Feed aggregator

1986. április 15-én éjszaka Nagy-Britanniából és a Földközi-tengeren hajózó repülőgép-hordozókról felszállt amerikai csapásmérő repülőgépek érkeztek Líbia fölé, hogy bombaterhüket öt kijelölt célpontra dobják. A harminc éve végrehajtott művelet az El Dorado Canyon nevet kapta.

Amikor Ronald Reagan még csak elnökjelölt volt, megválasztása esetén határozott fellépést ígért a nemzetközi terrorizmus támogatóival, így Líbiával és az ország 1969 óta hatalmon lévő vezetőjével, Moammer Kadhafival szemben is. 

Az Egyesült Államok és Líbia között folyamatosan romló viszony immár Reagan elnöksége idején, a nyolcvanas évek közepén csúcsosodott ki. A feszültséget tovább fokozta a líbiai felségvizek körül kipattant vita, az amerikai haditengerészeti repülőgépek és a líbiai légvédelem között 1986. március 24-én történt incidens, és egy robbantás április 2-án egy amerikai utasszállító fedélzetén. Három nappal később szintén robbantásos merénylet történt egy, az amerikai katonák körében is népszerű nyugat-berlini szórakozóhelyen. Mivel a szálak Líbiához vezettek, Reagan április 9-én engedélyezte az észak-afrikai ország egyes katonai létesítményei elleni légicsapást. 

A Líbia elleni lehetséges művelet tervezése, a célpontok kiválasztása már az 1985. december 27-én a római és a bécsi repülőterek utasvárójában történt robbantás és lövöldözés után megkezdődött. (A bécsi támadásban több magyar művész is megsérült, egyikük élete végéig kerekesszékbe kényszerült.)

Az El Dorado Canyon elnevezésű művelet végrehajtását az éjszakai órákban tervezték és mivel a célpontok sűrűn lakott területen vagy azok közelében voltak, csak precíziós csapásmérésre alkalmas repülőgéptípus bevetése jöhetett szóba. Kezdetben felmerült, hogy a térségben tartózkodó USS America és USS Coral Sea repülőgép-hordozók A-6E Intruder gépeire bízzák a feladatot, a tervezők azonban kevésnek találták a két hordozón lévő tíz-tíz Intrudert és szükségesnek tartották bevonni a légierő Európában lévő F-111 Aardvark gépeit is.

A Földközi-tengeren hajózó USS Coral Sea.

A légierő részéről a választás a Lakenheath-ben települő 48. harcászati vadászrepülő ezredre esett. Ez volt az egyetlen Európába telepített ezred, amely a Pave Tack célmegjelölő rendszerrel felszerelt F-111F gépeivel az éjszakai, kismagasságú, nagytávolságú, precíziós csapásmérést gyakorolta.

A kötelék rádióelektronikai fedezetére az ugyancsak Nagy-Britanniában, a Királyi Légierő Upper Heyford bázisán települő 42. elektronikai harcászati század EF-111 Raven gépeit tervezték be.

Reagan első számú európai szövetségese, Margaret Thatcher hozzájárult, hogy a légierő csapásmérő gépei azokról a bázisokról induljanak, amelyeket egyébként is használtak Nagy-Britanniában, Franciaország és Spanyolország azonban nem engedélyezte, hogy a Líbia felé tartó kötelékek a légterükön repüljenek át. Ezzel a légierő gépei hatalmas kerülőre kényszerültek. Nagy-Britanniából felszállva először az európai partoktól távol, az Atlanti-óceán felett kellett déli irányba repülniük, majd a Pireneusi-félszigetet megkerülve és keletre fordulva, a Gibraltári-szoros felett repülhettek be a Földközi-tenger fölé. Az útjuk innen vezetett Líbia felé, Tunézia és Málta között elrepülve.

A légierő és a haditengerészet tervezői folyamatosan koordinálták a terveket, hogy Reagan elvárása szerint a líbiai ipari-gazdasági infrastruktúra és a polgári lakosság lehetőleg ne szenvedjen veszteséget. A célpontlistán öt célpont szerepelt, amelyből három Tripoliban, vagy ahhoz közel, kettő pedig Bengáziban volt.

Tripoliban a líbiai terrorista hálózat központjaként, és Kadhafi tartózkodási helyeként ismert Bab al-Azizija laktanyát, a tripoli reptér katonai zónáját illetve egy Tripoli közeli, a líbiai haditengerészet különleges erőinek kiképzőbázisaként nyilvántartott laktanyát, Murat Sidi Bilalt választották ki. A bengázi célpontok a Benina légibázis és az ott lévő MiG-23-asok voltak, valamint egy másik laktanya, Dzsamahirija volt.

A-7E Corsair II a USS America fedélzetén.

A tripoli célpontokat a légierő kapta, a bengáziakat a haditengerészet, amelynek ráadásul a légvédelem lefogása is feladata lett. A Tripolit védő légvédelem elleni harc a USS America hat A-7E Corsair II-es pilótájának jutott, miközben a Bengázinál lévő légvédelmi egységek leküzdésére a USS Coral Sea A-7-es és F/A-18 Hornet személyzetei készültek fel, három illetve nyolc géppel és az azokra függesztett HARM és a régi Shrike rakétákkal.

A haditengerészeti köteléket három tengerészgyalogos EA-6B Prowler oltalmazta, szintén a Coral Sea fedélzetéről és további támogatásként mindkét hordozóról egy-egy EA-3B Skywarriort jelöltek ki. A vadászfedezetet szintén a haditengerészet biztosította, az America négy F-14 Tomcat gépével, illetve a Coral Sea négy F/A-18-asával. Két Hornet kapta a kutató-mentő helikopterek biztosítását egy esetleges mentőakció során. A csapásmérők koordinálására és a vadászirányításra két-két E-2 Hawkeye-t készítettek fel. A haditengerészet is kijelölt légi utántöltőket, hét KA-6D-t és két KA-7-est. 

A USS Coral Sea egyik F/A-18-asa érkezik a hajóra. A háttérben A-6E Intruder és EA-6B Prowler gépek állnak. 

Valamennyi támadó gépnek csak egyszeri berepülést engedélyeztek a célterület fölé, a járulékos (polgári) veszteségek elkerülése érdekében pedig többszörös célazonosítást írtak elő, kiemelve hogy, ha a navigációs- és/vagy fegyverrendszerben meghibásodás történik, meg kell szakítani a támadást.

A légierő eredetileg hat F-111-essel számolt, de a mennyiséget felemelték tizennyolcra. Ezzel újra kellett tervezni a feladatot, át kellett dolgozni a berepülések és a támadások időpontjait, és további tankereket kellett igényelni a stratégiai légierőtől. A légierő európai tankerflottáját az Egyesült Államokból átvezényelt gépekkel egészítették ki, amelyek a Mildenhall és Fairford bázisokon gyülekeztek.

*

Április 14-én hétfőn a légierő valamennyi gépe és személyzete készen állt. A felszállást helyi idő szerint délután 5:13-kor a huszonnyolc tanker kezdte teljes rádiócsendben, majd az F-111-esek és az EF-111-esek is indultak és fél óra múlva alakzatba rendeződtek. Az útvonalon rádiócsendben végrehajtott négyszeri tankolás okozott izgalmas perceket is, mert a tankerek között nemcsak a jól ismert KC-135-ösök voltak, hanem az Európában szolgáló személyzetek által kevésbé ismert KC-10-es is. Utóbbiak egyike légi harcálláspontként is szolgált a művelet légierős parancsnokai számára. Az első sikeres légi-utántöltés és fegyverrendszer ellenőrzés után a tartalékot képező hat F-111-es és egy EF-111-es visszafordult, a tizennyolc csapásmérő és öt zavarógép alkotta kötelék pedig folytatta útját. Az útvonalon úgy tartották az időt, hogy líbiai idő szerint éjjel két órakor támadhassanak.  

A fegyvertechnikusok a bombák földi biztosítékait veszik ki az egyik Líbia felé induló gépen.

Nagyjából abban az időben, amikor a légierő gépei felszálltak, a USS America és a USS Coral Sea repülőgép-hordozók és kíséretük Líbia felé vették az irányt. A manővert a közelben fülelő szovjet hajók miatt teljes rádiócsendben hajtották végre.

A támadás előtti utolsó utántöltést követően az F-111-es kötelékek háromfelé oszlottak. Kilenc a Bab al-Azizija laktanya, hat Tripoli reptere, három pedig Murat Sidi Bilal irányába fordult. Tíz perccel a támadás előtt a Ravenek és a Prowlerek megkezdték a líbiai légvédelem zavarását, a Corsairek és a Hornetek pedig a radarokat vették célba.

Amikor az F-111-esek megközelítették Tripolit, a várost teljes kivilágításban találták, annak ellenére, hogy állítólag Máltáról figyelmeztették Líbiát az érkező repülőgépekre.  Elsötétítésnek nyoma sem volt, fényárban úsztak a középületek, működött a közvilágítás, de még a reptéri futópályán is égtek a fények.

Féklapos bombák a USS Coral Sea fegyverraktárában előkészítve... 

... és függesztéshez egy A-6 Intruder köré csoportosítva.

A légvédelem rakétákkal és heves gépágyútűzzel fogadta a támadókat. A legnehezebb feladat azoknak az F-111-es személyzeteknek jutott, amelyek a Bab al-Azizija laktanyát támadták. Valamennyi gépen négy darab 900 kilós GBU-10-es, lézervezérlésű bomba volt. A laktanya sűrűn lakott városrészben volt, nehezen látszott a radaron. Ráadásul a kilencgépes kötelék Elton, Remit és Karma hívójelű hármas rajai közül hat gép nem ért el a célhoz. Az egyik az utolsó utántöltést követően navigációs hibát vétett, a másik még a tenger felett megszakította a rárepülést, három a rárepülés közben, a fegyverrendszer meghibásodása miatt szakította meg a támadást, a hatodik, a Karma 52 hívójelű F-111-es pedig eltűnt. Három Aardvark maradt a cél támadására, de közülük csak kettőnek sikerült a bombáját a célba juttatni. A harmadik gép személyzetének hibájából mind a négy GBU-10-es bomba a céltól három kilométerre, a francia nagykövetség közelében csapódott be.

A Jewel hívójelű hármas kötelék a Tripolitól huszonöt kilométerre, nyugatra lévő haditengerészeti kiképzőbázist, Murat Sidi Bilalt támadta ugyancsak GBU-10-esekkel. Mindhárom gép ledobta a bombáját, épületeket rongálva meg és megsemmisítve a dokkban álló kisebb hajókat.

A harmadik kötelék hat gépe Tripoli repterét, azon belül is a líbiai légierő Il-76-osait támadta, gépenként tizenkét, 230 kilós fékezett Snakeye bombával. A többi géptől eltérően a Puffy és Lujac hívójelű F-111-esek nem a tenger felől, hanem a líbiai légtérbe berepülve, Tripolit keletről kerülve, déli irányból támadtak. Itt sem ment minden rendben. Az egyik gép a terepkövető radar meghibásodása miatt megszakította a támadást, a többi öt azonban ledobta bombáit. A bombák öt Il-76-ost rongáltak vagy semmisítettek meg és a reptéri létesítményekben is kárt okoztak. (A reptér nem volt ismeretlen az amerikaiaknak, hiszen 1970 közepéig Wheelus légibázis néven ők üzemeltették. Ma Mitiga nemzetközi repülőtér néven ismert.)

Eközben a Szidra-öböl keleti oldalán, Bengázinál a haditengerészet is támadott. A USS America hét A-6E Intrudert tervezett be a feladatra, de egy még a hordozón meghibásodott, így a Dzsamahirija laktanyát végül hat gép bombázta 230 kilós hagyományos bombákkal. A USS Coral Sea nyolc A-6-ost indított, ezekből kettő megszakította a támadást. A maradék hat gép szintén hagyományos bombákkal és kazettás bombákkal, sikerrel támadta a Benina reptér futópályáját és az ott parkoló MiG-23-asokat.

Éjjel 2 óra 13 perckor a Karma 52 kivételével valamennyi gép kiért a tenger fölé. Az Intruderek repülőgép-hordozóik felé tartottak és még hajnali három óra előtt leszálltak azokon. Az Aardvarkoknak kevés üzemanyaga maradt, mire Szicíliánál sikerült a tankerekre csatlakozniuk és a Ravenekkel együtt végrehajtaniuk az utántöltést. A légierő még egy órán át a térségben maradt, abban a reményben, hogy a Karma 52-es, fedélzetén Fernando Ribas-Dominicci pilótával, és Paul Lorence fegyverrendszer-kezelővel felbukkan, de ez nem történt meg, ezért elindultak a hazavezető hosszú úton. A haditengerészet még egy teljes napig kutatott, de nem akadt az F-111-es és a személyzet nyomára.

Reagan elnök válaszlevele a 48. ezred egyik őrmesterének címezve.

A líbiaiak később megtalálták a pilóta holttestét és 1989-ben visszaadták az amerikaiaknak. Fernando Ribas-Dominicci földi maradványait szülőföldjén, Puerto Ricóban temették el. Nevét ma egy repülőtér viseli. A fegyverrendszer-kezelő, Paul Lorence százados holtteste nem került elő. Elvesztésük pontos okára nem derült fény, valószínű, hogy az igen aktív líbiai légvédelem egyik rakétája lőtte le a gépet. Erre utal az is, hogy egy másik F-111-es személyzete a saját repülési magassága felett látott egy robbanást. A személyzet vélhetően kis magasságon választotta le a pilótafülkét, amely úgy ért vizet, hogy az ernyő nem nyílt ki teljesen és a két hajózó életét vesztette.

* * *

Az Aeromagazin 2016. áprilisi számában megjelent cikkem másodközlése.

Fotók: USAF/RAF Lakenheath, U.S.Navy, Department of Defense

Here we go again. The protesters are back in Syntagma square. The EU’s summer has officially begun.

Yesterday’s anger was easy to explain. Shortly after midnight, the Greek parliament voted through contentious pension cuts and income tax increases, covering the bulk of a €5.4bn package of austerity measures demanded by creditors. That sets the scene for a meeting of the Eurogroup today to decide how much more the Greeks still need to do.

The Greek parliamentarians already appear to have been shaving close to their own jugulars. Kerin Hope, the FT’s correspondent in Athens, notes that riot police had to block the entrance to the assembly after members of Poesy, their own union, tried to force their way past security guards.

But despite the successful vote, Greece is far from in the clear. Before closing a review of Greece’s bailout and providing Athens much-needed aid, the IMF and the German government are insisting Athens go a step further an legislate an additional €3bn in “contingency measures” in case the agreed cuts prove insufficient to meet budget surplus targets.

Read more

Bonn, 09.05.2016. Die entwicklungspolitischen Großereignisse des Jahres 2016 stehen unter einem klaren Motto: Wie können die siebzehn Nachhaltigkeitsziele (Sustainable Development Goals / SDGs) der 2030 Agenda durch Entwicklungszusammenarbeit ergebnisorientiert unterstützt werden? Ende des Jahres wird das zweite hochrangige Treffen der Global Partnership for Effective Development Cooperation (GPEDC) und im Juli das hochrangige Treffen des Development Cooperation Forum (DCF) der Vereinten Nationen hierüber beraten.  132 Milliarden US-Dollar weltweit entfiel 2015 auf öffentliche Entwicklungszusammenarbeit. Diese Summe leistet nur einen zusätzlichen Beitrag zu anderen Maßnahmen etwa aus den Bereichen Finanz-, Handels- oder Steuerpolitik, um die SDGs zu erreichen. Dennoch muss das Geld so wirksam und effizient wie möglich genutzt werden. Ergebnisbasierte Ansätze (EBA) sind dabei eine zentrale Neuerung in entwicklungspolitischen Debatten der letzten Jahre. Die Grundidee ist gleichsam einfach wie revolutionär: Entwicklungszusammenarbeit soll eingesetzt werden, um überprüf- und zählbare Entwicklungsergebnisse (results) direkt zu belohnen. Zahlungen werden beispielsweise an die Zahl der Schüler mit Schulabschluss oder an die Zahl der medizinisch begleiteten Geburten geknüpft. Je Einheit des beabsichtigten Ergebnisses (etwa ein zusätzlicher Schüler mit Schulabschluss) wird ein vorab festgelegter Betrag nach Erreichen des Ergebnisses ausgezahlt. Damit würden – so die Annahme – für alle Akteure grundlegend andere Anreize entstehen. Im Vergleich zu traditioneller Entwicklungszusammenarbeit, die Inputs (Neubau von Schulen etc.) oder Prozesse(eine neue Bildungsstrategie etc.) finanziert, ist das eine radikale Veränderung. Wie lässt sich das Politikfeld der Entwicklungszusammenarbeit zukunftstauglich gestalten? OECD-Staaten und Entwicklungsländer sehen den Schlüssel dazu gerade in der Verknüpfung von Ergebnis- und SDG-Debatte. Die Relevanz klassischer Entwicklungszusammenarbeit nimmt in vielen Entwicklungsländern ab, während der Bedarf nach effizienteren und flexibleren Entwicklungsinstrumenten steigt.  In den ärmsten Ländern ist bereits von 2000 bis 2010 der Anteil von Entwicklungszusammenarbeit  am Bruttonationaleinkommen im Durchschnitt um ein Drittel gefallen. Gleichzeitig suchen diese Länder nach neuen Wegen Entwicklungsziele wie die SDGs ergebnisbasiert zu finanzieren. Seit einigen Jahren ist das Deutsche Institut für Entwicklungspolitik (DIE) an den inländischen und internationalen Diskussionen über ergebnisbasierte Ansätze beteiligt. Wissenschaftlerinnen und Wissenschaftler des DIE haben Piloterfahrungen mit ergebnisbasierter Dezentralisierung in Ghana, Indikatoren für ergebnisbasierte Bildungsprogramme oder dem Aufstellen einer nationalen „Ergebnis-Agenda“ in Tansania ausgewertet. Das Ergebnis: Erstens sind ergebnisbasierte Ansätze eine wichtige Innovation für entwicklungspolitische Instrumente. Die Erfahrungen der Weltbank mit dem Program for Results (PforR) und dem britischen Payment by Results (PbR) zeigen, dass Neuerungen in der Entwicklungszusammenarbeit erreicht werden können. Wirkungen lassen sich oft besser nachweisen und darstellen als bei traditioneller Entwicklungszusammenarbeit. Auch Partner werden in ihrer Verantwortung für das Erreichen von Ergebnissen gestärkt und haben häufig mehr Einfluss auf das Verwenden der erhaltenen Zahlungen. Zweitens sind ergebnisbasierte Ansätze kein Patentrezept. Nicht für jedes Partnerland und jedes angestrebte Entwicklungsziel sind die Ansätze geeignet. In manchen Ländern, insbesondere Konfliktländern, fehlen die Voraussetzungen für die anspruchsvolle Überprüfung der Ergebnisse. Für einige Entwicklungsziele wie gute Regierungsführung sind Ergebnisse schwer messbar. Dazu beklagen einzelne Nichtregierungsorganisationen, dass sie Probleme mit den bürokratischen Anforderungen bei der Umsetzung ergebnisbasierter Ansätze haben. Auch auf der Seite der Geberländer fehlen teilweise die Strukturen, um Auszahlungen flexibel über mehrere Jahre und Länder zu verteilen. Gleichwohl hat der Anspruch die Wirkungen von Entwicklungszusammenarbeit zu erfassen und transparent darzustellen durch die Einführung von 17 SDGs und 169 Unterzielen noch einmal zugenommen. Insgesamt besteht großes Potential ergebnisbasierte Ansätze gezielt für die SDGs einzusetzen. In einigen Pilotvorhaben werden bereits Indikatoren aus den SDGs genutzt. Die zukünftige Gestaltung von ergebnisbasierten Ansätzen muss auf diesen Erfahrungen aufbauen und auf bestehende Widersprüche eingehen. Zum Beispiel darf die öffentlichkeitswirksame Darstellung einzelner Entwicklungsleistungen nicht dazu beitragen, dass Geber Alleingänge starten, ohne das Partnerland oder andere Geber mit einzubeziehen. Derzeit nehmen Koordinierung und der gemeinsame Dialog mit den Partnerregierungen bereits dort ab, wo in den letzten Jahren das Instrument der Budgethilfen ausgelaufen ist. Bei ergebnisbasierten Ansätzen sollte daher berücksichtigt werden, dass Vorhaben breit verankert sind und die Ressourcen vieler Akteure effizient bündeln. Nur so kann ergebnisbasierte Entwicklungszusammenarbeit einen echten Beitrag zum Erreichen der SDGs leisten.

Az orosz állami tv élő adása online itt nézhető.  A katonai parádé magyar idő szerint 9:00 kezdődik.

A number of people have asked me to post the slides from the MCIS conference. I have a number of sets. First up is Valery Gerasimov’s presentation. These slides can be usefully combined with the Russian text of his speech or the translated English language video of his remarks.

Russian Ataka Anti-Tank Guided Missile

Nachdem die USA die irakische Armee neu konditioniert, ausgebildet und mit neuen Waffen ausgerüstet haben, bereiten sie mit dieser Armee den Angriff auf die Hauptstadt des Kalifats des Islamischen Staates, Mosul, vor.[1] Dieser Angriff soll mit mechanisierten Einheiten der Irakis erfolgen die durch kurdische Peschmerga, sunnitische Stammesangehörige, Eliteeinheiten und Kampfhelikopter Apache der USA unterstützt werden sollen. Für die Vorbereitung dieses Sturmangriffs bombardieren bereits jetzt amerikanische B-52 Stratofortress, die vom Stützpunkt al-Udeid auf Katar starten, mit GPS-gelenkten Bomben die Stellungen des Islamischen Staates südlich von Mosul.[2] Durch den Einsatz dieser riesigen Bomber aus den 50er Jahren, die während Jahrzehnten immer wieder modernisiert worden sind und eine interne Waffenladung von bis 22‘680 kg mitführen können[3], sollen offenbar die Streitkräfte des Kalifen Ibrahim demoralisiert werden.

Mit ihrer Kriegführung gegen das Kalifat versucht die Obama-Administration den Zusammenbruch der schiitischen Regierung in Bagdad zu verhindern. Dass sie dadurch auch die machpolitischen Ziele von Teheran im Irak indirekt unterstützt, nimmt die Obama-Administration offenbar in Kauf. Sollte der Islamische Staat wirklich besiegt werden, dann hätte Teheran die Möglichkeit den gesamten Irak mit seinen Satrapen in Bagdad zu beherrschen. Dies dürfte nicht im Interesse der Mehrheit der arabischen Staaten sein, die unter der Führung von Saudi-Arabien eine sunnitische Allianz gegen das schiitische Teheran gebildet haben. Sollten die Ayatollahs in Teheran zu den wirklichen Siegern des Krieges werden, dann hätten die USA definitiv jeglichen Einfluss bei den sunnitischen Staaten im Mittleren Osten verloren.

Es besteht aber noch eine andere Gefahr. Bei der Rückeroberung der früheren Hochburg von Saddam Hussein, Tikrit, haben schiitische Milizen, die im Auftrag der Republikanischen Garde des Irans die irakische Armee bei der Rückeroberung der Stadt unterstützten, sunnitische Bewohner der Stadt bestohlen und drangsaliert. Auch die irakische Armee soll bei der Eroberung von Ramadi ähnliche Verstösse gegen das Kriegsvölkerrecht begangen haben. Sollte der irakischen Armee die Eroberung von Mosul gelingen, so muss damit gerechnet werden, dass die Soldateska auch in Mosul wüten wird. Denkbar ist sogar, dass die Wut der schiitischen Irakis zu einem regelrechten Genozid an den Sunniten im Irak ausarten könnte. Verantwortlich dafür wären Präsident Obama und seine Administration, die getrieben durch ihre kurzsichtige Beurteilung der Lage eine unausgegorene Unterstützung für Bagdad betreiben.

 

[1] Woodruff, J., How the U.S. military is supporting Iraq against ISIS, in: PBS NewsHour, April 19, 2016.

[2] Sisk, R., B-52 Bombers Carry Out First Airstrikes Against ISIS in Iraq, in: Military.com, April 20, 2016.

[3] Weber, O. Chr., Flugzeuge, Naumann & Göbel Verlagsgesellschaft mbH, Köln, S. 169.

Le président des Républicains, qui présente son programme défense, reste réservé sur l’opération Sentinelle.

Nagy megtiszteltetés érte a győri ezred szorgos, sokat és sokszor bizonyított állományát: a változatosság kedvéért ezúttal lehetőséget kapott feladatrendszerében rögzített szakmai tevékenysége folytatására, ami az elkövetkező napokban főként célkövetési gyakorlást jelent a bakonyi gyakorló- és lőtérkomplexum területén. Mindez annak a felkészülési folyamatnak a része, mely ősszel Szlovákiában, Lest gyakorlóterén a Tobruq Legacy 2016 koalíciós légvédelmi hadgyakorlatban csúcsosodik ki. A saját- és vaskeréken áttelepült lérakosok vasúti kirakodását ezen a javarészt verőfényes vasárnap délelőttön, MN-ügyelet előtti „reggeli tornaként” a LégierőBlogger is megkukkantotta, igyekezvén „alternatív perspektívát” találni a fotózáshoz a már ismertek mellé. Köszönet mindenkinek, akit illet ezért a nagyszerű lehetőségért!

Hajmáskéren a magyar lérak.

C2 járművek a szerelvény egyik végén. A háttérben a Bakony vonulatai, és a "0" pont fehér épülete is jól kivehető.

Soha rosszabb bakonyi panorámát!

A szerelvény másik végén a láncos technika: Kub SzPU rögzítve.

A megnyerő „tehénfestésű” Kraz 255 agrival.

Típuskönyv-profil az SzT-ről.

Vasárnapi légi tevékenység I.: egy gémféle a kirakodási körletet deríti.

„Szerelvényrendezés”.

Közelít a rámpához az immár szétkapcsolt szerelvényen lévő SzURN.

A nehéztechnika mozgatása szűkös helyeken, mint a pőrekocsi, a rakodórámpa roppant figyelmet igényel, ami egyértelmű jelzéseket tesz szükségessé: a zászlós módszer ilyen.

TZM, azaz a Zil-131 bázisú rakétaszállító jármű.

A vonatról már legördült, és a menetoszlopban helyüket elfoglalt SzURN-ok személyzete beindította az energiaellátó gázturbináikat, és üzemi helyzetbe emelték a célkövető/célmegvilágító antennájukat, vélhetően valamilyen részleges működési ellenőrzés keretében. Itt: visszatérés a menethelyzethez.

 Vasárnapi légi tevékenység II.: éjjeli célanyag az igazak álmát alussza a hajózópihenőben.

A 82-es alatti aluljárón már átkelt SzURN/SZPU menetoszlop (na, a jöttükről itt sajnos sikerült lecsúsznunk az „egyszerre két helyen nem lehet lenni” fizikai princípium alapján) nekirugaszkodik az Újmajorba vezető lőtéri út emelkedőjének. 

A LégierőBlogger búcsúzóul – a bevezetőben megkezdett gondolatsor folytatásaként – megjegyzi: az elmúlt néhány évtized javarészt légi intervenciókra épülő háborúiban a nemzeti szuverenitás katonai garantálásának talán legfontosabb eszközévé előlépett fegyvernem (nem én mondom, lásd: tengerentúli A2AD teória) hazai képviselőinek ott az igazi helyük, ahova ma megérkeztek, az a bölcs felhasználásuk, amihez holnap hozzákezdenek. A potenciális légi agresszorral szembeni oltalmazási feladatok minél magasabb szintű elsajátítása, gyakorlása, az abban szerzett jártasság fenntartása.

Zord 

L’année 2016 fêtera le 71e anniversaire de la capitulation de l’Allemagne nazie et de la victoire des Alliés sur celle-ci. Aujourd’hui, 8 mai, des prises d’armes auront lieu et les monuments aux morts seront décorés. Mais savez-vous réellement pourquoi ?

AAN has done a series of twelve in-depth interviews with families of Afghans who recently travelled to Europe. The conversations provided a fascinating insight into the practicalities of both the decision making processes and the journey, the complex interplay between economic and security considerations and the mixed feelings families often have once their loved ones have finally, safely, reached Europe. In this first instalment, AAN’s Lenny Linke takes a closer look at the reasons families gave for either sending or allowing their sons or brothers to leave for Europe.

This series of three dispatches is based on twelve interviews done for a joint project with (and funded by) the German Friedrich Ebert Foundation (FES) and resulted in a joint study titled “’We Knew They Had No Future in Kabul’: Why and How Afghan Families Decide to Leave” published on 27 April 2016.  The data collection was conducted in the spring of 2016 with selected Afghan households to explore the decision-making processes at the family level of a small number of migrants. (1) The three dispatches present the main findings and place them in a wider context. The second dispatch will focus on the details of the journey, the routes taken and practical preparations. The third dispatch will take a closer look at what has happened since the migrants arrived in Europe and lays out the hopes and concerns their families have now that they are there.

The decision-making process

The demographic of the migrants in the sample was relatively young (all under 30) and predominantly male. (1) Many family members reported that it was their sons or brothers themselves who had initiated the discussion about going to Europe.

When my son told me he was thinking of going to Europe, I approved; we decided that if my son continued living in Afghanistan, there would not be an improvement in his or our current situation, so it was better for him to go to Europe… We all agreed and there was no reason to disagree. (Father of a 19-year old migrant from Kabul)

To be honest, we thought he was joking when he said he wanted to leave, but once he got his Iranian visa, we started believing him. He himself brought up the issue of going to Europe. He used Facebook on a daily basis to read about the situation along the route and he read that the border between Turkey and Greece was open. He might have been motivated by this… (Brother of a 30-year old migrant from Helmand)

In several cases, family members, including wives and fiancées, were initially opposed to the migrants leaving, but several of the migrants subsequently persuaded their relatives to give their blessing and to support them, even if some were still reluctant.

…finally their father agreed to send them, because many times the boys had planned to leave without letting us know. Their father was compelled to send them with his blessings, rather than sending them off to deal with unreliable people. (Mother of a 15-year and an 18-year old migrant from Kabul)

One migrant from Maidan Wardak, whose father was interviewed, had left without telling his family or talking about possibly leaving beforehand: “I was not at home when my son left for Europe… When he reached Turkey, he called and said he was in Turkey and would leave for Europe.”

In some cases, however, families remained antagonistic towards the idea of their relative going to Europe, even after son or brother had left. The brother of a 17-year old migrant from Nangarhar said, “Well, we all opposed his leaving,” while the brother of a 30-year old migrant from Helmand said “To leave was his personal decision after the economic crisis hit Afghanistan. His wife and children begged him not to leave.”

In other families, the decision to leave for Europe had been a joint decision, where family members had decided to send the migrants away or had urged them to go to Europe. In these cases, worsening security had often been the main, or at least an important, driver for leaving Afghanistan.

It was a family decision to send my brother abroad. We all agreed because we wanted him to live longer and to not die in the war… When security began to deteriorate, we started discussing whether he should go to Europe. We discussed this for a month, and after a month we decided he should go to Europe. We also talked about what he might do in Afghanistan if he didn’t go to Europe.  (Brother of a 20-year old migrant from Baghlan)

Due to the fact that his employment as a driver with an organisation brought him threats, my father persuaded my brother to leave the country for a safer place. (Brother of a 22-year old migrant from Kunduz).

In fact, we had never thought about such words as ‘going to Europe’ nor did my brother evoke them. In the end, though, we said, “Where should he go?” We thought, “Should he go to Pakistan or Iran?” The media were broadcasting reports of people leaving for Europe. We said, “Let’s trust God. You will arrive somewhere.” (Brother of a 22-year old migrant from Sar-e Pul)

After the insurgents killed our brother and set our house on fire, the decision was made to send our brother away…. All the family decided together that we would send our brother to Europe so he could help out the whole family financially once he made it … We expected that our brother would be accepted as an asylum seeker in Germany and that he would be able to bring the whole family to Germany, because there is nothing left for us in Afghanistan. (Brother of a 25-year old migrant from Takhar)

It was decided by my family that I should leave after I received threatening letters from the Taleban because of my work with NGOs and also because I had worked for the US forces as a translator and project facilitator in rural Kandahar… My mother, my sisters and my wife were the driving force for me and also my brother leaving for Germany, as there was an imminent threat against the entire family as long as we stayed in Kandahar. (27-year old migrant from Kandahar, who was interviewed in Kabul after he was forcibly returned)

In several cases, where deteriorating security had been a main concern, there was a longer period of contemplating going ‘somewhere.’ For example, the brother of the migrant from Herat said:

He [the migrant] was feeling unsafe. I said “You can come to Kabul.” He said “Even there, they will reach me.”… He’d had threats from some Taleban. He’d also had threats from some unknown people. The threats had increased. He had been thinking for a while and talking about what he should do. For a long time, I tried to persuade him to stay, but in the end, as the threats against him increased, he said, “I have to go.”

While most migrants travel alone, some leaving wives and children behind, there was one case where a whole family left together.

It’s very difficult [for a father] to keep a family in Herat, both financially and morally, when you are not there. He decided that if they would face any difficulties, they would face them together. (Brother of a 29-year old migrant from Herat)

Motivations for leaving

People’s motivations for going to Europe, as reflected in the twelve interviews, were often a combination of frustration felt over the lack of jobs and/or educational opportunities as well as concerns over the deteriorating security situation. Even in cases where the lack of opportunities for employment and education were mentioned as the primary reason for migration, these were usually followed by explicit and implicit references to the security situation. None of the respondents cited the lack of opportunity as the exclusive reason for leaving.

What also emerged from the interviews was that in at least four cases, migrants had either come under threat because of their past employment and/or could no longer find or take on work due to direct insurgent threats or the fear of being exposed to insecurity because of their work.

A lack of economic and educational opportunities

Many of the migrants’ relatives mentioned the lack of economic and educational opportunities as an important factor in the decision to leave. Several of the migrants had just finished high school or university and were unable to find employment or to continue their education.

His main motivation [for leaving] was his failure to get into university. If he had succeeded in the exam, other factors wouldn’t have played an important role. (Brother of a 17-year old migrant from Nangarhar)

…we thought he should go to Germany, continue his education there and then help us to get there too. (Brother of a 22-year old migrant fom Kunduz)

[Advice I gave to my brother:]…you are a medical student in the 6th semester and you can’t finish your education here, [but] you can keep your education up there. (Brother of a 22-year old migrant from Sar-e Pul)

When my son finished high school, we thought since there are no jobs and the situation is getting worse day by day, it would be good if he went to Europe, where he could find a good job and have a good future. (Father of a 19-year old migrant from Kabul)

When the boys were studying in school, I could not afford to send them to a private school for better quality education. … My husband is disabled and I am the only breadwinner in the family. Due to financial and family problems, my eldest son could not continue his education. He studied until the 8th grade and then started to work and earn money for the family. … He was working during the day and therefore could not go to regular school. I managed to find a job and my eldest son returned to school. He went to evening school so that he could continue working during the day as well. He was looking for a better paid job but could not find one… (Mother of two migrants, aged 15 and 18, from Kabul)

He said he had studied for almost 18 years, but could not find a job and nobody would hire him. He thought it would be better for him to go to Europe and maybe try to find a job there. It seemed a relatively new decision to leave, which he made after he had sent his CV off to several organisations and not received any positive responses. He only seemed to have decided to leave once his frustration in Afghanistan became too much. (Brother of a 25-year old migrant from Maidan Wardak)

He was jobless and it was difficult to feed 15 people with the money he earned as a bus conductor. (Father of a 23-year old migrant from Kabul/Wardak)

The main motive was economic. Because his work situation [ability to find a well-paying job] had not been good in recent years, he thought it would be better to leave Afghanistan. (Brother of a 30-year old migrant from Helmand)

Everyone agreed that because of our family’s bad economic situation there was nothing to do about it except send him away. (Brother of migrant from Takhar)

In one case, the mother of an 18-year old migrant explained that while the general lack of income opportunities had been one factor, the need to earn money in order to get married had also featured in her son’s decision to leave:

Her father asked for 240,000 Afghanis [just over €3,000] as the bride price but my eldest son could not earn that money in Afghanistan and get married quickly. (Mother of two migrants from Kabul) 

Others who did not cite the lack of economic or education opportunities as a primary factor for leaving often brought it up as a secondary factor behind the more dominant security considerations.

The second most important reason was his future, his education and the financial support [he could give] to the family. We wanted him to live in a peaceful place, pursue his education and help his family in Afghanistan. (Brother of a 20-year old migrant form Baghlan)

But there were also migrants for whom life in terms of economic opportunities and professional satisfaction had been good and who, according to their families, would have been better off staying in Afghanistan—had that been possible.

There are many advantages in Europe, but people can’t count on them. For traditional people, people who have jobs, journalists with credibility in this country, who have a salary, [for them] life is good. But then, when it comes to safety, there is no choice… If there had not been any threats, he would have stayed…For an Afghan man, this might be the biggest adventure he can have: having a salary, a car, a wife, kids. What more do you want? (Brother of a 29-year old migrant from Herat)

Security threats

About half of all interviewees stated that their family members had gone to Europe because of reasons related, at least in part, to security. While some seemed mainly threatened by the overall deteriorating situation in Afghanistan and did not have any direct exposure to threats or violence, others left because of direct threats or exposure to violence, as experienced by themselves or their immediate family members.

He’d had threats from some Taleban. He’d also had threats from some unknown people. The threats had increased. … With no clear idea of the future and of what might happen in Herat – he thought there was no better future in Herat because of the increasing threats and the insurgency in the western region. (Brother of a 29-year old migrant from Herat)

My brother began talking about [leaving], but we did not agree with him. When security began to deteriorate, the family agreed to send him abroad. …The deteriorating security situation was the main reason for my family finally agreeing to send my brother to Europe. (Brother of a 20-year old migrant from Baghlan)

As he’d worked as an interpreter for two weeks, the insurgents told him that because he had been an interpreter for the Americans, he had become an infidel. He could neither come to Sar-e Pul, nor go anywhere else. He was just stuck in Mazar, trapped. As security got worse each day, the obstacles he faced amplified. If he had stayed here, he might have been killed. (Brother of a 22-year old migrant from Sar-e Pul)

After the insurgents killed our brother and set our house on fire, the decision was made to send our brother away. (Brother of a 25-year old migrant from Takhar)

Interestingly, while some respondents initially only mentioned the lack of economic opportunities as a primary motive for leaving, during the course of the interview it often became apparent that the migrant of the family had in the past been directly exposed to traumatic events. Even though these events were not given as a reason to leave, they did seem to have contributed to the overall decision.

One day (in late 2014) we had gone for a feast in Logar with relatives there. A boy’s car was attacked; he was taken out of his car and dragged along behind a motorbike. Someone had told the insurgents that the boy was working in a government office. At the time, we were close to where the incident took place. After that incident, we were more frightened. Also, when the explosion happened in the Police Academy [in August 2015], the boys were on their way to Qargha Lake [just west of Kabul]. At the time of the explosion, the boys were in the car in the area and witnessed the incident. They saw the dead bodies of police lying on the ground. After the incident, for three nights, my boys could not sleep. (Mother of two migrants, aged 15 and 18, from Kabul)

Another reason behind his decision was security. We are from Maidan Wardak, the situation there has not been good and so we chose to move to Kabul. My brother could not go back to Maidan Wardak either, as security there is still bad. People told him that as he was an engineer, it was not good for him to go to Maidan Wardak because the insurgents would try to kill him…. He didn’t feel safe even in Kabul, because once when my father went to the mosque in Kabul, someone threw a hand grenade at him. It only injured him and did not kill him, but this had a bad effect on my brother. He had never previously had any thoughts about going to Europe, but the situation got very bad in Karzai’s final years and it is even worse under the new government. (Brother of a 25-year old migrant from Maidan Wardak)

Beyond direct threats, the deteriorating security situation has clearly been concerning enough, or has affected people’s lives enough to warrant sending a family member abroad. Sometimes even rumours were all it took to make the decision.

…there were rumours that, if there are two young men in a family, the Taleban would take one as a fighter – that’s how we came to the decision. (Brother of a 22-year old migrant from Kunduz)

The insecurity and lack of income/educational opportunities nexus

The lack of security and economic and educational opportunities were the two main reasons given by the respondents for why family members left. But some interviewees clearly struggled to just name one, or to determine which one had been the most important.

 He left because of insecurity and joblessness… at the same time, we see the security situation getting worse and worse. (Father of a 23-year old migrant from Kabul/Wardak)

Several interviewees highlighted the connection between declining security and rising economic pressures on migrants’ families.

Well, in a way the worsening economic situation is an outcome of the bad security situation. He would say that [even] if we were rich in Afghanistan, we would be threatened and if we were poor, again we would be in a bad condition. He was also threatened by insurgents because he used to work with international organisations. (Brother of a 30-year old migrant from Helmand)

From the interviews, it is apparent that because of their jobs, migrants faced increasing insecurity and threats. In some scenarios, these threats forced migrants to give up their employment or prevented them from seeking new jobs.

My brother was an intelligent guy, he was top of his class throughout high school. He completed a two-year English course and learnt English fluently. Later, he applied for a job as an interpreter in Sar-e Pul. The US forces sent him to Mazar and then they [the US forces] wanted him to work in Helmand province, but because of the risk my father told him not to take the job and never go to Helmand or to other places. Hence, after two weeks working as an interpreter in Mazar, he didn’t go back to work. (Brother of a 22-year old migrant from Sar-e Pul)

 Being associated with certain activities deemed as inappropriate by the insurgency, for example, put people at risk:

…he was working as a driver and taking female colleagues home from the office … we thought it was becoming more dangerous for him. (Brother of a 22-year old migrant from Kunduz)

His wife is a teacher and a social activist; he would take his wife to participate in programs organised by these international organisations. People thought badly of him because of this. (Brother of a 30-year old migrant from Helmand)

A specific scenario cited by several interviewees concerned the possible recruitment of their sons or brothers into the Afghan National Security Forces (ANSF). Without prospects for other jobs or further education, some migrants said they had intended to join the ANSF as a last resort, which caused their families to fear for their security to the extent that they considered it safer to send them to Europe.

My older son had initially said he would join the national army. If he could not find any other job, then he would join the army. His father was frightened about the prospects of him joining the police or the army as the war was going on and he would be sent somewhere to the battleground. (Mother of two migrants, aged 15 and 18, from Kabul)

My brother was not happy here because he failed the entry test to university. He wanted to join the Afghan National Army (ANA). We did not want him to join the ANA because he would be killed if he joined. (Brother of a 17-year old migrant from Nangarhar)

Possible recruitment by the Taleban of unemployed youth was also a concern.

The Taliban were recruiting young men in the area to fight the Afghan government forces. We were afraid they might hire my brother. My brother was young and unemployed, so we feared he might make the wrong decisions. (Brother of a 20-year old migrant from Baghlan)

Sometimes even just the danger of travelling to and from the workplace was cited as an issue of concern. This was either due to not being able to safely access employment or the constant risk that a person is exposed to when leaving the house.

He did not have a good job here and could not go to Dai Mirdad [a district in the south of Wardak province] freely. On the way to Maidan Wardak, anything could happen to him. … He used to say “you [the entire family] are all at home and safe there. I have to deal with the risks and dangers because I have to earn money.” (Father of a 23-year old migrant from Kabul/Wardak)

The primary motivation was to escape revenge killings and Taleban threats, the secondary motivation was to be able to find a good job, one which we could take on without feeling threatened. My brother and I could not have gone outside the house to find work anywhere in Kandahar because we were afraid of the Taleban and of revenge attacks – we stayed at home, borrowing money from others, relying on our extended family to provide for us as we dared not leave or have any routine, or take a public job, for fear of being discovered and killed. … Even in Kabul or Pakistan, I would not have been safe. I wanted to break the cycle of violence so as to not endanger my own family – the only way to do this was to leave the country. (27-year old migrant from Kandahar)

‘Pull’ factors

 In addition to the ‘push’ factors related to insecurity and the lack of income and education, about a third of the respondents mentioned that the final decision to leave had been influenced by the actions of others who had already gone to Europe. These interactions seem to have either contributed to the final decision, or appeared to have helped families justify their consent to the migrant leaving once the decision had been taken.

It was not long after we saw other people from the neighbourhood leaving that we decided that our son should also go. (Father of a 19-year old migrant from Kabul)

My younger son’s friends from our neighbourhood – there were three of them, one is 20 years old and the other two are also minors – left for Germany. He was in contact with them via Facebook. (Mother of two young migrants, aged 15 and 18, from Kabul)

He decided to go because my niece, who was already in Europe, kept asking him to come to Europe. (Brother of a 17-year old migrant from Nangarhar)

From my own family, my younger brother left for Europe. After he left, one of my paternal cousins and three of my maternal cousins left as well. (Brother of a 20-year old migrant from Baghlan)

He said he wanted to leave and take the risk, just like other people who were leaving. (Brother of a 30-year old migrant from Helmand)

From the twelve interviews conducted with families of migrants, a picture has emerged of families either struggling to decide whether to send a family member, or scrambling to come to terms with the decisions already made by their relatives, usually sons or brothers. With regards to the motivation for the journey to Europe, although the majority of the respondents mentioned economic and/or educational opportunities as a main contributing factor, it was clear that in almost all cases declining security had also been a significant (primary or contributing) factor. In some cases where insecurity and threats had been a primary concern, the subsequent negative impact on the families’ income opportunities appeared to have become the final push in the decision to leave.

 

(1) The study consisted of twelve in-depth, semi-structured interviews that took place across Afghanistan’s regions as follows: four interviews in Kabul and Wardak province; four interviews in Takhar, Sar-e Pul, Kunduz and Baghlan; one interview in Nangarhar; two interviews in Helmand and Kandahar; and one interview in Herat. The ethnic composition and urban/rural population ratio in the provinces was taken into account in the selection of interviewees. The respondents were selected and located through a referral system, where AAN researchers reached out to their networks looking for families where at least one member had left for Europe in 2015. Respondents were interviewed about the departure of their family member(s), how decisions were made prior to their departure, details of the trip to Europe and thoughts on the future of the migrant in Europe. In addition, basic household information was collected for each of the families. For a shorter summary of the study, published jointly with FES, see here.

All migrants included in the study were male, with one exception where a whole family – husband, wife and young children – travelled together. In one case, two young brothers from one household travelled together and in one case a migrant who had been forcibly returned was interviewed directly. All migrants included in this study were between the ages of 15 and 30 years. Most of the interviewees giving information about the migrants in question were brothers and fathers (there was one mother and one sister). 

A legnagyobb ideáért tüntettek: a szabadságért.

John Kerry amerikai külügyminiszter ultimátumot adott Szíriának: megkezdi a "politikai átmenetet", vagy megkockáztatja annak minden következményét, hogy az Egyesült Államok maga alkalmazza a "politikai átmenet" egy "új megközelítését".

Tovább olvasom

Kapkodás, téves rémhírek a  felfüggesztésekről, egymás "spannolása" ez jellemzi a magyar vidéket a legnépszerűbb vidékfejlesztési pályázatok megjelenése kapcsán a palyazatihirek.eu szerkesztőinek tapasztalata alapján.  A kapkodásban a  pályázók a mielőbbi, lehetőleg első napon történő beadásra helyezik a hangsúlyt, a gyakran hiányos, tartalmilag megalapozatlan, és nem előkészített anyagokkal.

A rémhírkeltés ezt mindenben támogatja, mint ahogy az is alapvető és magától értetődő, hogy "kapcsolat" nélkül, nincs értelme próbálkozni.

A Miniszterelnökség észlelve a fentieket alátámasztó folyamatokat közleményt adott ki, melyet az alábbiakban közlünk.

Richard Black amerikai szenátor azt állítja; az amerikai kormány megpróbálta megakadályozni, hogy a szíriai hadsereg visszafoglalja Aleppo városát az al-Nuszra front terrorszervezettől.

Tovább olvasom

Lengyelországban 64 darabos megrendelést adott a hadsereg a Rak önjáró aknavetőkre. Az automata töltőrendszerrel ellátott fegyver tornyát a próbák során egy lánctalpas és egy 8x8-as kerékképletű járműtestre is felszerelték. Ez utóbbi nem volt más mint a Patria AMV helyben gyártott Rozsomák változata. A Rak önjáró aknavetőket 2017 és 2019 között fogják leszállítani.

Svájcban újabb strukturális probléma lépett fel a légierő vadászgépeinél. A tavalyi Northrop F-5E Tiger II-et érintő komplikáció után most az újabb, F-18-as Hornet-ek szerkezére kell majd nagyobb odafigyelést tanúsítani. Ugyanis a szárny és a törzs csatlakozásánál a titán és kompozit alkatrészeket összetartó ragasztás elengedett. A javítás nem lehetséges, így csak a csere maradt, ennek elvégzéséig azonban repüléseket csak korlátozásokkal lehet végezni.

Befejezte a RAF a Panavia Tornado GR.4-es vadászbombázókról történt próbaindításokat a MBDA Brimstone 2 milliméteres radar és félaktív lézeres irányítási móddal is ellátott földi célok elleni irányított rakétákkal. Az amerikai haditengerészet Kaliforniában található China Lake-i lőterén végzett indítások során 11 rakétát indítottak útjára, ezek közül 10 sikerrel semmisítette meg a mozgó célpontot. Egy azért nem talált, mert már az indítási paraméterek határáról lett elindítva.

Párizs számára Washingtonban jóváhagyták 112 AGM-114K1A, valamint 102 AGM-114N1A Hellfire rakéta eladását. A páncéltörő és repesz-robbanófejjel felszerelt változatok mellé még számos kiképzésre és oktatásra alkalmas példány is eladásra fog kerülni.

Törökországban elkezdték építeni az első hazai üzemben megépülő partraszálló hajót. A 231 méteres hosszú egység tervezésében a spanyol Navantia nyújtott segítséget, míg magát az építést az isztambuli Sedef végzi. A beszállítók között természetesen a hazai védelmi szektor legprominensebb képviselőit, az Aselsan-t és Havelsan-t is ott találjuk. A majdan 50 napig ellátás nélkül, 1000 főnyi katonával a fedélzetén a tengeren tartózkodni képes hajó építési idejét négy, illetve öt és fél év körülire várják.

Egyiptomban, a Magd 14-es tüzérségi gyakorlaton két, helyben épített önjáró tarack változata is szerepelt. A 6x6-os kerékképletű Ural-4320 teherautóra szovjet eredetű 122 milliméteres D-30-as, vagy 130 milliméteres M-46-os (M1954) tarackot szereltek fel. Ezeket a vontatott tüzérség eszközöket a helyi Abu Zaabal Engineering Industries Company nagyobb mennyiségben gyártotta is. Természetesen a lövés utáni hátrarúgás csökkentésére, a teherautókra hidraulikus támasztókkal is ellátták. Rakéta-póthajtású lövedékekkel ezek a régi tüzérség eszközök a D-30-as esetében 15 kilométer helyett 22 kilométerre, míg az M-46-os 27 kilométer helyett 37 kilométerre tüzelhetnek.

Etiópiában - Kubához hasonlóan - a T-54/T-55-ös harckocsik alvázának felhasználásával hozták létre a szovjet eredetű Sz-75-ös légvédelmi rendszer mobil változatát. A hírek szerint a munkát helyben, a Gafat Armament Industry szakemberei végezték el. Az ország védelmi ipar munkái közül eddig ez a légvédelmi rendszer tűnik a legkifinomultabbnak.

Május 1-től megkezdte tengeri próbajáratait az első Indiában épített SCORPENE-osztályú tengeralattjáró. A Mazagon hajógyárban 2015 áprilisában vízre tett KALVARI (S 50) próbaútjait Mumbai közelében végzik most még csal felszíni menetben.

Pakisztán igencsak nyomott áron próbálja meg eladni a kínai/pakisztáni JF-17 Thunder vadászbombázókat. A hírek szerint Sri Lanka légiereje számára megdöbbentően alacsony áron, darabonként 29 millió dollárért értékesítenék a típust. Az igen kedvező ajánlat mögött valószínűleg az állhat, hogy szeretnék kiütni a vetélytársként szereplő indiai HAL Tejas-t a szigetország légierejének modernizálási programjából.

Átvette első két H145M helikopterét a Thaiföldi Királyi Haditengerészet az Airbus Helicopters-től a megrendelt ötből. Az időjárási radarral, valamint a belső térben a megnövelt hatótávolságot biztosító üzemanyagtartállyal felszerelt forgószárnyasok egyelőre még Németországban maradnak a légi és földi személyzet képzésének céljával. A másik három H145M helikopter várhatólag szeptemberben kerül majd átadásra.

Műholdképek alapján az Észak-Koreában található Sinpo Dél Hajógyárban elkészültek egy új fedett szerelőcsarnokkal. Ennek méretei lehetővé tennék, a közelmúltban egy Bukkeukseong-1 (KN-11) ballisztikus rakétát indító GORAE-osztályú kísérleti ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárónál nagyobb vízkiszorítással rendelkező egységek megépítését is. Az első ilyen egység várhatólag 2020 körül készülhet el.

Üzemanyaggal látott el egy MV-22B Osprey billenőrotoros gép egy Lockheed Martin F-35B Lightning II-es vadászbombázót. Persze ez még nem a levegőben történt, hanem az Edwards légitámaszponton, Kaliforniában. A teljes sikerrel zárult próba során az MV-22B leszállt az F-35B közelében és úgy került sor a vadászbombázó üzemanyagtartályainak feltöltésére. Az Osprey gépek ilyen célú alkalmazása nagy harcászati rugalmasságot kölcsönözhet a tengerészgyalogságnak, bár az igaz, hogy a légi utántöltési képesség megteremtése is hamarosan megvalósulhat.

Nicaragua 50 darab T-72B1-es harckocsit vásárolt Oroszországtól 80 millió dollárért. A páncélosok közül 20 már meg is érkezett az országba. A hírek szerint a páncélosokba az irányzó számára White Eagle célzórendszert, míg a parancsnoknak Hawkeye panorámás figyelőműszert építettek be.

Brazíliában a légierő eladni szándékozik a 2013 decemberében kivonásra került Dassault Mirage 2000-es vadászgépei közül nyolc példányt. A dél-amerikai ország 2005-ben vásárolt meg tíz együléses C, valamint két kétüléses B variáns Franciaországtól. A 80 millió dolláros áron beszerzett használt, de még legalább 1000 órányi repült idővel rendelkező, 1984 és 1987 között gyártott gépek 2006 és 2008 között kerültek leszállításra 10 darab Matra Super 530D közepes hatótávolságú félaktív radarvezérlésű és a 22 Matra Magic 2 rövid hatótávolságú infravörös önirányítású légiharc-rakétával együtt. Meg kell jegyezni, hogy Indiában a hasonló korú Mirage 2000H változatokat korszerűsítési programnak vetették alá, gépenként nagyjából 79 millió dollárért és legalább még 20 évnyi szolgálati idővel számolnak esetükben. A közeli Peruban, ahol szintén szolgálatban áll a típus Mirage 2000P variánsa, példányonként 30 millió dolláros modernizációt hajtottak végre.

 

NETARZENAL GALÉRIA

 

Dassault Mirage 2000N.

Lockheed Martin F-16CJ Fighting Falcon.

Saab J35J Draken.

Sikorsky CH-124B Sea King.

General Dynamics F-16D Barak.

Sepecat Jaguar A.

Boeing F/A-18F Super Hornet.

Antonov An-26.

Bell/Boeing MV-22B Osprey.

Boeing RC-135W Rivet Joint.

Lockheed Martin F-22A Raptor.

Dassault Mirage F1CR.

Grumman A-6E Intruder.

Romanian Marasesti Guided Missile Frigate

Innovative Cellular Therapeutics Co., Ltd.: Hangzhou, China (ots/PRNewswire) - - Die erste angeschlossene Klinik der Universität Zhejiang informiert über die Ergebnisse der klinischen Studien mit CAR-T zur Behandlung von Leukämie Beim Gipfel in 2016 über hämatogene Immunität in Hangzhou vom ...