Feed aggregator

La Présidente Metsola a remis le Prix Sakharov 2025 aux représentantes des deux journalistes emprisonnés au Bélarus et en Géorgie, lors d’une cérémonie qui s’est tenue mardi à Strasbourg.
Commission des affaires étrangères
Commission du développement
Sous-commission "Droits de l'homme"

Source : © Union européenne, 2025 - PE

2026. január 15.-től akár 60 millió forintra is pályázhatnak az 5000 főnél kisebb lakosságszámmal rendelkező települések a Magyar Falu Program keretében az önkormányzati tulajdonú ingatlanok fejlesztésére, és önkormányzati feladatellátáshoz kapcsolódó beszerzésekre. 

When biztonsagpolitika.hu was launched more than twenty years ago, security policy occupied a relatively limited space in Hungarian public discourse, confined mainly to academic and professional circles. Today, it has become unavoidable. War has returned to Europe, hybrid threats have blurred the boundary between peace and conflict, and information itself has emerged as a strategic domain. In this environment, the value of a security-policy platform is no longer measured by speed, but by its capacity to provide context. This is where biztonsagpolitika.hu has played — and continues to play — a distinct role.

Continuity in a volatile media environment

In its early years, biztonsagpolitika.hu filled a structural gap. It offered independent, expert-driven analysis at a time when few Hungarian-language platforms treated security policy as an autonomous analytical field rather

Forrás: AI generált kép

than a subsidiary of foreign affairs reporting. Over time, the site evolved into more than a publishing interface. Closely linked to the Security Policy College, it became the outward-facing expression of a professional community and a training ground for emerging analysts.

This continuity matters. While formats, technologies, and thematic emphases have changed, the platform has remained committed to analytical depth over performative commentary. In a media ecosystem increasingly shaped by immediacy and simplification, that choice has become a strategic asset rather than a liability.

The existence of the platform’s archived “old” site further underscores this continuity. Preserving earlier analyses in a dedicated archival format is not merely a technical solution, but a statement of intellectual responsibility. In security policy, where long-term patterns, past assumptions, and earlier assessments matter, such archives allow readers to trace how interpretations evolved over time—and how certain questions have remained remarkably persistent.

Depth as relevance, not resistance

The past decade has rewarded acceleration. Algorithms favor reaction over reflection, and security debates are often compressed into binary narratives. Yet core strategic questions—deterrence, escalation management, resilience, technological dependence—resist such compression. They require historical awareness, comparative framing, and a willingness to accept ambiguity.

Biztonsagpolitika.hu represents a counter-model to real-time opinion cycles. Its relevance does not stem from competing with breaking news, but from slowing the conversation down. By prioritizing background analysis and longer-term patterns, the platform enables readers—researchers, practitioners, and students alike—to approach security not as a sequence of events, but as an interconnected system.

Adapting without dilution

Depth alone, however, does not guarantee sustained relevance. A platform built on rigorous analysis must also adapt to changing patterns of consumption. This does not require abandoning standards, but translating them. Structured briefings, visual explanations, podcasts, and selective international outreach can extend reach without compromising intellectual integrity.

The core challenge for the coming years is therefore not analytical quality, but visibility: how serious security analysis can remain present and influential in an attention-driven environment.

Why this still matters

Two decades on, biztonsagpolitika.hu demonstrates that security policy is not merely about reacting to crises, but about interpreting long-term dynamics. In an era defined by strategic uncertainty and informational overload, platforms that privilege context over immediacy perform a quiet but essential public function.

The past twenty years have established credibility. The next twenty will test whether analytical depth can remain influential in a world increasingly resistant to it. If it can, biztonsagpolitika.hu will not merely endure—it will continue to shape how security is understood, debated, and taught in Hungary.

A Twenty Years of Security Discourse: Why Context Still Matters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A pályázat keretében akár 60 millió Ft 100% támogatás igényelhető út, híd építése/felújítására vagy nyílt- és zárt vízelvezető rendszer felújítására már 2026. január 15.-től.

Im Streit um die Zuwanderung sind alle Vorentscheide gefallen. Das Volk kann im Juni 2026 ohne Gegenvorschlag über den jüngsten Angriff der SVP auf die Personenfreizügigkeit abstimmen.

Durée de la vidéo : 90'

Clause de non-responsabilité : L'interprétation des débats facilite la communication mais ne constitue en aucun cas un enregistrement authentifié des débats. Seuls le discours original ou la traduction écrite révisée du discours original peuvent être considérés authentiques.
Source : © Union européenne, 2025 - PE

French President Emmanuel Macron and German Chancellor Friedrich Merz at the joint press conference of the European Digital Sovereignty Summit, Berlin, November 18, 2025. (picture alliance / Andreas Gora)

In November 2025, the European Union crossed a decisive threshold in its effort to safeguard its digital backbone from strategic vulnerabilities linked to Chinese technology. On November 10, Vice-President Henna Virkkunen introduced a legally binding proposal requiring all EU member states to phase out Huawei and ZTE equipment from their 5G and future telecommunications networks. This marked a sharp departure from the EU’s 2020 ‘5G Toolbox,’ which relied on non-binding recommendations and lacked enforcement mechanisms. The new plan—complete with financial penalties for non-compliance—makes clear that Beijing’s expanding technological influence, and Huawei’s entrenched position in particular, has become the central threat to the Union’s digital sovereignty.

Only a week after the phase-out announcement, EU leaders convened in Berlin for the Summit on European Digital Sovereignty on November 18. There, German Chancellor Friedrich Merz and French President Emmanuel Macron jointly emphasized that Europe must rapidly strengthen its strategic autonomy if it hopes to remain competitive in artificial intelligence, cloud computing, and semiconductors. Although the summit’s official agenda avoided explicitly naming China, Europe’s accelerating policy shift—including the renewed push to remove Huawei from its networks—made the underlying target difficult to miss. The subtext became even clearer when placed alongside Merz’s remarks at a business conference days earlier, where he outlined Germany’s new course: “We have decided within the government that wherever possible, we will replace components, for example, in the 5G network, with components that we produce ourselves,” he said, before adding, “and we will not allow any components from China in the 6G network.”

Europe’s consolidating consensus on a Huawei phase-out now sits alongside the EU AI Act of 2024 and the Cyber Resilience Act of the same year—two frameworks that impose strict cybersecurity and data-protection requirements designed to privilege trusted vendors over high-risk Chinese suppliers.

Unified Export Controls and Sanctions Might Accelerate Transatlantic AI Governance Convergence

The United States’ AI full-stack strategy, outlined in the July 2025 AI Action Plan, seeks to secure American advantage across the full technological chain—from semiconductor chips and high-performance computing to foundational models, data governance, and downstream applications. It blends restrictive measures and incentives: export controls, licensing rules, and standards-setting diplomacy operate as “sticks” to slow China’s access to frontier systems, while subsidies, joint research initiatives, and preferential integration into U.S.-led supply chains serve as “carrots” to draw allies into a shared technological ecosystem. Yet despite the strategy’s breadth, transatlantic coordination remains thin, lacking the institutional depth needed to support a truly integrated approach.

Europe’s recent moves, when viewed through the logic of the U.S. strategy’s sticks and carrots, provide new momentum for narrowing this gap. If Washington can translate this moment into practical institutional mechanisms, the full-stack strategy could serve as a strategic scaffold—offering political reassurance, regulatory leverage, and innovation resources that help Europe consolidate its trusted telecommunications infrastructure while advancing its broader digital sovereignty. In such a coordinated transatlantic framework, the United States and Europe together reinforce the foundations of a shared ‘free world’ technological space, reducing the free world’s dependence on Chinese digital and hardware ecosystems.

This convergence, however, remains fragile. Major EU regulatory projects, including the 2024 AI Act, must still reconcile competing demands from domestic constituencies and both European and American technology firms. The bloc’s struggle over the Huawei question illustrates these tensions vividly. Years of friction between security hawks and economic pragmatists meant that, after the 2020 ‘5G Toolbox,’ only 10–13 member states implemented meaningful restrictions. Germany hesitated largely because Huawei offered a 20–30 percent cost advantage over Nokia and Ericsson, compounded by significant sunk investments in its already‑deployed infrastructure—factors that made a rapid, full ban economically burdensome. Spain faced similar incentives: Telefónica had renewed a Huawei 5G core contract through 2030 and relied heavily on Huawei’s lower‑cost equipment and existing deployments, making an abrupt shift technically and financially challenging. Even so, by July 2025 Madrid committed to phasing out Huawei equipment in Spain and Germany to comply with tightening EU‑level security requirements, while maintaining Huawei systems in Brazil, where no such restrictions applied. Ultimately, Germany and France converged on a stabilizing middle path. Berlin sought to reconcile economic pragmatism with mounting security imperatives by offering subsidies to Deutsche Telekom, Vodafone, and Telefónica to complete equipment swaps by 2027. Paris—more hawkish from the outset—reinforced this trajectory by consistently framing Chinese vendors as fundamental sovereignty risks, helping steer the broader EU toward a more unified and security‑driven position.

These internal pressures help explain the endogenous nature of broader transatlantic divergences—differences that analysts at the Atlantic Council characterize as structural, rooted in the EU’s more precautionary regulatory philosophy, its deeper emphasis on market fairness, and its persistent drive for ‘strategic autonomy,’ especially in digital governance.Yet despite unresolved frictions, convergence is strong where both sides perceive systemic risk—data security, supply-chain resilience, and preventing the militarization of AI and quantum technologies by authoritarian states. The real task is, thus, to translate these shared anxieties into structured cooperation before divergences harden.

Coordinated export controls and sanctions offer a particularly strong pathway for accelerating transatlantic AI governance convergence. These instruments cut to the core of what makes uncoordinated national responses inadequate in an era defined by overproduction, supply-chain dominance, and state-supported technological scaling by Chinese-linked firms. For individual states, unilateral measures against China’s rapid advances are insufficient. But the United States and Europe possess complementary strengths—American technological leadership, European regulatory capacity, and the combined market power of the transatlantic economy—that can turn coordination into the linchpin of a coherent strategy. When synchronized, such controls help bridge differences in high-risk AI safety practices, fortify supply chains, and close loopholes that currently undermine enforcement.

Building this coordination requires elevating emerging-technology policy into a top-tier transatlantic channel—most naturally through a strengthened Trade and Technology Council (TTC). Within such an upgraded framework, Washington and Brussels could operationalize a common approach to high-risk technologies by jointly defining safety expectations for advanced AI systems, aligning listings and sanctions on sensitive Chinese-linked firms, tightening oversight of technology and data flows, coordinating early on outbound investment, and cooperating to disrupt diversion networks operating through Russia and other intermediaries. As analysts at the Atlantic Council note, these mechanisms offer more than technical alignment: they create the institutional fabric that allows the United States and Europe to manage systemic technological risks together rather than in parallel.

A fully developed TTC of this kind would also serve as the platform for narrowing existing regulatory gaps. The United States, for instance, could work with the European Commission (EC) to build an ‘AI-governance bridge’ that provides companies with predictable operational expectations across jurisdictions even when the laws are not identical. Synchronizing sanctions and export restrictions with the Commission and the European External Action Service (EEAS) would tighten enforcement and limit opportunities for evasion. Simultaneously, deeper collaboration with the Directorate-General for Trade (DG TRADE) would help Europe construct a more coherent export-control regime that complements the protective goals embedded in Washington’s AI Action Plan. Reciprocal notification requirements and shared-risk taxonomies for outbound investment would round out this architecture, laying the foundation for a future transatlantic screening system capable of managing strategic leakage at its source. Such alignment would extend the reach of transatlantic AI export controls and sanctions beyond bilateral borders, establishing global standards that shape technology flows worldwide through tiered licensing and extraterritorial enforcement mechanisms.

Rising International Multi-Layer Governance Threats from China to Transatlantic AI Governance

LGU+’s Huawei-linked IoT lab exposes how corporate dependencies can strengthen China’s leverage over allied digital systems.

Recent developments in Northeast Asia illustrate why transatlantic coordination on AI governance and high-risk technology controls must extend far beyond national capitals. In 2020, the U.S. State Department publicly warned LGU+ that continued reliance on Huawei equipment could expose the operator to serious reputational, legal, and security risks—part of Washington’s broader push to discourage high-risk vendors within allied 5G ecosystems. Five years later, during a 2025 parliamentary oversight hearing, LGU+ was again criticized for still operating Huawei-supplied 5G equipment, underscoring how entrenched procurement decisions can harden into long-term structural dependencies even after security concerns become explicit.

In September 2025, Mayor Kang Ki-jung’s Gwangju delegation visited Huawei’s 1.6 km² Shanghai Research Campus, revealing how municipal engagement can strengthen China’s strategic leverage.

Municipal dynamics reveal a similar vulnerability. Last September, Gwangju conducted an official visit to Huawei’s 1.6 km² Shanghai research campus as part of its effort to benchmark smart-city and AI-hub strategies. Though framed as a technical mission, the visit created an opening for Beijing to cultivate influence over subnational officials whose infrastructure preferences increasingly shape the region’s technological trajectory. Such episodes highlight how Chinese firms strategically leverage local development incentives to embed themselves in urban infrastructure planning—well beyond the oversight reach of national authorities.

These cases illuminate a broader strategic tension: while the free world benefits from maintaining limited, cooperative grey zones that allow behavioral observation of Chinese technological conduct, these same spaces create opportunities for Beijing to conduct its own counter-conditioning. The challenge is therefore not simply to preserve channels for observation, but to define the permissible boundaries of these grey zones and discipline the risks associated with them. Without clearer parameters, cooperation intended to generate insight can gradually drift toward structural dependence.

Taken together, these developments are not merely warning signs; they constitute a new frontier of strategic challenge for the transatlantic community. They underscore an underappreciated reality: high-risk technology penetration increasingly occurs through governance layers that traditional export-control systems were never designed to monitor. Ensuring technological security now requires policy mechanisms that span the full chain of decision-making—from national ministries to regional telecom operators to municipal administrations—each capable of introducing vulnerabilities that adversarial firms can exploit. Strengthening vendor‑risk standards, aligning licensing rules, and coordinating penalties across jurisdictions have thus become essential to prevent subnational gaps from crystallizing into strategic footholds for authoritarian influence.

Conclusion: Cultivating Carrots to Advance Transatlantic AI Coordination

Yet institutional alignment alone cannot build a durable front. Sustained cooperation depends on credible economic incentives that make participation strategically and commercially viable for allies. The next phase of transatlantic technological strategy must therefore pair regulatory ambition with material commitments that reduce the political and economic friction of compliance. If Washington couples its institutional efforts with meaningful economic commitments—co‑funded infrastructure, joint R&D programs, and clear assurances that export controls will not become instruments of unilateral commercial gain—its AI full‑stack strategy could evolve from a national blueprint into the backbone of a transatlantic technological alliance.

Such an alliance would not only strengthen the free world’s ability to resist Chinese technological influence but would also offer a coherent model for global technology governance—one grounded in transparency, high‑standard safety, shared economic opportunity, and a rules‑based order capable of shaping the next generation of advanced technologies. In this sense, transatlantic coordination is no longer a desirable accessory to national strategies; it is the essential foundation for securing the free world technological frontier in the decade ahead.

 

Russia’s state debt increased by 2.8 percent between January and October 2025, reaching 32.9 trillion rubles, according to data released by the Ministry of Finance of the Russian Federation. While the absolute number appears substantial, the pace of growth remains moderate and notably lower than earlier preliminary estimates. An operational report from the Accounts Chamber had previously indicated a ten percent rise in public debt between January and September, bringing the total to 31.98 trillion rubles. The discrepancy between the two estimates is largely explained by statistical adjustments and the clarification of debt parameters as of early November. Updated accounting methods and revised data on obligations resulted in a more restrained assessment of the annual increase.

Colombian Air Force Kfir fighter jets fly in formation during the military parade to commemorate Colombia’s Independence Day in Bogota on July 20, 2024. (Alejandro Martinez/AFP)

There has been a lot of discussions on US plans in addressing security issues with Venezuela, as US forces take to targeting boats related to cartels attempting to bring narcotics into the United States. While the likelihood of a full assault on Venezuela would mirror the recent strikes on Iran as opposed to a strategy of regime change like in Iraq and Afghanistan, the success in assaulting the most well equipped nation in Latin America comes with significant risks to US forces.

Venezuela has been the benefactor of past procurements of weapons systems from the United States. In the pre-Chavez era, Venezuela was tasked with protecting not only itself, but American and foreign owned oil production assets. This close relationship between the US and Venezuela enabled the former ally to purchase early F-16 jets and rely on the overall protection of US assets in the region. With the start of the Chavez regime, Venezuela moved to a policy of expropriation, the cutting of ties with the West, and massive purchases of Russian military equipment, specifically the SU-30 fighter platform. With Venezuela’s border nations flying older Kfir jets and Mirage IIIE/5s, the SU-30s gave Venezuela a massive advantage in air superiority, now having the most capable fighter jets in the Americas after the United States.

While air defence over Venezuela would start with their SU-30 radars and longer range missiles intercepting incoming threats, Venezuela also obtained a layered air defence network from Russia and radars from China. Venezuela has not just one of the most capable air defence networks in Latin America, but worldwide. Chinese radars are some of the more modern variants available for territorial defence, systems which are now operational in Venezuela. To target longer range threats from the air and evasive missile threats, the export version of the S-300VM is operational in Venezuela. The S-300VM is the export tracked version of Russia’s S-300 missile system, and is one of the most capable systems in the world. To support the S-300VMs, Venezuela also uses the modern BUK-M2 for medium to long range air defence, a system that matches anything operational in the War in Ukraine in 2025. An assault on Venezuela may require more advanced techniques than even the recent strikes on Iran, as their systems are more modern than some of those that were operating in Iran before the strikes.

Being well known for many decades, and becoming more popularized in the movie Top Gun: Maverick, Venezuela operates the SA-3 air defense missile system. While not used as they would operate in real life in the movie, the SA-3 when used en masse would cause a lot of chaos in the air for any non-stealth aircraft conducting an assault on Venezuela. While the F-35s and F-22s would be a solution to avoiding the SA-3’s modernised radars in Venezuela, it would have made for a less exciting movie. A a mark of excellence, of good training by the SA-3 radar operators, and mistakes by the pilot and his support structures, an SA-3 was able to shoot down a F-117 stealth bomber over Serbia in the 1999. Even in chess, the Pawn sometimes is lucky enough to kill a King.

While the common theme when speaking about a US assault on Venezuela does not consider the mission to have great risks overall, mistakes could lead to US pilots being shot down. With multiple scenarios of defeating both S-300 systems and BUK-M2s having taken place in Ukraine, US forces likely have a good base of knowledge on how to defeat these systems in real world combat scenarios. Venezuela is quite a large country, and the very limited number of S-300VMs is not adequate to defend the entire territory. Lacking a sufficient number of BUK-M2s is also a problem and the SA-3 systems can be carefully avoided or defeated via cruise missile strikes on their radar hubs and launchers themselves. In reality, those missiles would have been taken out by overwhelming waves of Tomahawk cruise missile strikes in order to save Tom Cruise an Miles Teller a lot of grief, and in real life, all of the S-300VMs, BUK-M2s and SA-3s would be hit early with the Chinese made radars seeing the strikes coming in and being subject to them directly. If US bravado on Venezuela turns to conflict, waves of missiles would be what strikes Venezuela first and perhaps last, with no pilots being put at risk in the initial assault. The loss of US lives in combat with Venezuela would sour the public on any coercive actions, but the bluff might be worth the reward in the view of the current US Administration.

A több mint ötven éve repülő Boeing 747-es típus másodvirágzása az elmúlt évtizedben fellendült e-kereskedelemnek köszönhető. A légi áruszállításban az utasforgalomból fokozatosan kiszorult és kargógéppé átalakított Jumbók éppúgy megtalálhatók, mint az eredetileg is teherszállítónak készült példányok. Néhány ilyen gép kormánya mögött magyar pilóta ül. Egyikük Szüle Zsolt kapitány, aki immár tíz éve repüli a legendás típust. 

Volt idő, amikor a Boeing 747-esre csak a közforgalmi repülésben eltöltött évtizedek, a szakmai lépcsőfokok megmászása – 10-15 ezer óra repült idő, szélestörzsű tapasztalat, stb. - után, pályafutásuk megkoronázásaként kerülhettek a pilóták. Az ezredfordulót követően ez megváltozott, és már a fiatalabb repülőgép-vezetők is lehetőséget kaptak a típuson. Így bukkantak fel a világban szerencsét próbáló, szakmai kihívást kereső magyar pilóták is a B 747-esek fedélzetén. Ők többnyire első tisztként dolgoztak, és csak néhányukból lett idővel kapitány. Arra sokáig nem is volt példa, hogy valaki kapitányként debütáljon a Jumbón. Az elsők között volt Szüle Zsolt is, aki először légiforgalmi irányító majd később Boeing 737-es első tiszt és kapitány lett. A párhuzamosan űzött két hivatás nehezen fért meg egymás mellett, és amikor döntenie kellett, a frekvencia másik végét, a pilótafülkét választotta.

A közelmúltban azért kerestem meg, hogy saját élményein és tapasztalatain keresztül nyújtson betekintést a Boeing 747-esen dolgozó, világjáró kargópilóták kívülről kalandosnak tűnő, belülről olykor nagyon is rögös mindennapjaiba. Beszélgetésünkre, ha nem is egy Jumbo fedélzetén, de mindenképpen autentikus környezetben került sor, Zsolt B 747-es szimulátor központjában, a Simflite-ban. Arra kértem, hogy mielőtt elmerülünk a kargópilóták mindennapjaiban, röviden idézze fel a pilótafülkébe vezető út főbb állomásait.

[...] Bővebben!

At first glance, the comparison seems almost absurd. Mongolia, a vast country with enormous mineral wealth, stretching between two geopolitical giants, versus Belize, a small Central American state with limited territory, modest population and no strategic depth. By classical logic, Mongolia should be the stronger actor in economic sovereignty. Yet recent analytical measurements reveal a far more counterintuitive reality: Belize today demonstrates a higher level of practical economic sovereignty than Mongolia.   As an expert of the International Burke Institute and an active participant in projects aimed at strengthening national sovereignty, I encounter such paradoxes with increasing frequency. They reveal one of the central truths of the modern world: economic sovereignty is no longer a function of size, territory, or raw resources. It is a function of control, diversification, resilience and institutional discipline.   Mongolia is rich in coal, copper, gold and rare earth elements. Its underground wealth is undeniable. Yet much of its economic model remains structurally dependent on a narrow export base and on external demand, primarily from a single dominant market. This creates a classic dependency trap. When prices fluctuate or geopolitical pressure intensifies, Mongolia’s fiscal stability, currency strength and social balance become immediately vulnerable to external forces it does not control.   Belize, by contrast, lacks large-scale mineral reserves and does not command major industrial capacity. But over the past two decades it has built something far more decisive for modern sovereignty: a diversified economic structure that reduces exposure to single-source dependency. Tourism, financial services, agriculture, logistics and digital services form a balanced ecosystem. None of these sectors dominates absolutely, yet together they form a resilient economic architecture.   Economic sovereignty is not measured by how much a country exports, but by how freely it can decide under pressure. A state that earns billions from raw materials but cannot influence pricing, transportation routes or investment conditions is not fully sovereign in economic terms. It is economically active, but strategically constrained. This is where Mongolia’s vulnerability becomes evident. Its resources generate revenue, but not full control.   Belize’s advantage lies not in volume, but in flexibility. Its economy is small, but adaptive. External shocks do not collapse the entire system at once. Currency policy, fiscal regulation and sectoral balance provide room for maneuver. In moments of global turbulence, this flexibility becomes a strategic asset far more valuable than sheer scale.   At the International Burke Institute, where we are finalizing the comprehensive Sovereignty Index to be presented this December for all UN member states, economic sovereignty is assessed not by GDP alone, but by a deeper set of indicators. These include dependency ratios, trade concentration, fiscal autonomy, financial system resilience and the state’s capacity to absorb shocks without losing strategic autonomy. It is within this multidimensional framework that Belize unexpectedly outperforms Mongolia.   As someone directly engaged in both the analytical and practical dimensions of this work, I see a pattern repeating across regions. States that rely heavily on a narrow economic corridor — one commodity, one route, one partner — accumulate invisible vulnerabilities. Their economies may look strong in growth charts, but their sovereignty erodes silently through structural exposure. When disruption comes, decision-making becomes reactive rather than sovereign.   Belize followed a different logic. Instead of maximizing output from a single dominant resource, it invested in balancing multiple smaller sectors. This did not produce spectacular growth headlines. But it produced something far more durable: economic independence in critical moments. Sovereignty is not tested in times of prosperity. It is tested when options disappear.   Mongolia now faces the classic dilemma of many resource-rich states: how to convert natural wealth into strategic autonomy rather than long-term dependence. The answer lies not in extracting more, but in restructuring more. Without diversification, even the richest subsoil becomes a fragile foundation for sovereignty.   The Belize–Mongolia contrast illustrates a broader truth about the modern global system. Size no longer guarantees strength. Wealth no longer guarantees independence. What matters is the architecture of control. Who sets the terms of trade? Who controls capital flows? Who absorbs the first удар during a crisis?   In December, when the full Sovereignty Index is released, many governments will confront similar surprises. Some large states will discover hidden fragility. Some small ones will discover unexpected strength. And many will face an uncomfortable realization: economic sovereignty today is built not by scale, but by structure.   Belize did not become stronger than Mongolia by growing bigger. It became stronger by becoming smarter in how it organizes dependency and control. And in the modern world, that difference defines who truly holds economic sovereignty — and who merely appears to.

Szíria sokszínű etnikai és vallási összetételű ország, ahol a lakosság túlnyomó többsége szunnita muszlim, de jelentős vallási kisebbségek élnek együtt a többségi társadalommal. A legfontosabb vallási közösségek közé tartoznak az iszlám síita ágaihoz sorolt alaviták (a kormányzó elit hagyományos bázisa), a különböző keresztény felekezetek (ortodox, katolikus és protestáns egyházak), a drúzok, illetve kis számban más csoportok, például az iszmáiliták és jezidik. Emellett etnikai kisebbségek is formálják az ország társadalmi képét: a lakosság nagyjából felét kitevő arabok mellett jelentős a kurd közösség (becslések szerint a népesség ~10%-a), továbbá élnek az országban örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek és palesztin származású közösségek is. Ez a kulturális és identitásbeli sokszínűség a modern szíriai állam kezdete óta létezik, és a társadalmi kohéziót, valamint a politikai viszonyokat egyaránt befolyásolja.

A 2011-ben kirobbant szíriai polgárháború mélyen érintette a kisebbségi közösségeket is, és 2025-re a háború és annak következményei alapvetően meghatározzák a kisebbségek helyzetét. A konfliktus kezdeti szakaszában sok kisebbség – különösen az alavita vezetés alatt álló rezsimhez kötődők – az államhatalom oldalán kerestek védelmet, míg a többségi szunnita felkelők között szélsőséges iszlamista csoportok jelentek meg, amelyek ellenségként tekintettek a nem-szunnita közösségekre. A harcok során a vallási és etnikai hovatartozás gyakran a politikai szövetségek és üldöztetések alapjává vált: a keresztényeket, drúzokat, síitákat és alavitákat sokszor egy oldalon emlegették a világi szunnitákkal, szembeállítva őket a dzsihádista csoportokkal, amelyek “hitetleneknek” bélyegezve próbálták elűzni vagy megsemmisíteni ezeket a közösségeket saját teokratikus céljaik érdekében. Ennek következtében a kisebbségek jelentős része közvetlen erőszaknak, diszkriminációnak vagy kényszerű migrációnak volt kitéve az elmúlt évtizedben.

 

Vallási kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos berendezkedése formálisan szekuláris államot rögzít, ugyanakkor tartalmaz bizonyos vallási kitételeket, amelyek közvetve érintik a kisebbségeket. A 2012-es szíriai alkotmány 3. cikkelye kimondja, hogy az államfőnek muszlim vallásúnak kell lennie, és az iszlám jogforrásai (saría) a jogalkotás egyik fő alapját képezik; ugyanakkor az állam deklaráltan tiszteletben tart minden vallást, és biztosítja a vallási szertartások szabad gyakorlását, amennyiben azok nem sértik a közrendet. Ezen alkotmányos garancia alapján a történelmileg jelen lévő vallási közösségek – így a különböző keresztény egyházak, a drúzok, az iszlám síita ágaihoz tartozó csoportok stb. – hivatalosan elismert részei a társadalomnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nagyobb vallási közösségek számára autonóm személyjogi szabályozás létezik: külön törvények vonatkoznak például a muszlimok (szunniták és síiták) személyes jogi ügyeire, a drúzokra és az egyes keresztény felekezetekre is. Működnek saját egyházi vagy felekezeti bíróságok, amelyek illetékesek a házasság, válás, öröklés és egyéb családjogi kérdések eldöntésében a vonatkozó közösségen belül. Így a szíriai jogrend formálisan tiszteletben tartja a vallási sokféleséget a magánjog terén, és lehetővé teszi, hogy a vallási kisebbségek a saját hagyományaik szerint intézhessék személyes ügyeiket.

Mindazonáltal bizonyos jogi korlátozások érintik a vallási kisebbségek teljes egyenjogúságát. Az alkotmány előírása, miszerint az ország elnöke csak muszlim lehet, gyakorlatilag kizárja például a keresztény vagy drúz államfő lehetőségét, ami a politikai élet legmagasabb szintjéről formálisan kizárja e csoportokat. Emellett az alkotmány 8. cikkének (4) bekezdése tiltja politikai pártok alakítását vallási, felekezeti alapon, ami – bár az egység megőrzését célozza – a kisebbségek érdekképviseletét is korlátozza olyan értelemben, hogy nem szerveződhetnek nyíltan felekezeti alapon politikai mozgalmak. A vallás szabad gyakorlását ugyan a törvény biztosítja, de a mindenkori kormányzat ellenőrzése alatt tartja a vallási intézményeket és figyelemmel kíséri a vallási tevékenységeket. A szíriai jog nem ismer el formálisan bizonyos újabb vagy az iszlám által eretnekségnek tekintett vallási csoportokat – például a bahá’í hit követői korábban üldöztetésnek voltak kitéve, mivel a rezsim nem ismerte el őket hivatalos vallási közösségként. Az állami iskolákban az iszlám vallásoktatás kötelező a muszlim tanulóknak, míg a keresztény tanulók saját hittanórákon vehetnek részt, de áttérés az iszlám hitről más vallásra gyakorlatilag nem lehetséges komoly társadalmi és jogi hátrányok nélkül. Összességében a jogi keretek névleg védik a történelmi vallási kisebbségek létét és belső autonómiáját, ugyanakkor az államhatalom jellege és a politikai korlátozások miatt e közösségek bizonyos szempontból másodlagos szerepet foglalnak el a “muszlim” államfői pozícióval és arab nemzeti identitással meghatározott rendszerben.

 

Politikai helyzet

A szíriai vallási kisebbségek politikai helyzete 2025-re elsősorban a polgárháború alatti és utáni hatalmi viszonyok függvénye. A Ba’ath párti rezsim hatalmát 1970 óta az alavita Assad-család gyakorolja, így az alaviták sajátos helyzetbe kerültek: bár lélekszámuk szerint az ország kisebbsége (a lakosság kb. 10–15%-át teszik ki), aránytalanul nagy politikai és katonai befolyással rendelkeznek. Hafez al-Assad uralomra jutásától kezdve tudatosan törekedett arra, hogy az alavitákat kulcspozíciókba emelje a hadseregben, a titkosszolgálatokban és az állami intézményekben, ezzel egyfajta hatalmi monolitot hozva létre a közösségből. Ennek eredményeként a polgárháború kezdetéig az alavita közösség tagjainak nagy része – egyes becslések szerint több mint 80%-a – az állam alkalmazásában állt, legyen szó katonai, rendőri vagy közigazgatási munkakörről. A többi vallási kisebbség számára a politikai szerepvállalás hagyományosan korlátozottabb és inkább a rezsimhez való lojalitás keretei között mozgott: a keresztények és drúzok közül is kerültek ki parlamenti képviselők, miniszterek vagy magas rangú tisztviselők, de többnyire a Ba’ath párt égisze alatt vagy a rendszer klienseiként. A rezsim a háború előtt igyekezett látszólagos konfesszionális egyensúlyt mutatni – például volt rá példa, hogy keresztény vallású védelmi minisztert neveztek ki –, ám a valódi hatalmi döntéshozatal továbbra is szűk alavita elit kezében maradt.

 

A 2011 utáni konfliktus során a vallási azonoság és a politikai lojalitás szorosan összefonódott. A felkelés szunnita többségű bázisa és a kormányzat alavita vezetése közti törésvonal mentén szektariánus indíttatású erőszak is lezajlott. Szélsőséges szunnita milíciák (mint az al-Káida egykori ágából kinőtt Hay’at Tahrir al-Sham, illetve az ISIS) kifejezetten a síita ágakhoz tartozókat (alavitákat, iszmáilitákat) és a keresztényeket vették célba, amikor területet foglaltak el. Például 2015-ben az al-Nuszra Front fegyveresei lemészároltak több mint 20 drúz polgári személyt az északnyugati Idlib tartományban, egy kisebb drúz faluban, a közösség megfélemlítésének céljából. Az Iszlám Állam 2018 nyarán a drúzok lakta Szuvajda tartományban hajtott végre terrortámadást: összehangolt rajtaütéseik során mintegy 250 drúz civil esett áldozatul, mielőtt a helyi milíciák és a hadsereg visszaszorította a támadókat. Ezek az események megerősítették a kisebbségek (keresztények, drúzok, alaviták) sok tagjának meggyőződését, hogy a világi Assad-rezsim – elnyomó jellege ellenére – védelmet nyújt számukra a szunnita szélsőségesekkel szemben. Így politikailag a legtöbb vallási kisebbség inkább a kormányzat fennmaradásában volt érdekelt, és lojális maradt a rezsimhez a konfliktus évei alatt.

 

2025-re a polgárháború akut szakasza lecsillapodott, de az ország továbbra is megosztott ellenőrzés alatt áll: az állam területének nagy részét az Assad-kormány ellenőrzi, míg Idlib tartományban egy szunnita iszlamista ellenzéki szervezet (HTS) gyakorol hatalmat, az északkeleti kurd többségű területeken pedig egy autonóm adminisztráció működik. A vallási kisebbségek politikai mozgástere ezekben a zónákban eltérő. A kormány ellenőrizte régiókban – például Damaszkuszban, Aleppóban, Latakiában – az alavita dominancia továbbra is érzékelhető, ugyanakkor a rezsim a háború utáni konszolidáció részeként igyekszik minimális képviseletet biztosítani más felekezeteknek is a politikai vitrinben. Az újonnan alakult parlamentben és kormányban is találhatók keresztény vagy drúz személyek, de továbbra is inkább kirakatjelleggel, hiszen a hatalmi döntéshozatal kulcspozícióit – mint a katonai és biztonsági szféra – többnyire alaviták töltik be. A drúzok dél-szíriai közössége sajátos helyzetben van: Szuvajda tartományban de facto önvédelemre berendezkedett milíciáik (például a Ridzsál al-Karáma mozgalom) a háború alatt távol tartották a konfliktust a drúz lakosságtól, és a rezsim is hallgatólagos autonómiát hagyott nekik (beleértve, hogy sok drúz fiatal nem vonult be a hadseregbe). 2023 végén Szuvajda városában jelentős kormányellenes, de erőszakmentes tiltakozások zajlottak, ahol a drúz közösség politikai és gazdasági reformokat, nagyobb beleszólást követelt. Ezek a megmozdulások arra utalnak, hogy a drúz kisebbség – bár nem vett részt aktívan a fegyveres lázadásban – a háború után sem elégedett a perifériára szorított politikai státuszával, és békés eszközökkel próbál nagyobb autonómiát vagy legalább figyelmet kivívni a központi hatalomtól.

 

Az ellenzéki erők által uralt Idlib tartományban és más, még mindig nem kormányzati kézen lévő területeken a vallási kisebbségek politikai helyzete rendkívül beszűkült vagy egyenesen életveszélyes. A HTS dominanciája alatt álló Idlibben a korábban ott élt keresztények túlnyomó része elmenekült; a néhány megmaradt család rejtőzködve él. A szélsőséges iszlamista ideológia nem tűri a nyílt vallásgyakorlást a nem szunnita közösségek részéről: jelentések szerint az Idlibet uraló ún. Szíriai Megváltás Kormány (a HTS politikai szárnya) ugyan igyekezett névleg legitimációt nyerni és például visszatelepített kb. 30, korábban elűzött keresztény családot a tartományba, de a valóságban továbbra is másodrendűként kezeli a kisebbségeket. Ugyanez igaz a török támogatású, szunnita arab milíciák ellenőrizte észak-szíriai területekre: ott a keresztény és síita lakosok nagy része már a háború éveiben elmenekült, a maradékot a fegyveresek gyakran zaklatják vagy kifosztják, és politikai képviseletük gyakorlatilag nincs. Összességében tehát 2025-ben a vallási kisebbségek politikai helyzete Szíriában erősen függ attól, hogy az ország mely részén élnek: a kormányzat uralta zónákban formálisan létezhet jelenlétük a politikai intézményekben, de valódi erejük korlátozott, míg a szélsőséges ellenzék uralta térségekben szinte semmilyen politikai joggal nem rendelkeznek, sőt sokszor rejtőzködni kényszerülnek felekezeti hovatartozásuk miatt.

 

Szociális státusz és mindennapi helyzet

 

A vallási kisebbségek társadalmi helyzete Szíriában összetett képet mutat, amelyben keveredik a történelmi együttélés tapasztalata, a modern állam nacionalista (arab és iszlám identitású) ideológiája, valamint a háború szította szektariánus feszültség. A háború előtt a különböző felekezetek viszonylagos békében éltek egymás mellett a nagyvárosokban és vegyes lakosságú térségekben, bár informális módon létezett bizonyos társadalmi távolságtartás. A vegyes házasság például viszonylag ritka volt a közösségek között (egy muszlim nő hivatalosan nem házasodhatott nem muszlim férfival a saría szabályai miatt, míg fordított esetben – muszlim férfi és keresztény nő – előfordult, de a gyermekeknek muszlimként kellett felnőniük). Az oktatási és gazdasági szférában a keresztények és alaviták a 20. század folyamán felülreprezentáltak lettek bizonyos területeken: a francia mandátum és a függetlenség utáni évtizedek során a keresztények jelentős része városi polgárságot alkotott (kereskedők, orvosok, értelmiségiek), míg sok szunnita muszlim inkább vidéki, törzsi közegben élt. Az alavita kisebbség hagyományosan szegény, marginalizált hegyvidéki közösség volt, de az Assad-rezsim idején felemelkedett egy jelentős alavita középosztály és katonai-bürokratikus elit. Ez a felemelkedés viszont a többségi szunniták egy részében ellenérzést szült: sok szunnita úgy érzékelte, hogy a rendszer privilégiumokhoz juttatja az alavitákat az ő rovásukra, ami rejtett feszültségeket okozott a társadalomban.

 

A háború évei alatt a társadalmi viszonyok jelentősen polarizálódtak felekezeti alapon. A kormányzati propaganda tudatosan hangsúlyozta, hogy Bashar al-Assad „a világi állam védelmezője”, aki megóvja a keresztényeket és más kisebbségeket a szélsőséges iszlamistáktól. Ennek érdekében a rezsim retorikájában a felkelést gyakran „terrorista, keresztényellenes összeesküvésnek” állította be, és igyekezett a kisebbségi közösségeket maga mögé állítani – például Damaszkusz keresztény negyedeiben a háború alatt olyan plakátok jelentek meg, amelyeken Assad elnök keresztet vagy Szűz Mária képét viselő háttérrel volt látható, sugalmazva, hogy ő a keresztények patrónusa. Ez a propaganda részben sikerrel járt abban az értelemben, hogy a kisebbségek többsége nem állt a felkelők oldalára; ugyanakkor elmélyítette a szakadékot a szunnita közösség és a többiek között. Sok szunnita civil a háború során azzal szembesült, hogy az alavita vezetésű hadsereg kollektív büntetést alkalmaz velük szemben (pl. városuk ostromakor), míg ők úgy vélték, a kisebbségek csendben asszisztálnak ehhez. Ez a kölcsönös bizalmatlanság és sérelem a társadalom szövetét is roncsolta.

 

2025-ben a társadalmi státusz tekintetében a vallási kisebbségek helyzete továbbra is ellentmondásos. A kormány ellenőrizte területeken a mindennapi érintkezés a közösségek között folytatódik – a piacon, munkahelyeken együtt élnek szunniták, keresztények, alaviták – és az állam hivatalosan tiltja a felekezeti alapú diszkriminációt. Az alkotmány 33. cikke minden állampolgár egyenlőségét hirdeti, és a 9. cikk kifejezetten garantálja a kulturális sokféleség védelmét is. Ennek ellenére a gyakorlatban fennmaradtak bizonyos diszkriminatív beidegződések. A kurd nyelv hivatalosan ma sem használható az állami intézményekben, mivel az arab az egyedüli államnyelv; a kurd és szír (arámi) anyanyelvű keresztények vagy az örmények anyanyelvén folyó oktatás csak magánkeretek között valósulhat meg. A Ba’ath ideológia arab nacionalizmusa miatt a nem arab (például örmény vagy asszír) kulturális kifejezésmódokat is korábban gyanakvással figyelték, bár a keresztény kisebbségek nyelvhasználatát – például az örmény iskolákban – korlátozottan engedélyezték. A kurd identitás viszont hosszú ideig teljes elnyomás alatt állt: kurd nyelvű könyvek kiadását, újságok megjelentetését tiltották, a kurd nyelv nyilvános használata korlátozott volt, sőt a kurd többségű falvak egy részének arabosították a nevét a 20. század során. A kurdok sokáig másodosztályú állampolgároknak érezhették magukat ezek miatt a politikák miatt.

 

Hasonlóképpen, vallási alapon is vannak társadalmi korlátok: bár a keresztények viszonylagos szabadságot élveznek hitéletükben a kormányzati területeken, nyilvános hittérítés (különösen muszlimok keresztény hitre térítése) tabunak számít, és a társadalmi norma erősen tiltja. A muszlim többség szemében a más hitre tért muszlimokat kitagadás fenyegetheti; így az áttérés esetei rendkívül ritkák. A zsidó közösség – amely egykor Aleppóban és Damaszkuszban is jelen volt – mára szinte teljesen eltűnt az országból, részben még a 20. század közepi kivándorlás miatt, részben pedig a háború következtében. Napjainkban csak néhány idős zsidó él Damaszkuszban, és bár őket hivatalosan nem éri bántódás, a közhangulat Izrael állammal való ellenséges viszony miatt nem kedvez nyílt zsidó jelenlétnek.

 

Fontos megjegyezni, hogy a kisebbségi közösségek jelentős részét a háború gazdasági összeomlása és humanitárius válsága is sújtja, ugyanúgy mint a többségi lakosságot. Például a keresztények által hagyományosan lakott városrészek (pl. Homsz óvárosa vagy Aleppó keresztény negyedei) a harcokban súlyosan megrongálódtak, lakóik elmenekültek. Aki maradt, azt a magas munkanélküliség, az infrastruktúra hiánya és az általános szegénység sújtja. Hasonló a helyzet a drúzok lakta Szuvajdában is, ahol a gazdasági válság és a kormányzati elhanyagolás miatti elégedetlenség erősödik. A társadalmi státusz tehát nem pusztán a kisebbségi lét ténye, hanem az országot sújtó átfogó problémák tükrében értelmezhető: 2025-re minden szír polgár – felekezettől függetlenül – nehéz körülmények között él, de a kisebbségek esetében ehhez még hozzájön a közösségeik meggyengülése és egyes esetekben a társadalmi bizalmatlanság légköre, amely a háború öröksége. Mindazonáltal a kormányzati retorika igyekszik egységet sugallni: Assad elnök rendre hangsúlyozza, hogy Szíria valamennyi felekezet otthona, és elítéli a szektarianizmust – noha kritikusok szerint maga a rezsim gyakorlata is hozzájárult a szektariánus megosztottsághoz.

Migráció és demográfiai változások

 

A szíriai vallási kisebbségek létszámát és demográfiai összetételét drámai módon átformálta a 2011 utáni háború és az annak nyomán kibontakozó migrációs hullám. A keresztény közösség például a háború előtti mintegy 2 milliós lélekszámáról (ami a lakosság kb. 10%-ának felelt meg) mára töredékére zsugorodott. Egy friss elemzés szerint 2024 végéig a szíriai keresztények 85%-a elhagyta az országot, és a keresztények aránya a teljes népességen belül 2% alá esett. Ez azt jelenti, hogy mára talán csak 300–500 ezer keresztény maradt Szíriában. A tömeges exodus okai között ott van a közvetlen üldöztetés (főként a háború kezdeti éveiben az ISIS és más dzsihádista csoportok részéről), a biztonság hiánya és a gazdasági ellehetetlenülés. A legtöbb keresztény menekült a szomszédos országokba (Libanon, Jordánia, Törökország), illetve sokan tovább is utaztak Európa, Észak-Amerika vagy Ausztrália felé, ahol a diaszpóra-közösségek igyekeznek befogadni őket. Például jelentős szír keresztény kolónia telepedett meg Svédországban, Németországban, valamint az Egyesült Államokban. A történelmi örmény kisebbség tagjai közül is sokan – több tízezren – az örmény őshazába, Örményországba vándoroltak a háború idején, ahol külön programmal segítették letelepedésüket. Az asszír/arámi keresztények közül szintén sokan döntöttek a távozás mellett: egy részük Irak kurdisztáni régiójában talált ideiglenes menedéket, mások Nyugat-Európába kerültek humanitárius vízumokkal.

 

Az iszlámhoz tartozó kisebbségek közül a drúzok migrációja mérsékeltebb volt, mivel fő lakóhelyük (Szuvajda) a háború legvéresebb epizódjaitól viszonylag megkímélve maradt. Ennek ellenére a drúz fiatalok közül is sokan hagyták el az országot gazdasági okokból vagy a katonai szolgálat elkerülése végett. A libanoni drúz közösség erős kapcsolatokat ápol a szíriai drúzokkal, és a háború idején Libanon egyes részei menedéket nyújtottak drúz menekülteknek is. Ugyanakkor a drúzok esetében inkább a belső migráció volt jellemző: Szuvajda tartomány relatív biztonsága miatt más vidékről is települtek ide drúz családok a konfliktus alatt.

 

A síita muszlim kisebbségek (beleértve az alavitákat és a tizenkettes síitákat, iszmáilitákat) migrációs mintája különbözik. Az alavita közösség – melynek tagjai nagyrészt a tengerparti Latakia és Tartúsz tartományokban koncentrálódnak – kevésbé hagyta el tömegesen az országot, részben mert a rezsim védőszárnyai alatt viszonylagos biztonságban érezhették magukat a saját területeiken, részben pedig mert az alaviták körében a rezsimhez való lojalitás és a “maradunk és harcolunk” attitűd volt az uralkodó. Ennek tragikus eredménye lett: a háború katonai terhét főként az alavita fiatal férfiak viselték, ami a közösség demográfiai összeomlásához vezetett. 2024-re az alavita lakosság “vérét vette” a háború: a harcképes korú (20–50 év közötti) alavita férfiak kb. egyharmada elesett a konfliktus során. Rengeteg alavita család gyászolt elesett katonákat, és sok fiatal nő maradt férj vagy potenciális házastárs nélkül a közösségben. Ez a helyzet hosszabb távon is befolyásolja az alaviták kilátásait, hiszen a közösség korfája eltorzult a háborús veszteségek miatt. Külföldre alaviták viszonylag kevesebben menekültek, de a háború alatt így is számos tehetősebb vagy a rezsimben csalódott alavita hagyta el az országot, többnyire Libanonba vagy Európába (sőt, voltak esetek, hogy a kormányzat tisztviselőinek családtagjai Oroszországban vagy más biztonságos országban kerestek menedéket átmenetileg).

 

A tizenkettes síita közösség – főként a libanoni határhoz közeli területeken és Homsz városában volt számottevő – szintén megszenvedte a háborút. A lázadók és dzsihádisták őket is megtámadták, ahol érték (pl. a Damaszkusztól délre eső, iráni zarándokhellyel is bíró Sajjida Zainab negyedben, vagy Idlib tartomány két síita többségű falujában, Fúa és Kafraya esetében, melyek lakói éveken át ostrom alatt álltak, majd evakuálták őket 2018-ban). Sok síita család Libanonba menekült a Hezbollah támogatásával, vagy Damaszkusz biztonságosabb negyedeibe települt át. Az ismáilita kisebbség (amely Salamiyah város környékén él) szintén veszélyben volt az ISIS offenzívái idején – számos iszmáilita menekült el időlegesen, de később közülük többen visszatértek, miután a területet a kormány visszafoglalta.

 

A vallási kisebbségek háború alatti elvándorlása a konfliktus lezárultával sem fordult vissza jelentős mértékben. Az utóbbi években néhány száz család visszaszivárgott, főleg a szomszédos országokból (Libanonból és Jordániából) – például keresztény családok tértek vissza Homszba vagy aleppói otthonaikba a romok közé, amikor úgy látták, hogy a helyzet konszolidálódik. Azonban a visszatérés üteme elenyésző a távozottak számához képest, és a diaszpórában élő szíriai kisebbségek nagyobb része nem tervez rövid távon hazatérni a bizonytalan politikai és gazdasági környezet miatt. Ráadásul egyes országok – például Európában Németország, Svédország vagy Kanadában – aktív integrációs programokat nyújtanak a menekülteknek, így sokan inkább új életet kezdenek ott. Ezzel Szíriában a vallási kisebbségek aránya és abszolút száma is tartósan csökkent: a valaha sokszínű társadalom homogenizálódik a szunnita többség javára, legalábbis a demográfiai adatok szintjén.

 

Összegzésként megállapítható, hogy a vallási kisebbségek 2025-re jelentős demográfiai veszteségeket szenvedtek el, fizikai értelemben (népességfogyás, migráció) és kulturális értelemben is (egyes közösségek gyakorlatilag eltűntek bizonyos térségekből). Ez a folyamat nemcsak humanitárius szempontból aggasztó, hanem Szíria történelmi sokszínűségének elvesztésével is fenyeget a jövőre nézve.

 

Etnikai kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos és jogi keretei az etnikai kisebbségek szempontjából ambivalensek. Az ország hivatalos neve is Szíriai Arab Köztársaság, ami jelzi, hogy az állam identitása az arab nemzet fogalmára épül – ez az arab nacionalista ideológia az 20. század közepétől meghatározó volt, és lényegében nem ismeri el az országon belüli más nemzeti identitásokat. Az alkotmány 4. cikke kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve az arab, és semmilyen törvény nem biztosít hivatalos státuszt a nem arab nyelveknek. Így a legnagyobb etnikai kisebbség, a kurdok anyanyelve (a kurmándzsi nyelvjárás) nem használható hivatalosan a közigazgatásban, bíróságokon vagy állami oktatásban. Hasonlóképpen, az örmény, cserkesz vagy török (türkmén) nyelvek sem kapnak semmilyen intézményes elismerést. A kulturális és nyelvi jogok területén tehát a szíriai jogrendszer hagyományosan asszimilációs jellegű volt, a nem arab etnikumokat formálisan nem különböztette meg (a retorika szerint „mindenki szíriai, azaz arab”). Az alkotmány 33. cikkelye ugyan deklarálja, hogy az állampolgárokat nem érheti hátrány faji vagy nyelvi alapon, és a 9. cikk garantálja a kulturális sokféleség védelmét, ennek ellenére évtizedeken át tartó gyakorlat volt a kisebbségek nyelvi és kulturális kifejezésének korlátozása.

 

A kurd kisebbség jogi helyzetét külön is említeni kell, mivel ők alkotják a legnagyobb lélekszámú nem arab csoportot Szíriában. A függetlenség utáni évtizedekben kifejezetten diszkriminatív politikák sújtották a kurdokat: az 1962-es népszámlálást követően mintegy 120 ezer kurdot fosztottak meg a szíriai állampolgárságtól (külföldinek, úgynevezett ajanib-nak minősítve őket), mondván, hogy bevándorlók. Gyermekeik is örökölték a hontalan státuszt (maktoumeen – „nem regisztrált” kategóriában), ami miatt generációkon át több százezer kurd élt állampolgárság nélkül Szíriában. Ők számos jogból ki voltak zárva: nem utazhattak szabadon, nem kaptak útlevelet, nem vállalhattak hivatalos munkát, nem vehettek részt választásokon, és gyermekeik anyakönyvezése is problémákba ütközött. A kurd nyelv használatát a nyilvános életben tiltották; még a kurd nyelvű hangfelvételek birtoklása is gyanú alá vonta az embert a hatóságok szemében. Emellett léteztek olyan intézkedések, mint az „arab öv” projekt az 1970-es években, amely során arab telepes családokat költöztettek a török és iraki határ menti kurd lakta területekre, hogy megbontsák a kurd etnikai tömböt. Ezek a múltbéli rendelkezések súlyosan sértették a kurdok kollektív jogait, és a közösség egyfajta másodrendű állampolgári státuszba kényszerült a Ba’ath rezsim évtizedei alatt.

Fontos fordulatot hozott a 2011-es év: a polgárháború kitörésekor az Assad-kormány engedményeket tett a kurdok felé annak érdekében, hogy elkerülje, ők is csatlakozzanak a lázadáshoz. 2011 áprilisában rendeletet adtak ki, amely lehetővé tette sok ajanib státuszú kurd számára, hogy visszakapja a szíriai állampolgárságot. Ennek nyomán mintegy 105 ezer kurd nyerte vissza állampolgárságát néhány éven belül. Ugyanakkor a maktoumeen kategóriába tartozó, teljesen regisztráció nélkül élő kurdok helyzete továbbra is rendezetlen maradt, és sokan közülük a háború miatt végül emigráltak az országból anélkül, hogy állampolgárságot nyertek volna. A 2012-es új alkotmány sem tett említést a kurdokról vagy bármely más nemzetiségi csoportról, az arab nyelven és identitáson kívül – így a jogi környezet változatlanul homogenizáló jellegű maradt, leszámítva az említett állampolgársági engedményt.

 

A többi etnikai kisebbség (örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek stb.) jogi státusza általában nem különül el a többségi lakosságétól – ők jogilag szíriai araboknak számítanak az állam szemszögéből. Az örmény és asszír közösség annyiban kivétel, hogy mint keresztény vallási közösségek, saját egyházi iskolákat és intézményeket tarthattak fenn (például Aleppóban örmény iskolák működtek, ahol az örmény nyelvet is tanították, noha hivatalos státusza nem volt). A cserkesz és türkmén kisebbség nem rendelkezett semmilyen kollektív joggal; a cserkeszeket a 19. században telepítették le az Oszmán Birodalom, hűségükért cserébe a független Szíriában is inkább a hadseregbe integrálódtak, semmint hogy kulturális autonómiát igényeltek volna. A türkmének – akik török nyelvet beszélő szunnita muszlimok – jogilag szintén arabnak számítottak, bár kulturálisan a török identitásuk megmaradt családi és informális szinten; az állam őket is gyanakvással figyelte, különösen Törökországgal való feszült viszonya miatt. Összességében tehát a jogi keretek Szíriában 2025-re sem biztosítanak számottevő autonómiát vagy külön jogokat az etnikai kisebbségeknek – a kurd kérdésben történt egy részleges korrekció (állampolgárság visszaadása), de intézményes kulturális jogokat (például anyanyelvi hivatalos használatot vagy regionális önigazgatást) továbbra sem ismer el a központi alkotmányos rend.

 

Ettől a központosított jogi helyzettől eltér a háború nyomán kialakult északkelet-szíriai autonóm adminisztráció (más néven Rojava) gyakorlata. Ezt a kurdok vezette de facto autonóm területet nem ismeri el a damaszkuszi kormány, mégis létezik saját alkotmányos chartája (társadalmi szerződése), amely kinyilvánítja a térség többnemzetiségű és többnyelvű jellegét. Az autonóm adminisztráció például három hivatalos nyelvet használ: a kurdot, az arabot és az újarámi (szír) nyelvet, ezzel elismerve a kurd, arab és asszír közösségek egyenjogúságát a régióban. Továbbá a helyi szabályok biztosítják minden népcsoport számára a saját nyelvén való oktatás lehetőségét legalább alapfokon, és az önkormányzatokban a képviselet arányosan oszlik meg a különböző etnikumok között. Bár ezt a rendszert a központi szír állam nem szentesítette, tény, hogy 2012 óta Északkelet-Szíriában kialakult egy olyan joggyakorlat, amely sokkal kedvezőbb a kisebbségek számára nyelvi és kulturális téren, mint az ország egyéb részein. 2025-re az autonóm adminisztráció még mindig ideiglenes, törékeny konstrukció, de létezése rávilágít arra, hogy a szíriai jogi környezet is pluralizálódhat, ha a politikai keretek megváltoznak – ez azonban a jövő zenéje, mivel egyelőre Damaszkusz nem volt hajlandó érdemi autonómiát adni a kurd régiónak.

 

Politikai helyzet

 

Az etnikai kisebbségek politikai részvétele és befolyása Szíriában szorosan összefügg a már ismertetett jogi keretekkel és a hatalmi viszonyokkal. A kurdok politikai helyzete a legjelentősebb kérdés ebben a kategóriában. A polgárháború nyomán a kurdok által lakott területeken egy sajátos önigazgatás jött létre: 2013-ban megalakult Rojava (hivatalos nevén Észak- és Kelet-Szíria Demokratikus Föderációja), amely nem függetlenségre törekedett, hanem egy föderatív, autonóm egységként definiálta magát Szírián belül. Ennek vezető ereje a kurd PYD párt és fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (YPG), később a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ernyőszervezet, amely arab és asszír milíciákat is magába olvasztott. A kurdok politikai projektje sikeresen kihasználta az államhatalom összeomlását Északon és az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogást: az SDF az Egyesült Államok támogatásával legyőzte az ISIS-t, így a kurd vezetésű adminisztráció a háború utáni rendezés fontos szereplőjévé vált.

 

2025-ben a kurd autonóm régió de facto továbbra is fennáll, bár folyamatos nyomás alatt. Politikai helyzetüket paradox módon az határozza meg, hogy egyidejűleg kell lavírozniuk a damaszkuszi rezsimmel és a külső hatalmakkal (Törökország, USA, Oroszország). A damaszkuszi kormány politikailag sosem ismerte el az autonómiát, de 2019 óta – a török inváziók fenyegetése miatt – időnként tárgyalások folytak a kurd hatóságok és a rezsim között. A kurdok célja valamilyen formális föderális státusz elérése, amely biztosítaná számukra a kulturális jogokat és önkormányzást, míg Assad elnök csak nagyon korlátozott engedményekre volt hajlandó (például regionális tanácsok létrehozására a Ba’ath párt keretein belül). 2025 elején is érkeztek hírek arról, hogy orosz közvetítéssel újraindulhattak az egyeztetések, de áttörés nem történt. Ebben a bizonytalan helyzetben a kurd politikai vezetés – élén Mazlúm Abdi SDF-parancsnokkal – igyekszik megtartani az ellenőrzést a régió felett, ugyanakkor kompromisszumokat keres a központi kormánnyal, attól tartva, hogy egy teljes konfrontáció a török beavatkozásnak nyitna utat. A török tényező ugyanis meghatározó: Törökország nem tűri a kurd autonómiatörekvéseket déli határán, és 2018-ban (Afrín), 2019-ben (Rász al-Ajn) már fegyveres erővel elfoglalta a kurd területek egy részét, ott bábáskodva egy arab milíciák vezette helyi igazgatás felett. A kurd politikai helyzet tehát ingatag: bár saját intézményeikben gyakorolnak hatalmat Északkelet-Szíriában, nemzetközi jogi elismerés nélkül, és folyamatos az aggodalom, hogy vagy a damaszkuszi kormány, vagy Törökország megfosztja őket autonómiájuktól.

 

Mindeközben a kurdok igyekeztek bevonni a helyi arab és asszír kisebbségeket is az önigazgatásba, hogy többnemzetiségű legitimációt mutassanak fel. Az autonóm adminisztrációban számos arab törzsi vezető és asszír keresztény képviselő is szerepet kapott, a törvényhozó testületben kvóták vannak számukra, és például a milíciák között működik az asszír Nattoreh erő is a keresztény városok védelmére. Ezért az északkeleti térségben a politikai viszonyok etnikai szempontból inkluzívabbak – legalábbis elvben. Ugyanakkor vádak merültek fel, hogy a kurd PYD egyeduralma ténylegesen korlátozza az arab lakosság beleszólását; néhol arab tüntetések is voltak a kurd dominancia ellen, különösen Deir-ez-Zór arab többségű részein 2023-ban.

 

A többi etnikai kisebbség országos politikai szerepe csekély. Az örmények és asszírok például sosem alkottak külön politikai pártot Szíriában (azonban a diaszpórában, illetve Libanonban aktív örmény pártok – Tashnag, Hunchak – itt nem működhettek). Néhány örmény származású politikus beépült a Ba’ath pártba vagy a kormányba (például egyes parlamenti képviselők örmény gyökerűek voltak), de saját közösségük érdekképviselete nem jelenhetett meg nyíltan. Az asszír/szír keresztények között működött egy Szíriai Nemzeti Szociális Párt (SSNP) nevű pán-szíriai ideológiát valló mozgalom, amely részben az asszír identitásra is épített; ez a párt a háború alatt a rezsim szövetségeseként működött némi fegyveres erővel is, de nem kifejezetten etnikai alapon, inkább ideológiai (nacionalista) alapon. A türkmén kisebbség politikai szerveződése a háború alatt zajlott le: a török támogatás miatt alakultak türkmén brigádok a Szabad Szíriai Hadsereg keretében, sőt létrejött egy Szíriai Türkmén Tanács az ellenzék oldalán. Így a türkmének politikai képviselete paradox módon az emigrációban (pl. Isztambulban) erősebb volt, mint odahaza. A kormány szempontjából a türkmének a háború alatt potenciális “ötödik hadoszlopnak” minősültek Törökország miatt, ezért a rezsimhez hű türkmén vezetőknek igyekezett pozíciókat adni (például a parlamentben mindig ült néhány türkmén származású képviselő a Ba’ath színeiben).

 

Összességében elmondható, hogy az etnikai kisebbségek hagyományos szíriai politikai élete sosem volt önálló: a Ba’ath egypártrendszer uniformizálta a nyilvános politikai mezőt, amelyben nyílt etnikai alapú politizálás nem volt lehetséges. A polgárháború ezt a helyzetet megváltoztatta azáltal, hogy a kurd területeken létrejött egy de facto autonóm politikai struktúra, amely nyíltan képviseli egy etnikai kisebbség érdekeit. Ez azonban kivétel; máshol, ahol a háború etnikai tisztogatással járt (például a török befolyás alatt álló északnyugati zónában), a kisebbségek politikai jelenléte nullára csökkent vagy illegalitásba kényszerült. Például Afrín kurd többségű városából a 2018-as török offenzíva után a kurd lakosság nagy része elmenekült, és helyükre arab és türkmén családokat telepítettek át, megváltoztatva a választói névjegyzéket és a közigazgatást is. Az ott berendezkedő szíriai ellenzéki adminisztrációban már alig maradt kurd képviselet, és a hírek szerint a török támogatású milíciák visszaéléseket követtek el a kurd lakossággal szemben (földjeik, házaik kisajátítása, önkényes letartóztatások), hogy végleg elüldözzék őket. Ez is mutatja, hogy az etnikai kisebbségek politikai érvényesülése jelenleg erősen helyfüggő: ahol a hatalmi viszonyok engedik, ott akár autonómiáig jutó önszerveződésre is képesek (mint a kurdok Északon), ahol viszont ellenséges erő uralkodik, ott a kisebbségek politikailag elnyomottak vagy szétszórattak.

 

Szociális státusz és társadalmi helyzet

 

Az etnikai kisebbségek társadalmi integrációja és megítélése Szíriában hagyományosan a láthatóságuk mértékétől függött. Az olyan csoportok, amelyek vallásban nem különböztek a többségi arab szunnitáktól – például a türkmének vagy cserkeszek (akik többnyire szintén szunniták) – viszonylag könnyen beolvadtak a társadalomba, arab nyelven beszéltek nyilvánosan, és sok esetben arabnak tekintették őket. A cserkeszek például büszkén szolgáltak a hadseregben és a rendőrségben, s a 20. század eleje óta nem is nagyon tartották számon őket külön kisebbségként (noha táncaik és néhány hagyományuk megmaradt). A türkmének – mivel nyelvük a törökkel rokon – érzékenyebb pontot jelentettek a szír nacionalista narratívában, de amíg politikailag nem aktivizálódtak külön, addig a mindennapi életben ők is “arabnak” számítottak. Gyakran arab neveket adtak gyermekeiknek és otthon, a családban használták csak a török nyelvet.

 

Ezzel szemben a kurdok sokáig jóval markánsabban megőrizték etnikai különállásukat (saját nyelv, saját zene és öltözet, törzsi identitások). Ez a látható különállás azonban a központi hatalom részéről gyanakvást szült. A kurdokat gyakran érte az a vád, hogy “nem is valódi szírek”, hanem betelepültek (utalva a történelmi migrációra az 1920-as években Törökországból a francia mandátum alatt). A társadalmi életben ez úgy csapódott le, hogy a kurd identitást megpróbálták elnyomni: a kurd gyerekek az iskolában nem használhatták saját nyelvüket, sőt előfordult, hogy a hatóságok még a kurd névadást is korlátozták (bizonyos időszakokban nem anyakönyveztek kurd eredetű neveket). A 2000-es években is volt rá példa, hogy kurd ünnepek (pl. a Nawruz, az iráni újév ünnepe márciusban) nyilvános megtartását a rendőrség megakadályozta vagy feloszlatta, mert szeparatista megmozdulásnak minősítette. A kurd lakosság számottevő része ezért másodrendű polgárnak érezte magát: egy kurd származású fiatal számára a katonai sorozáson vagy egy állásinterjún hátrányt jelenthetett az etnikuma, nem juthatott el a tiszti rangig olyan könnyen, mint egy arab. A társadalmi előítéletek is éltek: sok arab szemében a kurdokat műveletlen vidékieknek tartották, vagy éppenséggel potenciális lázadóknak. Ez persze általánosítás – számos kurd integrálódott és vegyes arab–kurd környezetben élt –, de a strukturális diszkrimináció tagadhatatlan volt.

A háború utáni helyzetben a kurd közösség társadalmi státusza kettéágazik aszerint, hogy az ország mely részében vannak. A kormányzati területeken élő kurdok (pl. Damaszkusz kurd negyedében, a Wadi al-Mashariban vagy Aleppó Sheikh Maqsoud negyedében) továbbra is diszkriminációval néznek szembe. A damaszkuszi vezetés – bár 2011-ben visszaadott sokuknak állampolgárságot – a mai napig korlátozza a kurd kultúra nyilvános megjelenését: nem engedélyez kurd nyelvű sajtót vagy iskolai oktatást, és a biztonsági szolgálatok figyelik a kurd politikai aktivizmust. Az SDF-fel rokonszenvező kurdokat sok esetben letartóztatják vagy zaklatják a rezsim hatóságai, mert szeparatistának bélyegzik őket. Ugyanakkor a háborúban tanúsított szerepük miatt van a kurdok felé egyfajta óvatos respektus is a társadalom egyes részeiben: sok arab elismeri, hogy a kurd vezetésű erők fontosak voltak az ISIS legyőzésében. Ezt a megbecsülést azonban beárnyékolja a kurdok Törökországgal fennálló konfliktusa és az attól való félelem, hogy a kurd autonómiatörekvés veszélyezteti Szíria területi egységét.

 

Az autonóm kurd régióban ezzel szemben a társadalmi viszonyok forradalmi változáson mentek át. A kurd nyelv napjainkra ott a mindennapok része: az oktatásban, a közigazgatásban használják, az üzletek cégérein is megjelent az arab mellett a kurd felirat. A hosszú ideig elfojtott kurd kulturális élet újjáéledt – kurd könyveket adnak ki, folklórrendezvényeket tartanak nyilvánosan. A régióban élő asszír (szír) kisebbség is profitált ebből a nyitásból: ők szintén anyanyelvükön (újárámi nyelven) indíthattak iskolákat és újságokat. A kurd vezetés ideológiája a multikulturalizmusra és egyenlőségre épül, legalábbis elméletben, így igyekeztek például a helyi ünnepeket (mind az iszlám, mind a keresztény, mind a kurd nemzeti ünnepeket) elismerni hivatalosan. A gyakorlatban persze a kurd közösség dominanciája megmaradt ezen a területen, de kétségkívül nagyobb a kulturális autonómia foka, mint az ország egyéb részein. A társadalmi kohéziót itt azonban új kihívások érik: az arab–kurd együttélés nincs feszültség nélkül, különösen ott, ahol a kurd milíciák többségében arab vidékeket kényszerültek ellenőrizni (pl. Deir-ez-Zór tartomány keleti felében). Voltak jelentések arról, hogy arab lakosok kurd tisztviselőkre panaszkodtak, akik nem értik meg a helyi szokásokat, illetve hogy a kurd biztonsági erők arabokat tartóztattak le az ISIS-szel való együttműködés gyanújával, amit az érintettek koholmánynak tartottak. Ezek a nézeteltérések a társadalmi szinten is jelentkeznek, időnként tüntetések vagy összetűzések formájában.

 

A többi etnikai kisebbség társadalmi helyzete inkább a vallási hovatartozásuk és a regionális eloszlásuk mentén értelmezhető. Az örmények például főleg keresztények, így az ő közösségük beilleszkedése a háború előtt is zökkenőmentesebb volt: a nagyvárosi örmény negyedek (Aleppóban, Damaszkuszban) jól integrálódtak, saját templomaikkal, iskoláikkal a város szövetének részét képezték. Ma viszont az örmény közösség is megcsappant; Aleppóban, ahol tízezres örmény populáció élt, a háború után alig néhány ezren maradtak. A helyi örmény klubok, kulturális egyesületek közül több bezárt a tagok hiánya miatt. Az asszír (szír) kisebbség szintúgy: az egykor Khabur folyó menti asszír falvak ma jórészt üresek, a lakók Svédországban vagy Németországban élnek menekültként. Az otthon maradt kisebbségi csoportok identitása így erősen megfogyatkozott közösségeken belül őrződik. Például a Maalúla nevű hegyi faluban – ahol a lakók arámi (szír) nyelvet beszélnek, és keresztények – a háború előtt virágzott a turizmus és a nyelvi büszkeség; 2013-ban azonban a lázadók elfoglalták, sokan elmenekültek, és bár a hadsereg később visszafoglalta, a lakosság nem tért vissza teljesen. A társadalmi trauma a kisebbségi identitást is megrendítette: sokan úgy érzik, hogy nincs jövőjük Szíriában kisebbségi csoportként, mert vagy a háború rombolta le azt a környezetet, amiben éltek, vagy egyszerűen annyira kevesen maradtak, hogy közösségi életük fenntarthatatlan.

 

Mindezzel együtt a szíriai társadalom 2025-ben is őriz bizonyos hagyományos toleranciát: a mindennapok szintjén a még együtt élő különböző etnikumú emberek között – például Damaszkuszban arab szomszéd segít az örmény szomszédnak, vagy Haszakében a kurd boltos arab nyelven beszél az arab vásárlóval – tovább él az együttélés rutinja. A probléma inkább a nagy struktúrák szintjén van: az állami politika és a háborús örökség olyan kereteket szabott, ahol a kisebbségek vagy alárendelt helyzetbe kerültek, vagy kiszorultak az országból. A társadalmi kohéziót tehát újra kellene építeni, ha valaha béke és egység lesz Szíriában. Ehhez elengedhetetlen lenne a bizalom helyreállítása a többség és kisebbségek között, amit például megkönnyítene, ha a kormány nyitna a kurd nyelv és más kisebbségi kultúrák felé, illetve garantálná a visszatérők biztonságát és jogait. Jelenleg azonban az etnikai kisebbségek státusza jobbára a tűrés és nem az elismerés kategóriájába esik a hivatalos Szíriában – kivéve az északkeleti autonóm régiót, ahol kísérlet történik egy többnyelvű, multietnikus társadalmi modell kialakítására.

 

Migráció és népmozgások

 

Az etnikai kisebbségek migrációs folyamatai nagymértékben egybeesnek a vallási kisebbségek kapcsán már leírt menekülthullámokkal, hiszen az etnikai és vallási hovatartozás gyakran fedi egymást (pl. az örmények egyszerre etnikai és vallási – keresztény – kisebbség, a kurdok többsége szunnita muszlim, tehát vallási többséghez tartoznak, de etnikai kisebbség). Ugyanakkor érdemes külön is megvizsgálni, hogyan érintette a háború az egyes etnikai csoportok demográfiai mozgását.

 

A legjelentősebb változás a kurd populáció körében ment végbe. Bár a kurdok számos területen meg tudták védeni magukat az ISIS-szel és más csoportokkal szemben, így megőrizték lakóhelyeik egy részét, mégis több százezres nagyságrendben kényszerültek elhagyni otthonaikat. Két fő kiváltó oka volt ennek: egyrészt a háború frontjai (pl. Kobani ostroma 2014-ben, amikor majdnem a teljes lakosság Törökországba menekült az ISIS elől; vagy Afrín 2018-ban, amikor a török invázió miatt ~150 ezer kurd menekült el kelet felé); másrészt a régió instabil gazdasági helyzete és Törökország folyamatos fenyegetése. Ma is mintegy 100 ezer szíriai kurd élhet átmeneti táborokban a szomszédos országokban – Irakban a kurdisztáni területen például több kurd menekülttábor működik, amelyek a szíriai határhoz közeli kurd lakosokat fogadják. További tízezrek kaptak menedékjogot Európában; Németország különösen sok kurd hátterű menedékkérőt fogadott be a 2015–2016-os migrációs hullám során. Ők gyakran politikai menekültként hivatkoztak a szíriai rezsim diszkriminációjára vagy a Törökország által támogatott milíciák üldöztetésére. Így a kurd diaszpóra nyugaton jelentősen növekedett az elmúlt évtizedben. Ezzel párhuzamosan a kurdok által újonnan ellenőrzött északkeleti területekre menekültek arabok és türkmének is Szíria más részeiből, akik az ISIS vagy a kormány elől oda húzódtak. Például Rakkában és Deir-ez-Zórban vegyesen telepedtek le menekültek, ami a helyi etnikai arányokat is módosította. A kurd vezetés ezeket az embereket igyekszik integrálni, de erőforrásai korlátozottak, így számos belső menekült él rossz körülmények között a régióban.

 

Az örmény közösség migrációja már a háború előtt is jelen volt (sokan kivándoroltak 1990 után Örményországba a Szovjetunió felbomlásakor), de a háború radikálisan felgyorsította. Aleppóból és Kamishliből örmény családok százai települtek át Örményországba 2012–2015 között; Jereván közelében még egy új lakónegyed is épült számukra. Néhányan a Nyugat felé vették útjukat (az örmény diaszpóra globális hálózata segítette őket is). Ma Szíriában talán 30–50 ezer örmény maradhat, többségük Aleppóban és Latakiában, ami kevesebb mint fele a háború előtti számuknak.

 

Az asszír (szír) etnikumúak is jelentősen emigráltak. Az ő helyzetük különösen tragikus volt Haszaka kormányzóság Khabur folyó menti vidékén: 2015-ben az ISIS megtámadta a térség asszír falvait, több száz keresztényt ejtett túszul, és miután a nemzetközi nyomásra szabadon engedték őket, szinte mindenki elmenekült a régióból. A valaha ~20 ezres jazíra-i asszír közösségből alig néhány ezren maradtak, a többiek Svédországban, Németországban telepedtek le, ahol már korábban is léteztek asszír központok. Hasonlóképpen, a jezidi kisebbség szíriai tagjai (ők főként az ország északkeleti sarkában laktak, illetve az Irakkal határos Szindzsár-hegység közelében) az ISIS népirtó kampánya után gyakorlatilag eltűntek onnan: vagy megölték, rabszolgasorba hurcolták őket, vagy elmenekültek Irak kurd területeire. A maradék jezidi közösség sorsát a kurd autonóm kormányzat próbálja felkarolni, de számuk elenyésző.

 

A palesztinai menekültek, akik ugyan nem őshonos etnikai kisebbségei Szíriának, de a társadalom 1948 óta részei (mintegy 500 ezren voltak), szintén hatalmas migrációs mozgást éltek át. A Jarmúk nevű palesztin menekülttábort Damaszkusz mellett – ami valójában egy városrész volt – a háború teljesen lerombolta (ostrom és csaták pusztították). Ennek következtében a szíriai palesztinok is menekültté váltak másodszor: tízezrek mentek tovább Európába vagy vissza Palesztina más részeibe (pl. Gázába néhányan), sokan pedig Libanonba, ahol azonban igen rossz körülmények várták őket. A mai Szíriában a palesztin menekültek száma becslések szerint a felére csökkent a háború előttihez képest; ők is a migrációs válság részei lettek.

 

Összegezve, az etnikai kisebbségek migrációját illetően elmondható, hogy 2025-re Szíria etnikai térképe is homogenizálódott bizonyos mértékig az elvándorlás miatt. A kurd régiókban ugyan továbbra is kurd többség van, de sok kurd él immár a határokon túl. A vegyes városokban (pl. Aleppó, Homsz) a kisebbségek aránya csökkent: Aleppó örmény, kurd, cserkesz lakosságának jelentős része távozott, helyükre belső menekült arabok érkeztek más tartományokból. A háború előtti Szíria mozaikszerű képe – ahol szinte minden nagyobb településen élt valamilyen kisebbség – mára megváltozott, mivel a kisebbségek koncentrálódása figyelhető meg: például a megmaradt keresztények főleg a nagyvárosok bizonyos negyedeiben húzódtak meg, a megmaradt kurd lakosság szinte kizárólag Északkelet-Szíriában található. A migráció egyik hosszú távú következménye a diaszpóra megerősödése: világszerte több millióra tehető immár a szír származású menekültek száma, köztük százezres nagyságrendű etnikai kisebbségek (kurdok, örmények, asszírok) élnek a Közel-Keleten kívül. Ez a diaszpóra-közösség egyszerre jelent veszteséget Szíriának (hisz e közösségek otthon már nem gazdagítják az ország kulturális és gazdasági életét), másfelől reményt is arra, hogy egyszer – megfelelő körülmények esetén – visszatérhetnek, magukkal hozva a megszerzett tudást és tőkét. Jelenleg azonban a visszatérés feltételei – mind politikai biztonság, mind gazdasági lehetőségek tekintetében – nem adottak, így a migrációs trend egyelőre nem fordult meg.

 

Következtetés

 

A fenti áttekintés rámutat, hogy a szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben a háború pusztító örökségével terhelt, és számos kihívással néz szembe. A vallási kisebbségek – így a keresztények, drúzok, síiták és alaviták – közül sokan fizikailag és demográfiailag meggyengültek: a keresztény közösség például töredékére csökkent, az alaviták súlyos emberveszteségeket szenvedtek, a drúzok izolálódnak saját régiójukban. Bár a hivatalos állami politika elvben védi a vallási sokféleséget, a gyakorlatban a hatalom jellege (egy kisebbségi csoport hegemóniája) és a háború szektariánus sebei miatt a felekezetek közti bizalom sérült, és a kisebbségek jogai sokszor csak papíron léteznek. Az etnikai kisebbségek – különösen a kurdok – esetében a háború új realitást teremtett: megjelent egy autonóm törekvés, amely a hagyományos arab nacionalista kereteket feszegeti, és precedenst teremtett a kisebbségi önrendelkezésre Szíriában. Ugyanakkor a kurd autonómia jövője bizonytalan, és más etnikumok (örmények, asszírok, türkmének) lélekszámuk csökkenése miatt politikailag még kevésbé tudnak érdekérvényesíteni.

 

A jogi helyzet áttekintése azt mutatja, hogy a jelenlegi szíriai alkotmány és jogrend nem nyújt kielégítő keretet a kisebbségek számára: inkább tekinthető minimális toleranciának (megengedi a vallási személyjogot, deklarálja az egyenlőséget) semmint aktív védelemnek vagy autonómiának. A politikai berendezkedés pedig továbbra is központosított, autoriter jellegű, amelyben a kisebbségek csak a hatalom struktúráin belül, és nem önálló csoportként jelenhetnek meg – kivéve azokat a területeket, ahol a központi hatalom meggyengült. A társadalmi státusz tekintetében a kisebbségek integrációja hiányos: a mindennapi élet békés együttélése sok helyen megmaradt ugyan, de a mélyben ott munkál a kölcsönös bizalmatlanság és a traumák emlékezete. A migráció pedig kivitte a kisebbségek jelentős részét az országból, ami tovább nehezíti, hogy Szíriában sokszínű társadalom épüljön újjá.

 

Ahhoz, hogy a szíriai kisebbségek hosszú távon biztonságban, megbecsüléssel és teljes jogú állampolgárokként élhessenek szülőföldjükön, több szinten is változásokra lenne szükség. A politikai rendezés során figyelembe kellene venni a kurd közösség jogos igényét a kulturális és adminisztratív autonómiára, ami precedenst jelenthetne más csoportok (például a drúzok) számára is regionális önkormányzatiság terén. Az igazságszolgáltatás és a jogrend reformja során erősíteni lehetne a kisebbségek védelmét szolgáló garanciákat – ideértve az esetleges nemzetközi megfigyelést a visszatérő menekültek biztonságára. A társadalmi megbékélés folyamatában fontos volna az oktatás és a közbeszéd pluralizálása: ha a fiatal generációk már iskolában tanulhatnának a szíriai nép sokféleségéről, nyelveiről, kultúráiról, az elősegítené a toleranciát és csökkentené a félelmeket. Szimbolikus, de fontos gesztusok is hozzájárulhatnak a bizalom helyreállításához – például egy alkotmányos reform, amely kiveszi az államfőre vonatkozó vallási kitételt, vagy engedélyezi a kurd nyelv regionális használatát.

 

2025-ben mindazonáltal e pozitív forgatókönyvek inkább kívánalmak, mint valóságok. A szíriai kisebbségek további sorsa nagyban függ attól, stabilizálódik-e az ország politikai helyzete és lesz-e nyitottság egy inkluzív nemzetállam kialakítására. Az is lehet, hogy a diaszpórába szakadt közösségek már nem térnek vissza, és Szíriát tartósan elhagyja egy több ezer éves sokszínű kulturális örökség egy része. A nemzetközi közösség felelőssége is felmerül: a menekültek támogatása, a kisebbségek jogainak nemzetközi fórumokon való felvetése hozzájárulhat ahhoz, hogy legalább ne merüljenek feledésbe ezek a csoportok. Végső soron a szíriai társadalom megbékélése és újjáépítése csak akkor lehet sikeres, ha abban minden komponens – legyen az többség vagy kisebbség – egyaránt részt vehet és biztonságban, méltóságban érezheti magát. Jelen tanulmány rávilágít, hogy e cél eléréséhez még hosszú út vezet, de a háború borzalmai után talán mind nagyobb konszenzus van abban, hogy a múlt megosztó politikáit maguk mögött kell hagyni, és egy befogadóbb jövőt kell építeni valamennyi szíriai számára.

A A szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben: vallási és etnikai csoportok jogi, politikai és társadalmi státusza, valamint migrációja bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A NATO és az Indo-csendes-óceáni térség együttműködése az utóbbi időkben egyre inkább a középpontba került. A nemzetközi viszonyok változásaihoz a partnerség nemcsak, hogy igazodik, de az aktuális fenyegetéseket közös együttműködés révén próbálják visszaszorítani. Az indo-csendes-óceáni régióban pontosabban négy olyan ország emelkedik ki, amelyeknek a céljai és stratégiai irányai megegyeznek a NATO céljaival. E négy ország közé tartozik Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea, vagy ahogy manapság a médiában és különböző forrásokban megnevezésre kerül, az Indopacifikus Négyek (Indo-Pacific Four – IP4).

A következőkben bemutatásra kerül tehát az euroatlanti szövetség és a indo-csendes-óceáni térség kapcsolata, jövőbeli kilátásai, lehetséges együttműködési formái, ugyanakkor a viszonyt érintő nehézségek és törésvonalak is ismertetve lesznek.

 

A NATO, mint „biztonsági esernyő”

A NATO (vagy Észak-atlanti Szerződés Szervezete, North Atlantic Treaty Organization) egy olyan politikai és katonai szervezet, amelynek fő irányelve a kollektív védelem. Ezen elv értelmében „egy tagállam ellen irányuló támadást az összes tagállam elleni támadásnak tekintenek”. A célja tehát, hogy „garantálja tagállamai szabadságát és biztonságát”.

A kollektív védelem az 5. cikkely keretein belül valósul meg, amely az összes szövetségest kötelezi a segítségnyújtásra, akár fegyveres erő alkalmazásával, akár más intézkedés formájában. Viszont fontos kiemelni, hogy a diplomáciai megoldást szorgalmazza elsődlegesen a szervezet, ennek sikertelensége esetén kerülhet sor a katonai beavatkozásra. Politikai szempontból a szervezet hangsúlyozza a demokráciát, a jogállamiságot, a szabadságot és az emberi jogokat, mint közös értékeket. A szövetséges államok rendszeres konzultációkat és szoros együttműködést folytatnak védelmi és biztonsági kérdésekben annak érdekében, hogy biztosíthassák a tartós békét főként Európában.

A NATO létrejöttének egyik legfőbb oka a második világháború után kialakult Szovjetunió általi fenyegetettség volt, így a kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásával megteremtették azt a „biztonsági esernyőt”, amely főképp Európa felett alakult ki védelmet nyújtva számára. Ennek az érvényessége viszont ma sem szűnt meg, sőt annál inkább aktuálissá vált.

 

A NATO partnerségei

A felmerülő kérdésekre és krízisekre a jelenlegi 32 NATO-tagállam közös egyeztetései és együttműködései keretében keres megoldást, viszont ezen problémák megjelenésekor a szövetségesek mellett egyéb más szereplők is részt vesznek a lehetséges megoldás kidolgozásában és kivitelezésében. A NATO ugyanis 35 olyan más országgal, illetve nemzetközi szervezetekkel (ENSZ, EBESZ, EU) tart fenn kapcsolatot, amelyek segítségével megerősítik a biztonságot akár a NATO határain kívül is. Ezeket a külsős országokat és szereplőket nevezzük NATO-partnereknek.

A partnerségi hálón belül három konkrét programot és fórumot nevesíthetünk: Békepartnerség (Partnership for Peace – PfP), Mediterrán Párbeszéd (Mediterranean Dialogue – MD) és Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés (Intanbul Cooperative Initiative – ICI). Ezek lényege, hogy a NATO-val együttműködjenek, valamint hozzájáruljanak a biztonsághoz és a stabilitáshoz. Emellett viszont további olyan államokról is beszélhetünk, amelyek nem részei egyik fentebb említett fórumnak sem, tehát a formális partnerségi struktúrán kívül jelennek meg, ugyanakkor hasonló fontossággal bírnak. Ide tartozik Kolumbia, Austrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, Mongólia, Irak, Pakisztán, illetve Afganisztán (bár jelenleg felfüggesztett státuszban van a biztonsági környezeti okok miatt). A felsorolt országok stratégiai jelentősséggel bírnak, hiszen az együttműködés olyan helyzetekben és területeken válik kiemelkedővé, amelyekben a kihívás és fenyegetés már nem csak földrajzi tényezőkhöz kötődik, hanem globális szinten nyilvánul meg.

A NATO partnerségeinek alapja, hogy előnyös legyen minden fél számára és hozzájáruljon a nemzetközi biztonsághoz, továbbá bizonyos irányelvek és célok mentén jönnek létre a partnerkapcsolatok, mint például a közös értékek megléte vagy a regionális biztonság és együttműködés előmozdítása.

A különálló országok közül négyre összpontosítunk, hiszen ezen államok alkotják az Indopacifikus Négyek csoportját, mely formátumnak kulcsfontosságú jelentősége van a NATO partnerségi körön belül.

 

Az Indo-csendes-óceáni régió felértékelődése

Az Indo-csendes-óceáni térség, mint politikai fogalom viszonylag újkeletű. A régiót nem feltétlen földrajzi keretek között kell értelmezni, hanem politikai jelentősége révén, amelynek megalkotója és formálója az Amerikai Egyesült Államok. Ugyan vissza lehetne nyúlni egészen a múlt századig, amikor Karl Haushoffer 1924-ben nevesítve a térséget létrehozta az indo-pacifikum koncepcióját. Azonban számunkra a 2000-es évek eleje a meghatározó, ekkor fog teret nyerni az új, modern megközelítésű geopolitikai fogalom használata.

A kanadai haditengerészeti kutató, James Boutillier 2004-ben használta először, azt követően Abe Sinzó, Japán akkori miniszterelnökének egy 2007-es beszédében ismét előkerül, aki a két óceán összekapcsolásának fontosságát hangsúlyozta. Abe 2016-os Kenyába való látogatása során beszédének a „Szabad és nyitott Indo-csendes-óceáni térség” címet adta, ezzel is utalva a jelentőségére. 2017 folyamán maga az USA is újraértékelte a helyzetet, ugyanis Trump elnök egyre többet használta az Asia-Pacific kifejezés helyett a már ma is jobban ismert Indo-Pacific elnevezést, majd 2018-ban a Csendes-óceáni Összevont Parancsnokságát (U.S. Pacific Command – USPACOM) át is nevezték Indo-csendes-óceáni Összevont Parancsnokságra (U.S. Indo-Pacific Command – USINDOPACOM).

Az indopacifikus térség fontossága ma már megkérdőjelezhetetlen, viszont az Egyesült Államok figyelme elsődlegesen a Kínai Népköztársaság miatt terelődött erre a régióra. Az USA 2010 után kezdett el figyelni az indo-csendes-óceáni térségre, amikor is Kína egyre erőteljesebb gazdasági és politikai felemelkedését egy lehetséges veszélyfaktornak minősítette. Az első Trump-adminisztráció idején ez pedig méginkább felerősödött, ugyanis Trump elnök nemcsak, hogy bírálta Kínát, de a 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégiában Pekinget egy „stratégiai vetélytársnak” nevezte, akinek „célja az indo-csendes-óceáni térség regionális hegemóniájának megszerzése a közeljövőben és az Egyesült Államok kiszorítása”.  Biden elnöksége alatt is folytatódott a Kínát érintő kritika, hiszen több stratégiai dokumentumban is úgy jelent meg, mint az USA legjelentősebb geopolitikai kihívása.

Habár ezek csak az Egyesült Államok viszonyát jellemzik Pekinggel szemben, viszont a NATO is hasonlóan ítélte meg a helyzetet. 2019-ben az összes NATO szövetséges egyetértett abban, hogy Kína növekvő befolyása kihívást jelenthet, amelyet a londoni deklarációban rögzítettek. A 2021-es brüsszeli csúcson a NATO a nemzetközi rend egy szisztematikus kihívásaként nevezi meg, míg a 2022-es Strategic Concept nevű dokumentum pedig leírja, hogy „a Kínai Népköztársaság (Kína) kinyilvánított törekvései és kényszerítő politikája kihívást jelent érdekeinknek, biztonságunknak és értékeinknek.” Továbbá a „hibrid és kiber műveletek, illetve a konfrontációs retorika és a dezinformáció megcélozza a szövetségeseket és árt a szövetség biztonságának” egyaránt. A 2023-as vilniusi, majd a 2024-es washingtoni NATO-csúcs alkalmával ezen problémák ismét előkerültek, sőt utóbbin már az orosz-ukrán háborúval is összekapcsolták, ugyanis Kína egy „elmélyülő stratégiai partnerséget” tart fenn Oroszországgal, valamint „egy meghatározó előmozdítója az Ukrajna elleni orosz háborúnak”. Összességében jól látható, miként vált egy egyre meghatározóbb fenyegetéssé az USA mellett a NATO szemében is a Kínai Népköztársaság, egyben az is, hogy az Egyesült Államoknak milyen meghatározó szerepe is van a NATO működésében.

A szövetség közvetlen szomszédságában zajló háború miatt természetesen kiéleződik a NATO figyelme az Orosz Föderációra, arra az országra vagy utódállamra, amely egyben a szervezet létrejöttének egyik alapvető oka volt. Oroszország ma a NATO biztonságát leginkább fenyegető tényező, mind konvencionális, hibrid és kibereszközök által, aki „megsértette azokat a normákat és elveket, amelyek hozzásegítettek egy stabil és kiszámítható európai biztonsági rendhez”. A jelenben tehát a NATO újra eredeti célját testesítheti meg, mégpedig, hogy védelmet nyújtson Európának Oroszországgal szemben.

A veszély viszont túlnyúlik Európa határain kívül is, hiszen a Kínával és Észak-Koreával fenntartott partnersége által a fenyegetése globális és interkontinentális szintűvé válik. A távol-keleti szereplők megjelenésével az indo-csendes-óceáni országok szerepe is felértékelődik: egyrészt ők is fenyegetve érzik biztonságukat, másrészt a NATO is aktívan keres partnereket a térségben. Ennek megfelelően az euroatlanti szövetség és az indopacifikus régió céljai számos ponton találkoznak.

 

A NATO és az IP4: az együttműködés formái és jövőbeli kilátások

Egy olyan komplex biztonsági környezet alakult ki mára, amelyben a NATO-nak szüksége van hasonlóan vélekedő és azonos értékrenddel rendelkező partnerekkel kapcsolatot teremteni és együttműködni azokkal. Ilyen partnernek számít az indo-csendes-óceáni térség négy olyan országa, amelyek nyitottak a szervezettel való kapcsolatra.

A 2022-es madridi NATO csúcson vettek részt először az ausztrál, új-zélandi, japán és dél-koreai vezetők, majd 2024-ben a védelmi miniszterek találkozóján is ott voltak már a képviselőik. A párbeszéd azokra a területekre és kérdésekre fókuszál, amelyek mindkét fél számára fontosak: az orosz-ukrán háború, az észak-koreai katonai csapatok megjelenése és a kínai-orosz stratégiai partnerség. Ezek azok a pontok, amelyekre aktuálisan kiemelkedő figyelmet kell szenteljenek, ugyanakkor az együttműködés már ezen problémák kialakulása előtt is létezett. A kooperáció szintje a kihívásoktól függően változik, biztosítva, hogy mind a NATO, mind az IP4 országai számára előnyös legyen.

Az IP4 elköteleződése a NATO „támogatásában” megmutatkozik azáltal, hogy katonai és gazdasági segítséget nyújt Ukrajnának, szankcionálja Oroszországot, valamint kezdeményezői különböző kapacitásnövelő programoknak. Ezenfelül viszont az együttműködési területeket egy bilaterálisan, közösen elfogadott partnerségi keretprogram határozza meg (Individually Tailored Partnership Programme – ITPP) 2023-tól (Ausztrália, Dél-Korea, Japán) és 2024-től (Új-Zéland) kezdődően. Ezt megelőzően az Egyedi Együttműködési és Partnerségi Program (Individual Partnership and Cooperation Programme – IPCP) keretein belül zajlott a kooperáció.

Az együttműködés különösen a kiberbiztonság, a dezinformáció elleni küzdelem, illetve a tudomány és technológia területére összpontosul. A NATO Tudományos és Technológiai tanácsának tagjai között találhatóak az IP4 országok közül Ausztrália, Dél-Korea és Japán is. Ausztrália esetében kiemelendő az energia-biztonság, míg Dél-Korea esetében a fegyverzet-ellenőrzés, terrorizmus-elleni küzdelem, valamint a biológiai, kémiai, radiológiai és nukleáris anyagok elleni védelem terén való együttműködés. Japánnal a kooperáció kiterjed a fegyverzet-ellenőrzés mellett a tengeri biztonságra, a humán segítségnyújtás és katasztrófaelhárításra, míg Új-Zélanddal az éghajlatváltozás és biztonság, valamint az új technológiák és információcsere területén működnek együtt.

A mértéke viszont ezeknek az együttműködéseknek országonként eltér, azok prioritásai és érdekei függvényében. Ausztrália és a NATO kapcsolatának prioritásai között szerepel a nemzetközi rend fenntartása, az interoperabilitás fokozása, a hibrid fenyegetések elleni küzdelem és az új technológiák fejlesztése. Ausztrália katonai képessége folyamatosan erősödik, a katonai célokra fordított kiadása is növekvő tendenciát mutat, illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy az USA-val is egy igen előnyös kapcsolatot ápol. Egy a jövőben sokkal szorosabb Ausztrália-NATO együttműködés látható jelenleg, de ez függ az ausztrál belpolitikától és politikai akarattól is egyben.

Dél-Korea esetében a Yoon Suk Yeol elnöksége alatti nagymértékű elköteleződés a NATO és az indopacifikus térség iránt az új elnök megjelenésével bizonyos mértékben megkérdőjeleződik. Az új dél-koreai elnök, Lee Jae Myung bár a NATO főtitkárral folytatott beszélgetése során jelezte a mélyülő partnerséget a szövetséggel, ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lee elnök egy rugalmas és pragmatikus külpolitikát folytat, és nagy figyelmet fordít a Kínával való kapcsolatra. Ezen tényező megjelenik a többi IP4 országnál is, hiszen figyelembe kell venniük a gazdasági és diplomáciai kapcsolatukat a régióban lévő Kínával. Japán ebből a szempontból viszont kérdéses. Dél-Koreát érintő további tényező, hogy jelentős fegyverbeszállító kelet-európai országokban, ami befolyásolhatja a NATO-val való kapcsolatát.

Ezzel ellentétben, Japán egyre szorosabb kapcsolatot fog ápolni a NATO-val feltehetően. Az októberben megválasztott új japán miniszterelnök, Sanae Takaichi ugyanis Mark Rutte NATO főtitkárral való telefonbeszélgetése során kijelentette, hogy „az euroatlanti és az indopacifikus térség biztonsága elválaszthatatlan”, valamint startégiailag fontosnak tartja a NATO és az IP4 együttműködését.

Új-Zélandot valószínűleg a legkevésbé érinti fenyegetés. Ennek következtében az együttműködési szintje feltehetően alacsonyabb lesz, mint a többi IP4 országé, ugyanakkor az elmúlt 2-3 évben az új-zélandi politika iránya változott. Egyfelől több figyelmet fordít az indopacifikus térségre, illetve folyamatosan közeledik olyan „tradicionális partnerekhez”, mint az USA vagy az Egyesült Királyság, amely által a NATO-val való együttműködés is erősödhet.

Az IP4 országainak bilaterális kapcsolata és együttműködési szintje jól érzékelhető, ugyanakkor további lehetőségek és javaslatok adottak, amelyek a NATO-val való kooperáció révén a jövőben megvalósíthatóak lehetnek. Beszélhetünk műveleti szinten végbemenő együttműködésről, amely keretében Japánnal és Dél-Koreával együttműködhetne az autonóm víz alatti rendszerek (autonomous underwater system, AUVs) fejlesztésében és fenntartásában, amelyek segíthetnek az orosz-kínai sarkvidéki nukleáris fenyegetések mérséklésében. A két ország fejlett a hajóépítés területén, illetve az ezen AUV-k mesterséges intelligenciával való működtetése és fejlesztése terén is, így ez elősegítené a NATO-val a kooperációt.

A kvantumtechnológia terülén való együttműködés is szóba jöhet, amely a védelmi technológiai fejlesztések közös alapjaként szolgálhat. Emellett beszélhetünk egy lehetséges intézményi szintű együttműködésről is, amely stratégiai eszmecseréket és párbeszédeket tenne lehetővé a NATO és az IP4-ek között. Ugyanakkor az interoperabilitás szempontjából a legfontosabb a védelmi ellátási láncok megerősítésének szükségessége lenne.

 

Törésvonalak és felmerülő problémák a partnerség elmélyítésében

Bár a NATO és az IP4 közötti kapcsolat és együttműködés elsősorban egy előnyökre épülő partnerség, megjelennek olyan tényezők, amelyek miatt az IP4 országai esetlegesen visszahúzódhatnak.

A júniusi, Hágában tartott NATO-csúcs alkalmával meghírdették, hogy a védelmi kiadásokat 2%-ról a GDP 5%-ára emelik. Ez egy olyan tényező, amely a NATO szövetségének nemcsak egy szimbóluma, de a tagállamok elkötelezettségét mutatja a szövetség felé, egyfajta „bizalompróba” is lehet. A megemelt védelmi költségvetés, amely elsődlegesen a szövetségeseket érinti, egyes IP4 vezetőkben felvetett olyan aggodalmakat, hogy Washington esetleg tőlük is elvárná egy szorosabb együttműködés következtében. Shigeru Ishiba, az akkori japán miniszterelnök feltehetően ezen aggodalom miatt nem jelent meg a hágai csúcson, amely meglepő lehet, hiszen a négy indopacifikus ország közül Japán az egyik legelhivatottabb a NATO-val való együttműködésre. Az ország hozzáállását azonban befolyásolhatja a vezetője, ahogy azt a fentiekben láthattuk.

Az IP4 dilemmája viszont nem csupán feltételezett anyagi terhek miatt erősödik. Az elsődlegesen európai térségben zajló kihívások és a fenyegetés súlyosbodása miatt az IP4 országok attól tarthatnak, hogy amennyiben túl közel állnak a NATO-hoz beleránthatják az európai problémákba és döntésekbe, amelyek „nincsenek a régióra szabva”. Ugyanakkor ha távol maradnak, akkor az csökkenti a befolyásukat. Tulajdonképpen strukturális különbségek vannak a NATO és az IP4 között, hiszen máshogyan értelmezik a biztonságot, mint olyat: míg a NATO-nak fontos a katonai erő, addig az indopacikus régió inkább egy vegyes megközelítést alkalmazna. Természetesen a térségen belül is lehetnek eltérések, hiszen Japán és Dél-Korea olyan ingatag környezetben helyezkedik el, ahol érdekük a startégiai rugalmasság.

 

Konklúzió

A jelen biztonsági környezet változása révén az Indopacifikus Négyek jelentősége egyre növekszik mind a regionális, mind a globális térben, amelynek következtében az utóbbi időben egy szorosabb kapcsolatot figyelhetünk meg a NATO és az Indo-csendes-óceáni térség között. Ugyan az együttműködésük szintjét befolyásolhatják bizonyos tényezők, például a vezetők külpolitikai prioritásai, a politikai akarat vagy a gazdasági érdekeik. Mégis a partnerség rendelkezik azzal a potenciállal, ami szükséges egy virágzó kooperáció alapjához, akár egy magasabb, intézményesített, fórum szintű, folytonos együttműködéshez.

Összességében, a NATO és az IP4 partnersége a közös érdekek és célok mentén tud elmélyülni, amely hozzájárulna az aktuális fenyegetések kezeléséhez, de akár a jövőbeli kihívásokra való felkészüléshez egyaránt.

Szerző: Simonffy-Kiss Anita

A A NATO és az Indopacifikus Négyek (IP4) stratégiai partnersége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Coronelt túlélő angol hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenccsomós sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A Canopus közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a kivénhedt csatahajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is felmondták a szolgálatot.

Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a Falkland-szigetekre.

[...] Bővebben!

Event Video 
Photos

jQuery(document).ready(function($){$("#isloaderfor-aismnz").fadeOut(300, function () { $(".pagwrap-aismnz").fadeIn(300);});});

IPI and the Permanent Mission of Latvia to the United Nations cohosted a public discussion on Navigating Frontline Challenges for the use of Technology in UN Peace Operations on December 11th.

The event examined how UN peace operations should navigate the changing technology landscape to maximize potential benefits for efficiency and effectiveness, address changing threats posed by the use of technology by conflict parties, and mitigate the risks and potential harms presented by the introduction of new technologies into peacekeeping environments. As the Secretariat’s ongoing review of the future of all forms of UN peace operations examines opportunities for new mission modalities and formats, this event considered the potential role of new technologies across various types of mission configurations. This could include, for example, the appropriate balance of remote sensing technologies and on-the-ground presence in a future ceasefire-monitoring mission. Panelists also discussed the political, operational, and ethical implications of new peacekeeping technologies within the current geopolitical and financial environment and proposed opportunities to adapt the UN’s technology and innovation agenda in light of these challenges.

Opening Remarks:
H.E. Sanita Pavļuta-Deslandes, Permanent Representative of Latvia to the United Nations

Speakers:
Remi Clavet, Chief of Joint Mission Analysis Center (JMAC), UN Peacekeeping Force in Cyprus (UNFICYP) (Virtual)
Dirk Druet, Non-Resident Fellow, International Peace Institute
Major Modris Kairišs, Head of Autonomous Systems Competence Center, National Armed Forces of Latvia (Virtual)
Barbara Nieuwenhuys, Digital Transformation Team, UN Department of Peace Operations (DPO)

Closing Remarks:
H.E. Usman Iqbal Jadoon, Deputy Permanent Representative of Pakistan to the United Nations (Virtual)

Moderator:
Lauren McGowan, Policy Analyst, International Peace Institute

The post Navigating Frontline Challenges for the Use of Technology in UN Peace Operations appeared first on International Peace Institute.

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. 

 

[...] Bővebben!

Source : © Union européenne, 2025 - PE

A világűr, mint műveleti tér körülbelül az 1980-as évek óta van külön kezelve, ekkor volt az USA és a Szovjetunió versengése a világűr militarizálásában a csúcspontján, de a történet ennél sokkal korábban kezdődött. Az űr meghódítása már az idők kezdete óta érdekelte az embereket, úgy ahogy a tengerek és a szárazföldek felfedezése, de mivel egy sokkal szélsőségesebb és „elérhetetlennek” gondolt környezetről van szó ezért ezzel a felfedezéssel a XX. század második feléig kellett várni.

A rakétatechnológia ekkorra vált annyira hatékonnyá és üzembiztossá, hogy megvalósítható legyen egy ilyen utazás, először a náci Németországban voltak sikeres kísérlete egy új csodafegyverrel, a neve V-2 volt. A rövidítés a Vergeltungswaffen-t takarta, ami magyarul megtorló fegyvert jelent és Hitler ettől várta, hogy a Szövetségeseket végleg legyőzze. A valóságban azonban túl drága és túl bonyolított rakéta nem tett érdemi hatást a Szövetségesek előre nyomulására vagy a moráljukra, de maga a koncepció és egy működő ballisztikus rakéta hatalmas jelentőségű hadizsákmánynak számított. Ezért a szovjetek és a Szövetségesek is versengtek, hogy melyikük kaparintja meg a rakétát és persze az azon dolgozó tehetséges mérnököket. A rakéta program vezetője és egyik fő mérnöke Wernher von Braun így került amerikai hadifogságba, ahol a sors fintora, hogy nem ítélték el, hanem cserébe egy feladatot kapott az amerikai felső vezetéstől. Építenie kell egy rakétát így megelőzve a szovjeteket az űrversenyben, ez azonban nem valósult meg időben hiszen a szovjet Szputnyik már 1957-ben felbocsátásra került ezért az USA űrprogramja hátrányból indult. Ezt a 60-as évek második felére sikerült ledolgozniuk és ekkorra a szovjetek lendülete kifulladni látszott és a Holdra való emberküldés túl komplex feladatnak bizonyult. A Holdraszállást követően az USA elkönyvelte, hogy megnyerte az űrversenyt és háttérbe is szorultak ezek a missziók.

Az űrkutatás továbbra is zajlott, de nem ez volt a szovjetekkel szembeni fő „hadviselési” forma. A kutatási célú fejlesztéseket egyre gyorsabban kezdte felváltani a fegyverek világűrbe való telepítése is ezért 1967-ben az Outer Space Treaty-vel a felek lemondtak az űrben végzett nukleáris kísérletek jogáról. Megjelentek idővel az ICBM-ek is és ezzel a bolygó bármely pontjára nukleáris csapást tudtak mérni a szuperhatalmak méghozzá az addig használt stratégiai bombázókhoz képest rekordidő alatt. Az űrverseny az 1980-as években kapott újra szárnyra, de ekkor már tisztán a katonai szektorban hiszen Raegan elnök egy új és forradalmi rakéta védelmi rendszer kiépítését ígérte a Strategic Defense Initiative(SDI) keretein belül. Ebben az időben mindkét felet nagyon aggasztotta a MAD (mutual assured destruction) kérdése és ezzel a projekttel ezt a problémát akarták megkerülni. Végső soron a projekt érdemben nem valósult meg, de mivel a szovjetek lépést akartak tartani az amerikaiakkal minden áron, így rettentően nagy gazdasági összeomlás felé száguldott a Szovjetunió és végül többek között ez is hozzájárult a későbbi összeomlásához.

A 2000-es évekre a világűr azonban a kereskedelmi felhasználást is elérte és a például a különböző televízió és műholdas navigációs szolgáltatások sarokkövévé vált. Egyre több résztvevője lett a világűrben zajló eseményeknek és ezzel együtt szaporodott a műholdak száma is ezért az ASAT (Anti Satellite) fegyverek használata ezzel együtt vált kockázatossá a törmelékek miatt. Még 1985-ben az USA-nak volt egy kísérleti kilövése egy F-15 vadászgépről amikor egy ASM-135 rakétával kilőttek egy erre a célra kijelölt műholdat. Ezért a legtöbbször csupán elméleti és szimulációs teszteket hajtanak végre hiszen az űrben szétszóródó törmelék könnyen baráti vagy saját eszközöket is megrongálhat. Kína világűrbe való „betörésével” azonban megszaporodtak az ilyen kísérletek és ez a nemzetközi közvéleményt nagyon aggasztotta. Azóta egyébként a nem kinetikus ASAT fegyverrendszerek is megjelentek, ezek legtöbbször valamilyen szoftveres vírus vagy program formájában működnek és a műholdak informatikai hálózatán keresztül teszik őket használhatatlanná vagy éppen fel lehet használni így ellenséges műholdakat saját célra is.

2019-ben az USA létrehozta a Space Force-t, vagyis külön vezetést kapott a világűrrel és a hadviseléssel foglalkozó egység, ettől kezdve már nem a légierőhöz volt besorolva. Innen látszik, hogy igenis van még hova fejlődnie és előre lepni mind szervezeti szinten mind pedig technológiában és kutatás fejlesztésben. A kibertartomány egyre gyorsabb térnyerésével és a hadseregek digitalizációjával kritikussá vált, hogy a világűr feletti kontroll is állandó legyen és ne tudjon az ellenség ezen keresztül beszivárogni és megbénítani egy ország vagy szövetségi rendszer informatikai hálózatait. A műholdas navigációs jelek kifejezetten sérülékenynek számítanak hiszen előfordulhat, hogy egy aktív konfliktusban civil, nem- vagy csak kevésbé titkosított navigációs eszközöket alkalmaznak a harcoló felek, ezeket nagyon könnyen lehet zavarni és hamis koordinátákat sugározni, amivel teljesen használhatatlanná válik a berendezés ezen funkciója. Az ukrajnai harcok során például előszeretettel használják az ukránok a SpaceX Starlink hálózatát is, hiszen országuknak nincs saját kiépült műholdas hálózata és a NATO-ra vannak utalva ilyen szempontból is.

Nagyon fontos kiemelni, hogy bár úgy tűnhet, hogy a sok törmelék miatt már lassan „tele” van a világűr, mi még mindig csak egy nagyon kis részt használjuk a rendelkezésre álló hatalmas térből. A mesterséges objektumok sem egy féle pályán keringenek, leggyakrabban 3 különböző keringési övet különböztetnek meg a szakértők, alacsony (LEO), közepes (MEO) és geostacionárius/magas (GEO). Ez utóbbi elnevezése kitűnik a sorból és jelentése igazából annyit tesz, hogy az itt keringő műholdak a Föld forgásával megegyező sebességgel haladnak, így mindig a felszín adott pontjához vannak „szinkronizálva”. LEO keringési övben van például az ISS, a Starlink és a kereskedelmi műholdak nagyrésze ezért itt áll fenn egyedül a túlzsúfolódás kockázata jelenleg. A MEO pályákon van a legtöbb navigációs műhold és még néhány hírközlési műhold is, itt pályára állítani egy műholdat már sokkal költségesebb, mint LEO-n ezért kevesebb is az objektum és még a tér is nagyobb. Ezért is egy minimálisan nehezebb az itt keringő műholdakat ASAT fegyverekkel támadni, legalábbis kinetikus úton mindenképpen, de szoftveresen ugyanannyira sebezhetőek mint bárhol máshol keringő társaik.

Míg sokan a gyakran a látványos kinetikus ASAT-re fókuszálnak, a modern űrhadviselés legveszélyesebb és leggyakoribb formája a „szürke zónában” zajlik. Ezek az eszközök úgynevezett irányított energiafegyverek (Directed Energy Weapons=DEW), amelyek célja nem a műhold fizikai megsemmisítése („hard kill”), hanem a funkciójának megbénítása („soft kill”), méghozzá nagy mennyiségű űrszemét generálása nélkül. A DEW rendszerek két fő technológiai csoportra oszthatók: a lézerfegyverekre és a nagy teljesítményű mikrohullámú eszközökre. A lézerfegyverek elsődleges célpontjai a felderítő műholdak optikai szenzorai. A támadásnak két fokozata van: az enyhébb a „dazzling” (elvakítás), amikor a földi lézerállomás fénynyalábbal telíti a műhold kameráját, így az ideiglenesen „megvakul”. Ez taktikai előnyt biztosít, például elrejthető egy csapatmozgás vagy egy rakétatelepítés ideje alatt a műhold elől. A súlyosabb fokozat a „blinding” (megvakítás), amikor a lézer intenzitása olyan magas, hogy fizikailag kiégeti a műhold érzékelőit, ezzel tartós kárt okozva.

A modern űrbiztonság egyik legkomplexebb kihívását a Rendezvous and Proximity Operations (RPO) műveletek jelentik. Ez a technológia lehetővé teszi, hogy egy műhold pályát módosítson, és precíziós manőverekkel megközelítsen egy másik űreszközt. Bár ez a képesség elengedhetetlen a békés célú űrtevékenységhez például az űrállomás dokkolásához, fegyverként alkalmazva a co-orbital ASAT rendszerek alapját képezi. Egy olyan műhold, amely robotkarral rendelkezik, hogy megjavítson egy elromlott saját műholdat, ugyanezzel a karral képes megragadni vagy akár „eltolni” a pályájáról egy ellenséges kémműholdat. Mivel a műhold külseje alapján nem állapítható meg a szándék, a védekező fél számára minden közeledő objektum potenciális fegyver. Az elmúlt években számos aggasztó eset történt a geostacionárius pályán (GEO), ahol a legfontosabb katonai és kommunikációs műholdak keringenek. Oroszország például az Olymp műholdjával hajtott végre gyanús manővereket, amikor hónapokon keresztül követte és közelről megfigyelte a francia-olasz Athena-Fidus katonai műholdat, valamint amerikai Intelsat eszközöket. Ez a közelség lehetővé teszi a célpont adatforgalmának lehallgatását (SIGINT), vagy egy jövőbeli fizikai támadás előkészítését. Hasonló képességekkel rendelkezik az amerikai GSSAP program és a kínai SJ-21 műhold is, utóbbi bizonyítottan képes volt egy másik műholdat „vontatni”. A nemzetközi jog hiányosságai itt mutatkoznak meg legélesebben: nincsenek elfogadott szabályok az űrben minden műveletre. Nem létezik egyezmény arról, hogy milyen távolságon belül számít egy megközelítés agressziónak. Ez a jogi vákuum, kombinálva a technológiai képességekkel, egy rendkívül instabil környezetet teremt, ahol egy rosszul felmért manőver véletlen katonai eszkalációhoz vezethet.

A világűr persze a hírszerzés területén is forradalminak számított, hiszen nem kellett berepülni a felderíteni kívánt célterület légterébe és ezért már az első műholdaktól kezdve törekedtek a kémkedés megoldására. Egy ideig a fő probléma a képek lejuttatása volt vissza az elemzőkhöz, ez később a digitalizáció segítségével megoldást kapott és gyorsította a szerzett adatok feldolgozását. Mára már szinte a bolygó bármelyik pontjáról lehet élő műholdas képet készíteni és ez a jövőben egyre fejlettebb és jobb lesz ahogy például az optikai rendszerek is fejlődnek.

Minden katonai művelet alapja a környezet ismerete. Az űrben ezt korábban űrfelügyeletnek (Space Situational Awareness) hívták, amely csupán az objektumok katalogizálását jelentette. A modern doktrínákban azonban ezt felváltotta a Space Domain Awareness (SDA) fogalma, amely már nemcsak azzal foglalkozik, hogy hol van egy tárgy, hanem azzal is, hogy mi a szándéka. Az SDA a védelmi stratégiák sarokköve, hiszen nem lehet védekezni olyan fenyegetés ellen, ami nem látszik számunkra. Az űrben való tájékozódás technológiai értelemben rendkívül nagy kihívás mivel a Föld körüli pályán több tízezer, 10 cm-nél nagyobb objektum kering több tízezer kilométer/órás sebességgel. Ezek nyomon követésére globális radar- és teleszkóphálózatokat (például az amerikai Space Surveillance Network) használnak. Azonban a modern, kisméretű (CubeSat) műholdak és a lopakodó technológiák elterjedése miatt az SDA rendszereknek folyamatosan fejlődniük kell. Ha egy műhold váratlanul manőverezni kezd, az SDA rendszer feladata azonnal jelezni, hogy ez ütközéselkerülés vagy támadó pozíciófelvétel-e. Ezért a nagyhatalmak jelenleg hatalmas összegeket fektetnek az űrbázisú érzékelőkbe (olyan műholdakba, amelyek más műholdakat figyelnek), mivel a földi radarok hatótávolsága korlátozott, és vannak vakfoltjaik. A jövő biztonságpolitikájában az információs fölényt az fogja birtokolni, aki pontosabb valós idejű képpel rendelkezik a világűrben zajló eseményekről.

Ezek tudatában elmondható, hogy új résztvevőként becsatlakozni a világűrben folyó tevékenységekbe roppant nehéz lehet ám elkerülhetetlen annak érdekében, hogy az adott ország ne maradjon le jelentős mértékben technológiai szempontból. Azon országoknak, amelyek pedig már régóta résztvevői ennek a műveleti környezetnek, szintén figyelniük kell hiszen a folyamatos kutatásnak köszönhetően sorsdöntő előnyre tehetnek szert egy sikeres fejlesztéssel így pedig ellenfeleikkel szemben kulcsfontosságú előnyt szerezhetnek.

Szerző: Huszár Róbert

A A világűr militarizálása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Nyugtalan időszakot élünk mostanság, szinte minden nap hallani olyan hírt, amelyben a világ valamely pontján található ország fegyverkezésről vagy annak védelmi kiadásainak növeléséről esik szó. Sajnos egyre több konfliktusról vagy zavargásról hallani világszerte. Ebben a zavaros időszakban több ország is feszített tempójú fegyverkezésbe kezdett, de vajon a több fegyver nagyobb biztonságot fog-e jelenteni, vagy inkább egy esetleges harmadik világháború szelét fogja közelebb hozni? Az elmúlt években, különösen az orosz-ukrán konfliktus 2022-es kiszélesedése óta Európa majdnem minden országában elindult egyfajta fegyverkezési hullám.

Ebben az összefoglalóban Németországot fogom közelebbről megvizsgálni, bemutatni, milyen változások történtek az elmúlt években és hogy a jövőben milyen kérdésekkel kell foglalkoznia az ország vezetőinek mind a biztonság- és védelempolitika, mind pedig külpolitika terén. Mielőtt azonban elmélyülnék a részletekben, Friedrich Merz kancellárságát és politikai nézőpontjait fogom bemutatni, mivel a pontos képhez elengedhetetlen a kormányfő múltjának és jelenének ismerete.

A jogi diplomával rendelkező német politikus már 1972 óta aktívan képviseli a CDU-t, vagyis a Kereszténydemokrata Unió (németül: Christlich Demokratische Union Deutschlands) értékeit, amelynek 2022 óta tölti be elnöki tisztségét. Egy kicsit visszaugorva az időben feltűnhet, hogy a korai kezdés után egy hosszabb szünet következett be a politikai karrierjében, ami 2009-től egészen 2021-ig, tartott. Ebben az időszakban az üzleti világban kezdett el tevékenykedni, tapasztalatot szerezve a kereskedelemről és a gazdasági világ működéséről, amiket a visszatérését követően sokszor kamatoztatni is tudott.

A gazdasági nézeteiben részben emiatt jelent meg a liberális modell, aminek következtében több és nagyobb szerepet adna a piaci mechanizmusoknak és a vállalatoknak. Gondolatait egy ország gazdasági működéséről egy könyvben foglalta össze, „Mehr Kapitalismus wagen” („Merjünk többet a kapitalizmusra bízni”) címmel. Konzervatív értékeket valló katolikus, ami szoros összefüggésben van a CDU kereszténydemokrata beállítottságával. A migráció kérdésében is szigorúbb álláspontot képvisel, viszont egy a – feltörekvő és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő – AFD-vel való esetleges együttműködésnek a gondolatát is elutasítja.

Számunkra azonban a legrelevánsabb a külpolitika kérdése. Egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy Merz elkötelezett egy egységes Európa létrehozása mellett, melynek okai leginkább a politikai karrierjének kezdeti szakaszaira vezethetők vissza, amikor Helmut Kohl volt német szövetségi kancellárral közösen tett komoly erőfeszítéseket az ország újra-egyesítése érdekében. Az európai együttműködés gondolata számára egy közös európai haderő felállításban jelenik meg, valamint abban, hogy Németország új szintre emelje a Franciaországgal és Lengyelországgal való kapcsolatait,  emellett az óceántúli nagyhatalommal, az USA-val is szeretne  jobb, minőségibb kapcsolatot kialakítani. Ez utóbbi hátterében elsősorban a Trump elnök által kivetett vámok okozta gazdasági nehézségek állnak, ez teszi kiemelt fontosságúvá a kérdést. A Merz-i Németország a NATO mellett is elkötelezett, amire jó példa, hogy a kancellár mindenképp új szintre szeretné emelni Bundeswehr-t és célként tűzte ki a 2%-os (korábbi NATO-elvárás) ráfordítási arány folyamatos teljesítését és növelését a jövőben is. Ezzel nem csak az ország biztonságát szeretné nagy mértékben növelni, de a lehető legrosszabb eshetőségre, egy esetleges konvencionális háborúra is szeretne felkészülni. Elmondható tehát, hogy a külpolitikáját tekintve egy erősen atlantista politikusról beszélhetünk, aki közben elkötelezett az európai együttműködés, különösen közös védelmi kérdések iránt is.

A 2025-ös év mindenképp fordulópontot jelent a német politikában, hiszen az előrehozott választásokon olyan események következtek be, amire sokan nem számítottak. Jelentős változások történtek a politikai életben, hiszen hiába szerezte meg a CDU a szavazatok 22,6%-át, az AfD megduplázta támogatóinak számát, míg az SPD történelmi súlyosságú „vereséget” szenvedett, a szavazók csupán 16,4%-át tudta maga mellé állítani. Ez az úgynevezett „jelzőlámpa” koalíció végét jelentette és helyette egy új CDU–SPD „nagykoalíció” alakult, amelynek vezetője Friedrich Merz lett.

Lassan 200 napja mondhatja el magáról, hogy ő Németország vezető politikusa, de milyen döntéseket hozott ebben az időszakban a kül- és biztonságpolitikában valamint a védelempolitika terén? A következő részekben ezeket fogom elemezni és véleményezni.

Sok elemző szerint a politikus ígéreteivel ellentétben változások nem, vagy csak alig történtek a belpolitikai életben, a külpolitika terén viszont annál inkább. Merz megtörte az előző kancellár sokak szerint unalmas külpolitikáját, új lendületet és dinamikát hozott. Első útjai nem meglepő módon a szomszédos baráti államokba vezetettek. Alig pár nappal a kinevezését követően elutazott Franciaországba, ahol Emmanuel Macron elnökkel találkozott, majd Lengyelországban is látogatást tett még aznap délután, ami alátámasztja, hogy a német politikus mindkét országot kiemelt partnerének tekinti és Európát a segítségükkel, a velük való együttműködés keretei között szeretné újból magas szintre emelni. Felmerül azonban a kérdés, hogy az elmúlt évek rossz gazdasági mutatóival, valamint az ország meggyengült nagyhatalmi szerepével vajon mire lehet képes az új kancellár? Az utazások egyértelművé tették, hogy újból „feléledhet” a weimari háromszög, amely még 1991-ben jött létre, mint a Nyugat és Kelet közötti híd megtestesítője. Egy biztos, az orosz-ukrán konfliktus ezt a három országot mindenképpen közelebb hozta egymáshoz. Az én személyes véleményem az, hogy ha ténylegesen újból fel akarják helyezni Európát a geopolitikai térképre, akkor az e három ország összefogása nélkül nem sikerülhet.

A további külföldi látogatásaira sem kellett sokat várni, hiszen mindössze 4 nappal a hivatalba lépését követően Kijevbe is elutazott, az előbb említett lengyel-és francia, valamint brit politikai vezetőkkel és együttesen, valamint az amerikai elnökkel egyeztetve álltak ki Ukrajna szuverenitása mellett és utasították el az orosz agressziót. De vajon milyen is a két ország közötti kapcsolat? Már kampánya során is többször emlegette a Taurus rakéták esetleges átadását Ukrajnának, amivel az akár orosz mélységi területeket is képes lehet támadni, kulcsszerepet betöltve a konfliktusban. Merz egyértelműen szakított elődje, Olaf Scholz megfontoltabbnak vélt politikájával, ennek a fegyvernek az említésével Oroszország felé is egyfajta üzenetet küldött. Ezidáig azonban hiába valók voltak az ígéretek, a fegyverszállítás ugyanis egyelőre nem történt meg, mert az új kancellár több nehézségbe is ütközött. Egyrészről technikai és pénzügyi problémák is felmerültek, hiszen egy ilyen fegyver előállítása komoly költségekkel jár és az ukrán fegyveres erők átképzése is sok időt venne igénybe. Másrészről, az Oroszországtól való félelem mind a mai napig megjelenik a német politikában, és egy ilyen fegyver átadása újból az esetleges eszkaláció kérdését veti fel, ami több német politikusban is komoly aggályokat vált ki. Nem csoda, hogy Zelenszkij-nek újból csalódnia kellett a nyugati hatalmakban, persze további fegyverszállítmányokról szólnak hírek, de a háborút befolyásolható Taurus rakéták szállítása hivatalosan azóta sem történt meg. Németország egyértelműen kiáll Ukrajna mellett, de a nehézségekkel küszködő gazdasága mellett vajon meddig tudja ezt érdemben fenntartani? Elég csak a német autóiparra gondolni, milyen nehézségeken megy keresztül manapság és hogy ez milyen bevételkiesést okoz a német gazdaság számára.

Nem kellett sokat várni egy washingtoni, amerikai-német találkozóra sem a nyár elején. Friedrich Merz itt elővette az üzletemberként szerzett korábbi tapasztalatait és megpróbálta Donald Trump amerikai elnökkel minél egyszerűbben megoldani a tárgyalásokat. A legnagyobb kérdést a védelmi kiadások mértéke jelentette, hisz az új amerikai vezetés nem egyszer jelezte már, hogy elégedetlen az európai államok ilyen jellegű kiadásaival, márpedig az USA nélkül Európa nem lenne képes hatékonyan megvédeni magát egy komolyabb fegyveres támadással szemben. Olaf Scholz kancellársága végére ugyan sikerült Németországnak a 2%-os határt elérnie, viszont ma már ennél jóval többre van szükség, az új elvárás a 2025 júniusi Hágai csúcs óta már 5%. Nem csoda, hogy az új német kancellár a 3-4%-os határt tűzte ki céljául és egyértelműen a kontinens egyik, ha nem a legerősebb haderejét szeretné a következő években létrehozni. A két ország megbeszélésén persze felmerült a gazdaságot érintő amerikai vámok kérdése, valamint Ukrajna támogatása is. Itt egy összefüggésre szeretnék rávilágítani, miszerint az USA számára a prioritást egyértelműen a Kínával való szembenállás élvezi, de az ukrajnai helyzet rendezését is fontosnak tartja a republikánus vezető. A Bundeswehr megreformálása emiatt is kulcsfontosságú, ahogy az európai haderő fejlesztése is, mert ha az óceántúli nagyhatalom csökkenti a támogatások mértékét, akkor Európának kell átvennie a szerepét. Merz emiatt egy önállóbb európai kül- és biztonságpolitikát szorgalmaz, ami mellett azzal érvel, hogy Németországnak fel kell készülnie egy kevésbé megbízható amerikai partnerre is a későbbiekben.

Védelempolitika szempontjából egyértelműen a Bundeswehrt érintő döntések kerültek a középpontba. Gazdasági oldalról már tettem említést a korábbiakban arról, hogy egyértelmű célkitűzés a haderőre fordított kiadások növelése, de Németország esetében jelenleg a személyi állomány folyamatos csökkenése okozza a legnagyobb problémát, ami felveti a kérdést, hogy élőerő nélkül, hogyan lehetne egy erős haderőt létrehozni.  A kancellárnak szép emlékei vannak a sorkatonaságban eltöltött éveiről és kellemesen emlékszik vissza erre az időszakra. „Jó érzés volt, hogy egy nagy gépezethez járulunk hozzá. És ez biztonságot adott nekünk” – említette egyik interjújában. Az országban 2011-ben függesztették fel a sorkatonai szolgálatot, viszont az új kormány azon dolgozik, hogy ezt a rendszert a lehető leghamarabb, visszaállítsa valamilyen módon. Ezt kezdetben önkéntes alapon tervezik, de ha szükséges akkor a későbbiekben akár kötelező szolgálatot is elrendelnének, amennyiben nem sikerül a Bundeswehr létszámát kellőképpen megnövelni. A cél egyértelmű, minél több embert kell toborozni, ehhez pedig el kell érni, hogy az emberek megszeressék a katonai hivatást és ne kényszerként tekintsenek rá. Novemberben be is jelentette a kormány, hogy 2026-tól mintegy 700 ezer fiatalt fognak kiértesíteni, hogy részt vegyenek a szükséges orvosi vizsgálatokon, a rendszer viszont egyelőre önkéntes alapú marad, nem szeretnének senkire semmit rákényszeríteni. Úgy gondolájk, átmenetileg ez is megoldást jelenthet a létszámbeli problémákra és elindulhat Európa legerősebb hadseregének kiépítése Németországban.

Összegezve a németországi eseményeket egyértelműen látni, hogy változás történt. A korábbi kormány óvatosságát egy „agresszívabb” kormányzás váltotta fel, ez azonban több kérdést is felvet, hiszen a német gazdaság az elmúlt években alulteljesített, így pénzügyi nehézségek is adódhatnak. Vajon lehet-e így is teljesíteni az erős külpolitikai törekvéseket és a Bundeswehr számára kitűzött célokat? Nem inkább a belpolitikát, valamint a társadalmi problémákat, ide értve például a migrációt kellene elsőként rendezni? Ebben a kiszámíthatatlan világban szinte mindennél fontosabb, hogy egy ország vezetése világos prioritások mentén, a valósággal szembenézve hozza meg döntéseit. Németországnak ma egyszerre kell megfelelnie a nemzetközi elvárásoknak és kezelnie a belső feszültségeket, miközben gazdasági ereje már nem akkora, mint korábban. A külpolitikai ambíciók és a hadsereg megerősítésére irányuló törekvések akkor lehetnek tartósak, ha stabil társadalmi háttér és kiszámítható gazdasági alapok támasztják alá őket.

Szerző: Fodor Balázs

A Németország biztonság és -védelempolitikája, külpolitikája Friedrich Merz kancellársága alatt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.