Mindennapi Afrika

Afonso Dhlakama. Sokan őrültnek nevezték, lázadó hadúrnak hívták vagy akár félistenként, megváltóként tekintettek rá, annyi biztos azonban, hogy Dhlakama Mozambik független létének egyik legmeghatározóbb alakja volt, akinek május harmadikán bekövetkezett halála olyan hullámokat gerjeszthet ismét, mint amilyen nagyokat politikai aktivitása indított útjára. A Mozambiki Nemzeti Ellenállás (RENAMO) történelmi vezérének halála ugyanis azt is jelenti, hogy a jelenlegi elnökkel, Filipe Nyusival folytatott (Nyusi a RENAMO nagy riválisának, a Mozambiki Felszabadítási Frontnak, a FRELIMO-nak a vezére) és az utolsó stádiumban tartó béketárgyalásai semmisnek tekinthetőek és a Mozambikot hosszú éveken át instabil helyzetben tartó konfliktus ismét fellángolhat. Akárhogy is lesz, azt már egy ideje konstatálhattuk, hogy Dhlakama nélkül nem nagyon van politikai ellenállása a Frelimonak, azaz ezzel a tragikus halálesettel konzerválódhat egy ellenfél nélküli egypártrendszer, bár reménykedjünk benne, hogy nem így lesz, mert azt tökéletesen láthatjuk más afrikai példákon keresztül is, hogy azzal az adott ország lakossága nem igazán jár túl jól.

A 15 éven keresztül tartó és 1992-ben befejeződött, brutális mozambiki polgárháború végén még úgy tűnt, a szovjetek által támogatott és inkább szocialista vonalat követő Frelimo mellett az Egyesült Államok által támogatott Renamo lesz az ellensúly, csak az gyorsan kiderült, hogy a Frelimo ebben nem lesz partner és az újonnan felfedezett természeti kincsek adta támogatással nagyon gyorsan a meghatározó politikai tényezővé vált. A Renamo képtelen volt komoly politikai napirendet összerakni, képtelen volt komoly támogatói bázist szerezni, így végül 2013-ban végső elkeseredésében a megmaradt mag újra a fegyverhez nyúlt és támadásokat kezdtek el végrehajtani vasútvonalak, rendőrőrsök, buszok ellen – ennek amúgy lett eredménye, mert 2016-ban, amikor a Frelimo és a Renamo ismét békét kötött, Nyusi elnök maga kezdett tárgyalni Dhlakamával, akinek ismét felcsillant a remény, hogy politikai pályafutása végén tisztességgel búcsúzhat évtizedes harcától.

Most már biztos, hogy nem így lesz, ahogy sok fiatal (és a Renamo harcát talán igazából nem is ismerő) mozambiki nyilatkozott mindenféle sajtóorgánumoknak az elmúlt napokban, ilyen vezetője nem lesz a Renamonak soha és ilyen éles hangú ellenfele sem lesz a kormányzatnak, sőt sokak szerint Dhlakama a demokrácia igaz védelmezője volt (hát azért erre ne vegyünk mérget, úgy számolt le párton belüli ellenfeleivel, ahogy a tankönyvekben meg van írva). Ideiglenes utódja a Renamo katonai szárnyán egykori katonája, Ossufo Momade lett, a parlamentben viszont továbbra is unokahúga, Ivone Soares fogja képviselni eszméit és az közismert, hogy a politikai és a katonai szárny már régóta komoly ellentétekkel küzd, az egyetlen ragasztó, ami egyben tartotta a rendszert, magának Dhlakamának a személye volt. És bár Dhlakama tetteiben, nyilatkozataiban bőven voltak problémás pontok és a Renamo erőszakos támadásai is elítélendőek lehetnek sokak szemében, mégis egy jelentős mozambiki többség úgy gondolja, hogy ezzel a halálesettel azoknak, akiknek nem volt ínyére a Frelimo uralkodása, nem maradt már választás, nem fog gondoskodni senki róluk.

Mindez pedig az októberi helyhatósági választások előtt történt, ahol már sosem fogjuk megtudni, hogy a Renamot most csak nosztalgiából dicsérő emberek valójában tényleg egyetértettek-e Dhlakama gondolataival. Az egyetlen esély a Renamonak most az, ha a következő pártkongresszuson képesek lesznek találni egy hasonló karizmatikus vezetőt, aki egyrészt képes lesz fenntartani a mozgalom felé irányuló támogatást, másrészt tudja folytatni a megkezdett tárgyalásokat Nyusi elnökkel, a tárgyalásokat, amelyek annyi év után végre eredménnyel kecsegtettek, hiszen például a Frelimo nemrégiben belement, hogy úgy módosítsa az alkotmányt, hogy a régiós kormányzók megválasztását visszaadja a szavazópolgárok kezébe a közvetlen elnöki kijelölés helyett (ez pedig azokban a régióban számít igazán valamit, ahol közismerten a Renamo bír erősebb támogatással).

És ezért évek óta harcolt már Dhlakama, aki hitt benne, hogy így egyes elhanyagoltabb régiókban is van remény a fejlődésre. Miután a nyitott kérdések között egyetlen kritikus maradt (a Renamo harcosainak integrációjáról), sok szakértő és publicista lát reményt, hogy Dhlakama utolsó műve méltó befejezést kap rövidesen, de sajnos annak is elég jelentős az esélye, hogy a Frelimo most fogja megadni ősi ellenfelének a végső döfést és szimplán befejezik a párbeszédet a Renamoval, majd mint oly sokszor próbálták a múltban, fegyveres erővel darabokra zúzzák. Ossufo Momade mindesetre már Dhlakama halála után nem sokkal kijelentette, hogy azonnal újrakezdődik a polgárháború, ha a Frelimo akár csak jelét adja annak, hogy nem hajlandó végrehajtani a korábbi békeegyezményben foglaltakat, míg egyes párton belüli erők már támadni is kezdték Momadét, miszerint a párt szabályzata szerint a főtitkárnak, Manuel Bissoponak kellett volna átvenni az ideiglenes elnökséget.

Dhlakama halála körül is vannak érdekes kérdések, hiszen bár az egyértelmű, hogy a vezető hű katonái körében hunyt el május harmadikán reggel fél nyolc körül, a kezeletlen cukorbetegsége által okozott veseelégtelensége miatt, az még mindig kérdés, hogy Nyusi akarta volna-e kimenekíteni a Gorongosa-hegységben lévő főhadiszállásáról ellenfelét. Az biztos, hogy Nyusinak helikopterek álltak rendelkezésére, hogy ezt megtegye, de állítólag az elnök azt mondta, hogy Dhlakama ezt többször visszautasította, így végül két nappal később, a svájci nagykövet magángépe érkezett meg Dhlakama bázisára. Tehát a helyzet most eléggé megjósolhatatlan Mozambikban, lehet, hogy Dhlakama halálától a Renamo erőre kap, de az is lehet, hogy ez lesz az utolsó szeg a mozgalom koporsójában – az elmúlt napok híreit figyelembe véve nem emiatt kell aggódnia a kormánynak és a nemzetközi erőknek, hanem az ország északi részén erőre kapó és lefejezéses támadások sorozatát végrehajtó szélsőséges iszlamista fegyveresekre kell fókuszálni.

twitter.com/napiafrika

Egy jó ideje már Magadaszkár politikai helyzetét a korábbiakhoz képest akár még stabilnak is lehetett nevezni, a 2013-ban megválasztott Hery Rajaonarimampianina elnöksége alatt volt remény rá, hogy az ország maga mögött hagyja azokat az esetenként vérrel, mindennapi nélkülözéssel tarkított éveket, amelyeket Marc Ravalomanana és Anry Rajoelina korábbi elnökök szembenállása hozott létre (Ravalomanana 2002 és 2009 között irányította az országot, amikor Rajoelina puccsal átvette a hatalmat és uralkodott is 2013-ig, amikor nemzetközi közbenjárásra mindkettejüket kizárták a választáson való indulásból). A viszonylagos nyugalomba azonban csapásként érkezett április harmadika, amikor teljes ellenzéki bojkott mellett a parlament elfogadott egy olyan választási törvényt, amely bizonyos ellenzéki jelölteket kizárt a novemberi választásokon való indulásból (mellette egyéb reformokat is végrehajtott a választási rendszeren, például a kampányfinanszírozást illetően), köztük az előbb említett Ravalomananát és Rajoelinát is.

Néhány nappal később az ellenzék utcára is vonult április 21-én, de az egyszerű tüntetés erőszakba torkollott, a rendőrség pedig éleslőszerrel kezdett el oszlatni – az eredmény: legalább két halott és tucatnyi súlyos sérült. És ezzel pillanatok alatt elszabadult a pokol az országban, Rajaonarimampianina szerint puccsot akarnak ellene végrehajtani, az ellenzék szerint pedig előrehozott választásokra lenne szükség, mert a jelenlegi elnök diktatúrájában csak korrupció és szegénység van, semmi nem valósult meg a beígért változásokból, ráadásul a választási rendszer átalakításával a világ leghosszabb nevű államfőjének számító politikus csak be akarja magát betonozni a hatalomba. Ez utóbbiban persze van igazság, de azt is látni kell, hogy 2013-ban kizárólag nemzetközi beavatkozással, a Dél-Afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) közbenjárásnak köszönhetően sikerült véget vetni Rajoelina és Ravalomanana országot megbénító szembenállásának és akkor Rajaonarimampianina tökéletesen megoldotta a rábízott feladatot – stabilizálta az országot.

Most tehát az egyik oldalon ott áll több tucatnyi képviselő és Rajaonarimampianina teljes ellenzéke (az örök ellenségek, Ravalomanana és Rajoelina is vállvetve fordultak szembe az elnökkel), akik szerint az elnök korrupt módon, pénzzel akarja megvásárolni a novemberi szavazáson a győzelmét, a jelenlegi kormányzat szerint viszont alkotmány puccs zajlik. Akárhogyis, egyértelmű, hogy ez csak egy utolsó csepp volt az ország poharában, hiszen annak ellenére, hogy a madagaszkári Alkotmánybíróság visszadobta a fentebb említett törvényt, amelyet aztán módosítottak is (és így Rajoelina és Ravalomanana is indulhat majd novemberben) május elején, az elégedetlenség nem maradt alább, a súlyos szegénység miatti feszültség a felszínre tört.

Az utcán még nem szabadult el az erőszak (mert a főváros, Antananarivo főterén rendszeresen táborozó tüntetők még nem viselkednek agresszívan), de Ravalomanana és Rajoelina meglepő és különös szövetsége az Alkotmánybíróságnál eljárásokat is indított Rajaonarimampianina ellen, amelyeket a testület eddig kivétel nélkül elutasított – fordulópontnál vagyunk tehát, ahol a kérdés kettős maradt: az ellenzék folytatja a hivatalos úton a küzdelmét egy előrehozott választásért vagy az utcára viszi az elégedetlenségét, ami mindenképpen törést fog hozni Ravalomanana és Rajoelina között is, hiszen előbbi számára jelenleg elégségesnek tűnik az az eredmény, ha indulhat a választáson, utóbbi viszont ennél többet szeretne.

A választási bizottság mindenesetre már jelezte, hogy legkorábban augusztus végén bonyolítható le a novemberre tervezett voksolás, de ha bármi okból csúszás lesz és novemberben nem tud az ország nekifutni a folyamatnak, akkor az esős évszak okán akár jövő májusig is elcsúszhat a dolog. Ami apró öröm a sok nehézség közepette, az az, hogy az ország politikai rendszerei működnek, az Alkotmánybíróság a napokban pont arra szólította fel a jelenlegi kormányt, hogy oszlassa fel önmagát és hozzon létre egy koalíciós kormányzatot az ellenzék bevonásával, amelyre úgy tűnik, hogy Rajaonarimampianina kormánypártja, az Új Madagaszkári Erők hajlandó is lenne. Az elnök azt nyilatkozta, hogy tárgyalásokat kezd az ellenzékkel az új miniszterelnök személyéről és a kormány összetételéről, hangsúlyozva, hogy az Alkotmánybíróság jóváhagyta azt is, hogy ő maradjon Madagaszkár elnöke a következő választások előtt hatvan napig, ami után az új elnök beiktatásáig a miniszterelnök “üzemelteti” az országot. A szokásoknak megfelelő a SADC, az Afrikai Unió és az ENSZ is közvetítőket küldött az országba, ami nemzetközi szemmel jónak tűnik, viszont Madagaszkáron nem annyira örülnek a külföldi segítőknek – 2013-ban is úgy érezte a társadalom jelentős része, hogy a SADC által elért alku miatt a népet megfosztották attól, hogy saját maga oldja meg belső problémáját.

twitter.com/napiafrika

Miközben alapvetően az ország sajtója és a nemzetközi médiumok is az elnökválasztás második körének eredményével és az egykori puccsista, Julius Maada Bio győzelmével (annak hatásaival és a tüntetéshullámokkal) vannak elfoglalva, mi most rendhagyó módon – hiszen tartalmat duplikálni sok értelme nincs – Sierra Leone egy teljesen másik világába fogunk alámerülni. Annyit persze érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 10 évben az országot irányító Néppárti Tömörülés és jelöltje, Samura Kamara a 49%-51% arányban elveszített választás győztesét, Biot csalással vádolta meg és bírósághoz fordult, miközben a győztes Sierra Leonei Néppártnak és Bionak amiatt is fájhat a feje, hogy bár nyertek a választáson, a parlamentben nem lett kétharmados többségük, így komolyabb törvényeket (mint a költségvetés például), nem fognak tudni átverni.

Na de visszatérve a mai poszt témájához, ha egy érdeklődő esetleg a Fifa.com oldalán kutakodik a sierra leonei labdarúgó-bajnokság eredményei után, azt a furcsaságot veheti észre, hogy az utolsó tabella 2014-ből származik és a bajnokság épp a felénél járt az East End Lions vezetésével. De nem az információáramlás jelenti a problémát, hiszen a bajnokság akkor az Ebola-járvány kitörése miatt szakadt félbe féltávnál, de aztán a felek vitája és ellentétei miatt nem tudott azóta sem újraindulni. Volt ugyan a 14 csapat egy részének részvételével valamiféle labdarúgás az országban, de azt semmiképp nem lehet hivatalosnak tekinteni. Bár az Ebola-járványt sikerült 2016 közepére megállítani, a bajnokság nem indult újra több ok miatt sem.

Mint kiderült az ország labdarúgó-szövetsége és a 14 elsőosztályú csapat képviselői nem tudtak például sokáig megegyezni abban sem, hogy milyen feltételeket kellene a csapatoknak teljesíteni, tehát hány ifjúsági csapat legyen, milyen engedéllyel kell bírnia a csapatokat vezető edzőknek és így tovább, bár 2017-re már a szövetség jelentős mértékben visszavett az elvárásokból, főleg, hogy a legalapvetőbb felszerelések beszerzésével is súlyos gondjai voltak a kluboknak, főleg a kisebbeknek. De ez még csak a kisebb probléma lett volna, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy Afrika egyetlen női szövetségi vezetője, Isha Johansen irányítását sokan kétségbe vonták és támadni kezdték, ezzel párhuzamosan pedig a szövetség minden lépését bojkottálták a felek, többek között állítólagos korrupciós vádak miatt. A szövetség több kongresszusát el is kellett halasztani az elmúlt évek során a konfliktusok miatt (volt, amit maga a FIFA akadályozott meg), így végül 2017-ben már a FIFA-nak is közbe kellett lépnie egy tárgyalódelegáció összeállításával. A küldöttség munkájáról szóló, tavaly év végi jelentés ajánlásai szerint le kell állítani az országban a labdarúgó-fogadásokat és a szövetség összes tisztviselőjét át kell világítani, különösen tekintettel a korábbi, bundagyanús meccsek körüli botrányokra.

Jelenleg tehát továbbra is áll a foci és Sierra Leone csak válogatott meccseket játszik (mármint hivatalos, FIFA által elismert bajnokik nincsenek), de az országban a szurkolók abban reménykednek, hogy a világszövetség támogatásával és közbenjárásával talán megoldódik az évek óta tartó patthelyzet és végre kiderülhet, hogy az 1967-ben alapított bajnokságban első nem freetowni csapatként bajnoki címet nyerő Diamond Stars lendülete kitart-e, vagy a legendás klub, az East End Lions megszerzi 12. sikerét is. Ezt már egy ideje a játékosok is sürgetik, az első osztályban szereplő FC Kallon tulajdonosa és az egykori labdarúgók szervezetét irányító legendás labdarúgó, Mohamed Kallon is azt nyilatkozta nemrégiben, hogy hajlandó feladni korábbi álláspontját és elfogadni bizonyos kompromisszumokat, ha végre újraindulhat a liga.

Jelenleg tehát nincs hazai labdarúgás hivatalosan Sierra Leonéban, a szövetséget elvileg a FIFA által támogatott Johansen irányítja, viszont van mellette egy rivális, Johansen vezetését megkérdőjelező szövetség is, amelynek vezetője Brima Mazola Kamara azt állítja, hogy a 6 különféle korrupciós ügye miatt Johansen már nem vezethetné a szövetséget. Hogy mikor lesz új választás, ahol végre eldönthetik a szavazásra jogosultak, hogy ki a hivatalos vezető, azt még nem tudni, remélhetőleg a fentebb említett FIFA-támogatott küldöttség segítségével idén talán eldöntésre kerülhet.

twitter.com/napiafrika

A mindennapok Afrikájában a kontinensről posztolgató emberfia nem győzi kapkodni a fejét, annyi minden történik nap nap után, legyen szó akár szomorú és megrázó dolgokról, akár fejlődésről, nyitottságról és örömteli pillanatokról. A következő poszt azonban most mégsem aktuálitásról, hanem vissza- illetve előretekintésről szól, ugyanis pontosan két évvel ezelőtt, 2016. március 30-án iktatták be hivatalába Faustin-Archange Touadérát, a Közép-afrikai Köztársaság jelenlegi elnökét. Kerülve az Afrikáról írók leggyakoribb hibáját, a következőkben jöjjön 5 olyan eredmény is, ami pozitívumként értelmezhető Touadéra tevékenységét illetően de persze jöjjön 5 olyan kihívás is mellette, amivel nem igazán sikerült az elnöknek mit kezdenie.

Pozítivumok:

1. A lefegyverzésre, leszerelésre, reintegrációra indított program továbbra is létezik és bzonyos eredményeket már fel is tudott mutatni, hangsúlyozva, hogy a fegyveres alakulatok többsége továbbra is vonakodik csatlakozni hozzá, attól való félelmében, hogy ezzel teret enged a rivális csoportok térnyerésének. Ugyanez az oka az anti-balaka csoportok vonakodásának is, ráadásul a program tisztviselői csak hadurak engedélyével működhetnek az ország fővárostól távoli részein.

2. 2014 óta a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) a kormány támogatásával vizsgálatokat folytat az országban a 2012-ben kirobbant fegyveres konfliktusban elkövetett súlyos háborús bűncselekmények ügyében és bár a munkát Touadéra vezetése is segíti, nagy valószínűséggel néhány kirakatüggyel le fognak zárulni a vizsgálatok, anélkül, hogy komoly üzenetet adna a jogsértések elszenvedőinek. Ettől függetlenül ez mindenképpen eredményként értelmezhető, tekintve, hogy Afrika bizonyos részein az ICC nem szívesen látott intézmény.

3. Megtámogatandó az elég ingatag lábakon álló igazságügyi rendszert, talán végre idén elkezdheti első tárgyalásait megtartani a 2015-ben létrehozott és azóta is teljes mellszélességgel támogatott Különleges Bűnügyi Bíróság, amely a nemzetközi és a hazai jog egyfajta keverékét figyelembe véve igyekszik igazságot szolgáltatni a 2003 óta zajlott háborús konfliktusok elszenvedőinek. A jelen állás szerint rövidesen meg is láthatjuk majd az első vádemelést és tárgyalást. És ha ez így lesz, az igen komoly üzenetet jelenthet az ország 75%-át uraló mindenféle haduraknak és kiskirályoknak.

4. Touadéra két éves elnökségének egyik legfontosabb pillanataként még tavaly októberben Moszkvába látogatott, ahol megállapodást írtak alá az orosz külügyminiszterrel egyrészt fegyverek szállításáról (és ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is jóváhagyta) és orosz katonai kiképzők Közép-Afrikába küldéséről, másrészt további tárgyalásokról bányászati koncessziós jogokról. Előbbi végre lehetőséget teremtene Touadéra számára, hogy jól felszerelje újonc katonáit, akikkel gyenge lábakon álló hadseregét próbálná megerősíteni, ezáltal pedig végre az állam is tényezőként szállhatna be az ország jelentős részén uralkodó fegyveres káoszba.

5. A belbiztonság továbbra is a legnagyobb tényező a GDP-növekedés mértékének meghatározásában, de a 2017-es 4.5%-hoz képest 2018-ra bőven 5% felett várható az ország gazdaságának növekedése, nagyrészt a bányászati és erdőgazdálkodási szektor bővülésének köszönhetően, amelyet a nemzetközi szankciók megszüntetése is erősített. Touadéra erőfeszítései, hogy átláthatóbbá tegye a közpénzek mozgását, eredményre vezettek legalább részben és a költségvetés hiányát is sikerült nagyjából 0.1% körül tartani 2017-ben.

6. Ez pedig legyen a bónuszpont, Touadéra eddigi vezetése alatt több infrastrukturális fejlesztés is elkezdődött, legutóbb néhány napja a Baoro (nagyjából 400 kilométerre északra a fővárostól, Banguitól) és Bouar közötti út aszfaltozása kezdődött el az elnök jelenléte mellett.

De sajnos összességében azt mondhatjuk, hogy több negatívumot lehet mondani, mint pozitívumot, tehát a fenti pontok ne tévesszenek meg bennünket, a Közép-afrikai Köztársaság elnökének lenni még mindig a világ egyik legnehezebb munkája. Jöjjön 5 érv, hogy miért.

1. A biztonság egyértelműen az első helyre kívánkozik, 2017 sötét, szenvedésekkel teli év volt a vidéki Közép-afrikai Köztársaságban, 2015 óta talán a legdurvább, ugyanis azzal, hogy 2016-ban, három év után visszavonták az országba a biztonság megteremtéséért vezényelt francia katonákat, a biztonság megőrzése az alulfinanszírozott, morálisan gyenge és sokszor jogsértésekkel vádolt ENSZ-békefenntartókra hárult, akik ezzel képtelenek voltak megbirkózni. Nagyjából az ország területének 75%-án az állam helyett kiskirályok, hadurak és gombamód szaporodó lázadó csapatok uralkodnak, minden negyedik ember menekült a saját hazájában és az elnöknek semmi nincs a kezében, amivel képes lenne megállítani az erőszakot. Ráadásul az elnök retorikájában sem igyekszik mást mondani, tehát tartja magát az az álláspont, hogy külföldi zsoldosok gerjesztik a feszültséget és a hadseregnek lenne még több pénzre és fegyverre szüksége, hogy véget vessenek az instabilitásnak.

2. Folytatva az előző pont szomorú konkluzióját, Touadéra és kormányának képviselői egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni az erőszak szintjét az ország északi és nyugati részein, már arra sem veszik a fáradtságot, hogy elítéljék a jogvédők által bejelentett cselekményeket, nem keresnek fel támadást elszenvedett településeket és nem látogatnak meg menekülttáborokat sem. Mintha ez az egész egyszerűen a mindennapok részévé vált volna.

3. Bár beiktatásakor sokan abban bíztak, hogy majd elkezdődik egy nemzeti kormány kiépítése, az volt látható eddigi ciklusában, hogy inkább a saját jövőjét igyekszik bebiztosítani és bábokat helyez döntési pozíciókba, ahelyett, hogy olyan embereket vonna be a párbeszédbe, ami lehetőséget adna egy nemzeti egység megteremtésére. Az igazán kritikus északi és nyugati járásokban olyan politikai vezetők kerültek kinevezésre a hadsereg soraiból, akik pont múltjuk miatt jelenthetik Touadéra számára az esélyt a konfliktusok felszámolására, így pedig bezárva azt a kaput, amelyet azzal nyithatna az elnök, hogy egykori lázadókat integrálna a helyi vezetésekbe. A származás vagy nem alapján történő egyenlő bevonásról pedig ne is beszéljünk.

4. Az elnök továbbra is a leszerelési programtól és a Különleges Bűnügyi Bíróságtól várja a béke létrejöttét, pedig mindkettő csak eseti megoldásokat kínál és nagyon akadozva működik csak, pedig a valóságos megoldást – nehéz ilyet leírni – a hadsereg és a rendőrség megerősítése kínálna, karöltve az igazságügyi rendszer átalakításával. Ugyanis addig, amíg büntetlenül le lehet rohanni falvakat és házakat lehet gyújtogatni, addig, amíg egy egyszerű parasztembernek nincs kihez fordulnia, ha elrabolják a lányát, addig lehet beszélni leszerelési programról, de biztos, hogy nem lesz működőképes.

5. Bár fentebb dicsértük az ország gazdaságát, tisztában kell lenni vele, hogy a Közép-afrikai Köztársaság még mindig ki van szolgáltatva külföldi segélyezők jóindulatának és sajnos Touadéra a tucatnyi külföldi útja ellenére sem volt képes a beígért dollármilliókat megszerezni az ígéretekkel ellentétben, súlyosan veszélyeztetve ezzel nemhogy a fejlődést, de a mindennapi élet működtetését is.

A Siad Barre vezette brutális diktatúra 1991-es összeomlása után Szomáliföld azonnal megérezte, hogy melyik utat kell választania, ha el akar kerülni több évtizednyi véres háborúzást, így nagyjából azonnal kikiáltották függetlenségüket Szomáliától azon határok mentén, amelyek mentén egyszer már függetlenek voltak 1960-ban. Az azóta eltelt évek során nem igazán sikerült nemzetközi elismerést kicsikarniuk független státuszuknak, tekintve, hogy a nemzetközi közösség a mai napig az egységes Szomália mellett teszi le voksát. A szomáliföldi útlevelet jelenleg 8 ország fogadja el a világon, Belgium, Franciaország és Anglia mellett öt afrikai állam. Pedig alapvetően nincs semmi gond Szomálifölddel, a független létnek köszönhetően elkerülték azokat a brutális háborúkat, amelyek az anyaországot sújtották, tartottak választásokat, gazdasági és szociális kérdésekben is fejlődni tudtak (van több mint 1000 általános iskola és 30 egyetem is a területen) és ahogy ennek az el nem ismert országnak a vezetői látják, ez a 26 év többet adott nekik, mint az 1960-hoz csatlakozás Szomáliához, amelynek során a régió komoly demarginalizációval volt kénytelen szembesülni (Siad Barre idején ráadásul a lázadók elleni harc jegyében szinte teljesen meg is semmisítették itt az infrastruktúrát).

Azt is látni kell azonban, hogy 1991 óta a stabilitás nem hozta magával azt az áhított és a politikusok által sok esetben igazoltnak is látott fejlődést, amire a régiónak szüksége lenne: a mai napig óriási a létbizonytalanság és a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása Európa irányába szintén rendkívüli ütemű és a gazdaság olyannyira az állattenyésztésen alapul, hogy a nemrégiben tapasztalt szárazság tízezreket kényszerített táborokba. Most azonban mindenki hatalmas változásokat remél, ugyanis a Hargeisában található szomáliföldi kormány 30 évre szóló és 442 millió dolláros befektetést jelentő szerződést írt alá a berberai kikötő használatáról és bővítéséről a DP World nevű, Egyesült Arab Emirátusokbeli céggel.

Hargeisa azt reméli az egyeszségtől, hogy sok ezer munkahely jöhet létre kezdetben az építkezés, később pedig a kiszolgáló személyzet soraiban. Viszont ez az alku sem igazán kedvez a Szomáliával fennálló kapcsolatnak, ugyanis míg Mogadishu Szomália elválaszthatatlan részeként tekint Szomáliföldre, addig az északi régió lakói és vezetői már többször fenyegették meg háborúval Szomáliát, ha bármilyen módon megpróbálna beleavatkozni a független Szomáliföld ügyeibe. És ezt a fenyegetést alig néhány napja ismét megerősítette Muse Bihi Abdi szomáliföldi elnök, aki kijelentette, hogy a DP Worlddel aláírt szerződés elutasítása a szomáliai parlament által hadüzenetnek minősül és bármilyen áron meg fogják védeni a szomáliföldi lakosság érdekeit. Néhány nappal korábban ugyanis a szomáliai parlament semmisnek nyilvánította az alkut, hangsúlyozva ismét, hogy a régió Szomália része és minden ilyen szerződést a szövetségi kormánynak is jóvá kell hagynia.

Ezzel együtt pedig az Arab Ligához fordultak, közvetítést kérve, ugyanis szerintük Szomáliföld lépése veszélyezteti Szomália egységét és az Egyesült Arab Emirátusokkal fennálló jó kapcsolatokat is. A helyzetet jól átgondolva kevés esélye van egy valódi háborúnak a két fél között, de az biztos, hogy Berbera és Szomáliföld stratégiailag is fontos helyen található, hiszen Berberán keresztül nem csak tevéket szállítanak a Közel-Keletre, de Etiópia is használja ezt a kis kikötőt, amely mellett ráadásul a kikötő bővítésével egyidőben az Egyesült Arab Emirátusok katonai támaszpontot is építeni fog. Plusz a DP Worlddel Szomáliföld mellett Etiópia is szerződést kötött, amelynek keretén belül Berberától egy új út fog épülni Wajale városához, azaz Etiópa tovább küzd a még jobb lehetőségekért termékei piacra juttatásának érdekében. A szomáliai parlament által az ország területéről (ők ide értették Szomáliföldet is) kitiltott DP Worldnek egyébként a régióban nemrég volt egy másik balhés ügye is, Dzsibuti egy hónapja ugyanis egyoldalúan felbontotta a céggel kötött szerződését a Doraleh konténerterminál üzemeltetésére, azt állítva, hogy a cég szándékosan üzemelteti rosszul a terminált, hogy a Dubaiban található Jebel Ali kikötőt még jobb helyzetbe hozza.

twitter.com/napiafrika

Aki rendszeresen és közelről figyeli a Kongói Köztársaságban (a “kis” Kongóban) zajló politikai eseményeket, annak feltűnhetett, hogy a kisebb megszakítással közel 40 éve az országot irányító Denis Sassou Nguesso mintha leszámolást folytatna belső ellenzékével és a nagyobb hatalommal bíró személyeket elég gyorsan eltávolítja környezetéből. Ez lehet csak a “megszokott” és a régóta hatalmon lévő vezetőktől nem szokatlan bizalmatlanság jele is, de ugyanakkor egyes ellenzékiek úgy vélik, hogy ez egyfajta óvintézkedés inkább, amellyel Nguesso megpróbálja elkerülni a békés puccsal megbuktatott Robert Mugabe vagy a majdnem puccsot elszenvedő egyenlítői-guineai Obiang Nguema sorsát. Korábban is volt ilyen folyamat, például a mai napig azt állítják helyi források, hogy Jean-Marie Michel Mokoko, egykori vezérkari főnök és elnökjelölt azért van már 2016 óta börtönben vádemelés és tárgyalás nélkül, mert nem hajlandó elismerni Nguesso 2016-os választási győzelmét.

De több ellenzéki aktivista és politikus is évek óta börtönben van már feltételezetten politikai okokból, de például tavaly óta börtönben van a Köztársasági Őrség egyik vezetője is, az Őrség parancsnokát, Nianga Ngatsé Mboualát pedg januárban tartóztatták le – valószínűleg a kormányközeli biztonsági erőkben megjelenő elnökellenes hangok miatt. De például a médiában is megindult valamiféle folyamat, több újságíró korábbi bebörtönzése után idén Norbert Dabira médiamogult is letartóztatták és az ő őrizetbevételének tényleges okairól sem tudni nagyon semmit. Sokan sok helyen publikáltak már írásokat az országban zajló folyamatokról, diktatúráról írnak, elnyomásról, egypártrendszerről szóló írásokat is találhatunk szerte a sajtóban, viszont az tény, hogy az elmúlt évek gazdasági nehézségei hatással voltak a politikai életre is, hiszen miután elkezdtek akadozni a köztisztviselők fizetései, az ország adóssága pedig történelmi szintet ért el, a politikai elit hozzálátott, hogy biztosítsa hatalmát, aminek érdekében egy lojális és az elnök közvetlen irányítása alá tartozó biztonsági erő alakult ki megint.

Ez nem meglepő errefelé, hiszen az ország északi és déli felének korábbi etnikai megosztottságán is a katonaság tudott csak úrrá lenni, maga Nguesso is katonai puccsal jutott hatalomra és alig néhány évnyi civil vezetést láthattunk a hatvanas évektől kezdődően a “kis” Kongóban. És nem kell csak ezt az országot kiszemelnünk magunknak, ha ilyesmiről akarunk elmélkedni, hiszen világszerte elég egyértelmű trend, hogy a gazdasági nehézségekre, politikai kihívásokra, társadalmi feszültségekre a vezetés válasza a reformok helyett a kemény kéz, a biztonsági erőkre való támaszkodás – csak hát ez nagyon veszélyes tud lenni, hiszen megakadályoz bármilyen demokratikus hatalomátadást, sőt kiszámíthatatlanná teszi a politikai életet. Hiszen mi történik, ha esetleg majd Nguesso már nem lesz képes ellátni feladatát?

A szak- és diákszervezetek munkáját kormányzati tisztek nehezítik, az utcai megmozdulásokat betiltották, az ellenzék pedig annyira szétesett, hogy az apró frakciók nemhogy céljukat nem tudják elérni, létükkel éppen a kormányzat hatalmát legitimizálják, hiszen nincsen más láthatóan kormányzásra kész erő az országban. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a 2016. márciusi elnökválasztás (amelyet értelemszerűen Nguesso nyert meg) után súlyos konfliktus alakult ki a “kis” Kongóban, olyannyira, hogy még a polgárháború esélye is felmerült annyi évnyi béke után. Emlékezhetünk, a sokak által kétségbe vont választási eredmény bejelentése után a fővárosban, Brazzavilleben támadások sorozatát hajtották végre kormányzati és katonai épületek ellen, amely támadásokban legalább 20 ember életét veszítette. A kormány azonnal a Nguesso ellen már korábban harcoló Nindzsák lázadó mozgalmát kezdte vádolni és szinte azonnal elsöprő erejű offenzívát indított Pool tartományban a Nindzsák vezetője, Ntumi lelkész és a fegyvert egyébként már évekkel korábban végleg letevő csoport megmaradt csoportosulásai ellen.

Ntumi végig tagadta a Nindzsák szerepét a támadásokban, de a hosszú hónapokon át tartó katonai leszámolás eredményeként végül egy látványos békeszerződés került aláírásra – arról viszont nem szóltak a híradások, hogy mi történt Poolban és mit jelent az elsöprő erejű támadás. Az IRIN hírügynökség egyik riportere viszont bejutott a régióba és beszámolói szerint a kongói hadsereg egész falvakat égetett fel és bombázott le, településeket zártak el a külvilágtól és mindenhol katonai ellenőrzőpontokat állítottak fel – annak ellenére, hogy valószínűleg már túl sok aktív Nindzsa nem tartózkodott Poolban. Ennek eredménye pedig az lett, hogy akármi is volt a korábbi brazzavillei támadások hátterében, Poolban a Nindzsák újrakezdték a harcot, fiatalok, idősek egyaránt fegyvert fogtak a hadsereg ellen, felrobbantották például a Brazzaville és Pointe-Noire közötti vasúti hidakat, sok tucat alkalommal gyilkoltak meg katonákat és a végén már civilek ellen is akciókat hajtottak végre.

És bár végül a fentebb említett békeszerződés megnyugtatta a kedélyeket, több százezer embernek kellett elmenekülnie otthonából és Pool konkrétan összeomlott, ahogy a “kis” Kongó is az összeomlás szélére jutott, hiszen a Brazzaville-Pointe-Noire vasútvonal lezárása padlóra küldte az amúgy sem acélos gazdaságot. Jelzésértékű, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított aránya már 110%! És ugyebár a Nindzsák jelentette veszély ott lebeg a levegőben, ahogy szintén veszélyes elegyet jelent az egyre növekvő elégedetlenség a gazdasági nehézségek miatt, így nem csoda, ha Nguesso most elkezd tényleg “kemény kéz” politikát folytatni.

twitter.om/napiafrika

A Dél-afrikai Köztársaságban lezajlott vezetőváltás mellett történt még egy nagy változás a fekete kontinensen az elmúlt napokban, méghozzá jóval északabbra, Etiópiában, ahol bejelentette lemondását az ország miniszterelnöke és az Etióp Népi Forradadalmi Demokratikus Front (EPRDF) vezetője, Hailemariam Desalegn, aki 2012 óta vezette a folyamatos belpolitikai problémákkal küzdő hatalmas Etiópiát. A lépés még a távozására számítókat is teljesen váratlanul érte, hiszen mindenki arra készült, hogy pártja részéről fogják előbb megvonni tőle a bizalmat valamikor az év második felében a párt kongresszusán, de Desalegn egy televíziós beszédben bejelentette, hogy távozik és átadja az ország irányítását egy olyan embernek, aki majd fenntartható békét és demokráciát fog teremteni. Ez az ember persze még nincs meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a miniszterelnök lépése meg fogja állítani az évek óta tüntető és harcoló oromo és amhara etnikumokat, akik véres áldozatokat is bevállalva küzdenek már hosszú ideje az állítólagos elnyomásuk és marginalizációjuk ellen.

És nem kérdés, hogy Desalegn távozása ezen tüntetések és sztrájkok eredménye, ugyanis a 2015-ben kezdődő, gazdasági reformokat és a korrupció megszüntetését követelő megmozdulásoknak nem sikerült gátat szabni sem gazdasági döntésekkel a leginkább érintett Amhara és Oromo régiókban, sem politikai foglyok ezreinek szabadon engedésével, sem egy közel egy évig tartó szükségállapot bevezetésével, így elemzők egyértelműen úgy vélik, hogy Desalegn lemondása után egy, a kormánykoalícióba tartozó Oromo Népi Demokratikus Tömörülés mozgalom soraiba tartozó oromo politikus segíthet véget vetni az elmúlt hetet is több ezres tüntetésekkel és háromnapos sztrájkkal köszöntő Oromo régió káoszának. De az persze még mindig nem fogja megoldani az amharák problémáját, akik az oromókhoz hasonlóan több gazdasági fejlődést, az emberi jogok tiszteletben tartását követelik saját régiójuk számára, úgyhogy akárki is fogja követni Desalegnet a miniszterelnöki székben, fel lesz adva neki a lecke: vagy még az eddigieknél is keményebb kézzel lép fel az elégedetlenkedőkkel szemben (az már nagyon kemény fellépést jelentene, hiszen most is átlagosan féltucat halálos áldozata van annak, ha a biztonsági erők megpróbálnak feloszlatni tüntetéseket) vagy végre elkezdődik valamiféle reformsorozat és a regionális irányítások autonómiájának kiterjesztése.

És akkor még csak a közvéleményt érdeklő eredményekről beszéltünk, azt már elemzők sem tudják megjósolni, hogy az EPRDF-et alkotó négy, etnikai alapon szerveződő párt melyikéből kerül majd végül ki a miniszterelnök (ugyebár ott van az amharák mozgalma, az oromók pártja, a dél-etiópiai népi mozgalom és végül a tigrinyák híres felszabadítási frontja a TPLF), főként hogy Etiópa politikai életét az elmúlt évtizedekben végig a lakosság mindössze pár százalékát alkotó tigrinyák pártja dominálta. Ők határozták meg a miniszterek személyét, ők voltak vezető pozíciókban a hadseregben, a rendőrségen belül, ők uralták a szövetségi minisztériumokat és állami vállalatokat is. Az esélyek mégis azért mutatnak az oromók pártja irányába, mert maga Desalegn a dél-etiópiai párt soraiból került ki és ez utóbbi pártot mindenki a tigrinyák bábjának tartja, az amharák pedig létszámban elmaradnak az oromóktól, tehát ha a kormány és a vaskalapos, szovjet mintára felépített pártvezetés a leginkább stabil utat szeretné járni, akkor le fog paktálni az oromókkal – ergó csak egyetlen fronton kell majd háborút vívnia, az amharák ellen.

Mindenesetre egy nappal Desalegn lemondása után pénteken (02.16.) a Miniszterek Tanácsa három hónapos szükségállapotot hirdetett az országban megint, annak érdekében, hogy elejét tudják venni az elmúlt időszakban ismét fellángoló etnikai erőszaknak, gyilkosságoknak és fosztogatásoknak. Párhuzamosan a szükségállapot bevezetésével, több mint 700 embert engedtek szabadon a börtönökből, olyanokat, akiket a korábbi tüntetések során vettek őrizetbe, ettől függetlenül sok etiópai most attól fél, hogy a szükségállapot bevezetésével a tigrinya TPLF csak egy újabb bábként funkcionáló miniszterelnöknek készíti elő a helyet és akár még a kormánykoalíció felbomlását is elképzelhetőnek tartják, főként az olyan pletykaként felmerülő hírekkel együtt, minthogy a TPLF az oromók katonai megfélemlítésére készül.

twitter.com/napiafrika

Akár azt is mondhatnánk, hogy megállt az idő Maliban, hiszen néhány évvel ezelőtt még a magyar médiában is fel-feltűnt egy-egy tudósítás az ország északi részén fekvő régiókban zajló katonai konfliktusról és bár az érdeklődés az ország iránt alábbhagyott, sajnos a főcímek nem igazán változnának, hiszen alig pár napja hétvégén (február 3. és 4.) nagy valószínűség szerint a korábban az egész régiót uraló szélsőséges iszlamista frakció egyik csoportja megtámadta Talataye települését és több emberrel végeztek, mire a régiót ősi földjének tekintő és annak függetlenségéért harcoló tuareg Mozgalom Azawad Jólétéért (MSA) egyik frakciója ellentámadásba ment át és el nem űzte a fanatikus támadókat.

És ez csak egyetlen kiragadott hír volt az elmúlt hónapok eseményeiből, tehát mondhatjuk, hogy az egykor afrikai mintaállamnak számító Maliban a 2012-ben kirobbant lázadás óta nem sikerült megteremteni az annyira áhított stabilitást, hiába próbálkozik az ENSZ és Franciaország is rendületlenül. Emlékezhetünk rá, a mostani konfliktus úgy kezdődött, mint több hasonló már korábban (1963-ban és 1990-ben), amikor is az Észak-Malit hazájuknak tartó és ott független államot alapítani kívánó tuaregek lázadást kezdtek a központi kormányzat ellen. Legnagyobb szervezetük az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) alig négy hónap alatt, 2012. januárjától áprilisig eljutott oda (köszönhetően egy közben lezajlott katonai puccsnak), hogy uralma alá vonta Észak-Mali jelentős részét és kikiáltotta Azawad függetlenségét.

A harcok ezen fázisában több szélsőséges iszlám szervezet is támogatta a tuaregek harcát, de Azawad függetlenné válása után gyorsan egyértelmű váltak a tuaregek és az iszlamisták közötti ellentétek, így a felek egymással is háborúba kezdtek, amelynek eredményeként a legnagyobb észak-mali városok, Kidal, Gao és Timbuktu is a szélsőségesek kezére került, a tuaregek pedig visszaszorultak oda, ahol az elmúlt éveiket is töltötték – a sivatagba. Ekkor léptek színre a franciák, akik az Afrikai Unióval karöltve nagyon rövid idő alatt visszafoglalták az északi területeket a kormány számára – csak hát a kormány képtelen volt és jelenleg is képtelen ellátni feladatát északon, így bár a korábbiakhoz képest az erőszak szintje visszaesett, a tuaregekkel kötött kormányzati béke ellenére Észak-Mali továbbra is egy instabil, veszélyes régiónak számít, a tuaregek harcolnak az iszlamistákkal, az iszlamisták a kormánnyal és a kormány a tuaregekkel.

AFP Fotó.

És ebben a helyzetben próbál valamiféle stabilizáló erőként jelen lenni az ENSZ missziója, a MINUSMA, de hát nem egyszerű a helyzetük, csak 2017-ben 220 alkalommal támadtak a békefenntartókra a régióban és 2013-as kivezénylése óta közel 200 embert veszített a 11 ezer fős kontingens. Csak januárban több tucat, halálos áldozattal járó összecsapás történt Észak-Maliban és az ENSZ embereit is többször megtámadták már az idei évben. De nem csak az ENSZ érzi, hogy ez a terület létfontosságú a régió és egész Európa számára, hiszen erre vezetnek a nagy migrációs, drogkereskedelmi és legális kereskedelmi útvonalak is, így Franciaország még mindig több ezer katonát állomásoztat itt, vannak itt amerikai katonai egységek, de például az Európai Uniónak is van itt kiképző kontinengse és az európai országok még fizetnek is a szomszédos országoknak (például Nigernek) a katonai támogatásért.

És a jelenlétre szükség is van, ugyanis a mali kormány (és az idei évi elnökválasztásra készülő elnök, Ibrahim Boubacar Keïta, IBK) számára nem prioritás az északi régió, az ország lakosságának 90%-a délen lakik és így északon délről származó katonáknak kell harcolniuk a békéért egy olyan helyen, ami még gazdaságilag sem fontos Bamako számára – nem csoda tehát, hogy a katonák morálja sem túl jó és jelenlétük csak növeli a helyben működő lázadó szervezetek támogatottságát. És a hosszútávú megoldás pontosan ebben a kérdésben rejlik, ugyanis a kormány nem igazán tesz sokat a helyzet rendezéséért, egyes településeken hosszú évek óta nem láttak kormányzati tisztviselőt, Bamako hallani sem akar bármiféle északi autonómiáról, nincsenek fejlesztési programok és támogatások, amit ha azzal kombinálunk, hogy egy itteni anyának átlagosan hat gyermeke van és a populáció fele 16 év alatti, egyértelműen látható a jövőkép.

Az országban már 2015 óta létezik elvileg a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs (DDR) folyamat, de hiába volt 8 állomás és koordinációs központ a tervekben, jelenleg egyedül Gaoban működik a központ (amelyet alig pár hete rohantak le szélsőségesek), de a több tucat lázadó csoportosulás nem igazán akar résztvenni a folyamatban, mert nem látják biztosítottnak a kormányzati ígéretek megvalósulását (fejlesztések, autonómia, politikai képviselet stb.), a kormány pedig a DDR mozdulatlansága miatt nem akar egy fillért sem elkölteni északon, szóval patthelyzetben van ez a folyamat is. Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy ki kell várni a választások eredményét, mert addig túl sok minden nem fog történni és a választások után talán ismét lesz politikai akarat az észak-mali stabilitás és béke végleges megteremtésére.

És csak hogy felfogjuk, mennyire komplex is a helyzet az ország északi részén, nézzük meg, hogy egyáltalán hány típusba sorolható fegyveres alakulatok léteznek a palettán: először is vannak a tuaregek, akik egy Azawadi Mozgalmak Szövetsége (CMA) nevű csoport égisze alatt harcolnak a függetlenségért, aztán vannak a kormányt támogató fegyveres csapatok, köztük tuaregek is (ők a Fegyveres Alakulatok Platformja név alatt tömöríthetőek, ide tartozik pl. a GATIA nevű frakció is), aztán vannak a szélsőséges iszlamista csoportok és végül vannak az önszerveződő, önvédelmi milíciák is, akik mind különböző célokért, különböző etnikai, vallási célok nevében harcolnak – és ehhez jön hozzá a hadsereg, az ENSZ, az AU és a többi segíteni igyekvő katonai alakulat.

twitter.com/napiafrika

A 2018. március 4-én, Los Angelesben tartandó 90. Oscar-gálán az Amerikai Filmművészetek és Filmtudományok Akadémiája a 2017-es év legjobb filmjeit és filmeseit részesíti majd elismerésben és a nemrégiben közzétett jelöltek között a Testről és lélekről című magyar alkotás mellett a Legjobb rövidfilm kategóriában megtalálható a Watu Wote (Mindannyian) című kenyai film is. A német Katja Benrath által rendezett film már eddig is elég sok elismerést tudott bezsebelni, megnyerte például a Brooklyni Filmfesztivált is és most a legnagyobb filmes elismerésre váró filmek közé is bekerült. A mű megtörtént eseményeken alapul, annak a 2015-ös támadásnak a történetét mesélni el, amikor Észak-Kenyában az al-Shabaab szomáliai radikális szervezet fegyveresei megtámadtak egy buszt a manderai úton.

A korábbi hasonló támadások koreográfiája szerint a fegyveresek megpróbálták elkülöníteni egymástól a muszlimokat és a keresztényeket, de meglepő módon a muszlim utasok ellenálltak az utasításoknak és bátor kiállásuknak köszönhetően megmentették a keresztény utasokat és az al-Shabaab harcosai továbbálltak (két halálos áldozat azért volt, de sokkal több is lehetett volna, ha nincs az összefogás). Volt olyan keresztény asszony, akinek a muszlim nők adtak ruhákat, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. A történet általánosságban az emberségről és a szolidaritásról szól, azonban jól belegondolva az észak-kenyai állapotokba, a valóságban még a frusztráció is komoly szerepet játszott a muszlim utasok ellenállásában, ugyanis a hasonló brutális támadások eredményeként tanárok és egészségügyi dolgozók ezrei menekültek el Kenya északi részéről, így a muszlim lakosság élete is egyre nehezebbé vált az al-Shabaab fenyegetettségétől, hiába voltak alapvetően csak a keresztény lakosok a célpontok.

Nagyjából egy évvel korábban, még 2014-ben egyébként szintén a Mandera felé vezető úton volt egy hasonló támadás, de ott 28 embert meg is öltek a támadók, kivétel nélkül azokat, akik nem tudtak idézni a Koránból. Akkor egyetlen nem muszlim túlélő volt, aki csak azért élte túl a támadást, mert a kivégzés során a két kivégző azt gondolta, hogy a másik már lelőtte a holttestek között heverő férfit. Visszatérve a Watu Wote című, egyébként mindösszesen 22 perces filmhez, a jelölés óriási siker a kenyai filmipar számára (még akkor is, ha egyébként a rendezői csapat német fiatalokból áll), az ország filmszövetsége nagy reményeket fűz a jelöléshez és már csak az előzetesben látható képsorok alapján is egyértelmű, hogy jogosan – jó látni, hogy továbbra is készülnek igényes, tartalmas és jó színészi játékot hozó alkotás a fekete kontinensen.

twitter.com/napiafrika

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ismét közleményt adott ki a napokban, amelyben felszólította a migrációs útvonalak tranzit- illetve célországait, hogy mindent tegyenek meg a menekültek, bevándorlók védelme és befogadása, biztonságos elszállásolása érdekében – tette ezt azután, hogy különféle hírügynökség szerint is csak a múlt héten közel 200 ember halt meg a Földközi-tengeren, miközben megpróbáltak átjutni Afrikából Európába. Legutóbb például egy 100 menekülőt, bevándorlót szállító, felfújható hajó süllyedt el Líbia partjainál és többen meg is fulladtak a nagy kavarodásban, miközben a jelenlegi becslések szerint közel 30 ezren lehetnek olyanok a Földközi-tenger felé tartó migrációs útvonalon, akiknek biztonságos befogadóhelyre lenne szükségük, mert ugyebár Líbia és Törökország az Európai Unióval kötött alkuk eredményeként kemény kézzel igyekszik megakadályozni a menekültként érkező emberek átjutását határaikon. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókkal, elemezésekkel tele vannak az internetes portálok és a napi sajtó, miközben a jövőre vonatkozóan igazából túl sok elképzelése senkinek nincs, az aktuálpolitikai kérdések vonatkozásában kerülnek értelmezésre bizonyos folyamatok és a megoldást is csak rövidtávon képzeli el az európai politikai vezetés (sőt, ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban is), így most a következőkben pontokba szedve nézzük meg, mivel kell szembesülni 2018-ban migrációs “fronton”, Afrika vonatkozásában.

Az biztos, hogy a jelenlegi helyzet és az azt vezérlő konfliktusok és szükségletek halmaza nem fog megoldódni határok lezárásával (és ne gondoljunk csak Magyarországra, általánosságban nézzük a képet), hiszen miközben az európai, észak-afrikai országok mindent elkövetnek a határok lezárásáért, az utazás, a migráció szabályozásának implementációjáért, Afrika déli és középső részén a humanitárius segélyek csökkenésével párhuzamosan tovább növekszik a feszültség, egyre több embernek kell menekülnie (lásd például Szomália, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Eritrea) akár tényleges fizikai fenyegetettség, akár a megélhetési nehézségek miatt. És ezt az áramlatot ugyebár a Líbiával kötött alku segítségével sikerült többé-kevésbé lelassítani, viszont a kérdés az, hogy az európai országok meddig tudják felvállalni az ezzel járó emberi jogi visszaélések tényét (lásd pl. a líbiai rabszolgavásáron készült felvételek).

Az is kérdés, hogy mi lesz a legális menekültbefogadási programok sorsa az Egyesült Államok minden eddiginél keményebb megközelítésének tükrében, amely ugyebár nagyjából leállította teljes egészében az Egyesült Államok befogadási folyamatát – főleg annak tükrében kell ezt közelről megvizsgálni, hogy olyan alkuk tömege született, amelynek keretében menekültek ezreit telepítik vissza biztonságos tranzitországokba, például Nigerbe. Mi lesz például egy szomáliai vagy nigériai menekült sorsa, ha egy nigeri táborba fogják bezsúfolni sok ezer társával egyetemben? Alternatívák, munka- és tanulási lehetőségek híján vagy radikálizálódik és egy radikális szervezethez csapódik vagy újra útnak indul vagy megpróbál ebben a légüres térben vegetálni (aki nem sejti a leggyakoribb választ, az nézzen meg néhány videót Agadezből a témában).

Vajon idén választ kapunk arra a kérdésre, hogy mi történik, ha egyes országok hajlandóak kinyitni kapuikat bizonyos számú szerencsét kereső bevándorló előtt, mások viszont akár a teljes nemzetközi közösséggel való kapcsolatukat is kockára téve másképp közelítenek a kérdéshez? És megint vonatkoztassunk el Magyarországtól, gondoljunk az Egyesült Államokra vagy gondoljunk azokra az afrikai országokra, ahol menekültként élni szintén nem túlságosan komoly életkép, hiszen a befogadó országban is komoly gazdasági, megélhetési problémák vannak és az újonnan érkezők nem szívesen látottak. Emlékezzünk csak vissza rá, hogy a két Kivuban milyen komoly háború kezdődött Ruandából érkező menekültek áradata után.

És ugyebár nem egyszerű kérdések ezek, hiszen ha azon országok, amelyektől az ENSZ vagy éppen a nemzetközi közösség befogadást vár, ellenállnak, akkor a jogi csűrés-csavarás könnyedén radikális eszmék táptalaja lehet – erre egyébként már többször figyelmeztetett a világszervezet és több választáson is látható volt az ilyen kérdésekre drasztikus válaszokat adó politikai csoportok előretörése. Az biztos, hogy idén is rengeteg “kibocsátó” ország lesz, Dél-Szudán, a Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói DK, Szomália, Eritrea és még sorolhatnánk azon országokat, ahonnan biztos, hogy tömegével fognak útnak indulni szerencsét kereső, főként fiatal emberek. A helyben történő támogatásuk, konfliktusaik felszámolása nagyjából lehetetlen feladatnak tűnik, hiszen itt annyira komplex, vallási, politikai, etnikai, gazdasági vetületekkel bíró feszültségekről van szó, amelyek felszámolása biztos, hogy nem tud rövid idő alatt megtörténni – plusz erőforrás sincs már rá. Hogyan lehetne megoldani egy olyan konfliktust, mint a Kongói DK egyik-másik tartományának háborúi, ahol még az is nehezen érthető, hogy ki, miért és mit akar? Vagy mit lehet egy olyan országgal kezdeni, mint a Közép-afrikai Köztársaság, ahol nagyjából nem létezik állami infrastruktúra?

Ráadásul a fokozódó közhangulatnak megfelelve sok kormány sok évtizede az országában élő menekülteknek mutat utat (megint ne csak Magyarországban gondolkodjunk, gondoljunk Tanzániára, gondoljunk az Egyesült Államok salvadori munkásaira, gondoljunk a Kenyából az éhezésbe hazaküldött szomáliaiakra vagy éppen az Izraelből hazaküldendő sok ezer etiópra), ami nemhogy nem fogja segíteni a menekültkérdés megoldását, de egyrészt további terheket ró a hazájukra (és akár lehetőségek hiányában csak a konfliktusokhoz járulhat hozzá), másrészt konzervál egy olyan helyzetet, amely már ezen döntések nélkül is robbanásra kész puskaporos hordóra hasonlít.

A fenti rövid írás válaszokat nem igazán kínál ezekre az égető kérdésekre, valószínűleg azért, mert egzakt válaszok már nem léteznek ebben a globális világban, viszont az egyértelműen megjósolható, hogy a szimpla bezárkózás és radikális térnyerés hosszútávon nem lesz megoldás, mert annak eredménye egy teljesen új, kontrolláltabb, feszültebb mindennapi világ lesz.

twitter.com/napiafrika

Ahogy itt a Mindennapi Afrika blogján már több alkalommal is bemutatásra került, a mai napig vitatott sorsú nyugat-szaharai terület két részre van osztva 1991 óta, azóta, hogy a nyugat-szaharai függetlenségért és a szaharai népért küzdő Polisario Front és Marokkó tűzszünetet írtak alá (amely szerződésben foglaltak azóta sem kerültek végrehajtásra alapvetően az ENSZ impotenciájának hála). Szóval az egyik rész a Marokkó által ellenőrzött és gazdaságilag értékesnek számító rész, amely Rabat szerint már egyértelműen és kétség nélkül Marokkó, a másik rész pedig az ún. Felszabadított területek, amely Marokkó szerint az ütközőzóna lenne az Algériában működő és ott bázisokkal rendelkező szaharai Polisario Front és a marokkói területek között, ellenben a szaharaiak szerint ez az ő területük, ahol a cudar körülmények ellenére megpróbálnak valamiféle életet folytatni (főként Tifariti, Agounit és Bir Lehlou települései körül).

A valódi ütközőzóna egy 5 kilométeres és egy 30 kilométeres sáv a Marokkó által a két terület elválasztására felhúzott fal mindkét oldalán, amely sávokban alapvetően mindenfajta katonai mozgás tilos. A legfrisebb hírek szerint 2017 utolsó és 2018 első napjaiban a Polisario Front katonai egységei (ismét) hadműveleteket végeztek ebben az ütközőzónában Guerguerat városa környékén, amely műveletek és gyakorlatok hosszú napokon át tartottak és az algériai sajtóban (Algéria a szaharai nép ügyének legelkötelezettebb támogatója a kezdetek óta) komoly visszhangot is kaptak, hangsúlyozva a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság védelmi miniszterének szavait, mely szerint a Polisario Front bármikor képes lenne háborút indítani Marokkó ellen a szaharai nép függetlenségéért. Marokkó sem késlekedett a válasszal, Rabat szerint a katonai felvonulás csak azt mutatja, hogy a Polisario most már lefelé tartó ágban van és bár mindenáron ennek ellenkezőjét akarják bizonyítani, egyértelmű, hogy a szaharai nép függetlenségért küzdő szervezete az utolsó napjait éli.

Valószínűleg a katonai mozgásnak köze van ahhoz is, hogy a híres-hírhedt tindoufi menekülttáborban (ami igazából már település és nem valódi tábor), ahol a szaharaiak többsége él, már hosszú hónapok óta komoly bírálatok érik a Polisario Frontot, annak tehetetlensége miatt, ugyanis a szaharaiak többsége sokkal erősebb és más jellegű fellépést várna az egykor ténylegesen komoly háborút vívó csoporttól. Marokkó mindenesetre a Polisario Front katonai mozgásai után szintén csapatokat rendelt a falhoz (a Bermhez), egyértelművé téve, hogy csapatai bármilyen provokációra azonnal reagálni fognak. Ettől függetlenül az elmúlt pár hónap legjelentősebb katonai helyzete volt ez a pár nappal ezelőtti esemény és még nem igazán látható, hogy merre fog folytatódni a történet.

Guerguerat, a nyugat-szaharai területek egyik legdélibb pontja, alig 11 kilométerre Mauritániától és 5 kilométerre az óceántól, amely mellett a Polisario felvonulása történt, az a település, amelyen keresztül a marokkói export délre tart Mauritániába és az egyetlen hely, amelyen keresztül a marokkóiak vízum nélkül elhagyhatják szárazföldön országukat, vagyis a Marokkó által megszállt nyugat-szaharai területet. Nem a mostani volt az első hasonló eset, például a tavalyi évben hosszú tárgyalások okán sikerült elérni, hogy a marokkói katonák, majd a Polisario fegyveresei is visszavonuljanak Guerguerat térségéből, de a jelenlegi események csak nagyjából az első bekezdésben foglaltakat igazolják – azaz a Polisario Front (akár gyengül, akár erősödik), egyre elégedetlenebb az ENSZ folyamatos, eredmény nélküli ígéreteivel és saját belső ellentéteitől fűtve, Algéria óvó ölelésében ismét szikrát akar pattintani Nyugat-Szaharában.

Marokkó pedig ahogy mindig, most sem tesz nagyon semmit, hiszen az idő múlása csak jó nekik, az már most szinte biztosnak látszik, hogy a marokkói nyugat-szaharai területek sosem kerülnek a szaharai néphez vissza (köszönhetően például a nagyszámú betelepülőnek vagy a gazdasági értékenk), de több jel azt is mutatja, hogy akár még a Felszabadított Területek sem fognak soha független Nyugat-Szaharaként funkcionálni – ilyen jelek például Marokkó visszafogadása az Európai Unióba, Spanyolország Nyugat-Szahara elkötelezett támogatójából fokozatosan tartózkódóvá válása és a nemzetközi közvélemény egyre növekvő közönye.

twitter.com/napiafrika

Különös események történtek néhány nappal ezelőtt a december 28.-ára virradó reggelen Egyenlítői-Guinea és Kamerun mértani pontosságú egyenes határán, ugyanis a kameruni hatóságok még a kameruni oldalon, nem messze a határtól letartóztattak több tucat (szám szerint 38), “zsoldosként” hivatkozott személyt. A Franciaországba dedikált egyenlítői-guineai nagykövet megerősítette, hogy a Csádból, a Közép-afrikai Köztársaságból és más afrikai országokból (többek között Kamerunból) származó és a határ mentén mozgó fegyvereseket tényleg letartóztatták a kameruni hatóságok, de további részleteket nem közölt, arra való hivatkozással, hogy a nyomozás még folyamatban van. A francia hírügynökségek puccskísérletről történő elmélkedését tehát nem lehet megerősíteni, sem cáfolni, még akár az is elképzelhető, hogy a történetnek köze van ahhoz az állítólagos leszámoláshoz, amelyet az egyenlítői-guineai kormány indított az ellenzéki Polgárok a Fejlődésért (CI) pártja ellen pár nappal a fentiek előtt.

A párt közleménye szerint közel 50 aktivistájukat letartóztatták és a további letartóztatások miatti félelmükben több száz szimpatizánsuk töltött éjszakákat a párt székházában a kontinensen – ezt persze a kormány részéről Agapito Mba-Mokuy külügyminiszter cáfolta, hangsúlyozva, hogy ha valaki börtönbe került, az biztosan nem politikai okokból történt. Pedig ha csak azt nézzük, hogy a százfős törvényhozásból 99 helyet az Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt (PDGE) kormányhű képviselői foglalnak el és az egyetlen fennmaradó helyet birtokolja az ellenzéki CI, akkor látható, hogy az egyetlen jelentős ellenzéki erőnek őket nevezhetjük csak az országban, amelyet az 1979-ben hatalomra jutott Teodoro Obiang Nguema saját személyes játszótereként kezel, nagyjából ő és családja élet és halál ura errefelé. Visszatérve a konkrét puccskísérletre (bár erre bizonyíték nincs, most azért tartsunk a francia sajtó által leginkább hihetőnek tartott elmélettel), a kameruni hatóságok szerint a 38 férfi rakétavetőkkel és gépfegyverekkel volt felszerelkezve és most az ebolowai rendőrőrsön várják az ellenük fegyveres szervezkedés vádjában zajló nyomozás eredményét.

És nem csak az elmúlt napok egyenlítői-guineai ellenzéki leszámolása okán és a minden oldalról megerősített tények miatt gondolhatjuk, hogy tényleg puccskísérletre készülhettek a zsoldosok, hanem azért is, mert több alkalommal próbáltak már meg külföldi zsoldosok hasonló akciót végrehajtani Obiang Nguema ellen, legutóbb a dél-afrikai Simon Mann szervezett egy ilyet 2004-ben. Vannak olyan hírek is, amelyek szerint ezek a most letartóztatott zsoldosok valójában már egy megkísérelt puccs támogatására érkeztek volna Egyenlítői-Guineába, de közben azt a kísérletet már meghiúsították az egyenlítői-guineai katonák – persze erre a jelek nem igazán utalnak, inkább az a hihetőbb, hogy ez a csapatnyi zsoldos csak készült egy akció végrehajtására.

Az biztos, hogy a mai napon (12.30) lezárták Kamerun és Egyenlítői-Guinea közös határát és szintén a mai napon szivárgott ki egy olyan információ is, miszerint az egyik őrizetbe vett csádi személy egy, a csádi elnökhöz, Idriss Débyhez közel álló csádi tábornok. Alapesetben egyébként logikus lenne a zsoldosok mozgása, hiszen a kontinens egyik legjobban védett elnöke, Teodoro Obiang általában Egyenlítői-Guinea kontinenshez tartozó részén tölti a szilvesztert feleségével Mongomoban, szülőfalujában, de végig több, egymástól teljesen független alakulat vigyáz rá, köztük marokkói és angolai zsoldosok is.

twitter.com/napiafrika

Alapvetően ha nem jár erőszakkal és súlyos élethelyzetekben szenvedő állampolgárok fényképeinek terjedésével a közösségi médiában, a nemzetközi közösség meglehetős távolságtartással szemléli egyes országok belső politikai harcait, főleg, ha az adott ország egy olyan aprócska kis hely, mint a nyugat-afrikai Bissau-Guinea. A harmadnyi Magyarország területével bíró országban 2015 óta rendkívül nagy a politikai instabilitás, azóta, hogy Jose Mario Vaz (avagy szimplán csak “Jomav”) elnök még 2015. augusztusában menesztette pozíciójából Domingos Simoes Pereirát, az Afrikai Párt Guinea és Zöld-Fok Függetlenségéért( PAIGC) elnökét, akivel nagyjából semmiben sem értettek egyet, ráadásul felelősségi körük is átfedést mutatott egymással.

Ez nem sokkal azután történt, hogy a PAIGC 15 “dezertőr” képviselője a parlamentben kihátrált Pereira mögül, aki így elveszítette parlamenti többségi támogatását. A szálak még mindig eléggé keszekuszák és nehezen átláthatóak, de az biztos, hogy a PAIGC jelöltjeként 2014-ben elnökké választott Vaz (és PAIGC-n belüli támogatói) és a PAIGC-t vezető Pereira közötti ellentétek azok, amelyek most teljes politikai patthelyzetbe sodorták az államot és csak reménykedni lehet, hogy az ország helyzetének alakulását mindig is eldöntő hadsereg továbbra is tétlen szemlélő marad. Pereira távozása után amúgy az a Baciro Dja lett miniszterelnök két hónapra, akinek ezután egy bírósági ítélet alapján távoznia kellett posztjáról, ugyanis a döntés értelmében kinevezése alkotmányellenes volt – mégis, 2016. májusától egészen 2016. novemberéig ismételten ő ült a miniszterelnöki székben Vaz jóbarátjaként.

A fő problémát az okozta és okozza, hogy Pereira mögött igen erős támogatók sorakoztak fel a PAIGC berkein belül, így nagyjából a Dja első mandátuma után következő Carlos Correiának és Djának másodszor is azért kellett távozniuk pozíciójukból, hogy eleget tegyenek a PAIGC elégedetlen frakciójának. Na de 2016. novemberében Vaz a PAIGC egykori főtitkára és a PAIGC által teljes mellszélességgel támogatott Augusto Olivais helyett az ellenzék által támogatott Umaro Sissoco Embalót nevezte ki miniszterelnöknek, ami óriási pofonként érte a PAIGC keményvonalasait. Annyira óriási pofonként, hogy azóta bojkottálják a kormány működését, megakadályozzák a költségvetés jóváhagyását vagy nemzetközi segélyekről szóló tárgyalások eredményének elfogadását, konkrétan egyetlen törvény vagy rendelet nem került jóváhagyásra azóta és a képviselők a fizetésük felvételén kívül semmit nem tesznek az ország embereiért a parlamentben.

A teljes politikai leállás eredménye az lett, hogy az iskolák, kórházak, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a posta és nagyjából semmilyen állami funkció nem üzemel normálisan, a köztisztviselők nem kapnak fizetést, a nemzetközi támogatók nem folyósítják segélyeiket és így tovább. A PAIGC vezetői pedig, akik a mai napig Pereira támogatói, kizárták soraik közül azt a 15 képviselőt, akik még 2015-ben fordultak Pereira ellen és elutasítottak bármiféle együttműködést “Jomavval” és az általa létrehozott új kormánnyal. Ezek után jött ismét egy erőtlennek tűnő bejelentés, ugyanis tegnap (12.16) egy nigériai csúcstalálkozón, a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének (ECOWAS) államai egyöntetűen felszólították Mario Vazt, hogy kezdjen hozzá haladéktalanul a politikai helyzet rendezésének, ellenkező esetben az ország szankciókkal lesz kénytelen szembesülni (nem mintha Vaz ezt a fenyegetést nem kapta volna meg már korábban).

Egyben az ECOWAS felkérte a korábban már közvetítő guineai elnököt Alpha Condét és a togói elnököt, Faure Gnassingbét, hogy két hónapon belül segítsenek egy egységkormány létrehozásában és egy új miniszterelnök kijelölésében Bissau-Guineában, mert egyértelműen látszik, hogy ez a béke alapfeltéte lesz – Embalóval a minisztelnöki székben semmi jóra nem számíthatunk. És ha a szankciók kilátásba helyezése nem lenne elegendő, Nigéria azt is bejelentette, hogy záros határidőn belül kivonja Bissau-Guineából azokat a katonáit, akik a 2012-ben történt puccs után érkeztek az országba egy ECOWAS békefenntartó misszió keretein belül. Szóval a politikai élet nagyjából leállt, a mindennapokban az emberek életszínvonala a korábbiakhoz képest is mélypontra zuhant, egyszóval Bissau-Guinea továbbra is irtó kemény helyzetben van.

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt hét egyértelműen legfontosabb afrikai eseménye a francia elnök, Emmanuel Macron afrikai látogatása és Burkina Fasóban tartott “Afrika-beszéde” volt és nem azért, mert más nem történt a hatalmas fekete kontinensen ezekben a napokban, hanem mert jól tudjuk, hogy a frankofón Afrika számára mennyire meghatározó Párizs jelenléte, támogatása és aktuális helyzete. Macron beszéde alapvetően egy elég sablonos és kiszámítható szónoklat volt, a francia nyelvi közösség hangsúlyozásával, az Afrikát fenyegető veszélyek kifejtésével és ismétlésével – például a túlnépesedéssel, a migrációval vagy a terrorizmussal kapcsolatban.

Ahogy korábban Hollande, úgy Macron is aggasztónak nevezte az egy nőre jutó megdöbbentően magas gyermekszámot (7-8 gyermek) és elég sok általánosságot el is puffogtatott az “Afrika az afrikaiaké” témakörben, még Thomas Sankarától is idézett és ismételten hangsúlyozta, hogy a rabszolgaság problémája alapvetően afrikai probléma volt, az európaiak csak belesodródtak az eseményekbe, de aztán amikor az Ouagadougoui Egyetem előadóját zsúfolásig megtöltő diákok és látogatók elkezdték bombázni kérdéseikkel a francia elnököt, akkor már nem volt egyszerű az alapvetően mindig nyugodt és felkészült Macronnak tartani a profi szónok szerepét. Többször láthatóan kihozták sodrából a kérdések, például az, amikor egy kérdező a francia katonák afrikai jelenlétét és akcióit kérdőjelezte meg vagy amikor emlékeztették rá, hogy éppen abban az épületben tart beszédet, amelyet még Kadhafi, egykori líbiai elnök építettett, az az elnök, amely uralmának megdöntésében nagy szerepet játszottak a franciák is. A beszéd mélypontját akkor érte el, amikor egy diák azt a kérdést dobta oda Macronnak, hogy vajon miért nincs általában megfelelő elektromosság vagy légkondicionáló az egyetemen és az iskolákban, mert válaszában a francia elnök a támadást a szintén jelenlévő Christian Kaboré burkina fasói elnöknek pattintotta tovább, hangsúlyozva, hogy Franciaország már nem gyarmatosító ország, az ilyen kérdéseket Kaborénak kell megoldani.

Utóbbi erre nem sokkal később fogta magát, felállt és távozott a teremből – Macron pedig beszédében ki is szólt a távozó politikusnak, azzal viccelődve, hogy biztos a légkondicionálót ment megjavítani. És nem, nem helyes az ilyen kérdéseket politikai támadásoknak, fizetett bujtogatók művének nevezni, hiszen a diákok legtöbb kérdése olyan kérdés, ami tényleg érdekli a mindennapok emberét – bár fontos, a napi élet szintjén vajon mennyire számít a francia geopolitikai viselkedés, amikor nincs mondjuk áram az iskolában? És bár a sajtóban Macron beszédéből kiragadtak és kiemeltek részeket (főleg a fentebb már említett légkondicionálósat), amelyeket támadásnak és az afrikaiak lenézésének tekintenek sokan, azért a francia elnök konvoját ért támadások és az egyetem körül, a beszéd idején zajló tüntetések is azt mutatják, hogy Afrika nehezen felejti a régi kinyilatkoztatásokat is, mint amikor Macron azt hangsúlyozta, hogy az afrikaiak nem elég civilizáltak, mert túlságosan szaporodnak.

És azért ne felejtsük el, hogy Macron beszédét abban a Felső-Voltában tartotta, amelynek forradalmi vezetője, Thomas Sankara egy valóban független, önellátó, anti-imperialista államot akart megalkotni, mielőtt 1987-ben meggyilkolták az akkorra már Franciaországgal is komoly konfliktusban álló marxista politikust. Visszatérve Macronra és beszédére, ha visszagondolunk a francia elnökválasztásra, akkor látnunk kell, hogy az ő győzelme volt talán a legjobb az afrikai kontinens számára, hiszen alapvetően egy liberális elnökről van szó, akinek nincs problémája továbbra is pénzzel támogatni afrikai országokat, akinek nincs problémája a bevándorlás szabályozott keretek közötti növekedésével és francia katonák jelenlétével az afrikai biztonság megteremtésével. És hát azért Macron beiktatási ünnepségén az elefántcsontparti Magic System zenekara is fellépett, amit mondjuk Le Pen esetében nehezen tudtunk volna elképzelni. Szóval a beszéd alapján összefoglalhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, Macron nagyjából ugyanazt az afrikai retorikát viszi tovább, amit elődei, azaz az afrikai országok számára a fő üzenet az lehet, hogy továbbra is saját maguknak kell megoldaniuk problémáikat.

twitter.com/napiafrika

Amikor José Eduardo dos Santos angolai elnök először beszélt a visszavonulásáról 38 évnyi uralkodás után még a tavalyi év elején, akkor sokan csak legyintettek, hiszen a politikus korábban már többször beszélt ilyen tervekről, amelyek később aztán nem valósultak meg. Pár hónappal később aztán abszolút többséggel őt választották meg a függetlenség óta az országot irányító Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA) elnökének, amivel biztossá vált, hogy ha át is adná a stafétát valakinek, a hatalmat továbbra is vasmarokkal őrizné saját és családja kezében. Aztán amikor 2016. decemberében az MPLA João Lourençot, a védelmi minisztert jelölte ki a 2017-es választások előtt fő elnökjelöltjének, akkor már egyre biztosabbá vált, hogy változás lesz Angolában – 2017. augusztusában pedig az MPLA elsöprő többséggel nyert a helyhatósági választásokon, így az alkotmánynak megfelelően João Lourenço lett az ország új elnöke.

De még ekkor is sokan úgy gondolták, hogy miután Santos még mindig az MPLA elnöke és családja jópár, fontos állami pozíciót kontrollál, a Santos család marad az állam valódi irányítója, hiába tett ígéretet Lourenço arra, hogy reformokat fog megvalósítani és nem a Santos család végrehajtója lesz. Nos, a kétkedőknek eddig úgy tűnik nem lett igazuk, hiszen hivatalába kerülése után az új elnök komoly tisztogatásba kezdett a korrupció elleni harc jegyében: eltávolította például a titkosszolgálat vagy a rendőrség vezetőjét pozíciójából, hiába voltak ők oda nagyjából bebetonozva a korábbi elnök ideje alatt. Aztán folytatta az állami médiumok igazgatótanácsainak teljes lecserélésével, az Endiama állami gyémántvállalat igazgatójának menesztésével és így tovább. És miközben a világ figyelme teljes egészében Zimbabwéra és Robert Mugabe évek óta annyira várt távozására irányult, Lourenço még a sokáig sérthetetlennek hitt Santos-klánt sem kímélte, ugyanis eltávolította az állami olajtársaság, a Sonangol teljes igazgatótanácsát is, beleértve Afrika leggazdagabb nőjét, dos Santos ex-elnök lányát, Isabelt is.

Nem sokkal később testvérei, Welwistchea és José Paulino dos Santos is eltávolításra kerültek két állami televíziós csatorna tanácsából (miközben maga az egykori elnök Spanyolországban fekszik egy kórházban egészségügyi okokból) és minden más esetben ez óriási hír lett volna a világ vezetői médiumaiban, Robert Mugabe története azonban egyértelműen elnyomja Lourenço akcióit, aki így szép nyugodtan tevékenykedhet és adhat csattanós választ azoknak, akik úgy gondolták, hogy ő egyszerűen csak egy báb lesz majd. Na de azért ennyire ne legyünk elbizakodottak sem, hiszen ezek akár tervezett lépések is lehettek már korábban, azonban az angolai államkasszából állítólagosan a dos Santos család számlájára kerülő milliók sorsáról valószínűleg nem lesz komolyabb beszélgetés, ahogy azt sem tudjuk még, hogy Isabel dos Santos vagy éppen José Paulino dos Santos nem fognak-e rövidesen egy másik állami pozícióban feltűnni.

A legnagyobb probléma Lourenço megítélésével az, hogy a dos Santos-érában egyszerűen alig lehetett elképzeléseiről bármit is tudni, afféle szürke eminenciásként tevékenykedett, így még mindig csak találgatni lehet arról, hogy mi várható a jövőben, azonban az ország GDP-jének 45%-át adó Sonangol igazgatótanácsának teljes lecserélése érzékeny ámbár szükség lépés volt Angola számára. Tekintve, hogy az alacsony piaci árak, a politikai összefonódások és a kaotikus állapotok a cégnél oda vezettek, hogy egyszerűen a szükséges reformokat nem lehetett megtenni, remélhetőleg az új elnök lépése oda vezet, hogy sikerül egy kicsit átalakítani a vállalatot és jelentős mértékben növelni hatékonyságát, már ami gazdálkodását illeti. Az még igazából nem derült, hogy az MPLA nagy öregjei hogyan fogják majd fogadni a Jennifer Lopez után csak J-Lonak hívott elnök lépéseit, de még az is elképzelhető, hogy nem fognak komoly szót emelni ellene. De miért is nem?

Egyrészt mert augusztusban az MPLA történelmi mélypontra jutott a megszerzett 65%-os szavazati arányával és a dos Santos családdal nem szimpatizáló tömegek körében jelentős pozitívum lehet az ex-elnök klánja elleni fellépés, másrészt a külföldi befektetők és támogatók számára ez azt is jelentheti, hogy jóval könnyebb és egyszerűbb lesz üzletelni Angolában. Úgyhogy eme cikk szerzője úgy látja, hogy ezek a lépések valószínűleg nem fognak komoly problémát okozni Lourenço számára, hiszen egyrészt a dos Santos család továbbra is hatalmas vagyonok felett rendelkezik Angolában (tehát a pozicióvesztés nem olyan nagy csapás számukra), másrészt ezzel az új elnök elismerő szavakat kaphat a nemzetközi közvélemény részéről is, ami pedig nagyon jól fog jönni a gazdasági stratégia javítása során.

twitter.com/napiafrika

Az Afrikáról értekezők, az Afrikát figyelők és szeretők számára Zambia mindig is a stabilitás, a demokrácia, a normális, tisztességes élet egyik bázisa volt a fekete kontinensen, turistaként vagy akár üzletre vágyó vállalkozóként is elfogadható körülmények vártak a külföldiekre, amely ugyan nem változott meg a mindennapi élet szintjén, de a politikai életben egyre aggasztóbb jelek kezdték el felütni a fejüket, kezdve Hakainde Hichilema négy hónapos letartóztatásával. Hichilema a Nemzeti Fejlődési Egységpárt ellenzéki mozgalmát (és a másik két mozgalmat is tömörítő Egységes Demokratikus Szövetséget) vezeti már több mint egy évtizede és öt alkalommal volt elnökválasztáson jelölt, legutóbb 2016-ban.

Akkor és előtte 2015-ben is alig pár ezer szavazattal veszített Edgar Lungu jelenlegi elnökkel szemben, úgyhogy egyértelműen a zambiai politikai élet meghatározó alakjáról beszélünk, akit idén áprilisban kormányellenes szervezkedés és hazaárulás vádjával vettek őrizetbe. Ez az őrizetbevétel afféle csúcspontnak számít a zambiai politikai élet utóbbi időben tapasztalható megromlásában, de már előtte, nagyjából 2015-től kezdődően észrevehetőek voltak annak jelei, hogy Lungu és a Hazafias Front (PF) kormánypártja a korábbi gyakorlattal szakítva egyre keményebben támadja az ellenzéket, elnyomva a kritikus hangokat, erővel válaszolva rájuk. A tüntetéseket egyre ritkábban engedélyezték és ha jóvá is hagyták valamelyiket, brutális erővel korlátozták ezeket a felvonulásokat és tiltakozásokat, amely folyamat csúcspontja az volt, amikor a fentebb említett Hichilemát azért zárták 4 hónapra börtönbe, mert nem adott elsőbbséget az elnök konvojának.

És egyébként csak nagy nyomásra, a nemzetközi felszólításoknak köszönhetően tudta a politikus elkerülni, hogy 15 éven keresztül börtönben legyen akciója okán. Ezzel párhuzamosan pedig elindult egyfajta marginalizáció is az országban, az 1964-es függetlenné válás óta nem volt arra példa, hogy egyházakat vagy etnikumokat diszkrimináljanak pozitívan vagy negatívan, de az utóbbi években több ilyenre is láttunk példát – például azon egyházak, amelyek a kormány mellett szólaltak fel, hatalmas összegű támogatásokhoz juthattak, de azok az etnikumok és régiók, amelyek az ellenzéki Nemzeti Fejlődési Egységpárt mögé sorakoztak fel, folyamatosan növekvő bürokráciával és csökkenő támogatásokkal voltak kénytelenek számolni.

És a társadalmi párbeszédre, a közös politikai munkára épülő demokrácia kudarcát jelenti az is, hogy hiába volt a két erő között mindösszesen pár ezer szavazat különbség 2015-ben és 2016-ban is, Lungu első alkalommal most, Hichilema letartóztatása kapcsán találkozott az ellenzékkel és vezetőjével. Gondoljunk bele, ez azt jelenti, hogy az ország társadalmának nagyjából fele kirekesztésre került a mindennapok politikájából, Lungu és a PF egyszerűen ledominálja őket. És ez a dominancia érzékelhető a médiában is, az ország legrégebbi független sajtóorgánumát tavaly záratta be a kormány és az állami médiát egyértelműen kizárólag saját céljaira igyekszik használni, ahogy a PF ifjúsági szervezetét is, ugyanis idén több alkalommal előfordult, hogy fiatal és fizetett PF-aktivisták támadtak meg ellenzéki tüntetőket és követtek el különféle bűncselekémnyeket.

Ez utóbbit persze cáfolta minden forrás és csak bűnözői csoportokról esett szó, de az ellenzék erre vonatkozó vádaskodását nem lehet figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha egyébként Hichilema pártja hasonló kezdeményezéseket próbált már implementálni a saját háza táján is. És lehetne még folytatni az aggasztó jelek sorolását, hiszen ha csak szimplán körbenézünk a zambiai sajtóban, láthatjuk, hogy például júniusban azért függesztették fel 48 ellenzéki képviselő mandátumát, mert nem hallgatták végig az elnök beszédét a parlamentben vagy októberben azért hirdettek szükségállapotot és kezdtek letartóztatások sorozatába, mert állítólag az ellenzéki erők támadásokat intéztek rendőrörsök ellen. Úgyhogy vigyázó szemünket Zambiára vessük a következő hónapokban is, főleg, hogy Lungu már többször elismételte klasszikussá vált mondatát: “ha sarokba szorítanak, nem leszek rest feláldozni a békét a demokrácia oltárán.”

twitter.com/napiafrika

Az egyik, száműzetésben üzemeltetett független szváziföldi újság friss cikke szerint a szváziföldi kormány olyan pénzügyi helyzetbe került, hogy mára már a csőd szélén áll és konkrétan napról-napra tartja életben az állami infrastruktúrát. A Times Sunday pár napja jelentette, hogy a Szváziföldi Adóhivatal által begyűjtött adók napi szinten azonnal a kormány kasszájába kerülnek és szinte azonnal el is költik ezeket az összegeket – többnyire a közalkalmazottak és köztisztviselők fizetésére, de még így is csak néhány hónapos késéssel tudják kifizetni a járandóságokat. A felszínen a kormány persze igyekszik tartani a jól működő gazdaság látszatát, egyrészt nemrégiben a köztisztviselők kaptak egy közel 20%-os fizetésemelést, valószínűleg azért, hogy ezzel is ellensúlyozni tudják a késések okozta frusztrációt (mindezt úgy, hogy a GDP hatalmas részét költik bérekre), másrészt pedig októberben 1.2 milliárd lilangenit (22 milliárd forint) vett fel kölcsönként a Szváziföldi Központi Banktól, hogy tovább tudja finanszírozni a hatalmas álamapparátust és a szükségtelen állami beszerzéseket.

Ezzel párhuzamosan viszont a közalkalmazottakat és köztisztviselőket tömörítő szakszervezet szerint a kormány beszüntette a szakszervezeti tagdíjak fizetését, ami azért is különösen aggasztó, mert az országban 2010 óta ismét mélypontra jutott a deficit szintje, a gazdaság instabil, a kilátások sötétek és nincs semmi jel a javulásra közép- illetve hosszútávon. A Nemzetközi Valutaalap ajánlásai szerint a fenntartható gazdasági helyzet érdekében a kormánynak azonnal be kellene szüntetnie a felesleges költekezéseket és át kellene gondolnia a nagyberuházásainak célját, mert reformok nélkül súlyos csapások várnak a szváziföldi lakosságra. És hogy tényleg rosszul kezelik az állami eszközöket és intézményeket, azt például a Lomati-aranybánya története is mutatja, amelyet még 2016. februárjában nagy csinnadrattával nyitottak meg és a régió nagy fellendülését várta tőle maga III. Mswati király is (35 éven keresztül tudtak volna aranyat bányászni itt), ezzel szemben már az idei év elején be kellett ideiglenesen zárni, a vezetésben tapasztalható visszaélések és a normális gazdálkodás teljes hiánya miatt.

A vizsgálatok után elvileg ismét újraindították néhány napja a kitermelést, de nem igazán biztos a jövő, főleg, hogy továbbra is elég inkompetens a bánya irányítása. Eközben pedig az ember olvassa a híreket, melyek szerint III. Mswati és most már 14 felesége megállás nélkül költi az állam pénzét mindenféle luxuscikkekre, néhány hete a Business Insider Afrika harmadik leggazdagabb uralkodójának nevezte, 13 palotája, magánrepülőgép-flottája, luxusautói vannak, miközben Szváziföld minden második lakosa munkanélküli és maga az ország többször fordult azonnali pénzügyi segítségért a Dél-afrikai Köztársasághoz, hogy ne omoljon össze.

De hogy ne csak mindig a bírálat oldaláról közelítsük meg a dolgokat, a szváziföldiek számára jó hírt jelent, hogy közel 7000 új munkahelyet teremthet az építkezés idejére az országban a dél-afrikai Lothairt a szvázi Sidvokodvoval összekötő vasútvonal építése, amely ráadásul még a szvázi gazdaság fellendüléséhez is hozzájárulhat, tekintve, hogy még egyszerűbb lesz a termékek Dél-afrikai Köztársaságba szállítása. És hogy milyen termékekről beszélünk Szváziföld kapcsán? Az exportjának 70%-át a Dél-afrikai Köztársaságba küldő (a fennmaradó rész leginkább az Egyesült Államokba és az Európai Unióba irányul) kis ország leginkább a textiliparáról nevezetes, a gazdaság motorjának fennmaradó részét a bányászat és a cukortermelés adja, ez utóbbi tekintetében a világ élvonalába tartozik Szváziföld.

twitter.com/napiafrika

Botswanában legutóbb 2014. október 24.-én tartottak választásokat, egyszerre elnök- és parlamenti választásra is sor került, a sokak által diktátornak nevezett Ian Khama pedig megszerezte második elnöki mandátumát is, de ami ennél is fontosabb volt, az a tény, hogy bár a Botswanai Demokrata Párt (BDP) ugyan 11. alkalommal tudott nyerni választást az országban, az ellenzék összeállásának köszönhetően jelentős visszaesést volt kénytelen elszenvedni a megszerzett mandátumok számában. A 63 parlamenti helyből megszerezhető 57 lehetséges mandátumból (a maradék hat úgy kerül kijelölésre vagy pozíció alapján jár) megszerzett 37 még így is rettentően sok, de az ellenzéki Demokratikus Változás Tömörülés (UDC) 17 képviselője és a Botswanai Népi Tömörülés Pártjának 3 képviselője történelmi jó eredmény a botswanai ellenzék számára, az ország függetlensége óta nem ült ennyi nem kormánypárti képviselő a folyamatosan növekvő létszámú törvényhozásban.

Azon a választáson is egyértelműen látszott az afrikai minta, a városi fiatalság támogatta a változást és az ellenzéki tömörüléseket, a vidékiek pedig továbbra is egyöntetűen a BDP mögé sorakoztak fel. És ha ezt összevetjük azzal, hogy 2009-ben 45 mandátumot szerzett az 57-ből a Demokrata Párt, 2004 pedig 44-et, akkor egyértelműen látható, hogy 2019-re az ellenzék esélye egy még jobb teljesítményre kizárólag az összefogásban keresendő – mégis a napokban pont a megosztottságról szólnak a hírek a botswanai sajtóban, hiszen a Botswanai Nemzeti Front, a Botswanai Demokratikus Mozgalom (BMD) és a Botswanai Néppárt szövetségéből létrejött UDC megroppanásáról jönnek a főcímek. Azt tudni kell, hogy a fentebb említett Botswanai Népi Tömörülés Pártja 2014-ben még az UDC-vel szövetségben küzdött a voksokért, később azonban elhatárolódtak a szövetségtől, amelyben Gomolemo Motswaledi vezetésével a kormányzó demokratákból kivált BMD dominált, de nem sokáig.

Nem sokáig, ugyanis komoly ellentétek ütötték fel fejüket ebben a viszonylag új pártban és Motswaledi utódja, Ndaba Gaolathe vezetésével a napokban megalakult a BMD elszakadóiból a Haladók Szövetsége (AP), amely egyértelműen elhatárolódott a BMD-től, így pedig az UDC-től is. Motswaledi és az általa vezetett BMD az első olyan mozgalom volt, ami a BDP létezése óta hátat fordított a demokratáknak, de Motswaledi sokáig nem állhatott az ellenzéki mozgalom élén, hiszen alig 10 héttel a 2014-es választások előtt furcsa körülmények között életét veszítette egy autóbalesetben. Hívei a mai napig úgy gondolják, hogy nem egyszerű baleset történt, mindenesetre a BMD számára ez a csapás brutális erejű volt, az UDC-t vezető Duma Boko mellett alelnökként indulni kívánó karizmatikus Motswaledi halála óta a BMD acsarkodás és viták színtere lett, a mostani kiválás pedig lassan szétaprózza az alapvetően stabil és jó erőnek induló mozgalmat.

Gaolathe egyébként egy friss nyilatkozatában egyértelművé tette, hogy bár ez most visszalépésnek tűnik, a stabil alapok megvannak az ellenzék oldalán és így továbbra is esélyesnek tartja a kormányváltásra készülő erőket a győzelemre 2019-ben, Motlatsi Molapisi, a Botswanai Néppárt elnöke pedig szintén hasonlóképpen vélekedett az AP október 28.-án tartott közgyűlésén Gaboronéban. A vádakra is reagáltak az AP vezetői, akik úgy látják, hogy ez nem az ellenzék szétesését mutatja, inkább még színesebb palettát nyújtanak a választók számára, így még több embert tudnak elcsábítani a BDP táborából – persze azért azt fontos megjegyezni, hogy az AP egy az egyben a városiak pártja, nem igazán látható, hogyan lesz képes komoly erőt mutatni vidéken, ahol mindig is megtalálható volt a BDP igazi bázisa. Tehát ezek jelenleg a friss fejlemények a botswanai politikai palettán, de minden nyilatkozat ellenére elég egyértelmű, hogy az ellenzék oldalán komoly ellentétek vannak, a fentebb említett Molapisi például tucatnyi alkalommal kelt már ki a Botswanai Népi Tömörülés Pártja ellen és a Nemzeti Frontot és az UDC-t is vezető Duma Boko szerepét is megkérdőjelezte már.

twitter.com/napiafrika

Október 10-én parlamenti- és elnökválasztásokat tartottak Libériában, amelyet nyugodtan lehet az elcsépelt történelmi jelzővel is illetni, hiszen egyrészt a 2003-as polgárháború óta ez volt az első, amelyet teljes egészében az ország választási bizottsága vezényelt le az ország biztonsági erőinek felügyelete mellett, másrészt pedig a 2006 óta hivatalban lévő elnök, Ellen Johnson Sirleaf békében távozott pozíciójából két mandátum kitöltése után, az alkotmányos szabályok tiszteletben tartásával (tehát nem látott neki jó afrikai módon az alkotmány módosítgatásának). És bár az első órákban még arról szóltak a hírek, hogy az egykoron híres labdarúgó, a korábban Sirleaf által már 2005-ben legyőzött George Weah a szavazatok többségének megszerzésével könnyedén elnök lehet, de aztán gyorsan kiderült, hogy az indulók egyike sem tudott abszolút többséget szerezni, így november 10-én fog majd eldőlni, ki lesz a sok szenvedés után fejlődésnek induló Libéria elnöke.

Végül a hivatalos eredményekből kiderült: George Weah, a Demokratikus Változás Koalíció (CDC) jelöltje az Egységpárt jelöltjével, Joseph Boakaial (Sirleaf örökös elnökhelyettesével) fog november hetedikén ismét szembeszállni, hogy eldöntsék ki tudja megszerezni a több szavazatot a második körben. Érdekesség, hogy az egykori lázadó vezér, a Samuel Doe megkínzását és meggyilkolását kamerák előtt elrendelő majd végignéző és a háború során minden ellenfelével véresen leszámoló Prince Johnson több százezer szavazattal egészen jó eredményt tudott elérni köszönhetően főleg szűkebb hazája, Nimba megye támogatásának. A pártoknál sem volt igazából meglepetés, a CDC és az Egységpárt szerezte meg messze a legtöbb parlamenti helyet, egyedül még a független képviselők tudtak tíznél több mandátumot megszerezni. Mindenesetre sokak, főleg Boakai hívei számára örömteli volt az eredmény, hiszen így tovább kampányolhatnak még támogatottjukért, hogy átbillentsék a mérleg nyelvét.

És van reményre okuk, hiszen az előző két választáson is a hátrányban lévő Egységpárt jelöltje, Sirleaf tudott diadalmaskodni a második körben – persze most azért pont az Egységpárt elmúlt két mandátum alatti teljesítménye lesz a sorsdöntő, hiszen maga Sirleaf is beismerte búcsúbeszédében, hogy nem tudott igazi egységet teremteni Libériában, a korrupció elleni harcot elveszítette, sőt pártjának több tagja is érintetté vált komoly korrupciós botrányokban (ez mondjuk megvan a másik oldalon is). De ha ez annyira nem is fog számítani, ami biztos döntő tényező lesz, az a tény, hogy a gazdaság nem tudott annyira fejlődni, mint kellett volna, ráadásul romlott az életszínvonal, az infláció növekedett és úgy általában, nehezedett a mindennapi élet.

A másik oldalnak is van bőven problémája, hiszen Weah közeli körében a politikai élet nagy “öregjeit”, korábbi botrányokban érintett politikusait találjuk ismételten, ráadásul alelnöke a hírhedt Charles Taylor egykori felesége, Jewel Howard-Taylor lenne, az a Howard-Taylor, aki anno a homoszexualitás bűncselekménnyé minősítésére adott be parlamenti előterjesztést. Boakai támogatói szerint Weah megválasztása utat adna Taylor keményvonalas politikájának ismét, de a jelenlegi hírek szerint valószínűleg ez kevesebbet fog számítani a fiatal választók számára, akiket egyrészt motivál Weah múltja és sikeressége, másrészt ezt a támogatói generációt már inkább csak a megélhetési lehetőségek javulása érdekli, azt pedig megtapasztalták az elmúlt években, hogy Sirleaftól nem várhatnak túl sok újat már (és Boakai Sirleaffel dolgozott együtt 12 éven át, tehát akár Sirleaf kudarcait is a nevéhez lehet kötni).

Szóval lehet elmélkedni, lehet találgatni, az biztos, hogy jelenleg Weah áll jobban és a következő néhány napban az Egységpártnak nagyot kellene javulnia, hogy elhitesse a polgárokkal, végre tényleg lesz infrastruktúra-fejlesztés, végre megszűnik a feneketlen korrupció és tényleg eljön az “új Libéria”. Amiért eme poszt végefelé közeledve a szerző Weah győzelmét valószínűsíti, az igazából az a tény, hogy a fentebb már említett Prince Johnson a választási eredmények után azonnal buzdítani kezdte híveit Weah támogatására és ha egyszerű matematikával megnézzük, Weah 38%-a mellé bejön Johnson 8%-a, így Boakainak nagyot kellene javulnia 28%-ról, hogy nyerhessen.

twitter.com/napiafrika

Guinea stabilitásának és hosszútávú politikai berendezkedésének szempontjából megint kritikus időszakot él meg a nyugat-afrikai ország, hiszen a tavaly október 12-én aláírt politikai megegyezés a mai napig nem került megvalósításra és az elmúlt hónapok során a Cellou Dalein Diallo vezette ellenzéki tömörülés egyre erősebben kezdte követelni a lefektetett pontok megvalósulását. Erősebben, hiszen míg korábban csak szóban ment a követelések megfogalmazása, addig mostanra már tüntetések sorozatát láthattuk az utcákon és az ellenzék vezetői a kormánnyal folytatandó megbeszéléseiket is bojkottálták. Hogy csak néhány példát említsünk az eddig meg nem valósult követelések közül (amelyeknek pontos szövege az interneten is olvasható): az ellenzékiek továbbra is várják, hogy nyomozás és vizsgálat kezdődjön a korábbi tüntetések során megsérült vagy elhunyt megmozdulók ügyében, de a korábbi politikai konfliktusok során anyagi károkat szenvedett állampolgárok kártalanítása sem kezdődött meg (nem kell túl messzire visszamenni az időben, hogy emlékezzünk a jelenetekre, amikor kormánykatonák házkutatás címszóval törtek rá emberekre a fővárosban, Conakryban).

A kormány szerint viszont azért van előrelépés, hiszen bár a választási bizottság átalakítása nem történt még meg, kitűzésre kerültek a 2005 óta függőben lévő helyi és parlamenti választások, méghozzá 2018. február 4-ére – ami a követelésben szereplő dátumhoz képest egy éves csúszás. Szintén már kész kellene lennie az ellenőrzött választási névjegyzéknek, de a választási bizottság szerint még mindig csak a külföldi cég tendereztetése zajlik, amely majd elvégezné a felülvizsgálatot – szerintük itt már az is eredmény volt, hogy össze tudták rakni a tender kiírását. Emlékezhetünk, még 2015. december 11-én tartottak elnökválasztást Guineában, amelyet akkor vitatott körülmények között a korábbi elnök, Alpha Condé nyert meg, de helyi és külföldi jogvédők, valamint ellenzéki erők szerint is súlyos visszaélések történtek a voksolás során, így az eredmény bejelentését követő hónapok tüntetései során több tucat ember veszítette életét és jöttek hírek vádak nélkül letartóztatásokról és kínzásokról is.

A feszült helyzetet oldotta fel aztán 2016. októberében a fentebb említett egyezség a kormány, az ellenzék, a civil szektor és a nemzetközi partnerek között, de úgy tűnik, hogy az ígéretek egy része még mindig nem valósult meg, így megint kezdődhet az aggódás ezért a sokat megélt aprócska országért. Cellou Dalein Diallo, a 2015-ös választás vesztese és az ellenzék jelenlegi vezére egyébként a napokban úgy reagált például a bejelentett jövő februári helyi és parlamenti választásokra, hogy ez a megegyezés megszegése és bár részt terveznek venni a választásokon, egyértelműen visszautasítják a késlekedést és ismételten tüntetéssorozatra buzdította híveit.

Ha azt nézzük, hogy milyen reakciók jöttek az elmúlt napokban a helyi és parlamenti választások bejelentéséhez kapcsolódóan, akkor azt láthatjuk, hogy a választási bizottság a februári dátum bejelentésével és a választási névjegyzék közelgő felülvizsgálatával igyekszik elterelni a figyelmet arról, hogy a tavalyi politikai egyezség jelentős része még nem került végrehajtásra, az ellenzék viszont folyamatosan híveit szólítja fel a tüntetésekre és az utcára vonulásra, ezzel igyekezvén fenntartani a kormányon és a választási bizottságon a nyomást, hogy legalább jövő februárban legyenek helyi és parlamenti választások – sokan ugyanis már most attól tartanak (jogosan) hogy egyszerűen nincsenek meg a feltételek és az erőforrások a lebonyolításra akkor sem. Persze a kormány részéről azért nem értetnének egyet a “politikai egyezség jelentős része még nem került végrehajtásra” kitétellel, hiszen az önkormányzati és területfejlesztési miniszter a televízióban sorolta fel pár nappal ezelőtt, hogy mely pontok került már megvalósításra, itt többek között kiemelve hogy már folyamatban van a kártérítésre jogosultak listájának összeállítása és a politikai okokból bebörtönzött emberek jelentős részét is szabadon engedték már, ráadásul jóváhagyásra került az új választási törvény a parlament előtt.

Szóval ahogy látható, a felek között egyáltalán nincs egyetértés abban, hogy mi történt és mi nem, de az biztos, hogy a mindennapi emberek szintjén nagy az elégedetlenség, elég ha az év első felében brutális erőszakba torkolló tüntetésekre vagy sztrájkokra gondolunk, amelyeket januárban indított el a szinte éhbérért folgalkoztatott tanárok munkabeszüntetése és amelyhez rövidesen az egész ország és az összes szakszervezet csatlakozott. Ráadásul az elmúlt tíz évben még nem volt olyasmire példa mint az idei év elején és ez intő jel lehet a jövőre nézve: egyrészt valószínűleg az elmúlt évtizedben ez volt az első, egész országot átfogó tüntetéshullám, amely nem kapcsolódott etnikumokhoz vagy területekhez, másrészt ez volt az első ilyen szintű megmozdulás, amelyet nemhogy a kormány, de még az adott területekért felelős miniszterek is túléltek a pozíciójukban maradva – hiába haltak meg az erőszakos összecsapásokban közel százan.

twitter.com/napiafrika