Biztonságpolitika

Algeria launched a second operation Sunday to remove radioactive waste from a former French nuclear test site in the Sahara Desert, its Defense Ministry said, accusing Paris of withholding information needed for the cleanup.

No description

No description

No description

Noting the significance of holding today's press conference on the International Day to End Impunity for Crimes against Journalists, the representative of Latvia - President of the Security Council for November - told correspondents that the month will feature a signature event on conflict resolution and technological change during her country's first and only presidency.

Hamas uses the anniversary of the 1917 Balfour Declaration to draw international attention to Israeli aggression and violations in Gaza, the occupied West Bank and East al-Quds.

For many people in south Lebanon, UNIFIL has been part of daily life for decades, supporting local services, creating jobs and helping communities meet essential needs through years of uncertainty and conflict. As the mission's mandate approaches its end on 31 December 2026, the challenges facing these communities remain, as does the need for stability and recovery.

No description

The President of the International Criminal Court (ICC), Judge Tomoko Akane, today addressed the United Nations General Assembly to present the Court's annual report, outlining key judicial developments, reparations activities, cooperation efforts, and the challenges facing the institution. For the first time since the COVID-19 pandemic, the President addressed General Assembly by way of a pre-recorded video, following the United States' imposition of sanctions against the Court on 9 October 2026.

"The European Union strongly condemns the Houthis' continued military escalation in Yemen and their attacks against Saudi Arabia, particularly those targeting civilians and civilian infrastructure."

Amikor a saját bázistól távol, külföldön kell repülőműszaki munkát végezni, az sok szempontból ugyanolyan, mint az otthoni, hiszen a technológiától eltérni nem lehet, az nem helyszínfüggő. Ugyanakkor mégis más, amiben az idegen környezet és a helyszíni lehetőségek játszanak nem elhanyagolható szerepet. Sorozatunk harmadik részében a magyar repülőműszakiak szemszögéből járjuk körbe a NATO Tiger Meet 2026-ot. A felkészülés és a görög bázison töltött napok főbb mozzanatainak felidézésében Sárai Róbert őrnagy, szolgálat vezetőmérnök volt segítségemre.

Felkészül a „szolgáltató szektor”

A kecskeméti repülőműszakiak is azon az előtervező konferencián találkoztak először a gyakorlat részleteivel, ahol a többi terület képviselői, és megannyi részlet tisztázása után benyújtották igényeiket. Erre egy SOR-nak (Statement of Requirements) nevezett dokumentum szolgál, amelyben minden szerepel, a logisztikától kezdve, az egészségügyi biztosításon, üzemanyagon, ipari gázokon át a gépjárművek beléptetéséig. A SOR benyújtása mellett akárcsak a többi szakterületnek, a repülőműszakiaknak is fontos mozzanat volt a helyszínbejárás, a „site survey”, amikor körbejárták a fogadó repülőteret és megnézték a lehetőségeket. Mindenki a saját szakterületének megfelelően vizsgálta, hogy hova fog települni, és ott milyen feladatokat kell majd végrehajtania. A pilóták, a logisztika, a repülőműszakiak, az őrzés-védelem, a kommunikáció, az informatika, minden kiszolgáló terület olyan szemmel vizsgálta a helyszínt, hogy a végén egy kerek egész képet kapjanak.

[...] Bővebben!

Key Takeaways (Executive Summary)

• UN Charter (October 24, 1945): Codified the prohibition of force (Article 2(4)) and institutionalized collective security alongside Great Power realpolitik via the Security Council (Chapter VII).

• Cuban Missile Crisis (October 16–29, 1962): Highlighted the operational risks of nuclear brinkmanship, leading to the creation of the Washington–Moscow Hotline and modern decision-making models.

• Operation Enduring Freedom (October 7, 2001): Triggered NATO’s Article 5 for the first time, introducing the „Afghan Model” of light-footprint precision warfare and long-term COIN challenges.

  1. Entry into Force of the United Nations Charter (October 24, 1945) 1.1 Structural Foundations and Legal Architecture

• The formal entry into force of the United Nations Charter on October 24, 1945, represented a decisive structural transformation in global security governance. Following the failure of the League of Nations to prevent systemic conflict in the 1930s, the Allied powers constructed a legally binding international architecture to enforce peace and regulate state behavior. Drafted at the United Nations Conference on International Organization in San Francisco, the Charter established a centralized institutional framework centered on maintaining international peace and security.

• The Charter’s core legal innovation lies in Article 2(4), which codified a comprehensive prohibition on the threat or use of force against the territorial integrity or political independence of any state. This norm replaced the classical jus ad bellum framework of Westphalian sovereignty with a restricted regime where armed force is legitimate under only two specific exceptions:

  1. Individual or collective self-defense in response to an armed attack (Article 51).

  2. Explicit authorization by the United Nations Security Council (UNSC) under Chapter VII.

Chapter VII provides the UNSC with sweeping coercive powers. Under Article 39, the Security Council holds the sole authority to determine threats to peace, breaches of peace, or acts of aggression. Once identified, the Council can mandate non-military sanctions (Article 41) or authorize military force (Article 42) to restore international security.

1.2 Realpolitik and Security Council Veto Dynamics

While the Charter established normative principles of sovereign equality (Article 2(1)), its structural implementation acknowledged power politics. By granting permanent membership and veto power (the P5) in the Security Council to the primary victors of World War II—the United States, Soviet Union, United Kingdom, France, and China—the Charter embedded a compromise between universal normative aspirations and Great Power realpolitik.

This design reflected the consensus that collective security could function only if Great Powers were legally shielded from enforcement actions against one another, thereby preventing direct military conflict between nuclear-capable states. However, this architectural constraint generated systemic vulnerabilities:

• Strategic Paralysis: During the Cold War, opposing superpowers frequently utilized the veto to block UN intervention in conflicts within their spheres of influence.

• Informal Adaptation: To bypass Security Council gridlock, the UN General Assembly adopted the Uniting for Peace resolution (Resolution 377A) in 1950, allowing recommendations for collective action when the Security Council stalled.

• Emergence of Peacekeeping: Because Chapter VII enforcement actions were frequently stymied, the UN developed traditional „Chapter VI and a Half” peacekeeping operations—deploying neutral military observers with host-state consent to maintain ceasefires.

1.3 Strategic Communication and Contemporary Relevance

From a strategic communication perspective, the UN Charter created a permanent platform for diplomatic signaling and crisis management. The Security Council serves as a critical forum for narrative warfare, normative framing, and public diplomacy. States routinely utilize UN debates to build international legitimacy, justify military interventions, or expose the legal vulnerabilities of strategic rivals.

In contemporary security policy, the UN Charter framework faces severe stress tests, including grey-zone aggression, cyber operations, proxy warfare, and direct breaches of territorial sovereignty by P5 members. Despite these strains, the legal principles established on October 24, 1945, remain the baseline benchmark for evaluating the legitimacy of military operations worldwide.

References & Key Literature

• Bowett, D. W. (2009). Self-defence in international law. Manchester University Press.

• Chesterman, S. (2001). Just war or just peace? Humanitarian intervention and international law. Oxford University Press.

• Garey, A. (2020). The United Nations and security sector reform: Policy and practice. Routledge.

• Kelsen, H. (2000). The law of the United Nations: A critical analysis of its fundamental problems. The Lawbook Exchange.

• Weiss, T. G., & Daws, S. (Eds.). (2018). The Oxford handbook on the United Nations (2nd ed.). Oxford University Press.

2. The Cuban Missile Crisis (October 16–29, 1962)

2.1 Escalation Dynamics and Nuclear Brinkmanship

The Cuban Missile Crisis of October 16–29, 1962, stands as the most acute nuclear confrontation in history, bringing the United States and the Soviet Union to the verge of thermonuclear exchange. The crisis began when U.S. U-2 reconnaissance aircraft confirmed the covert deployment of Soviet R-12 (SS-4) and R-14 (SS-5) medium- and intermediate-range ballistic missiles in Cuba.

From Moscow’s perspective, Operation Anadyr served dual strategic objectives: rectifying the nuclear imbalance created by U.S. missile deployments in Turkey and Italy, and deterring an American invasion of Cuba following the 1961 Bay of Pigs expedition. For Washington, nuclear missiles 90 miles off Florida fundamentally reduced strategic warning time and represented an unacceptable shift in the regional balance of power.

U.S. President John F. Kennedy established the Executive Committee of the National Security Council (ExComm) to evaluate response options. Kennedy selected a naval „quarantine”—a blockade intended to halt offensive military shipments while leaving diplomatic space for de-escalation without provoking an immediate Soviet retaliation against West Berlin.

2.2 Crisis Communication and Decision-Making Models

The thirteen days demonstrated the friction inherent in nuclear brinkmanship. Operational escalation regularly threatened to outpace diplomatic command and control:

• Tactical Miscalculations: On October 27 („Black Saturday”), an American U-2 aircraft was shot down over Cuba without direct authorization from Moscow. Simultaneously, the isolated Soviet submarine B-59, subjected to non-lethal U.S. depth charges, nearly launched a nuclear-tipped torpedo due to lost communications.

• Back-Channel Diplomacy: Public posturing at the UN Security Council was matched by secret negotiations. Key channels included informal contacts between KGB agent Aleksandr Feklisov and journalist John Scali, alongside direct high-level meetings between Attorney General Robert Kennedy and Soviet Ambassador Anatoly Dobrynin.

The resolution required a complex diplomatic compromise. Premier Nikita Khrushchev agreed to publicly dismantle and withdraw Soviet offensive missiles under UN verification. In return, President Kennedy pledged publicly that the U.S. would not invade Cuba, while privately agreeing to remove U.S. Jupiter missiles from Turkey.

Strategic Dimension American Positioning Soviet Positioning Public Stance Naval Quarantine; Demand for immediate missile removal Declaration of defensive aid; Resistance to U.S. piracy Operational Action DEFCON 2; Blockade; Preparation for air strikes Covert deployment; Air defense readiness in Cuba Secret Concession Removal of Jupiter missiles from Turkey Agreement to UN inspection/verification frameworks 2.3 Theoretical and Strategic Aftermath

The crisis became the primary empirical foundation for modern strategic studies. Graham Allison demonstrated that state behavior during acute crises cannot be fully explained through a singular „Rational Actor” model (Model I), as decisions are heavily shaped by „Organizational Process” mechanics (Model II) and „Bureaucratic Politics” bargaining (Model III).

The realization that intelligence gaps and operational friction could trigger unintended nuclear war led directly to strategic adjustments:

1. Direct Communication Channels: In 1963, Washington and Moscow established the Washington–Moscow Direct Communications Link („Hotline”) to ensure rapid crisis communication.

2. Arms Control Regimes: The crisis catalyzed bilateral arms control, leading to the Limited Test Ban Treaty (LTBT) in 1963, the Non-Proliferation Treaty (NPT) in 1968, and the Strategic Arms Limitation Talks (SALT) in the 1970s.

References & Key Literature

• Allison, G., & Zelikow, P. (1999). Essence of decision: Explaining the Cuban Missile Crisis (2nd ed.). Longman.

• Blight, J. G., & Welch, D. A. (1989). On the brink: Americans and Soviets reexamine the Cuban Missile Crisis. Hill and Wang.

• Dobbs, M. (2008). One minute to midnight: Kennedy, Khrushchev, and Castro on the brink of nuclear war. Alfred A. Knopf.

• Gaddis, J. L. (2005). The Cold War: A new history. Penguin Press.

• Trachtenberg, M. (1991). History and strategy. Princeton University Press.

 

3. Launch of Operation Enduring Freedom in Afghanistan (October 7, 2001) 3.1 Post-9/11 Security Paradigm and Alliance Mechanics

The initiation of Operation Enduring Freedom (OEF) on October 7, 2001, launched the Global War on Terror (GWOT) and redefined Western alliance structures. Following the September 11 terrorist attacks by al-Qaeda, the Bush administration defined the conflict as an armed attack triggering the right of national self-defense under Article 51 of the UN Charter.

On September 12, 2001, NATO allies invoked Article 5 of the Washington Treaty for the first time, declaring the attacks against the U.S. to be an attack against all member states. However, the initial military campaign did not deploy under a formal NATO command structure. Seeking maximum operational autonomy, U.S. leadership adopted an „ad hoc coalition of the willing” approach, aligned with Defense Secretary Donald Rumsfeld’s operational doctrine that „the mission determines the coalition.”

A Three October Turning Points in Modern Security Policy (1945, 1962, 2001) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Yamatónak meglehetősen szép szakirodalma van, annak ellenére, hogy a már említett okok miatt igazából valamennyi csatahajó közül róla tudjuk a legkevesebbet. A Yamatóról, melyről leggyakrabban úgy beszélnek, mint egyedi építésű hajóról – a róla szóló japán filmben ha jól emlékszem, még csak meg sem említették a Musashit –, rendszerint valahogy úgy írnak, mint a csatahajók fejlődésének csúcspontjáról, vagy legalábbis egy új generáció, a „szuper-csatahajó” első példányáról. A „szuper-csatahajó” elnevezést gondolom a Queen Elizabeth osztály szakirodalomban rendszeresen visszatérő elnevezése, a „szuper-dreadnought” ihlette, és azt akarják vele sugallni, hogy a Yamato ugyanolyan korszakváltást jelentett a csatahajók evolúciójában, mint annak idején a Queen Elizabeth. Ami viszont így már biztosan nem igaz. Ha nem a méreteket, hanem a csatahajó teljesítményadatait nézzük, láthatjuk, azok nem sokban múlták felül a fő ellenségnek számító kortárs amerikai csatahajókét, már ha egyáltalán felülmúlták őket.

[...] Bővebben!

A podcastban már kitárgyaltuk egyszer a líbiai-amerikai koprodukcióban 1981-ben készült A sivatag oroszlánja c. filmet, mely kendőzetlen és realisztikus ábrázolását nyújtja az olasz fasiszta gyarmatosító politikának. Ez valószínűleg Magyarországon (is) kevéssé ismert téma, de ettől eltekintve az európai ember számára egzotikus sivatagi környezetben, nem kevésbé misztikus népek honában játszódó háborús film ill. harci jelenetekkel tarkított kalandfilm azért messze nem számít ismeretlen zsánernek. A mai adásban ezt a fonalat vesszük fel azzal, hogy bemutatunk egy hasonló alkotást, amely viszont a valósághűséget illetően inkább képviseli a laza hozzáállást. Ráadásul a cím is hasonló: A szél és az oroszlán (1975).

[...] Bővebben!

A máltai csata hangárja

A harmadik hangárt, amely méretében nagyjából a harmada a nagy hangárnak, a kanadai királyi légierő, a RCAF (Royal Canadian Air Force) tagjainak emlékére hozták létre, akik a második világháborúban Málta védelmében harcoltak. A hangárban járművek, roncsdarabok és más relikviák társaságában két ikonikus vadászgép áll.

*

Mindjárt a bejáratnál egy nyolc géppuskás Hawker Hurricane IIA fogadja a látogatót. A gép évtizedeket töltött a tengerfenéken, miután 1941. július 4-én hajnalban felszállás közben, valószínűleg motorhiba miatt a vízbe zuhant és pilótája életét vesztette. A gépet 1993-ban egy búvár találta meg a part közelében, 40 méter mélyen. Kiemelésére két évvel később kerülhetett sor

[...] Bővebben!

A 2026. október 19-25. közötti események egyértelműen rávilágítanak az Északi-sarkvidék növekvő stratégiai jelentőségére, valamint a nagyhatalmak közötti verseny kiszélesedésére. Az Unió egyértelműen saját stratégiai érdekeként tekint erre a térségre, miközben az Amerikai Egyesült Államok, Kína, Oroszország folyamatosan fokozzák a figyelmüket a térség iránt, eközben tovább éleződnek az Egyesült Államok és Európa közötti érdekellentétek az orosz-ukrán konfliktus miatt.

 

1. Uniós stratégia az Arktiszért: verseny a nyersanyagokért és az északi stabilitásért

Az Európai Unió október 20-án, kedden egy előzetes tervet terjesztett elő az Északi Sarkvidékre vonatkozóan, tekintettel a fokozódó konfliktusokra és az energiaforrásokért, kritikus ásványi anyagokért folytatott versenyre. Nemcsak a nemzetközi nyomás fokozódik folyamatosan, hanem a globális felmelegedés is egyre meghatározóbb szerepet tölt be a térségben, amely növeli Kína és Oroszország befolyását. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szerint, amikor a „szuverenitás, területi integritás, régió stabilitását védő intézkedések sérülnek, akkor cselekednünk kell és a stratégiai álláspontunkon is változtatni kell”. Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, szerint az Arktisz fontos szerepet játszik a kereskedelemben, a kommunikációban, de még a védelemben is. Mivel Európa északi szomszédja, kritikus fontosságú az Unió, valamint Európa jövője szempontjából, ezért is tekinti az európai biztonság szerves részének a Sarkvidéket.

 

(Forrás: AP News, Európai Bizottság)

 

2. Különutas orosz-amerikai alkuk: dízelszállítmányok a félidős választások árnyékában

Október 21-én szerdán Szentpéterváron találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnök és Steve Witkoff, az Egyesült Államok különmegbízottja. The Moscow Times beszámolója szerint Oroszország folyamatosan fokozza az európai vállalatokkal szembeni fellépését válaszul Európa Ukrajna iránti támogatására, miközben az amerikai vállalatokat megkíméli, hiszen a háttérben folyamatosan folynak üzleti tárgyalások Washingtonnal. Több orosz hírügynökség is arról számolt be, hogy Oroszország minél hamarabb helyre szeretné állítani gazdasági kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Ennek egyik látható eredménye, hogy október 23-án Dmitrij Peskov, a Kreml szóvivője bejelentette, hogy elindult az első orosz dízelszállító tartályhajó az Egyesült Államok felé – az amerikai elnök és az orosz elnök között korábban létrejött megállapodás eredményeként. Ezzel a megállapodással szeretné Donald Trump a magas dízelárakat befolyásolni, amely egy meghatározó pontja lehet a november 3-ai amerikai félidős választásoknak.

 

(Forrás: The Moscow Times, AP News)

 

Összeállította: Fodor Balázs (Euramerika Műhely)

Szerkesztette: Rohoska Réka, műhelyvezető

A Heti Gyorsjelentés: Versenyfutás az Arktiszért és orosz-amerikai energiapaktum a félidős választások előtt (2026.10.19–25.) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A háború szó hallatán elsőre olyan fogalmak juthatnak eszünkbe, mint a hadüzenet, a reguláris csapatok és a jól azonosítható hadszíntér. Ezek a hagyományos képzettársítások azonban már nem elegendőek a hibrid hadviselés jelentette fenyegetések megragadásához. Egy támadás kezdődhet dezinformációval, kiberműveletekkel, gazdasági nyomásgyakorlással vagy fedett akciókkal, miközben sem a támadó kiléte, sem az alkalmazott eszközök célja nem egyértelmű. A hibrid fenyegetések nem a háború fogalmát szüntetik meg, hanem inkább annak a politikai és stratégiai határát teszik bizonytalanná. Az elszenvedő fél súlyos károkat kénytelen elviselni, miközben nehéz megjelölnie azt a pillanatot, amikor a versengés már támadássá változott.

Clausewitz szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel. A hibrid hadviselés nem cáfolja Clausewitz háború és politika kapcsolatáról megfogalmazott tételét, ugyanakkor új kérdéseket vet fel a politikai versengés és a fegyveres konfliktus közötti határ meghatározásával kapcsolatban (Clausewitz 2013). Frank G. Hoffman a hibrid hadviselést olyan konfliktusformaként határozza meg, amelyben az ellenfél a hagyományos katonai képességeket, az irreguláris harceljárásokat, a terrorizmust és a bűnözői tevékenységeket egyidejűleg, összehangoltan alkalmazza (Hoffman 2007). Resperger István meghatározása szerint a hibrid hadviselés a reguláris és irreguláris hadviselés „puha, közepes és kemény” módszereinek rugalmas alkalmazása. Célja az ellenséges állam és fegyveres erő működésképtelenné tétele, valamint az ellenfél saját akaratunknak való alárendelése, lehetőleg anélkül, hogy az erőszak szintje a konfliktus során elérné vagy meghaladná a nyílt háború szintjét (Resperger 2018). Mindkét meghatározás középpontjában tehát az eltérő hadviselési módok tudatos kombinációja áll.

A gyakorlatban ez több, egymásra épülő tevékenységet jelenthet. A dezinformáció nem feltétlenül egyetlen hamis állítás elfogadtatására törekszik, nem meggyőzni kíván, hanem sokszor elég, ha megrendíti a hiteles tájékoztatásba és az állami intézményekbe vetett bizalmat. A kiberműveletek akadályozhatják a közigazgatás, a pénzügyi rendszer vagy az alapvető szolgáltatások működését. Ehhez társulhat az energiafüggőség kihasználása, a kritikus infrastruktúra elleni szabotázs, illetve proxy- vagy fedett szereplők alkalmazása. Az elkövető sokszor épít a tagadhatóságra, hiszen, ha a felelősség nem bizonyítható gyorsan, a célország vagy a szövetségi rendszere nehezebben alakít ki egységes politikai választ.

Az orosz fellépés Ukrajnában 2014-ben jól mutatta a hibrid hadviselés működését. A Krímben február 27-én jelentek meg az azonosító nélküli, később oroszként azonosított fegyveresek, akik elfoglalták a regionális parlament és a kormányzat épületét. Az akciókat politikai előkészítés, dezinformáció, a helyi szereplők mozgósítása, valamint az ukrán közigazgatás és fegyveres erők megbénítása egészítette ki (Rácz 2014, 8–12). Az oroszok hibrid műveleteinek célja nem csupán az ellenfél fegyveres erőinek legyőzése, hanem a megtámadott állam egész működésének megbénítása, politikai mozgásterének korlátozása és – adott esetben – területének elszakítása. A módszer hatékonyságát növeli, hogy a támadó állam formális részvétele sokáig tagadható, reguláris hadereje pedig nyílt támadás nélkül is politikai nyomást gyakorolhat az ellenfélre (Rácz 2014, 16–17).

A legsúlyosabb dilemma a NATO számára abból adódik, hogy a hibrid műveletek összhatása stratégiai jelentőségű lehet, viszont az egyes cselekmények külön-külön nem feltétlenül minősülnek fegyveres támadásnak. Az Észak-atlanti Szerződés 5. cikke ráadásul nem automatikus mechanizmus: alkalmazása politikai döntést és egyetértést igényel. A NATO 2022-es Stratégiai Koncepciója már kimondja, hogy a szövetségesek elleni hibrid műveletek elérhetik a fegyveres támadás szintjét, és az Észak-atlanti Tanács az 5. cikk alkalmazásáról dönthet (NATO 2022, 27. pont). A feltételes megfogalmazás azonban megőrzi a rugalmasságot, nem határoz meg minden helyzetre alkalmazható küszöbértéket.

A védekezés további nehézsége, hogy a hibrid műveletek gyakran éppen a demokratikus államok nyitottságát használják ki. A szabad média, a politikai verseny és a társadalmi vita lehetőséget teremthet a befolyásolásra, ezeknek a korlátozása viszont pont a demokratikus értékeket veszélyeztetné. Az államnak ezért úgy kell fellépnie a beavatkozással szemben, hogy közben ne számolja fel a véleményszabadságot és ne minősítsen automatikusan minden kritikát ellenséges tevékenységnek. A hibrid fenyegetésekkel szembeni védekezés tehát nemcsak biztonsági, hanem jogállami és politikai probléma is.

Arra a kérdésre, hogy hol kezdődik a háború, ezért nem adható egyetlen, minden helyzetben alkalmazható válasz. A fogalom túl tág használata veszélyes, mert háborús cselekménynek minősíthet olyan nyomásgyakorlást is, amely az államközi versengés része lehet. A hibrid műveletek jelentőségét nem egy-egy elszigetelt incidens, hanem azok szándéka, összehangoltsága és politikai hatása alapján lehet megítélni. A sikeres védekezés célja így nem valamennyi ellenséges lépés megakadályozása, hanem annak biztosítása, hogy ezek ne tudják megbénítani az állami döntéshozatalt, megosztani a társadalmat vagy kikényszeríteni a támadó politikai akaratát.

 

 

 

Felhasznált irodalom

Clausewitz, Carl von: A háborúról. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2013.

Hoffman, Frank G.: Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars. Potomac Institute for Policy Studies, 2007.

NATO 2022 Strategic Concept. NATO, 2022.

Rácz András: „Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában.” KKI-tanulmányok, T-2014/1, 2014.

Resperger István: A válságkezelés és a hibrid hadviselés. Dialóg Campus, 2018.

A Dr. Gólya Richárd: A béke és a háború határán – A hibrid fenyegetések kihívásai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Putyin külpolitikájának egyik fő célja Oroszország befolyásának megőrzése és kiterjesztése a posztszovjet térségben. Ukrajna és Georgia azért különösen fontos Oroszország számára, mert stratégiai helyzetük hatással van az orosz biztonságra, a Fekete-tenger ellenőrzésére, az energiaútvonalakra és Oroszország nagyhatalmi szerepére. Ezt Mahan tengeri hatalomelmélete és Mackinder Heartland-elmélete alapján is lehet vizsgálni. Alfred Thayer Mahan szerint egy állam nagyhatalmi helyzetét jelentősen meghatározza tengeri hatalma. Ez nemcsak erős haditengerészetet jelent, hanem kikötők, tengeri útvonalak és katonai támaszpontok ellenőrzését is. A tengeri kijáratok biztosítják a kereskedelmet, a csapatok mozgatását és a katonai erők távoli alkalmazását. Oroszország számára a Fekete-tenger különösen fontos, mivel innen lehet eljutni a Földközi-tenger felé. A hozzáférést azonban a Boszporusz és a Dardanellák korlátozza, amelyek Törökország ellenőrzése alatt állnak. Ezért Oroszország igyekszik minél erősebb pozíciót kialakítani a Fekete-tengeren.

A Krím félsziget stratégiai jelentősége rendkívüli. A félszigeten található Szevasztopol, az orosz fekete-tengeri flotta egyik legfontosabb kikötője. A Krím ellenőrzése lehetővé teszi Oroszország számára a Fekete-tenger jelentős részének megfigyelését, valamint rakéták, légvédelmi rendszerek és haditengerészeti erők telepítését.

Ukrajna fekete-tengeri partvidéke, különösen Odesa és Mikolajiv, szintén fontos. Ha Oroszország teljesen ellenőrizné ezt a térséget, Ukrajna elveszítené tengeri kijáratát, Oroszország pedig megerősítené fekete-tengeri pozícióját.

Georgia a Fekete-tenger keleti partján helyezkedik el. Kikötői, például Batumi és Poti, összekötik a tengert a Kaukázussal és a Kaszpi-tenger térségével. Georgia nyugati orientációja és NATO-kapcsolatai ezért aggasztják Oroszországot, mivel a nyugati államok nagyobb befolyást szerezhetnének a Kaukázusban. Georgia emellett fontos energia- és közlekedési útvonalak része, amelyek Oroszország megkerülésével kapcsolják össze a Kaszpi-térséget Európával.

Halford Mackinder szerint Eurázsia belső területe, a Heartland, a világ geopolitikai központja. A Heartlandhez elsősorban Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia egy része tartozik. Mackinder úgy vélte, hogy aki ellenőrzése alatt tartja Kelet-Európát, az jelentős befolyást szerezhet a Heartland felett.

Ukrajna ebben a rendszerben kulcsfontosságú. Nagy területe, sík földrajza, mezőgazdasági és ipari kapacitásai, valamint fekete-tengeri kijárata miatt stratégiai értéket képvisel. Ukrajna nyugati orientációja azt jelenti, hogy az Európai Unió és a NATO politikai, gazdasági és katonai befolyása közelebb kerülhet Oroszországhoz. Oroszország számára Ukrajna elvesztése ezért nem csupán egy szomszédos állam elvesztését jelentené, hanem korábbi biztonsági övezetének gyengülését is. A Krím 2014-es annektálása, valamint a Donbaszban folytatott orosz beavatkozás ennek a befolyásért folytatott küzdelemnek a része volt. A 2022-es invázió célja többek között Ukrajna nyugati integrációjának megakadályozása volt.

Georgia a Heartland déli peremén található. A Kaukázus Oroszország, Törökország, Irán, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger találkozási területe. Ezért, aki befolyást gyakorol Georgiára, az jelentős szerepet szerezhet a kelet-európai, közép-ázsiai és közel-keleti kapcsolatokban.[1]

A 2008-as orosz–georgiai háború után Oroszország megerősítette jelenlétét Abháziában és Dél-Oszétiában. Ez gyengítette Georgia területi egységét és csökkentette NATO-csatlakozásának esélyét. A befagyasztott konfliktusok egyben lehetővé teszik Oroszország számára, hogy tartós nyomást gyakoroljon Georgiára. Putyin terjeszkedési politikájának fő céljai a stratégiai mélység fenntartása, a NATO keleti terjeszkedésének akadályozása, a Fekete-tenger ellenőrzése és Oroszország nagyhatalmi státuszának megőrzése. A konfliktusok belpolitikai szerepet is betöltenek, mivel a Kreml a Nyugattal szembeni fellépést az orosz nemzeti érdekek védelmeként mutatja be. A történelmi és civilizációs érvek szintén fontosak. Az orosz vezetés gyakran hangsúlyozza Oroszország és Ukrajna történelmi összetartozását, valamint az orosz nyelvű lakosság védelmét. Ezek az érvek azonban nem változtatják meg azt, hogy Ukrajna és Georgia szuverén államok, amelyek jogosultak saját külpolitikai irányuk meghatározására.

A terjeszkedés ugyanakkor Oroszország számára jelentős kockázatokkal is jár. A háborúk megerősítették a NATO együttműködését, gazdasági szankciókat eredményeztek, és Ukrajnában tovább erősítették a nyugati orientációt. Így ami rövid távon növelheti Oroszország ellenőrzését egyes területek felett, hosszú távon akár ronthatja is az ország biztonsági helyzetét. Mahan elmélete alapján Ukrajna és Georgia a Fekete-tenger, a kikötők és az energiaútvonalak miatt fontos Oroszország számára. A Krím és Szevasztopol biztosítja az orosz fekete-tengeri flotta stratégiai helyzetét, Georgia pedig a Fekete-tenger keleti partjának és a Kaukázusnak fontos csomópontja.

Mackinder Heartland-elmélete szerint Ukrajna Kelet-Európa és a Heartland nyugati kapuja, Georgia pedig a Heartland déli peremének része. Oroszország ezért igyekszik megakadályozni, hogy ezek az államok teljesen a Nyugat felé orientálódjanak.[2] Putyin terjeszkedése tehát nem pusztán területszerzésről szól. Célja a stratégiai mélység fenntartása, a NATO korlátozása, a Fekete-tenger ellenőrzése és Oroszország eurázsiai nagyhatalmi szerepének megőrzése. Mahan és Mackinder elméletei segítenek megérteni a térség jelentőségét, de az orosz politikát a történelmi, gazdasági és belpolitikai tényezők is alakítják.

 

Irodalomjegyzék

1. Clover, C. (2016) ‘The Unlikely Origins of Russia’s Manifest Destiny’, Foreign Policy, 27 July. Available at: https://foreignpolicy.com/2016/07/27/geopolitics-russia-mackinder-eurasia-heartland-dugin-ukraine-eurasianism-manifest-destiny-putin/ (Accessed: 25 September 2026).
2. Oskanian, V. (2014) ‘Conquering Russia and the “heartland”’, Al Jazeera, 14 July. Available at: https://www.aljazeera.com/opinions/2014/7/14/conquering-russia-and-the-heartland/ (Accessed: 25 September 2026).
3. Mackinder Heartland Theory: Complete Geopolitical Analysis for UPSC: https://geographyebooks.com/mackinder-heartland-theory/

A Novák Eszter: Putyin terjeszkedésének geopolitikai okai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Au Tchad, les forces de défense et de sécurité déployées dans la province du Salamat à la suite d'un nouvel affrontement meurtrier entre éleveurs et agriculteurs. Ce dimanche 18 octobre, un conflit autour d’une route de transhumance a fait au moins 12 morts dans cette région du sud-est, frontalière de la Centrafrique et du Soudan. Ce genre d’incidents, particulièrement récurrents au Tchad, risque de se multiplier cette année en raison des conditions climatiques.

En Côte d’Ivoire, douze personnes ont été inculpées et placées sous mandat de dépôt dans l’assassinat d’un gendarme en 2025. Il avait tué au cours d’une patrouille dans le sud-est du pays, lors de troubles précédant l’élection présidentielle.