Biztonságpolitika.hu

“Russia is never as strong as she looks, but never as weak.”

Talleyrand

Ukrajna mára az európai biztonság neuralgikus pontjává vált. Ebben az értekezésben arra keresek választ, miért és hogyan jutott el az ország és az európai politika a mai helyzethez.

A szocialista tábor és azt követően a Szovjetunió válsága és felbomlása után új történelmi helyzet alakult ki Európában. A második világháborút követő geopolitikai felállás, azaz a Szövetségesek által ellenőrzött területek politikai érdekszférává történő átalakulása a szovjet megszállási övezetben a kommunista vezetésű monolitikus pártállamok létrejöttéhez vezetett, amelyekben – legalábbis névleg – mindenfajta nemzeti önállóságot a proletár internacionalizmus ideológiájának rendelt alá, a nacionalista erőket, mint a nemzetek közötti konfliktusok okozóját – ha kellett, erőszakosan – elnyomták.

Természetesen ez nem akadályozta meg egyes államokban a többségi nemzet más nemzetek elleni elnyomását, vélt kultúrfölényének érvényesítését. Ez volt a jellemző a Tito halála utáni Jugoszláviára, az orosz kultúrdominanciával áthatott Szovjetunióra, a magyarokat elnyomó nacionál-kommunista Romániára, de bizonyos mértékig a szlovákokat egyes cseh nacionalisták által csak „hegyi cseheknek” tituláló Csehszlovákiára is.

Az önálló ukrán nemzetállam megalakulása a széteső Szovjetunió agóniájának az eredménye, egyben az ukránok többségének óhaját tetőzte be, akik a birodalomhoz tartozás helyett nemzetállami keretek között kívántak élni.

Ez a folyamat azonban nem aratott osztatlan lelkesedést egyesekben. Ahogy Putyin elnök fogalmazott: „szeretném hangsúlyozni, hogy az a fal, amely az elmúlt években Oroszország és Ukrajna között, egy lényegében azonos történelmi és szellemi térség részei között emeltek, szerintem a mi nagy közös szerencsétlenségünk és tragédiánk…”.

Történelmi áttekintés

A Bizánci Birodalom által birtokolt Krím-félsziget lakossága az 5. századtól kezdve felvette a keresztény vallást. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magába foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ami jelentős zsidó lakosság letelepedését hozta magával. Etelköz és Levédia is a különböző történelmi-tudományos nézetek szerint Dél-Ukrajna területén található, bár a pontos helyükről a történészek vitatkoznak. Ide feltehetően a 7. század körül érkeztek a magyarok, akiket 893 táján a besenyők követtek. A 9. században varég törzsek vonultak be északról a Dnyeper folyó mentén új településeket alapítva, aminek eredményeként 860-ban jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. A 10. századtól kezdve egyre erősödött a szláv dominancia, ami a 943-ban indított támadás során a Kubányi-síkság kazár területeit elhódította és végül 965-ben a sarkeli csatában megdöntötték a Kazár Kaganátust.

A Kijevi Rusz a térség szláv őshazájának tekinthető, és ahogy a történésszé előlépett Putyin elnök írta az Orosz Elnöki Hivatal honlapján megjelent cikkében „…Az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok mind az Ősi Rusz leszármazottjai, amely Európa legnagyobb állama volt. A szláv és más törzseket a hatalmas területen – a Ladogától, Novgorodtól és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – egy nyelv (amit ma óorosznak nevezünk), gazdasági kapcsolatok, a Rurik-dinasztia fejedelmeinek uralma kötötte össze és – a Rusz megkeresztelkedése után – az ortodox hit. Szent Vlagyimir – aki egyszerre volt Novgorod hercege és Kijev nagyhercege – spirituális választása még ma is nagymértékben meghatározza világnézetünket.”

A Batu kán vezette XIII. századi mongol betörés lényegében megsemmisítette a Kijevi Ruszt, illetve annak helyén már korábban kialakult nagyhercegségeket. A mongol uralom után a hatalmas területre a Lengyel-Litván Unió, a Moszkvai Nagyhercegség és a terjeszkedő Oszmán Birodalom próbálta meg a hatamát kiterjeszteni, de ezzel együtt egy sajátságos államalkulat jött létre, amelynek jellegzetes példája a Zaporozsjei Szics, a kozák szövetség. A Szics nem ismerte el egyetlen feudális állam uralmát sem, és egyúttal Európa „szegénylegényeinek” menedéke volt, ahol skótoktól a németeken át lengyelek és magyarok is menedéket találtak. A kozákok tagadhatatlanul a kor fenegyerekei voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hagyomány szerint a szultán behódolásra felszólító levelére írt válaszlevél, amely meglehetősen szokatlan diplomáciai stílusban adta a padisah tudtára az elutasító választ. Bár a levél eredetisége vitatott, mégis sok művészt megihletett, akik közül a legismertebb talán Repin, aki megfestette az eseményt.

Kép forrása

A mind a lengyel, mind az orosz, mind a török uralom ellen harcoló Kozák Hetmanátus lényegében felmorzsolódott és végül az orosz állam magába olvasztotta Kijev városát és a Dnyeper folyó bal partján fekvő területeket, beleértve a Poltava régiót, a Csernyigovi régiót és Zaporozsjét. Ezeket a területeket „Malorossia”-nak (Kis-Oroszországnak) nevezték el. Az „Ukrajna” elnevezés az óorosz „okraina” (vidék, gyepű, kerület, periféria) szóból ered, amely már 12. századi írott forrásokban is megtalálható, különféle határ menti területekre utalva. Az „ukrán” szó pedig a levéltári dokumentumok alapján eredetileg a külső határokat védő határőrt jelenti.

Az orosz uralom természetesen nem ismert el semmiféle nyelvi-etnikai önállóságot vagy különállást. A Putyin által is képviselt nagyorosz értelmezés szerint „objektív bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az Orosz Birodalom a malorusz kulturális identitás aktív fejlődésének volt tanúja a nagyobb orosz nemzeten belül, amely egyesítette a velikorusokat, a maloruszokat és a beloruszokat.”

A 18. század második felében, az Oszmán Birodalommal vívott háborúk eredményeként Oroszország elfoglalta a Krímet és a Fekete-tenger térségét, amely területek a Novorossija nevet kapták, amelyet más orosz tartományokból áttelepített szlávokkal népesítettek be. A hivatalos nagyorosz történelemszemlélet szerint a „Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után az Orosz Birodalom visszakapta a nyugati óorosz területeket, kivéve Galíciát és Kárpátalját, amely az Osztrák – majd az Osztrák–Magyar – Birodalom része lett”.

A cári uralom alatt Ukrajna sem volt mentes a gyakori zsidóellenes pogromoktól és a rendszert megdöntő bolsevikok új államába – rövid önállóság után – Ukrajna is be lett olvasztva tagköztársaságként 1924-ben. A nagyorosz mentalitást magáévá tevő neofita Sztálin nem tolerált semmiféle független ukrán nemzeti öntudatot. A kollektivizálást követő nagy éhínség, a Holodomor során ukránok millió haltak meg Európa legjobb termőföldterületein.

A második világháború német megszállása során ukrán nacionalisták tízezrei álltak be a németeket támogató katonai egységekbe, sőt a Waffen SS két hadosztálynyi ukránt toborzott soraiba. A háborút lezáró békeszerződés során Ukrajnához csatolták Kárpátalját, Bukovinát és Moldávia egy részét, valamint 1954-ben az időközben a deportálások eredményeként orosz többségűvé vált Krím-félszigetet. 1992-ben a megalakult Ukrán Köztársaság ezt az örökséget vette át. A rendkívül jó természeti adottságokkal (termőföl, ásványkincsek, ipari kultúra) rendelkező ország azonban nem tudott átütő fejlődést elérni sem társadalmi, sem gazdasági téren. A korrupció, a szovjet időkből örökölt korszerűtlen iparszerkezet, a sok tekintetben elavult technológiájú nehézipar, az orosz gazdaságtól való függés hátrányait egyik elnöki időszakban sem tudta az ország leküzdeni.

A nemzeti identitás megerősítését, az évszázados eloroszosítás eredményeként eredetüktől „elidegenedett” lakosság vissza-ukránosítását a nacionalisták folyamatosan követelték, ami a 2014-es Majdani forradalom után a 2019. április 25-én elfogadott államnyelvi törvényt eredményezte. Ez kötelezővé teszi az államnyelv használatát mindennemű szolgáltatói szféra számára, beleértve az internetes platformokat is.

A magyar külpolitika a nyelvtörvényben a nemzeti kisebbség jogainak csorbítását látja, ennek megfelelően nemzetközi és kétoldalú fórumokon is tiltakozásának adott hangot. Az ukránosítási törekvés elleni tiltakozás egyik eszköze Ukrajna EU és NATO csatlakozási-együttműködési törekvéseinek blokkolása. Ez főként amerikai részről váltott ki nemtetszést.

A magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatok története

Az ukrán-magyar kapcsolatok története vonatkozásában egy évezredre mehetünk vissza. 895-ban a hét törzs Árpád vezér vezetésével benyomult a Kárpát medence területére, a mai Ukrajna területén keresztül. Ezt idéző emlékmű ma is áll a kárpátaljai Vereckei-hágón, amiről a Budapesti Ukrán Nagykövetség is megemlékezik. A XI században, a Kijevi Rusz fénykorában, I. András magyar király feleségül vette Bölcs Jaroszlav lányát, Anasztáziát. Tudjuk, hogy a magyar királyok több hadjáratot is vezettek Halics-Ladomér irányában. Fontos esemény még az 1837-ben Budán megjelent első ukrán nyelvű almanach, amelyet Markijan Shashkevics, Jakov Holovatsky és Ivan Vahylevych, a „Ruszka trijca” kör tagjai adtak ki az egykori Magyar Királyi Nyomdán keresztül. 1918-ban megnyílt Budapesten az Ukrán Népköztársaság Rendkívüli Diplomáciai Képviselete, amely 1924-ig működött, és az Ukrán Népköztársaság valamennyi diplomáciai képviselete közül utolsóként szüntette be tevékenységét. 1991. december 3-tól – Lengyelország és Kanada után – Magyarország harmadikként ismerte el Ukrajnát független államként, és ugyanezen a napon lépett hatályba Ukrajna és Magyarország között a diplomáciai kapcsolatok létrehozásáról szóló jegyzőkönyv, így Magyarország az első ország volt, amely a függetlenné vált Ukrajnával diplomáciai kapcsolatot létesített.

1991. december 6-án Ukrajna és Magyarország között aláírásra került a Jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés, mely 1993. június 16-án lépett hatályba. Jelenleg Ukrajnának Magyarországon nagykövetsége működik Budapesten, valamint konzulátusa Nyíregyházán, Magyarországnak pedig nagykövetsége Ukrajnában (Kijev), főkonzulátusa Ungváron és konzulátusa Beregszászban. 2003-ban Magyarország az elsők között ítélte el az 1932-33-as az ukrán népirtást, a Holodomort. Ukrajna és Magyarország kétoldalú kapcsolatának fontos tényezője a mintegy 150 000 fős magyar kisebbség Ukrajnában és a mintegy 7 000 magyarországi ukrán helyzete.

Azonban jelenleg az ukrán-magyar kapcsolatok problematikus kérdései közé tartozik a fentebb említett nyelvtörvény kapcsán az ukrajnai magyar nemzeti kisebbség jogainak oktatási és nyelvi vetületeivel foglalkozó kérdések megoldása, amelyet Magyarország a NATO-Ukrajna Bizottság legmagasabb szintű üléseinek blokkolása feloldásához köt 2017 óta. Magyarország ugyanakkor támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritásának helyreállítását, elítélte a Krím Oroszország általi megszállását és fenntartással ugyan, de támogatja az EU-szankciókat Oroszországgal szemben. Ukrajna és Magyarország között védelmi együttműködés is van, a két ország a „Tisza” többnemzetiségű műszaki zászlóalj keretében működik együtt.

Az ukrán vezetés többször is hangot adott nemtetszésének a magyar állásponttal kapcsolatban. A nyomás fokozására a kárpátaljai magyar kisebbség ellen több hatósági akciót is foganatosítottak, ukrán szélsőségesek folyamatosan fenyegetik a helyi magyar vezetőket.

Ukrajna egy zászlóaljat csoportosított át haderejéből Kárpátaljára 2020-ban.

Jelenlegi helyzet

Ha a jelenlegi kialakult helyzetet akarjuk megérteni, meg kell vizsgálni Oroszország geopolitikai, geostratégiai szempontjait és adottságait. Szárazföldi hatalomként Oroszország eredendően sebezhető.

Oroszország európai határa rendkívül kitett a katonai inváziónak, mivel az észak-európai síkságon található. Oroszország ellen gyakran használták ezt az inváziós útvonalat, ezért Moszkva megpróbálta megnehezíteni a betolakodók számára a területére történő behatolást azáltal, hogy határait a lehető legnyugatabbra tolta. Amikor a nemzeti határokat nem tudták kiterjeszteni, Moszkva ütközőzónákat hozott létre Oroszország belső területe és Európa között. A Szovjetunió idején Moszkva kiterjedt pufferzónával rendelkezett, amely magába foglalta Közép-Európát. A Szovjetunió összeomlásával azonban Oroszország elveszítette e területek nagy részét, és azóta hátrányára változott meg a geostratégiai-biztonsági helyzet, mivel míg 1989-ben Szentpétervár körülbelül 1500 kilométerre volt a NATO csapataitól, ma ez a távolság körülbelül 300 kilométer.

A nyugati határ sérülékenysége is arra indítja Oroszországot, hogy vesse meg a lábát Ukrajnában és Fehéroroszországban. Stratégiai-védelmi szempontból Oroszországnak szüksége van erre a két országra, hogy elszigetelje a külső közvetlen fenyegetéseket. Bár Fehéroroszország szilárdan Oroszországon belül maradt befolyási övezetben a posztszovjet korszakban, Ukrajna nem. Miután a nyugatbarát támogatók megdöntötték az oroszbarát Janukovics-kormányt Kijevben, Moszkvának nem volt más választása, mint válaszolni a kihívásra és 2014 elején elfoglalta a Krím-félszigetet, majd csapatokat, valamint utánpótlást küldött a keleten harcoló oroszbarát lázadóknak.

A Krím -félszigetet részint azért csatolták el, hogy megvessék a lábukat Ukrajnában, részint azért, hogy a Fekete-tengeri Szevasztopol kikötőjét biztosítsák a Flotta számára. Az orosz haditengerészet alapvetően négy fő flottából áll: az Északi, a Balti-tengeri, a Fekete-tengeri és a Csendes-óceáni flottából. Az első három Oroszország európai részéhez kötődik, és nehézkes a mozgásuk a jelentős torlódási pontok miatt, amelyek korlátozzák hozzáférésüket a globális vizekhez. Mivel Oroszország nagy része tengerparttal nem rendelkezik, e flották főhadiszállási kikötőinek elvesztése vagy akár működőképességének csökkenése nagymértékben csökkentené Oroszország tengeri erejét, és negatívan érintenék a tengeri közlekedést és a kereskedelmet. A Fekete-tengerről a Boszporuszon át Oroszország hozzáférést nyer a Földközi-tengerhez és onnan az Atlanti-óceánhoz.

Mindezen katonai-stratégiai tényezők és a gazdasági okok miatt Ukrajna továbbra is Oroszország külpolitikájának középpontjában áll és annak legfőbb prioritása. A gazdasági tényezőkben szerepet játszik az évszázados ipari, kereskedelmi összefonódás, a lakosság folyamatos csökkenése ellenére még mindig jelentős méretű ukrán piac, a közös tudományos-technológiai know-how és kapcsolatok.

Katonai vonatkozásban fontos értelmezni az orosz szerepvállalást a szíriai konfliktusban. A csecsen háború megmutatta az orosz haderő gyengeségeit. Az első csecsen háború teljes kudarc volt, a második pedig bár orosz győzelemmel zárult, azonban jelentős emberveszteséggel, a csecsen vidék és a főváros súlyos rombolásával járt. Az iszlám radikalizmussal való konfrontáció nem csak emiatt, hanem az új haditechnikai eszközök kipróbálása okán is kihagyhatatlan lehetőség az orosz haderő számára.  Oroszország légi kampányt indított a Basár el-Aszad-rezsim támogatására, abban a reményben, hogy az ott elért sikerek minden, az ukrajnai rendezés érdekében tett tárgyalási fordulóban is engedményeket hoznak számára. Az új orosz nagyhatalmi beavatkozási stratégia Aszad erőinek megerősödését hozta magával, a tárgyalások ösztönzése az USA-val a korlátozott szíriai beavatkozás vonatkozásában nagyrészt beteljesítette Oroszország megújult stratégiai céljait.

Azonban 2017-től az Egyesült Államoknak három teljesen harcképes dandárt tart folyamatos rotációban Európában. Ez a kialakulóban levő szövetségi katonai struktúra, amely magában foglalja Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát és a balti államokat, Oroszország számára fokozott NATO-jelenlétet – különösen az Egyesült Államok jelenlétét – jelent a hátsó udvarban, amit jelentős fenyegetésként él meg.

Vlagyimir Putyin 2021 decemberében írásbeli követeléssel állt elő, hogy a Nyugat nyújtson „jogi garanciákat” Oroszország biztonságára vonatkozóan. A Kreml javaslatai azonban egy új orosz befolyási övezet formálissá tételére tett kísérletként értékelhetők Kelet-Európa felett. A követelések közt szerepel, hogy a NATO távolítsa el a szövetségbe 1997 után csatlakozott országokba – amelyek magukban foglalják Kelet-Közép Európa nagy részét, beleértve Lengyelországot, a volt szovjet országokat, Észtországot, Litvániát, Lettországot és a balkáni országokat – telepített csapatokat és fegyvereket. Oroszország azt is követelte a NATO-tól, hogy zárja ki a további terjeszkedést, beleértve Ukrajna csatlakozását a szövetséghez, és ne tartson gyakorlatokat Oroszország előzetes beleegyezése nélkül Ukrajnában, Kelet-Európában, valamint a kaukázusi országokban, például Grúziában vagy Közép-Ázsiában.

Az Egyesült Államok több, mint 2,7 milliárd dollár katonai segélyt nyújtott Ukrajnának 2014 óta, amikor Oroszország annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. 2019-ban Washington 650 millió dollárt ajánlott fel védelmi felszerelésekre és kapcsolódó szolgáltatásokra Ukrajnának, ezenfelül az Egyesült Államok kormánya 2021 augusztus óta 60 millió dollárnyi halálos és nem-halálos katonai felszerelést adott a Pentagon meglévő készleteiből, decemberben pedig további 200 millió dolláros biztonsági támogatást engedélyezett Ukrajnának.

Az amerikai szándékokat illetően azonban kommunikációs zavar is észlelhető. Biden elnök a napokban kényszerült tisztázni egy korábbi kijelentését, amikor úgy tűnt, különbséget tett Ukrajna orosz megszállása és egy “kisebb behatolás” között.

“Teljesen egyértelmű voltam Putyin elnökkel. Nincs félreértés. Ha bármely orosz egység átlép az ukrán határon, az invázió” – mondta Biden egy infrastrukturális esemény elején.

“Egyáltalán ne legyen kétségünk afelől, hogy ha Putyin ezt a döntést választja, Oroszország súlyos árat fog fizetni” – folytatta Biden, megjegyezve, hogy Oroszország kibertámadásának vagy félkatonai akciójának lehetősége is fennáll, amely összehangolt választ igényelne az USA és szövetségesei részéről.

Az Independent értesülései szerint a Downing Street számos lehetőséget mérlegel az orosz invázió elrettentésére, ideértve a szankciókat és a NATO védelmének megerősítését. Boris Johnson határozottan kitart amellett, hogy egy orosz invázió „katasztrófa lenne a világ számára”, és „fájdalmas, erőszakos és véres üzlet lenne”. A kormányfő ugyanakkor azt mondta, továbbra is hisz abban, hogy az invázió megállítható.

Az ukránok időközben gyakorlati tippeket cserélnek a közösségi médiában az orosz inváziótól való félelem közepette, arra vonatkozóan, hogyan készüljenek fel, ha országukat megszállják. A kormány az interneten is megosztott információkat, hogy segítse az embereket a felkészülésben.

Az alábbi kormány által kiadott térkép például megmutatja, hol találhatóak óvóhelyek városszerte, bár egyesek azt állítják, hogy az információ nem naprakész.

Kép forrása

Amerikai tisztviselők becslése szerint 35 000 amerikai tartózkodik Ukrajnában, közülük 7 000 ember regisztrált az Egyesült Államok kijevi nagykövetségén. Míg a külügyminisztérium azt tanácsolta az amerikaiaknak, hogy hagyják el az országot, és megkezdték a nagykövetség kiürítését, a Pentagon tisztviselői a nyári Afganisztánban szerzett tapasztalataik alapján tudják, hogy az amerikai állampolgárok gyakran nem veszik figyelembe az ilyen tanácsokat.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök bejelentése alapján a titkosszolgálatok becslései szerint 130000 orosz katona gyűlt össze a határok közelében, ami nem sokban különbözik a tavalyi évtől és bár ez fenyegetés, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a háború küszöbön áll vagy elkerülhetetlen. A helyzet ukrán részről történő megítélése is ellentmondásos tehát. Egy nappal azután, hogy telefonon beszélt Biden elnökkel, aki megerősítette az Egyesült Államok elkötelezettségét az orosz támadásra való erőteljes válaszadás mellett, Zelenszkij egy sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy ő és az amerikai elnök nem ért egyet az orosz fenyegetés súlyosságában. Emellett eltérések voltak az arra vonatkozó nyilvános megjegyzéseik hangnemében is.

Zelenszkij szerint a háborús dobpergés hozzájárulhat a belpolitikai instabilitáshoz és a gazdasági problémákhoz, amelyek növelik az Oroszország által jelentett kockázatot. Időközben a Pentagon nyilvánosságra hozta az ukrán határ mentén történt orosz katonai felvonulás részleteit, amit az alábbi térképen láthatunk

Ábra: Orosz csapatösszevonások 2022. Január 28-ig. Forrás: New York Times

Várható kimenetel és következmények

Az amerikai kormány azt tervezi, hogy szankciókat vezet be Oroszország legnagyobb pénzintézetei ellen, ha Moszkva újabb inváziót indítana Ukrajna ellen. Az új szankciók olyan mértékű kárt okozhatnak Oroszország gazdaságában, amely messze túlmutat a korábbi nyugati lépéseken. A pénzügyminisztérium felteszi az orosz bankokat az SDN néven ismert szankciós listáira, és megtilt az amerikai magánszemélyeknek és intézményeknek minden orosz érintettségű tranzakciót. Mivel nagyon sok nemzetközi kereskedelemi tranzakció kötődik az Egyesült Államok bankrendszeréhez, a szankció ténylegesen elzárná ezeket az orosz bankokat a nemzetközi pénzügyi rendszertől, sok külföldi szervezetet megakadályozna abban, hogy a bankokkal vagy rajtuk keresztül bármiféle üzleti tevékenységet bonyolítson le orosz partnerekkel, ami súlyos következményekkel járna mind az orosz vezetőkre, mind a cégekre nézve.

Az Egyesült Államok – és visszafogottabban Németország – figyelmeztette Moszkvát arra vonatkozóan, hogy ha Oroszország megtámadja Ukrajnát, nem fog a földgáz az Oroszországból Németországba vezető új nagy vezetéken keresztül áramlani. „Ha Oroszország így vagy úgy megtámadja Ukrajnát, az Északi Áramlat 2 nem fog működni” – mondta Ned Price, a külügyminisztérium szóvivője egy sajtótájékoztatón a vezetékre utalva.

Magyarország vonatkozásában a fentiek következtében okozott károkon, zavarokon túl még két dologgal kell számolni. Az egyik a várható menekülthullám, a másik pedig az ellenséges fegyveres ukrán csapatok/csoportok felbukkanása és bosszúja mind a kárpátaljai, de akár a határt átlépve a magyar területeken élő lakossággal szemben is. Az ukrán közhangulat érezhetően magyarellenes, amennyiben a várható katonai vereség következtében az ukrán haderő visszavonul, nem biztos, hogy a határon leteszi a fegyvert.

Ezesetben az ország a jugoszláv polgárháború után újabb katonai fenyegetéssel áll szemben.

Írta: Szabadföldi István

Hivatkozások

„A zaporozsjei kozákok levele IV. Mohamednek”. In Wikipédia, 2022. február 1. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_zaporozsjei_koz%C3%A1kok_levele_IV._Mohamednek&oldid=24644600.

Sky News. „Bug-out Bags and Bomb Shelters: Ukrainians Swap Practical Tips on Social Media amid Fears of Russian Invasion”. Elérés 2022. január 31. https://news.sky.com/story/bug-out-bags-and-bomb-shelters-ukrainians-swap-practical-tips-on-social-media-amid-fears-of-russian-invasion-12527556.

Cooper, Helene, és Eric Schmitt. „Russia Is Positioned to Invade All of Ukraine, U.S. Says, but Kyiv Downplays War Talk”. The New York Times, 2022. január 28., szak. World. https://www.nytimes.com/live/2022/01/28/world/ukraine-russia-news.

Dress, Bradley. „UK Prime Minister to Call Putin in Attempt to Stop Ukraine Invasion”. Text. TheHill, 2022. január 28. https://thehill.com/policy/international/591909-uk-prime-minister-to-call-putin-in-attempt-to-stop-ukraine-invasion.

Geopolitical Futures. „Eurasia Archives”. Elérés 2022. február 1. https://geopoliticalfutures.com/category/regional-directory/eurasia/.

Kitsoft. „Ukrajna Magyarországi Nagykövetsége – Politikai együttműködés Ukrajna és Magyarország között”. Elérés 2022. január 31. https://hungary.mfa.gov.ua/hu/partnership/263-istorija-dvostoronnih-vidnosin.

Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő. „Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő”, 2021. december 19. https://magyarnemzet.hu/kulfold/2021/12/brutalisan-megfenyegette-magyarorszagot-az-ukran-katonai-tisztviselo.

Rahman, Rema. „Biden Clarifies Any Russian Movement into Ukraine »Is an Invasion«”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/homenews/administration/590601-biden-clarifies-any-russian-movement-into-ukraine-is-an-invasion.

Roth, Andrew. „Russia Issues List of Demands It Says Must Be Met to Lower Tensions in Europe”. The Guardian, 2021. december 17., szak. World news. https://www.theguardian.com/world/2021/dec/17/russia-issues-list-demands-tensions-europe-ukraine-nato.

Russia, Team of the Official Website of the President of. „Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“”. President of Russia. Elérés 2022. február 1. http://en.kremlin.ru/events/president/news/66181.

Szabina Molnár. „Új időszámítás Kárpátalján: életbe lépett az ukrán nyelvtörvény”, 2021. január 16. https://index.hu/kulfold/2021/01/16/karpatalja_ukrajna_kulhoni_magyarsag_nyelvtorveny/.

„Ukrajna”. In Wikipédia, 2022. január 27. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ukrajna&oldid=24625236.

Williams, Jordan. „US Allows NATO Allies to Send American-Made Weapons to Ukraine”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/policy/defense/590676-us-allows-nato-allies-to-send-american-made-weapons-to-ukraine.

Zsolt Németh. „Az ukrán paradoxon”, 2020. december 22. https://index.hu/velemeny/2020/12/22/az_ukran_paradoxon/.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Ukrajna – nemzetállam vagy orosz birodalmi kerület bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

• Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

• Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

• Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

• A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

• Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

• Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

• Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

• Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
• Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
• Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries. Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

“The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

2. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

torda_peter_eksz_eu_stratkomm

A Az Európai Külügyi Szolgálat stratégiai kommunikációs munkacsoportjai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év Németországban is áttörést hozott: az SPD győzelme és a koalíciós megállapodások színesítik az egyébként is meglehetősen szokatlan, eddig még tényleges hatalmat el nem érő “Ampelsystem-megoldásokat” — joggal tehetjük fel mi magunk is a menekültügy legfőbb kérdését: ist das Ampelsystem befriedigend? (Azaz kielégítő-e az Ampelsystem?)

Egy 2011-es felmérés szerint Németország összlakossága 80,3 millió fő, ebből 15,96 millió, tehát a népesség közel 19%-a számít migrációs hátterűnek. A lehetőségek tárháza igen széles, főleg az 1990-es évek után: a jóléti állam megtestesítője, a szegények segítője és az esélyek országa; és valóban, mindezen dolgokat kínálja Németország. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a ma már unikumnak számító germanus-mentalitás, amely látensen kimondja és betartatja, hogy mindazon emberek, akik tanultak, képzettek és bevándorlás útján kerültek be a német tengelykörforgásba – középvezetői posztnál többet igen ritkán érhetnek el.

A legutolsó, 2021-ben kiadott közlemény szerint a legnagyobb számban bevallott nemzeti hovatartozás a szíriai volt (54.903 fő esetében), másodsorban az afgán (23.276 főnél), harmadrészben iraki (15.604 főt illetően). Bár ezen embereknél nem egyértelmű a tényleges állampolgárság, annyi biztos, hogy a schengeni határokon át lehetőségük nyílt belépni az Európai Unióba és szerencsét próbálni német nyelvterületen. Az állandó terrorfenyegetettség érzete és a média iszlám vallás ellen uszító hadjáratai mindinkább arra sarkallták az ott született polgárokat – kiegészülve a magukat már időközben németnek valló állampolgárokkal is-, hogy tüntetések sorozatát indítsák meg a migrációs politika és a korábban lefektetett uniós irányelvek ellen. Ezen tüntető, a gyülekezési törvénynek legtöbbször ellentmondó tömeg és az általuk képviselt nacionalista ideológiára hajazó világnézet kereszttüzében legtöbbször Németország, Franciaország, illetve uniós kilépéséig Nagy-Britannia volt.

Az EU három pilléres rendszerében a kiemelt közös kül- és biztonságpolitika egy csapással önmaga ellenségévé alakult át, a közös határzárak tagállami autoritásokká váltak és a már a maga korában is gyengén teljesítő utolsó pillér — az igazságügyi együttműködés — erősen korlátozódott. Ennek értelmében ha és amennyiben egy embercsempész- és/vagy szervkereskedő, nemzetközileg is körözött csoportot fogtak el az eredetileg zárva tartott, a veszélyhelyzeti (helyi) kormányzás következtében átmeneti lezárás miatt, közös, elsősorban szomszédos államok rendfenntartó szervei adták ki az elfogatóparancsot és jobb esetben rács mögé juttatták az elkövetőket. A betelepülni vágyók médiaszerepléseiből ilyenkor legtöbbször a jól ismert mondat hangzott el: a cél Németország. Nem történt a legtöbb esetben konkrét tartományi nevesítés a megszólalók részéről, egyszerűen az ország maga a garancia a túlélésre, átverve ezzel emberek millióit, akik vakon bíztak egy szebb jövőképben, azonban a német kormány nem tett semmilyen olyan javaslatot, ami a betelepült tömeg belső integrációját elősegíthette volna. Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány kiemelt figyelmet fordított az intergáció elősegítésére, azonban nem vallási vagy etnikai alapon tették ezt, hanem lehetőséget adtak állami támogatással elérni a középfokú, munkába álláshoz szükséges nyelvtudást. Itt válik ketté a belsőleg is vándorló életmódot folytató, az Európai Unió területén a fennmaradó 26 tagállam bármelyikében született, avagy az Unió területéről kívülről érkező bevándorló megítélése és lehetőségei.

A jelenleg 16 tartományból álló belső német világ azonban korántsem mentes konfliktusoktól: a migrációs útvonalak célpontjainak mindmáig egyenlőtlen eloszlása, Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági- társadalmi távolsága arra ösztönzik az egyes médiumokban megjelenő politikai elitet, hogy sokkban és lehetőleg cenzúra alatt tartsák a legtöbb menekültügyi intézkedést, megelőzve ezzel a legtöbbször puskaporos hangulatot. Angela Merkel nagy port kavaró bejelentése után, miszerint nem kíván tovább kancellári tisztséget betölteni, kijelölte utódját, Armin Laschet-et, aki azonban a 2021 végén lezajlott parlamenti választáson vesztett ellenfelével – a szociáldemokrata korábbi pénzügyminiszter és egyben alkancellár Olaf Scholzal szemben. Így első alkalommal jöhetett létre a német politikában, hogy a legmagasabb szinten is kialakult az úgynevezett közlekedésilámpa-koalíció, amely a győztes Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szabaddemokrata Párt (FDP) és a Zöldek (Bündnis’90 / Die Grünen) együttesét jelenti.

A szociáldemokrata álláspont szerint humanitárius és szolidáris európai menekültügyi- és bevándorláspolitikát kell folytatni. Az európai menekültügyet meg kell reformálni egy olyan mechanizmus érdekében, amely jogokat biztosít a menekülteknek, emellett legális migrációs útvonalakat kell létrehozni, ugyanakkor a párt elutasítja a kényszeres deportálást olyan országokba, ahol potenciális veszély fenyegeti a lakosságot. Többes állampolgárságot szorgalmaz és mindezt törvényben rögzítené, álláspontjuk szerint meg kell szüntetni a honosítási problémákat, a menekülteknek lehetőséget kell biztosítani nyelvtanfolyamok felvételére, valamint beilleszkedési és integrációs kurzusokra való hozzáférésre. Továbbá a gyermekek azonnali óvodába való elhelyezése is célkitűzésként szerepel. Állandó tartózkodási engedélyt kíván biztosítani azok számára, akik megfelelően beilleszkedtek és az adott pillanatban nincs biztos lakóhelyük.

A Szabaddemokrata Párt szerint különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús menekültek, valamint a rendszeresen az országba érkező bevándorlók között. Háborús, illetve polgárháborús menekültek számára egy nem-bürokratikus státusz létrehozása a cél, kiegészítve ideiglenes humanitárius védelemmel. Szintén támogatja a legális útvonalakat, az illegális bevándorlás ellen azonban keményebben lépne fel, megerősítve a Frontext, kibővítve annak hatáskörét a tengeri mentéssel is. A vallási hovatartozást és a szexuális identitást egyaránt alapjognak ismeri el. Az úgynevezett “Blue Card”-dal kívánja a bevándorló szakmunkások életfeltételeit javítani, illetve a Kanadából átvett pontrendszer is segítené a pártot a bevándorlás ellenőrzésében. A nyelvi- és integrációs tanfolyamokat ingyenessé akarja tenni minden menekült számára, valamint lehetőséget biztosít négy év elteltével a német állampolgárság megszerzésére – egyszerűsített formában.

A Zöldek elutasítják a gyűjtőtáborokat és a tranzitzónákat, a tényleges cél a határellenőrzés és nem pedig a szökés elleni védelem. Olyan bevándorlási törvényt kívánnak érvényre juttatni, amely a legalacsonyabb társadalmi státuszú egyénekig terjed, utat nyitva a munkaerő – és oktatáspolitikához. A honosítási eljárást öt év elteltével szeretnék lehetővé tenni, és bárki, akinek az egyik szülője Németországban született, automatikusan kaphatna német állampolgárságot, ugyanakkor a többes állampolgárságot is elismerik.

Hogy megbízható-e a közlekedésilámpa-koalíció, nehezen megválaszolható. Mindhárom fentebb bemutatott párt céljai között szerepel a beilleszkedés támogatása, mivel az átlagosnál rövidebb idő elteltével kívánja megadni a német állampolgárságot, a család intézményét a gyermekek oldaláról védenék, azonban a kérdések örökre kérdések maradnak, ha nem hozzáértő kormányzati stratégia társul a nagybani elképzelésekhez. Az európai közös gondolkodásból mindig is markánsan részt vevő Németország most válaszút elé érkezett: 2017-től a CDU és nagykoalíciós partnerei helyett egy teljesen más, eddig nem megszokott és bizonytalan pártszövetségi kormánykoalíció valósult meg, 2021 októberében a Bundestagban már többségben van az SPD párt a korábbi CDU-CSU koalícióval szemben.

Németország megpróbál lépést tartani a korral, fő célkitűzései a liberális demokratikus gondolkodás és a zöld irányba való elmozdulás. A klímasemlegességi kérdések, a 2030-ra tervezett megújuló energiaforrások szélesebb körű felhasználása jobban foglalkoztatja az országot, mint a tényleges migráció, ennek ellenére nem elhanyagolható, hogy az ország 2021-ben is a migrációs útvonalak legfőbb célpontja. Egy nemrég megjelent felmérés szerint a német lakosság jelentős része a Szociáldemokrata Pártot támogatja, és minthogy maga a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz is ennek tagja, könnyen lehet, hogy az egyesült gondolkodásból egyszer csak közös gondolkodás lesz, így előrébb mozdítva ezt a különleges és még csak rövid ideje működő ideológiai együttest.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A német migrációs politika és az Ampelsystem bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„A világ békéjét nem lehet üres gyomorra és emberi nyomorúságra építeni.”

Bevezetés Az élelmiszer- biztonság vagy helyesebben szólva bizonytalanság egész Afrika- szerte gondot okoz. A hatalmas népességű kontinens helyzetét nem könnyíti meg sem az időjárás szélsőséges változása, sem a politikailag gyenge állami vezetők, sem a Covid-19 világjárvány. A térségben egyre súlyosabb problémák jelentek meg, gondolhatunk itt akár a korábban hatalmas vízkészlettel rendelkező tavak, mint a Csád-tó kiszáradására, vagy akár a Níluson épülő gátakra, ugyanúgy, mint az éhezésre, vagy a járványokra.

Az éghajlatváltozással együtt egyre gyakoribbak lettek az államok közötti konfliktusok, fegyveres összetűzések.  A térségben a politikai kultúra ellenállóképessége sem túl erős, és ezért a viszonylag gyenge politikai hatalommal rendelkező vezetők nehezen tudnak megbirkózni az előttük álló konfliktusokkal. Tovább rontja a helyzetet a Covid-19 világjárvány, amely nemcsak hatalmas tömegeket veszélyeztet a térségben, hanem a mezőgazdasági termelést is hátráltatja, márpedig Afrika számos országának elsődleges exportcikkei a mezőgazdasági termékek. A lakosság jó része ebből tartja fent magát és családját egész évben, ez pedig különösen igaz Kenyára.

Kenya gazdasági kitettsége

2019-ben, a járvány kitörése előtt több, mint 250,3 millió alultáplált ember élt Afrika- szerte, többségük a Szaharától délre húzódó országokban. Az élelmezési gondok 2014 óta egyre súlyosabbá váltak és a probléma már a koronavírus előtt is a társadalom 20%-át érintette. Az alultápláltság különösen magas a gyermekek körében. A kialakult helyzetet tovább rontja, hogy a közegészségügy komoly hiányosságokkal küzd, mind a felszereltség, mind a szakdolgozók terén. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy világjárvány következtében a statisztikai adatok nem javultak, hanem a társadalom még szélesebb köre került veszélyeztetett helyzetbe.

Kenya kétségkívül kitett a világgazdaság alakulásának, átrendeződésének, mivel gazdaságát alapjaiban meghatározza, hogy sok mezőgazdasági terményt exportál külföldre. Akár csak a térség más országai esetében láthatjuk, úgy Kenya exportja sem diverzifikált, hanem egy-egy nyerstermék exportjától függ sikeressége.  További gondot okoz a működő tőke beáramlásának csekély mértéke az országba.[1] Habár a kenyai kormány az elmúlt években a nyitás stratégiáját követte, azonban a tőkebeáramlás növekedése még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy ellássa a közel 50 milliós országot (48,5 millió). Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hamarabb megérezték a 2019-ben kirobbant világjárvány negatív gazdasági hatásait, minthogy megjelent volna az első fertőzött az országban. A vírus elsősorban jövedelem- és vagyonvesztéssel fenyegeti a térséget, ezért az állam amúgy is alultápláltsággal küzdő lakossága mindinkább az olcsó és magas kalóriával, ám alacsony tápértékkel bíró élelmiszereket keresi.[2] Továbbá meg kell említenünk, hogy a kártevők és az állatok által terjesztett betegségek száma is megszaporodott az év során, így Kenyában az utóbbi 25 év legsúlyosabb sáskajárása pusztított. A vándorsáska- invázió megállíthatatlanul lepte el a térség államait, nyomukban pedig letarolt mezőgazdasági területek és éhezés maradt. Ezenkívül Kenyában megjelent egy olyan hatása is a világjárványnak, amelyről eddig talán nem sok szó esett.

Mint minden államban, Kenyában is megpróbálták állami intézkedésekkel enyhíteni a vírus pusztítását. Többek között az oktatási intézmények bezárásával, maszkviselési kötelezettséggel és egyéb előírásokkal, valamint azt javasolták a lakosságnak, hogy maradjanak otthon és dolgozzanak onnan. A kenyai munkavállalók nagy többsége azonban a mezőgazdaságban dolgozik, és ez nem csak a háztartások számára elsődleges jövedelemforrás, hanem a munkások által megtermelt, majd külföldre exportált termény az ország fő jövedelemforrása is egyben. A szigorú intézkedések bevezetésére éppen március végén került sor, amely a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb hónapok egyike, mivel ekkor kezdik a legfontosabb növények, például a burgonya, a káposztafélék, a hagyma, a sütőtök, az édesburgonya és a paradicsom ültetését. A lezárások miatt a gazdák azonban nem tudtak termelni, így a lakosok és az állam rövidesen komoly jövedelemhiánnyal szembesült, illetve élelmiszer sem állt a vásárlók rendelkezésére.

Az áru- és szolgáltatáskereslet csökkenése megalapozta a külföldre történő export visszaesését is. A helyi valuta elértéktelenedett és sok terményből kényszerült az ország importra, amely meglehetősen nagy kiadást jelentett, ezáltal az élelmiszerbiztonság soha nem látott mélységbe zuhant.

Ennek az élelmiszer- és jövedelemhiánynak komoly következményei voltak a társadalomra nézve is. Mivel sokan elvesztették állásukat vagy nem tudtak dolgozni, ezért a háztartásoknak vissza kellett venni a kiadásaikból. A tapasztalat azt mutatta, hogy a társadalom az ehhez hasonló válsághelyzetben csökkenti az egészségügyre és az oktatásra fordított kiadásait az alacsonyabb jövedelem vagy lecsökkent vásárlóerő miatt. Ez egyrészről negatívan befolyásolja az élelmiszer-felhasználást, aláássa a táplálkozás minőségét és hozzájárul a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek következő generációjának kialakulásához. Másrészt az egészségügyi feltételek romlásához és az egészségügyi szolgáltatások csökkent igénybevételéhez is vezet. A gyermekek nem jutottak megfelelő táplálékhoz, ami rontja a túlélési esélyeket és felerősíti a betegségek megjelenését és gyors terjedését, ez pedig további nyomás alá helyezi az egészségügyet. Sok család olyan mértékű szegénységbe süllyedt hogy nem tudja iskolába járatni gyermekét, ez pedig meghatározza az ország túlélőképességét a jövőben. A csökkenő háztartási jövedelem, az elegendő és tápláló élelmiszerhez való hozzáférés hiánya, a rosszabb gyermekgondozási és gyermekétkeztetési gyakorlatok, valamint az egészségügyi, táplálkozási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz való alacsonyabb hozzáférés együttes hatása várhatóan drámai hatással lesz a gyermekek táplálkozására. Kenya szempontjából mind a világjárványnak, mind ennek az egy évnek olyan hosszú távú hatásai vannak, amik akár a következő évtizedek fejlődési irányait is megszabhatják.

A konfliktusok, az éghajlati szélsőségek, a gazdasági lassulások és visszaesések, amelyek gyakran egymással összekapcsolódnak, továbbra is az élelmezésbiztonság növekedésének fő mozgatórugói. Ezek a sokkok nemcsak az emberek élelmiszerhez való hozzáférését, valamint a háztartások ellenálló képességét gyengítik, hanem aláássák a kormányok az alapvető szolgáltatások és a szociális védelem nyújtására vonatkozó képességét is. Számos kihívás hátterében és súlyosabbá válásában a jövedelmekben megfigyelhető, illetve az alapvető ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén fennálló mély egyenlőtlenségek állnak. Bár számos afrikai ország előrelépést tett az alultápláltság csökkentése felé – köztük Kenya is – a fejlődés túl lassú ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés terén a 2025-re és 2030-ra kitűzött célokat teljesíteni tudják. Különösen a szubszaharai térségben nőtt az utóbbi időben az elégtelen mértékben fejlődő gyermekek száma.

A társadalomban komoly feszültségek uralkodtak a kialakult gazdasági válság és az élelemhiány miatt. Talán emlékezhetünk még azokra a cikkekre, amelyek arról számoltak be, hogy több ezer ember gyűlt össze a megszervezett ételosztásokra. Nairobiban 2020-ban egy ételosztás alkalmából a rendőröknek könnygáz segítségével kellett feloszlatnia a hatalmas tömeget, akik egymást taposva próbáltak élelemhez jutni.

A kormány újabb és újabb helyreállító intézkedéseket vezetett be, mint a helyi adók rendszerébe való beavatkozás, intézkedéseket fogadott el a gazdasági helyreállítása és az egészségügy tehermentesítése érdekében, sőt számos EU-s fejlesztési támogatás érkezett a válsághelyzet következtében. A járvány miatt leálló termelés révén Afrika-szerte csaknem fél milliárd ember vált veszélyeztetetté. Egy kenyai székhellyel rendelkező non-profit szervezet, az Oxfam International 2020-ban úgy fogalmazott, hogy a kialakult válság olyan drasztikus mértékben érinti az államokat, hogy hosszú évek eredményes küzdelme vész el, melyet a szegénység felszámolása céljából vívtak. A szervezet ezután tárgyalásokat hívott össze a G20 csoporttal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal és kezdeményezte, hogy a legszegényebb államok adóssága elengedésre kerüljön, valamint, hogy a fejlődő államok még több támogatást kaphassanak az IMF-től, így is segítve a mihamarabbi talpraállást és a gazdaság újraélesztését. 2020-ban az ENSZ becslése szerint mintegy 2500 milliárd dollárra lett volna szükség, hogy eredményesen tudjanak megküzdeni a szegény államok lakosságai a gazdasági válsággal. Kenya egyértelműen érintett volt a segélyezésben és haszonélvezője lehetett volna ezeknek az intézkedéseknek, mivel az ország gazdasági mélypontra zuhant. A kenyai élelmiszerbiztonság javulása nagymértékben függ a járvány országon kívüli alakulásától.

Magyarország és Kenya szorosabbá váló kapcsolata

A kenyai kormány igyekszik nyitni annak érdekében, hogy diplomáciai kapcsolatait megerősítse, újakat létesítsen és elkerülje a 2020-ban látott kiszolgáltatott helyzetet.  2022 januárjában Kenya és Magyarország köztársasági elnökei arról tárgyaltak, hogy a két ország közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzik, melynek alapja szintén a mezőgazdaság lenne. Mivel Kenya az elmúlt évtizedekben a térség központi szereplőjévé vált mind turisztikai, mind demográfiai és pénzügyi szempontból, elsődleges feladata a közeljövőben megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása, importálása lesz – emelte ki Áder János.

A találkozón továbbá kitértek arra is, hogy Magyarország a Hungary Helps Programmal eddig már több alkalommal is segítette Kenyát. Pénzzel, orvosi műszerekkel támogatták a rászorulókat a legszegényebb térségekben, többek között Nairobiban. Megvitatásra került, hogy hazánk újabb projektek elindítását tervezi a szorosabbá váló diplomáciai kapcsolatok mellett.

Végszó

Minden erőfeszítés ellenére a kenyai kormány komoly költségvetési hiánnyal küzd. Az első helyreállító intézkedési csomag is jelentősen növeli az államháztartási hiányt és külföldi kölcsönök felvételére kényszerítette az országot. A külföldi adósság növekedése rövidtávon megnehezítheti az új hitelek felvételét is, ami tovább ronthatja az országban uralkodó negatív helyzetet. ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének előrejelzései azt sugallják, hogy világszerte 83–132 millió emberre növekedhet az alultápláltak száma. Kenya kitettsége a mezőgazdaságnak és a kialakult élelemhiány egy igazán speciális eset, amely háztartások millióinak jövőjét pecsételheti meg, illetve Kenya világgazdaságtól való függőségét is tovább erősíti.

Azóta az is bebizonyosodott, hogy a világjárvány elhúzódik. A kormányoknak és helyi önkormányzatoknak minden erőfeszítésre szüksége van, hogy a társadalom erősen veszélyeztetett tagjait és a gazdaság törékeny ágazatait megvédje és méltányosan ki tudjanak lábalni az imént taglalt negatív spirálból. Mindenesetre látszik, hogy Kenya próbálja kapacitásának határait feszegetve könnyíteni a lakosság terhein, és tovább erősíteni külkapcsolatait, megelőzve egy újabb válsághelyzetet.

Írta: Benczik Veronika

Felhasznált irodalom

1. Európai Parlament [2011]: Az Európai Parlament 2011. szeptember 15.-i állásfoglalása a kelet-afrikai éhínségről
2. Európai Számvevőszék [2020]: A Kenyának nyújtott Uniós fejlesztési támogatások In.: Special Report No. 14/2020
3. Hungary Helps In.: https://hungaryhelps.gov.hu/ Letöltve: 2022.01.23.
4. Joshua Laichena; Evelyne Kihiu; Daniel Omanyo; Rodgers Musamali; Benson Kiriga [2021]: „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya”:  Global Food Security, Letöltve: 2021. 11. 18

5. Máthé László Eduárd [2018]: Kenyai köztársaság üzleti környezetének bemutatása In.: Magyarország Nagykövetsége Kenya, Nairobi In.: http://www.h kik.hu /sites /defa ult/ files/file_uploads/kenya_-_lehetosegek_2018.pdf Letöltve: 2021. 12. 23.
6. MTI [2022]: Áder János a kenyai elnökkel találkozott, budapesti nagykövetséget nyithat az afrikai ország In.: portfolio.hu 2022.01.17.
7. Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.
8. Szűcs Viktória; Szakál Diana; Balázs Bálint; Dudás Gyula [2020]: Az élelmiszer- ellátó rendszer, – a jelen kihívásai és a jövő tervei In.: https://fit4food2030.eu/wp-cont ent/uploads/2020/04/EVIK_2020-1_Article.pdf Letölve: 2021.11.18.

[1] Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.

[2]  Joshua Laichena;  Evelyne Kihiu ; Daniel Omanyo ; Rodgers Musamali ; Benson Kiriga [2021]:  „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya” In.:  Global Food Security Letöltve: 2021. 11. 18

 

Kiemelt kép: Két kenyai nőt láthatunk a képen, akik a tealeveleket takarítják be, ezzel is bizonyítva, hogy a társadalom milyen nagy százaléka függ a mezőgazdaságtól.

Forrás: Neil Palmer In.: CIAT website In.: https://blog.ciat.cgiar.org/author/npalmer/

A Élelmiszerbiztonság és a jólét változása Kenyában a Covid-19 árnyékában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 január 6-án tartott virtuális csúcstalálkozón egyezett meg Scott Morrison ausztrál és Kishida Fumio japán kormányfő országaik védelmi együttműködésének szorosabbra fűzéséről-tudósított az AP. Nyíltan nem jelentették ki, de a megállapodás tartalmából látszik, hogy megkötését a térségben egyre növekvő kínai befolyás indokolta. Japán főleg egy esetleges Tajvan elleni offenzíva és Kína tengeri tevékenysége miatt aggódik, amely saját országának biztonságára is fenyegetést jelenthet.

A megállapodást történelminek is nevezhetjük, hiszen Japán eddig az Egyesült Államokon kívül egyetlen másik országgal sem kötött katonai szerződést. Az egyezmény megkötését több, mint egy éves tárgyalás előzte meg, hogy lehetővé tehessék a szerződő felek számára katonai csapataik egymás területén történő állomásozását és gyakorlatozását.

A Kölcsönös Hozzáférés Egyezménye elnevezésű megállapodás fő célja, hogy biztosítsa az ausztrál hadsereg és a japán önvédelmi erők, vagyis a Jieitai szoros és zökkenőmentes együttműködését védelmi ügyekben. A két ország kooperációját kiterjesztették a kiber-, az űr- és a gazdasági biztonság területére is. A találkozón mind Morrison, mind Kishida kritikával illette Kína az ujgurokkal és más kisebbségekkel szembeni fellépését Hszincsiangban. Észak- Koreával kapcsolatban fenyegetésként merült fel a hiperszónikus rakétával végrehajtott kísérlet. A teszt során a rakéta sikeresen eltalálta 700 kilométeres távolságból a célpontot- nyilatkozta az észak- koreai hírügynökség, a KNCA. 2021 szeptemberében lőtték fel először Észak- Korea keleti partjairól a Hwasong-8 nevű rakétát. A szerződő felek mellett az Egyesült Államok és Kanada is elítélte az újabb rakétakísérleteket.

A szerződő felek véleménye

Kishida az egyezményről azt nyilatkozta, hogy ez egy fordulópont, ami új szintre emeli a két ország közötti védelmi együttműködést.

Yamagami Shingo nagykövet hozzátette: a változó és romló biztonságpolitikai környezetben most az a legfontosabb, hogy Japán és Ausztrália közös egyezményével Kínát az agresszív lépésektől elrettentse.
Morrison meglátása szerint Japán és Ausztrália együttműködésének szorosabbra fűzése az új kihívásokat tartogató környezet kezelése érdekében elengedhetetlen fordulópont nemzetük és lakosságuk megvédése érdekében.

„Japán a legközelebbi partnerünk Ázsiában, ahogy azt különleges stratégiai partnerségünk is jelzi, amely az egyetlen a maga nemében Ausztrália számára. (…) Ez két nagyszerű, a jogállamiság, az emberi jogok, a szabadkereskedelem, valamint a szabad és nyitott indiai-csendes-óceáni térség iránti elkötelezett demokrácia egyenlő partnersége” – összegezte a védelmi paktumot az ausztrál kormányfő az aláírási ceremónián.

Malcolm Davis, az ASPI (Australian Strategic Policy Institute) elemzője kijelentette, hogy a megállapodás felismerte egy szilárd védelmi együttműködés jelentőségét annak érdekében, hogy az egyre agresszívabb kínai jelenlétet megakadályozzák.

Malcolm szerint „Japánnak el kell hagynia a haderő alkotmányos megkötéseit az ország növekvő biztonságpolitikai fenyegetettsége miatt”. Japán 1947-ben született alkotmányának 9. cikkelye kimondja, hogy Japán lemond a háborúindítás jogáról és hadereje is minimális lehet, csupán annyi, ami az önvédelemhez szükséges. Ez a köztudatban Yoshida doktrína néven híresült el. Abe Shinzo, a Liberális Demokrata Párt miniszterelnök-jelöltje igyekezett alkotmánymódosítást eszközölni annak érdekében, hogy a Japán Önvédelmi Erők hatáskörét kiszélesíthesse. Japán számára ez szükséges a megváltozott biztonságpolitikai környezet miatt. Az alkotmány módosítására még nem kerülhetett sor, amiben a közvélemény heves ellenállása meghatározó szerepet játszik.

A legnagyobb feszültségforrás

Tajvan kapcsán folyamatosan nő a feszültség, hiszen a kínai katonai felderítők egyre nagyobb gyakorisággal repülnek az önálló államként funkcionáló Tajvan körül. Az, hogy Tajvan a történelem során elszakadt Kínától, az 1927 és 1949 közt zajló kínai polgárháború következménye. Az elszakadást követően Kína vezetése többször is jelezte igényét, hogy a terület visszafoglalásával egyesítsék az országot. Hszi Csin-Ping még azt is felajánlotta, hogy Tajvan működhetne az „egy ország két rendszer” elv szerint, ezzel megőrizve politikai berendezkedését. Peking békésen kívánná megoldani a helyzetet, azonban tekintettel arra, hogy a tajvaniak csupán 18%-a hajlandó az egyesítésre, ez nem tűnik valószínűnek. Az erőszakos egyesítés is fennáll mint opció a probléma ’megoldására’, a KKP vezetése időnként jelzi is, hogy ha békésen nem sikerül, akkor katonai úton oldják meg az újraegyesítést. Az amerikai érdek ebben a helyzetben Tajvan függetlenségének megőrzése lenne, amely érdekütközés az USA és Kína közt is feszültséget generál.

The Quad, mint alapkő

A paktum a Japán, Ausztrália, India és az Egyesült Államok által létrehozott Négyoldalú Biztonsági Párbeszédre (röviden Négyes) épül. Az országok közötti találkozók 2007-ben kezdődtek, majd 2008-ban megszűntek. A Négyes 2017-ben kezdett újjáéledni a korábban kilépő Ausztrália többoldalú együttműködés megkötése iránti nyitottságával. Az együttműködés célja a szabad indo-csendes-óceáni térség biztosítása. Szintén kimondatlanul megjelenik okként Kína fokozott katonai jelenléte és a tengeri terjeszkedése. Kiemelt cél még emellett az USA további szerepvállalásának biztosítása a térségben, hiszen Amerika a status quo és a nemzetközi rend garantálójaként van jelen. Az újraegyesítést követő első találkozó után Kína rögtön nemtetszését fejezte ki és figyelmeztette a résztvevőket arra, hogy a regionális együttműködésük nem lehet kizáró jellegű, átpolitizált és nem sértheti a kívülálló felek érdekeit. A Négyes jövőjét tekintve feltételezhetjük, hogy Kína tiltakozni fog a rá negatívan ható tevékenységek ellen, ezért nem biztos, hogy ez az együttműködés önmagában befolyásolni tudja Kínát. Visszaszorítása érdekében az országoknak olyan szorosabb, aktívabb fellépésre van szükségük, mint a tárgyalt védelmi megállapodás.

A felélénkült Négyes első személyes találkozóját 2021 őszén az USA fővárosában, Washingtonban tartották. A tárgyaló felek megvitatták a koronavírus, a gazdasági felépülés, a klímaváltozás és a kiber- illetve űrbiztonság területén felmerülő kérdéseket. Terítékre került természetesen Peking kétes tevékenysége is a régióban. Az üléssel kapcsolatban Zhao Lijian, a Kínai Külügyminisztérium szóvivője azt nyilatkozta, hogy a szövetségben résztvevők nem vehetne célba egy nem szerződött harmadik országot és annak tevékenységét.

Joe Biden amerikai elnöknek a 2022 január 21-én tartott online megbeszélés alatt Kishida Fumio japán kormányfő felajánlotta, hogy a Quad országok második személyes találkozóját Japánban tartsák. A közel 80 percig tartó egyeztetés során megegyeztek, hogy az erős japán-amerikai szövetség mellett a hasonló gondolkodású országokkal is el kívánják mélyíteni a kapcsolatot. Ez alatt a Négyes további két tagját értették, akik szintén egy szabad és nyitott indo-csendes-óceáni térség biztosítása mellett kötelezik el magukat. A meghívást Joe Biden elfogadta, így Japán, India, Ausztrália, valamint az USA találkozóját vélhetőleg 2022 első félévében fogják tartani Japánban-nyilatkozta a japán külügyminiszter.

AUKUS megállapodás

Ausztrália a Japánnal megkötött védelmi egyezmény előtt is tett kísérletet biztonságpolitikai helyzetének javítására. 2021 szeptember 15-én Boris Johnson, Joe Biden és Scott Morrison aláírt egy együttes megállapodást, amely kimondta egy hatékony háromoldalú védelmi partnerség, vagyis az AUKUS létrejöttét. Az egyezmény legfontosabb része, hogy segítsenek atomhajtású tengeralattjárókat biztosítani Ausztrália számára. Kimondták emellett, hogy az AUKUS segíteni fog fenntartani a békét a vitatott indo-csendes-óceáni régióban. A megállapodás nemzetközi szinten váratlan volt és az említett térségből megosztott véleményt váltott ki. Egyesek szerint segíthet kezelni Kína katonai fölényét, azonban mások egy konfliktus feléledését tartják elképzelhetőbbnek. Bár a tengeralattjárók nem atommal felszereltek lennének, így is figyelembe kell venni az egyezmény atommentes törekvésekre gyakorolt esetleges hatását.

Japán és Amerika kapcsolatának mélyítése

Az Ausztráliával megkötött védelmi paktum után január 7-én az USA is megszólalt Kína növekedésével és fellépésével kapcsolatban. Japán és Amerika védelmi-, valamint külügyminisztere magas szintű találkozót tartott, amelyet szintén az aggasztó kínai lépések indokoltak. Ezek véleményük szerint megszegik a szabályokon alapuló világrendet és újabb politikai, gazdasági és főként katonai kihívásokat jelentenek a régióban.

Japán alkotmányának 9.cikkelyéből fakadó pacifista önkorlátozás miatt volt szüksége az országnak az USA-val védelmi szerződéseket kötni. 1960-ban kötötték meg az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményt, amely máig érvényben van. A szigetország és a régió számára az amerikai erők nagy jelentőséggel bírnak a biztonság garantálásában. A két ország közötti szövetség 1978-ban adta ki az Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelveit, amelyet 1997-ben és 2015-ben is felülvizsgáltak.

Anthony Blinken amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy új védelmi együttműködésről szóló megállapodás van tervben Japánnal, amely amellett, hogy megerősíti, még új eszközökkel is bővíti a korábbi kooperációt.

A japán külügyminiszer a találkozó után elmondta, hogy az ország növeli védelmi kiadásait és Kishida Fumio tervbe vette japán nemzetvédelmi stratégiájának újragondolását.

Konklúzió

Bár Japán számára az USA még mindig a legfontosabb stratégiai partner biztonságának fenntartásában, láthatjuk, hogy a szigetország igyekszik több oldalról is megszilárdítani védelmét a térségben egyre növekvő Kína ellen. Ennek érdekében már nem csak Amerikával, hanem Ausztráliával is folytat katonai szövetséget. A szigetország biztonságát különösen fenyegeti az egyre agresszívabb kínai jelenlét. A két országnak a Senkaku szigetek hovatartozása kapcsán érdekütközéseik vannak, probléma még az újabb észak-koreai rakétakísérletek és egy esetleges tajvani offenzíva lehetősége. A japán védelempolitika törvényi kereteinek legfontosabb mérföldköve a 2015-ben elfogadott „Béke és Biztonság törvények” elnevezésű törvény csomag volt. Ez az Abe-kormány fontos célkitűzéseit valósította meg a Jieitai mozgásterének növelésével és a védelmi technológiák exportjának lehetőségével. Japán felhatalmazást kapott a kollektív önvédelemre és csapatok külföldi túsz- és krízishelyzetek esetén való bevetésére. A növekvő fenyegetettség miatti újítások mellett szem előtt kell tartani az alkotmány 9. cikkelyének korlátozásait is, amelyek keretek közé szorítják továbbra is a Jieitai fegyveres szerepvállalását a szigorúan önvédelmi célú műveleteken túl.

Egyelőre kérdéses, hogy a közelmúltban kötött védelmi megállapodások mennyire lesznek képesek kordában tartani Kínát, az viszont kijelenthető, hogy ezek az együttműködési kísérletek a jövőre nézve egy komolyabb Kína-ellenes szövetségnek is megágyazhatnak.

Irodalomjegyzék:

• Az Amerikai Egyesült Államok ázsiai kapcsolatai, Szerkesztette HÁDA BÉLA MATURA TAMÁS
• BARTÓK ANDRÁS 2021/02 Japán biztonság és védelempolitikája 1989–2017

Írta: Vida Fanni

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A A japán- ausztrál védelmi megállapodás bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos olyan, napjainkban domináns faktor és tényező determinálja életünket, amely az általános fejlődés révén összetett és absztrakt fogalomkörök részeként jelenik meg, így a hatásmechanizmusok megfelelő megértéséhez célszerű megismerni a kialakuláshoz vezető előzményeket és definiálni az alapvető struktúrákat a legfőbb hajtóerők meghatározásához. Nincs ez másként az űrkutatás biztonságpolitikai vonatkozásait illetően sem, ugyanis egy olyan komplex jelenségkör speciális perspektívájáról van szó, amely bár viszonylag új, jelenleg is formálódó területek fúziójaként jött létre, mégis éppen ezért a kapcsolódó diszciplínák háttérismereteit felhasználva, azokból kiindulva érdemes az új jelenségeket vizsgálni (tekintve, hogy létrejöttük ezen előzmények eredménye is részben). A legfontosabb, operacionalizálható alapfogalmak

A legalapvetőbb emberi struktúra, a civilizáció létrejötte egy fontos attitűdhöz köthető, amely az egyéni mikroszinten valósul meg először, ez pedig a kooperáció. Alapvetően ez a készség ellentmond a természetes kiválasztódásnak, ugyanis az adott egyén a konkurenciájának ad segítséget (amely az adott altruisztikus magatartásformában akár az evolúciós szempontból irracionális önfeláldozás mértékéig is terjedhet). Ennek ellenére a kooperáció, mint közös, esetleg kölcsönös előnyöket eredményező együttműködés a versengő attitűd melletti mintázatként továbbra is fennmaradt, és a történelem során előbbi egyre inkább teret nyert az utóbbival szemben. Emellett pedig mindkét forma esetében felmerült az igény az intézményesített keretek közé szorításra, a közismertebb példákat tekintve kooperáció esetén az Európai Unió alapító szerződései, versengés esetén a Genfi egyezmények jelképezik a legjobban ezen törekvéseket. A kooperációval együtt megjelent a reciprocitás jelensége is, amely a pozitív és negatív interakcióra is érvényesül. A kölcsönösség predikciójával egyfelől a kooperációban való részvétel másik féltől való jóhiszemű elvárása, másfelől a versengés, negatív hatások retorziója is előre kalkulálhatóvá vált. Többek között ennek az alapvető készségnek köszönhető az elrettentési stratégiák sikere, így például a MAD-doktrína, vagyis a nukleáris fegyverek általi kölcsönös megsemmisítés elmélete, amelynek következtében a hidegháborúra visszavezethető szembenállás játékelméleti szempontból elérte Nash-egyensúlyát, ugyanis a résztvevő aktorok se nem alkalmazzák ezen tömegpusztító fegyvereiket, se nem szerelik le őket.

Ez a fajta interdependencia szinte minden makroszintű emberi tevékenységben tetten érhető, éppen ezért a modern, globalizált civilizációnak szinte egyik területe sem értelmezhető egyetlen aktor irányából, mivel az infrastruktúra fejlődésével a kommunikáció tranzakciós költségei minimális szintre redukálódtak, ezért a kölcsönös egymásra hatás soha nem látott intenzitást és mértéket ért el, valamint a tényezők egybefonódásával a kauzalitás elemei sem különíthetőek el minden esetben világosan. Éppen ezért a történelmi távlatokat tekintve ebben a korszakban a leginkább biztosított a kooperációhoz (legtöbb esetben) szükséges kommunikáció lehetősége.

A kooperáció gazdasági hálózata

Az eredeti célja szerint mikroszintű érdekeket kumuláló államok között megvalósuló makroszintű kapcsolat a diplomácia keretein belül kulminálódik. A történelem folyamán pedig az aktorok közötti interakció, ahogy korábban említésre került az attitűdök esetében, hasonló tendenciát mutatva fejlődött a nagyobb kockázatú, de több előnnyel járó kooperáció irányába a versengés (általában kölcsönösen előnytelen) pozíciójából. Ez elsősorban egy nagyobb fenyegetés (például közös ellenség) leküzdésére alakult ki, amire csak az erőforrások összehangolt egyesítésével nyílt lehetőség. A későbbiekben a szűkülő erőforrások kölcsönös megosztása is fontos tényezővé vált, amely az alapvető, országra jellemző adottságok felhasználásával és az így szerzett abszolút és komparatív előnyök által okozott differenciáknak köszönhetően alakulhatott ki a nemzetközi kereskedelem mai formája is. A több termelési tényezőt érintően fellépő előnyök (Heckscher-Ohlin-modell) általában különleges mértékű tényezőellátottságnak köszönhetően lépnek fel, az adott ország ennek tekintetében szakosodik (Rybczynski-tétel). Így tehát kialakult az országok termelési specializációjával a nemzetközi szintű kooperáció gazdasági területen, elsősorban a piaci folyamatoknak köszönhetően, ám az együttműködések legmagasabb fokozatai nem valósulhatnának meg a gazdaságdiplomácia hatékony működése nélkül. Erre a gazdasági struktúrára (a globalizációs összefonódásoknak, feldarabolt termelési folyamatnak, tényezőáramlásnak köszönhetően különösen) is igaz a már MAD-doktrína esetében megállapított államközi interdependencia. A nukleáris fegyverek birtoklásából fakadó helyzettel ellentétben itt a kölcsönös függőség nem csak következmény, hanem ok is, az erőforrások, képességek és kapacitások egyenlőtlen eloszlása miatt. Azonban a gazdasági libertarianizmus által is központi erőként számontartott piaci folyamatok volatilitása mellett szintén törekvés alakult ki a keretek strukturálására. A Kereskedelmi Világszervezet megalapításával magas szintű intézményi hátteret sikerült biztosítani, amely a befektetők és kereskedők számára elsődleges fontosságú hitelességet és biztonságot garantálja. Alapelvei között és működése során is lényeges szerepet játszik a már említett, kooperációhoz tartozó jelenség, a reciprocitás, amely jelen esetben a kereskedelmi egyezmények kölcsönös érvényességét biztosítja, ezáltal negatív és pozitív irányba is a döntések minden aktorra hatnak (tovább erősítve az interdependenciát).

A kooperáció jogi vetületei

A nemzetközi kooperáció másik fontos területe a jog, amely területen hozott szerződések formáját, kölcsönös végrehajtását szintén szabályozott struktúra biztosítja, melynek alapját az 1969. évi bécsi egyezmény adja. Minden nemzetközi szerződés a kooperáció újabb elemét szabályozza, amely a diplomáciai érdekszövetségekhez hasonlóan, tartalmát illetően egyfajta fejlődési utat járt be. A teljesítéssel megszűnő szerződések, az eleve létező jogrendet nem befolyásoló egyezmények az első katonai szövetségekhez hasonlóan az adott tevékenység gyakorlati megvalósulásához adtak keretet. Ezzel szemben a kooperáció mind nemzetközi szervezetek, mind nemzetközi szerződések terén hosszabb távra ható, belső jogot is determináló, absztrakt célokat kitűző folyamattá finomodott. Ez a normakodifikáció az együttműködés mellett a kölcsönösséget (reciprocitás) és a kölcsönös függőséget (interdependencia) is megszilárdította a jogelvek terén szakmai és általános szinten is.

Az űr felfedezésének hatása az öt fő biztonságpolitikai szektorra

Az űr felfedezésével új tér nyílt elméleti és valóságos síkon is, amelyben minden eddiginél jobban összefonódtak a különféle területek, egyben a lehető legszélsőségesebb módon nyilvánvalóvá téve az eltérő folyamatok szerteágazó hatáskövetkezményeit és a nemzetek közötti interdependenciát. Kiválóan szemlélteti ezt a biztonságpolitika koppenhágai iskolájának egyik legfontosabb képviselőjének, Barry Buzan öt szektor elméletének a NATO által 2019-ben ötödik hadszíntérként elismert űrre való ráillesztése. Az elmélet által azonosított legfontosabb területek (katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti) közül nem mindegyik jelenik meg az eredeti elgondolás szerinti fenyegetésként az űrben, viszont jelentős hatást tesznek rájuk az ott zajló folyamatok.

Gazdaságilag egy konzisztensen növekvő jelenség, a közel 447 milliárd amerikai dollárnak megfelelő forgalmat lebonyolító űripar épült ki a folyamat részeként. Alacsony nyersanyag-, de erősen tőkeigényű ágazatként a K+F szektorral szorosan együttműködve olyan tudásalapú ipar jött így létre, amely magas hozzáadott értékkel bír. Ezen tulajdonságainak köszönhetően az olyan, természeti erőforrásokban szegény, de tudományos potenciállal bíró országok számára is kedvező lehet az űrszektor támogatása, mint Magyarország.

Társadalmi szempontból globális szinten a tudományos és technikai fejlődés katalizálása köthető az űr meghódításához, amelynek köszönhetően nem csak a csúcstechnológia, hanem a hétköznapi élet területén is hasznosítható találmányok születtek. Emellett pedig számos olyan kísérlet vált elvégezhetővé, amelyhez megfelelő körülményeket csak az űr szolgáltat. Ezek közé tartoznak többek között a magyar cégek által az Európai Űrügynökség Columbus laborjában elvégzett gyógyszerkémiai kísérletek is.

Politikai perspektívából egy adott ország megítélésén javíthat, presztízsét növeli az űrkutatásban való részvétel, amely mind belföldön, mind külföldön legitimációs politikai tőkét jelenthet. A kooperatív magatartás bizalomra adhat okot más területeken való együttműködéshez, a hazai innovációk pedig a külföldi befektetők figyelmét is felkelthetik, elősegítve az ország gazdasági, tudományos kapcsolatrendszerének bővülését, mélyülését.

A környezeti szektort vizsgálva az olyan közvetlen hatások mellett, mint a műholdas időjáráselőrejelzés, természeti katasztrófák esetén kulcsfontosságú információk szerzése, a környezetvédelemhez leginkább szükséges nemzetközi együttműködéshez nyújthat precedenst az űrben megvalósuló kooperáció.

Katonailag az űr műveleti terület, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogelvek az Antarktiszhoz hasonló védelmi státuszt kívánnak garantálni, így a szabad kutatáshoz való jog, a békés célú felhasználás játszik központi szerepet. Bár hasonlóan az említett kontinenshez, jelenlegi ismereteink szerint ez is a terra nullius kategóriájába tartozik, mégsem érvényesíthető rajta területszerzési jogcím a nemzetek közös megállapodása alapján. A fundamentális elveket rögzítő, 1967-ben életbe lépő Világűrszerződés ugyan korlátozza a katonai tevékenységeket, azonban nem tiltja teljesen. Bár ezek a fejlesztések a legtitkosabbak közé tartoznak, mégis egyre inkább azonosíthatóak az űrhadviselés területei. Így megkülönböztethető a csapásmérés iránya alapján földi célok, űrcélok elleni űrfegyverzet (előbbi kategóriába a kinetikus bombázás, utóbbiba a műholdelhárító űreszközök tartoznak), míg egyelőre nagyobb nyilvánosságot kapnak a földi és légi indítású, űrcélok elleni fegyverek (így például a 2021 novemberében tesztelt orosz műholdelhárító rakéta, és a Reagan elnök által kezdeményezett, Csillagháborús tervként elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezés). Emellett pedig különösen is fontosak a földi harctevékenység szempontjából a katonai távközlési űreszközök, kémműholdak, amelyek felderítésre, csapatkoordinációra és elektronikai hadviselésre egyaránt alkalmasak.

Emellett számos olyan funkció jöhet létre az űrkutatás során, amely jelenleg csupán predikcióként érvényesül, azonban megvalósulása esetén átfogó hatásokkal járna. Ilyen például a Holdon lévő erőforrások felhasználása, mint gazdasági és környezeti potenciál növelése. Jelenleg többek között a Lunar Resources vállalat fejleszt telepíthető kohót, amellyel elektrolízis során kinyerhetővé válhatnának a holdi regolitrétegből a különféle fémek. Egy bolygó terraformálása, kolonizálása, esetleg egy idegen civilizáció felfedezése pedig minden területet érintő, történelmi változásokat hozna el.

Összességében az űrtevékenység összetett módon ötvözi a különféle területek legfontosabb eredményeit, így az itt létrejövő kooperáció egyúttal mindegyik partikuláris egységre visszahat.

Az űrtevékenység kapcsolati evolúciója

Az űr felhasználását illetően a nemzetek újrakezdték a számos területen már érvényesült kapcsolati evolúció folyamatát, amely gyorsabb ütemben zajlik, mint a többi, precedensértékű esetben. Először itt is a versengés vált meghatározó attitűddé, a hidegháború űrversenye során csak a két nagyhatalom rendelkezett ahhoz elegendő erőforrásokkal, hogy érdemi előrelépést tudjanak elérni, bár nyilvánvalóan szövetségeseik is igyekeztek saját űrprogramjaikkal a fejlődés útjára lépni. A verseny éles bipolarizáltságát jól jelzi, hogy a szovjet segítségnek köszönhetően afgán ember előbb jutott az űrbe (Abdul Ahad Momand, 1988), mint brit (Helen Sharman, 1991), aki szintén szovjet technikai támogatással, egy Szojuz űrhajóval érkezett a Mir űrállomásra. Ez a fajta dualitás a technológiák nagyobb hozzáférhetősége által a 21. századra átalakult egy multipoláris versennyé, amelybe egyre több állam igyekszik bekapcsolódni. Az űrtevékenység azonban a végtelen űr illúziója ellenére komoly korlátokkal bír, így például a műholdak kedvező keringési pályához szükséges magassági övezete is befolyásoló, valamint a kommunikációs frekvenciák is fizikailag egyre inkább megtelnek. Emellett pedig a csupán 5-15 éves működési időtartammal bíró eszközöket igyekeznek olyan programozással ellátni, amely a kijelölt idő után pályaelhagyási manőverre kényszerítve elégeti az eszközt a Föld légkörében, de ez a vertikális pályakeresztezés és az esetleges diszfunkciók kockáztatják a más eszközökkel való ütközést, vagy űrszemét képződését. A műholdak felbocsátása terén az 1400 ilyen űreszközt indító 2021-es év rendelkezik a legmagasabb számmal az eddigi évekhez képest. 2021 szeptemberében 7941 műhold állt keringési pályán, aminek a mértéke valószínűleg továbbra is nőni fog egyre nagyobb intenzitással. Az űrverseny tehát a hidegháborús szembenállás propagandaeszközéből most egy olyan végletekig menő versenyfutássá válik, amely a fizikailag fennmaradó egyre kisebb betöltetlen űrért folyik a bolygónk körüli pályákon. Ebből is látható, hogy ez a helyzet egy zéróösszegű játékelméleti szituáció, amely tovább növeli az országok űr jellegéből adódó kölcsönös egymásrautaltságát. Bármilyen űrtevékenység ugyanis kihatással van a többi, pályán álló űreszközre, valamint a keringésből adódóan a politikai határoktól függetlenül a Föld bármely pontjára. Így elég lehet akár egy jelentősebb műholdütközés, amely elindítja a Kessler-szindrómát, amely során az ütközésből származó roncsdarabok további űreszközökbe csapódva láncreakciót indítanának el, amely során a teljes keringési zóna egy hatalmas roncsmezővé válva űrháborúhoz hasonló következményeket okozva (távközlési infrastruktúra szétesése, informatikai rendszerek megsemmisülése) ellehetetlenítené újabb műholdak és kutatómissziók indítását. Bár a nanoműholdak alkalmazása viszonylagos megoldást jelenthet a problémára, az űr természete által okozott interdependencia továbbra is jelen fog maradni. A jelenlegi tendenciák mellett (növekvő űreszköz-felbocsátás, becslések szerinti 1365000 darab 1 cm-nél nagyobb űrszemét keringése) egyre nagyobb esélye van egy hasonló krízishelyzetnek. Ezen kockázatok, és a zéróösszegű természete miatt az űrkooperáció szüksége minden eddigi mértéknél nagyobb, így többek között az űrdiplomácia feladatává válik a kapcsolódó együttműködés megteremtése. Megállapítható tehát, hogy Barry Buzan öt szektor elméletében a környezeten belül az űrnek kiemelt szerepe van (ha esetleg nem alkot már önmagában egy hatodik szektort) a nonkonvencionális biztonságpolitikai fenyegetések között, tekintve az olyan lehetséges, a bolygó egészére kiható következményű eseményeket, mint például az űrháború, kollektív űrkatasztrófa, vagy akár (kis valószínűségű) végzetes meteorbecsapódás, idegen faj támadása.

A kooperáció jogi alapjait jelentő, az űr békés felhasználásának kereteit meghatározó öt fő nemzetközi szerződés mellett célirányos, multilaterális egyezmények is kialakulóban vannak, így például a (többek között az űrszeméttel kapcsolatban is) további fontos megállapodásokat tartalmazó, 2020-ban aláírt Artemis-egyezmény.

Nemzetközi szervezeteket tekintve a kollektív integrációhoz szükséges globális intézmény még nem valósult meg, egyelőre a kooperációs fókusz regionális szinten van, amelyre kiváló példa az Európai Űrügynökség működése. Az intézményi keretek lehetőséget adnak a tagsági erőforrások (különös tekintettel a szellemi tőkére) hatékony egyesítésére, amely olyan programok létrehozására használhatóak fel, mint például a GALILEO, amely polgári funkciója mellett kettős felhasználású eszközrendszer, ugyanis a NATO informatikai rendszeréhez integrálhatóvá tételével sikerülhetne elérni az interoperabilitás képességét, így jutva további biztonságpolitikai szempontból kulcsfontosságú képességhez.

Bár kiváló űrkutatási együttműködések alakultak az évek során, a teljes, kollektív kooperáció még nem alakult ki. A földi geopolitika érdekellentéteinek űrbe való projektálódásának példája a 2011-es amerikai Wolf-féle módosítás, amely jogi úton zárta el Kínát az űrkooperációtól, aminek egyik következménye, hogy a Nemzetközi Űrállomás helyett saját, várhatóan idén teljesen elkészülő űrállomást épít Kína, amely újra a versengés felé húzhatja vissza a kapcsolati attitűdöket, egyben csökkentve az űrtevékenységek transzparenciáját. A folyamatot nehezíti, hogy a tudományos kutatás integrálása a földi körülmények között is számos kérdést vet fel.

A tudományos kutatás szabályozása, az ezt érintő kooperáció megvalósítási kérdései

A kooperatív struktúra tehát egy viszonylag általánosítható folyamatként leírható, amelyben a gazdasági, politikai, katonai érdekeket a (politika, de leginkább a) (szak)diplomácia eszközeivel egyeztetve az együttműködés kereteit jogi formába öntik a nemzetek. Kérdéssé válik azonban, hogy a tudomány területén szükséges-e ezt a mechanizmust alkalmazni. Bár a K+F szektor egy része világviszonylatban kifejezetten állami irányítás és támogatás alatt áll, így a jól körülhatárolható nemzeti érdekek közvetítésére szolgálhat a tudománydiplomácia, mégis a multinacionális vállalatok saját fejlesztései esetén nem egyértelmű ezen folyamatok kezelése. Újabb kérdést vet fel, hogy valóban szükséges-e állami keretek között maradnia ezen tevékenységeknek, vagy a tudomány jellegéből adódóan minél liberalizáltabb formában, széles kör számára kell elérhetővé tenni az elért eredményeket és (piaci ellentételezés mellett) a kifejlesztett termékeket. A tudományos és gazdasági tér ilyen jellegű összefonódása kockáztatja azt, hogy a kutatások csupán profitorientált stratégiák és nem az emberiség szolgálata mentén szerveződnek, mindamellett sok esetben több lehetőséget, erőforrást nyújtanak, mint az állami megrendelések. A koronavírus elleni védőoltások tekintetében különösen is megfigyelhetővé váltak ezen új típusú kérdéskörök, amelyek kezelése végül az egész világra befolyást tett. Így például a New York-i székhelyű, de 35 különböző helyszínen található alvállalati lánccal rendelkező Pfizer multinacionális gyógyszervállalat kooperációja a Mainz-i székhelyű, német BioNTech vállalattal egy többnemzetiségű kutatócsoport fejlesztése nyomán eredményezett vakcinát. Ilyenkor nem határolható le nemzeti szinten a találmány, szemben a másik, állami hátterű folyamattal, amely például a Szputnyik-vakcina létrehozása esetén valósult meg, amelyet az orosz egészségügyi minisztérium alá tartozó Gamaleya Kutatóintézet fejlesztett ki. Kérdés tehát, hogy az innovációkhoz a nemzeti, vagy a globális út vezet sikeresebben, azonban valószínűsíthető, hogy a csupán piaci alapú kutatás a hadiiparban is hasznosítható fejlesztések területén komoly kockázatokat rejthet magában. Éppen ezért szükséges a megfelelő előzetes strukturálás a közös, nemzetközi haditechnikai fejlesztések esetében (amelyre kiváló példa a Panavia Tornado, és az Eurofighter Typhoon projektje), valamint a pontos jogi keretezés a katonai célú állami megrendelések esetén. A szigorú kontroll mellett azonban a transz-, illetve multinacionális cégek esetében az állami kutatásokhoz képest hatványozottan áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat lehetősége, a nehezebb ellenőrizhetőség, nagyszámú (többnemzetiségű) munkavállaló esetében nagyobb a valószínűsége a hírszerzés tevékenységének az érzékeny adatok és fejlesztések megszerzésének terén. Éppen ezért érdekes a kialakuló tendencia az űripar privatizálódása terén. Tekintve, hogy amennyiben maguk az űrhadviselési innovációk állami kutatások mentén születnek is, egyre inkább úgy tűnik, hogy ilyen finanszírozással nem gazdaságos magas szintű gyártókapacitást fenntartani, költséghatékonyabb azokat az erre szakosodott nagyvállalatokkal kötött szerződések keretében legyártani. Így azonban hiába a körültekintő kutatási eljárás, ugyanúgy a nemzetbiztonsági kockázatot magában rejtő, nem nemzeti, hanem piaci érdekek mentén működő cégektől függ az adott haditechnikai képesség. Éppen ezért háborús körülmények között szintén kérdésessé válna, hogy bizonyos országok területi elv mentén erőszakos privatizációt alkalmazva, a jogi kereteket felülírva kisajátítanák-e az adott vállalatot, amelynek gyártókapacitása belföldön, eredeti vezetése viszont külföldön található. Az állami és a magánszektor saját (aktorai közötti kooperációs) tevékenysége mellett harmadik út lehet az államközi együttműködés nemzetközi szerződés, vagy szervezet által. A nemzetközi kooperáció ezen formája a már említett hadiipari fejlesztések területén megvalósult, jelentős mértékben a közös regionális érdekeknek köszönhetően, azonban a globális társadalmi érdekek mentén (a számos norma és jogelvalkotás mellett, mint amelyek közé tartoznak a környezetvédelmi szerződések) a koronavírus járvány idején például nem sikerült ennyire összehangolt együttműködést elérni vakcinafejlesztést illetően. Bár kialakult törekvés a kutatások egységesítésére (a Nemzetközi Vakcinaintézet formájában), a kutatások nem egy közös nemzetközi projekt, hanem a piaci folyamatok mentén szerveződtek, így az Egészségügyi Világszervezet inkább csak a szükséges kereteket teremtette meg és ellenőrizte. Politikai filozófia kérdéskörébe tartozik, hogy a gazdasági-tudományos élet szabályozása, inkább ezt a többek között WTO által is gyakorolt liberalizációs trendet kövesse, amely során az államok, nemzetközi szervezetek csupán a versenyhez létfontosságú struktúrákat biztosítják, vagy állami ellenőrzés melletti nemzetközi együttműködés a gyümölcsözőbb. További kérdés, hogy ezen a téren létrejön-e a versengésből kooperációvá fejlődés folyamata, illetve ezen részjelenségek hogyan hierarchizálódnak (például a leány- és anyavállalat közötti kooperáció a többi vállalattal szembeni verseny érdekében, a magán és állami szféra kooperációja, vagy versenye a magasabb szerveződési szint).

Az űrdiplomácia fúziós jelentősége, civilizációs fejlődésben játszott szerepe

Az űrtevékenység a mindenkori tudományos, gazdasági, katonai és egyéb területek legfrissebb eredményeinek kumulációjaként nyilvánul meg. Éppen ezért az űrdiplomácia segítségével itt megvalósuló kooperáció a földi együttműködés számára is alapot adhat, felismerve ezen attitűdnek a versengéssel szembeni előnyét, az interdependencia reciprocitív intézkedésekkel való produktív folyamattá tételét. Történelmi távlatokat tekintve a civilizáció kollektív fejlődéséhez belső rendszerének integrációja szükséges, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi faj a saját érdekeit is egységesen képviselhesse a csillagközi kommunikációban.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Nemzetközi kooperáció evolúciójának és lehetőségeinek vizsgálata az űrdiplomácia tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Egyesült Államok és Kína közötti nagyhatalmi verseny erősödése meghatározza az ázsiai regionális rend jövőjét. Ahogy Kína egyre több képességre tett szert, egyre agresszívebbé vált nemzeti érdekeinek érvényesítése terén, miközben az Egyesült Államok határozottan a stratégiai verseny és konfrontáció felé mozdult el. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok veszélyeztethetik a regionális stabilitást, valamint megakadályozhatják a hatékony együttműködést a biztonság, a kereskedelem, a technológia, az energia és a környezetvédelem területén.

Dél-Korea egyike azon kevés ázsiai országoknak, amelyek hosszú távú történelmi kapcsolatokat ápolnak Kínával, valamint kulcsfontosságú partnere az Egyesült Államoknak. Ahogy az USA-Kína verseny fokozódik és meghatározó kereskedelmi és technológiai területekre terjed át, ez a kétoldalú kapcsolatrendszer óriási feladatot és kihívást állít Dél-Korea elé. Szöul és Washington a Biden-kormányzat alatt újra szilárd alapokra helyezhette szövetségi kapcsolatait, azonban a Mun Dzsein-kormány továbbra is szívélyes kapcsolatokat ápol Pekinggel, ami kétségeket kelt azzal kapcsolatban, hogy Szöul mennyire kész együttműködni Washingtonnal az indiai-csendes-óceáni térségben.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea közös nyilatkozata, amelyet Mun Dzsein elnök 2021. májusi fehér házi látogatása során adtak ki, eloszlatott minden félelmet, miszerint a két ország kapcsolata elhidegült volna. Miután kezdetben kerülte az indiai-csendes-óceáni narratívát, Szöul eddigi legvilágosabb kiállását tette egy olyan indiai-csendes-óceáni térség mellett, amely inkluzív, szabad és nyitott. Tekintettel arra a tényre, hogy a dél-koreai Mun Dzsein kormány korábban soha nem fejezte ki hathatós támogatását az Egyesült Államok indiai-csendes-óceáni stratégiája mellett, illetve nem volt vele komolyabb mértékben együttműködő, a 2021. májusi Mun-Biden csúcstalálkozón elért megállapodás meglepően kimagasló volt. Az Amerikai Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság vezetőinek együttes nyilatkozata kimondja, hogy a két országnak közös elképzelése van egy olyan régióról, amelyet a demokratikus normák, az emberi jogok és a jogállamiság szabályoz belföldön és külföldön egyaránt. Konkrétan azzal, hogy kijelentették, az Egyesült Államok és Dél-Korea kapcsolatának jelentősége messze túlmutat a Koreai-félszigeten, a két vezető megállapodott országaik földrajzi hatókörének, szerepének és napirendjének kiterjesztésében, regionális és globális szinten is. A közös nyilatkozatban említésre került a Tajvani-szoros is, amely olyan kényes téma, melyet a dél-koreai kormány általában elkerül Kínával szemben. Gazdasági szempontból a két kormány megállapodott abban, hogy megerősítik az ellátási lánc ellenálló képességét, különösen a félvezetők és az akkumulátorok területén. Az, hogy a Samsung 2021. elején 17 milliárd dolláros félvezető üzemet hozott létre Texasban, jelentős lépés volt ebbe az irányba.

Dél-Koreának ugyanakkor meg kell birkóznia egy olyan Kínával, amelynek befolyása folyamatosan nő. Ennek eredményeként Szöul nem akarja gyengíteni kapcsolatait Pekinggel, még akkor sem, ha ez az USA által vezetett regionális kezdeményezésekben és a koalícióalakításban való részvételének elhalasztását jelenti. Mun Dzsein elnök vonakodásának oka részben az a félelem, hogy Peking gazdasági kényszerítő eszközöket fog alkalmazni a dél-koreai gazdaság ellen. Kína Dél-Korea messze legnagyobb kereskedelmi partnere. 2019-ben Dél-Korea exportbevételének 25 százaléka, importjának pedig 21 százaléka származott Kínából és ezt a gazdasági befolyást Kína tetszése szerint ki tudja használni. Ezért a Mun-kormányzatnak van oka félni a kínai beavatkozástól.

2016-ban az Egyesült Államok és Dél-Korea bejelentette döntését egy végfázisú nagy magassági területvédelmi rakétavédelmi rendszer (THAAD) Dél-Koreába való telepítéséről. Míg az Egyesült Államok és Dél-Korea az Észak-Korea elleni védelem megerősítésének eszközével indokolta ezt a döntést, Kína tiltakozott annak alkalmazása ellen, mert aggodalmát fejezte ki, hogy a THAAD nyomon tudja követni Kína rakéta tevékenységét is. Kína válaszul gazdaságilag kényszerítő eszközöket alkalmazott Dél-Korea ellen: szigorúan korlátozta a Dél-Koreába irányuló kínai turizmust, megtiltotta egyes dél-koreai termékek Kínában történő értékesítését, bezárt számos Lotte Mart üzletet és korlátozta a dél-koreai szórakoztató szektor bejutását a kínai piacra. Dél-Korea azt az utat választja, amelyről úgy érzi, hogy az érdekeinek legjobban megfelel. Ez azt is jelenti, hogy lazít olyan, az Egyesült Államokkal kötött erős biztonsági szövetségi témákban, amelyek nem kapcsolódnak a Koreai-félszigethez vagy Északkelet-Ázsiához, mindeközben megőrizve így gazdasági kapcsolatait Kínával.

Kína számára Dél-Korea nehezítő tényező lehet abban, hogy megszerezze a vezető szerepet Északkelet-Ázsiában. Regionális stratégiájában Dél-Koreának kiemelkedően fontos helye van, mivel meghatározó szereplője az Egyesült Államok szövetségi rendszerének, központi szerepe van az észak-koreai kérdésekben, valamint földrajzi közelsége és gazdasági dinamizmusa nagy jelentőséggel bír Kína számára. Stratégiáját az a vágy vezérli, hogy gyengítse Washington szövetségi kapcsolatait, ezzel növelve Peking befolyását a Koreai-félsziget ügyeiben, beleértve az észak-koreai atomfegyver-leszerelést, illetve alkalmassá tegye a régiót érdekeinek támogatására és kiszolgálására. Peking Szöult az Egyesült Államok szövetségi hálózatának leggyengébb láncszemének tartja, tekintettel a két ország történelmi kapcsolataira és Dél-Korea Kínához való alkalmazkodására, szemben más regionális szereplőkkel, mint például Japán, amelyre Kína hosszú távú biztonsági fenyegetésként tekint.

Kína hosszú távon is jelentős szerepet fog játszani egy lehetséges koreai békerendszer kialakításában. Ennek eredményeként számos magas szintű találkozó zajlott kínai és dél-koreai tisztviselők között. 2021 decemberében a Kínai Kommunista Párt egy magas rangú politikai bizottsági tagja és Dél-Korea nemzetbiztonsági tanácsadója között került sor egy megbeszélésre, mely során a koreai háborút esetlegesen lezáró nyilatkozatról tárgyaltak. A Mun-adminisztráció azon szándéka, hogy hivatalosan is véget vessen a koreai háborúnak Észak-Koreával, Kína határozott támogatását igényli. Mun Dzsein a 70 éve tartó koreai háború befejezését hirdeti, mint Észak-Korea atomfegyver-mentesítésének kiindulópontja. A Mun-kormányzat számára a közelgő olimpia lehetőséget kínál a Korea-közi párbeszéd felélesztésére, hasonlóan a 2018-as phenjani téli olimpiához, amely három Korea-közi csúcstalálkozóhoz vezetett. Mivel Kína a koreai háború egyik meghatározó résztvevője volt, a Mun-adminisztráció reméli, hogy meg tudja szerezni Kína hathatós támogatását a Koreai-félsziget békéjéhez. Kontraproduktív lenne, ha bojkottálnák az olimpiát, miközben a háború végének kinyilvánítására törekszenek. Ennek eredményeképpen nem lehet meglepő Szöul azon döntése, hogy nem támogatta Washingtont a pekingi téli olimpia elleni diplomáciai bojkottjában.

Mun Dzsein dél-koreai elnök és kormánya azonban továbbra is néma marad Észak-Koreával kapcsolatban az emberi jogok megsértését illetően, szem előtt tartva Peking Phenjannal való viszonyát, valamint saját országának Phenjannal fennálló bonyolult kapcsolatait. A Mun Dzsein kormány inkább elhalasztja az emberi jogok megvitatását Észak-Koreával kapcsolatban, addig amíg a nukleáris kérdés meg nem oldódik. Mint Ázsia egyik legaktívabb demokráciája, nem adhatja fel alapvető demokrácia és szabadságeszméit, mivel ezek az alapelvek biztosítják azt, hogy Dél-Korea ne kerüljön Kína befolyási övezetébe.

Az új dél-koreai kormánynak folytatnia kell majd az USA-Kína versengésben való eligazodás fáradságos munkáját. Attól függően, hogy ki nyeri meg a 2022. márciusi dél-koreai elnökválasztást, várhatóan Peking és Washington között egyensúlyozó stratégia fog kialakulni. Egy semlegesebb álláspont az indiai-csendes-óceáni térségben viszont nem fogja garantálni azt, hogy Kína a jövőben ne ássa alá Szöul regionális érdekeit. Szöulnak továbbra is kapcsolatokat kell létesítenie más amerikai szövetségesekkel saját érdekeinek biztosítása céljából, még akkor is, ha jelenlegi kapcsolatait igyekszik fenntartani Kínával.

A közelgő, 2022. március 9-re tervezett dél-koreai elnökválasztás kimenetele a belpolitikai helyzetet tekintve megjósolhatatlan. Noha Mun némi befolyásra tett szert az Egyesült Államoknál azáltal, hogy jobban részt vett az indai-csendes-óceáni stratégiájában, Mun pártja, a Koreai Demokrata Párt Lee Jae-myungot választotta elnökjelöltjének, aki Észak-Koreával és Kínával előzékenyebb, míg eközben külpolitikai álláspontját egyesek Amerika- és Japán-ellenesnek minősítik. Továbbá elemzők azt várják, hogy folytatja a Mun-adminisztráció külpolitikáját és a diplomáciájával kapcsolatban a pragmatikus megközelítést hangsúlyozza. Ez arra utal, hogy Lee Munhoz hasonlóan tartózkodhat attól, hogy Washington és Peking között állást foglaljon. Lee egyúttal ellenzi az Egyesült Államokkal és Japánnal való háromoldalú szövetség létrehozását, amelyet veszélyesnek tart és megkérdőjelezi Tokió megbízhatóságát. A másik oldal a konzervatív Yoon Suk-yeolt indítja, aki határozottabb álláspontot képviselne Kínával szemben és külpolitikájában nagyobb hangsúlyt fektetne az emberi jogokra. Yoon hangsúlyozta az Egyesült Államok szövetségének fontosságát Szöul nemzetbiztonsága, valamint az együttműködés tágabb területei, köztük a technológiai és éghajlati kérdések szempontjából. A közelmúltban amerikai tisztviselőkkel tartott találkozóján Yoon reményét fejezte ki a szövetség kiterjesztésével kapcsolatban, és javasolta, hogy Szöul aktív résztvevője legyen a demokrácia, az emberi jogok és a szabályokon alapuló nemzetközi értékeket osztó országok globális koalíciójának létrehozására irányuló erőfeszítéseknek.

A közelmúlt legfontosabb katonai és biztonsági fejlesztései, mint például a hazai Hyunmoo 4-4 tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta (SLBM), majd később a Nuri űrhordozórakéta tesztelése hatással lesznek a dél-koreai szövetségre. A Nuri-t új generációs kis katonai műholdak és csillagképek fellövésére fogják használni, hogy fokozzák a jövőbeli háborús felkészültséget. Ezekkel az előrelépésekkel a dél-koreai hadsereg autonómabb szerepet tud majd játszani egy esetleges Kína és Észak-Korea elleni, közös dél-koreai-amerikai védekezésben. Az Egyesült Államokkal kötött szövetség továbbra is Dél-Korea katonai stratégiájának sarokköve marad, de azon belül kisebb szerepet fog játszani.

A 2022-es dél-koreai elnökválasztás kimenetele meghatározó lesz mind Dél-Korea, mind a régió jövője számára, kritikus jelentőséggel bír a nagyhatalmakra nézve is. A Biden-kormány reméli, hogy Dél-Korea új elnöke döntő szerepet fog betölteni annak Kína elleni külpolitikai programjának támogatásában, míg a Hszi Csin-ping-adminisztáció egy külpolitikában semlegesebb állaspontot képviselő vezetést látna szívesen.

Írta: Pál Balázs

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Dél-Korea helyzete az USA és Kína közötti rivalizálásban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A hibrid fenyegetés, illetve a hibrid hadviselés mint jelenség különösen a Krím-félsziget 2014-es annektálását követően ivódott be a köztudatba és vált azóta az egyik legtöbbet emlegetett 21. századi biztonsági kihívássá, mely kihívással természetesen a NATO tagállamainak is szembe kell nézni. A tagoknak a Washingtoni Szerződés 3. cikkére alapozva, külön-külön, valamint a tagállamok közötti együttműködés révén is ki kell alakítani a hibrid fenyegetések elleni megfelelő védelmi képességeket.

Ezen védelmi képességek kialakítása jelenleg is folyamatban van, és mivel a NATO által 2020 novemberében kiadott, NATO 2030: United for a New Era elnevezésű szakértői jelentésben is hangsúlyosan szerepel a hibrid fenyegetések problémaköre, joggal feltételezhető, hogy a szervezet következő, immáron nyolcadik stratégiai koncepciójában is kiemelt jelentőséggel szerepel majd. Ezt erősítik a napjainkban egyre inkább válságossá váló NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának fejleményei, valamint az olyan események is, mint a lengyel-fehérorosz határon tapasztalt migránsokkal kapcsolatos válság. Mielőtt azonban mélyebben belemennénk napjaink tényleges eseményeibe, érdemes néhány szót szólni magáról a hibrid fenyegetés jelenségéről.

Hibrid fenyegetés és hadviselés

A hibrid fenyegetés fogalma nem állandó, folyamatosan változik, ennek ellenére a leghelytállóbb meghatározás talán az, hogy a hibrid fenyegetés olyan állami vagy nem állami szereplők által végrehajtott cselekményre utal, amelynek célja, hogy nyílt, illetve burkolt katonai és nem katonai eszközök kombinálásával gyengítse, alássa a célpont belső stabilitását. A hibrid jellegű fenyegetések tehát felforgató tevékenységeknek, valamint hagyományos és nem hagyományos módszereknek az egyvelege, mely során a hangsúly a szemben álló fél sebezhető pontjainak kihasználásán, illetve a döntési mechanizmus akadályozásán, lassításán van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a hibrid tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt maradnak. A hibrid fenyegetés akkor válik hibrid hadviseléssé, amikor a felforgató tevékenység fegyveres konfliktussal is párosul.[1]

A hibrid tevékenységek megjelenése és felértékelődése

A napjainkban hibrid hadviselésnek nevezett jelenség eredetéről, hátteréről folyamatos szakértői vita folyik, ugyanis nincs egységes vélemény arra vonatkozóan, hogy mikor és miképp alakult ki ez a hadviselési modell. A legtöbb szakértő egy teljesen új, Oroszország által kifejlesztett hadviselési modellről beszél, melyet a 2014-es ukrajnai események során alkalmaztak először, ezzel szemben viszont sok szakértő, például Porkoláb Imre is úgy vélekedik, hogy a hibrid hadviselés kialakulása valójában az irreguláris hadviselés hosszú időre visszanyúló és azóta is tartó folyamatos fejlődésének egy újabb állomása.

Akárhogy is vélekednek a szakértők a jelenség hátteréről, vitathatatlan tény, hogy 2014 óta jelentősen felértékelődött a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés szerepe. Ehhez nagyban hozzájárult a gyors technológiai fejlődés és a globalizáció hatása, melynek következményeként napjainkra ún. információs társadalmak alakultak ki[2], ahol az infokommunikációs eszközök, az internet, a kibertér kiemelten fontos szerepet tölt be a társadalom megfelelő működése szempontjából. A kibertér ugyanakkor, amely globálisan összekapcsolt, decentralizált elektronikus információs rendszerek, valamint ezen rendszereken keresztül adatok és információk formájában megjelenő társadalmi és gazdasági folyamatok együttesét jelenti,[3] komoly kétélű kardnak tekinthető, hiszen a kényelmi és társadalomműködtetési folyamatok lehetővé tétele mellett jelentős méretű sebezhető felületet is felkínál az adott társadalommal szemben.

Érdek és akaratérvényesítés szempontjából két állam között fellépő konfliktus esetén a kibertér megteremti a lehetőséget arra, hogy adott ország a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt végzett hibrid tevékenységekkel, jelen esetben kibertéri műveletekkel destabilizálja a szemben álló, ellenérdekelt államot, amely ily módon legyengülve kénytelen lesz teret engedni a támadást intéző állam akaratának. A kibertérben végzett, destabilizáló célt szolgáló műveletek lehetnek például a társadalmat célzó álhírek, rémhírek tömeges terjesztése, melyek célja, hogy bizalmatlanságot ébresszenek az állam vezetésével szemben, melyhez komoly társadalmi megosztottság is hozzájárul. Ilyen jellegű műveleteket alkalmazott például Oroszország a Krím-félsziget annektálása előtt, alatt és után.

Szintén a kibertérben végezhető műveletek közé sorolható például a kritikus infrastruktúrák (például az adatátviteli hálózatok, villamosenergia-termelő egységek) bénítására irányuló kibertámadások, mellyel az ország energiaellátását és az információ megfelelő áramlását lehet akadályozni, amely így az állam döntéshozatali folyamatait is jelentősen megnehezíti, ebből kifolyólag pedig csak rendkívül lassan képes a megfelelő válaszlépések megtételére, amely rendkívül nagy hátrányt eredményez egy tényleges, kívülről érkező katonai erő támadása esetén. Porkoláb Imre gondolatai alapján ugyanis napjainkban mind a vállalatok, mind a nemzetközi szervezetek, így a NATO is, továbbá az államok a döntéshozatali folyamatok lerövidítésére, megkönnyítésére, rugalmasabbá tételére törekednek a versenyképesség, az információs fölény és a reakcióidő lerövidítése érdekében. Ebből következően pedig a szükséges információk hiányában, a döntési folyamat huzamosabb akadályoztatása esetén az állam gyakorlatilag tehetetlenné válik egy kívülről jövő támadással szemben.[4] Az eddig leírtak alapján látható, hogy rendkívül fontos a NATO tagállamok számára, hogy megfelelő módon felkészüljenek az ilyen jellegű támadásokra és kialakítsák a megfelelő védelmi képességeket.[5]

NATO és a hibrid fenyegetések A fenyegetettség valós

2014-ben Oroszország azzal vádolta meg Magyarországot, hogy T72-es harckocsikat szállít Ukrajnának, hogy így segítse az országot a krími válság kezelésében. A vád rövid életű válságot eredményezett a magyar-orosz diplomáciai kapcsolatokban, illetve riadalmat keltett a magyar társadalomban, egészen addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy az állítás nem igaz.

Álhírek kapcsán érdemes még kitérni a 2016. július 16-án, Münchenben történt fegyveres lövöldözésre, amely 10 áldozatot is követelt. Az eseménnyel párhuzamosan az interneten is gyorsan terjedt a hír, mely végül több, mint 4300 bejelentés beérkezéséhez vezetett a rendőrségnél, mely alapján összesen a város 71 különböző pontján látták a terrorcselekményt. Ez az eset jó példa arra, hogy milyen módon képes megnehezíteni, megbénítani a rendőrség munkáját a társadalomban kitörő pánik.[6]

Szintén megemlíthető a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli botrány, mely ügyben a nyomozás végül orosz beavatkozás, illetve a választás kimenetelének befolyásolásának feltételezéséhez vezetett. Emellett ugyancsak említésre méltó a választások körüli álhírek hatásának szemléltetésére a 2021. január hatodikán, Washingtonban lezajlott eseménysorozat, mely azzal indult, hogy Donald Trump, volt amerikai elnök nem törődött bele az elnökválasztás elvesztésébe, majd azzal végződött, hogy választási csalásra hivatkozva Trump követői megostromolták a törvényhozás épületét, óriási felfordulást okozva.

A kritikus infrastruktúrák jelentőségének hangsúlyozására jó példa az Egyesült Államok Nitro Zeus fedőnevet viselő haditerve, mely egy Irán ellen készült terv arra az esetre, ha bizonyosságot nyer az atombombák előállítására irányuló iráni szándék. A terv értelmében első lépésként az Egyesült Államok folyamatos kibertámadásokkal bénítaná meg Irán infrastrukturális hálózatát, lekapcsolná az országot az internetről, valamint az elektromos hullámtartomány zavarásával akadályozná a megfelelő légvédelmi tevékenységet. Miután az ország teljesen megbénult, amerikai katonák lépnének Irán területére és megkezdenék a szárazföldi műveleteket. Ez a terv tökéletesen szemlélteti a hibrid hadviselés mibenlétét.[7]

Nem kell ugyanakkor évekkel korábbra visszanyúlni azért, hogy a hibrid módszerek alkalmazására példát találjunk, elég a 2021 év végi lengyel-fehérorosz határon történt eseményekig visszamenni, ahol egy irányított migrációs folyamat zajlott le, melynek célja a Lengyelország, illetve magának az Európai Uniónak a destabilizálására irányult, válaszul a Fehéroroszország ellen életbe lépett szankciókra.[8]

A példákat összegezve kijelenthető, hogy valóban komoly kihívásként jelentkezik akár az Európai Unió, akár a NATO számára, hogy megfelelő válaszadási képességet dolgozzon ki a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés rugalmas mivoltára. A német Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke már évekkel ezelőtti beszédében is kijelentette, hogy a hibrid fenyegetések komoly veszélyt jelentenek az egész Európai Unióra nézve, mely fenyegetésekre rendkívül fontos a hatékony reagáló képesség kialakítása. Ezen reagáló képesség kidolgozásán fáradozik jelenleg az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) is.

A NATO válaszai a hibrid fenyegetésekre

Nem kizárólag a hibrid fenyegetésekkel kapcsolatban, sokkal inkább a fenyegetettségérzet növekedésének következtében a 2014-es ukrajnai események hatására, a szervezet walesi csúcstalálkozója óta a NATO tagállamok fokozatosan és jelentős mértékben növelik védelmi kiadásaikat, hogy a csúcstalálkozón elfogadott ajánlás alapján 10 éves távlatban mindinkább megközelítsék a védelmi kiadások kívánatos mértékét előirányzó értéket, amely az adott állam GDP-jének 2%-a. Mindemellett a walesi csúcstalálkozó visszaterelte a szervezetet a kollektív védelem elsődlegességének irányába, amelynek következtében azóta jelentősen megerősödött a NATO keleti határainak katonai védelme.

Ami viszont a kollektív védelmi képességek fejlesztése kapcsán ténylegesen is összekapcsolható a hibrid fenyegetésekre történő válaszadási képesség megteremtésével, az a Washingtoni Szerződés 5. cikkének a kibervédelemre történő kiterjesztése, valamint a 2016-os varsói csúcstalálkozó kapcsán a kibertér katonai műveleti területté nyilvánítása. Ezen rendelkezések lehetővé teszik a Washingtoni Szerződés 5. cikkének alkalmazását egy NATO-t érintő kibertámadás vagy támadás-sorozat esetén is.[9]

Szintén a hibrid fenyegetések leküzdésére jött létre 2017-ben a Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ, mely szervezet a NATO és az EU együttműködése révén jött létre, feladata pedig a hibrid hadviselés, különösen a keleti irányból érkező fenyegetések kutatása, elemzése, továbbá a csatlakozó tagállamok közti együttműködés ösztönzése.

A közös munka mellett az államok külön-külön is igyekeznek kialakítani megfelelő védelmi képességeiket, így például a kibervédelmi képességeiket. Ennek megfelelően az ezen képességekre irányuló fejlesztési elhatározás az egyes országok stratégiai dokumentumaiban is helyet kapnak, ahogyan az tapasztalható Magyarország esetében is, például a 2021-es Nemzeti Katonai Stratégia vonatkozásában.

Mindazonáltal a dinamikusan változó környezet és az új típusú kihívások, a hibrid fenyegetések előtérbe kerülése és például Kína felemelkedése, valamint az olyan, egyre égetőbbé váló problémák, mint a klímaváltozás felveti a NATO alapvető stratégiai irányainak újrafogalmazását, ezáltal egy új stratégiai koncepció kidolgozását és elfogadását.

Ezen új koncepció várhatóan 2022-ben kerül majd elfogadásra, a dokumentum tartalmára vonatkozó előzetes irányok azonban a 2020 novemberében közzétett, NATO 2030: United for a New Era elnevezést viselő szakértői jelentés segítségével megismerhetők. A dokumentum visszatekint a 2020 előtt elért hibrid fenyegetések leküzdésére irányuló eredményekre, valamint iránymutatást ad arra vonatkozóan, hogy mely területeket kell különösen nagy figyelemmel fejleszteni a jövőben. Ezek alapján a NATO tagállamoknak a Washingtoni Szerződés 4. cikk előtérbe helyezésével erősíteniük kell a politikai párbeszédet egymás között, valamint ezen felül valós veszélyhelyzetek szimulációján keresztül közös gyakorlatokat kell szervezni a hibrid fenyegetések leküzdésének begyakorlására. Mindemellett hatványozottan fontos a szervezet ellenállóképességének növelése, melyben fontos szerepet kap a civil társadalom álhírek elleni felkészítése, ezáltal biztosítva, hogy a kibertérben végrehajtott ellenséges dezinformációs műveletek minél kevésbé legyenek képesek kárt okozni.[10]

Összességében -különösen a NATO csúcstalálkozók eseményeinek és a különböző dokumentumok tartalmának ismeretében- kijelenthető, hogy a NATO igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a hagyományos katonai képességek folyamatos fejlesztése és a tagállamok katonai védelmének megteremtése mellett sikeresen vegye fel a harcot az olyan fenyegetések ellen is mint a hibrid- és kiberfenyegetések, melyek leküzdéséhez a tagállamok teljes lakosságának felkészítése is szükségessé válhat.

Konklúzió

A NATO jelenleg a régebb óta jelenlevő kihívások, mint például a terrorizmus vagy a nukleáris proliferáció mellett olyan kihívásokkal is szembe kell, hogy nézzen, mint az írásban kifejtett hibrid- és kiberfenyegetések, melyek különösen nagy hangsúlyt kapnak napjainkban az egyre inkább elmérgesedő Oroszország-NATO kapcsolat következtében. Annak ellenére, hogy Oroszország katonákat vonultat fel Ukrajna határainál, és hogy a NATO tagállamok fegyvereket küldenek Ukrajna megsegítésére, továbbra is a gazdasági, diplomáciai, politikai, információs-dezinformációs nyomásgyakorlás, valamint az elrettentés az, ami a szemben álló felek kezében domináns érdekérvényesítő eszközként jelenik meg, hiszen ezen tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt képesek maradni, amely gazdaságilag, politikailag és katonailag is egyaránt kifizetődőbb.

Jelenünkben a gazdaság stabilitása ugyanolyan fontos fegyvertény, mint egy jól kiképzett, korszerű, modern eszközökkel ellátott hadsereg. Ennek, valamint annak a ténynek következtében, hogy a globalizáció rendkívül szorosan összekapcsolta gazdasági tekintetben a világ országait, az államok igyekeznek kevésbé költséges módon, hibrid- és kibertevékenységekkel rákényszeríteni akaratukat a szembenálló félre. Az ezen tevékenységek előtérbe kerülésével azonban a NATO-nak is gőzerővel kell dolgoznia azon, hogy képessé váljon a tagállamok e fenyegetésektől való megfelelő védelmére.

Felhasznált irodalom:

1. 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról
2. Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
3. Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
4. Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.
5. Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.
6. NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.
7. Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[1] Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.

[2] Információs társadalom: Olyan társadalom, amely a tudás köré szervezi magát, az információt gazdasági erőforrásként használják, fejlődése mögött az információs javak termelése a hajtóerő, kulcsfontosságú társadalmi rendszerek, tevékenységek elektronikus információs hálózatok köré szerveződnek. Forrás: Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[3] 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról

[4] Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[5] Porkoláb Imre: U. o.

[6] Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.

[7] Hofstetter, Yvonne: I. m.

[8] Fiszer, Michal – Gruszczynski, Jerzy – Puttré, Michael: I. m.

[9] Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[10] NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.

Írta: Seprényi Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A NATO és a hibrid fenyegetések bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A lassan 70 éves iráni atomprogram a 2000-es évek első felében került a nemzetközi közösség érdeklődésének homlokterébe, és azóta a nemzetközi erőegyensúly, különösen pedig a közel-keleti hatalommegosztás alakulását szüntelenül befolyásolja. Erős médiafigyelem legutóbb 2021-ben irányult az iráni nukleáris programra, miután felmerült a 2015-ben elfogadott és azóta lényegében felbomlott iráni atomalku (JCPOA) lehetséges felélesztése. Az elemzés az iráni atomprogrammal kapcsolatos diskurzus fontosabb állomásait tekinti át, illetve a 2015-ben elfogadott atomalkuhoz való lehetséges visszatérés jelentősebb fejleményeit vizsgálja meg. Történeti háttér

Az Amerikai Egyesült Államok és Izrael Iránhoz fűződő szövetségesi viszonya az 1979-es iráni iszlám forradalmat sikerre vivő Khomeini ajatollah hatalmának megszilárdításáig és az iráni monarchia bukásáig megbonthatatlannak tűnt. Az Egyesült Államok Mohamed Reza Pahlavi személyében az 1950-es évektől kezdődően megbízható partnerre talált a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. A rendkívül szoros kapcsolatokat jelzi, hogy Jimmy Carter amerikai elnök a sahot a térségbeli „legerősebb bástyának” nevezte, illetve az Egyesült Államok technikai segítségével (francia és német, majd az 1980-es évektől kezdődően kínai és orosz technológiai együttműködés mellett) utat engedett a polgári felhasználású, ámde titkos katonai célú elemeket egyaránt tartalmazó iráni atomprogram kibontakozásának. [1] Izrael eközben számos érzékeny katonai projektet hajtott végre közösen Iránnal, melyek jelentősen hozzájárultak az iráni rakétaprogram beindításához a Project Flower keretében az 1970-es évek második felében. [2] A Pahlavi-rendszer bukását követően azonban kevés kivételtől eltekintve (pl. az osziraki atomlétesítmény elleni támadás, az Irán–Contra-ügy, a nemzetközi terrorizmus elleni háború) az említett országok közötti kapcsolatokat az ellenségeskedés jellemzi. A bizalmatlanná vált, sőt végletekig megromlott kapcsolat a nemzetközi politikára, különösen a közel-keleti béke alakulására is lényeges befolyást gyakorló tényezővé vált.

Az iráni védelempolitikai gondolkodás sarokkövei

Az amerikai és iráni diplomáciai kapcsolatok megszakadását követően az Egyesült Államok az immáron páriaállamként kezelt perzsa állam ellen széleskörű és egyoldalú szankciókat vetett ki. Irán a rengeteg áldozatot követelő, nyolc évig tartó iráni-iraki háború keserű tapasztalatait mérlegelve döntött a rakétaprogramjának és a nukleáris programjának folytatása mellett. Irán ugyanis úgy ítélte meg, hogy az 1980-tól 1988-ig tartó, az Iránban szent védekező háborúként tekintett fegyveres konfliktus során a nemzetközi közösség nagy része cserben hagyta, nem tett semmit az ország védelme érdekében, amikor Irak a vegyifegyver alkalmazásától sem riadt vissza, valamint közel 200 Scud-B rakétát lőtt ki iráni nagyvárosokra („városok háborúja”). A perzsa állam a háború lezárását követően ezért elrettentő képességének intenzív fejlesztése mellett kötelezte el magát, a két katonai programhoz való jog deklarálása pedig az iráni társadalomban a nemzeti büszkeség kérdésévé vált. Az iráni biztonságpercepciót jelentősen befolyásolta a térségbeli amerikai hegemónia fokozatos növekedése. Irán ugyanis attól tartott, hogy az afganisztáni és iraki háborúkat követően a perzsa állam válik az Egyesült Államok következő célpontjává. Így a nukleáris és ballisztikusrakéta-programok folytatásában látta annak az esélyét, hogy a vallástudósok abszolút hatalmán alapuló állami berendezkedését (velájat-e motlaq-e faqíh), illetve területi integritását biztosítani tudja. [3] [4]

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) vizsgálódásai nyomán az iráni atomlétesítményekben folyó tevékenységgel kapcsolatban ekkor még nem merültek fel az eredetileg polgári célokat kiszolgáló nukleáris program lehetséges katonai felhasználásának nyomai.

Az iráni atomprogrammal kapcsolatos vizsgálódások és a tárgyalások kezdete

A számos ország által terroristacsoportnak tekintett albániai székhelyű Modzsáhedin-e Khalq szervezet közlése nyomán 2002-ben fény derült az IAEA-nak be nem jelentett titkos araki és natanzi nukleáris létesítményekre. [5] Az 1979 után létrejövő iráni állami-politikai berendezkedést megdönteni igyekvő csoportosulás vádjai igaznak bizonyultak.

Ennek nyomán Nagy-Britannia, Franciaország és Németország (E3) tárgyalást kezdeményezett Iránnal a nukleáris fegyverek proliferációjával kapcsolatos szerződés (NPT) megszegésének ügyében, amellyel Irán urándúsítási képességét kívánták korlátozni. Rövid időn belül az IAEA vizsgálatot indított Iránnal szemben a titkos atomlétesítményekben zajló tiltott tevékenység miatt. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által elkészített dosszié 2006-ban került az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, amely a tárgyalások elakadását követően – az iráni politikai elitet és közvéleményt teljes mértékben sokkolva – a szankciók mellett döntött, miután Irán nem győzte meg a Mohamed el-Baradei vezette IAEA-t a vállalt kötelezettségek kielégítő teljesítésével kapcsolatban, továbbá iráni részről a kiegészítő jegyzőkönyv ratifikálása is elmaradt. Iránt különösen meglepte, hogy a korábbi egyoldalú amerikai szankciók idején a Kínával és Oroszországgal egyre szorosabbá váló kapcsolatok ellenére Peking és Moszkva 2006 és 2010 között minden Irán elleni szankciót megszavazott a Biztonsági Tanácsban.

Az Irán elleni szankciók hatása

A szankciók az évek múlásával egyre szigorodtak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az Irán világgazdasági integrációját támogató elnök, Mohamed Khátemi veresége az 2005-ös államfőválasztáson. Az ekkor hatalomra kerülő konzervatív Mahmúd Ahmedinezsád elnöksége idején érték el az iráni nukleáris ambíciók a csúcspontjukat, amihez az alapvetően pragmatikus és racionális iráni külpolitikai döntéshozatalt gyakran háttérbe szorító, kifejezetten harcos és ideológiai alapú nyugatellenes retorika („Halál Amerikára, halál Izraelre”) társult, miután átrendeződés következett be a rendkívül összetett iráni politikai életben. Ennek során a konzervatív körök kiszorították a mérsékelteket a fontosabb politikai döntéshozatali folyamatokból.

Az egyre súlyosabbá váló szankciók idővel mind nagyobb területet érintettek, köztük a nukleáris fejlesztésekre vonatkozó kérdéseket, a nemzetközi terrorizmus támogatását, a bankrendszert, valamint az emberi jogokat is. Ennek hatására Ali Khamenei legfelsőbb vezető meghirdette az „ellenállási gazdaságot”, amellyel az Iránra kivetett gazdasági szankciók jelentette nehézségeket kívánták mérsékelni. [6] Eközben – elsősorban izraeli oldalon – a nem-katonai nyomásgyakorló eszköztár alkalmazása mellett többször is felmerült a katonai erő bevetése. Ehud Barak volt izraeli kormányfő egy interjúban elismerte, hogy 2009 és 2012 között legalább három alkalommal is komolyan fontolóra vették Irán katonai erővel történő megtámadását. Ezt a tervet azonban az Egyesült Államok és a Biztonsági Tanács más tagjai sem támogatták. [7]

Az előzetes elképzelésekkel ellentétben az egyre inkább többszereplőssé váló szankciós rezsim nem tudta elérni az iráni politikai berendezkedés megdöntését, sőt egyenesen az iráni politikai vezetés hatalmának megerősödéséhez, illetve a civil társadalom gyengítéséhez vezetett. [8] A szankciók nem voltak képesek Iránt a nemzetközi politikában teljes mértékben elszigetelni. Az ENSZ által elfogadott, Irán pellengérre állítását lehetővé tevő határozatokat ugyanis az ENSZ-tagállamoknak kevesebb, mint a fele hajtotta végre. A szénhidrogénekben rendkívül gazdag Irán mindvégig szoros kapcsolatokat ápolt Szíriával, Oroszországgal, Indiával és Kínával. Pekinggel különösen szoros kapcsolatok kialakítására törekedett. A rendkívül agresszív szankciók Kína erőteljes iráni gazdasági jelenlétét alapozták meg, azonban a két állam közötti kapcsolatok a hatalmas kínai erőfölényből következően aszimmetrikusak maradtak. Mindeközben a perzsa állam a később terrorszervezetnek minősített Hezbollah-hal, Hamásszal és a Palesztin Iszlám Dzsiháddal is fenntartotta a kapcsolatait. [9] Ezeknek a szervezeteknek a fegyverkezését és az Izrael Állam elleni támadásait Irán a mai napig jelentős mértékben támogatja. Ezen pénzösszegeknek a hiányát a szíriai és az iraki katonai intervenció fenntartása mellett az iráni nemzetgazdaság is megérzi.

Az iráni atomalku (JCPOA) megszületése

A tárgyalásokhoz idővel – mint a BT állandó tagjai – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország is csatlakozott, így a kezdetben E3-nak nevezett formáció E3+3-má (másnéven P5+1-gyé) bővült. A felek közti tárgyalások 2012-ben hoztak újabb fordulatot a párbeszéd érdemi folytatásával. 2015 nyarán Bécsben állapodtak meg az átfogó közös cselekvési tervről (angolul JCPOA, fárszi nyelven BARJAM), amely a következő év januárjában lépett életbe. Ekkoriban úgy vélték, hogy Iránt csupán pár hónap választja el az atomfegyver kifejlesztésétől, így a feleket sürgette az idő. A megállapodást valamennyi fél jelentős sikernek nevezte, azonban az elsősorban Irán számára tekinthető győzelemnek, ugyanis ha Irán a köztes célkitűzéseket teljesíti és ezt a nemzetközi szakértők vizsgálatai megerősítik, akkor a perzsa államra kivetett súlyos szankciókat fokozatosan felszámolják, köztük az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) Quds Force nevű speciális alakulatára és azóta likvidált vezetőjére, Qászem Szolejmánira vonatkozó szankciókat is.

A megállapodás azonban a létrejötte óta kritika tárgyát képezi az iráni kormány, a Forradalmi Gárda és az Iráni Iszlám Köztársaság Műsorszolgáltató (IRIB) közötti politikai harcokban. Mindez arra enged következtetni, hogy Khamenei ajatollah nem volt elégedett a 2013-ban megválasztott reformista Hasszán Róhani elnök politikai teljesítményével. [10]

Az atomalkuhoz fűződő iráni remények

A szankciók feloldása vitális kérdés a magas inflációval és munkanélküliségi rátával küzdő iráni gazdaság szempontjából, hiszen a szankciók egyik szelete az ország szénhidrogénexportjának is érzékeny veszteségeket okozott. Irán továbbá a gazdaságosabb és versenyképesebb olajkitermeléséhez szükséges nyugati (elsősorban európai) technológia importálásában, valamint a külföldi tőke beáramlásában is reménykedett. Hasszán Róhani elnök és az iráni politikai vezetés az iráni kivételesség tudatában azt remélte ettől, hogy a külföld ezentúl a nagy civilizációk sorába tartozó, a Nyugat által hosszú ideig áldozati szerepbe kényszerített perzsa államot egyenlő partnerként fogja kezelni, illetve meg fogja számára adni a neki járó tiszteletet. Ez azt is jelentette volna, hogy a nemzetközi közösség Irán regionális hatalmi státuszát, illetve az 1979 óta érvényben lévő teokratikus berendezkedését is elismeri, továbbá nem kérdőjelezi meg Irán jogát a békés célú atomprogramhoz sem. Az irániak széles rétege véli úgy, hogy hazája atomprogramjának nyugati akadályoztatása diszkriminatív, ami Irán elszigetelését és az őt megillető regionális hatalmi státusztól való elszakítását célozza meg. Irán ugyanis a saját atomprogramjának katonai felhasználásra irányuló állítólagos törekvéseit a mai napig konzekvensen tagadja Khamenei ajatollah nukleáris fatvájára hivatkozva. Azzal érvelnek továbbá, hogy az ország energiaéhségét egyre kevésbé tudja kielégíteni a hazai szénhidrogénipar, miután az iráni népesség száma (Irán lakossága jelenleg 85 millió körüli) és energiafogyasztása is meredeken növekszik. [11]

Az atomalkuhoz fűződő amerikai és európai érdekek

Az Egyesült Államok energiaszektorának és pénzügyi nagyvállalatai számára a hosszú idő óta zárt iráni piac megnyílása kiemelkedően kedvező lehetőségeket hordozott magában, azonban a két állam közti szövetségesi viszony alakulásában nem hozott alapvető elmozdulást. Utóbbit Ali Khamenei legfelsőbb vezető is hangoztatta a megállapodással kapcsolatban, amit ő különleges megállapodásnak („special agreement”) nevezett. [12]

Az Európai Unió a megállapodástól elsősorban az iráni létesítményekben található nukleárisfűtőanyag-ciklus ellenőrizhető nyomon követését remélte, ami közvetve az iráni atomprogram katonai felhasználhatóságát is megnehezítené. Az EU úgy vélte, hogy a 235-ös tömegszámú urán dúsításának 3,67%-ban történő maximalizálása elegendő biztosítékot nyújt arra nézve, hogy Irán nem lesz képes atomfegyvert előállítani. A megállapodás megkötésével és a korlátozások megszűnésével Irán számára az Európai Unió újból a legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhatott volna. Európa kitüntetett szerepét jelezte, hogy Róhani elnök első hivatalos külföldi útja a szankciók feloldását követően Európába vezetett a gazdasági kapcsolatok – esősorban a járműgyártás – élénkítése céljából. [13]

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Unió is úgy vélte, hogy a megállapodás létrejöttével közelebb kerülhet a szíriai helyzet megnyugtató rendezése, hiszen az iráni maradt a szűkebb régióban az egyik stabil hatalmi berendezkedés. Emellett úgy vélték, hogy az atomalku megkötésével elkerülhető lehet a közel-keleti „láncreakció” is az atomfegyver kifejlesztése terén. Ha ugyanis a perzsa állam kifejlesztené a saját nukleáris elrettentő képességét, akkor a térség számos más országa, így Szaúd-Arábia, Törökország és akár Egyiptom is nukleáris fegyverkezésbe kezdene. [14]

Az atomalkuhoz fűződő izraeli és szaúdi félelmek

A szakértők egy része azonban úgy vélte már akkor is, hogy Irán regionális szerepének megerősödésével a térségbeli partnereit még nagyobb mértékben lesz képes támogatni, ami könnyen a Közel-Kelet további destabilizációjához vezethet. A megállapodás ellenzői nyíltan kétségbe vonták Irán jövőbeli normakövető magatartását, illetve azt, hogy a JCPOA képes lenne Irán nukleáris fegyverek kifejlesztésére vonatkozó jövőbeli képességeinek ellehetetlenítésére. Félő volt, hogy a túlzóan engedékenynek is nevezett, mindössze 15 évre szóló (lényegében átmeneti) nukleáris megállapodás Irán – már Mohamed Reza Pahlavi sah által is elérni kívánt – hegemón szerepét fogja eredményezni, amely aggodalommal töltötte el Izraelt és Szaúd-Arábiát is, hiszen ezek a változások a síita tengely kiterjedésével egyértelműen a két állam stratégiai befolyásszerző képességének gyengüléséhez vezetnének. [15] A külpolitikai sikerre éhes Obama-adminisztrációnak az iráni nukleáris megállapodásban megmutatkozó eltökéltsége hozzájárult az Izraellel (és részben Szaúd-Arábiával) való kétoldalú kapcsolatainak meggyengüléséhez is.

Új amerikai szankciók Irán ellen

Donald Trump elődjénél, Barack Obamánál erőteljesebb Izrael-barát politikát folytatott. Ennek jegyében a republikánus elnök 2018 májusában egyszerű elnöki rendelet formájában bejelentette az Egyesült Államok JCPOA-ből történő egyoldalú kilépését, amelyet az amerikai szankciók két lépcsőben történő visszaállítása követett, illetve újabbak bevezetéséről is döntés született, ami a „maximális nyomásgyakorlás” („maximum pressure”) politikáját követte. A térségbeli (elsősorban a Pakisztánon áthaladó CPEC miatti) kínai előretörést megakadályozandó, egyes stratégiai jelentőségű iráni projektekre, így a csábahári kikötőt érintő iráni-indiai beruházás esetében is Trump elnök felfüggesztette a szankciók hatályát. [16] [17]

Az amerikai fél nyíltan arra tett kísérletet, hogy az alapvetően továbbra is szénhidrogénexport-alapú iráni gazdaság nyersanyagexportját teljes mértékben ellehetetlenítse. A korábbiaknál lényegesen szigorúbb (az Iránt és az Iránnal kereskedő országokat és vállalatokat is érintő) szankciók a tartósan alacsonyan tartott nemzetközi olajárakkal kiegészülve ilyenformán komoly visszaesést eredményezett az iráni gazdaság és mindenekelőtt az iráni olajipar számára: nem csupán a kereseti oldalon realizálódtak akut problémák, Iránnak a tankerkapacitások terén is súlyos nehézségei merültek fel, miután az új szankciós környezet megnehezítette számukra a tankerek bérlését. A kialakult helyzeten – amely már a lakosság mindennapi életében is közvetlenül éreztette a hatását – az Ahmadinezsád-éra fiskális politikája következtében kimerült iráni tartalékok hiánya csak rontott. [18]

A kedvezőtlen amerikai döntésre Irán a 2015-ben vállalt kötelezettségeinek sorozatos megszegésének nyilvános bejelentésével válaszolt. Ennek során a JCPOA-ban lefektetett mennyiségi korlátozásokat lépték át mind az urándúsítás, mind a nukleáris technológiában nélkülözhetetlen nehézvíz felhalmozásának vonatkozásában. Ezen iráni lépések azonban visszafordíthatók voltak, így Irán kompromisszumkészségének fenntartását mutatta azzal, hogy nem zárkózott el véglegesen az általa vállalt kötelezettségek betartásától, miközben a saját erejét is érzékeltette.

Az atomalku felbomlása

Az európai országok Kínával és Oroszországgal igyekeztek a JCPOA-t életben tartani. 2020 januárjában azonban célzott amerikai dróntámadás végzett Qászem Szolejmánival, a Forradalmi Gárda Quds Force elitalakulatának kiterjedt személyes kapcsolati hálózattal és több évtizedes harctéri tapasztalattal rendelkező parancsnokával, illetve Abu Mahdi al-Muhandisszel, az Irán-barát iraki síita Kata’ib Hezbollah vezetőjével. Az eleve feszült amerikai-iráni kapcsolatok ezzel újabb hullámvölgybe kerültek. Miután egyik félnek sem érdeke a nyílt katonai konfliktus kirobbantása, a helyzet nem eszkalálódott, nem lépte túl a két ország között hosszabb ideje tartó háborús szint alatti, alacsony intenzitású konfliktusok szintjét.

Az Irakban elkövetett amerikai dróntámadást követő második nap, egy év stratégiai türelmi időt követően Irán hivatalosan is bejelentette, hogy felhagy a 2015-ben elfogadott megállapodásból eredő kötelezettségei betartásával (2018 májusától 2020 januárjáig Irán hat alkalommal szegte meg vállalásait). Ez nem jelentette a megállapodásból való teljes iráni kilépést. Irán ezzel a lépésével is azt kívánta hangsúlyozni, hogy az amerikai szankciók feloldása esetén kész visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Ezzel együtt is a nukleáris megállapodás gyakorlatilag szétesett. [19]

A feszültség fokozása – az új iráni nukleáris törvény

Az iráni atomprogram egyik vezető tudósának, Mohszen Fakhrizádénak az izraeliek által történő likvidálását követően az iráni parlament (Medzslisz) 2020 decemberében egy új törvényt fogadott el a nukleáris program jelentős gyorsításával kapcsolatban, aminek fejleményeiről tájékoztatták a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget is. A saját magát sarokba szorítottnak érző perzsa állam ekképpen 2021 tavaszán megkezdte a 235-ös tömegszámú urán 60%-ra történő dúsítását a natanzi létesítményben, amelyet az utóbbi években több alkalommal is súlyos izraeli informatikai támadás ért. A kiegészítő jegyzőkönyv alkalmazásának felhagyása mellett Irán az IAEA ellenőreinek számos alkalommal megtagadta az egyes iráni nukleáris létesítményekbe történő belépést és vizsgálódást, illetve növelni kezdte a fordói nukleáris létesítményben található fejlettebb, IR-6 centrifugák üzembe helyezését. Továbbá ballisztikusrakéta-programjával kapcsolatban újból megkezdte az Észak-Koreával több évtizedes hagyományokat felölelő együttműködést is. Yuval Steinitz, Izrael energetikaügyi minisztere ekkor úgy vélte, Irán fél éven belül képes lehet a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges dúsítási szintet elérni a 235-ös tömegszámú urán esetében.

Az iráni kiútkeresés – a Kínához való közeledés

Az atomprogram körüli feszültségek fenntartása mellett Irán 2021 márciusában huszonöt évre szóló együttműködési megállapodást kötött Kínával, amiről még 2016-ban Hszi Csin-Ping közel-keleti körútjának teheráni állomásán, nem sokkal az Iránra kivetett szankciók feloldását követően született döntés.  Irán és a térségbeli amerikai hegemóniáról hasonlóan gondolkodó Kína között a leginkább kiterjedt kooperációt jelentő átfogó stratégiai partnerségi megállapodás is ekkor jött létre. Az együttműködési megállapodás – ami 50 évvel a két állam között létrejött hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételét követően született meg – az Övezet–Út (BRI) kínai kezdeményezés részének is tekinthető. A nemzetközi sajtóban számos igen szenzitív területet (katonai-védelmi együttműködés, titkosszolgálati információk megosztása) érintő, akár 400 milliárd dolláros kínai befektetésről szóló verziója is napvilágot látott már 2020-ban is, azonban ezen információmorzsák valódisága kérdéses. A megállapodás hivatalos verziója csupán szándéknyilatkozatnak tekinthető (így nem egy új, Amerika-ellenes szövetségi rendszerről van szó), azonban világosan jelzi, hogy a húsz évszázados kapcsolat által összefűzött két ország a saját érdekeinek figyelembevétele mellett kész szorosabban együttműködni bizonyos területeken.

A kínai-iráni kapcsolatok erősödése abban is megmutatkozott, hogy Irán a Sanghaji Együttműködés Szervezetében (SCO) 2021 szeptemberétől rendes taggá vált 15 évnyi megfigyelői státuszt követően. Hosszein Amir Abdollahián iráni külügyminiszter az iráni Siasat Rooz lapnak adott interjújában hangsúlyozta, hogy a középázsiai biztonsági szervezet ezen lépése is azt jelzi, hogy mind Oroszország, mind Kína értékes szerepet szán Iránnak a régió stabilizálásában.

Az atomalku felélesztésére tett kezdeti kísérletek

A 2021 januárjában hivatalba lépett Biden-adminisztráció érdemi változást hozott az iráni nukleáris megállapodás ügyében, miután a demokrata elnök egyik legfontosabb külpolitikai prioritásának az iráni atomalku felélesztését nevezte. Az Egyesült Államok nem sokkal később hivatalosan is visszavonta Donald Trump volt amerikai elnök azon kérését, hogy a JCPOA-val összhangban feloldott összes ENSZ BT-szankciót újból bevezessék.

A JCPOA vegyes bizottsága április elején tartotta meg első ülését Bécsben, amelynek során két munkacsoportot hoztak létre. Az egyik munkacsoport azon kezdett dolgozni, hogy az Egyesült Államoknak mely szankciókat kell feloldania ahhoz, hogy Irán visszatérjen a megállapodás rá vonatkozó kötelezettségeinek betartásához, míg a másik munkacsoport az Iránra vonatkozó nukleáris korlátok visszaállítását dolgozta ki. A felek 2021 júliusáig összesen hat alkalommal találkoztak, a tárgyalásokat Enrique Mora, az Európai Unió külszolgálatának politikai igazgatója elnökli és az Egyesült Államok közvetett módon vesz rajtuk részt. Az iráni külügyminiszter-helyettes és főtárgyaló Abbász Araghcsi abban reménykedett, hogy hamarosan, akár még Hasszán Róhani második elnöki ciklusának végéig sikerül megkötni a megállapodást. A tárgyalások lezárása azonban ekkor elmaradt, így a Róhani politikai örökségének is tekinthető atomalku felélesztésére tett törekvés kudarccal végződött.

A nyári, rekordalacsony részvétellel záródó iráni elnökválasztást Ali Khamenei ajatollah bizalmasa, a konzervatív volt teheráni főügyész, Ebrahim Raiszi nyerte meg, akinek a korrupció visszaszorítása mellett az egyik fő politikai célkitűzése a megállapodás elérése volt, de megválasztásával hosszabb szünet következett be a tárgyalások folyamatában, miután Irán a nukleáris technológia szempontjából kulcsfontosságú, a láncreakció beindításához szükséges 235-ös tömegszámú uránt újra 60%-ra dúsította.

A növekvő iráni uránkészletek és a fejlettebb centrifugák fejlesztésével a tárgyalások hosszabb időre megakadtak. A tárgyalások hetedik köre csupán öt hónap elteltével, november végén folytatódott a bécsi Coburg palotában. A megbeszélések azonban hamar zátonyra futottak, miután három, az atomalkuban érintett európai tárgyalófél is jelezte fenntartását az Irán által mutatott magatartással kapcsolatban. Izraelhez hasonlóan Németország, Franciaország és Nagy-Britannia azt sérelmezte, hogy Irán – meglátásuk szerint – nem tartja magát a vállalt kötelezettségeihez, hogy a tárgyalások előrehaladását késleltetve saját maga számára kedvezőbb tárgyalási pozíciót tudjon kiharcolni. Az elnökválasztást követően kinevezett új iráni főtárgyaló, Ali Bagheri-Kani elutasította azokat a felvetéseket, miszerint Irán felmondaná a rá vonatkozó kötelezettségeket és visszalépne a tárgyalástól, és optimizmusát fejezte ki a megállapodás megkötésével kapcsolatban.

Az iráni főtárgyaló szavainak azonban ellentmond, hogy a perzsa állam az IAEA által szeptemberben készített jelentésekben foglaltaknál – ami önmagában meghaladja az Iránra vonatkozó mennyiségi korlátozásokat – is nagyobb mértékben halmozza fel a 235-ös tömegszámú uránt, illetve a dúsításhoz szükséges fejlettebb centrifugákból is egyre többet állít üzembe a nukleáris létesítményeiben. A tárgyalások nyolcadik körének megkezdése előtt pedig az iráni hadseregnek az iráni mitológiában is szereplő, a Tudás fáján fészkelő szimurgh nevű madárról elnevezett rakéta tesztelése tovább folytatódott az észak-iráni Szemnán közelében található Khomeini ajatollahról elnevezett űrközpontban.

Továbbá Ebrahim Raiszi kormányának a december közepén benyújtott következő évi költségvetési tervezete sem számol az atomalkuhoz való visszatérés lehetőségével. A költségvetési tervezet ugyanis arra enged következtetni, hogy Iránban az amerikai szankciók életben maradásával számolnak 2022-ben is. Így a 8%-osra prognosztizált GDP-növekedés, illetve a várhatóan 62%-kal növekvő adóbevételek arra is utalhatnak, hogy az iráni „ellenállási gazdaság” fenntartásának finanszírozását jelentős részben a társadalomra igyekeznek áttolni. (Bár Irán jellemzően túlbecsüli az államkasszába befolyó adók összegét.) Mindezek a fejlemények több elemzőt is kétkedéssel töltenek el Irán JCPOA-hez való visszatérésének eltökéltségét érintően.

Az atomalku felélesztésének kilátásai 2022 januárjában

Az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell 2022 januárjának közepén derűlátóan nyilatkozott a tárgyalások aktuális állásáról, ellenben hangsúlyozta a tárgyalások felgyorsításának szükségességét. A tárgyalások nyolcadik fordulójának megkezdését követően nem sokkal Anthony Blinken amerikai külügyminiszter azonban úgy vélte, hogy Irán hamarosan, pár héten belül visszafordíthatatlanul közel kerül az atomfegyver előállításához, ami egyben a megállapodást is okafogyottá tenné.

Egy összeomló JCPOA a regionális stabilitásra és nemzetközi biztonságra nézve egyaránt súlyos következményekkel járna. Erre utal az Izraeli Védelmi Erők Operatív Igazgatóságának parancsnoka, Aharon Halivának a nyilatkozata, aki a Moszad vezetőjével ellentétben úgy vélte, hogy Izrael érdekeinek az Iránnal történő megállapodás is jobban megfelelne, mintha nem születne egyezség a felek között.

Amennyiben Irán nem tudja meggyőzni formális és informális tárgyalópartnereit a kötelezettségeinek teljesítésével kapcsolatos elszántságáról, és így a tárgyalásokat nem sikerül megfelelő időben lezárni, akkor az amerikai vezetés akár kényszerítő erejű eszközöket is kész lenne bevetni az Iránnal történő megállapodás érdekében. Így elképzelhető, hogy az Egyesült Államok a Kínába tartó – hivatalosan ma is a szankciók hatálya alá tartozó – iráni olajexportra az eddigi gyakorlattal ellentétben pénzügyi büntetést fog kiszabni, s ez a jelenleg közel 45%-os inflációval küzdő iráni gazdaságot várhatóan még nehezebb helyzetbe fogja sodorni.

Írta: Kmeczkó Sára

Felhasznált irodalom

[1] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307–327.

[2] Dassa Kaye, Dalia – Nader, Alireza – Roshan, Parisa: Israel and Iran. A Dangerous Rivalry. Santa Monica, CA – Arlingron, VA – Pittsburgh, PA: RAND Corporation, 2011.

[3] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307–327.

[4] Dolatabadi, Bagheri: Understanding Iran’s Decision-makings in Defence Issues and Missile Program. India Quarterly 76 (2020/2), 226–242.

[5] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[6] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni gazdaság meghatározói, kihívása és jelenlegi helyzete (KKI-elemzések E-2020/50.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2020.

[7] S. Samuel C. Rajiv: Deep Disquiet: Israel and the Iran Nuclear Deal. Contemporary Review of the Middle East 3 (2016/1), 47–62.

[8] Fathollah-Nejad, Ali: Why Sanctions against Iran are Counterproductive. Conflict resolution and State-Society Relations. International Journal 69 (2014/1), 48−65.

[9] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[10] Szalai Máté: Az iráni–amerikai kapcsolatok válsága – három forgatókönyv a következő két évre (KKI-elemzések E-2019/37.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2019.

[11] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[12] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[13] Shichor, Yitzhak: Iran after the Sanctios: the Marginalization of China. l’Observatoire de la Chine 5/2016.

[14] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[15] Norell, Magnus: A really bad idea: The Iranian nuclear deal and its implications. European View (2015/14), 285–291.

[16] Singh, Sandeep and Singh, Bawa: Geopolitics of Ports. Factoring Iran in India’s Counterbalancing Strategy for “Sino-Pak Axis”. Journal of Eurasian Studies 10 (2019/2), 169−182.

[17] Therme, Clément: Iran: le pivot vers l’Asie. Diplomatie No. 91 (2018/mars-avril), 49−52.

[18] Deák András György: Amerikai–iráni feszültség a Hormuzi-szorosban és az olajipari következmények (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – Elemzések 2019/18). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2019.

[19] Ablaka Gergely et al.: Az amerikai-iráni viszony legújabb kiéleződésére adott nemzetközi válaszok. (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – Elemzések 2020/1). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2020.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az iráni atomalku lehetséges felélesztéséhez vezető út főbb fejleményei bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

For Hungary, as part of NATO and the European security complex, the future of the Western military alliance remains a vital question. Currently, Bosnia and Herzegovina is actively working towards gaining membership, but its prospects are hampered by several foreign and domestic political issues. Hungary can take on an active role within its capabilities in resolving this situation, for example by taking on such tasks as running the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo.

After the end of the Cold War, NATO has developed a system of Contact Point Embassies to support the Alliance’s partnership and public diplomacy activities in the countries participating in the Partnership for Peace programme (PfP), the Euro-Atlantic Partnership Council (EAPC), the Istanbul Cooperation (ICI) and the Mediterranean Dialogue (MD). In each partner country, an embassy of a NATO member acts as a liaison, meaning these are not diplomatic missions established by NATO directly. The CPEs work in close cooperation with NATO’s Public Diplomacy Division (PDD) to provide information on Alliance objectives and activities in the host country, while also supporting NATO’s Political Affairs and Security Policy Division (PASP) in policy development for the PfP, EAPC, ICI and MD partnership programmes.

NATO member states may volunteer to take on the role of a CPE for two years with their embassies in partner countries. The final decision on the distribution of liaison embassies is made with consensus in the North Atlantic Council. The Public Diplomacy Division coordinates the CPE network and maintains direct contact with all liaison embassies. The CPEs seek out key decision-makers, opinion formers and possible channels for public diplomacy in the host country and organise events in coordination with the PDD. CPEs also inform the public in the partner countries about NATO scholarships and academic research opportunities.

The Contact Point Embassies advise NATO Headquarters on various projects, political dialogue, and changes in public opinion about NATO in the country. The CPEs aid the visits of the Secretary General and the NATO International Staff (IS) to partner countries by providing logistical support, political advice, and briefings on relevant developments in the host country. They also liaise with the embassies of other NATO member states present in the host state to keep them informed about the NATO agenda and to involve them in Alliance-related programmes and events.

Hungary’s NATO CPE*

Hungary, as the host country of the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo during 2019-2020, has played an active role in outreach activities related to the Alliance. This was hampered by the COVID-19 pandemic, which made it complicated to organise and hold various conferences and forums. Where appropriate, Hungary also provided support for decision makers regarding relevant political issues. It was actively involved in supporting the adoption of the first Reform Programme 2019-2020, which corresponds in content to the Annual National Programme, but without the objective of ascension into the Alliance. The active involvement of the Embassy of Hungary and the Hungarian leadership was required for the re-establishment of the NATO Cooperation Committee later in 2021, which is the professional body of the BiH government coordinating Euro-Atlantic affairs. On a bilateral basis, Hungary is also assisting Bosnia and Herzegovina’s defence reform through an action plan between the Hungarian and BiH defence ministries.

Péter Sztáray, Hungarian State Secretary for Security Policy, travelled to the capital of Bosnia and Herzegovina on 6-7 March 2019, where he opened the first NATO heads of mission meeting organised by the Embassy of Hungary in Sarajevo as the NATO CPE. The State Secretary met with the commanders of NATO Headquarters in Sarajevo and EUFOR ALTHEA, as well as with Hungarian officers serving in the mission. He held bilateral talks with Deputy Foreign Minister Josip Brkić and Deputy Defence Minister Sead Jušić, while Foreign Minister Igor Crnadak received him on a courtesy call. A meeting of the co-chairs of the Joint Economic Committee of the two countries was also held. Bosnia and Herzegovina expressed its gratitude for Hungary’s consistent support in the country’s Western integration process. Sztáray assured Sarajevo that Budapest will continue to actively engage in the interests of the Western Balkan countries.

The Hungarian-led CPE organised an informal business breakfast on 11 October 2019 with the participation of representatives of NATO member states. The event was part of a series of consultations in which the Hungarian NATO CPE reviewed the state of Bosnia and Herzegovina’s NATO integration, as well as the Alliance’s communication and position on integration, with diplomats from all allied embassies present in the country. The Embassy of Hungary informed the member states that it will visit ten cities in Bosnia and Herzegovina to engage in a dialogue on NATO and the Hungarian experience of the ascension process, with the participation of the ambassadors of the allied member states.

On 7 November 2019, the Embassy of Hungary in cooperation with the Faculty of Political Sciences of the University of Sarajevo, organised a public panel discussion entitled “70 Years of NATO Alliance: the experiences of Hungary and Montenegro.” The event was attended by Denis Hadžović, Director of the Centre for Security Studies NGO, Dean Sead Turčalo, Montenegrin Ambassador Obrad Mišo Stanišić and Hungarian Ambassador Krisztián Pósa. The event, which was attended by the local officials, students at the university and diplomatic corps, was also covered by the BiH press. According to Krisztián Pósa, “One of the key political aspects of NATO membership is that new members become a part of a strong alliance, a participant in NATO’s decisions, not an object of them, while not surrendering sovereignty. And from a military and security perspective, integration contributes to the modernisation of the armed forces, reducing the cost of defence while improving existing capabilities.” According to Sead Turčalo, the panel discussion aimed to re-frame the dialogue on NATO in the country with objective information and transfer of experience. He said his country is at an early stage in the accession process, and there is a lot of work to be done, but there is no other realistic geopolitical alternative. Denis Hadžović stated that the domestic political debate on the Annual National Programme is based on emotions, and that’s why there aren’t sufficient results in this field.

Conclusion

The Western Balkans occupy a prominent place in Hungarian strategic thinking, and Hungary considers it a significant goal regarding the countries of the region to be admitted to the Western alliance system. To this end Hungary is actively involved in preparing, among others, Bosnia and Herzegovina for Western integration. Both within the framework established by the European Union and NATO, and through bilateral cooperation, Budapest is actively working to ensure that the society, the armed forces and the political leadership of Bosnia and Herzegovina are ready for accession, whether through participation in the ALTHEA mission or through the operation of the NATO Contact Point Embassy. However, Bosnia and Herzegovina’s integration with the West is severely hampered by the political structure based on the Dayton Agreement, through which the Serbian side is blocking integration processes. Hungary can only support a settlement that does not provoke renewed conflicts in the region, so it must use its close – and somewhat controversial – relations with the Bosnian Serb leadership to reach a compromise that preserves stability in the country.

Written by: Domonkos Bálint Varga

*This section of the article is partly based on an interview conducted by the writer with a Hungarian diplomat stationed in Sarajevo.

„Supported by the ÚNKP-21-1-I-NKE-89 New National Excellence Program of the Ministry for Innovation and Technology from the source of the National Research, Development and Innovation Fund.”

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Hungary’s NATO Contact Point Embassy in Bosnia and Herzegovina bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Északi-sark az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott. Mára nemcsak a régióban található országok realizálták a térség stratégiai jelentőségét. Más, a régión kívüli országok is elkezdtek azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy milyen lehetőségeik vannak az övezetben. Ezen országok közül az egyik legjelentősebb Kína.

Az Egyesült Államok a 2019-es Védelmi Minisztérium Arktiszi Stratégiája című dokumentumban kiemelten foglalkozik az Északi-sarkon megjelenő kínai jelenléttel. A tanulmány kiemeli, hogy Kína mint új szereplő jelent meg, azzal az igénnyel, hogy részt vegyen a régió kormányzásában. Ennek része az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés vagy más néven az Új Selyemút, amely lehetőséget ad az arktiszi régiót összekötni saját szélesebb stratégiai érdekeivel.  Ennek egyik jele, hogy Kína „Arktisz közeli állam” jelzővel illeti magát (míg az Egyesült Államok nem is ismeri el, hogy létezne ilyen). A stratégia attól tart, hogy Kína alá fogja aknázni a régió nemzetközi normáit és jelentős kockázata van annak, hogy a globálisan ismert, gazdasági téren ragadozó viselkedése az Arktiszon is meg fog jelenni. Jelen cikk azokat a kérdéseket járja körül, hogy mi az az „Arktisz-közeli állam”, milyen stratégiai érdekei vannak Kínának az övezetben és mennyire valósak az Egyesült Államok félelmei.

A kínai figyelem a terület iránt már több, mint egy évtizedes. Míg 2012-ben még sikertelenül próbálkozott a kínai Huang Nubo területet vásárolni Izlandon  és 2014-ben a Svalbard (Spitzbergák) szigetcsoportban, azonban már sikeresen tudott jelentős földterületet vásárolni a norvég Tromsø területén szintén 2014-ben. 2013-ban Kína megfigyelői státuszt kapott az Arktiszi Tanácsban négy másik ázsiai állammal együtt. A következő stratégiát meghatározó kijelentés Hszi Csin-ping főtitkártól származott, aki egy 2014-es ausztráliai beszédében kijelentette, hogy Kína „sarkköri nagyhatalom” (polar great power) akar lenni. Ezt követően pedig hivatalosan is megjelent az Északi-sark Kína Új Selyemút tervében, melynek egyik első lépése volt az orosz-kínai kooperációban létrejövő Zarubino kikötő felfejlesztéséről szóló megállapodás. Ennek célja az volt, hogy a projekt végére évi 60 millió tonna árut legyen képes fogadni a kikötő és a program első fázisa 2018 szeptemberében el is indult.

Kínai stratégia

A Kína Arktiszi Szakpolitikája egy viszonylag rövid dokumentum, amely bemutatja Kína arktiszi helyzetértékelését és céljait. A stratégia bevezetője számba veszi az aktuális helyzetet, beleértve a zóna jogállását is. Azt állapítja meg, hogy azon államoknak, melyek a régión kívülre esnek, nincs területi szuverenitásuk, azonban joguk van tudományos kutatásokhoz, hajózáshoz, átrepüléshez, halászathoz és tengeralatti kábelek és vezetékek fektetéséhez. Ezen jogok az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményéből és az általános nemzetközi jogból vezethetőek le. Az Északi-sark helyzetének értékelésében a jogi helyzet mellett kitér az éghajlatváltozásra is. Ez lehetőséget ad a hajózási útvonalak használatának és az erőforrások kitermelésének fellendülésére. Ebben a környezetben határozza meg magát mint „Arktisz-közeli Állam”. Ezen fogalom az Arktiszi Tanács 1996-os alapításáról szóló Ottawai Deklarációra utal, amelyben a nyolc alapító tag (Egyesült Államok, Oroszország, Finnország, Norvégia, Svédország, Dánia, Izland, Kanada) a szervezet megalapítása mellett bevezeti az „Arktiszi Állam” fogalmat, amely kifejezetten ezen nyolc államra vonatkozik. Az „Arktisz-közeli Állam” fogalom az elemzett stratégiában jelenik meg először és arra utal, hogy Kína az egyike azon kontinentális államoknak, amely a legközelebb van a Sarkkörhöz és az Arktisz éghajlati változásai is közvetlen hatással vannak rá. Ezeken felül megjelenik egy harmadik érvelés is, ami arról szól, hogy mivel Kína az ENSZ Biztonsági Tanács tagja, így az ő felelőssége a régióban biztosítani a békét és a biztonságot. Ezen érvelés azért különösen érdekes, mert az elmúlt harminc év azt bizonyította, hogy Kína nélkül is biztosítva volt a béke és biztonság a térségben. Tehát a stratégia egyfelől jogi érveléssel támasztja alá északi tevékenységeit, másfelől ezen új fogalom alkalmazásával.

Ezekre építve Kína a következő célokat fogalmazza meg:

• Megérteni, védeni, fejleszteni az Arktiszt és részt venni a kormányzásában;
• védeni az államok és a nemzetközi közösség közös érdekeit;
• támogatni a fenntartható fejlődést az Arktiszon.

Ezen célok eléréséhez a stratégia a következő feladatokat tűzi ki:

• Az Arktiszi környezetet és annak változását érintő tudományos kutatások támogatása;
• aktívan részt venni mind a környezet védelmében, mind az őslakosok kulturális védelmében;
• a meglévő technológiák felhasználásával hozzájárulni a környezetvédelemhez, az erőforrások felhasználásához és a hajózási utak fejlesztéséhez;
• részt venni az Arktisz kormányzásában a már meglévő nemzetközi intézményrendszer keretében.

A stratégia további részében ezen célokat és feladatokat részletezi, azonban kevés konkrétummal. E konkrétumok elsősorban a gazdasági és nemzetközi kapcsolatokra vonatkoznak. Kiemelendő, hogy Kína minden lehetséges partnerrel szívesen együttműködne az Arktiszi Selyemút kiépítésében, illetve, hogy Kína elkötelezett az együttműködések fenntartásában. Itt kiemeli a stratégia, hogy 2010-ben az Egyesült Államok és Kína felállított egy éves párbeszéd mechanizmust, amely a tengerjogot és az Északi-sark ügyeit érinti. 2012-ben Kína és Izland megkötötte az Arktiszi Együttműködésről szóló Keretmegállapodást. 2013 óta Kína Oroszországgal is párbeszédet folytat az arktiszi kérdéseket illetően. A stratégia azt is kiemeli, hogy Kína nem arktiszi államokkal is folytat dialógust az Északi-sark kapcsán: Az Egyesült Királysággal és Franciaországgal bilaterális, valamint 2016-ban Japánnal és a Koreai Köztársasággal háromoldalú magas szintű párbeszédet folytatott.

Az Arktiszi Selyemút projektek

1. ábra Arktiszi tengeri útvonalak Kína szemszögéből Forrás: Chun, Zhang (2020) China’s ’Arctic Silk Road’ projects, China Dialogue Ocean [online] elérhető: https://chinadialogueocean.net/12569-chinas-arctic-silk-road-projects/ Letöltve:2022.01.15.

A kínai gazdasági érdekek érvényesítésének az egyik legszembetűnőbb eleme a régiót átfogó infrastrukturális fejlesztések támogatása. Fontos aspektusa azonban a befektetéseknek, hogy közülük nem mind szolgál gazdasági érdekeket. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek kutatási célokat szolgálnak. Ebben Kína elsőszámú partnere Oroszország, de más szereplők is megjelennek. Ennek első, 2014-es projektje a Zarubino kikötő fejlesztése volt, azonban nem ez az egyetlen. Az első ábrán az Arktiszon áthaladó tengeri útvonalak láthatók kínai szemszögből. Az Arktiszi Selyemút célja, – mint ahogyan az ábrán is látszik – hogy összekösse Kínát Európával.

A kínai támogatású infrastrukturális befektetések közül kiemelendő a Payakha olajmezőn történő orosz-kínai beruházás, amelyről a szerződést 2019-ben kötötte meg a Kínai Nemzeti Vegyészmérnöki Csoport és a Neftegazholding nevű orosz vállalat. A befektetés összértéke 5 milliárd USD. Ezen olajmező az Arktisz egyik legnagyobbika a megközelítőleg 420 millió tonna olajkészletével. Az Arhangelszk mélytengeri kikötő építése szintén egy orosz-kínai együttműködés alapján jönne létre, azonban még csak a tervezési fázisban tartanak, a szerződést 2016-ban írták alá és a tervek szerint az első fázis 2025-re készül el. Szintén az aláírás fázisában van a Kínai-Finn Arktiszi Megfigyelő és Kutató Centrum. A szerződést 2018-ban írta alá a kínai Távérzékelés és Digitális Föld Intézménye és a Finn Arktiszi Űr Központ. Már elkészült kutatási célú projekt a 2016-ban Svédországban épített műhold állomás, amely Kína első ilyen tengerentúli létesítménye. A másik jelentős és már megvalósult kutatási együttműködés eredménye a 2018-ban megnyitott Kínai-Izlandi Arktiszi Tudományos Obszervatórium, melynek feladata a környezeti, éghajlati, geofizikai és biológiai vizsgálatok és megfigyelések.

Kína, mint biztonsági fenyegetés az Arktiszon

A fentiekből az következik, hogy Kína elsősorban békés célokkal közeledik az Arktisz felé. Azonban az Egyesült Államok több alkalommal is felszólalt a Kínai jelenlét ellen, Mike Pompeo pedig a Arktisz-közeli Állam fogalmát „kommunista fikció” jelzővel illette.

Okot adhat a félelmekre, hogy 2015-ben öt kínai hadihajó  belépett az USA területi vizeire és 12 tengeri mérföldre közelítette meg Alaszka partjait, miután közös hadgyakorlatot hajtottak végre Oroszországgal a Japán-tengeren. A nyilvános válasz az USA részéről visszafogott volt, azonban az üzenet egyértelmű, Kína katonai erővel is képes megjelenni az Északi-sarkon. 2015 októberében pedig három kínai hadihajó jószolgálati látogatást tett Dániában, Svédországban és Finnországban.

További aggodalomra adhat okot az is, hogy bár a magas szintű nyilatkozatok egy együttműködő Kína képét próbálják bemutatni, a Brookings Intézet egyik elemzése rávilágít arra, hogy sok esetben a kínai célok megértéséhez ezek vizsgálata nem elég. Talán a legfontosabb megállapítása az elemzésnek, hogy Kína csak nyilvánosan fogadja el az arktiszi rezsimet. Számos kínai forrás arra utal, hogy Peking nem elégedett az aktuális mechanizmusokkal és tart attól, hogy a későbbiekben kiszorítják az arktiszi erőforrások kitermeléséből. Ezen felül hivatalos kínai dokumentumok azt feltételezik, hogy mivel a térség szerepe felértékelődik a jövőben, a nyolc arktiszi állam szorosabb szövetséget köt vagy az Arktiszi Tanácson keresztül erősítik meg a pozíciójukat. Ezen dokumentumok „identitás diplomáciát” javasolnak Kínának és ennek keretében pedig azt, hogy Kína hangsúlyozza „Arktisz-közeli Állam” jellegét. Másik kulcsmegállapítása az elemzésnek, hogy míg azok a kínai dokumentumok, amelyek a nemzetközi nyilvánosságnak szólnak alulértékelik a régióban kitörő fegyveres konfliktus esélyét, addig a kínai katonai dokumentumok az ellenkezőjét állítják. Ezen megállapítás szerint a nagyhatalmi versengés növekedni fog az olyan közös tereken, mint az Antarktisz és az Arktisz, ezért Kína nem zárkózhat el az erő alkalmazásától. Tehát röviden azt lehet mondani, hogy Kína egy olyan Arktisz kialakításában érdekelt, amely nem kizárólag az Arktiszi Államok fennhatósága alá tartozik és ennek eléréséhez az erőszak alkalmazását nem zárja ki.

Orosz-kínai együttműködés akadályai

Az eddig leírtakból az látható, hogy Kína legfontosabb szövetségese a régióban Oroszország. Elég a közös hadgyakorlatokra gondolni, vagy arra, hogy az Arktiszi Selyemút kiépítésében a legfontosabb partner épp Oroszország. Orosz szempontból a kínai befektetések kifejezetten hasznosak, mivel Oroszország stratégiai érdeke a partja mentén futó Északi-tengeri út fellendítése. Továbbá a krími válság egyik következménye, hogy a bevezetett szankciók olyan területekre is kiterjednek, mint az olajipar. Ez elsősorban az arktiszi és tengerfenéki olajfúráshoz szükséges eszközök importját lehetetleníti el, ami többek között azt is eredményezte, hogy a Rosneft-nek több évre el kellett halasztania az arktiszi projektjeit. Az orosz olajcégek erősen függenek az import technológiától és a szankciók az importált eszközök 68%-át érintik, míg a nehezen hozzáférhető olaj kinyeréséhez Oroszországnak az eszközök 50%-át és a szoftverek 80%-át nyugatról kell beszereznie, továbbá a szankciók a pótalkatrészekre is vonatkoznak. A közvetett következmény pedig az lett, hogy így Oroszország kénytelen volt a máshonnan nem beszerezhető alkatrészeket Kínától és Dél-Koreától beszerezni és a Rosneft kínai és indiai tőkét próbált bevonni a projektjeibe.

Másfelől azonban az orosz-kínai együttműködésnek vannak akadályai is. A Rand Corporation elemzői felvetik, hogy Oroszország már évtizedek óta tervez egy Kínával történő háború kirobbanásának esélyével. Erre az orosz Keleti Katonai Körzetben állomásozó szárazföldi erők és az ott tartott nagyszabású hadgyakorlatok is bizonyítékul szolgálnak. Továbbá Oroszország mindig is próbálta korlátozni a nem arktiszi államok megjelenését a térségben. Kína megfigyelő státuszát az Arktiszi Tanácsban is kezdetben ellenezte, amíg meg nem állapodtak, hogy tiszteletben tartják az Arktiszi Államok szuverenitását és azt, hogy négyévente felülvizsgálhassák a megfigyelő státuszát az országoknak. Ennek magyarázata lehet, hogy Oroszország számára az Arktisz stratégiailag mindig is kiemelt szerepet élvezett és történelmileg mindig is elzárt volt a kívülállók számára. Mivel nem voltak egyértelműek Kína céljai a jelentkezéssel és mert Oroszország óvakodott attól, hogy pusztán gazdasági célok miatt vegyenek fel új tagokat, ezeket figyelembe véve egy jelentős törés jelenik meg a két ország álláspontja között. Míg Oroszország azt hangsúlyozza, hogy az Arktisz elsősorban az Arktiszi Államok fennhatósága, ahol ezen államok gyakorolják szuverenitásukat, addig Kína véleménye szerint az Arktisznak nyitottnak kell lennie a nemzetközi közösség minden tagja számára. Ezen álláspontja még csak nem is nevezhető újkeletűnek, mivel Yin Zhuo admirális már 2010-ben úgy fogalmazott, hogy az Arktisz egyik államhoz sem tartozik, hanem az emberiség közös tulajdona és Kínának a lakossága alapján nélkülözhetetlen szerepet kéne játszania ebben a térségben. A régióban történő orosz-kínai szembenállásnak egy jó példája, hogy 2012-ben az orosz határőrök rálőttek, semlegesítettek és elfoglaltak egy kínai hajót, amely illegálisan tartózkodott az orosz kizárólagos gazdasági övezetben. Figyelembe véve, hogy azóta Oroszország még jobban rá lett utalva Kínára, kétséges, hogy ma is előfordulhatna ilyen incidens, de ez a történet is azt mutatja, hogy közel sem lehet felhőtlen kapcsolatról beszélni.

Az Arktisz sajátossága, hogy a régióban található államok elsősorban az együttműködésben érdekeltek. A hidegháború után, bár nem szűntek meg az ellentétek, ezeket mindig tárgyalóasztalnál oldották meg. Az Arktiszi Tanács is ezt a mentalitást tükrözi, mivel a konszenzusos döntéshozatal ellenére is eredményesen tud működni és minden tagállam részéről erős támogatást élvez. Ebben a környezetben Kína csak külső szereplőként tud megjelenni, amin az Arktisz-közeli Állam kifejezés sem tud változtatni. A jövővel kapcsolatban, ha Kína a nemzetközi közösség felé hangoztatott célok elérésében érdekelt, az nem veszélyezteti a régió stabilitását, sőt akár hozzá is járulhat. Azonban, mint ahogy ez a cikk is felveti, a kevésbé erőteljesen hangoztatott céljai már kihívást jelent az Arktisz biztonságára. Jelenleg az Arktisz status quo-ja, hogy elsősorban az Arktiszi Államok gyakorolják szuverenitásukat a nemzetközi joggal összhangban. Figyelembe véve, hogy ezen térség jelentősége évről évre nő, a kínai revizionista politika könnyen válthatja ki azokat a lépéseket, amiktől tartanak, így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak. További veszélye a kínai revizionista politikának, hogy ezzel elveszítheti a legfontosabb szövetségesét is a régióban, Oroszországot. Tehát kijelenthető, hogy Kína válaszút előtt áll az Arktisz kapcsán. Ha elfogadja az aktuális nemzetközi rendet, jelentős szövetségesévé válhat az Arktiszi Államoknak, mivel az Északi-sark infrastrukturális fejlesztése kifejezetten költséges. Azonban, ha revizionista politikát kezd folytatni és valóban az erőszak alkalmazásától sem riad vissza, az veszélyt jelenthet az Arktiszon uralkodó békére.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Kína stratégiai érdekei és jelenléte az Arktiszon bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés A cikk célja az orosz-iráni kapcsolatok bemutatása. A téma aktualitását és a cikk elkészültének motivációját a jelenleg zajló JCPOA (Joint Comprehensive Plan of Action), avagy ismertebb nevén az iráni atomalku megállapodás bécsi megújítása alapozza meg, amelyet 2015-ben kötöttek, de 2018-ban Donald Trump amerikai elnök részéről felmondásra került. Továbbá mind a hazai, mind a nemzetiközi sajtó hasábjain nyomon követhetjük, hogy Oroszország ebben a folyamatban támogató félként jelenik meg Irán oldalán, illetve közvetítő félként a megállapodást felmondó USA és Irán között. Az ezek mögött húzódó okok és indokok megértéséhez feltétlenül szükséges a korábbi történelmi események ismerete. Történelmi áttekintés

Az orosz-iráni kapcsolatok hosszú századokra tekintenek vissza. Az újkori történelemben a kapcsolatok a cári időszakig (1721-1917) vezetik vissza a tudományos kutatókat. Irán és Oroszország tekintetében egy igen összetett gazdasági, katonai és nukleáris stratégiai kooperációról van szó.[i]

Először a 18. század elején területi annexióról beszélhetünk, amely közös határokat hozott létre Perzsia és a Cári Oroszország között. Így tehát Irán elhelyezkedése nemcsak közös határt, de közös érdekeket is eredményezett. A periférián való elhelyezkedés közös stratégiát és védelmi érdekeket alakított ki.[ii]  A közös határokat a 18. és a 19. században ideológiai expanzió követte. A területi expanzióval a Kaszpi-tenger Oroszország látóterébe került. Ezen tenger a világ legnagyobb legfolyású víztömege, így a téma mindkét terület kiemelt belügyi kérdésévé vált. Fontos kiemelni, hogy geopolitikai szempontól az előbb említett tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet a két ország „közös találkozási” pontja. A 19. században az orosz-perzsa háborúk során Perzsia nemcsak területeket veszített, de mindemellett az is hátrányosan érintette, hogy a cári birodalom kizárólag az orosz hadiflotta számára engedélyezte a kikötőben való tartózkodást.[iii]

Az 1917-es év változást eredményezett ebben az ügyben, ugyanis 1921-ben egy szovjet-perzsa barátsági szerződés eredményeképpen ismét egyenlő jogokat kapott a perzsa hatalom, hogy saját zászlója alatt szabadon hajózhasson a Kaszpi-tenger térségében. A sztálini időszakban újabb szerződés megkötésére került sor. Először 1935-ben, majd 1940-ben a szovjet-iráni szerződés rögzítette, hogy a két érintett fél számára egy 10-10 mérföldes területet állít rendelkezésre, melyen ezen államok állampolgárai folytathattak halászati tevékenységet.[iv]

Az 1990-es évek elején a Szovjetunió felbomlását követően Irán és Oroszország nem maradtak közvetlen szomszédok. Így szükség volt arra, hogy a jelcini években újrafogalmazzák egymáshoz fűződő viszonyukat. Az előző évszázadokhoz hasonlóan a Kaszpi-tenger területe vitatottá vált jogi szempontból.[v]

Kapcsolatok a Szovjetunió felbomlását követően

Bár kulturális és vallási szempontból különböző országokról beszélünk, egyvalami biztosan közös bennük. Oroszország és Irán egyaránt szénhidrogén exportőr, mindkét ország jelentős olaj- és gázkivitelt bonyolít le. A bipoláris világ megszűnésével, illetve a térségben elhelyezkedő új gázmezők felfedezésével a nemzetközi közösség érdeklődése a térség felé fordult. A szovjet felbomlást követően Oroszország célként határozta meg a status quo fenntartását a térségben.[vi]

A 90-es években érdekként jelent meg a kapcsolatokban az orosz-iráni nukleáris kooperáció fogalma, amelyet különböző megállapodásokkal és egyezményekkel fektettek le. Fontos hangsúlyozni, hogy az orosz nukleáris- és fegyverkereskedelem legnagyobb importőre Irán. Ezekben az években az Iránnal kötött megállapodások fontos szerepet játszottak az orosz atomenergia-ipar túlélésében.  Ezt támasztja alá, hogy a későbbiekben bővebben bemutatásra kerülő 1995-ös iráni-orosz egyezmény során 5,1 milliárd dollár értékű fegyver szállításáról állapodott meg a két fél. Ennek fényében megállapításra került, hogy az 1990-2000 közötti időszakban Irán a legnagyobb orosz fegyveripari importőr volt.[vii]

A jelcini éra kezdetén, 1992-ben hosszútávú kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött a két ország. Ezen belül 2 egyezmény aláírására került sor. A két egyezmény tárgya az atomerőmű-építésre és az atomenergia békés célú felhasználására (pl. nukleáris üzemanyag újrahasznosítása) terjedt ki. Az egyezmény többek között tartalmazta, hogy egy speciális moszkvai intézetben iráni nukleáris szakemberek képzésében segíti Oroszország a másik felet.[viii]

A 90-es évek közepén, 1995 januárjában újabb megállapodásra került sor Irán és az oroszországi Atomenergetikai Minisztérium között, melynek témája már a 70-es években kezdődő Bushehr Atomerőmű (Bushehr Nuclear Powe Plant) építése volt. A kivitelezés Németország által kezdődött meg, de a 1980-as években az iraki-iráni háború hatására leállították. Az orosz állam részéről a fő szerződő fél az Атомстройэкспорт (Atomsztrojexport) volt, amely még a szovjet időkben, 1973-ban jött létre és a föderáció nukleáris berendezések és szolgáltatások exportőreként tartják számon. A megállapodásban ismét szakemberek képzését ajánlotta Oroszország, illetve urániumot és 2 blokk építését vállalta az atomerőmű felállítása során. A folyamat lezárásához a 2002-es évet tűzték ki célul. A folyamat a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség (IAEA) felügyelete mellett zajlott. Az atomerőmű kivitelezése során gazdasági szempontból jelentős profitra tett szert az oroszországi föderáció. A 1995-ös egyezmény 20 ezer munkahelyet kínált 300 orosz vállalatnak. A folyamat azonban nem volt zavartalan, ugyanis 1999-ben a korábban említett fegyvereladások kapcsán szankciókat vezetett be az Egyesült Államok a késő jelcini Oroszország ellen.[ix] A szankciók az orosz vezetés ellenállását váltották ki, és a Külügyminisztérium szóvivője elutasította a vádakat. Fontos kiemelni, hogy 10 orosz tudományos intézet ellen vezettek be szankciókat, ezek közül három olyan tudományos központ volt (CTU, MAI, ESTRI), amely kapcsán az USA vezetése azt állította, hogy együttműködésük Iránnal segítheti, hogy a közel-keleti állam nukleáris rakétákat fejlesszen ki.[x]

Elmondható, hogy Irán részéről bizonyos regionális kérdésekben „diplomáciai gesztusokat” figyelhetünk meg. A 90-es évek orosz politikában meghatározó szerepet játszó első csecsen háborúban (1994-1996) az Organisation of Islamic Cooperation (OIC) nevet viselő szervezet tartózkodott a csecsen lázadok támogatásától. A Szovjetunió felbomlásával járó függetlenedési folyamatok olykor véres konfliktusokban torkoltak. Erre példa a 2020. őszén ismét kiújuló, befagyott konfliktusnak nevezhető örmény-azeri háború. A 80-as évek végén kezdődő konfliktus időszakában a hegyi-karabah ügyében a közel-keleti állam Örményországot támogatta az azeri hatalommal szemben.[xi]

A jelcini éra vége változásokat hozott a két ország kooperációjában. A 2001. szeptember 11-én zajló események, amelyet a szakirodalom csak 9/11-ként jelöl, visszarendeződést idéztek elő az iráni-orosz kapcsolatokban. A 2001-es események az orosz-amerikai kapcsolatok javulását eredményezték. A Bush-adminisztráció számára kiemelt fontosságú partnerré vált Oroszország. A „nemzetközi terrorizmus” elleni küzdelem közös pontként jelent meg az amerikai-orosz kapcsolatokban. A támadások után Putyin határozott kiállásának köszönhetően az orosz-nyugati kapcsolatok történetében új periódus kezdődött, amely a 2003 márciusban megindított iraki intervencióig reménytelien alakult.[xii]

Az előzőekben bemutatott folyamat orosz-iráni kapcsolatok romlását idézte elő, mivel a nemzetközi közösség, többek között az USA lator államnak (Rogue State) minősítette Iránt nukleáris tevékenysége miatt, és az 1968-as Atomsorompó Egyezmény (NPT) megszegésével vádolta.[xiii] A 60-as évek végén megkötött szerződés célja az atomfegyverek terjedésének megelőzése, illetve az atomenergia békés célokra való felhasználásának előmozdítása volt.[xiv]

Ezen logika mentén az, hogy Oroszország támogatta a Bushehr Atomerőmű építését, kulcsproblémává vált az orosz-amerikai együttműködésben. Ekkor már a föderáció elnöke Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt, aki nyomás alá került ezen ügyben a 2000-es évek elején, annak érdekében, hogy az ügy az ENSZ Biztonsági Tanács elé kerüljön. Állásfoglalásai során azt hangoztatta, hogy Iránnak nincsenek nukleáris ambíciói.[xv] Továbbá kiemelte, hogy az 1968-as NTP szerződés IV. cikkelye a következőket tartalmazza: „a nukleáris energia békés felhasználása megillet mindenkit, és az ehhez szükséges technológia, tudás, felszerelés és nyersanyagok megszerzésében támogatást élveznek.”[xvi]  Mindemellett 2005-ben egy olyan szerződés jött létre Oroszország és Irán között a nukleáris üzemanyag témájában, amelyben rögzítésre került, hogy az orosz fél biztosítja az üzemanyagot és a szállítást a közel-keleti fél számára, így biztosítva, hogy Irán nem fog nukleáris programba kezdeni. Irán 2006 januárjában elutasított egy orosz ajánlatot, amely azt tartalmazta, hogy orosz területen Teheránból érkező urániumot újra feldolgozzanak és dúsítsanak.[xvii]

Az iraki intervenciót követő években, 2009-ben egy újabb program került felajánlásra  Irán számára. Ennek értelmében a program keretein belül gyengén dúsított uránjának 75%-át Oroszországnak és Franciaországnak adta volna át. Ezzel Oroszországban az első LEU (low enriched uranium) Bank létesítésére került volna sor, amely elősegítette volna azon geostratégiai célját, hogy „energiahegemón” szerepben jelenjen meg a nemzetközi közösségben. Ambícióként jelent meg az orosz vezetésben, hogy globálisan néhány energia szektor uralmuk alatt legyen. Mindemellett Moszkva közel-keleti befolyását tudta volna növelni.  Nansi Paluraj tanulmányában kitér arra, hogy a nemzetközi közösség számára is fontos lett volna, hogy Irán elfogadja az orosz vezetés által kínált programot, ugyanis HEU (high enriched uranium) birtoklásával elkerülhető vált volna, hogy a nukleáris ipar fegyveres jelleget öltsön.[xviii]

Az ajánlatok sorozatos elutasításával Moszkva csatlakozott az ENSZ BT 1696-os számú határozatához, amelyet 2006. július 31-én hoztak létre. Oroszország több szankciót támogatott Iránnal szemben. Ezen lépésével feloldásra került a korábban ismeretett 1999-es években hozott szankció több orosz tudományos intézet ellen. A téma érdekessége, hogy ezen folyamatok új kapukat nyitottak meg a védelmi szektorban Oroszország és Irán viszonylatában. Moszkva ebben a szituációban közvetítő szerepben jelent meg. A cél az volt, hogy a szankciók súlya ne okozzon törést az iráni-orosz kapcsolatokban.[xix]

Az orosz-amerikai kooperáció nemcsak az iraki intervenció ügyében volt konfliktusos. Az amerikai adminisztráció által támogatott volt a rakétapajzs terve, amelyet Lengyelországba és Csehországba kívántak telepíteni.  A rakétapajzsot az iráni rakétafenyegetés ellen akarták létrehozni. Ezen terv 2007-ben ismét feszült helyzetet eredményezett, ugyanis a hidegháborút követő időszakban először lenne precedens arra, hogy az amerikai stratégiai elemek megjelenjenek az európai kontinensen. Továbbá a politikai elem mellett Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő három részes tanulmányában arra is kitér, hogy az orosz vezetés nem látott arra garanciát, hogy a telepítendő, robbanófej nélküli rakéták mellett idővel ne kerülhessenek föld-föld kategóriájú robbanó rakéták Európába, illetve a későbbiekben a meghatározott mennyiség ne emelkedne. Ebben a kérdésben Oroszország ellenállt, és osztotta azt a véleményét, hogy ebben az esetben nem Irán a célpont. Ezt követően 2010-ben került megkötésre Obama és Medvegyev aláírásával egy újabb START-Szerződés Prágában.

A 2010-ben végbemenő események után jutunk el a 2015-ös felülvizsgálati konferenciáig, amely során a szerződő államok megerősítették elkötelezettségüket a szerződés alapvető rendelkezései iránt, így konkrét cselekvési elemeket fogadtak el a non- profileráció, a leszerelés és a nukleáris energia békés felhasználásának területein. Az iráni ügyek kapcsán felmerült a kérdés a szerződés betartásának kikényszeríthetőségével összefüggésben, ugyanis olyan környezet alakult ki a krími válság kapcsán, melyben az orosz-amerikai viszony mélyre zuhant, valamint megakadtak a tárgyalások a közel-keleti tömegpusztító-fegyverektől mentes övezet (1995) létrehozását érintően.[xx] Azonban a 2015-ös felülvizsgálat mérföldkő jelentőséggel bír, és fő kedvezményezettjének Irán tekinthető. Oroszország a Nyugattal szemben ellentétes véleményt képviselt bizonyos kérdésekben, hiszen támogatta Irán hosszútávú nukleáris törekvéseit, a szankciók feloldását a JCOAP tárgyalás során is. A tárgyalás eredményeképpen Irán ígéretet tett, hogy visszafogja nukleáris működését és azt a Nemzeti Atomenergetikai Ügynökség (NAÜ) ellenőrzése alá helyezi.[xxi]  Az előbb ismertetett feltételekért cserébe Irán a szankciók feloldását kérte, amelyeket korábban az ENSZ Biztonsági Tanács vezetett be nukleáris programja miatt.  Oroszország a folyamat során fontos szerepet vállalt az iráni nukleáris programban, amelynek orosz állami érdekei voltak. A 2018-as felmondást követően Irán visszafogta kötelezettségvállalásait.[xxii]

A TASS (orosz hírügynökség) 2021. november 12-én közölt cikkében az olvasható, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint az iráni nukleáris programra vonatkozó közös átfogó cselekvési terv (JCOAP) végrehajtásának újrakezdésére és az Iráni elleni szankciók feloldására van szükség. Hozzátette, hogy az Oroszországi Föderáció az évvégén kezdődő tárgyalások folyamán ragaszkodni fog a 2015-ös megállapodás maradéktalan végrehajtásához. Jelenleg is intenzíven folyik Bécsben a JCPOA felújításához köthető eljárás, amelyben Moszkva aktívan részt vesz. A megbeszélések nyolcadik fordulója 2021. december 27-én vette kezdetét, és előreláthatólag február elején zárul le.

 Az iráni elnök, Ebrahim Raisan 2022. január közepén Moszkvába látogatott, mivel Vlagyimir Putyin elnök szerette volna meghallgatni az iráni atomalkuval kapcsolatos véleményét. Az iráni államfő előzetesen kijelentette, hogy a találkozó fordulópontot jelenthet a hosszú időre visszanyúló orosz-iráni kapcsolatokban, nemcsak gazdasági értelemben, de a térség védelmét és biztonságát érintően is. A két ország közötti interakció egyszerre garantálja a régió biztonságát, de emellett hozzájárul az egyoldalúság elkerüléséhez, hiszen mindketten számos szervezetnek tagjai, amelyben fontos szerepet töltenek be. Ezen okból kifolyólag a gazdasági és kereskedelemi projektek előmozdításában kiemelkedő szerepet foglalnak el. A látogatásra január 19-én került sor, amely során az iráni elnök átnyújtotta Vlagyimir Putyin elnök számára azt a dokumentumot, amely tartalmazza Oroszország és Irán 20 évre szóló stratégiai és együttműködési megállapodását. Az iráni elnök rámutatott arra, hogy Moszkva és Teherán között Szíria és a terrorizmus elleni küzdelem során eredményes együttműködés valósult meg, amely megnyitja a kaput más lehetőségek előtt is. A sajtótájékoztatóban kifejtette, hogy a jelenlegi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat bővíteni szükséges. A megállapodás kilátásba helyezte és lehetségesnek tartotta az együttműködés kiterjesztését a politika, a kultúra, a tudomány, a technológia és a védelem és biztonság szférájában. Kiemelte, hogy ezeket hosszútávú stratégiai tervnek tekinti. A találkozó második napján az iráni elnök az Állami Duma alsóházában szólalt fel. Itt is hangsúlyozta, hogy a bilaterális és multilaterális kapcsolatok erősítése országaik erejét fogja növelni a régióban, ehhez az szükséges, hogy megakadályozzák a belügyeikbe történő külső beavatkozást. Továbbá kiemelte, hogy a nukleáris fegyverfejlesztés nem képezi Irán védelmi stratégiájának részét.

Összegzés

A cikk során megismerhettük, hogy az orosz-iráni kapcsolatok mély gyökerekkel rendelkeznek és a cári időkben közös határ alakult ki közöttük, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Houman A. Sadri (Associate Professor, UCF) és Ari Litwin (Politican Science and International Relations PhD, UCF) tézise szerint a cikkben bemutatott események alapján láthatjuk, hogy Oroszország és Irán technológiai kooperációjának geopolitikai okai vannak.[xxiii] Ugyanitt említhető Robert J. Einhorn és Gary Samore elmélete, mely alapján geopolitikai és gazdasági okokat látnak az orosz-iráni szövetségben. Szimbolikusan az orosz közel-keleti ambíciók a hidegháború lezárulásával értelmezhetőek az USA-val való konfrontációként is, illetve közvetítő szerepével Oroszország közel-keleti befolyását kívánta növelni és erősíteni.[xxiv] Bár erős motiváció rajzolódott ki az orosz-iráni nukleáris kooperáció tekintetében, megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatok nem voltak felhőtlenek a vizsgált időszakban. Jurij Fedorov (2007) szavai a TheWorldToday.org hasábjain is igazolódni látszanak. Az idézett 2007-es cikkben az olvasható, hogy Oroszország egy olyan Iránban gondolkodik, amely nincs nukleáris fegyverekkel felszerelve, de nem hagy fel nukleáris programjával.[xxv] A jelenlegi JCPOA tárgyalások során Oroszország kezdeményező félként jelenik meg, emellett magatartásáról elmondható, hogy közvetítő és támogató félként vállal szerepet az amerikai adminisztráció és Irán között, amely a tárgyalások alatti aktivitásából és az orosz külügyminiszter tájékoztatóiból rajzolódik ki a jelenlegi információk alapján. Az iráni elnök látogatása során kifejezte, hogy a két ország közötti együttműködést prioritásnak tartja. Számos területen hosszútávú stratégia kooperációt szeretne megvalósítani Oroszország és Irán között.

Írta: Ignáth Dorina

Felhasznált irodalom:

[i]N. Rózsa Erzsébet: Irán és az ázsiai nagyhatalmak: konnektivitás és aszimetrikus egymásrautaltság. Külügyi Szemle. Különszám. 2021/02. 112. (Későbbiekben: N. Rózsa Erzsébet, 2021)

[ii] Nansi Paluraj: The JCPOA and Changing Dimensions of the Russia-Iran Relations. Contemporary Review of the Middle East. Sage Publications, 2016. 96. (Későbbiekben: Nansi Paluraj, 2016)

[iii]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[iv]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[v] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 114.

[vi] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 111.

[vii]Paluraj, Nansi 2016: 105.

[viii]Paluraj, Nansi 2016:: 98.

[ix]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 98.

[x]Levitin, C. Russia protests at US science sanctions. Nature 398, 96, 1999.

Link: https://www.nature.com/articles/18076 (utolsó elérés: 2021. 01.18.)

[xi]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 104.

[xii]Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa. Noran Libro Kiadó. Budapest, 2019. 25.

[xiii]Paluraj, Nansi 2016:: 100.

[xiv]Péczeli Anna: Az atomsorompó egyezmény 2015-ös felülvizsgálata és a nukleáris fegyverkorlátozás új kihívásai. Nemzet és Biztonság. 3. szám, 2015. 85.

[xv]Paluraj, Nansi 2016::99.

[xvi]Péczeli Anna, 2015: 86.

[xvii] Sadri, Houman A.-Litwin,Ari :The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 539.

[xviii]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xix]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xx]Péczeli Anna, 2015: 87.

[xxi]Péczeli Anna, 2015: 96.

[xxii]Paluraj, Nansi 2016:  103.

[xxiii]Sadri, Houman A.-Litwin,Ari: The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 526.

[xxiv]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 99.

[xxv]Nixey, James: Russian Policy on Iran: Balancing Is Best. TWT, 2010, 66. évf., 5. szám. 7-8.

Idézet: „The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme. The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme.”

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Oroszország és Irán kapcsolata a JCPOA, avagy az iráni atomalku fényében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elmúlt évtizedekben az online sajtótermékek, valamint a közösségi média megjelenésével a hírfogyasztási szokások jelentősen átalakultak. A hagyományos, nyomtatott újságok egyre inkább háttérbe szorultak, a hírmegosztás és az információáramlás vezető szerepét pedig a közösségi média és az online tér vette át. Bár ma már könnyedén hozzáférhetünk bármilyen jellegű és témájú információhoz az interneten, az online újságok és a közösségi médiumok pluralizálódása és sokszínűsége miatt nem minden hírportál nevezhető megbízhatónak, mivel ezek az oldalak nem hiteles, valós információkat közölnek. Ez a tendencia teret engedett az álhírek, azaz a fake news elterjedésének.

Napjainkban egy átlagos felhasználó számára nagyon nehéz megkülönböztetni a valós híreket és az álhírektől. Az online hírfogyasztási szokások komoly aggodalmakat vetnek fel, mivel ezek az oldalak mindenfajta ellenőrzés, szabályozás nélkül közölnek és osztanak meg híreket, amely kiváló lehetőség az álhírek terjesztésére, valamint az olvasók megtévesztésére. Ezért fontos, hogy tudatos hírfogyasztók legyünk, vagyis minden általunk olvasott hír forrását vizsgáljuk meg, hogy az valóban korrelál-e a valósággal.

Mit nevezünk álhírnek?

A hír definíciójára a szakirodalomban nem találhatunk univerzálisan, egységesen elfogadott meghatározást, ebből kifolyólag kizárólag a hír jellegéből, annak esetlegességéből indulhatunk ki. Egyszerűen megfogalmazva hírnek tekinthető minden olyan információ, amely napi rendszerességgel megjelenik a médiumokban, vagy az, amelyet a fogyasztó annak tekint. A hír elsődleges célja a figyelemfelkeltés és a tájékoztatás az aktuális eseményekről, folyamatokról. A hír jellegzetes tulajdonsága az, hogy megvehető és eladható. A hír tehát, mint társadalmi eszköz nem tükrözi természetszerűleg a valóságot, hanem egy ember által szerkesztett, megalkotott közlésforma.

Napjainkban az internetes hírportálok között a legélesebb a harc a vezető szerep megszerzése iránt. Ezen oldalakon belül megkülönböztethetünk kormányhoz közeli és kormánytól független médiumokat. Ebből következően megállapítható az, hogy a hír értelmezése, interpretálása különbözik ezeken az oldalakon attól függően, hogy az adott portál valamelyik politikai párthoz, csoporthoz tartozik-e vagy sem. Manapság a legnépszerűbb és legolvasottabb hírportálok közé tartozik többek között az index, 24.hu, origo, hvg.hu és a 444.hu.

Ehhez kapcsolódóan 2020-ban robbant ki az egyik legolvasottabb hírportál, az index.hu ügye. Az ügy azzal kapcsolatban robbant ki és keltett visszhangot a médiában, hogy 2020 nyarán az Index szinte teljes szerkesztősége felmondott, mivel attól tartottak, az új tulajdonos megjelenésével politikai nyomásgyakorlásra és szabályozásra kerül sor azt illetően, mely tartalmak kerülhetnek megjelenésre az újságban. Érdekes konkluzió, hogy azok közül, akik értesültek az esetről, pártszimpátia és pártpreferencia alapján megoszlanak arról a vélemények, hogy mi állhatott az ügy hátterében.  A nem kormánypárti szavazók azt gondolták, hogy a politika valóban megpróbálta szabályozni, meghatározni az újság tartalmát, míg a kormánypárti szavazók teljesen mást gondoltak az esetről.  Ez a konkrét ügy jól reprezentálja a politika szerepét és hatását az online hírfogyasztás minél szélesebb körű befolyásolására, valamint az internetes portálok közötti küzdelmet a minél erősebb pozíció megszerzésére.

A hír összességében tehát olyan kommunikációs termék, mely ötvözi a valósághoz hű releváns tényeket, valamint az emberi gondolkodást. Olyan értéket állít elő, amely újdonságot közvetít az emberek számára, aminek ismeretével kapcsolódhatunk a világban zajló eseményekhez és történésekhez.

Az álhírek megjelenése a közösségi médiában

Fake news alatt azokat a híreket értjük, amelyek nem fedik a valóságot, vagyis nem tartalmaznak releváns tényeket vagy információkat. Fontos leszögezni, hogy az álhír, mint jelenség egyáltalán nem számít újdonságnak, viszont megjelenésének helye és formája megváltozott a korábbi időkhöz képest. Míg korábban az álhír terjesztésére az újságok számítottak a legfontosabb eszköznek, addig manapság az internet és azon belül is a közösségi média a leggyakrabban alkalmazott eszköz a fake news terjesztésére. Ennek legfőbb oka, hogy a hagyományos értelemben vett újságok olvasottsága egyre inkább háttérbe szorult, valamint a közösségi média alkalmas arra, hogy széles körben eljuttassa ezeket a híreket a felhasználókhoz.

Az álhír vonatkozásában sokszor visszatérő kérdés, hogy miben különbözik egymástól a propaganda és az álhír. A propaganda és az álhír kifejezések sok esetben korrelálnak egymással. Mindkét terminológiának a lényege az információ megosztás szándékos manipulálása, a kommunikációs tér elferdítése egy politikai ügy vagy nézőpont előmozdítása érdekében. A propaganda és a fake news közötti fő különbség az, hogy míg a propaganda egyirányú kommunikáció formájában megvalósuló közlésforma, mely totális felügyelet alatt áll, addig az álhírek a közösségi oldalakra támaszkodva többirányú kommunikációt valósítanak meg, ebből kifolyólag az ellenőrzésük is sokkal nehezebben kivitelezhető. További különbségnek tekinthető a kivitelezés mérete, mivel a propagandát kormányok, befolyásos szervezetek hajtják végre, míg álhírt egy felhasználó is előállíthat.

Az álhíreknek-azok jellegéből adódóan-több típusát különböztethetjük meg. Beszélhetünk elfogult hírekről, áltudományos hírekről, összeesküvés elméletekről, szatirikus hírekről és kattintásvadász hírekről. Több kutató álhírként kezeli a gúnyiratot, a kontextusból kiragadott információt, a ténynek beállított véleményt, az áltudományos híreket, az összeesküvés-elméleteket és az extrém elfogultságról tanúskodó bemutatást. Az álhír szót hallva a legtöbb ember a közösségi médiában megosztott posztokra asszociál, amelyek sokszor a valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen történeteket mesélnek el. Azonban ezeknek a posztoknak sok esetben nem a megtévesztés a célja, hanem csupán a figyelemfelkeltés, az érdeklődés kiváltása, ezért sem szabad összemosni őket a fake newssal.

Az álhírek terjesztését botnet hálózatok is végezhetik, amelyek olyan algoritmusok, amelyek különböző álprofilokat generálnak a közösségi oldalakon, és ezeken keresztül terjesztik az információkat. Kiváló példa erre az Egyesült Államok légiereje (US Air Force) által 2011-ben kiírt pályázatban egy online identitásmenedzselő szoftver, amelynek elsődleges funkciója a közösségi médiában létrehozott álprofilokon keresztül történő politikai befolyásolás volt. A technológiának olyan kritériumoknak kellett megfelelnie, mint például a helymeghatározás kijátszása vagy az álprofilok esetében a megfelelő háttértörténet kiépítése az adott célterület vonatkozásában. Ilyen jellegű botnet hálózatot feltehetően több állam is kiépített a saját céljaik eléréséhez. A botnet hálózatok mellett egyes országok troll hadseregeket is működtetnek. Ilyen troll hadsereg működik Oroszországban és Kínában is, melynek elsődleges funkciója az adott ország jó színben történő feltüntetése a külföldi és hazai hírportálokban. Továbbá feladata bizonyos számú komment elhelyezése különböző álprofilokból politikai témájú posztok alatt, mellyel elsődleges célja az aktuális kül- és belpolitikai történések kontrollálása, befolyásolása.

A Twitteren 2006 és 2017 között folytatott kutatásban Sinan Aral és szerzőtársai azt állapították meg, hogy az álhírek gyorsabb tempóban, szélesebb körben és sokkal távolabbra terjedtek, mint a hiteles, valós hírek. Az a feltételezés is igazolást nyert, hogy az álhírek típusai közül kiemelkednek a hamis politikai hírek, amelyek még gyorsabban még szélesebb tömegeket érnek el.

Az álhírekkel szorosan összefügg a „post-truth” jelenség, amely esetében a közvéleményre nem a tények, hanem a különböző érzelmek, személyes meggyőződések hatnak. Ebből is jól látszik, hogy napjainkban az objektivitás egyre inkább háttérbe szorul, melyet szubjektív, párhuzamos valóságok váltanak fel. Az ilyen típusú világok kialakulásához pedig nagymértékben hozzájárul a közösségi média, amely olyan algoritmusokkal működik, amelyek igyekeznek személyre szabottan, a mi nézeteinknek, érdeklődési körünknek megfelelő híreket kiválogatni, azonban ez a folyamat egyfajta burokba zárhatja a felhasználót, amely nem tartalmazza az ellentétes véleményeket. Ennek hatására-mivel a felhasználó nem találkozik más véleménnyel-háttérbe szorítja a vitakultúrát és megerősíti őt az általa vallott véleményében, amelynek következtében a valóságérzékelése nagymértékben torzulhat.

A fake news szerepe a 2016-os amerikai elnökválasztásban

Donald Trump megválasztását és az elnökjelölti kampányt követően került napirendre Oroszország beavatkozása az amerikai elnökválasztásba. Oroszország többféle eszközzel igyekezett befolyásolni a választást, az egyik ilyen eszköz a közösségimédia-felületeken terjesztett álhírek voltak. A Facebook az üggyel kapcsolatban 2017 szeptemberében ismerte el, hogy 2015 és 2017 között mintegy 470, feltehetően Oroszország által támogatott hamis profilt vagy oldalt azonosítottak, amelyek több százezer dollárt költöttek különböző témájú (politikai, bevándorlás-ellenes, társadalmi polarizációt előidéző) hirdetésekre.

Azonban nemcsak a Facebook volt az egyetlen közösségi oldal, amelyet Oroszország felhasznált céljai elérésére. A Twitter 2572, Oroszországhoz kapcsolható csatornát, illetve 50 ezer automatikusan tweetelő álprofilt azonosított, amelyek megközelítőleg 1,5 millió bejegyzést tettek közzé. Az üggyel kapcsolatban érintett volt a Google és a YouTube is. Utóbbira 1108 darab, az amerikai választáshoz kapcsolódó videót töltöttek fel, amelyek összesen 43 órányi tartalmat tettek ki.

A lélektani műveletekben az álhír fontosságát kiválóan szemlélteti egy, az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódó incidens. 2016. október 29-én egy Carmen Katz nevű Facebook felhasználó hírt posztolt egy rendőrségen dolgozó ismerősére hivatkozva, miszerint a washingtoni Comet Ping Pong pizzériában Hillary Clinton elnökjelölt, John Podesta, Clinton kampányfőnöke és egy Demokrata Párthoz köthető hálózat sátánista rituálék keretében pedofil bűncselekményeket követ el. A hír magját John Podesta 2016 márciusában feltört levelezése szolgáltatta. A Podesta e-mail fiókját, valamint a Demokrata Párt szervereit ért kibertámadással az amerikai nemzetbiztonsági erők Oroszországot vádolták, amely természetesen tagadta a vádakat. Ezen események kiváltó indikátora egy teljesen átlagos felhasználó által posztolt hír volt, amelyből az egész #pizzagate névre keresztelt botrány kirobbant. A #pizzagate megértése és feltérképezése nagyon nehéz és komplex jelenség, mivel egy rendkívül szövevényes összeesküvésről beszélhetünk. Az álhír terjesztésében aktív és fontos szerepet játszott a 4Chan nevű internetes fórum, amelyen anonim felhasználók osztanak meg tartalmakat. Az egyik legismertebb hackercsoport, az Anonymus tagjainak jó része erről a fórumról került ki. A sátánizmus „bizonyítását” a pizzéria logójából próbálták levezetni, amelybe a radikális iszlamista szálat is igyekeztek beleszőni. A későbbiek során a volt amerikai demokrata elnököt, Barack Obamát is belekeverték az ügybe, amely további tevékenységek folytatásával, például embercsempészettel, kannibalizmussal egészült ki.

Az álhírekkel szembeni lehetséges védekezés eszközei

Ez a konkrét eset kiválóan mutatja, hogy bárki bármikor alkothat és megoszthat álhírt, aminek súlyos következményei lehetnek. Az álhírekkel kapcsolatos probléma már korábban is jelen volt, azonban napjainkban többek között a kiberhadviselés megjelenésével és az információs technológia fejlődésével vált igazán égető problémává. A különböző politikai vitákban, véleménycikkekben és a társadalmi-politikai-ideológiai kérdések megválaszolásában a szerepük megkerülhetetlenné vált. A fake news terjesztői képesek tematizálni a közbeszédet, manipulálni a társadalmakat, polarizálni a tömegeket, egyre mélyebb árkot ásni a politikai oldalak között, amely hatások a jövőben valószínűleg még inkább erősödni fognak.

A közösségi oldalak az álhírek kiszűrésére úgynevezett moderátorokat alkalmaznak, akiknek elsődleges feladata a hírfolyam folyamatos nyomon követése, monitorozása és az álhírek kiszűrése. Azonban ennek a módszernek is vannak kritikái, például az, hogy a moderátorok sok esetben szubjektivitásuk alapján döntenek arról, hogy mi számít álhírnek és mi nem. További eszköze lehet a fake newssal szembeni védekezésnek, hogy már be lehet jelenteni a felhasználóknak bizonyos oldalakat, posztokat, melyeket álhírnek, fake profilnak tartanak. Azonban itt is felmerül a szubjektivitás kérdése, melynek kiküszöbölése szinte lehetetlen feladat, ezáltal több erőforrást igényel a tényleges álhírek kiszűrése a bejelentések alapján.

Az álhírekkel szembeni védekezés szempontjából fontos lenne, hogy több kutatás szülessen az fake news létrejöttéről, élettörténetéről, terjedéséről és társadalmi-kulturális hatásairól, hogy azokat jobban megismerhessük, feltérképezhessük, amely által könnyebben tudunk védekezni ellenük. Mert amíg ezek az ismeretek nem világosak, addig minden csak találgatás, spekuláció, és mint azt tudjuk, ez is az álhír egyik fajtája.

Írta: Ésik Béla

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

A A fake news szerepe a politikai döntéshozatalban a XXI. században bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kína és Tajvan viharos kapcsolata a Kínai Népköztársaság 1949-es alapításával kezdődött, amikor a Kuomintang erői száműzetett kormányt alakítottak a szigeten. Azóta sok szempontból megváltozott a nemzetközi politikai és gazdasági környezet, kezdve az Amerikai Egyesült Államok gazdasági súlyvesztésével a Kínai Népköztársaság exponenciális növekedése mellett, az ázsiai regionális biztonsági szuperkomplexum hatalmi viszonyainak átrendeződésén- például India figyelemreméltó katonai és gazdasági felemelkedésén- keresztül és maga Tajvan technológiai központtá válásáig. Egyúttal a tajvani helyzet bizonyos karakterisztikáit tekintve ugyanaz maradt. A mai napig a kis szigetországgal való kapcsolata a kínai külpolitika egyik legérzékenyebb pontja. Tajvan történelme

Az ország kiterjedése megközelítőleg Svájcéval egyezik meg, 36 ezer négyzetkilométernyi területen helyezkedik el és 23 millió lakossal rendelkezik. Önálló gazdasága, hadereje, diplomáciai tevékenysége és kormánya van, pedig hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem Tajvan nem deklarálta, hogy különálló ország lenne. A szigetország 1895-ben japán fennhatóság alá került a simonoszeki béke értelmében, előtte a kínai Csin-dinasztia provinciája volt majd a második világháborúban a japánok a kínaiak előtt tették le a fegyvert, így a sziget újra kínai fennhatóság alá került. Az 1927-től 1949-ig tartó kínai polgárháború eredményeképpen a Csang Kaj-sek vezette nacionalisták kétmillió fős csoportja a szigetre menekült, míg a szárazföldi területeken a Kínai Kommunista Párt (KKP) és a Kínai Népfelszabadító Hadsereg (PLA) vette át a hatalmat és Pekinget deklarálta fővárosként. 1947-re a helyiek növekvő elégedetlenséggel fogadták a fejleményeket, ami később lázongásokat eredményezett. Köztük volt a 228-as incidens néven elhíresült merénylet, ami országos felkelésbe csapott át. A Kínai Népfelszabadító Hadseregnek számos szigetet sikerült megszereznie a dél-kínai tengeren, azonban Tajvant nem, mivel az amerikai erők katonailag is támogatni kezdték a szigetet az 1950-ben kitört koreai háború miatt. Egészen 1971-ig Tajpej képviselte Kínát az ENSZ Közgyűlésen, utána azonban már az amerikai támogatás se bizonyult elegendőnek, a Közgyűlésben a Kínai Kommunista Párt vette át Kína képviseletét. 1992-ben a Kínai Kommunista Párt képviselői a Kuomintang vezette Tajvannal együttesen konszenzusos megállapodást kötöttek, amire azóta is „az 1992-es Konszenzus” néven hivatkoznak. Ez az elnevezés később tudatosan került bele a politikai kommunikációba, először 2000-ben utalt rá „Konszenzus” néven Tajvan akkori Nemzetbiztonsági Tanácsának főtitkára, majd a KKP az „egy ország két rendszer” irányelvvel tette egyenértékűvé, legalábbis először Hszi Csin-ping kínai elnök egy 2019-es beszédében mosta össze egyértelműen a két fogalmat. Ez még a jelenleg ellenzékben lévő Kuomintangnak se tetszett, a párt új elnöke, Johnny Chiang már hivatalosan is elpártolt a korábbi állásfoglalásuktól, ezzel szinte a teljes tajvani politikai paletta a Konszenzus ellen van. Az „egy Kínaként” is emlegetett direktíva egy fél-autonóm státuszt kölcsönözne Tajvannak, elismerve, hogy egyetlen Kína létezik, melynek egyedüli legitim képviselője a Kínai Kommunista Párt és Tajvan ennek a része. Hszi Makaó példáján keresztül szólítja fel Tajvant – és ezzel egyidejűleg inti rendre Hong Kongot – az „egy ország két rendszer” irányelv elfogadására, amit a jelenlegi tajvani elnök Caj Jing-ven mereven elutasít. A konszenzus értelmében egy Kína létezik, azonban nem teljes az egyetértés azzal kapcsolatosan, hogy a „Kína” kifejezés mit takar. A Tajvani fél szerint a Kínai Köztársaságot, a Kommunista Párt szerint a Kínai Népköztársaságot. Ennek fényében megkérdőjelezhető, hogy mennyire lehet konszenzusnak nevezni a fenti találkozó eredményeit.

Valóban Kína belügye lenne?

Kína és Tajvan kapcsolata az utóbbi időben még jobban kiéleződött, amiben az Amerikai Egyesült Államok is szerepet játszott. Még a Trump-adminisztráció idején Mike Pompeo külügyminiszter meglehetősen provokatív kijelentést tett arra vonatkozóan, hogy „Tajvan sosem volt Kína része”. 2021 október 22-én Joe Biden igennel felelt arra a kérdésre, hogy Amerika megvédené-e Tajvant a kínai agresszióval szemben. Az elnök „kötelességként” fogalmazta meg ezt a védelmet, azonban nem teljesen világos, ez hogyan értendő. Az Amerikai Egyesült Államok eddig is egyfajta stratégiai kétértelműséggel állt a tajvani kérdéshez, mivel hivatalosan nem ismeri el a szigetországot önálló államként, azonban minden létező eszközt rendelkezésre bocsájt annak védelmére – ahogy ezt a fenti nyilatkozatban is láthattuk. A kijelentés azért is érdekes, mert az 1979-es Taiwan Relations Act – ami a két ország viszonyát hivatalosan deklaráló törvény – kimondja, hogy  Amerika nem garantálja a beavatkozást egy esetleges Tajvant érő kínai katonai akcióval szemben, de nem is zárja ki azt. A törvény célja, hogy az amerikai elnök egyedül ne változtassa meg a Tajvan-politikát a Kongresszus jóváhagyása nélkül. Ezért is keltett zavart Biden fenti kijelentése, mire a Fehér Ház azonnal a nyilatkozat megmagyarázásába kezdett. Nicholas Burns, az USA pekingi nagykövete kijelentette, hogy az ország viszonya Tajvannal az elmúlt évtizedekhez hasonlóan a Taiwan Relations Act-on nyugszik, azonban a kínai választ aggasztónak nevezte. Kína a belügyeibe való folyamatos beavatkozásként kezel minden Tajvannal kapcsolatos nemzetközi tevékenységet, szerintük a Demokratikus Haladó Párt (DPP) abban a hitben ringatja a tajvaniakat, hogy az amerikai segítség mindenre elég, miközben Amerikát csupán saját stratégiai érdekei foglalkoztatják. Tavaly év végén Abe Shinzo leköszönő japán miniszterelnök utalt rá, hogy egy esetleges amerikai erőket érő támadás Japánt is aktív szerepvállalásra ösztökélné a kollektív védelem jegyében. A politikus megjegyezte, hogy a Jonaguni-sziget csak 110 kilométerre fekszik Tajvantól, tehát az ország biztonságát veszélyeztető tényezőnek számít, így Japánnak joga van az önvédelemre. Emellett Japán támogatja Tajvan belépését a 11 államból álló Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans Pacific Partnership) kereskedelmi csoportosulásba, amelynek Kína is tagja. A kínai külügy Abe állásfoglalását kirohanással fogadta és felelőtlennek nevezte a politikus kijelentéseit. Európa se maradhatott ki a vitából: Litvánia diplomáciai bonyodalmakba keveredett Kínával, mivel engedélyezte egy képviseleti iroda megnyitását Vilniusban Tajvan neve alatt. Ezzel csak az volt a baj, hogy Tajvan nevének használatával elismerik az országot függetlenként, míg sok más képviseleti irodája van az országnak Európában, de mind Tajpej, a főváros neve alatt működik. Litvánia elnöke szerint semmi meglepő nincs a konzulátust övező botrányban, mivel a litván kormánypárt programjában is szerepelt a szorosabb kapcsolat ápolása Tajvannal, s közben kifejezte, hogy ez a törekvésük nem támadás Kínával szemben és elismerik az „egy ország két rendszer” irányelvet. A kínai litván nagykövetség tagjai decemberben mindannyian elhagyták Kínát, miután az ország gazdasági szankciókkal is sújtotta Litvániát.

Csupán 15 ország ismeri el hivatalosan Tajvant és ez a jövőben csökkenhet, mivel az áprilisi hondurasi választásokon győzedelmeskedő Xiomara Castro többször is hangsúlyozta, hogy a jövőben Kínával fogják felvenni a diplomáciai kapcsolatot. 2017-ben Panama kormánya is hasonlóképpen cselekedett Tajvannal és Kína felé fordult. A magyarázat a közép-amerikai országok elpártolása mögött valószínűleg az amerikai hegemónia ellensúlyozásában rejlik, de nem utolsó szempont, hogy Kína még Tajvannal is nagyvonalúbb az anyagi támogatásokat illetően, amire a pandémia és a mélyszegénység által hevesen sújtott kontinens egésze rászorulna.

Tajvan katonailag nem értelmezhető az Egyesült Államok nélkül

Tajvan hadereje nem mondható erősnek, önálló csapásmérő kapacitásokkal nem rendelkezik. Csiu Kuo-cseng tajvani védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy az ország kapcsolata Kínával nem volt ilyen rossz a hetvenes évek eleje óta. Kína az előző év végén rekordszámú katonai repülőgépet küldött Tajvan légvédelmi körzetébe, amelyek át is lépték a Tajvani-szorosban légvonalban középen elhelyezkedő nem hivatalos határvonalat, amit a szigetország a légvédelme megsértésének tekint. A védelmi miniszter kiemelte, hogy a kínai repülőgépek nem érték el a szigetet, de a biztonságuk megőrzése érdekében rakétamegfigyelő-rendszereket telepítettek. November közepén egy napon belül 27 kínai felségjelzésű repülő lépett be Tajvan légvédelmi zónájába, mire a szigetország saját vadászgépeivel „kísérte ki” őket az ország légteréből. Fontos megfigyelni, hogy Kína haderőfejlesztési programjain belül nagyon nagy hangsúlyt fektet a haditengerészetre és annak fejlesztéseire, új eszközök beszerzésére, amely globális használatra nem olyan alkalmas, a Dél-Kínai-tenger és Tajvan ellenőrzésére annál inkább. Haderőfejlesztéseivel Kína elérte, hogy haditengerészetének mérete meghaladja az Egyesült Államokét, ezzel a legnagyobb a világon. Hajóinak száma előreláthatóan 460 eszközzel fog növekedni 2030-ra, ami megmagyarázza a tajvani védelmi miniszter baljós kijelentését, miszerint 2025-re Kína a szigetország teljes inváziójára képes lesz. A védelmi miniszter üdvözölte a nemrégiben létrejövő AUKUS védelmi együttműködést, ezzel együtt kijelentette, hogy Tajvan Ausztráliával ellentétben nem törekszik nukleáris tengeralattjárók beszerzésére, azonban aszimmetrikus hadviselésre és „más típusú filozófiára” van szükségük Kína legyőzéséhez. Tajvan kérdése más védelmi együttműködés megszületését is elősegítette: január első hetében Japán és Ausztrália kötött szerződést, amely lehetővé teszi a japán önvédelmi erők és az ausztrál hadsereg együttes fellépését védelmi kérdésekben. A Kölcsönös Hozzáférés Egyezményét különlegessé teszi, hogy az egyetlen katonai szerződés, amelyet Japán ebben a században kötött. Tajpejnek szüksége van védelmi képességei megerősítésére, mivel jelenleg az Amerikai Egyesült Államok nélkül messze nem elég erős katonailag Kínával szemben. Donald Trump elnöksége alatt Amerika megközelíthetőleg 1,8 milliárd dollár értékben adott el fegyvereket Tajvannak a Taiwan Relations Act érvényében, „a hiteles harci képességek kiépítése érdekében”.

Új hidegháború?

Az idei davosi Világgazdasági Fórum online eseményén Hszi Csin-Ping kínai elnök a békés együttélés fontosságáról beszélt és arra szólította fel a világ vezetőit, hogy hagyjanak fel „a hidegháborús mentalitással”, ami szerinte napjainkat jellemzi. Kétségkívül a tajvani helyzetre is utalt mondandójában. Elemzők szerint Ázsiában – de akár globálisan is – egy Tajvan és Kína között elmérgesedő esetleges konfliktus Oroszország és Ukrajna helyzetét követően a legnagyobb kockázatú összecsapások közé sorolandó 2022-ben. Sokan vannak azon az állásponton, hogy Amerikának el kéne állnia Tajvan pártolásától, ezzel is segítve a mielőbbi egyesülést, ami a szoros mindkét oldalán sok esetben kívánt végeredmény, csak éppen az odáig vezető részletekben nincs egyetértés. Egy 2014-es felmérés azt mutatta, hogy az amerikaiak kis százaléka (26%) értett egyet azzal, hogy amerikai csapatokat küldjenek Tajvanra, ellenben Dél-Korea támogatását pártolták.[1] Míg elvben sokan nem értenek egyet azzal, hogy Kína akár erővel is megszerezze a területet, viszonylag kevesen készek arra, hogy tényleges lépéseket tegyenek a szigetország védelmének érdekében. A kérdés az, hogy a cselekvésre kész közösség erőfeszítései elegendőek lesznek-e?

[1] Dittmer, Lowell (ed.). Taiwan and China: Fitful Embrace. Oakland: University of California Press, 2017. doi: https://doi. org/10.1525/luminos.38

 

Írta: Soltész Anikó

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Se veled, se nélküled: Tajvan és Kína kapcsolata bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet (továbbiakban: IÁ) egykor a legveszélyesebb, valamint legnagyobb mértékben terjeszkedő és növekvő terrorcsoportok közé sorolták, amely 2014 és 2019 között mutatta a legnagyobb aktivitást világszerte. Ma már akcióinak többsége a Közel-Keletre, Afrikára és Közép-Ázsiára korlátozódott, azonban jelenleg a fellendülés jeleit mutatja, amely akár az európai támadások kiújulását is jelentheti. A felemelkedés, majd hanyatlás felé vezető út

A szervezet tulajdonképpen az al-Kaida „gyermeke”, létrehozója, Abu Muszab al-Zarkavi jó kapcsolatot ápolt Osama Bin Laden-nel, akinek segítségével megszületett az IÁ elődje: az Egyistenhit és Dzsihád Csoport. Miután Zarkavi átvette az al-Kaida iraki területeinek irányítását és hűséget esküdött Osama Bin Laden-nek, 2005-ben megalakult az Iszlám Állam Irakban (ISI), majd a szíriai területek elnyerése után, 2012-ben létrejött az Iszlám Állam Irakban és Szíriában (ISIS). Elnevezést illetően több forma is elterjedt: ISIS (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), ISIL (Iraki és Levantei Iszlám Állam), valamint Daiish (al-Dawla al-Islamiya fi Iraq wa al-Sham) vagy Daesh, azonban ennek használatát betiltotta a terrorszervezet, mivel lefordítva „széthúzást” jelent, amely negatívan tünteti fel a szervezetet.[i] Az ekkor már Abu Bakr al-Bagdadi által vezetett terrorszervezettel egykori támogatója, az al-Kaida 2014-ben mindennemű kapcsolatot megszakított. Még ebben az évben a csoport hivatalos neve az Iszlám Állam lett, majd kikiáltották a „kalifátust”, amely Mohamed próféta „örökségét” igyekezett feltámasztani, azáltal, hogy a világ összes muszlimja felett fennhatóságot követelt. A nemzetközi közösség természetesen nem nézte tétlenül a terrorszervezet felvirágzását: szeptemberben az ENSZ kezdeményezésére létrejött az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogás, amelynek következtében 2019-re valóban sikerült megállítani a terrorszervezetet. Ekkorra az IÁ elvesztette az iraki és szíriai területeinek jelentős részét, továbbá vezetője, al-Bagdadi is öngyilkosságot követett el a harcok során.

Azonban ez a vereség csak fizikálisan akadályozta meg a terrorszervezet fennmaradását, valójában a gondosan felépített médiahálózatának és a virtuális térben működő kalifátusnak köszönhetően az Iszlám Állam a mai napig aktívnak tekinthető és veszélyesebb, mint gondolnánk. Emellett kihívást jelentenek az egykori tagok és családtagjaik, akik nem tesznek le arról a céljukról, hogy újra megteremtsék fizikai formájában is a „kalifátust”. Az ENSZ becslései szerint még mindig 10.000 harcossal és 300-500 millió dollárnyi tartalékkal rendelkezik a csoport.

Sikerességének kulcsa

Közösségi média stratégiája nem teljesen egyedülálló a terror- és fegyveres csoportok körében, azonban mégis a valaha volt leghatékonyabb módon vált világméretűvé a globális kampányuk. Hasonló online propaganda jellemzi és jellemezte az al-Kaida és az as-Sabáb terrorszervezeteket, továbbá a Közel-Keleten és Afrika egyes részein folyó konfliktusokban résztvevő fegyveres csapatokat és milíciákat is. Ezek közül kiemelkedik a 2011-es líbiai konfliktus során folytatott közösségi média kampány, amely nagy mértékben integrálódott a felkelésekbe és határozta meg azok eszkalációját.  Mind Kadhafi stábja, mind az ellenálló, felkelő, valamint fegyveres csoportok kihasználták az online felületet toborzásra és megtévesztő információk híresztelésére.

Azonban fontos feltenni a kérdést: ha hasonló stratégiát folytatnak a MENA térség terrorszervezetei és fegyveres csoportjai a kibertérben, miért pont az Iszlám Állam vált a legsikeresebbé? Célszerű azzal kezdeni, hogy az IÁ kezdetektől fogva és töretlenül a globális terjeszkedésre helyezte a hangsúlyt, nemcsak az afrikai, közel-keleti vagy az ázsiai térségre koncentrálódtak műveletei. Ezen felül nem korlátozta online tevékenységét egy platformra, hanem több alkalmazáson és felületen is megjelentek diaszpórái, amelyek kapcsolatban állnak egymással, sőt integrálódnak is. A „médiagépezete” és virtuális taghálózata több lábon áll, amely lehetővé teszi azt, hogy ha akár fel is számolják egy-egy alrendszerét, akkor sem szűnik meg a decentralizált módon kiépített kapcsolatlánca. Továbbá pedig a drasztikus területvesztésének köszönhetően megkezdődött a terrorszervezet tevékenységének átültetése a kiberkalifátus „területére”, hiszen ezzel kívánja ellensúlyozni a fizikális vereségét.

Ebben a stratégiában nagy szerepe van a tartalomnak is, amely szintén egyedinek számít. Legtöbb üzenetük nem szöveg és olvasmányként jelenik meg, hanem videó formájában, amely a 21. századi generációknak sokkal jobban imponál, továbbá pedig ezek a tartalmak több nyelven is elérhetőek. A márkaszerű terjeszkedés és a sajátos narratíva még népszerűbbé teszi az Iszlám Állam médiakampányát, hiszen nem mindennapi tartalommal látja el követőit és az erre fogékony rétegeket. Meglepő, de az erőszakos, kínzással és kivégzéssel teli videói nagyon népszerűvé váltak, ennek köszönhetően bejárták a világot, mivel az őket elutasító internet-használók is (valószínűleg kíváncsiságból) a nézők között voltak és vannak.

Az IÁ által gondosan kiépített kiberhálózat ösztönző hatást gyakorolt a rekrutációra. „Az ENSZ 2017. novemberi becslése szerint 2012 óta 40 000 fő csatlakozhatott a különböző szíriai vagy iraki milíciákhoz, míg az International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR)2018. júliusi tanulmánya 41 490 főre tette azoknak a számát, akik magába az Iszlám Államba léptek be.”[ii]

Továbbá, ha elemezzük az IÁ jelenlegi narratíváját, összefüggést láthatunk a szokásos szociológiai problémákkal, amelyek a radikalizálódáshoz vezetnek. Igen nagy számban jelennek meg az identitással, a dekulturációval és az antiimperialista ideológiával kapcsolatos motívumok, amelyek a militáns kultúrával együtt lelhetők fel a tartalomban.[iii] Ezeket a radikalizálódáshoz vezető okokként azonosította Charlie Winter a The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy tanulmányában. A Nyugat-ellenes narratíva, mint toborzási eszköz mellett nagy hangsúlyt kapott az ellenségek megvetése és megfélemlítése. Ezáltal megállapítható, hogy a radikalizálódáshoz vezető szociológiai problémák és a használt narratíva között összefüggés van, amelyet a szalafi-dzsihádista ideológiával kihasznál a terrorszervezet.[iv]

A terrorszervezet tevékenysége az elmúlt években

Az Iszlám Állam aktív működését az elkövetett támadások számai is igazolják. 2020-ban világszerte 1365 sikeres támadásról számolt be a Fondapol (Foundation for Political Innovation). Ami a 2021 évi. tevékenységet illeti, az A’maq hírügynökség (az IÁ hivatalos médiuma) szerint az IÁ 748 támadást hajtott végre a világ 20 országában. A legtöbb támadás az egykori kalifátus területét érinti: Irakot és Szíriát, de jelentős számú akciót hajtottak végre Líbiában, Egyiptomban, Afganisztánban és Pakisztánban is. A közép-szíriai sivatagban továbbra is jelentős az IÁ mobilis sejtjeinek száma, amelyeket a 2019-es offenzíva elől elmenekült harcosok hoztak létre. Továbbá az IÁ-nak 2015-ben hűséget fogadott Boko Haram terrorcsoport aktivitását is fontos megemlíteni. Jelentős számú támadás köthető hozzájuk Afrika területén, 2009 és 2021 májusa között a Boko Haram összesen 3691 offenzíváért volt felelős. Az IÁ másik ismertebb ága az ISIS-K, vagyis az Iszlám Állam Khoraszáni Tartomány is nagy mértékű aktívitást mutatott az elmúlt időszakban. Az Afganisztán területén működő csoport vezetői elítélik a tálibok afganisztáni hatalomátvételét, mivel úgy gondolják, hogy a csoport iszlám hatalomátvételre vonatkozó stratégiája nem elég keményvonalas. Az Egyesült Államok vezette erők afganisztáni kivonulása óta az ISIS-K terrorista kampányt folytat Kabulban és gerillaharcot vív a tálib erők ellen a legtöbb Pakisztánnal határos tartományban.

Ahogy már említettem, az Iszlám Állam a kibertérben is aktív tevékenységet folytat, ezzel pedig megalapozza saját fennmaradását. Médiahálózatán rendszeresen beszámolókat és híreket tesz közzé tevékenységéről, valamint továbbra is figyelmet fordít a rekrutációra. Az Al-Naba januári számában az IÁ toborzásra és propagandatevékenységre ösztönzi olvasóit, leginkább a nőket, ugyanis úgy hiszi, hogy ez minden hívő számára kötelező és a dzsiháddal párhuzamosan és kell megvalósulnia.

Jelentősebb támadások Európa-szerte

Franciaország továbbra is a terrorszervezet egyik fő célpontja, ami nem véletlen. Szíriában minden más európai államnál aktívabb volt az ország és jelentős mértékben kivette a részét az IÁ ellen indított légicsapásokból is. Emellett pedig Charlie Hebdo gúnylapja megnövelte a Franciaország elleni akciókat, hiszen vitatott karikatúrákat közölt Mohamed prófétáról, amit sok muszlim vallású sértőnek tartott. 2020-ban összesen 3 támadás köthető biztosan az Iszlám Államhoz Európában (több terrortámadás is történt Franciaországban, amelyek a radikális iszlám irányzathoz köthetők, azonban csak ezeket a támadásokat ismerte el az Iszlám Állam hivatalosan), amelyek közül az egyik világszerte megdöbbenést váltott ki: egy középiskolai tanárt (Samuel Paty) nyílt utcán fejezett le egy IÁ szimpatizáns férfi, mivel a tanár Charlie Hebdo karikatúrákat mutatott a diákjainak tanóráján.

Németországban 2020 áprilisában és májusában Waldkraiburgban (Bajorország) egy férfi (2018 óta az IÁ támogatója) török tulajdonú bolthálózatok ellen támadássorozatot követett el. Az elkövetőnél a hatóságok lőfegyvert és csőbombát találtak, valószínűleg további támadások kivitelezését tervezte.

Ausztriában 2020 novemberében Bécs központjában hajtott végre támadást egy 20 éves férfi a koronavírus-világjárvány következtében elrendelt lezárások előestéjén. Az elkövetőnél AK47-es fegyver és Tokarev pisztoly volt, emellett magánál hordozott egy macsétát és egy hamis robbanóövet. Véletlenszerűen célba vette az utcán tartózkodó embereket és a mozgalmas helyeket (pl. éttermeket), amelynek következtében 4 ember meghalt. A bécsi támadásért az IÁ vállalta a felelősséget, az A’maq hírportál közzétette a támadóról azt a videót, amelyen hűséget fogad az IÁ vezetőjének, ez volt az első ilyen közzététel 2018 óta.[v]

2021-ben az Iszlám Állam nem tudott nagyszabású támadásokat kivitelezni Európában, azonban egyéni elkövetők, – akik online radikalizáció áldozatai lettek – több kísérletet is tettek akciók kivitelezésére. Ezt igazolja annak a két magyar fiúnak az esete, akik 2021-ben több támadás kivitelezését is tervezték Magyarországon. A Terrorelhárító Központ sikeres közbelépésével végül sikerült megakadályozni, hogy merényletet kövessenek el a fiatalok. Azonban esetük alátámasztja azt a felfogást, miszerint a terrorfenyegetettség szintje egyre inkább növekedik a terrorszervezetek online toborzó tevékenységének köszönhetően.

A menekülttáborokban és börtönökben rejlő kockázatok

Miután 2019-ben a terrorszervezet elvesztette dekoncentrált területeit, további kihívásokkal kellett szembenéznie a nemzetközi közösségnek. Az egykori harcosok családjának elhelyezése kiemelt feladattá vált, hiszen a társadalomba való azonnali visszahelyezésük szinte elképzelhetetlen. Megoldásként az IÁ egykori tagjainak hozzátartozóit a Szíriai Demokratikus Erők (SZDE) által ellenőrzött menekülttáborokban helyezték el. Az egyik legjelentősebb tábor al-Hawl városában (Észak-Szíria) található, ahol mintegy 56.365 ember él, a családok becsült száma 15.300, ebből pedig 2423 „IÁ család”, akik mintegy 60 országból érkeztek. Az al-hawl-i tábor jól szemlélteti a menekülttáborokban rejlő kockázatokat: a terrorszervezetek és radikális eszmék melegágyává válhatnak ezek a helyszínek, hiszen a kilátástalan helyzetben lévő egyének könnyen befolyásolhatóak, így például az IÁ könnyűszerrel toboroz új harcosokat. A megerősödött alvó sejtek pedig az összefogás eredményeként egyszerűen szembeszállhatnak a tábor vezetésével, ezzel felkelést szülve. Nem meglepő tehát, hogy az al-Hawl táborban a biztonsági káosz csak fokozódott az elmúlt évek során, ennek eredményeképpen folyamatos gyilkosságokkal és támadásokkal kell szembenéznie az SZDE erőinek: 2021-ben több, mint 127 halálesetről számolt be a SOHR (Syrian Observatory for Human Rights), amelyért az ott működő sejtek egyike felelt. Ennek oka, hogy a táborban az IÁ fanatikusai brutálisan rákényszerítik ideológiájukat a tábor lakóira – gyakran megölik ellenzőiket, hogy félelemmel teli légkört teremtsenek. A börtönökben is hasonló anomáliákkal kell szembenézniük a raboknak és hatóságoknak: erőszakos radikalizálódás, lázadások és gyilkosságok. A terrorszervezet veresége után több ezer harcost börtönöztek be Szíriában és Irakban is, ahol a véges kapacitás miatt túlzsúfolttá váltak ezek a fogvatartó helyszínek. Így az IÁ foglyai kihasználták az őrök viszonylag alacsony számát arra, hogy szélsőséges vallási tanításokat terjesszenek, és a saría szigorú betartását kényszerítsék ki.

Az al-Hawl tábor és az IÁ egykori harcosait fogva tartó börtönök tulajdonképpen időzített bombák, amennyiben „hatástalanításuk” elmarad, könnyen humanitárius katasztrófa alakulhat ki. A táborok és a börtönök lakói nem tudnak hatékonyan szembeszállni az erőszakos IÁ támogatókkal, ezért fontos, hogy a jövőben ezeken a helyszíneken nemzetközi segítségnyújtással megfelelő irányítást és fegyelmet tartsanak fent az ellenőrző erők.

Végszó

Az IÁ kibertérben folytatott tevékenysége sokak szerint nem veszélyeztető tényező már a terrorszervezet területvesztése után. Azonban egyértelműen látható, hogy mind a járványhelyzet, mind a vereség egyfajta „löketet” adott a „kiberkalifátusnak” és „kiberhadseregének”. Emellett nem elhanyagolható a menekülttáborokban és börtönökben egyre fokozódó feszültség megemlítése, amelyet az egykori harcosok és családtagjaik okoznak. Hatalmas mértékben kockáztatja a terrorszervezet online tevékenysége a világ nemzetállamainak biztonságát, tehát az eddigieknél is nagyobb figyelmet kell fordítani a megelőzésre, hírszerszerzésre és nemcsak a hagyományos, de a kibertérben folyó védelemre is. Nemcsak Európa nagyhatalmai és az Egyesült Államok a célpont már, hanem világszerte felmerül a terrorszervezet által radikalizált egyéneken keresztül kivitelezett támadások kockázata, amely biztonságpolitikai szempontból meghatározza a jövőnket. Az amerikai és koalíciós erők Afganisztánból való kivonulása után a régió terrorcsoportjai könnyen erőre kaphatnak, így a terrorizmus szele ismét elérheti Európát is.

Irodalomjegyzék

[i] Kovács Rebeka: Az Iszlám Állam és műveletei az európai kontinens főbb országaiban. TDK dolgozat, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2021.

[ii] SZALAI MÁTÉ – WAGNER PÉTER A külföldi harcosok jelentette fenyegetés a „kalifátus” bukását követően (1.) (A kihívás természete), KKI-elemzések A Külügyi és Külgazdasági Intézet időszaki kiadványa, E-2019/27, 5. oldal, https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/05/27_KKI-elemzes_SYR_EU_Szalai_Wagner_20190521.pdf

[iii] Charlie Winter. The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[iv] Charlie Winter. The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[v] EUROPOL EUROPEAN UNION TERRORISM SITUATION AND TREND REPORT 2021.

 

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Fenyegetést jelent még az Iszlám Állam? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szajjid Qutb a hosszú börtönévek alatt írta meg műveit, melyek később a nemzetközi dzsihádizmus legnagyobb hatású írásai lettek. Könyveit milliók olvasták, köztük az egyiptomi hatóságok is, akik írásait felhasználva Qutbot vád alá helyezték, majd kivégezték. Portré. Az iszlám és az iszlamizmus

Bevezetés gyanánt mindenképpen fontos különbséget tenni az iszlám és az iszlamizmus fogalmai között, mivel ezek nem azonosak, ugyanakkor mindkettő számos, egymásnak is ellentmondó elemet foglal magában. Jany János megfogalmazásában pont az „izmus” az, amely leginkább rávilágít a két fogalom közötti különbségre: „Az iszlamizmus tehát nem egy vallás, nem is annak egy irányzata, (…) hanem egy olyan politikai, társadalmi és gazdasági elemeket tartalmazó ideológia, mely az iszlám vallását használja fel érvelési rendszeréhez, önmagát a saját képére formált vallásfelfogással igyekszik legitimálni, vagyis a vallást instrumenizálja annak érdekében, hogy saját céljait elérje. A gondolat központi eleme, hogy egy olyan iszlám alapú, de az iszlamizmus világképe alapján értelmezett totális politikai rendszert akar bevezetni, melynek központi eleme a saríca.”[1] A fenti definíció jól rámutat arra, hogy a két fogalom nem cserélhető fel egymással. A legtöbb muszlim jogtudós élesen elhatárolódik az iszlamizmustól, mivel az számos tekintetben szembe megy az iszlám vallás tanaival. Például egy iszlamista vezető nem mondhatja meg hogyan kell a sarícát értelmezni, hiszen az a jogtudós réteg, az ulamá feladata. Hasonlóképpen önálló jogi véleményt, fatvát is csak az iszlám jogban képzett személy, a mufti adhat ki. A fenti definícióból következik, hogy a téma kapcsán helyesebb iszlamista terrorról beszélni, mint iszlám terrorról.

A diák

Szajjid Qutb 1906-ban született egy felső-egyiptomi faluban, földművelő család első gyermekeként. Apja aktívan részt vett a helyi politikában, és mivel tagja volt Musztafa Kamil nacionalista pártjának, a családnál gyakran megfordultak a környék politikai életének befolyásos szereplői.[2] A fiatal Szajjidra nagy hatással volt a hagyományos muszlim neveltetés, illetve a családi házban a politikai események megvitatásán túl rendszeresen foglalkoztak a Koránnal és magyarázataival. Állítólag már 10 éves korában fejből tudta idézni a Koránt, később mégis szekuláris oktatásban részesült a kairói Dar al-’Ulum tanárképző egyetemen.[3] Mint számos honfitársát, őt is radikalizálta a brit megszállás, az egyre inkább politikai színezetű írásaiban élesen kritizálta a briteket kiszolgáló egyiptomi elitet, a többpártrendszert, illetve az országban mindinkább elharapózó erkölcstelenséget. Ettől az időszaktól kezdve írásai már egyre inkább iszlamista hangokat ütöttek meg. Ekkor született meg egyik első jelentős munkája, a Társadalmi igazságosság az iszlámban (Al-cadala al-idzstimacija fi`l iszlám).[4]

1948-ban lehetőséget kapott, hogy az Egyesült Államokban tanuljon tovább a Colorado State College of Education intézményben. Felettesei minden bizonnyal azt remélték, hogy a világ leggazdagabb országában eltöltött hónapok után Qutb felhagy az iszlamista nézetekkel. Valójában ennek pont az ellenkezője történt. Az Egyesült Államokban tapasztalt materializmus, a szexuális szabadosság, az emberi kapcsolatok felszínessége, a vallástalanság és a rasszizmus sokkolóan hatottak rá, és mindinkább megerősödött benne az érzés, hogy a nyugati társadalmak tévúton járnak.[5] Egy olyan korban, amikor világszerte tömegek rajongtak Amerikáért, Qutbot aggodalommal töltötte el a Nyugat által képviselt modernitás. Ekkor még csak alakultak benne azok a gondolatok, melyek arra irányultak, hogy le kell bontani a modernitás teljes politikai és filozófiai rendszerét, és az iszlámot vissza kell vezetni a még szennyezetlen kezdetekhez. Nézete szerint a szent és a profán, az egyház és az állam, a tudomány és a teológia szétválasztása mind-mind a Nyugaton eluralkodó modernitás jegyei, és mivel az iszlám egy totális, mindent magába foglaló rendszert képez, ezért összeegyeztethetetlen ezekkel az idegen gondolatokkal.[6]

Qutb még az Egyesült Államokban értesült arról, hogy a Muzulmán Testvériség alapítója, Haszan al-Banná egy merénylet során elhunyt.[7] Talán ez a hír is közrejátszhatott döntésében, miszerint a doktori képzés elvégzése helyett sietősen visszatért Egyiptomba, hogy az iszlámnak szentelje az életét. Időközben akárcsak ő maga, az ország is egyre radikálisabb lett.

Nasszer

A korrupciótól és politikai gyilkosságoktól meggyötört, az Izrael elleni háborúban megalázott egyiptomi kormány a megszálló hatalom kegyéből, nemzeti legitimáció nélkül uralkodott.[8] Qutb hazatérését követően az oktatási minisztériumnál helyezkedett el, de hamarosan lemondott, majd az ’50-es évek elején csatlakozott a Muzulmán Testvériséghez, ahol a testvériség hetilapjának (al-Da’va) főszerkesztője, rövidesen pedig a szervezet fő ideológusa, és egyik vezetője lett. Ezekben az időkben a Muzulmán Testvériség már egy jól kiépített, a politikai életben fontos kapcsolatokkal rendelkező szervezet volt. Tagsága 1946 és 1948 között háromszáz-, és hatszázezer fő között mozgott.[9]

1952-ben a Mohamed Nagib és Gamál Abd en-Nasszer vezette egyiptomi katonatisztek csoportja (Szabad Tisztek) egy katonai puccs keretében elűzték a népszerűtlen, Londonhoz hű I. Faruk királyt.[10] A köztársaságot 1953-ban kiáltották ki, első elnöke Mohamed Nagib lett. Egyes források szerint a Szabad Tisztek még a puccs előtt kapcsolatba léptek az akkor már komoly befolyással rendelkező Muzulmán Testvériséggel, hogy megszerezzék támogatásukat a közelgő hatalomátvételhez.[11] Ez nem volt teljesen alaptalan, ugyanis a két csoport képviselte ideológia számos területen mutatott hasonlóságokat. Mind a Nasszer által megálmodott pánarab szocializmus, mind pedig a Muzulmán Testvérek által képviselt iszlamizmus egyetértett abban, hogy az arab világot fel kell szabadítani az európai imperializmus igája alól. Mindkét csoport ellenséges eszmének tartotta a cionizmust, és el akarta törölni a föld színéről a fiatal zsidó államot. Valamilyen módon mindkét csoport vissza akart térni a dicsőséges arab múlthoz, a régi iszlám kalifátus időszakához.

Míg a tisztekre leginkább a közelmúlt olasz és német szélsőjobb ideológiái voltak hatással, addig a Muzulmán Testvérek egy, a Koránon, és a sarícán alapuló teokratikus arab állam megvalósításán fáradoztak.[12] [13] Bármi, ami ettől eltért, az iszlamisták szemében a dzsáhilijját, vagyis a mohamedi kinyilatkoztatás előtti pogány világot jelentette. Ebből adódóan Qutb elutasította a nasszerizmus pátosszal teli arab nacionalizmusát, mivel azt összeegyeztethetlennek tartotta a muszlim egység ideáljával, ugyanakkor megvetette a nacionalisták emberi fajok és területek iránti sovinizmusát is.

Összességében Nasszert és Qutbot a nagyszabású víziókon, és a demokráciával szembeni ellenérzéseiken túl nem kötötte össze semmi más. A hatalomátvétel után nem sokkal nyilvánvalóvá vált, hogy az új rendszernek esze ágában sincs megosztania a hatalmat a Muzulmán Testvériséggel, illetve megvalósítania annak az iszlámon alapuló programját.[14] Nem kellett hozzá sok idő, hogy a két csoport közötti viszony halálosan elmérgesedjen.[15]

1953 januárjában Nasszernek sikerült keresztülvinnie, hogy Egyiptomban betiltsanak minden politikai pártot, aminek következtében országos zavargások kezdődtek a Muzulmán Testvériség vezetésével. A zavargásokat ürügyként felhasználva Nasszernek sikerült félreállítania korábbi harcostársát, Mohamed Nagibot, aki az elkövetkező 18 évet háziőrizetben töltötte.

Az elégedetlenségek nem csitultak. 1954. október 26-án a Muzulmán Testvériség egyik tagja merényletet kísérelt meg Alexandriában a nyilvánosság előtt beszédet tartó Nasszer ellen. A merénylő nyolc lövést adott le az elnökre, de minden golyó célt tévesztett. Nasszer megőrizve lélekjelenlétét, a megrettent tömeget túlkiabálva folytatta beszédét: „Honfitársaim! A véremet adom Egyiptomért! Ti értetek élek, és a ti szabadságotokért halok meg! Öljék csak meg Nasszert! Ha Gamál Abd en-Nasszernek meg kell halnia, mindannyiótok legyen Gamál Abd en-Nasszer! Nasszer csak egy közületek, és kész, hogy feláldozza magát a nemzetért!”[16]

A merénylet meghiúsult, Nasszer pedig nem habozott kihasználni az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a rivális szervezettel. Az egyiptomi hatóságok a testvériség több ezer tagját és szimpatizánsát tartoztatták le, sokakat megkínoztak és hat összeesküvőt kivégeztek. Mivel Szajjid Qutb ekkoriban a szervezet egyik legbefolyásosabb tagja volt, életfogytiglani börtönre ítélték, ám rossz egészségi állapota miatt az ítéletet tizenöt évre csökkentették.[17] Börtönbüntetése első éveit rendkívül rossz körülmények között töltötte. Rendszeresen megkínozták. Többnyire 40 rabtársával együtt volt összezárva, akik javarészt bűnözők voltak, és egyes beszámolók szerint a börtönőrök napi 20 órán keresztül hallgattatták velük Nasszer elnök politikai beszédeit. Mivel Qutb gyenge testalkata miatt nem bírta a nehéz fizikai munkát, így az idejét leginkább a gyengélkedőben töltötte. Ennek ellenére a nehéz körülmények között is képes volt folytatni az írást. Papírok ki-, és becsempészésével sikerült befejeznie A Korán árnyékában című személyesebb hangvételű művét, amely elkészültekor 30 kötetet tett ki.[18]

Az író

Szajjid Qutb műveinek java részét nem máshol, mint a börtönben írta. Meglepő módon azáltal, hogy Nasszer hosszú évekre bebörtönözte, lehetőséget kapott, hogy írásba foglalja a gondolatait. Alighogy befejezte A Korán árnyékában című hatalmas munkáját, máris nekilátott azt átdolgozni. Hasonlóképpen átírta a Társadalmi igazságosság az Iszlámban-t, ami 1950 és 1964 között öt különböző kiadást élt meg. A börtönévek alatt született további elméleti munkái között említhetjük A vallás (Hadha al-din), A vallás jövője (Al-musztakbal li-hadha al-din), Az Iszlám és a civilizáció problémái (Al-iszlam va muskilat al-hadara), Az iszlám viselkedés jellegzetességei és értékei (Khaszaisz al-taszavvur al-iszlami va mukavvimatuhu) című írásait. Legjelentősebb műve mégis az 1964-ben elkészült, meglehetősen militáns hangot megütő Mérföldkövek (Macalim fí al-taríq), amely kézről-kézre járva terjedt az illegalitásba vonult testvériség tagjai között.[19]

„Az emberiség ma egy szakadék szélén áll. Nem a teljes megsemmisülés veszélye miatt, amely a feje felett lebeg – ennek léte pusztán egy tünet, és nem a valós kór  ̶  hanem azért, mert az emberiség nincs birtokában azoknak a létfontosságú értékeknek, amelyek nem csak az egészséges fejlődéshez, hanem az előre haladásához is szükségesek. Még a nyugati világ is tudatában van annak, hogy a nyugati civilizáció képtelen bármiféle egészséges értéket biztosítani az emberiség vezetésére. Tudja, hogy nem rendelkezik semmivel, amely kielégítheti a saját lelkiismeretét és igazolná létezését.

(…)

Az Iszlám az egyetlen rendszer, amely birtokában van ezeknek az értékeknek, és ennek az életmódnak.”[20]

Qutb és követői radikálisan eltérnek a klasszikus dzsihád világképétől, amely a világot a dár al-iszlám – dár al-harb (iszlám vidéke – háború vidéke) kettősségre osztja fel. Qutbék értelmezésében a saját világukon belül mindenki mást ellenségnek tekintenek, belefoglalva a muszlimok lakta teret is.[21] Qutb írásaiban egy a végletekig, már-már binárisan leegyszerűsített világrendet vázol fel, amely a világot az iszlámra és annak ellenségeire osztja. Ez a logika később visszaköszön bin Ládennél is, aki folyamatosan az iszlám világra támadó gonosz kereszteslovagokról, cionistákról, és globális konspirációkról beszél, ezért a hitetlenek elleni harc kötelesség az iszlám védelme érdekében. A harcot leszámítva semmi más üzenete nincs. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bin Láden alapvetően egy gazdag üzletember volt, akinek semmilyen joga nem lehetett iszlámtudományi kérdésekben felszólalni, legkevésbé dzsihádra felszólítani  ̶  ez megmutatja az iszlamisták műveletlenségét iszlámtudományi kérdésekben.[22]

Qutb szerint ahhoz, hogy az iszlám vezető szerepbe kerülhessen, előbb újjá kell születnie:

„Szükség van egy élcsapatra, amely ezzel a szilárd elhatározással indul el, és halad tovább az úton. Keresztül a dzsahilijja hatalmas óceánján, amely magába foglalja az egész világot.(…) Szükséges, hogy ez az élcsapat ismerje a tájékozódási pontokat, a mérföldköveket a célja felé vezető úton. Azért, hogy fel tudja ismerni a kiindulópontját, a természetét, a felelősségét, és a végső célját ennek a hosszú útnak.

(…)

Ennek az élcsapatnak írtam a Mérföldköveket, mert úgy hiszem ez a megtestesülésre váró valóság.”[23]

Qutb művének azt a nem kevéssé ambiciózus célt szánta, hogy az Iszlám megújulását (és világuralmát) elhozó „élcsapat” spirituális útmutatója legyen. Qutb ettől az „élcsapattól” azt várta, hogy azok majd a saját maga által értelmezett iszlám szerint élnek; egy olyan iszlám szerint, amely nem pusztán egy vallás, hanem az élet minden területére kiterjedő életmód. Ez az „élcsapat” nem csak, hogy betartja a sarícát, olvassa és műveli a Koránt  ̶  és annak könyvtárnyi kommentárját  ̶  hanem elfogadja a dzsihád hívását. „Az igaz muzulmánok élcsapatai” a világ minden szegletében megújítják az Iszlámot. Szembeszállnak a hamis és eretnek muszlimokkal (takfir), valamint Mohammedhez hasonlóan felélesztik a Kalifátust, és elhozzák az Iszlámot a világ számára. Qutb a muzulmán kalifátus gondolata kapcsán itt elsősorban Rasíd Ridá és Haszán al-Banná munkásságához nyúlik vissza.

Mint minden iszlamista, a kormányzatot Qutb is az Iszlám szerves részének tartotta. Tehát az állam és az egyház modernista szétválasztása eretnekség (dzsáhilijjá). Abban minden iszlamista gondolkodó egyetért, hogy az első iszlám állam Mohamed próféta és az őt követő „négy helyesen vezetett kalifa” (al-kulafá al-rasidún) rendkívüli módon idealizált korszakában jött létre. Mohamed és a négy kalifa korszakára egyfajta modellként tekintenek vissza a modernkori iszlamista gondolkodók. Mohamed próféta halála után a fiatal muszlim közösséget konfliktusok sora szakította szét (melyek egyébként a mai napig meghatározzák az iszlám világot).[24] Az elkövetkező évszázadok során a kalifák erkölcsi romlottsága következtében a hatalom az idegen (perzsa, szeldzsuk, mameluk, mongol stb) származású uralkodók kezébe került át, akik bár magukat muszlimoknak tartották, nem az arab (mohamedi) értékek szerint uralkodtak. Qutb úgy gondolta, hogy a kalifák erkölcsi züllése az iszlámban megjelenő idegen elemek egyenes következménye. A görög filozófia; a keresztény teológia; a zsidó-, és perzsa történetek kölcsönhatásai az iszlámmal; a keresztes hadjáratok, majd az évszázadokkal később kibontakozó európai imperializmus, és a cionizmus mozgalma mind-mind beszennyezték az iszlámot.[25] Az iszlám világ talán egyik legválságosabb időszakában élő reformer-hittudós, Ibn Tajmijja (1263-1328) hatása nyomán „engedélyezetté vált” a muzulmán vezetők meggyilkolása, abban az esetben, ha azok zsarnoki módon, illetve nem a Korán, és a saríca tanítása szerint uralkodtak. Ennek igazán nagy jelentősége a modern korban jött el. Valójában azzal, hogy Tajmijja a saját korában (!) „megengedte” az erkölcstelen muzulmán vezetők egyoldalú kiközösítését, és meggyilkolását, egy rendkívül erős fegyvert adott a modernkori iszlamisták kezébe. Az olyan iszlamista gondolkodók, mint Mohamed ibn Abd al-Wahháb (1703–1791), Abú Alá al-Maudúdí (1903-1979), és Szajjid Qutb; Ibn Tajmijja nyomán jogosnak titulálták, sőt, egyenesen felszólították a híveket a „hamis” muzulmán vezetők (takfir) elleni fellépésre az Iszlám megtisztítása érdekében. Ez ellenállás esetén akár erőszakkal is megtörténhetett. Mivel az iszlamizmus egy saríca alapú államot akar bevezetni, ezért előbb-utóbb szükségszerűen konfliktusba keveredik a saját államával és annak társadalmával, hiszen az állam vezetői nem akarnak ezen az úton végigmenni, és a társadalom sem feltétlenül követi ezt a programot egy emberként.[26] Ezek után szinte bármelyik  ̶ a nyugati eretnekség által „beszennyezett”, nem a Korán szerint élő  ̶  arab vezető könnyen találhatta magát egy ellene indított fatva céltáblájaként, mint például a merényletben meggyilkolt egyiptomi elnök, Anvar Szadat is.[27] [28]

A mártír

1964-ben az iraki elnök, Abd asz-Szalám Árif személyesen győzte meg Nasszert, hogy részesítse Qutbot kegyelemben, akit viszont szabadulása után alig nyolc hónappal az egyiptomi hatóságok ismét letartóztattak.  Szajjid Qutb és követőinek koncepciós pere 1966. április 19-én kezdődött és közel három hónapig tartott. A felhozott vádak között fegyveres felkelés, köztisztviselők meggyilkolása, és az Asszuáni-gát felrobbantásának terve is szerepelt. Mivel a rendőrség szinte minden házban megtalálta a Mérföldkövek egy példányát, a felrótt vádak többségét ebből a könyvből vették. A bíróság Qutbot és hat társát kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1966. augusztus 29-én, a hajnali ima után hajtották végre. A kormány nem adta ki a testét a családnak, attól való félelmében, hogy sírja később zarándokhelyül szolgálna.[29]

Qutb tudatosan készülhetett a mártírhalálra, amely révén példát mutathatott követői számára. Utolsó letartóztatása előtt több lehetőséget is kapott a menekülésre (az egyiket magától Abd asz-Szalám Árif elnöktől), hogy utazzon Irakba, vagy Líbiába, ahol biztonságban dolgozhatna tovább.[30] Továbbá a kivégzés előtt Nasszer állítólag elküldte Szadatot a börtönbe, aki felajánlotta az írónak: ha kegyelemért folyamodik, Nasszer könyörületes lesz. Qutb ezt határozottan visszautasította: „Az írásaim erősebbek lesznek, ha megölnek.”[31] A kivégzéseket követő évben, a hatnapos háborúban elszenvedett megalázó arab vereséget sokan Allah büntetéseként látták, amiért korábban Nasszer hívő muszlimokat öletett meg.[32]

Közben a mozgalom több iszlám országban létrehozta helyi szervezeteit, amelyek a nyolcvanas évektől egyre függetlenebbül működtek. Szajjid Qutb alapvető teoretikai munkái miatt a Muzulmán Testvérekből kivált szervezeteket „kutbistáknak”, a „kutbi szunnita vallásjogi iskolához” tartozóknak nevezik.[33]

Szajjid Qutb testvérét, Mohamedet (1919-2014) szintén az 1965-ös összeesküvések kapcsán tartóztatták le. Míg Szajjidot Nasszer kivégeztette, ő kegyelmet kapott. Szabadulása után több társával Szaúd-Arábiába menekült, ahol az iszlám filológia elismert professzora lett. Mohamed szerepe a későbbiekben rendkívül jelentős lesz. Nemcsak, hogy tovább gondozta bátyja, Szajjid műveit, hanem a dzsiddai Abdúl Azíz Király Egyetemen oktatta is azokat, ahol a fiatal Oszáma bin Láden is hallgatta előadásait.[34] [35] Egyik közeli barátja és osztálytársa, Mohamed Dzsamál Khalifa szerint Oszáma 1976 és 1977 környékén olvasta először a Mérföldkövek-et, és a Korán árnyékában-t, amelyek megismertették Szajjid Qutb radikális gondolataival, és amelyekből évekkel később is gyakran idézett.[36]

Másfél évtizeddel Qutb halála után ugyanabban a börtönben raboskodott Anvar Szadat elnök meggyilkolásáért felelős Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű mozgalom háromszáz vádlottja. Az 1982-es tárgyalásokat bemutató felvételen a vádlottakat az alkalmi tárgylóterem szélén felállított ketrecekben zsúfolták össze. A tévékamerák kereszttüzében a rabok hangosan imádkoznak, énekelnek, és a családjukhoz kiáltoznak. A kamerák ekkor egy, a rácsok mögött álló fehér köntöst viselő férfin állapodnak meg. Vállán sötét sál, az orrán jellegzetes, vastag, sötét keretes szemüveg. A férfi erős angol akcentussal, hevesen gesztikulálva sorolja az egyiptomi börtönben elszenvedett kínzásokat, miközben rabtársai felhúzzák köntösüket, hogy láthatóvá váljanak a kínzások nyomai.  A kegyetlen bánásmód következtében az akkor harmincegy éves orvos, Ajmán al-Zaváhirí állítólag feladta egy közeli barátját, akit később az egyiptomi hatóságok elfognak és kivégeznek. 1984-es szabadulásakor Zaváhirí már megkeményedett radikális volt, aki először Szaúd-Arábiában, majd Afganisztánban keresett menedéket. Később ő lett az al-Kaida egyik alapítója, és fő ideológusa.

Szadat halála után Egyiptom új vezetője, Hoszni Mubárak a hadsereg támogatásával a háta mögött ugyancsak kemény kézzel próbált fellépni az iszlamistákkal szemben. A válasz erre további erőszak, robbantásos merényletek, valamint 1997 novemberében 62 ártatlan turista lemészárlása volt Luxorban.

Qutbhoz és Zaváhiríhez hasonlóan több, az iszlám radikalizmussal szimpatizáló fiatal az egyiptomi börtönökben radikalizálódhatott igazán. A megkínzott rabokról és mártírokról szóló történetetek sokakat inspirálhattak, hogy fegyvert fogjanak a zsarnokok és az iszlám földekre betörő hitetlenek ellen. Az Afganisztánban tomboló konfliktus kiváló alkalmat szolgáltatott erre.

Az Anvar Szadat elleni merényletben fő szerepet vállaló, a Muzulmán Testvériségből kivált Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezetnek Zaváhirí mellett Mohammad Faradzs is fontos tagja volt, akinek a gyilkosság kapcsán írt manifesztuma (Az elhanyagolt kötelesség; Al-Farída al-ghá’jba) jelentősen hatott a mai iszlamizmus gondolatvilágára. A mindössze 54 oldalas, meglehetősen zavaros írás később a „terrorizmus alkotmányává” vált.[37] Faradzs szerint a muszlimok korábbi generációi elárulták az iszlámot, amikor békét, kompromisszumot, és a hatalommal való kiegyezést választották. Érvelése szerint a jelenkor muszlimnak látszó vezetői valójában hitehagyottak, akik ellen harcolni kell  ̶  akár fegyveresen is. Faradzs rájuk „közeli ellenségként” hivatkozik. Valójában ez a koncepció tartalmilag nem sokban különbözik Qutb mindenki ellen harcoló ideológiájától.[38]

A Muzulmán Testvériségből kiszakadt másik csoport, a Dzsamáca Iszlamijja tartható felelősnek a World Trade Center ellen elkövetett első robbantásos merényletért (1993), és a luxori vérengzésért (1997). A szervezet akkori vezetője, a vak Omár Abdel Rahman sejk szintén Zaváhirí és más radikálisok társaságában került börtönbe Anvar Szadat meggyilkolása után.[39] Rahman a qutbi és faradzsi logikával azonos elveket vallott, és sejkként készségesen bocsátott ki erőszakra felszólító fatvákat.

Az utolsó személy, akit e körben ki kell emelni, a globális dzsihádizmus elméleti kidolgozója, a palesztin származású Abdulláh Azzám, aki Qutb és Faradzs nézeteit még tovább vitte. Fő művében, Az iszlám föld védelme (1979) című fatvájában kijelenti, hogy mind az afganisztáni-, mind pedig a palesztin konfliktus szent dzsihád, amelyekben minden fizikailag alkalmas muszlimnak kötelessége részt venni. Azzám hívására (valamint bin Láden pénzének és kapcsolatainak köszönhetően) lelkes muszlim fiatalok ezrei indulnak útnak a háború sújtotta Afganisztánba. Habár a szovjeteket végül nem az arab-afgánok (afgánok oldalán harcoló arab önkéntesek) űzték ki, hatásuk mégis jelentős volt. Mivel Afganisztán kiváló terep és hivatkozási pont volt a hitetlenek elleni harchoz, a globális dzsihadizmus itt fejlődött ki igazán, nem csak szervezetében, de taktikájában és ideológiájában egyaránt.[40] Azzám meglátta a korszakfordító történelmi pillanatot: a mártír Szajjid Qutb által megálmodott „élcsapatot” jelöli ki arra a feladatra, hogy az iszlám világot megújítsa. „Ez az élcsapat alkotja a reménybeli társadalom szilárd bázisát (arab: al-Qa’ida al-Subah). (…) Folytatjuk a dzsihádot, nem számít meddig tart, utolsó leheletünkig és utolsó szívdobbanásunkig – vagy addig, amíg meg nem alakul az iszlám állam.”[41]

További hivatkozott irodalom

Amanat, A. (2009). Empowered Through Violence: The Reinventing of Islamic Extremism. In S. Tallbott, & N. Chanda (szerk.), The Age of Terror: America and the World After September 11 (old.: 23-52.). New York: Basic Books.

Bassam, T. (2008). Fundamentalizmus. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási fundamentalizmus Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 135-158.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politológiai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Berman, P. (2003. March 23). The Philosopher of Islamic Terror. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: The New York Times Magazine: https://www.nytimes.com/2003/03/23/magazine/the-philosopher-of-islamic-terror.html

Bonney, R. (2004). Sunnī Political Jihādists of the Twentieth Century: Mawdūdī, Ḥasan al-Bannā’, Quṭb. In R. Bonney, Jihād: From Qu’ran to Bin Laden (1. kiad., old.: 199-223.). Palgrave Macmillan UK.

Bouzarinejad, Y., Zarpeyma, S., & Marandi, E. (2016. Dec 1). Sayyid Qutb and Political Islam: Islamic Government from the Perspective of Sayyid Qutb. Journal of History, Culture & Art Research / Tarih Kültür ve Sanat Arastirmalari Dergisi, Vol 5(Issue 4), 92-112. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=5&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Brahim, A. (2019). Ideology and Terrorism. In E. Chenoweth, R. English, & A. Gofas, The Oxford Handbook of Terrorism. Oxford: Oxford University Press.

Coll, S. (2008). The Bin Ladens: Story of a Family and its Fortune. Allen Lane, United Kingdom: Penguin Books.

Cronin, A. K. (2011). How Terrorism Ends: Understanding the Decline and Demise of Terrorist Campaigns. Oxford: Princeton University Press.

Gorka, S. (2016). Defeating Jihad: The Winnable War. Washington DC: Regnery Publishing.

Jany, J. (2016). Az iszlamizmus – Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex/ Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Khatab, S. (2004. April 1). Arabism and Islamism in Sayyid Qutb’s Thought on Nationalism. Muslim World, Vol. 94(Issue 2), 217-244. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=15&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Krizmanits, J. (2008). Politika és iszlám: Az iszlám és az iszlamista mozgalmak hatása a politikai folyamatokra a Közel-Keleten. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási fundamentalizmus Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 159-222.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politológiai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Lakatos, M. (2015). Sajjid Qutb gahilijja fogalmának értelmezése: A gahilijja terminus értelmezése a szakterület tudósainál és ezek összehasonlitása. In A. L. Gér, P. Jenei, & G. Zila (szerk.), Hiszek, hogy megértsem – Konferenciakötet: Goldziher Ignác – Bolyki János Szekció: Újszövetség-kutatás, hebraisztika, iszlám vallástudomány (old.: 95-106.). Budapest: L’Harmattan Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/hiszek-hogy-megertsem-konferenciakotet/

Manyasz, R. K. (2008). Az iszlám irányzatai. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási funtamentalizus: Tradició, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 23-48.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politikai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Maróth, M. (2017). Iszlám és politikaelmélet. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://mersz.hu/dokumentum/m135iep__1/

Martin, G. (2011). The SAGE Encyclopedia of Terrorism. Dominguez Hills, USA: California State University.

McDermott, T. (2005). Perfect Soldiers: The 9/11 Hijackers: Who They Were, Why They Did It. Harper Perennial.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Nacos, B. L. (2019). Terrorism and Counterterrorism (hatodik. kiad.). New York: Routledge.

Qutb, S. (2012). In The Shade Of The Qur’an – Fi Dhilal Al Qur’an. Islamic Foundation. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://holybooks.com/shade-quran-dhilal-quran-sayyid-qutb/

Qutb, S. S. (2015). Milestones. Islamic Book Service. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://holybooks-lichtenbergpress.netdna-ssl.com/wp-content/uploads/Milestones.pdf

Soage, A. B. (2009. April 1). Ḥasan al-Bannā and Sayyid Quṭb: Continuity or Rupture? Muslim World, Vol. 99(Issue 2), 294-311. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=8&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Soage, A. B. (2009. June 1). Islamism and Modernity: The Political Thought of Sayyid Qutb. Totalitarian Movements & Political Religions, Vol. 10(Issue 2), 189-203. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=12&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Wright, L. (2008). Magasba nyúló tornyok: Az al-Kaida útja. (K. Kovács, & P. Nádori, ford.) Budapest: Tercium Kiadó.

Zenishek, S. G. (2013. 09. 05.). SAYYID QUTB’S “MILESTONES” AND ITS IMPACT ON THE ARAB SPRING. Letöltés dátuma: 2021. 11. 04., forrás: Small Wars Journal: https://smallwarsjournal.com/jrnl/art/sayyid-qutb%E2%80%99s-%E2%80%9Cmilestones%E2%80%9D-and-its-impact-on-the-arab-spring

[1] Jany 2016, 25-26.o

[2] Soage 2009/06, 189.o

[3] Berman 2003, 2.o

[4] Soage 2009/06, 190.o

[5] Uo. 190.o

[6] Wright 2008, 31.o

[7] Haszan al-Banná (1906-1949) egyiptomi származású muszlim vallási vezető, gondolkodó, a Muzulmán Testvériség (Dzsamáat al-Ihván al-Muszlimín) nevű szervezet alapítója. Célja az iszlám vallás megreformálása, és régi nagyságának visszaszerzése volt. Nézeteiben hirdette az iszlám más vallásokkal szembeni felsőbbrendűségét, valamint annak az államra, a társadalomra, illetve az egyén életére vonatkozó egyetemességét. Nevéhez fűződik a muzulmán kalifátus gondolata, amelyben elsősorban Abú Alá al-Maudúdí és Rasíd Ridá nézeteihez kapcsolódik. Gondolatai nagy hatással voltak Szajjid Qutb későbbi munkásságára.

[8] Uo. 31.o

[9] Cronin 2011, 137-138.o

[10] I. Faruk (1920-1965) Egyiptom utolsó uralkodója. 1936-ban, mindössze 16 évesen foglalta el a trónját, de szinte semmi beleszólása nem volt a britek által irányított Egyiptom politikájába. Miközben a lakosság döntő többsége nehéz anyagi körülmények között élt, elege volt a brit birodalmi jelenlétből, az országban elharapózó korrupcióból és politikai gyilkosságokból; a fiatal I. Faruk király híresen fényűzően életmódot folytatott, több tucat palota, yacht és több száz drága autómobil bírtokosa volt (állítólag egész Kairóban csak neki lehetett piros autómobilja). Gyakori vendége volt a Riviéra kaszinóinak. Gyerekkorát sohasem nőtte ki: külföldi útjairól elcsent tárgyakkal tért haza – egy díszkard az iráni shahtól, egy zsebóra Winston Churchilltől… – meggondolatlan viselkedése, szerelmi botrányai (több szerelmi kalandba bonyolódott, illetve a világ egyik legnagyobb pornográfia gyűjteményével rendelkezett), és falánksága miatt alattvalói szégyenére a „Kairói tolvaj” gyakran szerepelt az európai lapok hasábjain. Botrányokkal teli uralkodásának az 1952-es forradalom vetett véget. Habár lemondását követően trónját rövid időre átadta az alig egy éves fiának (II. Fuad), Egyiptom 1953-tól hivatalosan is köztársaság lett, és ezzel lezárult a királyság szégyenteljes időszaka.

Forrás: McWilliams-Piotrowski 2014, 146-147.o

[11] Soage 2009/06, 191.o

[12] Ez a különbség az ezredfordulóra sem tűnt el igazán. Míg a Szaddam Husszein nevéhez köthető, a leginkább csak nevében szocialista Baasz Párt képviselte legerőteljesebben a pánarab eszmét, addig az al-Kaida, és az Iszlám Állam nevű terrorszervezetek képviselik az iszlamizmus legradikálisabb ágát mind a mai napig.

[13] Berman 2003

[14] Egy nyilvánosan elérhető videófelvételen látható, ahogy Nasszer egy híres beszédében gyakorlatilag viccet csinál a Muzulmán Testvériségből. Elmeséli, ahogy 1953-ban leült beszélni a szervezet egyik vezetőjével, aki azt kérte tőle, hogy Egyiptom női lakossága körében tegyék újra kötelezővé a hidzsáb és a tarha (kendő) viseletét. Nasszer megjegyzi, hogy ennek az embernek a lánya orvosi egyetemre jár, és nem viseli a tarhát. „Ön nem képes egy nőt – a saját lányát – rávenni arra, hogy tarhát viseljen? És még azt akarja, hogy én [Nasser] tízmillió nőre tegyek tarhát?”

Forrás: https://youtu.be/TX4RK8bj2W0 Letöltve: 2021.12.20

[15] Soage 2009/06, 195.o

[16] Wright 2008, 34-35.o

[17] Soage 2009/06, 191.o

[18] Wright 2008, 35.o

[19] Soage 2009/06, 191.o

[20] Qutb: Milestones 3-4.o

[21] Jany 2016, 92.o

[22] Uo. 81-82.o

[23] Qutb: Milestones 7.o

[24] Az első nagyobb szakadás két évtizeddel a Próféta halála után következett be. Mohamed nem rendelkezett a közösség (umma) vezetése felől, illetve hatalmának legitimitását az adta, hogy ő Isten küldötte és prófétája volt. Halála után a közvetlen környezetéből választott négy kalifa követte, de utánuk a cím örökletes maradt. A muszlim közösség már a kezdetektől fogva megosztott volt az öröklés kérdése kapcsán. Ahogy a kalifák egyre zsarnokibb módon uralkodtak, úgy a közösségen belüli elégedetlenség is növekedett. A szakadás akkor következett be, amikor Mohamed vejét, Alit támogató csoport meggyilkolta az éppen uralkodó kalifát 656-ban, ezzel véres háborúba taszítva a közösséget. Ali híveire utal a síiat Ali (Ali tábora) elnevezés, amelyből az Iszlám síita ága alakult ki. A kalifákat (Omajjád-dinasztia) támogató tábort a szunna (szokás, gyakorlat) szó után szunnitáknak nevezték el. Az elkövetkező évszázadok során a két irányzat számos dogmatikai kérdésben és rítusban is eltért egymástól. Ezek a különbségek napjainkban is nagy jelentőséggel bírnak.

Forrás: McWilliams – Piotrowsky 2014, 521-522.o

[25] Soage 2009/4, 300-301.o

[26] Jany 2016, 94.o

[27] Gorka 2006, 61-62.o

[28] Szadat Izraellel kötött békemegállapodása (Camp David, 1978) hatalmas csalódást keltett a muszlim világban. Habár Beginnel együtt megkapta a Nobel-békedíjat, tette összekovácsolta iszlamista ellenzékét. A radikálisok eretneknek bélyegezték az elnököt, amely nyílt felhívás volt meggyilkolására. A merényletre 1981. október 6-án egy katonai diszfelvonuláson került sor. A merényletért a Muzulmán Testvériséggel közös gyökereket ápoló Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezet volt a felelős, amelynek egyik vezetője a később az al-Káida létrehozásában is komoly szerepet vállaló Ajmán al-Zaváhiri volt.

[29] Wright 2008, 37-38.o

[30] Berman 2003

[31] Wright 2008, 37-38.o

[32] Soage 2009/6, 191.o

[33] Manyasz 2008.

[34] Más források szerint az al-Kaida másik vezetője, az ideológus Ajmán al-Zaváhiri is tanult nála.

[35] Berman 2003

[36] Coll 2008, 204-205.o

[37] Jany 2016, 38-39.o

[38] Uo. 39.o

[39] Uo. 40.o

[40] Uo. 40-41.o

[41] Idézet forrása: The Solid Base (Al-Qaeda) in: Al-Jihad (journal), April, 1988, n. 41.

https://kronosadvisory.com/Kronos_InsideTheJihad_AlQaidaAlSubah.pdf  Letöltve: 2021. 12. 30.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az iszlamista terror filozófusa bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év során számos latin-amerikai országban tartottak választásokat, helyi, illetve országos szinten. Jelen cikk az öt sikeresen lezajlott elnökválasztást foglalja össze és értékeli, következtetéseket levonva a született eredmények tükrében.

Ecuador, Peru, Chile, Honduras és Nicaragua állampolgárai dönthettek 2021-ben arról, hogy ki legyen országuk következő elnöke. Az említett öt országból négy esetében a hivatalban lévő elnök nem indult újra a választásokon, amelynek következménye – sok esetben – az addig regnáló politikai pártok leváltása és új vezetők megjelenése lett. Nicaragua, Honduras, Peru és Chile választópolgárai egyaránt ’balra szavaztak’, amely a (szélső) jobboldal vereségét jelentette az említett országokban, míg Ecuadorban szintén meglepetés eredményről beszélhetünk, jelen esetben ugyanakkor a szocialisták vereségével végződött a választás.

A szavazást azonban megnehezítette a koronavírus-járvány, mivel a régió az egyik legjobban érintett térség a magas esetszámokkal és elhalálozási mutatókkal. Emellett természetesen kulcsfontoságú szerep jutott az évtizedek óta fennálló problémáknak is, mint a magas bűnözési és szegénységi ráta, a korrupció kérdése vagy az egyre növekvő gazdasági egyenlőtlenség.

Az ecuadori elnökválasztás – a baloldal bukása

Ecuadorban 2021. február 7-én és április 11-én került sor a kétfordulós elnökválasztásra. Az előzetes várakozásoknak megfelelően, az első forduló után közel 10%-kal vezetett a korábbi baloldali elnök, Rafael Correa által támogatott Andrés Arauz. Elsődleges kihívója a 65 éves konzervatív ex-bankár, Guillermo Lasso volt, aki már 2013-ban és 2017-ben is indult a választásokon, azonban mindkét alkalommal másodikként végzett. Az áprilisban megrendezett második fordulóban ugyanakkor Lasso, az előzetes előrejelzéseket felülmúlva, megszerezte a szavazatok 52%-át, amivel legyőzte Arauzt, így a 2007 óta tartó baloldali kormányzás véget ért Ecuadorban.

Az ország irányítása és felemelése azonban nem lesz könnyű feladat az új elnök számára. Elsősorban az egyik akadályozó tényező a Kongresszus lehet, tekintettel arra, hogy az ellenzéki politikusok többségben vannak, illetve jelentős az őslakos kisebbség jelenléte is.

A kampány során Lasso számos ígéretet tett a gazdaság fellendítése érdekében, mint például külföldi befektetők bevonzását az országba, illetve 2 millió új munkahely megteremtését. Tekintettel arra, hogy 2020-ban a gazdaság közel 8%-os visszaesést produkált, ezen intézkedések végrehajtására mindenképp szüksége lesz az új elnöknek, annak érdekében, hogy újra fellendüljön Ecuador gazdasági élete. Mindemellett a 2021. májusi beiktatása idején az ország jelentős küzdelmet folytatott a koronavírus-járvány ellen is. Lasso azt az ígéretet tette, hogy elnökségének első 100 napja alatt 9 millió embert be fognak oltani (Plan 9/100). Szeptember első hetében érkezett a kormányzat bejelentése, miszerint teljesítették a kitűzött célt és túllépték a 9 millió beoltottat, nagy lépést téve a járvány legyőzése felé.

Lasso választási sikere meglepetésnek tekinthető. A Correa által támogatott Arauz nem tudta megtartani a több, mint 10%-os előnyét a második fordulóra. Az újonnan megválasztott elnök sikeresen megszólította azon csoportokat, amelyeket a baloldal nem tudott elérni: elsősorban az LGBT közösség tagjait, illetve a fiatal nőket, ugyanis Lasso ígéretei között szerepelt a nők jogainak védelme és a gyermeküket egyedül nevelő anyák támogatása is. Győzelmi beszédében továbbá kiemelte, hogy célja egy „igazságos és virágzó ország felépítése az összes ecuadori számára”.

A perui elnökválasztás – az egykori tornatanár győzelme

Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt években kisebb belpolitikai válság söpört végig a dél-amerikai államban. 2016 óta négy különböző elnöke volt az országnak, így a 2021-es választásoknak nem csupán az volt a tétje, hogy ki lesz az ötödik elnök fél évtizeden belül, hanem az is, hogy sikerül-e végre stabilitást hozni a perui politikai életbe.

A kétfordulós elnökválasztás első körére 2021. április 11-én került sor. Az elmúlt évek egyik legfragmentáltabb választása volt a 2021-es, mivel az első körben összesen 18-an indultak el, míg 2016-ban csupán 10-en. Az áprilisi eredmények is az előbbi megállapítást támasztották alá, tekintettel arra, hogy 9 induló kapott 5%-nál több szavazatot, továbbá a győztes – Pedro Castillo – mindössze 18.9%-ot szerzett. A második helyért nagyon szoros verseny alakult ki, amelyet végül Keiko Fujimori szerzett meg. Az ő neve sokak számára ismerős lehet, elsősorban azoknak, akik követik a latin-amerikai politikai élet alakulását. Édesapja, Alberto Fujimori 1990-2000 között volt Peru elnöke, azonban 2009-ben 25 éves börtönbüntetésre ítélték, miután bűnösnek találták korrupció és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával.

Az elsőkörös szavazatok összegzése után Pedro Castillo és Keiko Fujimori jutottak be a második körbe, amelyre 2021. június 6-án került sor. A két politikust mindösszesen 44.000 szavazat választotta el egymástól, ami miatt elhúzódó fellebbezések és újraszámlálások történtek.  Több, mint 1 hónapos szavazatszámlálás után, július 19-én jelentették be, hogy az 51 éves korábbi középiskolai testneveléstanár, Pedro Castillo a szavazatok 50.1%-ának megszerzésével legyőzte a sorozatban harmadik választáson (2011-2016-2021) alulmaradó Keiko Fujimorit. Így Peruban a baloldal nyerte meg a választást. A választásokat az Amerikai Államok Szervezetétől, az Európai Uniótól és Nagy-Britanniából érkező megfigyelők ellenőrizték, akik szerint minden rendben zajlott le.

Sokakban felvetődhet a kérdés, mégis hogyan nyerhette meg a választást egy volt tanár, akinek sosem volt köze a politikához? A legegyszerűbb válasz erre az, hogy a peruiak változást szerettek volna. Castillo személye több szempontból is vonzónak bizonyult az állampolgárok számára. Egyrészt nem az elit tagja és nem volt köze korábban semmilyen politikai párthoz vagy botrányhoz. Mindemellett nagyon szegény családból származik, így pontosan tudja, milyen nehézségeken megy át jelenleg az ország és a lakosság nagy része (Peru a koronavírus-járvány következtében jelentős gazdasági visszaesést produkált, aminek következtében a lakosság közel 1/3-a sodródott szegénységbe és több millióan vesztették el a munkájukat). Továbbá érdemes megemlíteni Castillo ígéreteit is, melyeket a kampány során hangoztatott. Szélsőbaloldali politikusként államosítaná a bányászati és szénhidrogén előállító szektort, illetve több millió új munkahelyet teremtene. Emellett mindenképp kiemelendő, hogy a jelenleg érvényben lévő alkotmány helyett egy új, a modernkori kihívásoknak megfelelő alkotmányt fogadtatna el. Azonban 2021 októberében az ország újdonsült miniszterelnöke, Mirtha Vásquez a kinevezése után azt nyilatkozta, hogy a „gazdasági stabilitás helyreállítása és a koronavírus-járvány helyes kezelése fontosabb, mint egy új alkotmány”.

Úgy gondolom, hogy Castillo személye és a jelenlegi perui belpolitikai problémák miatt mindenképpen érdemes figyelemmel követni az ország sorsának alakulását a következő hónapokban.

A nicaraguai elnökválasztás – az Ortega-rezsim folytatódik

A közép-amerikai országban 2021. november 7-én tartottak elnökválasztást, ahol a regnáló elnöknek, Daniel Ortegának nem volt tisztességes ellenfele. Az ellenzék részvétele híján a 76 éves Ortega a szavazatok közel 76%-át megszerezve nyert egymás után immár negyedszer.

A választások azonban nem oly békésen zajlottak, mint Ecuadorban és Peruban. Már hónapokkal a november 7-i szavazás előtt elkezdődtek a problémák az országban. 2020 decemberében a törvényhozás elfogadott egy törvényt, miszerint bárki kizárható az elnökségi versenyből, akit Nicaragua ellenségének titulálnak. A kormány megállapítása szerint e törvény megalkotására azért volt szükség, mivel Nicaragua veszélyben van „az imperialista erők, az Egyesült Államok és egy államcsínyt elkövetni próbáló törekvések” miatt. 2021. június első napjaiban a korábbi elnök, Violeta Chamorro lányát, a 67 éves Cristina Chamorrót letartóztatták. Ő volt az ellenzék legnagyobb reménysége a novemberi választások előtt, hogy végre véget vessenek a 15 éve tartó Ortega-rezsimnek. Ez az álom azonban 5 hónappal a választások előtt szertefoszlott, miután a rendőrség letartóztatta és házi őrizetbe helyezte az ellenzék vezéralakját. Chamorro mellett számos további ellenzéki politikust is őrizetbe vettek, ellehetetlenítve ezzel indulásukat és esetleges győzelmüket. A felhozott vádak között megtalálható a „nemzeti integritás megsértése”, külföldi kormányokkal való együttműködés és a pénzmosás is.

A helyzet nem javult az országban a választásokat megelőző napokban sem. November 5-7 között számos emberi jogsértésről értesült az Amerikai Államok Szervezete, amelyeket elsősorban a rendőrség és kormánypárti szimpatizánsok követtek el. Legalább 23 embert letartóztattak bárminemű indoklás vagy letartóztatási parancs nélkül, köztük újságírókat és civil szervezetek tagjait, illetve emberi jogi aktivistákat. Továbbá sem az Amerikai Államok Szervezetének, sem pedig az Európai Uniónak vagy az Egyesült Államoknak a választási megfigyelőit nem engedték be a szavazókörzetekbe, ellenük is erőszakosan léptek fel. A választást követő napon számos közszférában alkalmazott állampolgár tett bejelentést arról, hogy kényszerítették őket arra, hogy az inkumbens elnökre adják le voksukat, amit fényképes bizonyítékkal alá is kellett támasztani. Bármelyik tett megtagadása esetén eltanácsolhatták őket munkahelyükről. A helyzetet csak tovább rontotta az immár negyedik alkalommal megválasztott Ortega győzelmi beszéde is, amelyben azt fejtette ki, hogy a letartóztatott személyeket Nicaragua ellenségeinek kell tekinteni és száműzni kellene őket az országból.

A választások eredményét – érthető módon – sok ország nem ismerte el. Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a nicaraguai választást „pantomim szavazásnak” nevezte, amely „nem volt se szabad sem pedig tisztességes, demokratikus pedig végképp nem”. Az Egyesült Államok mellett Costa Rica volt az egyik első ország, amely kijelentette, hogy nem fogadják el a választások eredményeit és követelik a politikai foglyok szabadon engedését és az emberi jogok azonnali helyreállítását. Nem sokkal később Kolumbia, Chile, Nagy-Britannia és az Európai Unió is kinyilatkoztatta, hogy nem voltak tiszták és elfogadhatók a nicaraguai választások. Luis Almagro, az Amerikai Államok Szervezetének Főtitkára illegitimnek és elfogadhatatlannak nevezte a választásokat. Válaszul Ortega bejelentette, hogy országa kilép a Szervezetből, mivel az az Egyesült Államokon keresztül próbál beavatkozni a latin-amerikai országok belpolitikájába. Természetesen voltak államok, amelyek kiálltak Ortega győzelme mellett. Többek között Bolívia, Venezuela, Kuba és Oroszország is gratulált az elnöknek a választási sikeréhez. Szergej Lavrov, Oroszország külügyminisztere nyíltan kritizálta, és elfogadhatatlannak titulálta az Egyesült Államok kijelentéseit a választással kapcsolatban, kiemelve azt, hogy minden a nicaraguai törvényeknek megfelelően zajlott le.

Úgy gondolom, hogy a 2021-es választásokat követően mindenképp érdemes lesz figyelemmel követni az ország sorsának az alakulását. Egyrészt a letartóztatott ellenzéki politikusok helyzetének változásával kapcsolatban, másrészt pedig az ország gazdasági és politikai életének alakulása végett is. Az egyre növekvő migrációs hullám mértéke sem elhanyagolható szempont az ország tekintetében, tehát összességében kritikus évek előtt áll a közép-amerikai állam. A kérdés nagyon egyszerű Nicaragua esetében: sikerül – e belátható időn belül eltávolítani Ortegát a hatalomból, vagy tovább süllyed a diktatórikus rendszer felé (ha még nem tart ott) az ország?

A hondurasi elnökválasztás – az első női elnök

2021 november 28-án a közép-amerikai Hondurasban is választásokat tartottak. Előzetesen három fő esélyest tartottak számon a 15 induló közül. Egyikük a kormányzópárt zászlaja alatt induló Nasry Asfura volt, aki 2014 óta irányítja a fővárost, Tegucigalpát. Egy másik esélyes – talán a három főszereplő közül a legesélytelenebb – Yani Rosenthal volt, aki üzletemberként és politikusként is tevékenykedik. A hírekben elsősorban azonban nem a sikeres politikai karrierjéről cikkeztek, hanem a kétes ügyeiről és bírósági tárgyalásáról. 2017-ben ugyanis az Egyesült Államokban három év börtönbüntetésre ítélték, miután bűnösnek vallotta magát pénzmosás, kábítószer-kereskedő szervezet támogatása és megvesztegetés bűntettek kapcsán. A harmadik és egyben az egyik legesélyesebb a baloldal által támogatott Xiomara Castro volt. 2013-ban már indult a választásokon, azonban akkor vereséget szenvedett Juan Orlando Hernándeztől. Castro férjét mindenképp érdemes megemlíteni, mivel feleségénél sokkal ismertebb a hondurasi állampolgárok körében, ugyanis Manuel Zelaya 2006-2009 között az ország elnöke volt, azonban egy sikeres puccs következtében eltávolították a hatalomból.

A 2021. november 28-án megtartott elnökválasztás végül két ember versenyét hozta. Castro és Asfura szerezte a szavazatok közel 90%-át, míg Rosenthal 10%-ot kapott. Az összegzés után a 62 éves korábbi first lady örülhetett, miután a szavazatok 53%-át megszerezve az ország első női elnökének választották meg. Asfura a választást követő napon elismerte a vereséget és meglátogatta az újdonsült elnököt rezidenciáján, ahol sok sikert kívánt neki az ország irányításához.

Számos tényező vezetett Castro megválasztásához. A legfontosabb érv a változás mellett a korábbi elnök, Juan Orlando Hernández személye volt. Az elmúlt 8 évben jelentősen romlottak Honduras gazdasági mutatói, konzisztensen nőtt a munkanélküliség (mára már 10% fölé), illetve a bűnszervezetek által okozott károk is hatalmasok voltak. Mindemellett jelentős mértéket öltött a korrupció és a migráció is, amelyek szintén negatívan érintették az országot. Hernández helyzetét nem könnyítette meg az sem, hogy folyamatosan korrupciós vádakkal kellett szembenéznie, ráadásul 2021 tavaszán testvérét, Tony Hernándezt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték az Egyesült Államokban, kábítószer- és fegyvercsempészet, illetve bűnszervezetekben való részvétel miatt.

Az újdonsült elnök fogadtatása meglehetősen pozitívnak értékelhető. Mind a lakosság, mind pedig a környező országok vezetői biztosították támogatásukról Castrót. Az Egyesült Államok külügyminisztere, Anthony Blinken gratulált neki és a hondurasi választópolgároknak egyaránt, amiért békés, demokratikus és magas részvételi arányú választást tudtak tartani. Blinken mellett az Egyesült Államok alelnöke, Kamala Harris is gratulált a frissen megválasztott elnöknek, kiemelve azon területeket, ahol hangsúlyosnak érzi a közös munka fontosságát, mint például a migráció, a gazdasági problémák helyes kezelése, a korrupció kérdése vagy az oktatás és az egészségügy helyzete.

Összességében Xiomara Castro megválasztását ígéretes változásként lehet értékelni. Hernández személye és elnöklése kevés pozitív eredményt hozott a hondurasi állampolgárok számára, akik elkötelezettek voltak 2021-ben a változás mellett. Castro személyében egy olyan elnököt szeretnének a hondurasiak, aki végre vissza tudja szorítani a korrupció mértékét és munkahelyeket tud teremteni a lakosság számára. Az elkövetkezendő pár év mindenképpen izgalmas és érdekes lesz, így kívülállóként érdeklődve várom, hogy miként tudja országát fellendíteni és a helyes útra terelni Xiomara Castro.

A chilei elnökválasztás – a generációváltás ideje

2021-ben Chile választott utolsóként új elnököt, kétfordulós szavazás során. Az első körre 2021. november 21-én került sor, amelyet a szélsőjobboldali jelölt, José Antonio Kast nyert, miután a szavazatok 27.9%-át szerezte meg. Őt követte mindösszesen két százalékkal lemaradva Gabriel Boric, a baloldal jelöltje. Miután Kast és Boric  kapták a legtöbb voksot az első körben, ők jutottak be a december 19-én tartott második fordulóba. A várakozásokkal ellentétben azonban Kast nem tudta megőrizni előnyét, így Boric, a 35 éves korábbi diákvezér – aki 2011-ben még tüntetést szervezett egy jobb és megfizethetőbb oktatás elérése érdekében – a szavazatok 55.8%-át megszerezve lett Chile valaha volt legfiatalabb elnöke.

Gabriel Boric és a baloldal sikere mögött számos tényező sorakoztatható fel. Először is fontos megnézni kihívójának, José Antonio Kastnak a személyét. Kast egy 55 éves, erősen vallásos és konzervatív értékeket képviselő jobboldali politikus. Kampányát is a konzervatív értékek megőrzésére, illetve a migráció és a bűnözés összekapcsolására helyezte, kiemelt hangsúlyt szánva a haiti és venezuelai menekültek Chilében való letelepedésére. Mindemellett az Augusto Pinochet által vezetett rezsim elkötelezett híve, amihez hozzájárulnak családi kapcsolatai is, mivel testvére, Miguel, Pinochet egyik fő tanácsadója volt. Továbbá sokan Donald Trumphoz és Brazília elnökéhez, Jair Bolsonaróhoz hasonlítják politikai nézetei miatt. Gabriel Boric személyisége ezzel szemben teljesen különbözik kihívójáétól. A 35 éves fiatalember sokkal liberálisabb nézeteket vall, nyíltan támogatja az LGBT közösséget, az abortuszt és a női egyenjogúságot. Sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy meg tudta szólítani azon csoportokat és korosztályokat, akik hasonlóan gondolkodnak, így jelentős támogatottságra tett szert a fiatalok és a nők körében is. Sikeréhez továbbá az is hozzátett, hogy 2012 óta 2021-ben volt a legmagasabb a részvételi arány a választáson (56%).

Fontos megvizsgálni Boric kampány során tett ígéreteit is, mivel egyrészt azokkal is számos szavazót állított maga mellé, másrészt azonban korántsem biztos, hogy mindent meg is tud belőlük valósítani. Kiemelt hangsúlyt helyezett a nyugdíjrendszer megreformálására, az egészségügy és az adórendszer átalakítására, illetve a klímavédelemre. A lakosság körében is népszerű volt azon elképzelése, miszerint a leggazdagabb cégek, illetve magánszemélyek számára magasabb adókat vet ki. Fontos megemlíteni továbbá az új alkotmány létrehozását is, amiről 2022-ben lesz népszavazás. Kampányának egyik alapja, hogy a Pinochet diktatúra idején elfogadott alkotmány helyett egy új, modern alkotmányt kell megalkotni és elfogadni. Ahogy azonban említettem egyáltalán nem valószínű, hogy minden tervét sikerül is megvalósítania. A Kongresszusban ugyanis jelentős az ellenzéki túlsúly, ami miatt nem valószínű, hogy egyes javaslatok elfogadásra fognak kerülni. Ennek következtében elengedhetetlen, hogy Boric szövetségeseket keressen – elsősorban a balközép pártok között – akik támogatják elképzeléseit.

Összességében a chilei választásokat mindenképpen demokratikus és igazságos küzdelemként lehet jellemezni. Ezt támasztja alá, hogy Kast a vereségét követően szinte rögtön gratulált az újdonsült elnöknek a közösségi médiában, továbbá még aznap tárgyalóasztalhoz ültek, ahol szintén barátságos hangulatban folytattak beszélgetést. A következő hónapokban mindenképp érdemes figyelemmel követni a chilei helyzetet, már csak azért is, hogy láthassuk, miként tudja Boric érvényesíteni elképzeléseit a Kongresszusban.

Konklúzió

Az elemzésre került öt állam közül négyben sikerült demokratikus és békés választásokat rendezni, továbbá mind a négy ország új vezetőt választott. A sorból egyedül Nicaragua lóg ki, ahol Daniel Ortega újfent győzelmet aratott, cseppet sem demokratikus módon. Chile, Peru, Honduras és Nicaragua egyaránt baloldali jelöltnek szavazta meg a bizalmat, ami gazdasági és társadalmi kontextusban is meglehetősen érdekesnek bizonyulhat. A térségben egyre növekvő kínai befolyás miatt felborulhat a staus quo, és csökkenhet az Egyesült Államok befolyása. Fontos megjegyezni továbbá, hogy egyik országban sem lesz könnyű dolga az újonnan megválasztott elnöknek, hiszen mind az öt állam jelentős problémákkal és kihívásokkal néz szembe, legyen az gazdasági, társadalmi vagy egészségügyi.

Írta: Szigeti Kristóf

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A 2021-es latin-amerikai elnökválasztások értékelése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.