You are here

Biztonságpolitika.hu

Subscribe to Biztonságpolitika.hu feed Biztonságpolitika.hu
Független internetes portál, hiteles, szakértői elemzéssel és értékeléssel a külpolitika, illetve a biztonság- és védelempolitika területéről
Updated: 1 month 3 weeks ago

Oroszország geopolitikája az amerikai kapcsolatok tükrében

Tue, 02/01/2024 - 11:37

A mindenkori politikai helyzet minden irányban befolyásolja a körülette lévő
történéseket és azok meghatározott jelenlétét – ez bizonyos szemszögből pozitív hatással bír, másrészt anomáliákat okozhat – ez alól nem kivétel a geopolitika sem – sem mint fenomén, sem mint tudományterület. Ezen felfogást alapjául véve a mai nagyhatalmak prominens szereppel vannak felruházva, amit nem szabad félvállról venni – különösen, ha az Amerikai Egyesült Államok és Oroszországi Föderáció tevékenységét és kettejük viszonyát tartjuk szem előtt.

Bevezetés

Napjainkban fokozott figyelmet kapnak az országok – különösen a jelenlegi nagyhatalmak – tevékenységei, mozgolódásai. Mind a civil szféra, mind a biztonság, – és védelempolitikai szakemberek naponta kísérik figyelemmel, hogy mely nemzet, milyen lépést tesz.
A közelmúlt – különösen a 2022-es év –  egyik legnagyobb politikai eseménye és egyben geopolitikai törekvése az úgynevezett orosz–ukrán háború – ez a  valóságban egy Ukrajna elleni speciális katonai hadművelet, ami egy folyamatban lévő fegyveres összecsapás Oroszország és Ukrajna között. A valódi konfliktus 2014 februárjában kezdődött, közel nyolc esztendővel később Vlagyimir Putyin egy offenzív és nagy horderejű inváziót kezdeményezett nyugati szomszédja felé. Érdemes megfigyelni, hogy az USA miként reagált az eseményre és hogyan próbálja kordában tartani, esetlegesen irányítani a helyzetet és milyen együttműködéseket vagy szankciókat eredményezett az Oroszországi Föderációval szemben. Miben rejlik az amerikai hegemónia és stratégia jövője a volt szovjet nagyhatalommal szemben? Hogyan viszonyultak egymáshoz korábban és milyen volt a kapcsolata a két államnak?

Történelmi előzmények

A mai napig mindkét nemzet – az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció egyaránt – nagy mennyiségű történelmi eseményt tudhat maga mögött. „Az egymásról való ismeretek egyenlőtlensége tükröződik az amerikai-orosz kapcsolatokban a hidegháború vége óta fennálló általános hatalmi egyensúlytalanságban. Negyedszázad hiperhatalom után az Egyesült Államok már nem szokott alárendelni magát más globális szereplők, köztük Oroszország érdekeinek.” Mindkettő a máig kiemelkedő hatalomnak pozicionálja magát – Oroszország jobban hajlik a globális hatalom, – amíg USA a szuperhatalom státusz felé – , de természetesen mindkettő állam rendelkezik erősségekkel és gyengeségekkel is, ami minden területre kiterjed. Oroszország az Egyesült Államokat komoly kihívásnak tekinti – különösképpen, hogy mindketten jelentős atomkészlettel és fegyverarzenállal van ellátva. „(…) más szóval, miközben Oroszország és az USA még mindig képes nemcsak egymást, hanem az egész világot elpusztítani.”

Made in Amerika

Amerika sem hunyta le (mindig) a szemét, amikor a Kreml tevékenykedett – ha nem is közvetlenül, az USA mindig válaszolt a nagyhatalom lépéseire – habár előbbi a geostratégiai felfogását illetően mindenképpen kimagasló. „Geopolitikai közhely, hogy ahhoz, hogy egy szereplő regionális vagy globális vezetővé váljon, három dologra van szüksége: erőre, szándékra és elfogadottságra. Az egypólusú, amerikai világrend kialakulásakor az Amerikai Egyesült Államok mindhárommal rendelkezett. A létrejöttének körülményei azonban számos sajátos kihívást jelentettek mind a szuperhatalomra, mind pedig az új világrend tartós stabilitására nézve” A globális közterek (global commons) uralma is célzottan az USA tervei között van – hiszen ez is akkora irányítást és szankcionálási lehetőséget biztosít, amely egyértelműen növeli a hegemónia összetevőt: nagyobb vizek, légterek, világűr és a kibertér.

„A nemzetbiztonsági stratégiák tanúsága szerint Washington hatalomfelfogása öt alapelven nyugszik. Azok egyidejű megléte szükséges ahhoz, hogy az Egyesült Államok biztos kézzel tölthesse be az egypólusú világrendet vezető hatalom pozícióját.

Ezek a következők:

  1. A hatalom csak összetett lehet.
  2. Egyidejű mennyiségi fölény szükséges annak minden összetevője vonatkozásában.
  3. Az önerő nem elegendő, így azt hatalommultiplikátoroknak

kell növelniük.

  1. A fölény területi megoszlása akkor megfelelő, ha az minden

régióban érvényesül.

  1. A függelmi viszonyai közül mindegyik neki kedvezően legyen

aszimmetrikus.”

(ex-)Szovjetunió

A jelenkori és a történelmi Oroszországra is jellemző, hogy presztízst élvez (például: politika, geopilitika, földgáz vagy nyersanyagok terén)  – vagy élvezni vél – a természeti, földrajzi kvalitása miatt. „Az orosz geopolitikai gondolkodás fejlődésében kiemelkedő szerephez jutott a térbeliség kérdése, nagy hangsúlyt kapott a térnek az orosz történelemben betöltött szerepe.”  Lehetséges-e az új európai biztonsági konszenzus? Az új, regionális helyzet miatt az Európai Uniónak és Európa egész térségének részt kell vennie abban, hogy nemzetközi – legfőképpen területi – békemisszió kezdődjön Ukrajna szabadsága végett; és ebben a legfőbb partner a NATO, köztük az USA lesz. „A mai Oroszország jelentős mértékben különbözik a Szovjetuniótól, de a cári Oroszországtól is a hatalmi viszonyok tekintetében. Az elmúlt negyedszázad során Oroszországnak az Egyesült Államokkal, valamint a nyugat-európai országokkal való kapcsolata többször is megváltozott. Túlzott várakozások, illuzórikus politikai elképzelések, kiábrándulások, ideológiailag is motivált, konfrontatív nézetrendszerek és az egymásrautaltság megértése nyomán kialakult együttműködés felismerése keveredett a kapcsolataikat meghatározó döntésekben.” Nincsenek lehetőségei a Kreml embereinek, hogy a NATO szintjén tudják formálni a katonai beavatkozásokat, így minden más, lehetséges területet használnak fel.

Gazdasági felépítés

Mindkét nagyhatalomra jellemző, hogy a maga módján használja és kihasználja a gazdasági erőforrásait és lehetőségei szerint él azokkal. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága a világ legnagyobbja, amely a globális nominál értékű GDP 22,4%-át foglalja magába és a globális GDP 16,6%-át képviseli – az ipara, kereskedelmi zónája kiváló; emellett a világ legnagyobb gyáriparával büszkélkedhet az ország. Oroszország viszont szinte kimeríthetetlen földgáz, – és kőolaj forrásai mellett igen sok, ritkábban fellelhető nyersanyagban és ásványkincsben gazdag területeket birtokol.

Nagyon gáz, ha nincs gáz…

„Mindenki jól látja, hogy Oroszország jobban függ a nyugattól, mint a nyugat Oroszországtól. (…) A nyugatnak vannak valódi alternatívái, de Oroszországnak jelenleg nincsenek.” Az Amerikai Egyesült Államok az idei év tavaszán fontolgatta, hogy betiltja az oroszországi olaj és a hozzá kapcsolódó termékek importálását, amire válaszként a Kreml olajválsággal fenyegetőzött. Alekszandr Novak – az orosz kormány miniszterelnök helyettese így nyilatkozott: „Ha szükséges, Oroszország leállítja az Északi Áramlat-1 (oroszul: Северный поток) vezetéken keresztül működő gázszállítást. Ez azonban senkinek nem érdeke…” Az Európai Unió földgázának 40 %-át kitermeli, és a világ kőolajfejtésének közel tizede is ide kapcsolódik. Az állam szénkészlete is jelentős, kb. 175 milliárd tonna: ezek mind kiemelkedő szerepet foglalnak el a jelenlegi konfliktusokban, hiszen a csökkenő globális energiatartalékok okán az USA is megmutatja ellenszenvét – tudják, hogy ezeket az információkat nem kezelhetik semmisként, mindamellett majdnem minden adott, hogy nívós színvonalon fenntartsák és irányítsák a gazdaságot.

Kritikus nyersanyagok az orosz földekben

Oroszország területe szerint a világ legnagyobb országa, közel 17 098 240 km²-es terület. Az ipar jelentősebb ágazatai a vas-, alumínium- és színesfémkohászat, acélgyártás, gépgyártás, járműgyártás, kőolaj-feldolgozás, vegyipar, építőipar, fa- és papíripar, textilipar és élelmiszeripar. A területe és természeti, valamint éghajlati adottságai miatt számos értékes bányászati termék adatik meg az orosz gazdaságnak és az iparnak. „Az Egyesült Államok és imperialista szövetségesei versenyt folytatnak az úgynevezett ritkaföldfémek és ásványok ellenőrzéséért. (…) Ezen ásványok (az USA számára) növekvő jelentősége az elektronikai ipar fejlődéséből és számos más gyártási folyamatba és késztermékbe történő beépítéséből adódik.”

Nem elhanyagolható, hogy Oroszország nem szűkölködik a következő természeti (erőforrások ) kincsekből – ezek az úgynevezett kritikus ásványok:

  • nikkel
  • platina-csoport fémek (PGM: Platinum Group Metals)

irídium, ozmium, palládium, platina, ródium, ruténium

  • ritkaföldfémek
    17 féle ásványból álló gyűjtemény
  • kobalt
  • grafit
  • lítium
  • és a szkandium.

Példaként említve ezekből az anyagokból az Amerikai Egyesült Államok is igen nagy arányban használ,- és hasznosít fel; a rohamosan fejlődő, modern technológia napi szinten alkalmazza ezen anyagokat a gyártási folyamatok során. Az itt előállított ipari termékek egy része a hadiipar számára készülnek, azáltal növelve a piaci forgalmat is.

USA vs. Oroszország

Ugorjunk vissza az időben körülbelül 10 évet, amikor Barack Obama amerikai elnök 2012. március 26-án Szöul városában (Dél-Korea), Dmitrij Medvegyev jelenléte mellett azt nyilatkozta, hogy „amennyiben a következő időszakban is ő lesz az államfő, további munkája során „nagy rugalmasságot” tud majd tanúsítani a NATO rakétaelhárító rendszerének európai telepítését illetően. Mitt Romney – Massachusetts állam korábbi kormányzója – igen erősen és őszintén véleményezte a tényállást: Oroszország az USA első számú geopolitikai ellensége. (…) Nyugtalanítónak tartom, hogy Obama elképzelését, hogy rugalmasságot kell tanúsítani a vele való kapcsolatokban.„ Ez a példa is kiválóan mutatja, hogy az ellenszenv valóban nem egy nóvum.

„A világ, amelyhez az atlanti világ tagjai hozzászoktak, és a világ, amelyre vágynak, lassan eltűnni látszik, és mint ilyen, Oroszország egyaránt oka is és szimbóluma is ennek.” Az USA rohamosan fejlődik – és együtt a NATO országai mellett – folyamatosan fenntartják a hegemóniát és újabb stratégiai lépéseket tesznek. Úgy látszik, a két ország nem akar, vagy csak képtelenek egymással kommunikálni, ez is komoly konfliktusokat okozhat. „Egyik fél sem fordít különösebb figyelmet az együttműködés fenntartására vagy a bővítésére irányuló erőfeszítéseket, akár hivatalos, akár nem hivatalos csatornákon keresztül.” Sokszor a külső szemlélő számára csak egy érthetetlen huzavona megy végbe, de ha szakmai szemmel vesszük górcső alá az eseményeket, más dolgokat is észrevehetünk. „Kiderült, hogy az Egyesült Államok és Oroszország nagyon eltérően értelmezi, mit jelent a konstruktív kapcsolatot kialakítani egymással.”

„A növekvő hatalmi verseny világában az Egyesült Államok kijelentette, hogy meg akarja őrizni katonai fölényét – és egyre inkább szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy geopolitikai megegyezésre törekedjen (Kínával) és Oroszországgal a globális együttműködés és a háború kockázatának elkerülése érdekében.” Az USA-nak ott van az az aduásza, ami Oroszországnak nincs: a NATO államai. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Kína jobban szimpatizál a Kreml működési elvével, mint az Egyesült Államok munkálataival – ami bizonyos módon érthető – hiszen mindkét ország autoriter állami berendezkedésű, ezért jobban összeegyeztethetőek a kormányzásai elveik, mint egy demokráciával. „A világ számos katonai konfliktusa mögött amerikai–orosz érdekütközés, illetve szembenállás áll. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország ellentétei nem elszigetelten, önmagukban, hanem Nyugat és Kelet konfliktusának részeként jelennek meg.”

Példa katonai konfliktusokra, amelyek visszavezethetőek az amerikai-orosz szembenállásra a II. világháborút követően:

  • Grúzia
  • Ukrajna
  • Szíria
  • Észak-Korea

Miért fontos az USA számára az Ukrajna feletti geopolitikai ellenőrzés?

Oroszország igen régóta konfliktusban áll Ukrajnával, és szükségét érzi, hogy bekebelezze az államot. Valóságos jelenség, hogy a geopolitika sokszor egy brutális tényező. „A volt Szovjetunió hamvaiból feltámadt Oroszország mindent megtett, hogy helyreállítsa a geopolitikai hegemóniáját a posztszovjet térben a nyugati befolyás visszaszorítására, nemzetbiztonságának fokozása, az erőviszonyok felborítása érdekében. (…) Ukrajna nyílt megszállása csupán a legújabb – és minden bizonnyal a legkegyetlenebb – bizonyítéka az ilyen határozott törekvésnek.” Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) jelezte a szándékát Vlagyimir Putyinnal, az Oroszországi Föderáció elnökével szemben, javasolta a gyarmati rendszer megszüntetését – holott ezt a Helsinki Záróokmány keretein belül szeretné folytatni. Oroszország a Szovjetunió jogutódja, és hasonló tevékenységet szeretne véghezvinni. A háromnaposra tervezett villámháború – orosz különleges katonai művelet – a mai napig tart, holott a Kreml nem tud felmutatni kiemelkedő sikereket: egy hosszas „téblábolás” az, ami történik – mellette majdnem az egész világ úgy kezeli (és talán védelmezi) Ukrajnát, mintha maga is a nyugati demokráciák tagja lenne. „Az Egyesült Államok kormányának el kell ismernie a befolyási övezetek „brutális tényét”. Washington már nem állíthatja, hogy „csak Putyinhoz hasonló brutális zsarnokok akarnak befolyásolni szomszédos országokat.” Mert az USA „magát hazudtolná meg” ezzel. (…) Csak, ha az Amerikai Egyesült Államok tiszteletben tartja Oroszország befolyási övezetét, akkor lenne garantált, hogy az orosz befolyás nem fogja tönkretenni Ukrajnát, és így Európa nem kerül háborúba.”

Konklúzió

Azt a megállapítást tehetjük, hogy még ha nem is ápolnak szoros együttműködést az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció – figyelemmel kísérik egymást és egymás lépéseit; mellette nem vonakodnak attól, hogy állja a sarat a másikkal szemben és azonnali reakcióval lássa el a másik oldalt. Mindkét ország nagyhatalomnak számít mai viszonylatban  – ugyanúgy, mint a korábbi időkben – valamilyen szinten szükségük is van egymásra. Az USA és a NATO erős fenyegetés Putyin számára, hiszen mindkettejük elhatározása, hogy kordában tartsák a volt szovjet nagyhatalmat. Oroszország a maga módján ezt tudja és kissé talán féli is Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) teljes szövetségét, mégis feszegeti a határokat – minden értelemben.

A jelen (geo)politikai mozgolódásai miatt még magunk sem tudhatjuk teljesen pontosan, hogy mit hoz a jövő – fontos, hogy fürkésszük, hogy ki melyik bábuval lép az amerikai-orosz sakktáblán – hiszen két olyan fontos szereplőről beszélünk, akik hozzávetőlegesen kéz a kézben járnak, mégis hatalmas differenciával bírnak.

A borítókép Michael Parulava fényképe az Unsplash-ről.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket ide kattintva!

A Oroszország geopolitikája az amerikai kapcsolatok tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Konfliktusok a Kongói Demokratikus Köztársaságban

Thu, 07/12/2023 - 16:15

A Kongói Demokratikus Köztársaságban (Továbbiakban: KDK) szinte függetlenedésének első percétől folyamatos fegyveres harcok dúlnak. Mára az országnak rendkívüli mértékű gazdasági, etnikai, vallási, biztonsági és nem utolsó sorban politikai problémákkal kell szembenéznie. Az évtizedek óta tartó harcok, ellentétek és humanitárius katasztrófák során a KDK a Föld egyik legnagyobb veszélyzónájává vált. Mindez olyan kritikus és kilátástalan helyzetbe sodorta az országot, amely teljes helyreállítása szinte már lehetetlen, de legalábbis hosszú évtizedekre lenne szükség ahhoz, hogy egy békés, demokratikus, jól működő állammá válhasson.

 

A Kongói Demokratikus Köztársaság

A Kongói Demokratikus Köztársaság Közép-Afrikában található, a kontinens második legnagyobb országa és egyben a Föld második legszegényebb állama is. Több mint 103 millió lakosa van, világszinten is meglehetősen népes államnak számít. A népesség nagyrésze a keleti országrészben koncentrálódik.

1960. június 30-án kihirdették az ország Belgiumtól való függetlenedését, jelenlegi nevét pedig 1997 óta viseli. Ez a megnevezése volt 1971 előtt is, de ebben az évben Mobutu Sese Seko tábornok megváltoztatta Zaire Köztársaságra azzal indokolva döntését, hogy így egy hitelesebb afrikai neve lett az országnak. 1996 óta a KDK területén szinte folyamatosan harcok dúlnak, amelyek során több mint 4 millió ember vesztett már életét és több ezren eltűntek. Az instabil helyzet miatt rendkívül rossz a közbiztonság, folyamatosak az erőszakos bűncselekmények és a kannibalizmus sem ritka ebben a térségben. Komoly etnikai ellentétekkel néz szemben az ország és ezáltal súlyos etnikai küzdelmek árnyalják az ott élők mindennapjait. Több mint 200 különböző etnikum lakik a KDK területén, de a szomszédos országok faji és vallási problémái is hatással vannak az itt élőkre. Tehát a politikai, gazdasági konfliktusokon és a fegyveres harcokon túl egyfajta humanitárius krízisről is beszélhetünk a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Számos nemzetközi szervezet van jelen az országban annak érdekében, hogy a szegénység, rossz higiéniás viszonyok, valamint a humanitárius katasztrófa mérséklésében közreműködjenek és azokat elősegítsék.

 

A konfliktus gyökerei

A Kongói Demokratikus Köztársaságban évtizedek óta zajló konfliktusok egyik legkiváltóbb oka az ország olyan ásványkincsekben való bővelkedése, mint például a kobalt, réz, cink, urán, valamint a KDK a Föld legnagyobb fém- és ritkaföldfémekkel rendelkező országa. A világ minden eddiginél jobban függ azoktól az ásványi anyagoktól, amik ebben az országban megtalálhatók, így a helyi és külső erők egyre inkább ösztönözve vannak abban, hogy részt vegyenek a KDK területén lévő konfliktusban. Egyértelműen kijelenthető, hogy a KDK-ban található természeti erőforrások globalizálták a küzdelmet. Többek között Kína és az Egyesült Államok is részt vesz a KDK belső konfliktusában és nagy befolyása van a gazdaságában is, de pénzügyi érdekeltséggel rendelkezik még a kongói bányákban például Ruanda és Uganda is.

Az országban zajló konfliktusok, a kialakult ellentétek egészen 1960-ig és politikai eseményekre vezethetőek vissza. Az 1960-as, első parlamenti választásokat a Kongói Nemzeti Mozgalom jelöltje, Patrice Lumumba nyerte meg, akivel nem sokkal ezután két tartomány is szembeszállt és azok deklarálták saját autonómiájukat. Ezekután a hadsereg vezetője, Joseph Mobutu katonai puccsot hajtott végre az országban, valamint felfüggesztette az alkotmányt és a parlament működését. Továbbá létrejött egy újabb rivális kormány az ország keleti részén és ezzel négy különböző kormányzati rendszer volt hatalmon. Ezen politikai események hatására bontakoztak ki a katonai konfliktusok és alakultak hosszú évekig tartó, állandó harcokká az ország teljes területén. Mindez hatalmas emberáldozatokat követelt, amelynek eredményeként, pár hónapon belül az ENSZ is beavatkozott, azonban kevés sikerrel jártak a missziók. Ezek az összecsapások, fegyveres harcok 1965-ig tartottak, amikor viszonylag megszilárdult a politikai vezetés és az országban egy békés időszak vette kezdetét. Mindez kevesebb mint 20 évig tartott, ugyanis 1994-ben újra súlyos etnikai összecsapások és polgárháború bontakoztak ki a Kongói Demokratikus Köztársaságban és mindez a mai napig tart. 1996-ban kitört a véres harcokkal teli első kongói háború, amelyhez az 1994-es ruandai népírtás vezetett és két évig tartott. 1998-ban kirobbant a második kongói háború és ez is hasonlóan borzasztó és pusztító volt, sőt, Afrika legvéresebb modernkori háborújaként tartják számon. Kilenc ország katonái harcoltak egymással a KDK területén. Végül ezt a háborút 1999-ben tűszünettel felfüggesztették, de a harcok nem sokkal később, 2001-ben ismét kiújultak. 2003 júliusában ért véget a háború egy átmeneti kormány megalakulásával.

2006-ban tartották 40 év után újra az első, többpárti választásokat, ugyanis a függetlenedés óta egypártrendszer volt az országban. Ekkor a KDK államformáját köztársaságként rögzítették. A szavazás után ismét egy fegyveres összecsapás alakult ki, amely meglehet csak két napig tartott, mégis számos áldozatot követelt és csak a beavatkozó ENSZ erők tudták megfékezni a harcok további proliferációját.

A konfliktus 2016 nyarán kezdődött újra, amikor az ország keleti részén lévő egyik régiójában egy helyi vezetőt meggyilkoltak a biztonsági erők. A fegyveres összecsapások azóta is tartanak a kormányerők és a helyi milíciák között és ez minden további problémának – éhínség, alultápláltság, belső migráció, szexuális erőszak, gyermekkatonaság – az okozója.

 

Jelenkori konfliktusok

A közép-afrikai állam évtizedek óta erőszakos konfliktusok kereszttüzében áll, amely az ország keleti részén koncentrálódik. Mintegy 5 békésnek mondható év után, 2022 márciusában a fegyveres csoportok ismét offenzívát indítottak ami a mai napig tart, sőt egyre csak súlyosabbá válik a helyzet. Több mint 100 fegyveres csoport tevékenykedik az ország keleti részén és családok százait, több százezer embert kényszerítenek arra, hogy elhagyják otthonaikat. Ez vezetett ahhoz, hogy jelenleg a KDK a világ azon országai közé tartozik, ahol a legnagyobb a belső menekültek száma. 2022 márciusától, amikor ismét fegyveres offenzíva vette kezdetét, 2023. október 30-ig majdnem 7 millió ember kényszerült elhagyni a lakóhelyét, ami a korábbiakhoz képest a legmagasabb szám és mindez kevesebb idő alatt történt, mint korábban bármikor.

Ez a 2022-ben kiújult konfliktus a humanitárius segítségnyújtást jelentősen akadályozta, majd teljesen megszakította, hiszen a segélyszervezetek akadályoztatva vannak abban, hogy eljussanak a bajba jutottakhoz. A jelenleg is zajló fegyveres konfliktus során a nők és gyermekek elleni támadások száma is jelentős mértékben megnövekedett a korábbiakhoz képest.

Komoly kihívást jelent az ország számára mindezek mellett az is, hogy a gazdasági körülményei közel sem mondhatók jónak, valamint olyan betegségek rohamos terjedésével kell szembenézniük, mint az ebola, malária vagy kanyaró. Az egészségügyi válsághelyzet mellett komoly problémát jelent, hogy az élelmiszer-biztonság hiánya egyre csak súlyosbodik az utóbbi hónapokban, hiszen elmondható, hogy minden negyedik kongói állampolgárnak nem áll rendelkezésére elegendő élelem. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre több ember éhezik és kényszerül kétségbeesett döntéseket hozni a túlélés reményében.

A legfrissebb tudósítások, jelentések alapján napjainkban egy ismét eszkalálódó válság van kibontakozóban a KDK területén és emiatt az elmúlt 2 hónapban újabb több százezer ember kényszerült arra, hogy elhagyja lakóhelyét és az országon belül máshova meneküljön a túlélés reményében. A férfiakra a halál jelent nagy veszély, míg a nők az ellenük elkövetett erőszakolások miatt rettegnek. Ehhez hozzájárultak a militáns csoportok összecsapásai, a politikai erőszak, a szomszédos országokkal fennálló feszültségek, valamint a biztonsági erők által elkövetett gyilkosságok.

A humanitárius segítségnyújtásnak továbbra is útját állják, a főbb útvonalakat elzárták, így korlátozottan tudják elérni és segíteni a rászorulókat. Ezzel több mint 200 ezer ember esett el attól a lehetőségtől, hogy bárki a segítségére legyen. Az ország jelenlegi helyzetét, ha egy mondatban kellene összefoglalni, akkor azt mondhatnánk, hogy: Az állampolgárok, az egymást követő generációk csak a túlélésért küzdenek.

A jelenlegi konfliktusok a KDK keleti részén hátráltatják a békefolyamat iránti törekvéseket, hiszen több fegyveres csoport is tevékenykedik a régióban, terrorizálják a civileket és ami talán a legfontosabb, akadályozzák a hosszútávú béke fel vezető utat. Az áldozatok száma továbbra is növekszik, mivel a fegyveres csoportok civileket, önvédelmi csoportokat és menekülttáborokat támadnak. Az ország kapcsolata a szomszédos államokkal továbbra is feszült, hiszen a Ruandával fennálló konfliktusok a 2023-as évben csak tovább eszkalálódtak, így ez is oka az országban fennálló instabilitásnak és az erőszak súlyosbodásának.

Mindent összevetve egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban az évek óta zajló lázadói konfliktusok és az ebből kialakuló társadalmi gondok a világ egyik legnagyobb humanitárius válságának kialakulásához vezettek.

 

A közelgő parlamenti választások

A Kongói Demokratikus Köztársaság területén zajló fegyveres konfliktusokhoz, a humanitárius katasztrófákhoz, az erőszak jelenlétéhez, valamint az instabilitás rendkívüli mértékéhez a 2023. december 20-án tartandó egyfordulós, általános választások is nagyban hozzájárulnak. A mintegy 44 millió szavazati joggal rendelkező lakos megválasztja a nemzeti parlament és a 26 tartomány regionális gyűléseinek tagjait, valamint a helyi tanácsosokat. A jelenlegi miniszterelnök, Felix Tshisekedi ismét indul a választásokon és 25 kihívóval kell szembenéznie.

A politikai nyugtalanság is egyre csak fokozódik az országban, különösen a keleti tartományokban. Több vád is napvilágot látott az utóbbi hetekben, miszerint a vezetők szándékosan konfliktusokat szítanak és azokat támogatják annak érdekében, hogy minél több választópolgárt maguk mellé tudjanak állítani.

Az utóbbi két hónapban ismét fellendültek az erőszakos bűncselekmények az ország keleti részén, újabb összecsapások vették kezdetét a lázadó csoportok között és így újabb több tízezer civil állampolgár kényszerült elhagyni lakóhelyét.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy bár 2022 márciusa óta az ENSZ békefenntartói részvételének száma megháromszorozódott, a külföldi erők népszerűsége csökkent a helyi lakosság körében, mivel képtelennek bizonyultak az erőszak megfékezésére. Ennek következményeként az ENSZ békefenntartói ellen is számos tüntetés volt az országban 2023 júliusa óta. Ezek az ENSZ békefenntartó missziók, valamint a nemzetközi és regionális kontingensek most ki is vonulnak az országból, több mint 25 éves folyamatos jelenlét után, annyira fellendült az ellenük való lázadás.  A külföldi erők kivonását 2023 decemberében, az elnökválasztással egy időben tervezik majd. Egyértelművé válik mindezekkel, hogy a KDK komoly biztonsági és logisztikai kihívásokkal néz szembe ezelőtt a kulcsfontosságú decemberi választás előtt.

Felerősödhetnek a pártok támogatói és a politikai jelöltek között már amúgy is meglévő feszültségek, amelyek a konfliktus további elmélyedéséhez, a tüntetések eszkalálásához, valamint a politikai feszültségek súlyosbításához vezethetnek.

Legutóbb a KDK-ban 2018-ban tartották meg az általános választásokat, amikor azt kétszeri elhalasztás után sikerült lebonyolítani, így ennek példáján nem elképzelhetetlen, hogy így lesz ez a 2023. december 20-án esedékes választásokkal is. A sikertelenséget okozhatják a technikai gondok, a csalás és még számos más kihívás, amivel most szembe kell néznie a szervezőknek, hisz ugyanúgy fenyegetést jelentenek, mint öt évvel ezelőtt. Rendkívül fontos lenne a jövő alakulásának tekintetében, hogy elkerüljék ezeket a választásokat befolyásoló, akadályozó zűrzavarokat és késedelmeket. Mindezek fényében egyértelműen kijelenthető, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság 2023. december 20-án döntő fontosságú, általános választásokra készül, amelynek eredménye nagyban meghatározza majd az ország jövőjét.

A borítókép Kaysha fényképe az Unsplash-ről.

Érdekli a téma? Válogasson hasonló cikkeink közül ide kattintva!

A Konfliktusok a Kongói Demokratikus Köztársaságban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Vallás és Biztonság hírfigyelő – 2023. október-november

Tue, 05/12/2023 - 22:27

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Vallás és Biztonság műhelyének hírfigyelője. A beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak. Az ide első szám Izraelre koncentrál.

Mi történt Izraelben?

2023. október 7-én brutális támadást indított a Hamasz terrorszervezet. Az átfogó, tehát szárazföldön, tengeren és levegőben megindított, meglepetésszerű támadás során több ezer izraeli civilt lemészároltak, több mint 240 embert túszul ejtettek, és a gázai bázisukra hurcoltak. A támadást közvetlenül több ezer rakéta civil célpontokra történő megindítása előzte meg. Izrael október 8-án bejelentette: az ország hadban áll, amire 1973 óta, a Jom kippuri háború óta nem volt példa.

A Hamasz támadása az „Al-Aksza Özön” nevet viseli. Érvelésük szerint a zsidó állam túlságosan erős kontrollt gyakorol az Al-Aksza mecset felett (ez a jeruzsálemi Templom-hegyen található mecset), ami az Iszlám harmadik legszentebb helye (a zsidóságnak viszont a legszentebb helye). A Templom-hegy, és így a Ciszjordánia státuszát nem fenyegette semmi az elmúlt években, hiszen az izraeli elnök Benjamin Netanjahu többször is kiemelte, hogy nem célja megdönteni a status quo-t, bár valóban tény, hogy soha annyi zsidó látogatta meg a Templom-hegyet, mint az elmúlt évben. Tény azonban az is, hogy a mecset felett a jordán és palesztin vezetésű iszlám tanács (Vakf) felügyelete alatt áll. A Hamasz nem csupán Izraelre kívánja kiterjeszteni a hatalmát, erre utalt a Hamasz vezetőjének üzenete is: „Az egész Földön a mi törvényeink lesznek érvényben, nem lesz több zsidó vagy keresztény áruló”. A Hamasz támadása azért is váratlanul érte Izraelt, mert a hatnapos háborúhoz hasonlóan, a támadás napja sabbath napra esett, a zsidók szent pihenőnapjára.

Izrael a napokban megindította bosszúálló támadását Gáza ellen. Október 7-e óta több mint 9000 ember hunyt el Gázában és több mint 24 000 ember sebesült meg. Gázából 2005-ben vonult ki Izrael, az ott élő népesség választotta meg a Hamaszt vezetőjüknek. 

A háborút a nemzetközi közösség nagy része elítélte, ám a legtöbben a megtámadott Izraelt teszik felelőssé. Az Izrael mellett kiálló nemzetek közül kiemelkedik az Egyesült Államok, illetve hazánk, Magyarország, hiszen egyik ország sem volt hajlandó a „humanitárius békéről” szóló ENSZ határozatot elfogadni. Az Izraellel szembeni politika azonban aktívabb. 

Törökország: Törökország kezdetben békére sürgette a feleket, majd a második napot követően kezdett támadólag fellépni Izraellel szemben. Erdogan azóta többször is szabadságharcosoknak titulálta a Hamasz terroristáit, valamint megszállónak nevezte Izraelt. A török elnök szerint az Izrael által Gázára mért csapás aránytalan, és célja a palesztinok mészárlása. Hogy gyakorlatba is ültesse szavait, hazarendelte Törökország tel-avivi nagykövetét.

Irán: A háború legelső napján az iráni ajatollah tanácsadója „büszke hadműveletnek” nevezte a Hamasz terrortámadását. Megnyilvánult az iráni ajatollah is: „ha Isten úgy akarja, a bitorló cionista rezsim rákos megbetegedéseit a palesztin nép és az ellenálló erők kezei fogják kiirtani az egész régióban.”

Izraeli ellenzék: Az izraeli ellenzék a politikai tőkekovácsolás helyett egyből a kormány segítségére sietett, az ellenzéki pártok egységkormányt ajánlottak a kormánynak rögtön az első napokban. Naftali Benett, a Netanjahut megelőző elnök is egységre hívott: „Soha nem gondoltam volna, hogy jönnek és mészárolnak, elvágják a gyerekek torkát. Ezek állatok… úgy kell kezelnünk ezt, mintha nácik lennének.” – fogalmazott. Izrael tehát a valós megosztottságok ellenére is egységes, mind az ellenzék, mind a kormány kiáll az egységes és oszthatatlan Izrael mellett.

A nyugati közvélemény az első napokban egyöntetűen Izrael mellé állt, azonban a harmadik-negyedik nap derekán elkezdtek megerősödni az Izrael-kritikus hangok. Rotterdam, London, New York, Sydney és még sok, a nyugati civilizációhoz tartozó ország palesztin és arab lakosa aktivizálta magát, hogy kifejezze véleményét a konfliktussal kapcsolatban. Ezen megmozdulások során izraeli zászlókat égettek, sok helyen pedig zsidó származású emberek elleni támadásokba is átcsaptak ezek a békésnek meghirdetett események. A legdurvább esemény Los Angelesben történt, ahol egy tüntetés alatt halálra vertek egy 69 éves zsidó férfit a tüntetők. Párizsban és Berlinben megjelentek a hitleri Németországból ismert sárga Dávid csillagok is a zsidók által birtokolt épületeken, Oroszországban pedig egy izraeli felségjelzésű repülőgépet is megrohamoztak a szélsőséges muszlim csoportok. A német Die Welt országos német napilap cikket közölt, ahol Németországot is közvetetten felelőssé tette a kirobbant konfliktus miatt, hiszen „Berlin már évtizedek óta finanszíroz olyan palesztin tankönyveket, amelyekben Izrael elpusztításáról írnak”. Az Unió kezdetben a palesztinoknak szánt évi 600 millió eurós támogatás felfüggesztéséről tanácskozott, ám később visszakozott, és mégis a támogatások kifizetése mellett döntött annak ellenére, hogy eléggé nagy a valószínűsége, hogy ezt a gázai kormányzatot vezérlő Hamasz fegyverekre fogja költeni.

Mire számíthatunk? Benjamin Netanjhau kiemelte: hosszú háborúra készül Izrael. Bár a gázai övezetbe már megkezdték a beszivárgást és a terület átfésülését, még messze nem értek el akkora eredményt, amivel el tudnák rettenteni a Hamaszt és Izrael ellenségeit egy újabb támadástól. Izrael továbbra is a „tetőkopogtatás” politikáját folytatja, vagyis, hogy egy adott területre mért csapások előtt szöveges üzenetekkel, telefonhívásokkal figyelmezteti az ott élő lakosságot a bombázásra.

Szerző: Nagy Jonatán Imre

Libanon és a Hezbollah az izraeli-gázai háború kezdetén

Libanon, Izrael északi szomszédja, már a háború kitörése napján – október 7-én – a figyelem középpontjába került. Ennek egyik oka, hogy ebben az államban működik a Hámasz egyik legfontosabb szövetségeseként számontartott Hezbollah, az Irán által (is) támogatott síita terrorszervezet. Másrészt Libanonban majdnem fél millió palesztin menekült él, többségük menekülttáborokban. 

Bejrutban került sor az egyik első tüntetésre, ami kiállt Palesztina, és a palesztinok mellet, amit aztán még számos hasonló megmozdulás követett országszerte. Ezekben elsősorban a palesztin menekültek vettek részt, de számos libanoni is kifejezte szolidaritását az Izrael-szerte elkövetett atrocitások palesztin áldozatai iránt, és állt ki a Hámasz által megindított, Operation Al-Aqsa Flood néven elhíresült hadművelet mellett. A Hezbollah is üdvözölte a Hámasz által végrehajtott (terror)támadásokat. 

A libanoni kormány részéről Nadzsíb Míkáti miniszterelnök október 9-én nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy Libanon nem kíván belesodródni a háborúba, és a kormány számára a prioritás a béke és a stabilitás megőrzése Dél-Libanonban.

A Hezbollah részéről már sokkal fenyegetőbb megnyilvánulások érkeztek, ugyanis szinte egyből kijelentették, hogy egyelőre csak figyelemmel követik az eseményeket, de amennyiben Izrael szárazföldi műveletekbe kezd a Gázai övezetben, ez gyorsan megváltozhat. Emellett már október 8-án sor került az első ütésváltásra az izraeli-libanoni határ mentén. Elsőként a Hezbollah támadta rakétákkal az Izrael által 1967 óta megszállt Shebaa Farms területét, amire válaszul Tel-Aviv is rakétacsapásokat hajtott végre dél-libanoni célpontok ellen, amiben a Hezbollah 3 tagja is életét vesztette. A helyzet további eszkalálódását viszont sikerült elkerülni. Izrael megelőzve bármilyen beszivárgást, vagy meglepetés szerű rajtaütést a Hezbollah részéről, megerősítette katonai jelenlétét mind a Libanonnal, mind a Szíriával közös határszakaszai mentén. 

Továbbá a Hezbollah tudatta Joe Biden amerikai elnökökkel, hogy amennyiben az USA közvetlenül beavatkozik a konfliktusba, ők válaszul amerikai célpontokat fognak támadni a Közel-Keleten. Ez válasz volt arra, hogy Biden figyelmeztette Izrael térségbeli ellenfeleit, hogy ne akarjanak hasznot húzni a kialakult helyzetből, és támogatása jeléül még a USS Gerald R. Ford repülőgéphordozót is Izrael partjaihoz vezényelte.

Az izraeli-libanoni határon azóta állandósultak a kisebb-nagyobb rakétacsapások mind Izrael, mind a Hezbollah részéről, amik több halálos áldozatot is követeltek már, viszont a konfliktus továbbra is alacsony intenzitású maradt.

Szerző: Veres Máté

Irán szerepe az izraeli-palesztin háborúban

  1. október 7-én a Hamasz több ezer felfegyverzett katonája behatolt Dél-Izraelbe. Rakéták ezreit lőtték ki és ezzel kitört az izraeli-palesztin háború. A Hamasz terroristái megkezdték a mészárlást, megszállták a városokat, ártatlan, civil lakosokat ejtettek foglyul. Mióta kitört a háború több mint 4600 embert öltek meg, köztük gyermekeket, nőket és időseket, valamint közel 10 000 ember sebesült meg. Több százan kerültek fogságba, akik hollétéről és hogylétéről aligha lehet tudni valamit.

Az Izraeli Államban még soha nem volt ilyen nagyszabású és kiszámított támadás, mint az október 7-i. Mindenidők egyik legpusztítóbb és legvéresebb háborúja zajlik most a Közel-Keleten. 

A háború kitörése után egyből felmerült a kérdés, hogy Iránnak lehet-e köze a bombázásokhoz. Több biztonságpolitikai elemző úgy véli, hogy Teheránnak köszönhető az Izrael elleni meglepetésszerű palesztin támadás. Jogosan feltehető ez a kérdés, hiszen Irán szoros kapcsolatot ápol a Hamasszal, évtizedek óta támogatja az Izrael-ellenes militáns csoportokat és műveleteket. Tovább erősíti ezt a felvetést a tény, hogy Irán vezetői bátorítással és támogatással reagáltak az offenzívára. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Irán rendelte el a Hamasz támadását és azt sem, hogy ők irányítják a palesztin fegyveres erőket.

Irán kulcsfontosságú szerepet játszik a Hamasz katonai fejlődésében, valamint rendszeresen hatalmas pénzösszegeket bocsát a szervezet rendelkezésére. Egy, az amerikai külügyminisztérium által közzétett jelentés szerint Irán nagyságrendileg évi 100 millió dollárral finanszírozza a palesztin fegyveres csoportokat. Mindezt annak érdekében teszi, hogy azok megfelelő fegyverekkel, illetve megfelelően képzett katonákkal rendelkezzenek. Az elmúlt évtizedekben számos fegyverkezési programját támogatta Irán, rakétákat küldött, valamint a megfelelő szakértelmet is biztosítja. Ezen ellátások Teherán kialakított különböző csempészútvonalakat, valamint a tengeren keresztül is szállítottak fegyvereket és rakétagyártó anyagokat.

Az iráni támogatás vélelmét alátámasztja az is, hogy 2023. augusztus végén nemzetközi terrortalálkozót tartottak Libanonban, ahol a Hamasz és az Iszlám Dzsihád tisztviselőivel találkozott az iráni külügyminiszter. A nem nyilvános megbeszélés után kijelentette az iráni diplomáciai vezető, hogy nem hagyják magára a palesztinokat és elkötelezetten támogatják a palesztin ellenállást. Határozottan kijelentette, hogy nem hátrálnak meg és folytatják azokat a műveleteket, amelyekkel a palesztinokat segíteni tudják.

Ezek alapján egyértelmű, hogy az iráni szponzoráció jelentős szerepet játszott abban, hogy a Hamasz meg tudta kezdeni az október 7-i harcokat. Különböző hírportálok szerint Irán az Izrael elleni támadás kitervelésében több héten keresztül segítette a palesztinokat. 

Konkrét választ érdemi bizonyítékok hiányában mégsem lehet adni arra a kérdésre, hogy Iránnak valóban szerepe volt-e a háború kitörésében, ugyanis Teherán tagadja, hogy köze lett volna a támadásokhoz és minden erről szóló hírt hamis pletykának minősít.

A legfőbb nemzetközi cél az, hogy a Hamasz iráni támogatását csökkentsék, majd teljesen megszüntessék. Ehhez szükség lenne egy szigorú ellenőrző mechanizmus biztosítására, valamint a csempészet visszaszorítására. Másik módja lehetne a támogatás csökkentésének Irán növekvő befolyásának ellensúlyozása a Közel-Keleten. Ebben nagy szerepet játszhatna az Egyesült Államok, hiszen segíthetne az arab államoknak és Izraelnek további normalizációs megállapodásokat kötni, amelyek mindkét felet jobb helyzetbe hozzák az együttműködésben. Erre azonban egyelőre nagyon csekély az esély, ilyesfajta megoldásokról, próbálkozásokról majd csak akkor lehet beszélni, ha a háború véget ér és Izrael megindul az újjáépítés irányába.

Szerző: Mócsán Evelin

Az iráni külügyminiszter október 7-ét követő közel-keleti körútja az iráni média tükrében

Irán és Izrael kapcsolata számos pontos szorosan kapcsolódik egymáshoz, a két nép közös történelmi múlttal is rendelkezik. A zsidók története Irán területén 2500 évre tekint vissza, így az iráni a diaszpóra egyik legrégibb zsidó közössége. A két közel-keleti állam viszonyában az 1979-es-ig tartó iráni iszlám forradalom hozott gyökeres változást. A forradalom előtt stratégiai szövetségesek voltak, hiszen a nemzetgazdaság és nemzetbiztonság számos aspektusát érintő szoros együttműködést tartottak fenn. A Khomeini ajatollah vezetésével győzelemre jutó forradalmat követően azonban megszakították a diplomáciai kapcsolatokat.

Az Izrael-ellenesség az iráni politikai krédó alapját képezi, a zsidó államra nyugati gyarmatosító hatalomként tekintenek. Továbbá Irán – és számos arab állam – politikai nyelvezetében Izraelt „gyarmatosító hatalomként”, „cionista entitásként”, „cionista rezsimként” és „kis Sátánként” emlegetik, kerülve az Izrael kifejezést. Sőt, Mahmúd Ahmadinezsád konzervatív elnök (2005–2013) egy 2005-ös beszédében úgy fogalmazott, hogy Izraelt „le kell törölni a térképről”. A rendkívül agresszív politikai retorika ellenére Irán sosem intézett nyílt katonai támadást Izrael ellen. Az óvatos perzsa állam viszont az „ellenállás tengelye” nevű Teherán-központú hálózat egyes, Izraelt már számos alkalommal megtámadó tagjait (Hezbollah, Hamász, Palesztin Iszlám Dzsihád, jemeni húszik) pénzügyi, technológiai és informatikai támogatásban részesíti. A hálózat stratégiai előnye, hogy a nemzetközi jog szempontjából „tagadhatóságot” biztosít, és Irán a saját határain kívül tudja tartani az ellenfeleivel fennálló konfliktusait, akikre így közvetve nyomást tud gyakorolni. 

A Hamász Qasszám Brigádok nevű fegyveres szárnya és a velük szimpatizáló gázai civilek által elkövetett terrortámadás 1400 ember, jelentős többségében civilek halálát okozta Dél-Izraelben. Az iráni média a Hamász által elkövetett terrortámadás kegyetlenségéről keveset ír, helyette az izraeli válaszcsapásokban elhunyt gázaiak magas számára helyezi a hangsúlyt. Egy iráni tisztségviselő a Hamász támadását a „cionista rezsim óriási megalázásának” nevezte, valamint kiemelte, hogy a szervezet akciója az Izraelt támogató Egyesült Államok társadalmi és gazdasági összeomlása felé vezető út egyik állomását jelenti. A támadást követően az iráni külügyminiszter, Hoszein Amir-Abdollahián közel-keleti diplomáciai körútján öt arab államot is érintett: ellátogatott Irakba, Libanonba, Szíriába, Katarba és Szaúd-Arábiába is. 

Bagdadban Mohamed Siá al-Szudáni iraki miniszterelnökkel és az iraki kormány nemzetbiztonsági tanácsadójával, Qászim al-Aradzsival is találkozott. Az iráni külügyminiszter a két ország közötti biztonsági megállapodásra, a regionális kérdésekre és főként az aktuális gázai fejleményekre fókuszáló tanácskozást követően tartott sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy Irán álláspontja a palesztin kérdésben egyértelmű, a perzsa állam mindig is támogatta a palesztinok elidegeníthetetlen jogát az „izraeli megszállással” szemben. Kiemelte továbbá, hogy a Hamász hadműveletében Irán semmilyen formában nem vett részt, az teljes egészében „spontán” palesztin akció volt válaszul a „cionisták palesztinok ellen elkövetett folyamatos bűncselekményeire”. (Ezt később az iráni külügyminisztérium szóvivője is megerősítette, noha a Hamász megköszönte Irán támogatását.)

Hoszein Amir-Abdollahián ezt követően Bejrútba utazott. A háromnapos látogatás során Nadzsíb Mikáti ügyvezető miniszterelnökkel, Abdullah Búhabib külügyminiszterrel, valamint Nabíh Berri házelnökkel is találkozott. A találkozók központi témáját a libanoni politikai helyzet és a libanoni gazdasági problémák jelentették. Az iráni külügyminiszter leszögezte, hogy hazája támogatja Libanon belső stabilitását és biztonsági helyzetének megerősítését, és ha szükségessé válik, ehhez kész segítséget is nyújtani. Libanon energetikai problémáira reflektálva felajánlotta, hogy Irán vállalja a libanoni erőművek javítását és új erőművek építését, valamint az ország olajjal való ellátását, hiszen ez az iráni nemzeti érdekekkel is egybeesik. A jemeni helyzet megvitatásán túl az iráni külügyminiszter kiemelte, hogy a Hamász által elkövetett támadás az Egyesült Államok által támogatott Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormány „szélsőséges politikájára” adott „természetes és arányos válasz”. Meglátása szerint Izrael amerikai segítséggel elkövetett Gáza elleni támadásának célja az egész övezet elpusztítása. Kijelentette, hogy a folytatódó izraeli csapások „kemény választ fognak kiváltani az iszlám világból” és ez új frontok megnyitását is eredményezheti.  Kiemelte továbbá, hogy a palesztin ellenállás az izraeli támadás dacára továbbra is „jelentős képességekkel rendelkezik”, illetve felszólította Izraelt „a palesztin nép ellen elkövetett háborús bűneinek”, valamint a Gáza elleni „véres támadások” és az „embertelen ostrom” beszüntetésére. 

Az iráni külügyminiszter a libanoni vezetőkön kívül egyeztetést folytatott a Hezbollah főtitkárával, Haszan Naszrallahval, Zijád al-Nakhala, a Palesztin Iszlám Dzsihád főtitkárával, valamint Száleh al-Arúrival, a Hamász politikai irodájának vezetőhelyettesével is. A megbeszéléseken a palesztin nép felszabadításáért folytatott ellenállás és küzdelem támogatását az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikája központi elemének nevezte, valamint kifejezte reményét a Szaúd-Arábiához fűződő kapcsolatok normalizálását illetően is. Úgy fogalmazott, hogy az október 7-ei események ráirányították a figyelmet arra, hogy a palesztin ügy továbbra is létezik, és annak Izrael egyes arab országokhoz való közeledése sem fog véget vetni. Ismertette továbbá Irán diplomáciai erőfeszítéseit a „cionista rezsim” Gáza elleni „háborús bűneinek” felszámolására is. 

Hoszein Amir-Abdollahián Damaszkuszban a szíriai elnökkel, Bassár al-Aszaddal és Fejszál Miqdád külügyminiszterrel tárgyalt. A találkozó során Amir-Abdollahián hangsúlyozta a két ország közötti kapcsolatok megerősítését, felajánlotta Irán segítségét Szíriai gazdasági újjáépítéséhez és a biztonsági helyzet megerősítéséhez. A sajtótájékoztatón az iráni külügyminiszter Szíriát „az ellenállás tengelye egyik centrális elemének” nevezte, és hangsúlyozta, hogy az „ellenállás tengelye” a palesztinok döntéseit is figyelembe véve fogja „teljesíteni a kötelességét”. 

Az iráni külügyminiszter dohai látogatása során Iszmáil Haníjével, a Hamász politikai irodájának Katarban élő vezetőjével is találkozott, aki – a Hamász libanoni tisztségviselőjéhez hasonlóan – kiemelte, hogy az izraeli civil foglyok ügyét prioritásként kezelik, és amint a feltételek adottak lesznek, tárgyalni fognak a fogolycseréről. Az iráni diplomata megbeszélést folytatott a katari emírrel, Tamim bin Hamad al-Szánival is, és újra kijelentette, hogy az izraeli támadás folytatása a konfliktus eszkalációjának veszélyével fenyeget. A megbeszélés központi témája a Hamász által ejtett izraeli foglyok szabadon bocsátása volt. 

Az iráni külügyminiszter ezt követően a szaúd-arábiai Dzsiddában folytatott megbeszélést az Iszlám Együttműködés Szervezetének főtitkárával, Hoszein Taha Ebrahímmal. A Gázai övezetben tapasztalható humanitárius helyzettel és az izraeli kormány döntésével kapcsolatban, miszerint leállítják az övezet víz-, áram- és üzemanyagellátását, az iráni külügyminiszter kezdeményezte a szervezet rendkívüli, külügyminiszteri szintű találkozóját a gázai lakosságnak nyújtott humanitárius segítségnyújtás megfontolása céljából. (A találkozóra október 26-án került sor.) Hangsúlyozta továbbá a muszlim umma egységének szükségességét, a muszlim országokat Izrael teljeskörű embargójára és a „bitorló rezsim” nagyköveteinek kiutasítására szólította fel. Kezdeményezte egy muszlim jogászokból álló testület felállítását is, amelynek feladata az „izraeli háborús bűnök” dokumentálása lenne, előkészítendő az „izraeli háborús bűnösök” és támogatóik későbbi perét egy nemzetközi bíróság előtt. 

Mindeközben a Hamász politikai irodájának vezetője, Iszmáil Haníje személyes megbeszélést folytatott Ali Khamenei legfőbb vallási és politikai vezetővel és Ebrahím Raiszi iráni elnökkel Teheránban. Az egyeztetés résztvevői a gázai és ciszjordániai fejleményeket vitatták meg. Khamenei ajatollah nagyrabecsülését fejezte ki Gáza „állhatatos lakosságának” türelmét és kitartását illetően, melyet a „cionista rezsim” és a nyugati államok által ellene elkövetett bűneivel szemben mutat. Az október 4-ei találkozót követően Raiszi elnök a norvég miniszterelnökkel, Jonas Gahr Støre-vel folytatott megbeszélése során kijelentette, hogy a Hamász adja Gáza törvényesen megválasztott legitim kormányát, és ezáltal Izrael Hamász ellen indított háborúja a demokrácia elleni háború. Az iráni elnök a Hamász támadását korábban dicsérő szavakkal is illette, és gratulált a támadásban résztvevők „bátorságáért” és a gázai nép „példaértékű ellenállásáért”. 

Szerző: Kmeczkó Sára

Iszlám Állam és a Hamász

Október 7-én a Hamász Izraelre mért támadását követően Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök így nyilatkozott: Hamász úgy lesz szétverve, ahogy az Iszlám Állam. Ennek hatására a közösségi médiában is szárnyra kapott a „#HamasisISIS” hashtag. 

Ezzel a kijelentéssel nyíltan üzent a szervezet számára, de mi van még mögötte azon túl, hogy egy olyan végkifejletet vázolt fel a terror szervezet számára, amelyet az Iszlám Államot is utolérte. Fontos és érdekes megjegyezni, hogy ez esetben csak bizonyos célok egyesítik a két szervezetet mivel alapvetően több szempontból eltérnek. Míg a Hamász egy nacionalista iszlamista mozgalom az Iszlám Állam egy transznacionális pán-iszlamista mozgalom. Az Iszlám Állam Sínai-félszigeten leányvállalatának, Ansar al-Bayt al-Maqdisnak szintén kevés kapcsolata van a Hamásszal.

Azon túl, hogy a titkosszolgálati jelentés is mely a szerb határon megjelent szervezetek között is egy lapon említi a Hamász-t és az Iszlám Államot több közük is van egymáshoz az elmúlt hónap eseményeit tekintve. 

A Szufa kibuc (Héber szó, amely egyszerűen összegyűjtést jelent. Az első kibucok a múlt század tízes éveiben alakultak meg, s ezeknek a gazdaságin túl védelmi-katonai rendeltetésük is volt, lévén, hogy ellenséges arab környezetben működtek.) elleni támadást követően az IDF erői egy ISIS zászlót is találtak, amiről október 12-én posztolt fotót az IDF. Szufa kibuc elleni támadásról több videó is készült, amiben a támadók test kamerás felvételeit láthatjuk, az egyiken azt nézhetjük testközelből végig, ahogy éppen az egyik terroristát lelövik és ezt saját test kamerája is rögzíti. 

Az Iszlám Állam csak október 19-én foglalkozott nyilvánosan a támadással az al-Naba heti számának vezércikkében. Az Al-Kaida és az Iszlám Állam is támadásokra szólít fel zsidók, amerikaiak és Izrael ellen világszerte. 

Szerző: Csesznegi Márk

Jelentős haditengerészeti erők a Közel-Kelet körül

Az Izraelt ért október eleji terrortámadások, majd az ezek nyomán indult katonai műveletek nyomán rég nem látott erőkoncentrációt figyelhetünk meg a térségben. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének jelenléte növekedett meg, de a Földközi- és a Vörös-tenger, valamint az Ománi- és a Perzs-öböl vizet számos nemzet hadihajói szelik. 

Már az Izrael elleni terrortámadást követő napon az Egyesült Államok a Földközi-tenger keleti medencéjébe, az izraeli partok közelébe vezényelte a 12. csapásmérő köteléket, mely a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozóból, a USS Normandy rakétás cirkálóból, valamint három Burke-osztályú rombolóból és támogató hajóikból áll. A kötelék hozzávetőleg 50-70 vadász és/vagy bombázó repülőgépet képes többszáz kilométeres sugarú körben bevetni, emellett vélhetően jelentős cirkálórakétás és robotrepülőgépes csapásmérő képességgel is rendelkezik. 

A Ford-kötelék még nem is érte el őrjárati helyét, amikor az Egyesült Államok egy második, összetételében és ütőerejében hasonló kötelék telepítéséről döntött. A 2. számú, Dwight D. Eisenhower csapásmérő köteléket a névadó hordozó és kísérő- valamint támogatóhajói alkotják. A CSG 2 (Carrier Strike Group 2) a november 4-én haladt át a Szuezi-csatornán, hogy ezt követően elfoglalja állomáshelyét a CENTCOM, tehát az Egyesült Államok fegyveres erőinek központi parancsoksága által meghatározott területen. A pontos járőrterülete még nem ismert a hordozónak, de várhatóan az Ománi- vagy Perzsa-öbölben erősíti majd az Egyesült Államok érdekérvényesítő képességeit. 

További jelentős ütőerőt képvisel az október 10-én ismét egy járőrterületre összpontosított 2. NATO haditengerészeti csoport az HMS Duncan vezetésével. A Királyi Haditengerészet rombolójához hat NATO-tagállam egységei csatlakoztak a Földközi-tenger keleti medencéjében, így spanyol, olasz, francia és török rombolók, illetve fregattok, valamint egy német és egy spanyol támogatóhajó látnak el közös járőrszolgálatot, és hajtanak végre gyakorlatokat a térségben. 

További, amerikai és NATO jelenlétet erősítő tényező a USS Bataan által vezetett Partraszálló Készenléti Egység és a USS Mount Whitney, mely egy elsősorban partraszálló egységek műveleti vezetését szolgáló parancsnoki hajó. OSINT-források szerint ezeken túl további, nagyjából harminc, NATO-tagállamok zászlaja alatt szolgáló haditengerészeti jármű tartózkodik a közel-keleti térségben. 

Viszonylag jelentős sajtóvisszhangot produkált a Kínai Népköztársaság haditengerészetének jelenléte is a közel-keleti vizeken, a PLAN hat rombolója ugyanis Ománban és Kuwaitban is látogatást tett. A korai, vészjósló riportokkal ellentétben azonban nem rapid és újkeletű erőmozgatás történt a gázai eseményekre válaszul, hiszen a kínai hadihajók már május óta a térségben állomásoznak, számos gyakorlatot végrehajtva és udvariassági látogatást is téve környező államok kikötőiben. 

Egészen friss, november 5-i hír, hogy a CENTCOM hivatalos csatornája tájékoztatott egy Ohio-osztályú ballisztikus rakétahordozó térségbe érkezéséről. Az erről való puszta híradás is merőben eltér a haditengerészeti zsargonban „boomerként” emlegetett rakétahordozók normál modus operandi-jétől, hiszen az amerikai nukleáris csapásmérő arzenál talán legfontosabb elemeit képző tengeralattjárók őrjárati régióit, ütemterveit sem szokás nyilvánosságra hozni. Nehéz tehát másképp értelmezni a CENTCOM bejelentését, mint kemény és egyértelmű üzenetet a Közel-keleti régió országai, különösen Irán részére. Az üzenet tartalma 20 nagy hatótávolságú, Trident II típusú, nukleáris robbanófejekkel ellátott ballisztikus rakéta, melyek jelenléte jelzi: az Egyesült Államok komolyan gondolja régiós szövetségesei megvédését és hegemóniája elleni kihívásnak tekinti az eddigi közel-keleti rend felforgatására tett kísérleteket. 

Szerző: Töll Konrád

Szerkesztő: Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi részei ide kattintva érhetők el.

A borítókép Claire Satera fényképe az Unsplash-ről.

A Vallás és Biztonság hírfigyelő – 2023. október-november bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Orosz-ukrán háborús hírfigyelő II. – 1.rész

Fri, 17/11/2023 - 15:06

Ismét indul a Biztonságpolitikai Szakkollégium Orosz-ukrán háborúval foglalkozó műhelyének hírfigyelője. A havonta megjelenő beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak.

Oroszország visszavásárolja fegyvereit

Oroszország az orosz-ukrán konfliktus miatt elkezdte visszavásárolni más országoktól az eladott védelmi rendszereit, hogy feltöltse raktárait. 2023.  áprilisában orosz tisztviselők találkoztak Kairóban Abd el-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnökkel azzal a céllal, hogy visszavásároljanak több mint 100 helikopter motort, jelentette a Wall Street Journal lapja. A források alapján Kairó engedélyezte a szállítmányokat és decemberben várható érkezésük. 

A lap szerint Oroszország felvette a kapcsolatot Fehéroroszországgal, Brazíliaival és Pakisztánnal azzal a céllal, hogy helikoptereket és motorokat vásároljon vissza. A vásárláson túl várható, hogy Oroszország megnöveli a fegyvergyártását is. Oroszország azonban tagadja, hogy ezt azért tenné mert fogytában vannak készletei.

Dél Korea szerint Oroszország többek között Észak Koreától is elkezdett fegyvereket vásárolni, ezt azonban Észak Korea tagadja.

November 7-én Oroszország kilépett a CFE-szerződésből (Hagyományos fegyveres erők Európában) azzal az indokkal, hogy a NATO terjeszkedés miatt ilyen szerződést fenntartani már lehetetlenné vált.

Eközben Ukrán katonai szakértők szerint Kiev ellentámadása azért volt sikertelen mivel a Nyugat nem hatékony módon küld fegyvereket és egyéb felszerelésket. „A stratégiai célok nem lettek elérve ebben az évben és aligha lehetséges, hogy az elkövetkezendő hónapokban el lesznek érve”. Így számolt be Igor Romanenko az Ukrán Fegyveres Erők vezérkari főnöke az Al Jazeera hírügynökségnek.

Szerző: Lázár Sebastian

Szlovákia beszünteti a fegyverszállításokat Ukrajna felé

A 2023. szeptember 30-án Szlovákiában tartott parlamenti választás eredményeként a baloldali Smer (Irány – Szlovák Szociáldemokrácia) párt szerezte a legtöbb szavazatot, így ez a politikai egység Robert Fico-t jelölte miniszterelnöknek, aki nem sokkal később megkapta mandátumát negyedik kormányának megalakítására egy hárompárti koalíció élén.

Ez a politikai átalakulás nemcsak a belpolitika, hanem a külpolitika színterét illetően is jelentős változásokat hozott el, ugyanis a koalíció elítéli az Ukrajnának szánt katonai segélyeket, és az Oroszország elleni szankciókat. Robert Fico miniszterelnök már miniszterelnökségének első hetében megerősítette, Szlovákia nem szándékozik további fegyverekkel támogatni Ukrajnát, egyedül a humanitárius segélyek szállítását teszi lehetővé. Ezzel összhangban kritizálta az Európai Uniót is az Ukrajnának történő fegyverszállítások miatt, valamint a katonai műveletek beszüntetésének fontosságára hívta fel a figyelmet. 

Korábban Szlovákia is az Ukrajnát fegyverrel támogató országok közé tartozott, ez az állam volt ugyanis az első, amely 2022. február 24-e után légvédelmi rendszert adott át Ukrajnának. Egészen idáig Szlovákia közel 671 millió euró értékben biztosított katonai segélyt Ukrajnának, a fegyverszállítások többek között olyan eszközöket is magukban foglaltak, mint a Szlovák Légierő 13 darab Mig-29-es elfogó-vadászrepülőgépe. 

A Szlovákiában történt politikai változás tehát a katonai segélyek leállításával közvetlenül is érintheti az orosz-ukrán háború alakulását, és bár Dmitry Peskov orosz szóvivő szerint a lépés a szlovák fegyverszállítások alacsony aránya miatt nem fog jelentős hatást eredményezni, Lengyelország hasonló szeptemberi külpolitikai fordulatával egyértelmű változást hoznak az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos európai külpolitikában.

Szerző: Kertész Bence

Avgyijivka: az új Bakhmut vagy inkább Debalceve?

A 2023-ban indított „tavaszi” (nyári) ukrán ellentámadás sikertelensége után, az orosz fél a jelek szerint egy hasonló tematikához nyúl vissza e télen, mint azt tette előző télen. Ismételten fokozza támadásait az Ukrán energia ellátás és kritikus infrastruktúra ellen, és ismételten kisebb offenzív műveleteket próbál meg végrehajtani a Harkov-Donyeck vonalon. Ezen belül az előző évhez hasonlóan ismételten van egy település, amely kiemelkedik a többi közül, Eddig minden jel arra mutat, hogy ez a település nem más, mint Avgyijivka, mely mindkét országnak fontos a háború szempontjából, és szimbolikusan is nagy jelentőséggel bír.

Az Oroszok a jelenlegi információk alapján északi és déli irányból végeznek offenzív műveleteket, mely során jelentősebb veszteségek árán ugyan, de sikerült elérni, hogy a településtől északra lévő már-már magaslatnak számító hulladéklerakót.

Orosz oldalról a település birtoklása két szempontból fontos; egyrészt a város birtoklásával az ukrán fél nem lenne képes az egyszerű tábori tüzérséggel zavarni a város ellátását és ezáltal megkönnyíteni Moszkva dolgát abban, hogy a várost ellátási központként használhassa, e mellet a település a 2014-óta kiépített ukrán védelmi vonal egyik legfontosabb „erődje” melynek bevétele jelentős mértékben befolyásolhatja a harcoló ukrán csapatok morálját, mint ahogy az történt Bakhmut-nál is.

Az elkövetkező hónapok eseményei majd egyértelművé teszik, hogy a település egy lassú több hónapos véres összecsapások áron fog e esetleg gazdát cserélni. Vagy az orosz csapatok északi és déli manőverei olyan helyzetbe kényszerítik az ukrán vezérkart, hogy csapatait visszavonja, ezzel elkerülje a településen lévő harcoló alakulatok bekerítését, mint ahogy ez 2014-ben fenyegette az ukrán csapatokat Debalceve-nél.

Szerző: Horváth Kristóf

Oroszország kilépésre készül a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló szerződésből

Az orosz törvényhozók jóváhagyták az Átfogó Atomcsend-szerződés (CTBT) ratifikációjának visszavonásáról szóló törvényjavaslatot. A lépés tovább növeli a Moszkva és a Nyugat közötti feszültséget Oroszország ukrajnai háborúja közepette.

A Duma egyhangúlag szavazott az átfogó nukleáris fegyverek kísérletét betiltó, mérföldkőnek számító megállapodás felmondásáról szóló törvényjavaslatról. A hatályba lépéshez már csak Vlagyimir Putyin elnök aláírására van szükség.

Moszkva október 6-án jelentette be, hogy ki kíván lépni a szerződésből, célja ezzel az volt, hogy reflektáljon az Egyesült Államok álláspontjára, amely maga is aláírta, de soha nem ratifikálta a szerződést. Az továbbra sem világos, hogy a felmondás következménye ként Oroszország újra megkezdi a nukleáris fegyverek tesztelését.

Az amerikai külügyminisztérium szerint a lépés célja az USA és azon más országokra történő nyomásgyakorlása volt, amelyek támogatják Ukrajnát az orosz erők elleni harcban.

A CTBT felmondásával Washington és Moszkva között az utolsó fennmaradó kétoldalú atomfegyver-szerződés az Új START egyezmény, amelynek keretében a két fél rendszeresen ellenőrizte egymás nukleáris létesítményeit és korlátozta a robbanófejeket. Oroszország februárban felfüggesztette a szerződést, amely 2026 elején jár le.

Szerző: Parádia Cintia Kitti

Rakétacsapás érte egy kárpátaljai dandár katonáit

November 3-án orosz rakétatámadás sújtotta a dél-ukrán Zaporizzsjai régiót, erősítette meg az ukrán védelmi miniszter, Rusztem Umerov. A támadás során a kárpátaljai 128-as különálló hegyi rohamdandár katonái súlyosan megsebesültek, egyes jelentések szerint 20 halálos áldozata is lehet a tragédiának. Egyes információk szerint a munkácsi dandár katonái egy kitüntetési ünnepségen vettek részt, amiről – egyelőre nem tudni, hogy az orosz hírszerzés egyik ügynöke vagy csak egy civil – értesítette az orosz erőket. Az áldozatok emlékére Kárpátalján 3 napos gyászt hirdettek. Kárpátalja kormányzója, Viktor Mikita a Telegram-csatornáján arra kérte a lakosságot, illetve a vendéglátóipari egységeket, hogy a következő napokban óvakodjanak a nagyszabású események, rendezvények, koncertek megtartásától. 

Az ukrán légierő parancsnoka, Mikola Olescsuk a Telegram-csatornáján bejelentette, hogy sikeres rakétacsapást mértek az oroszok által 2014-ben annektált Krím-félsziget Kercs városában található hajógyártó üzem és infrastruktúra ellen. Az orosz védelmi miniszter szerint az ukránok 15 rakétát indítottak, amelyből az orosz légvédelem 13-at még a levegőben hatástalanított és a becsapódó rakéták egy orosz hadihajóban tudtak kárt okozni. Olescsuk szerint annál a kikötőnél állomásozott az orosz hadiflotta egyik legmodernebb hadihajója is, de egyelőre csak találgatni lehet, hogy mely hajót sikerült eltalálnia az ukrán légierőnek. 

Szerző: Németh Merse

Szerkesztő: Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide kattintva érhetők el.

A borítókép Jade Koroliuk fotója az Unsplash-ről.

A Orosz-ukrán háborús hírfigyelő II. – 1.rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

From Aspiration to Action: The Western Balkan’s EU Accession

Fri, 17/11/2023 - 13:23

The European Commission has made a significant step towards EU enlargement on November 8th when it adopted the 2023 Enlargement Package, providing a detailed assessment of the state of play and the progress made by Albania, Bosnia and Herzegovina, Kosovo, Montenegro, North Macedonia, Serbia, Türkiye, and for the first time also Ukraine, the Republic of Moldova and Georgia on their respective paths towards accession to the European Union. This could mark the end of the so-called ‘enlargement fatigue’ that has characterised the EU since Croatia’s accession in 2013. The push for enlargement is mainly due to the fear of a further escalation of the conflict in Ukraine and the growing Russian and Chinese influence in the region.

The EU accession process is a complex and time-consuming journey. The length of the process is heavily affected by a number of factors, including the country’s performance in terms of the EU accession criteria, the political will of EU Member States and the European Union’s own internal dynamics.

Following the Thessaloniki summit in 2003, which affirmed that all Western Balkan countries would join the EU (they ‘will become an integral part of the EU’) upon fulfilling the established Copenhagen criteria, the EU’s dedication to enlargement has faced several setbacks. Over the two decades following the summit a vicious circle has emerged in the Western Balkans due to the slowdown in the dynamic towards membership. The political will to introduce radical reforms has significantly decreased in the states concerned.

Meanwhile, Ukraine’s determined efforts for EU integration has brought about a paradox in the EU’s accession process. With a total population of 17 million, the six Western Balkan countries do not threaten the EU’s absorption capacity. Yet the EU is reluctant to move forward with their accession, whereas with Ukraine, there is a perceived urgency to move forward, but concerns about its size may introduce absorption capacity issues.

Where do the Western Balkan countries currently stand in the accession process, and which one is making the most progress?

Albania officially applied for EU membership in 2009 and was granted candidate status in 2014. Since Albania’s accession has been connected to North Macedonia, concerning which Albania’s Prime Minister, Edi Rama, has expressed his desire to achieve accession separately from Northern Macedonia, the first formal intergovernmental conference with the EU took place in July 2022. The European Union has given the green light to begin accession talks with Albania and North Macedonia following the resolution of a longstanding dispute between Skopje and its EU neighbour Bulgaria.

Albania has undertaken significant judicial reforms in recent years. The aim is to enhance the efficiency, transparency, and independence of the judicial system. The reforms include vetting of judges and prosecutors to ensure their integrity and competence, as well as the establishment of new institutions to oversee the judiciary. These efforts are part of Albania’s broader commitment to meeting EU accession criteria and improving the rule of law within the country.

Albania takes a pro-European position, with the government and a vast majority of its citizens supporting its EU integration. According to a survey conducted in 2022, 95.9 percent of the respondents support the country’s accession to the EU. However, the process could last for years – as for Croatia, it took eight years to achieve full membership of the European Union.

North Macedonia applied for membership in 2004 and was granted candidate status in 2005. The path to opening accession negotiations has been slow and difficult. The decades-long name dispute with Greece was a major obstacle. With the signing of the Prespa Agreement in 2018, the almost 30-year-long name dispute ended, and the debated name of the Western Balkan state officially became Northern Macedonia, allowing the start of Euro-Atlantic integration, a process that was previously hindered by Greek objections.

Following these events in 2020, North Macedonia could fairly assume that accession negotiations could finally begin. In November 2020, however, Bulgaria has expressed its opposition, claiming that its neighbour does not respect their common history, ethnic and linguistic roots. Negotiations did not start until July 2022, when legislators in North Macedonia approved an agreement brokered by France, designed to resolve a conflict with Bulgaria and pave the way for overdue European Union membership talks. The agreement suggests amending North Macedonia’s constitution to acknowledge a Bulgarian minority without necessitating Bulgaria’s recognition of the Macedonian language. As part of the deal, Bulgaria will permit its western neighbour to start negotiations talks with the European Union.

As a result of these setbacks, public opinion in North Macedonia has also undergone a change regarding the country’s accession to the EU. According to the public opinion poll of the Balkan Barometer 2023, 25 percent of the population think the country will be a member of the EU by 2030, 28 percent expect the country to achieve membership by 2035, and 37 percent believe the country will never join the European Union. Such doubts may be overruled by future political and economic reforms and diplomatic efforts.

Bosnia and Herzegovina applied to join the European Union in 2016 and was officially granted candidate status by the European Council in December 2022. The ongoing conflict between Russia and Ukraine has reinvigorated the European Union’s readiness to explore the possibility of including more of its eastern neighbours, breaking a prolonged period of stagnation. The country is at the bottom of the list in terms of readiness for EU accession.

The distribution of power based on ethnic lines, persistent veto mechanisms, and the ongoing presence of the High Representative as the top authority in the country impede Bosnia’s progress toward EU integration. Constitutional reform is essential for the country to become a functioning democracy and, with it, to fulfil its EU accession aspirations. In May 2019, the European Commission identified 14 priorities hat Bosnia must fulfil in order to start accession negotiations, including democracy and functionality, the rule of law, fundamental rights and public administration reform.

The start of accession negotiations is still pending, as the Member States’ positions regarding Bosnia’s readiness are not the same. While Hungary, Slovakia, and Croatia support it, the Netherlands and others strongly oppose it. Simultaneously, according to the Balkan Barometer 2023 survey, 41 percent of respondents believe that Bosnia and Herzegovina will become a member of the European Union by 2035.

Montenegro is one of the relatively young states, having declared independence from Serbia in 2006. The country applied for EU membership in 2008 and was given candidate status in 2010, with EU accession negotiations starting in 2012. Up to this point, all the 33 of 35 screened chapters have been opened, with three of them being provisionally closed. After 11 years, however, Montenegro’s legislators have shown little commitment to implementing the reforms needed to become a member to the European Union. There has been minimal advancement in terms of the comprehensive reform of the electoral, legal, and institutional framework.

On 31 October, after an all-night debate, MPs in the Montenegrin Parliament voted for the new Montenegrin government led by Milojko Spajic. The coalition government includes the pro-European, the pro-Russian, as well as the pro-Serbian parties. The new Prime Minister announced that one of the country’s foreign policy priorities would include obtaining full membership to the European Union.

Earlier this year, the High Representative of the Union for Foreign Affairs and Security Policy, Joseph Borell, stated that Montenegro is the most advanced accession candidate. According to Prime Minister Jakov Milatović, Montenegro stands out as the top contender among the 10 countries aspiring for membership. He emphasizes that Montenegro has been a NATO member since 2017, the country’s national currency is the euro (which the country unilaterally adopted), and it enjoys a per capita prosperity equivalent to 55 percent of the EU average.

Montenegrin public opinion continues to support the country’s EU accession efforts and considers the EU as its most important political and economic partner. Opinion polls have revealed, however, that people are not satisfied with the pace of the country’s admission to the EU.

Serbia embarked on its journey toward European Union membership in 2000, following the overthrow of the authoritarian regime led by Slobodan Milošević. The country applied for EU membership in 2009 and granted EU candidate status in 2012. During this period, Serbia encountered significant challenges, including cooperation with the International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia (ICTY), the dissolution of the state union with Montenegro, and ultimately, the issue of Kosovo, which declared independence in 2008.

Since the start of the accession negotiations in 2014, Serbia has not managed to demonstrate any major and tangible results. So far, 22 out of 35 chapters have been opened (including all chapters under cluster 1 on the fundamentals of the process and cluster 4 on Green agenda and sustainable connectivity), two of which are provisionally closed. The European Commission’s 2021 report on Serbia’s efforts in essential reform areas emphasized a disturbing absence of media freedom, attacks on opposition and civil society activists, corruption, organized crime, and state influence over the police and judiciary. The country seems to be moving towards autocracy and democratic institutions have seriously deteriorated. The accession process is further complicated by the Serbian government’s reluctant attitude towards sanctions against Russia.

This downturn is also reflected in public opinion. For the first time in two decades, a majority of Serbs are against the country’s EU accession. According to a survey, 35 percent of the respondents were in favour of Serbia’s EU membership, while 44 percent were against it. Regarding the date of accession, 19 percent of the participants think that Serbia will join the EU by 2030, 28 percent say it will join by 2035, and 40 percent believe that the country will never join the European Union.

Kosovo, as the youngest state in Europe, formally applied to join the European Union in December 2022. Although candidate status is currently unavailable for the country, Kosovo is listed as a potential EU candidate. The key barrier to Kosovo’s integration is that although Kosovo unilaterally declared independence from Serbia in 2008, five EU member states, including Cyprus, Greece Romania, Slovakia, Spain, do not recognise it as an independent state.

On 8 October 2008 (resolution 63/3), the General Assembly decided to ask the International Court of Justice to render an advisory opinion on the following question: “Is the unilateral declaration of independence by the Provisional Institutions of Self-Government of Kosovo in accordance with international law?”. Serbia argued that the unilateral declaration of independence violates the internationally confirmed territorial integrity of Serbia guaranteed by norms of international law. In contrast, Albania declared that “Kosovo’s declaration of independence is in full accordance with international law, it being an expression of the right of self-determination of the people of Kosovo”. Ultimately, the Court concluded that the adoption of the declaration of independence had not violated any applicable rule of international law. By the time the Court’s ruling, 69 states—including 22 of 27 European Union (EU) member states—had already recognized Kosovo’s independence.

Despite ongoing diplomatic efforts in the region, relations between Serbia and Kosovo remain tense. The EU and other international actors are actively engaged in supporting bilateral dialogues and promoting stability in the region.

Conclusion

The integration of the Western Balkans into the European Union can be understood in several relevant ways. First, it could contribute to the stability and security of the region. The EU accession process implies the strengthening of democratic institutions, the promotion of the rule of law and economic and social development. Secondly, the Western Balkan countries’ EU membership could boost the EU’s expansion by extending shared values and economic opportunities. This expansion could also promote peace and cooperation in the region. The countries of the Western Balkans are moving towards a common goal, even if at different speeds, and their progress towards European integration will be crucial in the coming years.

Further efforts are required in the fields of the rule of law and corruption in the 6 countries, as these are necessary preconditions for EU accession. Giving up the reform path and turning in the opposite direction could lead to additional decline in democratisation. The challenges of EU integration of the Western Balkan countries include political and ethnic tensions, which could continue to influence the regional stability and relations among the countries.

Read similar articles clicking here.

Photo by Christian Lue on Unsplash.

A From Aspiration to Action: The Western Balkan’s EU Accession bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A Kína-Tajvan konfliktus alakulása az elmúlt hónapok tükrében

Thu, 16/11/2023 - 15:54

A Kína-Tajvan konfliktus egy régóta tartó politikai és katonai vita a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság, közismertebb nevén Tajvan között. A konfliktus gyökerei a Csang Kaj-sek vezette Kínai Nacionalista Párt és a Mao Ce-tung vezette Kínai Kommunista Párt közötti kínai polgárháborúig (1945-1949) nyúlnak vissza. A Kínai Nacionalista Párt a polgárháború elvesztése után 1949-ben Tajvanra vonult vissza. Ugyanebben az évben alakult meg a Kínai Népköztársaság is, valamint Tajvan is ugyanezen esztendőben alakította meg saját kormányát. Kína külpolitikájának legérzékenyebb pontja hosszú idők óta és jelenleg is a szigetországgal való kapcsolata. Továbbá ma a Kína és Tajvan közötti feszültség a világ egyik fő törésvonala.

Tajvan

Tajvan egy sziget Kína délkeleti partjainál, körülbelül 160 kilométerre az országtól. Tajvanon többpárti demokrácia van és egy rendkívül szabad, demokratikus társadalomnak tartják. Teljesen úgy működik, mint egy önálló állam: saját hadserege, diplomáciai tevékenysége, pénzneme és választott kormánya van. A szigeten élők is saját, külön országukként tartják számon Tajvant.

Katonai erejét tekintve 2023-ban az éves GFP-felülvizsgálat (Global Firepower) alapján elvégzett mérések eredményeként a vizsgált 145 ország közül a 23. helyen áll. Egy saját összeállítású képlet alapján születnek meg az eredmények. Minél közelebb áll az adott ország értéke a nullához, annál jobb a katonai ereje. Ez alapján Tajvan pontszáma 0,3639 volt 2023-ban. A legjobban teljesített ország az Egyesült Államok 0,0712 ponttal, míg a leggyengébb katonai erővel rendelkező államnak Butánt minősítették 6,2017 ponttal.

Tajvan hadereje szárazföldi erőkből, légierőből és a haditengerészetből áll. A fegyveres erők összlétszáma csekély, mindössze 169 000 aktív katonája van. Ehhez képest viszont a tartalékos állománya meglehetősen nagy 1,66 millió fővel.

Hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem pedig Tajvan nem deklarálta önálló országként. Tajvan hivatalos neve a Kínai Köztársaság és 1949 óta kormányozzák függetlenül.

Mi áll a konfliktus mögött?

A Kína és Tajvan közötti eltávolodás 2016-ban kezdődött el ismételten, amikor a tajvani választásokat a baloldali függetlenségpárti Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, élén Caj Jing-ven elnökkel. A párt elnöke a választások során egyértelművé tette, hogy nem kívánja a jövőben fenntartani a Kína-barát politikát, inkább a békés függetlenedést szeretné előmozdítani. Ez vezetett ahhoz, hogy Kína és Tajvan között még jobban kiéleződött a konfliktus, ugyanis mindezt a kínai vezetés nem nézte jó szemmel.

Kína befagyasztotta intézményes kommunikációs csatornáit Tajvannal. Válaszul az új tajvani kormány elutasította az „egy Kína” elvet. Az „egy Kína” elv azt jelenti, hogy Kínának egy legitim vezetése van, a Kínai Népköztársaság és ennek részeként tartják számon Tajvant is. Tehát a sziget saját irányítású kormányát nem ismeri el a kínai vezetés. Mivel nem fogadja el Kína, hogy Tajvan függetlenedni akar, megfogadta, hogy egyszer visszaszerzi a szigetország felett az irányítást és az ismét Kínához fog tartozni.

A 2020-as tajvani választásokat is a Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, ráadásul fölényes győzelemmel. A következő elnök- és parlamenti választást 2024. január 13-án tartják majd Tajvanon, ami sorsdöntőnek ígérkezik, hiszen Kína és Tajvan politikai és gazdasági kapcsolatát tekintve évtizedekre meghatározhatja a sziget sorsát.

Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a konfliktusban

Kína töretlenül a saját tartományaként tekint Tajvanra és ebben megerősíti az is, hogy hivatalosan csupán néhány ország ismeri el a sziget önálló létezését. Az évek során ez a csekély szám is egyre csak csökken, ugyanis sorra lépnek vissza az elismeréstől az államok. A Tajvannal szövetkezni kívánó országok száma is kevés, folyamatosan szakítják meg a diplomáciai kapcsolatokat.

Jelenleg 13 ország tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot a szigettel, amely a világ 193 országához viszonyítva meglehetősen csekély szám. Hozzá kell tenni azt is, hogy itt nem a legnagyobb és legbefolyásosabb államokról beszélünk, hanem néhány latin-amerikai, a Karib térségi és kelet-ázsiai kevésbé fejlett országról van szó.

Az Amerikai Egyesült Államok sem tekinti önálló államnak Tajvant. 1979-ben ismerte el az amerikai vezetés, hogy Tajvan Kína része, de ezzel párhuzamosan megtartotta a kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat is a szigetországgal. Ezen felül mindenben támogatja, teljes mellszélességgel kiáll mellette, minden rendelkezésre álló eszközével igyekszik segíteni a szigetországot a mai napig. Az akkori miniszterelnök, Ronald Reagan kijelentette, hogy készen áll Tajvan védelmére kelni, de erre valójában sose kötelezte el magát hivatalosan az Egyesült Államok.

Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi elnöke is határozottan kijelentette – először 2021-ben – hogy készen állnak megvédeni Tajvant egy esetleges kínai támadással szemben. Biden úgy nyilatkozott, hogy kötelességük lenne odaállni Tajvan mellé. Ezt azonban nem tudjuk, hogy hogyan kellene értelmezni, hiszen ilyen kötelezettség az amerikaiak részéről nem létezik. Ezt a kijelentést az évek során többször is megismételte. Emellett meglehetősen következetesen jelentette ki azt is az amerikai miniszterelnök, hogy az Egyesült Államok fenntartja az „Egy Kína elv” politikáját. Az amerikai politikára ebben a konfliktusban stratégiai kétértelműség jellemző és nem tudni, hogy a továbbiakban is ez marad-e vagy valamelyik irányba változás fog bekövetkezni.

Az Amerikai Egyesült Államoknak azért kulcsfontosságú a szerepe a konfliktusban mert annak biztonságára és egyben jólétére is jelentős hatással lesz Tajvan sorsa. Fontos megjelölni, hogy a nemzetközi rend és a demokrácia jövőjének alakulására is nagyban kihat a konfliktus és majd annak az eredménye.

Kína és az Egyesült Államok kapcsolatára rányomja a bélyeget az, hogy Joe Biden és kormánya kiáll Tajvan mellett és a szigetország függetlenedését támogatja. Ez magában hordoz egy egyfajta fenyegetést is, hiszen a két állam között fokozatosan nő a feszültség. Ezzel még nem mondható az, hogy ez fenyegetést jelentene a világ számára vagy egy kitörőben lévő háborúval néznénk szembe, azonban ezek a szcenáriók nem elkerülhetetlenek.

Az Amerikai Egyesült Államok számára meglehetősen fontos, hogy Tajvan ne kerüljön Kína ellenőrzése alá, ugyanis, ha ez megtörténne akkor nagyon nehéz lenne fenntartaniuk a hatalmi egyensúlyt az indiai-csendes-óceáni térségben. További nehézséget okozna az is, hogy megakadályozzák a kínaiak regionális dominancia iránti törekvését, illetve, ha ez bekövetkezne akkor megváltoznának az erőviszonyok. Ha Kína annektálná a szigetet, az Egyesült Államoknak könnyen csökkenne a befolyása és ez a regionális és globális instabilitás növekedését eredményezné.

Az Egyesült Államok már régóta fegyvereket ad el a szigetországnak, az idei évben is több száz millió dollár értékben vásárolt Tajvan az amerikaiaktól. 2023 júniusában a Biden-kormányzat hagyott jóvá egy összesen 440 millió dolláros fegyvereladási folyamatot. Tajvan vásárol lőszereket, járműveket, valamint fegyverek alkatrészeit. Az amerikai külügyminisztérium úgy nyilatkozott az eladásról, hogy ez az Egyesült Államok nemzeti, gazdasági és biztonsági érdekeit szolgálja, azáltal, hogy támogatja Tajvant a fegyveres erőinek modernizálásában és a hiteles védelmi képességének fenntartásában. A kínai külügyminisztérium ezt meglehetősen ellenzi, sőt fel is szólította az Egyesült Államokat, hogy fejezze be a fegyverek eladását Tajvannak, mert ezzel csak további feszültséget kelt és teljesen aláássa a béke és stabilitás lehetőségét a felek között.

Ezek alapján egyértelművé válik, hogy nagy tétje van annak, hogy Kína indít-e támadást Tajvan ellen vagy sem. Ezért az Egyesült Államoknak hatványozott erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Kínát elrettentse attól, hogy erőszakot alkalmazzon a szigetország ellen. Tovább kell fejleszteni a Tajvannal kapcsolatos politikáját az Egyesült Államoknak azért, hogy a szigetország meg tudjon küzdeni az egyre nagyobb képességű, magabiztosabb, kockázatvállalóbb, és egyre elégedetlenebb Kínával.

Jelenleg nem fenyegető egy katonai konfrontáció kialakulása a Tajvani-szorosban, viszont fontos kiemelni, hogy erre az esély egyre csak nő.

A konfliktus alakulása 2023-ban

Kína az elmúlt néhány hónapban egyre csak fokozta katonai, diplomáciai és gazdasági kényszerét Tajvanra. Ennek oka, hogy ezt egy elveszett területként konstatálja és mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezze a szigetet és ha arra szükség van, erőszakot fog ennek sikeressége érdekében alkalmazni. A kínai elnök célja az, hogy teljes ellenőrzése alá vonja Tajvant és erre az erősforrást sem sajnálja ráfordítani. Egyértelművé tette a pekingi vezetés, hogy hajlandó katonai beavatkozásra is amennyiben Tajvan egyoldalúan kikiáltaná függetlenségét.

Egy kínai támadás Tajvan ellen nagy mértékű monetáris viszályokat eredményezne, mivel dollárbilliókkal csökkentené a globális gazdasági teljesítményt. Ez azért következne be mert hatalmas szerepe van Tajvannak a világgazdaságban; a tajvani vállalatok a világ vezető félvezetőcsip-gyártói; ők adják az össztermelés 70 százalékát. Egy kínai támadás leállítaná ezen termékek gyártását és szállítását. Ez olyan árucikknek a hiányához vezetne, amely technológiát tartalmaz – okostelefonok, számítógépek, autók, mesterséges intelligenciára épülő fegyverrendszerek gyártásához létfontosságú – és ennek bekövetkezte egyik országnak sem érdeke.

2023 nyarán több tízezer kínai katona haladt át a Tajvani-szoroson, erre pedig Tajvan a saját erejével válaszolt. Korábban, 2023 áprilisában volt nagyszabású kínai hadgyakorlat Tajvan partjai közelében, de a nyári manőver sokkal komolyabb erődemonstráció volt. A műveletben több hadihajó és vadászrepülőgép is részt vett. Több harci repülő áthaladt a tajvani légvédelmi azonosító zónán, ráadásul ezek között voltak nukleáris fegyver hordozására alkalmas gépek. Erre válaszul Tajvan is mozgósította saját katonai gépeit és hajóit, hogy nyomon tudja követni a kínai tevékenységet. A műveletek kiváltó oka lehet, hogy a tajvani elnök, Caj Jing-ven és más tajvani politikusok, miniszterek többszöri alkalommal találkoztak más országok minisztereivel, politikusaival – amerikai és kanadai küldöttek, amerikai házelnök, német igazságügyi miniszter – az elmúlt egy évben. Kína ezt nem nézi jó szemmel, sőt az ilyenfajta törekvéseket ellenzi, mert úgy gondolja, hogy ezzel az államok beavatkoznak Kína belügyeibe.

2023 szeptemberében sem csökkentek a kínai hadgyakorlatok, bevetések a Tajvani-szorosban. A kínai Népi Felszabadító Hadsereg – People’s Liberation Army (továbbiakban: PLA) – szeptember hónapban 18 nap alatt 225 bevetést hajtott végre Tajvan légvédelmi zónájában, valamint nagyszabású haditengerészeti gyakorlatokat is tartott. Mindezt a sziget hadserege felügyelte. Annak ellenére, hogy ezek a műveletek nemzetközi vizeken és légtérben zajlottak, egyértelmű célja Kínának, hogy Tajvant megfélemlítse. A kínai vezetés ezzel akarja bizonyítani, hogy ha oda kerül a sor akkor képes erő alkalmazására is annak érdekében, hogy visszaszerezze a sziget feletti ellenőrzését. Hszi Csin-ping, Kína vezetője utasította a PLA-t, hogy 2027-re álljon készen egy sikeres invázió végrehajtására. Ez nem jelenti azt, hogy ígéretet tett arra, hogy az említett évben fog sor kerülni Tajvan megtámadására, csupán fel kívánta hívni a figyelmet, hogy mennyire komolyan összpontosítanak és milyen ambíciói vannak. Jelenleg a PLA tartós, alacsony szintű, nem harci műveletekben vesz részt, amely több elemző szerint is erodálja Tajvan katonai felkészültségét és előnyeit.

2023. október 22-én látott napvilágot a hír, miszerint Tajvan hadserege egyhetes éleslövészetet indított Közép-Tajvan térségében azért, hogy a szárazföldi csapatok felkészültségét teszteljék. Ezt egyértelműen megkövetelte a Kína felől érkező növekvő katonai fenyegetés. A gyakorlatokkal az a cél, hogy az abban részt vevő két dandár harccsellel kapcsolatos vezetési technikáját teszteljék. Vizsgálják, hogy megfelelően képzettek-e az egységek a hírszerzés, parancsnokság, elfogás, kommunikáció és a logisztikai támogatás terén.

A két ország katonai erejét szinte összehasonlítani sem lehet. Míg Kína a világ legnagyobb állandó hadseregével rendelkezik – 2 millió tag – addig Tajvannak mindösszesen 169 000 aktív katonája van. Ebből adódik, hogy sokkal erősebb légi, szárazföldi és tengeri hadszíntéren is Kína, mint a szigetország.

Itt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy két olyan országról beszélünk, amelyek nukleáris fegyverekkel rendelkeznek. Nem lehet látni, hogy mi történne akkor, ha közvetlenül szembe kerülnének egymással és nukleáris fegyvereiket használnák, hisz ilyen korábban még soha nem fordult elő.

Az elmúlt hónapokban azt figyelhettük meg, hogy egyre gyakoribbak a kínai hadgyakorlatok, a repülőgépek, hajók és katonák mozgósítása. Hszi Csin-ping azt nyilatkozta, hogy a fokozott haditervezés és kiképzés, valamint a megerősített parancsnoki struktúra biztosítja, hogy a kínai hadsereg ne csak harcolni, hanem győzni is tudjon egy esetleges összeütközésben Tajvan ellen.

Az évek óta tartó politikai huzavona eredményezte azt, hogy jelenleg a Kína és Tajvan közötti tengerszoros a Föld legfenyegetőbb és legbizonytalanabb térségévé vált. Ezen felül a kínai külpolitika legérzékenyebb pontjaként tartják számon a szigetországgal való kapcsolatát.

Jelenleg Tajvan státuszára azt mondhatjuk, hogy meghatározatlan. Nem érték még el azt a végpontot, ahol meg lehetne mondani, hogy Tajvan Kína része, egy független állam vagy valami egészen más. Kutatásom alapján azt a konzekvenciát tudom levonni a ma fennálló helyzetből, hogy előre nem látható, hogy mikor fog eldőlni a szigetország sorsa, milyen végkimenetele lesz a konfliktusnak és hogyan, milyen eszközökkel, mennyi idő alatt fogják tudni rendezni a nézeteltéréseket. Továbbá ezekből az információkból, adatokból arra tudok következtetni, hogy a háború kitörésének fenyegetése egyre nagyobb, valamint egyre beláthatóbb időn belül van a konfliktus eszkalálódása. Azonban a helyzet összetettsége miatt nehéz lenne megjósolni a Kína-Tajvan szembenállás jövőbeni alakulását.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Chi Lok TSANG fényképe Unsplash-ről.

A A Kína-Tajvan konfliktus alakulása az elmúlt hónapok tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Lengyel választások potenciális hatásai az ország fegyverkezési törekvéseire

Thu, 16/11/2023 - 07:53

A választások eredménye

Kelet-Közép Európa legnagyobb geopolitikai súllyal rendelkező államában 2023. október 15-én tartották a rendszerváltást követő tizedik szabad választást. A rekordszámú, (74,4%) közel 22 millió választópolgár részvételével lezajló választás nagyban oszlatja a potenciálisan felállítandó a PO (Polgári Koalíció) – Trzecia-Droga (Harmadik út) -Lewica (Baloldal) (30,7%, 14,4%, illetve 8,61%) kormánykoalícióval kapcsolatos legitimitási aggályokat. A legtöbb szavazatot begyűjtött Jog és Igazságosság Párt (35,38%) nem szerepelt különösebben rosszul és stabil választói bázisát is többnyire sikerült megnyernie. A nyugati országrész városiasabb régióinak, Varsónak-, illetve a külhoni lengyelek jelentős részének (mintegy 600.000 levélszavazat) magasabb fokú mobilizációja azonban valószínűsíthetően a PO-Lewica-TD koalíció kormányalakításához fog vezetni. Ugyan Andrzej Duda, október 26-án bejelentette, a november 13-án esedékes parlamenti alakulóülésig semmiképp sem történik miniszterelnöki kinevezés, a kormánypárnak még a tőle jobbra lévő Konföderáció párttal összefogva sem rendelkezik elegendő mandátummal (231, a 460 fős Szejmben) a kormányalakításhoz. A PiS megfelelő koalíciós partner hiányában tehát maximum november végéig maradhat kormányon, mivel az alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek a parlamenti alakulóülést követő 14 napon belül ki kell nevezze az elégséges mandátummal rendelkező párt(koalíció) jelöltjét.

Belső és külső katalizátorok a jogalkotásban

A választási kampányban a politikai tömörülések közötti nézetkülönbségek számos területen kiütköztek, (EU-hoz-, kulturális- és társadalmi kérdésekhez való viszony) és ezek közt nem jelentéktelen a Lengyel Fegyveres Erők fejlesztésének és modernizációjának kérdése sem, mely a megelőző két ciklusban kormányon lévő Jog és Igazságosság Párt kiemelt ügyének számít. Lengyelország már a 2010-es évek elejétől közel állt a NATO 2014-es walesi csúcsán előírt GDP 2%-át kitevő védelmi költségvetéshez, azonban 2022. február 24-i Ukrajna elleni orosz agressziót követően az ország rohamos mértékben kezdte növelni a védelmi szférára, és azon belül is főleg a fegyverbeszerzésekre szánt összeget.

Míg 2015-ben (a Krím-félsziget orosz annexióját követő évben) a lengyel védelmi költségvetés 37 milliárd zlotyi-t (az akkori GDP 2,2%-át) tette ki, addig 2023-ra a Szejm a költségvetésben eddigi rekordösszegnek számító 97,4 milliárd zlotyit szánt, mely a GDP 4%-val egyenértékű. A PiS honvédelem iránti elszántságát és percipiált orosz fenyegetés elleni fellépésének komolyságát húzza alá, hogy ezen tetemes összeggel Varsó az USA-t és Görögországot megelőzve a legnagyobb arányban fordít védelmi célokra a NATO-n belül. Az ország gazdasági teljesítő képességéhez mért gigantikus méretű erőforrás-allokáció nem csupán a fegyveres erők létszámának gyors növelését, de a haditechnikai eszközállomány átfogó modernizációját is finanszírozza. E tekintetben a jobboldali-konzervatív PiS kormány nem szerény tervekkel állt elő az ország védelmi képességeinek rohamos növelése érdekében.

A jelenlegi belpolitikai változások azonban minden bizonnyal változást jelentenek számos szakpolitikai kérdésben. Kérdés, hogy vajon a védelmi költségvetés magasan tartása, valamint a lengyel fegyveres erők védelmi képességeinek további fejlesztése az új balközép kormánykoalíció prioritásai között marad-e?

A lengyel külpolitika egyik többé-kevésbé kormányokon átívelő, konszenzusos elvének számító atlantizmus, valamint az Egyesült Államokkal való szívélyes viszony fenntartása fontos feltétele a tavaly kitűzött ambícióknak is. A PiS kormány által tavaly márciusban végül elfogadott Honvédelmi Törvényt Jarosław Kaczyński pártelnök már jóval az orosz támadás megindulása előtt, 2021 októberében a Szejm (alsóház) elé terjesztette. A korai időpontban való „orosz imperializmusra” való hivatkozás is megerősíti azt, hogy a lengyel kormány hitelt adott az USA és más nyugati országok hírszerző szolgálatai által terjesztett információnak, miszerint Moszkva határmenti csapatösszevonásaiból és erőkoncentrációjából arra lehet következtetni, hogy valamikor a 2022-es év elején támadás várható Ukrajna ellen. A törvényjavaslatot a Szejmben, illetve a Szenátusban (felsőház) óriási többséggel fogadták el a képviselők és 2023. március 18-án Andrzej Duda államfő aláírásával törvényi erőre lépett.

Jelenlegi beszerzési és fejlesztési tervek és projektek

A nagy hatású, több mint 450 oldalas jogszabály számos fontos változást hozott a lengyel védelempolitikában, és összesen 14 korábbi törvény helyettesítését volt hivatott ellátni. Többek között olyan jelentős területeken hozott változásokat, mint a személyi állomány növelése, anyagi ösztönzők és kedvezőbb katonai életpálya, a költségvetésen kívüli védelmi alap bevezetése, az önkéntes rendszer és a kiképzés fejlesztése, valamint az új haditechnikai eszközök (akár lízing általi) beszerzése. Ezen utóbbi területén különösen is figyelemreméltó az USA-val és szövetségesének számító Dél-Koreával kötött szerződések, melynek keretében az ország meglévő 247 darab Leopard 2 (A4-, A5- és PL-lengyel variáns típusok) harckocsija mellé már a háborút megelőzően további képességfejlesztésre törekedtek ezen fegyvernem terén.

A lengyel kormány már 2021 júliusában 250 M1A2 Abrams típusú beszerzését jelentette be mintegy 4,7 milliárd dollár értékben, majd ezt követően 2022 áprilisában a tényleges megállapodás is megszületett Varsó és Washington között. Ezt tetézte a tavaly júliusban tett védelmi miniszteri nyilatkozat, melyben Mariusz Blaszczak további 116 használt amerikai M1A2-ről megkötött szerződést jelentett be. Az Abrams harckocsik fokozatos leszállítása várhatóan 2025-2026 körül fog teljesülni, így a már jelenleg is igen komoly szárazföldi képességekkel rendelkező Lengyel Fegyveres Erők az évtized második felében minden bizonnyal az európai élmezőnybe tartoznak majd. Ezzel párhuzamban a lengyel védelmi tárca 2022 júliusában egy másik beszerzés részeként összesen 960 K2 típusú harckocsi-, 648 K9 önjárólöveg, valamint 48 FA-50 Golden Eagle 4. generációs (amerikai-koreai) közösfejlesztésű vadászrepülőgép beszerzéséről állapodott meg Dél-Koreával. A szerződés keretében a K2-ből az első 180 db Dél-Koreából érkezik (már megérkezett decemberben), míg a maradék 800-at Lengyelországban gyártanak le 2026-tól kezdődően. Ehhez hasonlóan az első 48 K9 megérkezését követően, a következő 600-at 2024-re várják, és 2026-tól pedig az önjáró lövegek gyártását is belföldön tervezik a lengyelek. Ezenfelül az ukrajnai háború tapasztalatait látva 2023 szeptemberében a kormány bejelentette, hogy 486 indító-töltőmodul-készletet szándékoznak beszerezni az amerikai M142 HIMARS (High Mobility Artillery Rocket Systems) rendszerek számára, hogy ezzel is erősítsék a tüzérségi fegyvernem képességeit. Ezen modulkészlet, még a 2019-ben megkötött 20 HIMARS-ról (2 kiképzési célokra) szóló üzlet kvázi „kiegészítésének” tekinthető, és a védelmi miniszter szerint az egyeztetett ütemtervnek megfelelően 2025 körül várható a leszállítás.

A forgószárnyas képesség vonatkozásában fontos fejleményt jelentett a 2022. szeptemberi bejelentés Blaszczaktól, hogy Lengyelország 96 db AH-64 E (Apache) támadó helikopter beszerzését tervezi az Egyesült Államokból. Hivatalosan idén augusztusban tette közzé a washingtoni külügyi tárca, hogy a kormány beleegyezett a lengyel kérésbe, így 12 milliárd dollár értékben szerződés született, melynek tárgyát képezik a helikopterekhez szükséges Hellfire rakéták, levegő-föld rakéták, Stinger rakéták, valamint gyakorló rakéták is. A fegyverkezési láz a légvédelem területén is éreztette hatását, így 2023. június végén a fegyverexport ellenőrzéséért felelős Védelmi Biztonsági Együttműködési Ügynökség bejelentette, hogy hozzájárul Lengyelország 48 MIM-104 Patriot légvédelmi rakétaindítóra és ehhez tartozó 644 rakétából, illetve radarokból és egyéb alkatrészekből álló légvédelmi rendszerre vonatkozó igényéhez. A légi komponens fejlesztési tervének integráns részének tekinthető Lengyelország részvétele az F-35-ös projektben, melynek részeként Varsó a 48 db F-16-sa (régebbi verzió), valamint az említett dél-koreai FA-50-sek mellé 32 db F-35 hadrendbe állítását tervezi melyek fokozatos beérkezése 2024-től várható.

Ezen mennyiségű haditechnikai eszközpark és a különböző fegyverrendszerek integrálása a fegyveres erőkbe nemcsak a képzés, de a logisztika és a folyamatos szervízelés területén is irdatlan összegeket emészt fel, így nem kizárt, hogy a hosszú távú beszerzési programokban a 2023-tól a GDP 4%-ra növelt védelmi költségvetés, valamint a szeptember végén bejelentett 2 milliárd dolláros közvetlen védelmi fejlesztési hitel ellenére is lehetnek fennakadások. Ez annak ellenére is gazdasági kockázatként jelentkezhet Varsó számára, hogy az USA többek közt Lengyelország ukrajnai háborúban betöltött „logisztikai csomópontként” betöltött szerepére, valamint az elkötelezett anyagi segítségére való tekintettel az átnyújtott szovjet-, illetve régebbi lengyel gyártású haditechnikai eszközök (MiG-29 vadászgép, T-72 harckocsi, Krab önjáró löveg, Rosomak páncélozott szállító harcjármű) pótlására jóval kedvezőbb feltételek mellett hajlandó modern fegyvereket biztosítani.

Várható-e változás?

A különösen éles hangvételű, vádaskodásoktól sem mentes választási kampány a védelmi szféra terén is kiéleződött. Mariusz Blaczak védelmi miniszter ugyanis egy szeptember 17-én (a Lengyelországi II. világháborús szovjet invázió 84. évfordulóján) közzétett videóban azzal vádolta meg Tuskot, hogy egy potenciális orosz támadás esetén kész lenne akár a keleti országrész feladására is. Ennek során Blaszczak egy titkosítottnak mondott 2011-es katonai dokumentumból (Donald Tusk elnöksége) képeket mutatva állította, hogy az akkori vezetés Kelet-Lengyelország elvesztésével is számolt. Számos ellenzéki érzelmű védelmi elemző, valamint katona Blaczczakhoz hasonló „ízlésességgel” fejezte ki aggodalmát az ilyen típusú nyilatkozatok és a védelmi minisztériumi dokumentumok kiszivárogtatásával kapcsolatban. Stanisław Koziej PO jelölt, valamint nyugállományú dandártábornok az esettel kapcsolatban az nyilatkozta: „Kérem, ébresszenek fel, azt hiszem, álmodom! Ez egy pártcélokból elkövetett nyílt és tudatos tett Lengyelország biztonsága ellen.” Koziej bejegyzése végén arra kérte a választókat, hogy „mentsék meg Lengyelországot ettől a kormánytól”.  Ezen eset és a hangnem ékes példája a lengyel belpolitikai harc intenzitásának, az ellenségképpel, valamint a védelmi célok fontosságával kapcsolatban mégiscsak alapvető konszenzus van a lengyel társadalomban.

A PO-TD-Lewica koalíció programjának védelemre vonatkozó részei számos pontban azonban helytelenítik a jelenlegi stratégiát. A PO elmondásuk szerint nagyobb értékben szerezné figyelembe a lengyel védelmi ipari vállalatok érdekeit a modernizációs törekvések során. Czesław Mroczek volt védelmi miniszterhelyettes kijelentette: „Ez az ügy egy nagyon komoly problémát illusztrál: a lengyel ipar kihagyását, amely a jelenlegi tenderek nagy részében nem vesz részt. Ez máris gyengítette a hazai ipari potenciált, és az ukrajnai háború világosan mutatja, hogy a saját védelmiipar a fegyveres erők mellett a védelmi potenciál egyik pillére.”

A jelenlegi szerződésekkel kapcsolatban az ellenzéki párt alapvetően nem ellenkezik, azonban az újonnan beszerzett eszközök logisztikai- és főképp személyi működtetési hátterével kapcsolatban is vannak kétségeik. A PO véleménye szerint azonban elemzés alá kéne venni a már meglévő szerződések egyes részleteit, mivel azok egyfelől egy hosszútávú elköteleződést jelentenek, másrészt nem biztos, hogy összeegyeztethetőek a fegyveres erők személyállományának jövőbeli létszámával. Az ellenzéki pártok ugyanis nem osztják a PiS reményeit a fegyveres erők 2035-ig történő 300.000 főre emelését a jelenlegi 180.000-ről, (említett Honvédelmi Törvény) így saját elmondásuk szerint lassabban és megfontoltabban hajtanák végre. A KO állítása szerint először a műszaki-logisztikai-személyi modernizációra törekedne, hogy ezt követően a Lengyel Fegyveres Erők sikeresebben tudják ellátni az eszközök fenntartását. Nagyobb hangsúlyt fektetnének a Területi Védelmi Erők fejlesztésére és a többi szolgálati ágba való integrációjára, melytől anyagi források megspórolása is várható. Ezenfelül a párt fontosnak érzi a gabonavita miatt Ukrajnával megromlott viszony minél előbbi rendezését és a további odaadó támogatás biztosítását. Külpolitikai módosulás lehet, hogy a nyilatkozatok szerint a PO bár továbbra is nagyon fontosnak tarja az USA-val védelmi kérdések terén is meglévő erős bilaterális kapcsolatokat, de a legfontosabbnak a „NATO hatékony szervezetként való működését tekinti”. Mindazonáltal a PO és a Lewica között feszül némi ellentét a védelmi költségvetés mértékét illetően, mivel utóbbi párt tartaná a NATO által előírt GDP 2%-át kitevő összeget, melynek 20%-át fordítaná modernizációra. (bár a jelenlegihez hasonló különösen intenzív beszerzési programok idején elfogadhatónak tartanák ennek emelését). Éppen ezért a PO egy a költségvetésen kívül álló, az EU-s Újjáépítési Alapból való finanszírozást sem tart kizárandó opciónak a jelenlegi és a közeljövőben várható igen súlyos védelmi költségek finanszírozására.

Összességében megállapítható, hogy a hamarosan minden bizonnyal megalakuló új lengyel kormány elődjéhez képest nem folytat majd merőben más védelempolitikát. Külpolitikai téren azonban valószínűsíthető, hogy Varsó számra a kelet-közép európai térség jelentősége csökkenni fog, míg a weimari hármak (Lengyelország-Németország-Franciaország) szorosabb együttműködésére egyéb szakpolitikák mellett akár a katonai-védelmi területen is sor kerülhet.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Kris Cros fényképe Unsplash-ről.

 

A Lengyel választások potenciális hatásai az ország fegyverkezési törekvéseire bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A BRICS államok előretörése, kialakulhat-e egy új világpólus?

Wed, 15/11/2023 - 14:37

2023. augusztus 22 – 24 között megtartotta az öt BRICS állam a dél-afrikai Johannesburgban XV. Csúcstalálkozójukat. Az esemény történelmi. Hat taggal bővül a gazdasági szövetség 2024. január 1-től kezdve. Innentől kezdve egy 11 tagú szervezetté válik, ami négy kontinenst fed le. Egyesek szerint a BRICS a G7-et lehagyva a G20 kihívójává válik.

A BRICS XV. Csúcstalálkozója és bővülése Johannesburgban

Dél-Afrikai Köztársaság elnökletével 2023. augusztus 22 – 24 között megrendezésre került a XV. BRICS Csúcstalálkozó. A házigazda Cyril Ramaphosa a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke volt. A csúcstalálkozón jelen volt a kínai elnök Hszi Csin-ping, az indiai miniszterelnök Narendra Modi és a brazil elnök Luiz Inácio Lula da Silva. Említésre méltó, hogy az orosz elnök Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nem vett részt személyesen az eseményen, csak online.

Moszkvát Johannesburgban a külügyminiszter Szergej Viktorovics Lavrov képviselte.  Ennek oka az, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság márciusban elfogatóparancsot adott ki az orosz államfő ellen. Pretoriának le kellene tartóztatnia Putyint, ha az országba lépne.

A csúcstalálkozónak öt fő témája volt:

  • Együttműködés kiépítése egy méltányos igazságos átmenet irányába
  • Oktatási és képesség fejlesztés átalakítása a jövő számára
  • Az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezeten keresztül a lehetőségek megnyitása
  • Poszt-pandémia utáni szociális-gazdasági helyreállítás, valamint az Agenda 2030 ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok képességeinek erősítése
  • Multilateralizmus erősítése, egy olyan reformon való munkálkodást, ami valóban átalakítja a globális kormányzási szervezeteket ezenkívül a nők béke procedúrákban való részvételének hatásos erősítése

Azaz összefoglalva a fő témák azok, amik a nyugati világot is foglalkoztatják jelenleg. A fenntartható fejlődés biztosítása, az oktatás és ezáltal a szegénységből való kitörés, Afrika gazdasági kiaknázása és egy új igazságosabb világ teremtése. Ez az utolsó pont azért említésre méltó, mert a két legjelentősebb BRICS tag Kína és Oroszország álláspontja szerint a jelenlegi nyugati rendszer nem jó, újat kell teremteni.

A dél-afrikai elnök szerint a csúcstalálkozó sikeres volt: „szeretném megköszönni Brazília, Oroszország, India és Kína vezetőinek és delegációinak, hogy részt vettek ezen a legsikeresebb XV. BRICS Csúcson Dél-Afrikában Johannesburgban”.

Az esemény jelentőségét viszont az adja, hogy a BRICS öt tagról 11-re bővült, mivel 2024. január 1-gyel hat új taggal bővül a szervezet. Ez a hat ország a következő:

  • Argentin Köztársaság
  • Etióp Szövetségi Demokratikus Köztársaság
  • Iráni Iszlám Köztársaság
  • Szaúd-Arábiai Királyság
  • Egyiptomi Arab Köztársaság
  • Egyesült Arab Emírségek

Ezzel a világ GDP 29,3%-át fogják kitenni, a korábbi 26,4% helyett. A világ populációjának immáron a 46%-át teszik, míg korábban csak a 40,8%-át tették ki. De a fejlődés itt valószínűleg nem áll meg, mert még több taggal fog bővülni a szervezet.

A BRICS következő bővülésének lehetséges jelöltjei

A médiában több helyen megírták, hogy a BRICS bővülése itt nem áll meg és valószínűleg további tagokkal fog bővülni.

Enoch Godongwana dél-afrikai pénzügyminiszter szerint Algéria biztosan csatlakozni fog a következő körben. De felmerült Afganisztán, Indonézia, Nicaragua, Nigéria, Szenegál és Thaiföld csatlakozásának is a lehetősége.

Június 2-án Fokvárosban a BRICS külügyminisztereinek találkozóján Kazahsztán külügyminiszterének első helyettese Kairat Umarov megerősítette Asztana azon szándékát, hogy a jövőben szeretnének taggá válni. Ezen kívül több más állam is jelen volt, akik közül többen taggá is válnak a jövőben.

2024. január 1-el tagok Csak érdeklődők 1. Argentína Banglades 2. Egyiptom Burundi 3. Irán Comore-szigetek 4. Szaúd-Arábia Kongó 5. Egyesült Arab Emírségek Gabon 6. Indonézia 7. Uruguay

 

Nem sokkal ezután június 19-én Banglades hivatalosan is bejelentette, hogy szeretne csatlakozni a BRICS-hez, amit a bangladesi külügyminiszter Abdul Momen is megerősített. Oroszország szövetségese Belarusz is bejelentette szándékát, hogy csatlakozna a BRICS-hez.

Ezenkívül pedig megfigyelhető például Oroszország kommunikációján, hogy szeretné, ha minél többen csatlakoznának a gazdasági szövetséghez. Putyin szeptember 29-én a Latin-Amerika – Oroszország Parlamenti Konferencia megnyitóján utalt arra, hogy Latin-Amerikában nagy gazdasági potenciál van és nyitva áll előttük az út a BRICS vagy akár az Eurázsiai Unióval az együttműködésre.

A Kreml szóvivője Dmitrij Szergejevics Peszkov szerint „ez nem Oroszország politikájának a következménye (hogy ennyien csatlakoznak), ez a fejlődési lehetőségek hatása, amit a BRICS-hez való csatlakozás magában rejt”. Azt is kiemelte, hogy ez egy „olyan együttműködése az országoknak, ahol egy közös megközelítést alkalmaznak arra vonatkozóan, hogy fejlesszék a kapcsolatokat, aminek az alapja az előny és kölcsönös tisztelet nem egymás kioktatása arról, hogy hogyan kellene élni”.

A fenti kijelentések egyértelműen passzolnak a jelenlegi Nemzetbiztonsági Stratégiájukhoz, ahol meghatározzák egy változó világrend kialakulását. De Indiának is fontos a BRICS bővítése:

„A BRICS többé nem „alternatíva”, hanem a globális világ kialakult jellemzője. A BRICS által megtestesített reformüzenetnek át kell hatnia a multilateralizmus világát” – vélekedett az indiai külügyminiszter Subrahmanyam Jaishankar.

Jól látszik, hogy több forrás szerint is a BRICS létszáma nőni fog, azonban egyelőre kérdés, hogy a jelentkezők közül kiket fognak valóban bevenni. Összefoglalva jelenleg az alábbi lehetséges lista kering az interneten:

Bejelentették hivatalos csatlakozási szándékukat Érdeklődnek a szervezet iránt 1. Algéria Afganisztán 2. Bahrein Angola 3. Banglades Burundi 4. Belarusz Comore-szigetek 5. Bolívia Kongó 6. Kuba Gabon 7. Honduras Bissau-Guinea 8. Kazahsztán Mianmar 9. Kuvait Nicaragua 10. Palesztina Észak-Korea 11. Szenegál Pakisztán 12. Thaiföld Szudán 13. Venezuela Szíria 14. Vietnám Tunézia 15. Törökország 16. Uganda 17. Zimbabwe 18. Indonézia

 

A BRICS gazdasági potenciálja

A fentiekben jól látszik, hogy jelenleg egy komoly átalakulási folyamaton megy keresztül a BRICS. Jövőre hat ország csatlakozik és ezenfelül többen is bejelentették, hogy a későbbiekben szeretnének tagok lenni. Fontos megvizsgálni, hogy valóban kihívója lehet-e a G7-nek.

A Visual Capitalist weboldala szerint 2024. január 1-től kezdve a BRICS magába tömöríti a világ lakosságának 46%-át, a világ GDP 29,3%-át, az olajtermelés 43,1%-át és a globális exportban való részesedés 25,1%-át. Míg a G7 országai (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország, Kanada) a világ GDP 29,89%-át a lakosság 10%-át. Az olajtermelés tekintetében az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország – esetleg még Kanada – akik jelentősebb olajtermelők a G7-en belül. A BRICS kapcsán más weboldalak is, mint az Economic Times is hasonló adatokat közöl a BRICS gazdasági teljesítménye kapcsán, mint a Visual Capitalist.

Természetesen azt meg kell említeni, hogy a százalékos eloszlások nem egyenletesek, mert India és Kína együtt kiteszik a világ lakosságának 35,5%-át BRICS-en belül pedig a lakosság 78%-át. A világ GDP 18,4%-át Kína teszi ki, míg a BRICS-en belül a GDP 62%-át teszi ki.

Viszont az olajkitermelésben egyértelműen Oroszország és Szaúd-Arábia dominál együttesen a világ 24,8%-át teszik ki. A BRICS-en belül pedig a termelés 57%-át.

Az olajtermelés kapcsán érdemes megfigyelni  az OPEC szervezetét is, hogy mennyiben fedi majd le a jövőben a BRICS.

OPEC tagok Tagja BRICS-nek 1. Algéria még nem 2. Angola még nem 3. Ecuador nem 4. Egyesült Arab Emírségek igen 5. Gabon még nem 6. Egyenlítői-Guinea nem 7. Irán igen 8. Irak nem 9. Kuvait még nem 10. Líbia nem 11. Nigéria nem 12. Szaúd-Arábia igen 13. Venezuela még nem

Az látható, hogy a 13 tagból jelenleg még csak 3 tagja a BRICS-nek, azonban még 5 ország az, akiknél lehetséges a későbbi tagság. Így végső esetben 8 BRICS tag foglalna helyet az OPEC országai között, ami a szervezet 61%-át jelentené.

Másrészről azt is fontos megnézni, hogy kik termelnek a legtöbbet az OPEC-en belül. (#-el jelölve a BRICS tag és *-al az aspiráns.)

Ország Éves olajtermelés (hordó/naponta) 1. Algéria * 1,698,785,656 2. Angola * 1,796,742,754 3. Ecuador 548,378,765 4. Egyesült Arab Emírségek # 3,772,788,273 5. Gabon * 210,427,672 6. Egyenlítői-Guinea 244,000,000 7. Irán # 4,376,194,355 8. Irak 4,443,457,393 9. Kuvait * 2,990,544,137 10. Líbia 499,396,792 11. Nigéria 1,938,542,727 12. Szaúd-Arábia # 12,402,761,040 13. Venezuela * 2,355,423,552 Összesen: 37 277 443 116

 

A táblázatból kitűnik, hogy a leendő BRICS tagok éves olajtermelése (hordó/naponta) összesen 20 551 743 668, ami az egész szervezet 55,1%-át teszi ki, tehát közel 60%. Ha hozzá vesszük azokat a tagokat is, akik bejelentették lehetséges csatlakozási szándékukat akkor ez az érték 29 603 667 439-ra nő, ami már 79,41% alig marad el a 80%-tól. Kijelenthető, hogy a BRICS országai teljesen lefedik, majd a jövőben az OPEC országok olajtermelését.

Ezen kívül azt is fontos kiemelni, hogy ezek az országok több fontos kereskedelmi fojtópont felett gyakorolnak uralmat, ami így részben vagy teljesen BRICS országok ellenőrzése alá kerülne. Egyiptommal a Szuezi-csatorna, Iránnal a Hormuzi-szoros kerül BRICS országok tulajdonába. Indonéziával a Malaka-szoros egy része kerülne hozzájuk, valamint a Lomboki-szoros, de Indonézia csatlakozása még nem biztos.

Összességében megállapítható, hogy egy jelentősebb gazdasági együttműködés van kialakulóban, ami jelenleg is fejlődésben van. A kérdés, hogy lehet-e a kihívója a G7-nek vagy milyen célt szolgál majd a későbbi geopolitikai játszmákban.

Lehet-e kihívója a G7-nek?

Annak ellenére, hogy megvan a gazdasági potenciálja a BRICS-nek, mégis vannak olyan szakértők, akik úgy gondolják, hogy nem fog alternatívát kínálni a G7-tel kapcsolatban. Több okot határoznak meg.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a demokrácia hiánya és a korrupció miatt fog megbukni a szövetség. De olyan elméletek is vannak, ami csak úgy számol a BRICS-el mint egy platform, ami csak segítséget, alternatívát ad a nyugati befolyással szemben és nem fogja se leváltani és az ellensége se lesz.

A demokrácia terén a Freedom House és az Institute for Democracy tanulmányából is az a következtetés jön le, hogy a G7 országai demokrácia-mutatóihoz képest elmaradnak a BRICS államai, tehát ebből következik, hogy a BRICS nem egy demokratikus szervezet.

Az Institute for Democracy 2022-es adatai szerint egy 0-1-es skálán a G7 0.77-en a BRICS csak 0.31-en áll. A Freedom House 0-100-as skálán a G7 országainak átlagát 92-re a BRICS országaiét 49-re értékelte. Ezen kívül több tanulmány, szerint is a gazdasági növekedés összefügg a demokráciával és a szabadsággal.

Thorvaldur Gylfason izlandi emeritus gazdasági professzor a cikkében ezt problémának tekinti, mivel a demokrácia, szabadság és az emberi jogok tisztelete az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozata szerint univerzális értékek, ezzel viszont szembe mennek a BRICS országai. Brazil elemzők is megemlítették, hogy valóban probléma lehet, hogy antidemokratikus irányt vett a BRICS bővülése és fontos lesz Brazíliának ügyelni arra, hogy a szervezet semleges maradjon és ne Kína és Oroszország geopolitikai érdekeit szolgálja.

Az izlandi professzor hozzátette, hogy történelmi ellentétek feszülnek a BRICS országai között, ezért sohasem lehet igazán jó viszonyban egyik ország sem, hiszen területi követeléseik vannak egymással szemben, valamint vannak érdekütközések is. Ezt a véleményt osztja az Atlanti Tanács oldalán több szakértő is. Véleményük szerint problémát okozhat Oroszország-Kína-Irán nyugat ellenessége a kevésbé nyugat ellenes Brazília-India irányába, de kérdés lesz, hogy az afrikai országok érdekei mennyire férnek majd össze a közel-keleti országokéval.

A fenti megállapítások igazak, hiszen valóban több olyan ország kerül egy szövetségbe, akiknek érdekeik ütköznek, történelmük konfliktusokkal terhelt. Azonban ez a megállapítás igaz a nyugati szervezetekre is. Már csak a G7-en belül Németország és Franciaország Napóleon idejétől kezdve a múlt század közepéig komoly ellenségek voltak.

De ha az Európai Unióra és a NATO-ra vetítjük ki ezt a problematikát ott is látható, hogy Közép-Európa országainak egymással szemben területi követeléseik vannak, a lengyelek nem bíznak a németekben, Törökország és Görögország történelmi ellenségek stb. Ennek ellenére működnek ezek a szervezetek. Tehát nem lehetetlen a BRICS-nek sem megoldani ezeket a típusú problémákat.

A BRICS fejlődik és több ország szeretne csatlakozni. Ennek oka leginkább az, hogy szeretnének egy olyan platformhoz tartozni, ami pont, hogy egy alternatívát kínál a jelenlegi nyugati rendszerrel szemben. Kritizálják a nyugati NGO-k Kínát és Oroszországot, mert nem elég demokratikusak, de sok kevésbé demokratikus ország szívesen kereskedik velük.

Ennek oka, hogy nem kérik számon az emberi jogok hiányát. Továbbá úgy pozícionálják magukat, mint akik a nyugati neokolonializmus ellen küzdenek. Ez jól rezonál, mert a  párizsi klímacsúcson a dél-afrikai elnök is kijelentette, hogy „Mi (Afrika) azt akarjuk, hogy egyenlőként legyünk kezelve” ez tökéletesen leírja, hogy Afrika úgy érzi a nyugat kizsákmányolja és lenézi őket. Egyelőre még több szakértő szerint még csak egy alternatívaként fog üzemelni és nem fogja leváltani a nyugati blokkot.

A katari illetőségű Al-Jazeera cikkében az áll, hogy inkább lesz egy gazdasági és diplomáciai alternatíva az Egyesült Államok által dominált blokkal szemben, minthogy teljesen lecserélje. Grace Yuehan Wang akadémiai vállalkozó szerint nem egy blokk, hanem sokkal inkább egy hálózat, ami hasonló országokat tömörít. Fejlődő országok a globális délen, akik fejlődni akarnak.

Alekszandr Babakov orosz Állami Duma alelnöke azt mondta, hogy Oroszország a BRICS tagjaival és más afrikai országokkal a dollár dominancia felszámolásán és saját valuta bevezetésén dolgozik.

Modern Diplomacy-n megjelent cikk szerint Kína több szervezeten és intézkedésén keresztül fejti majd ki befolyását a világra. Ilyenek a Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) és ilyen lesz a BRICS is. Kína egyre inkább egy alternatív rendet próbál kialakítani, ami szembe megy a nyugati világgal. Erre a BRICS is kiváló eszközként fog szolgálni, ugyan még csak egy gazdasági tömörülésként írják le, mint ahogyan Putyin is tette az Latin-Amerika-Oroszország Parlamenti Konferencián, de megvan az esély, hogy egy komolyabb erővé fogja kinőni magát.

Ezért a G7 is igyekszik úgy pozícionálni magát, hogy ne egy Kína által vezetett ezért hívták meg 2022-ben a G7 találkozóra Indiát és Dél-Afrikát. Az utóbbi időben viszont India és Kanada viszonya jelentősen megromlott a Halisztán-ügy kapcsán, mivel a kanadai kormány szerint egy kanadai szikh férfit az indiai kormány öletett meg. India ezen felháborodott, ami eltávolítja a nyugati blokktól és inkább a – rivális – Kína irányába tereli.

Kérdés az, hogy a BRICS megmarad-e egy gazdasági szövetségnek vagy egy sokkal komolyabb politikai szövetséggé válik.

Zárás

Összefoglalásként az állapítható meg, hogy a BRICS egy jelentős gazdasági potenciállal rendelkező platform. Nem tagadható, hogy a világ népességének a többségét tömöríti a szervezet, ezenkívül mind a kőolajkitermelést tekintve, mind az összterületet tekintve a G7 elé került. A GDP—t tekintve nincs nagy különbség egyes elemzések szerint még a G7 vezet más szerint már a BRICS.

Geopolitikailag nézve több fontos fojtópontot is az ellenőrzésük alatt tartanak, mint a Szuezi-csatorna vagy a Hormuzi-szoros. A világkereskedelem szempontjából mindkettő jelentős csomópont.

Ugyan megvannak a kritikák miszerint nem eléggé demokratikus a szervezet vagy éppen ellentétek feszülnek a tagállamok között, azonban a BRICS-nek leginkább abban rejlik a népszerűsége a nem nyugati országok körében, hogy nem kérik számon rajtuk az emberi jogokat és a liberális demokráciát.

Kína és Oroszország valószínűleg egy olyan platformként fogják felhasználni, ami egy lazább szövetségbe gyűjti a nyugattal szemben kritikus államokat. Amíg Oroszország hozzáadott értéke kevesebb lesz, úgy Kína lesz a térség vezető hatalma.

A kínai politika egyesítve befolyását a BRICS, Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel és a kínai elnök által meghirdetett Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) révén komoly befolyást építhet ki a világon.

Egyelőre a BRICS még csak gazdasági kezdeményezés, azonban a jövőben ez túlmutathat rajta és a nyugatból kiábrándult államok laza szövetsége lehet, ami Kína és Oroszország álláspontja szerint is az új, igazságosabb és demokratikusabb multipoláris világrend megalapításának egyik biztosítéka lesz, ahol mindenki szuverén lesz és nem szólhat bele az Egyesült Államok senkinek sem a politikai rendszerébe.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A borítókép kirill_makes_pics képe a Pixabay -ről.

A A BRICS államok előretörése, kialakulhat-e egy új világpólus? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Az Oroszországi Föderáció és Ukrajna harca a Kijevi Rusz történelmi örökségéért

Tue, 14/11/2023 - 12:53

A tavaly kitört orosz-ukrán háború megmutatta, hogy a korábban több szálon kapcsolódó két rokon nemzet között több ellentét húzódik. A háború során nem csak a harcmezőn, médiában, gazdaságban, politikai kommunikációban, hanem a történelemben is folyik a harc. Oroszország és Ukrajna is közös őshazájának gondolja a középkori Kijevi Ruszt. Az orosz értelmezésben innen ered a keleti szláv népek rokonsága, amikor még egy államban éltek. Az ukránok viszont egyre inkább úgy gondolják, hogy ők voltak a Rusz. Moszkva ezt a nevet csak ellopta. Mindkét fél célja az, hogy meggyőzze a világot – de elsősorban saját nemzetüket – hogy ők a valódi örökösei a Rusznak ezzel is erősítve saját országuk legitimitását.

Az ukránok célja, hogy bebizonyítsák a világnak és maguknak, hogy valójában az oroszok bitorolják a „ruszkij” nevet és Ukrajna az ősibb ország, így joga van a függetlenséghez. Az oroszok célja pedig megmutatni, hogy a Rusznak ők az örökösei, így ahogyan a Moszkvai Nagyfejedelemség egyesítette a szétszakadt keleti szlávokat úgy a modern Oroszországi Föderáció is csak történelmi kötelességét folytatja.

A cikkben szeretném röviden ismertetni az orosz-ukrán közös történelmi múltat. Itt leginkább a Kijevi Ruszt értem alatta. Ebből kifolyólag nem célom a Lengyel-Litván Unió, a Romanovok Oroszországának az ukrán nacionalisták tevékenységének a bemutatása.

A Kijevi Rusz rövid bemutatása

Mielőtt bemutatnám a napjaink politikai csatározásait érdemes egy rövidebb történelmi áttekintést adni a Kijevi Rusz történelméről.

A történelmi áttekintés

A Kijevi Rusz létezését 862 – 1242-ig tartó időszakra tehetjük. A történelmét a korabeli Régmúlt idők elbeszélése című krónikából ismerhetjük meg. E szerint az itt élő szlávok visszahívták a korábban elűzött varégokat – akiket ruszoknak is hívtak – azért, hogy segítsék megszervezni ezt a gazdag államot, valamint kiűzni a kazárokat. Rurik érkezett ide két testvérével Szineusszal és Truvorral. Rurik Novgorodban másik kettő Beloozeróban és Izborszkban telepedett le. Utóbbi kettő gyorsan meghalt és Rurik átvette az ő birtokaikat is. Dinasztiáját 862-ben alapította meg novgorodi központtal. Utódai I Fjodorig, azaz 1598-ig voltak Oroszország uralkodói. Halálával beköszöntött a zűrzavaros időszak (1598-1613), ami a Romanov-dinasztia hatalomra jutásával ért véget.

Visszatérve 862-be: Rurik két embere Aszkold és Dir elfoglalták Kijevet és ők itt telepedtek le. Rurik 879-ben halt meg, akit Oleg követett. Ő volt az, aki legyőzte Aszkoldot és Dirt és 882-ben elfoglalta Kijevet, ahova Novgorodból áttette a központot. Őt Igor követte, aki feleségül vette Olgát. Olga személye azért említésre méltó, mert mind az oroszok mind az ukránok tisztelik. Ukrajnában állami kitüntetés Oroszországban egyházi kitüntetés van róla elnevezve.

A Kijevi Rusz következő jelentős uralkodója I. Vlagyimir novgorodi fejedelem és kijevi nagyfejedelem. 988-ban ő keresztelte meg országát. Ezzel létrehozta a keleti ortodox szláv államot. Zelenszkij rendelete szerint Vlagyimir megkeresztelését július 28-át az ukrán államiság napjaként kell megünnepelni.

Vlagyimirt I. (Átkozott) Szvjatopolk követte, aki meggyilkoltatta Vlagyimir három fiát. Uralkodása rövid volt, mert I. (Bölcs) Jaroszláv átvette tőle a hatalmat. A Rusznak ő volt az utolsó jelentős uralkodója az ország utána hanyatlásnak indult. A XII. századra a Rusz több fejedelemségre szakadt. Formálisan egy ország volt azonban a fejedelemségek: Novgorod, Rosztov-Szuzdal, Polock, Szmolenszk, Csernyigov, Rjazany, Pereszjavl egyre nagyobb önállóságra tettek szert. Amikor 1240-ben a Mongolok elfoglalták Kijevet, akkor már egy széteső birodalmat győztek le.

A Kijevi Rusz problematikája

Az előző alfejezetből több dologra lehetünk figyelmesek. Egyrészről az alapító dinasztia Rurik vezetésével sem nem orosz sem nem ukrán volt, hanem varég. A Régmúlt idők elbeszélései krónika szerint ráadásul a varégokat hívták ruszoknak nem a szlávokat. Tehát az idők folyamán a szlávok és a ruszok összeolvadtak.

A történelemszemléletet tekintve az orosz identitás alapját az 1674-es Kijevi Szinopszisz című könyv adja. Lényegében Kijev – Vlagyimir – Moszkva egyirányú történelmi fejlődés volt. Oroszország Kijevben kezdődik és a kisoroszok (ukránok) és a nagyoroszok egy nemzet. A következő évszázadban megérkezett az ukrán válasz: „A ruszok vagy Kisoroszország története”, ami valamikor a XVIII. század végén XIX. század elején jelent meg.

E szerint az igazi ruszok az ukránok nem az oroszok, tehát Oroszország nem a Kijevi Rusz örököse. A probléma az, hogy mind az ukrán, belarusz és orosz nyelv a Rusz felbomlása után jött létre. Mindhárom népnek a közös őshazája a terület. Ez viszont elvezet napjaink problémájáig.

Az orosz-ukrán álláspontok okai

Mind az Oroszországi Föderáció mind Ukrajna úgy gondolja, hogy a Kijevi Rusznak az örökösei. Előbbi testvérnépként gondol Belaruszra és Ukrajnára. Utóbbi azonban egyedüli örökösként gondol magára, míg az oroszok csak ellopták tőlük a múltat. A kérdés miért olyan fontos ennek a két országnak a Kijevi Rusz, hiszen 1242-ben megszűnt? A válasz a történelmi legitimitás. Mindkét állam saját politikáját a régi múlttal próbálja igazolni.

Ukrajna álláspontja

Kétségkívül az ukránoknak nehezebb dolguk van, mint az oroszoknak. Ukrajna, mint állam 1991 előtt sosem létezett. Ezzel szemben Oroszország igen. Az oroszoknak több évszázados történelmi múltjuk van önálló állammal, uralkodókkal, győzelmekkel, forradalmakkal stb. Ukrajna ezzel szemben mindig is valamilyen birodalom része volt. Ha a mai területeit nézzük, akkor a történelem bizonyos szakaszaiban mindig más államok uralták területeik egyrészét: Magyar Királyság, Lengyel-Litván Unió, Habsburg Birodalom, majd Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Szovjetunió és a két világháború közötti Lengyelország.

Mivel az ukránoknak nem volt „önálló történelme” ezért kreálni kellett. A Kijevi Rusz az az időszak, amire vissza lehet nyúlni arra hivatkozva, hogy az a modern Ukrajna őse. Hiszen, ha Kijev megakar szabadulni Moszkva örökségétől akkor ez az az időszak, aminek az újra értelmezésével független országgá válhat. Ha Kijevi Rusz a modern Ukrajna alapja és a Moszkvai Fejedelemség Oroszországé akkor Ukrajna ősibb, Oroszországnak nincs joga testvérként kezelni őket és Ukrajna Európa része.

A modern kijevi politika pedig mindig is törekedett arra, hogy szakítsanak Oroszországgal. Jó példa erre a második ukrán elnök – akit nyugaton szeretnek oroszbarátként emlegetni – Leonyid Danyilovics Kucsma 2003-ban megjelent könyve: Україна — не Росія (Ukrajna nem Oroszország). De a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra jutott Viktor Andrijovics Juscsenko elnök is folytatta nyugati orientációját. A 2014-es majdani események meg még inkább orosz ellenes irányba tolta az ukrán politikát.

Ezekből kiindulva Ukrajna nem ismerheti el a Kijevi Ruszt közös őshazának, mert akkor automatikusan az orosz narratíva érvényesül miszerint testvérnépek. Ha kulturális, gazdasági, nyelvi és politikai függetlenségre törekszik Moszkvától, akkor ki kell sajátítaniuk a Kijevi Ruszt és azt kell mondaniuk, hogy a később létrejött Moszkvai Nagyfejedelemség az, aki elbitorolta a Rusz nevet abból a célból, hogy saját politikai terjeszkedésére felhasználja. Tehát visszakell venni a Ruszt az oroszoktól. Erről a következő fejezetben lesz részletesebben szó, ahol a gyakorlati eseményekre térek ki az információs/pszichológiai hadviselés terén.

Oroszország álláspontja

Az Oroszországi Föderáció helyzete sokkal könnyebb. Több százéves önálló államisággal rendelkeznek és még a Moszkvai Nagyfejedelemség uralkodói dinasztiája is megegyezik azzal a dinasztiával, akik még a mongol pusztítás előtt Kijevben uralkodtak. Továbbá III. (Nagy) Iván uralkodása alatt 1480-ban függetlenedtek a tatároktól. Ő tette meg a bizánci kétfejű sast címerré, ami jelenleg is Oroszország címere. Innentől kezdve definiálja magát Moszkva harmadik Rómának és III. Iván alatt sok régi területet foglaltak vissza, ami a Kijevi Ruszhoz tartozott.

Tehát a Moszkvai Nagyfejedelemség már közel 600 évvel ezelőtt is úgy tekintett magára, mint a Kijevi Rusz örökösére, aminek a legfontosabb feladata a régi területek visszafoglalása, ami – akkori viszonylatban – közel 250 éve elveszett. Ez a logika végig követte az orosz történelmet a Romanovok alatt is. I. (Nagy) Péter, II. (Nagy) Katalin: mindegyikőjük célja a régi történelmi határok visszaszerzése volt.

Ez a történelem értelmezés a modern Oroszországban is megfigyelhető. Ők továbbra is úgy gondolják, hogy a Kijevi Rusz a közös őshaza, hiszen ebből kiindulva legitim az az álláspont, hogy az orosz-ukrán testvérnép és régen egy országba tartoztak csak a történelem közbe szólt. A közös történelmi múlt miatt komoly érzelmek fűzik az oroszokat az ukrán és belarusz területekhez. A jelenlegi geopolitikai érdekeknek is tökéletes ez a történelemszemlélet.

Ha a Moszkvai Nagyfejedelemség a Kijevi Rusz egyenes folytatása – hiszen ott is Rurikok uralkodtak és ők kezdték újra összegyűjteni a területeket – és a három ország – Oroszország, Belarusz, Ukrajna – testvérnemzet így joggal tekintheti ezeket az országokat Moszkva saját érdekszférájának. Hasonlóan, mint ahogy az Egyesült Államok az egész amerikai kontinenst saját belügyének tekinti.

A fentiekből jól látható, hogy miért ilyen fontos napjainkban is a Kijevi Rusz öröksége, főleg úgy, hogy a jelenleg is zajló háborúban is komoly szerepet játszik az eltérő múlt értelmezés. Továbbá mindkét fél igyekszik meggyőzni a másik felet saját igazáról, az ukrán narratívát pedig erőteljesen felerősítette a nyugati sajtó.

Harc az emberekért

Természetesen a fent említett szembenállás a gyakorlatban is megjelenik a politikai kommunikáció során, újságcikkekben, vlogokban stb. A cél, hogy meggyőzzék az átlagembert a saját igazukról, legyen az ukrán vagy az orosz álláspont. Akkor sikeres a narratíva, ha minél többen elhiszik. A következőkben a gyakorlatban megnyilvánuló példák következnek.

Példák az oroszok és ukránok tevékenységére

Az oroszok természetesen a kezdettől fogva azon az állásponton vannak miszerint az orosz-ukrán-belarusz népek testvérek. Ez mindig is így volt csak a szerencsétlen történelmi folyamatoknak köszönhető, hogy ma külön országokban élnek. „A Szovjetunió felbomlása volt a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” – hangzik Putyin híres idézete.

A 2021-ben publikált kétnyelvű cikke pedig híressé-hírhedté vált, ahol az orosz-ukrán nép közös történelméről értekezik és a két nép egységéről. Az orosz részről ez válasz volt a több éve tartó ruszofób ukrán politikára, amit szerintük a nyugat támogat 2014 óta.

Kirill pátriárka is megegyező véleményen van Putyinnal, aki szintén úgy gondolja, hogy a három szláv ország egy közös őstől ered és mind az orosz világnak a része. Tehát a Kijevi Rusz orosz szempontból igazolása annak, hogy Oroszország csak a saját történelmi népei igyekszik biztonságban tudni. Ukrajnának viszont a Rusz a független ukrán államot jelenti.

A fent említett problematikája a Kijevi Rusznak már a háború előtt is egyre inkább kezdte foglalkoztatni a kijevi gondolkodást. 2021. augusztus 31-én Olekszij Aresztovics feltöltötte youtube csatornájára azt az interjút, amit Roman Cimbaljuknak adott. Itt azt javasolta, hogy az ukrán államot Rusz-Ukrainának kellene hívni ezzel is megfosztva az Oroszországi Föderációt a „russzkij” brendtől. „Végül megkell őket fosztanunk a „russzkij” brendtől. Azért küzdök, hogy ezt a háborút helyesen „russzko-rosszijszkaja”[1] háborúnak hívjuk. A Rusz mi vagyunk.”

Az ellopott történelem narratívát már több nyugatra kommunikáló ukrán vlogger is terjeszti. Annak ellenére, hogy „csak” vloggerek fontos őket megemlíteni, mert angolul nyugatra kommunikálnak, tehát a céljuk a nyugati ember megszólítása és az ukrán érdekek közvetítése. Ezt nem kell elítélni, mivel természetes, amit csinálnak. Helyén kell kezelni őket és tudni, hogy tevékenységükkel ők is beszálltak az információs hadviselésbe, ami a Kijevi Ruszért folyik.

Anna Danyilcsuk youtube csatornáján több videót szentelt már annak, hogy bebizonyítsa hazája történelmét Oroszország elrabolta. Videóiból jól látszik a jelenlegi ukrán gondolkodásmód. A témák között megtalálható az egyház kérdése, a Krím miért is volt mindig is és lesz mindig is Ukrajnáé vagy éppen a Kijevi Rusz történelme. Itt azt állítja, hogy a Rusz tradícióit nem örökölte Oroszország, Moszkva a mongol hordák örököse és csak Nagy Péter találta ki az Orosz Birodalom elnevezést.

Ugyan sokszor nem pontosan hivatkozik a történelmi eseményekre, mint például az egyik videójában azt állítja, hogy Novgorod is Kijevből nőtt ki, ami viszont nem igaz, mivel a fent írtakban kiderült, hogy Rurik Novgorodban uralkodott és utódja Oleg foglalta el csak Kijevet.

E mellett szereti az orosz népet úgy beállítani, akik rajonganak a despotákért – mint Vlagyimir Putyin – és ezért minden diktátor az orosz nép szülöttje. Tehát mindenki felelős Vlagyimir Putyin hatalomra jutásáért. Nem a rendszer hibája, hanem a nép hibája, hogy megválasztották.

Az pedig, hogy mennyire nem légből kapott az állítása miszerint Oroszország nem a Rusz, hanem a Moszkvai Nagyfejedelemség felmerült már hivatalosan is Ukrajnában, hogy Oroszországot nevezzék át Moszkóviára. Az ukrán elnök honlapján a petíció elérte a 25000 aláírást, aminek következtében az elnök is foglalkozik a kérdéssel. Utasította a miniszterelnököt, hogy nézzen utána a lehetséges jogi megoldásoknak.

Itt még Aresztovics 2021-es interjújához is visszakanyarodunk, ahol a rusz brendjétől akarja megfosztani az oroszokat. Továbbá Anna Danyilcsuk videójához – ami ugyan válasz volt erre a petícióra – ahol támogatólag nyilatkozik erről és javasolja Aresztovics Ukraina-Rusz elnevezését is. A korábbi orosz elnök Dmitrij Medvegyev Twitteren úgy kommentálta az ukránok ötletét, miszerint az oroszoknak Schweinisch Bandera-Reich azaz Disznó-Bandera Birodalomra kellene átnevezni Ukrajnát.

A korábbi fejezetben kifejtett álláspontot miszerint, ha Ukrajna függetlenedni akar Oroszországtól, akkor egy választása van kisajátítani a Kijevi Rusz történelmét. Ezt bizonyítja Volodimir Zelenszkij elnök kijelentése, ahol azt állítja az orosz és ukrán nép nagyon távoli rokonok.  Kiemelendő, hogy ez még háború előtti felszólalás. Tehát nem a 2022-es orosz támadás okozta a törést az orosz-ukrán viszonyban.

Továbbá egy 2021-es kutatás szerint amit az ukrán Rating Group «Рейтинг» végzett, bizonyítja, hogy az ukrán nép valóban nem gondolja magát már egynek az orosszal. Ami azt jelenti országos szinten 55% van ellene és 41% mellette. Az is kiderült miszerint az ukránok 75%-a tekinti magát a Kijevi Rusz kizárólagos utódjának és csak 8% szerint Oroszország a kizárólagos utód.

John Mark Dougan oroszbarát vlogger videójában megjelent, ahol Jan Gaginnal a Donyecki Népköztársaság elnökének tanácsadójával mutatnak be Ukrajnából zsákmányolt könyveket, ami véleményük szerint a társadalom oroszellenes indoktrinációját szolgálja. Internetes keresés után néhány könyv megtalálható, amit bemutatnak a videóban:

  • Leonyid Kucsma: Європейський вибір (Európai választás) 2002
  • Mihajlo Grusevszkij: Як жив український народ. Коротка історія України (Hogyan él az ukrán nép. Ukrajna történelme röviden) 1915 reprint: 1991.
  • Vaszil Marocsko: Голодомор 1932-1933 (Holodomor 1932-1933) 2000-es évek.
  • Россия и ее „колонии”. Как Грузия, Украина, Молдавия, Прибалтика и Средняя Азия вошли в состав России (Oroszország és gyarmatai, Hogyan lett Grúzia, Ukrajna, Moldova, a balti államok és Közép-Ázsia Oroszország része) 2007
  • Valentyin Kozsevnyikov: Яка національна ідея українців? Що таке український націоналізм? Хто такі українські націоналісти? (Mi az ukránok nemzeti elképzelése? Mi az ukrán nacionalizmus? Kik az ukrán nacionalisták?) 2011

Az amerikai érdek az eseményekben

Az Egyesült Államoknak is megvannak az érdekei az orosz-ukrán történelmi harcban. Nyikolaj Sztarikov politikai szereplő szerint Washington célja az antitézis azaz Ukrajnában az Anti-Oroszország létrehozása. Ezt még nem sokkal a krími események után fejtette ki, jóval a háború kezdete előtt. De azóta az orosz elnök Vlagyimir Putyin is erre az álláspontra helyeződött.

Véleménye szerint ez a projekt már jóval a XIX. századig nyúlik vissza és a kollektív nyugat mindig is elakarta ragadni Ukrajnát az Orosz Birodalomtól. Ez volt a célja az Osztrák-Magyar Monarchiának, Lengyelországnak és most az Egyesült Államoknak is. Zbigniew Brzezinski szerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni.

Persze feltehető a kérdés, hogy miért is lenne jó egy Anti-Oroszország létrehozása? Több okból is:

  • Létrejönne egy nyugati orientációjú szláv ortodox ország
  • Aláásná Putyin és Lukasenko rendszerét
  • Ukrajna hídfőállásként szolgálna a keleti terjeszkedés felé
  • Erőt adna Oroszország és Belarusz ellenzékének
  • Putyin elveszítheti befolyását Közép-Ázsiában
  • Ha Ukrajna válik a Russzá, akkor az egész orosz történelmi legitimitás elveszik a föderáció összeomolhat

Egyébként valóban megjelent nyugati oldalon is egyre több helyen az az elmélet miszerint Oroszország csak bitorolja a Kijevi Rusz történelmét Ukrajnától. Ez látható több internetes cikkben is. Ugyan „csak cikkek” mint a vloggerek is „csak vloggerek” viszont ezek azok a források, amiből az átlagember tájékozódik. Mivel átlalában 7 másodpercig tart egy ember érdeklődése így elég csak egy jó címet adni és a szalagcímeket átolvasva már lehet ideákat ültetni az ember agyába. Csak néhány példa:

  • Hogyan használta régóta Moszkva a történelmi Kijevi Rusz államát, hogy expanzionizmusát igazolja
  • Történelem lopás: Hogyan rabolja el Moszkóvia Ukrajna történelmét
  • Sajnálom Mr. Putyin. Ukrajna és Oroszország nem ugyanaz az ország
  • Ukrajna korai állama a Kijevi Rusz a 11. században élte aranykorát

Az is megfigyelhető egy Google keresés által, hogy az angol nyelvű források a háború előttről többször hivatkoznak középkori Oroszországként a Ruszra, viszont a háború után több cikk jelent meg, ami már középkori Ukrajnaként hivatkozik rá.

Egyébként kiemelendő, hogy tárgyilagos cikkek ugyanúgy vannak, ami leírja, hogy igazából egy közös ősről van szó, ami nem volt se orosz se ukrán. Azonban ez, ahogyan korábban ki lett fejtve az orosz narratívának kedvez, mivel ebből következik, hogy testvérnépek.

Itt jönnek képbe az amerikaiak, akik az oroszok szerint az ukrán nemzetébredést mesterségesen kreáltak ezzel az ellennarratíva terjesztésével. A cél az Anti-Oroszország létrehozása és a Föderáció népeinek megbontása. Ezt bizonyítja az, hogy nem csak ukránok, hanem ellenzéki belaruszok, oroszok, csecsenek és grúzok is harcolnak Ukrajnában jelenleg az oroszok ellen.

Viszont az ukrán álláspont, ahol ők most a saját nemzetszületésükben gondolkodnak, akik több évszázados elnyomás után függetlenednek a Moszkvai Nagyfejedelemségtől. Náluk ez egy természetes folyamat, ami most történik.

A két legnagyobb különbség a két oldal között tehát, amíg az egyik szerint egy mesterséges folyamat zajlik nyugatról megtámogatva, addig a másik szerint egy természetes nemzetfejlődés történik.

Összefoglalás

Végső soron elmondható, hogy a háború a történelemben is zajlik, hiszen egy ország legitimitásának és függetlenségének fontos része a gazdag történelmi múlt, ahol évszázados létezésüket bizonyítják. Oroszország szempontjából azt láthatjuk, hogy ismételten régi történelmi területeiket megszállta a nyugat és ők felszabadítóként érkeznek. Az ukrán szempontból pedig a függetlenedésre csak egy lehetőség van a teljes közös történelmi múlt tagadása az oroszokkal és a Kijevi Rusz kisajátítása. Továbbá ezzel magát az 1000 éves Oroszország eszméjét is elpusztítják helyére Ukrajnát állítva. Ez a nyugati országoknak elsősorban az Egyesült Államoknak kedvez, akik Nyikolaj Sztarikov szavaival élve Ukrajnából Anti-Oroszországot akarnak kreálni.

[1] Ez lefordíthatatlan magyarra. A különbség a russzkij és a rosszijszkij között az, hogy míg az előbbi etnikailag orosz addig az utóbbi már állampolgári alapon orosz csak, tehát az Oroszországi Föderáció állampolgára. Aresztovics kijelentése azt sugallja, hogy az ukránok az igazi oroszok -russzkij- még a Föderációban csak mesterségesen kreált oroszok -rosszijszkij- élnek. Ez pedig a háborúban megindult a ukrán narratívának kedvez miszerint az Oroszországi Föderáció egy mesterséges állam, amit a Moszkvai Nagyfejedelemség magterülete tart egyben ezért fel kell bomlasztani.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Robert Anasch on Unsplash.

A Az Oroszországi Föderáció és Ukrajna harca a Kijevi Rusz történelmi örökségéért bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Kiberműveletek az Izrael és Hamász közötti háborúban

Mon, 30/10/2023 - 12:54

Miközben Izrael a Hamásszal zajló háborúját vívja a szárazföldön, sokak számára nem ismert, hogy a harc korántsem kizárólag a fizikai közegben zajlik, hanem jelentős mértékben kiterjed a kibertér virtuális valóságára. Milyen kibertámadások érték eddig Izraelt, és milyen aktorok állhatnak a műveletek mögött? Mi a jelentősége és jellege a kiberhadviselésnek korunk konfliktusaiban? Jelen cikk ezen kérdések megválaszolására kíván áttekintő elemzést nyújtani.

Csupán 12 perccel azután, hogy Izrael felé megindultak a Hamász rakétacsapásainak sorozatai, 2023. október 7-e reggelén a kibertérben is támadások láncolata indult el az izraeli digitális infrastruktúra ellen. Hasonlóan a rakétacsapásokhoz, melyek Izrael légvédelmi rendszerének, a Vaskupolának a túlterhelését kívánták elérni, az első kibertámadások szintén a túlterhelés módszerével igyekeztek csapást mérni az izraeli informatikai rendszerekre.

Ezek a műveletek működésüket tekintve ugyanis a DDoS-támadás (Distributed Denial of Service) vagyis kiterjesztett szolgáltatásmegtagadás kategóriájába tartoznak, céljuk általában egy adott (digitális) infrastruktúra rendelkezésre állását megakadályozni. Ez különösen is olyan rendszerek esetében jelenthet számottevő kárt, melyek folyamatos működése valamilyen (állami) alapfunkciót biztosít, így például a kritikus infrastruktúra leállításával megszakadhat az energiaellátás, egy kormányzati felület támadásával ellehetetlenülhet a háborús időben kiemelt jelentőségű közérdekű tájékoztatás. Ennek érdekében a támadó az adott célrendszer felé sorozatos, nagyszámú lekérést indít, melyet az túlterheltsége miatt így a valódi felhasználók felé sem tud biztosítani. Mivel ez a kibertámadási forma a mennyiségen és nem a felhasznált programok fejlettségén alapszik, így ez az egyik legalapvetőbb támadási eszköz, mely széles körben alkalmazható.

Csak október 7-én közel 30 ilyen túlterheléses támadás érte az izraeli kiberinfrastruktúrát, 36 százalékuk a kormányzat, 10 százalékuk a média, 9 százalékuk pedig a közlekedés ellen irányult. Az egyik izraeli kormányzati oldal elleni támadás mértéke tízszerese volt az átlagos forgalomnak, ugyanis közel 13 ezer IP-címről érkezett összességében másodpercenkénti 1 millió lekérés, jól szemléltetve a túlterheléses támadások arányait. Nagy valószínűséggel ilyen támadásnak tudható be az egyik legolvasottabb izraeli híroldal, a Jerusalem Post leállása is, melyért az Anonymus Sudan hackercsoport vállalt felelősséget.

További támadási módszerek

A támadók azonban a túlterheléses támadásokon túl számos egyéb módszert is felhasználtak műveleteikhez, melyek céljai ilyen módon az előbbiektől különbözve általában nem a rendelkezésre állás, hanem az adott kiberinfrasturktúra sértetlenségére irányultak, mely rendszerint adatmódosításban nyilvánult meg. Ezek legjelentősebb példái közé tartoznak a Red Alert applikációba való behatolás, és a RedAlert – Rocket Alerts program hamisítása. A Red Alert azon applikációk közé tartozik, melyek a felhasználót valós időben értesíteni tudják a már észlelt, Izrael felé tartó tüzérségi lövedékekről és rakétákról, ezáltal lehetővé téve a gyors és megfelelő reagálást. Éppen ezért az ezen program ellen irányuló műveletek komoly következményekkel járhatnak az azt felhasználó izraeli polgárok biztonságára nézve, így kiemelt célponttá téve azt a kibertámadások számára. Az AnonGhost hackercsoport az Izrael elleni szárazföldi műveletekkel párhuzamosan egy sérülékenységet kihasználva behatolt a Red Alert rendszerébe, ahonnan hamis üzeneteket, többek között közeledő nukleáris csapásról szóló figyelmeztetést küldtek a felhasználóknak. A jelenlegi konfliktus kirobbanása miatt még relevánsabb lett az előrejelző alkalmazások telepítése, így a helyzetet a támadók további módszerekkel igyekeztek kihasználni. Eközben ugyanis a szintén ilyen szolgáltatásokat biztosító RedAlert – Rocket Alerts is a kiberműveletek célkeresztjébe került, azonban más típusú módszerrel került felhasználásra. Ez az applikáció ugyanis egy spoofing, tehát hamisítási művelet tárgyává vált, vagyis a támadók az eredeti programot felhasználva készítettek hamis alkalmazást, mely az eredetit imitálva érzékeny adatokat gyűjthetett a felhasználókról. Az álprogram a minél nagyobb elérés és megtévesztés érdekében az URL-t (Uniform Resource Locator), vagyis a webcímet is hamisította, ugyanis annak szövege az eredeti oldaltól csupán egyetlen, „s” karakterrel különbözött, és amíg az iOS-verzió oldalon található hivatkozása valóban az eredeti szoftverre irányult, addig az Android-verzió látszólag hiteles hivatkozása viszont a rosszindulatú szoftvert töltötte le.

Kibertámadások fizikai célpontokkal

Az Izrael elleni kibertámadások azonban célpontjukat tekintve nem korlátozódtak kizárólagosan a virtuális térre, számos esetben ezen műveletek a fizikai (kritikus) infrastruktúra elemei felett kívánták átvenni a kontrollt. Ilyen módon kiemelt célponttá váltak az ICS-ek (Industrial Control System), vagyis az ipari irányításért felelős rendszerek, melyekbe a támadók különféle sérülékenységeket felhasználva igyekeztek behatolni. Szintén kihasználható sérülékenységeket biztosíthatnak a támadók számára azok az izraeli biztonsági kamerák, melyek RTSP-protokollal (Real Time Streaming Protocol), vagyis valós idejű közvetítést lehetővé tévő internetes kapcsolattal rendelkeznek, ugyanis amennyiben egy ilyen eszköz gyenge biztonsági konfigurációval rendelkezik, úgy kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy a rendszerbe behatolva a támadók Izrael bizonyos területeiről folyamatos képet kaphassanak. Szintén fizikai rendszerek sérülékenységére világított rá egy bár marginális hatással bíró, de különleges módszerű kiberművelet, mely során a támadók két izraeli digitális hirdetőtábla felett vették át az irányítást, melyen keresztül a Hamászt támogató üzeneteket sugároztak.

Válaszcsapások és védekezés

A különféle Izraelt érő kibertámadások azonban nem maradtak válasz nélkül, és számos palesztin érdekkörbe tartozó digitális infrastruktúra ellen is műveletek indultak el. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az izraeli non-profit egészségügyi szervezet, a United Hatzalah adománygyűjtő weboldala túlterheléses támadás alá került, a palesztinok segélyezését biztosító Medical Aid for Palestine nevű jótékonysági szervezet is elérhetetlenné vált ideiglenesen, szintén egy DDoS-támadás miatt. A virtuális térben is zajló konfliktusba időközben egy új aktor is csatlakozott, az Indian Cyber Force nevű csoport ugyanis Izrael mellett kiállva palesztin célpontokra mért csapást a kibertérben. A csoport megtámadta a Palesztin Nemzeti Bank és a Nemzeti Telekommunikációs Csoport, valamint magának a Hamásznak a hivatalos honlapját, különféle Izraelt támogató üzeneteket hagyva a weblapokon. Mindeközben a támadásokra reagálva Izrael folyamatosan fejleszti kibervédelmét, melynek egyik kulcsfontosságú eleme a mesterséges intelligenciát is felhasználó Cyber Dome, melynek célja a digitális infrastruktúrák védelmével egy olyan biztonsági védőernyő létrehozása, mint amelyet a hasonló nevű Iron Dome (Vaskupola) valósít meg a kinetikus fenyegetések elleni védelem terén.

A kibertámadások aktorai

Mint minden kibertérben zajló műveletnél, úgy itt is felmerül a kérdés, hogy valójában milyen csoportok állhatnak ezen különféle módszerű és motivációjú támadások mögött. Bár a virtuális tér adottságaiból fakadóan az aktorok pontos azonosítása komoly kihívást jelent, és nem minden esetben teszi lehetővé azok valódi identitásának felderítését, a hackercsoportok egy része nyilvános kommunikációt folytat sikeres támadásaik bemutatására, tevékenységük népszerűsítésére. Ilyen módon egymástól elkülöníthetővé válnak a jelenlegi konfliktus kiberműveleteinek legfontosabb szereplői, részben felfedve a harcoló felek dinamikáját. A konfliktus alapvető jelensége lett a hacktivizmus, vagyis a politikai motivációjú hackertevékenység, melynek következtében számtalan kisebb, általában azonosítatlan hackercsoport kapcsolódott be a műveletekbe. Az izraeli célpontokat támadó aktorok közül kiemelkedik a korábban már az orosz-ukrán konfliktusban orosz oldalon tevékenykedő Killnet csoport, mely az izraeli kormányzati oldalra való behatolást vállalta magára, valamint a már említett AnonGhost, és az Anonymus Sudan is kulcsfontosságú szerepet játszott a támadásokban. Emellett felbukkant a kibertérben a vélhetően gázai lokalizációjú Storm-1113 csoport is, mely az izraeli energia, védelmi és telekommunikációs szektort támadta.

Ezzel szemben a palesztin célpontok támadásában az Indiához köthető hackercsoportok játszanak domináns szerepet, így a Team UCC és a már említett Indian Cyber Force is Izraelt támogatja a kiberműveletek során. Utóbbi csoport nemzeti hovatartozásának elismerése azonban eszkalációs következményekkel járt, ugyanis tevékenységükre válaszul számos, palesztinokat támogató hackercsoport magát az indiai állami digitális infrastruktúrát kezdte támadni, rámutatva ezzel az identitás felfedésének kockázataira a kibertérben.

A kibertér, mint hadszíntér különleges jellemzőit bizonyítja, hogy a két fő oldal mellett olyan aktorok is megjelenhetnek, melyek a káoszt igyekeznek kihasználni bármilyen fajta elköteleződés nélkül, így például a ThreatSec csoport mind izraeli, mind palesztin célpontokat egyaránt kibertámadás alá vett.

A kiberhadviselés jellege és szerepe – konklúzió

Összességében tehát a jelenlegi Izrael és Hamász közötti háború már első napjától fogva demonstrálta az egyik legújabb hadműveleti térben, a kibertérben történő hadviselés és műveletek nemzetközi konfliktusokban játszott szerepét és különleges jellegét. Amint az már a konfliktus első napján bebizonyosodott, napjaink fegyveres harcai nem csupán a kinetikus hadviselésre korlátozódnak, hanem a különféle műveletek a kibertérre is kiterjednek, akár a szárazföldi műveletek közvetlen támogatását is szolgálva ezáltal. Ennek a virtuális hadszíntérnek a sajátosságaiból fakadóan azonban a hadviselő feleket nagyon nehezen (vagy sokszor egyáltalán nem) sikerül azonosítani, valós hátterük és identitásuk fedett, és ahogyan bebizonyosodott, nemzeti hovatartozásuk elismerése azonban akár nemzetközi szintű eszkalálódáshoz is vezethet. Ezen csoportok egyre gyakrabban politikai motivációkkal rendelkezve „hacktivista” entitások, melyek azonban képességeikben és elköteleződésükben is rendkívül széles skálán mozognak, így a köztük való együttműködés nem jellemző, inkább alkalomszerű. Módszereik ehhez igazodva szintén különbözőek, a mennyiségi erőre támaszkodó DDoS-támadásoktól egészen a fejlettebb képességeket igénylő rendszerbehatolásokig terjednek. Célpontjaik, a kiberhadviselés kinetikus hadviseléssel szembeni jellegére rámutatva, már nem korlátozódnak a (digitális) katonai infrastruktúrára, hanem legtöbbször közvetlenül az állami rendszerek és a polgári lakosság ellen irányulnak, mely különféle további kockázatokat rejthet magában. Ilyen módon tehát az Izrael és Hamász közötti háború újabb bizonyosságot adott napjaink nemzetközi konfliktusainak megváltozott dinamikájáról, demonstrálva a kiberhadviselés egyre meghatározóbbá váló szerepét és különleges jellegét.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Markus Spiske on Unsplash.

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október 31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Kiberműveletek az Izrael és Hamász közötti háborúban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Afrika ébred – avagy a katonai puccsok sorozata a fekete kontinensen: Gabon

Sun, 15/10/2023 - 23:55

Pörögnek az események a fekete kontinensen. Július 26-án Nigerben is végbement egy katonai hatalomátvétel és nem kellett sokat várnunk a következőre. Augusztus 26-án a Közép-Afrikában található országban, Gabonban egy választást tartottak, amelynek államcsíny lett a vége, de ne szaladjunk ennyire előre. A jelenlegi helyzetet elemezve az augusztusi történések hátterében az ország bemutatása után történelmi kontextusból is vizsgálni kívánom az országot.

 

Röviden az országról

Gabon – hivatalos nevén Gaboni Köztársaság – az Egyenlítő mentén helyezkedik el, Közép-Afrika nyugati partján. Szomszédos országok: Északon Kamerun, Keleten és – egyben Délen – a Kongói Köztársaság. Megközelítőleg 2,3 milliós lakossággal bír, 267667 km² területen, ebből következően, az ország népsűrűsége 9 fő/km². Gabon legelső lakosai a pigmeusok voltak. A pigmeusok ismertek a vadászó-gyűjtögető kultúrájukról és a különösen alacsony termetükről, amely felnőtt embereknél átlagosan 150 cm. Gabon hivatalos nyelve a francia, emellett körülbelül 50 etnikai csoport él az országban, akiknek szintén megvan a saját nyelvük. A keresztény vallás a domináns az országban, a lakosság körülbelül 76%-a gyakorolja a vallást. Fővárosa Libreville, amelynek egy 2013-as jelentés szerint megközelítőleg 797003 lakosa lehet.

A Bongo család 55 éve hatalmon

Gabon 1960-ban kiáltotta ki függetlenségét Franciaországtól és azóta is mindössze 3 elnöke volt. Több, mint 41 évig volt az ország első embere Omar Bongo Ondimba, amíg a halála után át nem vette helyét a fia, Ali. Ali Bongo Ondimba 2009 óta vezeti az országot. Omar Bongo mellesleg akkora tekintélyre tett szert, miután többször is vállalt mediátor-szerepet afrikai válsághelyzetekben, nem elhanyagolható szerepe volt az úgynevezett „Françafrique” kialakításában, amely egy kooperáció Párizs és a volt francia gyarmatok közt a kontinensen. Ámbár édesapja a franciákkal való együttműködésre törekedett, fia megpróbált minél jobban elhatárolódni a volt gyarmatosító nagyhatalomtól.

Augusztus 26., a választás napja

Augusztus 26-án, amikor a gaboni embereknek 14 jelölt közül kellett eldönteniük, hogy ki a legmegfelelőbb az ország vezetésére, el kellett dönteniük, hogy adnak egy harmadik esélyt Ali Bongo Ondimba elnöknek, vagy legelőször hivatalba helyeznek egy, a nem a Bongo családhoz tartozó személyt, Albert Ondo Ossa-t, aki a fő ellenzéki jelölt volt. A 2,3 milliós lakosságból „csak” 850 ezer regisztrált szavazó van, akik az ország- illetve a községek, városok és törvényhozói hatóságok élére választanak vezetőséget egy fordulóban. Azonban amikor véget ért az elnök- és parlamenti választás, akkor a gaboni kormány kijárási tilalmat vezetett be és blokkolták az internet-hozzáférést az országban. Ezek után megkezdődhetett a szavazatszámlálás. A kijárási tilalmat a közép-afrikai nemzet kommunikációs minisztere, Rodrigue Mboumba Bissawou jelentette be az állami televízión. A bejelentés alapján este 7 óra és reggel 6 óra (helyi idő szerint) között fog tartani a tilalom. Az internet-hozzáférés blokkolását pedig azért vezette be, mert „dezinformációt terjesztettek a kormányról és a választásról.” A hivatalban lévő elnök a harmadik hétéves megbízatására várt, hogy folytassa családja 55 éves politikai dinasztiáját.

Augusztus 30.: A választás eredményének kihirdetése

A hivatalban levő elnök, Ali Bongo Ondimba, aki már 14 éve hatalmon van bezsebelte a harmadik hétéves mandátumát is, egy erősnek mondható 64,27%-os aránnyal. A második legtöbb szavazatot a rivális ellenzéki, Albert Ondo Ossa szerezte meg, mindössze 30,77%-kal. A szavazás érdekessége, hogy nem csak ez a két jelölt indult, hanem rajtuk kívül még 12 ember, viszont a választás eredményének kihirdetésének napján a gaboni hadsereg tagjai bejelentették a gaboni nemzeti televízióban, hogy: „véget vetnek a Bongo rezsimnek.” Bemutatták magukat, mint a CTRI (Committee for the Transition and Restoration of Institutions) tagjait. A nevükből adódóan főbb céljaik közé tartozik, hogy megváltoztassák és helyreállítsák a gaboni intézményeket. Az alkotmányos rendet megdöntő erők bejelentették az ország határainak lezárását. Az ország összes közjogi intézményét feloszlatták (a kormányt, a szenátust, a nemzeti közgyűlést és az alkotmánybíróságot). Ugyanezen a napon házi őrizetbe helyezték Bongo elnököt és az egyik fiát letartóztatták hazaárulás vádjával. A házi őrizetben levő Bongo egy videóban kért segítséget, amelyben arra kéri a „barátait a világ körül”, hogy „adjanak hangot nemtetszésüknek.” A katonai puccs hatalmas támogatást szerzett a gaboni emberektől, akik a főváros utcáin ünnepelték a hatalomváltást. Az emberek támogatásának megnyerésére okot adhat az is, hogy a polgárok szerint a Bongo-dinasztia az ország erőforrásaiból gazdagodott meg, amíg az állampolgároknak anyagi nehézségeik vannak. Az ország új első emberének – egyhangúan – Brice Clotaire Oligui Nguema tábornokot választották. Oligui, az új katonai vezető, egykoron Bongo édesapjának volt a testőre. Az új vezetők a Gabon24 csatornán leadott nyilatkozatban azt mondták, hogy: „a mi gyönyörű országunk, Gabon, mindig is a béke szigete volt. Ma az országunk komoly intézményes, politikai, gazdasági, és társadalmi válságon megy keresztül.” Azt is hozzátették, hogy a választás nem volt átlátható és szerintük a kormányzás „felelőtlen és kiszámíthatatlan” volt. A katonai puccsisták azt is kijelentették, hogy törlik a választás eredményeit.

Nemzetközi reakciók

Erős nemzetközi reakciókat váltott ki az államcsíny. Az Afrikai Unió elítélte az eseményeket és szorgalmazni kívánja a „demokratikus alkotmányos rendet.” A kínai külügyminisztérium szóvivője, Wang Wenbin azt tanácsolta, hogy „helyezzék előtérbe az ország és az emberek érdekeit, oldják meg a különbségeket párbeszéddel és mihamarabb állítsák vissza a normális rendet.” A Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivője, John Kirby arról beszélt, hogy a gaboni eseményeket „nagy aggodalom” követte. Arról is beszélt, hogy túl korai lenne egy trend részének nevezni vagy „domino-hatásként” hivatkozni a kontinensen történő katonai hatalomátvételekre. Nigéria elnöke, Bola Tinubu a következőt nyilatkozta: „látjuk az autokrácia mételyét terjedni kontinensünkön.” A francia kormány szóvivőjének nyilatkozata szerint: „Franciaország elítéli a katonai puccsot, ami Gabonban zajlik és közelről követi az események kifejlődését.” Mellesleg Franciaországnak erős gazdasági, diplomatikus és katonai kapcsolata volt Gabonnal, ahol megközelítőleg 400 francia katona állomásozik.

Az új elnök, Brice Clotaire Oligui Nguema tábornok

Még a puccs napján beiktatták Oligui tábornokot, mint új elnököt. Oligui a legbefolyásosabb szereplőnek számít Gabonban. Egy katona fiaként követte édesapja nyomdokait. A Marokkói Királyi Katonai Akadémián tanult és elég közeli kapcsolatot ápolt Ali Bongo édesapjával. Amikor Ali hatalomra került 2009-ben, akkor Oligui Nguemát Marokkóba és Szenegálba küldték úgynevezett „diplomatikus küldetésre.” Visszatérése után átvette a titkosszolgálatok irányítását, továbbá: 2019-ben kinevezték a nemzeti gárda élére. Végül szeptember 4-én – az úgynevezett „vérontás nélküli” katonai puccs után – Oligui Nguema tábornok a gaboni alkotmánybíróság előtt letette elnöki esküjét. Az új elnök több demokratikus intézmény installációját ígérte még a „szabad választások” előtt. A gaboni katonai uralkodók szóvivője az állami televízióban arról beszélt, hogy azonnali hatállyal megnyitják az ország határait.  Az utóbbi 3 évben 5 másik afrikai országban – Mali, Guinea, Szudán, Burkina Faso és Niger – is végbement katonai hatalomátvétel. Nem úgy fest, hogy az országok új vezetői egyhamar vissza fognak térni a laktanyájukba. Gabon új „ideiglenes” vezetője megígérte, hogy egy „szabad, átlátható és hiteles” választást fognak tartani. Oligui Nguema tábornok azt is kitűzte céljaként, hogy az ország értelmiségi osztálya ki fog dolgozni egy új alkotmányt, amelyet majd egy referendummal fognak elfogadtatni.

 

Szeptember 5., az ECCAS válasza

A Közép-Afrikai Államok Gazdasági Közössége – amit ECCAS-ként ismerhetünk – bejelentette, hogy felfüggesztik Gabon tagságát. Ezt a lépést az új elnök hétfői beiktatása váltotta ki. Azt is hozzá kell tenni, hogy Nguema tábornok nem adott meg egy pontos időpontot, hogy mikor fog visszatérni az ország a „civil uralomhoz”, amellyel jelenleg bizonytalanságban tartja nemzetét. A felfüggesztést egy gyűlés előzött meg, ahol az ECCAS országok vezetői a Gabonban történtekről tanácskoztak. Egyenlítői-Guinea elnöke, Teodoro Obiang Nguema Mbasogo aggodalmát fejezte ki, amikor azt ecsetelte, hogy milyen hatással lehet a gaboni puccs a térség békéjére, biztonságára és stabilitására. Nguema Mbasogo elnökről annyit érdemes megjegyezni, hogy 1979 óta Egyenlítői-Guinea első embere. Akár Ali Bongo családját, az Obiang Nguema családot is megvádolták már az ország erőforrásai által való meggazdagodással. Ez a közép-afrikai példa is rávilágít arra az égető problémára, hogy a kontinensen az egyes politikai vezetők-családok a szükségesnél tovább uralkodnak egy országban és az így végbement hatalomátvételek által nyugtalanok lehetnek, hogy egyszer majd az ő hazájukban is véget fognak vetni a dinasztiájuknak.

Szeptember 6., szabadon engedik Ali Bongot

Szeptember legelső szerdáján Gabon ideiglenes elnöke bejelentette, hogy Ali Bongo szabadon elhagyhatja az országot. Bongo egy órával azután került házi őrizetbe, miután augusztus 30. reggelén a katonai puccsisták félreállították. Ulrich Manfoumbi Manfoumbi ezredes azt nyilatkozta, hogy a volt elnököt az egészségügyi állapota miatt engedik szabadon mozogni. Bongo 2018 októberén stroke-ot kapott, amely miatt nehézségei vannak a jobb lába és a karja mozgatásával.

Szeptember 7., új miniszterelnök kinevezés

Oligui Nguema tábornok kinevezett egy közgazdászt, aki Ali Bongo nagy ellenfele volt egykoron, az új miniszterelnök: Raymond Ndong Sima. A 68 éves Ndong Sima Bongo miniszterelnöke volt 2012-2014 között, de mindig is elhatárolódott a hatalomtól. Megvádolta Bongo elnököt „rossz kormányzással” és 2016-ban, illetve 2023-ban elindult az elnökválasztáson. Tehát, végül visszakerült a civilekhez az uralom.

Szeptember 19., a Bongo család bebörtönzése

Fentiekből következik, hogy Ali Bongo Ondimba fiát hazaárulással vádolták meg. Noureddin Bongo Valentinnak és számos másik tagja a hivatalától megfosztott elnöki kabinetnek bíróság elé kellett állniuk hazaárulás és korrupció vádjával. Ali Bongo legidősebb fiát – aki mellesleg az elnöki szóvivő volt – Jessye Ella Ekogha-t és 4 másik embert megvádoltak ugyanezekkel a vádakkal és kedden őrizetbe vették őket.

 

Egy kis kitekintés: milyen a gaboni társadalom?

Meglehetősen keveset tudhattunk a gaboni emberekről, amíg a 13. században nem váltották fel a pigmeus őslakosokat a bantu törzsek, akik abban az időben vándoroltak be a térségbe. A több, mint 40 bantu törzsből – akik napjainkban jelen vannak Gabonban – a legnagyobbnak számít a Fang, az Eshira, az Mbele és az Okande törzs. Már csak csekély gaboni őslakos maradt, akik kisvárosokban élnek. A nemzeti identitásuknál meg kell említeni, hogy a gaboni emberek rettentő büszkék az ország erőforrásaira és a jólétre. Érdekesség, hogy a gaboni emberek meglehetősen spirituálisok. Minden etnikai csoportnak megvannak a ceremóniáik a születésre, a halálra, a beavatásra, a gyógyításra és a gonosz szellemek elüldözésére. Ezek a ceremóniák váltakoznak csoportról csoportra. Le lehet kopogni, hogy az etnikai csoportoknak bizonyíthatóan nincsenek konfliktusaik egymással és a csoportok közti összeházasodás is elég gyakori. Az etnikai csoportok nagy része már nem tartózkodik Gabonon belül, hanem a szomszédos országok állampolgárai. A határokat még az európai gyarmatosítók választották, hogy felosszák az adott területet, azonban csekély megfontolás történt az etnikai csoportok természetes határai iránt, amiket átírtak az új határvonalak. A legfőbb afrikai nyelv a Fang, de az Eshira-törzs nyelvét beszélők kiteszik a népesség tizedét. Gabon egy olajban gazdag ország, ami az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének) tagja. Viszont, hiába meglehetősen hatalmas Gabon olajtermelése, a lakosság harmada szegénységben él.

Egy új tendencia Afrikában

Aki követte az eseményeket Afrikában az elmúlt pár évben, az olvashatott akár a szudáni-polgárháborúról, bármelyik nyugat-afrikai országban lezajlott katonai hatalomátvételről és most a gaboni esetről is. Afrikában egy olyan tendencia vehető észre, ami azt sugallja, hogy a népek bátran fel mernek lázadni az – ő szerintük – őket elnyomó rendszer ellen. Több afrikai országban is hibrid rezsimek uralkodnak, amik szerintem visszatartják az adott országot a gazdasági és morális fejlődéstől, ebből következően szerintem már csak idő kérdése, hogy akár Egyenlítői-Guineában megtörténjen egy puccs. Személy szerint, én a kontinensen jelenlevő visszamaradottság legfőbb okának tekintem a hibrid rezsimeket, ahol az elnököknek a saját meggazdagodásuk a legfontosabb érdekük a népük jólétéhez való törekvés helyett. Az írásomat azzal szeretném zárni, hogy Afrikában bármelyik pillanatban kialakulhat egy újabb fegyveres konfliktus, végbe mehet egy újabb államcsíny. Afrikában mindig lesz egy olyan esemény, amiről érdemes írni.

Szerző: Németh Merse

A cikk egy hosszabb sorozat része, amelynek további részei ide kattintva érhetők el.

Hasonló témában íródott cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Monica Melton on Unsplash.

A Afrika ébred – avagy a katonai puccsok sorozata a fekete kontinensen: Gabon bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Hamarosan konferenciát rendez a Biztonságpolitikai Szakkollégium

Wed, 04/10/2023 - 13:05

A Biztonságpolitikai Szakkollégium alapításának 20. évfordulóját szakmai rendezvénysorozattal ünnepli, amelynek utolsó eseménye egy konferencia lesz. A program során lehetőséget biztosítunk mindenkinek legfrissebb kutatási eredményeinek prezentálására.

Az október 26-án 9.00 és 17.00 között zajló konferenciára az alábbiak szerint lehetséges jelentkezni.

A tervek szerint a következő szekciók indulnak:

  • állam- és jogtudomány
  • biztonságpolitika
  • politológia és szociológia
  • hadtudomány

A jelentkezéshez egy email megküldése szükséges a biztpolszakkoll@gmail.com címre, amelynek a következőket szükséges tartalmaznia:

  • a kutatás összefoglalása egy oldalban, csatolt .docx formátumú fájlban
  • a szekció megjelölése
  • az előadó rövid bemutatkozása

Határidő: október 24.

Hogy a jelentkezés teljes legyen, kérjük, ide kattintva regisztráljon az eseményre.

Sok szeretettel várjuk jelentkezését!

Photo by Headway on Unsplash

A Hamarosan konferenciát rendez a Biztonságpolitikai Szakkollégium bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A dzsihád interpretációjának változása a szélsőséges iszlamista szervezetek ideológiájában – II. rész

Wed, 27/09/2023 - 14:25

A nyugati közvélemény a dzsihád kifejezéssel az 1990-es években ismerkedett meg behatóbban. Ehhez elsősorban az ekkoriban formálódó, a Nyugat ellen az iszlám védelmében szent háborút hirdető szélsőséges fegyveres mozgalmak és az általuk végrehajtott véres támadások szolgáltatták az okot. Az iszlám nevében végrehajtott, rendszerint számos halálos áldozattal járó fegyveres akciók következményeként a nyugati közvélemény számára – és egyre inkább a muszlim közösségekben is – a dzsihád elsősorban vallásháborút jelent. Annak ellenére, hogy a dzsihád az elmúlt három évtizedben kapott ekkora nyilvánosságot, a fogalom története sok évszázados múltra tekint vissza. A jelen elemzés a dzsihád-fogalom értelmezésének változását vizsgálja a szélsőséges szunnita iszlamista szervezetek relációjában, valamint kitér arra, hogy miként népszerűsítik a dzsihádot a hozzájuk köthető egyes médiumok. (A munkámban alapvetően az angolos átírást alkalmazom speciális karakterek nélkül, de a magyar nyelvben már meghonosodott neveket és fogalmakat magyaros átírással közlöm.)

A dzsihádizmus második hulláma

A dzsihádizmus második hullámának kezdetét az 1980-as évek kezdetére teszik, amikor az afganisztáni háború eseményeinek hatására létrejött a transznacionális dzsihádisták generációja. A sah rendszerét 1979-ben megdöntő iráni iszlám forradalom sikerét követően fogalmazódott meg a gondolat, hogy a forradalmat exportálni kell más muszlim országokba is, [1] illetve hogy a dzsihádot „nemzetköziesíteni” kell. Az Afganisztánt megszálló szovjet csapatokkal szemben védekező háborút folytató helyi muszlimok megsegítésére számos közel-keleti és észak-afrikai országból érkeztek harcosok (mujahidek), akiket később afgán-araboknak is neveztek. [2] al-Zawahirí szintén jelen volt Afganisztánban a háború idején, nagy számban toborzott harcosokat a helyi muszlimok támogatására. Ő azonban – Oszama bin Ladenhez hasonlóan – ekkor még nem szakadt el a régi, qutbi stratégiától, miszerint a szélsőséges mozgalmak elsődleges prioritása a nemzeti kormányok megdöntése. Afganisztán nehezen megközelíthető vidékein a külföldi harcosok számára katonai kiképzőbázisokat hoztak létre, akik a szervezési és politikai tapasztalatszerzésen túl a szovjetek elleni harc során valódi harctéri tapasztalatokra tettek szert, majd ezt a tudást hazatérve a saját kormányaik ellen alkalmazták. al-Zawahiri és társai így Afganisztánra mint inkubátorra és kiképzőtáborra tekintettek, ahol a világ szeme elől elrejtve dzsihádisták tömegeit tervezték kiképezni a jövőbeli hazai harcokra. A kiképzésen túl céljuk volt, hogy − szoros katonai együttműködésben az amerikaiakkal − kiszorítsák a megszálló szovjet csapatokat, valamint létrehozzák az iszlám uralmat. [3]

A dzsihádizmus harmadik hulláma: közeli ellenségből távoli ellenség

A qutbi ideológiával történő szakítás a 90-es évek közepén következett be, amikor al-Zawahiri szorosabb munkakapcsolatba került Oszama bin Ladennel, akit a palesztin származású Abdullah Azzam radikális muszlim teológus tett elkötelezetté az afganisztáni dzsihád mellett. bin Laden spirituális vezetőjének hatására mindketten megváltoztatták eddigi álláspontjukat az afganisztáni dzsiháddal kapcsolatban és már azt hirdették, hogy az elsősorban mégiscsak ugródeszkaként szolgál egy későbbi, Nyugat elleni háborúhoz. Az afganisztáni katonai kiképzőpontokon tartózkodó külföldi harcosokat az USA ellen tervbe vett háborúra tekintettel készítették fel. A radikális iszlamista szervezetekben bekövetkezett ideológiai váltás egyúttal azt is jelezte, hogy az irányzaton belül nagyfokú diverzitás létezik. A sok apró dzsihádista csoport egyesüléséből megalakuló al-Qaida nevű szervezet sikerrel indított szisztematikus támadást a még ekkor is a qutbi stratégiát követő más szervezetekkel szemben annak érdekében, hogy átvegye az irányítást a dzsihádista irányzat felett. Ezt követően hosszú távon megváltoztatták a különböző dzsihádista mozgalmak többségének a stratégiai célkitűzéseit, amelyek fókuszában ettől kezdve a Nyugat és szövetségesei ellen elkövetett támadások álltak. Mindez azt is jelenti, hogy a dzsihád definíciója továbbra sem változott meg, azonban az ellenség meghatározása igen: a közeli ellenség ellen folytatott harc helyett immár a távoli ellenséggel szembeni harcra helyeződött a hangsúly, ami azzal is járt, hogy az eddigi lokális dzsihádot felváltotta a globális dzsihád. [4] A kutatók szerint ebben az átállásban kiemelkedő szerep jutott a már említett Abdullah Azzamnak, akit emiatt „a globális dzsihád szellemi atyjának” [5], illetve „a nemzetközi dzsihád Leninjének” [6] is neveznek.

Az al-Qaida egyik fő stratégiai megalapozójaként és az afganisztáni dzsihádban részt vevő arab önkéntesek mobilizációjának irányítójaként hangsúlyozta a pániszlám szolidaritást, ami abban is megmutatkozik, hogy meggyőződése szerint a muszlimok számára az egymás felszabadító, defenzív háborúiban való részvétel egyéni vallási kötelezettség. Álláspontja szerint a defenzív dzsihád elindítására nem kell senkitől engedélyt kérni. Ennek első helyszíneként Afganisztánt és Pakisztánt említi. [7] A globális dzsihádizmus ideológiája, szervezeti felépítése és taktikája végül Afganisztánban fejlődött ki.  [8] Az esetleges afganisztáni győzelem meglátása szerint további felszabadító háborúk, így a palesztinai dzsihád katalizálásának a lehetőségét is meg fogja teremteni.  Ezzel szemben az iszlám uralmán túli – ellenséges − területeken végzett offenzív dzsihád kollektív kötelezettség. [9] Az umma jelenkori gyengeségének okát abban látja, hogy a közösség nem gyakorolja a dzsihádot, amit ő kizárólag fegyveres harcként értelmez: „Azok, akik azt hiszik, hogy az iszlám dzsihád harc és vér nélkül is tevékenykedhet és győzedelmeskedhet, illúziókat kergetnek, és nem értik ennek a vallásnak a természetét.” [10]

Meggyőződése szerint szoros kapcsolat áll fenn a hijra és a dzsihád között: az utóbbi a kivonulással kezdődik és a fegyveres harccal zárul. Továbbá ideológiájában – hasonlóan a többi dzsihádista ideológushoz – a mártírium és az önfeláldozás kiemelt jelentőségre tesz szert. [11]

Öngyilkosság vagy mártírium?

A kereszténységhez és a judaizmushoz hasonlóan az iszlám is mélyen elítéli az öngyilkosságot (intihar), amiért súlyos büntetés jár. A mártírium (shahada, istishhad) kérdése azonban merőben más megítélés alá esik, ugyanis a Korán számos helyen pozitívan nyilatkozik azokról, akik önkéntesen egy bizonyos eseményben vesznek részt azzal a reménnyel, hogy győzelmet fognak aratni, végül azonban Isten útján lelik halálukat. Őket a Korán mártírnak nevezi, mert bár nem kívántak meghalni, de tisztában voltak a halál lehetőségével mint lehetséges végkimenetellel. A fegyveres küzdelmekben való részvétellel sem az öngyilkosságra buzdította a Próféta a követőit. A halál a hit aktív tanúságtevőjének hősi halálaként volt elfogadható. A klasszikus szunnita vallástudósok azonban a mártírság utáni vágyakozást és annak kultuszát súlyosan elítélték. [12] A mártírok hite nem kérdőjeleződik meg, így a természetes halált haló személyekkel ellentétben valójában nem is halnak meg, hanem a purgatóriumot kihagyva rögtön a Paradicsomba kerülnek. Az utóbbi években elterjedt öngyilkos merényletek elkövetői sem öngyilkosokként tekintettek magukra. Meggyőződésük szerint ők dzsihádot folytattak az iszlám ellenségeivel szemben, és a fegyveres harc során bekövetkezett haláluk az iszlám védelmében nyert értelmet. Az öngyilkos merényletek civil áldozatainak jogi megítélése felemás: míg a korábbi egyiptomi főmufti, Sayyid Muhammad Tantawi a 2001. szeptember 11-ei támadás során meghalt civil áldozatokkal kapcsolatban nyilvánvalóvá tette az elkövetők szembeni megvetését és ellenszenvét, addig a palesztinok által Izraelben elkövetett öngyilkos merényleteket egyenesen támogatta. A szintén egyiptomi vallástudós al-Qaradawi hasonló véleményen van. [13]

Ibn Taymiyya és a dzsihád

A szélsőséges irányzatok teoretikusainak közös ismertetőjegye, hogy munkáikban rendszerint hivatkoznak a 13–14. században Szíriában élt hanbalita jogtudós, Ibn Taymiyya dzsiháddal kapcsolatos nézeteire, aki működése során a Próféta tanításainak a későbbi rárakódásoktól – újításoktól − való megtisztítását szorgalmazta. Ibn Taymiyya a dzsihádra vonatkozó gondolatait A vallástörvényen alapuló politikai hatalomgyakorlás az uralkodó és az alattvalók megreformálása érdekében című munkájában fejtette ki. A hitetlenek elleni állandó fegyveres harcot mint közösségi kötelességet a legelsőként említette, azonban a dzsihád számos jelentésárnyalatát különböztette meg, melyek között helyet kaptak az önérdeket szolgáló helyes cselekedetek, a rossz és a bűn elkerülése, valamint az ennek érdekében tett óvintézkedések is. [14] A rá hivatkozó modern kori szélsőséges ideológiát hirdető személyek − köztük Qutb és Faraj – eltekintettek annak a történeti kornak a sajátos viszonyaitól, amelyben a mongolok ellen kardot rántó Ibn Taymiyya élt, ami nagy hatást gyakorolt a dzsiháddal és a takfirral kapcsolatos nézetei alakulására.  Az Ibn Taymiyya által a „muszlimok halálos üzenetének” [15] is nevezett, a szunnitákkal nyíltan ellenséges, a nem igazi muszlimnak tekintett mongolok előretörése idején kiadott Mardin-fatwájának (vallásjogi vélemény) eltérő értelmezési lehetőségei kapcsán kibontakozó vita szintén megkérdőjelezi, hogy a munkássága valóban megalapozhatta-e a dzsihádizmust. [16]

Szaúd-Arábia és a dzsihád

A számos kortársa által szélsőségesnek nevezett Ibn Taymiyya szellemi örökségét határozottan vallotta a Szaúd-Arábiában hivatalos wahhábita irányzat megalapítója, a 18. században élt vallási vezető, Muhammad Abd al-Wahhab. Legfőbb célja volt a Próféta és a kegyes ősök (salaf) idején létezett iszlámhoz való visszatérés. Tanításainak középpontjában a harcos, agresszív dzsihád állt, a vele egyet nem értőket eretneknek nevezte. Ez a dzsihád azonban minden esetben muszlimok ellen irányult. Az erőszakossága által gerjesztett társadalmi feszültség miatt kénytelen volt elmenekülni. Végül Muhammad Ibn Saudnál talált védelmet, akivel szövetséget kötött. Ennek eredménye a három szaúdi állam megalapítása volt, amelyek közül az 1932-ben utolsóként alapított állam még ma is fennáll. [17]

A szélsőséges mozgalmak körében fennálló különbségek Szaúd-Arábiában is megfigyelhetők. A nyolcvanas és a kilencvenes években az erőszakra buzdító és az uralkodócsaládot kérlelhetetlenül elutasító Sahwa (Ébredés Mozgalom) prominens vallástudósai és hitszónokai a szélsőséges nézeteik miatt kiszabott börtönbüntetésüket követően szakítottak a korábbi harcos retorikájukkal az új évezred elején. A szaúdi állammal történt kiegyezésük alapján az állam iszlamizálását a társadalom iszlamizálásán keresztül kívánták elérni, aminek fő eszközét a fiatalság megfelelő oktatásában látták. Látva az amerikai katonai fölényt, elítélték a kard dzsihádját. Azonban a társadalom azon rétege, amelyik kitartott az egykori szélsőséges nézet mellett, eltávolodott a megszelídült Sahwa mozgalomtól és egy még inkább radikális nézetet kezdett képviselni. Ennek az irányzatnak a nevéhez fűződik a Szaúd-Arábia számos nagyvárosát megrázó 2003-as és 2004-es erőszakhullám. [18]

Szélsőséges tanokat hirdető szaúdi hitszónokok

Egyik kulcsideológusuk, Nasir al-Fahd Az amerikaiakat támogatók istenkáromlásának felfedése (al-Tibyan fi kufr man aana al-amrikan) című művében foglalta össze vallási-politikai krédóját. Szót ejt a Nyugat ellen folytatott támadó, fegyveres dzsihád szükségességéről, a nem muszlimokkal szembeni, a Koránon és a prófétai hagyományon alapuló kívánatos bánásmódról, továbbá kritizálja az iszlámtól elforduló, tévúton járó muszlim vallástudósokat. [19] A 2003 májusában letartóztatott és bebörtönzött hitszónok támogatta az Egyesült Államok nukleáris fegyverrel történő megtámadását is („WMD fatwa”). Az al-Qa’ida által elkövetett rijádi bombatámadásokat később egy szaúdi televíziós műsorban elítélte, a szélsőséges tanait pedig visszavonta.

Egy másik, a 2000-es évek elején a szélsőséges tanait aktívan hirdető szaúdi hitszónok, Bashir al-Najdi meggyőződése szerint Fahd szaúdi királyra (1982–2005) nem lehetett legitim uralkodóként tekinteni, hiszen a Nyugattal túlságosan szoros kapcsolatot tartott fenn, valamint az iszlám és a muszlim közösség érdekeivel szembeni döntéseket hozott, ráadásul − egészségügyi okokból kifolyólag – cselekvőképtelen volt. Hatalmát így erőszakkal is meg lehetett dönteni. A Szaúd-Arábiában elkövetett terrorcselekményekkel kapcsolatban leszögezte, hogy a nyugati civil áldozatok jogos célpontnak, míg a muszlim civilek járulékos veszteségnek minősülnek. [20]

A dzsihádot népszerűsítő al-Qaida kiadványok

A fegyveres dzsihád szaúd-arábiai megjelenését számos, az al-Qaida arábiai szárnyához (ACAP) köthető, napjainkban is könnyen hozzáférhető és letölthető kiadvány népszerűsítette. Ezeket a termékeket a dzsihád Ibn Rushd által öt kategóriára történő felosztását figyelembe véve a toll dzsihádjaként is értelmezhetjük.

Elsőként a második öbölháború kirobbanásának évében, 2003-ban jelent meg a Sawt al-Jihad (A dzsihád hangja) című kiadvány. Harminc száma jelent meg az interneten és rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a muszlim világ társadalmainak szélsőséges rétegeiben. A magazin az egyik első olyan kiadvány volt, amely nyíltan hirdette annak szükségességét, hogy a muszlimoknak el kell távolítaniuk az iszlám földjéről (dar al-islam) minden idegen elemet. Ennek az egyik eszköze a szigorú ideológiai nevelés, amelyben nagy szerepet kap a dzsihád jelentőségéről szóló tanítás. A kiadványban ezért a dzsihád „szépségéről” szóló lírai költemények [21], a saját dzsihád-interpretációjuk vélt iszlámjogi megalapozottságát alátámasztó írások [22], valamint a terrorszervezet által elkövetett fegyveres támadásokról szóló rövidebb-hosszabb tudósítások is olvashatók. Az AQAP vezetője, Abdulaziz al-Muqrin írásai és intelmei is gyakran megjelentek a kiadványban. A szervezet műveleti vezetője, Sayf al-Adil is rendszeresen írt a magazin Biztonság és hírszerzés (al-Amn wa l-istikhbarat) című rovatába. A magazin továbbá a bin Laden egyes különítményei által végrehajtott fegyveres rajtaütésekről szóló összefoglalókat is megjelentette. [23]

A Muaskar al-Battar (A Battar katonai tábor) című tematikus, online terjesztett kiadvány elsősorban katonai jellegű volt és a dzsihád iránt érdeklődő fiatalokat a fizikai harcra készítette fel. Többek között amerikai katonai kézikönyveket is lefordítottak arabra, megtanították a különböző fegyverrendszerek megfelelő alkalmazását, valamint az akkoriban modernnek számító informatikai ismereteket is − IP cím rejtése, titkos chatszobák létrehozása, weblapszerkesztés − az olvasók elé tárták. Az itt megjelent írások hangsúlyozták az egészséges és fitt testalkat megőrzésének fontosságát, hiszen a túlsúly a jövőbeli harcosokat jelentősen hátráltatná a katonai feladatok elvégzésében. Így a rendszeres testmozgásra és a szigorú diétára hívták fel az olvasók figyelmét. A magazin munkatársai részletes edzéstervet és a helyi gasztronómiától számos tekintetben idegen, kalóriaszegény mintaétrendet is összeállítottak a számukra. [24] Az olvasók a dzsihádot magasztoló versekből meríthettek erőt. [25] A kéthetente megjelenő magazin az olvasót a helyes fegyverhasználat mellett a rejtőzés fortélyaira is igyekezett megtanítani. [26]

Az al-Khansa című nőknek szóló magazin a 8. századi nadzsdi származású al-Khansa költőnőről kapta a nevét, aki mindegyik fiát az iszlám nevében viselt fegyveres harcban veszítette el. A kiadvány arra tanította meg a nőket, hogy miként hangolják össze a családi életüket a dzsiháddal, hiszen az utóbbiból nekik is ki kell venniük a részüket. A dzsihádista ideológia szerint a nők legfontosabb feladata a fiúgyermekeik dzsihádra nevelése, illetve azon egészségügyi ismeretek − elsősegély, sebkötözés − elsajátítása, amelyek szükségessé válhatnak a dzsihád során megsérült harcosok egészségügyi ellátásakor. Nincs azonban megtiltva a nőknek, hogy aktív harcosokként csatlakozzanak a férfiakhoz. [27]

Az al-Shamikha („A nagyszerű / csodás nő”) szintén nőknek szóló kiadvány, amely az al-Khansa magazinnal összehasonlítva – esztétikai szempontokat figyelembe véve – a mai kor ízlésének sokkal inkább megfelel. Mindekét magazin célja az volt, hogy a szervezet muszlim nők körében meglévő támogatását növelje. A magazin tartalma némileg eltér az al-Khansa-étól. Az elsősleges szempont arra irányult, hogy rábírják a nőket, hogy mujahidekhez menjenek feleségül. Ebből a célból az olvasót számos tanáccsal látták el, így több interjút közöltek olyan nőkkel, akik muszlim harcosokat választottak maguknak férjül. A vallási kötelezettségekre való emlékeztetés mellet a magazin felhívja az olvasók figyelmét arra is, hogy a nők kötelesek a dzsihádban részt vevő férjük támogatása. A magazinban e mellett állandó rovatot képviseltek a szépségápolási tippek és tanácsok is.

A különböző szaúdi dzsihádista mozgalmak felhasználták a modern kor minden lehetséges technikai eszközét, hogy a társadalom minél szélesebb rétegét meg tudják szólítani. Ennek jegyében az öngyilkos merényletek, valamint a fegyveres támadások elkövetőiről rövidebb-hosszabb filmeket készítettek, amelyekben a mártírok a merényletekkel kapcsolatos személyes indítékaikról és vallási meggyőződésükről beszélnek. A szaúdi dzsihádisták talán legnagyobb hatást kiváltó médiaproduktuma a 2003 májusában Rijádban elkövetett merénylet résztvevőit bemutató film, ami a Badr al-Riyad címet viseli. [28]  A címválasztás nem véletlen: a cím utal a már említett 624-es badri ütközetre, amelynek során a muszlim seregek első alkalommal győzték le a mekkai pogányokat. A médiaanyag az Interneten máig megtekinthető.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Ashkan Forouzani on Unsplash

Felhasznált irodalom

[1] A Pahlavi-rendszert megdöntő forradalom egyik legmeghatározóbb egyénisége Khomeini ajatollah volt, aki a mélyreható változásokat dzsihád útján kívánta elérni. Radikális nézetei miatt hosszú éveket töltött emigrációban Irakban és Franciaországban. A Nejefben eltöltött évek alatt írta meg az Iszlám kormányzat című munkáját, melynek vezérelve nagy hasonlóságot mutatott al-Mawdudi és Qutb gondolataival. Külön figyelmet fordított a síita iszlámban kiemelkedő jelentőségű imámátus-tanra (imamiyya), megalkotta a vallásjogi tudós által gyakorolt kormányzás elméletét (wilayat-i l-faqih), ami az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedésének alapja lett, valamint az iszlám kormányzás tételét, amelyek mind a mai napig hatályban vannak.

További információ: N. Rózsa Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005, 123–124.; Csicsmann László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Budapest − Pécs: Dialóg Campus, 2008, 181–183; Jany János: Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex, 2016, 121–122)

[2] Rostoványi Zsolt: Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Budapest: L’Harmattan, 2020, 56.

[3] Gerges, A. Fawaz: The Far Enemy. Why Jihad Went Global. New York: Cambridge University Press, 2005, 11–12.

[4] Gerges, 12–14.

[5] Rostoványi, 71.

[6] Rostoványi, 71.

[7] Rostoványi, 73.

[8] Jany 2016, 40.

[9] Rostoványi, 73.

[10] Rostoványi, 75.

[11] Rostoványi, 75.

[12] Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 2009, 287–289; Rostoványi, 81–83.

[13] Schirrmacher, Christine: Islam and Society. Sharia Law – Jihad – Women in Islam (The WEA Global Issues Series Vol. 4). Bonn: Culture and Science Publ., 2008, 113–117; Dévényi, 23.

[14] Dévényi Kinga: A ğihād az iszlámban. Történeti áttekintés. Keletkutatás 2013. tavasz, 13–14.

[15] Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus. Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qá’idáig. Budapest: Corvina Kiadó, 2014, 118.

[16] Rostoványi, 129–134.

[17] Dévényi, 18–21; Jany 2016, 56–59.

[18] al-Rasheed, Madawi: Contesting the Saudi State. Islamic Voices from a New Generation. New York: Cambridge University Press, 2007, 134–139.

[19] al-Rasheed, 139–148.

[20] al-Rasheed, 149–153.

[21] al-Najdi, Abu Amir: al-Thawra al-muntazara in Sawt al-Jihad (1428/30), 26–27.

[22] al-Rashid, Abdullah bin Nasir: Hal yuqal: Turki al-Dandani Shahid? in Sawt al-Jihad (1424/1), 29–32.

[23] Sz.n.: Bayan bi shaan ghazwat sirriyya al-shaykh Usama bin Ladin in Sawt al-Jihad (1428/30), 11.

[24] al-Rasheed, 156–157.

[25] al-Awshan, Isa: Irmi Amrika in Muaskar al-Battar (2004/1), 32.

[26] al-Dakhayyal, Bandar: al-Ishtibak al-sar’i in Muaskar al-Battar (2004/1), 12–18.

[27] al-Rasheed, 167–168.

[28] al-Rasheed, 158–163.

A A dzsihád interpretációjának változása a szélsőséges iszlamista szervezetek ideológiájában – II. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Gyermekkatonák alkalmazása konfliktusokban, háborúkban

Wed, 20/09/2023 - 23:30

Rengeteg szakember foglalkozik a háborúban jelen lévő és „szolgáló” fiatalkorúak és gyermekek helyzetével – és ez szociológiai szempontjából is egy igen fontos kérdéskör.
„Szükséges hangsúlyozni, hogy a gyerekkatona(ság), bizonyos okok miatt nem könnyen definiálható jelenség. Ennek oka elsősorban az, hogy módszertani szempontból nehezen vizsgálható társadalmi rétegről van szó. Egyrészt többnyire az összlakosság csak nagyon kis hányadát teszik ki (rare), amelynek következtében bármilyen statisztikailag megbízható országos mintavétel esetén csupán néhány gyerekkatona kerülne a mintába. Másrészt olyan társadalmi rétegről van szó, amely a kutató számára jellegénél fogva nehezen megfogható, nehezen elérhető (elusive).” A nemzetközi jogok kiemelten kezelik a helyzetet és próbálnak javítani a helyzeten; illetve a megfelelő hatóságok és szervek is ezért dolgoznak, hogy megállítsák, ha más nem, csökkentség a gyermekek katonai tevékenységét. Sokunk számára abszurdum lehet, hogy ilyen létezik a XXI. században is – de, sajnos ez a jelenkor egyik küzdelme és problémája. Természetesen, tiltott ez a jelenség, hiszen minden szempontból a gyermekek jóléte, egészsége és szocializálódása ellen van ez a tevékenység. „A gyerekkatonák toborzásáról, a szexuális incidensekről és a gyerekrablásokról is jelentést készített az UNICEF. Világszerte Afrika nyugati és középső részén toborozzák a legtöbb gyerekkatonát, és ugyancsak itt a legmagasabb a száma a szexuális erőszakot elszenvedő gyerekeknek – derül ki az ENSZ Gyermekalapjának jelentéséből. (…) A jelentésben felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt öt évben tovább nőtt a térségben a fegyveres konfliktusok száma, új válsággócok alakultak ki Burkina Fasóban, Kamerunban és a Csád-tó térségében is, jórészt az itt aktív dzsihadista csoportok miatt.”

A gyerekkatonaság, mint jelenség

A gyermekkatonaság – mint olyan – illetve a gyermekkatonák háborúkban és egyéb konfliktusokban történő alkalmazása – sajnos – nem mai dolog. Elsősorban a visszamaradott országokra jellemző ez a fajta „haderőpótló forma” – amely ellen, lehetőségei szerint küzd a világ. „A gyerekkatonaság problémakörével az 1990-es évek közepe óta foglalkozik aktívan a nemzetközi közvélemény. Bár a korábbiakban is léteztek munkák, amelyek a gyerekek háborús körülmények között való foglalkoztatását vizsgálták, a nemzetközi rendszernek a hidegháborút követően megváltozó minősége kellett ahhoz, hogy a dolog jelentősebb nemzetközi figyelmet kapjon. A Szovjetunió széthullásával, illetve a liberális demokráciák, piacgazdasági mechanizmusok szatellit- és utódállamokban való fokozatos megszilárdulásával a nyugati közvélemény olyan vélt vagy valós leküzdendő problémákat talált magának, mint például a klímaváltozás, a terrorizmus, a nemzetközi migráció jelensége, a globális szegénység, különféle járványok, illetve a háborúk új minősége. Ez utóbbi halmazba sorolható a gyerekkatonaság jelensége is. Kutatások szerint a gyerekeknek a fegyveres konfliktusokban való aktív részvétele fokozottan jellemző azon esetekben, ahol a szemben álló felek nem a hadviselés nemzetközileg elfogadott normái szerint – vagyis a ius in bellum következetes ignorálásával– folytatnak háborút.”

Alapvetően kettő formáját különböztetjük meg, ha egy gyermek a katonaságban tevékenykedik:

  • gyermekek a hadseregben:

A hadseregben dolgozó gyermekeket, beleértve az állami fegyveres erőket, a nem állami fegyveres csoportokat és más katonai szervezeteket, kiképezhetik a harcra, kijelölhetik támogató szerepekre, például portásokra vagy hírnökökre, vagy taktikai előnyökre használhatják fel emberi pajzsként vagy politikai előnyök céljából propaganda

  • illetve, gyermekek vészhelyzetekben és konfliktusokban:

„Olyan helyzetek következményei, amelyek káros kockázatot jelentenek a gyermekek egészségére, biztonságára és jólétére. Sokféle konfliktus és vészhelyzet létezik, például erőszak, fegyveres konfliktusok, háborúk, természeti katasztrófák stb. Világszerte hozzávetőleg 13 millió gyermek kényszerült elhagyni otthonát fegyveres konfliktusok és erőszak miatt. Ahol az erőszakos konfliktusok jellemzőek, ott a kisgyermekek élete jelentősen megzavarodik, és családjuknak nagy nehézséget okoz a kisgyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges érzékeny és következetes gondoskodás.”

„Óvatos becslések szerint a világ összes hadseregét, fegyveres alakulatát, lázadó csoportját, terrorista szervezetét számba véve ezek mintegy negyven százaléka alkalmaz gyermekeket politikai, vallási, etnikai vagy egyéb céljaival összefüggõ katonai feladatok végrehajtására. Bár a gyerekkatonaság, miként a gyermekek kihasználásának egyéb formái (gyermekmunka és gyermekprostitúció) is, valamennyi kontinensen előfordul, a jelenséggel kapcsolatban még mindig nagy a tájékozatlanság, sõt a kérdés iránt bizonyos közömbösség is tapasztalható a nemzetközi közösség részérõl. A gyerekkatona szó negatív konnotációja, valamint a téma „soft issue” jellege sok esetben eredményezi a kérdés marginalizálását a politika részérõl.”

Mélyszegénység, mint családi háttér

A szegénység, a halmozottan hátrányos sors és az iskolai végzettség hiánya a legfontosabb okok közé tartoznak, amelyek több száz fiatal fiút és lányt késztetnek arra, hogy fegyvert ragadjanak – és sokszor „tudatuk” és/vagy szabad akaratuk ellenére késztetik őket háborús cselekedetekbe.

„A gyerekszegénység egyik legfontosabb mutatója a gyerekéhezés mértéke, amiről nincsenek pontos adatok. Magáról a jelenségről tudni kell, hogy a „gyermekek szegénysége eltér a szegénység általánosan jellemző sajátosságaitól, a gyermekek szükségleteinek kielégítése ugyanis nem halasztható; egy szegény családban nevelkedő gyermek szocializációs hátrányai, iskoláztatásának hiányosságai, egészségtelen táplálkozása stb. meghatározzák későbbi életpályájának alakulását, olyan feltételeket teremtve, amelyek elősegítik (illetve megakadályozzák), hogy felnőtt életükben kikerülhessenek a szegénységből.” Azokban a régiókban, területeken, ahol jellemző a fiatalkorúak hadrendbe állítása – inkább kényszerítése – gyakori adat, hogy az ország GDP indexe igen alacsony és átlag alatti. Ezen adat – tényező – nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a családok és azon belül a gyermekek milyen lehetőségekkel bírnak, illetve, hogy az állam mit tud adni a fiataloknak – így az iskolázottság és az iskolalátogatási lehetőség is nehezebb, mellette sokszor hiányos, elmaradott. A mélyszegénységbe kényszerülő szülők – családok – szó szerint a napi megélhetésért küzdenek: vagy a gyermek is segédkezik a (házi)munkával, a család fenntartásával; vagy a szülőnek is olyan körülmények között kell megkeresnie a mindennapi betevőt, ami a gyerekek nevelésének elhanyagolásához vezet(het), aminek szintén pszichés, majd szociológiai nyomai vannak. Gondoljunk bele! Milyen gyermekkora van annak, aki nem tud kortársai között cseperedni, nem tud tanulni? És, ha mellette még a család sem tud időt tölteni a gyerekkel? Igen, ebből (hosszabb) távon sok jó nem származik – nem tanulja az egyén az alapvető szociális és viselkedési formákat, fejlődési zavart szenvedhet – ez a jövőben is (súlyos) problémákat fog okozni; a társadalmi normák idegenek lesznek az ember számára.

Térbeli és időbeli meghatározás

A gyermekkatonaság jelenléte – a korábbiakkal azonosan – kifejezetten az afrikai régió országaira jellemző. Gyerekkatonák a valójában világ minden régiójában léteznek, gyakorlatilag bárhol, ahol fegyveres konfliktus zajlik. Mégis, a legjobban érintett területek köztudottan Afrika, Dél-Amerika, a Közel-Kelet illetve Dél-és Délkelet-Ázsia – ezeken a helyeken a hatalomért és a túlélésért is harc folyik. Elemzések szerint 2004 és 2007 között 19 országban alkalmaztak gyerekkatonákat kormányerők illetve nem állami fegyveres csoportok: Afganisztán, India, Indonézia, Irak, Izrael és az elfoglalt palesztin területek, Burma, Nepál, Fülöp-szigetek, Sri Lanka, Thaiföld, Közép Afrikai Köztársaság, Burundi, Csád, Elefántcsont-part, Kongói Demokratikus Köztársaság, Szomália, Szudán, Uganda és Kolumbia. A történelem során jól megfigyelhető a példa, hogy nem csak napjainkban „divat” ez a fajta megoldás, hanem évszázadokkal ezelőtt is alkalmaztak gyerekeket a seregben.

Miért éppen a gyerekek?

„A gyerekkatonák alkalmazásának okai mögött ott találjuk tehát a befolyásolhatóságot. Ennek eszköze ugyan változó lehet, ám célja mindig ugyanaz: a teljes engedelmesség és a feltétlen hûség kialakítása. Az apának az afrikai családokban betöltött különleges helyzeténél fogva a gyerekeknél igen korán kialakul a vezetõnek való megfelelés igénye. Ezt ültetik át a katonaság mûködési rendszerébe, ahol a parancsnok lesz a legfõbb úr. Ezek a fiatalok – az esetek többségében – a szó szoros értelmében minden utasítást végrehajtó, bûntudat nélküli kegyetlen gyilkológépekké válnak.”

A gyerekek kizárólag a környezetükről, méginkább a szüleikről vesznek mintát. Ha akár az elhanyagoltság áll fent, akár egy olyan helyzet, mint a (polgár)háború, kétségtelen, hogy ki vannak téve a fiatalkorúak ennek a helyzetnek. Alapvetően sokszor a „szükség” az, ami ebbe kényszeríti a fiatalokat: félelem, fenyegetettség, stb. A konfliktusban álló országok – különösen Afrika térségén – szemrebbenés nélkül küldik csatába vagy katonai munkába a gyerekeket, hiszen sokan nem tartják őket azonos értékűnek a felnőtt katonákkal – „darabszámként” tekintenek rájuk és a kiképzésüktől kezdve így kezelik és „nevelik” őket.

Felmerül a kérdés, vajon miért alkalmaznak egyáltalán kiskorúakat felnőttek helyett, hiszen az az általánosan elfogadott nézet, hogy a háború a felnőtt férfiak dolga. A válasz az lehet, hogy a gyermekek kevés élettapasztalattal rendelkeznek, ezáltal könnyebben engedelmeskednek, mint a felnőttek. Sokszor nem tudják felmérni a valódi veszélyt, ami körülveszi őket, ezért félelemérzetük is csekélyebb. S mivel a kiskorúaknak gyakran még nincs saját véleménye, felelősségérzete, s a gyerekeknek általában szükségük van valakire, akire felnézhetnek, akire hallgathatnak, ezáltal könnyebben befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá válnak. Azonban azok a milíciák, amelyek kiskorúakat soroznak be – általában erőszakkal -, sok esetben nemcsak a gyerekek hiszékenységére apellálnak. Kábítószerekkel „kínálják” őket, hogy megtörjék a pszichológiai korlátjaikat, aminek következtében elveszítik normális ítélőképességüket, sokkal bátrabbak, de ugyanakkor agresszívabbak lesznek, s könnyűszerrel nekiindulnak a harcoknak. A kábítószer befolyása alatt sokszor brutális tetteket követnek el, s később, amikor elmúlik a drog hatása, rémálmok emlékeztetik őket a szörnyűségekre, maradandó lelki sérüléseket okozván ezzel.

Az erőszak gyerekekre való hatása

Amit az emberjogi aktivisták gyakran elhallgatnak: a jelenség nem csupán emberjogi kérdés, hanem geostratégiai és fejlesztési problémákat vet föl. A gyerekkatonák minden kétséget kizáróan háborús áldozatok: kihasználják őket, elrabolják a családjuktól, megfosztják az oktatástól, harcra és gyilkolásra kényszerítik őket. De nem szabad eltekinteni attól, hogy ellenséges támadók is: egy asszimetrikus háborúban bevethető, leghatékonyabb fegyverek. Szinte semmibe nem kerül a besorozásuk, olcsó az ellátásuk, gyors parancsteljesítők. Iszonyatosan hamar megtanulják a kegyetlen taktikák alkalmazását. A Sierra Leonéban 1991-2002 közt működő Forradalmi Egységfront (RUF) nevű lázadócsoport például arról volt hírhedt, hogy a civileket megcsonkította és megerőszakolta. E borzalmas háborús bűntetteket az esetek jó részében bedrogozott, leitatott gyerekek követték el. Ez a példa is kiválóan tükrözi azt, hogy miként változik az ember személyisége a gyermekkor és a serdülőkor alatt. Ezeknek a kicsi gyerekeknek – a mélyszegénységben töltött idő alatt – szinte esélyük nincs a szocializálódásra és nem ismerik meg a társadalmi normákat. Ha a háborúkban „nevelkednek”, speciális, szakmai segítség nélkül szinte semmi esélyük nincs arra, hogy „normális” és társadalmilag elfogadott életet tudjanak élni, a saját kultúrájukban, környezetükben.

Gyermekkatonák egy pszichológus szemével

A hivatalos meghatározás szerint elkülönítjük a 10 évnél fiatalabb gyerekeket, akik nem fegyveres szolgálatot látnak el, hanem például takarítanak, mosnak, és a 10 év fölötti gyerekeket, akiket már felfegyvereznek. Fontos, hogy már ebben a 10 éves kor előtti időszakban is – ha nem is használnak fegyvert – olyan felkészítést kapnak, ami ebbe az irányba mutat. A gyerekeknek teljesen más a félelemérzete. Ha visszagondolunk, mi is emlékezhetünk arra, hogy gyerekkorunkban mennyivel bátrabbak voltunk, belementünk olyan veszélyhelyzetekbe, amelyeknél nem gondoltuk, hogy milyen következményei lehetnek. Ki lehet használni, hogy a gyerekek még nem tudják igazán értékelni, hogy bizonyos cselekedetükből milyen veszély, milyen baj származhat. Másrészről sokkal könnyebben befolyásolhatóak. Kell nekik egy személy, akire felnézhetnek, aki folyton jelen van, hiszen ők is érzik, hogy az életüket még nem tudják úgy irányítani. Normális esetben ez a családban az apa vagy az anya.

Milyen pszichológiai hatásai vannak a gyermekkatonaságnak?

A háború sújtotta gyermekek körében a gyermekkatonák nagyobb valószínűséggel viselnek el- többek között – súlyosabb pszichológiai következményeket, mint például:

  • a PTSD,
  • súlyos depresszió,
  • ellenségeskedés, gyűlölet,
  • szomorúság,
  • önbizalom hiánya
  • és a képtelenség, hogy megbirkózzanak az élettel.

A fegyveres konfliktust túlélő gyermekkatonák gyakran pszichiátriai betegségekben szenvednek, rosszul tudnak írni-olvasni, valamint számolni. Mellette viselkedési problémákkal, például fokozott agresszióval küzdenek, amelyek együttesen a munkanélküliség és a szegénység fokozott kockázatához vezetnek felnőttkorban. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban végzett kutatások azt is megállapították, hogy a serdülőkorú gyermekek besorozása és képzése, még akkor is, ha nem küldik őket háborúba, gyakran együtt jár az öngyilkosság magasabb kockázatával, a stresszhez kapcsolódó mentális zavarokkal, az alkohollal való visszaéléssel, és erőszakos viselkedéssel.”

Összefoglalva, a vészhelyzet és a konfliktus a következő
módon befolyásolhatja a gyermekek fejlődését:

  • Fizikai: egészségügyi problémák súlyosbodása, fejfájás, fáradtság, megmagyarázhatatlan testi panaszok.
  • Kognitív: koncentrálási zavar, a traumás eseménnyel való elfoglaltság, visszatérő álmok vagy rémálmok, spirituális hiedelmek megkérdőjelezése, képtelenség feldolgozni az eseményt.
  • Érzelmi: depresszió vagy szomorúság, ingerlékenység, düh, neheztelés, kétségbeesés, reménytelenség, bűntudat, fóbiák, egészségügyi problémák, szorongás vagy félelem.
  • Szociális: fokozott konfliktusok a családdal és a barátokkal, alvási problémák, sírás, étvágyváltozások, társadalmi visszahúzódás, többszöri beszélgetés a traumás eseményről, iskolába járás megtagadása, stb.

„A gyerekkatonaságnál fontos vizsgálni a pszichológiai hátteret is. Számos esetben elárvult gyermekekről van szó, akik feljebbvalójukban látják a követendő példát, azt az alakot, akinek mindennél jobban szeretnének megfelelni. Mivel minden tekintetben a feljebbvalójuknak vannak kiszolgáltatva, önálló, független véleményt nehezen alkotnak. Ugyanígy a rokonok, idősebb barátok is meghatározó szerepet töltenek be. Előfordul, hogy egy fiatalabb gyermek az idősebb testvérei vagy ismerősei kényszerítésére lép be egy fegyveres szervezetbe. Ezzel együtt természetesen nem elfelejtendő, hogy sok esetben tudatmódosító szerekkel vagy egyszerűen erőszakkal veszik rá őket az együttműködésre. Előbbi esetben groteszk módon az őket kényszerítő emberektől válnak függővé, hiszen máshogy nem tudnák beszerezni az anyagokat, szereket, amikre már jó előre ráfüggtek.”

Segítség és rehabilitáció

„Többek között a IV. Genfi Egyezmény és annak II. Kiegészítő Jegyzőkönyve rendelkezik a gyermekek védelméről, és a katonai szolgálat alsó korhatárát 15 évben határozza meg. Ez a kor a fegyveres konfliktusok szabályait rögzítő szerződés megkötésének időpontjában egy általánosan elfogadott nézet volt a felnőttkor kezdetére, ami különböző kultúrák általános minimumához is igazodni akart.”

A rehabilitációs folyamat célja kifejezetten az integráció, hiszen a társadalomnak is célja, hogy mindenkiből egy neki kedvező, tisztességes és egészséges állampolgár váljon. A szervezetek lehetőségeikhez mérten igyekeznek pszichológiai és pszichiátriai ellátást biztosítani, biztonságot adó otthont, amely távoli a háborús övezetektől. Valamint arra is figyelnek, hogy a gyermek pszichés és érettségi fejlődését is javítsák, „felhozzák” – így fontos, hogy kortársak között, lehetőleg modernebb környezetben tanulhasson a sérült gyerek.

Országok napjainkban, ahol a gyerekek még mindig háborúba kényszerülnek

Léteznek még gyerekkatonák?

Sajnos, igen. 2022-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete megvizsgálta a helyzetet, és azt az eredményt kapta, hogy kilenc állami fegyveres erő használt gyermekeket az ellenségeskedéshez: Közép-Afrikai Köztársaság, Kongói Demokratikus Köztársaság, Mali, Szomália és Dél-Szudán Afrikában; Szíria és Jemen Nyugat-Ázsiában; Afganisztán Közép-Ázsiában; és Mianmar Délkelet-Ázsiában.

A témában kiemelendő országok, többek között:

  • Burma
    Az elmúlt években Burmában, más néven Mianmarban, fontos politikai reformokon mentek keresztül, és ezen a héten választásokat rendeztek, amelyek az ország legfőbb ellenzéki, a demokráciapárt győzelmét mutatták. De a sok éves elnyomó katonai uralma mérgező örökséget hagyott maga után: gyermekkatonák jelenléte mind a nemzeti hadsereg soraiban, mind pedig az etnikai milíciák konstellációja az ország különböző részein. Az elmúlt évtizedben több százan szabadultak fel a nemzetközi nyomás hatására.
  • Nigéria
    A Boko Haram iszlamista militáns csoport gyerekeket rabolt el soraiba, és néhányat fegyverviselésre kényszerített.
  • Jemen
    Az arab világ legszegényebb nemzete rivális milíciák foltjaivá vált, amelyek csatáit tovább bonyolította az arab szomszédok, például Szaúd-Arábia beavatkozása. Ahogyan kollégám, Hugh Naylor az év elején beszámolt, a politikai káosz és a humanitárius katasztrófa közepette „fiúk százai és talán ezrei harcolnak a jemeni konfliktusban”.
  • Kongói Demokratikus Köztársaság
    A Kongói Demokratikus Köztársaságot kínzó fegyveres konfliktusok sorában számtalan olyan eset szerepel, amikor gyermekkatonákat soroztak be a kormányerők és a lázadó csoportok csoportjába.
  • Dél Szudán
    Beszámolók szerint , mintegy 16 000 gyereket toboroztak be a kormány és a lázadó erők a 2013 végén fellángolt ellenségeskedés óta. „Ők gyalogos katonák, szakácsok és takarítók, fiúk és lányok 9 évesek. Sokukat elvitték otthonukból, iskoláikból és a csatatérre kényszerültek”
  • Szíria
    Szíria nyomorúságos felbomlása – az ország immár az ötödik esztendejét éli egy durva polgárháború – a szíriai lakosság felét kitelepítette, és militáns csoportok tömbjéhez vezetett, amely hűbérbirtokokat szabott ki a felbomló államon belül. A dzsihadista Iszlám Állam propagandavideókat és fotókat tett közzé fiatal toborzóiról, köztük csúfító képeket, amelyekben csúnya mészárlások résztvevőiként szerepelnek a gyerekek . Nincsenek egyedül: a Human Rights Watch legutóbbi jelentése azzal vádolta meg a szíriai kurd csoportokat, amelyek az Egyesült Államok egykori szövetségesei, hogy gyerekeket is küldenek háborúba.
  • Szomália
    A háború sújtotta Szomália több évtizedes konfliktuson átvészelte  a konfliktust, és jelenleg még mindig a kormány és az Afrikai Unió erői az al-Shabab, az al-Kaidához kötődő iszlamista csoport ellen vívott, hosszan tartó csata kellős közepén van. A szélsőséges csoportot és a kormányt is gyermekkatonák toborzásával vádolta az ENSZ. Tavaly az ENSZ gyermekekkel és fegyveres konfliktusokkal foglalkozó főmegbízottja megállapította , hogy az al-Shababból mentett egykori gyermekkatonákat a rehabilitációjukra szánt táborokban „büntették”.
  • Szudán
    Szudán háború sújtotta dárfúri régiójában számtalan jelentés és szemtanúk beszámolója érkezett gyermekkatonákról, akik részt vettek állítólagos háborús bűnökben és civilek lemészárlásában.

Összegzés

Napjainkban is országok sokasága dolgozik azon, hogy visszaszorítsák a kisgyermekek és a fiatalkorúak ily módon történő kihasználását. Egyelőre sem a nemzetek, sem a szervezetek nem találták meg a módszert, ami ezt az évtizetes problémát teljesen megállíthatja – apróbb lépésekkel próbálják oltalom alá helyezni az ártatlan lelkeket, és megóvni őket a besorozástól és a katonai munkától. Sajnos, a nehézségnek nem kifejezettem a háború az elsődleges forrása, figyelemben kell venni egyes nemzetek politikai berendezkedését is, illetve ennek szokásait. Kutatások is kimutatták, hogy az ilyen megterhelésnek – hiszen nem csak a „honvédelem” a cél – milyen maradandó sérülései vannak; erre szintén több intézmény jött létre a közelmúltban, hogy támogatni tudják a gyerekek reintegrációját a mindennapokba.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Timon Studler on Unsplash.

A Gyermekkatonák alkalmazása konfliktusokban, háborúkban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Migrációs helyzet a Földközi-tengeren 2023-ban

Fri, 08/09/2023 - 23:59

Az európai migrációs válság fegyveres konfliktusok, vallási és politikai üldöztetés vagy gazdasági gondok miatt indult meg. Leginkább Afrikából, Közép-Ázsiából és a Közel-Keletről érkeznek nagy számban menekültek az Európai Unió területére a Földközi-tengeren és a Balkánon kialakított menekültútvonalakon keresztül. Az európai menekültválságról 2015 óta beszélhetünk, hiszen akkor érte el csúcspontját az illegális bevándorlás.

Migrációs válság Olaszországban

Az illegális bevándorlók a Földközi-tenger középső részén keresztül jutnak be jogellenesen az EU-ban, azon belül is Olaszországba.

Több hírportál is úgy fogalmaz, hogy Olaszországot régen nem látott migrációs hullám érte el a közelmúltban. Mindez komoly biztonsági kihívás elé állítja az Európai Uniót és a tagországokat is, hiszen rohamosan nő a bevándorlók által elkövetett bűncselekmények száma.

Nagyrészt Líbián keresztül érkeznek Európába a menekültek, ugyanis az utóbbi években az észak-afrikai ország a migránsok meghatározó tranzitállomásává vált. A legtöbben Guinea, Pakisztán, Tunézia, Szíria, Afganisztán, Marokkó és Algéria területéről menekülnek. Ezekről a területekről öt útvonalon keresztül tudnak eljutni Európába:

A kelet-mediterrán útvonalon 2015-ben rengeteg szíriai menekült érkezett Cipruson, Görögországon és Bulgárián keresztül. 2022-ben ismét felerősödött az illegálisan érkezők száma ezen az útvonalon.

A nyugat-mediterrán útvonalon keresztül Spanyolországba menekülnek Marokkóból és Algériából.

A nyugat-afrikai útvonalon a Kanári-szigetekre érkeznek migránsok Marokkóból, Gambiából, Nyugat-Mauritániából, és Szenegálból. Az itt érkezők száma a 2020-as és 2021-es évben volt magas, 2022-ben jelentősen csökkent.

A nyugat-balkáni útvonalat arra használják a menekültek, hogy eljussanak Magyarországra, Horvátországba, Romániába vagy Bulgáriába. Ehhez Albánián, Montenegrón, Koszovón és Szerbián kelnek át.

A közép-mediterrán útvonal az az útvonal, amelyen Máltára és Olaszországba érkeznek a Közel-Keletről, Dél-Ázsiából, és Afrikából, legfőképp Líbián keresztül. Ezen az útvonalon a korábbi évekhez képest 2022-ben a migránsok száma jelentős mértékben megnövekedett.

Az elmúlt tíz év tekintetében 2015-ben volt az illegálisan érkezők száma a legmagasabb. Az elmúlt néhány évben ennek mértéke folyamatosan csökkent, azonban 2023 első negyedévében ismét fokozódni kezdett a migrációs nyomás a Földközi-tengeren. 2023 januárjától március közepéig több mint 28 ezren érkeztek Olaszországba a tengeren keresztül illegálisan. 2022-ben ugyanebben az időszakban mindössze 6000 menekültet regisztráltak, ami ugyancsak azt mutatja, hogy az idei számok rendkívül magasak.

2023 év eleje óta több mint 57 ezer migráns érkezett Dél-Olaszország partjaihoz. Jelenleg a legsúlyosabb helyzet Olaszországon belül Lampedusa szigetén van, ahová alig 48 óra alatt több mint 1700 menekült érkezett, ami minden korábbi statisztikánál jóval magasabb szám. A szicíliai régió kormányzója elmondása alapján 2023 márciusára migrációs veszélyhelyzet alakult ki.

Az olasz kormányfő, Giorgia Meloni a radikális migráció veszélyeire hívta fel az Európai Unió tagállamainak a figyelmét, valamint arra hívta fel a figyelmet, hogy idővel ellenőrizhetetlenné fog válni a helyzet, ha a menekültek száma továbbra is ilyen nagy mértékben fog emelkedni. Azt is hozzátette, hogy gyors és hatékony fellépésre van szükség az embercsempészekkel szemben, mert ha ez nem történik meg, akkor azok idővel teljesen ellenőrzésük alá vonják majd a Földközi-tengert.

Súlyos problémákat okoz a migránsok elszállásolása is, ugyanis a legtöbb menekültközpont már megtelt, így a bevándorlók nagyrésze a városok utcáin él. Ez további súlyos biztonsági fenyegetést jelent az olasz állampolgárokra nézve. Egyre gyakoribbak az illegális migránsok által elkövetett bűncselekmények, lopások, támadások, késelések.

Az elmúlt időben egyértelművé vált, hogy Olaszország egyre nehezebben tudja kezelni a beérkező migránsok tömkelegét, elhelyezésük egyre komolyabb kihívás elé állítja a vezetőket. A városok arra kérik a kormányt, hogy egy strukturált és működőképes befogadórendszert építsenek ki az országban annak érdekében, hogy a migránsokat méltó körülmények között tudják elszállásolni, valamint hatékonyabban tudják segíteni a társadalmi beilleszkedésüket. Minden bizonnyal, ha ez a probléma megoldódna, visszaesne a bűncselekmények száma is, amelyeket nap mint nap követnek el az illegális bevándorlók.

Különféle közvélemény-kutatások is igazolják, hogy az olasz állampolgárok nagyrésze sérelmezi, hogy egyre több migráns jut be az országba. A lakosok nagy többsége ellenzi, hogy a jövőben még több bevándorlót engedjenek be Olaszországba. Ezt a egyre csak fokozódó migrációs nyomást egyre nagyobb tehernek élik meg és mindez egyre nagyobb biztonsági kockázatot hordoz magában.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy előre láthatólag a közeljövőben nem lesz javulás. Az olasz titkosszolgálat és a nemzetbiztonsági szolgálat adatai szerint az elkövetkezendő hónapokban sem fog csökkenni a migráció, meglehet, hogy még több mint 650 ezer ember fog útnak indulni, hogy Európába jöjjön. Kiemelten fontos, hogy az Európai Unió felismerje az ország aggasztó helyzetét és mihamarabbi segítséget nyújtson.

Olaszország miniszterelnöke, Giorgia Meloni az egyetlen megoldást Afrika támogatásában látja, emellett az Európai Unió segítségét is várja. Az olasz vezetés és az ellenzék szerint is csak Európa segíthet. Sürgető változtatásokra van szükség annak érdekében, hogy a migrációs válságot hatékonyan tudják kezelni és megoldást találjanak az egyre csak romló helyzetre. Azonban ezidő alatt folyamatosan nő, többszöröződik az illegálisan érkezők száma. Az idei évben a migráció újbóli fellendülésének egyik oka, hogy Tunéziában egyre mélyül a politikai válság.

Embercsempészet

Az illegális bevándorlással párhuzamosan megjelent az embercsempészet is. Az elmúlt években hasznot húztak a háborús helyzetben lévő országokban uralkodó káoszból és migránsokat csempésztek át az európai kontinensre.

A menekülőket rosszul felszerelt gumicsónakokba teszik és így indítják őket el a kockázatos tengeri útra. Az embercsempészek egyre kockázatosabb módszereket vetnek be a Földközi-tengeren való áthajózásra, ezért ez az út a menekültek számára egyre veszélyesebb. Az elmúlt nyolc évben több mint 25 000 ember tűnt el vagy vesztette életét miközben megpróbált átjutni a Földközi-tengeren Európába. Fontos megjegyezni, hogy ezek a számok nem tükrözik a valóságot, hiszen a valós adatok jóval magasabbak lehetnek a meg nem talált holttestek miatt.

A Frontex – Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség – jelenleg is három műveletet folytat a Földközi-tengeren annak érdekében, hogy megmentse az ott veszélybe kerülő menekülteket, valamint célja visszaszorítani az embercsempészetet is. 2015 óta több mint 630 000 ember életét mentették már meg. Emellett több, erre a célra felállított Európai Uniós szervezet is foglalkozik a migránscsempészet visszaszorításával, a bűnszervezetek felszámolásával, valamint a menekültek életének megmentésével.

Az Európai Unió és a tagállamok szorosan együttműködnek az embercsempészet elleni fellépésben, hiszen kollektív érdeke mindenkinek, hogy a lehető legnagyobb mértékben visszaszorítsák a bűnszervezetek működését és az emberkereskedelmet.

Ez egy jelentős biztonsági kockázatot jelent Európa és az Európai Unió számára is, ami ellen a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban kell fellépni.

Az Interpol és az Europol adatai szerint az illegális határátlépők több mint 90%-a embercsempészek által jutott át Európába.

Az Európai Unió migrációs politikája

Az Európai Unió és a tagországok egyre intenzívebben dolgoznak azon, hogy egy biztonságos és hatékony migrációs politikát hozzanak létre. Az Európai Tanácsnak különösen fontos szerepe van az illegális bevándorlás terén, hiszen ez az az intézmény, amely meghatározza a stratégiai prioritásokat.

A közelmúltban ismét felkerült az Európai Unió napirendjére a migrációs politika, hiszen 2022-ben ismét elkezdett drasztikus mértékben emelkedni az illegális határátlépések száma. Ebben a tekintetben több tagállam is a radikális változtatások sürgősségére és fontosságára hívja fel a figyelmet. Többek között szorgalmazzák a migráció elleni hatékonyabb fellépést, a nem uniós országokkal való együttműködést, valamint a hatékony határellenőrzést. Egyelőre nincs teljes egyetértés a tagállamok körében, hiszen a külső határok ellenőrzéséről és a határkerítés építéséről megoszlanak a vélemények, így ilyenfajta megoldás aligha várható a közeljövőben.

 

2015-ben volt a migrációs válság csúcspontja, ekkor az Európai Unió olyan intézkedéseket vezetett be, amelyekkel a külső határok és a migrációs áramlások ellenőrzésének rendszerét javították. Ez idő tájt az EU menekültügyi rendszere a megnövekedett migráció hatására azonnali reformra szorult.

Az Unió különféle szabályokat fogadott el az elmúlt években a menedékjog iránti kérelmek elbírálása, az irreguláris migránsok visszaküldése és a jogszerű migrációs áramlások kezelése tekintetében.

 

Az Unió lehetőséget biztosít arra, hogy biztonságosan és jogszerűen léphessenek az EU területére a védelemre szoruló menekültek. Ezzel el tudják kerülni azt, hogy a veszélyes utazás során kockáztassák az életüket. 2015 óta már több mint 98 000 ember kapott menedéket ezzel az eljárási módszerrel.

A letelepedési lehetőségek mellett az Európai Uniónak van visszaküldési politikája is, amely egyértelmű, átlátható és méltányos szabályokat ír elő az Unióban jogellenesen tartózkodók visszaküldésére vonatkozóan. Felismerték azt is, hogy a harmadik országokkal visszafogadási megállapodásokat kell kötni, hiszen ez kulcsfontosságú annak érdekében, hogy a visszaküldési politikáját sikeresen végrehajthassa az EU. A megállapodások megkötése érdekében az Európai Bizottság rendszeresen tárgyal harmadik országokkal. Eddig már összesen 18 visszafogadási, valamint visszaküldési megállapodásokat is kötött már az EU.

Nehezíti azonban az Európai Unió helyzetét az, hogy ha az illegális bevándorlóknak sikerül átjutniuk Európa határain, akkor szinte teljesen biztos, hogy soha nem fognak már visszamenni a saját országukba. Ennek oka lehet az, hogy az EU nem tudja rákényszeríteni a harmadik országot arra, hogy visszafogadja saját állampolgárait, valamint az Unió a saját állampolgárait sem tudja arra kényszeríteni, hogy hazaszállítsák a migránsokat a saját országukba.

 

Ameddig az Európai Unió nem tesz markáns lépéseket az illegális migráció visszaszorítása érdekében, addig folyamatos lesz a bevándorlás és ezzel párhuzamosan egyre kezelhetetlenebb lesz a helyzet.

Az Európai Unió és a tagállamok részéről is határozott fellépésre van szükség, ha teljes mértékben meg szeretnék szüntetni a migrációs helyzetet és vissza akarják szorítani az illegális bevándorlást.

Összegzés

Összességében megállapítható, hogy Olaszország rendkívüli biztonsági kockázatnak van kitéve a tömeges bevándorlás miatt. Ezzel párhuzamosan egész Európára nézve fenyegetést jelent a kialakult helyzet. Az illegális migráció forrása a közel-keleti válságokban keresendő és azokra vezethető vissza, így az Európai Unió egyik fő célja ezen országokban a béke elősegítése.

Az idei adatok alapján folyamatosan, hónapról hónapra egyre több bevándorló érkezik Európába Olaszország partjain keresztül. Sürgető megoldást kell találnia az Európai Uniónak és Olaszországnak erre a problémára, hiszen a helyzet egyre csak romlik. Fokozódik az embercsempészet, a bűnözési ráta is egyre magasabb Olaszország területén. Az emberek egyre kevésbé érzik magukat biztonságban.

Az Európai Unió felismerte a problémát és a tagországokkal együtt egyre intenzívebben dolgozik azon, hogy megoldást találjon a migrációs helyzetre és azt sikeresen visszaszorítsa, megállítsa.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Krzysztof Hepner on Unsplash

 

A Migrációs helyzet a Földközi-tengeren 2023-ban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Felvételi segédlet – 2023/24

Fri, 08/09/2023 - 23:38

A felvételi során egy önéletrajzot, egy motivációs levelet és egy rövid esszét szükséges megküldenetek 2023. szeptember 21-ig a biztpolszakkoll@gmail.com  e-mail címre. Az esszétémák, illetve a kidolgozás szempontjai alább láthatók.

A benyújtandó dokumentumok formai követelményei: docx formátum, Times New Roman betűtípus, 12-es betűméret, 1,5-es sorköz. Az önéletrajz és a motivációs levél terjedelme maximum 1-1 oldal legyen.

A felvételi során egy rövid leíró esszét (minimum fél oldal) kell elkészítened, amelyet az önéletrajzzal és motivációs levéllel egy üzenetben, de mindenképp külön dokumentumban szeretnénk megkapni. Az elkészítés során ezekre figyelj:

  • Az alábbi 10 témakör egyikét válaszd! Megadtunk néhány kérdést és egy-egy gondolatébresztőt, amelyek a segítségedre lesznek. A gondolatébresztők források is lehetnek.
  • A felhasznált forrásokra mindenképp hivatkozz! A hivatkozás formáját azonban nem kötjük meg, azt megteheted lábjegyzetben, végjegyzetben vagy hiperhivatkozással is. Legalább 3 forrást használj.
  • A véleményedre is kíváncsiak vagyunk, ne félj leírni!
  • Ha bármilyen kérdésed adódik az esszével kapcsolatban, a biztpolszakkoll@gmail.com címen tudsz segítséget kérni.

Az online fordulót egy jelenléti írásbeli teszt és később egy motivációs beszélgetés követi, amelyek időpontjáról e-mailben tájékoztatjuk a pályázókat.

Esszétémák:

  1. Válassz egyet a közelmúltban történt száheli puccsok közül és ismertesd röviden a történések okait!
  1. Hogyan változtatták meg a számítógépek a hadviselést?
  1. Valóban az USA nyerte az űrversenyt a Szovjetunióval szemben?
  1. Miben nyilvánul meg Kína globális befolyása?
  • Bizonyítsd be Kína globális nagyhatalmi státuszát!
  • Milyen kihívásokkal néz szembe Kína gazdasági és katonai erősödése következtében az Egyesült Államok mint a nyugati szövetségesi rendszer vezető országa?
  • Gondolatébresztő: https://hitelintezetiszemle.mnb.hu/letoltes/12-rekasi.pdf
  1. Hogyan jelenik meg Európában a szélsőséges vallási ideológián alapuló terrorizmus?
  1. Mutass be egy szabadon választott bukott államot!
  1. Mutasd be az orosz-ukrán háború előzményeit!
  1. Hogyan épül fel a mexikói kormány drogkartellekkel szembeni harca?
  1. Milyen hatással van egy háború az éghajlatváltozásra?
  1. Milyen biztonságpolitikai problémákkal járt az amerikai csapatok afganisztáni kivonulása?

 

Jó munkát és sikeres pályázatot kívánunk mindenkinek!

Photo by Ben Mullins on Unsplash

A Felvételi segédlet – 2023/24 bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Afrika ébred – avagy a katonai puccsok sorozata a fekete kontinensen: Niger

Tue, 22/08/2023 - 13:10

Bizonyára mindenki hallhatott a híradóból, a rádióból vagy valamelyik közösségi média platformon arról, hogy egy Niger nevű nyugat-afrikai országból kimenekítik az európai állampolgárokat, mert a katonai erők megdöntötték az államhatalmat. Mi a háttere ennek és miért állt be több afrikai ország is az alkotmányos rendet megdöntő nigeri vezetőség mögé?

Röviden az országról

Niger egy nyugat-afrikai ország, mely Nigériától északra található. Az Oxfordi Egyetem gondozásában jegyzett Multidimenzionális szegénység index 2023-as jelentése szerint a világ egyik legszegényebb országa. Az ország hivatalos nyelve a francia, de azonfelül minden etnikai csoportnak megvan a saját nyelve, amiből 11 van. 1,270,000 km2  területtel rendelkezik, így a legnagyobb tenger nélküli nyugat-afrikai ország. Egy 2012-es jelentés szerint a lakosság 99,3%-a muszlim. Fővárosa Niamey, hol több, mint 1 millió ember él.

Nem ez volt a legelső

A Száhel-térségben fekvő Nigerben nem ez volt a legelső katonai puccs vagy puccs-kísérlet. A nyugat-afrikai országban történelme során 5 államcsíny is végbement, mióta 1960-ban függetlenséget nyertek Franciaországtól. A legutóbbi 13 évvel ezelőtt, 2010. február 18-án történt, mikor katonák támadták meg az elnöki palotát Niameyben és sikeresen elfogták az éppen kormányülést tartó elnököt, Mamadou Tandját. Még aznap bejelentették a nigeri televízióban, hogy felállítják a Demokráciát Helyreállító Legfelsőbb Tanácsot (CSRD), melynek Salou Djibo lesz az elnöke.

Ezt az eseményt megelőzte a 2009-2010-es nigeri alkotmányos válság, amikor Tandja elnök megpróbálta hosszabbra nyújtani regnálását a nigeri alkotmányban megengedett maximum 2 mandátumnál. Tandja az ügy érdekében feloszlatta a nemzetgyűlést és egy új alkotmánybíróságot állított fel, mellyel elő tudott készíteni egy alkotmányos referendumot 2009. augusztusában. Az alkotmányos referendum szerint további 3 évvel meghosszabbodik az elnök mandátuma. Ez a politikai válság végül – a fent is említett – katonai puccshoz vezetett, mellyel egy katonai junta alakult ki az országban. Érdekességként megjegyezhető, hogy az 1974-es nigeri puccs alatt került a politika világába Mamadou Tandja. Az ellenzék diktátornak nevezte Tandja elnököt, mellesleg elég erős nemzetközi visszajelzések is érkeztek az elnök kétségbeesett alkotmány változtatásáról: Nigert felfüggesztették az ECOWAS-ból (Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége) és visszatartották a Nigernek szánt támogatást a nyugati országok.

Visszatérve a katonai juntához, a katonák meglepően nagy népszerűségre tettek szert a frusztrált népesség körében. Úgy tűnt, mintha a helyi lakosság morálja megnövekedett volna, többen úgy vélekedtek az eseményekről, hogy ez afféle tiszta lappal kezdés. A puccs az ellenzéki politikusoknak is tetszett, Mahamadou Karijo – egy ellenzéki párt vezetője – úgy vélte, hogy a katonák csak „őszinte hazafiak.”

Végül 2011. elején tartottak választásokat, amely végeredménye szerint Mahamadou Issoufou lett az ország új elnöke.

Napjainkban

Egy forró nyári napon, 2023. július 26-án az elnöki őrség tagjai – kiket Omar Tchiani tábornok vezetett – elfoglalták az elnöki palotát és feltartóztatták Mohamed Bazoum elnököt. Ez a tett vegyes nemzetközi érzelmeket váltott ki, az ECOWAS vezetői Bazoum újboli beiktatását követelték. Ezt az üzenetet követően Niger vezetői lezárták az ország légterét attól tartva, hogy a szomszédos országok katonai beavatkozást hajtanak majd végre. Egyelőre semmi jelét nem mutatná annak az ECOWAS, hogy katonai erővel válaszolnának. Franciaország figyelmeztette állampolgárait, hogy ne tegyék be a lábukat az országba, illetve a puccsot támogató Maliba és Burkina Fasoba sem. Az Air France törölte az összes járatát az adott országokba. Mali és Burkina Faso támogatásukat fejezték ki a katonai juntának, sőt szívesen küldenének katonákat a „szolidaritás kifejezése” érdekében. Erre a cselekményre nem kellett sokat várniuk, a Flightradar24-en lekövethető, hogy egy utasszállító indult el Burkina Faso fővárosából, Ouagadougou-ból és Niger repterén landolt órákkal később, miután lezárták a légteret. Niger új vezetői úgy gondolták – ebben persze közrejátszhat a katonai paranoia – hogy az ECOWAS csoport, melynek többek között tagja Nigéria, Szenegál, Togo és Ghána egy tervvel álltak volna elő, hogy miként fognak erőt használni az ország ellen. Az ECOWAS vezetői még határidőt is adtak a nigeri puccsistáknak, hogy visszahelyezzék hivatalába a volt elnököt. Nigéria elnöke, Bola Tinubu felvázolta a beavatkozás tervét, de – az ország szenátorai által – füstbe ment terve.

Hadüzenet a nyugatnak?

A puccs megtörténte óta Niger utcáin megszámlálhatatlanul sok orosz zászlót lehet látni. Egyes beszámolók szerint a szabómesterek nem győzték varrni az orosz zászlókat, illetve az orosz mintájú termékeket. A zászlók 2020 óta népszerűek Nyugat-Afrikában, leginkább Burkina Fasoban, Guineában és Maliban, ahol – mind a három országban – történt katonai hatalomátvétel. Mali 2021-ben fordított hátat Franciaországnak és inkább az orosz zsoldosoknak segít legyőzni a dzsihadista lázadást a Száhel-térségben. Burkina Faso állampolgárai pedig szintén az orosz zászlóval vonultak fel az anti-francia demonstrációkon 2022. szeptemberében. Mellesleg ezt a demonstrációt egy puccs követte, amelyről majd a későbbiekben írok.

Mohamed Bazoum egy hűséges szövetségese volt a nyugatnak a katonai iszlamisták elleni harcban – és persze – gazdaságilag is egy erős partnerről beszélhetünk. Az országban található 2 amerikai katonai drónbázis, közülük az egyik – amely Agadez városában található – a világ legnagyobb drónbázisa, amelyet az USA 110 millió dollárból épített és a mai napig a legnagyobb építmény projekt, amin az amerikai légierő dolgozott. Megközelítőleg 1100 amerikai katona lehet Nigerben. A helyiek nemtetszésüket 2017-ben kinyilvánították, amikor 100 iszlamista megölt 4 amerikai katonát.

Pillanatnyilag 1500 francia katona lehet az országban, akiket Párizs terrorelhárítás céljából küldött oda. Ilyen egységek a Száhel-térségben még Csádban fordulnak elő, hol 1000 francia katona harcol az Iszlám Állam és az Al-Qaeda ellen. Niger – Djiboutival együtt –  a legnagyobb afrikai ország, ahol még vannak francia katonák – akik mellesleg – megközelítőleg 5600-an vannak a kontinensen. Az ország még 2010-ben adott engedélyt Franciaországnak, hogy használhassa a légterüket és akár a területeit is, hogy harcoló egységeket küldjenek az Al-Qaeda ellen. Ezt az engedélyt előterjesztette az az esemény, amikor a terroristaszervezet 5 francia állampolgárt rabolt el, miközben azok egy urániumbányában dolgoztak. Niameyben felállítottak egy olyan légibázist, ami akár többszáz katonát el tud szállásolni. Ezt a bázist ellátták vadászgépekkel, harci helikopterekkel, drónokkal – sőt, mi több – ez volt a legelső franciák által épített légibázis, amelyet bombákkal is felszereltek, hogy harcoljanak a dzsihadisták ellen.

Niger egyéb különlegessége, hogy a világ 7. legnagyobb uránium előállítója. Az uránium egy létfontosságú elem egy nukleáris hatalomhoz. A nigeri urániumbányák termékének negyede Európába megy, leginkább a volt gyarmatosító Franciaországhoz. Niger otthona 24,4 millió embernek, ahol 5-ből 2 ember extrém szegénységben él – egyes mérések szerint – 2,15 dollárból egy nap.

Félrevezető hírek online

Az USA 71. külügyminisztere, Antony Blinken arról adott tájékoztatást a sajtónak, hogy Oroszország Wagner-zsoldosai előnyt szereznek a nigeri politikai ingatagságból, de egyelőre nem érkezett egyetlen kézzel fogható bizonyíték sem arról, hogy ez így történne és orosz zsoldosok érkeznének az országba. Viszont, megjegyzendő, hogy a zsoldosok felettébb aktívak voltak afrikai országokban, mint például: Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban. Azonban, futótűzként terjed egy videó Twitteren, melyen – a videót közzétevő felhasználó szerint – egy orosz utasszállító látható, mely éppen földet ér a Niamey-i reptéren. A felhasználó hozzátette: „Azt mondják, a Wagner-erők már megkezdtek behatolni a városba.” A videóban látható repülő egy IL 76-os orosz katonai légijármű. Egy rossz hírt kell közöljek, ugyanis a videót még 2006-ban töltötték fel Youtube-ra és ráadásul a fentebb említett repülő a szudáni fővárosi reptéren, Khartoumban landolt. A videó megtalálásához Youtube-keresőbe annyit kell beírni, hogy: „IL 76 Approach into Khartoum.” Tiktokon egy Wagner-katonákról szóló videót, mely szerint: „A Wagner-egységek jelen vannak Nigerben”, több mint 500 ezren látták, de az a videó is hamis. A videó csak egy kivágott jelenet egy francia híradóból, amit múlt januárban készítettek, sőt: Maliban.

Szintén egy megtévesztő bejegyzés terjed Twitteren az uránium export betiltásáról is, miszerint: „A katonai rezsim Nigerben azonnali hatállyal betiltotta az uránium exportálását Franciaországba. Az urániumérc 50%-a – melyet Nigerben állítanak elő – táplálja a francia atomerőműveket. Az Európai Unió uránium importjának 24%-a Nigerből érkezik.” Az ilyesfajta bejegyzések igaz, hogy pontos adatokat tartalmaznak, de még sincs semmi bizonyíték arra, hogy a junta betiltotta volna az uránium exportot Franciaországnak.

Pletykák terjedtek az európai állampolgárok kimenekítéséről is. A francia erők többszáz francia állampolgárt evakuáltak az országból a jelenlegi helyzet kiszámíthatatlansága miatt. Egy Twitter felhasználó bejegyzése szerint: „Az új nigeri kormány parancsba adta a hadseregnek, hogy letartóztassanak bármilyen európai állampolgárt, míg Franciaország és a többi nyugati hatalom ki nem vonják egységeiket Nigerből.” Ez az állítás az M62-mozgalom tettén alapszik, akik útlezárásokkal megpróbálták megakadályozni az európai állampolgárok reptérhez való eljutását. Azonban az M62-mozgalom nem tartozik a juntához. Sőt, a puccs vezetője, Abdourahamane Tchiani kijelentette, hogy a francia állampolgároknak nincs semmitől félnivalójuk az országban.

Szintén a Twitter-clickbaiterek által terjed egy olyan bejegyzés is, mely arról szól: „Algéria nem fog ölbe tett kézzel ülni, miközben egy invázió zajlik a szomszédban.” A posztoló az algériai újságlapokra hivatkozik. Egyelőre csak az ECOWAS fenyegetőzött katonai beavatkozással, ha nem helyezik újra hivatalba Mohamed Bazoumot. Azonban – mint ahogy azt fent is említettem – Mali és Burkina Faso (kik szintén ECOWAS tagok, csak katonai vezetőkkel) kijelentették, hogy segíteni fogják a juntát, ha külföldi beavatkozás történik.

Összegzés

A Száhel-térség társadalmaiban uralkodó fegyverkultuszt a különböző etnikai csoportok harcossága teremti meg. Ez a harciasság visszaeredeztethető az ország kultúrájához és hagyományaihoz, melyet elég erősen behálóz a nomád életstílus, a transz-szaharai jelenlét. Megemlítendő, hogy ebből a térségből rengeteg rabszolgát raboltak el és adtak el északi területekre. A Száhel-térség a gazdag természeti erőforrásai ellenére is rendkívül szegény. A 20. századig a térség országai alacsony népességgel rendelkeztek, míg el nem jött egy hatalmas demográfiai fordulat, amely fejére állította a helyzetet. A 21. században is úgy tűnik, mintha az országok követnék ezt a tendenciát és népességrobbanás követ népességrobbanást. A népek harcos kultúrája által a hadseregek meghatározó szerephez jutottak az országok életében.  A térség mindig is egy – nem annyira intenzív – ütközőpontja volt a keleti és nyugati szövetségi hatalmaknak. Nigerben a függetlenség elnyerése, azaz 1960 óta hagyományosan megvan a francia katonák jelenléte, illetve azt is meg lehet figyelni, hogy a hadseregeik felszerelése orosz technikán alapul. Ezt nevezhetjük akár „hidegháborús örökségnek” is, amelyből könnyen kialakulhat, hogy mindegyik országban az erőt a hadsereg fogja igazán képviselni. A jelenleg végbemenő klímaváltozás is tudja sanyargatni a térséget, amely által importra kényszerülnek alapvető árucikkekre, így például élelmiszerre is. Ez a demográfiai növekedés láncreakciót válthat ki, amelynek egy újabb migrációs válság lehet a következménye (persze a fokozódó feszültség, amely kirobbanthat egy háborút az ECOWAS országok között is hozzájárulhat a migrációs katasztrófához). A kialakuló menekültválság – ami mellesleg a csádi-szudáni határon, a szudáni polgárháború által már dübörög – ugyanúgy elérheti Európát, akár a 2015-ös menekültválság magasságáig is fokozódhat. Be kell látnunk azt, illetve fel kell ismernünk azt a helyzetet, hogy ami most jelenleg az észak-afrikai országok menekültügyi problémája, az egyszer az Európai Unió problémája és kihívása is lesz. Az éhínség és a kiszámíthatatlan politikai frusztráció okán el fognak indulni az emberek a Száhel-térségből, hogy valahol máshol – akár egy másik kontinensen – jobb életet találjanak maguknak. Ez a migrációs hullám elindulhat délre és északra is egyaránt – de egyértelműen – ami elindult északnak, az át is fog terjedni egyszer Európára is. Ami szintén hatalmas gondot jelent az övezetnek, az a terrorszervezetek számának növekedése. A politikai instabilitás és az extrém szegénység könnyen tud kétségbeesett, frusztrált embereket teremteni, kiket egy toborzó rettentő könnyen tud manipulálni és – legtöbbször – gázlángozást használni rajtuk.

Az elemzésemet annyival zárnám le, hogy: Nyugat-Afrikában mindig lesz valami, amiről érdemes beszélni.

Szerző: Németh Merse

A cikk egy hosszabb sorozat része, amelynek további részei ide kattintva érhetők el.

Hasonló témában íródott cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by James Wiseman on Unsplash

A Afrika ébred – avagy a katonai puccsok sorozata a fekete kontinensen: Niger bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A dzsihád interpretációjának változása a szélsőséges iszlamista szervezetek ideológiájában – I. rész

Fri, 18/08/2023 - 14:00

A nyugati közvélemény a dzsihád kifejezéssel az 1990-es években ismerkedett meg behatóbban. Ehhez elsősorban az ekkoriban formálódó, a Nyugat ellen az iszlám védelmében szent háborút hirdető szélsőséges fegyveres mozgalmak és az általuk végrehajtott véres támadások szolgáltatták az okot. Az iszlám nevében végrehajtott, rendszerint számos halálos áldozattal járó fegyveres akciók következményeként a nyugati közvélemény számára – és egyre inkább a muszlim közösségekben is – a dzsihád elsősorban vallásháborút jelent. Annak ellenére, hogy a dzsihád az elmúlt három évtizedben kapott ekkora nyilvánosságot, a fogalom története sok évszázados múltra tekint vissza. A jelen írás a dzsihád-fogalom értelmezésének változását vizsgálja a szélsőséges szunnita iszlamista szervezetek relációjában, valamint kitér arra, hogy miként népszerűsítik a dzsihádot a hozzájuk köthető egyes médiumok. (A munkámban alapvetően az angolos átírást alkalmazom speciális karakterek nélkül, de a magyar nyelvben már meghonosodott neveket és fogalmakat magyaros átírással közlöm.)

A dzsihád kifejezés megközelítése nyelvészeti szempontból

A dzsihád ma az egyik legvitatottabb iszlám fogalom, ami elsősorban annak köszönhető, hogy számos jelentéssel rendelkezik, egyes vallástudósok szerint akár 80 jelentésréteget is megkülönböztethetünk.

A dzsihád – csakúgy, mint az ijtihad (önálló jogi véleményalkotás) a dzs (j) – h – d gyökmássalhangzók származékai, ami egy adott cél érdekében történő erőfeszítést jelent, valamint a rossz és gonosz elleni, a jó megvalósításáért való igyekezetként is fordítható. Az ijtihad esetében az erőfeszítés a jogalkotói hatalommal nem rendelkező jogtudósok azon egyéni igyekezetére vonatkozik, hogy az iszlám elfogadott, kanonikus forrásaiból azok tanulmányozása révén minél pontosabban deriválják az iszlám jogot. [1] A dzsihád pedig a hit érdekében tett maximális erőfeszítést jelöli, ellentétben az elmúlt évtizedekben elterjedt „háború” vagy „szent háború” jelentéssel. A tényleges fegyveres harcot a Korán és az iszlám jog is más szavakkal illeti: a háború (harb) vagy a harc (qital) szavakat használják. Igéje a harmadik törzsű „jahada”, melynek névszói alakja főnévi igenévként (masdarként) határozatlan alakban (tehát nem fogalomként) összesen négyszer fordul elő a Koránban [Q. 9:24., Q.  22:78., Q. 25:54., Q. 61:1.] és általában az „Istenért / Isten útján” (fi sabil Allah) kifejezés előtt áll. Utóbbi megerősíti, hogy a dzsihád szó elsősorban az általános értelemben vett küzdelmet és erőfeszítést jelenti, mintsem a restriktív és speciális értelmű harcot. A dzsihád kifejezés továbbá gyakran áll együtt a „hajara” (kivándorol) harmadik törzsben lévő igével is, mert a kettő szorosan összekapcsolódó fogalom. [2]

A dzsihád fajtái

A dzsihád különböző fajtáinak meghatározására számos lehetőség kínálkozik. A 12. században élt arab filozófus, Ibn Rushd (Averroës) a dzsihád öt fajtáját különböztette meg: a szív vagy lélek általi, a nyelv általi, a toll és tudás általi, a kéz általi, végül a kard általi dzsihádot. A 20. századi Muhammad Yasin a dzsihád következő kategóriáiról ír A dzsihád területei és módszerei című 1990-ben kiadott iszlámjogi összefoglaló munkájában: a lélek, a Sátán, a hitetlenek, a képmutatók, valamint a bűnösök és erkölcstelenek elleni dzsihád.  A szónak tehát számos jelentésárnyalata van, a fegyveres harc ennek csupán az egyik vonatkozása. [3] A síita (és kisebb mértében a szunnita) jogtudósok az eddigi megkülönböztetések mellett a 624-es badri ütközethez kapcsolódó prófétai hagyományt alapul véve különbséget tesznek a „nagy dzsihád” és a „kis dzsihád” között. Míg a „nagy dzsihád” spirituális erőfeszítést, a lélek megtisztulásáért vívott küzdelmet jelenti, addig a „kis dzsihád” az iszlám terjesztését célzó fegyveres küzdelemre vonatkozik. [4] A kortárs muszlim teoretikusok, köztük Tariq Ramadan is a dzsihád békés jellegére helyezik a hangsúlyt.  A svájci születésű és egyiptomi származású muszlim gondolkodó értelmezésének fókuszában mint elsődleges cél a béke megteremtése áll, amit a gonosszal való szembenállással, a magunk és a világ jobbá tételén keresztül érhetünk el. Hozzá hasonló módon vélekedik a 20. századi indiai muszlim politikai aktivista és újságíró Mawlana Muhammad Ali is, aki úgy gondolta, hogy a dzsihád elsősorban fegyveres harccal és háborúval történő összekapcsolása idegen mind a Korán, mind pedig a prófétai hagyományok szellemiségétől. [5]

Közösségi vagy egyéni kötelezettség?

A dzsihádnak a „szent háborúval” történő − gyakran kizárólagos − megfeleltetésének alapul szolgáló vallásjogi szabályozáshoz a 9–10. századi klasszikus vallás- és jogtudósok nagymértékben hozzájárultak. Ők ugyanis a muszlimok katonai győzelmeit követően szűkebben, általában harcias keretek között értelmezték a dzsihád szót, és rá mint a hitetlenekkel szembeni katonai előírásra tekintettek. A dzsiháddal kapcsolatos koráni parancsok és prófétai hagyományok tekintetében azonban fontos kiemelni, hogy azok mindig szituatívak voltak, mert mindig csak egy adott történelmi helyzetre voltak érvényesek. Ezért a dzsihád fogalmának pontos értelmezése érdekében mindig figyelembe kell venni a koráni versek kinyilatkoztatásának és a Mohamed próféta két évtizedes prófétaságához kötődő események történeti hátterét. [6]

Az iszlám világképét vizsgálva válik érthetővé a dzsiháddal kapcsolatos két legfontosabb jogi tényező, amely eldönti, hogy a dzsihád közösségi vagy egyéni kötelezettségnek számít.  Az iszlám első három évszázadában élő jogtudósok a világot két részre osztották: a muszlimok lakta területre (dar al-islam) és a háborús területre (dar al-harb). Az iszlám formatív periódusában közmegegyezés állt fenn a vallástudósok között arra nézve, hogy a muszlimok lakta területek kiterjesztése céljából meghirdetett dzsihád közösségi kötelezettségnek (fard kifaya) számított, vagyis abban a közösségnek csak a feladat teljesítéséhez szükséges számú tagjának kellett részt vennie (erre utal az arab megnevezés is). Ők általában a megtámadandó területhez legközelebb élők közül kerültek ki. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a támadó jellegű dzsihád nem egyéni kötelezettség (fard ayn). Ezzel szemben amikor a muszlimok által lakott területet ellenséges támadás éri, a dzsihád védekező jellegűvé és egyéni, személyes kötelezettséggé válik. Közmegegyezés volt abban a tekintetben is, hogy csakis akkor lehetett dzsihádot folytatni, amennyiben erre az egész muszlim közösség (umma) kompetens, elfogadott vezetője parancsot adott bizonyos körülmények fennállása esetén. A realitásokat figyelembe véve azonban a nagy hódítások lezárultával a kalifátus számára világossá vált, hogy nem képes permanens dzsihádot folytatni, így a muszlimok lakta és az iszlámjog által dominált területek kiterjesztése nem lehetséges az egész világra. Ez az utóbbi felismerés jelentős hatással volt a jogtudósok dzsihád-értelmezésére is, akik egyre inkább annak a defenzív aspektusát és átmeneti jellegét kezdték hangsúlyozni. [7]

A dzsihád-fogalom átértelmezésének kerete

A szélsőségesnek tekinthető szunnita irányzatokon belül a neofundamentalisták – akiket gyakran tévesen szalafistáknak is neveznek – nem változtattak az ideológiájukon a klasszikus dzsihádinterpretációval kapcsolatban, így a hagyományos felfogást követik. Sőt, úgy vélik, hogy a (kard általi) dzsihád felesleges, nála sokkal nagyobb jelentőségű az isteni törvény, ugyanis Isten csak akkor fogja a muszlimokat győzelemre segíteni, ha azok visszatérnek az igaz hit elveihez. A szélsőséges irányzatokhoz tartozó egyéb, radikálisnak tekinthető mozgalmak azonban a fentiekben említett értelmezést elutasítják, és a hittérítés helyett a fegyveres harc fontosságát hangsúlyozzák. [8] Legfőbb törekvésük, hogy a dzsihád a muszlim társadalmakban és a köztudatban az iszlám hatodik pilléreként mint folytonos és állandó egyéni kötelezettség jelenjen meg. Sőt, a klasszikus dzsihád-értelmezéssel szembemenve Oszama bin Laden azt is hangoztatta, hogy a dzsihád az iszlám második pillére, közvetlenül a hit után, ezért rendkívül fontos vallási kötelezettség, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad elhanyagolni, hiszen akkor a hívő a legnagyobb bűnt követné el. Ideológiájuk szerint az állandó mobilizációra és az iszlám ellenségeivel szembeni − mindenre kiterjedő − küzdelemre azért van szükség otthon és külföldön egyaránt, mert a muszlim területeket napjainkban a Nyugat vagy annak helyi szövetségesei megszállás alatt tartják, így a hívők vallási előírásokat követő életmódja, szabad vallásgyakorlása, illetve a szent helyek látogatása veszélyben van. A Nyugat ellen vívott küzdelem során nem szabad kishitűségből eredő kompromisszumot kötni és részsikerekkel beérni. A dzsihádisták meggyőződése szerint az új történelmi helyzetre tekintettel a régi elgondolás, miszerint a dzsihád elsősorban védekező háború, megdőlt, és a dzsihád offenzív aspektusának jelentőségét legalább annyira hangsúlyozzák, mint a defenzívet. [9] A dzsihád klasszikus értelmezésével való szembefordulással reflektálatlanul követik el az általuk mélyen elítélt újítást (az iszlámtól idegen elemek átvétele, ami eretnekséghez vezet / bidaa). [10]

A dzsihádizmus első hulláma: a közeli ellenséggel szembeni harc

A hatvanas és a hetvenes években kifejlődő radikális iszlamista szervezetekkel kapcsolatban négy olyan személy nevét érdemes megemlíteni, akik igen jelentős hatással voltak az újfajta dzsihád-értelmezésen alapuló ideológia megalkotására. A pakisztáni hittudós, Abu al-Ala al-Mawdudi, az egyiptomi teoretikus, Sayyid Qutb és tanítványa, Muhammad Faraj, illetve az iráni iszlám forradalom karizmatikus vezetője, Khomeini ajatollah gyakorolta a legnagyobb befolyást az szélsőséges iszlamista mozgalmak fejlődésére (a jelen elemzés a szunnita szélsőséges szervezeteket vizsgálja, így Khomeini ajatollah tevékenységére és annak hatására nem tér ki).

Abu al-Ala al-Mawdudi

A nézetei miatt gyakran eretneknek nevezett al-Mawdudi elsősorban az iszlám állammal és az isteni szuverenitás elméletével foglalkozott. Álláspontja szerint a létrehozandó iszlám állam a szekuláris liberális demokrácia antitézise, melyben Isten kizárólagos szuverenitása érvényesül és az állam az iszlámjog (sharia) alapján működik. Így tehát elutasította a muszlim társadalmak elnyugatosodását, célja a politika és a társadalom iszlamizációja volt. Ideológiájában a dzsihád is kiemelt helyet kapott, ami – véleménye szerint – iszlámjogi szempontból elsősorban az Isten nevében az iszlám ellenségei ellen vívott szent háborút jelenti. A pakisztáni Jamaat-i Islami megalapítójának munkásságában jelenik meg először az iszlám világforradalom eszméje, melynek forradalmi küzdelmét a dzsihád testesíti meg. Az iszlám nem csupán egy vallás, hanem az egész emberiségnek szóló forradalmi program, melynek segítségével elpusztítják a zsarnoki uralmakat, és helyettük az isteni törvényen alapuló államot hoznak létre, ami az emberiség jóléte, az igazságosság megteremtése érdekében fog működni. [11]

Sayyid Qutb

Sayyid Qutb – Khomeini ajatollahhoz hasonlóan – jól ismerte al-Mawdudi munkáit, melyeknek számos eleme visszaköszönt a saját műveiben is. Hármuk közül kétségkívül az általa megalkotott ideológia gyakorolta a legnagyobb hatást a különböző radikális szervezetekre, dzsihádisták generációit inspirálta írásaival. A dzsihádista mozgalmak alapító atyjaként és spirituális megalapozójaként tekintenek rá. Munkáiban kétpólusú világ rajzolódik ki, amelyben a „jó” (iszlám) és „rossz” (tudatlanság) egymás mellett létezik. [12]

Világszemléletének kialakulásában meghatározóak voltak az amerikai ösztöndíjas évei. Ekkoriban alakította ki azt a gondolatot, hogy a nyugati világ (elsősorban az Amerikai Egyesült Államok) elérkezett az erkölcsi hanyatlás korszakába. Az utóbbi stádiumot az alkoholizmus, a drogfogyasztás, a kicsapongó szexuális magatartás, a rasszizmus és a növekvő erőszak jellemzi. Azzal vádolta a nyugati országokat, hogy a muszlimok lakta területeken is ezeket a magatartásformákat kívánják elterjeszteni. A hatvanas és hetvenes években sokakhoz hasonlóan a muszlim közösségen belül ő is úgy vélte, hogy az iszlám egyedüli rendszerként mindezen társadalmi, politikai és gazdasági problémákra képes megoldást nyújtani. al-Mawdudihoz hasonlóan ő is egy olyan állam létrehozásának jelentőségét hangsúlyozta, amelyben érvényesül Isten korlátlan hatalma, ennek következtében pedig a teljes és átfogó igazság. Ő is elutasítja a nyugati (liberális) demokráciát, mivel az megsérti az isteni szuverenitást. Qutb meglátása szerint a cél elérésének érdekében az idők végezetéig tartó totális, fegyveres küzdelmet kell viselni minden olyan társadalom ellen, amelyik nem egyedül Istent szolgálja. Úgy tartotta, ezek a társadalmak a tudatlanság korát élik, hiszen életüket nem a szigorú egyistenhit (tawhid) szelleme hatja át, mert emberek uralkodnak a többi ember felett. Ebben hasonlítanak a pogánykori arábiai társadalomhoz. [13] Mint mondja: „Az iszlám alapvető jellegzetessége ugyan a béke, de az iszlám uralmat akadályozó erőkkel szemben szükségszerű a dzsihád.” [14] Ennek megfelelően küzdeni kell a kommunista, bálványimádó, zsidó és keresztény társadalmak ellen is. Sőt, nem csupán azon külső erők ellen kell harcolni, amelyek Isten helyét bitorolva gyakorolják a hatalmat, hanem mindazon muszlim társadalmak ellen is, amelyek már csak nevükben muszlimok. Véleménye szerint az utóbbiak politikai és vallási vezetése nyíltan iszlámellenes, mivel a politikusaik túlságosan szoros kapcsolatot ápolnak azokkal a nyugati országokkal, amelyeket az iszlám ellenségeinek tekint, illetve olyan döntéseket hoznak, amelyek egyértelműen szembe mennek a muszlim közösség érdekeivel. [15]

Hasonlóan vélekedett az akkori egyiptomi elnökről, Nasszerről is, azzal vádolva meg, hogy szekuláris berendezkedésű államot épített ki Egyiptomban, ami ellentmond az iszlám alapelveinek. Az ellenük folytatott dzsihádot Qutb egy permanens forradalomként képzelte el, melyre nem jellemzőek azok a szigorú szabályok és törvények, amiket megtalálunk − a Koránban is előforduló − igazságos háború tanával kapcsolatban vagy a nemzetközi jogban. Hangsúlyozta továbbá, hogy az iszlámban a dzsihád csakis támadó formában van jelen, s ebben minden muszlimnak kötelező részt vennie (tehát a dzsihád egyéni kötelezettség). Tanításának ezen elemei radikálisan szakítottak a klasszikus dzsihád-interpretációval, így hevesen támadta és kishitűséggel vádolta mindazokat a muszlim jogtudósokat, akik vele ellentétben a dzsihádot elsősorban defenzívként értelmezték. Nézete szerint ők alkotják a muszlim társadalmakban a közeli ellenséget (al-adu al-qarib), és az ellenük való harc még a távoli ellenséggel (al-adu al-baid) szembeni harcnál is fontosabb. A távoli ellenség számára ugyanis a közeli ellenség csupán egy láthatatlan eszköz, amit a muszlimok és tágabb értelemben véve az egész iszlám ellen felhasználnak. A qutbi ideológia hívei ennek megfelelően a saját országukban működő kormányokat és a politikai elit szintén részét képező, a dzsihád kérdésében a klasszikus álláspontot elfogadó vallástudósokat (ulama) is támadták. Így a morális szempontból számukra gyűlöletes szekuláris status quo mellett a vallási vezetés, valamint az iszlám jogi kánon elleni harcot is hirdették. [16] Az egyiptomi hatóságok azzal vádolták meg, hogy híveit az államrend megdöntésére bujtotta fel, így Nasszer idején börtönbüntetésre ítélték.

A börtöncellájában írta meg legnagyobb hatású művét, ami a Mérföldkövek (Maalim fi t-tariq), vagy más fordításban az Útjelzők címet viseli. Benne a szélsőséges szervezetek, köztük az 1928-ban Egyiptomban megalakult Muszlim Testvérek Szervezete tevékenységének koráni megalapozásáról olvashatunk. Ideológiájának legradikálisabb elemeit, gyakorta ismétlődő gondolatait Qutb ebben a rövid, vallási kiáltványnak tekinthető könyvében foglalja össze. A művet elsősorban a jövő generációjának szóló testamentumnak szánta. Más műveivel összehasonlítva a Mérföldkövekre jellemző a legkevésbé az intellektualitás, hiszen elsősorban a leegyszerűsített, egysíkú gondolkodás és világnézet ismérveit mutatja. A fiatalokat leginkább a benne foglalt leegyszerűsített üzenetekkel tudta elérni, s így képes volt rájuk hatást gyakorolni. [17] Érdemes megemlíteni továbbá, hogy a szintén egyiptomi radikális hitszónokhoz, Umar Abdul Rahmanhoz hasonlóan támogatta az önálló jogi véleményalkotást (ijtihad) és az iszlám szent iratainak szabad értelmezését, ugyanis így lehetőség nyílott a jogtudósok interpretációjának megkerülésére. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy számos szélsőséges muszlim csoportosulás – melynek tagjai nem rendelkeztek vallásjogi előtanulmányokkal – a saját szája íze szerint értelmezhette a szent iratokat. [18]

Qutbot végül 1966-ban kivégezték, ami a mozgalom radikalizálódásához, hosszabb távon pedig a fejlődési perspektíváinak megváltozásához vezetett. A mozgalom híveit elsősorban a börtönökben toborozta. Követői mártírként (shahid) és példaképként tekintenek rá a mai napig. Hívei a qutbi ideológia alapján kötelességüknek érezték a későbbi egyiptomi elnök, Szadat elleni 1981-es halálos kimenetelű merénylet elkövetését. Álláspontjuk szerint Szadat nem az isteni törvény szellemében gyakorolta a hatalmat, a muszlim közösség érdekeinek hátat fordított – aláírta az 1978-as Camp David-i egyezményt, majd az 1979-es izraeli-egyiptomi békeszerződést −, amire válaszul hitetlennek nyilvánították (takfir). [19]

Muhammad Faraj

A Sayyid Qutb által létrehozott ideológiát az elektromérnök végzettségű, vallási műveltségét autodidakta módon elsajátító Muhammad Abdul Salam Faraj ültette át a gyakorlatba és hozta létre az al-Qaidához tartozó Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű radikális szervezetet az 1970-es évek végén. Az Elhanyagolt kötelesség című műve az egyiptomi dzsihádista mozgalmak kézikönyvévé vált mint egyfajta „belső használatra készült vitairat” [20]. A rövid, javításokkal teli szöveg azonban Simon Róbert orientalista megfogalmazásában a „terrorizmus alkotmányává” [21] vált.  Ebben a könyvében a dzsihádról mint a köztudatból már kikopott vallási kötelezettségről értekezik, valamint hitet tesz a közeli ellenséggel szembeni küzdelem prioritása mellett, amely gondolat korábban már megfogalmazódott Qutb doktrínájában is. Meggyőződése szerint az iszlám uralmat abban az esetben lehet a legkönnyebben megteremteni, ha a nemzeti kormányokat alkotó hitehagyott muszlim vezetőket − akár erőszak útján is − eltávolítják, bevezetik az iszlám törvénykezést, és ezzel párhuzamosan a még nem romlott társadalmat iszlamizálják. Minden mást, így a külföldön − például Palesztinában − folytatott dzsihádot is időpocsékolásnak tartotta. Qutbhoz hasonlóan Faradzsot is kivégezték. Doktrínája számos kortárs egyiptomi dzsihádistára mély hatást gyakorolt, köztük Karam Zuhdira és Ayman al-Zawahirire, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád / Dzsihád Csoport magas rangú vezetőre is. Az al-Mawdudihoz, Qutbhoz, illetve Farajhoz kötődő nézetek az hatvanas és hetvenes évek dzsihádista mozgalmainak és szervezeteinek ideológiáját alapozták meg. Ez az időszak jelentette a dzsihádizmus első hullámát. [22]

Felhasznált irodalom

[1] Jany János: Klasszikus iszlám jog: Egy jogi kultúra természetrajza. Budapest: Gondolat Kiadó, 2021, 184–186 és 437.

[2] Dévényi Kinga: A ğihād az iszlámban. Történeti áttekintés. Keletkutatás 2013. tavasz, 5−11.

[3] Dévényi, 13.

[4] Jany 2021, 437.

[5] Rostoványi Zsolt: Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Budapest: L’Harmattan, 2020, 61–63.

[6] Jany 2021, 438–439; Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon. Budapest: Corvina Kiadó, 2009, 384–385.

[7] Jany 2021, 438–441; Rostoványi, 62–64;

[8] Dévényi, 21 és 23–24.

[9] Gerges, A. Fawaz: The Far Enemy. Why Jihad Went Global. New York: Cambridge University Press, 2005, 3–4.

[10] Rostoványi, 64.

[11] Csicsmann László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Budapest − Pécs: Dialóg Campus, 2008. 179–181; Maróth Miklós: Iszlám és politikaelmélet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 140; Rostoványi, 66–68.

[12] Rostoványi, 65 és 68.; Csicsmann, 179.

[13] Csicsmann, 177–178.

[14] Dévényi, 22.

[15] Rostoványi, 69.

[16] Gerges, 4–6. Csicsmann, 178; Rostoványi, 70.

[17] Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus. Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qá’idáig. Budapest: Corvina Kiadó, 2014, 270–272.

[18] Gerges, 3–8.; Rostoványi, 70.

[19] Csicsmann, 190–191.

[20] Simon 2014, 421.

[21] Jany János: Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex, 2016, 39.

[22] Gerges, 9–11.

Ez egy hosszú cikk, ezért két részben közöljük. A második részhez vezető hivatkozást hamarosan beillesztjük.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Rawan Yasser on Unsplash.

A A dzsihád interpretációjának változása a szélsőséges iszlamista szervezetek ideológiájában – I. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Vizsgálódás az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban

Thu, 17/08/2023 - 23:17

A konfliktust a könnyebb elemzés érdekében szakaszokra tagoltam, hogy az adott időben történő fontosabb eseményeket átláthatóbban tudjam bemutatni és az azokból levont következtetés is célzottabb legyen. Ez az időbeni szakaszolás egyéni megítélésem alapján történt,ez azt is jelenti, hogy ez egy alapvetően mesterséges felosztás. A szakaszolást 2022.02.24-től kezdem és egészen 2023.07.30-ig tagolom.

Első szakasz:2022.02.24-2022.04.02

Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022.Február 24.-én kihirdette az Ukrajnában végrehajtandó különleges katonai műveletet az ukrán állam területén. A támadást alapvetően ebben az időszakban a klasszikus manőver alapú hadviselés jellemezte, mely során az orosz hadsereg összfegyvernemi általános offenzívát hajtott végre a frontszakaszon. A szembenálló erők létszám tekintetében nagyjából kiegyenlítettek voltak, körülbelül 150 000 orosz katona 200 000 ukrán katonával szemben. A kezdeti műveletekben az orosz hadsereg két fő problémába ütközött. Egyrészt az orosz hadseregnek logisztikai gondok léptek fel, amelynek több oka is volt; egyrészt a megszállt területeken  nekik kellet a civil lakosság igényeit is ellátni, valamint az ukrán csapatok folyamatosan támadták az utánpótlás vonalait.

Ez alapvetően annak köszönhető, hogy az orosz csapatok létszáma közel sem volt elegendő a frontvonal szerű harchoz így pedig gyakran előfordult, hogy az ukrán csapatok gyakorlatilag valódi ellenállás nélkül tudták megközelíteni az oroszok ellátási vonalait és így hatékonyan tudták az ellenség ellátmányát pusztítani és az ellátást akadályoztatni.

Ezen szakasz véleményem szerint az Északi frontszakaszon lévő orosz csapatok kivonásával ér véget április 2.-án.

Második szakasz: 2022.04.02-2022.08.28

Ezen szakaszban megfigyelhető, hogy az orosz hadsereg megváltoztatta a taktikáját, a korábbi gyors, manőver alapú hadviselés helyett egy lassabb előrenyomulású alapvetően tűzerőre fókuszáló hadviselés váltotta fel. Ez a szemléletváltás lehetővé tette a harc tempójának lassulása miatt, hogy az orosz hadsereg részben megoldhassa logisztikai problémáit, és kedvezőtlen helyzetbe kényszerítette az ukrán csapatokat, vagy rendkívül előnytelen nyílt mezejű harcokra, vagy pedig véres és lassú városi ütközetekre.

Azonban még az északi frontszakasz megszűnésével sem szűnt meg az orosz hadsereg létszám problémája, ugyanis a körülbelül 200 000-fős haderő még mindig nem volt képes ilyen nagy földrajzi területen frontvonal szerű harcra. Ezzel szemben az ukrán fél már több mobilizációs hullámot rendelt el, ennek eredményeképp pedig a fegyveres erőinek létszámát egyes becslések szerint megnövelte a kezdeti 200 000 főről körülbelül 600-900 000 főre melynek köszönhetően az egész fronton létszámfölénybe került az oroszokkal szemben, mely gyakorlatilag lehetővé tette a harmadik szakasz létrejöttét.

Harmadik szakasz: 2022.08.28-2022.11.14

Ezen időszakban alapvetően azt figyelhetjük meg, hogy az ukrán fél részben átveszi a kezdeményezést az orosz féltől és több ellentámadást indít az orosz csapatokkal szemben.

Ezen korszak alatt Kherszon-nál két offenzíva volt Oroszországgal szemben, egy pedig Harkov körül. Később egy harmadik offenzíva megindítása előtt az orosz csapatok kivonultak a Kherszon térségéből és a Dnyeper nyugati partjáról.

Az orosz oldalon is komoly változások történtek. A korábbival ellentétben mostantól az Ukrajnában harcoló orosz csapatoknak egyetlen parancsnoknak feleltek, ez pedig a kinevezett Szergej Vlagyimirovics Szurovikin. Ezzel összefüggésben az orosz csapatok elkezdték az ukrán kritikus infrastruktúra nagymértékű rombolását, melynek eredményeként, ukrán energetikai rendszer jelentős hányada megsemmisült vagy megsérült. Enne egy része már javításra került és az orosz csapások intenzitásának csökkenése miatt ma már ennél sokkal jobb arányokról beszélhetünk. Az ukrán légvédelem is komoly veszteségeket szenvedett, valamint a kimerülő készleteket a nyugatról jelenleg érkező légvédelmi eszközök csak részben tudják pótolni.

Fontos kiemelni, hogy ezek mellet Oroszország a tartalékosai közül behívott 300 000 főt, akiket majd miután kiképzésüket elvégezték Ukrajnában alkalmaznak. Ez tekinthető az események tudatában a legfontosabb változásnak, hiszen az elmúlt 1 évben az orosz hadsereg legnagyobb problémája az volt, hogy a létszámuk egyszerűen nem elegendő a frontvonal szerű harcra. Nyilvánvalóan a létszámnövelés ennek a problémának az orvoslására szolgál.

Negyedik Szakasz: 2022.11.15-2023.04.23

Az orosz fegyveres erők ebben az időben nem hajtottak végre, nagy frontszakaszokon történő offenzív műveleteket, hanem alapvetően kisebb nagyságú műveletekre fókuszáltak.

Fontos megemlíteni, hogy Szurovikint Valery Geraszimov váltotta fel, mint az orosz erők főparancsnoka, így a konfliktus menedzsmentje, most már közvetlenül az orosz felső katonai vezetés irányítása alatt van.

Ebben az időszakban véleményem szerint három területet érdemes részletesebben megfigyelni. Az első Bakhmut térsége, amelyet az orosz és Wagner csapatok 11 hónapnyi harc után mára az ellenőrzésük alá vontak. Arvdivka térsége ahol az oroszok egy a Bakhmuthoz hasonló hadműveleteket végeznek melynek köszönhetően a település ellátása csak egy irányból lehetséges. Valamint nem utolsó sorban Vuhledár térsége mely az előbb említett kettőhöz képest egy sikertelen orosz offenzíva volt, mely során az ukrán fél sikeresen verte vissza a mai napig az oroszokat a térségben. Ezek után mindkét fél a médiában már beharangozott ukrán támadásra készül fel, melyet azonban most már sokkagyára halasztott el az ukrán fél racionális okokra hivatkozva. Míg végül 2023.06.07. és 10. között az ukrán fél megkezdte a Zaporizzsja térségében a nagyobb támadó műveleteket.

Ötödik szakasz: 2023.04.23-2023.07.30

A bakhmuti események után egy rövid ideig mindkét fél a kialakult helyzethez próbált hatékonyan idomulni. Az oroszok felkészültek az ukránok támadására, az ukránok pedig a saját offenzívájukat tervezték. Ebben az időszakban két esemény volt, mely jelentősebb port kavart, az első az Ukrajna területén történő Kahovkai vízerőműt ért robbanás 2023.06.06-án melynek következtében a gát átszakadt és az azt követő árvíz a gáttól délre eső területek egy része ideiglenesen víz alá került. A másik esemény Oroszországban történt 2023.06.23.-án amikor is a Wagner csoport vezetője Jevgenyij Prigozsin a Wagner csapatok egy részével fellázadt Oroszországgal szemben, ahol először Rosztovba majd pedig Moszkva felé „menetelve” kívánta elérni céljait. A pontos részleteket e rendkívül ködös eseményről a mai napig nem tudunk, de a felszínen lévő információk alapján a Wagner csoport beszünteti működését Oroszországban és Fehéroroszországban kerül át az állomáshelyük.

Végül 2023.06.07-től kezdve jelentek meg az első információk és felvételek arról, hogy Ukrajna megkezdte magasabb rendű támadó műveleteit Zaporizzsja térségében. A kezdeti ukrán támadások igen súlyos veszteségeket szenvedtek, és az elfoglalt területek nagysága is erősen lehangoló. Ukrajnának újra kell gondolni a stratégiáját, vagy a korábbi események nagy valószínűleg megismétlődnek a fő támadás során is.

Míg Zaporizzsja területén az ukránok próbálkoznak támadó műveletekkel, addig keletebbre Oroszország a Kupjanszk és Lyman vonallal szemben indított offenzív műveleteket jelentős erőkkel.

Az orosz harckocsi veszteségekről

Ezen részhez, az Oryx honlapot használom fel, mint forrást mely az Ukrajnában elvesztett orosz felszereléseket dokumentálja, fényképek és videók segítségével. Az oldal igen komoly és részletes adatbázissal rendelkezik a veszteségeket illetően, természetesen nem szabad ettől függetlenül készpénznek vennünk mindent az adatokkal kapcsolatosan, de úgy gondolom, azok részletesebb megvizsgálásával levonhatunk néhány következtetést ezen eszközökkel kapcsolatosan.

A honlap a cikk elkészítésekor 1389 megsemmisült orosz harckocsit tart számon, valamint 547 ukrán fél által zsákmányolt orosz harckocsit. Véleményem szerint a veszteségek összehasonlítása a különböző típusok szerint a leglogikusabb megoldás, az összehasonlításra a 2022-es IISS The Military Balance kiadvány adatai is felhasználtam.

Az IISS szerint Oroszország 2927-harckocsit tartott aktív szolgálatban, ezzel és az Oryx adatbázisának tanulmányozásával a következő észrevételeket tenném:

1.Az Oryx típusaik szerint különíti el az oroszok által használatban lévő és Ukrajnában bevetett harckocsikat és azok veszteségeit. Ezek közül a következő típusokról szeretnék pár megállapítást tenni: T-62M, T-64A, T-64BV, T-72A. Ezen típusok közül egyik sem áll már szolgálatban, az orosz hadseregben, ugyanakkor tudjuk, hogy a konfliktus kezdete óta az oroszok ezeket és más típusokat a tartalékokból hívták elő, hogy felhasználhassák őket, valószínűleg a Donyecki Népköztársaság (DNR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) egységeiben, valamint mint közvetlen tűzvezető egységekként a fronton. A fentebb említett típusokat a mai napig nem találjuk meg az orosz páncélos dandárok és hadosztályok állományaiban mely megcáfolni látszik azt a koncepciót, hogy e harckocsik újbóli szolgálatba állítása ezekben az egységekben elszenvedett veszteségek pótlására történt.

  1. Meglátásom szerint helyzetünket azonban tovább árnyalja, hogy az említett harckocsikat az ukrán hadsereg is fegyverben tartja, így nem mehetünk el amellett a tény mellet sem, hogy a veszteségek egy része mindkét oldalon tévesen vagy szándékosan az ellenségnél kerül elszámolásra. A háború előtt Ukrajna több száz T-72B harckocsit üzemeltetett, a háború közeledtével pedig a T-80BV harckocsikat is mozgósították. Érdemes azt is megfigyelni, hogy a T-72B és T-80BV típusú harckocsik veszteségének eloszlása jóval nagyobb, mint amennyit az oroszok általánosan fegyverben tartanak. 
  2. A T-72B3 és a T72B3M (Obr-2016) tekintetében mindkettő alulreprezentált ahhoz képest, hogy mennyire gyakoriak az orosz csapatoknál, a T-90-es változatok pedig annak ellenére, hogy a teljes harckocsik erő 13%-át teszik ki, mégis csupán a veszteségek 1,9%-át teszik ki.

    Ezen megállapításokból több következtetést is le lehet vonni. Egyrészt az újabb orosz harckocsik sokkal jobban teljesítenek, mint ahogyan arról nyugaton sokan vélekednek ez alapján, a T-90-es széria nagyon alulreprezentált a veszteségek tekintetében, a T-72B3M pedig meglehetősen alacsonyabb veszteségi rátával rendelkezik, mint azt elsőre az olvasó gondolná, a T-72B3 pedig kissé alulreprezentált. Ezen megállapítások alátámasztani látszanak azt, hogy az újabb harckocsik páncélzata működik és valóban hatékony védelmi képességet biztosít vagy pedig azt, hogy az oroszok jobban megválogatják azt, hogy ezen eszközöket mikor és hogyan vetik be. Egy másik következtetés, hogy a legkönnyebben oroszként azonosítható harckocsik szenvedték a legkisebb veszteséget, míg a legnehezebben megkülönböztethető, harckocsik, melyeket mindkét fél alkalmaz, felel a legtöbb veszteségért.

     

    A zsákmányolt harckocsik kapcsán megjegyezném azt is, hogy az itteni számadatokat sem szabad feltétlen készpénznek venni, hiszen igen jelentős különbség van zsákmányolt és „zsákmányolt” harceszköz között. Tökéletes összehasonlítási példa ez ennél és ennél a T90-es harckocsinál, ahol mindkettőt az Oryx a zsákmányolt kategóriába sorolja, azonban a képek alapján nagy valószínűséggel csak az első variáns van olyan műszaki állapotban, melyet az ukrán csapatok érdemben is hasznosítani tudnak, nem csupán „trófeák”.

A drónok szerepe

Mind az ukránok, mind az oroszok soha nem látott mértékben vetettek be drónokat ebben a konfliktusban. A háború elején rengeteg felvételt láthattunk, ahogy TB-2 Bayraktar drónok pusztítanak el orosz felszerelést és különböző harceszközöket. De azóta az ehhez hasonló videók szinte teljesen megszűntek, ennek mi lehet az oka?

Véleményem szerint az magyarázza ezt, hogy, a TB-2-esek nem voltak láthatatlanok az orosz légvédelem számára és a Pantsir és TOR-M1 rendszerek hatékonyan tudták ezen drónokat megsemmisíteni. A kezdeti ukrán sikerek valószínűleg annak köszönhetők, hogy a kezdeti orosz előrenyomulás során az orosz csapatokkal a logisztikai problémák miatt a légvédelem nem tudott lépést tartani a frontvonalon harcoló csapatokkal és így gyakorlatilag légvédelmi fedezet nélkül nyomultak előre. De miután az orosz hadsereg lassította műveleteinek sebességét, egyre gyakrabban láthattunk felvételeket megsemmisített TB-2 esekről, mint TB-2-esek által megsemmisített orosz eszközökről

Az ukránok ezután kaptak Switchblade 300 és Switchblade 600-as típusú drónokat, amik annak ellenére, hogy július vége óta több százat szállítottak nekik belőle mégis az ezeket bemutató felvételek igen ritkák, ami itt is kérdéseket vett fel, e harceszközök valódi hatékonyságában.

Ezek tudatában az ukrán fél drón alkalmazása messze nem annyira lehengerlő, mint azt elsőre gondolhattuk, különösen úgy, hogyha azt az orosz dróntevékenységgel hasonlítjuk össze.

Oroszország is igen jelentős számban alkalmaz drónokat a konfliktusban. Ezek közül számuk és jelentőségük miatt 3-at emelnék ki. A Product 305, ami lényegében egy távirányítású rakéta, amit más drónokból lőnek ki, a Lancet drón, ami egy orosz gyártmányú önmegsemmísitő drón és a legnagyobb figyelmet kapó Shahed-136, amit orosz szolgálatban Geran-2-nek neveznek. A Geran-2 nagy figyelmet kapott a médiában, hiszen az elmúlt 2022 ősz és tél idején használták nagy számban az oroszok ezen eszközöket stratégiai csapásokhoz.

Az alapján, amit eddig láthatunk az ukrán légvédelem eddig teljesen alkalmatlan volt arra, hogy az orosz drónokkal hatékonyan fel tudja venni a harcot. Félreértések elkerülése végett, ez nem egy könnyű feladat, ez is az oka annak, hogy Oroszország külön figyelmet fordított olyan védelmi rendszerek, mint a Pantsir és a TOR-M1, amik képesek viszonylag hatékonyan elhárítani az ellenséges drónokat, amiket még az ISIS alkalmazott Irakban és Szíriában. A régi szovjet BUK-ok és S-300-as rendszerek valamint az OSA-AKM légvédelmi rendszerek melyeket az ukrán hadsereg fegyverben tart nem alkalmasak ilyen kisméretű célpontok megsemmisítésére.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Dmitry Bukhantsov on Unsplash.

A Vizsgálódás az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Kína antarktiszi ambíciói: A sárkány délre tör?

Mon, 14/08/2023 - 23:09

Az antarktiszi tevékenységek fontossága és Kína szerepvállalása

Az Antarktisz-egyezmény 1959-es aláírása óta számos változás történt a térség geopolitikai helyzetében. A hidegháborús környezet, amelyben a szerződést aláírták, mára egy olyan globális biztonsági rendszerré alakult, amelyet más hatalmak felemelkedése határoz meg. A Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína) felemelkedése kétségkívül megváltoztatja a globális geopolitikai tájképet, és kérdéseket vet fel a régóta fennálló nemzetközi normák és hatalmi egyensúlyok fenntarthatóságával és jövőjével kapcsolatban, ami a világ minden régiójára, így a sarkvidékekre is hatással van. Az Antarktisz geostratégiai és geopolitikai jelentősége leginkább a potenciális erőforrásokban, a területi követelésekben, a hajózási útvonalak feletti ellenőrzésben rejlik. Emellett a tudományos befolyás, az éghajlatváltozással kapcsolatos klímapolitika és a nemzetközi együttműködésben betöltött szimbolikus jelentősége miatt a közelmúltban Kína számára is fontos területté vált a déli kontinens.

Kína antarktiszi szerepvállalása 1983 óta, amikor is ratifikálta az Antarktisz-egyezményt, drámaian megnőtt. 1985-ben konzultatív státuszt kapott, és azóta több kutatóállomás építésével fejlesztette jelenlétét a kontinensen: a Great Wall (1985-ben létesült a György király-szigeten), a Zhongshan (1989, a Larsemann-hegyen), a Kunlun (2009, a Kelet-Antarktisz közepéhez közeli A-kupolán) és a Taishan (2014, a Princess Elizabeth Land-en). Kína ezek közül állandó jelleggel a Great Wall és a Zhongsan állomásokat üzemelteti, az Antarktisz nyugati és keleti partjainál, amelyek könnyen megközelíthetők a két Xuelong (Hósárkány) jégtörőből álló kínai flottával.

Az ötödik állomás jelentősége és következményei

Többéves szüneteltetés után, a kínaiak 2022 végén folytatni kezdték az ötödik antarktiszi kutatóbázisuk konstrukcióját. Az 2023 januári műholdfelvételek azt mutatják, hogy a kínaiak az építkezés 2018-as kezdete óta, a helyszínen új támogató létesítményeket és egy nagyobb épület alapjait húzták fel. Az állomás építése valószínűleg továbbra is csak szakaszosan fog haladni, és az építkezéshez szükséges expedíciók az enyhébb antarktiszi nyarakra korlátozódnak.

Kína ötödik antarktiszi állomásának létrehozása az antarktiszi kormányzás szempontjából kulcsfontosságú területen történhetne meg. A tervek szerint az új kínai létesítmény nem messze települne a világ legnagyobb antarktiszi állomásától, az Egyesült Államok McMurdo állomásától, valamint az új-zélandi Scott-bázistól. A földrajzi potenciál kiaknázása mellett a beruházás jelentős mértékben segítené Kína azon törekvéseit, hogy komoly szereplővé válhasson az Antarktiszon uralkodó hatalmi viszonyrendszerben.

Az új állomás a Ross-tenger melletti Inexpressible-szigeten települ, és ha elkészül, az 5000 négyzetméteres komplexum várhatóan rendelkezni fog egy tudományos kutatási és megfigyelési részleggel, egy energetikai létesítménnyel, főépülettel, egy logisztikai létesítménnyel és a kínai Xuelong jégtörők számára épített dokkal is. Az állomáson végzett tudományos kutatás a fizikai és biológiai oceanográfiára, glaciológiára, tengeri ökológiára, zoológiára, légköri és űrfizikára, valamint geológiára összpontosítana, a projektről szóló átfogó környezeti értékelés alapján.

2020 februárjában az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma és más ügynökségei ellenőrizték az új helyszínt, és nem találtak konkrét katonai felszerelést vagy személyzetet a születőben lévő létesítményben. A létesítményhez annak elkészülte után azonban egy műholdas földi állomás is tartozni fog, amely Kína többi földi állomásához hasonlóan, eredendően kettős felhasználású képességekkel rendelkezik majd. Az Antarktiszon telepített állomások nélkülözhetetlenek Kína egyre növekvő számú tudományos műholdjának nyomon követéséhez és a velük való kommunikációhoz, de ami a nyugati közösség számára aggodalmat jelenthet, az a kettős felhasználás kérdése a kutatóbázisok hírszerzést támogató funkciójával kapcsolatosan. Az ötödik kínai állomás pozíciója révén az ország számára lehetőség nyílik, hogy az USA-val szövetséges Ausztráliából és Új-Zélandról jeladásokat és telemetriai adatokat gyűjtsön a két ország újonnan létrehozott arnhemi űrlétesítményeiből induló rakétákról.

A kínai hadseregről szóló 2022-es amerikai védelmi minisztériumi jelentés megjegyzi, hogy „[Kína] Antarktiszra vonatkozó stratégiája magában foglalja a kettős felhasználású technológiák, létesítmények és tudományos kutatások használatát, amelyek valószínűleg, legalább részben a PLA (People’s Liberation Army, a Kínai Népköztársaság Fegyveres Erői) képességeinek javítására irányulnak”. Hozzáteszi, hogy Kína ottani létesítményei referenciaállomásként szolgálhatnak a kínai kettős felhasználású BeiDou műholdas navigációs hálózat számára, amely Peking alternatívája az Egyesült Államok által működtetett globális helymeghatározó rendszernek.

A szerződéses keretrendszer és a „békés célok” Kína olvasatában

Az 1959-es Antarktisz-egyezmény értelmében, amelynek Kína is részese, a kontinensen folytatott tevékenységek „békés célokra” korlátozódnak. Az Antarktisz-egyezmény IV. cikke a következőképpen szól:

„Az Antarktiszon a jelen Szerződés hatálya alatt végrehajtott semmilyen cselekmény vagy tevékenység nem képezheti alapját az Antarktiszon fennálló területi szuverenitási igény érvényesítésének, támogatásának vagy tagadásának, illetve nem keletkeztethet szuverenitási jogot az Antarktiszon.”

Ugyanilyen fontos, az I. cikk, miszerint:

„Az Antarktisz kizárólag békés célokra használható. Tilos többek között minden katonai jellegű tevékenység, mint például katonai bázisok és erődítmények létesítése, katonai manőverek végrehajtása, valamint bármilyen típusú fegyverek tesztelése. …E szerződés nem akadályozza meg a katonai személyzet vagy felszerelés tudományos kutatásra vagy bármely más békés célra történő felhasználását.”

A szerződés ezen pontját eddig nem feszegette egyetlen állam sem, de ez nem ad semmiféle garanciát arra, hogy a közeljövőben a kettős felhasználású kapacitásokkal rendelkező államok továbbra is a békés felhasználás mellett tartanának ki.

Kína az 1985-ös Great Wall kutatóállomás létrehozása óta rendelkezik az Antarktiszi Szerződés konzultatív státuszával. Ez a tisztség jelenti az antarktiszi döntéshozatalban való részvételt, az évente összehívott a Szerződés konzultatív ülésein. A nemzetközi politikát tekintve elmondható, hogy Kína Antarktisz-politikájában alapvetően központi szerepet tölt be a nemzetközi béke és együttműködés támogatása. A Szerződés döntéshozatali hatáskörrel rendelkező konzultatív feleként Kína folyamatosan fenntartja és védi a keretrendszer alapvető elveit és értékeit. Továbbá, konzultatív státuszára támaszkodva több nagyszabású kezdeményezést is fenntarthatott és javasolhatott volna, azonban ezt nem tette meg. Az utóbbi években azonban Kínában gyorsan növekszik az antarktiszi kérdések iránti figyelem, így joggal hihető, hogy Kína egyelőre proaktívabb szerepet fog játszani az Antarktiszon.

A déli kontinens jövőképe a „feltörekvő sárkány” árnyékában

Kína növekvő tudományos jelenléte az Antarktiszon összhangban van tágabb politikai célkitűzéseivel. A múltban Kína nehézségekbe ütközött az Antarktisz-egyezmény konzultatív részes fél státuszának megszerzésében, egyrészt a kontinensen folytatott tudományos tevékenységének hiánya, másrészt a nyugati hatalmak politikai aggályai miatt. Napjainkban Kína egyre inkább az antarktiszi tudományhoz való növekvő hozzájárulás által igyekszik nagyobb beleszólást nyerni a déli kontinens jövőbeli irányításába. Az Antarktisz-egyezmény értelmében, 2048-ban a szerződés környezetvédelemről szóló jegyzőkönyvének újratárgyalására kerülhet sor, ami lehetőséget ad Kínának az ásványkincsek kitermelésére vonatkozó jövőbeli szabályok kialakítására.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy milyen hatással jár a globális szintéren is feltörekvő Kína növekvő antarktiszi szerepvállalása. A fehér kontinens jobb megismerése révén és az Antarktisz kormányzási rendszereinek alakításán keresztül szeretné maximalizálni nemzeti érdekeit és egyidejűleg az Antarktisz védelmét és békés használatát. Az elmúlt években Kína aktívan részt vett a sarkvidékek többszintű irányításában. Ezt támasztja alá, hogy az öt kulcsfontosságú nyílt tengeri halászatot folytató állam egyikeként meghívták a Középső Jeges-tengeren folytatott szabályozatlan nyílt tengeri halászat megelőzéséről szóló megállapodás megtárgyalására.

Kína hivatalos álláspontja az Antarktiszról egy folyamatosan alakuló politikai beszédaktusként értelmezendő. 2018-ban adta ki első kvázi „fehér könyvét” antarktiszi tevékenységéről, amelyben nemcsak stratégiáját és napirendjét vázolta fel, hanem megfogalmazásra került, hogy tevékenységei által növeli az antarktiszi kutatásba történő beruházásokat, ezzel egyidejűleg tiszteletben tartva az Antarktisz-egyezmény intézményrendszerét. Ennek ellenére Kínának azonban még mindig szüksége van egy hivatalos és egyértelmű Antarktisz-politikára, amely által definiálhatja egy közép vagy hosszútávú stratégia keretében a déli tevékenységeit.

Kína folyamatosan fejleszti tudományos és diplomáciai kapacitását, valamint a változó geopolitikai környezetben nyomon követiz Antarktisz-egyezmény reformjára vonatkozó felvetéseket. Egy diplomáciailag megfontolt, terjeszkedésre törekvő Kínának nehéz ellenállni, ennek ellenére az Antarktisz feletti kínai hegemónia azonban nem elkerülhetetlen. Várható, hogy Kína az ötödik antarktiszi állomás elkészültével hivatalos antarktiszi politikát tesz közzé, és ezáltal olyan szereplővé válhat, amely hatékonyan tud szilárd és konkrét javaslatokat előterjeszteni a déli kontinens irányítására vonatkozó érdekeinek megfelelő befolyásolására. Ezek a közelmúltbeli tevékenységek, valamint a térségben megnövekedett halászati jelenlét azonban a globális rendszer nyugati érdekeit képviselő országainak aggodalomra adnak okot amiatt, hogy Kína esetlegesen megpróbálja növelni befolyását az Antarktisz irányítási rendszereiben. Vitatott, de Kína növekvő jelenléte egy jövőbeli területi igény alapját is képezheti, ha az Antarktisz-egyezmény felbontásra vagy módosításra kerül.

Az Antarktisz jövőjének biztosítása érdekében határozott és hatékony nemzetközi együttműködésre lesz szükség, és Kína potenciálját tekintve akár pozitív szerepet is játszhat ezen a téren. Azonban ehhez az optimista jövőképhez elengedhetetlen, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei gondosan figyelemmel kísérjék Kína fejlődő tevékenységét, emellett nagyobb átláthatóságot kell szorgalmazzanak a déli kontinensen zajló tevékenységekre.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Cassie Matias on Unsplash.

A Kína antarktiszi ambíciói: A sárkány délre tör? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Pages