Biztonságpolitika

A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít).

[...] Bővebben!

Az atlanti partok nagy múltú francia kikötőiről olvasva az ember hatalmas kikötővárosokat képzel el, és aztán meglepődik amikor kiderül, némelyik még magyar viszonylatban is csak kisváros minősítést kapna. Ilyen például Cherbourg, melynek hatalmas kikötője Napóleon egyik nagy presztízsberuházása volt, bár a négy kilométer hosszú hullámtörő gátak építését igazából már a forradalom előtti időkben elkezdték, és aztán majd csak XIX. század végén fejezték be. A kikötő, mely eredetileg Napóleon angliai inváziójának fő támaszpontja lett volna, a XIX. század második felében az Amerikába irányuló személyszállítás – vagyis a kivándorlás – egyik legforgalmasabb kiindulópontja volt, ez volt a Titanic utolsó kikötője is, mielőtt az elindult volna New York felé. Az első világháború alatt a város az országba érkező angol, majd az amerikai expedíciós csapatok egyik legfontosabb kikötője volt, majd a két háború között ismét a személyforgalom központja. A második világháborúban, a németektől való visszafoglalása után, az Európában harcoló amerikai csapatok utánpótlásának központja, a kikötő forgalma ezekben a hónapokban kétszer akkora volt, mint New York kikötőjének.

[...] Bővebben!

Zord

Dear Colleagues,

As I reflect on my first full year as Chair, I am so proud of the work we have done and especially for the warm support I continue to enjoy. This supportive spirit was very much on display at our last annual conference in Liverpool, hosted by Liverpool John Moores University.

The programme, so expertly put together by our Events Working Group, track conveners and our UACES office staff highlighted different facets of Europe in interesting times. This conference facilitated conversations about the trajectories of European integration and transformation, governance, especially in the health and digital spheres, the importance of law and history to our understanding of the current moment and the utility of critical perspectives. Beyond the academic debates and discussions, the real world implications of our work and activities, especially how our field can respond to a rapidly changing global environment.

The local organising team went all out for us, and I want to extend heartfelt thanks to all of our Liverpool colleagues for their hard work and hospitality.

Aside from the main conference, the Graduate Forum Research Conference in Athens and the Doctoral Training Academy in Madrid were important reminders of how central PhD researchers and early-career colleagues are to the future of European Studies. I am pleased to note that this was yet another successful year and I am thankful to Sydney and the team for leading on our early career activities.

This has also been a year of change within UACES governance. We have said thank you and goodbye to colleagues whose terms on the Committee and in Officer roles have come to an end and welcomed new trustees who are already bringing fresh ideas and energy. I am grateful to everyone who gives their time and expertise to UACES governance, often quietly and on top of already heavy workloads.

Our journals, JCMS and Contemporary European Politics, continue to thrive, with strong rankings and a growing global readership that reflects the quality and breadth of scholarship produced by this community and of course the excellent work of the editors.

Looking ahead, there is much to be excited about. In 2026, we will build on the success of Liverpool as we prepare future Annual Conferences, including our 56th meeting in Prague hosted by Charles University. Prague promises to be a fantastic setting for conversations about how Europe is constructed, contested and reimagined in national discourses and I hope many of you will already be thinking about submitting those panel and paper proposals.

We continue to work on strengthen the infrastructure that underpins our scholarly community. In that spirit and with members of the committee, I undertook a review of how to continue support through Research Networks in a very constraining financial environment. In the new year, we will be relaunching this funding stream in a way that offers more flexible, sustainable backing for collaborative projects and better showcases the diversity of work across European Studies. Alongside this, we are looking at how to expand our awards programme to recognise the different ways in which colleagues at all career stages contribute to our field. Throughout, our priority remains to support research, teaching and impact that is intellectually ambitious, inclusive and outward facing.

None of this would be possible without you.

And to you a massive thank you.

As we approach the holiday season and the turn of the calendar year, I hope you are able to find some time for rest, joy and the people who matter to you.

I look forward to our many collaborations in the coming year.

With warm wishes,

Toni
Chair, UACES

The post End Of Year Letter From UACES Chair appeared first on Ideas on Europe.

***

Fotó: Szórád Tamás

By Francesco Duina (Bates College, USA)

For decades, the EU has projected its internal legal frameworks onto the world. It has done so indirectly through the Brussels Effect, whereby countries and trading blocs in other parts of the world pre-emptively adopt EU internal standards in order to facilitate trade with the EU. And it has done so directly, by way of imposing its own standards through trade agreements. Given this, most observers of the EU have viewed it as an ‘exporter’ of norms – and this has represented perhaps its most important form of international power.

The possibility of the EU importing standards from other countries or blocs has been given little consideration. Instead, attention has consistently gone to the continued production of EU internal regulations which, once in place, have had significant external effects. The EU’s unabated propensity to regulate has sustained this interest: its various efforts to slow down or even reverse its regulatory output have come and gone, with little impact on the overall picture. Between 2019 and 2024 alone, for instance, the EU passed 13,000 legal acts. The EU has in turn relished the benefits associated with being the ‘first mover’ in new areas such as, say, digital markets and environmental policy: it knows that those who regulate first set the terms and that those who follow must at least consider them, especially if the first mover enjoys a huge internal market. These dynamics have turned the EU into a regulatory juggernaut committed to its internal standards and historically eager to have other countries and blocs adopt them.

A recent development in animal welfare policy represents, however, a noteworthy departure from this pattern. I explained how and why this happened in my recent JCMS article. The EU – widely viewed as already having a wide-reaching regulatory framework in this policy area – was about to announce four long-awaited proposals in late 2023 on transport, slaughter, labelling, and the housing of animals. The Commission had determined that its existing frameworks, developed over the previous 25 years or so, required modernization. Equally important, major polls, the European Citizens’ Initiative ‘End the Age Cage’ that was supported by 170 non-governmental organisations and nearly 1.5 million citizens across the EU, and various protests, electoral campaigns and other civil society initiatives had put pressure on the EU. More broadly, the measures were consistent with its wider effort to ‘green’ agricultural trade.

Crucially, and not surprisingly, the four proposals would have come with ‘conditionality’ expectations: the requirement that trade partners exporting products into the EU comply in their treatment of animals with the standards set in those laws. An announcement by the Commission on the proposals was expected by the end of December 2023. But starting in the summer of that year the momentum slowed. Then, in her State of the Union speech in September, Commission President Ursula von der Leyen signalled that something might go astray: there was no mention of animal welfare in her list of priorities. At the end of 2023, the Commission finally presented a proposal only on transport. The surprise turnaround caused significant consternation. The media publicised it, and NGOs and other interested parties voiced their objections (with, for instance, Eurogroup for Animals putting up posters in Brussels’ subway system) that continued well into late 2024.

What can explain this unexpected turn of events? Several factors surely played a role. These included powerful farmers’ protests against more agricultural regulation and unfair international competition, a diminished interest in the Commission’s Green Deal at a time when conservative populist parties seemed poised to do well in national and EU elections, and food security concerns fuelled by the war in Ukraine.

But the pending ratification of the EU-Mercosur trade deal (twenty years in the making) also played a (late-stage) role. In particular, Commission officials worried – whether justifiably or not – that the proposals’ conditionality clauses for exporters to the EU would have risked upsetting the South American countries given their lower standards.  These concerns led those officials to conclude that only one of the four proposals could go ahead. The EU-Mercosur trade deal thus became the ‘nail in the coffin’ for animal welfare progress in the EU.

What is crucial to emphasize here is that this meant not only a derailment of internal EU policy but, in effect, a willingness to accept that the lower standards of trading partners should be a cause of that derailment. Put differently, rather than a rule ‘giver’ the EU became in essence a rule ‘taker.’ Close attention should therefore go to how, exactly, Commission officials reached their position.

My analysis highlights the confluence of three dynamics. The first were institutional: competition amongst three directorates-general, with Directorate General Trade prevailing in its push to conclude the deal over the preferences of Director General Health (which supported the proposals) and Director General AGRI (which demanded that, should the proposals be pursued, conditionality had to be imposed). The second set of dynamics were temporal: animal welfare came to be seen as the ‘last straw’ in terms of EU demands on Mercosur especially because the EU had just months before greatly frustrated the Mercosur countries with extensive demands on deforestation. The third were symbolic: the Commission had made increasingly vocal public commitments to conclude several major trade deals in the very near future.

The derailment of EU animal welfare policy thus offers us an opportunity to observe a sort of reversal of the EU’s ability to project its regulatory power. As such, it also prompts us to reflect on two broader points related to the nexus between EU trade policy and its regulatory power.

First, when it comes to trade, the EU may no longer be fundamentally concerned with the projection of regulatory power. We know that the Commission has already asserted, in part given its new Open Strategic Autonomy direction, the importance of geopolitical priorities as it pursues trade opportunities across the world. Regulatory power may become a victim of this new approach.

Second, there may be subject areas where the EU will struggle to impose its regulatory standards onto its trading partners, even if it wants to do so. There is in fact something particular about animal welfare that also applies to policy areas like the environment and labour standards. The target is not the physical standards of finished products that exporters wish to send to the EU. Instead, it is the processes associated with the production of those products. These are much harder to observe and measure, and ultimately make intrusive demands on the trading partners. The EU will therefore likely find it rather difficult to project its standards in those areas.

Francesco Duina is Charles A. Dana Professor of Sociology at Bates College (USA). His research focuses on the relationship between the economy, culture, and politics.  He co-edited Standardizing the World: EU Trade Policy and the Road to Convergence, published by Oxford University Press.

Website: https://www.bates.edu/faculty/profile/francesco-g-duina/

The post Always a Norm Exporter? The Case of Animal Welfare Policy and Trade appeared first on Ideas on Europe.

By Sebastian Heidebrecht (Centre for European Integration Research, Department of Political Science, University of Vienna)

On 30 October 2025, the European Central Bank (ECB) announced the next preparatory phase and its readiness to introduce a digital euro in 2029. Unlike private forms of electronic money created by private banks, the digital euro will be a retail central bank digital currency (CBDC). As such, it will be directly available to citizens for everyday use. Unlike electronic money held in bank accounts, which is money created by the private banking system, the digital euro will be a direct liability of the central bank, like cash. Shortly before, on 23 October 2025, the European Council also signalledcontinuing support, highlighting the importance of the digital euro project for “a competitive and resilient European payment system” and “Europe’s strategic sovereignty and economic security”.

Down The Rabbit Hole? A Puzzling Policy Initiative

It seems the common currency is getting fit for the digital age, or are key European Union (EU) policymakers marching towards a digital Euroland? (Perceptive readers will note that I am referring to an earlier debate around the introduction of the analogue euro in the JCMS issues of June and September 1999.) A fictive wonderland, in which polarised politics, citizen concerns, and stakeholder interests do not play much role? It is essential to note that the issuance of the digital euro will depend on the success of an accompanying legislative package, which will, among other things, introduce the digital euro as a form of legal tender. Yet, CBDCs have long been met with considerable scepticism; inter alia, they are deemed “a solution in search of a problem”. Furthermore, the digital euro will require costly public infrastructure, marking a departure from the previous reliance on private actors and the general principle that state intervention should only occur in clear cases of market failure.

Perhaps most importantly, the digital euro project, and particularly the retail version, also poses several potential challenges, including public opinion. Banks and traditional payment providers may resist it to defend their business models. Populist parties may also oppose it and defend analogue cash against what they may perceive as an elite-driven project originating from Brussels and Frankfurt. In times of tight public budgets and rising Euroscepticism, the drive by the ECB and the Commission to introduce the digital euro seems particularly surprising. Why are the EU institutions advancing this project?

Through the Looking Glass: Why EU Actors Promote the Project

In a recent JCMS article, I examine the move forward of the digital euro project. I demonstrate the importance of how digitalisation, intertwined with geopoliticisation, impacts the euro area. Of course, innovation in the world of finance has long been closely tied to technological advancements. ‘Fintech,’ or the use of digital technology to provide financial solutions, may thus be only the most recent innovation in a long list of financial innovations. Yet, big platform companies have entered the sector, offering payment services such as Apple Pay, Google Pay, and Amazon Pay. These may, due to lock-in and network effects, consolidate markets and create potential oligopolies or even a monopoly in certain sectors. Furthermore, states are using digital financial technology to weaponize interdependence, as demonstrated by Russia’s exclusion from the SWIFT international payment system in March 2022.

Against this backdrop, important developments in the late 2010s and early 2020s encouraged EU policymakers to advance the project.

First, in 2019, Meta (formerly Facebook) announced its intention to introduce its own cryptocurrency, sparking significant debate among public officials about potential threats from private and/or foreign financial innovations, and demonstrating the need to keep pace with financial innovation.

Secondly, policymakers reconsidered the problematic fragmentation of the EU payment sector along national lines, which results in a reliance on a few international card companies, such as Visa and Mastercard. This issue has long been recognised, with repeated but unsuccessful attempts to integrate the euro retail payment market. The latest attempt of a private-run and publicly promoted initiative failed in 2022, revealing the challenges of a market-based European solution.

Third, EU policymakers increasingly aim to ensure monetary sovereignty and the public role of money, thereby safeguarding EU strategic autonomy. One argument presents the European payment sector’s dependence on foreign infrastructure and a few foreign private companies as problematic, particularly in a period of growing international tension. Ever since the prospect of a second Trump presidency in January 2025 emerged, EU officials in the Commission and the ECB have increasingly framed the digital euro in geopolitical terms.

Waking Up: Political Challenges and EU Politics

Yet, concerns remain. Far-right politicians mobilise against the project, inter alia claiming to defend an imaginary “fortress cash”, demanding a “no to CDBC”, and advocating the usage of crypto alternatives instead. The private banking sector is also sceptical about the project. In terms of EU bureaucratic politics, one of the most controversial issues for policymakers and the institutions involved is whether, in line with the Commission’s proposal on the digital euro, holding limits and the prohibition of remuneration should be addressed in secondary legislation. The ECB opposes these measures, arguing that such restrictions in secondary legislation are contrary to its monetary policy competences and may be necessary in exceptional scenarios, such as a negative interest rate environment. Yet, legislators defend them based on their structural impact on the financial system, which, as an economic rather than monetary policy, would be an issue of political concern.

Against this backdrop, it will be interesting to see if the digital euro project can overcome political challenges in the legislative process. Perhaps most importantly, many of the project’s controversial design features will affect whether and how the digital euro will be accepted and used by citizens. Ultimately, this will be the main benchmark for assessing whether we will find ourselves in a digital wonderland, in which the digital euro exists only in central bank drawing boards, or worse, is implemented but not used by anyone, or if we wake up in a world where the familiar euro has found an actual digital reflection.

Sebastian is a Postdoctoral Researcher at the Centre for European Integration Research, housed in the University of Vienna’s Department of Political Science. His research looks at how actors, processes, and institutions shape the digital transformation of European economies and societies, with a particular focus on European Union policies. Website: https://eif.univie.ac.at/heidebrecht/index.php LinkedIn: www.linkedin.com/in/sebsebastian-heidebrecht-22194066

The post Ready to Introduce a CBDC – or ECB in Digital Euro Land? appeared first on Ideas on Europe.

A több mint ötven éve repülő Boeing 747-es típus másodvirágzása az elmúlt évtizedben fellendült e-kereskedelemnek köszönhető. A légi áruszállításban az utasforgalomból fokozatosan kiszorult és kargógéppé átalakított Jumbók éppúgy megtalálhatók, mint az eredetileg is teherszállítónak készült példányok. Néhány ilyen gép kormánya mögött magyar pilóta ül. Egyikük Szüle Zsolt kapitány, aki immár tíz éve repüli a legendás típust. 

Volt idő, amikor a Boeing 747-esre csak a közforgalmi repülésben eltöltött évtizedek, a szakmai lépcsőfokok megmászása – 10-15 ezer óra repült idő, szélestörzsű tapasztalat, stb. - után, pályafutásuk megkoronázásaként kerülhettek a pilóták. Az ezredfordulót követően ez megváltozott, és már a fiatalabb repülőgép-vezetők is lehetőséget kaptak a típuson. Így bukkantak fel a világban szerencsét próbáló, szakmai kihívást kereső magyar pilóták is a B 747-esek fedélzetén. Ők többnyire első tisztként dolgoztak, és csak néhányukból lett idővel kapitány. Arra sokáig nem is volt példa, hogy valaki kapitányként debütáljon a Jumbón. Az elsők között volt Szüle Zsolt is, aki először légiforgalmi irányító majd később Boeing 737-es első tiszt és kapitány lett. A párhuzamosan űzött két hivatás nehezen fért meg egymás mellett, és amikor döntenie kellett, a frekvencia másik végét, a pilótafülkét választotta.

A közelmúltban azért kerestem meg, hogy saját élményein és tapasztalatain keresztül nyújtson betekintést a Boeing 747-esen dolgozó, világjáró kargópilóták kívülről kalandosnak tűnő, belülről olykor nagyon is rögös mindennapjaiba. Beszélgetésünkre, ha nem is egy Jumbo fedélzetén, de mindenképpen autentikus környezetben került sor, Zsolt B 747-es szimulátor központjában, a Simflite-ban. Arra kértem, hogy mielőtt elmerülünk a kargópilóták mindennapjaiban, röviden idézze fel a pilótafülkébe vezető út főbb állomásait.

[...] Bővebben!

A Coronelt túlélő angol hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenccsomós sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A Canopus közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a kivénhedt csatahajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is felmondták a szolgálatot.

Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a Falkland-szigetekre.

[...] Bővebben!

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. 

[...] Bővebben!

Közvetlen rálátás jeligére.

Zord

Londonba először nem az ütközet híre jutott el, hanem az, hogy a német hajók november harmadikán befutottak Valparaisóba. A vereségről egy nappal később szereztek tudomást, amikor a németek nyilvánosságra hozták Spee Berlinbe küldött jelentését, és ünnepelni kezdték győzelmüket.

Az anyagi veszteség tulajdonképpen nem volt jelentős, csupán két, már nem egészen korszerű páncéloscirkáló veszett oda, melyek elvesztése nem rendítette meg a Royal Navy-t. Alig egy hónappal korábban Otto Weddigen egyetlen tengeralattjáróval három angol páncéloscirkálót küldött a tenger fenekére – majd néhány héttel később egy negyediket is –, nagyobb veszteséget okozva ezzel a briteknek, mint Spee egész hajóraja. Ezúttal azonban másról volt szó, nem egy lesből támadó tengeralattjáró véletlen szerencséjéről. A brit flotta kötelékek közötti, felszíni tengeri ütközetben akkor már több mint száz éve, az 1810-es Grand Port-i ütközet óta nem szenvedett vereséget. A coroneli vereség tehát valódi jelentőségét messze felülmúló döbbenetet okozott Angliában, és diadalmámort Németországban.

[...] Bővebben!

Közel tíz éve már, hogy Szolnokon egy kezdő fedélzeti technikus kutató-mentő szolgálatba lépett. A kollégái csak annyit tudtak róla, hogy repülőgép-szerelő képesítése mellett más műszaki végzettsége is van, sőt ács és bútorasztalos szakmát is kitanult. Mivel a nevét nem tudták, azt kérték a parancsnoktól, hogy mutassa már be „a srácot”, mert lenne hozzá kérdésük autószereléssel és asztalos munkákkal kapcsolatban.

A sokoldalú fiatalember Besenyei Martin főtörzsőrmester volt, aki a Jak-52-es repülőműszaki beosztásból került a szállítóhelikopterek fedélzetére. Kollégái természetesen megismerték a „rendes” nevét is, de „A Srác”, mint becenév végleg ráragadt – ma is ez olvasható hajózóoverallja névtábláján. A főtörzsőrmester szakmai életútja inspiráló lehet bármely műszaki érdeklődésű fiatal számára.

[...] Bővebben!

A háború kitörésekor Németországnak két cirkálója, és három segédcirkálója tartózkodott az Atlanti-óceánon. A Dresden néhány heti portyázás és két teherhajó elsüllyesztése után áthajózott a Csendes-óceánra, így az eredetileg az ő leváltására érkezett Karlsruhe maradt az egyetlen német hadihajó a térségben.

A 139 méter hosszú, 4.900 tonnás Karlsruhe vadonatúj, alig fél évvel korábban szolgálatba állított hajó volt, a német haditengerészet egyik legkorszerűbb egysége. A négykéményes cirkáló 26 ezer lóerős turbináinak köszönhetően elérhette a 28 csomós sebességet is, fegyverzete azonban ugyanúgy csak 105 mm-es ágyúkból állt, mint a korábbi német cirkálóknak.

A hajó augusztus hatodikán Pernambuco közelében találkozott a Kronprinz Wilhelm utasszállítóval, melyet a berlini utasításoknak megfelelően fel kellett fegyvereznie, hogy a hajó a továbbiakban segédcirkálóként tevékenykedjen a térségben. A cirkáló által hozott fegyvereket átszállították a Kronprinz Wilhelm fedélzetére, és éppen arra készültek, hogy üzemanyagot vételeznek az utasszállító tágas széntárolóiból, amikor váratlanul feltűnt a láthatáron az angol Suffolk cirkáló, a brit Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak a zászlóshajója. A két német hajó az éppen megkezdett szenelést azonnal félbeszakítva menekülni kezdett, a Karlsruhe északra, a Kronprinz Wilhelm délre. A Suffolk a német cirkálót követte, és közben rádión riadóztatta a közelben tartózkodó Berwick és Bristol cirkálókat is. A Berwick túl lassú volt ahhoz, hogy a német hajót utolérhesse, a gyors járatú Bristol könnyűcirkáló viszont jó helyzetben látszott lenni ahhoz, hogy elvághassa a németek menekülési útvonalát.

[...] Bővebben!

Az ősz végére egy ősz eleji rendezvény felidézését tartogattam. Néhány évente baráti találkozóra gyűlnek össze a közel három évtizede, 1997-ben felszámolt 101. Felderítő Repülő Század tagjai. Legutóbbi találkozójukat szeptember 5-én tartották Kaposújlakon. 

Az élet óhatatlan velejárója, hogy az egyes közösségek idővel felbomlanak, tagjai szétszélednek. Jobb esetben a közösen megélt élmények és az összetartozás érzése arra ösztönzik az egykori társakat, hogy időről időre találkozzanak, kezet rázzanak egymással és felelevenítsék az emlékeket. Ugyanakkor mindig kell valaki, aki ezt a közösséget összefogja, felvállalja a feladatot és megvalósítja a találkozót. Az egykori taszári Szuhoj század esetében ez a valaki a találkozók szervezője és motorja, Horváth István (Buci) nyugállományú törzszászlós, aki a Szu-22-esek és An-26-osok rádió berendezésein dolgozott. A valóság sajnos az, hogy az évek könyörtelen múlásával a közösség egyre kisebb és vannak, akikkel többé már nem találkozhatnak az egykori századtársak. Horváth István felhívására ezúttal közel hetvenen gyűltek össze a volt taszári Szuhoj fészekhez közeli kaposújlaki repülőtéren. A század egykori parancsnoka, Balogh Imre a találkozók állandó résztvevője volt. Idén egészségi okokból nem jöhetett el, ezért üzenetében köszöntötte egykori beosztottait.

[...] Bővebben!

Az adásainkhoz kapcsolódó ajánlók/kommentárok elkészítésével valószínűleg még sosem volt olyan könnyű dolgunk, mint most. A kedves hallgatók ugyanis kisebb-nagyobb mértékben biztos fel tudják idézni azt a politikai indíttatású, bulváros médiacirkuszt, amely a Hunyadi - A holló felemelkedése c. kertévé-sorozathoz kötődött. A magunk szokásos lusta módján úgy döntöttünk, hogy erről a számunkra el egyébként sem nagyon sumákolható számvetést majd utólag jelentetjük meg, amikor a virtuális pohár vízben tomboló vihar már rég elült. Ennek jött el most az ideje.

[...] Bővebben!

A NATO-hoz 2004-ben csatlakozott balti államok - Litvánia, Észtország és Lettország - nem rendelkeznek vadászgépekkel, légterük védelmét a kollektív védelem jegyében a szövetség biztosítja. A Magyar Honvédség szerepvállalása a Baltic Air Policing (BAP) néven ismert misszióban immár tíz éves múltra tekint vissza. A kecskeméti, szolnoki, pápai és veszprémi katonák négy Gripen vadászgéppel jelenleg a negyedik rotációt teljesítik, megbízatásuk a vége felé jár. Mindennapjaikba egy médianap keretében kaptunk betekintést.

[...] Bővebben!

Mint mindenki mást, a Kelet-ázsiai Hajórajt is teljesen váratlanul érte a háború kitörése. 1914 júniusában a hajóraj még békésen készülődött a német kézen levő Csendes-óceáni szigetek közötti szokásos nyári körútjára. A két páncéloscirkálón esedékes javításokat ezúttal is a japán Nagasaki kikötőjében végezték el, ahonnan a két hajó június 28-án futott ki első úti célja, a Carolina-szigeteken fekvő Truk felé. Ide július hetedikén érkeztek meg, és 15-én indultak tovább Ponapéra. Innen néhány nap múlva tovább kellett volna hajózniuk a Bismarck-szigetek és Új-Guinea felé, azonban Spee ekkor már érezte a puskaporszagot a levegőben.

[...] Bővebben!

Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is. Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből.  

[...] Bővebben!

A BAP 69 gépei - az MS20 Block II korszerűsítési csomagnak és a realizált 2021-es rakétabeszerzésnek köszönhetően - már az új rövid hatótávolságú fegyvert, az AIM-2000 IRIS-T-t is hordozzák. Tegyük hozzá, hogy részben, a továbbra is használt AIM-9L/I-1 Sidewinder mellett, például eltérő függesztésű géppár keretében.

Legyenek a célok keletiek (itt kalinyingrádi éleslövészetre áttelepülő, R-73-assal függesztett Szuhojok és MiG-ek)...

...vagy nyugatiak (itt Bomber Task Force kísérés dyessi B-1-esekkel)...

...esetleg "embertelenek" (itt a térségbe települt kanadai erők Blackjack drónja :-)... 

...a nagy távolságú VID és az objektív kontroll tekintetében kulcsfontosságú a Litening konténer a magyar Gripenek számára. Nem beszélve a BAP idején kint is repülhető CAS gyakorló feladatokról, ahol a precíziós levegő-föld képességek a berendezés nélkül nem lehetségesek.

Keszi Gripen a médiadelegációt szállító 604-esről fotózva, az őszi balti felhőrétegeken át erőlködő Nappal "kötelékben".

Visszatéréskor csak a Mátra ~900 méter fölötti részei és a Gagarin hőerőmű mikroklimatikus zónáját jelölő mesterséges gomoly dudorodik ki a ma két honvédségi repülőgépet is kitérőre kényszerítő felhőtakaróból.

Zord