Igazából elég nagy meglepetésként robbant a hír a guineai politikai életben, hogy a Guineát 2008 és 2009 decembere között nagyjából egy évig irányító Moïse Dadis Camara (eredeti nevén Moussa Dadis Camara, akit sokáig eme írás szerzője Dadis “A Nép Fia” Camaraként hívott korábbi posztokban) visszatérhet a politikai életbe és harcba száll az elnöki székért a jelenlegi vezetővel, Alpha Condéval szemben. Az anno a hatalmat a Nemzeti Tanács a Demokráciáért és Fejlődésért (CNDD) csoportjának élén puccsal megszerző és később súlyosan megsebesített Camara jelenleg a Hazafias Erők a Demokráciáért és Fejlődésért (FPDD) csoportját vezeti (2014. decemberében hozta létre) és a burkina fasói fővárosban, Ouagadougouban él, ahol június 19-én találkozott az egyik neves ellenzéki “nagy öreggel”, Celou Dalein Dialloval és a találkozó után tartott bejelentés szerint Diallo és pártja az UFDG (Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) koalícióra lép Camarával és az FPDD-vel, hogy így növeljék esélyüket Conde megbuktatására (azt már nagyjából 1 hónapja lehet tudni, hogy Camara fontolgatja az elnökválasztáson való részvételét).
A történet fonákságát és a guineai politikai élet zűrzavarosságát jól jelzi, hogy néhány éve a két fél még igen komoly ellenfélnek számított, amikor Camara bukása előtt két hónappal 2009. szeptemberében egy Conakryban tartott tömegtüntetésen a katonaság 157 embert gyilkolt meg az oszlatási műveletek során (és akkor még a kamerák nyilvánossága előtt az utcák közepén végrehajtott nemi erőszakokról és verésekről nem is beszéltünk), akkor maga Diallo is elég komolyan megsérült – és azt a tüntetést Camara ellen szervezték. Apropó, ha már szóba jött az a 6 évvel ezelőtti mészárlás, akkor valamelyest talán enyhített az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmán, hogy a napokban elítéltek két egykori tábornokot, Mamadouba Toto Camarát és Mathurin Bangourát, akiket a tűzparancsok kiadásával vádoltak meg – egyes guineai újságírók és aktivisták mindenesetre arról beszélnek, hogy mennyire furcsa a tény, hogy 6 év eltelt mindenféle lépés vagy ítélet nélkül, most pedig Camara elnöki ambícióinak bejelentése után azonnal megszületik két ítélet, sőt már Camarának a vérengzésben betöltött szerepe is újra felmerült.
Maga Diallo is beszélt amúgy erről az esetről és mostani szövetségéről az egykori puccsistával és hangsúlyozta, hogy az igazságszolgáltatás dolga megkeresni a felelősöket, plusz Conde legyőzése érdekében bárkivel hajlandó szövetségre lépni, ha ezzel növeli a jelenlegi – szerinte – velejéig korrupt rezsim bukásának esélyét. Persze azért kis taktikázás is van a dologban, hiszen Camara rendkívül népszerű a mai napig szűkebb hazájában az Erdős Guinea néven ismert régióban (ez az Elefántcsontparttal és Libériával határos déli országrész) és minden plusz szavazat igen jól jöhet majd októberben – persze ha addig sikerül valamiféle kompromisszumra jutniuk a feleknek, ugyanis jelenleg még mindig ott tart a politikai és társadalmi dialógus, hogy mindenképpen meg kell tartani a helyi választásokat az elnöki voksolás előtt. Ez pedig olyasvalami, amit a kormány most már nem igazán tart elképzelhetőnek az ellenzék véres áldozatokat is követelő tiltakozáshulláma ellenére. A kormányzó Guineai Népfront (RPG) egyik képviselője persze szűkszavúan összefoglalta az eseményekről alkotott kormánypárti nézetet, hiszen egyszerűen csak azt a megállapítást tette az egyik guineai internetes portálnak, hogy “Diallo most adta el végleg a lelkét az ördögnek”.
twitter.com/napiafrika
4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.Ezt állítja legalább is a Jutarnji List horvát napilap, amelynek hétvégi száma Toroczkai Lászlóval és ezzel az állítással a címlapján jelent meg. A lap felidézi újságíróinak februári látogatását Ásotthalmon, ahol Toroczkai először beszélt a horvátoknak a fal/kerítés szükségességéről. Most, hogy a "kerítés álom" lassacskán beteljesül Ásotthalmon, a horvát lap újra kapcsolatba lépett a polgármesterrel, hogy megkérdezze, elégedett-e a dolgok állásával.
Tomorrow, on 24 June 2015, the European Parliament is expected to approve the legal details of Jean-Claude Juncker’s investment plan and the related European Fund for Strategic Investments (EFSI). This plan has been sold as a major innovation, but our research has shown that it is actually the continuation of existing EU policies, just at a larger scale. Does it still mean we are on the way towards political budget cycles in the EU?
Next week, we – Klaus H. Goetz (with whom I work here in Munich) and myself – are going to present a paper* titled “From Politicised Budgeting to Political Budgets in the EU” at the Milan International Conference on Public Policy.
At the centre of our attention is the Juncker investment plan and whether it is a sign that we are going to see more pronounced political budget cycles in the European Union in coming years. With the promise of achieving up to € 315 billion in new investments, more than double the amount of the EU’s annual budget, Juncker’s initiative definitely looked like something was in the air into that direction when we started working on our paper.
What we find (see Section V. of the paper) is that there are quite a number of ways to interpret what the Juncker plan means for the future – from a just a gradual move in the direction of multiple paths that have started years ago to a quite a radical post-electoral politicisation of EU budgeting.
More interestingly, we found that the leveraging model that was presented as Juncker’s ‘baby’ and innovation has not just been around for ten years but that it was actually already on the political agenda of Barroso five years ago, just a little less ambitious.
To see the striking similarity between Barroso’s and Juncker’s plan, see first this quote from the Juncker’s political agenda in 2014:
I do believe that we can make much better use of the common EU budget and of Union financial instruments such as the European Investment Bank (EIB). We must make use of these public funds available at Union level to stimulate private investment in the real economy.
Now, see the the second quote from Barroso’s political agenda in 2009:
We should work more closely and imaginatively with the European Investment Bank and the private sector. Within the existing instruments, we must further improve the blending between grants from the EU budget and EIB loans, in order to increase the overall leverage effect.
If you read our paper (in particular Section IV) you will understand more in detail how the Juncker plan has evolved over time from an unknown EU policy, and how it was made something ‘big’ and ‘new’ by increasing scope but also by using quite some political communications to make it look novel and big. How to interpret this in the wider development of EU budgeting is part of a debate worth having.
I’d be happy to hear your thoughts on our paper and our findings. If you happen to be at ICPP in Milan next week, don’t hesitate to contact me in advance for a chat!
Update: See also yesterday’s background paper by the European Parliament Research Service on the EFSI.
*The paper is part of a research project on budgeting in international organisations as part of a larger Research Unit on International Public Administrations, financed by the DFG.
The post How novel are Juncker’s investment plan and the EFSI? appeared first on Ideas on Europe.
More than 30 helicopters and 1000 military personnel have gathered 80 kilometers north of Rome for Italian Blade 2015, this year’s largest military rotary-wing exercise in Europe. Crews from seven different countries have started training together yesterday using joint procedures and tactics during missions of increasing complexity.
After three successful live-flying events hosted by Portugal from 2012 to 2014, the EDA-developed Helicopter Exercise Programme (HEP) has moved to Italy this year. More than 1000 military personnel and 30 helicopters coming from seven nations are taking part in Italian Blade 2015. The exercise is delivered by the Italian Army Aviation in Viterbo, about 80 km north of Rome.
During two weeks, helicopter crews as well as ground forces will take part in joint missions during which efforts will be made to maximise interoperability between all assets involved. They will fly and operate in conditions likely to be faced in future operations, while promoting cooperation in helicopter training through the integration of multinational elements in the air and on the ground.
A mentor team of six instructors from Germany, the Netherlands, Sweden and the United Kingdom will support multinational crews in the preparation and execution of complex missions. The team will be managed by an EDA Chief Instructor, serving officer of the UK Royal Air Force, who will ensure consistency of the output as well as proper exchange of lessons learned during other EDA-organised training events, namely the Helicopter Tactics Course (HTC) and the Helicopter Tactics Instructor Course (HTIC), which also contribute to increasing the overall availability of European military helicopters.
With the exception of Poland, all EDA participating Member States as well as Norway have decided to subscribe to and therefore participate in the implementation of the Code of Conduct on REACH Defence Exemptions which was adopted in March 2015.
This new milestone highlights the importance of harmonising national defence exemption procedures. Poland is still conducting an internal analysis towards a final decision regarding its subscription to the Code of Conduct.
A harmonised approach towards national REACH defence exemptions will contribute to a level playing field for European defence industries, reducing their administrative burden and related costs. It will also support the creation of an open and transparent European Defence Equipment Market and a capable and capability-driven European Defence Technological and Industrial Base, providing armed forces with the right defence equipment to meet their operational requirements.
In coming years the EDA will act as a facilitator to support national implementation and application of the CoC in practice, by the Member States.
More information
Cette exposition présente une série de statuettes en terre cuite appartenant aux collections du Musée national du Kosovo (Pristina).
Il s'agit de figurines mi-réalistes, mi-stylisées, propres à la civilisation de Vinča, importante culture du Néolithique moyen et récent de l'Est européen (seconde moitié du VIe millénaire et Ve millénaire avant notre ère) centrée sur les Balkans.
Ces figurines correspondent à trois « divinités » assises sur un trône, en position de pouvoir, deux figurines féminines debout (...)
Cette exposition présente une série de statuettes en terre cuite appartenant aux collections du Musée national du Kosovo (Pristina).
Il s'agit de figurines mi-réalistes, mi-stylisées, propres à la civilisation de Vinča, importante culture du Néolithique moyen et récent de l'Est européen (seconde moitié du VIe millénaire et Ve millénaire avant notre ère) centrée sur les Balkans.
Ces figurines correspondent à trois « divinités » assises sur un trône, en position de pouvoir, deux figurines féminines debout (...)
Judka Berkovics Levitan, a vlagyimiri szabó fia szokatlanul erős hanggal bírt. A szomszédok, ha haza akarták hívni gyerekeiket, csak szóltak Judkának, hogy ordítson nekik: hatékonyabb volt a hangosbemondónál. Senki nem csodálkozott, hogy színésznek jelentkezik ilyen szép, erős hanggal. Csak a felvételiztetők, nekik ugyanis nem tetszett a tájszólása (ózott: az oroszban ha a hangsúlytalan o-t tényleg o-nak ejted, az a legegyértelműbb jele annak, hogy nem az iskolázott nyelvet beszéled és/vagy belorusz/ukrán területről jöttél). Meglepő módon egy rádióbemondó-iskolába ennek ellenére felvették. Rendesen gyötörte magát, kedvenc gyakorlata, ki tudja miért, a kézenállásban szónoklás volt. 1934-ben, húsz évesen, amikor már elsajátította a hivatalos orosz kiejtést és a nevét is a kevésbé zsidós Jurij Boriszovicsra cseréltették, néha bekerülhetett az éjszakai adásba, hogy felolvassa a Pravda másnapi híreit. Az egyik ilyennek köszönheti karrierjét: maga Sztálin hallotta meg a hangját egyik éjszaka és döntötte el, hogy ő lesz a Kreml hivatalos hangja. Hát, ettől még nem lett volna nagy kedvenc.
1941 június 22-én beolvasta a nap hírét: elkezdődött a háború.
(Nem eredeti a felvétel, azt nem rögzítették, Levitan a háború után 10 évvel újra felolvasta a szöveget, hogy el lehessen tenni az archívumba.)
A következő időszakban beköltözött a rádióba: minden nap, minden pillanatban történhetett valami a fronton, amit be kell olvasni, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy két ember vigye a híreket Jurij Levitan és Olga Viszockaja. 1941 őszén Moszkvából Szverdlovszkba (a mai Jekatyerinburgba) költözött a rádió, 1943 tavaszán pedig tovább Kujbisevbe. Levitan hangja eleve optimizmust sugárzott, de erre még rátett egy lapáttal az a döntés, hogy a győztes csatákról szóló híreket csak Levitan olvashatta fel. A németek vérdíjat tűztek ki a fejére, az SS külön csapatot állított fel, hogy likvidálják, így a háború alatt folyamatosan változtatta az egyébként is titkos lakóhelyét. És nem jelent meg róla fotó. Ennek köszönhetően a szovjet emberek fejében egyre misztikusabb hőssé alakult a képe, minimum egy Saljapint képzeltek el. Annál nagyobb volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy a háború hangja egy törékeny, tornából felmentett, szemüveges, aligharmincas ficsúrból jött ki. A győzelem napi adásba, amit már újra Moszkvából közvetítettek, alig akarták az utcán ünneplő tömegek beengedni: nem akarták elhinni neki, hogy ő a nagy Levitan.
A háború után nehéz volt bármi másba kezdenie: ahogy meghallotta valaki, rögtön a nehéz idők ugrottak be róla. Ennek megfelelően a háborús megemlékezések, tévéműsorok, filmek hangjaként működött. Egyszer még felragyogott a napja: 1961-ben Gagarin űrutazását közvetíthette, ami után meg is ismerkedett, össze is barátkozott a két Jurij.
Judka Berkovics Levitan, a vlagyimiri szabó fia szokatlanul erős hanggal bírt. A szomszédok, ha haza akarták hívni gyerekeiket, csak szóltak Judkának, hogy ordítson nekik: hatékonyabb volt a hangosbemondónál. Senki nem csodálkozott, hogy színésznek jelentkezik ilyen szép, erős hanggal. Csak a felvételiztetők, nekik ugyanis nem tetszett a tájszólása (ózott: az oroszban ha a hangsúlytalan o-t tényleg o-nak ejted, az a legegyértelműbb jele annak, hogy nem az iskolázott nyelvet beszéled és/vagy belorusz/ukrán területről jöttél). Meglepő módon egy rádióbemondó-iskolába ennek ellenére felvették. Rendesen gyötörte magát, kedvenc gyakorlata, ki tudja miért, a kézenállásban szónoklás volt. 1934-ben, húsz évesen, amikor már elsajátította a hivatalos orosz kiejtést és a nevét is a kevésbé zsidós Jurij Boriszovicsra cseréltették, néha bekerülhetett az éjszakai adásba, hogy felolvassa a Pravda másnapi híreit. Az egyik ilyennek köszönheti karrierjét: maga Sztálin hallotta meg a hangját egyik éjszaka és döntötte el, hogy ő lesz a Kreml hivatalos hangja. Hát, ettől még nem lett volna nagy kedvenc.
1941 június 22-én beolvasta a nap hírét: elkezdődött a háború.
(Nem eredeti a felvétel, azt nem rögzítették, Levitan a háború után 10 évvel újra felolvasta a szöveget, hogy el lehessen tenni az archívumba.)
A következő időszakban beköltözött a rádióba: minden nap, minden pillanatban történhetett valami a fronton, amit be kell olvasni, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy két ember vigye a híreket Jurij Levitan és Olga Viszockaja. 1941 őszén Moszkvából Szverdlovszkba (a mai Jekatyerinburgba) költözött a rádió, 1943 tavaszán pedig tovább Kujbisevbe. Levitan hangja eleve optimizmust sugárzott, de erre még rátett egy lapáttal az a döntés, hogy a győztes csatákról szóló híreket csak Levitan olvashatta fel. A németek vérdíjat tűztek ki a fejére, az SS külön csapatot állított fel, hogy likvidálják, így a háború alatt folyamatosan változtatta az egyébként is titkos lakóhelyét. És nem jelent meg róla fotó. Ennek köszönhetően a szovjet emberek fejében egyre misztikusabb hőssé alakult a képe, minimum egy Saljapint képzeltek el. Annál nagyobb volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy a háború hangja egy törékeny, tornából felmentett, szemüveges, aligharmincas ficsúrból jött ki. A győzelem napi adásba, amit már újra Moszkvából közvetítettek, alig akarták az utcán ünneplő tömegek beengedni: nem akarták elhinni neki, hogy ő a nagy Levitan.
A háború után nehéz volt bármi másba kezdenie: ahogy meghallotta valaki, rögtön a nehéz idők ugrottak be róla. Ennek megfelelően a háborús megemlékezések, tévéműsorok, filmek hangjaként működött. Egyszer még felragyogott a napja: 1961-ben Gagarin űrutazását közvetíthette, ami után meg is ismerkedett, össze is barátkozott a két Jurij.