Biztonságpolitika.hu

A Közel-Kelet, azon belül a Levante, vagy a Kelet-mediterrán térség népcsoportjai nem csak az ábrahámi vallások ütközeteit élték meg a történelem során; de a modern kori gyarmatosítás határvonalai is hol szétszakították, hol egybekényszerítették őket. A strukturális társadalmi tényezők mellett az iszlamizmus katalizátorként hatott a térség konfliktusaira, meghatározó történéseire, és ezáltal annak lakosságára. Ez súlyos és visszafordíthatatlan változásokat eredményezett a Levantei térség térképén. Miképp jött létre az iszlamizmus?

Az iszlamizmus – a köztudattal ellentétben – nem az iszlám vallás szélsőséges gyakorlása személyi vagy társadalmi szinten, hanem az iszlám eszközösítése politikai célokra. Másképp nevezve politikai iszlám.

Az iszlamizmus megjelenése generációkra meghatározta az arab és az iszlám világ viszonyrendszereit; szembe állítva kormányokat, népeiket és közösségeiket egymással, illetve a nemzetközi színtér más szereplőivel. Beékelődése a köztudatba és a nemzetközi politikába egy olyan folyamat volt, amelyet több egymásra épülő esemény élesztett fel, miután az Oszmán Birodalom bukásával 1922 után alvó státuszba esett. Amikor három évtizeddel később Dwight D. Eisenhower felvetette a muszlimok mozgósíthatóságának lehetőségét Moszkvával szemben, magát adta a lehetőség, hogy az ateista Szovjetunióval és a szovjetbarát rezsimek ellen fordítva hasonlóan támogassák a Közel-Kelet dzsihadistáit, mint ahogyan a szélsőjobboldali felkelőket Dél-Amerikában. Az ettől fogva felszínre törő iszlamizmus már nem csak állami szereplők hatalmi eszközrendszerében vált értékhordozóvá, hanem államon aluli szinteken is. Mai megnyilvánulása a segélyszervezetektől kezdve a parlamenti képviseleten át a terrorszervezetekig terjed.

„Mindent lehetőséget meg kell tennünk, hogy alkalmazzuk a szent háború koncepciót, amelynek nagy értéke van Közel-Keleten.”

– hangzott el Eisenhowertől a Fehér Házban 1957-ben.

A külső ráhatás az 1967-es arab-izraeli háborúban találkozott a muszlim társadalmak belső ébredésével. A hat napos háború vereségét követően az arab népek kiábrándultsággal álltak a szekuláris vezetőik elé. Amint az arab nacionalizmus kimerült, a szalafita ideológiai körök lendületes önérvényesítésnek indultak állami szint alatt. Egy évtizeddel később az állami szintű megnyilvánulást az iráni forradalom demonstrálta 1978 és 1979 között. Ez volt az első modern iszlamista hatalom, amely központi jellegűvé tette a vallási legitimációt.

Ezzel egy időben, 1979 decemberén kezdődött a szovjet megszállás Afganisztánban. Az iszlám mozgósítás ekkor globalizálódott először. Az első években több, mint 35 ezer dzsihadista érkezett az országba a világ muszlim közösségeiből. Az Egyesült Államok a háború 10 évében közel 6 milliárd dollár értékben támogatott, képzett ki és fegyverzett fel harcosokat a szomszédos Pakisztán táboraiban, a legnagyobb befogadó és elosztó ponttá alakítva azt. A dzsihád elfogadott jelenséggé vált, ez a felállás pedig az arab államok számára is lehetőséget adott, hogy a saját radikálisaikat is ebbe az irányba tereljék. A szovjet kivonulás után a nemzetközi elismerésre és legitimációra szert tett dzsihadisták – akik harci és szervezeti tapasztalatokkal gazdagodtak –, hazájukba visszatérve gyorsan közösségeik élére kerültek motivációs többlettel maradva aziránt, hogy máshol is folytassák a szent háborút. Ott, ahol szükségét érezték, vagy ahova küldték őket.

Ezt tetőzte be az Öböl-háború 1990-ben. Amikor a csatározásban eladósodott Szaddám annektálni próbálta Kuvaitot az olajárak dömpingje miatt, az USA Szaúd-Arábia légterén keresztül avatkozott be. A muszlim társadalom báboskodásnak vélte Rijád viselkedését, így az iszlám gondolkodók a baathista rezsimek mellett már az olajmonarchiákra is nehezteltek. Indokolatlannak látták az amerikai bázisok helyben maradását, és provokációnak a de facto megbékélést Izraellel. Így született meg a nyilvános nyugatellenesség, és hosszú idő után – részben a Szovjetunió felbomlásának köszönhetően – a dzsihadisták és a nyugat útjai ketté váltak. A szaúdi vezetés igyekezett helyreállítani a megítélését azzal, hogy muszlim intézmények és szerveződések támogatásába fogott. Ez két évtizeddel később az arab tavasz kisiklásával minden eddiginél szélsőségesebb megnyilvánulásokhoz vezetett.

Ezek voltak azok a folyamatok, amelyek életre hívták és felépítették az iszlamizmust, végleg megbélyegezve a Levante geopolitikai helyzetét és ideológiai világképét. Ez a paradigmaváltás olyan közvetett hatást gyakorolt a térség vallásföldrajzi térképén, amelyhez egy-egy esemény társulása drasztikus, önkéntes és kényszerű változásokat idézett elő a lakosság vallási és etnikai összetételében.

 

Meghatározó események

A levantei térségben több olyan országspecifikus esemény játszott szerepet, amely az iszlamizmus árnyéka alatt törésvonalat okozott a régió stabilitásában.

Az modern telepes mozgalom Izraelben 1977-től visszafordíthatatlan folyamatot indított el a térségben. Az 1967-es hat napos háborút követően vallásos-nacionalista mozgalmak határozottan szorgalmazták Ciszjordánia annektálását és a lakosság átköltöztetését. A ’70-es évektől az telepesek átlépték az 1967-es határokat és 1977-től az állam ösztönző anyagi támogatást és hitelkonstrukciókat nyújtott részükre, ami felduzzasztotta az izraeliek áramlását. Ellenlépésként kitört az első intifáda, és a társadalmi széthúzás tartóssá vált.

A 2003-as amerikai beavatkozást Irakban szintén mély társadalmi sérelmekkel járt. Szaddám stabil politikai rendszere nem volt diszkriminációtól mentes, de a homogenizált társadalomban a vallási szélsőségek sem érvényesültek. Az amerikai beavatkozás felélesztette azokat a szereplőket, akik korábban a Szovjetunió ellen harcoltak Afganisztánban.

A libanoni miniszterelnök, Rafiq Al Hariri meggyilkolását 2005-ben Damaszkusz a Hezbollah bevetésével hajtotta végre. Hariri egy liberalizált, demokratikus Libanont épített fel, szembe menve a szír elnök, Bassár Al Aszad érdekeltségeivel. Ezt követően emelkedett hatalomra egy mély állam kialakításával a Hezbollah vezetője, Haszan Nasrallah és vált olyan regionális szereplővé, akivel számolni kell, újra élesítve a szektariánus ellentéteket.

Szíriában 2011-es felkelés jelentette a fordulópontot. Az arab tavasz és a 40 éves Aszad uralom elég hajtóerőt adott a szíriai társadalomnak a felkelésre. A békés tüntetések előbb polgári engedetlenségbe, majd fegyveres ellenállásba eszkalálódtak, a keletkezett anarchiában pedig felütötte fejét a szélsőségesség, ami az iszlamizmussal gerjesztve egyre csak radikalizálódott. Eredményképp szunnita-síita lakosságcsere, keresztény üldözés, és egy területiséget nyert terrorszervezet is érvényesült; amerikai, orosz, iráni és török beavatkozásokkal vívott – tartósított – proxy háborúban.

 

Mindezt megelőzően, az arab nacionalizmus árnyékában eltelt 3-4 évtized stabil és kiszámítható volt. Az autoriter rezsimek megingásával a regionális biztonság is megingott. Az addig tartós elnyomás alatt élő társadalmak nem rendelkeztek politikai kultúrával. Egyetlen alulról építkező szervezet tudott érvényesülni: az 1928-ban megalakult, közel egy évszázados transznacionális gyakorlattal rendelkező szunnita felekezetű Muszlim Testvériség, aminek ellenpólusa az 1982-ben született síita Hezbollah. A két iszlamista szervezet nagy mértékben felelős a jelenkori állapotok kialakulásáért.

A levantei térség vallásföldrajzi térképét befolyásoló tényezők idővonala (saját szerkesztés a VisMe szoftver segítségével).

 

Társadalmi szintű katalizátorok

A Levantei térségben az iszlamizmus nem csak külső támogatással és politikai történésekkel tört magának utat. A társadalmi jellemzők, a történelmi sajátosságok és a megélhetési körülmények szintén kölcsönhatásban állnak az iszlamizmussal. A régióból kiindulva négy ilyen katalizátort lehet azonosítani.

1. Társadalmi-gazdasági tényezők:
   A tartós konfliktussal járó szegénység, munkanélküliség, céltalanság, egyenlőtlenség, az oktatás hiánya, a gyenge egészségügy stb. mind a radikalizálódást elősegítő faktorok, különösen, amikor az egyén magára hagyatva, haszontalannak és tehetetlennek érzi magát. Jóllehet, a szocioökonómiai tényező önmagában nem gyújt elegendő szikrát egy merénylet elkövetéséhez, de a térséget átható szektarianista ellentétek katalizátorként hatnak a társadalmi csoportokra. Ez akkor élesedik ki, amikor egyik-másik közösség diszkriminálva érzi magát, márpedig a demarkációs vonalak mögött valamennyi etnikai és felekezeti közösség a másikra mutogat.
2. Politikai erőszak:
   A szabad választás, a gyülekezés joga, a politikai szabadság és a szólásszabadság együttes hiánya az elnyomással vegyítve erős pszichológiai zavart, depressziót eredmé A politikai kultúra absztinenciája olyasfajta identitáshiányt okoz, amit egy zárt kultúrájú közösségben csak szélsőséges ideológiákkal lehet feltölteni. Ezek az ideológiák kezdetben nem feltétlenül vallási szélsőségnek indulnak, azonban az iszlám vallás ­– mint a vákuumban megmaradt domináns és egyébként markáns identitás forrása – hatékony töltő- és égetőanyagként funkcionál, amely külső ráhatással, így az iszlamizmussal könnyel elvihető olyan irányokba, amelyeket a külföldi befolyás növelése, vagy a belföldi hatalomépítés érdeke megkíván.
3. Történelmi traumák:
   A “nyugati beavatkozás” fogalma az oszmán birodalom összeomlása után terjedt el a helyi népek köztudatában, amikor a Sykes-Picot egyezmény részeként a gyarmatosítók meghúzták a mesterséges határvonalakat. Ez a fájdalom, amit az arabok Trianonjának is nevezhetünk az USA unipoláris időszakában csúcsosodott ki, amelyet az 1990. és 2003. évi amerikai fellépések szilárdítottak meg.
   Nem elhanyagolható továbbá az arab-izraeli konfliktus örök jellege, hiszen a ’48-as államalapítást követően alig telt el 10 egybefüggő év ütközések nélkül. A sérelem nem csak a palesztinoké, de a muszlim vallásúak és az arab nacionalisták egyaránt magukénak érezték azt.
4. Ideológiai vákuum:
   Az eszmék mindig domináns és vonzó tényezők a potenciális követő számá Könnyen mutálódnak a geopolitikai helyzet függvényében és választanak maguknak befogadó közösségeket. Az iszlám hívei alapjában véve olyan öntudatos eszmével rendelkeznek, amelynek meglétével az egyén könnyűszerrel vezethető át a politikai kohézió kemencéjébe olyan közösségi eszközök felhasználásával, mint az imaházak, börtönök, egyetemek, valamint a 2011-es arab tavasz nyomán a közösségi média. Ismét megjelenik meg az iszlamizmus ­– mint az iszlám felhasználása politikai eszközként –, hogy legitimitást adjon a radikális cselekvéseknek és hatalmat összpontosítson a vezetőinek. A nacionalista eszmék, noha kevésbé markánsan, de szintén összetartó erővel bírnak egy-egy térség polgáraira, például a palesztin nacionalistákra, illetve a kurdokra.

 

Következtetések

Összességében elmondható, hogy a terület etnikai és vallási elosztását túlnyomó részt muszlim arab (kisebb mértékben kurd, perzsa, török) népek teszik ki, amelyek – az európai kontinens országaihoz hasonlóan – egyívású történelemmel, kultúrával és nyelvvel rendelkeznek. Ennek tudatában a levantei országok válságait nem lehet izoláltan kezelni: az iszlamizmus visszaszorítása, a szélsőségesség felszámolása és a terrorizmus elleni harc és a migráció csökkentése holisztikus megoldást igényel; kollektívan, egy blokként megközelítve a Kelet-Mediterrán államokat. Nincs kétség afelől, hogy ez a térség jelenti az egyik legkritikusabb biztonsági kihívást a Közel-Kelet és az európai szomszédság integritását és stabilitását illetően, amely immár nem csak a megszokott rendészeti és katonai, hanem szakosodott szociálpszichológiai és humán eszköztár alkalmazását igényli.

Írta: Ibrahim Imre

Címlapkép: Ronald Reagan (az USA 40. elnöke) és Gust Avrakotos (A CIA Dél-Ázsia osztályának az igazgatója) találkozója az első tálib delegációval az Ovális Irodában 1983-ban. Forrás: https://www.juancole.com/2019/04/republicans-scientific-socialism.html

A Az iszlamizmus hatása a Levantei térségre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A világháló megjelenésével kezdetét vette az információs társadalom kialakulása. Az internetes médiatartalmak és a felhasználói identitások létrejöttével, ahogy az emberi társadalomban, úgy a kibertérben is csoportok jelentek meg, amelyek saját kollektív identitással rendelkeznek. A különböző identitások a modern információs technológia segítségével feltérképezhetővé, megismerhetővé és így elemezhetővé váltak a tartalomgyártók számára. A begyűjtött adatok alapján megalkotott profilok hűen tükrözik egy-egy csoport irányultságát, jellegét és az általa kitűzött célokat.

A személyre szabott tartalomgyártás következtében véleménybuborékok és visszhangkamrák alakultak ki, ebből adódóan a tartalomfolyam egyes felhasználók esetében egysíkúvá vált. A kialakuló identitással rendelkező csoportok között nagymértékű polarizáció figyelhető meg. A visszhangkamrákban „rekedt” hírfogyasztók számára az ellentétes vélemények vagy a saját felfogásuknak ellentmondó tények összeegyeztethetetlenek a közösség által helyesnek vélt valósággal, emiatt ezekkel szemben gyakran ellenséges magatartást tanúsítanak. Az egyre inkább polarizálódó csoportok manipulálásában nagy szerephez jutnak az összeesküvés elméletek és az álhírek, amelyek a valóságot a hírfogyasztói igények mentén formálják újra. A közvetített üzenet ez esetben egybeesik az adott csoport által helyesnek vélt valósággal.

A hibrid hadviselés vonatkozásában is nagy jelentőséggel bírnak az álhírek és az azokból kialakuló összeesküvéselméletek. Az előre megtervezett, manipulatív szándékok által vezérelt dezinformációs kampányok hatékony eszközei a nemzetközi és nemzeti vélemény formálásának, miközben elfedik az agresszor valódi szándékait.

Az orosz dezinformáció

Oroszország stratégiai felfogása már régóta foglalkozik az információs hadviselés jelentőségével és az információ külpolitikai és katonapolitikai célokra való felhasználásával. Az orosz dezinformáció gyakorlata a Szovjetunióba nyúlik vissza. A II. világháború lezárása után nem sokkal kialakuló bipoláris világrendben mind az amerikai, mind a szovjet fél számára stratégiai célként mutatkozott meg az ellenséges oldal legitimációjának rombolása. A Keleti Blokk széthullását követően továbbra is fontos maradt az Orosz Federáció információs képességeinek fenntartása és optimalizálása a modern kori digitális környezetnek megfelelően. A 2014-es események hatására egyre több kutató és elemző kezdte el vizsgálni az orosz manipulációs képeségek arzenálját a hibrid hadviselés vonatkozásában. A Kreml saját érdekérvényesítő képességeinek növelése érdekében az orosz állami média jelentős részét egy olyan „fegyverré” alakította, amellyel hatékonyan manipulálhatja mind a belföldi lakosságot, mind a nemzetközi közvéleményt, elterelve a figyelmet az saját erőszakos fellépéseiről.

A 2016-os orosz külpolitikai koncepcióban már deklaráltan is tetten érhető az információ és az orosz média kardinális szerepe Moszkva külpolitikai eszközrendszerének vonatkozásában. Az első fejezet j) pontjában, a stratégia szerint, Oroszországnak meg kell erősíteni saját tömegtájékoztatási eszközeinek helyzetét a globális térben. Érdemes kiemelni továbbá a h) és i) pontokat, amelyekben a dokumentum kiemeli az orosz diaszpóra és orosz nyelv szerepének fontosságát. A második fejezetben megjelenik a „puha erő” (soft power) kifejezés, amely egyértelmű utalásként fogható fel a Geraszimov-doktrínában megfogalmazott indirekt, nem-katonai eszközökre. A harmadik fejezetben említésre kerül az Orosz Föderáció külpolitikai szerepvállalásának információs támogatása. A stratégia szerint Oroszország célja, hogy „eljuttassák a közvéleményhez az objektív információkat Oroszország álláspontjáról, az alapvető nemzetközi problémákkal kapcsolatban, külpolitikai kezdeményezéseiről és lépéseiről, szociális és gazdasági fejlődésének folyamatairól, az oroszországi kultúra és tudomány eredményeiről. Ennek érdekében Oroszország kifejleszti a külföldi közvéleményre való hatásgyakorlás hatékony eszközeit, erősíti az oroszországi és az orosz nyelvű tömegtájékoztatási eszközök pozícióit az információs világtérben, egyidejűleg gondoskodik saját információs biztonságáról”.

A stratégiai dokumentumot elemző Nagy László kiemeli a harmadik fejezetben, hogy Oroszország deklaráltan elítéli az államok belügyeibe való olyan illegális külső beavatkozást, amelynek célja az alkotmányellenes hatalomváltás. A kijelentés iróniája, hogy a koncepció kiadását megelőző években a Kreml számos alkalommal indirekt eszközökkel avatkozott be más országok belügyeibe.

Moszkva kommunikációs eszközeinek objektivitását az elmúlt évtized tapasztalatai igencsak megkérdőjelezhetővé teszik. Geopolitikai érdekeinek biztosítása érdekében gyakran indított olyan dezinformációs kampányokat, amelyek segítségével más országok belügyeibe saját érdekeit szemelőt tartva, közvetett módon avatkozott be. Az orosz befolyás növekedésének leginkább a Varsói Szerződés volt államai, ezek közül is a szomszédos, nagy létszámú orosz diaszpórával rendelkező államok a leginkább kitettek. A közös nyelv használata és a közös származási múlt ugródeszkaként szolgálhat a moszkvai vezetés számára saját befolyásának kiterjesztésében. A posztszovjet térségben a Szovjetunió szétesését követően határon kívül maradt orosz kisebbségeket a Kreml saját üzeneteinek terjesztésére használhatja fel, így nyomást helyezve a helyi államok kormányzataira. A nacionalista érzelmek felkorbácsolására gyakori témaként jelenik meg a rendszerváltások sikertelensége és az ígért gazdasági prosperitás elmaradása, a nagyhatalmi státusz elvesztése, a konzervatív értékek és az ortodox vallás képviselte kapocs Eurázsiával, valamint a forradalmakról festett véres kép ábrázolása. A volt szovjet tagköztársaságok külkapcsolataikban jelenleg is nagymértékben függnek az egykori szovjet anyaállamtól, valamint számos esetben politikai rendszerük gyenge lábakon áll (Fehéroroszország, Ukrajna), ezért a Kreml saját soft power, illetve hard power eszközrendszerének segítségével avatkozhat be belügyi kérdésekbe. Moszkva – a Nyugattal ellentétben – nem tud vonzó gazdasági alternatívát kínálni a környező országok számára, ezért befolyását kénytelen olyan erőszakos módszerekkel fenntartani, amelyekkel kontroll alatt tarthatja a közel-külföldje hatalmi törekvéseit (befagyott konfliktusok fenntartása, dezinformáció). A nyugati országok esetében az oroszok lehetőségei korlátozottak. Az integrációs intézmények következtében létrejövő politikai, gazdasági és katonai környezet elrettentő tényezőként hat a nyers katonai erővel való fenyegetésre (például működik a NATO kollektív védelem elve), ezért az információs műveletek kapnak nagyobb hangsúlyt. Az orosz dezinformáció a nemzetközileg ellenérdekelt országok esetében igyekszik általános bizalmatlanságot kelteni a társadalmi intézményekkel szemben. A manipulatív folyamat első állomásaként az adott ország politikai vezetését gyakran vádolják meg választási csalással, korrupcióval, melynek következtében veszít saját társadalmi támogatottságából. A második fázisban a gazdasági és a piaci szereplők kerülnek célkeresztbe, így megrendítve a lakosság és a befektetők bizalmát az adott állam pénzügyi stabilitásában. Harmadik elemként megjelenik a belső ellentétek felszítása: kormányzati hibák hangsúlyozása, tüntetések szervezése, állami intézményekkel szembeni lejárató kampányok. Végül összeesküvés elméleteket kezdenek el terjeszteni, ezzel megalapozva a dezinformáció által kialakított (ál)valóság „rendíthetetlen” létjogosultságát.

Az orosz manipulációs tevékenység vonatkozásában négy főbb jellemző határozza meg a dezinformáció kereteit:

• Nagy mennyiségű, több csatornán keresztül közvetített tartalom
• Gyors, folyamatos és ismétlődő információáramlás
• Az elkötelezettség hiánya az objektív valósággal szemben
• Az egységes narratíva hiánya

Egy orosz dezinformációs weblap elemzése: news-front.info

Az USA Külügyminisztériuma 2020-ban kiadott jelentése számos olyan szervezetet és személyt sorol fel, amiknek szerepe van, illetve volt az orosz dezinformáció terjesztésében. A jelentésből kiemelném a news-front.info nevezetű portált, amely a Krím-félszigethez köthető irányultsággal alapvetően támogatja az orosz annexiós törekvéseket Ukrajnával szemben. Az oldal érdekessége, hogy kilenc nyelven – köztük magyarul is – oszt meg tartalmakat, illetve a különböző nyelvek között válogatva megbizonyosodhatunk, hogy minden nemzet számára más és más a megosztott (ál)hírek összetétele és témája. Saját elnevezése már önmagában egy beszédtett, amellyel a befogadó réteg számára egy, az „élvonalban lévő” híroldalként definiálja magát. Érdemes megemlíteni, hogy az oldal neve angol és nem tartalmaz semmilyen utalást az orosz érdekekhez való kötődéséről. A három főből álló szerkesztőséget egy oroszbarát krími aktivista, Konstain Knyirik vezeti. Az oldalon publikált cikkeket olvasva számos olyan, az álhírekre jellemző jellegzeteséggel találkoztam, amelyek egyértelműen bizonyítják a dezinformációs szándékot. Az alábbiakban kiválasztottam két, a portálon magyarul megjelent aktuális cikket, amelyeket a közölt üzenet tartalma szerint részletesebben is megvizsgáltam:

„Az ukrán offenzíva a Donbasszban: már csak idő kérdése. Mivel válaszol erre Oroszország? (I.)” Április elején az oldalt az ukrán események újra fellángolásával foglalkozó cikkek tematizálják leginkább. Első pillantásra feltűnő, hogy nincs szerző feltüntetve, illetve az egyetlen hivatkozott orosz nyelvű forrás neve „Antifashist”, amely utal az orosz dezinformáció egy bevett kommunikációs fordulatára, amikor az támadott felett fasisztának bélyegzik. A szöveg nyelvezete informális, gyakran lekicsinylő szavakat használ, ha az ukrán vagy a vele szimpatizáló nemzetközi szereplőkről tesz említést („be kell szállni a bunyóba”, „kéksisakosok szerepében ténykednek majd.”). Oroszország az áldozat szerepét tölti be, míg az ukrán vezetés az agresszor szerepében tűnik fel, amely akármelyik pillanatban megtámadhatja a nagy orosz kisebbséggel rendelkező, önállósult Luhanszki és Donyecki Köztársaságokat. Az ukrán hadmozdulatok taglalása során a szöveg hivatkozik egy Alekszej Leonkov nevű katonai szakértőre, akit – az ugyancsak Kreml érdekeltségbe tartozó SputnikNews oldal kivételével – semmilyen más hiteles felületen nem találtam meg. A cikk a NATO-t, az USA-t és a „Nyugatot”, mint Kijev támogatóit említi, akiket békefenntartóként küldhetnek Ukrajnába.

A következő hírszöveg címe: „Anatolij Vasszerman Biden halálos betegségéről számolt be”. A cikk az amerikai elnök Joe Biden vélt egészségi állapotán keresztül igyekszik az USA-adminisztráció legitimációját rombolni. A szerző hivatkozik Sean Hannity amerikai műsorvezető (Fox News) kijelentésére, miszerint az elnök egészségi állapotát a Fehér Ház titkolja el és helyette a döntéseket egy titkos csoport hozza meg. Hannity, Donald Trump, volt republikánus amerikai elnök egyik fő támogatójaként már többször terjesztett olyan összeesküvés elméleteket, amelyeknek hamissága később beigazolódott. A cikk ezután – a dezinformációs mintáknak megfelelően – választási csalással gyanúsítja meg a jelenlegi kormányzatot, majd az állami működési mechanizmust vonja kétségbe.

Felhasznált irodalom:

• Karlsen, R; Steen-Johnsen, K; Wollebæk, D: Echo chamber and trench warfare dynamics in online debates. European Journal of Communication, vol. 32, 2017.
• Chaudron, Stephane; Eichinger, Henning: Eagle-eye on Identities in the digital world. Publications Office of the European Union, Luxembourg, 2018.
• Paul, Christopher; Matthews, Miriam: The Russian “Firehose of Falsehood” Propaganda Model: Why It Might Work and Options to Counter It. RAND Corporation, Santa Monica 2016. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/perspectives/PE198.html
• Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Magnuson, Madeline; Mendelsohn, Joshua; Marcelino, William; Bega, Adnriy; Winkeman, Zev: Russian Social Media Influence: Understanding Russian Propaganda in Eastern Europe. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2237.html
• Szicherle Patrik: Hogyan küzdjünk a dezinformáció ellen? Magyarország védelme az információs térben. Political Capital, 2018.

Online elérhető: https://politicalcapital.hu/pc admin/source/documents/dezinfo_guide_tanulmany_20181126.pdf

• Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Treyger, Elina: Countering Russian Media Influence. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2740.html
• Szwed, Robert:Framing of Russian-Ukraine conflict in online and social media. NATO Strategic Communications Centre of Excellence, Riga, 2016. online elérhető: https://www.stratcomcoe.org/framing-ukraine-russia-conflict-online-and-social-media
• Nagy László: Az Oroszországi Föderáció külpolitikai koncepciója. Hadtudomány, 27. évf., 1-2 sz., 2017.
• Bauer Kristóf: A „Kremlin Playbook” – Oroszország közép-európai befolyásszerzésének módszertana. Nemzet és Biztonság, 11. évf., 1. sz., 2018.

Címlapkép: PUTYIN, Vlagyimir, Moszkva, 2021. június 19.
Vlagyimir Putyin orosz elnök felszólal a kormányzó Egységes Oroszország párt moszkvai kongresszusán 2021. június 19-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Szergej Karpuhin)

A A dezinformáció szerepe az orosz külpolitikában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Michel Foucher 1946-ban született. A mai napig aktívan dolgozó diplomata és földrajztudós, aki az állami- és földrajzi határok fontosságával kapcsolatban gondolkozik. Legfőbb kutatási területei között megtalálható Európa, Afrika és kis mértékben Ázsia is.

Véleménye szerint a határokról alapvetően kétféleképpen lehet gondolkozni. Egyrészről, lehet úgy tekinteni a Földre és annak országaira, mint nagy egy piacra. Ebből kifolyólag számukra a határok nem jelentenek mást, mint felesleges korlátokat. Ez az elmélet egyre jobban érezhető a mai globalizálódó világban. Másrészről, akiknek nem a gazdaság a legfontosabb, a határok elkerülhetetlenül szükségesek. Ennek oka, az emberek identitásának meghatározásában található. A határok léte az egyének öntudatának és különbözőségeinek meghatározó eleme. Ahogy Foucher fogalmazott, „a határok jelölik a választóvonalat köztünk és köztük, amire egy embernek feltétlenül szüksége van, mert külső tér nélkül nem képes arra, hogy meghatározza önmagát ami esetlegesen bezártsághoz, valamint a mástól való félelemhez vezethet.”

Gondolkodása során leginkább felmerülő téma Európa határainak megfoghatatlansága. Mindennek oka, hogy Európa határait megvizsgálhatjuk földrajzi, történelmi és politikai szemszögből is, de mindig különböző eredményeket kapunk. Véleménye szerint ennek következtében a politikai döntések lesznek azok, amik meghatározzák a határvonalakat, ami egyszerre előny és hátrány is. A földrajzi adottságok alapján nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Jeges-tenger, keleten az Urál hegység, az Urál-folyó és a Kaszpi-tenger, délkeleten a Kaukázus vidéke és a Fekete-tenger, délen pedig a Földközi-tenger jeleneti Európa határát. Történelmi szempontból Európa azon társadalmakat foglalja magába, amelyek a római jogra és a kereszténységre épülnek. Mivel nem lehet meghatározni egy kifejezett határvonalat, amely minden szempontból megfelelő lenne, II. Pius pápa volt az első, aki a másoktól való különbözőségek alapján kezdte meghatározni Európát a törökök legyőzése érdekében. 1918-tól volt a következő nagy lépés Európa számára. Ekkortól ugyanis a diplomácia részévé vált és két politikai ideál jellemezte: az európaiság és az európaizáció. Az első elmélet szerint a civilizációhoz való tartozás számít mérvadónak, míg a második szerint Európát nekünk kell megépíteni a béke érdekében. Ezek után az Európai Unió hozott jelentős változást Európa történelmében, mivel itt már egy közös értékeken alapuló, szerződésekre épülő közösség jött létre.

A probléma napjainkban ott jelenik meg, hogy egyre több állam szeretne részese lenni az EU-nak, miközben nehéz a közös nevezőt megtalálni. Ebből adódóan a közös politika létrehozása csak nehezebb és nehezebb lesz. A legfontosabb kérdés, hogy mit is jelent akkor pontosan európai államnak lenni?

Az integráció során azok, akik a föderációs Európa létrehozásában hisznek, a bővítést a mélyítés akadályának tekintik, akik a folyamatos bővítést tartják szem előtt, azok biztosítékot látnak ebben arra, hogy egy békés egységet hoznak létre. Foucher megemlíti munkájában Jean Monnet elméletét, ami a kezdetekben egy piac létrehozása volt, ami nyitott volt és idővel politika hatalommal is kecsegtetett. Foucher véleménye szerint ez volt az uralkodó elmélet egészen a Brexitig. A másik személy, akit megemlít, az Robert Schumann, aki pont az ellentétjét állítja, miszerint csak olyan államoknak kellene tagnak lennie az Európai Unióban amik hasonlítanak egymásra.

Mi is lehetne akkor a megoldás? Foucher szerint azok az országok, amelyek az EU geostratégiai fontosságát tartják szem előtt, fontosnak tartják azt, hogy Törökország részese legyen az EU-nak, de Oroszország ne. A legkérdésesebb terület ebből a szempontból a Dél-Kaukázus, amire egyelőre senki nem tud választ találni. Akik az identitást és a közös értékeket tartják szem előtt, azoknak Törökország elképzelhetetlen tagállamként, mert muszlim ország. A föderalista felfogás azért nyitott a bővítésre, hogy az európai eszméket is vele együtt terjessze. A franciák, németek, olaszok úgy vélik, hogy az EU kapacitását kéne figyelembe venni a bővítéshez, ami annyit jelent, hogy szünetet kéne tartani a tagfelvételben annak érdekében, hogy megerősítsék az EU-t mint intézményt és a köztes időben kedvező szomszédságpolitikát kell létrehozni, amely a jövőben az érintettek esetében egy esetleges csatlakozáshoz vezethet.

Foucher szerint a legfontosabb lépésként át kellene gondolni és közös nevezőre kellene jutni abban, hogy melyik tagállam milyen szinten tud hozzájárulni az európai projekthez azért, hogy egy működő külpolitikát tudjanak folytatni, amely kifejezi és támogatja a közös érdekeket, értékeket. Mindemellett véleménye szerint meg kell ragadni a lehetőséget, mert ha az alapító tagok nincsenek abban a helyzetben hogy újraformálják a közös politikát és nem cselekednek egységként a jövőben mint EU, akkor esetleg át fogja venni a nemzetközi politikai cselekvést az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország, ami súlyos presztízsveszteséget jelentene Európának.

Foucher szerint az a legfőbb probléma abban rejlik, hogy az EU a történelme során folyamatosan bővült, így eltolódtak a külső határai, ami hátráltatja az önmeghatározást. Itt Immanuel Kant javaslatára utal, ugyanis Kant szerint ahhoz, hogy valaki állampolgárnak érezze magát, szüksége van a szimbólumokra és lehatárolásokra mind időben (történelmi sík), mind térben (terület és annak határai). Foucher erre Törökország példáját említi. Ugyanis ennek az államnak a csatlakozása az EU-hoz az európai közvélemény miatt nem valószínű. Ebből következi, hogy a bizonytalan viszony fenntartása helyett az EU-nak egy mindenki számára világos Törökország-politikát kellene megalkotnia. Így az EU a Törökországhoz való viszonyulásának tiszta megfogalmazásával meghúzhatná az uniós identitás egyik határát.

Foucher úgy véli, főleg Európán belül a határok kevésbé láthatóak a berlini fal leomlása után és abban a pillanatban fedezzük fel újra őket, amikor a biztonság kérdése kapcsán felmerül. A határok, mint az identitás paraméterei el lettek törölve Európán belül azért, hogy szabaddá tegyük a javak, a tőke, a szolgáltatások és emberek áramlását.

Összegezve álláspontját elmondható, hogy napjainkban a tisztázás korszakát éljük és Foucher szerint újra létrejött a kapcsolat a határok meghúzása és a vallás között, így véleménye szerinte ha nem figyelünk, ez további erőszakos vallási reakciókat szülhet.

Írta: Takács Anna

Címlapkép: Athén, 2021. május 31. Görögország, Törökország és az Európai Unió zászlaja leng az athéni külügyminisztérium épületén Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter athéni látogatása alatt, 2021. május 31-én.
(Forrás: MTI/EPA/ANA-MPA/Oresztisz Panajotu)

A Michel Foucher bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hundreds of inmates are about to be set free from prisons all over Europe after serving their sentences. The biggest number of releases is expected to happen in France since the country makes the highest number of convictions for terrorist offenses. Europol stated this issue poses a direct security threat in the European Union. France ranked as the 31st least peaceful European country (out of 36) in 2020. This indicates that France’s battle with islamophobia and jihadist terrorism is far from being over. Terrorism: new questions to an old problem

Terrorism has always been a cheaper and simpler way of destruction compared to conventional warfare. It’s easy to find the hurt, lonely and often excluded people, who would give up anything to demolish a country or an ethnic group. No need for an army or evacuation plan, it’s enough to get a few people with bombs attached to their bodies. These features can characterize terrorism well, but it’s easier to recognize the symptoms when we have a more accurate term to describe this phenomenon.  The problem is we don’t. One reason why there is no direct definition of the term ‘terrorism’ is because it would make it harder to account for publicly approved, organized armed violence. „Terrorism is different from murder, assault, arson, demolition of property, or the threat of the same; the reason is that the impact of terrorist violence and damage reaches more than the immediate target victims”[1] This scheme got even more violent in the past years, famous terrorist expert Walter Laqueur talks about “old” and “new” terrorism. The main thing which differentiates one from the other is that new terrorism indiscriminate when it comes to casualties. There are no defined targets anymore. But from which point in time can we talk about this new approach? The evolution of terrorism can be differentiated into four waves. The First Wave was in the 19th century, the second was from around 1921 to the 1960s when the Third Wave hit, and the Fourth Wave is what we live in today. This phase started with the 9/11 attack in New York. The Fourth Wave of terrorism is the religious justification of killing people, with the use of modern technologies and WMDs. (Weapons of mass destruction)

Based on a report of the International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR) from April 2019 to June 2020, there are an estimated 1414 people held in custody for terrorism-related offenses in ten European countries[2]. Almost fifty percent of them (558) are in French prisons. The report also mentions that the management of these criminals is especially hard as their sentence lengths and backgrounds are different. At the intake of a new male inmate, the authorities have to decide whether to put him into a high-security institution or a different wing of the prison or leave him with other inmates. According to ICSR, the strict separation of female inmates is not yet necessary, based on the so-far available data. The radicalization by high-profile inmates indicates the separation of these people from others, although the growing number of them makes separation harder. When the so-called “high-profile” prisoners are not isolated from the others, radicalization and recruitment are not the only dangerous elements. When a well-known inmate arrives, it is possible that their fellow prisoners would take the chance and assault or murder the convict as a mean of taking revenge for a particular act of terrorism.

Prisons have always been a “center of gravity” for extremists, but recent data shows that the number of re-offenders is on the rise. Belgium observed that inmates do not tend to file a request for early release, because this way they don’t have to agree on probation measures or any condition after their discharge.[3] As an inmate stated, it is not a big deal to be locked up for 5 or 8 years if the person was ready to give up his life for an attack. The problem with the release of such detainees came up last year, after various terrorist attacks attempted by freshly released and radicalized people.  For example, this was the case with 20 years old Sudesh Amman, who carried out a knife attack in Streatham High Road, England in 2020 February. The incident left the attacker shot dead by police, and three people injured. Throughout 2019 and 2020 several attacks were committed on French soil.

While we can see a slight decrease in the number of terrorist attacks in Europe over the last few years, the amount of people sentenced to jail because of terrorist offenses is on the rise. As previously stated, France makes by far the highest number of convictions for terrorist offenses in the European Union.

Macron’s strategy: The New Terrorism Bill

The new terrorist wave in France provides opportunity to the rise of far-right movements. The leader of the right, Marine Le Pen expressed her concerns this April after a French police officer was stabbed by a Tunisian immigrant, residing illegally in the country for a decade. She said that France needs “to expel hundreds of thousands of illegals in France. We need to return to reason. Support our police, expel the illegals, eradicate Islamism.” As of 2020, France has more than 5 million people defining themselves as Muslims, which means around 7% of the population. This number is much likely to grow because of the higher birth rate among Muslim families and migration is still a determinative factor in Europe’s demographics. This factor is important, considering that  82% of the extremist offenders are driven by jihadist ideology. Prime Minister Emmanuel Macron made a promise to stabilize the situation, because French citizens “have a right to a peaceful life”. Many of his opponents questioned this promise, with polls suggesting the 2022 election’s main topic will be security. Macron’s goal is to create an „enlightened Islam” and battle secularism. Last September, the President told in a speech at UN General Assembly, that France’s priority is to stand and fight united against terrorism. On 28 March 2019, the first Agenda was accepted by the UN Security Council to battle terrorism.

From November 2015, an almost two years-long state of emergency was in effect in the country, which came to an end with the New Anti-Terrorism bill. It’s France’s answer in one act: it passed by the General Assembly in 2017 but not the Senate, as it has been sent back for revision after the Constitutional Council declared that it poses a threat to constitutional freedom. The bill would allow authorities to shut down mosques or religious groups when the sharing of a radical ideology is suspected. Members of the government would be able to confine individuals, who can only move inside their hometown and have to report to the police once a day. The divisive parts of this bill got criticized by the United Nations, a humans rights expert stated that these kinds of regulations endanger freedom of movement, privacy and religion, especially for Muslim citizens.

Recent year’s faces the problem that self-radicalized, ever-younger, isolated individuals are the ones committing terrorist attacks, who are completely off the national security’s radars, because they don’t have an extremist background. In comparison, the terrorist attack on Paris in 2015 was committed by jihadists, who had fought in Syria and Iraq as well, therefore were well-known by the authorities. France has certainly made steps: a new position was created in 2019, called the national counterterrorism and intelligence coordinator and +1900 more intelligence officers were recruited. As a sign of hardening anti-terrorism laws, the government plans to use algorithms to monitor not only social media but suspicious online searching history. For example, security services could put someone on their watchlist, when searching the word “beheadings”.

Imprisonment because of “terrorist criminal association” is a term used in cases when a direct correlation between an attack and a person isn’t provable. This verdict is special, only existing in France. This may explain the high number of convictions in the country.

The RIVE and PAIRS initiatives

The country started to fund a set of deradicalization programs for these convicts, radicalized by prison so that it would be easier for them to go back into society. While the rehabilitation process could improve their behavior, the creation and operation of these centers are not cheap. Until the end of 2017 the French government was meant to create 13 residential rehabilitation centers across the country. The Research and Intervention on Violent Extremism (RIVE) program was issued and started in 2016. Until 2018 twenty-two people took part in the program (twelve men and ten women) who were under judicial control. Some of them awaiting trial, some of them already incarcerated. Under the process they worked together with psychologists, psychiatrists and a Muslim chaplain who was also part of the program. The goal of the initiative was to reintegrate these people into society and prevent re-offending. Although RIVE came with undeniable hardships and failures to this day there has been no sign of recidivism among the participants. The RIVE got disbanded after 2018 and has been replaced with the PAIRS initiative. The two programs differentiated in place, staff members, methods and in the selection process as well. It cannot be told in simple one-worded answers whether this form of attempts for disengagement is a success since there are some re-offenders who participated in PAIRS. However, the complete closure of these programs would be contra-productive for sure.[4]

The future of France

The country is definitely on a bumpy road tackling terrorism while maintaining democracy and respecting civil liberties. Prime Minister Jean Castex mentioned that immigration and anti-terrorism policies are certainly connected, however the two areas cannot be managed as one, neither politically nor legally. With Covid-19’s effects slowly weakened in Europe, tensions among the French might be more visible. The terrorism we experience comes with a new approach: “Today’s terrorists don’t want a seat at the table; they want to destroy the table and everyone sitting at it”.”[5] The 2022 elections will decide on France’s new approach.

Bibliography

Matusitz, Jonathan. “Terrorism and Communication”, SAGE Publications Inc, 2013.

European Union Terrorism and Situation Trend Report. Europol, 2020.

Morgan, Matthew J. „The Origins of the New Terrorism” Parameters, XXXIV (1) 2004.

Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[1] Matusitz, Jonathan. (2013) Terrorism and Communication, SAGE Publications Inc, 4.

[2] Belgium, Denmark, England & Wales, France, Germany, Greece, The Netherlands, Norway, Spain, Sweden

[3] European Union Terrorism and Situation Trend Report. 2020, Europol.

[4] Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[5] Morgan, Matthew J. (2004) The Origins of the New Terrorism. Parameters, XXXIV (1), 30-31.

 

Írta: Soltész Anikó

Címlapkép: Rendőrnő elleni késes támadás Franciaországban. Rambouillet, 2021. április 23. A helyszínt biztosítják rendőrök 2021. április 23-án, miután egy tunéziai állampolgár késsel halálosan megsebzett egy rendőrnőt a Párizstól délnyugatra fekvő Rambouillet rendőrőrsén. A támadót a rendőrök lelőtték, ő is belehalt sérüléseibe.
(Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)

A Prison break: France’s problem with its penitentiary system bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„Nem a hatalom, hanem a félelem rontja el az embereket…
A félelem a hatalom elvesztésétől korrumpálja azokat, akik a hatalmat gyakorolják, a félelem a hatalom büntetésétől pedig elrontja azokat, akik a hatalomnak alárendeltek…”

Aung Szan Szú Csí: A félelemnélküliség szabadsága

Február 1-jén hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, Aung Szan Szú Csít és mellette több más vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve fejlődő demokráciát. A főváros utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. Cikkemben megkísérlem bemutatni Burma/Mianmar demokratikus fejlődésének főbb mozzanatait és az ázsiai ország a februári puccshoz vezető útját. Függetlenség és diktatúra

Az 54 milliós Mianmarban (korábbi nevén Burmában)[i] a függetlenségért és a demokráciáért vívott küzdelem hosszú múltra tekint vissza. A korábbi brit gyarmat[ii] 1942-től került japán megszállás alá, amikor a brit közigazgatás összeomlott a japán csapatok gyors előrenyomulása következtében. Habár a japánok több megszállt délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan Burma esetében is kinyilvánították annak függetlenségét, a burmaiak igen gyorsan ráébredtek arra, hogy az újonnan érkezett felszabadítók egy cseppet sem jobbak a korábbi brit gyarmattartóiknál. A háborút megelőzően a Japánban katonai kiképzést kapott Aung Szan tábornok és társai vezetésével erősödött meg az az antifasiszta ellenállási mozgalom, amely vezető szerepet vállalt a megszállók ellen vívott fegyveres harcokban. A brit-indiai hadsereg segítségével 1945 júliusára sikerült kiűzni a Japánokat, azonban Burma ezt követően visszatért a brit igazgatás alá.[iii] Habár a britek szeparatizmus vádjával megpróbálták felelősségre vonni Aung Szánt, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tábornok mind a Burmai Függetlenségi Hadsereg, mind pedig a nép körében hatalmas támogatásnak örvend, ezért vonakodva, de átadták a hatalmat. Mialatt a tábornok a britekkel a tárgyalt, megszervezte a Panglongi Konferenciát, amelyen az országban élő nemzetiségek képviselőivel sikerült megegyezésre jutnia az állam egységének megőrzéséről. A sors fintoraként Aung Szan, a burmai függetlenség atyja a Burmai Köztársaság kikiáltását már nem érhette meg, mivel 1947-ben politikai vetélytársai által végrehajtott merénylet áldozata lett.[iv]

Mióta Burmai Unió néven 1948. január 4-én elnyerte a függetlenségét brit gyarmatosítóitól, az ország szuverén politikai fejlődését alapjaiban határozta meg a fegyveres ereje, a Tatmadaw. A hadsereg minden más intézményt maga mögé utasítva egymaga vitte végbe a függetlenség elnyerése utáni állam- és nemzetépítés folyamatát. A ’48-at követő évtized leginkább a központi hatalom megszilárdításáról, és a Burmai Kommunista Párt által kirobbantott fegyveres felkelés leveréséről szólt.

Számos másik harmadik világbeli államhoz hasonlóan, Burma társadalma is erősen heterogén, és megannyi etnikai ellentéttől terhelt.[v] 1948 óta negyven kisebb-nagyobb, főként etnikai alapon szerveződő fegyveres csoport harcolt a központi kormányzat ellen.[vi] Ezekben az években a burmai hadsereg fontos szerepet töltött be az ország területi integritásának megőrzésében. Viszont maga a hadsereg sem tudott teljes mértékben úrrá lenni azokon az ország peremterületein szerveződő kommunista-; és egyéb, leginkább etnikai alapon szerveződő felkeléseken, amelyek az elkövetkező évtizedek során fokozatosan a helyi mindennapok részeivé váltak.[vii]

Az ország 1962-ig demokratikus köztársaságként működött, azonban ebben az évben szakadás történt az U Nu vezette kormánypártban, és a burmai hadsereg U Ne Vin vezetésével magához ragadta a hatalmat. A napjainkig tartó katonai diktatúra kezdetét voltaképp innen számíthatjuk. Ne Vin a Burmai Szocialista Programpárt (BSzPP) képében egypártrendszert vezetett be, és megkezdődött hadsereg által felügyelt államszocializmus kiépítése. Az átgondolatlan államosítások következtében Burma – amely valaha a világ vezető rizsexportőre volt – rövidesen a világ egyik legszegényebb országává vált.[viii] 1974-ben kihirdetésre került Burma új alkotmánya, valamint választásokat tartottak, amelyek során U Ne Vin államelnökként is megerősítette a hatalmát. A kőkemény katonai diktatúra, a kormánypárt izolációs politikája, és a katasztrofális intézkedések sorozata elszigetelte a fiatal burmai államot, amelynek gazdasága  behozhatatlan hátrányba került a gyorsuló ütemben fejlődő délkelet-ázsiai térségtől.

A 8888-as forradalom

Az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az U Ne Vin és hadsereg által felépített, erőszakkal egyben tartott rendszer ezer sebből vérzik. A Burmai Szocialista Programpárt képtelen volt megoldást találni azokra a problémákra, amelyek szétfeszítették a burmai társadalmat. Habár U Ne Vin az elégedetlenségek hatására fokozatosan feladta politikai hatalmát, a rezsim már menthetetlen volt. A kirobbanni készülő válságot csak tovább súlyosbították az ország peremterületein ismételten kiújuló fegyveres konfliktusok.

1988-ban a rossz gazdaságirányítás, illetve a politikai elnyomás ellen az egész országban tüntetések kezdődtek demokráciát és szabad választásokat követelve. Júliusban U Ne Vin, a BSzPP vezetője, U Szan Ju államfő, és az ország számos más vezetője lemondott. A drámai hangulatú rendkívüli kongresszuson, amelyen a lemondásokat bejelentették, a leköszönő pártelnök kijelentette, el kell dönteni, hogy az országban továbbra is fennmaradjon-e az egypártrendszer, vagy át kell-e térni a többpártrendszerre. Ekkor tette ominózus megjegyzését is, miszerint a katona csak egyenesen tud lőni.[ix]

Augusztus 8-án általános sztrájkot hirdettek és több napon keresztül hatalmas méreteket öltő nyilvános tüntetések zajlottak szerte az országban. A tömegmegmozdulás – amelyre későbbiekben 8888-as forradalom néven hivatkoztak – akkoriban reménnyel kecsegtetett a változást követelő emberek számára. Azonban az éjszaka során a hadsereget kivezényelték, hogy törje le a tüntetéseket, és a katonák fegyvertelenek ezreit lőtték le országszerte.

Tulajdonképpen ekkor kezdődött Aung Szan Szú Csí politikusi pályafutása is. A modern kori Burma „atyjának” tekintett Aung Szan legkisebb lánya hosszú éveken keresztül élt külföldön, ahol filozófiát és politikatudományokat tanult. 1971-ben házasságot kötött Dr. Michael Aris brit tibetológussal, akitől két fia született. 1988 nyarán azért, hogy beteg édesanyját ápolni tudja, visszatért Rangunba, ahol rövidesen az éppen kibontakozó tömegmegmozdulások kellős közepén találta magát. Augusztus 26-án már tömegek hallgatták a Sve Dagon pagoda előtt elmondott beszédét.[x] A híresztelések ellenére – miszerint taposóaknákat és mérges kígyókat rejtettek el az esemény helyszínén – mintegy félmillió ember gyűlt össze vallásra és társadalmi pozícióra való tekintet nélkül, hogy meghallgassák a 43 éves politikusnő beszédét. Az államalapító-nemzeti hős Aung Szan portréjával a háttérben a törékenynek látszó asszony a hadsereg szerepéről beszélt:

„Burma fegyveres erőit még az apám hozta létre és gondozta. Ez [hogy apám hozta létre a fegyveres erőket] nem pusztán szavak kérdése. Ez a valóság. Vannak olyan, az apám saját kezével írt dokumentumok, amelyekben ő részletesen lefekteti, hogyan legyen a hadsereg megszervezve és felépítve. Nos, milyen célkitűzéseket jelölt ki az apám a hadsereg számára? Hadd olvassam fel az egyiket:

«A [burmai] fegyveres erők ezért a nemzetért, és ezekért az emberkért lettek létrehozva, és ennek egy olyan erőnek kell lennie, amely tiszteli és becsüli az embereket. Viszont ha a fegyveres erőket az emberek meggyűlölik, akkor hiábavalónak bizonyulnak mindazok a célok, amelyek mentén a szervezet fel lett állítva.»”

Az ingatag belpolitikai helyzetben mindaddig háttérbe húzódó Tatmadaw vezérkara 1988. szeptember 18-án Szo Maung tábornok vezetésével nyílt fellépésre szánta el magát: a felkelést kegyetlenül vérbe fojtotta, majd magához ragadta a hatalmat.[xi] Az áldozatok számát néhány száz és tízezer közé teszik.[xii] Az Aung Szan Szú Csí vezette ellenzék ezekben a válságos napokban alapította meg a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) pártot, amely a mai napig a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás. A hadsereg rövidesen Burma jelentős részére katonai igazgatást vezetett be és felfüggesztette a hatályos (1974-es) alkotmányt. A közigazgatást a katonaság által irányított szerv, a meglehetősen orwelli névvel rendelkező Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) felügyelte, amely drákói szigorral vonta ellenőrzése alá a burmai emberek mindennapjait:

„Ám manapság már a vendégszeretet sem ilyen egyszerű dolog. Azon túl, hogy a magas élelmiszerárak miatt a legtöbb ember ódzkodik attól, hogy barátainak terhére legyen, ahhoz, hogy valaki más házában éjszakázzon, már nem elég a barátság, a jó társaság és egy kényelmes fekhely. A vendégeknek időben el kell dönteniük, ha éjszakára is maradni akarnak, mert ezt este kilenc óráig jelenteniük kell a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsnál. Ha valaki elmulasztja «leadni a vendéglistát», annak pénzbírság vagy börtönbüntetés lehet a következménye mind a vendég, mind a vendéglátó esetében. Senki sem hagyhatja el az otthonát éjszakára anélkül, hogy ne értesítené a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsot és annak a települések a Tanácsát is, ahol az éjszakát tölteni szándékozik. A hatóságnak jogában áll ellenőrizni bármikor az éjszaka folyamán, hogy nincsenek-e bejelentetlen vendégek a háznál, illetve nem hiányzik-e igazolatlanul valamelyik családtag. Azok az otthonok, amelyek az NLD tagjait vagy szimpatizánsait fogadják be éjszakára, igen gyakori «vendégellenőrzéseknek» vannak kitéve mostanában.”[xiii]

A diktatórikus rendszerekre jellemző módon a hatalom bizalmatlanul és ellenségként tekintett a lakosságra, amely így az élet szinte minden területére kiterjedő biztonsági ellenőrzés alatt élt. Ebből adódóan az állampolgárok jogai szigorú korlátok alá estek. A lakosság megtörése és elrettentése céljából a katonai junta maximálisan elnyomta a civil társadalom önszerveződését; a szervezett véleménynyilvánítás szigorú korlátozásra került; valamint a hatóságoknak lehetőségük nyílt a magánszféra súlyos megsértésére, amely akár preventív vagy titkos letartóztatásokhoz vezetett. Az államapparátus és a biztonsági szervek teljesen át voltak politizálva, és az uralkodó katonai junta kiszolgálóivá váltak. Az ország peremvidékein élő kisebbségi népcsoportoknak tett gesztusként a katonai vezetés 1989-ben az ország nevét a történelmi Burmai Unióról Mianmari Unióra változtatta. A névváltoztatást az ENSZ elismerte, de számos nyugati ország – főként politikai okokból – mind a mai napig kitart az ázsiai ország régi elnevezése mellett.[xiv]

A hadsereg hangsúlyozva a kényszerintézkedések átmeneti jellegét, a politikai rend és a közállapotok helyreállításának szándékával magyarázta a puccsot. Ezzel párhuzamosan többpárti választásokat ígért, amelyeket nem kis meglepetésre 1990 májusában meg is tartott. A katonai vezetés döntésében az is közrejátszhatott, hogy az országnak szánt nyugati segélyeket a puccsot követően visszatartották. Azzal, hogy látszólag elkötelezték magukat a demokratikus fejlődés mellett, megkísérelhették a segélyezés újraindítását. Másrészről a választási procedúra már nem hordozott számottevő kockázatot a hatalmi elit számára, amely biztos volt abban, hogy át tudja menteni a hatalmát a választások utáni időszakra.[xv] A választásokon Aung Szan Szú Csí pártja, az NLD 489 képviselői helyből 392-t megszerezve fölényes győzelmet aratott. Azonban a katonai junta érvénytelenítette a választások eredményét és megtagadta a hatalom átadását. Aung Szan Szú Csít háziőrizet alá vonta, sok párttagot pedig bebörtönöztek. Felajánlották a szabadon bocsátását, ha elhagyja az országot, de a politikusnő ezt megtagadta. Kétségbeesett küzdelme ezekben az években széles körű nemzetközi elismertséget hozott a számára. Külföldön majdnem olyan tisztelet és csodálat övezte, mint Nelson Mandelát, mivel a katonai hatalom idején közel másfél évtizednyi házi őrizetet kellett elszenvednie. 1989 júliusa és 1995 októbere, 2000 szeptembere és 2002 májusa, valamint 2003 szeptembere és 2010 novembere között volt bezárva. Habár a katonai junta többször is kiengedte, rövid időn belül a „saját biztonsága érdekében” ismét házi őrizetet rendelt el számára.[xvi]

1997-ben a férjénél rákos betegséget diagnosztizáltak. Mivel a hatóságok nem engedték meg, hogy a férje Burmába utazhasson, Aung Szan Szú Csí pedig nem akarta elhagyni a hazáját attól félve, hogy többé nem térhet vissza, 1999-ben a férje úgy halt meg, hogy nem találkoztak újra.[xvii] Mindezek közben sovány vigaszt jelentett számára, hogy háziőrizete alatt megkapta a Thorolf Rafto-emlékérmet (Norvégia), a gondolkodás szabadságáért odaítélt Szaharov-díjat, 1991-ben pedig Nobel-békedíjjal tűntették ki, amelynek 1,3 millió dolláros honoráriumát egy londoni székhelyű, a burmai népet megsegítő egészségügyi és oktatási alap létrehozására fordította. A katonai junta nem tudta őt elhallgattatni sem otthon, sem külföldön, tekintve, hogy a meggyilkolt legendás tábornok, Aung Szan lánya. Ezekben az időkben írta meg egy japán napilapnak azokat a néhol drámai, néhol viszont egészen vidám hangvételű leveleit, amelyek később Levelek Burmából címmel könyv formátumban is kiadásra kerültek.

A ’80-as, ’90-es évek viharos fordulója után a katonai uralom stabilizálódott. Habár továbbra is minden fontosabb pozíciót katonatisztek töltöttek be, mégis a vezető szervezetek tagságát megfiatalítottak és zömmel a negyvenes-ötvenes éveikben járó főtisztekkel és tábornokokkal töltötték fel. Az Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) hivatalosan 1997 novemberében oszlott fel, funkcióit a 19 tábornokból álló Béke és Fejlődés Tanácsa (SPDC) vette át. Elnöke Szo Maung visszavonulása után a rangidős Than Sve tábornok lett.[xviii]

Az 1990-es évek újabb váratlan fordulatot hoztak, amikor Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy véget vetnek az ország több évtizedes önkéntes elszigeteltségének. Sok minden közrejátszott ebben. A katonai vezetők külföldi útjaik során minden bizonnyal szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy országuk az évek során hihetetlen mértékben lemaradt, és a lakosságuk elszegényedett az egyre növekvő ütemben fejlődő Délkelet-Ázsia többi államától. A másik ok pedig a geopolitikai tényezőkben keresendő. Mianmar 1997-es az ASEAN-hoz való csatlakozásával lépett rá a politikai változás útjára. Habár 1990-es választási eredmények figyelmen kívül hagyása, és az ellenzék bebörtönzése miatt a nyugati országok szigorú szankciókkal próbálták elszigetelni az országot, az ASEAN elszigetelés helyett mégis tagságot ajánlott fel Mianmarnak azért, hogy megvédje attól, hogy India és Kína kiterjessze rá a befolyását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió nyomásgyakorlással igyekezett eltántorítani az ASEAN-t Mianmar felvételétől, amely a szervezet belügyeibe való súlyos beavatkozásnak tekinthető.[xix] Az Európai Unió még azt is felvetette, hogy Mianmar csatlakozása esetén bojkottálni fogja az Ázsia-Európa Találkozót (ASEM).[xx] Végül Washington és Brüsszel belenyugodott Mianmar felvételébe, viszont kijelentette, hogy az ASEAN-t felelősnek fogja tartani a Mianmarban lezajló reformfolyamatot illetően.

„Sáfrányos forradalom” és út a demokrácia felé

2007 augusztusában a növekvő üzemanyagárak miatt szórványosan kialakuló tiltakozások a 45 éve fennálló katonai diktatúrával szembeni többezres tüntetésekbe csaptak át. Még az év májusában 59 ázsiai állami vezető – a kontinens szinte valamennyi országának képviseletében – levélben szólította fel Than Svét, hogy bocsássa szabadon a politikai foglyokat, s vegye fel a tárgyalásokat Szú Csíval és az ellenzék többi vezetőjével.[xxi] Az augusztusi tiltakozásoknak különös jelentőséget adott az, hogy az amúgy politikával nem foglalkozó szerzetesközösség elutasította a tábornokok adományait, amely a helyi buddhista kultúrában az áldás megtagadásának és a hívek gyülekezetből való kitaszításának a szimbóluma. A szerzetesek rövidesen egyre nagyobb számban jelentek meg a tiltakozók között, majd ők lettek az utcai megmozdulások fő hangadói. A tüntetéssorozat az ő ruhájukról kapta a „sáfrány” jelzőt.[xxii]

Az utcán felvonuló szerzetesekhez rövidesen tízezres tömegek csatlakoztak a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból. Mindez rávilágított arra, hogy a rendszer társadalmi elfogadottsága közel sem olyan magas, mint ahogy azt a kormányzat igyekezett elhitetni. A katonai junta – szokásához híven – a helyzet kezelése érdekében kizárólag karhatalmi eszközöket vett igénybe a többnyire békésen tüntető tömegekkel szemben. A helyzet akkor vált kellemetlenné, amikor szeptember 27-én Rangunban az egyik tűntetés feloszlatása során a katonák közvetlen közelről agyonlőtték Nagai Kendzsi japán újságírót, akinek a haláláról készült felvételek bejárták a világot.

A gondok csak tovább szaporodtak, amikor 2008 májusában a Nargis nevű trópusi ciklon helyenként akár 215 km/h sebességű széllökésekkel csapott le az Iravádi rendkívül sűrűn lakott deltavidékére. Mianmar történetének legnagyobb természeti katasztrófája mintegy 138 ezer halálos áldozatot követelt, valamint 1,5 millió embert tett földönfutóvá.

Végül a kormányzatra nehezedő külső, és belső nyomás vezethetett oda, hogy Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy befejezik a régóta készülő új alkotmányt, amit a ciklon okozta természeti katasztrófa ellenére még ugyanabban a hónapban egy erősen manipulált népszavazáson vittek keresztül. Az új alkotmány értelmében 2010-re írtak ki törvényhozási választásokat. Az alkotmány kimondta, hogy a törvényhozás tagjainak negyedét a fegyveres erők főparancsnoka jelöli ki, amely gyakorlatilag vétójogot jelentett az alkotmány megváltoztatásának kísérleteivel szemben. Ezen felül az elnök, az alelnök, a védelmi miniszter, a belügyminiszter, a határvidék ügyeivel foglalkozó miniszterek egytől-egyik csak a katonák jelöltjei lehettek.[xxiii] A 2010-es „félrendszerváltás” tehát a katonai elit szempontjából kettős célt szolgált: egyrészt levezetni a társadalomban halmozódó belső feszültségeket azzal, hogy a civileket is bevonja a törvényhozásba, másrészt a rendszer – habár korlátozott mértékben, de képessé vált nyitni a nyugat felé a demokratizálódás látszatával. Ezáltal diverzifikálni tudta külkapcsolatait, különösen a Kína jelentette hatalmi túlsúly ellensúlyozása érdekében.[xxiv]

Eközben a nyugaton rendkívül népszerű Aung Szan Szú Csí háziőrizetét megszüntették 2010 novemberében, majd legálisan visszatérhetett a burmai politikai életbe.[xxv] A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként 2012. évi időközi választásokon mandátumot szerzett a parlamentben, majd nagy többséggel nyerte meg a 2015-ös választásokat.[xxvi]

Úgy tűnt, ez a fajta stratégia beválhat. Thein Szein, az alkotmányos reformot követő első elnök (2011-2016) több alkalommal is találkozott Barack Obama amerikai elnökkel és Hillary Clinton külügyminiszterrel, akik támogatásukról biztosították a mianmari demokratikus átmenetet. A 2015. évi választásokon győztesként kikerülő Szú Csí az ország elnöke jogszabályi korlátok miatt nem lehetett, mivel az addigra elhunyt férje és gyermekei is külföldi állampolgárok. Ezért az elnöki hivatalt irányitó államtanácsosi tisztséget alkották meg a számára, illetve a külügyminiszteri posztot is magáénak tudhatta.[xxvii

Rohingya-krízis és hatása[xxviii]

A 2015-ös választásokat követő optimista hangulat nagyjából másfél évig tartott. 2016 októberében, és 2017 augusztusában az Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg (ARSA) több ízben is összehangolt fegyveres támadást hajtott végre a délnyugati Rakhine (más néven Arakán) államban található rendőrállomások ellen. A támadások, melyeknek 24 ember esett áldozatául (2016-ban kilenc katona, 2017-ben tizennégy katona és egy hivatalnok), kivívták a központi kormányzat haragját. A fegyveres erők válasza a muszlim vallású rohingya etnikum ellen irányuló tisztogató hadjáratok sorozata lett, amelyek következtében egyes becslések szerint legalább 700 ezer, de akár az 1 millió főt is meghaladó rohingya kényszerült elhagyni az otthonát.[xxix] Habár maga a konfliktus gyökerei a brit gyarmati időkre nyúlnak vissza, szomorú emlékeztetője annak, hogy még a XXI. században is előfordulhatnak egy-egy vallási és/vagy etnikai közösség ellen célzottan elkövetett népirtások.

A katonai klikknek kimondottan jól jött az, hogy a nemzetközi közösség a rohingyák ellen elkövetett attrocitásokkal kapcsolatban a külföldön igen jól ismert Aung Szan Szú Csítól várt magyarázatot. Sokan zavartan és csalódottan vették tudomásul, hogy a Nobel-békedíjjal is kitüntetett politikusasszony nem emelt szót a rohingya kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet igazgatója, Kenneth Roth így fogalmazott:

„Aung Szan Szú Csí csalódást okozott. Mivel tisztában van azzal, hogy a hadsereg fogja eldönteni, indulhat-e az elnöki posztért, tartózkodott a visszaéléseket bíráló kijelentésektől. És tekintve, hogy a kiszolgáltatott és hontalan rohingyák igencsak népszerűtlenek Burmában, nem volt hajlandó felszólalni a védelmükben, amikor erőszakos támadások érték őket.”[xxx]

A 2014. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint az 54 millió fős Mianmar lakosságának 89%-a buddhista, és mintegy 4%-a muszlim vallású. A népesség 68%-át a buddhista burmaiak (más néven bamarok) alkotják. A többséget kitevő buddhista közösség tagjai hagyományosan betolakodóként tekintenek a Bangladessel szomszédos tartományban élő muszlim közösségekre. Mivel a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt szavazói a társadalom többségét alkotó buddhista bamarok közül kerülnek ki, és a rohingyákkal szembeni ellenséges érzések annyira erősek, a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt pusztán politikai okok miatt nem vállalkozott a támadások elítélésére. Másrészt nem kívántak szembekerülni a rohingyaellenes akciók során hangadó buddhista vallási elittel sem. Habár a nemzetrészek közötti megbékélés és a békés, demokratikus fejlődés eszméje komoly eleme a párt politikai identitásának, szomorú módon a Szú Csí vezette NLD a rohingya közösség védelmében nem merte felvállalni ezt a súlyos társadalmi problémát.[xxxi] Végül mindez a politikusasszony nemzetközi megítélésébe került.

Amit a tábornokok hosszú évtizedek alatt nem tudtak elérni, az egyszeriben valósággá vált. A pár évvel korábban még világszerte ünnepelt, és az emberi jogok ikonjaként méltatott Szú Csí egyszeriben vált hiteltelenné, és komoly bírálatokat kapott a nemzetközi közvéleménytől. Habár a 75 éves politikusasszony az NLD élén 2020 novemberében ismételten magas fölénnyel nyerte meg a választásokat, a tábornokok szemében egy elhasználódott és feleslegessé vált figura lett.[xxxii] Eközben a rohingyákkal szemben elkövetett genocídium egyik fő elkövetőjeként számon tartott Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök pozíciója a hadsereg élén tovább erősödött.

Epilógus – egy elképzelt demokrácia vége

2021. február 1-én hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve épülő demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-i választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta a választásokat, és a hadseregnek szükséges volt közbe lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni.

A februári katonai hatalomátvételt követően az eleinte szórványosan kialakuló megmozdulások nyomán az utcák csataterekké változtak az ország több városában. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala honlapján található információk szerint június 11-ig legalább 860 fő esett az országban tomboló erőszak áldozatául, valamint mintegy 4804 fő van jelenleg is őrizetben.

A demokratikusan megválasztott kormánypártot  ̶ amely a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás Mianmarban  ̶  a hatalomból való kiszorulás és a megszűnés fenyegeti.

A letartóztatott pártvezető-államtanácsos Aung Szan Szú Csí-t  ̶  ha minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek találják  ̶  korrupció vádjával akár 25 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetik. Ez azt jelentené, hogy az idén 75 éves politikusasszony életének hátralévő részét rácsok mögött kényszerülhet eltölteni.

Lehet-e félni a demokráciától?

További hivatkozott irodalom

Anderson, B. (2006). Elképzelt közösségek, Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Aung Szan Szú Csi. (2014). Levelek Burmából. Méry Ratio.

Balogh, A. (2016). DÉLKELET-ÁZSIA TÖRTÉNELME 1945-től napjainkig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Beech, H. (2014. 7 21). Burma’s Shame. TIME Magazine, old.: 26-35. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=9&sid=41b513a9-151c-4b97-bf1a-8574b05e940c%40sessionmgr4008

Cohen, S. B. (2015). Geopolitics – The Geography of International Relations (Third Edition. kiad.). London, UK: Rowman & Littlefield.

Crosby, K. (2014). Theravada Buddhism : continuity, diversity and identity. Oxford: Wiley Blackwell.

Háda, B. (2010. október). Két választás Mianmarban – a katonai diktatúra húsz esztendeje. Nemzet és Biztonság, 26-37. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/hada_bela-ket_valasztas_mianmarban_____a_katonai_diktatura_husz_esztendeje.pdf

Háda, B. (2017. szeptember 18). A rohingyák elleni fellépés háttere és összetevői Mianmarban. Stratégiai Védelmi Kutatóközpont. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/svkk-elemzesek-2017-22-a-rohingyak-elleni-fellepes-hattere-es-osszetevoi-mianmarban-hada-b.original.pdf

Háda, B. (2021. február 3). A 2021. évi mianmari katonai hatalomátvétel háttere. Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/SVKI_Elemz%C3%A9sek_2021_5_A%202021.%20%C3%A9vi%20mianmari%20katonai%20hatalom%C3%A1tv%C3%A9tel%20h%C3%A1ttere_(H%C3%A1da%20B.).%20pdf.pdf

Mahbubani, K., & Sng, J. (2020). Az ASEAN-csoda. Budapest: Antall József Tudásközpont.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Skilton, A. (2013). A buddhizmus rövid története. Budapest: Damaru Könyvkiadó – A Tan Kapuja.

Steinberg, D. I. (2010). Burma / Myanmar : what everyone needs to know. New York: Oxford University Press.

Thawnghmung, A. M., & Furnari, M. (2019). Anti-state armed groups in Myanmar: Origins, evolution and implications. In B. Schreer, & A. T. Tan (szerk.), Terrorism and Insurgency in Asia : A Contemporary Examination of Terrorist And Separatist Movements (old.: 133-146). Abingdon, UK: Routledge.

Tóth, J. (Szerk.). (2016). Világföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://mersz.hu/hivatkozas/m27v_648_p2#m27v_648_p2

Yahuda, M. (2019). The International Politics of the Asia-Pacific (Fourth and Revised Edition. kiad.). Abingdon, UK: Routledge.

Yates, R. (2019). Understainding ASEAN’s Role in Asia-Pacific Order. Bristol, UK: Palgrave Macmillan.

[i] Elemzésemben egyaránt használom a Burma és a Mianmar elnevezéseket. Az ország nevét 1989-ben változtatták meg Burmáról Mianmarra. Ezért az 1989 előtti események leírásánál következetesen a Burma, Burmai Unió; míg az azt követő időszakok bemutatásánál a Mianmar, Mianmari Szövetségi Köztársaság elnevezéseket használom az országra.

[ii] A brit gyarmati időkről érdekes képet fest George Orwell Tragédia Burmában (Burmese Days) c. magyarul is olvasható korai regénye. Orwell 1922 és 1927 között rendőrtisztként 5 éven keresztül szolgált Burmában.

[iii] Tóth 2016

[iv] Aung Szan Szú Csi, 2014. 11.o

[v] Az Iravádi (folyó, angolosan írva: Irrawady) völgyében és deltavidékén tömörülő Mianmar népességének legnagyobb részét (68%) az országot meghódító burmaiak, vagy más néven bamarok alkotják. További jelentős államalkotó népcsoportnak tekinthetőek a san (9%), a karen (7%), a rakin (4%), a kínai (3%), indiai és mon (2-2%) etnikumok, melyek főképp az ország peremterületein élnek. A népesség túlnyomó többsége a buddhista (89%), keresztény (4%), muszlim (4%), valamint egyéb, főként törzsi vallásokat (3%) követi. Forrás: Tóth (2016)

[vi] Thawnghmung & Furnari 2019, 133.o

[vii] Háda 2010, 26-27.o

[viii] Tóth 2016

[ix] Aung Szan Szú Csi 2014, 111-112.o

[x] Uo. 15-16.o

[xi] Háda 2010, 27-28.o

[xii] Aung Szang Szú Csi 11.o

[xiii] Uo. 58-59.o

[xiv] Háda 2010, 27-28.o

[xv] Uo. 28.o

[xvi] A háziőrizetből való elengedése után nem egy olyan eset volt (1996, 2002), amikor vélhetően a junta által felbérelt tömegek támadták meg az NLD autókonvoját, amelyben Aung Szan Szú Csi is utazott. Röviddel az incidens után a junta „saját biztonságára érdekében” újra háziőrizetbe helyezte. A hatóságok az eseteket soha nem vizsgálták ki. Forrás: Aung Szan Szú Csi, 17.o

[xvii] Uo. 17.o

[xviii] Háda 2010, 29.o

[xix] Yates 2019, 231-232.o

[xx] Uo. 233.o

[xxi] Háda 2010, 36.o

[xxii] Uo. 36.o

[xxiii] Háda 2010, 36-37.o

[xxiv] Háda 2021, 2.o

[xxv] Aung Szan Szú Csi 18-19.o

[xxvi] Háda 2021, 2.o

[xxvii] Uo.

[xxviii] A cikknek nem célja a rohingya közösség ellen elkövetett attrocitások okainak és körülményeinek részletes bemutatása, ugyanakkor a téma szempontjából mindenképp említést érdemel.

[xxix] Thawnghmung & Furnari 2019, 142-144.o

[xxx] Mahbubani & Sng 2020, 245.o

[xxxi] Háda 2017, 4.o

[xxxii] Háda 2021, 3.o

Címlapkép: Mianmari puccs. Rangun, 2021. február 21.
A katonai hatalomátvétel ellen tiltakozó tüntetők a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsos (kormányfő) fényképét a magasba tartva vonulnak Rangunban 2021. február 21-én. A mianmari hadsereg február első napján, az új parlament megalakulása előtt pár órával vette át a hatalmat, és letartóztatta az országot vezető politikusokat, köztük a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsost (kormányfő) és Vin Mjin államfőt. A tüntetők a polgári kormányzás visszaállítását, az őrizetbe vettek szabadlábra helyezését és a katonáknak kedvező alkotmány eltörlését követelik.
(Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

A Lehet-e félni a demokráciától? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Előzmények Tito Jugoszláviája

A második világháború szovjet érdekszférájából kiemelkedett Jugoszlávia, mint a sztálini eszméktől eltérő és bár a szocialista gazdasági rendszerben működő, mégis a nyugati befektetők számára nyitott gazdasági rendszert működtetett. Ezt az önállóságot többek között annak is köszönhették, hogy a Tito vezette kommunista partizán mozgalom lényegében maga szabadította fel a Balkán rájuk eső részét a német és kollaboráns erőktől. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács által kidolgozott program egy föderalista alapokra helyezett államot vázolt fel. A tagköztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora szabad társulási joggal rendelkeztek, tehát akár az elszakadás lehetősége is nyitott volt számukra. Szerbián belül pedig létrehoztak két autonóm régiót,  Vajdaságot és a számunkra fontosabb Koszovót, ezek azonban ekkor még csak részleges autonómiával bírtak, mozgásterük nem volt egyenlő a tagköztársaságokéval. Tito a föderáció létrehozásakor gondosan ügyelt arra, hogy a ne egy teljesen központosított, egy adott etnikum által dominált államszerkezetet hozzon létre. Ismerte a térség múltját és jól tudta, hogy az új föderáció egyik fő gyengesége lehet a túlzott centralizációra adott nacionalista reakció a tagköztársaságok részéről, ami a felbomláshoz vezető egyenes út (mint ez később majd látható is lesz). Így Tito a kommunista internacionalizmus köntösében hozta vissza a régi délszláv identitást, aminek korábban is azt a szerepet szánták, hogy egységesítse a régió népeit.

Az említett önállóság több szempontból is megnyilvánult. A Kominform 1948. júniusi határozata után a Szovjetunió és a kommunista blokk országai minden formális kapcsolatot megszakítottak Jugoszláviával. Persze a félig nyílt és ismert találkozók és egyeztetések folytatódtak tovább a szovjetek részéről, például az 1956-os magyarországi események kapcsán. Emellett az állam részesült a Marshall segélyből, és az 1960-as években elkezdett piaci elemeket is beépíteni a gazdaságba. Az ország egyik központi tagja lett az el nem kötelezettek mozgalmának, ami a bipoláris megosztottságtól távolmaradó államokat tömörítette magába, ezzel is kivonva magát a szovjet érdekszférába való betagozódás alól. A föderalizmus erősítése és a centrális irányítás kiküszöbölése végig kísérte a titoi politikát. Az albán-kérdés így mindig jelen volt, hiszen a jelentős albán népesség igyekezett elérni a köztársasági státuszt. A szerbek megbékítése érdekében csak a fokozatos jogosultsági körök kibővítésével juthatott előre Tito, úgymint az albánság helyi és szövetségi intézményekbe való bevonása. Ennek csúcspontja az 1974-es alkotmánymódosítás, ami erősítette a föderalista jelleget és erős, majdnem a köztársaságokkal azonos jogokat, saját parlamentet, oktatást és közigazgatást adott Koszovónak. A megnövekedő külföldi adósság és az infláció nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat, különösen a lemaradt és fejletlen Koszovót. A helyzetet tovább súlyosbította Tito 1980-ban bekövetkezett halála, ami az első állomása volt Jugoszlávia szétesésének.

A dezintegráció folyamata és főbb állomásai

Tito halálával elveszett az a fajta politika, ami az egységes délszláv állam ideológiáját képviselte, ezen tovább rontott a magas infláció és annak hatásai. Mindezek eredményeképpen megerősödtek a nacionalista és önrendelkezés párti irányzatok az egyes tagállamokban. Ez alól a szerbek sem jelentettek kivételt, akik között megjelent a történelem során többször is előkerülő Nagy-Szerbia ideálja, ami egy államba fogja össze a szerbeket függetlenül attól, hogy Jugoszlávia mely területén helyezkednek el. Ez persze egy abszolút szerb hegemóniát követelt meg, egy centralizált vezetéssel, aminek a többi köztársaság nem kívánt a része lenni. A szerb dominancia élharcosa Szlobodan Milosevics volt, aki a 80-as évek elején Szerbiai Kommunista Szövetség elnökeként, majd az 1989-ben elnökként képviselte a szerb érdekeket. 1989 júniusában a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott beszédében tovább tüzelte az indulatokat, és a szerbség védelmére és egyesítésére tett ígéretet.[1]

A függetlenedési törekvések egyre jobban felerősödtek. A tagköztársaságok a közösségből igyekeztek kikerülni, a területükön élő szerb lakosság pedig ellenkezőleg, az általuk belakott részt kívánta bent tartani a szerb fennhatóság alatt. Először a szlovénok és a horvátok kiáltották ki függetlenségüket 1991-ben, majd ezen évben Macedónia is (ma Észak-Macedónia). A Jugoszláv Néphadsereg azonnal a műveleteket indított a határok megszilárdítására, megakadályozva ezzel a szerb népesség más államba kerülését. A leggyorsabban Szlovéniában értek véget a harcok, mivel itt a lakosságban nem volt releváns arányban a szerb népesség, így nem is lehetett a helyiek támogatására számítani, továbbá ez volt a legmesszebbi tagállam Belgrádtól és nehezen volt fenntartható a harc. Ez a gyors lefolyás nem jellemezte a horvát és boszniai harcokat, melyek egészen 1995-ig elhúzódtak, és egy rövid ideig a szövetséges bosnyák és horvát fél egymással is harcolt. Mindkét államban a helyi szerbek népszavazással Szerbiához kötötték magukat, ez Horvátország esetében csak déli és dél-keleti részeket érintette a Krajinai Szerb Köztársaság formájában, míg a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina teljes területét lefedte. A szerb fél végül meggyengült az elhúzódó harcok és a nemzetközi elszigetelődés miatt, így 1995-ben a horvátok a Vihar hadművelet keretében elfoglalták a Krajinát. Az Egyesült Államok közvetítő szerepének fontos szerep jutott a konfliktus megoldásában. Az amerikai erőfeszítések és a nemzetközi nyomás hatására megkezdődött tárgyalások végén Alija Izetbegovic bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milosevics szerb elnök aláírták a daytoni egyezményt 1995. november 20-án, amely egyben a háború lezárását is jelentette.

A koszovói függetlenség történelmi háttere

A második világháború alatt a megszálló olaszok támogatták a Nagy-Albánia tervét és Koszovót Albániához csatolták. A megszállás alatt a szerbek ellen etnikai tisztogatás indul, ezeket a sérelmeket torolják meg majd az albánokon 1999-ben. A háború végével a terület elvették Albániától és bár a délszláv egység kommunista köntöse elfedte, de a nemzeti érzelmek megmaradtak a koszovói albánok köreiben. Az 1974-es új alkotmány az autonómia új szintjét jelentette, ez azonban megerősítette a nemzeti öntudatot, ami Tito halálát követően tüntetések sorozatában öltött testet, önállóságot követelve. A 60-as és 70-es évek demográfiai robbanása és a kivándorló szerb lakosság következtében, egy szinte tiszta etnikumú államalakulat körvonalazódott ki. Így a szerbek aggodalommal nézték az 1981-es tüntetéseket. Az elszakadási törekvéseket az 1989-es alkotmánymódosítással próbálták gátolni, amiben megfosztották Koszovót autonómiájától, ezzel megkezdte tetőzését a Milosevics -féle centralizálódás. A teljes biztonsági és katonai apparátust szerb felügyelet alá vonták, az oktatási és közigazgatási rendszerrel egyetemben. Az egyes megmozdulásokat rendre elfojtották a szerb rendőri alakulatok és hatalmas tisztogatásokat hajtottak végre a közintézményekben, ahonnan teljesen kiszorultak az albánok. A lehetetlen helyzet sokakat kényszerített kivándorlásra. Ez által erősödött a külföldi diaszpóra, amely a hazai ellenállás, és a központi szerb egészségüggyel és oktatással szemben létrehozott párhuzamosan működő szervek pénzelésében jelentékeny szerepet vállalt.

1. ábra: Koszovói népesség növekedése. (Forrás: https://www.worlddata.info/europe/kosovo/populationgrowth.php)

A koszovói albánok, látva a Boszniában zajló háborút és annak hatásait, kérvényezték a területük ENSZ védnökség alá helyezését és a Boszniára érvényes repüléstilalmi zóna kiterjesztését, de ezt elutasította a nemzetközi szervezet. A békés ellenállás lehetősége egyre hatástalanabbnak tűnt, az agresszív fellépést támogató albánok létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (továbbiakban UCK-t), ami félkatonai szervezetként jött létre, és albán önvédelmi erőként határozta meg magát. Kisebb támadásokat és merényleteket hajtottak végre a szerb rendőri és katonai szervek, valamint a szerb szimpatizáns albánokkal szemben. Az albán fegyveres csoportok számának és tevékenységének növekedésével exponenciálisan nőtt a bevetett biztonsági erők száma és a retorziók súlyossága is, aminek sokszor a civil albánok estek áldozatául. A kezdetben gerilla hadviselést alkalmazó UCK végül már nyílt harcot is felvállalt a Jugoszláv Hadsereggel és a rendőri alakulatokkal. A szerbek terrorellenes akciói a lakosság körben menekülthullámot indítottak el. Ez, valamint az elkövetett atrocitások a nemzetközi közösség figyelmét ráirányították a konfliktusra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1199-es határozata mindkét felet a békés rendezésre szólította fel. Milosevics engedett a nyomásnak, miután az akkori NATO főtitkár Javier Solana beavatkozással fenyegetett. Richard Holbrooke amerikai diplomatával való megegyezése során a harcok beszüntetésére tett ígéretet a szerb államfő. Beleegyezett abba, hogy az EBESZ KVM missziója Pristinába települjön és a NATO ellenőrizze a térség légterét. Az egyezség és a szerb csapatok kivonása nem segített a helyzet megoldásában, mivel az UCK visszatért a kiürített területekre és folytatta tevékenységét.

1999. február 6-án került sor a rambouvilett-i Koszovó konferenciára, ahol az érintetteken kívül a területen élő kisebbségek képviselői is jelen voltak. Az Összekötő csoport, ami a felek közötti közvetítő államokat foglalta magába (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Orosz Föderáció) kiállt a szerb szuverenitása mellett, ugyanakkor felszólalt a kisebbségek jogaiért is. Egy 3 éves átmeneti időszakra tettek javaslatot, amely időszak alatt az autonómia jegyében az albánok választásokat tartanak és aztán népszavazáson döntenek a terület státuszáról. Egy NATO kontingens biztosította volna a békés átmenetet és felügyelte volna az UCK leszerelését. Az egyezményt mindkét fél elutasította, az albánok államuk bizonytalan jövőbeli helyzete miatt, a szerbek pedig a NATO erők jelenlétét kifogásolták, mivel úgy látták az csak az albánok érdekeit erősítené. Eközben Belgrád mintegy negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és Koszovó körül. Így nem maradt más választása a nemzetközi közösségnek, mint a fegyveres beavatkozás a humanitárius katasztrófa megelőzésére. A beavatkozást még a szerb-orosz viszonyból eredő kapcsolatok sem tudták megakadályozni, az oroszok levették a kezüket Milosevicsről.

Március 24-én megkezdődtek a légi támadások, amivel párhuzamosan zajlott a „Patkó hadművelet”, aminek célja a koszovói albánok elűzése volt déli irányba, ezzel homogenizálva a területet és megfosztva az UCK-t a civilek közegétől, ahonnan támogatást remélhetett. A NATO légi hadművelete célt ért, és a jugoszláv vezetés beleegyezett abba, hogy kivonja katonai és rendőri erőit a tartományból és átadja annak ellenőrzését a NATO Koszovói Biztonsági Erejének (KFOR – Kosovo Force). A kivonulást a Katonai-technikai Megállapodás (Military Techincal Agreement – MTA) írta elő. Az egyezmény szerint fokozatosan zajlott le a szerb erők felváltása a szövetséges csapatokkal, ami 1999. június 20-ra végbe is ment.

Műveletek

Az alábbi fejezetben bemutatom a 78 napig tartó,Allied Force hadműveletben a szövetség által megfogalmazott célokat, a rendelkezésre álló eszközöket. Röviden kitérek arra, hogy melyek voltak a nemzetközi közösség motivációi. Ezzel szemben áttekintem a szerb fél terveit és lehetőségeit. Ezt követően a légi hadjárat lefolyását ismertetem, majd pedig az abból levont tapasztalatokból következtetek arra, milyen hatással voltak a műveletek a NATO-ra és a szembenálló félre.

A nemzetközi közösséget motiváló tényezők

Az UCK és szerb biztonsági erők közötti harc 1999-re egyre nagyobb méreteket öltött. A sorra megbukott tárgyalások után a NATO-nak nem maradt más választása, mint a fegyveres beavatkozás. Ekkorra már 300 000 embernek kellett elhagynia lakhelyét, ami egy masszív menekülthullámot eredményezett és ez erősen aggasztó volt, különösképpen az Európai Unió számára, amely a frissen függetlenedő kelet-európai államok felé kívánt nyitni, és az ezen országok közvetlen szomszédságában zajló háborút magára nézve is fenyegetésként érzékelte.

A Clinton adminisztráció igyekezett elkerülni azt a hibát, amit Bosznia esetében követett el, ahol a beavatkozás késleltetése miatt a polgárháború elmélyülhetett. 1998 októberében a NATO előkészületeket tett egy korlátozott, főleg katonai célpontokat érintő légi hadjárat elindítására, „Determined Force” néven. Az ebből eredő nyomás vette rá Milosevicset arra, hogy Richard Holbrooke amerikai főtárgyalóval kiegyezve kivonja erőit Koszovóból. Az UCK erők azonban visszaszivárogtak az egyes területekre és az addig megtett lépések a béke felé semmissé váltak.

A NATO és a JSZK eszközeinek és céljainak összehasonlítása

A NATO politikai céljai teljesen egybevágtak az elbuktatott rambouilett-i konferencia pontjaival, tehát az erőszak és az etnikai tisztogatások beszüntetését, a szerb biztonsági erők kivonását és helyükre nemzetközi NATO békefenntartók települését, ebből adódóan a menekültek visszatérését és a békés politikai átmenet elindítását akarta kikényszeríteni a szövetség. A hadműveleti tervet a politikai célokhoz igazították és eleinte korlátozott célokkal terveztek, mivel úgy gondolták az első csapások jobb belátásra késztetik a szerb vezetést. Ennek pont az ellenkezője történt, és a szerbek nagyszabású műveleteket indítottak a koszovói albánok ellen és a növekvő erőszak a menekültek számának megugrását eredményezte. Milosevics a szerb lakosság teljes támogatását élvezte és igyekezett a közhangulatot a NATO ellen hangolni. Eleinte abból indult ki a szerb vezetés, hogy a NATO korábbi fenyegetéseit sem váltotta be, és reménykedett egy esetleges megosztottság kialakulásában is a szövetségen belül a műveletek lefolytatásának mikéntjével kapcsolatban. Amikor nyilvánvalóvá vált a NATO eltökélt és egységes fellépése, a végsőkig kitartás vált a szerb stratégia alapjává.

A szövetség műveleteit a rugalmas reagálás érdekében hat fázisra osztotta fel. Az első fázis tartalmazta az erők átcsoportosítását január 20-i kezdettel. A második fázisban a légi uralmat kívánta megszerezni és fenntartani a NATO, az integrált légvédelmi és a vezetési rendszerek, energiaellátó központok elleni precíziós támadásokkal. Ezzel megteremtve a szabad mozgás lehetőségét és megtartva a kezdeményezést, lehetőséget teremtve a politikai döntés kikényszerítésére. Miután a fentebb leírtak alapján a szerbekből pont az elérni kívánttal ellentétes reakciót váltottak ki a támadások, így ezt követte a harmadik fázis. Itt támadó légi hadműveletekkel kezdték bomlasztani és pusztítani a szerb hadsereget és a rendőri erőket, különös tekintettel a Koszovóba telepített egységekre. Ennek célja a lakossággal szembeni atrocitások visszaszorítása volt a fegyveres erők műveleti képességeinek csökkentésén keresztül. Ebben a szakaszban kezdték meg a katonai és kiszolgáló infrastruktúra pusztítását az egész ország területén. A további fázisokat nem vezették be. A negyedik fázisban eszkalálták volna a nyomásgyakorlást és további stratégiai célokat támadtak volna szerte Jugoszláviában. Ezt követték volna az ötödikben stabilizáló műveletek, végül pedig az erőket és műveleteket csoportosították volna át.

Tehát a műveletek fő célja a fegyveres erők lefogása, pusztítása, elszigetelése volt, ezekkel gyengítve azokat és csökkentve az agresszió mértékét. Az eszkalálódó szárazföldi műveleteket követően a NATO kiterjesztette a stratégiai célpontok körét és az integrált légvédelmen túl, már a magasabb szintű vezetés-irányítási pontokat és a jugoszláv hadsereg műveleti képességeit biztosító logisztikai erőkre és üzemanyagraktárakra is mértek csapásokat. Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság sokkal inkább a túlélés stratégiáját követte, hiszen minden optimizmus ellenére felismerték a NATO technikai és mennyiségi fölényét. A légvédelem bevethetőségének megőrzése prioritást képzett a stratégia megalkotása során, ezt pedig az erők és eszközök folytonos manőverezésével kívánták elérni. Mindezzel párhuzamosan pedig az ellenfél katonai és politikai döntéshozatalát akarták elbizonytalanítani a légvédelem váratlan felbukkanásaival.

A felek eszközei, fegyverzete, annak alkalmazása és elhelyezkedése

A 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mindegyike hozzájárult a légicsapások kivitelezéséhez. Először 370 repülőgép állt a szövetség rendelkezésére a csoportosításban, ebből 270 csapásmérő volt. A legszélesebb körű gépparkkal az Egyesült Államok sorakozott fel, ebbe tartoztak: F–14 vadászrepülőgépek, F–15, F–16, F–18 és F–117A vadászbombázók, A–10 közvetlen légi támogató repülőgépek, EA–6B elektronikai harc repülőgépek, B–52 hadászati bombázók, KC–135 és KC–10 légi utántöltő repülőgépek, valamint AWACS légi felderítő-repülőgépek. Az Egyesült Királyság Harrier GR7-es és Tornado vadászbombázókkal, Franciaország pedig Mirage 2000-es és Super Etendard vadászrepülőgépekkel volt jelen a műveletekben. Kanada CF–18 vadászbombázókat, Spanyolország pedig F–18 vadászbombázókat és KC–130 légi utántöltő repülőgépek küldött. A fennmaradó országok mind F-16-os vadászbombázókkal vettek részt. A gépek az akkori legmodernebbnek számító fegyverzettel voltak felszerelve, ebbe a körbe tartozott a JDAM (Joint Direct Attack Munition), amit az amerikai haditengerészet és légierő közösen fejlesztett ki. Ez lényegében egy olyan GPS navigációs rendszerrel ellátott rendszer volt, amelyet hagyományos töltetekre szereltek fel, ezzel létrehozva egy nagy pontosságú eszközt, amit akár rossz időjárási körülmények között is alkalmazhattak. Az erős felhőzet gyakran okozott kihívást a pilótáknak, ilyenkor nagyban rá voltak utalva a JDAM-hez hasonló precíziós fegyverekre, illetve a műholdas rendszerekre, amelyek a felderítésben és a kommunikációban játszottak fontos szerepet. A precíziós csapásmérés a megítélés szempontjából is fontos volt a NATO-nak, hiszen a járulékos veszteségek csökkentése nem csak a műveletek sikerességét és jó nemzetközi megítélését segítette elő, de a szerb lakosság számára is rámutathatott arra, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk ellen irányul a támadás, akik bűntetteket követnek el. Ez a másodlagos cél kevésbé tekinthető eredményesnek, hiszen a mai napig vannak ellenérzések a szerb lakosság körében az intervenciót illetően, ennek példája a lelőtt F-117-es és F-16-os gépek maradványainak kiállítása. A szövetséges gépek több, mint 38 000 fordulót repültek,- ebből 10484 csapásmérő volt- amely során nem szenvedtek veszteséget.

A haditengerészet is jelen volt a műveletek során. Az USA 6. flottája és a többi ország kisebb hadihajói és tengeralattjárói, mind jelen voltak az Adriai-tengeren. A manőverező repülőgép- hordozóknak központi szerep jutott, mivel ezekről indították a BGM-109 Tomahawk robotrepülőket, melyek a korban a legmodernebb pilótanélküli eszköznek számítottak. A USS Theodore Roosevelt hordozónak és a kísérő hajóknak kiemelt szerep jutott, hiszen az innen indított Tomahawkok és repülőgépek sokkal nagyobb hatótávolsággal bírtak és több időt tudtak a levegőben tölteni. Itt fontos megemlíteni az EA-6B elektronikai harcirepülőgépet, mely az egyes támadó gépeknek kiváló fedezetet nyújtott korlátozva a légvédelmi rendszer radarjait és az ellenfél szárazföldi erejének rádiókommunikációját. Szárazföldi műveltek nem zajlottak az Allied Force hadművelet alatt, de 3000 főnyi tengerészgyalogos és a bosznia-hercegovinai SFOR is rendelkezésre állt szükség esetén.

A daytoni-i megállapodás korlátozásokat szabott ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság haderőjére, 90 000 főben maximalizálva annak létszámát és a páncélozott szállító harcjárművek, valamint a harckocsik létszáma is meg volt határozva. Az akkori haderő három hadseregre és egy speciális rendeltetésű hadtestre oszlott, utóbbi terrorellenes műveleteket látott el. A 3. hadsereg „Pristina” hadteste, amelyet gépkocsizó, lövész és légvédelmi dandárok alkották, délen és délnyugaton volt jelen, tehát az általunk tárgyalt Koszovó térségében diszlokált. A szerb speciális rendőrség jelenléte is indokolt volt, lévén az UCK gerilla műveletei ellen szükséges volt az egyes területeken az állandó rendfenntartás, amely képességgel általánosan a rendőrség bírt. A rendőri létszám körülbelül 14-16 000 főre tehető. A légvédelem három hadtestbe szerveződött, nekik volt a feladatuk az ország két légvédelmi körzetének védelme. 240 repülőgéppel rendelkezett a légierő, ezek többnyire akkora már kissé korszerűtlen MIG21-es harcászati vadászrepülőgépek és néhány, a kor fejlettségi színvonalát elérő MIG29-es elfogó-vadászrepülőgépek voltak. A légvédelem is dominánsan szovjet gyártmányú rakéta komplexumokból állt. A légvédelem magába foglalta (NATO kód szerint), az SA-6 Gainfullal felszerelt rakéta ezredet, és egy SA-3 légvédelmi rakétaosztályt, valamint egy kevésbé fejlett SA-2-es rakétaosztályt. A légi ellenségről az információt a korai felderítő, értesítő és riasztó rendszer biztosította.  Ezeket a stratégiai fontosságú katonai objektumok, repülőterek, kikötők, városok, szárazföldi erők csoportosítási körzetei, ipari telepek környékén helyezték el. A haditengerészet ekkorra 15 000 főből és 8-10 kis hajóegységből állt, szerepük nem volt jelentős hatással a harcok menetére. A légvédelem ugyanakkor a maga előnyére tudta használni a terepet és a környezeti adottságokat. A hegyekkel övezett vidéken könnyebb volt elrejtőzni, különösen, ha a hegyek miatt a felhőzet sűrűbbé vált.  A terepen, a kiterjedt radarhálózaton kívül, még fedett megfigyelők is segítették a védekező felet, akik az egyes európai bázisokat figyelték meg. Az Allied Force hadművelet jó összehasonlítási párja lehet a Sivatagi Vihar hadművelet a légierő alkalmazása szempontjából. Ezt már akkor felismerte a politikai vezetés és korábban, a hidegháború alatt integrált légvédelmi rendszereket vásárló Iraktól szerzett be adatokat az amerikaiak légvédelem ellen alkalmazott taktikáiról és az irakiak személyes tapasztalatairól.  Ezekből kiindulva a jugoszláv hadvezetés egy olyan taktikát dolgozott ki, amely a légvédelmi tüzérség, a föld-levegő rakéták és a hordozható RBS-70 légvédelmi rendszereket ötvözve egy 10 000 láb alatti halálzónát hozott létre. A korábbi Delibarete Force művelet parancsnoka General Michael Ryan „különösen nagy” veszteségeket jósolt a művelet megkezdése előtt, ezt azonban cáfolták az első időszak sikerei.

A hadjárat lefolyása és a kiemelkedőbb események Irányítás és parancsnokságok

A műveletet az Észak-atlanti Tanács közvetlenül irányította. A katonai tevékenység főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka (SACEUR) Wesley Clark négycsillagos amerikai tábornok volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél európai főparancsnokára (CINCSOUTH), James O. Ellis Jr. tengernagyra ruházta. A légi hadműveletek operatív vezetését a Szövetséges Légierő Dél-Európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH) végezte Nápolyból. A légierő parancsnoka Michael Short altábornagy volt. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladatát képezte, melynek parancsnoka (Air Commodore) David Wilby tábornok volt.

A hadjárat első időszaka

A támadás március 24-én este 20 órakor kezdődött meg, amikor első körben Tomahawk robotrepülőgépeket indítottak hajók fedélzetéről és tengeralattjárókról. Ezt követően indultak meg a merevszárnyas gépek által végzett bombázások. A csapások főként az elektromos művek, katonai kommunikációs létesítmények és Montenegró, Szerbia és Koszovó területén található repülőterek, valamint légvédelmi rakétatüzelő állások ellen irányultak. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lézer vezérlésű bombák robbanóereje a lehető legkisebb legyen, ami még elég a célok megsemmisítéséhez, de nem okoz számottevő járulékos veszteséget.  Ezen felül, ha a pilóta nem tudta teljes biztossággal megerősíteni, hogy tisztán látja a célt, nem oldhatta ki a bombát, és vissza kellett térnie a bázisra. A légi csapásokat intenzív elektronikai zavarással készítették elő. Többek között támadás érte a Podgorica és Pristina térségében lévő légvédelmi objektumokat, Kragujevacnál a Zasztava gyárat, ami hadiipari termékeket is gyártott. A légvédelem tevékenysége alacsony volt, köszönhetően a felderítő és rávezető lokátorok blokkolásának, illetve, hogy az alacsonyan repülő, nehezen észlelhető robotrepülőgépek is eredményesen működtek. Az este során két MIG29-est is lelőttek. A támadás után a NATO kivárt  a kiváltott, számukra kedvező politikai hatásra. A szerb álláspont nem változott, így a műveletek folytatódtak. A második napon már jóval intenzívebbek voltak a támadások, a nagyobb nyomásgyakorlás érdekében. Itt már katonai reptereket is célba vettek Nisben és Golubovciban. A harmadik napon már nagyobb hangsúly került a szárazföldi erők elleni csapásokra és a célpontok túlnyomó többsége Koszovó területén kívül helyezkedett el.

Az első szakasz bár hozott korlátozott sikereket katonailag, de a politikai célhoz nem került közelebb a szövetség. A művelet kezdetben a légierő legyőzése és a légtér feletti ellenőrzés megszerzése érdekében zajlottak. Az elektronikus hadviselésnek és a repülési magasságnak köszönhetően a légvédelem nem tudott érdemben reagálni a NATO tevékenységére.

A hadjárat második szakasza

A hadjárat második szakasza már a fizikai térben és  időben is kiterjedtebb volt. Nappal hajtották végre a támadásokat és a Jugoszlávia egészét támadták. A repülési magasságot csökkenteni kellett annak érdekében, hogy a rejtésben és mozgásban lévő légvédelmi eszközök felderítését és megsemmisítését eredményesen lehessen folytatni. Március hónapban már több mint 500 repülőgépet vetett be a NATO. Támadás érte Belgrád környékét, a Somber repülőteret és Nist. A hónap végén a NATO nagyköveti tanácsa megegyezett a célpontok listájának kibővítésében és a légi csapások intenzitásának növelésében. A bővített lista magában foglalt üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszereket, energetikai központokat  az elektromos ellátóhálózat főbb elemeit, valamint a közlekedési infrastruktúrát. Az új kijelölt célpontok között volt a pancsovai olajfinomító, amit március 30-án ért találat, illetve az újvidéki Öreg hidat is lerombolták április 1-én. Ekkorra már jelentékeny veszteségeket okoztak a jugoszláv erőknek, de azok képesek voltak kitartani. Repülőiket átmentették kényszer repülőterekre, és a hadianyagot a kiemelt védelmet képező kórházak és iskolák környékén raktározták el, ezzel egyfajta védelmet biztosítva azoknak, hiszen egy ilyen negatív erkölcsi és nemzetközi jogi következményeket magában hordozó támadást a NATO nem kockáztatott meg. A szárazföldi erők elleni csapások kezdtek egyre inkább a középpontba kerülni a célpontok meghatározásakor, harcjármű telepek és csoportosítási létesítmények ellen vetették be a szövetséges légierőt.

A NATO 50. évfordulója során megtartott gyűlésen a tagok elkötelezték magukat, hogy nem hajlandóak veszíteni, és a növekvő albán áldozatok miatt növelni kívánták a nyomást Belgrádon. A politikai és katonai elitet akarták meggyengíteni, ezzel lefejezve a jugoszláv hadigépezetet. Milosevics hatalmi négy „pillérének” megtörésére fordította erőfeszítéseit a NATO. Ezek voltak a gazdasági rendszer, a politika, média és a biztonsági erők. Milosevicsnek és pártjának közvetlen üzleti érdekei is voltak például a médiában, így egyfajta ellene és a propagandája elleni támadásként értékelhető az április 21-i belgrádi televízió épülete elleni támadás, amire a NATO előzetesen figyelmeztette az alkalmazottakat, de így is számos áldozattal járt. Milosevics pártjának székházát ugyanebben a támadásban semmisítették meg és találat érte privát újvidéki rezidenciáját is. Az elkövetkező napokban GBU-28-as bunkerromboló bombával pusztították el a pritinai repülőtér földalatti hangárját. Május 2-án pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg főparancsnokságának épülete ellen intéztek támadást. A precíziós műszerek és a műholdas kapcsolat azonban nem minden esetben tudta kiküszöbölni a felderítési hibákat, mint amilyen a szófiai lakónegyedet ért rakétatámadás volt. A NATO országok állam- és kormányfői aggodalommal tekintettek az ilyen esetekre, különösképpen Jacques Chirac akkori francia elnök, aki ellenezte a belgrádi elektromos hálózat központjai elleni romboló jellegű támadásokat. A konszenzus megteremtése érdekében a CBU-104(V)2/B kazettás lőszer bevetése mellett döntöttek, amely nem halálos eszköz. A grafitbombaként is ismert eszköz grafitport és -szálakat terít szét a célterületen,ezzel zárlatokat okozva. F-117-es gépek Jugoszlávia szerte Obrenovac, Nis, Bajina Basta, Drmno, Novi Sad településeken vetették be CBU-104-es lőszereiket a helyi hálózati rendszer ellen, ezáltal az ország területének 70%-a ideiglenesen áram nélkül maradt, ez kihatott a katonai kommunikációs vonalakra és összezavarta a szerb vezetést. A műveletek itt már láthatóan magasabb fokon zajlottak és a szerb népesség is már közvetlenül érintve volt, nem csak a félresikerült támadások, de az áramkimaradások miatt is. Az energiaipar rombolása és a korábban a boszniai háború miatt bevezetett nemzetközi szankciók egyre növekvő mértékben károsították a gazdaságot. A kragujevaci gyár felszámolása 15 000 munkanélkülit eredményezett és Belgrád ipari telepein található 50 gyár elpusztítása további ezreket fosztott meg a megélhetésüktől, csökkentve a NATO iránti bizalom kiépülésének lehetőségét. Az elektronikai hadviselés áldozatául esett a civil telekommunikációs szektor is. A cyber hadviselés egy korai példája is látható, amely a jugoszláv banki rendszert vette célba és precedens értékkel bírt.

Az F-117-es lelövése, egy újabb magyar a délszláv válságban

A csökkentett észlelésű repülőgépek iránti igény hamar kialakult. Először Pjotr Ufimcsev tanulmányában állította, hogy a teljesen sima és a meghatározott szögekbe állított felületi elemek képesek arra, hogy olyan szögben verjék vissza a radarsugarakat, hogy azokból csak nagyon kevés jusson vissza a kibocsájtó radar vevőegységébe, így „láthatatlanná”, azaz nehezen észlelhetetlenné téve a repülőgépet. A szovjetek mellőzték ennek a fejlesztését, így került a technológia az amerikaiakhoz. Lockheed megrendelést kapott a légierőtől egy lopakodó repülőgép kifejlesztésére, s ennek eredményeként jött létre az F-117A Nighthawk repülőgép, amely prototípusa 1981-ben végrehajtotta a tesztrepülését. Fejlett GPS technológiával és bevetéstervező rendszerrel látták el, így képes volt az önálló berepülésre. Újfajta anyagokat használtak a borításhoz, amely elnyelte a rádióhullámokat. Azonban gyenge fegyverzet, alacsony terhelhetőség jellemezte, amihez kiábrándító aerodinamika társult csökkentve a manőverezési képességet. A műveletek negyedik napján kis kötelékben szállt fel pár F-117-es, amelyeket visszafelé SZ-125-ös rakétacsapás ért. Dale Zelko alezredes katapultált, de sikeresen kimenekítették.

A repülőgépet a hosszúhullámú kereső radarok szerencsés helyzetben képesek észlelni, azonban a célpont pontos bemérésére szolgáló radarok nem. A jugoszláv légvédelem ütege, amely lelőtte a gépet azonban nem szokványos alegység volt. A parancsnoka, Dani Zoltán, egy székely származású tiszt, aki behathatóan tanulmányozta a lopakodó technológiát és az F-117-est is. Ezek után átalakította az SZ-125 Nyeva rakétához tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak az F-117 méreteihez és szögeihez. Ezekre a módosításokra a parancsnokságtól Dani többszöri kérés után sem kapott engedélyt, így azokat saját szakállára hajtotta végre. Az így átalakított radar képes volt bemérni és célra vezetni a rakétát. Segítette emellett őket az is, hogy az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, illetve nem kellett félniük attól sem, hogy más repülőgépek megtámadják az üteget, mivel csak az F-117-esek voltak aznap a levegőben – erről a szerb rádióamatőröknek köszönhetően tudtak. Miután bemérték a célt és kilőtték a rakétát, az F-117-es védtelenné vált, s mivel nem rendelkezett semmilyen önvédelmi rendszerrel, nem védhette ki az érkező rakétát.

A háború vége

Június elejére a Jugoszláv hadsereg és a polgári lakosság is kellőképpen kifulladt a növekvő veszteségek miatt. Június 2-án Marti Ahtisaari finn elnök az Európai Unió képviseletében és Viktor Csernomirgyin Oroszország balkáni nagykövete Belgrádba repült, ahol ultimátumot adtak át Milosevicsnek, amely az amerikai, orosz és európai felek közös követeléseit és egy békejavaslatot tartalmazott. Milosevics beleegyezett a nemzetközileg megalkotott békejavaslat elfogadásába. A béke feltételeként a már korábban is ismert követeléseket fogalmazták meg. A szerb fegyveres erők kivonását Koszovóból, a helyükre NATO biztonsági erők telepítését, és egy átmeneti etnikai albán vezetést, amely elismeri Jugoszlávia területi integritását. Az egyezséget már másnap ratifikálta a szerb parlament.

Az egyezség engedélyezett egy száz fős szerb kontingenst, amely a térségben maradva segíti majd General Sir Michael Jackson hadnagy vezette aknamentesítést. Az egyezség életbelépése utáni 48 órában ki kell vonni minden légvédelmi eszközt egy Koszovó határától számított 15 mérföldes sávban, ezzel megelőzve minden félreértést. A szerződés a területeken szektorokra osztotta szét a békefenntartókat, nemzetiség szerint amerikai, olasz, német, brit és francia szektorokra, amely egységek nehéz technikával is rendelkeztek volna.

Külön kérdés volt a bombázások beszüntetésének időpontja, amit a szerb csapatok kivonáshoz kötöttek és nem akarta elsietni a NATO, attól tartva, hogy újra fellángolnak a harcok. A szerbek által elfogadott tűzszünet után Belgrádot nem érte támadás és a műveletek a jugoszláv hadsereg egységeire korlátozódtak. A szerb fél vonakodott a kivonulás megkezdésével, ugyanis egy ENSZ nemzetközi békefenntartó erő bevetését kérte a NATO csapatok mellett, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kiadott határozatot a műveletek lezárásáról, ezzel nagyobb biztosítékot szerezve arra vonatkozóan, hogy a NATO tartja magát a vállalásaihoz. Ez meg is akasztotta a részletek megtárgyalását, és rövid időre kiújultak a harcok az UCK-val. Június 7-én a Pastrik hegynél, nyílt terepen elhelyezkedő szerb csapatokat komoly támadás érte B-52-es bombázókról. A várt hatás bekövetkezett, másnap a BT határozatot (1244) adott ki a csapatok kivonására és a háborús bűnöket tárgyaló eljárás elindítására, ahol magát Milosevicset is megvádolták. A hat oldalas dokumentumban mandátummal ruházzák fel a NATO-t, hogy a Kosovo Force keretében kezdje meg a békefenntartó feladatok ellátását és az irányítás átvételét, a nemzetközi közigazgatás létrehozását Koszovóban, továbbá az UCK lefegyverzésének felügyeletét. Egy 5km széles ütköző zóna lett kialakítva Koszovó körül, elzárva ezzel bármilyen katonai művelet útját. A szövetség végül beszüntette a légi műveleteket, amint Belgrád elkezdte kivonni a csapatait a térségből. A bevonuló NATO csapatok sorra fedeztek fel különböző létesítményeket, ahol a szerb rendőri erők vetették alá kínzásnak az albán lakosságot, de fény derült a lapušniki táborban elkövetett szerbek elleni atrocitásokra is. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság attól félve, hogy végleg elveszíti Koszovót, 1999. június 9-én aláírta a kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.

Összegzés

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bukásának több oka is volt. A folytonosan növekvő károk és katonai veszteségek mellett Belgrád elvesztette vezető szerepét Koszovóban és nehezen tudott úrrá lenni a történéseken. A szalonképtelen kezelési módok és gyenge vezetés miatt az ország elvesztette minden nemzetközi támogatottságát, különösképpen az orosz fél részéről. A vereséget előidéző másik tényező a politikai elit támogatásának elvesztése volt, akiknek az ipari és pénzügyi szektorban meglévő érdekeltségeik fizikailag is sérültek, ezáltal nem volt érdekük a konfliktus fenntartása. A Milosevics- féle vezetés számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kitartás stratégiája nem tartogat számukra sikert.

A technikai és mennyiségi fölény ellenére a NATO-nak több kihívással is meg kellett birkóznia. A légvédelem rejtése azáltal, hogy a radarok nem bocsájtottak ki jelet, meglehetősen sikeresnek bizonyult, amely párosult ezen eszközök állandó mobilitásával. A kisebb egységek által is hordozható légvédelmi eszközök alkalmazása pedig 15 000 láb magasságba kényszerítette fel a NATO gépeket. A magasan történő repülést tovább nehezítették a rossz időjárási körülmények és a hegyvidékes terület, így egy idő után az elsődleges cél, tehát a légvédelem teljes elpusztítása, nehézkessé vált és a hangsúly is áthelyeződött az infrastruktúra rombolására. A rossz látási viszonyok miatt több félresikerült támadást is végrehajtottak, ilyen volt például a belgrádi kínai nagykövetség ellen elkövetett bombázás, amely diplomáciai bonyodalmakat okozott és hűvössé tette a viszonyt a NATO országok és Kína között. Kiváltképp fájó pont volt, amikor tévedésből egy menekültoszlopot ért csapás. Különösen fontos volt a média által állandóan közvetített konfliktusban, hogy a járulékos veszteségek elkerülésére nem volt elég csupán törekedni, de már elvárásként jelent meg. Az etnikai tisztogatásokat csak részben sikerült megakadályozni és sokkal inkább lehet azt mondani, hogy a menekültek visszatérése volt a tényleges siker.

Megjelentek tervezési hibák is a műveletben, melyek ütemezésekor nem vették figyelembe azt, hogy milyen történeti és kulturális jelentőséggel bír a szerbek számára Koszovó, ezért rövid távú műveletekkel terveztek kezdetben, remélve a gyors kapitulációt. A NATO tagállamok politikai vezetése közötti konszenzus is hiányzott. Sokan nem akartak jelentős erőt alkalmazni, amely szükséges lett volna a humanitárius katasztrófa lefékezéséhez. A nézeteltérés olyan stratégiai tervezés alapját képező kérdésekben is jelen volt, mint a fegyverhasználatra vonatkozó szabályok, vagy pedig a szárazföldi erők alkalmazása, melyet az USA vehemensen ellenzett. Ezek mind gátolták a hatékony fellépést.

A műveletek történelmi jelentőségűek voltak, mivel a második világháború óta ez volt a legintenzívebb háborús tevékenység, amit egy nyugati szövetségi rendszer vívott, emellett pedig az első alkalom, hogy csak a légierő alkalmazásával sikerült az ellenségre saját akaratát rákényszerítenie az egyik félnek.

A 11 hétig tartó nemzetközi hadműveletben összesen 2 300 légicsapást mértek, melyben 995 objektum sérült meg. 1 150 harci repülőgép 420 000 robbanóanyagot szórt le a célpontokra, beleértve 20 000 nehéz légi bombát, 1 300 cirkálórakétát, 37 000 kazettás bombát – köztük uránium tartalmú töltetekkel. Az ENSZ szakosodott szervezete 2002-ben készített egy jelentést a környezeti hatásokról Szerbiában és Montenegróban. Maga a tanulmány az uránium tartalmú lövedékek hatásáról szól. A jelentés kimutatta, hogy az uránium tartalmú lövedékek bár a talajban vannak, de nem jelentenek közvetlen veszélyt, a szennyezettség alacsony mértéke miatt.

A koszovói háború hatásai ma is érezhetők, s a dialógus megkezdődött a felek között, de még mindig szükséges a nemzetközi katonai jelenlét. 2008. február 17-től Koszovó de facto független Szerbiától, önálló biztonsági szervekkel és közigazgatással. Komoly gondot jelent a szervezett bűnözés, amely felszívta a volt UCK katonák egy részét. A Balkán-félsziget még mindig tartogat biztonsági kihívásokat, nemcsak a szomszédos államok, de Magyarország számára is, mivel egy esetlegesen eszkalálódó helyzet erodálná a biztonsági környezetünket. A tárgyalások jelenleg lassú mederben folynak és belátható időn belül nincs esély arra, hogy a koszovói államiság elismerésre kerüljön Belgrád által.

Irodalomjegyzék

Andrew J. Bacevich, Eliot A. Cohen: War over Kosovo, Columbia University Press, New York, 2001.
Gian Gentile: How Effective is Strategic Bombing?: Lessons Learned From World War II to Kosovo, New York University Press, New York, 2001.

Benjamin S. Lambeth: NATO’s air war for Kosovo, RAND, Santa Monica, 2001.

Czifra Dóra: Humanitárius intervenció és államépítés Koszovóban, Dél–kelet Európa – South-east Europe International relations quarterly, vol. 1. no. 4 (winter 2010/4 tél)

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 1, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 1.szám 114-125.

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 2, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 2.szám 127-128.

Dr. Törő Lajos: A délszláv háború történelmi okai, eseményei és következményei. Hadtudományi Szemle, 2015. VIII. évfolyam 1. szám

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története, Osiris, Budapest, 1999.

Korom Mária: A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia) NATO bombázása-ahogy a szemtanú látta. Hadtudományi Szemle, 2016, IX. évfolyam 2. szám

Kovács Zoltán: Koszovó államiságának létrejötte, valamint annak regionális és globális következményei. Doktori (PhD) értekezés, 2019.

Magyar István ezds. (2001): A NATO jugoszláviai légi támadó-hadművelete Hadtudomány XI. évfolyam 3-4. sz.

Sergio Balanzino: NATO humanitárius segély a koszovói válság áldozatainak, NATO tükör, 1999. nyár, 2. szám

General Wesley K. Clark (Supreme Allied Commander): When force is necessary: NATO’s military response to the Kosovo crisis, https://www.nato.int/docu/review/1999/9902-03.htm#FN2, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

Kosovo Air Campaign (Archived) Operation Allied Force, https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49602.htm, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

RAND Corporation: Operation Allied Force, Lessons for the future, https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB75.html#fn1, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

The Aviationist, Flying the Prowler to war, https://theaviationist.com/special-reports/flying-the-prowler-to-war/, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

The Heritage Foundation: Lessons from the war in Kosovo, https://www.heritage.org/europe/report/lessons-the-war-kosovo, Letöltés ideje: 2021. 04. 19.

 

Címlapkép: Nis, 2019. március 25.
Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással.
(Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)

A Operation Allied Force – A NATO légi műveletei és azok hatása a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Summary_NATO STRATCOMM COE 2021

A Summary of the NATO Riga Strategic Communications Dialogue Held on 6-7 May 2021 bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. április 27-én zajlott le a Magyar Hadtudományi Társaság „Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után” című online konferenciája.

1. ábra: A transzatlanti kapcsolat jelentősége és átalakulása a 2010-es évtizedben – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A konferenciát Dr. Nagy László nyugállományú ezredes, a Magyar Hadtudományi Társaság örökös tagja nyitotta meg, melyet Dr. Németh Gergely védelempolitikáért felelős helyettes államtitkár úrnak a konferencia témaköreit összefoglaló felvezetője követett. Dr. Csiki Varga Tamás gondolatébresztő előadásában a transzatlanti kapcsolatokra helyezte fókuszát a Trump, illetve a Biden elnökségek kapcsán. Ezt követően Csizmazia Gábor beszélt a Biden adminisztráció külpolitikájáról Kínával és Oroszországgal összefüggésben, jelentős hangsúlyt fektetve az amerikai belpolitikára is. Ennek kapcsán rendkívül izgalmasnak találtam az amerikai közvéleménynek a külpolitikához való hozzáállásáról szóló összefoglalót. Itt az elmúlt évtizedek azon tendenciájáról hallhattunk, miszerint egyre inkább csökken a külpolitikai kérdések mérlegelt és szakmai elemzése az amerikai társadalomban, valamint hogy erre már egy politikai elit is ráépült, annak is köszönhetően, hogy a Kongresszusból egyre inkább kikerülnek azok a szereplők, akik tekintélyes külpolitikai tapasztalatokkal rendelkeznek, s ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hanggal lépnek fel azok, akik a külpolitikai kérdéseket belpolitikai kérdésekként tüntetik fel (pl. az izraeli-palesztin konfliktusnál központi kérdésként jelent meg az a gondolat, hogy ami a Közel-Keleten történik, párhuzamba hozható azzal, ami rendszerszintű rasszizmus címszó alatt történik az afro-amerikaiakkal).

2. ábra: A Biden-adminisztráció külpolitikája – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

 

A konferencián sor került két panelbeszélgetésre is. Az első beszélgetés témája az amerikai katonai jelenlét jövője volt, mely Urbanovics Anna moderálásával zajlott. Résztvevői Etl Alex, Dr. Mártonffy Balázs, valamint Dr. Wagner Péter voltak. Az eszmecsere egy rövid áttekintéssel indult az elmúlt évtizedek amerikai katonai jelenléttel kapcsolatos különböző trendjeiről. Etl Alex felvázolta, hogy az elmúlt évtizedekből a legfontosabb megatrend az indo-csendes-óceáni térség felemelkedése, ezzel párhuzamosan pedig Kína katonai, politikai, gazdasági képességeinek rohamos mértékű növekedése volt. Az Obama adminisztráció hivatalba lépésétől kezdve az Amerikai Egyesült Államok visszatért az ázsiai fókuszhoz, melyet a Bush adminisztráció alatt a szeptember 11-i terrortámadások, illetve az arra adott amerikai válaszok egy időre megszakítottak. A térség azonban a Trump adminisztráció idején is egyre hangsúlyosabbá vált, s a Biden adminisztráció ezt a politikát követve olyan államként azonosította Kínát, mely kihívást jelent a stabil és nyitott nemzetközi rendszerre. Az Egyesült Államok komparatív előnye Kínával szemben az, hogy van egy globális szövetségi rendszere. Annak érdekében viszont, hogy ezt egyben tudja tartani, képesnek kell lennie arra, hogy ennek a szövetségnek minden pontján hitelesen demonstrálja a szövetség egybentartása iránti elköteleződését. Továbbá ahhoz, hogy ezt az indo-csendes-óceáni térségben fenn tudja tartani, az Egyesült Államoknak az erőforrások szűkössége miatt más térségekből kell elvonnia erőforrásokat; ezt láthatjuk az elmúlt évtizedekben pl. az iraki, aztán az afganisztáni kivonulásokkal. Ennek a kontextusában tudjuk értelmezni azt is, hogy az USA távol marad a nagyobb beavatkozástól Szíriában vagy akár Líbia esetében, valamint azt is, hogy megkezdte az elfordulást Európától, melyet egyre inkább önállóságra ösztönöz.

3. ábra. A kínai-kérdés az amerikai belpolitikában – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

Mártonffy Balázs a nukleáris modernizációs folyamatot emelte ki bevezetőjében, továbbá felhívta a figyelmet a kibertérre is, hiszen a Biden adminisztráció egyre több erőforrást szeretne a kiberbiztonságnak nevezett tér felé irányítani. Dr. Wagner Péter az amerikai katonai jelenlét Közel-Keletről való kivonására helyezte a hangsúlyt, mely meglátása szerint kérdéses, hogy be fog-e következni, vagy mindig lesz-e elég érdek ahhoz, hogy legalább száz katona jelen legyen a térségben. A beszélgetésben felmerült az USA katonai hegemóniája fenntartásának kérdése, valamint az európai szövetségesek, azon belül pedig Magyarország haderejének, illetve Magyarország és az USA kapcsolatának változásai is.

4. ábra. Dia az előadásból. Saját szerkesztés.

A második panelbeszélgetés Erdész Viktor főhadnagy moderálásával zajlott le, témája az amerikai haderőfejlesztésben lévő új hangsúlyok, célok és irányok voltak. Résztvevői Prof. Dr. Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, Dr. Kis-Benedek József nyugállományú ezredes, valamint Molnár Zsolt ezredes úr, a Magyar Honvédség és az Egyesült Államok egyesített vezérkarának, a Virginia állambeli haderőfejlesztési részlegének összekötő főtisztjei voltak. Szó esett az Egyesült Államok jelenlegi vezetésének prioritásairól, mely inkább a diplomáciának szentel nagyobb figyelmet, mintsem a katonai erőnek, mely a republikánus kormány alatt volt jellemző. A Biden adminisztráció eszerint olyan politikát fog folytatni, melynek célja, hogy a liberális demokrácia modellje megerősödjön. Geopolitikai szempontból hangsúlybeli változást figyelhetünk meg; míg a Trump érában első helyen az indo-csendes-óceáni térség állt, második helyen a Közel-Kelet, harmadik helyen pedig Európa, addig a jelenlegi elnökség számára második helyen Európa áll, harmadik helyen pedig a nyugati térség megerősítése. Szó esett továbbá az amerikai haderőfejlesztésről is, melynek keretein belül rendkívüli hangsúlyt fektetnek az űrparancsnokságra, a mesterséges intelligenciára, a robotizációra, drónrendszerek kialakítására, fejlesztésére, valamint a kiberképességekre.

5. ábra. 3 C – costs, capabilities, commitment – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A számtalan izgalmas témát magában foglaló és további gondolkodásra ösztönző konferenciát Dr. Tálas Péter zárta szavaival, hangsúlyozva abbéli reményét, hogy a következő találkozót már személyes formában tudják megtartani.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Washington, 2021. április 29.
Joe Biden amerikai elnök (j) elmondja kongresszusi országértékelő beszédét az amerikai törvényhozás épületében, a Capitoliumban 2021. április 28-án.
(Forrás: MTI/EPA/The Washington Post pool/Melina Mara)

A Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után – összefoglaló bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Vérfürdő és díszszemle: ilyen, amikor a mianmari hadsereg ünnepel

A mianmari hadsereg idén tavasszal is díszszemlével ünnepelte a fegyveres erők napját a fővárosban. A minden év márciusában megtartott ünnepség a hadsereg számára nagy jelentőséggel bír, ugyanis 1945-ben ezen a napon alakult meg a fegyveres ellenállás az országot megszálló Japán Császári Hadsereggel szemben. Habár az előző évben a koronavírus járványra hivatkozva elhalasztották, idén a több száz halálos áldozatot követelő belpolitikai válság ellenére mégis az ünnep megtartása mellett döntöttek. A díszszemlét megelőző napon a katonai junta az állami televízióban figyelmeztette a lakosságot, hogy ne menjenek tüntetni, mert fejbe vagy hátba lőhetik őket. Ennek ellenére az ország több nagyvárosában folytatódtak a katonai hatalomátvétellel szembeni tiltakozások, amelyeket a hadsereg elképesztő brutalitással vert le. A Myanmar Now hírportál információi szerint a fegyveres erők csak március 27-én mintegy 114 embert öltek meg, amely az addigi legvéresebb nap a hatalomátvétel kezdete óta. Szomorú módon a halálos áldozatok között már több kiskorú is szerepel.

A díszszemlén idén hivatalosan nyolc ország, Oroszország, Kína, India, Pakisztán, Banglades, Vietnám, Laosz és Thaiföld jelent meg Nepjidában. A résztvevő országok közül különösen említésre méltó Oroszország, amelyet Alexander Fomin, az ország hadügyminiszter-helyettese képviselt. Fomin a díszszemlét megelőző napon találkozott a mianmari hadsereg főparancsnokával, Min Aung Hlainggal, aki Oroszországot „igaz barátnak” nevezte. Oroszország komoly támogatója a juntának, valamint Kínához hasonlóan Mianmar belügyének tekinti a hadsereg erőszakos hatalomátvételét, és a lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat. Ezen felül mindkét ország a Biztonsági Tanács állandó tagja, ebből adódóan képesek blokkolni bármiféle közös ENSZ-fellépést a katonai junta védelmében.

Bemutatták Dél-Korea első saját fejlesztésű vadászgépét

Április 9-én, a Korea Aerospace Industries székházában látványos ceremónián leplezték le az ország első saját fejlesztésű vadászrepülőgépének prototípusát. A füstfüggőny mögül kiguruló, KF-21 Boramae „fiatal sólyom”, komoly előrelépés a távol-keleti ország repülőgép fejlesztésének történetében. A bemutatón megjelenő Mun Dzsein elnök történelmi pillanatnak nevezte az eseményt, valamint kijelentette, hogy az új repülőgépet a jövőben a légierő fő típusának szánják. A ’70-es évek óta szolgálatban álló F-4 és F-5-ös harci gépek leváltására tervezett típus fejlesztése még 2015 végén kezdődött KF-X projectnéven. Az első tesztrepüléseket 2022-re, a fejlesztési szakasz befejezését 2026-ra tervezik. Ha nem történik csúszás a programban, akkor 2028-ra szolgálatba állhatna az első 40 darab, 2032-re pedig akár 120db-os flottával rendelkezhetnének az ország fegyveres erői. A KF-21 fejlett kinézete ellenére négy és feledik generációs típusnak tekinthető, mivel nem rendelkezik az alacsony észlelhetőség szempontjából elengedhetetlen belső fegyverterekkel.

Az új harcigép fejlesztése közös programként indult Dél-Korea és Indonézia között. Habár Jakarta csupán a fejlesztési költségek 20%-át vállalta, pénzügyi okokra hivatkozva eddig csak a töredékét fizette meg a vállalt összegnek. További kételyekre ad okot, hogy Indonézia az év elején bejelentette, hogy 2022 és 2024 között az Egyesült Államoktól 8db F-15EX, Franciaországtól pedig 36db Rafale típusú harci gépet szándékozik venni.

A koreai kormány 100 ezer új munkahely létrejöttét várja a programtól, amely csak növekedhet, ha exportra is sikerül gyártani a típusból. A KF-21-től komoly exportlehetőségek várnak, ugyanis várhatóan jóval olcsóbb lesz, mint például az F-35-ös, amelyet az Egyesült Államok javarészt külföldi piacokra szán. Indonézia mellett, Thaiföld, a Fülöpszigetek és talán még Irak is a lehetséges megrendelők között lehet. A bemutatón látványos fényshow köretében számos jövőbeni, potenciális vásárló zászlaját vetítették a gép oldalára.

Az évtized végére Kína erővel is visszaszerezheti Tajvant

Sokakat hidegzuhanyként ért Phil Davidson tengernagy, az Egyesült Államok India-Csendes-óceáni Parancsnoksága (USINDOPACOM) korábbi vezetőjének ominózus kijelentése, miszerint a Kínai Népköztársaság 2027-ig kísérletet tehet Tajvan erővel történő visszaszerzésére.

A márciusi szenátusi meghallgatáson, amelyen főként Kína a térségre gyakorolt növekvő fenyegetését elemezték, a tengernagy a következőképpen fogalmazott: „Szerintem még ebben az évtizedben bekövetkezhet az, amitól leginkább tartunk. Nem csak a fejlődés – tudják, a hajók, repülőgépek, rakéták stb. száma, amellyel rendelkeznek – hanem ahogyan fejlesztik ezeket a képességeket. Mindehhez hozzá véve Hong Kong-ot, Tibetet, a Dél-kínai-, és a Kelet-kínai-tengereket (…) Aggodalommal figyelem a növekvő becsvágyukat, ahogy kitúrják az Egyesült Államokat a szabályokon alapuló nemzetközi rendben betöltött vezető szerepéből – amit egyébként már régóta mondanak, hogy 2050-re el akarnak érni. Aggódom amiatt, hogy egyre közelebb kerülnek a céljukhoz. Tajvan egyértelműen az egyik régi vágyuk. Én azt gondolom, hogy a fenyegetés még ebben az évtizedben bekövetkezhet, valójában az elkövetkező hat évben.”

Davidson továbbá kitért az Egyesült Államok Tajvan kapcsán tanúsított stratégiai kétértelműség (strategic ambiguity) fenntartásának kérdésére is. „Elismerem, hogy a stratégiai kétértelműség a több mint 40 év során segített megtartani Tajvant jelenlegi állapotában. De tudják, ezeket a dolgokat időnként újra kell gondolni.”

Az Egyesült Államok és a térség több országa is aggódva szemléli a Kínai Népköztársaság egyre fokozódó ütemű fegyverkezését. Peking az elmúlt 5 évben 90 nagyobb hadihajót és tengeralattjárót épített és mintegy 4-5x annyi eszközzel rendelkezik, mint az Egyesült Államok az Ázsia-csendes-óceáni térségben. Április 23-án Kína teátrálisan egy rombolót, egy partraszállító hajót, és egy ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárót bocsátott vízre. Több elemző szerint ha Kína elég erősnek érzi magát, előbb vagy utóbb erővel is kísérletet tehet a szakadár tartomány visszafoglalására. Davidson tengernagy már korábban kérte az INDOPACOM következő évekre tervezett költségvetésének növelését a Kongresszustól. A 2022-es költségvetési évre mintegy 4,68 milliárd dollárt szeretne, majd további 22,69 milliárd dollárt 2023 és 2027 között. A megnövelt költségvetés kulcseleme lenne a 2021-ben elindított Csendes-óceáni Elrettentés Kezdeményezés (Pacific Deterrence Initiative), amely Kína növekvő katonai erejét hívatott ellensúlyozni.

Az elkövetkező évtizedben több jelentős esemény 100. évfordulója várható. 1927. április 12-én élesedett ki a konfliktus a nacionalisták és a kommunisták között, amikor a Csang Kai-sek vezette Kuomintang váratlanul több száz kommunista párttagot tartóztatott le, majd végeztetett ki Sanghajban. Ezt követően a bujkálni kényszerült kommunisták több felkelést szítottak a vidékeken. Ezek közül a 1927. augusztus 1-jén kezdődött nancsangi felkelés a legjelentősebb, amely során a paraszti partizánalakulatokból alakult meg a Vörös Hadsereg, a Kínai Népi Felszabaditó Hadsereg elődszervezete.

Írta: Szomolányi Szabolcs

A Peking-ellenes tüntetésekről

Az utóbbi hónapokban fokozódott a feszültség a Hongkong és Tajvan között. A kapcsolatok romlásában nagy szerepet játszott a Pekingben kidolgozott és Carrie Lam kormányzó nevével fémjelezett nemzetbiztonsági törvény bevezetése a Kínán belül elhelyezkedő, de önálló államigazgatással rendelkező Hongkongban, amelynek következtében számos demokráciapárti politikus és aktivista menekült a városállamban működő kommunista titkosszolgálatok elől Tajvanra. 2020 augusztusában egy 12 fős csónakot fogtak el a kínai hatóságok, akik Hongkongból a szigetországba akartak szökni, félve az esetleges megtorlásoktól. További feszültséget okozott, hogy a hongkongi de facto tajvani képviselet tisztviselőinek vízumát a helyi hatóságok fel akarják függeszteni, ha nyilatkozatban nem ismerik el az „egy Kína” koncepciót. Májusban, a kapcsolatok mélypontra kerülésével, a hongkongi vezetés indoklás nélkül megszüntette a tajpeji képviseltük működését.

A közel 2 éve tartó Peking-ellenes tüntetések mára elgyengültek a kínai fellépés hatására. Május 14-én befagyasztották a hongkongi ellenzék egyik legbefolyásosabb személyének Jimmy Lai-nek számláit, ezzel teljesen ellehetetlenítve a városban még működő rendszerellenes sajtó- és médiatevékenység további működését. Lai esete egyedinek számít, hiszen a hatóságok először használták az újonnan bevezetett nemzetbiztonsági törvényt, mint jogalapot, arra, hogy tőzsdén jegyzett cég részvényesinek vagyonát befagyasszák. Bár a pekingi kommunikáció az ügyet a hongkongi helyzet konszolidációjaként kommentálta, több elemző szerint is aggodalomra adhat okot a jelenség. Egy felmérés szerint a hongkongi amerikai vállalatok 42 százaléka kívánja elhagyni a várost, ebből 62 százalék a nemzetbiztonsági törvény jelentette kockázatokat nevezte meg, mint a távozás okát.

Írta: Zernig Csombor

Bekérették Kína fülöp-szigeteki nagykövetét

A Fülöp-szigeteki Külügyminisztérium (DFA), miután a megelőző hetekben napi rendszereséggel nyújtotta be panaszait, bekérette Kína nagykövetét, hogy megvitassák a kínai hajók „illegális elhúzódó jelenlétét” a Dél-Kínai-tenger Manila által magáénak tartott területein. Elizabeth Buensuceso külügyminiszter-helyettes megismételte kormánya követelését, miszerint Kínának fel kell hagynia jogsértő tevékenységével az olyan vitatott vizeken, mint amilyen például a Whitsun-zátony és környezete.

A Fülöp-szigetek járőrei körülbelül 240 kínai katonai hajó jelenlétéről számoltak be az általuk ellenőrzött területen egy hét alatt. A kínai hatóságok szerint ezek csupán halászhajók, meghazudtolva Manila állításait miszerint a kínai partiőrség és tengeri milícia járműveiről van szó. A helyzetet azonban tovább árnyalja a tény, hogy a fülöp-szigeteki parti őrség rendszeresen találkozik kínai orvhalászokkal is Manila kizárólagos gazdasági övezetében.

Közös holdbázist létesítene Kína és Oroszország

Egyetértési megállapodást írt alá március 9-én a kínai (CNSA) és az orosz (Roscosmos) űrügynökség. Ennek értelmében a két ország elhatározta magát, hogy közös bázist fog létesíteni a Hold felszínén, vagy egy holdkörüli pályán, Nemzetközi Holdi Kutatóközpont néven. Kína az ajánlattal az Európai Űrügynökséget is megkereste. Az újabb tudományos kutatások lehetővé tétele mellett a bázis létesítése az első lépés lehet az olyan holdi nyersanyag kitermelésében, mint például a jégvíz, a hélium-3 vagy különféle ritkaföldfémek.

A megállapodás beleilleszkedik Kína stratégiájába, miszerint 2045-re vezető hatalommá kíván válni az űrben, ezáltal gazdasági és politikai előnyre szert téve az Egyesült Államokkal szemben. Jelenleg a NASA-t az amerikai jogszabályok eltiltják a CNSA-val való együttműködéstől, így, ha az Egyesült Államok részt kívánna venni a projektben, változtatnia kell a kínai űrprogramhoz való viszonyulásán.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Az indiai variáns

Az Indiában tomboló koronavírusjárvány számos  terhet rótt az országra. A  pozitív esetek ugrásszerű növekedését követte a kórházi oxigénkészletek kifogyása, a halálozások tetőzése, a krematóriumok kapacitásainak maximalizálása és a közterületeken létesített máglyák.

Ha a járvány elleni intézkedések hatásossága már érzékelhető is, az eredményeket beárnyékolja a hivatalosan B.1.617 elnevezésű „indiai variáns”. A fertőzőbb, halálosabb, ellenállóbb variáns valószínűleg még októberben jelenhetett meg, és Mahárástrában vált általánosabbá.

Brit tudósok kutatásai alapján a Pfizer és az AstraZeneca oltóanyagok 80%-os hatékonysággal védenek a variáns ellen.

Maga az indiai kormány erőfeszítéseket tesz, hogy megállítsa a variáns Indiával való azonosítását, és felszólította a közösségi médiafelületeket, hogy távolítsanak el oldalaikról minden „indiai variáns”-ról szóló tartalmat.

Írta: Kertai Zoltán Péter

Szokatlan változások Ausztráliában a COVID-19 következtében

A koronavírusjárvány nemcsak emberek millióinak életét érintette, a régóta fennálló gazdasági elképzeléseket is aláaknázta, valamint potenciálisan hosszan érvényesülő hatást gyakorolhat a regionális és globális erőviszonyokra. Ausztráliában olyan, a belső erőviszonyokban is észrevehető változás történt, amely az ország működésének átalakítását eredményezheti – a föderációt alkotó államok újra felemelkedni látszanak.

A föderáció első évtizedeiben Ausztrália államai számítottak a politika meghatározó szereplőinek. 1927-ig Új-Dél-Wales és Victoria állam kormányzói voltak az ausztrál politikai élet legbefolyásosabb alakjai. Canberra csak a második világháborús pénzügyi intézkedések (a szövetségi kormány hatáskörébe került a jövedelemadó beszedésének ellenőrzése, ezáltal az államok függetlenségük jelentős részét elvesztették) következében vált az ország valódi hatalmi központjává, a tagállami gazdasági jelentősen erőforrások megrövidültek.

A világjárvány kitöréséig az ausztrálok többnyire elfogadták ezt, ellentétben pl. Kanadával, ahol a regionális identitás messze erősebb a nemzetinél, a szövetségi kormány hatalomvesztését nem tekintették személyes sérelemnek vagy egzisztenciális fenyegetésnek. Amíg az általános jó kormányzás (good governance) fennmaradt, az ausztrálok többségét nem foglalkoztatja, hogy hatalmi központ föderatív, vagy tagállami szinten található.

A járvány viszont közvetlenül érintette az egyik fő területet, ahol az államok továbbra is elsődleges felelősséget viseltek: a közegészségügyet. A helyi egészségügyi rendszer biztonságát tekintve a más államok területéről beutazó ausztrálok fenyegetést jelentettek, ennek értelmében az ország belső határait rendkívüli döntés alapján lezárták.

Mivel az államok rendelkeznék saját rendőri erőkkel, és kevés út szeli át az államhatárokat, a lezárásokat viszonylag könnyen hajtották végre. Az ingázók számára, akik az egyik államban éltek, de egy másikban dolgoztak, belső vízumrendszert hoztak létre. Bár az ausztrál alkotmány 92. szakasza tételesen kimondja, hogy „a gazdasági tevékenységek, a kereskedelemek (…) teljesen szabadnak kell lennie”[1], az államok a pandémiás helyzetben figyelmen kívül hagyták a rendelkezést.

A szövetségi kormány rövid ideig csatlakozott a Nyugat-Ausztrália (WA) ellen indított perhez, amely a határok megnyitására kényszerítette volna az államot, azonban kihátrált az ügy mögül. Észrevehető hatalomváltás történt az országban: a kormányzók jóval erősebbnek látszottak a miniszterelnöknél. A pandémia során tartott állami választások eredménye (részben erődemonstrációként is aposztrofálhatóan) – Queenslandban egy Nyugat-Ausztráliában egyaránt – kényelmes győzelmet hozott a korábban is hivatalukat töltő kormányoknak. Nyugat-Ausztráliában, ahol Mark McGowan kormányzó komolyan fellépett a belső elszigeteltség mellett, a hivatalban lévő párt az állami törvényhozásának 59 mandátumából 53-at nyert.

A tagállamok hatalmi térnyerését a szövetségi kormány saját kezdeményezése is megkönnyítette, mivel megkezdődött a regionális vezetők és Canberra interakcióinak átszervezése.  Korábban az Ausztrál Kormányok Tanácsa (COAG) – amely a miniszterelnökből, a hat állami kormányzóból és két területfőnökből állt – évente csak kétszer ülésezett, hogy megvitassák a szövetség ügyeit. Mivel azonban a járvány nagyobb koordinációt követelt meg a két kormányzati szint között, létrejött egy új és sokkal rendszeresebb testület, Országos Kabinet néven, ez már hetente kétszer tart üléseket nagy intenzitású munkák idején.

Ezáltal az államok hatalma jelentős mértékben megnövekedett az ország döntéshozatali folyamatában. A hozzáértő és jól felkészült kormányzók számára lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségi kormány intézkedéseit saját előnyükre alakítsák. A terv jelenleg az, hogy az új testület állandó szerepet kapjon az ország kormányzási rendszerében, előreláthatóan havi megbeszéléseket tartva a világjárvány lecsengése után. Az új, kooperatív struktúra intézményesítése potenciálisan az államok javát szolgálja.

A járvány következében valóban szükségessé vált bizonyos mértékű elszigeteltség, viszont Ausztrália egyedülálló a hasonlóan szerveződő országok között, mivel gyorsan feltárta, hogy a szövetségi rendszert védelmi mechanizmusként is lehet alkalmazni. Az izoláció azonban a regionális politikának eddig nagyjából ismeretlen, újfajta autonómiát adott, amelyre lehetséges, hogy a COVID-19 járvány után is igényt tartanak majd az államok. Az ország gazdasági- és kulturális hatalmának (Sydneyben és Melbourne-ben összpontosulva) Új-Dél-Wales és Victoria kormányzói ismét Ausztrália legjelentősebb politikai szereplőivé válhatnak.

Írta: Györgyi Dominika

[1] Commonwealth of Australia Contitution Act – Sect. 92: Trade within the Commonwealth to be free.  „…trade, commerce (…) among the States (…) shall be absolutely free”. (Forrás: http://www8.austlii.edu.au/cgi-bin/viewdoc/au/legis/cth/consol_act/coaca430/s92.html letöltve: 2021.05.23.)

Címlapkép: Najpjido, 2021. március 27.
Min Aung Hlaing tábornok, a mianmari hadsereg főparancsnoka a fegyveres erők napja alkalmából tartott katonai parádén Najpjidóban 2021. március 27-én.
(Forrás: MTI/EPA)

A Ázsia 07 – Ázsia hírfigyelő, tavasz bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Svédország immár több mint kétszáz éve, 1814 óta nem viselt hadat, kimaradt mind az első, mind a második világháborúból, mindössze nemzetközi missziókban vett részt. Az ország Napóleon kora óta tartó semlegességére sok svéd büszke, azonban egyre többen kérdőjelezik meg, hogy ez a hozzáállás továbbra is tartható-e. A jelenleg kormányzó szociál-demokraták és zöldek ellenzik az ország NATO-hoz való csatlakozását, eközben pedig a hidegháború óta nem látott mértékben fejlesztik a haderőt, hogy az ország ily módon tudja garantálni saját biztonságát. A 2022-es parlamenti választások azonban fordulópontot jelenthetnek, hiszen a jelenlegi ellenzék győzelme esetén reális esély lesz rá, hogy Svédország több évtizedes közeli NATO-partnerség után teljesjogú tagja legyen a szövetségnek. A hidegháború évei

A második világháború után Svédország sem a nyugati, sem a kommunista blokk felé nem kötelezte el magát, habár érezhetően az előbbi felé húzott. Erősen támogatta az Egyesült Nemzetek Szervezetének felállítását, elkötelezte magát a demokrácia és az emberi jogok nemzetközi védelme mellett. Rengeteg svéd diplomata dolgozott az ENSZ megalkotásán és „beüzemelésén”. Legjobb példa erre nem is lehetne más, mint Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára. Ő volt továbbá a nemzetközi békefenntartó missziók megindításának egyik legfőbb támogatója. A folyamatos fejlődésen áteső, és napjainkban is zajló missziókban a NATO és tagállamai kiemelt szerepet vállaltak és vállalnak továbbra is. Svédország hosszú évtizedeken keresztül a közvetítő szerepét játszotta, hatalmas presztízsre szert téve a diplomácia világában.

Svédország hidegháborús doktrínája a „békeidőben el nem kötelezett, háborúban semleges” (alliansfrihet i fred syftande till neutralitet i krig) volt. A svéd vezetés egy kimondatlan, azonban de facto létező védelmi garanciával számolt a nyugati szövetségesek részéről egy esetleges kommunista agresszió esetére. Ennek megfelelően Svédország a színfalak mögött széleskörű együttműködésben vett részt az Egyesült Államokkal és a NATO egyéb államaival. Stockholm nem bízta azonban sorsát csupán a nyugati hatalmak jóindulatára, a hidegháború alatt modern és ütőképes haderőt tartott fent. Az 1960-as évek végéig pedig még a svéd atombomba kifejlesztése is az ország ambíciói között szerepelt, hogy ezzel garantálja saját háborítatlanságát.

Az Egyesült Államok politikája a hidegháború éveiben a balti régió kapcsán a szovjet befolyás féken tartásából állt, a térségben található szövetségesek és semleges országok támogatásán keresztül. Majd mikor 1993 és ’94 folyamán az orosz csapatok elhagyták a három balti ország (Észtország, Lettország, Litvánia) területét, az Egyesült Államok minél előbb át kívánta venni Moszkva szerepét a térségben. Bill Clinton elnök úgy nyilatkozott, a régió egyetlen országa sem fog szürke zónává vagy ütközőállammá válni. A három balti állam 2004-ben csatlakozott is a NATO-hoz a Békepartnerség (PfP) programban való részvétel után. Svédország és Finnország is a NATO partnerévé vált, azonban nem lépett be a szövetségbe. Ahogy a világ figyelmét a terror elleni globális háború és a Közel-Kelet kötötte le, valamint Oroszország saját belső válságaival küszködött, a Balti-tenger térsége nyugalmat és stabilitást élvezett, nem szerepelt a nagyhatalmak által kiemelten kezelt régiók között. Az Egyesült Államok csupán a krími válság után kezdett újra hangsúlyt fektetni az északi államokra.

Svédország, mint NATO-partner

1994-ben, mikor a NATO meghirdette a Békepartnerség (angolul Partnership for Peace, PfP) programot, Svédország szinte azonnal a szövetség partnerévé vált. A PfP keretében Svédország továbbra is közeli kapcsolatot ápol a NATO-val, közös hadgyakorlatokon és konferenciákon vesz részt, valamint többek közt szerepet vállalt a NATO albániai és szerbiai aknamentesítési programjaiban is. Svéd csapatok részt vettek a NATO afganisztáni és koszovói újjáépítési és békefenntartói misszióiban, valamint a NATO Reagáló Erő gyakorlatain is. A NATO tag balti államokkal és Norvégiával különösen szoros Stockholm együttműködése, míg előbbieknek azok védelmi fejlesztéseiben segédkezett, utóbbival közös légi és tengeri megfigyelő küldetésekben vett részt.  Ezen kívül tagja az Európai Unió Északi Harccsoportjának, Finnország, Norvégia, a balti államok és Írország mellett. Megemlítendő a svéd védelmi ipar is, amelynek gyártmányait számos NATO tagállam használja, ahogyan például Magyarország is a Saab által gyártott JAS 39 Gripen vadászbombázó repülőgépeket rendszeresítette. A NATO tehát módot talált a papíron semleges országokkal való érdemi együttműködésre, és azoknak bizonyos szintű integrációjára. Finnország és Svédország megközelítőleg tagállami szintet ért el az interoperabilitás szintjén. Nem meglepő tehát, hogy a két ország az úgynevezett kibővített lehetőségekkel járó NATO-partnerség (Enhanced Opportunities Partners, EOP) programnak is a résztvevője.

Svédország és a NATO közös gyakorlataira kiváló példa a 2019-es „NORTHERN WIND 19”, melynek alkalmával Észak-Svédországban szimulálták egy magas intenzitású háború megvívását rendkívül hideg körülmények között. Körülbelül tízezer, többek közt finn, norvég, brit, amerikai, valamint svéd katona vett részt a gyakorlaton, melynek során a svéd és finn csapatok végezték a védelmi műveleteket, míg a NATO tagok vállalták magukra a támadó ellenség szerepét. Stefan Smedman svéd ezredes szerint az efféle gyakorlatok kiváló lehetőséget teremtenek a fejlődésre egészen a dandárok szintjéig. Elégedettségét fejezte ki az iránt, hogy NATO csapatokat fogadhattak Svédországban, ezzel lehetőséget teremtve az egymástól való tanulásra és az interoperabilitás további építésére.

A svéd közvélemény – egy 2014-es közvélemény kutatás alapján megkérdezettek 66%-a – bízik a NATO által nyújtott gyors segítségben egy esetleges külső támadás esetében, ahogyan azt a hidegháború alatt is tette. Annak ellenére, hogy az amerikai fél kijelentette, hogy erre már nincsenek konkrét tervek és előkészületek. Mivel az Egyesült Államoknak (és a NATO-nak) de jure nem kötelessége megvédeni Svédországot, ezért ennek elmaradása esetén az Észak-atlanti szerződés 5. cikke nem veszítene kredibilitásából. A svédek és finnek pontosan tudják, hogy egy krízis vagy háború esetében a szövetségesek fognak prioritást élvezni, habár ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne kaphatnának támogatást. Azonban ez is elsősorban a NATO érdekei alapján történne, nem pedig a svéd vagy finn igények alapján.

Jens Stoltenberg NATO főtitkár 2015 novemberi svédországi látogatása alkalmával aggodalmát fejezte ki az oroszok kalinyingrádi erőösszpontosításával kapcsolatban, aminek keretében rakéta- és légvédelmi rendszereket, valamint tengeralattjárókat szállítottak az orosz exklávéba. A főtitkár szerint ennek célja a NATO elrettentése a balti régió további katonai és politikai megerősítésétől.

A Hultqvist-doktrína

A Svédországot kisebbségből kormányzó Szociáldemokrata-Zöld koalíciós kormány 2015 nyarán az Egyesült Államokkal való védelmi együttműködés elmélyítése mellett kötelezte el magát. E mögött a lépés az állhat, hogy a kormány nem bízik benne, hogy egy esetleges konfliktus esetén a NATO elég gyorsan lenne képes (és hajlandó) reagálni, ezért Svédország biztonságát elsősorban speciális kétoldalú megállapodásokkal lehet garantálni. A washingtoni kormány reakciói pozitívok voltak a bilaterális tárgyalásokon az úgynevezett Hultqvist-doktrínára, amely a svéd védelmi miniszter nevét viseli. Ennek értelmében Svédország úgy kívánja szorosabbra fűzni az Egyesült Államokkal, Finnországgal és a NATO-val való kapcsolatát, hogy közben a NATO-n kívül marad, lényegében fenntartva semlegességét. Ezt a doktrínát egészíti a svéd kormány által az elmúlt években megkezdett haderőfejlesztési program.

2017-ben decemberében Svédország létrehozta az első új ezredét a második világháború óta, mely 350 fővel biztosítja a Balti-tengeren kiemelt geostratégiai jelentőséggel bíró, Stockholm és Kalinyingrád között félúton elhelyezkedő Gotland szigetét. 2005 óta egy évtizeden keresztül a sziget szinte teljesen demilitarizált terület volt, az új ezrednek most a sziget legnagyobb városa, Visby fog otthont adni. A svéd katonai jelenlét újbóli megerősítése a 2014-es krími válság után kezdődött meg. 2020 szeptemberében – egyes riportok szerint orosz hadihajók Gotland közelében való elhaladására válaszul – a svéd fegyveres erők nagyszabású mozgósításba kezdtek a szigeten. Stockholm az elmúlt években többször is megvádolta Moszkvát légtere és vizei megsértésével. Gotland legnagyobb kikötőjét harckocsikkal biztosították, míg a légtéret sugárhajtású vadászrepülőgépekkel, de a mozgósításban részt vettek hadihajók, nehéztüzérségi eszközök, valamint csapatszállító járművek is. A hidegháború óta ez volt svéd fegyveres erők legnagyobb gyakorlata, amelynek hivatalos célja a Balti-tenger ellenőrzésének megerősítése volt. Svédország 2010-ben eltörölte a sorkatonaság intézményét, 2018-cal kezdődően azonban visszaállították, és immár nem csak a svéd férfiak kötelesek szolgálatot teljesíteni, hanem a nők is. A svéd állam évi 4000 újonc kiképzésével számolt.

Oroszország saját kommunikációjában nem kezeli kiemelt helyen Svédországot, mint ahogy az fordítva történik. A svédek által felrótt légi és tengeri határsértéseket annak tulajdonítják, hogy egyszerűen nincs elég hely alapvető gyakorlatok végrehajtására, tehát szó sincsen arról, hogy Gotland invázióját terveznék. Az orosz fél túlzottnak tartja a svédek riadalmát, amelyet szerintük a NATO gerjeszt, Svédország ugyanis csak akkor merülne fel orosz célpontként, ha csatlakozna a NATO-hoz és ezzel felhívná magára a figyelmet.

Napjainkban

A Riksdag, vagyis a svéd parlament 2020 decemberében a védelmi költségvetés 40%-os megemelését szavazta meg a 2021-2025-ös időszakra, ez az elmúlt 70 év legnagyobb növekedését jelenti. 2025-re ezzel a svéd védelmi költségvetés átszámítva 11 milliárd amerikai dollárra fog rúgni. Ez körülbelül a GDP 1,5%-át fogja jelenteni, ami az utóbbi 17 év legmagasabb értéke lesz. Az 1991-ben 2,6%-on álló védelmi kiadások 2012-re csökkentek 1,2%-ra. A javaslatot a Szociáldemokrata-Zöld kormány terjesztette elő, indoklásukban az oroszoknak való üzenetküldésnek nevezték a lépést, mellyel a Krím 2014-es annexiójára, a balti államok légterének többszöri megsértésére, valamint a kalinyingrádi exklávéban végbemenő erőösszpontosításra reagálnak. 2030-ra a fegyveres erők létszámát 55000-ről 90000-re szeretnék növelni.

Az eddigi 4000-es évi újonclétszámot 2021-ben várhatóan megduplázzák, és öt területvédelmi zászlóaljat fognak felállítani, melyeknek feladata a norvégiai Osloból és Trondheimből kiinduló tengeri útvonalak védelme lesz. A svédországi Gothenburgban, amely Skandinávia legnagyobb kikötője pedig várhatóan egy kétéltű egység felállítására fog sor kerülni. A légierő újtípusú Gripen vadászrepülőgépekre számíthat, melyek fejlettebb radarberendezésekkel és nagyobb hatótávval rendelkeznek. Ezeknek egy része egy új, Stockholmtól 70 kilométerre északra található uppsalai repülőezrednél fognak szolgálatot teljesíteni. A haditengerészet egy új tengeralattjárót helyezhet üzembe, valamint finanszírozást kap egy új hadihajó megtervezésére. Ezek mellett légvédelmi rakétákkal fognak ellátni egyes meglévő hajókat, ezzel egy tizenöt éves lemaradást behozva. Niklas Granholm, a svéd védelmi kutatóintézet munkatársa szerint a cél a hidegháborús felkészültség újbóli elérése, ez pedig azt jelentené, hogy Svédország egy esetleges háború alkalmával legkevesebb három hónapig képes legyen megvédeni önmagát, míg meg nem érkezik a várt segítség. Egy másik szakértő szerint a svéd védelmi erők az elmúlt húsz évben „krízishelyzetben” voltak.

Ezek után 2020 decemberének végén a NATO-csatlakozást pártoló politikai erők győzelmet könyvelhettek el a svéd törvényhozásban. A semlegességet támogató Szociáldemokrata-Zöld kormány és a Baloldali Párt ellenében a megszavazták az úgynevezett NATO-opciót, 204-145 szavazati arányban. Erre azért lehettek most képesek, ugyanis a szélsőjobboldali Svéd Demokraták változtattak korábbi álláspontjukon, amely egyértelműen NATO-ellenes volt. Habár a konkrét tagságot továbbra sem támogatják, az opció megszavazását fontos elemének tartják Svédország védelmi politikájának összehangolásában a skandináv országokkal, és elsősorban Finnországgal. Utóbbival ugyanis a Svéd Demokraták egy önálló védelmi szövetség létrehozását szorgalmazzák. Ez az eredmény azonban nem jelenti a csatlakozási folyamat megkezdését, csupán a törvényhozás szintjén megteremtette ennek lehetőségét. Finnországban 1995-ben került sor a NATO-opció elfogadására, azonban azóta sem lépett be a szövetségbe.

Ann Linde külügyminiszter szerint ez egy komoly és negatív fejlemény a svéd biztonság ügyében. Elemzők arra számítanak, hogy ez a szavazás a témával kapcsolatos diskurzus fellángolásához fog vezetni. A Szociáldemokraták szerint Svédország függetlensége bárminemű szövetségtől továbbra is jól szolgálja az ország érdekeit, a NATO-hoz való csatlakozás csak feleslegesen mérgezné az Oroszországgal való kapcsolatot, és ezzel további feszültségeket generálna Európa keleti felén. Hultqvist svéd védelmi miniszter úgy nyilatkozott, nem kívánnak a kísérletezgetés és kalandozás útjára lépni a biztonságpolitika területén, tehát a miniszter továbbra is tartja magát a nevéhez fűződő doktrínához. A NATO-pártiak ezzel szemben azzal érvelnek, hogy Svédország egy „biztonsági senkiföldjén” ragadott, ugyanis Oroszország a nyugati biztonsági rendszer részeként kezeli, miközben a NATO államai mégsem nyújtanak számára védelmi garanciát. Svédországban 2022-ben fognak parlamenti választásokat tartani, amennyiben sikerül elmozdítani a jelenlegi balközép koalíciós kormányt, szinte biztosra vehető, hogy a NATO-tagságról referendumot fognak kiírni.

A svéd gothenburgi egyetem kutatói által végzett közvélemény-kutatások alapján 2019-ben a lakosság 32%-a ellenezte a NATO-hoz való csatlakozást, míg 29% támogatta azt. 2015-ben és 2016-ban a csatlakozáspártiak voltak többségben, ez a svéd társadalom reakciója volt az ukrajnai krízisre. A krími események előtt a NATO ügye nem is tartozott a svéd politikai diskurzus fősodrába, csupán a védelempolitika döntéshozói foglalkoztak a kérdéssel.  Másik befolyásoló tényező lehetett az a svéd partokhoz közelében elvonuló „misztikus orosz tengeralattjáró”, amelyről a svéd média 2014 októberében számolt be. Ekkor egy nyugalmazott svéd altábornagy vett észre egy feltételezett tengeralattjárót a Stockholmhoz közeli partoknál kiemelkedni a vízből, a haditengerészet által végrehajtott két hajtóvadászat azonban nem akadt a nyomára.

2021. április 27-én Linde Budapestre látogatott, így véget ért az a kilenc éves időszak, mialatt svéd külügyminiszter nem látogatott Magyarországra. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter a gazdaság- és védelempolitikát nevezte Magyarország és Svédország együttműködésének sikerterületeinek. Szijjártó szerint nem túlzás, ha a két ország szövetségesnek hívja egymást, hiszen mindkét állam az Európai Unió része, és Svédország habár nem tagja, de szoros kapcsolatot ápol a NATO-val. Emlékeztett továbbá a Magyarország által használt svéd gyártmányú Gripen vadászgépekre, amelyekkel nem csak a saját légterét biztosítja, hanem Szlovéniának és balti államoknak is segít ebben.

Összegzés

Svédország két évszázados semlegessége példaértékű lehet bármely békeszerető nemzet számára, látható azonban, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem jelent tétlenséget. A svédek a hidegháború alatt Moszkvát lehetséges agresszornak tartották, ugyanúgy, ahogyan ezt a 2014-es ukrajnai események óta újra teszik. Svédország az Európai Unió tagjaként és NATO egyik legközelebbi partnerként a nyugati szövetségi rendszerbe tartozik, azonban teljes NATO tagsággal nem rendelkezik, ezért az nem köteles garantálni az ország biztonságát. A svéd jobboldal a teljes elköteleződést választaná, beléptetné az országot a NATO-ba, míg a jelenleg kormányzó baloldal szerint éppen ez tenné valóban ellenségessé a Stockholm és Moszkva közti viszonyt. Mindenképpen érdemes lesz szemmel tartani, hogy a közvéleményre milyen befolyást gyakorolt az idei, ukrán határral szomszédos területeken tartott, rekord nagyságú orosz hadgyakorlat. A jövőre esedékes svéd parlamenti választások egyik, ha nem a legnagyobb kampánytémája minden bizonnyal Oroszország és a NATO tagság kérdése lesz. Minden orosz lépés, melyet a nyugat fenyegetésként érzékelhet, a NATO karjaiba tereli a svéd közvéleményt, és mivel egy demokratikus államról beszélünk, magát Svédországot is. A NATO-párti erők választási győzelme esetén ugyanis szinte biztosra vehető a kérdésben egy népszavazás kiírása. A következő egy év tehát komoly változásokat hozhat a témában, Svédország akár az immár kétszáz éve fennálló függetlenségét adhatja fel biztonságérzetéért cserébe. Így a skandináv állam válhatna a NATO harmincegyedik tagjává, geopolitikai előnyhöz juttatva a szövetséget a Balti-tenger térségében.

További felhasznált irodalom

• Anna Wieslander: NATO, the U.S. and Baltic Sea Security. Swedish Institute of International Affairs, Stockholm, 2016.
• Barbara Kunz: Sweden’s NATO Workaround: Swedish Security and Defense Policy against the Backdrop of Russian Revisionism. Institut français des relations internationales, Párizs, 2015.
• Johan Martinsson – Ulrika Andersson (eds.): Swedish Trends 1986-2019. SOM Institute, University of Gothenburg, 2020.
• Greg Simons, Andrey Manoylo & Philipp Trunov: Sweden and the NATO debate: views from Sweden and Russia, Global Affairs, 5:4-5, 335-345, DOI: 10.1080/23340460.2019.1681014. 2019.

Címlapkép: Arlanda, 2020. augusztus 28.
Peter Hultqvist svéd védelmi miniszter (b) és Barbara Barrett, a Pentagon légierőért felelős államtitkára könyöke érintésével üdvözli egymást a Stockholm közelében fekvő Arlanda repülőtéren 2020. augusztus 8-án. A felek a térség biztonságáról és az északi-sarkköri területeteket érintő kérdésekről tárgyalnak.
(Forrás: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Fredrik Sandberg)

A Hultqvist-doktrína: Hidegháborús készültség Svédországban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A cikkben alapvetően a 2020. november elején kirobbanó tigré felkelés gyökereit, valamint hátterét kísérlem meg feltárni. Biztonságpolitikai szempontból fontos kérdés mindezek mellett a konfliktus által generált instabilitás, valamint az emberi jogok érvényesülése a régióban. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan sikerül a jövőben az országot stabilizálni, illetve milyen érdekekkel rendelkeznek a régióban a világ vezető hatalmai? Történeti kitekintés

Ahhoz, hogy megértsük a Tigré Népi Felszabadító Front (TPLF) és az Etióp Nemzeti Védelmi Erők (ENDF) közt 2020. november 3-4 éjszakáján kirobbanó nyílt fegyveres konfliktus hátterét, egy röpke pillantást kell vetnünk az ország belpolitikai változásaira és etnikai sajátosságaira egyaránt.

Az 1974 szeptembere és 1991 júniusa között lezajlott az Eritrea által is támogatott Etióp Kormányellenes Felkelő Erők és az Etióp Kommunista Katonai Junta, más néven Derg kormányerői közötti rendkívül véres, és éhínséggel is járó polgárháború a felkelő erők győzelmével zárult. Ezek után az államban a győztes koalíció Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front-ja (EPRDF) által működtetett egypárti kormányzás állandósult. Etiópia rendkívül heterogén etnikai összetételéből adódóan ezen pártszövetségnek etnikai alapokon kellett működnie a stabilitása megőrzése érdekében.

1. ábra: Az etióp polgárháború politikai erőviszonyai. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Ethiopian_Civil_War#/media/File:Ethiopian_Civil_War.png (Letöltés dátuma: 2021. 03. 27.)

Az egyesített front első miniszterelnökének, az amhara Tamrat Layne Admassu-nak 1995-ös leváltása után az a (jelenből visszatekintve) furcsa helyzet állt elő, hogy a Tigré Népi Felszabadító Front elnöke, a tigré származású Meles Zenawi Asres lett az EPRDF vezetője. Zenawi rendkívül hosszú ideig, egészen 2012. augusztus 20-án bekövetkezett haláláig töltötte be tisztségét, mely nagyban hozzájárult az tigré elitt hatalomvágyának növekedéséhez. Az őt követő Hailemariam Desalegn Boshe 2018. február 15-én az Etióp Szövetségi Demokratikus Köztársaság (továbbiakban Etiópia) történelmében első vezetőként mondott le miniszterelnöki tisztségéről a 2016-ban meginduló Oromo zavargások miatt.

A tigré felkelés közvetlen előzményei

A jelen események egyik meghatározó alakja, az oromo származású Abiy Ahmed Ali 2018. április 2-án lett beiktatva, mint Etiópia negyedik miniszterelnöke. Az EPRDF pártszövetségének Oromo Demokratikus Pártjából megválasztott Abiy egyik legfontosabb intézkedése volt az Etiópiát akkor már majdnem 28 éve kormányzó EPRDF átalakítása az újonnan létrejövő Prosperitás Párttá. Bár 2018-ban az Eritreával akkorra már csaknem 20 éve tartó határkonfliktusnak véget vető elnök az ezt követő évben Nobel-békedíjat kapott, azonban az EPRDF 2019. december 1-i felszámolása rendkívül nagy ellenérzéseket váltott ki a TPLF részéről, melynek vezetői nem kívántak csatlakozni az új pártba. [1]  Nem csoda tehát, hogy az etnikumok pártjainak koalícióján alapuló pártszövetség (EPRDF) felszámolásának következtében mind a politikai feszültségek, mind az etnikai nyugtalanság növekedett az észak-kelet afrikai államban.

A feszültség azonban akkor kezdett egyre veszélyesebb méreteket ölteni, mikor a Debreitsion Gebremichael vezette TPLF illegitim miniszterelnöknek nevezte Abiy Ahmed Ali kormányfőt, miután ő a 2020 májusában esedékes, már egyszer 2020. augusztus 29-re elhalasztott választásokat a COVID-19 következtében meglévő járványveszélyre hivatkozva ismételten elhalasztotta egy 2021-es meg nem meghatározott dátumra. [2]A TPLF szembe szegülve a kormánnyal 2020. szeptember 9-én tartományi választásokat tartott, ahol nem meglepő módon Debreitsion Gebremichael a 2.633.848 szavazatból 2.590.620 szavazatott kapott.

Az eseményt követően az addis ababai központi kormány a választásokat egyértelműen illegálisnak minősítette.[3] Abiy azzal vádolta meg a TPLF-t, hogy aláássák Etiópia területi egységét, és a központi kormány hatalmát, míg a TPLF egész egyszerűen elfogadhatatlannak tartotta a 2020. szeptember 9-i választások el nem ismerését. [4]

A harcok megindulása, háborús bűncselekmények és gyanúsítgatások A fegyveres konfliktus kibontakozása

A fentebb ismertetett fokozódó feszültség következtében, már a fegyveres konfliktus 2020. november 4-i kirobbanása előtt is megfigyelhető volt a nagyszámú ENDF erő jelenléte az északi Tigré tartományban. A november 3-a és 4-e fordulóján, éjfél környékén meginduló TPLF támadást közvetlenül megelőzte Debreitsion Gebremichael november 2-i sajtótájékoztatója, melyen azt állította, hogy az ENDF egy az északi tartomány ellen indítandó támadást tervez.[5] Ezzel a lépéssel a pártelnök a TPLF speciális alakulatok és milíciák másnap megindított támadását egyértelműen megelőző csapásként próbálta beállítani.

Egy, a BBC által megkérdezett ENDF katona szerint az ENDF Adigrat melletti katonai támaszpontját már november 3-án 23:30 körül bekerítették a TPLF erők, akik éjjel 1:00 körül már meg is indították támadásukat a támaszpont ellen. A 15 órán át tartó közelről vívott tűzharcban az interjúalany állítása szerint 32 ENDF- és nagyjából 100 TPLF katona vesztette életét. A kormányerők megkérdezett harcosa továbbá azt is nyilatkozta a BBC-nek, hogy a tőlük, mintegy 82 km-re fekvő agulai bázist is közel azonos időpontban támadták meg a TPLF erői, hiszen az ENDF kommunikációs rendszeréből egyértelműen kivehető volt, hogy erősítést kérnek. Hasonló események történtek az előbb említettekkel közel egy időben a dansha-i és az eritreai határ közelében fekvő sero-i katonai bázison is. [6]
Figyelemre méltó mindemellett, hogy a dansha-i támadásnál a France 24 forrásai szerint részt vettek volt ENDF katonák is, akik a TPLF-hez álltak át.[7]

A 2020. november 4-i TPLF támadások főbb célpontjai . (Forrás: 4. https://www.bbc.com/news/world-africa-54996795 (Letöltés dátuma: 2021. 03. 27.)

A meginduló TPLF offenzíva egyik legfontosabb célpontja egyértelműen a Tigré tartomány fővárosa, a kormányt támogató amhara tartomány határán fekvő és több mint 310.000 lakosú Mekelle (Mak’allè) városa. [8]A november 4-én korai órákban megindított Tigré támadás gyorsan sikerrel járt, ugyanis az ENDF északi főparancsnokságának mekelle-i főhadiszállásán nagyrészt kiszolgáló személyzet tartózkodott, így azt különösebb nehézségek nélkül foglalták el a TPLF csapatai. [9]

Háborús bűncselekmények, gyanúsítgatások – mekkora a humanitárius katasztrófa?

Már a fegyveres konfliktus kirobbanásának vizsgálata során is egyértelműen ellentmondásokba ütközhetünk, ugyanis a TPLF és a kormányerők egyértelműen másképp értékelték a harcok fellángolását. Míg a TPLF erők a már említett november 2-i sajtótájékoztatói nyilatkozat értelmében akciójukat egyértelműen „önvédelemként” értékelték, addig Abiy Ahmed Ali további szándékaira vonatkozóan nem sok kétséget hagyva úgy nyilatkozott, hogy „A vörös vonalat átlépték”. [10]

Az első, hatalmas port keverő háborús perfídiát november 9-ről 10-re fordulóan éjszaka követték el a szudáni és az eritreai határhoz is egyaránt rendkívül közel fekvő Mai Cadera-ban. A mintegy 600 civil áldozatot követelő mészárlás elkövetőinek kiléte azonban a gyanúsítgatások miatt máig tisztázatlan. Elgondolkodtató, hogy az Amnesty International és az Etióp Emberi Jogi Bizottság előzetes vizsgálatai szerint helyi tigré milíciák, valamint a TPLF-hez köthető rendőri erők az elkövetők[11], míg egyes menekültek a Reuters-nek azt nyilatkozták, hogy amhara milíciák mészároltak le tigré civileket. [12]További hasonlóan sajnálatos események történtek november közepéig. Példa erre a november 12-én Humera-ban elkövetett mészárlás, melyet feltehetőleg az ENDF mellett olyan amhara milíciák követték el, mint a Fano, egy erősen nacionalista ifjúsági szervezet. [13]

A sok tisztázatlan esemény ellenére az elég biztosan látszik, hogy az etnikai törésvonal miatti polgárháborús állapotok, és az ennek következtében kialakuló létbizonytalanság, valamint sok esetben életveszély hatására számos etióp állampolgár – elsősorban tigré származásúak – kényszerült elhagyni otthonát, és vált menekültté. Megdöbbentő, hogy az ENSZ felmérései szerint az etióp kormány által a még 2020 november elején történt állami szolgáltatás felfüggesztés következtében 2020. december közepére a Tigré tartományban már nagyjából 2,3 millió gyermek szorult sürgősen humanitárius segítségre. [14]Mindemellett a már novemberben Eritreát is elérő konfliktus következtében jelentős számban érkeztek eritreai menekültek is a Tigré régióba. A tartományban lévő bejelentett menekültek 4 nagyobb menekülttáborban vannak összezsúfolva, mely a COVID-19 vírus terjedésének kiváló feltételeket biztosít, ezzel is nehezítve a már egyébként is súlyos humanitárius katasztrófát.  [15]Nem meglepő tehát, hogy egyre világosabban látszik, hogy a fentebb ismertetett mérhetetlen szenvedéseknek egyedül a felek közti párbeszéd megindulásával, a békét elsődleges szempontként kitűző kompromisszumkészséggel, valamint normál állapotok visszaállításának megkezdésével (békeépítéssel) lehetne véget vetni.

A Mekelle-offenzíva

A tigré tartomány fővárosának november 4-i TPLF általi „megszállása” jelentős érvágás volt a kormányerők számára a tartomány feletti ellenőrzés és a felkelés elfojtására tett kísérlet szempontjából. Nem meglepő tehát, hogy már november közepén megindult az ENDF ellentámadása, mely a tartományi főváros feletti kormányzati ellenőrzés visszaállítását tűzte ki céljául. A meginduló támadás sikeresnek mondható, hiszen a november 17 és 19 között zajló ütközetsorozat következtében a kormányzati erők kezére került számos olyan jelentős tigré város, mint Akszúm, Alamata, vagy Shire.[16] Ezen sikerek az ENDF számára megteremtették a szükséges feltételeket az ekkorra már eritreai haderővel is harcban lévő TPLF elleni offenzíva további sikeres folytatásához. [17]

November 23-a, hétfőre az ENDF erők sikeresen bekerítették Mekelle-t és nemzetközi jogilag nem kissé vitatható módon megkezdték a város tüzérségi tűzzel való bombázását. Az Etióp haderő katonai szóvivője, Dejene Tsegaye ezredes azt nyilatkozta, hogy az ENDF-nek a várost mindenképp tűz alá kell venni, a civil lakosságnak pedig a haderő által képviselt bármilyen féle megértés hiányában pedig egyértelműen a város elhagyását tanácsolta. [18]A mintegy 5 napig tartó harcok után az ENDF annak ellenére különös kegyetlenséggel foglalta el végleg a települést, hogy a TPLF vezetői számos harcosukkal együtt eddigre már elhagyták Mekellét. Bár Abiy Ahmed Ali miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a városi harcok során az ENDF erők a civil lakosságban semekkora pusztítást nem végeztek, a Human Rights Watch jelentései szerint azonban 27 halottra és nagyjából 100 sebesültre rúgnak a civil veszteségek. [19]

Összegzés

Ugyan Mekelle november 28-i elfoglalását követően, még aznap Abiy egyértelműen kijelentette, hogy tigré konfliktus egyértelműen véget ért Mekelle elfoglalásával, a további történések szöges ellentétben álltak az etióp miniszterelnök állításával.[20] A TPLF ugyan látva egyre tarthatatlanabbá váló helyzetét, már 2020 novemberében kérelmezte az Afrikai Uniónál, hogy szólítsa fel béketárgyalásra a feleket, azonban ezt Abiy Ahmed Ali visszautasította.[21] Bár számos kísérlet történt a konfliktus rendezésére, jelentősebb mértékben egyik fél sem hajlandó engedni célkitűzéseiből, így a mély etnikai és politikai ellentétek mentén folyó polgárháború, annak minden gazdasági, egészségügyi, pszichológiai hatásával együtt jelenleg is folytatódik.

Felhasznált irodalom

Binnie, Jeremy: Ethiopia says Northern Command is counterattacking Tigray rebels. Janes, 19.11.2020. https://www.janes.com/defence-news/news-detail/ethiopia-says-northern-command-is-counterattacking-tigray-rebels (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Brown, Will: After the bombs they attacked with knives, claim Ethiopians fleeing peace prize winner’s war. Daily Telegraph, 23. 11. 2020. https://www.telegraph.co.uk/news/2020/11/23/ethiopia-unleashes-bombing-knife-wielding-militias-civilians/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Calvin-Smith, Georja: Ethiopian election board proposes controversial August date for crucial polls. France 24, 15.01.2020. https://www.france24.com/en/20200115-abiy-ahmed-ethiopia-elections (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Chanie, Paulos: Clientelism and Ethiopia’s post-1991 decentralisation. The Journal of Modern African Studies, Volume 45, No. 3, 2007. 43.

De Waal, Alexander: Evil Days: Thirty Years of War and Famine in Ethiopia. Human Rights Watch, New York, 1991.

Ethiopia crisis: Tigray leader vows to keep fighting as government advances. BBC News, 18.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54984056 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia lurches towards civil war. Economist, 7.11.2020., https://www.economist.com/middle-east-and-africa/2020/11/04/ethiopia-lurches-towards-civil-war (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia PM Hailemariam Desalegn in surprise resignation. BBC News, 15.02.2018. https://www.bbc.com/news/world-africa-43073285 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia PM says Tigray operation over after army seizes Mekelle. Al-Jazeera, 28.11.2020. https://www.aljazeera.com/news/2020/11/28/ethiopian-army-takes-full-control-of-tigray-capital-abiy-says (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia: Investigation reveals evidence that scores of civilians were killed in massacre in Tigray state. Amnesty International, 12. 11. 2020. https://www.amnesty.org/en/latest/news/2020/11/ethiopia-investigation-reveals-evidence-that-scores-of-civilians-were-killed-in-massacre-in-tigray-state/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia: Unlawful Shelling of Tigray Urban Areas. Human Rights Watch, 11.02.2021. https://www.hrw.org/news/2021/02/11/ethiopia-unlawful-shelling-tigray-urban-areas (Letöltés dátuma 2021.03.23)

Ethiopia’s Tigray crisis: How a soldier survived an 11-hour gun battle. BBC News, 10.12.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55215431 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia’s Tigray crisis: PM gives Tigray forces 72 hours to surrender. BBC News, 22.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55023029 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Gadner, Tom: Will Abiy Ahmed’s Bet on Ethiopia’s Political Future Pay Off? Foreign Policy, 21.01.2020.

Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

https://foreignpolicy.com/2020/01/21/will-abiy-ahmed-eprdf-bet-ethiopia-political-future-pay-off/ (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

https://www.bbc.com/amharic/news-54094329?at_campaign=64 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Millions of children in Tigray remain out of reach, despite access agreement – UNICEF”. UNICEF (New York), 15.12.2020. https://www.unicef.org/press-releases/millions-children-tigray-remain-out-reach-despite-access-agreement-unicef (Letöltés 2021.03.23.)

More than a million displaced in Tigray as Ethiopian PM warns of ‘final’ offensive against region. France 24, 26.11.2020. https://www.france24.com/en/africa/20201126-more-than-1-million-displaced-in-ethiopia-s-tigray-region-as-un-warns-of-critical-food-shortages (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Plaut, Matrin: Ethiopia’s Hailemariam Desalegn sworn in as prime minister. BBC News, 21.09.2012. https://en.wikipedia.org/wiki/Ethiopian_People%27s_Revolutionary_Democratic_Front#cite_ref-HIST_9-0 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Siddig, Khalid Abdelaziz, El Tayeb: Ethiopians fleeing to Sudan describe air strikes and machete killings in Tigray. Reuters, 13.11.2020. https://www.reuters.com/article/us-ethiopia-conflict-sudan-bombings-idUSKBN27T1OP (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Situation Report Europe External Programme with Africa 18. 11. 2020. https://www.eepa.be//wp-content/uploads/2020/11/Situation-Report-EEPA-Horn_18-November-2020.pdf (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

The 2015/16 Ethiopian Household Consumption – Expenditure (HCE) Survey. Federal Democratic Republic of Ethiopia Central Statistical Agency, 06.06.2018., 42. https://web.archive.org/web/20180606103106/http://www.csa.gov.et/ehioinfo-internal (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

The midnight confrontation that helped unleash Ethiopia’s conflict. France 24, 27.11.2020. https://www.france24.com/en/live-news/20201127-the-midnight-confrontation-that-helped-unleash-ethiopia-s-conflict (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

TPLF wins Tigray by-election. BBC News, 11.09.2020.

Wanjohi, Coletta: TPLF asks AU to intervene in Ethiopia’s military offensive launched by government. SABC News, 20.02.2021. https://www.sabcnews.com/sabcnews/tplf-asks-au-to-intervene-in-ethiopias-military-offensive-launched-by-government/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Lábjegyzetek

[1] Gadner, Tom: Will Abiy Ahmed’s Bet on Ethiopia’s Political Future Pay Off? Foreign Policy, 21.01.2020.

https://foreignpolicy.com/2020/01/21/will-abiy-ahmed-eprdf-bet-ethiopia-political-future-pay-off/ (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[2] Calvin-Smith, Georja: Ethiopian election board proposes controversial August date for crucial polls. France 24, 15.01.2020. https://www.france24.com/en/20200115-abiy-ahmed-ethiopia-elections (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[3] TPLF wins Tigray by-election. BBC News, 11.09.2020.

https://www.bbc.com/amharic/news-54094329?at_campaign=64 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[4] Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[5] Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[6] Ethiopia’s Tigray crisis: How a soldier survived an 11-hour gun battle. BBC News, 10.12.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55215431 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[7] The midnight confrontation that helped unleash Ethiopia’s conflict. France 24, 27.11.2020. https://www.france24.com/en/live-news/20201127-the-midnight-confrontation-that-helped-unleash-ethiopia-s-conflict (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[8] The 2015/16 Ethiopian Household Consumption – Expenditure (HCE) Survey. Federal Democratic Republic of Ethiopia Central Statistical Agency, 06.06.2018., 42. https://web.archive.org/web/20180606103106/http://www.csa.gov.et/ehioinfo-internal (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[9] Binnie, Jeremy: Ethiopia says Northern Command is counterattacking Tigray rebels. Janes, 19.11.2020. https://www.janes.com/defence-news/news-detail/ethiopia-says-northern-command-is-counterattacking-tigray-rebels (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[10] Ethiopia lurches towards civil war. Economist, 7.11.2020., https://www.economist.com/middle-east-and-africa/2020/11/04/ethiopia-lurches-towards-civil-war (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[11] Ethiopia: Investigation reveals evidence that scores of civilians were killed in massacre in Tigray state. Amnesty International, 12. 11. 2020. https://www.amnesty.org/en/latest/news/2020/11/ethiopia-investigation-reveals-evidence-that-scores-of-civilians-were-killed-in-massacre-in-tigray-state/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[12] Siddig, Khalid Abdelaziz, El Tayeb: Ethiopians fleeing to Sudan describe air strikes and machete killings in Tigray. Reuters, 13.11.2020. https://www.reuters.com/article/us-ethiopia-conflict-sudan-bombings-idUSKBN27T1OP (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[13] Brown, Will: After the bombs they attacked with knives, claim Ethiopians fleeing peace prize winner’s war. Daily Telegraph, 23. 11. 2020. https://www.telegraph.co.uk/news/2020/11/23/ethiopia-unleashes-bombing-knife-wielding-militias-civilians/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[14]  “Millions of children in Tigray remain out of reach, despite access agreement – UNICEF”. UNICEF (New York), 15.12.2020. https://www.unicef.org/press-releases/millions-children-tigray-remain-out-reach-despite-access-agreement-unicef (Letöltés 2021.03.23.)

[15] More than a million displaced in Tigray as Ethiopian PM warns of ‘final’ offensive against region. France 24, 26.11.2020. https://www.france24.com/en/africa/20201126-more-than-1-million-displaced-in-ethiopia-s-tigray-region-as-un-warns-of-critical-food-shortages (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[16]Ethiopia crisis: Tigray leader vows to keep fighting as government advances. BBC News, 18.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54984056 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[17] Situation Report Europe External Programme with Africa 18. 11. 2020. https://www.eepa.be//wp-content/uploads/2020/11/Situation-Report-EEPA-Horn_18-November-2020.pdf (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[18] Ethiopia’s Tigray crisis: PM gives Tigray forces 72 hours to surrender. BBC News, 22.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55023029 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[19] Ethiopia: Unlawful Shelling of Tigray Urban Areas. Human Rights Watch, 11.02.2021. https://www.hrw.org/news/2021/02/11/ethiopia-unlawful-shelling-tigray-urban-areas (Letöltés dátuma 2021.03.23)

[20] Ethiopia PM says Tigray operation over after army seizes Mekelle. Al-Jazeera, 28.11.2020. https://www.aljazeera.com/news/2020/11/28/ethiopian-army-takes-full-control-of-tigray-capital-abiy-says (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[21] Wanjohi, Coletta: TPLF asks AU to intervene in Ethiopia’s military offensive launched by government. SABC News, 20.02.2021. https://www.sabcnews.com/sabcnews/tplf-asks-au-to-intervene-in-ethiopias-military-offensive-launched-by-government/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Írta: Kovács Tibor 

Címlapkép: Addisz-Abeba, 2019. október 11.
2018. július 16-án készült képen Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnök (b) és Iszajasz Afeverki eritreai elnök az eritreai nagykövetség újranyitási ünnepségén Addisz-Abebában. Berit Reiss-Andersen, a norvég Nobel-bizottság elnöke 2019. október 11-én bejelentette, hogy Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnöknek ítélték oda az idei Nobel-békedíjat.
(Forrás: MTI/EPA)

A Polgárháború Afrika szarván: A tigré felkelés eszkalációja a kirobbanástól a Mekelle-offenzíváig bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Minden bizonnyal a Gladio név hallatán a történelmet kedvelők közül sokaknak először a római légionáriusok hírhedt 50-70 centiméter pengehosszúságú rövidkardjára (gladius) vagy az arénában küzdő gladiátorokra asszociálnak, nem pedig a NATO hidegháborús szerepvállalásának egy kevésbé ismert fejezetére. Írásunkban a „stay-behind” (a továbbiakban SB) előzményeit, elméleti részét, a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket és dilemmákat ismertetjük, valamint NATO-országok példáján keresztül bemutatjuk, hogy milyen funkciót töltött be a hidegháborús védelmi stratégiákban, és mindez hogyan valósult meg a gyakorlatban. Végül érintjük még a témát körülölelő információ és forráshiány problematikáját, illetve az ebből hasznot húzó, összeesküvés-elméletekre hajlamos írások megjelenését.  Kémjátszmák Olaszországban és a Gladio-botrány

Két férfi kicserél egy-egy csomagot a sötét éjszakában Róma egyik félreeső parkolójában, majd hirtelen megjelenik a helyszínen az olasz csendőrség (Arma dei Carabinieri) és letartóztatja őket. Az oroszul beszélőt diplomáciai mentessége védi, ezért hamar elengedik, majd kiutasítják az országból, a másik fél ellen, (aki az az olasz haditengerészet fregattkapitánya) pedig vádat emelnek kémkedésért és államtitkok megsértéséért. A rajtaütés során talált tárgyi bizonyítékok (NATO-dokumentumok és jelentős mennyiségű készpénz) is alátámasztják, miszerint az adósságokkal[1] küszködő olasz tiszt fizetség fejében katonai dokumentumokat adott át az orosz hírszerzőnek. Igazi hidegháborús kémtörténet is lehetne mindez, ha nem napjainkban (2021 márciusában) történik.[2] Az ügy horderejét jól szemlélteti az olasz média egyöntetű állásfoglalása, amely a hidegháború óta nem tapasztalt súlyosságú esetként hivatkozik rá.

A ’90-es évek elején is egy másik több ország nemzetbiztonsági szolgálatát érintő esettől volt hangos az olasz média: az újságok címlapon tudósítottak az egyik parlamenti vizsgálóbizottság eredményeiről, amely az általa összegyűjtött információk alapján rejtett fegyverraktárakról, a NATO és CIA koordinálta titokban működő paramilitáris szervezetekről és azok esetleges részvételéről az olasz belpolitikában számolt be. Az ügy kirobbantója a második világháború utáni olasz politika meghatározó tagja, az események idején miniszterelnök Giulio Andreotti volt, aki 1990-ben egy parlamenti vita során (a magas rangú hivatalt betöltő személyek közül) elsőként fedte fel a Gladio létezését és adta elő a szervezet keletkezésének történetét. Ezt követően, kénytelen-kelletlen, Francesco Cossiga, Olaszország államfője is beismerte, hogy az ’50-es években részt vett a Gladio megalakításában, mely nyilatkozata után a kommunista utódpárt, a Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra), hazaárulással vádolta meg és kezdeményezte az alkotmányos módon történő elmozdítását. Sikertelenül.[3]

Az olasz Gladio-botrány aztán továbbgyűrűzött más NATO-tagországokba (sőt olyan semleges országokba is, mint Ausztria, Svédország vagy Svájc[4]): a közvélemény, újságírók, a be nem avatott parlamenti képviselők és politikusok összefogva követeltek magyarázatot a kormányzatoktól és a hírszerző közösségtől a hazájukban zajló fedett műveletekről. A NATO érezve a nyomást hivatalos közleményt adott ki az üggyel kapcsolatosan,[5] a nyugat-európai és skandináv kormányok pedig félszegen elismerték, hogy az olaszokéhoz hasonló szervezetek működtettek az országukban.[6] Állást foglalt az Európai Parlament is, mely felszólította a tagországok igazságszolgáltatásának szerveit, hogy vizsgálják ki hazájuk érintettségét az ügyben, továbbá a nemzeti kormányokat, hogy számolják fel a szóban forgó titkos hálózatokat.[7]  Fontos megjegyezni, hogy a Gladio-üggyel párhuzamosan zajlott az Öbölháború, ami nem meglepő módon sokkal nagyobb médiafigyelmet kapott akkoriban; azt mondhatjuk valamennyire el is sikkadt az egész botrány a kuvaiti beavatkozás árnyékában. Ezzel együtt, Andreotti időzítése nem volt a legideálisabb a koalícióban résztvevő NATO-országok szempontjából, hisz gondoljunk bele, egy háború közepén senki nem akar magyarázkodni az otthon több évtizedig titokban működtetett szervezetekkel kapcsolatban.

Összeesküvés-elméletek és a kutatás során felmerülő nehézségek

Ha rákeresünk a worldcat.org-on a Gladio-szóra és megnézzük az így generált hálózat-ábrát (1. ábra), visszatérő elemként vannak jelen rajta az olyan címszavak, mint: anti-kommunista mozgalmak, paramilitáris szervezetek, szélsőjobboldali terrorizmus, államilag támogatott terrorizmus, terror-elhárítás, különböző hírszerző ügynökségek (Moszad, KGB, CIA stb.), egyes esetekben titkos társaságok (Propaganda Due-botrány), szervezett-bűnözés (maffia), drogkereskedelem és még a katolikus egyház is. Mindezekből a szavakból mozaikszerűen a hidegháborús Olaszország képe rajzolódik ki előttünk, annak sokszereplős és komplex kapcsolati rendszerével együtt, amelyben alapították és működtették a Gladio-szervezetét.

A témát kutatóknak hamar szembesülnie kell vele, hogy rengeteg mindennel összefüggésbe hozták már a Gladio-t és egyes összeesküvés-elméletekben előszeretettel kap kiemelt szerepet, amelyek nagyban megnehezítik a terület feldolgozását. Ez alól hazánk sem kivétel: teljes fogalmi zavart okozva, egy a napjainkig fennálló(!) titkos hidegháborús struktúrát vizionál elméletében az ismert konteós, Drábik János is, aki szerint a „háttérhatalom” (értsd: nemzetközi pénzügyi elit), a NATO „titkos hadseregein” (értsd: ukrán szélsőjobboldali milíciák) keresztül befolyásolta a 2014-es ukrajnai eseményeket.[8]

1. ábra A Gladioval társított szavak hálózat-ábrája (Forrás: http://worldcat.org/identities/lccn-nr97018688/) letöltve: 2021.04.05.

A Gladio-történetének[9] feldolgozása erősen hiányos az akadémiai oldalról, ellenben már rengeteg nagyratörő, forrásokkal kellően alá nem támasztott, illetve azokat helytelenül értelmező mű íródott. A témában született legátfogóbb könyv a zürichi Center for Security Studies (CSS) volt kutatójáé Daniel Ganseré (NATOs Secret Armies – Operation Gladio and Terrorism in Western Europe), amely elköveti ugyanezt a hibát: túl sokat akar mutatni (sorra veszi az összes nyugati „stay-behind” erőt), ez pedig kutatása alaposságának a rovására megy, ezenkívül rosszul von le összefüggéseket és eltúlozza a NATO szerepét (mindezt a saját narratívájának is ellentmondó források szerepeltetése után!). A svájci kutató könyvét annak tudatában kell olvasni, hogy írója hangos kritikusa a NATO-nak és az általa imperialistának nevezett Egyesült Államok politikájának, ezenkívül többször is vendége volt már az orosz állami média németnyelvű adásainak.[10] Ganser korábban a 9/11 terrortámadást kivizsgáló bizottság egyes állításait is kétségbe vonta.[11] Esete nem egyedi, több más könyv, amely a Gladioról született, axiómaként kezel be nem bizonyított állításokat (pl.: a ’70-es és ’80-as évek olaszországi terrortámadásai és a szervezet közötti kapcsolatot stb.), egyúttal nem élnek forráskritikával, holott az ilyen rejtetten működő hálózatok esetében rendszeres a dezinformáció minden oldalról. Jó példa erre az a FM 30–31-es „amerikai” harcszabályzat esete, melyre Ganser is (részben) alapozta az állításait. Az FM 30-31-es vagy más néven Westmoreland Field Manual (állítólag William Westmoreland vezérkari főnök aláírása szerepel rajta) különböző felkelés ellenes műveleteket tárgyal, köztük a „feszültség keltés stratégiáját” (strategy of tension), amely az erőszak szintjének növelését támogatja az adott (szövetséges) országban, akár „false flag” műveleteken keresztül is.[12] A dokumentumról már a nyolcvanas években is azt híresztelték, hogy KGB-hamisítvány,[13] ezt erősítette meg egy interjúban a CIA egykori igazgatója, William Colby is; vannak olyanok akik, azonban hitelesnek tartják, mint például a BBC-dokumentumfilmjében nyilatkozó egykori vezető elemző a CIA-nál.[14] Hogy ez is csak egy elterelés volt az amerikaiak részéről és a dokumentum valódi, azt nehéz megítélni ezek után, mindenesetre komplett elméleteket teljes bizonyossággal nem lehet alapozni rá, olyan módon ahogy azt Ganser és több más szerző is tette.

Ettől eltérő megközelítést alkalmazott a Leopoldo Nuti és Olav Riste a The Journal of Strategic Studies-ban megjelent “Preparing for a Soviet Occupation: The Strategy of ‘Stay-Behind’.” című tanulmánykötete, amely összegyűjtötte és bemutatta a biztosan tudható és állítható információkat az SB csapatokról Olaszországban, Franciaországban, Norvégiában és Hollandiában, anélkül, hogy nagyratörő megállapításokat tenne. Úgy gondolom ez az óvatos, tartózkodó, „biztos minimum” viszonyulás sokkal célratörőbb, azzal együtt, hogy nyitva hagy és nem ad választ több kérdésre sem (szélsőjobboldali terrorizmus ügye Olaszországban), ugyanakkor bölcsebb így eljárni, mint kétes eredetű forrásokra alapozva (esetleg hamis) narratívát alkotni.

Mindenképp érdekes és egyúttal hasznos lenne, ha a Gladio-ügyben érintett országok szélesebb körben kutathatóvá tennék a vonatkozó anyagokat titkosításuk feloldásával, annak érdekében, hogy egy lehetőleg tiszta képet lehessen a szervezet felépítéséről és működéséről kapni, ezáltal megcáfolni a már említett összeesküvés elméleteket (ha csak részlegesen is). A dolog természetéből fakadóan erre azonban még egy ideig nem számíthatunk: a „svájci Gladioról”, a P-26-ról, nyílt kiállítás 2018 novemberében Gstaadban: a média és a nyilvánosság részvétele nélkül tartott átadási ünnepségen kiderült, hogy a múzeum 2041-ig nem fogad látogatókat, mert egészen addig tart a bemutatott anyagok titkosítása.[15]

A második világháború öröksége: a stay-behind erők[16]

A második világháború történései nagyban befolyásolták a hidegháborús katonai stratégiák megalkotását a vasfüggöny mindkét oldalán. A nyugati-blokk államaiban ezalatt leginkább a német megszállás során szerzett tudást és tapasztalatot értjük; a háborút követően több országban is hasonló módon kezdték el megszervezni a védelmüket, mely részben önálló indíttatásból történt, részben amerikai-brit javaslatok és felügyelet alapján. Általános volt a félelem attól, hogy a történelem megismétli önmagát[17], azonban a német csizmák helyett a szovjetek fogják lerohanni a nemzeti szuverenitásukat épphogy csak visszanyert országokat.

A hidegháború elején a nyugati védelmi stratégiák kidolgozói azzal számoltak, hogy a következő háború hasonló dinamikával fog zajlani, mint az előző, ezúttal mindez nem éri majd váratlanul őket és tudatosan feltudnak rá készülni. Úgy gondolták a nyugati és a szovjet erők összecsapásának korai szakaszában először az utóbbiak fölénye fog érvényesülni, ezért az ellenséges erők inváziója és a megszállás elkerülhetetlen. Ezt az állapotot azonban csak átmenetinek tekintették: a konfliktus későbbi szakaszában a friss nyugati erők (amerikaiak) beérkezésével újra lehetőség nyílik majd a megszállt területek felszabadítására (ahogyan az a második világháborúban is történt). Egészen eddig azonban folyamatos ellenállást kell kifejteni a megszálló haderő csapatainak lekötésére, akadályozására, illetve a felszabadítás előkészítésére. A koncepció sikere érdekében igyekeztek már gondosan lerakni az alapjait egy földalatti ellenálló-hálózatnak, amely a bekövetkező invázióra felkészült, kiképzett, továbbá rendelkezik a feladatainak elvégzéshez szükséges kompetenciákkal és felszereléssel. Ezen szempontok fontosságának felismerése a már említett második világháborús tapasztalatok alapján született, amikor rengeteg anyagi és élőerő ráfordítást igényelt az ellenálló-hálózatok létrehozása a német vonalak mögött, illetve annak működtetése során ugyancsak sok problémával (logisztika területén) szembesültek a szövetségesek.[18] Ilyen módon hozták létre, és kezdték el szervezni tehát a „stay-behind” erőket, Rómától Stockholmig.

Jellemző módon a hálózatok felállításával olyanokat bíztak meg, akik már rendelkeztek a korábbi évekből gyakorlattal ezen a téren: legyen szó civilekről, partizánokról, hírszerzőkről vagy egykori katonatisztekről. A résztvevő személyek mind első kézből tanulták meg, illetve alkalmazták élesben a különböző hírszerzési módszereket és fedett tevékenységeket; kiterjedt kapcsolati hálóval bírtak és készek voltak újak létrehozására. Leggyakrabban a honi katonai nemzetbiztonsági szolgálatok alá osztották be az újonnan alakult egységeket, lévén tevékenységük rejtett volt és megkövetelte a titoktartást.  A világháború alatt a British Special Operations Executive (SOE), továbbá a The US Office of Strategic Services (OSS) és a megszállt területeken működő ellenállók között már létrejött a kapcsolat, mely egyúttal megágyazott a későbbi hidegháborús együttműködésnek is.[19] A gyakorlatban ez azt jelentette, sokszor a személyes ismertség révén, hamarabb öltött testet az együttműködés informális úton, minthogy a hivatalos csatornákon az megtörtént volna.

A NATO-megalakulása és szerepe a stay-behind erők működésében

Az olyan események, mint a csehszlovák és magyarországi kommunista hatalomátvétel, illetve a berlini blokád, arra sarkallták a nyugati tömb országait, hogy felgyorsítsák a „stay-behind” hálózataik kiépítését[20], továbbá ezek működésének multilaterális alapon történő koordinálását. Elsőként ez a Nyugati Unió (Western Union; WEU) keretei között valósult meg, amikor 1949-ben a Benelux-államok, Franciaország és Nagy-Britannia részvételével megalakult a WEUCC (Western Union Clandestine Comittee), mely bizottsághoz a közös stay-behind irányelvek lefektetését követően, 1950-ben megfigyelőként csatlakoztak az amerikaiak is.[21]

1949 áprilisában transzatlanti katonai szövetségként megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), amellyel intézményesült az amerikaiak befolyása a hidegháborús európai biztonságpolitikában. Ahogyan azt a NATO első főtitkára, Lord Ismay is megfogalmazta, a szervezet célja az volt, hogy „az amerikaiakat bent, az oroszokat kint és a németeket lent tartsa”.[22] A szovjetek távol tartása, vagy másnéven az Egyesült Államok feltartóztatási politikája (containment policy), számos politikai, gazdasági és katonai eszköz alkalmazását jelentette a Szovjetunió azon szándékával szemben, hogy befolyását kiterjessze Európa többi részére (lásd 2. ábra).[23] Ez utóbbi célt szolgálta tehát a „stay-behind” hálózatok megszervezése is.

2. ábra A szovjet befolyási övezet a második világháború utáni Európában (Forrás: https://www.thinglink.com/scene/644583434622074882) letöltve: 2021.04.12.

A korábban említett tevékenységek köréről („unorthodox warfare activites”) CPC pedig egy dokumentumot köröztetett a szövetséges országok hírszerző főnökei között: ebben szó volt titkos hírszerző tevékenységekről (secret intelligence activites; SI) és különleges műveletekről (special operations; SO), mely utóbbi magában foglalta a paramilitáris (gerilla) csapatokat és lélektani-műveleteket is.
A NATO megszületésével a WEUCC feladatait a következő év áprilisától a Clandestine Tervező Bizottság (Clandestine Planning Comittee, CPC) vette át, amelyet a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsőbb Parancsnoka  (Supreme Commander for Europe, SACEUR) hozott létre, és kezdetben csak a NATO fő katonai erejét adó három ország (Standing Group) képviseltette benne magát (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok), de értekezleteiken a többi szövetséges állam képviselői is részt vehettek. A CPC-ben megegyeztek arról, hogy a „stay.behind” tevékenységekért elsősorban a nemzeti kormányok felelősek, szövetségi szinten csak a koordinációról lehet szó. Ezt bizonyítja egy 1961-es dokumentum is, amely átfogó és részletes betekintést nyújt abba, hogy a NATO hogyan látta akkoriban a háború kitörését követő fejleményeket. Ez részben a tizenöt évvel korábbi koncepciót váltotta fel, amely, mint már említettük a második világháborúhoz hasonló kimenetellel számolt; mindeközben mindkét oldalon nagyszámban jelentek meg nukleáris fegyverek és modern katonai eszközök.  A kezdeti feltételezés tehát az volt, hogy az általános háború az atomfegyverek bevetésével kezdődik, és két szakaszból fog állni: az első, nagyszabású, szervezett hadviselésből álló szakaszból, amely valószínűleg nem tart 30 napnál tovább, és egy második, hosszabb ideig tartó részből, amelyet az újra szervezés és készletek feltöltése jellemez. A NATO stratégia ekkoriban már azzal számolt, hogy az ellenség nem lesz képes elfoglalni kiterjedt területeket Európában; a tagországi SB-készületek mindazonáltal továbbra is kívánatosak arra az esetre, ha a NATO-erőknek ideiglenesen vissza kellene vonulniuk bizonyos térségekből (különösen a határ menti területekről). Azt látjuk tehát, hogy mind a Szövetséges Európai Erők Főparancsoksága (Supreme Headquarters Allied Powers Europe, SHAPE), mind a CPC megállapodott arról, hogy az ilyen jellegű SB-tevékenység tisztán nemzeti hatáskörbe tartozik, és kizárólag a tagállamok területére korlátozódik: a tervezés részben sem a SHAPE, sem a CPC nem vette ki részét.[24] Ez egyrészt fakadt az SB-természetéből, melynek sokszor sejtszerű szerveződése megkövetelte, hogy a résztvevők személyéről és számáról csak korlátozott számú személy tudhat, valamint a nemzetbiztonsági szolgálatok azon törekvéséből, hogy az SB-hálózatok felett szuverén fennhatóságot gyakoroljanak, továbbá a hely és nyelvismeret fontosságát sem tekinthetjük ebben az esetben elhanyagolható tényezőne, amellyel kizárólag a helyi szereplők bírtak.

Az amerikaiak megpróbálták szorosabbra fűzni az együttműködést, és a CPC-t helyett egy erre a célra létrejött koordinációs központot létrehozni, de ez elbukott a részes felek nemzetbiztonsági szolgálatainak ellenállásán.[25] Később, először a Benelux-államok, majd más országok is helyet kaptak a bizottságban, amely 1958-tól ACC (Allied Clandestine Committe) néven folytatta tevékenységét egészen 1976-ig, amikor is nyugatnémet SB-erőkért felelős Heidrun Hoferről kiderült, hogy KGB-nek dolgozik. Az új név megalkotásakor ACC-ben a „clandestine”-t egyszerűen kicserélték „coordination”-re.[26] Az ACC, utolsó ismert ülését 1990-október 24-én, a Gladio-botrány kirobbanásának idején tartotta Brüsszelben.[27]

Ha országokra lebontva vizsgáljuk a különböző SB-szervezetek felépítését, létszámát és sokszor a rendeltetését is, akkor jelentős eltéréseket tapasztalunk. Példának okáért vegyük először az olasz SB-t, amely, mint ismeretes, Gladio név alatt híresült el. A későbbi Gladio-magját kezdetben a második világháború után reaktivált ellenálló csoport, az Osoppo jelentette; mintegy négyezer-ötszáz fős állományával az Osoppora kiemelt szerep hárult a ’45-utáni Olaszországban. Az 1948-as választások idején ugyanis az egyik legfőbb fenyegetést az észak-keletről beszivárgó jugoszláv csapatok jelentették, amelyek egy potenciális kommunista puccsot hivatottak támogatni; egyes (kissé túlzó) jelentések az olasz kommunisták (apparato) birtokában lévő fegyverek számát több mint kétszázezerre becsülték, amely kiegészülve külső támogatással jelentős kockázatot hordozott magában az olasz biztonsági erők megítélése szerint. A forradalom/puccs megelőzése érdekében titokban a jugoszláv–olasz határ térségébe vezényelték az Osoppo-t, amely legalább egy komoly összecsapásban bizonyítottan részt vett (méghozzá jugoszláv területen).[28]

1951-ben felmerült az olasz katonai hírszerzés (Servizio Informazioni Forze Armate; SIFAR) első emberében, Umberto Broccoli tábornokban, hogy az addigra már csak „O” néven futó paramilitáris szervezetet átalakítsák a többi nyugati ország mintájára SB-erővé. Bizonyos szempontól kényszerszülte megoldás volt ez, az amerikaiak hasonló irányú törekvésére[29] Olaszországban; az olasz nemzetbiztonsági szolgálatok úgy ítélték meg, hogy ennek elkerülése érdekében ki kell építeni a saját képességeket minél előbb, és biztosítani kell azok nemzeti kontroll alatt tartását. A SIFAR-t ezt követően meg is hívták 1952-ben Párizsba, a CPC-vel és SACEUR-ral közös egyeztetésekre, mely után (olasz–amerikai) bilaterális alapon kezdődött el ténylegesen a Gladio megalakítása (1956-ban fejeződött be véglegesen). A Gladio pár év alatt sikeresen betagozódott a NATO SB-struktúrájába: 1964-ben az ACC-ülésein már teljes jogú tagjaként volt jelen a SIFAR képviselője.[30]

3. ábra A Gladio-címer, alatta a felirat: „Csendben szolgáljuk a szabadságot”(Forrás: https://libcom.org/history/articles/operation-gladio) letöltve: 2021.04.20.

Hasonlóan Olaszországhoz, Franciaországban is a katonai hírszerzés, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité Extérieure) és az NSZK-ban is a BND (Bundesnachrichtendienst) volt a felelős az SB-műveletekért. Ami feltűnő, hogy míg az olasz SB-ben egyszerre a becslések alapján akár ezer-ezerötszáz ember is szolgált, addig a nyugatnémet párjában 1979-ben összesen nyolcvanöt(!),[31] a franciáknál is csupán a DGSE operatív részlegén (Service Action) belül feleltek ezért (kisszámban).[32] Ugyanezt látjuk Hollandiában: összesen pár tucat emberről beszélhetünk az SB-kapcsán, akárcsak a semleges Ausztriában, amely ugyan nem volt NATO-tag, de Svédországhoz és Svájchoz hasonlóan amerikai segítséggel alakult az országban SB-erő a háború után. Az alacsony létszámmal zajló nemzeti SB-programok önmagukban is cáfolják Ganser állításait, aki titkos „NATO hadseregeket” vizionál könyvében, holott mint az az adatokból kiolvasható, mindez erősen túlzásnak tekinthető.[33] Akárcsak az általa felvázolt amerikai (CIA) és brit (MI6) befolyás mértéke a szervezetekre; Ganser narratívájában ők játszák a fő szerepet a CPC/ACC keretében zajló egyeztetéseken, ezzel szemben az igazság, hogy a képviselőik ugyan jelen voltak ezeken, de szavazati jog nélkül (!), és mint már említettük korábban is, a mindenkori nemzetbiztonsági szervek vezetői gondosan ügyeltek a szuverenitásuk megőrzésére az SB-erők kapcsán.[34]

Különösen igaz ez, a hollandokra. A holland SB-szervezet nem is vett részt a NATO-n belül zajló koordinációban, tevékenységével is kizárólag nemzeti kormányának irányába tartozott elszámolással. Eltért a tekintetben is, hogy a feladatszabásakor kizárták azt, hogy a holland SB bármikor is gerilla-erőként funkcionáljon egy szovjet megszállás esetén.[35] Ez utóbbi egyébként megfigyelhető más SB-k esetében is. Alapvetően két irány létezett e tekintetben, egyik a francia/brit modell, amely főleg a hagyományos hírszerzésre, beszivárgásra, ügynökök kimentésére stb. helyezte a hangsúlyt, és az amerikai (nyugat-német és olasz SB-k is e szerint szerveződtek), ami sokkal inkább cselekvésközpontú volt (gerillák, szabotázs stb.) Annak ellenére, hogy sikerült megőrizni a SB-eredeti ötletét és életben tartani a szövetségi rendszeren belül, mégis a NATO-t ez nem akadályozta meg abban, hogy új koncepciót dolgozzon ki: a különleges erőkét (Special Forces), mely létrejötte egyértelműen a szervezetben folyamatosan növekvő amerikai befolyással volt magyarázható.[36]

Szélsőjobboldali terrorizmus és további dilemmák

Talán a legvitatottabb és legnehezebb kérdés, amellyel foglalkoznunk kell még, a lehetőség, hogy az SB-hálózatok (Belgium és Olaszország esetében mertül ez fel) eredeti rendeltetésüktől eltérve, illegális tevékenységekben vettek részt, a „belső ellenségek” (kommunisták) elleni kémkedéstől kezdve, egészen a „false-flag” terrorizmusig bezárólag. Olaszország esetében például nem lehet kizárni, hogy a Gladio ne játszott volna szerepet az országot a ’60-as évektől megrázó terrorhullámban; igaz, amíg a parlamenti vizsgálóbizottságok által feltárt dokumentumok teljes bizonyossággal nem támasztják alá ezt a következtetést, addig ez csupán feltételezés marad. Jelenleg tehát nem állnak rendelkezésre olyan bizonyítékok, amelyek meggyőzően alátámasztják a kapcsolatot a Gladio és az elkövetett terrorcselekmények között. Mindenesetre figyelemre méltó egy a Thomas Polgarral (magyar emigráns, később magas rangú CIA-tiszt) készült interjú, amelyben elárulja, igaz az SB-műveletek elkülönültek a CIA tevékenységtől, ennek ellenére azonban személyi szinten néha történt egybeesés.[37] A hidegháború elején, amikor a szovjet megszállástól való félelem a legnagyobb volt, ez nem volt ritka: a rövid időn belül létrehozott titkos hálózatok gyakran fedték át egymást, a küldetésük és funkcióik egyértelmű elhatárolása nélkül. Ami a legérdekesebb, Polgar szerint „az 1970-es években Olaszországban néhányan egy kicsit túlléptek azokon a szabályokon, amelyeket a NATO lefektetett”. Hogy ez pontosan mit takart, és milyen jellegű tevékenységre utalt vele Polgar az a mai napig kérdés, mindenesetre szavai után jogosan merül fel az emberben a nemzetbiztonsági szolgálatok működésével kapcsolatban gyakran idézett kétezeréves juvenalisi dilemma: „Quis custodiet ipsos custodes?” – „Ki őrzi az őrzőket?”.[38]

Írta: Hende Olivér

Lektorálta: Siposné Prof. dr. Kecskeméthy Klára ezds.

 Irodalomjegyzék

Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016.

Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005.

Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006.

Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006.

Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014.

Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991.

Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013.

 

BBC: Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

Blog.nationalmuseum: Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

Die Wochenzeitung: Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

EUR-Lex.europa.eu: Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

National Review: Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

Oesterreichterrorismus.blogspot: Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

RTde: Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

Sputniknews: “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

Thomas-riegler.net: „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

Thomas-riegler.net: Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[1] Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

[2] Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

[3] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 13.o

[4] Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

[5] Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991. 90.o

[6] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 956.o

[7] Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

[8] lásd: Drábik János: az ukrán Gládió a NATO titkos alakulata, http://www.vntv.hu/2014/04/drabik-janos-az-ukran-gladio-nato-titkos-alakulata/ megtekintve 2021.04.21.

[9] A Gladio, egy kialakult összefoglaló megnevezés, minden olyan szervezetre, amely az olasz „eredetivel” részben megegyező, de legalábbis hasonló tevékenységet végzett. Ezekre, a túlzott általánosítást kerülendő, „stay-behind”-ként vagy SB-ként fogunk utalni, amelyet pontosabbnak tartunk.

[10] “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, Sputniknews. https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

[11] Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], RTde. https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

[12] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 7.o

[13] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 184.o

[14] Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

[15] Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

[16] Stay-behind force definiciója az AAP-06 NATO GLOSSARY OF TERMS AND

DEFINITIONS alapján: „A force which is left in position to conduct a specified mission when the remainder of the force withdraws or retires from the area.”.

[17] „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

[18] Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013. 44.o

[19] Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 931-932.o

[20] Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

[21] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[22] Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

[23] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 164-165.o

[24] Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 1015.o

[25] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[26] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[27] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005. 1.o

[28] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 960.o

[29] Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006. 110.

[30] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 972.o

[31] Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[32] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 949.o

[33] Az SB-erők alacsony létszámára az a magyarázat, hogy a legtöbb országban úgy számoltak velük, hogy majd ők fogják jelenteni a magját a kialakuló szélesebb körű ellenállásnak, részben ez utóbbi megszervezése is lett volna a feladatuk egy szovjet invázió esetén. Az ellenállók felfegyverzéséhez ennek érdekében pedig több tucatnyi rejtett fegyver és felszerelésraktárt (arms caches) hoztak létre az érintett országok területén.

[34] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 183.o

[35] Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 995.o

[36] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[37] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 941.o

[38] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 163.o

Címlapkép: NATO-zászló. Forrás: https://vestnikkavkaza.net/upload2/files/2010/Feb/oyny.jpg 

A Gladio és NATO, avagy áttekintés a hidegháborús „stay-behind” erőkről bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Tűzeset a bagdadi kórház COVID-osztályán

Április végén az iraki főváros egyik, koronavírussal fertőzött betegeket kezelő kórházában tűz ütött ki, amelyben 82 ember veszítette életét és hozzávetőlegesen 100 ember sérült meg. A tüzet feltehetőleg egy felrobbant oxigéntartály okozta. A történtek hatására al-Kadhimi miniszterelnök felfüggesztette az egészségügyi minisztert, Hassan al-Tamimit, aki május elején le is mondott tisztségéről.

Irak, ahogy a világ egésze, folyamatosan küzd a COVID-19 járvány ellen. Az iraki kormányt számos kritika éri az elmaradott egészségügyi ellátórendszer miatt. Emellett az utóbbi hónapokban ismét emelkedett a fertőzöttek és a koronavírusban elhunytak száma, ugyanis hiába van március óta lehetőség az oltásra, ezt sokan nem hajlandóak beadatni. A vakcikát övező félelem és a vírus körüli apátiát az csökkentheti, ha az elöljárók iránymutatást adnak, ahogy ezt a híres síita politikus és vezető, Muktada asz-Szadr tette, aki április végén beoltotta magát. Ennek eredménye már most látszik; ugrásszerűen megnőtt a vakcinára regisztráltak száma.

Orosz légicsapások Szíriában

Az orosz Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy április közepén légicsapásokat hajtottak végre Palmyrától nem messze. A közlemény szerint a támadás során kettő terrorista rejtekhelyet számoltak fel és közel 200 fegyveres veszítette életét.

Izraeli-szír légitámadások

Április végén Izrael bejelentette, hogy szír rakéták hatoltak be az ország területére, amelyek beindították a riasztórendszert a becsapódás környékén található atomreaktor közelében. Válaszképpen Izrael légicsapásokat intézett több szír légvédelmi bázis ellen. A szír hatóságok szerint a támadás során megsemmisült a térségben található légvédelmi ütegeket.

Szíria területén az elmúlt években az Izrael felől érkező támadások célpontjai főleg az Iránhoz köthető létesítmények voltak. Az Izrael és Szíria között növekvő feszültség is inkább Iránhoz köthető. Április elején ugyanis szabotázs érte a Natanzban található iráni nukleáris létesítményt, amelyet az iráni média izraeli kibertámadásnak ítélte meg.

Figyelmeztető lövések a Hormuzi-szorosban

Május 10-én az iráni Iszlám Forradalmi Gárda gyorsnaszádjai ismét túl közel hajóztak amerikai hadihajókhoz. Az amerikai kötelék a nemzetközi jognak megfelelően eljárva kísérte a felszínen haladó USS Georgia (SSGN 729) harcászati robotrepülőgép-hordozó tengeralattjárót a Hormuzi-szorosban, amikor azt 13 iráni gyorsnaszád nagy sebességgel megközelítette. Az iráni gyorsnaszádok közül kettő kivált a csoportból, majd nem reagálva az amerikai hadihajók figyelmeztető üzeneteire mintegy 137 méterre közelitette meg az amerikai köteléket. Az USS Maui-ról 12,7 mm-es géppuskával több figyelmeztető lövést is leadtak, mire a gyorsnaszádok végül irányt váltottak. Az amerikai haditengerészet veszélyesnek és szakszerűtlennek nevezte az iráni akciót, valamint kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem agresszor, és továbbra is szándékában áll a világon bárhol hajózni, ahol azt a nemzetközi jog engedi.

Áprilisban iráni gyorsnaszádok két alkalommal is megzavartak a Perzsa-öbölben közlekedő amerikai hajókat, így a mostani esettel együtt az elmúlt egy hónapban ez már a harmadik. Az esetek különösen aggasztóak annak fényében, hogy a felek a múlt héten ismét találkoztak Bécsben a 2018-ban felmondott atomalku újratárgyalása érdekében. Teherán számára egyre sürgetőbb az ország gazdaságát megbénító nyugati szankciók feloldása. Iránban egy hónap múlva választások lesznek, és ha a felek között addig nem születik megállapodás, nem tudni, hogy a választások utáni politikai helyzet mennyiben fogja befolyásolni a közel-keleti ország jövőbeni tárgyalási hajlandóságát.

Katari emír látogatása Szaúd-Arábiában

Katar emírje és vezetője, Tamim bin Hamad Al Táni sejk május 10-én Szaúd-Arábiába látogatott a szaúdi uralkodó, Szalmán király személyes meghívására. A sejk Dzsiddában találkozott Mohammed bin Szalmán koronaherceggel, ahol megbeszélést folytattak a két ország közötti kapcsolatok rendezéséről. A találkozó a két monarchia közötti több éves diplomáciai válság lezárásának is tekinthető.

Szaúd-Arábia vezetésével az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Egyiptom még 2017 nyarán szakította meg diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait Katarral. A koalíció tagjai többek között azzal vádolták meg Katart, hogy az több terrorszervezetet is nyíltan támogat, valamint túl közeli kapcsolatokat ápol Szaúd-Arábia térségbeli riválisával, Iránnal. A négy ország Katar számára 13 pontban fogalmazta meg követeléseit, melyek között szerepelt a szélsőséges csoportok támogatásának teljes leállítása; az Iránnal való kapcsolatok csökkentése; az iráni Iszlám Forradalmi Gárda kiutasítása Katarból; valamint az épülő török katonai bázis bezárása. A követelések között szerepelt a Szaúd-Arábiának igen kényessé vált katari híroldal, az Al Jazeera és társoldalainak teljes felfüggesztése is. Természetesen a vádakat Doha hevesen tagadta, és a követeléseket teátrálisan elutasította. Az enyhülések 2021 elején kezdődtek meg, amikor január 4-én a felek Al-’Ula sivatagi városában egy közös nyilatkozatban vetettek véget az évek óta húzódó válságnak.

A milíciák állama, Líbia

Líbiában a márciusban létrejövő átmeneti egységkormánynak talán az egyik legnagyobb kihívás, amivel szembe kell néznie, az egyes paramilitáris alakulatok helye és jövőbeli szerepe az állam biztonsági szervezetében. Az legfőbb gondot a Tripoliban szerveződött brigádok jelentik, akik még a város 2019-es ostromakor alakultak, annak védelmére. Az Operation Flood of Dignity elnevezésű műveleteben Khalifa Haftár az akkori keleti kormányzatot támogató tábornok akarta bevenni a fővárost ezzel egyesítve az országot.

A korábbi októberi fegyverszünetnek és a genfi tárgyalásoknak is egyik sarkalatos pontja volt a milíciák lefegyverzése és visszaintegrálása a társadalomba. A mai napig a közrend fenntartsa sok helyen, ezeken a félkatonai szerveződéseken múlik.

Május elején az egyik ilyen csoport tagjai-az Elnöki Tanács szóvivője szerint fegyvertelenül- behatoltak a Corinthia szállodába, ahol az Elnöki Tanács állandó székhely hiányában ülésezni szokott. A tüntetés és a tettlegesség kiváltó oka Najla Mangoush külügyminiszter kijelentése volt, aki a török külügyminiszterrel, Mevlüt Cavusogluval tartott közös sajtótájékoztatón követelte a külföldi erők és a zsoldosok kivonását az országból. A török haderőt nem emelte ki külön, de ez a kommunikációs hiba feltüzelte a törökökkel szimpatizáló lakosság és milíciák egy részét, és ez csapódott le egy tüntetés formájában. Törökországnak meglehetősen nagy a presztízse a fővárosban, hiszen a Tripoli elleni offenzíva megállításában és az ellentámadásba való átmenetben  nagy szerepe volt a török légi támogatásnak és a tanácsadásnak. A harcok vége óta pedig a líbiai fegyveres erők kialakításában és képzésében van tevékeny szerepe. A török külügyminiszter szerint jelenlétük nem hasonlítható az egyéb külföldi szereplőkéhez, mivel őket az ENSZ által is elismert Egységkormány kérte fel segítségnyújtásra.

Marokkó hazahívta németországi nagykövetét

Marokkó visszahívta nagykövetét Németországból. A lépés része a már hónapok óta zajló diplomáciai csatározásnak, amit az Egyesült Államok váltott ki miután elismerte Marokkó Nyugat-Szahara feletti szuverenitását. Az észak-afrikai ország kiszorítva érzi magát Líbia stabil jövőjének kialakításában is. Ugyanis a januári berlini tárgyalásokra sem hívták meg Marokkót. Az ország korábban központi szerephez jutott a Líbiai béke kialakításához kapcsolódó tárgyalásokban. A mostani visszahívás annak a döntésnek a része, aminek a során a marokkói kormány minden német politikai szervvel megszakítják a kapcsolatot.

A meroni-tragédia

Legalább 45 ember meghalt és több mint 150 megsérült, köztük sokan válságosan, egy ünnepség során a Meron-hegyen. Benjamin Netanjahu miniszterelnök szörnyű katasztrófának nevezte az esetet, alapos vizsgálatot ígért, és közölte, hogy nemzeti gyásznapot hirdetnek.

A hadsereg rádiója arról számolt be, hogy a halottak és a sérültek között gyerekek is vannak. Az esetet a modern izraeli történelem legsúlyosabb békeidőben bekövetkezett tragédiájának tartják.

A Magen David Adom mentőszolgálat szerint a tragédiát a zsúfoltság és a túlzsúfoltság okozta. Egy rendőrségi tisztviselő szerint az incidens középpontjában egy csúszós, fémpadlóval ellátott járda állt, amelynek környékén nagy volt a tömeg. Az esti koncert résztvevői nagy számban haladtak át a lejtős sétányon, sokan közülük megcsúsztak, és az alattuk lévőkre estek, ami dominóhatást váltott ki a tömegben.

A szervezők becslése szerint mintegy 100 ezer ember tartózkodott a helyszínen. Más becslések szerint mintegy 50 ezren voltak. A rendőrség a halálos baleset után az egész rendezvényt lezárta, és az éjszaka folyamán segített az összes résztvevő evakuálásában.

Elhalasztják a palesztin választásokat

A palesztin vezető Mahmúd Abbász a Jeruzsálem körüli vitát okolta a késedelemért, miután találkozott a palesztin frakciókkal.

„Szembenézve ezzel a nehéz helyzettel, úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a parlamenti választások megtartásának időpontját, amíg Jeruzsálem és lakossága részvétele nem biztosított” – mondta Abbász a palesztin televízióban elhangzott beszédében.

„Jeruzsálemet nem fogjuk kompromittálni, és jeruzsálemi népünk nem fog lemondani arról, hogy gyakorolja demokratikus jogait”.

A palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy mind a 150 ezer választásra jogosult palesztin választópolgár Kelet-Jeruzsálemben és annak külvárosaiban adhassa le a szavazatát. Az Izraellel kötött korábbi, a város palesztin szavazati jogát szabályozó megállapodás szerint azonban csak legfeljebb 6300-an szavazhattak ott a kijelölt postahivatalokban.

Múlt héten egy magas rangú palesztin tisztviselő, Husszein al-Sejk azt mondta, hogy Izrael arról tájékoztatta a Palesztin Hatóságot, hogy álláspontja a kelet-jeruzsálemi választások megtartásával kapcsolatban „továbbra is elutasító”. Izrael nyilvánosan nem kommentálta a kérdést, bár a külügyminisztérium azt nyilatkozta, hogy Izraelnek „nem áll szándékában beavatkozni [a palesztin választásokba] … sem megakadályozni azokat”.

Ugyanakkor egyre több spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy Abbász igazából azért mondja le a választásokat, mert saját pártján belül népszerű riválisai kijelentették, saját listával indulnak a voksoláson.

Írta: Ács Nóra, Hende Olivér, Kovács Ádám, Szomolányi Szabolcs

Szerkesztette: Hende Olivér

Címlapkép: Tragédia egy zsidó ünnepségen. Jeruzsálem, 2021. április 30.
Eliezer Goldberg rabbi holttestét viszik gyászolók a temetésén Jeruzsálemben 2021. április 30-án. A rabbi elõzõ nap az Izrael északi részén fekvő Meron-hegyen halt meg, ahol a tömeg a lág báómer zsidó ünnepségen kialakult tolongásban legalább 45 embert agyontaposott. A sérültek száma elérte a 150-et. Az ünneppel a Kr. u. 2. században élt Simon bár Joháj rabbi halálának évfordulójáról emlékeznek meg, aki halála előtt ezen a napon felfedte a zsidó miszticizmus, a kabbala titkait.
(Forrás: MTI/AP/Ariel Schalit)

A MENA 06 – MENA térség hírfigyelő, 2021 április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A kelet-ázsiai térség politikai viszonyai számos kihívás elé állítják napjaink világát. Több ázsiai nemzet tekintélyes pozíciót tud magáénak a globális gazdasági hatalmak ranglétráján, ezen túlmenően pedig a világ legnagyobb népességgel rendelkező területe is. Az elmúlt évtizedek alatt szuperhatalommá vált Kínában az Egyesült Államok kellemetlen riválisra talált, a köztük zajló feszültségek pedig nem csak a régióban szomszédos országokra hatnak ki, hanem közvetett úton az egész világra is. Éppen ezért nem lehet elsiklani az amerikai-kínai konfliktus elburjánzása felett, amelyet már most okkal tekinthetünk a modern kor hidegháborújának. Ebben a kontextusban véleményem szerint Japán kiemelkedő szereppel rendelkezik, ezért írásom célja, hogy bemutassa a 2010-es évek során, Abe Shinzo miniszterelnöksége alatt (2012-2020) (ezen kívül korábban: 2006-2007), Japán hogyan reagált a térségben kibontakozó gazdasági- és biztonságpolitikai kihívásokra.

Az amerikai „protektorátus”

Ahhoz, hogy pontosan tudjuk értelmezni a Japánt övező XXI. századi külpolitikai nehézségeket, elengedhetetlen visszanyúlnunk az ország második világháború utáni „jellembeli változásához”. Japán vesztes hatalomként, háborús bűnei ellenére is sikeresen alkudott ki kedvező békefeltételeket az Egyesült Államokkal, habár a két ország részéről még erősen jelen voltak az egymásnak okozott sérelmek, az USA-nak szüksége volt egy erős térségbeli szövetségesre, aki a kommunizmus terjedése elleni védőbástya szerepét töltheti be, Japánnak pedig a túlélés záloga volt egy támogató szuperhatalom, aki segítheti kilábalni a válságból. Japánnak felelnie kellett háborús bűncselekményeiért, többek között a kínai kvázi népirtási mozgalomért, ahol a 10.216.000-es háborús emberveszteségen kívül még további 3.949.000 fő lett japánok általi tömeggyilkosságok áldozata[1], vagy a Korea területén működtetett örömlány-rendszer működtetéséért is. Itt a morális megbánás már nem bizonyult elegendőnek a bizalom megszerzésére, az ország rákényszerült, hogy érdemben is értékelhető lépést tegyen, amellyel felelősséget vállal bűneiért. Így született meg az 1946-os Alkotmány, amelynek IX. cikkében az ország örök érvényűen lemond a hadviselési jogáról. A cikk a következőképpen szól:

„Az igazságon és renden alapuló nemzetközi békéért a japán emberek őszinte törekvéssel örökre lemondanak a háborúról és az erőszakkal való fenyegetésről, mint a nemzetközi viták rendezésére irányuló nemzeti szuverén jogról.

Az előző bekezdés céljának megvalósításának érdekében szárazföldi, tengeri és légi erők, mint más háborúpotenciálisok sosem tarthatók fenn. A hadviselés jogát az állam sosem ismeri el.”[2]

Habár az alkotmány kimondja a hadsereg fenntartásának tilalmát, az ország ettől még rendelkezik egy kvázi „honvédséggel”, melynek neve napjainkban Japán Önvédelmi Haderő (Jieitai). A IX. cikk újraértelmezési igénye és bizonyos számú véderő felállítása először a koreai háború kibontakozásakor került elő, ekkor alapult meg a Nemzeti Tartalékos Rendőrség, ami az akkori jogelődje volt a mai Jieitainak. Létszáma becsülhetően 75.000 főt számlált, felszereltsége túlnyomórészt könnyű fegyverekből állt, valamint utolsó 90 napja alatt rendelkezett 40 db amerikai M24 „Chaffee” könnyű harckocsival is.[3]

Az alkotmányba foglalt passzív pacifizmus egy szükségszerű döntés volt a háború után, viszont hamar nyilvánvalóvá váltak a döntés negatív következményei: Japán így magát nyíltan sebezhetőnek deklarálta egy meglehetősen konfliktusos térségben. Megfelelő támogatás nélkül védtelenül néztek volna szembe a hidegháború „kommunista-veszélyével”, napjainkban pedig a szuperhatalmak soraiba emelkedő Kínával, valamint a nukleáris fenyegetettséget okozó Észak-Koreával. Éppen ezért született meg 1960-ban az amerikai-japán szövetség első legfontosabb dokumentuma, a Biztonsági Szerződés (Treaty of Mutual Cooperation and Security Between Japan and The United States of America, más néven: Yoshida-doktrína), amelyben Japán a teljes katonai, biztonsági és védelmi szakpolitikáját az USÁ-nak rendeli át, ezzel a védernyőjük alá szállva. Így a hadiparba szánt pénzösszegeket az államnak lehetősége nyílt gazdaságélénkítésre fordítani, ami jelentős szerepet játszott az ország döbbenetes gazdasági fellendülésében. A Világbank adatai alapján Japán népessége 1960-ban 92,5 millió, a GDP pedig 44,3 milliárd USD volt (~480 USD/fő), ezek az értékek 2018-ra 126,5 millió főre és 4,9 billió USD GDP-re növekedtek (~39.000 USD/fő). A közel 30 millió fős népességugrás és a gazdasági teljesítőképesség lélegzetelállító növekedése egyértelművé teszi, hogy Japán fejlettsége mára elérte azt a szintet, hogy hadsereggel és szuverén biztonság- és védelempolitikával rendelkező „normális globális hatalommá” válhasson[4], így az Alkotmány IX. cikke ma már sokkal inkább szolgál béklyóként a védelempolitikai jogalkotás számára.

A japán külpolitikai dilemmák dimenziói

A modern japán külpolitikai dilemmái az előző alcím alatt említett tényekből eredeztethetők. Ezeket a dilemmákat több dimenzióban is vizsgálhatjuk. Először is említsük meg azt a belső, identitástudatbeli kérdést, amelyet legnagyobb részben a nyugatorientált gazdasági fejlődési út alakított ki a társadalomban: a japánok magukat az ázsiai népekhez, vagy a nyugati világhoz tartozónak tekintik? Ebben a kontextusban a történelmi és kulturális hovatartozás áll szemben politikai és gazdasági felfogással. A válasz nem egyszerű, habár szigetországként különálló módon fejlődtek, hosszú, évezredes múltjuk összeköti őket szomszédaival, legfőképpen a rá leginkább hatást gyakorolt Kínával. A Kína iránt érzett történelmi és kulturális tiszteletet azonban megmérgezi, hogy a japán társadalom zöme idegenkedik a Tienanmen téri incidens során bizonyított kínai emberi jogi normákat felrúgó gyakorlattól, vagy a napjainkban a nemzetközi jogot sértő kínai tengeri terjeszkedés elismerésétől. Ázsiai oldalon ugyancsak sokszor visszatetszést kelt a japán közeledési szándék, hiszen annak ellenére, hogy a hivatalos japán álláspont őszinte és mély bűnbánatot tanúsít korábbi szembenálló hadviselői felé, kiragadható néhány olyan esemény, amely erre rácáfolhat. Előfordul néhány olyan közéleti személy felbukkanása, akik még ha talán nem is szánt szándékkal, de olyan magatartást tanúsítanak, amellyel megsértik szomszédos nemzeteket. Koizumi Dzsunidzsiro, korábbi japán miniszterelnök és a Liberális Demokrata Párt (LDP) politikusa például gyakran tette tiszteletét a Yakusuni-szentélynél, amelynek habár fő funkciója az, hogy emléket állítson a japán történelem nagy harcosainak, gyakran kiragadott tény, hogy szerepelnek köztük olyan hadvezérek is, akik számos atrocitást okoztak az ázsiai népeknek. A szentély fontos közéleti szereplők általi látogatása ezért a kínaiak és a koreaiak számára sérelemként jelenik meg, úgy értelmezik, mintha a szélsőséges nacionalista hódítók előtt akarnának a japánok tisztelegni. Másik hasonló, kritikát kiváltó ok például, hogy bizonyos tankönyvekben minimálisan, vagy pedig egyáltalán nem esik szó a Japán által elkövetett háborús bűnökről.

Egy másik dimenziója a japán külpolitikai dilemmáknak az alkotmány IX. cikkét övező belpolitikai vita. Ez a kérdés már a hidegháború során is megosztotta a jogalkotókat, és egészen a mai napig rendkívül komoly közpolitikai viták övezik. A japán politikát közel 70 éve stabilan uraló, jelenleg is kormányon lévő LDP és a baloldali ellenzék között egy állandósult patthelyzet alakult ki. Ez az idei, 2021. októberi választások előtt álló képviselőház székeinek megoszlásából is látszik, ahol a 456 helyből az LDP 278-at, azaz 59,8%-ot, a demokraták pedig 113-at, azaz 24,3%-ot tudnak magukénak.[5] Az LDP tehát többségben van ahhoz, hogy az általa szükségesnek ítélt reformokat napirenden tartsa, viszont nem birtokolja azt a szükséges mandátummennyiséget, amely egyik jelentős feltétele a stabil kormányzásnak. Szemben velük az alkotmányba foglalt pacifizmust képviselő demokraták nem rendelkeznek elég támogatottsággal ahhoz, hogy kormányt váltsanak, viszont pont elég mandátumot tudnak magukénak ahhoz, hogy a többi ellenzéki képviselőt is maguk mellé állítva meggátolják az LDP-t a 2/3-os többséget igénylő jogalkotási kérdésekben. Ennélfogva napjainkig még nem született jelentős eredmény az alkotmány IX. cikkének módosítása ügyében, a japán haderő korszerűsítésének egyetlen legitimálható módja a jogi kiskapuk megkeresése és kihasználása maradt. Erre a „taktikázásra” ugyanakkor szükség van, ugyanis Kelet-Ázsiában fennálló status quo igencsak felborulni látszik, ez pedig számos kihívás elé állítja ma Japánt, amelyekre nem válasz az önvédelemről való teljes lemondás. Ebből kifolyólag jutunk el a japán külpolitikai dilemmák harmadik és negyedik vizsgálandó dimenziójához, amelyek a legszembetűnőbb külpolitikai orientációs ellentmondást képviselik. A továbbiakban ezzel a kérdéskörrel fogok részletesebben foglalkozni.

A probléma gyökere abban rejlik, hogy Japán gazdasági és biztonságpolitikai érdekei markánsan elkülönülnek egymástól, s míg az előbbi Kínához, addig az utóbbi az USA érdekszférájához vonzza őt. A kelet-ázsiai országok belső gazdasági integrációja és külső kereskedelmi kapcsolatainak erősödése, valamint Kína feltörekvése jelentősen megnövelte az USA régióban való érdekeltségét. Mindez arra kényszeríti az amerikaiakat, hogy fokozott tekintettel legyenek a bilaterális és multilaterális kapcsolataik alakítására, egyúttal betöltsék a régió „államközi csendőrének” szerepét. A Szovjetunió felbomlását követően a rivális állam pozícióját idővel Kína vette át, aki az elmúlt évtizedek alatt rendkívüli gyorsasággal emelkedett fel a szuperhatalmak soraiba. Kapcsolata Washingtonnal azonban történelmi, politikai, ideológiai és gazdasági okokból kifolyólag igen törékeny, így is legjobb esetben is csak a „se nem barát, se nem ellenség” viszony jellemezhetné őket. A Kínai Népköztársaság felemelkedése és „öntudatra ébredése” olyan kihívás elé állította a világot, amelyre alapozva Barack Obama, volt amerikai elnök okkal tekintette a kínai fél aktivitását a XXI. század stratégiai kulcskérdésének, Abe Shinzo miniszterelnök pedig Japán számára markáns nemzetbiztonsági kockázatnak.

Az amerikai-kínai érdekharcban Japán szerepe kiemelkedően fontos, ámbár meglehetősen komplikált. Nem könnyíti meg a dolgukat, hogy az alkotmány IX. cikke és a Yoshida-doktrína kvázi az amerikaiakhoz láncolta őket, habár az ország évről évre megvalósít kisebb lazító intézkedéseket, továbbra is erős a kölcsönös egymásra utaltság. Éppen ezért külpolitikájuk és diplomáciai kapcsolataik alakítása során egyfajta kétarcúságot kell tanúsítaniuk. Ha a válaszlépésről van szó az agresszív kínai expanzióra, az USA pártfogoltságában határozottan hozzák meg a szükséges kína-ellenes védelmi döntéseket, ha pedig gazdasági és kereskedelmi ügyekről kell tárgyalni, akkor diplomatikus és barátságos gesztusokkal fordulnak Kína felé. Többek között azért is érdemes vizsgálni, hogy „mikor merre süt a nap”, mert habár Japán nem bír még akkora befolyással, hogy diktálni tudja az eseményeket, van akkora jelentősége, hogy a felek közötti helyezkedése sorsdöntő lehessen az érdekütközés végkimenetelét illetően. A folytatás során először bemutatom a japán külpolitikai dilemmák következő, gazdasági szintjét, azt követően pedig a biztonságpolitikai dimenzióját.

TTP vs. RCEP

Az ezredforduló óta számos gazdasági és kereskedelmi megállapodás született a távolkeleti országok között. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) nagyszámú szabadkereskedelmi, partnerségi, vagy együttműködési megállapodást írt alá több ázsiai országgal[6], a kínai export – az úgynevezett OEC nemzetközi kereskedelmi adatokat összesítő platformjának becslése alapján a 2019. évi kínai teljes export 41,5%-a ázsiai államokba, elsődlegesen Japánba, Dél-Koreába, Vietnámba, illetve a különleges igazgatású területként funkcionáló Hong Kongba irányult[7]. Továbbá létrejött az ASEAN+3 (+Kína, Korea, Japán), de még az ASEAN+6 (+India, Ausztrália, Új-Zéland) együttműködési közösség is. A hidegháború lezárását követően 2015-ig bezárólag összesen 29 szabadkereskedelmi megállapodás született a távol-keleti országok között, valamint 2007-ig további 124 Ázsián túlra nyúló hasonló egyezmény is aláírásra került. Ezeknek az szerződéseknek a zöme bilaterális megállapodás volt, amelyek többször egymást keresztezve alkottak egy átláthatatlan „gubancot”, amit „spagetti-problémának” nevezünk. Ez a bonyolult rendszer ösztökélte a csendes-óceáni államokat arra, hogy egy egységes, multilaterális egyezményt kössenek egymással, ez azonban nem volt egyszerű. A legfőbb kérdés az volt, hogy melyik szuperhatalom támogatásával valósuljon meg mindez. A kínai, és az amerikai félnek is érdeke fűződött ahhoz, hogy kiépítse a saját regionális gazdasági szövetségesi rendszerét, és mivel a két ország gazdasági kooperációjára nem sok esély volt, az eredmény az lett, hogy két teljesen különálló, párhuzamos fejlődési útvonal indult el egymás mellett. Megszületett a Transz-ssendes-óceáni Partnerség (Trans Pacific Partnership, TPP), amely Kínát kizárva Washington súlypontjával fogta össze a Csendes-óceán partvidékét körülölelő országokat, ezzel szemben a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership, RCEP) az USA-t kirekesztve jött létre azzal a céllal, hogy integrálja a Kelet-Ázsiában létrejött több szabadkereskedelmi megállapodást.

A TPP tárgyalásai már hamarabb megkezdődtek, de akkor váltak kifejezetten jelentőssé, mikor 2008-tól az USA is csatlakozott hozzájuk. A deklarált cél az RCEP „spagetti-probémájának” megoldásával ellentétben az volt, hogy a tagországok egymással kooperálva, hatékonyan tudjanak reagálni a XXI. század kihívásaira és a világ modernizálódására. Érdekesség, hogy a TPP-ből nem csupán Kína, hanem India és Dél-Korea is kimaradt, ám az utóbbi 2013-tól kezdve érdeklődést mutatott a csatlakozással kapcsolatban. A tagállamok között – Egyesült Államokat leszámítva – Japánnak volt a legjelentősebb szerepe, ugyanis nem csak a TPP-nek, hanem az RCEP-nek is alapító tagja. Bármekkora szerepet is tölthet be Japán életében az USA-val ápolt biztonságpolitikai együttműködés, számára a legnagyobb kereskedelmi partner változatlanul Kína, így nem szigetelődhetett el tőle teljes mértékben. Az OEC adatai alapján a japán import majdnem egyötöde Kínából érkezik, és a kínai felvevőpiac fogyasztja a japán export közel 20%-át, amely alulról becsülve 140 milliárd USD. Az RCEP tárgyalásai hivatalosan a 2012-es phnom penhi ASEAN csúcstalálkozón vették kezdetüket. A szervezet súlypontja diplomáciailag az ASEAN lett volna, ugyanis nekik fűződőtt a legfőbb érdekük az ázsiai integráció megvalósításához, de nem hagyható figyelmen kívül a kínai gazdaság dominanciája és hatalmas ereje, így inkább az utóbbi befolyása érvényesült.

Az RCEP és a TPP tagjai. Forrás: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Az USA-t kirekesztő, kínai súlypontú RCEP tagországai egy 2013. szepremberi mérés szerint összesen 17 billió USD GDP-t termeltek, míg az USA érdekeit menedzselő TPP 27,5 billió USD-t, illetve az RCEP vámleépítési célja 92%, a TPP-é pedig 98% volt. Nem csak ebből, hanem a 2015 márciusáig befejezett tárgyalások számából is (RCEP: 5; TPP: 19) kitűnik, hogy az induló évek során először a TPP számára volt jósolható gyümölcsözőbb jövő, ám Donald Trump amerikai elnök 2016-os megválasztásával ez az ambíció szertefoszlott. Trump „Amerika mindenekelőtt” politikai irányvonala és Kína legfőbb ellenségként való kikiáltása végleg felborította az amúgy is ingoványos talajon álló amerikai-kínai kapcsolatokat. Elindult a két ország közötti kereskedelmi háború, amelyben Trump 250 milliárd USD értékű vámmal sújtotta az Amerikába irányuló kínai exportot, valamint további 267 milliárdos összeggel is fenyegetőzött. Ennek a „háborúnak” a megnyeréséhez a TPP kiváló szövetségesi hátteret biztosíthatott volna, ám az elnök a kétoldalú egyezményekre esküdött, és elvetette a többoldalú egyezmények hasznosságát, így egyoldalúan elhagyta ezt a partnerségi megállapodást. Mivel pont a TPP volt az az entitás, amely a kínai féllel szemben volt hivatott képviselni az USA regionális gazdasági érdekeit, ezzel a lépéssel tulajdonképpen saját magát gáncsolta el Trump ebben a stratégiai kérdésben. Az ázsiai, főleg a fejlődésben lévő ASEAN országoknak mindenképp érdekükben állt a regionális integráció megvalósítása, nem volt más opciójuk, mint az RCEP-hez való fordulás. Mi sem mutatja jobban, hogy az USA vesztett a legtöbbet saját döntésével, hiszen míg a TPP megközelítőleg kiüresedett a kilépés után, az RCEP tárgyalások – 2015-ben ebből 5 darab volt – a 2021. július 7-ei fordulóval elérték a harmincegyet, az országok összesített GDP-je pedig 2017-re már több mint a világ GDP-jének 39%-át, 49,5 billió (x1012) USD-t tett ki a maga 3,4 milliárdos népességével. Ennek a hatalmas összegű bruttó hazai terméknek a felét ráadásul a kínai és japán termelés teszi ki. Mindezen túlmenően pedig napjainkban már India is eljátszadozik a gondolattal, hogy a vámleépítés megállapított szintje alatt, 83%-os leépítéssel belép a szervezetbe. Ezt figyelembe véve kimondhatjuk, hogy Kína gyorsan és hatékonyan reagált a TPP-ben felmerült akadályok eredménytelen leküzdésére, és jelentősebb válaszlépéseit is akkor tette meg, amikor az egész világ a 2020-as amerikai elnökválasztással volt elfoglalva, így a sajtóban ismét csak minimális figyelmet kapott egy újabb kínai hegemón törekvés.

Az RCEP alapítótagjaként, ugyanakkor az USA leghűségesebb szövetségeseként Japánnak jutott a „mérleg nyelvének” szerepe a két rivalizáló szervezet között. Mindkét oldalhoz kötötték motivációs tényezők, így az RCEP-hez az, hogy közel akarta magához tartani ellenfeleit, mert egyrész gazdaságilag rivalizált Kínával, így kedvezőbb pozíciót akart szerezni a minőségi japán termékeknek a „rabszolgamunkával” előállított olcsó kínai tömegtermékekkel szemben, másrészt versengett Koreával is, mivel szinte ugyanazok a szektorok (gépjárműipar, elektronikai felszerelések stb.) jelentették számukra a gazdaság legnagyobb hajtóerejét, ezért a két utóbbi erőpróba ellensúlyozására szorosabb kapcsolatot kívánt kiépíteni az ASEAN országokkal. Másik oldalon a TPP-hez fűzte az az érdek, hogy hozzáférhetett a Csendes-óceán túlsó partvidéki országainak gazdasági és geopolitikai értelemben is jelentős potenciállal rendelkező szektoraihoz, valamint gazdaságilag is megalapozhatta az USA-val való biztonsági együttműködést, függetleníthette magát a kínai kereskedelemtől.

Forrás: https://oec.world/en/profile/country/jpn, saját összeállítás

A második – és negyedik – ábrán szembetűnik a 2008-as válság okozta visszaesés, ám azt követően az USA-ba irányuló japán export növekedni kezdett, az ázsiai országokba irányuló export pedig (Kína kivételével) a három legnagyobb kereskedelmi partner esetében kis, Kína esetében azonban jelentős mértékű csökkenésnek indult. A változás 2015 után következett be, amikor is az USA-val való kereskedelem enyhén emelkedett, azonban ehhez képest a másik három vizsgált partnerországgal egyetemben a Kínába irányuló export is növekedni kezdett. Azonban hogyan lehetséges, hogy a többi ábrán (3;5;6) feltűntetett import- és százalékos mutatók a térséget érintő számos viharos esemény, és a két nagy multilaterális kereskedelmi szervezet rivalizálása ellenére sem mutattak szignifikáns változást?

A válasz három okban keresendő. Először is érdemes megemlíteni, hogy Abe Shinzónak 2012-es hivatalba lépésekor számos kihívással és jelentős megosztottsággal kellett szembenéznie, ugyanis a 2012-es választásokon mandátumot nyert képviselők többsége ellenezte a TPP-t, ugyanakkor az LDP javarésze Kína-ellenes volt. Másodszor, habár a TPP ambíciózusan és gyümölcsöző eredményekkel kecsegtetve indult, a tagországok ratifikációs nehézségei miatt lassú volt a folyamat, az amerikai kilépés pedig megadta a kegyelemdöfést a szervezet számára. Másik oldalon az RCEP legújabb döntéscsomagja még csak frissen lett aláírva Japán által, és jelenleg is a parlament alsóházának ratifikációjára vár. Harmadszor pedig, mint korábban említettem, Japánnak egyaránt vannak motivációi mindkét oldal irányába, így – attól eltekintve, hogy a két szervezet között a mérleg nyelvének szerepét tölti be – nagy figyelmet kell szentelnie a saját „belső mérlegének” vizsgálatára is. Egyik oldalon a Kínával való gazdasági és diplomáciai kapcsolatépítés helyezkedik el, többek között az RCEP folyamatos erősödése, valamint a magas Kínára utaltság miatt, illetve az USA TPP-ből való kilépését is ide szükséges helyezni. Ezzel szemben a másik, transz-csendes-óceáni, „Kína-ellenes” oldalon pedig az USA-val való bilaterális gazdasági és katonai kapcsolatai, továbbá a közép- és dél-amerikai államok piacaihoz való hozzáférés említhető meg. Az, hogy a számadatok nem tükrözték a régión belül zajló izzasztó feszültségeket arra is enged következtetni, hogy Abe Shinzo képes volt tökéletes egyensúlyban tartani ezt a mérleget. Habár számos gazdasági kihívással kellett szembe néznie, ebből a feltételezésből az szűrhető le, hogy országa helyt tudott állni az RCEP és TPP között zajló viták kereszttüzében.

A fentiekben tehát részletezésre került Japán külgazdasági irányvonala mögött rejlő stratégiai elképzelések céljai, és arra a következtetésre juthattunk, hogy bár az USA szövetségesi körének megbecsült tagja, nem húnyhat szemet az Ázsiába irányuló kereskedelmi érdekki és függőség felett. De hogyan tudja mindezt összhangba hozni védelmi stratégiájával? Végül, de nem utolsó sorban a következő alcím alatt ezt a dilemmát, a japán védelempolitika motivációit fogom bemutatni.

A japán védeledelempolitika kihívásai és alakulása

Ahogy már korábban említettem, a Kínai Népköztársaság felemelkedése jelentős kihívások elé állította Kelet-Ázsiát és az Egyesült Államokat. Mivel Japán az USA legfontosabb bilaterális szövetségesének tekinthető, a Kelet-Ázsiába irányuló amerikai külpolitika célkitűzéseit pedig túlnyomórészt a Kínával való rivalizálása határozza meg, így ahhoz, hogy jól tudjuk értelmezni Japán biztonságpolitikai környezetét, elengedhetetlen megvizsgálnunk a kínai fél motivációit.

1990 óta a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) haditengerészete (PLA Navy) fenyegető fejlődésen ment keresztül. 1990-től 2020-ig a rombolók száma 18-ról 28-ra, a fregattok száma 40-ről 52-re növekedett, a legszembetűnőbb újdonság azonban a 2019-ben szolgálatba állított Shandong nevű repülőgéphordozó, valamint a 2020-ban üzembe állított Renhai Type-055-ös cirkáló hajó, amelyek jelentős tengeri fölényt kölcsönöznek Kína számára. A Military Balance forrásai alapján a kínai Fehér Könyv legfőbb célkitűzésként emlegeti a hadseregfejlesztés technikai és információs oldalról történő megközelítését és az önálló fejlesztési-modernizációs projektek véghez vitelét. Ezt támasztja alá a katonai kiadások csillagászati összegű növekedése is, amely a 2000-es évi 14,5 milliárd USD-ről 2020-ra 181 milliárd USD-ra ugrott fel.[8] Ehhez a nagy mértékű expanzióhoz ráadásul egy meglehetősen agresszív külpolitika is társul, ennek a hátterében pedig az áll, hogy Kína úgy véli, gazdasági szuperhatalommá válásával jogosan formál igényt arra a helyre, ami a globális katonai hatalmi pódiumon található. Értelmezésükben saját tengereik feletti hegemóniájuk a túlélésük záloga, hiszen jelenleg ellenségük, az USA rendelkezik fennhatósággal a Csendes-óceán kelet-ázsiai vizei felett, az egész tengerentúli kereskedelmük, azaz a teljes áruexportjuk 80%-a van függőhelyzetben az USA-tól.[9] Ez azért is okoz félelmet Kína számára, ugyanis feltételezései szerint az USA az afganisztáni és iraki ideológiai akciói után rá is veszélyt jelentene, ezért neki is határozott önvédelmi fellépésre van szüksége. Számos olyan szigetre tart igényt, amelyek nemzetközi jogilag legitim módon nem tartoznának kínai fennhatóság alá, ennek keretében mesterséges szigeteket hoz létre katonai bázisként a tengeren, gyakoriak a japán parti őrség riasztásai a területükre illegálisan belépő kínai vízi járművek miatt, illetve az egyik legjelentősebb szigetvita pedig a Szenkaku-szigetekhez köthető, amely jelenleg Japán fennhatóság alatt van.[10] Ez a szigetcsoport talán a legfontosabb stratégiai pont Kelet-kínai-tengeren, ami jelenleg Japán stabil tengeri hatalmi pozícióját biztosítja, vagy esetleg a jövőben Kína stratégiai állását szolgálná a Tajvan ellen irányuló potenciális invázióhoz. Japánnak azontúl, hogy fokozott figyelmet kell szentelnie a fennálló törvényes rendet sértő kínai gyakorlat elleni védekezésre, arra is egyaránt tekintettel kell lennie, hogy a földrajzi közelsége, történelmük és terhelt kapcsolataik okán jelentős veszélynek van kitéve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nukleáris fegyverkezését illetően.

Ahogy az első két alcím kifejtésében olvasható, Japánt rendkívül komoly bilaterális védelmi együttműködés köti össze az Egyesült Államokkal. Ennek a különleges kapcsolatnak a történeti kialakulása a következőképpen írható le: a kooperáció első fontos dokumentumai értelemszerűen a már említett japán alkotmány, az 1960-as Yoshida-doktrína, de a hidegháború lezárulásáig mérföldkövet jelentett még az 1978-as Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelvei című stratégiai dokumentum is, amelyben a felek biztosították egymást a kölcsönös katonai támogatásról.[11] Japán gazdasági szuperhatalommá válásával 1983-ban nagy szerepet játszott a Közös Katonai Technológiai Bizottság létrehozásában, amelyet követően Tokió olyan, főként civil szektorban létrehozott hight-tech termékeket kezdett exportálni az USA-ba, amelyekre az amerikai haderő is jelentősen támaszodhatott. Itt indult el igazán a két fél egymásrautaltságának kialakulása. Az ezredforduló előtti utolsó két évtizedben azonban Japánnak a nemzetközi közösség komoly ellenszenvével kellett szembenéznie, mivel az a bírálat érte, hogy nem hajlandó a megszerzett gazdasági pozíciójával arányos mértékű nemzetközi katonai szerepvállalást vállalni, hanem továbbra is az USA „potyautasaként” viselkedik. Ez először az 1991-es Öbölháború során nyilvánult meg, ahova habár 13 milliárd USD értékben folyósított anyagi támogatást, visszautasította a fegyveres erők kiküldetését.[12] Az ország később aktívabb nemzetközi szerepvállalásba kezdett, az észak-koreai nukleáris fenyegetettség felélénkülésére, és a nemzetközi elvárások teljesítése érdekében 1997-ben felülvizsgálták az 1978-as együttműködési nyilatkozatot. Ebben egyrészt részletesebben és alaposabban leírták egy esetleges Japán ellen irányuló fegyveres támadásra adandó reakció menetét, másrészt kiszélesítették Japán mozgásterét a japán területeken túlnyúló védelmi együttműködési műveletek tekintetében, amelyek befolyással bírnak Japán biztonságának megőrzésében, harmadrészt közösen vállalt erőfeszítések megtételét tűzték ki célul a ballisztikus rakétavédelmi rendszerek kiépítésében. Az utóbbi esetében egy modern számítógépes technológiával, az AEGIS-rendszerrel felszerelt vízi járművek megvalósításában nem csak az amerikai hajók voltak a „kedvezményezettek”, hanem a Japán Tengerészeti Véderő hadihajói is.[13]

A japán-amerikai védelempolitikai együttműködés során egy másik vizsgálandó tényező az USA Csendes-óceáni Egyesített Műveleti Parancsnoksága alá tartozó United States Force Japan (USFJ) egységének a Japán területen állomásozó létszáma.

Forrás: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020; International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2020, Saját szerkesztés

Mint a 7-es számú ábrán látható, a hidegháború végét követően egy csökkenő tendencia vette kezdetét, amely a 2001-es terrortámadást követő amerikai közel-keleti hadviselés kezdetével, a 2004-2009-es időszakban volt leginkább jellemző.[14] Ezt követően a kínai katonai expanzióra adott válaszként az USFJ 11 év alatt dinamikusan növelte meg létszámát, amely ma már az 1989-es, a hidegháború lezárásakor fennálló rendkívül feszült helyzet alatti létszámot is meghaladta. 2009-től a legnagyobb létszámbeli növekedés a USFJ haditengerészetének állományát érintette.

A 2009-es év más okból is fontosnak tekinthető. A fenti árbán látható amerikai hadállomány legnagyobb részének Okinawa prefektúra ad otthont, amelyet az ott élő japán lakosság kifejezetten sérelmez. Ez a helyi közigazgatási ügy ebben az időben került fel a nagypolitika szintjére, Hatoyama Yukio, korábbi miniszterelnök, a baloldali Japán Demokrata Párt (JDP) politikusa például az általa 2009-ben megnyert választások előtti kampánya során – többek között – azt az ígéretet tette, hogy áthelyezi ezeket a támaszpontokat, ezt viszont képtelen volt megvalósítani. Az ügy jelentősen rombolta az amerikai katonák japán állampolgárok általi megbecsültségét, amely később a 2011-es fukushimai atomkatasztrófa elhárítása során nyújtott nagyszabású amerikai műveleti támogatás során indult el újra a pozitív irányba (Tomodachi-hadművelet). A 2010-es évek hátralévő részében a fokozódó kínai és észak-koreai veszély felrázta a japán lakosságot, így a probléma végül helyi közigazgatási szinten maradt. A japán-amerikai biztonsági együttműködés intenzitása ezt követően ismét emelkedésnek indult.

Barack Obama kiállt Abe Shinzo, és a védelempolitikai önállósítási programja mellett. A két ország kötelékének megerősítése érdekében született meg az a szimbolikus esemény, amikor az amerikai elnök Hiroshimába, Abe pedig Pearl Harborba látogatott, ezzel kölcsönösen elismerték az egymásnak okozott háborús bűneiket, egyúttal kifejezték az ígéretes együttműködési szándékaikat. Obama alatt azonban ennek ellenére volt némi nézeteltérés köztük, először is, Japán számára félelmet okozott az, hogy az elnök a Kínával való viszony normalizálására is törekedett, mivel Abe tartott attól, hogy az Egyesült Államok háttérbe szorítaná Japánt egy szorosabb amerikai-kínai együttműködésért. Másodszor gyakran bírálta Obamát, hogy nem lép fel komolyabban az észak-koreai fenyegetést illetően. Negatív feltételezéseit cáfolta azonban a tény, hogy a volt elnök 2013-at követően az 1960-as Biztonsági Szerződés V. cikkére hivatkozva kiállt Japán mellett a Kínával szembeni Szenkaku-szigeteket érintő területvitában, amely kérdés tekintetében mindaddig pártatlanságot deklarált. Az Obama adminisztráció évei meglehetősen konstruktívnak tekinthetők az amerikai-japán biztonsági együttműködés tekintetében. Japán 2012-ben hozta meg döntését a legújabb, ötödik generációs F-35A típusú vadászgépek megvásárlását illetően, valamint 2015-ben ismét újrafogalmazták a Védelmi Együttműködési Irányelveket, amely immár sokkal inkább volt képes idomulni az évtized védelmi kihívásaihoz. A dokumentum egy rendkívül átfogó bilaterális együttműködési szintre léptette Japán és az Egyesült Államok szövetségét. Többek között drasztikusan kiterjesztette a globális és amerikai együttműködés hatókörét, valamint a védelem koncepcióját, illetve kiszélesített jogi felhatalmazást adott a kollektív önvédelem gyakorlására, egyúttal az USA-val közös védelmi tervezési és hadipari fejlesztési erőfeszítések véghezvitelét vállalta, továbbá jogelődjeivel ellentétben tárgyalja a japán űr- és kibervédelmi kérdések egyes aspektusait is.

2016 után, Donald Trump elnök megválasztását követően az Egyesült Államok kelet-ázsiai kapcsolatai gyors ütemben radikalizálódtak, az addig is törékeny amerikai-kínai viták végleg elfajultak. Trump agresszívnek és fenyegetőnek kiáltotta ki a kínai törekvéseket, amelyeket véleménye szerint erőszakkal és elrettentéssel kell elfolytani, riválisa ellensúlyozása érdekében pedig fokozott bilaterális kapcsolatépítésbe kezdett a kelet-ázsiai szövetségeseivel, legfőképpen Dél-Koreával és Japánnal. Így tehát komoly változás nem történt, de jelentős letisztulás következett be Japán külpolitikájának meghatározhatóságában, a japán miniszterelnök Trump teljes támogatásával már egyértelműbbé tehette a külpolitikai célkitűzéseit: az USA mellett komoly szövetségesének tekintette Dél-Koreát; aktív diplomáciai szerepet vállalt az Észak-Koreai fenyegetés elleni nemzetközi szankciók meghozatalában és végrehajtásában; prioritásként kezelte a Japán Önvédelmi Haderő erejének növelését; bátorította az USA-t a térségbeli szerepvállalásában, és sürgette a Szenkaku-szigeteket érintő amerikai-japán védelmi együttműködés megerősítését; baráti alapú nyitást kezdeményezett Kína felé gazdasági kapcsolataik ápolására. A két vezető ráadásul biztonsági érdekeiken túl, remek személyes barátságot is ápoltak egymással. Trump az amerikai-japán barátságot „megrázhatatlannak”, Abe Shinzo-t pedig legutolsó hivatali minőségükben lezajlott beszélgetésük alkalmával Japán történelmének legnagyszerűbb miniszterelnökének nevezte.[15]

Mivel a távol-keleti biztonságpolitikai kihívások ténylegesen bírtak akkora jelentősséggel, hogy az Egyesült Államok a prioritásai közt kezelje ezt a kérdést, azt is rendkívül fontos megemlíteni, hogy a Japánban állomásozó USFJ kötelékében – a fentebb említett magas létszám mellett – a legmodernebb amerikai géptípusok fedezhetők fel. Ezt bizonyítja az alábbi diagram.

Források: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020, Saját szerkesztés

A 8-as számú diagram egyértelműen visszatükrözi az elmúlt három évtized politikai és nemzetközi környezeti változásainak hatását. A hidegháborút követően az USA fokozatosan kivonta vadászrepülőgépeit Japán területéről, majd 2014 után ugrásszerűen megnövelte azok létszámát, valamint változtatott eszközparkjának összetételén is. 2018-ban 24 db új, ötödik generációs F-35-ös, valamint 36 db negyedik generációs F-18-as vadászgépet tartott hadrendben, amely utóbbi már jóval előrehaladottabb technológiai színvonalat képviselt, mint a korábbi F-16-os típus. Ezen kívül az USFJ 1989 óta 8-ról 13-ra növelte a felszíni hadihajóit, valamint megtartotta a térségben állomásoztatott 1 db repülőgéphordozót is.[16]

Konklúzió

A 2010-es évek meglehetősen zavaros és feszült környezetet jelentettek Kelet-Ázsia számára. Japán, mint jelentős gazdasági, és normalizálódó félben lévő katonai hatalom jelentős ráutaltságtól szenved Kína és az USA felől, ugyanakkor érdekek is kötik a két egymással szembenálló államhoz. Az, hogy a két rivális között sikerült megmaradnia a „pártatlan személy, mindkét fél barátja” szerepében, azt jelentheti, hogy helytállóan kezelte az ország külpolitikai kihívásait. De vajon ez az elkövetkezendő évtizedben mennyire lesz kivitelezhető? Habár Kínának is erős érdekében áll a Japánnal kialakítandó kereskedelmi együttműködés, és jelen körülmények között a diplomáciai viszony is napról napra egyre barátságosabb, meddig fogja eltűrni, hogy Japán gátat szab az ország tengeri hegemón törekvéseinek? Ellenkező oldalon, ha Japán elpártolna az USA-val való biztonsági együttműködéstől egy mélyebb japán-kínai kereskedelmi partnerségért, az Egyesült Államok jelentős hátrányba kerülne, hiszen legfontosabb bilaterális szövetségesét veszítené el. De vajon tolerálni fogja-e Amerika a japán-kínai gazdasági kapcsolatok további gyümölcsözését? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem lehet pontos válaszokat adni, de ha figyelembe vesszük, hogy Japán a történelme, és a 2010-es évek során milyen simulékonyságot és rugalmasságot tanúsított, a következő évtized alatt is pozitív jövőképben bízhatunk.

Források

Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

Jeff Kingston (2018): A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont

Bartók András (2016): Abe Sinzó miniszterelnök és Japán „progresszív pacifizmusa”, Nemzet és Biztonság, 2016/2. szám, 125-143. oldal (letöltve: 2021.03.18.)

Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

Ashley Townshend (2017): AMERICA FIRST: US ASIA POLICY UNDER PRESIDENT TRUMP, United States Studies Center (letöltve: 2021.02.15.)

Robert Singh (2012): Barack Obamas post-American foreign policy – The limits of engagement, Bloomsbury Academic, 139-162. oldal

Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

Renuka Mahadevan – Anda Nugroho(2019): Can the Regional Comprehensive Economic Partnership minimise the harm from the United States–China trade war?, The World Economy

Yifei Xiao (2015): Competitive Mega-regional Trade Agreements: Regional Comprehensive Economic Partnership (RCEP) vs. Trans-Pacific Partnership (TPP), University of Pennsylvania Scholarly Commons, College Undergraduate Research Electronic Journal

Mark Beeson (2019): Donald Trump and Post-Pivot Asia: The Implications of a “Transactional” Approach to Foreign Policy, Asian Studies Review, DOI: 10.1080/10357823.2019.1680604

Shin Kawashima (2017): Japan–US–China Relations during the Trump Administration and the Outlook for East Asia, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1328800

John Hemmings (2013): Shinzo Abe: Foreign Policy 2.0, Pacific Forum CSIS, (letöltés:2021.02.15.)

Shinichi Kitaoka (2013): The Abe Administration: Beyond 100 Days, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.798505

Fumiaki Kubo (2013): The Second-Term Obama Administration and Japan, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.788339

Matteo Dian (2020): Obama and Japan: An endangered legacy, DOI: 10.7765/9781526135025.00011

Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

Ian Fergusson (2010): Trans-Pacific Partnership Agreement, Congressional Research Service, elérhető online:  https://books.google.hu/books?hl=hu&lr=&id=NJfHZij_yroC&oi=fnd&pg=PA1&dq=trans+pacific+partnership+agreement&ots=J4z1zAEISg&sig=VAlDg8e1UXFRL0AGuW-joT7Zh-g&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false

Oliver Stuenkel (2015): TPP vs. RCEP: Trade and the tussle for regional influence in Asia, Oliver Stuenkel, elérhető: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2011-2020

R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Nemzetközi Tanulmányok Mesterképzés szak, Geopolitika és nemzetközi viszonyok elmélete kurzus III. óra, órai jegyzet

Unknown Journalist (2021): Japan Cabinet OKs bill to ratify RCEP trade deal including China, The Mainichi, elérhető: https://mainichi.jp/english/articles/20210224/p2g/00m/0na/071000c

Unknown Journalist (2020): Jól taktikázott Kína a világ legnagyobb kereskedelmi egyezményével, Növekedés.hu, elérhető: https://novekedes.hu/elemzesek/jokor-es-jol-taktikazott-kina-a-vilag-legnagyobb-kereskedelmi-egyezmenyevel

Unknown Author (2017): The Trump Administration and Japan: Challenges and Visions for Japan’s Foreign and Security Policy in the New Era, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1321894

Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

OEC.org

ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[1] R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

[2] Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

[3] Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

[4] Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

[5] Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[6] ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

[7] oec.world

[8] International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London (2000-2020)

[9] oec.world

[10] Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

[11] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[12] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[13] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[14] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[15] Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

[16] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Írta: Kovács Áron

 Címlapkép: Tokió, 2019. május 27. Donald Trump amerikai elnök (b) és Abe Sindzó japán kormányfő közös sajtótájékoztatója a tokiói Akaszaka állami vendégházban 2019. május 27-én. Trump a kétoldalú megbeszélésük után bejelentette, hogy Japán további 105 darab F-35-ös vadászbombázót fog vásárolni az Egyesült Államoktól.
(Forrás: MTI/EPA/Kijosi Ota)

A Nap és Csillagok – Avagy a XXI. Századi Japán Külpolitika Dilemmái bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. május 14-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium Ázsia Műhelyének meghívását elfogadva, Szabó István nyugalmazott nagykövet, aki 2012-től 2020 júliusiáig Magyarország képviseletét látta el a Pakisztáni Iszlám Köztársaságban, online előadást tartott a szakkollégisták és meghívott vendégek számára.

Nagykövet úr rendkívüli diplomáciai tapasztalattal rendelkezik, negyven éves pályafutása során – a külügyminisztériumi pozíciókon kívül – a lagosi és kairói nagykövetségen beosztott diplomataként, Prágában és Iszlámábádban Magyarország nagyköveteként dolgozott. Szakmai eredményeihez hozzátesz, hogy nemzetközi szervezetekben is fontos munkaköröket látott el, így 1994-ben az EBESZ budapesti csúcsértekezletének végrehajtó-helyettese, majd a szervezet magyar elnökségének képviselője volt a délszláv térségben és a Baltikumban; 1996-2001 között Brüsszelben hazánk NATO Állandó Képviseletének helyettes vezetője volt; illetve 2011-ben, az EU elnökségi feladat ellátása során magyar képviselő volt az EU Tanács Nyugat-Balkánnal foglalkozó munkacsoportjában.

Az esemény kezdetén Dr. Kaló József, a Biztonságpolitika Szakkollégium elnöke köszöntötte a vendéget, a résztvevők számára bemutatta életrajzát, ezt követően a szó az előadóhoz került.

Az előadás a „Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében” címet kapta, és arra fókuszált, hogy az amerikai és nemzetközi koalíciós erők Afganisztánból való kivonása milyen hatást gyakorol majd a térség biztonsági, biztonságpolitikai helyzetére, illetve a csapatkivonás mennyiben mozdítja elő a megbékélési folyamatot, továbbá milyen potenciális kockázatot rejt magában – akár belpolitikai feszültségek, akár terrorszervezetek és nem állami szereplők felemelkedését tekintve. Noha a prezentáció kulcsszereplője Pakisztán, a regionális hatalmak érdekeit is érdemes figyelembe venni a téma vizsgálatakor, ezáltal erre is kitért előadónk, továbbá arra is, hogy megmarad-e a térség relevanciája az USA és Európa számára.

Gondolatok az amerikai csapatkivonások kapcsán

Bár a dohai megállapodásban az amerikai kivonulást május 1-jében határozták meg, ez Biden elnök bejelentése alapján szeptember 11-re módosult, ami várhatóan elfogadható lesz a Talibán számára is, bár jelenleg kritikus hangnemet ütöttek meg a dátumváltoztatás kapcsán, hiszen a kivonulással megszabadulhatnának az afganisztáni nemzetközi katonai jelenléttől. A jelenlegi afgán kormányzat helyzete, lehetőségei, képességei igencsak korlátozottak, mivel nem rendelkezik kizárólagos kontrollal az ország minden területén.

Pakisztán központi elhelyezkedéséből adódóan kulcsfigurája a kérdésnek – hosszan határos Iránnal, Afganisztánnak és Indiával, valamint Kínával is szomszédos. Észak-keleti határán található Kasmír, a világ egyik leginkább militarizált területe, az indiai oldalon közel egymillió, pakisztáni részről kevesebb, ugyanakkor százezres nagyságrendű katonával.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatok szempontjából a húszéves konfliktus lezárása Washingtonban és a térségben is nagy megkönnyebbülést okozott. Minden résztvevő azt vallja, hogy érdekelt a megbékélésben. A dohai megállapodásban azt rögzítették, hogy az amerikai csapatkivonások ellenében az afgán Talibán garantálja, hogy az országból a jövőben ne indulhasson az USA és szövetségesei ellen terrortámadás, célul tűzték ki, hogy elinduljon a belpolitika párbeszéd Afganisztán jövőjéről, és hogy legyen átfogó tűzszünet a tálibok harcosai és a kormányerők között. Az elmúlt húsz év mind a tálib mozgalmon, mind az afgán társadalmon nyomot hagyott, utóbbiban meggyökeresedtek „nyugati” nézetek, minthogy a nőknek is joga van az oktatásban való részvételre, joguk van dolgozni. Fontos kiemelni, hogy a Talibán is érzékeli a nemzetközi elismertség szükségességét, ami a belső legitimitást is előmozdítja, ennek első lépcsőfokát már megugrották, hiszen az amerikaiak tárgyalópartnerként kezelik őket, a dohai megállapodás aláírói lehettek. Szükségük lesz továbbá pénzügyi-fejlesztési támogatásokra, mivel az ország nem önfenntartó.

Az afganisztáni szovjet intervenció óta három olyan generáció nőtt fel, amely a harcokhoz szokott, ezáltal nem ismerték meg a munka világát. Napjainkban van arra remény, hogy a kialakuló új afgán rendszer – még a tény ismeretében, hogy a tálibok aktív politikaformáló szerepet kapnak benne – várhatóan nem lesz olyan brutális és kegyetlen, mint az 1996-2001 közötti tálib rezsim. Az, hogy valóban tartják-e magukat az ígértekhez, nem megjósolható teljes pontossággal, függ attól, hogy a terrorszervezeteket mennyire tűrik meg Afganisztán területén. A legfontosabb tényező ezesetben az al-Kaida, mivel érkeztek információk arról, hogy a Talibán bizonyos mértékű együttműködést, így információcserét folytat a szervezettel. Az Iszlám Állam ellen az afgán tálibok harcot folytatnak – utóbbiak nem deklarálták szándékukat arra vonatkozóan, hogy az iszlám ideológiát erőszakos módszerekkel kívánják Afganisztán határain kívül elterjeszteni. Azonban látni kell, hogy megbékélés csak akkor jöhet létre, ha az állam életében meghatározó szerepet betöltő csoportok képesek tárgyalóasztal mellett egyezségre lépni, és ki tudnak alakítani egy olyan politikai-társadalmi rendszert, amely mentén Afganisztán a jövőben működni tud. Ezt hátráltatja a megosztottság, mely visszavezethető az etnikai, törzsi heterogenitásra – még az ország vezetői között is vannak ellentétek.

Várható, hogy az USA a kivonulását követően is figyelmet fordít majd a térségre, keresi a módokat, amikkel a helyszíni katonai jelenlét helyett képes befolyásolni a folyamatokat, figyelemmel kísérni a régió változásait. Pakisztánban néhány évvel ezelőtt még jelen volt a nézet, hogy az amerikai kivonulás nem lesz teljeskörű, így néhány bázis fenn fognak tartani, hiszen Afganisztán remek platform Kína és India megfigyelésére. A dohai megállapodásban azonban az USA vállalta,  hogy amerikai fegyveres erő nem lesz Afganisztán területén belül, kivéve a kabuli nagykövetség biztonsági személyzetét.

Pakisztán – visszatekintés az elmúlt évtizedre

Qureshi pakisztáni külügyminiszter 2020 decemberében fogadta Abdullah Gháni Baradar Mullahot, a Talibán tárgyalódelegáció vezetőjét. Ez már nyilvános demonstrációja annak, hogy Pakisztán a tálib mozgalommal magasszintű kapcsolatokat ápol.

Pakisztánban az elmúlt évtizedben polgári kormányok választások útján kerültek hatalomra, megtörték a korábban jellemző trendet, miszerint a polgári kormányzatokat katonai puccsokkal döntötték meg. A néppárti kormány Ali Asif Zardari elnökletével töltötte ki mandátumát Gillani miniszterelnökségével, majd 2013-ban Nawaz Sharif harmadik alkalommal alakíthatott kormányt – ez igazolja, hogy a pakisztáni demokrácia erősödik, a hadsereg pedig letett arról, hogy közvetlen hatalomátvétellel vezesse az országot. Arról viszont egyáltalán nem tett le, hogy a polgári kormányzatokat ellenőrzés alatt tartsa, ez a fontosabb külpolitikai kérdéseknél megnyilvánul: valahányszor a polgári kormány nyitott India felé, vagy háttértárgyalásokat próbált folytatni, a kasmíri tűzszüneti vonal mentén incidensek történtek, minek következtében az indiai fél megszakította a tárgyalásokat. Előfordult, hogy indiai területet terrortámadás történt, amit visszavezettek a pakisztáni titkosszolgálat által mozgatott proxy-terrorista csoportokhoz – nem ritkán ez valóban helytálló következtetés volt.

Iszlámábádban 2012-ben Hina Rabbani Khan külügyminiszterasszony a diplomáciai testület részére adott fogadásán tartott beszédében megjegyezte: reméli, fog még olyan diplomatákkal találkozni, akik Pakisztánt unalmas külszolgálati helynek tartják, ahol nem történnek terrortámadások, incidensek – napjainkig ez a jóslat nem vált valóra ebben a formában, viszont láthattunk jelentős változásokat Pakisztánon belül. Megerősödött az ország belbiztonsága: ez annak köszönhető, hogy 2014-ben és 2017-ben az afgán határ mentén két nagyobb szabású műveletet is indítottak a biztonsági erők, melyek során felszámolták a pakisztáni Talibán és Hakkani-hálózathoz tartozó terrorista sejteket, ugyanakkor az afgán tálibokkal nem kerültek konfliktusba. A szélsőséges mozgalmak és a pakisztáni kormányzat, illetve hadsereg kapcsolata roppant összetett – Pakisztán gyakorlatilag befogadó országként funkcionált az amerikai bevonulást követően: Beludzsisztánban, Kvettában működött a mozgalom szellemi vezetése, az afgán tálibok beépültek az üzleti életbe, a kereskedelembe, gyakran utaztak át a határon. A dohai tárgyalások során Pakisztán közvetítő szerepet vállalt fel, mivel alapvetően már megvolt a kapcsolata az afgán tálibokkal.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatokban bizalmi válságot okozott, mikor 2011-ben Oszama bin Ladent likvidálták Abbotábádban, miután kilenc évig élt egy katonai akadémia közvetlen közelében található házában. A pakisztániak a mai napig tagadják, hogy tudtak volna jelenlétéről.

Pakisztán magatartásának vizsgálatakor érdemes figyelembe venni, hogy az ország jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az idősebb generáció nosztalgiával emlegeti az alkoholtilalom előtti időszakot, az 1960-as éveket, amikor Pakisztán nyitott társadalom volt, működtek a nagyvárosok éttermei, a bárok és szórakozóhelyek, turisztikai szempontból a hippik is kedvelt úticélnak tartották Karacsi városát. Az egykor világhírű pakisztáni légitársaság, a PIA (Pakistani International Airlines) légiutaskísérőinek ruháit Pierre Cardin tervezte, az első osztály utasait pezsgővel fogadták – ennek drasztikus véget vetett az erőszakos iszlamizálás, ami Ziául-Hakk tábornok, vezérkari főnök puccsát követően kezdődött. Bár az alkoholtilalmat elődje, Zulfikar Ali Bhutto 1977-ben vezette be, kezdetben választási bázisképző ötletként funkcionált a konzervatív vallásos réteg megnyerésére – azóta azonban kiderült, hogy minden engedmény, amit az ortodox muzulmánok számára tesz a kormányzat, gyakorlatilag visszafordíthatatlan. Ilyen a blaszfémia-törvény, avagy istenkáromlás-törvény is, amely jelentős károkat okoz az országnak, és amely bűncselekmény halállal büntethető: elég, ha valaki negatív vagy pejoratív megjegyzést tesz a prófétára vagy a Koránra nézve. Több százan ülnek eme ítélettel börtönben, de ezzel a váddal kivégzés még nem következett be, ez a nemzetközi nyomásnak köszönhető.

A pakisztáni-afganisztáni kapcsolatokat bizonyos szintű, hullámázó feszültség és bizalmatlanság jellemezte, mely abból fakadt, hogy a pakisztáni Talibán Afganisztánban talált menedéket, az afgán Talibán – ami a kabuli, USA által konstruált kormánnyal harcol, Pakisztánban tette ugyanezt. A gyanakvás annak ellenére általános, hogy munkacsoportokat hoztak létre a vitatott ügyek megtárgyalására. Iszlámábád kiáll amellett, hogy érdeke a stabilizáció, amit igazol az, hogy tart a spill-over hatástól, tehát attól, hogy az afganisztáni helyzet következtében a pakisztáni is romlani fog.

A „jó és a rossz talibán” kifejezés akkor került be a köztudatba, amikor a pakisztáni szolgálatok ezeket a proxi-erőket használták. A „jó talibán” így a Pakisztán érdekeit szolgáló afgán szervezet lett: ilyen érdekként aposztrofálható Afganisztánban az indiai befolyás háttérbe szorítása, ezt pedig akár merényletekkel, megfélemlítéssel is el lehet érni. A „rossz talibán” a pakisztáni mozgalom lett, amely ellen a hadsereg többször is fellépett.

Az előadás kitért arra, hogy a pakisztáni-amerikai kapcsolatokat gyakran nevezik kényszerházasságnak, mivel az USA-nak nagy szüksége volt Pakisztán együttműködésére, Pakisztán pedig biztosította a légteret és az utánpótlási vonalakat a NATO- és a koalíciós erők számára az afganisztáni műveletekhez. Pakisztán komolyan részesült az amerikai koalíciós alapból, aminek Trump elnök vetett véget – 2019 januárjában deklarálva, hogy az elmúlt 15 évben kapott segélyt a pakisztáni „csaló, hazug kormány” arra használja, hogy befogadja az afgán tálibokat, és segítse őket.

Pakisztán regionális befolyása 2021 szeptemberét követően is fontos marad, sőt, felértékelődhet, hiszen nem tudható jelenleg, hogyan alakul majd az Afganisztánon belüli helyzet, a terrorizmus tovább erősödik-e, a terrorszervezeteket mennyire lehet háttérbe szorítani. Az elmúlt időszakban jelentések érkeztek a pakisztáni talibán szerveződéséről.

Pakisztán vidéki részein jelenleg is egyfajta feudalizmus működik, a helyi nagybirtokosok felelősök az ott élőkért, általában jó viszonyt ápolnak a központi hatalommal és a rendfenntartó erőkkel. Érdemes kiemelni, hogy a korrupció elfogadott, része a kultúrának.

Pakisztánban a kisebbségeket a vallási kisebbségek alkotják, a zászlóban a fehér csík jelképezi őket, számukra az alkotmány egyenlő jogokat biztosít. Az állam megalakulásakor, 1947-ben Muhammad Ali Dzsinna biztosította, hogy minden kisebbséget ugyanazok a jogok illessenek meg – a gyakorlatban viszont a diszkrimináció jelentős probléma. A keresztények és a közel azonos számú (4-5 millió) hindu közösség mellett a leginkább perifériára szorult kisebbség a magukat muzulmánnak valló, de a muszlimok által el nem ismert ahmadijják. A hivatalos narratíva a feledésre igyekszik kárhoztatni olyan ahmadi közösséghez tartozó személyeket, mint  például Pakisztán első külügyminisztere, Muhammad Zafrulla Khan vagy a Nobel díjas fizikus Abdus Salam.

A regionális és globális hatalmak hozzáállása

A regionális hatalmak tekintetében elmondható, hogy a pakisztáni-indiai rivalizálás központi szereppel bír az afganisztáni helyzet alakulása során.

India nemcsak a kasmíri konfliktus okán érdekes, és nem kizárólag azért, mert nukleáris hatalomként szembehelyezkedik (a szintén nukleáris hatalommal) Pakisztánnal, hanem azért, mert eddig legnagyobb regionális donorként van jelen. Mindig jó viszonyra törekedett a mindenkori afgán vezetéssel, és annak ellenére, hogy nem támogatja a tálib mozgalmat, megközelítése pragmatikus az intra-afgán dialógusban. A rivalizálás Pakisztánnal a jövőben is fennmarad, alakulása jelentősen függ attól, hogy hogyan alakul az afgán helyet.

Irán a régió egyetlen olyan állama, amelynek kifejezetten rossz a viszonya az USA-val. Regionális figyelme, befolyása elsősorban a síita hazarák támogatásában nyilvánul meg, akik Pakisztán és Afganisztán területén is nagy számban vannak jelen. Irán az afgán menekültek második legnagyobb befogadója Pakisztánt követően. A pakisztáni-iráni hivatalos kapcsolatok külső szemlélő számára szívélyesnek tűnnek, azonban a két ország határán gyakoriak az egymás területét érintő terrorista akciók, üzemanyag-, ember- és fegyvercsempészet kapcsán.

A legnagyobb problémát Iránnak a nemzetközi szankciók okozzák, amelyek miatt olaj- és gázexportját képtelen legálisan külföldre vinni, így hiába fejeződött be iráni részről az IPI gázvezeték építése, Pakisztánban elálltak a kezdeményezéstől, félve az amerikai gazdasági szankcióktól. A kb. 30-40 milliós pakisztáni síita közösség kitett a szélsőséges szunnita szervezetek támadásainak. Védelmüket azok a kisebb, de jól szervezett kis csoportok látják el, melyeket az iráni Forradalmi Gárda tart fenn. Ezek viszonylag ritkán hallatnak magukról, de időnként megtorolják a hazarák elleni merényleteket.

Pakisztán Kínával hagyományosan szoros kapcsolatokat ápol. Kína gazdasági befolyását határozottan érvényesíti és ennek gerince – az új Selyemút (OBOR) pakisztáni legágazása, a China-Pakistan Economic Corridor (CPEC) 64 milliárd dolláros beruházás, ami a kínai határtól Gwadar kikötőéig húzódik, itt kötve össze az új Selyemút szárazföldi és tengeri komponensét. Az összetett infrastruktúrahálózat magában foglalja a közutakat, az energiaellátást, vezetékeket, összeköti Pakisztán nagyobb városait. Kína szeretne Pakisztánban – és Afganisztánban is biztonságos üzleti környezetet, utóbbit is bekapcsolná az Egy Út Egy Övezet Kezdeményezésbe, hiszen Afganisztán ásványkincsekben gazdag ország. Nem érdeke a destabilizáció és a terrorizmus megerősödése, tart attól, hogy ez átterjed a kelet-kínai ujgur területekre. Egyelőre kivár, azon országok közé tartozik, mely párbeszédet folytat az afgán talibánnal, remélve, hogy ez segíteni fogja gazdasági érdekeinek érvényesítését Afganisztánban.

Oroszország érdekelt a békés rendezési folyamatban, és abban, hogy megszűnjön az amerikai katonai jelenlét a régióban. Moszkva igyekszik jó kapcsolatot fenntartani az afgán kormányzattal és a tálibokkal is, felmerült, hogy utóbbinak eladott fegyvereket, bár ezt mindkét fél erősen tagadta (érdemes megjegyezni, hogy az USA tényként kezeli az orosz fegyverszállítmányokat az afgán talibán részére). Fontos kiemelni, hogy Oroszország tart attól, hogy a szélsőséges iszlám a közép-ázsiai országokban meggyökeresedik, ezáltal közvetlen szomszédságába is átterjed.

Kitekintés

Az amerikai csapatok kivonulása és a konfliktus lezárása alternatíva lehet a békés fejlődésre, viszont nem tekinthetünk el egy újabb, potenciálisan elhúzódó belső konfliktus, polgárháború kockázatától. Jelenleg a regionális és a nagyhatalmi érdek is erősebb a stabilizációban, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az afgán politikai élet szereplői egyezségre jussanak, amihez a nemzetközi közösség támogatása és valamennyi szomszédos ország konstruktív hozzáállása szükséges. Egy polgárháborús, kaotikus helyzet Afganisztánban beláthatatlan folyamatokat eredményezhet, újabb migrációs hullámot indíthat, a szélsőséges, terrorista szervezet megerősödése globális fenyegetést jelent. Vendégünk mondandóját azzal a gondolattal zárta, hogy Afganisztánt nem szabad magára hagyni, a társadalom megérdemi a biztonságos, élhető jövőt.

A hallgatóságnak az előadást követően lehetősége nyílt kérdéseket feltenni. Az ezekre adott válaszokból megtudhattuk, hogy mi várható az afgán-kínai gazdasági kapcsolatokban teljesen tálib hatalomra jutás esetén; hogy Közép-Ázsia országaiban milyen kereskedelmi változás várható az afgán stabilizáció fényében. Kiderült, hogy miként reagált a pakisztáni politikai vezetés a 2017-es amerikai Dél-Ázsia stratégiában foglaltakra és a pakisztáni társadalom hogyan élte meg a demokrácia felé való elmozdulást és a prominens vezetők kormányzását; hogy előadónk diplomataként hogyan élte a meg a rendszerváltást. Megtudhattuk, hogy a pakisztáni miniszterelnökök mozgástere mennyire korlátozott és milyen súllyal bír; hogy a nemzetközi programokkal (pl. Hungary Helps) hogyan lehet változtatni a pakisztáni vallási intolerancián és vallásdiplomáciai párbeszédet kialakítani; illetve, hogy mik azok a tulajdonságok, amikkel a jövő diplomatáinak rendelkezniük kell.

A Szakkollégium a kapcsolatot Prof. Dr. Szenes Zoltán nyá. vezérezredes úrnak köszönheti, és fontosnak tartja a jövőbeli szakmai együttműködést meghívott vendégünkkel.

Címlapkép: Szabó István nagykövet (középen) 2018-ban a brit nagykövettel hallgatja az akkor még ellenzéki politikus, néhány hónap múlva pedig pakisztáni kormányfőt, Imrán Khant.
(Forrás: Szabó István)

A Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében – Szabó István nagykövet előadása a BSZK-ban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az átlagembernek a „gyermekkatona” kifejezés hallatán általában egy AK47-esel felfegyverzett fiatal kisfiú képe jelenik meg a lelki szemei előtt. A hagyományos felfogásnak köszönhetően, mely szerint a fegyveres konfliktus a férfiak körében előforduló jelenség, általában, amikor gyermekkatonákról beszélünk, a diskurzus inkább a fiúkról szól, mintsem kiskorú lányok ezreiről, akik a kevésbé látható „árnyékhadseregeket” alkotják a világon zajló konfliktusokban. Erre a percepcióra erősítenek rá a média által elénk tárt képek is, melyek a fegyveres csoportokban harcoló lányokat gyakran perifériára helyezik, akik így gyakorlatilag láthatatlanok a nyilvánosság számára.

A gyermekkatonák, illetve kifejezetten a katonalányok sorsa nem foglal el központi helyet a Nyugat biztonsági napirendjén, s a biztonsági tanulmányok kutatóit sem az ő sorsuk foglakoztatja leginkább. A lányok háborús tapasztalatai “a társadalmi és politikai erőszakkal foglalkozó tudományos és népszerű munkák legkisebb százalékát teszik ki” (Nordstrom 1997, 5) s a háború alatt, illetve azután játszott különböző szerepeiket csak nemrég ismerték el. A katonalányok toborzásának kérdése azonban ennél jóval nagyobb figyelmet igényelne, már csak azért is, mert évente több ezer gyermek szenvedését és halálát eredményezi, akiknek a száma jóval meghaladja a terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek közvetlen áldozataiét (Vera Achvarina 2006, 130).

A gyermekkatonák alkalmazását a nemzetközi közösség az emberi jogok és a gyermekek jogainak súlyos megsértéseként ismeri el. Az ENSZ égisze alatt született gyermek jogairól szóló, más néven New York-i Egyezmény (gyermekjogi egyezmény) 1990. szeptember 2-án lépett hatályba. Az 1. cikk alapján „az egyezmény vonatkozásában gyermeknek számít minden 18 év alatti személy, kivéve, ha egyéb jogszabályi rendelkezés értelmében (például házasságkötés révén) korábban eléri a nagykorúságot” (Molnár Dóra 2016, 45).

A gyermekek katonának toborzását és alkalmazását tiltó vezető nemzetközi jogi eszközök közé tartozik továbbá a Gyermek jogairól és jólétéről szóló afrikai charta, amely szintén a 18. életévet határozza meg a fegyveres csoportokban való részvétel korának; a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 1998. évi római alapokmánya, amely háborús és emberiség elleni bűncselekményként határozza meg a 15 év alatti gyermekek konfliktusban való alkalmazását; valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 182. egyezménye, amely a gyermekmunka legrosszabb formái közé sorolja a 18 év alatti gyermekkatonák alkalmazását.

Az arra irányuló erőfeszítések, hogy az emberi jogi mozgalomban a „gyermek” nagyobb kategóriájától elkülönülten a lányokról beszéljünk, a Gyermekjogi Egyezmény kodifikációjáig nyúlnak vissza, ahol az aktivistáknak először sikerült bevezetniük a nem-specifikus névmásokat egy nemzetközi szerződésben. További diszkurzív változás a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platformhoz való felvezetés során kezdődött az 1990-es évek elején, amikor a humanitárius „nők és gyermekek” szokásos diskurzus a „nők és lányok” diskurzusba váltott át az emberi jogi hálózatban kialakuló nemek közötti egyenlőség keretrendszerének részeként. Az 1995-ös Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platform a fegyveres konfliktusok nőkre és lányokra gyakorolt ​​hatásait olyan kritikus, aggodalomra okot adó területként ismerte el, melyre kiemelt figyelmet kell fordítani, s kijelentette:

„A mai lánygyermek a holnap nője. A lánygyermek készségei, ötletei és energiája létfontosságúak az egyenlőség, a fejlődés és a béke céljainak teljes megvalósításához. Ahhoz, hogy a lánygyermek teljes potenciálját kibontakoztassa, egy támogató környezetben kell őt gondozni, ahol a túléléshez, a védelemhez és a fejlődéshez szükséges szellemi, intellektuális és anyagi szükségleteit kielégítik, s egyenlő jogait védik”.

A katonalányok aránya az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a gyermekkatonák 40 %-át teszi ki. Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által évente megjelentetett emberkereskedelemről szóló jelentés a gyermekkatonák alkalmazásának megelőzéséről szóló szövetségi törvény (Child Soldiers Prevention Act) 2008-as törvénybe iktatása óta tartalmazza azon külföldi kormányok listáját, melyekről kiderült, hogy jogellenesen toboroztak vagy alkalmaztak gyermekkatonákat. A 2020-as jelentés szerint ez az afrikai térségek kormányai közül Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Líbia, Mali, Nigéria, Szomália, Dél-Szudán és Szudán kormányait jelentette. Ami kifejezetten a katonalányok fegyveres erők általi alkalmazását illeti, azt az Európai Bizottság a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK), Ugandában és Nyugat-Afrikában vélte felfedezni. A Bizottság azonban arra a következtetésre jutott, hogy „a lányok általában kevésbé láthatók [mint a fiúk], és mindeddig alig részesültek a gyermekkatonáknak szánt demobilizációs és reintegrációs programokból”. A fegyveres erőkhöz és csoportokhoz tartozó gyermekeket vizsgáló gyermekvédelmi szakértők is elismerték, hogy a gyermekkatonák megértése érdekében tett erőfeszítéseik során gyakran csak a fiúk tapasztalataira reagáltak.

A katonalányok láthatatlansága a szerepükről és feladataikról alkotott társadalmi felfogásnak is „köszönhető”. Amikor fegyveres csoportokban lévő lányokról van szó, akár az akadémia, akár a politika, akár a média területén, az a tendencia figyelhető meg, hogy főként csendes áldozatokként ábrázolják őket – különösen „feleségként”, támogató szerepekben – és a szexuális rabszolgaság áldozataiként. Ezzel szemben a harcoló erők fiúit elsősorban harcosokként, parancsnokokként és a háborús atrocitások elkövetőiként ábrázolják – olyan egyénekként, akiktől félni és rettegni kell. Míg ezek a kettős és nemi jellegű ábrázolások kétségtelenül néhány elkeseredett lány és fiú tapasztalatait képviselik, a lányok kizárólag szexuális erőszak áldozataiként és/vagy „feleségekként”, a fiúknak pedig kizárólag erőszakos elkövetőkként való jellemzése torz képet mutat a gyermekek megélt valóságáról. Valójában a kutatások következetesen kimutatták, hogy a lányok és a fiúk összetett és többszörös szerepet játszanak konfliktusokban, melyek során mindannyian egyaránt áldozatok és egyaránt részt vesznek háztartási és támogató tevékenységekben, csakúgy, mint aktív harci szerepekben. Ennek eredményeképp, bár a háború kétségtelenül mélyen érint minden gyermeket, családot és egész közösségeket, a harcoló erők katonalányainak realitása nagyrészt felderítetlen.

A lányok számos lázadó erő gerincét alkotják. Egyes lázadó csoportokban bevonják őket az aktív harcokba, csak úgy, mint fiú –és férfitársaikat.  Libériában és Ugandában meg is fordultak a nemi sztereotípiák – katonalányokat állítottak be harcosokként, katonafiúkat pedig szexuálisan bántalmaztak. Aktív harcosként a katonalányok felemelkedhetnek a ranglétrán, hogy vezető pozíciókat töltsenek be. Ez lehetőséget ad nekik arra, hogy jelentős hatalmat és befolyást szerezzenek, amelyet civil életükben soha nem tudtak volna elérni. A lányok pl. parancsnokként, hadnagyként és tizedesként szolgáltak az Úr Ellenállási Hadseregében (LRA) Ugandában (Snowdon 2016, 9). Susan McKay és Dyan Mazurana Észak-Uganda összefüggésében megjegyzik, hogy a lányok válaszadóinak 72%-a számolt be arról, hogy fegyvereket és katonai kiképzést kapott, 8% pedig emelt szintű képzésben részesült (Susan McKay 2004, 74). Rámutatnak azonban a katonalányok komplex valóságára is, a fegyveres csoportokon belüli összetett szerepeikre, s megjegyzik, hogy a „feleségeket” és a „harcosokat” nem szabad exkluzív kategóriának tekinteni, mivel néhány válaszadójuk jelezte, hogy bár elsődleges szerepük harcosként volt, kénytelenek voltak „feleségek” is lenni. A lányok militarizálása elkerülhetetlenül táplálta és támogatta a konfliktusokat, mert produktív és reproduktív munkájuk kritikus volt a harci erők szempontjából. Ahogy McKay és Mazurana megjegyzik: „a nők és lányok munkája a harci erőkben… nem mellékes, hanem a legtöbb esetben az az alap, amelyre a harci erő támaszkodott” (Susan McKay 2004, 120-121).

Bár a fegyveres csoportok kontextusában végzett házimunkát gyakran periférikusnak és jelentéktelennek tekintik, egyre inkább felismerik, hogy a fegyveres csoportok nem működhetnek ilyen munka nélkül. Ha figyelembe vesszük a fegyveres csoport erőforráshiányát, munkaerő-hiányát, a mozgás folytonosságának szükségességét és a gyakran korlátozott szervezeti felépítést, láthatjuk, hogy a lányok által végzett háztartási tevékenységek felbecsülhetetlenek a harci erő túlélése és sikere szempontjából.

A fegyveres csoportokban alkalmazott gyakorlat azonban az, hogy a lányokat szexuális tulajdonként kezeljék, s „jutalomként” osszák szét a parancsnokoknak és más jól teljesítő katonáknak. Vivi Stavrou tanulmányában szereplő angolai lányok arról számoltak be, hogy számos olyan tevékenységre képezték ki őket, amelyek támogatták a fegyveres csoportok mindennapi működését, ideértve a támadás utáni fosztogató technikákat, a fegyverek rakodását és leszerelését, a védelmi technikákat, a férfi katonák kíséretét, a szabotázst, a szülések lebonyolítását, különleges alkalmakkor pedig a férfiak szexuális vágyainak énekkel és tánccal történő felkeltését.

Amellett, hogy a jó katonákat fiatal lányokkal, mint szex rabszolgákkal vagy „feleségekkel” díjazzák, más árnyaltabb okai is vannak annak, hogy a fegyveres csoportok fiatal lányokat is megcéloznak a toborzásnál. A fegyveres csoportok gyakran azért értékelik különösen nagyra a lányokat, mert rendkívül engedelmesnek és könnyen manipulálhatónak tartják őket, akik feltölthetik a hiányzó pozíciókat, ha felnőttekből hiány van, s akik biztosítják a kényszerített munka folyamatos állományát. A lányok fizetetlen harcosok, kevesebb élelemre van szükségük, és a fegyveres csoportok számára elengedhetetlen támogatási funkciókat hajthatnak végre, hogy tapasztaltabb, felnőtt férfiharcosokat szabadítsanak fel. Emellett a lányokról általában kevésbé feltételezhető, hogy fegyveres csoportokhoz tartoznak, és kevésbé valószínű az ellenőrző pontokon történő átvizsgálásuk is.  Ez a felfogás, mely a fiatal lányok ártatlanságát hangsúlyozza, összhangban van egy további okkal, amiért katonailag nagyra becsülik a lányokat: a természetfeletti világgal való feltételezett kapcsolatukkal. Milfrid Tonheim, a Bergeni Egyetem kutatója ezt a jelenséget vizsgálta Kelet-Kongóban, és felfedezte, hogy a helyi milícia felfogása szerint a gyermekek tisztábbak és mágikus védőerővel rendelkeznek. Ezért a fiatal lányokat gyakran magas rangú katonák és parancsnokok testőreként használják. A Kongói Demokratikus Köztársaság egyes részein a szűz lányokat kifejezetten a fétis hiedelmek részeként toborozták, a fegyveres csoportok tisztító rituáléinak részeként alkalmazva őket, melyekről azt feltételezték, hogy védelmet nyújtanak a harcosok számára.

A katonalányok tehát alapvető szerepet játszanak a háborús gépezetben; operatív hozzájárulásuk szerves és kritikus a fegyveres csoportok általános működése szempontjából. A fegyveres csoportok tisztában vannak azzal, hogy a lányok munkája, legyen az háztartási vagy katonai jellegű, legitimitást és szimbolikus hatalmat adhat háborús erőfeszítéseikhez (Bouta 2005, 7). Értékük a lázadó csoportok számára megmutatkozik abban, hogy e csoportok kategorikusan elutasítják a lányok átadását: ők a fegyveres csoportok utolsó tagjai, akiket a parancsnokok és vezetők szabadon engednek.

Fizikai, pszichológiai és társadalmi-gazdasági következmények

A konfliktusok megszűnése után azonban a katonalányok számos fizikai, pszichológiai, valamint társadalmi-gazdasági következménnyel kell, hogy szembenézzenek. A fizikai következmények tekintetében a szabadon engedett katonalányok gyakran fogyatékosságokkal küzdenek, (pl. halláskárosodással, vaksággal vagy végtagvesztéssel), kábítószer-és alkoholfüggőségben, illetve különböző betegségekben szenvednek, mint pl. malária, tuberkulózis, légzési rendellenességek.

A szexuális erőszaknak kitett katonalányok nemi jellegű egészségügyi problémákat is tapasztalnak, s nagyobb valószínűséggel élnek át „kettős traumát”; a konfliktusokban való részvétel tapasztalatainak borzalmait, valamint a szexuális- és nemi alapú erőszak tartós hatását, hiszen a háborús szexuális erőszaknak pusztító pszichológiai utóhatásai is vannak. A Harvard Egyetem kutatói által végzett empirikus vizsgálatok során kiderült, hogy a katonalányok a hazatérés után jobban ki voltak téve a depressziónak és a poszttraumás stressznek, mint a fiúk. Hosszabb távon a lányok szorongásról, rossz önértékelésről és dühről számoltak be. Flashbackekkel, tartós félelmekkel küzdöttek, valamint nehézségeket tapasztaltak az intim kapcsolatok helyreállításában is.

A társadalmi-gazdasági következményeknél fontos megjegyezni, hogy míg a család vagy a közösség a fiúkat is megbélyegezheti múltbeli cselekedeteik miatt, ugyanilyen valószínű az is, hogy a társadalom a fegyveres konfliktusokban való részvételüket tekinti a „normának”, különösen akkor, ha a fegyveres erő vagy csoport, amelyhez egy fiú csatlakozott, fizikai védelmet nyújtott családjának vagy közösségének. Ezzel szemben a katonalányokat nem nevezik „harcosoknak”, s a civil életbe való visszatérésük után hatalomvesztés éri őket, hiszen néha a fegyveres csoportokban az élet több egyenlőséget kínált nekik, mint a polgári lét (pl. hadnagy lányok az LRA harcosai között). Ennek a kontrasztnak a megtapasztalása néhány volt katonalányt arra késztetett, hogy a háború éveiben szerzett tapasztalatait előnyösebben jellemezze az utána következő időkkel szemben. Amikor a fegyverek elhallgattak, sok lány az unalom, a szegénység és a kiábrándultság zord világában találta magát.

A lányok fegyveres csoportokkal való kapcsolata, különösen ahol aktív harcban vettek részt, jelentősen megkérdőjelezheti a társadalmi normákat. A helyi közösségek előítélettel vannak a volt katonalányok felé: sokukat megbélyegzi a társadalom azért, mert „erkölcstelen” szexuális tevékenységet folytatott a lázadó csoportokon belül, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem önszántából tette. Bizonyos közösségekben ezekről a lányokról azt mondják, hogy elvesztették nőiességüket. Még a volt férfiharcosok is gyakran elutasítják azokat a nőket, akik saját milíciacsoportjuk tagjai voltak, “sérült áruként” kezelve őket. Tekintettel a szüzességnek a házasságban betöltött jelentőségére, a lányokat a nemi erőszak nyilvánosságra hozatala után gyakran „házasságra alkalmatlannak” titulálják. Egy olyan társadalomban, ahol a lányokat elsősorban feleségekként és anyákként betöltött jövőbeni szerepük miatt értékelik, s ahol a házasság a legjobb megoldás a gazdasági biztonság és védelem megszerzéséhez, a „házasságra való alkalmatlanság” gyakran mélységesen veszélyezteti a lányokat társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt.

Miután a lányokat erkölcstelennek bélyegezték, és szociális támogató hálózat vagy megélhetés nélkül maradtak, a nemi alapú áldozattá válás és bántalmazás körforgása gyakran folytatódik, mivel a lányok kénytelenek a szex kereskedelemhez fordulni a túlélés érdekében; erre néha saját családtagjaik kényszerítik őket. Néhány lány prostitúció, bűnözés és drogfogyasztás felé fordul, hogy megbirkózzon a háború utáni időszakkal. A volt katonalányok szintén könnyebb áldozatai az erőszakos bűnözőknek, akik tudják, hogy a közösségeknek nem áll szándékukban megvédelmezni őket és valószínűleg nem követelnek megtorlást értük.

A DDR programok hiányosságai és lehetséges megoldások

Az ún. DDR programokat (Disarmament, Demobilization, and Reintegration – Leszerelés, Demobilizáció és Reintegráció) eredetileg felnőtt katonák számára alakították ki, azonban a modellt számos változtatással gyermekkatonák esetében is alkalmazzák, hogy segítsenek nekik visszaszerezni érzékenységüket a háborús borzalmak iránt. A programokat a nemzetközi jog széles égisze alatt rögzítik, mivel az államokat a Gyermekjogi Egyezmény 39. cikke kötelezi a gyermekkatonák fizikai és pszichológiai gyógyulásának elősegítésére.

A DDR elméletileg döntő fontosságú a biztonság, a konfliktusok utáni védelem fokozása, valamint a béke előmozdítása szempontjából. Az ENSZ főtitkárának 1998-as jelentése a konfliktus utáni béketeremtés prioritásaként sorolja fel „a volt harcosok és mások újbóli beilleszkedését a produktív társadalomba”. Hasonlóképpen, a Brahimi-jelentés a leszerelést és a reintegrációt a háború utáni stabilitás szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte.

Ezen programok azonban, ahogy arra az Európai Bizottság is rámutatott, jelenleg csekély mértékben veszik figyelembe a lányok konfliktushelyzetekben átélt tapasztalatait. A DDR programok nélkülözik a gyermekkatonaság nemekre érzékeny megközelítését és nem foglalkoznak a lánykatonák összetett társadalmi, pszichológiai és orvosi szükségleteivel. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a DDR programokat következetesen a nemi sztereotípiákhoz igazítják, másrészt pedig sok lány azért kerüli a DDR programokra való beiratkozást, mert (mint láttuk, joggal) tartanak attól, hogy közösségük megbélyegzi és elutasítja őket, ha megtudják, hogy ilyen programokban vesznek részt, hiszen akkor fény derül a lázadó erőkkel való korábbi kapcsolatukra.

Sajnos a program sikerét nagyrészt a leszerelt fegyverek számában mérik. A DDR kezdeti „készpénz fegyverekért” megközelítése rendkívül kirekesztő volt. A program I. és II. szakaszában a férfi harcosok „feleségei”, valamint eltartottaik nem voltak jogosultak a belépésre. Az angolai nőknek és lányoknak pl. annak érdekében, hogy a leszerelési folyamat másodlagos haszonélvezőivé válhassanak, hivatalos kapcsolattal kellett rendelkezniük egy férfi katona családjával. Sok lány arról számolt be, hogy a leszerelés előtt parancsot adtak fegyvereik leadására, és otthagyták őket, amikor férfi kollégáikat gyülekező központokra szállították. Más lányok jelezték, hogy a parancsnokaik elvitték fegyvereiket, és férfi harcosoknak adták őket, vagy bizonyos esetekben eladták civileknek, akik aztán éltek a DDR programok pénzügyi előnyeivel. A konfliktus utáni Mozambik DDR programjainak előnyeiből is kevés volt katonalány részesült, mivel a kormány megpróbálta eltitkolni azt a tényt, hogy a lányok harci erőik részét képezték. Ahogy egyik informátoruk megjegyezte: Alapvetően, amikor a lányokról és a leszerelésről beszélünk, olyasmiről beszélünk, ami soha nem történt meg (Susan McKay 2004, 111).

Emellett a DDR programokat az óriási szükséglethez képest krónikus alulfinanszírozás jellemezte. Mivel a pénzeszközök szűkösek voltak, csak azoknak a lányoknak segítettek, akik bizonyítani tudták, hogy tudnak fegyverrel lőni, és nekik is csak csekély csomagokkal – általában egy kis étellel, vízzel, műanyag lepedővel, néha pedig egyszeri fizetéssel és a hazajutásuk biztosításával. Ráadásul mindaddig, amíg a konfliktusok tartottak, ezek a lányok nem folytathatták tanulmányaikat, s gyakran további jogsértéseknek és erőszakos újra-toborzásnak voltak kitéve; sőt, az irreguláris erők rendszeresen célozták meg az iskolákat és kiképző központokat, mint az új gyermekkatonák elsődleges „vadászterületeit”.

Az említett okok miatt a katonalányok közül csak körülbelül 5% vesz részt a DDR programokban. Ahhoz, hogy az érdekükben tett nemzetközi erőfeszítések sikeresek legyenek, fontos szempont figyelembe venni e lányok szükségleteit és perspektíváit. Sok kutató megkérdezte erről a volt katonalányokat, akik maguk is meghatározták azokat a kulcsfontosságú módszereket, amelyekkel a nemzetközi közösség elősegítheti közösségeikbe való visszailleszkedésüket. A következőket említették: közvetítés és érzelmi támogatás; segítségnyújtás az oktatásban, a képzésben és a foglalkoztatásban; valamint orvosi ellátás a nemi úton terjedő betegségek kezelésére és a reproduktív egészség elősegítésére.

A katonalányok helyreállásának segítése kapcsán fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az, hogy a lányok erősebb társadalmi hangot hallassanak, bizonyos összefüggésekben ellenkezhet a hagyományos társadalmi normákkal. Számos társadalomban a hagyományos kulturális gyakorlatok automatikus tiszteletet, hatalmat és státuszt biztosítanak az (idősebb) férfiaknak, miközben mind a törvényben, mind a szokásokban diszkriminálják a nőket és a lányokat, akár a társadalmi élet, akár az oktatás, akár a politika, akár a gazdaság területén. Azokban a kontextusokban, ahol a lányok és a nők kizsákmányolása és fizikai bántalmazása mélyen gyökerezik a kultúrában, ott kérdéses, hogy a női szerepvállalásra irányuló új politikák és alapelvek képesek-e az uralkodó hatalmi struktúrák átrendeződését létrehozni.

A tervezett társadalmi változás, különösen, ha alapvető kihívást jelent a férfiak és a nők, a fiúk és a lányok közötti kapcsolatok számára a magán- és a közélet minden szintjén, változatlanul lassú folyamat, amely átfogó tömeges mozgósítási stratégiákat és erősen politikai természetű cselekvéseket igényel. Ezenkívül a mély szegénység és a széles körben elterjedt társadalmi problémák kontextusában – amint ez a konfliktus utáni országokban gyakran tapasztalható – könnyen belátható, hogy a fiatalok, és különösen a lányok egyedi igényei és körülményei hogyan tudnak háttérbe szorulni a látszólag sürgetőbbnek tűnő társadalmi-gazdasági prioritásokkal szemben. A katonalányok turbulens élettörténeteire való tekintettel, ha figyelmen kívül hagyjuk, aláássuk vagy láthatatlanná tesszük perspektíváikat és igényeiket, valamint a háború utáni társadalmi újjáépítésben és megújulásban való aktív részvételre irányuló jogukat, az egyenlőtlenség, az instabilitás és az erőszak folytatódását kockáztatjuk. A katonalányoknak tehát nem csak a háborút kell túlélniük, hanem annak társadalmi-gazdasági hatásait is. A nemzetközi közösség pedig azért is felelős e kérdésben, mert ahogy azt Cnythia Enloe is megfogalmazta: „a hanyagság is egy politikai lépés” (Enloe 2000, xii).

Irodalomjegyzék

Bouta, Tsjeard. Gender and Disarmament, Demobilization and Reintegration: Building Blocks for Dutch Policy. The Netherlands Institute of International Relations, 2005.

Enloe, Cynthia. Maneuvers: The International Politics of Militarizing Women’s Lives. University of California Press, 2000.

Molnár Dóra, Tóth Tünde. Elveszíteni a gyermekkort II. – a gyerekkatonaság a nemzetközi jogban. Nemzet és Biztonság 2016/3. szám, 2016.

Nordstrom, Carolyn. Girls and warzones: Troubling questions. Life and Peace Institute, 1997.

Snowdon, Laura. Girl Child Soldiers: The relevance of gender in preventing and responding to the use of child soldiers. Essay Contest 2016, 2016.

Susan McKay, Dyan Mazurana. Where are the girls? Girls in Fighting Forces in Northern Uganda, Sierra Leone, and Mozambique: Their Lives During and After War. International Centre for Human Rights and Democratic Development, 2004.

Vera Achvarina, Simon F. Reich. No Place to Hide: Refugees, Displaced Persons, and the Recruitment of Child Soldiers. International Security, 2006.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Gyermekjogok világnapja – Fényfestés a Lánchídon. Budapest, 2019. november 20. Kék színnel világítják meg a Lánchidat a gyermekjogok világnapján 2019. november 20-án. (Forrás: MTI/Mónus Márton)

A Az afrikai katonalányok sorsa bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az energia hétköznapi életünk egyik alapfeltétele. Energia szükséges az élet minden szegmenséhez az oktatáson át, az egészségügyön keresztül az áruházak működéséig. Emellett az államok közötti kapcsolatok formálásban is nagy szerepe van az energia kérdésköréhez kapcsolódó tényezőknek, akár csak maguknak az energiahordozóknak. Mi több, ma már olyan jelenségről is beszélhetünk az államközi kapcsolatokban, mint az energiadiplomácia. Az energiaügy szerepének ekkora mértékű felértékelődése kockázatokkal is jár, hiszen eddig soha nem látott mértékben megnövelte az energia iránti és az államok közötti dependenciát. A továbbiakban bemutatom az energiabiztonság tartalmi elemeit, illetve a biztonságpolitikában betöltött helyét és szerepét.

Bevezetés

Közismert, hogy az energia szerepe, az energiabiztonság kérdése a hidegháború alatt értékelődött fel, azonban az energiabiztonság kérdéskörének megjelenése jóval korábbra nyúlik vissza. Az energia életet formáló hatása tulajdonképpen az emberiség történelméig vezethető. Az ember ugyanis a mindennapi élethez szükséges energiaforrások közelében választotta meg élőhelyét. Az ókori civilizációk már felhasználták a ma megújuló energiaforrásként ismert szél- és vízenergiát, például vízi közlekedésre. Megdöbbentő, de a manapság a legtöbb energiát szolgáltató szénhidrogének egyik fajtáját, a földgázt már feltehetőleg időszámításunk előtt 6000-ben, a bitument pedig időszámításunk előtt 3000-ben használták a civilizáció bölcsőjében, Mezopotámiában. Időszámításunk előtt 500-ban Kína már bambuszcsöveken keresztül szállította a nyersanyagot. Az Ókori Keleten és az antik világban tehát már régóta jelen vannak a különböző szénhidrogének, amelyeket a történelem kezdetén elsősorban az építészetben, a gyógyításban, illetve a mindennapokban, fényforrásként használtak.

A szénhidrogének nem kaptak szerepet a középkor Európájában. Az energia forrása ekkoriban a fa, illetve az állati és emberi élőerő volt, de az emberiség életének és eszközkészletének fejlődésével egyre inkább kiterjedt más nyersanyagokra is, s a szénhidrogének újra felbukkantak. Az ipari forradalommal először a szén került a középpontba, azonban az 1850-es évektől kezdve az amerikai kontinensen az aranylázat a fekete arany iránti lelkesedés váltotta fel.[1] Ezt követően, a kőolaj egyre inkább teret hódított, s Winston Churchill döntése, miszerint a brit hadiflotta eszközeinek energiaforrásául szolgáló szenet kőolajra kell leváltani véglegesen megváltoztatta a történelmet. Az Egyesült Királyság hadiflottájának energiaellátása ugyanis a hazai szénmezők helyett egy földrajzilag távoli terület, Perzsia kőolajtartalékaitól kezdett függővé válni. Mindez a folyamat egyre több államban jelent meg, miközben átrendezte az erőviszonyokat: kisebb, addig jelentéktelenebb államok súlya megnövekedett a világpolitikában, s a tőzsdén a kőolajjal kapcsolatos részvények egyre inkább előtérbe kerültek. A kőolaj és földgáz aranykorát élte, s átalakította a társadalmakat. A szénhidrogének nyújtotta energiatöbblet ugyanis lehetővé tette a tömeggyártást, a lakosság energiával való állandó ellátását, a kontinensek közötti gyors utazását. Mindez gyökeresen megváltoztatta a világot. Addig példátlan mobilitás és globalizáció bontakozott ki ugyanakkor a megnövekedő energiaszükséglet kielégítésére, s a kényelem fenntartásra egyre több energiára volt szükség, így megjelentek más energiaforrások és energiatermelési módok, mint a nukleáris energia. Az 1970-es és 1980-as években a környezet rombolása a történelemben addig példátlan mértéket öltött, amely egyre inkább megkérdőjelezte a természet ilyen mértékű, szisztematikus kifosztását. Mindez odáig vezetett, hogy a világgazdaság egyik alapkövének számító szénhidrogéneket egyre inkább igyekszenek az államok más energiaforrásokra felváltani.

Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében

A biztonsággal való tudományos szintű foglalkozás  igazán a hidegháború idején, az 1950-es évektől került a kutatók fókuszába, amelynek köszönhetően megszületett a biztonsági tanulmányok tudományterülete. Az ezt követő évtizedek alatt számos kutató (pl. Buzan, Nye, Mearsheimer) foglalkozott e kérdéskörrel, azonban a hidegháború időszaka alatt általánosan elfogadott tény volt a katonai biztonság elsődleges szerepe. Így az állam fegyveres erejének tulajdonságai, illetve az állam védekező képessége került a középpontba.

A bipoláris világrend fellazulásával és a világpolitikai enyhülés bekövetkeztével azonban egyre inkább kibővült a biztonság fogalma is. 1998-ban megjelent az az elmélet, amelyen keresztül világunk történései magyarázhatóbbak lettek, s ez a biztonság szektorális elmélete. A szektorális elmélet alapjait Barry Buzan, Ole Wæver és Jaap de Wilde fektették le a „Biztonság: új keretrendszer az elemzéshez” című műben. A könyv megjelenése hatalmas mérföldkőnek számított, mivel igazán rávilágított arra, hogy a biztonság megtartásához és fenntartásához nem pusztán a katonai tényezőkre kell figyelmet fordítani. Az elmélet szerint a nemzetközi kapcsolatokat szektorokon át lehet vizsgálni, amelyek azonban nem különállóak, hanem akár csak a lencsék, átfedésben vannak. A koppenhágai trió ekkor a biztonság összetevőit öt szektorra bontotta: politikai, társadalmi, katonai, környezeti, illetve gazdasági szektorokra.

A biztonság szektorális elméletének atyjai az energiabiztonságot ekkor még nem nevezték meg, mint egy különálló szektort. Jóllehet, az eltelt közel 25 év alatt, nem csupán az energiabiztonság önállósodása figyelhető meg hanem, – hogy csupán néhányat említsek – a humán biztonság, a pénzügyi biztonság vagy a jól ismert kiberbiztonság területe is. Visszakanyarodva az eredeti, 1998-as elmélethez, az energiabiztonság különböző vonatkozásai már ekkor is hangot kaptak, de főleg a gazdasági biztonság, illetve részben a környezeti biztonság szektorának alkotórészeként jelentek meg. Az energiabiztonság környezeti biztonság alá eső aspektusain is főként a gazdasági jellegű, illetve fenntarthatósági-szűkösségi problémákat érti az elmélet: a természeti erőforrások kimerülését, az energiához kapcsolódó tevékenységek környezetkárosító-, szennyező hatását, továbbá a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét és az ebből fakadó egyenlőtlen elosztást. A gazdasági jellegű problémák elsősorban azok, amelyeket a nem fenntartható termelési módok okoznak.

Az energiabiztonság ezt követően, elsősorban az energia árának világpiacra gyakorolt destruktív hatásaival és a főképp ellátást érintő kockázatokkal párhuzamosan, a gazdasági biztonsághoz közeledett a kétezres években. Az elmúlt évtizedben még inkább előtérbe kerültek a környezetvédelmi megfontolások, a szűkösség és dependenciából eredő fenyegetések. Mindezt egyre több nemzetközi esemény is alátámasztotta, illetve megmutatta, hogy manapság már nem csupán az olajfegyver, hanem az energiamixnek bármely összetevőjének manipulálása súlyos következménnyel lehet nem csupán országok, hanem egész térségek biztonságára (pl. orosz-ukrán gázvita). Emellett a társadalmi nyomás is megnövekedett a döntéshozókon, hiszen az egyéni és közösségi szinten egyre inkább megjelent a környezettudatosság, mint követendő érték, s ezt az állami szinten is látni kívánják.

Egyre több összetevője lett tehát az energiabiztonságnak: folyamatosan jelennek meg az új technológiák és egyre nő szerepük. Az államok is egyre fokozottabban figyelnek az energetikai kérdésekre, s külön szakágazati stratégiákat alkotnak, megjelentek az energiadiplomáciai kapcsolatok, a stratégiai fontosságú külföldi energetikai beruházások is. Elmondható tehát, hogy az energiabiztonságot ezen indokokból kifolyólag ma már külön szükséges elemezni, mert a horizontális biztonságpercepció egyik új elemeként jelent meg.

A biztonság fogalmához hasonlóan, az energiabiztonságnak sincs egy általánosan elfogadott definíciója. Az energiabiztonság univerzális fogalmának megalkotását több tényező is nehezíti. Elsősorban, a biztonsági tanulmányoknak több iránya létezik, s ezen szemléletmódok változásával az energiabiztonság tartalmi összetevői változhatnak. Másodszor, az energiabiztonság „szereplői” dinamikusan növekednek: ma már nem csupán államok, hanem nagy szerep jut a különböző multinacionális vállalatoknak, állam alatti szereplőknek (pl. félkatonai szervezetek, terrorista szervezetek), de a nemzetközi intézményeknek is. Harmadszor, az energiabiztonság, a biztonsághoz hasonlóan több szinten és aspektusból is értelmezhető, emellett az államok defenzív és offenzív stratégiát is követhetnek az energiabiztonság garantálása tekintetében, amely nagy mértékben változtatja az elemzés kereteit. A biztonság etimológiai értelmezéséből azonban lehet következtetni az energiabiztonság fogalmára. Az energiabiztonság tartalmi elemeit a nemzetközi szervezetek és államok energetikai stratégiáiból is rendszerré alakíthatjuk. Az energiabiztonság egy olyan állapotot feltételez, amely az energetikai szektor fenyegetettségének a hiányaként határozható meg, de a fenyegetésekre való reagálási képességet is magában foglalhatja. Ezen túl, számos fenntarthatósági és a humánbiztonságot előmozdító követelmény is bekerült az energiabiztonság fogalomrendszerébe, mint például az ellátás biztonsága, azaz „megfizethető és megbízható hozzáférés minden üzemanyaghoz és energiaforráshoz”

Az energiabiztonság főbb kihívásai

Az energiabiztonság tehát a tágan értelmezett biztonság egyik elválaszthatatlan része, ugyanis az energia a mindennapi élet, s így az állam működésének, mi több a nemzetközi rendszer működésének feltétele. Mint a biztonság más szektorait, úgy az energiabiztonságot is számos kihívás éri, amelyek eltérőek ugyan a szereplők és szintek különböző elemeinek megválasztásával. Mindazonáltal, számba vehetők a világ történéseit alapjául véve az energiabiztonságot érő széleskörű kihívások ááltalánosságban. A következőkben ezen kihívások bemutatását igyekszem megtenni.

Az energiabiztonságot érő egyik legnagyobb kihívás talán az államok közötti dependenciából, illetve a rendelkezésre álló energiahordozók szűkösségéből fakad. A két legfőbb fosszilis energiahordozót, a földgázt és kőolajat vizsgálva, arra a megállapításra juthatunk, hogy ezen természeti kincsekből való részesedés globálisan nem egységes. Például, a kőolaj-tartalékok régiónkénti megoszlását tekintve alábbiak az arányok: 48,18% Közel-Kelet, 18,7% Dél- és Közép-Amerika, 14,1% Észak-Amerika, 8,4% FÁK-államok, 7,2% Afrika, 2,6% Ázsia és a Csendes-óceánti térség, s végül a sort zárja Európa a maga 0,8%-os részesedésével. A földgáz eloszlását vizsgálva is hasonló megállapításra juthatunk az aránytalanság kapcsán: 38% Közel-Kelet, 32,3% FÁK-államok, 8,9% Ázsia és a Csendes-óceáni térség, 7,6% Észak-Amerika, 7,5% Afrika, 4% Dél- és Közép-Amerika, s a kőolaj tekintetében is Európa rendelkezik a legkevesebb tartalék felett, mindössze 1,7% a részesedése világszinten. Mindeközben, érdemes megvizsgálni azt, hogy Európa az egyike a fejlett térségeknek, amelyből következtethetünk arra, hogy így energiaigénye is jóval nagyobb, mint például a fejlődő térségeknek. Természetesen, ezen számok régión belüli alakulása is elemzést kíván, mivel egyes országok régión belüli súlya is kötődik az energiatermeléséhez, azonban ezen elemzés formai korlátai nem teszik ezt  lehetővé. A fogyasztás és az előállítás tehát nincs országonként, régiónként egyensúlyban, s így számos térség nagy mértékű importra szorul. Például, az EU 27 tagállamának energiafüggősége elérte összesítve az 58 százalékot 2018-ban, ami azt jelenti, hogy az energiatermelés és energiafogyasztás közel 60 százalékban nem kiegyensúlyozott, s mindezt harmadik országokból importálják.

Az energia előzőekben bemutatott, heterogén megoszlása egyes térségek „kezében” nagy kockázatot jelent. Az ekkora mértékű függőség csökkenti egyes régiók országainak mind szubjektív, mind objektív biztonságpercepcióját. Az ellátási rendszerek ugyanis országokon keresztül ívelnek, s egy-egy ország kiesése nagy zavart okozhat magában a rendszerben, illetve az őt követő országok ellátásában is. Minderre példaként az orosz-ukrán gázvita szolgálhat, amely során az orosz földgázra szorítkozó európai államok ellátása szünetelt Ukrajna és Oroszország árvitája miatt. A stratégiai fontosságú energiahordozók „fegyverként” való használatának gyökerei azonban a történelem koraibb időszakáig kalauzolhatják az olvasót, így például az 1970-es évekig, amikor is az arab államok többször is bevetették az olajfegyvert, amely a világpiacon hatalmas recessziót okozott. Mindezek kiküszöbölésére az energiabiztonságnak olyan követelményei lettek, mint az ellátás és energiahordozók diverzifikálásának kívánalma. Továbbá, az energiatakarékosság és energiahatékonyság elvei is kötődnek a szűkösségből, s ezáltal a dependenciából fakadó kihívások kezeléséhez.

Az ellátásbiztonság kérdéskörében megemlíthető még, hogy az ellátás mennyiben jut el a lakossághoz, s ha igen mennyire fenntartható mértékben, milyen áron, illetve mennyire biztosított az állandó ellátás? Például, a modern társadalmakban hatalmas gondot okoznak az áramkimaradások, ami csökkenti a lakosság szubjektív biztonságpercepcióját, lévén, hogy az energia lapszükséglet. Példaként említhető a 2006-os nagy európai áramkimaradás vagy az idén (2021) januárban történt áramkimaradások kontinensünkön. Aggasztó, hogy a szakértők még több, ezekhez hasonló áramkimaradásokat várnak a jövőben, amelyek még nagyobb volumenűek lesznek. Mindennek oka abban keresendő, hogy az országok közötti dependencia nő, illetve a globális klímaváltozás okozta szélsőségesebb időjárás is veszély jelent a villamosenergia-ellátásra. Minderre példáként szolgál a 2021.  február 16-án Texas-ban a hirtelen, extrém havazás okozta áramkimaradás, amely 4 millió ember áramellátását lehetetlenítette el.

Az energiaszolgáltatáshoz fűződő létesítményeket, mint kritikus infrastruktúrákat természetesen számos szándékos vagy nem szándékos, emberi vagy természeti tevékenységből fakadó fenyegetés is érheti. Ezen fenyegetések gyakran válsággá és katasztrófává válnak, mivel ezen energetikával kapcsolatos infrastruktúrák kiesése a rendszerből hatalmas zavart okozhat, s a környezetkárosító és egészségkárosító hatásaik, veszélyességük rendkívül súlyosak. Mindezen okokból kifolyólag, számos konfliktusban célpontot jelentenek ezek az infrastruktúrák, mind a fizikai, mind a kibertérben. 2019-ben például az indiai Kudankulam lett hekkertámadás áldozata vagy ugyanebben az évben egy szaúdi olajfinomító által indított húszi dróntámadás is megemlíthető. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a 2008-as orosz-grúz háború során a Baku-Supsa és Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezetékekkel kapcsolatos konfliktusok is. A természeti katasztrófa által megkárosított energiaszolgáltató létesítményre talán a legközismertebb példa a 2011-es japán tragédia, amely során a tóhokui földrengés áldozata lett a Fukusimai atomerőmű is. Az említett atomerőmű-baleset következményeit tekintve a legkisebb problémaként tartható számon a kieső energiaellátás, sokkal inkább a nukleáris katasztrófa emberiséget és természetet érintő problémái kerültek középpontba. Mindez felveti az energiabiztonság több tartalmi elemét is, így azt, hogy ezen rendszereknek ellenállóaknak kell lenni a zavarokkal szemben, illetve a környezetben és az ember egészségében kárt nem okozhatnak. A nukleáris atomerőművek kérdése jelen korunkban kiemelt, s hatalmas társadalmi nyomás nehezedik a döntéshozókra elsősorban a potenciális balesetek következményeinek, illetve a nukleáris hulladék tárolásának veszélyfaktorai miatt.

A fenti veszélyek kiküszöbölésére, a környezetvédelem és a fenntarthatóság követelményeinek kielégítésére, illetve a fosszilis energiahordozók szűkőssége miatti nemzetközi verseny csillapítására, számos követelmény alakult ki a megújuló energiaforrások használata és az energiamixben való részesedésének növelése iránt. A zöld energián elsősorban a szél-, a víz-, a nap-, illetve a geotermikus energia értendő. Azonban a zöld energia sem kellőképpen zöld minden esetben. A vízerőművek alkalmazásának például számos negatív következménye van, s ebből fakadó heves geopolitikai vitákat vált ki a különböző szereplők között. Emellett különböző hatalmak nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy egy-egy országban ilyen erőművek beruházói lehessenek. Mindez még tovább fokozza az államok közötti feszültséget, s a helyi konfliktusokból könnyen regionális feszültséget eszkalál. Például, Kína világszerte finanszíroz gátépítést, Laoszban, Etiópiában, illetve Afganisztánban is, amely számos környező vagy nagyhatalom nemtetszését váltja ki. Emellett a gátat építő és egyéb részes országok között is hatalmas vita kerekedik a gátépítések kapcsán, így például Egyiptom és Etiópia között vagy Kína és India között, de a Mekongon épülő gátak is kisebb mértékű feszültséget generálnak a délkelet-ázsiai térségben. Természetesen a nagyhatalmak saját pozícióik erősítésére mediátorként részt vesznek ezen viták feloldásában, így például Oroszország és USA szerepe a Nílust érintő vitában vagy az USA jelenléte a Mekongot érintő kérdésekben is jelentős. A feszültségokozás mellett, a vízerőművek létesítése a környezetre is rendkívül károsak, mivel az élőlények, a víz és egyéb anyagok áramlásának ritmusát megzavarják, amely nagy károkat okozhat a bioszférában.

Összegzés

Az energia napjaink világának egyik alapfeltétele, de láthatóan az emberiség történelme során mindig is jelentős szereppel rendelkezett. Az energiabiztonság szerepe a biztonsági tanulmányok rendszerében jelentős, s a biztonság fogalmához hasonlóan meglehetősen komplex az energiabiztonság fogalma, s folyamatosan bővül az értelmezése is az újonnan megjelenő szereplők, kihívások, technológiák megjelenése okán. Az energia szerepe a nemzetközi kapcsolatokban jelentős, emellett hatalmas feszültségeket is generálhatnak az energetikai ügyek, amelyek a fokozódó szűkösséggel egyre hevesebbé válhatnak. Az energiadiplomácia pedig egy új elemét jelenti a nagyobb hatalmak jelenlétének fokozásának különböző térségekben, hiszen a különböző energetikai infrastruktúra beruházások kohéziós ereje jelentős, akár csak az energiarendszerek feletti minél szélesebb körű rendelkezés az országok és más szereplők érdeke. További konfliktusos területet jelent, hogy az energiával kapcsolatban nagyon fontosak a gazdasági, a fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontok is. Mindezek elérésére és fenntartására számos követelményt dolgoztak ki a döntéshozók, azonban ezek realizálása rendkívül nehézkes, s számos további, megoldandó kérdést vethetnek fel, hiszen számos állam bevétele még ma is a fosszilis energiahordozókhoz köthetőek (pl. Venezuela), emellett a korlátozottabb költségvetéssel rendelkező államok és azok állampolgárai sem képesek a legjobb energiahatékonyságot és környezetvédelem tekintetében legmegfelelőbb, csúcstechnológiák alkalmazására. Az energiarendszereket érintő probémák megoldása és a kérdések tisztázása, a veszélyforrások kiküszöbölése azonban sürgetőek az energiarendszerek nagy szerepének és az őket érő kihívások okán.

Források

16 Amazing Facts About Natural Gas, Forbes, 2015. https://www.forbes.com/sites/statoil/2015/01/12/16-amazing-facts-about-natural-gas/#:~:text=Natural%20gas%20is%20thought%20to,to%20make%20evaporated%20salt%20brine (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Buzan, Barry-De Wilde, Jaap-Waever, Ole: Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, London, 1998.

Dobos Edina: Az energiaellátás biztonságának elméleti kérdései, Nemzet és Biztonság, 2010. július. http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/dobos_edina-az_energiaellatas_biztonsaganak_elmeleti_kerdesei.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Energy security, IEA.org. https://www.iea.org/topics/energy-security (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Földi László − Halász László: Környezetbiztonság. CompLex Kiadó, Budapest, 2009.

From where do we import energy and how dependent are we?, EC. https://ec.europa.eu/eurostat/cache/infographs/energy/bloc-2c.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Gazdag Ferenc-Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018. 11. oldal. https://akfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Biztonsagi_tanulmanyok_alapjai.pdf (Letöltés ideje: 2019.11.06.)

Horváth Attila: A létfontosságú rendszerelemek és a technológiai fejlődés új kockázatai I. rész, Hadtudomány, 2016. http://real.mtak.hu/44940/1/horvathattila2.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Jesper Starn – Brian Parkin – Irina Vilcu: The Day Europe’s Power Grid Came Close to a Massive Blackout, Bloomberg, 2021.01.27.  https://www.bloomberg.com/news/articles/2021-01-27/green-shift-brings-blackout-risk-to-world-s-biggest-power-grid (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Madureira, Nuno Luis: Waiting for the Energy Crisis: Europe and the United States on the Eve of the First Oil Shock, Historische Sozialforschung, 39. évfolyam, 4. szám 2014, 70–93. oldal. www.jstor.org/stable/24145528  (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Orosz-ukrán gázválság: „ébresztő” az Európai Unió energiaszektorának, Európai Parlament. https://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//NONSGML+IM-PRESS+20060109STO04118+0+DOC+PDF+V0//HU&language=HU (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Porup, J. M.: How a nuclear plant got hacked, CSO, 2019. https://www.csoonline.com/article/3488816/how-a-nuclear-plant-got-hacked.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Safi, Michael-Wearden, Graeme: Everything you need to know about Saudi Arabia Oil Attacks, The Guardian, 2019.09.16. https://www.theguardian.com/world/2019/sep/16/saudi–arabia–oil–attacks–everything–you–need–to- know (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Shiriyev, Zaur: Threats to Georgian Pipeline Security: What is Moscow’s Game?, Jamestown Foundination, 2015. https://jamestown.org/program/threats-to-georgian-pipeline-security-what-is-moscows-game/ (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Statistical Review of World Energy, BP, 2020, 69. kiadás. https://www.bp.com/content/dam/bp/business-sites/en/global/corporate/pdfs/energy-economics/statistical-review/bp-stats-review-2020-full-report.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

The cost of blackouts in Europe, EC, 2016. https://cordis.europa.eu/article/id/126674-the-cost-of-blackouts-in-europe (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Tim Stelloh – Adela Suliman – Kurt Chirbas – Colin Sheeley: Millions in Texas without power as deadly storm brings snow, freezing weather, NBC News, 2021.02.16. https://www.nbcnews.com/news/us-news/knocked-out-texas-millions-face-record-lows-without-power-new-n1257964 (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Walt, Stephen M.: The Renaissance of Security Studies. International Studies Quarterly, 35. évfolyam, 2.szám, 1991. 211–239. oldal. www.jstor.org/stable/2600471. (Letöltés ideje: 2021.02.06.)

Yergin, Daniel: A zsákmány. AJTK, Budapest, 2018.

Yergin, Daniel: Ensuring Energy Security. Foreign Affairs, 85. évfolyam, 2. szám, 2006, 69–82. oldal, www.jstor.org/stable/20031912 (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 Címlapkép: Szélenergia az Egyesült Államokban. Palm Springs, 2017. július 14. Szélmalmok a naplementében a kaliforniai Palm Springs közelében fekvő San Bernardino hegység San Gorgonio-hágójánál 2017. július 13-án. A hágóban működő több mint négyezer turbina elegendő elektromosságot termel Palm Springs nagyváros és vonzáskörzete, a Coachella-völgy áramellátásához. (Forrás: MTI/EPA/Paul Buck)

A Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében, s jelentősége a XXI. században bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Május 8-án hatalmas tűz ütött ki az iráni Bushehr városában, nem messze a város atomerőművétől. Az iráni Iszlám Forradalmi Gárdához köthető Tasnim hírügynökség szerint szándékos gyújtogatás történt, de bővebb információkat nem osztottak meg ezen felül. A várost nem először érintik súlyos tűzesetek, 2020 júliusában szintén hatalmas tűz pusztított a városban. Ahogyan sok mást várost is Iránban, ugyanis 2020 májusától kezdődően a nyár során a perzsa állam számos városában egymás után következtek be „rejtélyes” tűzesetek és robbanások. Ezek a városok egy fontos közös tulajdonsággal rendelkeztek: mindegyikük fontos része az iráni nukleáris program országos infrastruktúrájának. Hivatalosan nem került megerősítése, ugyanakkor mind az iráni vezetés, mind pedig a régióval foglalkozó szakértők az izraeli polgári hírszerzést, a Moszadot nevezik meg a szabotázsok végrehajtójaként.

A szűken értelmezett Közel-Keleten jelenleg Izrael az egyetlen állam, amely rendelkezik nukleáris csapásmérő képességekkel, bár ezzel kapcsolatosan fenntartja a „nukleáris kétértelműség” politikáját, azaz nem erősíti meg, de nem is tagadja az atomfegyverek meglétét. Az atomfegyverek birtoklása jelentős elrettentési képességet jelent az ellenséges szándékú államokkal szemben, továbbá biztosítja az ország regionális műveleti szabadságát is, hiszen az eseti katonai beavatkozásai ellenére sem kell tartania egy átfogó konvencionális támadástól. Amennyiben a régióban egy másik állam is szert tenne katonai célú nukleáris képességekre, az egyrészről döntően korlátozná a zsidó állam műveleti szabadságát, másrészről pedig létfontosságú fenyegetést jelentene Izraelre és lakosságára, tekintettel az ország relatív alacsony kiterjedésére és koncentrált elhelyezkedésű lakosságára. Ennek fényében hirdette meg Menachim Begin 1981-ben a „Begin-doktrínának” nevezett védelmi alapelvet, miszerint az izraeli kormány semmilyen módon nem hagyhatja (tehát bármilyen eszközt alkalmazni fog annak megakadályozására), hogy egy ellenséges állam tömegpusztító fegyvereket fejlesszen ki Izrael lakossága ellen. A kormányfő nyílt állásfoglalásának oka a nemzetközi közösség felháborodása volt, miután egy az izraeli légierő légicsapásokkal megsemmisített egy iraki nukleáris erőművet, amelyet a Szaddám-rendszer katonai célú nukleáris programjának alapjának tekintettek. [1] A „Begin-doktrína” fennállásának tanúbizonyságot tesz, hogy az izraeli légierő 2007-ben is légicsapásokkal semmisített meg egy szíriai nukleáris létesítményt, amelyet a katonai célú atomprogram egyik alapjának tekintettek.

Ahogyan az iraki és szír atomprogramot, úgy az Iráni Iszlám Köztársaság nukleáris programját is vitális biztonsági fenyegetésként értékeli az izraeli politikai és katonai vezetés. Az iráni nukleáris ambíciók (amely a nyugati orientációval rendelkező Reza Pahlavi sah rendszerének idején még bírta az izraeliek támogatását) az erősen konzervatív és a zsidó állammal szélsőségesen ellenséges magatartást képviselő Mahmud Ahmadinezsád elnök idején jutottak a csúcsra, amelynek következtében erősödő nemzetközi nyomásgyakorlással és szankciókkal kellett szembenéznie Teheránnak. A 2010-es évek elején a feszültségek olyan mértékűre nőttek, hogy mind Izraelben, mind pedig az Egyesült Államokban felerősödtek a preemptív háborút szorgalmazó hangok. [2] A konfliktus deeszkalációjára az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, Németországgal kiegészülve (P5+1 formáció) azonban tárgyalásos úton rábírták Iránt a katonai célú nukleáris programjának felfüggesztésére, cserébe az iráni gazdaságot súlytó szankciók feloldásáért. [3] A 2015-ben megkötött, atomalkuként elhíresült egyezményt (hivatalos nevén közös átfogó akcióterv [Joint Comprehensive Plan for Action, JCPOA]) Izrael Állam a kezdetektől fogva határozottan ellenezte, tekintettel annak ideiglenes jellegére, valamint a feloldott szankciók következtében megerősödő iráni gazdaságra, amely lehetővé teszi Teherán számára, hogy finanszírozza a regionális törekvéseit.

A nyílt háború végül elmaradt, ugyanakkor az árnyékban egy másik háború tovább folytatódott: ezek voltak az Egyesült Államok és/vagy Izrael által folytatott titkos műveletek („clandestine operations”) az iráni atomprogram szabotálására. Ezen műveletek végrehajtásukban eltérőek lehetnek, a klasszikus szabotázsoktól kezdve, az iráni nukleáris szakemberek célzott likvidálásán keresztül a korszakos jelentőségében egyedülálló Stuxnet kibertámadásig bezárólag. Mindezek mellett jelen vannak a hagyományos mélységi felderítő és hírszerző feladatok, például a sajtóban nyilvánosságra hozott 2018-as művelet, amikor az izraeli hírszerzés ügynökei tárgyi bizonyítékokat szereztek arról, hogy Irán állítása ellenére nem tartja magát az nukleáris megállapodásban foglaltakhoz és jelentősebb mennyiségű „sárga pogácsát” (uránérc-por, amelyet „pogácsává” sajtolnak a szállítás céljából) halmozott fel. Egyes akcióknál, végrehajtásuk komplexitásából fakadóan vélelmezhető az Egyesült Államok részvétele, más műveleteket azonban unilaterális izraeli lépésként azonosítanak.

Az iráni atomtudósok likvidálása mögött a Moszad „Kidon”, az izraeli különleges egységekből toborzott beavatkozó alegységét sejtik, amelynek működése szigorúan bizalmas még a polgári hírszerzés szervezetén belül is. (A popkulturális ismertségéből fakadóan napjainkra valószínűsíthetően átszervezésre került az alegység, ahogyan az történt a hetvenes években is.) Jellegzetes módszerük a célzott likvidálásokra a járművekre erősített robbanóeszközökkel végrehajtott merénylet volt, 2010 és 2012 között négy vezető atomfizikus is ilyen merényletek következtében veszítette életét. Ezt követően szüneteltek a célzott likvidálások egészen tavaly novemberi, amikor Mohsen Fakhrizadeh-Mahabadi, az iráni nukleáris program (akkori) vezetője egy pokolgépes támadást követő tűzharcban az életét veszítette Teherán közelében. A lépés hátterében volt amerikai politikai és katonai döntéshozók Izrael azon szándékát azonosították, hogy a feszültségek eszkalálásával kényszerpályára állítsa a Biden-adminisztrációt a Donald Trump által 2018-ban felmondott, Joe Biden által pedig ismételten tervezetten megkötendő atomalku kapcsán. Izrael érintettsége a merényletben erősen vélelmezhető, tekintettel arra, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2018-ban a tudóssal kapcsolatban csak annyit kért, hogy emlékezzenek a nevére. A Moszadot vélelmezik Ali-Reza Asgari, az Iráni Forradalmi Gárda dandártábornoka elrablása mögött is: az iráni tábornok 2007-ben tűnt el Törökországban, Ronen Bergman izraeli oknyomozó újságíró szerint a kihallgatása során kulcsinformációkhoz juttatta az izraeli nemzetbiztonságot az iráni nukleáris program fejlettségéről, valamint a szíriai és észak-koreai érintettségről. [4]

A likvidálások mellett a másik leginkább jellemző eszköz a nukleáris létesítmények elleni szabotázsakciók végrehajtása. A május 8-ai tűzesetet megelőzően április 11-én történt egy jelentős akció a natanzi nukleáris létesítményben, amely során egy 150 kilogrammos távirányítású robbanószerkezettel kiiktatták a létesítmény elsődleges és tartalék elektromos hálózatát. A szabotázs valószínűsíthetően hónapokkal vetette vissza az iráni atomprogramot. Natanz nem először vált a szabotázsakciók célpontjává: a város is része volt a 2020 nyarán bekövetkezett robbantás és gyújtogatás sorozatnak, amikor három hét alatt tucatnyi olyan energetikai és katonai létesítményben történtek incidensek, amelyek bizonyos mértékben mind köthetőek voltak az iráni nukleáris programhoz. A robbantások és tűzesetek mellett a szabotázsakcióknak egy kifinomultabb módját is alkalmazta a Moszad, mégpedig különböző fedőcégeken keresztül becsatlakoztak az iráni nukleáris program fejlesztésének nemzetközi ellátási láncába és gyárilag hibás alkatrészeket szállítottak le a megrendelések során.

A szabotázs legkifinomultabb módja azonban a kibertámadások végrehajtása, amelyek tekintetében a 2010-ben ismertté vált Stuxnet-vírust lehet kiemelni. A – valószínűsíthetően a Moszad, az Aman (izraeli katonai hírszerzés) 8200-es alegysége és a CIA – által végrehajtott művelet során a Stuxnet-vírus a natanzi urándúsítóban a centrifugák fordulatszámát észrevétlenül, szakaszosan manipulálta: folyamatosan lecsökkentette majd pedig felgyorsította őket, a központi monitoring rendszer felé pedig hamis adatokat küldött. Noha a vírus jelenlétét érzékelték, az iráni szakembereket megtévesztette, hogy a bushehri atomerőműben semmilyen kárt nem okozott, miközben a natanzi dúsítóban 2016-ra a centrifugák 20%-a megsemmisült. [5]

Az bizonyos, hogy ezen műveletekből két egyértelműen azonosítható tapasztalat vonható le: az izraeli nemzetbiztonsági szolgálatok képességei mellett az iráni elhárítás felkészültségéről is sokat mond, hogy a perzsa államban hány főből álló mélyfedésben lévő izraeli hírszerző állomány tartózkodhat, akik képesek a tavaly nyári szabotázs-sorozat végrehajtására, vagy a nukleáris program egyik fő elemének számító natanzi létesítmény központjában egy több, mint 100 kilogrammos robbanószerkezetet elhelyezni.

Összességében azonban még az izraeli elemzők körében sincs azonban egyetértés az izraeli titkos műveletek középtávú eredményességét illetően. Ennek oka, hogy a nukleáris létesítmények ellen végrehajtott műveletek a globális terrorizmus elleni műveletekhez hasonlítható: a központi létesítmények elleni támadások az iráni nukleáris infrastruktúra decentralizálását (valamint a föld alá telepítését) vonják magukkal, amely megnehezíti a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség ellenőrző tevékenységét, továbbá megerősíti az iráni vezetést azon törekvésében (és csökkenti a kompromisszumkészségét), hogy mihamarabb szert tegyen egy nukleáris fegyverre.

Izrael számára azonban továbbra elfogadhatatlan egy 2015-öshöz hasonló kompromisszum (a Biden-adminisztráció ezirányú törekvéseire jelentős negatív hatással bírnak az elmúlt időszak szabotázsakciói) a jelenlegi iráni vezetéssel, így amerikai támogatással vagy anélkül, de valószínűsíthetően folytatni fogja az titkos műveleteit az atomprogram szabotálására. Ez az árnyékkonfliktus bizonyos mértékben párhuzamba állítható a két ország közti vetélkedés másik elemével, a regionális helyettesítő („proxy”) háborúval, amely keretében Irán különböző állam alatti szereplők támogatásán (a libanoni Hezbollah, a Gázai-övezetet irányító palesztin Hamász, további szíriai entitások) keresztül tartja állandó nyomás alatt a zsidó államot, amely légicsapásokkal törekszik ezen aktorok visszaszorítására és semlegesítésére [6], így az iráni-izraeli konfliktus alapjának a kölcsönös kifárasztás stratégiája tekinthető.

Az bizonyos, hogy a Moszad szabotázsakciói önmagukban nem lesznek elegendőek az iráni nukleáris program felszámolásához, ahogyan – robosztus katonai ereje ellenére – Izrael sem képes egyoldalúan felvenni a küzdelmet az Iráni Iszlám Köztársasággal. Az Egyesült Államok azonban nem keveredhet bele Afganisztánhoz hasonlóan egy regionális konfliktusba, miközben az erőforrásaira a Kínai Népköztársaság és az Oroszországi Föderáció által jelentett globális revizionista hatalmi kihívások kezelésére lenne szüksége. Az ellentétek feloldásának megoldása egy esetleges iráni demokratikus rendszerváltás lehetne, amely növelné a nemzetközi közösség bizalmát (és csökkentené Izrael fenyegetettség-percepcióját), ennek társadalmi megalapozottsága azonban kérdéses, a külső szereplők ezirányú beavatkozási kísérletei pedig mindeddig kevés sikerrel jártak a Közel-Keleten.

[1] Kapusňak, Ján: Covert operations attributed to Israel’s Intelligence Services against Iran’s nuclear program. In: Majer, Marian – Ondrejcsák Róbert (szerk.): Panorama of global security environment 2013. Centre for European and North Atlantic Affairs, Bratislava, 2013. ISBN 978-80-971124-5-5. pp. 375-376.

[2] N. Rózsa Erzsébet: Az Egyesült Államok, Izrael és Irán: a közel-keleti stratégiai háromszög a világ napirendjén. In: Külügyi Szemle, 2015. pp. 58-59. Elérhetőség: https://kki.hu/assets/upload/NRE.pdf (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[3] Szálkai Kinga – Baranyi Tamás Péter – Szarka E. Luca (szerk.): Biztonságpolitikai Corvinák I. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019. ISBN 978-61-555595-7-0. pp. 420-421.

[4] Vielhaber, David – Bleek, Philipp C.: Shadow Wars – Covert Operations Against Iran’s Nuclear Program. In: The Nonproliferation Review, 2012/3. p. 483. Elérhetőség: https://www.tandfonline.com/doi/pdf/10.1080/10736700.2012.734194 (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[5] Vámos Sándor: A Stuxnet sztori. Bolyongó blog, 2020. 08. 16. Elérhetőség: https://bolyongo.hu/doku.php?id=passport:a_stuxnet_sztori (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[6] Németh Bence – Szalai Máté: A lezárás felé? A szíriai polgárháború megoldásának lehetséges körvonalai (3.) – A regionális szereplők céljai és érdekei: Izrael és a GCC. In: KKI Elemzések, 2017. pp. 13-14. Elérhetőség: https://kki.hu/assets/upload/29_KKI-elemzes_SYR_Nemeth-Szalai_20171120.pdf (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

Címlapkép: Iráni atomprogram – A natanzi urándúsító üzem. Natanz, 2020. július 8.
A Maxar Technologies által 2020. július 8-án közreadott műholdkép a közép-iráni Natanzban lévő urándúsító üzem egyik megrongálódott épületéről (k). 2020. július 2-án egy robbanás után tűz ütött ki a létesítményben, az Iráni Atomenergia Szervezet közlése szerint a balesetben megrongálódott egy félig kész épület, de a centrifugáknak helyet adó létesítményben nem esett kár, és emberi sérülés sem történt.
(Forrás: MTI/EPA/Maxar Technologies)

A Izrael árnyékháborúja az iráni nukleáris törekvések ellenében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Jelen elemzés rövid áttekintést nyújt a hadviselés arculatának átalakulásáról a multipoláris világrend viszonylatában. Valamint arra keresni a kérdést, hogy melyek az űr, mint a negyedik elismert hadszíntér militarizálásának sarokpontjait és hadviselésbe való bevonásának legfőbb okai. Ennek keretében a következő néhány oldal sorra veszi, hogy milyen események, folyamatok hatására érte el jelen formáját a nemzetközi közösség globális biztonságpercepciója, illetve ez miként befolyásolta az űr és a hadviselés kapcsolatát.

A biztonsági környezet változása a 21. században

A biztonság egy nehezen meghatározható fogalom, amely számos aspektusból, szinten és területre kiterjedően vizsgálható, így napjaikban még nincs egy, a nemzetközi közösség által általános elfogadott definíciója. Maga a szó a latin „securitas” kifejezésből eredet, amelynek jelentése a fenyegetésektől mentes állapot vagy a veszélyeztető tényezők kivédésének képessége. Ennek alapján kijelenthető, hogy a biztonsággal kapcsolatos tudományos vizsgálódásnak elsődlegesen az egyes embereket, közösségeket, államokat és a nemzetközi rendszert fenyegető kérdésekkel való összefüggéseit kell számba vennie.

Ezen gondolati szálon elindulva a biztonság fogalmának elmúlt évtizedben való drasztikus átalakulása egy, számos tényező által befolyásolt, öngerjesztő folyamatként fogható fel. Véleményem szerint a változás előzménye, hogy történelmi időtávban az államok életében közelmúltnak tekinthető korszakban, a 20.-21. században és annak eseményeiben keresendő. Az olyan történelmi korszakokat meghatározó történések, mint például a két világháború, a forradalmak, a szabadságharcok és akár a Szovjetunió összeomlása, nagymértékű átalakító erővel rendelkeztek. Az államok igyekeztek az időről-időre megváltozó biztonsági környezethez adaptálódni. Így a korábbi események során szerzett tapasztalatok eredményeként új gazdasági és geopolitikai érdekeltségek, illetve politikai kapcsolatrendszerek jöttek létre, megváltozott az államok katonai gondolkodása és többek között megjelent az igény a fejlettebb technológiai eszközökre, ezek hadviselésbe való beintegrálására.

Tág értelemben véve tehát részben ezen változások folyományának tekinthetjük az elmúlt években egyre gyakrabban említésre kerülő újtípusú hadviselés kialakulását, valamint az esetenként a korábban – akár már az ókorban is – alkalmazott módszerek „újrafelfedezését”. Mindezen változások tehát alapjaiban véve írták át a biztonsági környezetet, az abban felmerülő kihívások, fenyegetések jellemzőit és a hatékony hadviselés arculatát.

Ez manapság abban érhető tetten a legnyilvánvalóbban, hogy már nem lehet minden esetben éles határvonalat húzni egy ország ideológiai orientációja, energetikai érdekei vagy gazdasági eltartóképességének védelme között. Köszönhetően annak, hogy napjainkban a hadviselést a sokkal láthatatlanabb, plasztikusabb módszerek alkalmazása jellemzi. Meglátásom szerint a fejlemények gyökere egyfajt generációváltás a hadviselésben.

Az új paradigma fókuszpontja pedig a technológiai vívmányok új, eddig felfedezetlen területeken katonai, gazdasági, politikai előnyszerszerzés céljából való felhasználásában testesül meg. Ezen nagyívű változásnak köszönhetően az elmúlt években nem csak a nemzetközi közösség biztonságpercepciója, de egyúttal a műveleti környezet fogalma is jelentős mértékben átalakult – kiterjedt a kibertérre és a világűrre – elavulttá téve az addig megszokott eszközöket, eljárásokat és lehetőséget nyitva a fennálló erőviszonyok átalakítására. Éppen ezért a következő fejezetben arra keresem a választ, hogy milyen tényezők járultak hozzá az űr teljesértékű hadszíntérréválásához.

Az űr, mint a negyedik hadszíntér

A világűr évezredek óta élvezi az emberiség megkülönböztetett figyelmét: a pánspermia elmélet szerint az élet a kozmoszból „importálódott” a Földre, az ókortól csillagászok figyelik az eget új bolygók és jelenség után kutatva, a hidegháború egyik legemblematikusabb eseménye az USA-Szovjetunió űrversenye volt, valamint napjaikban is zajlik a kutatás az élet jelei után más bolygókon. Emellett mint korábban említettem a világ vezető hatalmai tisztában vannak a ténnyel, hogy amelyik ország előbb képes az űrben kiépíteni a hatékony hadviselésre alkalmas körülményeket és eszközöket, az behozhatatlan stratégiai előnyre tesz szert versenytársaival szemben. Az ilyen léptékű előny birtoklásának lehetősége és a megfelelő technológiai fejlettségi szint elérésének köszönhetően a 20. század második felétől megjelent az igény az űr meghódítására és kicsivel később a militarizálására. A jelen elemzés alapjául szolgáló Oroszország, illetve az olyan nagyhatalmak, mint a Kínai Népköztársaság, India, Izrael, az Amerikai Egyesült Államok meglátták az űrben a potenciális lehetőséget a világszintű hatalom monopóliumának megszerzésére.

Ezek alapján a tény, miszerint az elmúlt húsz évben exponenciálisan megnövekedett a katonaság érdeklődése az űr iránt, nem meglepő. A kozmikus tér kiterjedése ugyanis felülmúlja a Földön tapasztalt szárazföldi, légi vagy vízi hadszínterek kereteit. A világűrben nincsenek olyan természetes vagy mesterséges határok, amelyek képesek lennének gátat szabni a katonai eszközöknek vagy tevékenységnek térben és időben.

Érdekes számomra, hogy az űrhadviselés definíciója szerint a világűrben történő harcról van szó. Valójában azonban hatásköre nem csak az űrben zajló hadviselést – például műholdak támadnak műholdakat – foglalja magába, hanem egyúttal a világűr-Föld közötti folyamatokat – például műholdak földi célokat támadnak – is.

Ez kiemelkedően fontos, mert az űrből a Föld bármely pontja viszonylag gyorsan és pontosan lokalizálható. Így a megfelelő képességekkel rendelkező ország az világűrből egyrészt könnyen megfigyelése alatt tudná tartani az egész Földet, másrészt pedig kisajátíthatná az űr által biztosított stratégiai lehetőségeket, így az irreguláris hadviselés egy teljesen új és formabontó verziója valósulhatna meg.

Az űr hadviselésben betöltött jelentőségét – az előző fejezetben említettek mellett az is – jelzi, hogy a NATO a 2019. december. 03-04. között tartott londoni csúcstalálkozón hivatalosan is a negyedik hadszíntérré nyilvánította. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy mit nevez manapság a szakirodalom hadszíntérnek és ez miért bír akkora jelentőséggel. Lánszki János megfogalmazása szerint: „a háborús térségnek olyan kontinentális vagy óceáni méretű része, melyben a szembenálló hadviselő felek hadipotenciáljának adott kontinensre, vagy óceánra eső részei helyezkednek el”. Gyakorlatiasabban fogalmazva a hadszíntér az a terület, ahol a harci cselekmények, maga a hadviselés megvalósul. Mára már a klasszikus szárazföld, levegő és víz mellett a hadszíntér fogalma alá sorolunk más területeket is: a kiberteret és az űrt. Ezen domainekben éppúgy fennáll a lehetőség a védelemre, a támadásra és egyéb hadászati feladatok végrehajtására, mint a hagyományosak esetében.

A világűrre alapozott képességek fontossága, különösen a technológiailag fejlett fegyveres erőkben vitathatatlan, hiszen a műholdas kommunikáció, a pontos helymeghatározás és navigáció, az időszinkronizálás, az űrben végzett hírszerzési tevékenység felbecsülhetetlen előnyöket biztosít a modern hadviselőfelek számára. Mindamellett fontos megjegyezni, hogy az elmúlt években egyre nagyobb a civil vállalatok érdeklődése az űr iránt.

Az űr első szereplői állami cégek és kormányzati szervezetek voltak, különösen a hadsereg (pl. német A4 Rocket fejlesztés, első űrhajósok). A hadsereg tehát a kezdetektől fogva vezető szerepet játszott az űrképességek létrehozásában és kifejlesztésében, valamint az űrkorszak első éveiben a világűr-alapú szolgáltatások elsődleges felhasználója volt. Ezt az időszakot manapság „hagyományos űrkorszaknak” nevezik, amit olyan kifejezésekkel lehet fémjelezni, mint hosszú távú küldetések (10-20 év), kormányzati ellenőrzés, állami költségvetés, bürokratikus folyamat és korlátozott számú versenytárs. Ezekben az években a fő célkitűzéseit az emberiség űrbe való eljuttatása, a Föld megfigyelése, a világűr megismerése és ott eszközök elhelyezése jelentették.

Ezt követően az ezredforduló első éveiben egyfajta tudományos felfogásváltás volt megfigyelhető, mert egyre több magán beruhására kerül sor az űrgazdaság és űrtechnológia területén. Felmerülhet a kérdés, hogy „Miként kapcsolódnak a magánvállalatok és az űr katonai jelentősége ?”, melyre a válasz a kooperációban rejlik. Ugyanis az űrrel kapcsolatban a hadseregek két kiemelten fontos célkitűzéssel rendelkeznek. Ezek a saját nemzeti űreszközök feljuttatása és használata a kozmoszban, illetve az állami biztonság-, és védelem garantálása. Mindezekhez nagymennyiségben kell rendelkezésre az újabbnál újabb technológiai megoldásoknak, amiket a magáncégek bocsátanak rendelkezésükre.

Véleményem szerint az űr modern hadviselésben betöltött szerepét négy fő tényezőnek köszönheti.

• Az első és úgy gondolom a legfontosabb, hogy a földi konfliktusok alapozták meg az űr fontosságát a hadviselésben. Ugyanis napjaink hadviselése túlmutat a Földön tapasztalt fizikai világ nyújtotta kereteken: nem állnak rendelkezésre további meghódításra váró területek, a hadrendebe állított eszközök megközelítőleg kiegyensúlyozott erőviszonyokat generálnak a nagyhatalmak között, valamint a nemzetközi jog, az országok gazdasági kapcsolatai és sok egyéb tényező nehezíti meg a hadviselés kizárólag hagyományos hadszíntereken való lebonyolítását. A leírtak alapján úgy vélem, hogy köszönhetően a fent említetteknek és a technológiai fejlődésnek együttesen, az emberiség nyitottá vált az új, potenciális hadszínterek felfedezésére, kialakítására. Így tulajdonképpen kézenfekvő megoldást jelentett, mint a kibertér, mint pedig az űr bevonása a hadviselésbe.
• A második fontos tényezőként az űr geopolitikai és geostratégiai jelentőségét azonosítom. Korábban már említést tettem arról, hogy a világűrből könnyedén megfigyelés alatt tartható az egész Föld, így zavarhatók vagy kiiktathatók a földi kommunikációs, navigációs és helymeghatározási rendszerek, valamint a műholdak segítségével fontos információkra lehet szert tenni. Amennyiben egy államnak a birtokában van egy olyan eszköz, amellyel a többi ország űrbeli eszközeit zavarni vagy kiiktatni képes, akkor megbéníthatja azok földi működését is, ezzel stratégiai jelentőségű előnyt szerezve.
• Harmadsorban véleményem szerint az űrre – az ismert gazdasági és katonai előnyszerzés mellett – az erődemonstráció és presztízsépítés fontos eszközeként is tekinthetünk. A megállapításomat arra alapozom, hogy kezdetben az atom már csak birtoklásának ténye is stratégiai szempontból elrettentő és nagyhatalmiságot igazoló hatással bírt. Így elképzelhető -az akár támadásra is alkalmazható-, hogy a haditechnikai eszköz űrbe juttatása is hasonló hatást eredményez.
• A negyedik megállapításom pedig az, hogy a nemzetközi közösség hadseregei már a kezdetektől fogva részt vettek az űr militarizálásához. Ezen a ponton tartom fontosnak kiemelni a kozmosz hadászati fontosságát alátámasztandó, hogy számos állam jelentette be: az ország nemzetbiztonsági stratégiájában hangsúlyozni kívánják az űrhadviselési felkészülés jelentőségét és feladatait. Kiváló példa erre, hogy a 2019-es évben Donald Trump amerikai és kis idő múltán Emmanuel Macron francia elnök is bejelentette, országa önálló űrkatonaságot és űrprogramot hoz létre. Az amerikai elnök kétséget kizáróan az akkoriban egyre erősödő orosz űrtevékenység hatására emelte az űrtevékenységet, az USA hadseregének hatodik haderőnemévé. Míg a francia politikai vezető szerint az űr a közeljövőben komoly feszültségek, akár fegyveres konfliktusok helyszíne is lehet, így erre az eshetőségre jobb felkészülni.

Azonban fontos megemlíteni azt is, hogy a jelen tanulmány fókuszpontjában álló Oroszországi Föderáció esetében, az űrre és az abban történő hadviselésre való koncentráció korábbra tekint vissza, első jeleként a hidegháború idején vívott űrverseny tartható számon.

Címlapkép: A Dragon érkezése a Nemzetközi Űrállomásra. Világűr, 2020. november 17.
A NASA által közradott képen a SpaceX amerikai űrkutatási magánvállalat Crew Dragon személyszállító űrhajója összekapcsolódni készül a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomással 2020. november 16-án.
(Forrás: MTI/EPA/NASA)

“Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-1-I-NKE-100 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”

 

A A hadviselés átalakulása a multipoláris világrendben, avagy az űr militarizálása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szerbia

Az elmúlt hónapokban számtalan hír jelent meg a nemzetközi sajtóban arról, hogy nem csak Európában, de világszinten is a Szerb Köztársaság lett az egyik leggyorsabb ütemben haladó állam a Covid-19 vírus elleni védekezésben. Ennek oka a szerb politikai vezetés döntése, miszerint a Nyugat-Európában kétes fogadtatású kínai Sinopharm és orosz Sputnik-V vakcinákat is alkalmazták az ország oltási tervében. Így ugyan gyorstempóban megvalósulhatott az előzetesen regisztrált lakosság beoltása, de az általános oltási kedv mégis alacsony szinten maradt: napjainkban csupán a lakosság 17,7%-a került beoltásra.

Március 26 és 28. között Szerbia a szomszédos Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró és Horvátország, több mint 18.000 állampolgárának biztosított ingyenes, előzetes regisztrációt nem igénylő AstraZeneca oltóanyagot – jelentette be  Nikola Nikodijevic, a belgrádi városi tanács elnöke. A szerb kormány az oltási kampányt, mint a regionális kereskedelmi kapcsolatok fellendítése érdekében hozott intézkedést nevesített. A szakértők szerint azonban a valós motivációt nem a Covid-19 járvány visszaszorítása jelentette a Balkán-félszigeten. Sokkal inkább az, − amellyel kapcsolatos aggodalmáról Aleksandar Vucic elnök korábban már nyilatkozott −, hogy a kormányzat elegendő oltást szerzett be lakosság számára, azonban szerb nemzet oltakozási kedve túlzottan alacsony ennek felhasználására.

A World of Data információi szerint április 18-án a közel 7 milliós fős szerb lakosságból 3.055.007 fő kapott meg legalább egy dózist a vakcinából. A problémát a politikai vezetés abban látja, hogy a fennmaradó majdnem 4 millió fő nem kíván oltakozni. Így a jelenlegi oltási kedv mellett a nyájimmunitás kialakulása nem tud megvalósulni.

Szerbia vakcinadiplomáciája tehát az országban fennmaradó AstraZeneca oltóanyag kényszeres felhasználásának tekinthető, amely soft power eszközzel egyúttal igyekszik lekötelezni a környezetében lévő államok politikai vezetését.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Észak-Macedónia Elhalasztásra került a népszámlálás

A tervezett népszámlálás április 1-i kezdete előtt két nappal egyezett meg Zoran Zaev miniszterelnök és Hristijan Mickoski, a fő ellenzéki erő VMRO-DPMNE vezetője a népszámlálás szeptemberre való elhalasztásáról. A döntést hivatalosan azzal indokolták, hogy a lakosság nagy többsége még nem jutott hozzá a koronavírus elleni vakcinához, így a népszámlálás egészségügyi veszélyt jelent.

Emellett megállapodtak abban is, hogy az október elejére kiírt önkormányzati választásokat október végére tolják, hogy a két esemény időpontja egyértelműen elkülönüljön egymástól. 2021. április 3-án a képviselők túlnyomó többsége a parlamentben megszavazta a népszámlálásról szóló törvény módosítását. Mickoski pártja kezdettől fogva a népszámlálás ellen kampányolt, míg a kormányzat annak megtartása mellett érvelt. A jelenlegi megegyezés értelmében a VMRO-DPMNE parlamenti képviselői nem fogják tovább akadályozni a törvényhozó munkát, és biztosítani fogják a határozatképességet a gazdasági válság leküzdése, illetve az EU-hoz való közeledés terén fontos törvények elfogadásához.

Mindenközben az albán pártok, köztük a kormánykoalícióban részt vevő DUI (Demokratikus Unió az Integrációért), azt nehezményezték, hogy a halasztásról kizárólag a két nagy párt elnöke döntött, kihagyva a többi politikai formációt az egyeztetésekből. Megjegyzendő, hogy a népszámlálás eredménye az albánok számára nagy jelentőséggel bír, ugyanis az összlakosságon belüli arányuk a becslések szerint mára jócskán meghaladja a legutóbbi, 2002-es összeíráson rögzített 25 %-ot.

Korrupciógyanús autópálya-építés?

Az észak-macedón kormányzat versenypályázat és nyílt közbeszerzési eljárás nélkül tervez megállapodást kötni a Bechtel-Enka amerikai-török építőipari konzorciummal több autópálya-szakasz megépítése céljából. Meglepő, hogy a Zaev-kormány éppen azért állította le a Kicsevo-Ohrid autópálya-szakasz építését, mert a Gruevszki-kormányzat idejében megkötött kivitelezési szerződés körül korrupciós problémákat észleltek. A jelenlegi megállapodás-tervezettel kapcsolatban Hristijan Mickoski is kifejezte aggályait.

Új korrupcióellenes stratégia

Az észak-macedón parlament 2021. április 18-i ülésén elfogadta a 2021-2025 közötti időszakra szóló korrupció és összeférhetetlenség megelőzésére megalkotott nemzeti stratégiát. Az USA szkopjei nagykövetsége is üdvözölte a lépést, ugyanakkor közleményében hozzátette, hogy a korrupcióellenes harcban történő valódi előrelépést a stratégia tényleges gyakorlati megvalósítása fogja jelenteni.

írta: Kőbányai Dénes

Montenegró Nem megfelelően működnek a montenegrói légitársaság repülőgépei

Montenegró új nemzeti légitársasága, az Air Montenegro jelenleg nem kezdheti meg a működését, mert egy névtelen bejelentésnek köszönhetően karbantartási hiányosságokat fedeztek fel a gépeknél. A montenegrói kormány azért, hogy támogassa az új légitársaságot, két gépet ajándékozott az új cégnek a megszüntetett Montenegro Airlines gépparkjából, ám azok nem megfelelően voltak karbantartva. A hibák kijavításáig a szerb állami légitársaság bonyolítja le a Szerbia és Montenegró közötti utakat.

Megegyezett a montenegrói kormány és a szerb egyház

Zdravko Krivokapic Montenegró miniszterelnöke bejelentette, hogy a kormány a megállapodást fog kötni a közeljövőben a legnagyobb vallási szervezettel, a szerb ortodox egyházzal. Az országot korábban hosszú ideig vezető szociáldemokrata párt és az ortodox egyház között a 2019-es úgynevezett egyházügyi törvény elfogadását követően mérgesedett el a viszony. Megjegyzendő, hogy a legfrissebb népszámlálási adatok szerint az ország lakosságának 72%-a azonosítja magát a szerb ortodox egyház tagjaként.

Nem mond le a montenegrói miniszter

Nem távozik posztjáról Vladimir Leposavic igazságügyért, emberi- és kisebbségi jogokért felelős miniszter a sebrenicai vérengzést érintő, heves kritikát kiváltó megszólalásáért. A miniszter szerint a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak nincs joghatósága, mivel a bíróság bizonyítékot semmisített meg a szerb lakosságot érintő szervkereskedelemmel kapcsolatban. A politikus hangsúlyozta, hogy a népírtás tényét nem tagadta, csupán kritikát fogalmazott meg a hágai testülettel kapcsolatban. A kormánykoalíciót vezető Krivokapic miniszterelnök szavazást rendez a miniszter leváltásáról a parlamentben, ami szakítópróba lehet a jelenlegi kormánykoalíció számára.

Az Európai Bizottság együttműködik Montenegróval az autópálya ügyében

Várhelyi Olivér szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztos szerint az Európai Bizottság és Montenegró szorosan együttműködnek az ország államadósságának rendezésével és a korábbi hitelmegállapodásokkal kapcsolatban. Korábban Dritan Abazovic miniszterelnök-helyettes az Európai Unió támogatását kérte az előző kormány által felvett 1 milliárd eurós kínai hitel miatt. Peter Stano, az Európai Unió szóvivője szerint a szervezet nem fizeti ki a hitelt, azonban aggodalommal szemléli Kína befektetéseinek hatásait.

Drogkereskedők terveztek merényletet a miniszterelnök-helyettes ellen

A hatóságok információi szerint egy ismert kábítószer-kereskedő hálózat merényletet tervezett Dritan Abazovic ellen, a csoportot ért rendőri intézkedések miatt. A szervezett bűnözői kör tagjait őrizetbe vették a drogpiacok felügyeletéért folyó bandaháborúval kapcsolatban. Az illegális szervezetek között folyó konfliktusnak eddig legalább 40 áldozatát azonosították különböző országokban. Abazovic szerint a letartóztatás az elmúlt évtized egyik legnagyobb sikertörténete.

Írta: Párducz Árpád

Albánia Covid-19 intézkedések

Az albán hatóságok április 8-tól továbbra is fenntartják a COVID-19 terjedésének megfékezése érdekében bevezetett korlátozásokat. Az országban kijárási tilalom van érvényben este 22 óra és reggel 6 óra között. Az emberek a kijárási tilalom ideje alatt csak a kötelező munkavégzés és egészségügyi vészhelyzet miatt hagyhatják el otthonaikat. Az összejövetelek résztvevőinek száma továbbra is csak 10 fő lehet, valamint a maszkok is kötelezőek minden beltéri és kültéri nyilvános helyen.

A hatóságok enyhítenek a nemzetközi belépési korlátozásokon. Albánia négy hónappal a felfüggesztés után (április 12-től) újból megindítja az Egyesült Királyság közötti légiközlekedést.

Az Egyesült Királyságból érkezők, akár légi, szárazföldi vagy vízi úton érkeznek az országba, a belépéstől számított 14 napig tartó karanténba kerülnek. Albániában továbbra is működik a nemzetközi légi- és vízi közlekedés. Ezenkívül az összes szárazföldi határátlépő is nyitva van, és a külföldről érkezők számára − Egyesült Királyság kivételével − nincs kötelező karantén követelmény.

Parlamenti választások

2021 április 25-én 3,6 millió szavazati joggal rendelkező albán állampolgár vehetett részt a parlamenti választásokon, amin140 képviselői hely elosztásáról dönthettek.

Albánia 12 régióból áll, amely 61 önkormányzatra és 92 választási övezetre oszlik. Az ország 383 közigazgatási egységből áll. Reggel 7:00 és este 19:00 óra között 5199 szavazóhelyiség volt nyitva országszerte. A részvételi arány 45,72 százalék volt.

A szavazók több pártra is leadhatták voksukat, köztük a Szocialista Pártra (PS) amelyet Edi Rama miniszterelnök vezet, az ellenzéki Lulzim Basa fémjelezte Demokrata Pártra (PD), illetve Ilir Meta államfő Szocialista Mozgalom az Integrációért (MSI) pártjára. A szavazatok számlálása két napig tartott.

Edi Rama “a legszebb győzelem” jelzővel látta el a parlamenti választásokon született eredményt és kijelentette, hogy “történelmi” harmadik mandátumot nyert.

A Központi Választási Bizottság előrejelzései szerint a szocialista párt 140-ből 74 helyet szerzett a parlamentben, vagyis abszolút többsége lesz, ami lehetővé teszi Edi Rama számára, hogy ő legyen az első miniszterelnök, aki megnyerte a harmadik mandátumot.

A választási bizottság szerint a más pártokkal egyesült Lulzim Basa Demokrata Párt a szavazatok 39,4 százalékát, tehát 59 helyet kapott. Az egykori szocialista politikus, illetve Rama heves bírálója, Ilir Meta elnök MSI pártja nagy visszaesést könyvelhetett el az előző választásokhoz képest, mivel a szavazatok kevesebb mint hét százalékával négy mandátuma van a parlamentben.

Az Európai Unió üdvözölte a választások “jó szervezését”, és felszólította a pártokat, hogy tartsák tiszteletben az eredményeket.

Írta: Živković Lara

Bosznia-Hercegovina Migráció – újranyithat a lipai befogadóközpont

Megbeszélést tartott az április 4-i héten az IOM (Nemzetközi Migrációs Ügynökség), a boszniai Biztonsági Minisztérium és a Külügyi Ügyek Szolgálata (SFA), ahol szóba került többek közt a lipai ideiglenes befogadóközpont újranyitásának terve is.

A téma először március 23-án merült fel, amikor az SFA és az IOM a lipai tábor esetleges újranyitása előtt álló operatív kihívásokról egyeztetett. (Ilyen kérdések a befogadható migránsok és menedékkérők száma, illetve az élelmiszerellátás is.)

Kapva az alkalmon a humanitárius szervezetek  ismételten felszólaltak a nyugat-boszniai önkormányzatok által bevezetett korlátozások ellen, melyek alapján legfeljebb 650 migráns tartózkodhat egyszerre a befogadóközpontokon kívül Bihácsban és Velika Kladusában.

Ismét asztalra került a Nyugat-Balkán határainak újrarajzolása (?) – Szlovénia tagad

Szlovénia elnöke, Borut Pahor cáfolta azokat a napokban felmerült híreket, melyek szerint az egykori jugoszláv tagköztársaság lényegében feldarabolná Bosznia-Hercegovinát. (A lépéssel állítólag Szarajevó európai uniós integrációját szeretnék elősegíteni.)

A hírek akkor röppentek fel, amikor a boszniai média arról számolt be, hogy Pahor legutóbbi szarajevói látogatása alkalmával megkérdezte Zeljko Komsicot, a boszniai elnökség horvát tagját, mégis „mekkora a realitása az ország békés feldarabolásának”. Ezt követően április 11-én  arról szóltak a hírek, hogy egy névtelenségbe burkolózó vezető állami tisztviselő szerint Janez Jansa szlovén miniszterelnök egy dokumentumot is átadott az Európai Tanács elnökének, Charles Michelnek, melyben Szlovéniának, mint az Európai Tanács 2021 júliusától következő soros elnökség – prioritásai voltak felvázolva. Ezen prioritás esszenciája állítólag a „volt Jugoszlávia utódállami határainak újrarajzolása” lenne. Bosznia-Hercegovina jelenlegi határai  az 1995-ös daytoni békeszerződés vonalait követik, annak elveivel együtt, mint a többnemzetiségű, extra-bürokratikus kormányzás. A szerződés két tagállamot is létrehozott az így föderációvá alakított Bosznia-Hercegovinában: a horvát és bosnyák többségű Bosznia-Hercegovinai Föderációt és a szerb lakosságú Boszniai Szerb Köztársaságot. A boszniai szerb vezetők korábban gyakran fenyegetőztek azzal, hogyelszakadnak és létrehoznak egy független államot, azonban külföldi támogatás hiányában ettől az ötlettől rendre elálltak. Úgy néz ki, amennyiben ez a terv tényleg létezik, akár még erre is sor kerülhet.

Vélhetően – amennyiben ez a terv nem csak pletyka, esetleg egy vagy több ország destabilizációs kísérlete – az említett felek ezzel szándékoznak feloldani azt a belső politikai és etnikai divíziót, melynek eredményeként hiába kérte Szarajevó 2016 februárjában az EU-tagfelvételi procedúra elindítását, lényegi lépés azóta sem tudott megvalósulni.

A boszniai fél a hírekre reagálva azonnal behívatta Ljubljana szarajevói nagykövetét, Zorica Bukinac-ot, hogy magyarázatot kérjen. A nagykövet kijelentette, hogy a felosztási terv mindössze pletyka, hiszen Janez Jansa is tagadta annak létét.

(A rejtélyes dokumentum tartalma ugyanakkor állítólag nem csak Bosznia egységét fenyegetné, hanem Montenegróét, Észak-Macedóniáét és Albániáét is.) Michel szóvivője, Barend Leyts április 11-én azt közölte a média érdeklődésére való tekintettel, hogy a Tanács nem tud róla érkezett-e ilyen dokumentum Szlovéniából, de tovább ellenőrzik a kérdést.

Az egyik horvát  lap szerint Jansa mellett Orbán Viktor és a szerb elnök, Alekszandar Vucsics is aktív szerepet vállalt a terv kidolgozásában. A dokumentumot – melynek létezését egyelőre egyik fél sem igazolta – elítélte többek közt Horvátország, az Egyesült Államok és Törökország is, akik mind Bosznia-Hercegovina területi integritása mellett álltak ki.

Egyre nő a vakcinahiány miatti elégedetlenség Bosznia-Hercegovinában

Bosznia-Hercegovina fokozatosan megkezdte a koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások enyhítését. Hétfőtől (avagy április 11-től) például − több mint három hét után − Szarajevóban ismét megnyithattak a vendéglátóhelyek kerthelyiségei.

Bosznia-Hercegovina jelenleg a Worldometer adatai szerint a világon ötödik legsúlyosabban érintett ország a koronavírus által. A nyugat-balkáni államban jelenleg 212 haláleset jut 100 ezer emberre.

Ez arra a kormányzati hibára vezethető vissza, mely szerint Szarajevó a kezdetektől nem rendelkezett egységes oltási tervvel, mindössze a nemzetközi COVAX-mechanizmusra támaszkodott. Éppen ennek köszönhetően először 2021 márciusa során érkezett COVAX-vakcinacsomag Boszniába, mellyel a délkelet-európai állam vált a kontinens „leglassabban oltó országává”. Ennek eredményeként az állampolgárok egy csoportja büntetőfeljelentést tett az állam vezető politikusai ellen. A panaszt online formában eddig több mint 8 ezerenírták alá.

Törökország kapva az alkalmon 30 ezer adag Sinovac-vakcinát adományozott a kétségbeesett állam számára. A Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnök utasítására Boszniába küldött 30 ezer adag Sinovac vakcina március 28-án érkezett meg az országba.

Ez ugyanakkor nem segített azon, hogy a lakosság ne vonuljon utcára és tüntessen az új típusú koronavírus-járvány elleni oltóanyagok lassú beszerzése ellen. Szarajevóban az autósok járműveikkel torlaszolták el a főpályaudvarhoz vezető teret, majd számos tiltakozó a parlamenthez vonult az egyik helyi hírportál beszámolója szerint.

Az Oroszországhoz való közeledést promótálta a tatár elnök Boszniában

Bosznia-hercegovinai munkalátogatása során Rustam Minnikhanov tatárföldi elnök meghívta a nyugat-balkáni államot, hogy csatlakozzon az Oroszország – Iszlám Világ stratégiai fejlesztő munkacsoport programjába. A látogatás során Minnikhanov egyeztetett többek közt Milorad Dodikkal, Sefik Dzaferovic-al és Zeljko Komsic-al is. Milorad Dodik a találkozót követően támogatásáról biztosította a tatárföldi elnököt törekvésében.

Az Oroszország-Iszlám Világ Stratégiai Vízió Csoportja 2006-ban jött létre Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök és Mintimer Szajmijev tatár elnök segítségével. A szervezetnek ma 27 tagállama van, köztük Indonézia, Marokkó, Szaúd-Arábia, Irán és Kuvait.

Elhunyt Jovan Divjak

Április 8-án elhunyt a szerb származású Jovan Divjak, aki azzal vált híressé, illetve Bosznia-Hervegovinában hőssé, hogy a Szarajevó 1994-es szerb ostromakor a város védőinek oldalára állt. Az egykori katonának korábban nem sok köze volt a városhoz. Divjak Belgrádban született, ott is kapott katonai kiképzést. A jugoszláv néphadsereg kötelékében a nyolcvanas években vált a mostari védelmi erő parancsnokává.

Divjak 1989 után került a többségében muszlim Szarajevóban. Amikor 1991-ben a tagköztársaság bejelentette függetlenedését (1992-ben kiáltották ezt végül ki hivatalosan, a szerb lakosság többsége azonban nem támogatta), Divjak fegyvereket adott át helyi katonai erőknek, amiért a jugoszláv néphadseregben el is ítéltek – megbüntetni azonban nem tudták, ugyanis soha nem tért vissza ottani kötelekébe. 1992-ben döntötte el, hogy hivatalosan is átáll a független Bosznia hadseregéhez, az Armija BiH-hez. A gyakran „muszlimnak” tartott Armija BiH több nemzetiségűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a hadsereg három parancsnoka a horvát katolikus Stjepan Siber, a szerb ortodox Jovan Divjak és az iszlámot követő Sefer Halilovic voltak.

1994-től Divjak irányította a muszlim többségű városok védelmét ellátó parancsnokságot az Armiján belül. Szarajevó ostromakor is igy volt jelen, amikor a szerb nacionalista erők körbezárták és a hegyekből lőtték azt majdnem négy éven át (1992 áprilisától 1996 februárjáig). Az ostrom során több, mint 10 ezer ember vesztette életét.

Büntetni akarták a Srebrenica-tagadást – leszavazták

A szerb és horvát képviselők is leszavazták a boszniai parlament felsőházának, tehát a Népek Házának azon indítványát, mely szigorított volna a srebrenicai népirtással kapcsolatos tények tagadásának szankcionálásán. Ez a jelenség nem újkeletű, szinte évente ismétlődik. A Népek Házának boszniai képviselői 1995, avagy a népirtás óta szigorítana a szankciókon, melyet a horvát és szerb képviselők rendre leszavaznak.

Annak érdekében, hogy a bosnyák képviselők sikerrel járjanak, Valentin Inzko főképviselő is felszólalt az ügy érdekében, ám még így sem történt érdemi előrelépés az ügyben.

Visszanyerte Szarajevó a Ramadán-recitálási jogát

A bosznia-hercegovinai fővárosban található oszmán örökségű Ferhadiye mecset visszanyerte a ramadánra vonatkozó recitálási jogát. A 16. századi történelmi mecset az egyetlen, mely rendelkezik ezzel a joggal Szarajevóban. A mecset 1992-ben veszítette el recitálási jogát az 1995-ig tartó háború miatt, és közel három évtizeddel később, 2021-ben tudta csak visszanyerni a recitálási jogot, melynek értelmében különleges szakrális eseményeket is meg lehet tartani benne.

A recitálás minden nap, a ramadán végéig (május 11.), 11:30-as kezdettel valósulhat meg a Ferhadiye mecsetben, melyet a koronavírusra való tekintettel online is közvetítenek. A mecset imámja, Vecic szerint közel 30 éves szünetet követően mostantól minden évben lehetőség lesz recitálást hallgatni Szarajevóban is.

Írta: Gönczi Róbert

Címlapkép: Választások Albániában Tirana, 2021. április 27.
Edi Rama albán miniszterelnök támogatói nemzeti zászlókkal egy tiranai utcai nagygyűlésen 2021. április 27-én. Az április 25-i parlamenti választásokon a kormányzó Szocialista Párt (PS) kapta a legtöbb szavazatot.
(Forrás: MTI/AP/Hektor Pustina)

A Balkán 05 – Balkán Hírfigyelő, április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.