Biztonságpolitika.hu

Bevezetés: Oroszország több, mint kettő és fél évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje, a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Éppen ebből kifolyólag a nemzetközi közösség az Oroszországi Föderáció minden jellegű tevékenységét fokozott figyelemmel kíséri, amely alól nem jelentenek kivételt az általa használt haditechnikák és stratégiai jelentőségük sem.

A téma jelentőségét abban látom, hogy Oroszország köztudott célja nagyhatalmi pozíciójának, birodalmi kiterjedésének visszaszerzése, valamint egy a nyugati hatalmak és önmaga közötti pufferzóna-övezet kialakítása, amely törekvésnek számos állam esett már áldozatául. Különösen érdekesnek tartom körül járni a kérdést, hogy az orosz offenzív külpolitikát jelenleg elszenvedő Ukrajna területén belül, a Kígyó-sziget vajon mekkora jelentőséggel bír az említett pufferzóna-övezet kialakításának és annak légtérvédelmének tekintetében.

Ezen gondolatmenet alapján jelen dolgozat célkitűzése, hogy bemutassa az orosz Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert és telepítési területeinek geostratégiai megalapozottságát. A leírtak elméleti megalapozásaként nagyívű áttekintést nyújtok az orosz lég- és rakétavédelem 21. századi állapotáról. Ezt követően a második gondolati egység fókuszában röviden az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer átfogó bemutatása áll. Végül pedig az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva megvizsgálom és következtést vonok le arra nézve, hogy geopolitikai és geostratégiai szempontból várható -e a Kígyó-sziget területére az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítése, avagy sem.

A modern orosz lég-, és rakétavédelemről röviden

A hidegháború évei során a Szovjetunió jelentős összegeket fektetett be légvédelmi rendszereinek -úgynevezett hozzáférést akadályozó (Anti-Access/Area Denial – A2/AD) – kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába. A hidegháború időszakát az A2/AD gondolkodásmód fémjelezte: a második világháborút követő negyven évet a légvédelmi rakéták és az elektronikai hadviselés felértékelődése jellemezte. A bipoláris világrend kulcsproblémája, a nukleáris összecsapás a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között végül nem következett be, azonban az ezt követő „proxy” háborúk időszakában a felek élesben is kipróbálták kifejlesztett rendszereiket.

Az A2/AD alkalmazása az arab-izraeli háborúk során nyilvánult meg leginkább, ahol a szovjet légvédelmi rakétarendszerek álltak szemben a nyugati repülőgépekkel. Ekkoriban a mérleg nyelve az újabb és újabb módszerek, eljárások és az ellenük hozott intézkedések közötti hatékonyság határmezsgyéjén ingadozott és ennek következtében a fegyverrendszerek gyorsan fejlődtek. A fenyegetések -rosszul felmért- csökkenése, a költségvetési megszorítások és a proxyháborúkban, műveletekben szerzett tapasztalatok ahhoz vezetettek, hogy jelenleg komoly lemaradást halmoztak fel az A2/AD hadviselésben a nyugati hatalmak. Mindeközben a Kínai Népköztársaságban és Oroszországban jelentős összegeket fektettek be és fejlesztették az A2/AD-hez kapcsolódó rendszereket, sőt a kifejlesztett új eszközök jelentős részét exportra is gyártják. Ennek eredményeként Oroszország jelenleg a világ legfejlettebb lég- és rakétavédelmi rendszereivel rendelkezik. Mindezt jól igazolja, hogy világszinten több tucat nemzet vásárolta meg, használja és kezdte meg az orosz gyártmányú Sz-300, Sz-400 és Sz-500-as légvédelmi fegyverrendszerek hazai gyártását. Példának okáért India és Fehéroroszország pedig nagy hatótávolságú S-400 föld-levegő rakétavédelmi rendszerre tett szert, Kína leelőlegezte azt, míg Szerbia az amerikai szankcióspolitikától tartva mondta vissza megrendeléseit.

A jelenlegi orosz légvédelmi doktrína egy háromszintű megközelítést fogalmaz meg. Ez a rétegzett rendszer lehetővé teszi az orosz légvédelmi erők számára, hogy hozzáférés-ellenes területmegtagadási (A2AD) zónákat hozzanak létre, amelyekbe nehéz behatolni. Ezeknek a védelmi hálózatoknak a legmagasabb szintjét az olyan nagy hatótávolságú védelmirendszerek képezik, mint a jelen elemzés témáját képező S-400-as, amely potenciálisan egy nagyjából 800 km átmérőjű légvédelmi „buborékot” biztosít. Mindezt általában a második szint egészíti ki, amely magában foglalja a közepes hatótávolságú rendszereket, például a 9K37 Buk. Ez utóbbi, a Szovjetunió és utódállama, az Oroszági Föderáció által kifejlesztett önjáró, közepes hatótávolságú föld-levegő rakétarendszerek családja, amelyeket cirkáló rakéták, intelligens bombák, rögzített és forgószárnyú rakéták elleni küzdelemre terveztek. Ennek a közepes hatótávolságú „rétegnek” az a célja, hogy növelje a radar lefedettségét a légvédelmi zónán belül, és növelje a nagyobb hatótávolságú elfogó rakéták korlátozottabb képességeit. A harmadik szint olyan mobil rövid hatótávolságú rendszereket használ, mint a 9K33 Osa és az S-125 Neva, hogy fokozott védelmet nyújtson kulcsfontosságú területeken, mint a katonai bázisok. Továbbá mind az első, mind pedig a második szintet előszeretettel erősítik meg -például cirkálórakéták elleni védelem érdekében- olyan pontvédelmi rendszerekkel, mint a Tor vagy a Pantsyr-S1.1.

A 2010-es évek során a digitális processzorok és áramkörök, valamint a fejlett érzékelők megjelenése nagymértékben átalakította az elektromágneses tér felhasználását a célfelderítés és célmegsemmisítés eddigi hagyományos rendszerében. A növekvő hatótávolság és pontosság, valamint a rakéták megnövelt sebessége még eredményesebbé tette az A2/AD-t, mint a korábbiakban. Így az olyan légvédelmi rakétarendszerek, mint S–400-as jelen helyzetben -amikor már újabb fejlesztések is hadrendbeállításra kerültek- is jelentős veszélyt jelentenek a sebességük, manőverező képességük és nagy hatótávolságuk végett. A leírtak, így az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentőségét alátámasztandó, a soron következő alfejezetben fontosnak tartom a rendszer rövid bemutatását és az orosz légvédelmi koncepcióban geostratégiai szempontok szerinti elhelyezésének jelentőségének részletezését.

Az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentősége az Oroszországi Föderációban

Az SZ–400 Triumf, korábbi nevén SZ–300PMU–3 -NATO-kódja szerint SA–21 Growler- légvédelmi rakétarendszert az 1990-es években az orosz Almaz Központi Tervező Iroda fejlesztette ki. A 2007 óta az Orosz Fegyveres Erőknél rendszeresített haditechnikai eszköz az SZ-300P és SZ-200 légvédelmi rendszereket váltotta fel.
Az eredményesen továbbfejlesztett verzióból Oroszország húsz légvédelmi rakétaosztályt állított fel 2016-ig, majd további ötvenhatot 2020-ig a nemzeti légtér védelmére a Moszkvai régióban, a balti kalinyingrádi exklávéban, a déli és a nyugati katonai körzetekben.
A soron következő alfejezetekben bemutatom az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer főbb jellemzőit, illetve ennek alapján elhelyezkedését és jelentőségét az orosz légvédelem garantálásának viszonyrendszerében.

• Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer bemutatása

Az SZ-400 Triumph légvédelmi rakétaendszer egy roppant komplex eszközkészletet magába foglaló haditechnika: többfunkciós radart, autonóm felderítő és célzási rendszereket, légvédelmi rakétarendszereket, indítóállásokat – SP85TE2 rakétaindítók a BAZ-64022 6×6-os vontatójárművön vagy a MAZ-79100 sorozatú szállító-emelő-indító (TEL) járművön- és parancsnoki és irányító központot integrál.

Annak érdekében, hogy többszintű védelmet hozzon létre, a fegyverrendszer -az SZ-300PMU rendszer rakétái mellett- négy új rakétatípust használ, teljeskörűen lefedi a légvédelmi spektrumot: a „rendkívül nagy hatótávolságú” 40N6 (400 km), „nagy hatótávolságú” 48N6DM (250 km), „közepes hatóválságú” 9M96E2 (120 km), illetve a „rövid hatóválságú” 9M96E (40 km) rakéták segítségével.
Az 40N6 rakétája 400 km-es hatótávolsággal rendelkezik, és aktív radaros célmegjelölést használ a nagy távolságban lévő légi célok elfogására, mind például az AWACS, J-STARS, EA-6B támogató zavarók és más nagy értékű célpontok ellen. A rendszerhez elsőként bevezetett rakéta a 48N6DM (48N6E3) volt. Ez a 48N6M továbbfejlesztett változata, amely nagy teljesítményű meghajtórendszerrel rendelkezik. A rakéta 250 km-es hatótávolságon belül képes légi célpontok megsemmisítésére. Végül a rendszer képes 9M96E2 közepes hatótávolságú föld-levegő, illetve 9M96E rövid hatótávolságú rakéták indítására is. A közvetlen becsapódásra tervezett rakéták nagy találati valószínűséggel képesek gyorsan mozgó célpontokat, például vadászgépeket találni a maximális 120 km-es hatótávolságon belül.

A rendszer minden típusú légi célpontot -egyidejűleg 36 darabot-, beleértve a repülőgépeket, pilóta nélküli légi járműveket (UAV), valamint ballisztikus és cirkálórakétákat, 400 km-es hatótávolságon belül, legfeljebb 30 km-es magasságban képes támadni. Ebben fontos szerepet játszik, hogy mint korábban említettem többfunkciós radaregyüttessel rendelkezik. Többek között a tűzvezető és célkövető radarja a 92N6E -Nato kódneve Gravestone.

Emellett 96L6 3D felderítő és célkövető radar is opcionálisan alkalmazható, amennyiben az SZ-400-ast autonóm módon vetik be. Emellett kiemelendő a 91N6E Big Bird elfogó és harcvezetési radarról beszélni, amely egyidejűleg akár 300 olyan célpontot képes észlelni és követni 600 km-es távolságon belül, mint a repülőgépek, forgószárnyasok, cirkálórakéták, irányított rakéták, drónok és ballisztikus rakéták.

Hatékonysága a korábban rendszeresített verziókhoz képest kétszeres mértékű. Ennek oka, hogy a telepítéstől számított öt percen belül bevethető, illetve minden haderőnem meglévő és jövőbeli légvédelmi egységeibe egyaránt integrálható. Ehhez kapcsolódóan fontosnak tartom megemlíteni a vezetés-irányítási rendszert, amelyet 55K6E szoftver és az Ural-532301 mobil parancsnoki jármű alkot. A parancsnoki állás LCD-konzolokkal van felszerelve az egyes ütegek légtérfelügyeleti adatainak feldolgozására. Irányítja és ellenőrzi a nagy hatótávolságú megfigyelő radarokat, nyomon követi a légi fenyegetéseket, rangsorolja a fenyegetéseket, és koordinálja a többi üteggel való párhuzamos működést. Továbbá a rendszer előnye, hogy más védelmi eszközrendszerekkel, például az SA-12, SA-23 és az S-300-as rendszerekkel is képes adatcserére.

Összefoglalóan kijelenthető, hogy az SZ-400-as rakétarendszer magasfokú sikerességének és hatékonyságának alapja a sokrétű kompatibilitás, a széleskörű felhasználhatóság és mozgékonyság.

• Az orosz légtérvédelem „légvédelmi-buborékja”, azaz a háromszintű megközelítés koncepciója

Mindemellett Oroszország az elmúlt években nagy figyelmet fordított arra, hogy a fegyverrendszer telepítésre kerüljön ne csak a föderációt a Nyugat területeitől elválasztó pufferzóna-övezet orosz határterületeire, hanem a szövetséges országok területére is (1. ábra): 2008 után nem sokkal megjelent Örményországban, 2015-ben Szíriában, 2016-ban a Krím-félszigeten, majd 2022 elején Fehéroroszország területén is.

1. 1. ábra – Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer telepítési helyeinek térképe

Amennyiben megnézzük a légtérvédelmi rakétarendszer telepítésének területeit a térképen, akkor kirajzolódik az orosz gondolkodás alapja: a korábbiakban bemutatott tulajdonságai alapján a fegyverrendszer elhelyezésének jó megválasztásával, a nyugati hatalmak-Oroszországi Föderáció határvonal csaknem egész hosszán képes egymásba fonódó, egyenként 800 km átmérőjű biztonsági „légvédelmi buborékokat” kialakítani. Ezzel hivatott az ország légtérvédelmének korábban leírt, háromszintes koncepciójának megvalósulását garantálni. Amennyiben megnézzük ez a vonal egészen északon kezdődik, -a jelenleg még semleges, de NATO csatlakozást fontolgató- Finnország mellett fekvő Murmanszk közelében a Kola-félszigeten, amely elsősorban az Észak-sark területéből való kitermelési-részesedés, másodsorban pedig a globális felmelegedés útján hajózhatóvá váló északi kereskedelmi útvonalak ellenőrzése kapcsán válik kiemelt területté. Kissé dél felé haladva 2012-ben Kalinyingrádban is telepítésre került SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer, amelynek alapvetően kettős szerepe van: erőkivetítésen keresztüli nyomásgyakorlás a Baltikum államaira, ugyanakkor védelem biztosítása az esetleg NATO-tagállamok területéről érkező támadásokkal szemben. Az ez évi ukrajnai eseménysorozat hatására jelent meg a rendszer az orosz bábállam Fehéroroszország területén is, amelynek stratégiai jelentősége a közvetlen NATO szomszédállamokkal szemben előretolt légtérvédelem biztosítása. Délfelé haladva a közvetlen orosz-ukrán határterületen három helyen, illetve a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigeten is megtalálható az említett haditechnika. Emellett különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a „pufferzóna-övezet” ebben a vonalban nem ér véget a Fekete-tenger medencéjének északi felében, hanem elér a történelmileg igen szoros együttműködő partner Örményországon „keresztül” egészen a patronált Szíriáig. Az itteni elhelyezéseknek egyértelmű geopolitikai és geostratégiai megfontoláson alapultak: a szíriai telepítés alapot biztosít a NATO-tagállam Törökország, illetve a Közel-Keleten fekvő amerikai szövetségesek, többek között Izrael felől érkező esetleges fenyegetések kivédésére. Valamint itt van Oroszország egyetlen olyan melegtengeri kikötője, Tartusz, amelyhez nem kell a NATO-tagállam Törökország által felügyelt Boszporuszon és Dardanellákon keresztülhaladnia. Míg Örményország ugyancsak ezen célból a Pfp-tag Azerbajdzsán és az egyik legszorosabb NATO-partnerország -korábbi orosz offenzív külpolitikát elszenvedő (2008-as orosz-grúz háború)- Grúzia tekintetében.

A leírtak tükrében kijelenthető, hogy Oroszország geopolitikai és geostratégiai alapon helyezi el az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek mind a saját, mind szövetségesei, mind pedig a befolyása alatt álló államok területén. Ezen országok kiválasztása során elsődleges szempontot jelent a történelmi múltban gyökerező jó kapcsolatok (Szíria), a kereszténység és oroszajkú kisebbség védelmező szerep lehetősége (Örményország, Ukrajna), illetve az alapvetően amerikai/nyugat-barát szomszédokkal körülvett területek (Kalinyingrád, Kola-félsziget) megerősítése.
A geostratégiai jelentőség gondolatmenet mentén tovább haladva, a következő alfejezetben az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva a megvizsgálom, hogy reális esélye van -e a fent említettek alapján a Kígyó-sziget területére történő az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítésének, avagy sem.

A Kígyó-szigetre történő telepítés lehetőségének vizsgálata

Az előző fejezetben leírtak és az elfoglalása érdekében tett jelentős orosz erőfeszítések alapján okszerű következtetésként adódik, hogy a Fekete-tenger – a Duna-deltával szembeni- egy apró szigete, a Kígyó-sziget is potenciális orosz légvédelmi rakétarendszer telepítési helyszín lehet -e.

Meglátásom szerint a sziget stratégiai fekvése kifejezetten előnyössé teszi, hogy Oroszország légvédelmének egy újabb „bástyájává” váljon. Jelen állításomat az alábbi megállapításokra alapozom:

1. Orosz szemszögből tekintve kiemelt jelentőségű a Kígyó-sziget: az euroatlanti integráció keleti terjeszkedésének elsődleges prioritási területének a Balkán-félsziget közvetlen közelében fekszik, ezzel egyúttal az orosz érdekszféra Nyugat általi megsértésének központi elemei közé tartozik, ahol fokozott védelemre van szükség.
2. A sziget az Oroszország kezén lévő Mariupoltól nagyjából csupán 50 km-re, míg a Krím-félszigettől 300 km-re fekszik, így amennyiben szigetként ismerik el és a határok a jelenlegi állapotukban „szilárdulnak meg”, a körülötte lévő kontinentális talapzatot orosz területnek kell tekinteni, amely a kizárólagos gazdasági övezetek kijelölése szempontjából kulcsfontosságú.
3. Elhelyezkedéséből kifolyólag a sziget optimális katonai bázis létrehozására, mert beleilleszkedik a korábbi térképen jelzett pufferzóna-övezet vonalába.
4. A fenti két ponttal összefüggésben a sziget birtoklásával jelentősen növekszik az orosz erőkivetítés a Fekete-tenger és a Balkán keleti részének térségében.
5. A Fekete-tenger medencéjének nagy része nem orosz kézen lévő terület, így szükséges, hogy egésze felügyelet alatt tartható legyen. Kiemelt jelentőségű, hogy a terület légtere jelenleg közvetlen védelmi lefedettséggel nem rendelkezik. Így a védelem jelen szakaszon mutatkozó hiánya szükségessé teszi geostratégiai szempontból az SZ-400-as rendszer telepítését.

Az fent leírt öt ok alapján megalapozottnak tartom azon állításomat, miszerint a Kígyó-sziget egyrészt alkalmas, másrészt pedig potenciálisan megfelelő telepítési hely az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer számára. Mindez nem csak az orosz légtérvédelmi doktrínában megfogalmazott háromszintű megközelítés megvalósulását garantálja, de egyúttal beleilleszkedik az ország azon célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelmi vonalat és pufferzónát hozzon létre önmaga és a Nyugati hatalmak között.

Összefoglalás, következtetések

Összefoglalásként elmondható, hogy a Szovjetunió hidegháború évei során tett erőfeszítései a légvédelmi rendszereinek kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába jelentős mértékben meghatározza Oroszország aktuális helyzetét. A jogelődnek köszönhetően az Oroszországi Föderáció egy csúcskategóriás légtérvédelmi rendszer, az SZ-400-as haditechnika birtokában van és jelenlegi is folytatja annak továbbfejlesztését.

A haditechnikai eszköz széleskörű kompatibilitása és felhasználhatósága révén kulcsfontosságú, kiválóan illeszkedik az ország légtérvédelmével foglalkozó doktrína háromszintű megközelítésébe és azon állami célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelemmel rendelkező pufferzónát hozzon létre a föderáció és a Nyugati hatalmak közé.

Végül az általam végzett kutatás eredményeként megállapítható-amelyet öt érvvel támasztottam alá-, hogy a Fekete-tengeren található Kígyó-sziget geopolitikai és geostratégiai szempont egyaránt potenciális terület az SZ-400-as légtérvédelmi rakétarendszer telepítésére.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az Oroszország által rendszeresített SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer jelenlegi telepítési területei és ezek geostratégiai jelentősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés: A jelen elemzés egyik fő tárgyát képező NATO egy olyan kollektív védelmi szövetség volt, amely mára 30 európai állam széleskörű katonai-politikai együttműködésévé nőtte ki magát és 1949 április 4-én Washingtonban annak érdekében alapították, hogy minden eszközzel biztosítsák a tagállamok szabadságát és biztonságát. Továbbá egy olyan nemzetközi szervezet, amely a hidegháború időszaka során a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás szerint hármas céllal hozták létre: “az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani”.

Ugyanakkor Oroszország három évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Erre a kettősségre pedig kiváló példaként szolgál az ukrajnai eseménysorozat is, amely, mint említettem alapjaiban véve írta át nem csak a NATO-Oroszország (egyébként sem változásoktól mentes) kapcsolatot, de jelét adja egyúttal a második világháború óta alakuló világrend átalakulásának is.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Oroszországi Föderáció -csakúgy, mint a nemzetközi szervezet és a jogelőd Szovjetunió- kapcsolatát időről-időre az enyhülés és elhidegülés egymásutáni váltakozása fémjelezte. Véleményem szerint az elmúlt nyolc év eseményei is beleillenek az említett folyamatos viszonyváltozásba és tekinthetőek a történelem ismétlődésének: a Szovjetunió szétesése után a jogutód Oroszországgal való viszonyjavulást követően -2014-től kezdődően-, majd a 2022. február 24.-én indított támadással betetőzve ismét lejtmenetbe került az említett felek közötti kapcsolat.

Az elemzésben arra kívánok választ adni, hogy a 2014-es eseményektől kezdődően, majd a jelenleg zajló orosz-ukrán háború tükrében az Észak-atlanti Szövetség Szervezete és a „Nagy Medve” közötti viszonyváltozás miben mutatkozik meg legszignifikánsabban a nemzetközi szervezet tekintetében. Mindehhez az elemzés elméleti megalapozásaként először áttekintem a NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának mérföldköveit 1991-től kezdődően. Felvázolom a viszonyváltozásról alkotott orosz és a 2014 utáni csúcstalálkozókon elhangzott orosz-NATO kapcsolatot érintő rendelkezések alapján a nemzetközi szervezet által képviselt nézőpontot. Végül zárógondolatként kitekintést teszek kollektív biztonsági szervezet aktuális álláspontjára.

Az enyhülés időszaka:

A Szovjetunió felbomlását és a hidegháborút követő időszakban Oroszországra a nyitás és a Nyugat-barát politika volt jellemző: a Boris Jelcin által folytatott külpolitika legfőbb célkitűzése ugyanis a múlttal való szakítás és az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kialakítása volt. Így Oroszország a korábbi szembenállás után az enyhülés érdekében számos nemzetközi lépést tett. Az előző állításomat támasztja alá a tény, hogy bár ezzel a nézettel nem az orosz felsővezetés egésze értett egyet, 1991-ben Oroszország mégis csatlakozott az Euro-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amellyel egyúttal megnyílt a lehetőség a Varsói Szerződés volt tagországainak és a posztszovjet államoknak is a NATO-val való kapcsolatteremtésre.

Továbbá példaként szolgál az is, hogy kicsivel később, 1994-ben a NATO és 23 másik állam létrehozta a Békepartnerség együttműködési programját. Így a partnerség keretein belül – melynek Oroszország is tagja – békefenntartói és katasztrófa-elhárítási feladatokat végeznek, különböző gyakorlatokat tartanak, illetve az országok közötti bizalomépítést és kommunikációt erősítő programok zajlanak.

A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti bilaterális kapcsolatok hivatalos alapját az 1997-ben aláírt NATO–Oroszország Alapító Okirat teremtette meg. Ennek megerősítésére érdekében 2002-ben felállították a NATO–Oroszország Tanácsot (NATO-Russian Council). Továbbá annak érdekében, hogy elősegítse a kapcsolatteremtést és együttműködést, Oroszország még 1998-ban megalapított egy diplomáciai követséget a NATO számára. Ennek párjaként 2002-től egy katonai összeköttetési követség is felállt Moszkvában. A NATO-Russian Council tehát megfelelő keretet biztosított a kommunikációhoz, az aktuális biztonsági kérdések megvitatásához és a gyakorlati együttműködés széles spektrumához.

Moszkva álláspontja:

Vlagyimir Vlamigyirovics Putyin orosz elnök legfőbb célkitűzése az, hogy újra nagyhatalommá, orosz narratívában birodalommá tegye az Oroszországi Föderációt. Éppen ezért Moszkva Európát nem partnerként tartja számon, sokkal inkább egy olyan meghatározó geopolitikai tényezőként, amelyen keresztül rálátása nyílik a Szövetségre és az ott történtekre, ugyanakkor amellyel nem engedheti meg közös határok létrejöttét.

Ezen fentiekből fakadóan igyekszik megakadályozni minden olyan eseményt, amely várhatóan negatív stratégiai helyzetbe hozhatná Oroszországot. Például Grúzia vagy Ukrajna NATO-ba és az EU-ba való felvétele, és ezzel az orosz érdekszférából való folyamatos kivonása is egy ilyen lépésnek minősült, mely ellen azonnal fel kellett lépnie a Föderációnak. Továbbá fontos, hogy Oroszország nézőpontja szerint minden olyan NATO tevékenység, amely orosz érdekszférát érint, az sérti a 1997-es NATO-Oroszország Alapszerződést. A kérdés geopolitikai vonulatát kiemelve, orosz tekintetében a fentebb említett országok nemzetközi szervezetekbe való felvétele egyértelműen közös „határokat” és a geopolitikai narratíva szerinti puffer-zóna övezet részleges hiányát eredményezné az Oroszországi Föderáció határain.

2014, a fordulat éve:

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Világszerte a politikusok és éppúgy az elemzők többsége Moszkvát teszi felelőssé az ukrajnai válság kialakulásáért és annak a napjainkban ismert szintjére való eszkalációjáért. Alapvetően teljes joggal, hiszen elég csak az elmúlt 25 év Kijevvel szemben támasztott orosz politikai és gazdasági nyomásgyakorlásokat, a különböző ukrán vezetés ellen irányuló zsarolásokat és lejárató kampányokat, vagy a helyi orosz nagykövet helytartói magatartását megemlíteni. Mindegyik általam hozott példa mutatja az erőteljes orosz ellentevékenység jelenlétét az ukrán területeken.
Ezek alapján az is egy felvetődő kérdés, hogy mi áll az Oroszországi Föderáció ilyen jellegű Ukrajna-politikája mögött. Véleményem szerint az agresszív, expanzív külpolitika fő mozgatórugója ebben az esetben sem más, mint például a balti államok, Fehéroroszország vagy akár Grúzia irányában volt (1. ábra).

1. 1. ábra Oroszország expanzív külpolitikájának irányai

Az alapvető cél, hogy Oroszország a birodalom területi kiterjedését Moszkvából – mint központból – kiindulva fokozatosan restaurálja, visszaszerezve a korábbi cári érdekszférába tartozó – ma már független – államok felett az irányítást.
Ezt támasztja alá az elmúlt évek orosz külpolitikájának legtöbb megmozdulása is, így az orosz-grúz konfliktus(2008), a balti államok függetlenségének szovjet jog szerinti felülvizsgálata (2015) vagy Vlagyimir Putyin orosz elnök az Eurázsiai Gazdasági Unió vezetőinek találkozóján tett kijelentése, ami Lengyelországot háborította fel (2019). Mint a példákból is látszik számos állam esett már áldozatául, vagy vált kiszemelt célpontjává az oroszok nyugati terjeszkedésének. Így volt ez Ukrajna esetében is, ahol az oroszok politikai céljaik elérése érdekében a hibrid hadviselés eszköztárának széles skáláját alkalmazták, így a gazdasági nyomásgyakorlást, a médián keresztül terjesztett álhíreket vagy a hátország lakosságának elbizonytalanítását saját politikai vezetésében.

1. NATO-csúcsok összegzése

Az ukrajnai eseményeket követően számos változás állt be az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Oroszország-politikájában is, amely így a következő NATO-csúcs témakörét is alapvetően meghatározta.

A wales-i csúcs:

A 2014. szeptember 04-05-én megrendezésre került -az ukrán válság utáni első- wales-i NATO-csúcs fókuszpontjában Oroszország és a kollektív védelem kérdése állt. Az események hatására világossá vált, hogy a NATO-orosz kapcsolatok 2009-es „újraindítási kísérlete” kudarccal zárult. Ez a megállapítás nyugtalansággal töltötte el Lengyelországot és a balti államokat is, így a NATO-t a korábbiakhoz képes komolyabb válaszlépésekre sarkallta: a fő célkitűzés egy gyorsabban és rugalmasabban reagáló NATO kialakítása, hiszen a hidegháború óta az ukrán válság taszította a NATO és az Oroszországi Föderáció kapcsolatát a legnagyobb mélypontra, rámutatva ezzel a kollektív védelem és a teljes skálájú elrettentési képesség kialakításának fontosságára.

A csúcs négy legfontosabb rendelkezése közé tartozik, hogy a NATO-Ukrajna Bizottság (NUC) markánsan meghatározta, illetve elítélte Oroszország szerepét az Ukrajnában történtek kapcsán[1]. Továbbá bejelentették, hogy a nemzetközi szervezet nyíltan támogatni fogja Ukrajnát, amely kiterjed a fegyveres erők kiképzésre, a sebesültek ellátására, valamint új programok indítására az ukrán védelmi szektor képességfejlesztésére és kapacitásépítésére. A második fontos eredmény, hogy bizonyos tagállamok bilaterális alapon megkezdték a katonai-technikai segítségnyújtást Ukrajna számára. Harmadsorban fontos, az interoperabilitás jegyében kijelentette a Szövetség, hogy az ukrán fegyveres erők egyre több hadgyakorlatnak lesznek részesei. Az összes folyomány közül azonban, ami a legszignifikánsabban jelezte az orosz-NATO kapcsolatok romlását, az a szövetséges állam- és kormányfők nyilatkozata. Ennek száztizenhárom pontjából ugyanis huszonhárom érinti az említett kapcsolatot. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a NATO békés Európáról alkotott képe alapvetően átalakult. Véleményem szerint a wales-i csúcs két legjelentősebb eleme, hogy a NATO nyíltan demonstrálta politikai elkötelezettségét Ukrajna mellett, továbbá a kollektív védelmi képességek fejlesztésére határozott döntéseket hoztak a szövetségesek. Így ez a találkozó alapvető fontosságú és korábban nem tapasztalt hozzáállásváltozást jelentett.

A varsói csúcs:

A wales-i után két évvel, 2016. július 08-09.-én Varsóban ismét megtartottak egy NATO csúcstalálkozót, melyben visszaköszöntek a korábbiakban lefektetett irányvonalak és Oroszország jelentősége is. Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szövetség megújulásaként és történelmi pillanetként jellemezte az itt hozott döntéseket. Habár a NATO ekkor is tagadta, hogy ellenségei lennének, a két fő cél a Szövetség keleti szárnyának megerősítése volt, valamint a tagállamok egységének kimutatása a világfelé. Ezekre pedig az elemzők szerint elsősorban az Oroszországi Föderáció tevékenységéből fakadó bizonytalan nemzetközi környezet miatt volt szükség. Az előbbi állítást igazolják az állam- és kormányfők által kiadott „Varsói nyilatkozat a transzatlanti biztonságról”  című dokumentumban foglaltak is, miszerint a NATO a változékony biztonsági helyzet legfőbb forrásaiként a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a terrorizmus mellett Oroszország tevékenységét jelölte meg. Ennek ellenére azonban a tagállamok továbbra is – amennyiben a Föderáció magatartása úgy engedi – építő jellegű kapcsolatot igyekeznek ápolni és a Szövetség keleti-szárnyának megerősítése nem az oroszok provokációját célozza.

Véleményem szerint a varsói csúcs eredményei négy fő pontban foglalhatók össze. Elsőként a már említett keleti-szárny megerősítése érdekében hozott lépések, melyek jegyében létrehoztak egy „előretolt rotációs jelenlétet”,  amelyet még a 2014-es wales-i csúcson Barack Obama amerikai elnök szorgalmazott. Ez azt jelentette, hogy Lengyelország és a balti államok területére négy többnemzetiségű zászlóaljharccsoportot (4000 katona) telepítettek, szimbolizálva ezzel a Szövetség tagállamai közötti erős együttműködést. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy sok államban – így Magyarországon is – katonai vezetési pontokat és új parancsnoki struktúrát létesítettek, hogy adott esetben felkészültek legyen a támaszpontok, ha NATO erőknek kellene állomásoznia a területükön. Másodikként a csúcson elfogadásra került a váratlan támadások kezelésére létrehozott nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoport (VJTF létszámát 15.000 főre bővítették) és a NATO Reagáló Erők létszámemelése (40.000 főre). Harmadsorban pedig – figyelembe véve az orosz hadviselés által használt módszereket – a NATO a kibervédelmet is felvette a kollektív védelmi feladatok közé, elérve így, hogy ha valamely tagállamot kibertámadás éri, akkor az kollektív támadásnak legyen tekinthető. Valamint deklarálták azt is, hogy a tagállamok támogatni fogják a kiberhadviselés fenyegetéseinek elhárításával és a kibervédelemmel összefüggő kutatásokat. A csúcson megtárgyalt összes döntés közül azonban a legjelentősebbnek a negyedik, a NATO-EU közötti stratégiai megállapodás tekinthető. Ennek keretében a korábban egymással rivalizáló két nemzetközi szervezet egy jóval szorosabb együttműködést elé nézett a jövőben. A dokumentum számos kooperációs témát tartalmazott, így például a krími és az ukrajnai események kapcsán tapasztalt, a katonai és civil eszközöket felhasználó hibrid hadviselés elleni fellépés terén vagy az összehangoltabb tevékenység a kibervédelem területén. Továbbá a két szervezet gyakorlatainak – beleértve a hibrid gyakorlatokat is – koordinálására is kiterjedt a partnerség. Ezen témák az orosz hadviselés alapvetően használt eszközeit és módszereit, azok működési mechanizmusának működését befolyásolhatják, így is igazolva a NATO-orosz viszony megromlását.

Végül pedig a NATO-Ukrajna Bizottság is kiadott egy nyilatkozatot, melyben többek között felszólította Oroszországot is, hogy tartsa tiszteletében a nemzetközi jogot, vonja vissza a Krím annexiójáról hozott döntését, és tartózkodjon az országgal szembeni agresszív lépésektől, illetve a minszki megállapodásban foglalt tűzszünet betartására is felhívta figyelmét.

A brüsszeli csúcs:

2018 július 11-12.-én Brüsszelben tartották a következő NATO-csúcsot , amit a nemzetközi és a hazai sajtó is a „feszült”, illetve a „megosztó” jelzőkkel illetett. A Szövetség az előző találkozókon felállított stratégiai koncepcióban megfogalmazott hármas-feladatrendszerhez (ennek elemei: a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság) tartották magukat. Valójában ezt a csúcsot Oroszország kérdésének tekintetében sokkal inkább a 2016-os és 2017-es csúcsokon előírtak áttekintésére alkalmazták. Hiszen a NATO álláspontja szerint a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden stratégiai irányból érkező fenyegetések ellen fel kell lépnie a Szövetségnek.

Ezen veszélyek egy fontos eredete pedig továbbra is Oroszország és annak agresszív külpolitikája. Így meggyőződésem szerint az itt hozott döntések is az orosz nyugati irányú terjeszkedést hivatottak megakadályozni, továbbá a hangsúly kezd eltolódni a tagállamok erejének és összetartásának nyílt kinyilvánításának irányába. Ezt igazolja, hogy két határozatcsomagok hoztak létre, melyek közül a Déli Csomag  tartalmaz minden olyan teendőt, amely a biztonság déli és közel-keleti irányba való kiterjesztéshez szükséges. A Készenléti kezdeményezéssel  a keleti irányból (Oroszországi Föderáció) érkező veszélyek elleni NATO Erők készenléte került új alapokra helyezésre. A parancsnoksági rendszer megerősítése, az új harcászati szervek létrehozása és a stratégiai mobilitás kérdésköre is mind azt bizonyítják, hogy a NATO reálisan számol azzal és felkészül arra, ha Oroszország ismét radikális területszerzési tervekbe kezdene, mint ahogyan Ukrajna esetében is tette.

A londoni csúcs:

2019 december 03-04-én London adott otthon a NATO legújabb csúcsértekezletének, amelyen a legfontosabb jövőbeli feladatok és célok meghatározása mellett a Szövetség megalakulásának 70. évfordulójáról is megemlékeztek a tagállamok állam- és kormányfői. A csúcson – annak ellenére, hogy már több, mint öt éve volt először hangos a média Oroszország ukrajnai tevékenysége miatt – még mindig vezető szerephez jutott a NATO-orosz kapcsolatok alakulása és az INF Szerződés kérdése is. A megfelelő hozzáállást illetően azonban nem volt egyhangú a vezetők véleménye. Jens Stoltenberg főtitkár a Szövetség álláspontjaként a korábbi csúcsok meggyőződését közvetítette, azaz, hogy a NATO nyitott a stratégiai párbeszédre Oroszországgal, amennyiben annak tevékenysége ezt lehetővé teszi. Továbbá ha szükséges, a tagállamok rendelkeznek megfelelő tervekkel és erővel Lengyelország és a balti államok védelmére. Ennek a kijelentésnek pedig kettős üzenete volt, egyrészt a tagállamok együttműködéséről volt hivatott tanúbizonyságot tenni, másrészt pedig a kollektív védelem megerősítését példázza, hiszen a katonai erő állomásoztatása az ez iránti elkötelezettség legerősebb kifejeződése. Tehát, ha szükséges, a NATO erői készek akár fegyveres intézkedéseket is foganatosítani az esetleges orosz támadások kivédésére. Többek között ez a megállapítás osztotta meg a tagállamok vezetőinek hozzáállását.

Ezt példázza Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése, miszerint Törökország nem fogja támogatni a NATO Lengyelországot és a balti államokat illető védelmi tervét– egy lehetséges orosz támadás esetén – ha országa (kurd) ellenségeit terroristáknak nem nyilvánítják. Egy újabb nézőpontot képviselt az orosz kérdést illetően Emmanuel Macron francia köztársasági elnök, aki úgy nyilatkozott, ha a Szövetség stabil Európát akar, ahhoz szükséges a stratégiai párbeszéd folytatása az Oroszországi Föderációval. Ennek alapvető előfeltétele, hogy az orosz-ukrán viszonyt rendezzék.

A 2021 júliusi brüsszeli csúcs:

A 2021. június 14-i brüsszeli NATO-csúcson a NATO-vezetők számos témakörben hoztak döntéseket és kérdések széles skáláját vitatták meg, hogy felkészítsék a NATO-t a ma és a holnap kihívásaira. Mindemellett a tagállamok képviselői megállapodtak a NATO 2030 kulcsfontosságú kilenc napirendi pontjában is, hogy megerősítsék a Szövetséget a következő évtizedben és azon túl.

Elsőként fontosnak tartják a politikai konzultáció mélyítését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartását. Ez utóbbi érdekében a NATO vezetői megállapodtak abban, hogy megerősítik a NATO kapcsolatait a hasonló gondolkodású partnerekkel és nemzetközi szervezetekkel – köztük az Európai Unióval –, és új kötelezettségvállalásokat alakítanak ki, többek között Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. Másodsorban szorosan összefügg egymással az  új stratégiai koncepció kidolgozásának igénye, az elrettentés és védelmi képességek megerősítése[2], a reziliencia növelése[3] és a technológiai előnyök megőrzésének célkitűzései[4].  Harmadsorban a NATO nagy hangsúlyt fektet erőfeszítéseinek fokozására, hogy segítse partnerei kiképzési módszereit és kapacitásépítését olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a stabilizáció, a hibrid támadások elleni küzdelem, a válságkezelés, a békefenntartás és a védelmi reform. Ugyanakkor megjelenik egy kezdeményezés az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a megváltozott viszonyokhoz való adaptáció terén is, a NATO éghajlatváltozási és biztonsági cselekvési tervének keretében kész csökkenteni a katonai tevékenységből vagy létesítményekből származó üvegházhatású gázkibocsátásának mennyiségét. Végül pedig az említettek finanszírozásában is elkötelezettek a tagállamok, így további forrásokat határoznak meg annak biztosítására, hogy a Szövetség továbbra is garantálja a kollektív védelmünket és biztonságunkat 2030-ig és azon túl is.

Az idei brüsszeli csúcs:

2022.03.24.-én rendkívüli NATO-csúcs összehívására került sor Brüsszelben. Ennek fókuszpontjában Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt, amelyet a nemzetközi szervezet az euro-atlanti biztonságra nézve az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fenyegetésének minősített. A NATO kijelentette, hogy a lehető leghatározottabban elítéli Oroszország ukrajnai invázióját, felszólítja Vlagyimir Putyin elnököt felelőtlen és destabilizáló magatartásának haladéktalan leállítására az ENSZ Nemzetközi Bíróság döntésének értelmében. Továbbá felszólította Fehéroroszországot és Kínát, hogy tartózkodjanak az orosz háborús agresszió támogatásától.

Annak eredményeként, hogy a háború új biztonsági környezetet teremtett, a NATO megerősítette a konfliktus multidomain-jellegét és a biztonság 360°-os megközelítésének jegyében a szövetség keleti szárnyát: új, gyorsreagálású, többnemzetiségű harccsoportokat telepít Bulgáriába, Magyarországra, Romániába és Szlovákiába jelentős légi és haditengerészeti eszközökkel együtt. Ugyanakkor a NATO-tagországok egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a háború további eszkalációját, Ukrajna határain túlra terjedését és egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus kialakulását.

A szövetség világossá tette: nem részese a konfliktusnak, és nem szállít fegyvereket Ukrajnába – közölte Jens Stolenberg NATO-főtitkár. Végül a szövetség kiemelte, Oroszországnak hitelt érdemlő tárgyalásokat kell megkezdeni Ukrajnával konkrét eredmények elérése érdekében, kezdve a fenntartható tűzszünettel és a csapatai teljes kivonásával Ukrajna területéről. Oroszországnak a tűzszünet azonnali végrehajtásával kell megmutatnia, hogy komolyan gondolja a béke megteremtését célzó tárgyalásokat Ukrajnával.

Záró gondolatok:

A NATO-Oroszország kapcsolat történetében, a 2014-es ukrajnai válság és az azóta tartó időszak -különös tekinettel a 2022.februári eseményekre- ismét egy új szakasz kezdetét jelöli.  Ezt a változást a felek közötti viszony olyan mértékű romlása jellemzi, amelyre az eddigiek során kevés alkalommal volt precedens.

Az elmúlt nyolc év csúcstalálkozóinak főbb témáit és meghozott döntéseit áttekintve világossá válik, hogy a NATO-orosz kapcsolat a hosszú eltelt idő ellenére is állandó napirendi pontja volt a találkozóknak, így alapjaiban véve határozza meg a Szövetség stratégiai lépéseit és Oroszország-politikáját és ez a viszonyváltozás elsősorban annak konzisztens folytatásában manifesztálódik. A NATO folytatja transzformációját egy még veszélyesebb stratégiai-realitás felé és a stratégiai irányváltásnak fogja majd alárendelni az új stratégiai koncepciót is Madridban. Az elemzésben leírtak alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szervezet preventív, arányos és olyan intézkedések meglépését tűzte ki célul, amelyek nem növelik az eszkalációt: nagy hangsúly helyeződik a kollektív védelemre és a -korábbi forward presence helyett- a forward defence koncepciójára.

Összefoglalóan a gyakorlatban látható, hogy a védelem és biztonság megerősítése széleskörűen történik, kezdve az elméleti alapok lehelyezésétől és megújításától (a politikai konzultáció NATO hármasfeladatrendszerbe való beemelése, készenléti tervek kidolgozása, az ezekhez szükséges NATO-s eszközök, képességek megjelölése stb.) a tényleges csapatmozgósításig (új magyar, szlovák, bolgár és román zászlóalj-harccsoportok létrehozása) a keleti szárny erőinek megerősítéséért.

[1] Többek között megállapításra került az, hogy orosz katonák is részt vettek a harcokban, illegális a Krím-félsziget annektálása, valamint a NATO felszólította Oroszországot az Ukrajnát érintő agressziótól való távolmaradásra.

[2] A szövetségesek továbbra is arra törekednek, hogy 2024-ig teljesítsék a NATO által elfogadott irányelvet, miszerint a GDP 2%-át költsék védelemi kiadások, és annak 20%-át új fejlesztésekre fordítsák.

[3] A NATO-tagállamok megkezdik a szélesebb és összehangoltabb megközelítés alkalmazását, megerősített ellenállóképességi kötelezettségvállaláson keresztül, így a szövetség egészére kiterjedő reziliencia-célok alapján, az adott országra szabott célkitűzéseket hoznak létre, amelyek reziliencia-célokat és végrehajtási terveket vezérlik, világosabb és mérhetőbbé téve a NATO ellenállóképességét tagállami és szövetségi szinten egyaránt.

[4] A NATO vezetői megállapodtak abban, hogy elindítják a Defence Innovation Accelerator for the North Atlantic (DIANA) szervezetet, a kritikus technológiákkal kapcsolatos transzatlanti együttműködés fellendítése érdekében, valamint egy NATO Innovációs Alap létrehozásában, amely a feltörekvő technológiákkal foglalkozó start-upokba fektet majd be.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A NATO-Oroszország kapcsolat változása a 2014-es ukrán válságtól napjainkig: Különös tekintettel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tevékenységére   bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közös biztonság-és védelempolitika

(Írta: Kovács Rebeka Regina)

A Tanács 2022. február 3.-án megújította az uniós terrorista listát, amely a terrorizmus elleni küzdelem érdekében korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyeket, csoportokat és szervezeteket sorol fel. A listát a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokat követően hozták létre a 1373/2001 ENSZ BT határozat végrehajtásaként. A listán, amelyet a Tanács félévente vizsgál felül, 13 személy és 21 csoport és szervezet szerepel, akiknek a pénzeszközei befagyasztásra kerülnek. Emellett pedig az uniós gazdasági szereplők számára tilos további pénzeszközöket és gazdasági erőforrásokat a rendelkezésükre bocsátani. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ez a szankciórendszer elkülönül az Al-Kaida és az ISIL/Daesh ellen irányuló uniós rendszertől, mivel az EU önállóan is alkalmazhat intézkedéseket az említett szervezet vagy velük kapcsolatban álló és/vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Február 28-án pedig még tovább bővült az EU terrorizmus elleni szankciós lista, a Tanács úgy döntött, hogy Afganisztánban és a szomszédos régióban működő Al-Kaidához és ISIL/Da’esh-hez köthető két csoportot és két személyt felvesz az uniós szankciós rendszerbe. A listára felkerült az „Al-Kaida az indiai szubkontiensen” (AQIS) és annak vezetője, az „ISIS-K” (Iszlám Állam Khoraszán tartomány) szóvivője, Aziz Azam és a „Daesh-Hind tartomány” (Indiában működő Iszlám Államhoz köthető csoport) szóvivője. Az új intézkedésekkel összesen 8 személyre vonatkozik már a beutazási tilalom és a vagyonbefagyasztás.

Megrendezésre került az Európai Unió – Afrikai Unió csúcstalálkozó is. Az Afrikai Unió képviseletében Macky Sall, a Szenegáli Köztársaság és az Afrikai Unió elnöke találkozott Charles Michel-lel az Európai Tanács elnökével 2022. február 17 és 18 között.

A találkozó a következő eredményekkel zárult:

• az EU és az AU vezetői elkötelezik magukat a megújult partnerség közös jövőképének kialakítása mellett az egyre növekedő közös kihívások tudatában,
• a közös jövőkép célja a partnerség megszilárdítása, a szolidaritás, béke, biztonság és a fenntartható gazdasági fejlődés,
• helyi és regionális beszerzési mechanizmusok támogatása és a vakcinák, orvosi termékek egyenlő elosztása,
• az EU megerősíti elkötelezettségét, hogy legalább 450 millió oltóanyagot biztosít Afrikának és Team Europe 3 milliárd USD-vel támogatja a Covax-programot és az oltási programot a kontinensen,
• a Team Europe további 425 millió euróval támogatja az oltási program mobilizálását és az adagok hatékony elosztását, valamint az egészségügyi dolgozók képzését és az elemzési, szekvenálási kapacitást,
• 150 milliárd eurós Afrika-Európai beruházási csomag, amely támogatja a 2030-ig kitűzött és az AU 2063-as terveket,
• megújított és megerősített együttműködés a béke és biztonság érdekében az Afrikai Béke és Biztonság Architektúrája (APSA),
• megfelelő képzés, a kapacitások és felszerelés biztosítása, az autonóm békeműveletek támogatása, megerősítése és kiterjesztése, az afrikai védelmi és biztonsági erők megerősítése, többek között uniós missziók és segítségnyújtás révén, valamint a bűnüldözési kapacitásépítés támogatásán keresztül,
• együttműködés a kiberbiztonság területén és emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartásának előmozdítása,
• fokozott együttműködés migráció és mobilitás terén: közös fellépés kapacitásépítés révén a migrációval foglalkozó afrikai intézményekkel, az illegális migráció megelőzése, határigazgatás javítása, menekültügyi rendszerek erősítése, szakképzés és szakképesítés támogatása,
• multilateralizmus iránti elkötelezettség, a nemzetközi együttműködés előmozdítása, a globális egyenlőtlenségek leküzdése és enyhítése, az éghajlatváltozás elleni küzdelem, valamint a “globális közjavak” jobb biztosítása,
• támogatás a WTO szükséges reformjának megvalósításához és működésének javításához, a többoldalú kereskedelmi rendszer megerősítése érdekében.

Kiberpolitika

(Írta: Gál Henrik Norbert)

A február a már ismert orosz-ukrán konfliktus kapcsán több ponton is érdemi fejlődést hozott a kiberbiztonság területén. Az EU segítséget ígért Ukrajnának az orosz kibertámadások ellen, mely ígéretét teljesítette is, mégpedig oly módon, hogy egy szakértőkből álló bizottságot delegált számukra. A CRRT (Cyber Rapid Response Team) csapat helyi és távolsági segítségnyújtást is ígért. Erre komoly szükség is van, hiszen az orosz konfliktus hatására Európa-szerte elrendelték a kiberbiztonsági készültséget, miután Nagy-Britannia nemzetközi hatású kibertámadásra figyelmeztette a közösséget. Ennek előzményei ismertek, hiszen orosz hackercsapatok többek között a hadsereget, a minisztériumokat, a bankokat is támadás alá vették.

Szankciós politika

(Írta: Haiszky Edina Julianna)

Az Európai Unió Oroszországot érintő februári szankcióspolitikájának első lényegi elemeként korlátozó intézkedéseket fogadott el február 21-én öt magánszeméllyel szemben, akik olyan fellépéseket és politikákat hajtottak végre, amelyek aláásták vagy veszélyeztették Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. A megjelölt személyeket az Orosz Föderációban az Állami Duma tagjainak 2021. szeptember 19-én választották meg az illegálisan annektált Krím-félsziget és Szevasztopol városának képviseletére, valamint a szevasztopoli választási bizottság vezetői és helyettes vezetői pozíciójára.

Az Oroszország elleni első szankciócsomagot az Unió 2022.02.23-án fogadta el válaszul az ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyék nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeinek független entitásként való ismerésére, valamint az ezt követő döntésre, miszerint orosz csapatokat küld ezekre a területekre.

Az elfogadott csomag a következőket tartalmazza:

1. célzott szankciók az orosz Állami Duma 351 tagja és további 27 személy ellen,
2. a Donyecki és Luhanszki terület nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeivel fenntartott gazdasági kapcsolatok korlátozása,
3. Oroszország hozzáférésének korlátozása az EU tőke- és pénzügyi piacaihoz és szolgáltatásaihoz.

Az első szankcióscsomag rendelkezésének szigorításaira 2022.02.23-án került sor, az Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően összehívott rendkívüli csúcstalálkozója során. Az Oroszország elleni további szankciók célpontjai:

1. a pénzügyi szektor
2. az energia- és a közlekedési ágazat
3. kettős felhasználású termékek
4. exportellenőrzés és exportfinanszírozás
5. a vízumpolitika
6. az orosz magánszemélyekkel szembeni további szankciók
7. új listázási kritériumok

Oroszország ukrajnai inváziójára válaszul az EU második szankcióscsomagját 2022.02.25.-én adták ki: az EU úgy döntött, hogy befagyasztja Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke és Szergej Lavrov, az Orosz Föderáció külügyminiszterének magánvagyonát. Emellett korlátozó intézkedéseket vezetett be az orosz Nemzetbiztonsági Tanács tagjaival és az orosz Állami Duma azon maradék tagjaival szemben, akik támogatták az önhatalmúlag kikiáltott donyecki és luhanszki “köztársaságok” Oroszország általi azonnali elismerését. A Tanács megállapodott továbbá egy további egyéni és gazdasági intézkedéscsomagról, amellyel az Oroszország által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra reagálnak. Ezek a szankciók a pénzügyi, az energetikai, a közlekedési és a technológiai ágazatra, valamint a vízumpolitikára terjednek ki.

A harmadik szankcióscsomagot 2022.02.28-án adta ki az EU, amelyben újabb intézkedéseket hagyott jóvá az Oroszországi Föderáció által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra válaszul. Az új intézkedések a következőket foglalják magukban:

1. az orosz központi bankkal folytatott tranzakciók tilalma
2. 500 millió eurós támogatási csomag az ukrán fegyveres erők felszerelésének és ellátásának finanszírozására,
3. az EU légterének átrepülési tilalma és az orosz légitársaságok uniós repülőterekre való belépésének tilalma,
4. új szankciók további 26 személlyel és egy szervezettel szemben.

Környezet-, energia- és klímapolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Az energia- és klímapolitika területén a legkiemelkedőbb hír, hogy februárban a Bizottság bemutatta a kiegészítő éghajlatváltozási aktusát. A taxonómia az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányul, különösképpen bizonyos gáz- és nukleáris tevékenységekre. Nagy eredmény, hogy a biztosi testület politikai megállapodásra jutott a szövegről. Az uniós taxonómia célja, hogy a magánbefektetéseket olyan tevékenységekhez irányítsa, amelyek szükségesek a klímasemlegesség eléréséhez. A taxonómiai besorolás azonban nem határozza meg, hogy egy adott technológia része lesz-e a tagállami energiamixnek vagy sem. A cél az átmenet felgyorsítása azáltal, hogy minden lehetséges megoldást felhasznál az klímapolitikai célok elérésében. A kiegészítő klímatörvény lényegében további gazdasági tevékenységeket vezet be az energiaszektorból az EU taxonómiájába, azaz azokat a nukleáris és gázipari tevékenységeket emeli még be, amelyek szintén átmeneti tevékenységként számba vehetőek. Emellett az átláthatóság érdekében speciális közzétételi követelményeket vezet be a gáz- és atomenergia-ágazatban folytatott tevékenységeikkel kapcsolatban a vállalkozások számára.

A vizsgált időszakban több támogatást is bejelentett az EU az energia- és klímapolitikai célok elérése érdekében. A Bizottság több, mint 110 millió eurós beruházást jelent be a LIFE program integrált környezet- és éghajlatvédelmi projektjeibe. A finanszírozás 11 uniós országban (Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Szlovénia) támogatja az új környezetvédelmi és klímapolitikai projekteket, elsősorban a természetvédelem, a tiszta levegő, a vízgazdálkodás, a klímaváltozás mérséklése, illetve klímaváltozáshoz való alkalmazkodás területeit. Emellett az Európai Beruházási Bank és a Solas Capital együttesen fektet be az épületek energiahatékonyságába szerte az Európai Unióban. Az épületek energiahatékonysági fejlesztése kritikus a klímapolitikai célkitűzések elérésében, hiszen ezek felelősek az Európai Unió energiafogyasztásának 40%-áért és CO2-kibocsátásának 36%-áért. A Solas Capital AG által működtett és az Európai Beruházási Bank által társfinanszírozott alap célnagysága 200 millió euró. Az alapból hitelfinanszírozást nyújt energiaszolgáltató cégeknek energiahatékonysági és kisebb megújulóenergia-projektek megvalósításához.

Az időszakban sor került az EU-Norvégia találkozóra is, amelynek célja az EU és Norvégia közötti párbeszéd és együttműködés fokozása volt az éghajlattal, az energiával és az ipari átalakulással kapcsolatban. Mindennek keretén belül elsősorban az éghajlatváltozás mérséklésére és az energiafüggőség csökkentésére koncentráltak a felek a magas szintű diskurzus során. Februárban sor került az EU-USA Energia Tanács találkozóra is. A találkozón Josep Borrell beszéde is elhangzott, amely számos irányát felvázolta az uniós gondolkodásnak a térség geopolitikai eseményeit illetően, a vonatkozó szakpolitikákra fókuszálva. Kiemelte az Európa és a keleti szomszédság, valamint a Nyugat-Balkán stabilitását veszélyeztető geopolitikai turbulenciát. Ennek kapcsán rosszallta az Orosz Föderáció arra irányuló magatartását, hogy geopolitikai haszonszerzési fegyverként használja az Európába irányuló energiaellátást a világméretű energiaárak emelkedése közepette. A potenciális fenyegetés és következményeinek kiküszöbölésére az Unió megkereste a főbb energiaszolgáltatókat is, hogy fokozza a felkészültséget, és biztosítsa, hogy az energiaellátás továbbra is megbízható, megfizethető és biztonságos maradjon nem csak nekünk, az Európai Uniónak, hanem Ukrajnának, Moldovának és a Nyugat-Balkánnak is. Emellett szó esett a klímavészhelyzetről is, amelynek kapcsán kiemelte az átmenet felgyorsításának szükségességét globális szinten. Kiemelte, hogy az Energia Tanács jó alkalom annak biztosítására, hogy a COP26-on elfogadott ambiciózus transzatlanti menetrend kézzelfogható eredményeket hozzon, s megemlítette a partnerség egyik korábbi eredményét, a globális metán kezdeményezést. Februárban sor került az Egy Óceán Csúcstalálkozóra is a franciaországi Brest-ben. A Bizottság képviseletében, Von der Leyen ambiciózus kezdeményezéseket mutatott be a tisztább, egészségesebb és biztonságosabb óceán előmozdítása érdekében, a Csúcstalálkozóhoz való uniós hozzájárulás részeként, valamint az EU vezető szerepének demonstrációjaként az óceánokkal kapcsolatos kihívásokra adott átfogó válaszadásban. Von der Leyen elnök három kulcsfontosságú együttműködési kezdeményezést jelentett be: egy új nemzetközi koalíciót a nyílt tengeri biológiai sokféleség védelmére; egy jelentős számítástechnikai projektet, amely lehetővé teszi a kutatók számára, hogy digitálisan szimulálják a világ óceánjait; valamint az EU kutatási küldetését, hogy 2030-ig helyreállítsa óceánjainkat és vizeinket.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Déli szomszédságpolitika

Ursula Von der Leyen az Európai Bizottság elnökeként első látogatását tette Marokkóban, ahol a kormányfővel, Aziz Akhannouch-sal vett részt találkozón. Kiemelte, hogy a találkozó barátságos légkörben, eredményesen zajlott le. Von der Leyen megjegyezte a történelmi kapcsolatokat Európa és Marokkó között, illetve azt, hogy Marokkó az Európai Unió vezető partnere az afrikai kontinensen gazdasági és kereskedelmi kérdésekben. Kiemelte a gazdasági kapcsolatokon túli személyes kapcsolatokat is, hiszen Marokkóban ének európaiak, s Európában marokkóiak. A két kultúra egymásra való évszázados hatásain alapulva, Von der Leyen megerősítette az EU elkötelezettségét e kapcsolatok további elmélyítése mellett – szomszédként, partnerként és barátként.

A déli szomszédságpolitika országaiban februárban nagy hangsúly helyeződött a környezeti biztonság és energiabiztonság területeire. Létrehozásra került egy új európai projekt, a RESET (RESults Enabling Transitions: mapping, synthesising and mainstreaming sustainable, green circular business support achievements in the MED region, for replication and policy-making) a zöld és fenntartható vállalkozások támogatására a Földközi-tenger térségében, amely célja a zöld és körforgásos vállalkozások gazdasági, környezeti és társadalmi hatásainak katalizálása a kapacitásépítés és a helyi, nemzeti és regionális támogató ökoszisztémák fejlesztése révén. Megalakításra került olasz mintára a Coastal Cities Network is, amely a Földközi-tenger tengeri szeméttől való védelmére irányul. Ez lényegében egy platform az olasz területen már bevezetett jó gyakorlatok hálózatának disszeminációjára. A bilaterális programok keretében kiemelendő az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 25 millió eurós pénzügyi csomagja a marokkói zöld átállás fellendítésére. A marokkói pénzintézetek a finanszírozást alhitel formájában nyújtja majd helyi polgároknak, mikro-, kis- és középvállalkozásoknak és más vállalatoknak, célja az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást szolgáló technológiákba való befektetések motiválása. Jordánia folyamatos erőfeszítéseinek támogatása annak érdekében, hogy csökkentse a „non-revenue water” (megtermelt és a fogyasztóhoz való megérkezés előtt „elveszett” víz) mennyiségét az EU által finanszírozott WES projekt keretében. A projekt nemzeti tevékenységet indít az elveszett víz mennyiségének mérséklésére irányuló szakpolitika kidolgozásának céljából, így növelve a jordán lakosság vízellátását és a szűkösen rendelkezésre álló erőforrás védelmét és fenntarthatóbb kezelését. Az EU a vízbiztonság területén indított projektet Libanon területén is. A Fiatalság a Jobb Fenntartható Fejlődésért projekt egyike azoknak a projekteknek, amelyeket Libanonban a RESMYLE projekt al-támogatásán keresztül valósítanak meg. Célja a fiatalok szerepének megerősítése és a fenntartható fejlődés céljainak – nevezetesen a hatodik „tiszta víz és higiénia” és a tizedik, „az egyenlőtlenség csökkentése” – előmozdítása érdekében három dél-libanoni körzetben. Az Alexandriai Kereskedelmi Kamara az egyiptomi Európai Üzleti Szövetségek Szövetségével együttműködve hivatalosan elindította az El Amreya Pilot alprojektet, az első teljes mértékben napelemekkel működő nagykereskedelmi piacot. Az alprojekt a MAIA TAQA projekt keretében került megalakításra, amely Egyiptom energiahatékonyságának növelésére fókuszál.

Februárban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Igazgatótanácsa jóváhagyta az Egyiptomra vonatkozó országstratégiáját, amely az egyiptomi kormánnyal együttműködésben meghatározott három kulcsfontosságú prioritásra összpontosít, amelyek összhangban állnak annak ambiciózus, nemrégiben elindított reformprogramjával:

A 2022 és 2027 közötti időszakban a Bank három stratégiai prioritásra összpontosít:

• befogadóbb gazdaság előmozdítása az egyiptomi vállalkozások, a nők és a fiatalok számára,
• az Egyiptom zöldgazdasági átalakulás felgyorsítása,
• az ország versenyképességének fokozása a magánszektor növekedésének támogatásával és a kormányzás megerősítésével.

Az Európai Beruházási Bank, az Európai Unió és a marokkói Gazdasági és Pénzügyminisztérium két megállapodást írt alá egy beruházási program finanszírozásáról, amely 150 közösségi iskola építésére irányul főleg Marokkó vidéki területein. Ezek az EBB-től és az Európai Uniótól származó pénzügyi hozzájárulások a Marokkói Királyság oktatási szektorának 2015–2030-as reformjának részét képezik, amelynek célja, hogy az egész országban erősítse az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőségét, különös tekintettel az esélyegyenlőségre és a lányok helyzetére az oktatás valódi megújulása érdekében.

Magas szintű szakpolitikai értekezleten mutatták be az Európai Unió – Palesztina Befektetési Szemle első kiadását, amely a Team Europe befektetéseit mutatja be az országban. A befektetés jelentős 42 milliárd eurós összegű, amely a palesztin éves GDP több mint 10%-át teszi ki. A befektetések nagy részét a kkv-k finanszírozáshoz való hozzáférésének javítására fordítják. Egy másik jelentős befektetési terület az energia, ezen belül a megújuló energiaforrások finanszírozása, az energiainfrastruktúra, valamint az energiahatékonyság.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság kapcsán Ukrajna került előtérbe az időszakban. Az ukrajnai háború kitörése előtt is már sor került több magas szintű politikai találkozóra. Február 1-jén Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke Kijevbe látogatott, hogy bebizonyítsa, az EU rendíthetetlenül támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Dombrovskis találkozott Volodimir Zelenszkij elnökkel, Denis Shmyhal miniszterelnökkel és más kormányképviselőkkel. Részt vett a kijevi emlékfalnál tartott ünnepségen is, és a térség biztonsági kihívásairól tárgyalt a kormány képviselőivel. Az ezt követő napon, február 2-án az Európai Bizottság jóváhagyta az Ukrajna számára nyújtandó, legfeljebb 1,2 milliárd eurós sürgősségi makroszintű pénzügyi támogatási programra vonatkozó javaslatot. A támogatási alapokat hosszú lejáratú hitelek formájában, rendkívül kedvező feltételekkel bocsátják Ukrajna rendelkezésére, hogy a pénzügyi segítség hozzájáruljon az ország makrogazdasági stabilitásának és általános ellenálló képességének fokozásához, tekintettel a geopolitikai bizonytalanságra, amelyet Oroszország katonai felépítése okozott Ukrajnában és környékén. E javaslatnak a Tanács és az Európai Parlament általi gyors elfogadása lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy azonnal 600 millió eurós részletet folyósítson Ukrajnának.

A későbbiekben az Európai Bizottság az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül megkezdte az ukrán polgári lakosság támogatásához szükséges alapvető kellékek szállításának koordinációját. Az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül kínált elsősegély többek között a következőket tartalmazza: maszk, kesztyű, gumicsizma, áramfejlesztő, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, antibiotikum, fertőtlenítőszer, sátor, földi lepedő, takaró, higiéniai készlet, fejlett orvosi állomás, védőruha, védőszemüveg. A humanitárius helyzet romlásával, a Bizottság az ENSZ sürgős segélykérésének részeként további 90 millió euró allokálását jelentette be sürgősségi segélyprogramokra az ukrajnai háborúban érintett civilek megsegítésére. A finanszírozás az ukrajnai és moldovai embereket segíti, s elsősorban élelmet, vizet, egészségügyi eszközöket, menedéket és az alapvető szükségleteik kielégítését segít fedezni.

Február 27-én az EU Külügyi Tanácsa politikailag jóváhagyta az ukrán fegyveres erők támogatási csomagját. Josep Borrell, az EU főképviselője szerint a Tanács úgy döntött, hogy minden képességét felhasználja, hogy támogassa az ukrán hadsereget 450 millió euró értékben fegyverekkel, valamint további 50 millió eurónyi üzemanyaggal és védőfelszereléssel.

Február 9-én az EU új regionális programot indított a COVID-19 utáni zöld helyreállításra a keleti partnerség számára – „EU4Environment – Water Resources and Environmental Data” néven. Az új program hozzájárul a keleti partnerországok hosszabb távú környezeti, éghajlati és társadalmi-gazdasági ellenálló képességéhez. A program célja az emberi egészség és jólét javítása, valamint a Fenntartható Fejlődési Célok elérése Örményországban, Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, Grúziában, a Moldovai Köztársaságban és Ukrajnában.

Február 2-4-én az Európai Unió és az Európa Tanács közös projektje, a CyberEast projekt pénzügyi nyomozásról, virtuális fizetőeszközről és darknetről tartott képzést egy 21 fős grúz nyomozóból és ügyészből álló csoport számára. A résztvevők megismerkedhettek a blokklánc-elemzéssel és más kérdésekkel, mint például a különböző Virtual Asset Service Providers (VASP) és a grúz állampolgárok kriptovaluta birtoklási és kereskedési módja.

Az energiabiztonság területén számos előrelépés történt. Február 17-én az Energiaközösség szakértői az EU grúziai küldöttségével és az energiaszektorban működő nemzeti hatóságok képviselőivel szoros együttműködésben elindították az EU4Energy technikai segítségnyújtási kezdeményezést. Célja, hogy olyan szabályokat hozzon létre, amelyek biztosítják az ellátás biztonságát a villamosenergia-ágazatban. Ez hozzájárul az ellátási válságok megelőzéséhez, felkészüléséhez és a következmények mérsékléséhez, így a polgárok és az ipar ellátásbiztonságához. A Déli Gázfolyosó Tanácsadó Tanácsának nyolcadik miniszteri ülése, amelyet február 4-én tartottak Bakuban, megerősítette az Azerbajdzsán Köztársaság és az Európai Unió közötti stratégiai energetikai partnerséget. A találkozó társelnökei, Parviz Shahbazov azerbajdzsáni energiaügyi miniszter és Kadri Simson energiaügyi európai biztos sajtónyilatkozata szerint a partnerség a hosszú távú energiabiztonság, az ellátás biztonsága és a zöld energiára való átállás közös céljain alapul. Az EU képviseletében Kadri Simson hangsúlyozta a Déli Gázfolyosó lehetséges kiterjesztésének vizsgálatát célzó erőfeszítéseket új energiapiacok felé, beleértve a Nyugat-Balkánt, és javasolta az ebben az esetben felmerülő összes kereskedelmi, környezetvédelmi, műszaki, szabályozási és éghajlati vonatkozású kérdés felmérését.

Február 4-én az Európai Tanács elnöke, Charles Michel, Emmanuel Macron francia elnök, Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök és Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök online találkozott egymással. Michel és Macron megerősítették teljes elkötelezettségüket a feszültség csökkentését és a térségbe vetett bizalom kiépítését célzó erőfeszítések támogatása mellett. Számba vették a keleti partnerség decemberi csúcstalálkozója alkalmával megtartott találkozók óta elért előrehaladást, különös tekintettel a fogvatartottak közelmúltbeli szabadon bocsátására, az eltűnt személyek felkutatására irányuló folyamatban lévő közös erőfeszítésekre, valamint a vasúti sínek közelgő helyreállítására. A bizalom helyreállításának egyik lépéseként értékelendő, hogy újabb nyolc örmény katonát engedtek szabadon, s térhettek vissza hazájukba.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Regionális politika
(Írta: Kovács Rebeka Regina)

2022 február 8-án megjelent az Európai Unió 8. Kohéziós Jelentése. A Bizottság háromévente ebben a dokumentumban közzéteszi az EU gazdasági, társadalmi és területi kohéziójáról a jelentéseit, illetve bemutatja az elért eredményeket és az EU szerepét a „regionális fejlődés motorjaként”. A jelentés tulajdonképpen pillanatképet nyújt az uniós régiók fejlődési állapotáról és az előttük álló kihívásokról számos mutató vizsgálatán keresztül, mint például a jólét, foglalkoztatás, oktatási szint, elérhetőség és kormányzás. Ezenfelül a dokumentum értékeli a régiók közötti különbségeket (innováció, foglalkoztatás és intézményi kapacitás terén), a régiók pozícióját a digitális átállás terén és a támogatások szükségességét. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy a tagállamokon belüli belső regionális különbségek nőttek, akár csak az innovációs szakadék. A foglalkoztatás ugyan nőtt, de számos közepes jövedelmű és kevésbé fejlett régió, különösen az EU déli és délnyugati részén gazdasági stagnálástól vagy hanyatlástól szenvedett. A jelentés kiemeli azt is, hogy az EU népessége öregszik. Az új, 2021-2027-es kohéziós politika célja, hogy továbbra is a régiókba és az állampolgárokba „fektessenek be”, amelyet szorosan összehangolnak a NextGenerationEU csomag pénzügyi erejével. A NextGenerationEU részeként a REACT-EU további 50,6 milliárd eurót biztosított a világjárványból való kilábalás támogatására, lehetővé téve a régiók és városok számára, hogy a 2021-2027-es programozási időszak előkészítése során folytassák a növekedésükbe történő beruházásokat.

A REACT-EU keretében az Európai Unió 206 millió eurónyi támogatást biztosított az egészségügyi rendszerek erősítésére és a zöld és digitális átállás ösztönzésére. Az európai kohéziós és területi helyreállítási támogatás (REACT-EU) keretében négy tagállam 206 millió eurós támogatásban részesül. A támogatás a következőképpen oszlik el: Németországban Bajorország régió 44 millió euró összegben támogatást kap a helyi kis- és középvállalkozások (kkv-k) energiahatékonysági beruházásainak támogatására, valamint az árvízvédelembe történő beruházásokra. Észak-Rajna-Vesztfália 64 millió eurót kap az oktatási intézmények, az idegenforgalmi és az egészségügyi ágazat digitalizálására, valamint az alacsony kibocsátású mobilitásba és a zöld infrastruktúrába való beruházásra. Máltán 11 millió eurót fektetnek be a rákbetegek kezelését szolgáló új berendezésekbe, a sebészeti és műtőosztályok megerősítésébe, valamint a betegek egészségügyi nyilvántartásának digitalizálására. Franciaországban az OP Nord-Pas-de-Calais további 36 millió eurót fektet be, hogy új szolgáltatásokat nyújtson, például pénzügyi támogatást nyújtson a kkv-knak a digitális készségek fejlesztéséhez, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a zöld gazdaságba és a közlekedésbe való beruházáshoz, például a fenntartható mobilitásba, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításához. Emellett, a Picardie-i OP további 18 millió eurót kap kkv-k kutatási és innovációs projektjeinek, valamint az egészségügyi anyagok beszerzésének és a betegellátás javításának támogatására. Ausztriában pedig 33 millió eurót fordítanak a világjárvány által negatívan érintett kkv-k támogatására, a kutatás és az innováció fellendítésére, valamint a megújuló energiába és az energiahatékonyságba való beruházásra.

285 millió euró támogatást ítélt az Európai Szociális Alap a franciaországi, németországi és a romániai operatív programjainak a REACT-EU keretében. Emellett pedig további támogatások célja a munkahelytalálás elősegítése, az oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási rendszerek megerősítése és a világjárványból való felépülés támogatása. Franciaország 24 millió eurót kap Guayana tengerentúli megyéjének ESZA-operatív programjára. A támogatás célja, hogy intenzív és személyreszabott programokkal, duális képzésekkel segítse az iskolából való kimaradás veszélyének kitett tanulókat. A finanszírozás emellett a munkanélkülieket is támogatja. Németországban az ESZA-OP Baden-Württembergben további 27 millió eurót kap a járvány által különösen érintett több mint 16 000 ember támogatására. A támogatás segíti a rászorulókat a digitális eszközökhöz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésben és használatában. A bevándorlóként élő nők társadalmi és gazdasági megerősödésére is különös figyelmet szentelnek. A tartósan munkanélküliek állami foglalkoztatási támogatásban részesülnek, hogy segítsék őket a munkahely-keresésben. Románia további 234 millió eurót kap a humánerőforrás-programra. A program keretein belül 168 000 hátrányos helyzetű tanuló számára biztosítanak tanórákat a koronavírus-járvány miatt kiesett tanórák pótlása érdekében. Ezenfelül új munkahelyek létrehozását is támogatja a program. A kiegészítő finanszírozás pedig a világjárvány során dolgozó egészségügyi alkalmazottak számára nyújtott bónuszokat is támogatja.

A Bizottság további 1,1 milliárd eurót nyújtott Spanyolországnak a Kohézió és az európai területek helyreállítási támogatásának (REACT-EU) keretében. Az Európai Szociális Alap foglalkoztatásra, képzésre és oktatásra vonatkozó spanyol operatív programjának új forrásai a rövid távú munkaprogramokat támogatják. Ezzel több, mint 125 000 embert segítenek a munkahelyük megőrzésében és elősegítik a vállalkozás fenntartását és működését.

Az REACT-EU keretében rendelkezésre bocsátott 642 millió eurónak köszönhetően Belgium, Csehország, Lengyelország és Románia régiói mostantól tovább támogathatják a gazdasági fellendülést, valamint a digitális és zöld átállást. Belgiumban a brüsszeli régió 6 millió euró támogatásban részesül, hogy a kis-és középvállalkozások (kkv-k) fejlődését segítsék elő a koronavírus-járvány által érintett ágazatokban. Emellett támogatják a régió digitalizációját. Csehországban az „Integrált regionális operatív program” 313 millió euró támogatást kap, hogy korszerűsítsék és fejlesszék az egészségügyi szolgáltatók, tűzoltóságok és a sürgősségi orvosi szolgaálatok hálózatát. Románia 216 millió euró támogatásban részesül, amelynek célja az állami korházak felszerelése speciális orvosi-és védőfelszerelésekkel és az iskolák higiéniai körülményeinek javítása a koronavírus elleni védekezés érdekében.

A Bizottság több mint 80 millió eurós beruházást hagyott jóvá a Kohéziós Alapból a magyarországi Észak-Alföld régió vasúti személy- és áruszállítási kapcsolatainak javítására. A támogatás fő célja, hogy a vasúti szakaszok korszerűsítésre kerüljenek, hogy nagyobb terhet tudjon szállítani. A felújított vasútvonalnak köszönhetően jobb összeköttetés valósul meg Budapest és a régió között és a fejlettebb infrastruktúra által fellendül a gazdasági tevékenység a környéken, valamint Kelet-és Nyugat-Európa között javul az áruforgalom.

Az Európai Unióban a minden eddiginél magasabb energiaárak is gondot okoznak, amelyre a Régiók Bizottsága is felhívta a figyelmet. Tüttő Kata, Budapest főpolgármester-helyettese az ENVE szakbizottság és a Régiók Bizottsága Green Deal Going Local munkacsoportjának elnökeként tartott első ülésén hangsúlyozta, hogy „2022 a zöld átmenet éve, így nincs idő a tétlenkedésre, a kötelezettségeket teljesíteni kell.” Emellett felhívták a Green Deal Going Local munkacsoport 9. ülésének résztvevői a figyelmet arra, hogy minden eddiginél magasabb energiaáraknak súlyos társadalmi és gazdasági hatásai lehetnek. Kiemelték továbbá a regionális és helyi önkormányzatok szerepét az energiahatékonyság javításában és az energiahatékonysági irányelv szükségességét is, amely elengedhetetlen lenne az energiaszegénység elleni küzdelemben. Nagy vitát váltottak ki a kibocsátáskereskedelmi rendszert érintő reform-ötletek: Peter Kurz, Mannheim főpolgármestere azt javasolta, hogy a városok és régiók közvetlenül gazdálkodjanak a kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek egy részével, amellyel kapcsolatban Peter Liese az EP előadója arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek nem megfelelően használják fel az uniós költségvetési forrásokat és a kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeket energiahatékonysági projektekre. Továbbá megemlítették a megújuló energiaforrások egyre növekedő szerepét és szükségességét, hiszen, ha helyi szinten fokozódik a megújuló energia-termelés, akkor az EU egyre közelebb kerül a karbonsemlegességhez és csökkenthető az interdependencia.

A Bizottság elfogadta 2022. február 14-én San Marino csatlakozási kérelmét az adriai-és jón-tengeri régióra vonatkozó EU Stratégiába (EUSAIR). A kérelmet már 2020. augusztus 28.-án benyújtották a szlovén EUSAIR-elnökséghez. Ezzel San Marino közelebb kerül az Európai Unió prioritásaihoz, mint a stratégiában részt vevő nyugat-balkáni országok, mivel olyan ágazatokban terjesztheti ki az uniós szakpolitikákat, mint a környezetvédelem, energia, közlekedés, innováció vagy összekapcsolhatóság. Emellett San Marino csatlakozik az Interreg IPA ADRION programhoz is, amely támogatja az EUSAIR irányítását és lehetősége adódik az országnak az új partnereivel együttműködve a nemzeti finanszírozás mozgósítására makroregionális szintű projektek megvalósításához.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU hírfigyelő 2022 február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői (a reguláris hadsereg, a Forradalmi Gárda és a rendőrség) egyaránt jelentős szerepet töltenek be Irán függetlenségének, területi integritásának, állammodelljének, nemzetbiztonságának, belső rendjének és az iszlám forradalom vívmányainak fenntartásában, illetve az ország külpolitikai céljainak megvalósításában. Mindezt az 1979-ben elfogadott iráni alkotmány, valamint annak a Khomeini ajatollah halálát követő módosításai is tükrözik. Az elemzés áttekinti a Pahlavi uralkodók főbb katonapolitikai elképzeléseit, illetve megvizsgálja az iszlám forradalmat követően kialakult hadseregszerkezetet, kiemelt figyelmet fordítva a Forradalmi Gárda gazdasági erejére és bővülő feladatkörére. A jelen elemzés nem tér ki az iráni fegyveres erőkhöz tartozó rendőrség feladatainak és szervezeti felépítésének bemutatására. Az egységes iráni hadsereg megteremtése és fejlesztése Reza Khán idején

Khomeini ajatollahnak és híveinek a fegyveres erőkkel kapcsolatos nézetére nagy hatást gyakorolt a Pahlavi uralkodók katonapolitikája. Az 1921-ben fegyveres államcsíny nyomán hadügyminiszterré lett Reza Khán széleskörű modernizációs programjának egyik alapeleme az állam- és nemzetépítés szempontjából kulcsfontosságú egységes iráni hadsereg, az ›Artes‹ megteremtése, valamint a férfiak számára kötelező kétéves katonai szolgálat bevezetése volt. [1] Az Irán kiszolgáltatott helyzetére és pénzügyi instabilitására tekintettel nem lévő program részét képező gazdasági reformprogramok egyik része a hadsereghez és a nemzetbiztonsághoz köthető. Az utóbbiak a védelmi ipar és a hadsereg logisztikája fejlesztését szolgálták. Miután Irán a koncessziók felmondásával függetlenítette magát a külföldi befolyás alól és területén olajmezőket fedeztek fel, a fegyveres erők költségvetési kerete jelentősen megnövekedett. A hadseregre szánt pénzügyi források 1926 és 1941 között az ötszörösére emelkedtek. Ennek köszönhetően az iráni hadsereg modern – amerikai, belga, brit, csehszlovák, francia, német és orosz – fegyverekre és harci eszközökre, valamint különleges képességekre is szert tett. Mindez közvetett módon hozzájárult a sah hatalmának a megszilárdításához. [2]

Ennek ellenére a törzsek nomád életmódjának felszámolására és a társadalmi kohézió megteremtésére is hivatott hadsereg nem vált ütőképessé, miután az állam nem orvosolta a szervezet alapvető hiányosságait, többek között az alkalmazott harci eljárások elavultságát, a katonák elégtelen ellátását és harci tapasztalatát [3], a logisztikai és kiképzési problémákat, illetve a szervezeten belüli bizalmi válságot. [4] A Közel-Keleten elsőként bevezetett kötelező katonai szolgálattal Reza Khán ugyan nagy létszámú hadsereget teremtett (a reguláris hadsereg létszáma 1941-ben elérte a 127.000 főt, amelyet a mozgósítással együtt 400.000 főre tudtak növelni), [5] de az ország legnagyobb harcértéket jelentő katonai elemét továbbra is az irreguláris törzsi kontingensek képviselték. [6]

Az iráni hadsereg modernizálása Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején

Az iráni fegyveres erők képességeit illetően jelentős változások csupán Irán második világháborús megszállását követően következtek be, miután a tengelyhatalmakkal baráti viszonyt kialakító Reza Khánt a szövetséges hatalmak 1941-ben lemondatták. Ezt követően fia, Mohamed Reza Pahlavi került hatalomra, aki az Amerikai Egyesült Államokkal és Izraellel stratégiai szövetségi viszony kialakítására törekedett. A hadsereg modernizációját a belpolitikai stabilitást biztosító csendőrség amerikai segítséggel történő felállítása tette lehetővé a ›GENMISH‹ [Gendarmerie Military Mission/Csendőrségi Katonai Misszió] keretében 1942-től, amelynek során az amerikaiak nem csupán tanácsadói, hanem végrehajtói hatalommal is rendelkeztek. [7]

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok megbízható szövetségesre talált a sah személyében a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. Így komolyabb, a nukleáris iparra és a rakétaprogramra is kiterjedő érzékeny, de ekkor még kezdetleges védelmi-katonai együttműködés kezdődött a három szövetséges között. 1950-ben érkezett Iránba a ›MAAG‹ [Military Assistance Advisory Group/Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport], amely a korábbi küldetésekkel ellentétben már kiterjedt katonai és pénzügyi támogatást is nyújtott Iránnak, új katonai és félkatonai parancsnoki struktúrát hozott létre, valamint a kereskedelmi és a kormányzati fegyvereladásokban is részt vett. 1953 és 1979 között a ›MAAG‹ az iráni katonai és rendőri erők valamennyi ágazatával együttműködött, illetve befolyással bírt Irán nemzetgazdaságának csaknem minden szektorára. [8] A két ország közötti együttműködésért Irán köteles volt egyebek mellett a rendelkezésére álló nyersanyagokat – elsősorban az olajat – az Egyesült Államok számára biztosítani. Ezáltal a ›MAAG‹ az Egyesült Államok politikai-gazdasági érdekérvényesítő eszközeként funkcionált. [9]

Az 1973-as olajárrobbanás miatt Irán szénhidrogéniparból származó bevételei jelentősen megnőttek, így 1970 és 1977 között az ország védelmi költségvetése a tízszeresére nőtt. A hadseregre szánt állami kiadásokat elsősorban a légierő fejlesztésére fordították. Ennek köszönhetően a szárazföldi erőből, légierőből és haditengerészetből álló, több mint 400.000 fős iráni hadsereg a Közel-Kelet legnagyobb [10] és legütőképesebb fegyveres erejévé vált, amellyel az uralkodó Iránt a térség ›csendőrévé‹ kívánta tenni. [11] Az iráni erőkivetítő képességek erősödését jelzi, hogy Irán az 1970-es évek elején a brit gyarmatosító erők kivonulását követően több olyan szigetet is magához tudott csatolni a Hormuzi-szoros térségében, amelyre az Egyesült Arab Emirátusok is jogot formált. [12]

Irán ekkoriban az állami kiadások egyharmadát költötte a hadsereg amerikai segítséggel történő modernizálására és karbantartására, amely pénzösszeg hiányát a nemzetgazdaság számos szektora, illetve a társadalom több rétege is megérezte. [13] A hadsereg fejlesztésére szánt pénzösszegek egyenlőtlen eloszlása a szervezeten belül is jelentős feszültségforrássá vált, miután a sah – maga is képzett pilótaként – kitüntetett figyelmet szentelt a légierőnek. További problémát jelentett, hogy a szervezeten belül már a Reza Khán idején is meglévő bizalmi válság még inkább fokozódott. Mohamed Reza Pahlavi ugyanis minden szervezeten belüli előléptetéssel, a fizetség megállapításával, valamint a katonai beszerzéssel kapcsolatos döntéseket magához vonta, továbbá megtiltotta a különböző egységek közötti horizontális kommunikációt, növelve a tisztek közötti bizalmatlanságot. Az uralkodó a hadsereg személyi állományát arra is ösztönözte, hogy minden gyanús eseményt jelentsenek neki. Mindezzel egy esetleges katonai hatalomátvétel lehetőségét kívánta megakadályozni. [14]

A duális szerkezetű hadsereg elmélete

Az iráni iszlám forradalmat követen az iráni fegyveres erők jelentősen átalakultak, azonban az új alkotmányban a hagyományos iráni katonai gondolkodás bizonyos elemei tovább élnek. Ennek megfelelően Irán fegyveres ereje és a biztonsági apparátusa az államszervezet kiépítésére is jellemző kettőzött struktúra koncepcióját követte. Ez az elképzelés az iráni hadseregszervezést már a 3. században létrejött Szászánida Birodalom óta jellemzi, és a fegyveres erőkön belüli nagyobb erőközpontok kialakulását igyekszik megakadályozni a központi állami hatalom védelme érdekében azzal, hogy egymással versengő seregtesteket hozott létre. [15] A tradíció továbbélése a Pahlavi-időszakban is megfigyelhető volt a rendőrség, a ›SAVAK‹ elnevezésű titkosrendőrség és a csendőrség közötti munkamegosztás révén. [16] Ez a katonapolitikai felfogás az iszlám forradalmat követő időszakban is fennmaradt. Ennek megfelelően a fegyveres erők 1979-et követően két szervezetileg is elkülönült csoportból állnak: a hagyományos hadseregből és a forradalom évében létrehozott Forradalmi Gárdából. Az alkotmány számukra eltérő feladatokat ír elő, és ekképpen a két fegyveres szervezet eltérő állami és társadalmi megítélés alá esik.

Az iráni fegyveres erők az 1979-es alkotmányban

A fegyveres erőkről az iráni alkotmány 9., a ›Hadsereg és a Forradalmi Gárda‹   fejezetében találunk  információt. Az alkotmány 151. cikkelye kimondja, hogy az állam kötelessége a muszlim szellemiségét figyelembe véve biztosítani az állampolgárai számára a katonai kiképzést az ország fegyveres védelme érdekében. [17] A 146. cikkely nem engedélyezi az Irán területén működő külföldi katonai bázisokat még akkor sem, ha azok békés célokat szolgálnának. [18] A 110. cikkely szerint a két fegyveres szervezet főparancsnokát a Legfőbb Vezető nevezi ki, [19] akinek a közvetlen parancsa nélkül a fegyveres erők központi vezérkara békeidőben sem adhat utasítást a csapatok mozgatására. Ezen szerkezeti felépítés révén biztosított a fegyveres erők – amelyben az alkotmány 145. cikkelye alapján csak iráni állampolgárok szolgálhatnak [20] – politikai hatalom iránti hűsége. [21]

A reguláris hadsereg a forradalom idején

A Reza Khán által egységesített iráni reguláris hadsereg – az ›Artes‹ – szervezetileg nem vett részt az iráni iszlám forradalomban, hivatalosan semleges maradt. Azonban az iráni monarchiához – és ezáltal az Egyesült Államokhoz is – leginkább lojális légierő technikai személyzetének [homáfarán] jelentős része, és számos tiszt is átállt a Párizsból visszatérő Khomeini ajatollah oldalára.  Ehhez a csoporthoz csatlakozott az 1979. február elején a katonai akadémia végzős kadétjainak egy része is, akiknek tisztté avatásakor az esküjükben a sah iránti hűség fogadalma már nem szerepelt. A hadseregnek a forradalommal szimpatizáló rétege jelentős mennyiségű fegyverre tett szert a katonai bázisokon történt fosztogatások során, majd összecsaptak a monarchiához és a még hivatalban lévő kormányhoz hű katonákkal. A városokra is átterjedt harcok miatt a kormány a kijárási tilalom bevezetése mellett döntött. Khomeini azzal fenyegette meg a hadsereget, hogy amennyiben kitartanak a monarchia mellett – a forradalom ellenében – kénytelen lesz ellenük szent háborút [dzsihád] hirdetni. [22] Mohamed Reza Pahlavi korábban sikeres, a katonai hatalomátvételt meghiúsító ›oszd meg és uralkodj‹ elvre épülő politikája 1979-ben visszafelé sült el, miután a különböző haderőnemek vezetői nem tudtak megegyezni a sah támogatását illetően. [23]

A reguláris hadsereg a forradalom után

A Khomeini ajatollah támogatók az iráni hadseregben a népet elnyomó hatalom eszközét, valamint az állami kiadások 35%-át felemésztő gazdasági terhet látták, így többen – köztük a baloldali Modzsáhedin-e Khalq – a megszűntetését követelték. Meggyőződésük szerint ugyanis a hadsereg megtartása az iszlám forradalommal össze nem egyeztethető szellemiséget képvisel, mert az túlságosan is a Pahlavik által kialakított államszervezethez illeszkedik. A kérésüket a Khomeini által miniszterelnöknek kinevezett Mahdi Bázárgán vezette átmeneti kormány elutasította egy esetleges belpolitikai zűrzavar kialakulásától tartva. Khomeini és társai tehát pragmatikus döntést hoztak, elsősorban az iráni területi integritást veszélyeztető, már 1979 márciusában jelentkező etnikai – arab, azeri, beludzs, kurd és türkmén – szeparatista törekvések veszélye miatt. Azonban a hadsereg iránti bizalmatlanságuk jeleként a fegyveres szervezetet jelentősen átalakították. A közvetlenül a Bázárgán-kormány bukását követően felállított forradalmi bírságok hét hónap alatt több mint 400 tisztet ítéltek halálra, [24] közöttük magasrangú vezetőket is, így a ›SAVAK‹ vezetőjét és a légierő parancsnokát. Másokat bebörtönöztek, külföldi száműzetésre ítéltek, kényszernyugdíjaztak, vagy a baloldali és marxista csoportok likvidáltak. A hadseregben tapasztalható tisztogatások 1980 őszéig a tisztikar mintegy 40%-át érinthették, [25] a hadsereg létszáma pedig közel a felére csökkent. A legjelentősebb létszámcsökkenést a szárazföldi haderőnem szenvedte el, de a képzett és nagy technikai tudással bíró tisztek, illetve technikai személyzet elvesztése a legnagyobb mértékben a légierőt sújtotta. [26] A hadsereg harci értékére és elrettentő képességére további csapást jelentett, hogy 1979 áprilisában kezdődő és 444 napig tartó teheráni túszdrámát követően az Egyesült Államok befagyasztotta az iráni hadsereg fenntartásával és további modernizációjával kapcsolatos technológiai-pénzügyi támogatást, valamint visszahívta az iráni hadsereg munkáját segítő technikai személyzetet. A folyamatos karbantartást igénylő fejlett haditechnika utánpótlásának leállítása és a technikai személyzet hiánya miatt a hadsereg szárazföldi ereje által használt harci eszközök 30%-a és a légierő felszerelésének 50-60%-a [köztük a helikopterek 60%-a] használhatatlanná vált. [27]

A politikai vezetésben az ekkorra már nagymértékben meggyengült hadsereggel szembeni idegenkedés és ellenszenv – amely abban is megmutatkozott, hogy a hadsereg költségvetését nagymértékben csökkentették – a nyolc évig tartó és az iráni védelmi iparnak súlyos veszteségeket okozó iraki-iráni háború (1980–1988) kitörésével megváltozott, miután Irak az iráni belpolitikai válságot kihasználva három irányból támadást intézett Irán ellen. Az 1979 májusában a Khomeini ajatollahot támogató fegyveres csoportosulások összeolvadásából létrejött az ekkor még önkéntes alapon szerveződő Iszlám Forradalmi Gárda [Szepáh-e Pászdárán-e Enqeláb-e Eszlámi] az iraki erőkkel szemben ekkor még szerény katonai erőt képviselt, ezért az államnak még az ›Artes‹ súlyos károkat elszenvedett haditechnikájára és megtépázott, mintegy 100.000 fős személyi állományára is szüksége volt. [Annak ellenére, hogy a hadsereg a karbantartási munkálatok hiánya miatt jelentős technikai veszteségeket szenvedett, a sah idején felhalmozott nagy lőszer- és fegyverkészletek továbbra is rendelkezésre álltak.] [28] A két szervezet egyesítésére az előzetes tervekkel ellentétben nem került sor, mert az veszélyeztette volna a Forradalmi Gárda ideológiáját, illetve a duális hadseregszerkezet fenntartásával egy, a Forradalmi Gárdán belüli erőközpont létrejöttének esélyét is csökkentették. [29] A két fegyveres szervezet összeolvasztásának gondolatáról Iránban Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1989-ben történő elnökké választását követően mondtak le véglegesen. A két fegyveres erő vezetőit tömörítő központi vezérkar az alkotmány 1988–1989-es módosítását követően jött létre. Az iraki-iráni háború keserű harci tapasztalatai nyomán felálló egység feladata a hagyományos hadsereg és a Forradalmi Gárda közötti kommunikáció és együttműködés biztosítása lett. [30] Ennek ellenére a két fegyveres erő közötti intézményi rivalizálás – többek között az önálló parancsnoksági láncolatok léte miatt – a mai napig érzékelhető. [31]

A reguláris hadsereg az 1979-es iráni alkotmányban

Az iráni alkotmány több cikkelye kapcsolatos a hagyományos hadsereggel.  Az iráni alkotmány 144. cikkelye szerint az Iráni Iszlám Köztársaság hadseregének muszlim hadseregnek kell lennie. A kifejezés arra utal, hogy a hadseregben szolgálókat illetően elvárás, az iszlám vallás és az iszlám forradalom ideológiájának elkötelezett támogatása, valamint a forradalom megvalósításáért folytatott megingathatatlan küzdelem. [32] A 147. cikkely kimondja, hogy a kormány béke idején felhasználja a hadsereg személyi állományát és technikai felszerelését az esetlegesen előforduló segélyműveletekben úgy, hogy azzal nem veszélyezteti a hadsereg harckészültségét és a muszlim szellemiségét követő igazságszolgáltatás kritériumait. [33] Az alkotmány továbbá megnevezi a hadviselés klasszikus megközelítését képviselő, hagyományos hadsereg feladatait. A 143. cikkely szerint elsődleges feladata az ország függetlenségének, területi integritásának és az állam rendjének a védelme. [34] A belbiztonsági feladatokért nem felelős.  A mintegy 350.000 aktív főből álló ›Artes‹ szerkezeti felépítése az iszlám forradalmat követően alapvetően nem változott. Ennek megfelelően közel három évtizeden át ugyanazzal a három haderőnemmel – szárazföldi erők, légierő és haditengerészet – rendelkezett. A sorkötelezettségen alapuló, közepesen kiképzett állománnyal rendelkező iráni hagyományos hadsereg 2009-ben kiegészült egy negyedik haderőnemmel, a légierőből kiváló légvédelemmel. A hadsereg által alkalmazott haditechnika már korszerűtlen, modernizálása pedig az Iránra kirótt nemzetközi szankciók és fegyverembargó következtében akadozik. A hagyományos hadsereg – amelynek az összetétele az iszlám forradalom óta jelentősen megváltozott – emiatt az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó védelmi ipart fejlesztett ki, de a Forradalmi Gárdával ellentétben a nemzetgazdaság csupán néhány szektorában rendelkezik érdemi befolyással. [35]

A Forradalmi Gárda létrejötte

Az 1979 májusában a Khomeini ajatollah rendeletének megfelelően  az őt támogató különböző fegyveres csoportosulások összeolvadásával létrejövő Forradalmi Gárda – a ›Szepáh‹ – mára az Iráni Iszlám Köztársaság legerősebb biztonsági és katonai szervezetévé vált, amely az iráni állam és társadalom valamennyi szférájára jelentős befolyást gyakorol. A hagyományos hadsereggel párhuzamos új fegyveres erő létrehozásával Khomeini és köre az iszlám forradalom sikerére nézve romboló hatású erők dominanciáját kívánták megakadályozni, így a toborzás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a baloldali Modzsáhedin-e Khalq tagjai ne tudjanak a szervezet soraiba beszivárogni.  A Forradalmi Gárda létrehozásában is fontos szerepet játszott az iráni katonai gondolkodást jellemző duális hadsereg elmélete. Khomeini és támogatói kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a sah hagyományos hadserege iránt. Ezt még inkább fokozta, hogy 1980 júliusában az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság elleni sikertelen államcsínyt a ›SAVAK‹ és az ›Artes‹ tisztjei szervezték. [36]

A Forradalmi Gárda az iraki-iráni háborúban

Történeti fejlődése szempontjából az iraki-iráni háborúnak – amely az iráni köztudatban mint ›szent védekezés‹ [defá-e moqaddasz] ismeretes – különös jelentősége volt, amely hozzájárult az eredetileg alulról szerveződő Forradalmi Gárda katonai, politikai és gazdasági értelemben vett megerősödéséhez. A háború első évében az iráni politika bizonyos tényezői az akkor 20-30.000 főt számláló és szabadabb irányítás alatt álló Forradalmi Gárdát képzetlen fegyveres erőnek tekintették, és nem akarták bevonni a katonai-védelmi beruházások kedvezményezettjeinek körébe. A hagyományos hadsereg sikertelen offenzívája, valamint a Khomeini és köre számára kedvező iráni belpolitikai változások a Forradalmi Gárdának is javára váltak, mert egyrészt szervezete bizonyos szempontból már a hagyományos hadsereg felépítéséhez hasonlított, másrészt mind több hadműveletben vett sikeresen részt, és szélesebb körű politikai támogatottságra tett szert. [37]

A Forradalmi Gárdában szolgálatot teljesítő iráni veteránok [razmandegán] visszaemlékezései arra utalnak, hogy a háborúban felmutatott sikerük és túlélésük arra a sajátságos jelenségre vezethető vissza, hogy a ›Szepáh‹ összetartását s a soraikban harcolók harci motivációját sajátos karizmájuk alapozta meg. Ezt a karizmát pedig a síita hagyományokban központi szerepet betöltő ›önfeláldozás‹ [eszteshád]  sajátos értelmezése teremtette meg. Ez utóbbi mint fő szervezési elv reaktiválása többek között megmutatkozott a harmadik imám, Husszein és családja karbalái tragédiájához kapcsolódó, Muharram havi síita gyászünnepségek [azádári], valamint  a hajdani  eseményeket felidéző  síita passiójáték [taziyye] megtartásában, különösen a harci cselekmények előtt. A Forradalmi Gárdában a háborúzás síita interpretációja ekképpen informális hierarchiát is teremtett az ekkor még többnyire központi irányítást nélkülöző fegyveres erőn belül. A veteránok visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a kialakult sajátos azonosságtudat képezte a legnagyobb eltérést a Forradalmi Gárda és az ›Artes‹ katonáinak szellemisége között. [38]

A Forradalmi Gárda a forradalom után elfogadott iráni alkotmányban

A ›Szepáh‹ háború során mutatott helytállásának köszönhetően rövid idő elteltével teljes belpolitikai támogatottságra tett szert. Khomeini meggyőződése szerint Irán egyenesen a Forradalmi Gárdának köszönheti fennmaradását, és ezt a feladatát az iraki-iráni háborút követően is teljesíteni hivatott. [39] A Forradalmi Gárda jelenlegi különös jogállása az 1979-es iráni alkotmányban még nem tűnik fel. Meghatározó politikai-gazdasági erőre hosszú évek során tett szert. [40] A 150. cikkely szerint az iráni iszlám forradalom kezdetén létrehozott Forradalmi Gárda feladata a forradalom és annak vívmányainak megőrzése. Felelősségi területét a törvények szabályozzák, ügyelvén a más fegyveres erőkkel való együttműködésre. [41] Az, hogy az alkotmány ily szűkszavúan szól a Forradalmi Gárda feladatairól, lehetővé teszi, hogy a ›Szepáh‹ változó és bővülő felelősségi területeit az alkotmány megváltoztatása nélkül is módosítani lehet. [42] Az évek múltával azonban a Forradalmi Gárda alkotmányban rögzített feladatkörének kialakult egy kiterjesztett értelmezése, amelynek révén már lényegesen szélesebb feladatkörrel rendelkezik. Ez a fegyveres szervezet azon túl, hogy belbiztonsági feladatokat lát el a társadalmi tiltakozások és az ellenzéki fellépések elfojtásával, nemzetvédelmi erőként a határokat is védelmezi, külföldi katonai műveleteket is megvalósít, valamint biztosítja a fennálló államszervezet társadalmi támogatottságát. Speciális feladatkörének és kedvező politikai kapcsolatainak köszönhetően a Forradalmi Gárda az ›Arteshez‹ viszonyítva jobban  hozzájut az anyagi forrásokhoz és a katonai felszerelésekhez. [43]

A Forradalmi Gárda szervezeti felépítése

A mintegy 120.000 fős ›Szepáh‹ jelenleg három haderőnemből épül fel, és ezeket külön parancsnokok irányítják. [44]  Az alapvetően az aszimmetrikus hadviselésre törekvő Forradalmi Gárda a három hagyományos haderőnemen kívül paramilitáris és speciális alakulatokkal, illetve különleges szervezetekkel is rendelkezik. A ›Szepáh‹ két legjelentősebb paramilitáris alakulata a Legfelsőbb Vezető Irodájának alárendelt ›Baszídzs Milícia‹ és a ›Qudsz Erők‹. Az elhárító és hírszerző szolgálathoz hasonlóan az antiterrorista egység és a Legfelsőbb Vezető védelméért felelős testőrség egyaránt főparancsnokságtól függetlenül működik. Ezenkívül az Irán területi integritását veszélyeztető kurd kisebbségre és a védelmi szempontból kihívást jelentő keleti határvidékre külön egység ügyel. A hatályos törvények értelmében a Forradalmi Gárdát hivatalosan a főparancsnok irányítja, de az ő hatalma és befolyása a gyakorlatban ennél szerényebb. A többnyire 16 és 40 év közötti férfiakból toborzott állománya sorkötelezett, állandó, időleges és speciális személyzetből áll. [45] A Forradalmi Gárdának a hagyományos hadsereghez hasonlóan saját katonai akadémiái vannak. A felvételi szabályzat nem zárja ki az iráni szunnita állampolgárok jelentkezését, de az iráni fegyveres erők szolgálati szabályzata olyan ideológiai feltételeket határoz meg – így a Legfelsőbb Vezető és az új, muszlim államrend iránti feltétlen lojalitást –, aminek a szunniták rendszerint nem felelnek meg. A Forradalmi Gárdában szolgálók számára előírják, hogy katonai tanulmányaikat a ›Dánesgáh-e Emám Hoszajn‹ intézményben folytassák. A jelentkezők közül a mártírok és hősi halottak leszármazottai kivételes elbírálásban, természetesen előnyben részesülnek. [46]

Az iráni katonapolitikára jellemző duális hadseregszervezet gondolata a Forradalmi Gárda és a hagyományos hadsereg haderőnemei feladatrendszerében is megjelenik. Az ›Artes‹ és a ›Szepáh‹ egyaránt rendelkezik haditengerészettel, amelyek átfogó rendeltetéssel és felelősségi körrel ellátottak – egy 2007-es reformot követően a feladatrendszerükre a magasabb fokú differenciálás jellemző – de kiképzésmódjuk, technikai felszereltségük és harcmodoruk jelentős különbségeket mutat. A hagyományos hadseregen belül működő Iszlám Köztársaság Haditengerészete az Arab/Perzsa-öbölben, az Arab-tengeren és az Indiai-óceánon hagyományos haditengerészeti feladatokat lát el, többek között a kalóztevékenység elleni küzdelmet az Ádeni-öbölben. A Forradalmi Gárda műveleti területe viszont az Öböl-vidékre koncentrálódik, ahol kisebb méretű, gyors hajókkal a fegyvereres konfliktusok megvívásának új formáját képviselő aszimmetrikus hadviselést folytat. [47]

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje

A Forradalmi Gárda történetében a második jelentős mérföldkövet az iraki-iráni háborút követő nemzeti újjáépítés jelentette. A harci tapasztalatok leszűrését követően az iráni politikai elit a fegyveres erők modernizálása mellett döntött. Fejlett nehézfegyverzetet – erős fegyverzettel és vastag páncélzattal ellátott harckocsikat, nehézfegyverzet hordozására alkalmas harci repülőgépeket és tengeralattjárókat – valamint fontos fegyverrendszereket – így légvédelmi és rakétaelhárító fegyverrendszert – állítottak rendszerbe, elsősorban a Forradalmi Gárdán belül. A ›Szepáh‹ technológiai dominanciája ezen felül egy másik területen is megmutatkozik. A Forradalmi Gárda két legkiemelkedőbb fejlesztése az iráni védelmi és biztonságpolitikai gondolkodás központi elemének számító nukleáris és a ballisztikus rakéta programhoz kötődik, amellyel az új államrend fenntartását, valamint az ország területi integritását és szuverenitását kívánják biztosítani. A hagyományos hadsereget az ipari-gazdasági újjáépítés során is háttérbe szorították. A legtöbb állami beruházást – többek között az autópályák, alagutak, gátak, vízelterelő rendszerek, víz-, gáz- és olajvezetékek építését és a tengeri építkezéseket – a Forradalmi Gárdához kötődő, a több mint 800 céget tömörítő ›Khátam al-Anbiyá‹  pénzügyi vállalkozási csoport nyerte el. [48] A ›Szepáh‹ az 1967-ben megnyitott Teheráni Értéktőzsde egyik legfontosabb szereplőjévé vált, befolyással rendelkezik az iráni bankszektorban, az oktatás, propaganda és kultúra területén, illetve 2009 óta többségi tulajdonos a biztonsági szempontból érzékeny telekommunikációs szektorban. A Khomeini ajatollah által létrehozott ›Khátam al-Anbiyá‹ az ipari és fejlesztési projektek terén Irán egyik legnagyobb kivitelezője és a legjelentősebb technológiai-mérnöki központ a Forradalmi Gárdán belül. Biztonsági okokból az Iránban és kívüle is jelenlévő pénzügyi csoportosulásra nem vonatkozik a vámellenőrzés, és 1993 óta adóznia sem kell. Az állam által különleges kedvez-ményekben részesülő Forradalmi Gárdát az iráni parlament [Madzslisz] és a kormány sem vonhatja felelősségre, csak a Legfelsőbb Vezető. Gazdasági erejét tovább növeli, hogy több száz olyan vállalattal működik együtt szorosan, amelyek bár magánvállalkozások, de a ›Szepáh‹ veteránjai irányítják azokat. [49] Ezen kívül a Forradalmi Gárdához jelentős gazdasági befolyással rendelkező, hivatalosan nem kormányzati szervként működő alapítványok [bonyád-há] is kötődnek. Utóbbiak között a legnagyobb a ›Bonyád-e Mostazafán‹, melynek elődje a Pahlavi-időszak jelentős politikai befolyással rendelkező alapítványa, a ›Pahlavi Foundation‹ volt, amely gazdasági hálózatként működött. A jogutód alapítvány és a Forradalmi Gárda közötti szoros kapcsolatra utal, hogy korábbi elnöke a volt védelmi miniszter és a Forradalmi Gárda veteránja, Mohamed Forúzande volt. [50] A Forradalmi Gárda gazdasági dominanciáját jól mutatja, hogy a 2012-es adatok szerint az importált termékek 57%-a és Irán – olajipartól független – exporttermékeinek 30%-a a ›Khátam al-Anbiyá‹ vállalkozási csoportosulás tevékenységéhez kapcsolódik. Nemzetközi becslések szerint a stratégiai ágazatokat irányító Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége az iráni GDP 20–50%-át teszi ki. [51]

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységének kritikája

A Forradalmi Gárda vezetői a fegyveres erő szerteágazó gazdasági tevékenységét többnyire az alkotmány már említett 147. cikkelyére alapozzák. Az állami vállalatok privatizációjában való részvételükkel kapcsolatban újabban a 44. cikkelyre hivatkoznak. [52] Persze a Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységét vannak, akik keményen bírálják. Több iráni parlamenti képviselő azzal vádolta meg a Forradalmi Gárdát, hogy tevékenységének egy részét illegális módon végzi. Egyikük azt is állította, hogy a ›Szepáh‹ 60 illegális kikötőt tart fenn. Egy másik kritika szerint az Iránba importált áruk egyharmada a feketepiacon át jut be az országba, és ellene a Forradalmi Gárda érdemben nem tesz semmit sem. [53] A Forradalmi Gárda Iránon kívüli – elsősorban az Irántól függő, illetve megbízott szervezetekként működő szíriai, iraki és jemeni síita fegyveres csoportok – tevékenységével összefüggő pénzügyi bevételeiről régóta hangoztatják, hogy annak jelentős részét pénzmosás útján legalizálják. [54]

A Forradalmi Gárda Mohamed Khátami elnöksége idején (1997–2005)

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje a reformista és az Irán nemzetközi gazdasági integrációját elősegítő Mohamed Khátami elnöksége (1997–2005) idején tovább erősödött. Ebben a időszakban a töredezetté váló iráni belpolitikában a ›Szepáh‹ Irán legfontosabb biztonsági szervezetévé vált és jelentős politikai befolyásra tett szert. A rendszer egyik pilléreként működő Forradalmi Gárda persze tartott attól, hogy a társadalmi reformokat bevezető, olykor a  ›Gorbacsov ajatollah‹  néven gúnyolt elnök politikája veszélyeztetheti az iszlám forradalom vívmányait, ezért a szervezet magasrangú vezetői Khátamit katonai hatalomátvétellel fenyegették meg. [55] A Forradalmi Gárda politikai befolyását és hatalmát mutatja, hogy a 2000-es évek első évtizedében a ›Szakértők Gyűlése‹ [Madzslesz-e Khobregán] tagjainak 6%-a, az iráni parlament képviselőinek 19%-a, a kormány tagjainak pedig  66%-a ›Szepáh‹ veteránjai közül került ki. [56]

A Forradalmi Gárda Mahmúd Ahmadinezsád elnök idején (2005–2013)

A konzervatív Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején (2005–2013) a Forradalmi Gárda politikai-közigazgatási térnyerése az adminisztratív forradalomnak nevezett folyamatban jutott tetőpontjára. Ennek során – miután a reformereket kiszorították – a Forradalmi Gárdát támogató konzervatívok kerültek fontos államigazgatási pozíciókba. [57] A Forradalmi Gárda politikai-gazdasági hatalmának további – elsősorban az olaj- és gázszektorban megmutatkozó – erősödését az Irán ellen kiszabott, egyre bonyolultabbá és többszereplőssé váló nemzetközi szankciók is segítették. Eközben az Iránban a be nem jelentett araki és natanzi nukleáris létesítmények leleplezése után olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben az Iránban történő beruházások a belföldi magánszektor, valamint a nemzetközi vállalatok számára rendkívüli nehézségekkel jártak. A  ›Szepáh‹ és az olajipar közötti szoros kapcsolatra utal, hogy Mahmúd Ahmadinezsád elnök a ›Khatam al-Anbiyá‹ vezetőjét 2011-ben olajügyi miniszterré nevezte ki. [58]

A Forradalmi Gárda elsőbbsége a hagyományos hadsereggel szemben a gazdasági területen túl a költségvetésben is megmutatkozott. Míg a Forradalmi Gárda a 2010–2011-es évben 5.8 milliárd dollárral rendelkezett, addig az ›Artes‹ – a több mint 2.5-szeres személyi állománya ellenére – csupán 4.9 milliárd dollárral. [59] A reformista Hasszán Róḥáni első elnöki ciklusa (2013–2017) során megkísérelte, hogy a Forradalmi Gárda gazdasági-politikai befolyását visszaszorítsa, de az a Legfelsőbb Vezető beavatkozása miatt nem járt sikerrel. [60] Ennek nyomán a ›Szepáh‹ rendelkezett a 2017–2018-as év honvédelmi költségvetésének közel 60%-ával, a hagyományos hadseregnek juttatott összeg közel háromszorosával. [61] Az általunk felhasznált szakértői vélemények szerint a Forradalmi Gárda különleges jogállása és jelentős politikai befolyása a hajdani római elit, a Praetorianus Gárda testőrségével mutat hasonlatosságot, amely mint állam az államban létezik. [62] Sőt, a Forradalmi Gárdához tartozó ›Qudsz Erők‹ volt parancsnoka, Qászem Szolejmáni nézete szerint a Forradalmi Gárda egyenesen szavatolja Irán fennmaradását. [63]

A reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda társadalmi megítélése

A két fegyveres erő társadalmi megbecsültségével kapcsolatban nincs egységes vélemény a szakirodalomban. A kutatók egy része úgy véli, hogy a Forradalmi Gárda az iráni politikai vezetőkön túl az iráni társadalomban is nagyobb presztízsre tett szert mint a hagyományos hadsereg, minthogy a ›Szepáh‹ kedvezőbb szakmai lehetőséget és pénzügyi előnyöket – többek között lakáshoz jutást és kamatmentes hiteleket – kínál a soraiban szolgálatot teljesítőknek. A közvélemény szerint a Forradalmi Gárdában történő katonai szolgálat egyfajta ugródeszka a sikeres karrier felé, ezáltal jelentős társadalmi tőkét biztosít a ›Szepáh‹ veteránjai számára. [64] A kutatók másik csoportja azon az állásponton van, hogy az iráni társadalom széles rétege a Forradalmi Gárdát elnyomó erőnek tekinti, és felelősnek tartja a nyolc évig tartó, az iráni nemzetgazdaságot igen megterhelő iraki-iráni háborúért is. Ezzel szemben a hagyományos hadsereg politikai semlegességének és katonai professzionalizmusának köszönhetően jelentősebb társadalmi megbecsülésnek örvend. [65]

A szektáns milíciák támogatása

Irán/Perzsia a térségében az ókortól kezdődően mindig rendelkezett valamiféle regionális hatalmi státusszal. Regionális hatalmi törekvése a 20. századi teljes történetét végigkíséri: a Pahlavi uralkodók ezt egy erős hadsereg létrehozásával kívánták elérni, Khomeini ajatollah pedig az 1979-es iráni iszlám forradalmat akarta exportálni a térség muszlimok lakta államaiba.  [66]

Az utóbbi elképzelés több helyen fellelhető az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es alkotmányában. Az alkotmány preambulumában két helyen is kinyilvánítják ezt a forradalom sikere után megfogalmazott törekvést. Az ›Iszlám szellemiségének megfelelő kormányzati szerkezet‹ fejezetben az elnyomottakat felszabadító muszlim forradalom képezi a  folytatást Iránon belül és kívül. [67] A ›Vallási alapon működő haderő‹ részben közlik, hogy a reguláris hadseregnek és a Forradalmi Gárdának az iszlám vallás szellemisége és tanítása szerint kell működnie. A határok védelmén túl pedig vallásos misszió keretében szent háborút [dzsihád] kell vívniuk és terjeszteniük kell az isteni törvény felsőbbrendűségét a világ bármely pontján. A Forradalmi Gárda ideológiai elkötelezettségét a szervezet emblémája is tükrözi: az AK-47-es gépkarabélyt tartó ököl felett található földgömb az iszlám forradalom globális méretű exportját jelzi. Mindezt a Korán egyik verssorával [K. 8.60] támasztják alá. [68] Az alkotmány 9. ›A hadsereg és a Forradalmi Gárda‹ fejezete 154. cikkelye bár kinyilvánítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság más országok belügyeibe nem kíván beavatkozni, ugyanakkor támogatja a világban élő elnyomottak [musztadhafún] küzdelmét a ›fennhéjázókkal‹  [musztakbirún] szemben. [69] A forradalom utáni államrend, s az új rendszer első teoretikusa, Mohamed Dzsavád Láridzsáni nemzetközi terén kialakított elmélete, a ›Nazariyyat umm al-qurá‹ is ezt erősíti meg. Ekképpen az iszlám forradalom exportja Irán hivatalos külpolitikájának részévé vált. [70] Irán az 1980-as években több országgal és muszlim szervezettel alakított ki szoros kapcsolatokat. Először a síához tartozó alawita [nuszajri] vallási kisebbség által kormányzott Szíriával, majd a libanoni síita ›Hezbollah‹ és a szunnita palesztin ›Hamász‹ csoportosulásokkal. A Szíria, Irán, ›Hezbollah‹ és ›Hamász‹ közötti szövetségben  a vallási kötelékeken túl a reálpolitikai célok is kezdettől fogva jelen voltak. [71]

A forradalmi hevület visszaszorulása

Irán több, a Forradalmi Gárdához kapcsolódó szervezeten keresztül tett kísérletet a régió muszlimok lakta államaiban az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló felkelések kirobbantására, amit a környező országok létüket fenyegető veszélyforrásként értékeltek. A Forradalmi Gárda Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Libanonban is fegyveres támadásokat hajtott végre. A ›Szepáh‹ szárazföldi erők parancsnokának nyilatkozata szerint a Forradalmi Gárda az iraki síiták felszabadítása után rövidesen Jeruzsálemet is visszahódítja az izraeli uralomtól, előkészítvén a 12. ›rejtőző‹ [gháib] imám visszatérését. A forradalom katonai eszközökkel történő exportjának gondolata azonban az iraki-iráni háború elhúzódásával a háttérbe szorult, mert Irán képtelen volt többfrontos harcot vívni. E mellett a forradalom kirobbantását célzó próbálkozások is sikertelennek bizonyultak, és tovább mélyült a konfliktus Szaúd-Arábiával az 1987-es zarándoklaton [haddzs] történt események után. Khomeini ajatollah 1984-ben iráni diplomatákhoz intézett beszédében már megmutatkoztak a forradalmi ideológia mérséklődésének első jelei. Az új elgondolás teljes kibontakozására azonban Khomeini haláláig várni kellett. A forradalmi ›hevület‹ visszaszorítására  az 1989-ben elnökké megválasztott Akbar Hásemi Rafszandzsáni idején került sor. Az ő meggyőződése szerint az iszlám forradalmat nem erőszak útján kell más államokba exportálni, hanem az iszlám szellemiségén alapuló, a fejlődést előtérbe helyező társadalmi-gazdasági modellt kell a többnyire elnyomott, kisebbségben élő síita népességnek megmutatni. [72] A módszertani irányváltás – amelynek során a külpolitikában a forradalmi radikalizmus gondolatát a pragmatikus nézőpont és a nemzetállami geopolitika vette át – bár nem enyhítette a regionális feszültségeket, de az iráni külpolitikát a vele szembenálló országok számára is kiszámíthatóbbá tette. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Irán közelebb kerüljön regionális hatalommá válásához. Az Irán nemzetközi izolációját csökkenteni kívánó Mohamed Khátami elnöksége idején a Khomeinihez kapcsolódó univerzalista külpolitikai stratégiával történt szakítás nyomán a síita iszlámizmus forradalmi lendülete még inkább alábbhagyott. [73]

Hatalmi átrendeződések az ezredfordulón és az erre adott iráni válasz

Az évezred elején a közel-keleti hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok Afganisztán (2001) és Irak (2003) elleni inváziója nyomán új erőviszonyok alakultak ki a régióban. Egyrészt Szaddám Husszein rendszerének bukásával Irak már nem tudta betölteni az Iránnal szembeni korábbi ellensúly szerepét, és az ország lakóinak többségét alkotó síiták ragadták magukhoz a politikai hatalmat. Másrészt pedig az amerikai invázió által elindított geopolitikai átrendeződés Irán megerősödéséhez vezetett. Az újra regionális nagyhatalommá váló Irán arra törekedett, hogy a ›síita újjáéledés‹ [tasajju] révén egy országokon átívelő, összefüggő síita övezetet – ún. ›síita félholdat‹ – hozzon létre. Ennek az Afganisztántól egészen Libanonig húzódó övezetnek az elképzelését a térségbeli szunnita államok nemzetbiztonsági fenyegetésként fogadták, minthogy az együtt járt saját politikai dominanciájuk meggyengülésével. A szunnita állam-hatalommal szembehelyezkedő síiták fellépését Irakban már az 1960-as években is szektás [táifiyya] megmozdulásnak tekintették. [74]

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájára tekintvén az iráni politikai vezetés meg volt arról győződve, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után Amerika célja az 1979-ben létrejövő iráni állami berendezkedés megdöntése lesz. Az iráni félelmeket a 2011 elején kezdődő ›arab tavasz/iszlamista tél‹ eseménysorozat tovább erősítette. Irán ezért az alapvetően pragmatista, de retorikájában számos forradalmi-ideológiai elemet vegyítő Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége óta nemzeti szuverenitásának egyik garanciáját a nukleáris és ballisztikus rakéta program folytatásában látja, valamint abban, hogy a ›síita újjáéledés‹ során a térség különböző síita szervezeteit a korábbinál is nagyobb mértékben támogatja, elsősorban saját regionális befolyásának megerősítése, nemzeti szuverenitása, illetve az iszlám forradalom győzelme után létrejött államrendjének fenntartása érdekében. [75] Ezt a feladatot a gyengébb képességekkel rendelkező reguláris hadsereg helyett a hagyományos és aszimmetrikus képességekkel is bíró Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő, az 1990-ben létrehozott és mintegy 15.000 főből álló ›Qudsz Erők‹ hajtja végre. Az eredetileg a forradalom exportálásáért felelős számtalan fegyveres csoportosulás egyesítésével megalakuló különleges egység feladatának középpontjában nem a közvetlen harci tevékenység áll. A bevetési területen megbízható erőket hoz létre, és velük hosszútávú partnerkapcsolatot alakít ki. Ennek során az együttműködő katonai erőknek katonai kiképzést és pénzügyi támogatást nyújt, valamint tanácsadói és összekötői szerepet is betölt. Külföldi hírszerzési feladatot is ellát, s gyakran alkalmazza a nem hagyományos hadviselés különböző módjait. A hagyományos képességek hiányát elsősorban terrorcselekmények [76] és kibertámadások végrehajtásával igyekeznek pótolni. Irán a nukleáris létesítményeit és űrprogramját veszélyeztető külföldi kibertámadások miatt döntött kiberhadviselési képességeinek fejlesztéséről. [77] Alapvetően a Forradalmi Gárdára összpontosító katonai doktrínájában kiemelkedő szerepet tölt be a terrorizmus alkalmazása. A ›Qudsz Erők‹ 2011 és 2013 között több mint 30 alkalommal hajtott végre terrortámadást a világ számos pontján, s egy alkalommal Szaúd-Arábia Egyesült Államokbeli nagykövetét is megkísérelte megölni. [78]

Az Iránhoz köthető közel-keleti proxyk

A térség több országban – Irakban, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Jemenben – 17 Iránhoz kötődő, megközelítőleg 300.000 katonát tömörítő fegyveres társszervezet található. Ezek közül a legjelentősebb az Irán szíriai nagykövete által 1982-ben alapított ›Hezbollah‹. A Khomeini ajatollah forradalmi ideológiáját követő szervezet politikai és katonai szárnyból áll, fegyveres ereje 45.000 főt számlál, harcértéke pedig a libanoni hadseregét is felülmúlja. Megalakulása óta küzd a szomszédos Izrael Állam és az Egyesült Államok ellen, valamint 2012-től az Irán által is támogatott alavita Bassár el-Aszad elnök oldalán harcol a szíriai polgárháborúban. Az Irán által pártolt iraki társszervezetek közül többek között a ›Katáib Hezbollah‹, a 2014-ben alapított  és mintegy 100-120.000 harcost számláló al-Hasd as-Sabi‹, és az 1982 óta létező, 20.000 fős ›Munazzamat Badr‹  síita milíciák a jelentősebbek. Számukra az iráni Kermánsahr tartományban biztosítanak kiképzést a Forradalmi Gárda elitegysége, a ›Qudsz Erők‹ bázisán. Szíriában a 10.000 fős ›Liwá Abu Fadl al-Abbász‹, a pakisztáni síitákat tömörítő, 5.000 főből álló ›Liwá Zaynabiyyún‹ és a 3.000 harcosból álló ›Szaráyá Taliyat al-Khurászáni‹ a legfontosabb Irán által támogatott társszervezetek. Elképzelhető, hogy a közeljövőben Irán kísérletet tesz a Szaúd-Arábiában, Bahreinben és Kuvaitban is működő, 1997-ben felbomlott síita milícia, a ›Hezbollah al-Hidzsáz‹ újjászervezésére. A jemeni síita zajditák alkotta ›Anszár Allah‹ milícia támogatása révén Iránnak lehetősége nyílik alacsony költséggel az ellenséges Szaúd-Arábia megtámadására rakétákkal. Ezen társszervezetek Irán számára azért jelentősek, mert sikeres együttműködésükkel segítik az iráni külpolitikai célok elérését úgy, hogy az nem az iráni fegyveres erőknek okoz majd veszteségeket. [79]

Az iráni érdekek ›soft power‹ útján történő terjesztése

A szektáns milíciák fegyverrel és katonai kiképzéssel történő támogatása mellett Irán hosszú ideje komoly figyelmet fordít arra, hogy befolyását útján terjessze. Egyes országokban – főként Jordániában, Szíriában, Szudánban, Algériában és Marokkóban – a szunnita iszlámról a síita iszlámra történő áttérés növekszik, de ennek nagyságrendjéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Irán állítólagos intenzív missziós tevékenységét [dawa] a szunnita államokban különös aggodalommal figyelik, és benne a hajdan erőteljes síita asszimilációs politikát folytató ›Szafavidák visszatérését‹ látják. A folyamatra több ország biztonságpolitikai veszélyként tekint, s a visszaszorítására törekednek. [80]

Felhasznált irodalom

[1] Savory, Roger, M., Social Development in Iran during the Pahlavi Era, in G. Lenczowski [ed.], Iran under the Pahlavis. Stamford 1978, 95.

[2] Ward, S. R., Immortal. A Military History of Iran and its Armed Forces, Washington 2009, 133–135, 141–143.

[3] Ward, 145–147.

[4] Cronin, St., in The Making of Modern Iran. State and Society Building under Riza Shah, 1921-1941, London/New York 2003, 48.

[5] Cronin, 45.

[6] Cronin, 40.

[7] Ricks, T. M., U.S. Military Missions to Iran, 1943–1978: The Political Economy of Military Assistance, IS 3–4/1979, 168–173.

[8] Ricks, 176–177.

[9] Ricks, 178–179, 187.

[10] Ricks, 196.

[11] Ward, 181, 193–194.

[12] Tagavi, J., The Iran-Iraq War: The First Three Years in Iran since the Revolution. Internal Dynamics, Regional Conflict, and the Superpowers, New York, 1985, 63.

[13] Ward, 195.

[14] Cann, Rebecca/Danopulos, Constantine, The Military and Politics in a Theocratic State: Iran as Case Study, AF&S 2/1997, 273–274.

[15] N. Rózsa Erzsébet, Hagyomány és modernitás. Az iráni külpolitika kihívásai a 21. század elején. Bp. 2020, 30.

[16] N. Rózsa, 30.

[17] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya (Qánún-e Asási-ye Dzsumhúri-ye Eszlámi-ye Irán), 151. cikkely.

[18] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 146. cikkely.

[19] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 110. cikkely.

[20] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 145. cikkely.

[21] Almaraghy, F. A., The Relationship between the Military Institution and the Iranian Political System in Light of Compatibility Theory, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 28–29.

[22] Ward, 222–223.

[23] Cann/Constantine, 274.

[24] Almaraghy, 22–23.

[25] Ward, 228–229.

[26] Ward, 244.

[27] Ward, 245.

[28] Tagavi, 65, 67.

[29] N. Rózsa, 30–31.

[30] Rizvi, M. M., Evaluating the Political and Economic Role of the IRGC, SA 4/2012, 584.

[31] Ward, 245–246.

[32] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 144. cikkely.

[33] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 147. cikkely

[34] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 143. cikkely

[35] N. Rózsa, 31.

[36] Rizvi, 584, 586.

[37] Alemzadeh, M., The Islamic Revolutionary Guards Corps in the Iran-Iraq War: an unconventional military’s survival, BJMES 4/2019, 623, 629–630.

[38] Alemzadeh, 624–627, 633–638.

[39] Shamsuddin, L. A., The Economic Activities of the Iranian Revolutionary Guards Corps. Tools and Implications for Iran and the Region, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2000, 145.

[40] Rizvi, 588.

[41] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 150. cikkely.

[42] Almaraghy, 25.

[43] N. Rózsa, 31–33.

[44] Sáfrán József, A Forradalmi Gárda terrorszervezetté nyilvánítása, Hadtudományi Szemle 13/4/2020, 124, vö. N. Rózsa, 31–32. [A szakirodalom néhol három, néhol öt haderőnemet nevez meg a Forradalmi Gárdával kapcsolatban. Az öt haderőnem úgy jön ki, hogy a három hagyományos haderőnemhez hozzáveszik a Forradalmi Gárda két paramilitáris egységét is.]

[45] N. Rózsa, 31–32.

[46] Almaraghy, 26–28.

[47] N. Rózsa, 32 és Sárfán, 125.

[48] Garduño, G. M., Le modèle des Pāsdārān-Artesh: Préoccupations internes et défis dand le cadre du printemps arabe, MM 4/2012, 72–75.

[49] Rizvi, 590–592 és Almaraghy, 30.

[50] Wehrey, F., Economic Expansion: The IRGC’s Business Conglomerate and Public Works in, F. Wehrey, [ed.] The Rise of the Pasdaran. Assessing the Domestic Roles of Iran’s Islamic Revolutionary Guards Corps, Santa Monica, 56–57.

[51] Shamsuddin, 148.

[52] Alfoneh, A. Iran Unveiled: How the Revolutionary Guards is Turning Theocracy into Military Dictatorship, Washington 2013, 166–167.

[53] Rizvi, 592.

[54] Almaraghy, 33.

[55] Rizvi, 585, 589 és Almaraghy, 32–33.

[56] Garduño Garcia, 74.

[57] Almaraghy, 33.

[58] Forozan, H./Shahi, A., The Military and the State in Iran: The Economic Rise of the Revolutionary Guards, MEJ 1/2017, 77–78.

[59] Garduño Garcia, 74.

[60] Forozan/Shahi, 82–83.

[61] Almaraghy, 30–31.

[62] Forozan/Shahi, 68–70.

[63] Salama, M. M., The Military Doctrine of the Iranian Armed Forces Considering the Dual Army and the Revolutionary Guards, in M. S. Alsulami/ F. A. Almaraghy [ed’s], Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 57.

[64] Garduño Garcia, 75, Forozan/Shahi, 73.

[65] N. Rózsa, 33.

[66] N. Rózsa, 49.

[67] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[68] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[69] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 154. cikkely.

[70] Arjomand, Said Amir, After Khomeni. Iran under his Successors. New York 2009, 134.

[71] Rostoványi Zsolt, Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Bp. 2020, 158.

[72] Arjomand, 134-137, 142.

[73] Jany János, Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Bp. 2016, 127–129.

[74] Rostoványi, 156–158, 165.

[75] Vakil, S., Iran in A. Moghadam [ed.] Militancy and Political Violence is Shiism. Trends and Patterns, London/New York 2012, 87–89.

[76] N. Rózsa, 33.

[77] Rezaei, F., Iran’s Military Capability: The Structure and Strength of Forces, IT 4/2019, 197–200.

[78] Salama, 65.

[79] Rezaei, 189–192.

[80] Rostoványi, 166–168.

 

Írta: Kmeczkó Sára

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői: a reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

On 9 March 2022, Yoon Suk Yeol, a conservative former top prosecutor, has been elected as the new President of South Korea, defeating his main liberal opponent Lee Jae-myung in one of the country’s most tense presidential elections.

While the race to succeed incumbent President Moon Jae-in was a close one between former Prosecutor General Yoon of the main opposition People Power Party (PPP) and former Gyeonggi Province Governor Lee Jae-myung of the ruling Democratic Party (DP), it ended up in Yoon won by a slim margin of 0.8 percentage points.

Foreign policy

President-elect Yoon Suk-yeol will have little time to rejoice after a tight victory in South Korea’s election. After his inauguration in May, the political novice must prepare for the realities of office and manage his country’s foreign policy through a tumultuous regional and global context.

The North Korean nuclear and missile threat, the intense fight between the US and China for global hegemony, frigid ties with Japan, and Russia’s assault on Ukraine will all provide difficult problems for the former chief prosecutor, a diplomatic rookie.

Yoon, in compared to President Moon Jae-in, is more hawkish when it comes to foreign policy. Unlike President Moon, Yoon favors tough sanctions on North Korea, which are in accordance with US foreign policy, due the fact that Washington is Seoul’s most important diplomatic friend. Yoon has even advocated for the creation of military technologies capable of launching preemptive attacks against North Korea. Moon Jae-in’s policy toward North Korea had been deemed as a total failure by Yoon.

Yoon’s detractors had targeted him during the campaign for his lack of expertise in party politics, foreign policy, and other state-related concerns. This was one of the talking topics, with Trump and Yoon being compared several times. Yoon had stated at the time that he would delegate subjects requiring knowledge to experienced officials, but analysts have questioned how much of this would be carried out in practice.

North Korea

Seoul’s influence in the international community has shrunk as a result of the current administration’s foreign policy, which is primarily focused on strengthening ties with North Korea. Most crucially, the US-South Korean relationship has deteriorated as a result of divergent approaches to North Korea policy: Seoul has emphasized cooperation with Pyongyang, whilst Washington has prioritized confronting North Korea over its nuclear threats and human rights violations.

Any South Korean government faces a difficult challenge in dealing with North Korea. However, it should not be taken to reflect all of Seoul’s diplomacy. Once upon a time, dialogue with the North was a precise means to a defined end, North Korea’s total disarmament. However, under President Moon Jae-in, engagement with the North has become a means to an end. Yoon, like his conservative predecessors, is more skeptical of North Korea than the Moon administration, which pushed for inter-Korea cooperation and an end-of-war declaration until Moon’s final months in office. The Yoon government will continue to provide humanitarian aid and pursue diplomatic and dialogue chances. However, given North Korea’s regular stream of missile launches this year, the cold shoulder it has given President Moon of late, and the United States’ focus diverted to Russia’s invasion of Ukraine, we are likely to witness a protracted period of non-engagement. As Kim’s dictatorship boosts tensions on the peninsula by testing new ICBM technology, Yoon may soon face a challenge.

When it comes to North Korea policy, we can anticipate Yoon to emphasize deterrence as much as prospective interaction, based on his policy platform, remarks during the presidential campaign, and the makeup of his foreign policy advisory committee. Unless there is a major crisis or big breakthrough in inter-Korean relations, we may anticipate the Yoon team to make North Korea a prominent foreign policy problem, but not the only one, and perhaps less important than South Korea’s role in the US-China competition. Furthermore, Yoon’s North Korean policy program includes three principles that Pyongyang is likely to reject: total denuclearization, reciprocity, and human rights. Yoon’s foreign policy abandons Moon’s seemingly exclusive focus on North Korea as the overarching focus of South Korean diplomacy, but ironically replaces it with a seemingly exclusive focus on North Korea within South Korea’s defense and deterrence posture, to the exclusion of broader regional and global defense priorities. During the campaign, Yoon mentioned preemptive attacks, suggesting Seoul should employ these military capabilities if it believes Pyongyang is about to launch an assault. According to analysts, a Yoon government will shift its priority from interaction with North Korea to deterrence.

As North Korea begins testing of intercontinental ballistic missiles (ICBMs), satellite launches, and perhaps further nuclear weapons, tensions with both the US and South Korea will surely rise. The subsequent crisis will put Yoon’s leadership to the to, both in terms of coordinating with the Biden administration and managing peninsular stability. Similarly, if North Korea did not respond to the Moon administration’s unilateral offers of incentives, such as an end-of-war declaration, to pave the way for inter-Korean engagement, it is unlikely that it will respond to packaged or conditioned approaches that require North and South Korea to move in lockstep. As a result, the Yoon administration’s promises of humanitarian and economic aid in stages in tandem with North Korean disarmament are a no-go.

Yoon has promised to strengthen South Korea’s deterrent against the North while working closely with the US. This might include extending the Park Geun-hye government’s THAAD anti-missile defense system, which was implemented under Moon’s presidency. Yoon has also stated his openness to explore the notion of the United States redeploying tactical nuclear weapons in South Korea, despite the fact that the Joe Biden administration has shown no interest in doing so. Yoon, on the other hand, has stated that he would prefer to talk to the US for a nuclear-sharing agreement similar to those used by NATO. This appears to be impractical as well, but Yoon may try to press for it. The new South Korean president is also likely to be more outspoken about North Korean human rights violations than the Moon administration was. He may also be more critical of China’s role as a facilitator of both these abuses and Pyongyang’s nuclear weapons development, as many in South Korea believe. In other words, a Yoon administration would likely not be afraid to criticize Pyongyang in ways that the previous administration would not. Yoon has already been chastised by North Korea’s official media. Pyongyang is likely to expect a less conciliatory posture from a Yoon government, as well as more criticism.

Yoon’s comments on North Korean human rights might be the most incendiary, with implications for peninsular stability as well as internal tensions between Yoon and the opposition-majority National Assembly. North Korea’s vehement counteraction to previous South Korean information penetration efforts, as well as the current National Assembly’s support for a law prohibiting the distribution of leaflets by balloon into North Korea, could result in an escalation of inter-Korean tensions that would cripple Yoon’s domestic agenda while also paralyzing his North Korea policy. Furthermore, Yoon’s promises to implement the North Korean Human Rights Act, which was approved in 2016 but languished during the Moon administration, might be a source of continued friction between the National Assembly’s progressive majority and Yoon’s conservative government. Yoon, on the other hand, has stated that he is willing to engage in talks and negotiations with North Korea. The president-elect wants Seoul, Washington, and Pyongyang to establish a trilateral communication channel. Also, if Pyongyang takes demonstrable steps to stop its nuclear program, the president-elect has promised to endorse a peace treaty for the Korean Peninsula and to offer a large economic package to North Korea.

Finally, Yoon, like Moon and other South Korean presidents, wants to enhance inter-Korean ties and bring the two Koreas closer together. He also wants to avoid the tensions and violence of 2010, when the two Koreas had two major military conflicts, and 2017, when tensions between the US and North Korea reached unsustainable levels. As a result, it’s expected that he’ll be harder on North Korea while also looking for methods to enhance inter-Korean ties in close collaboration with the Biden administration.

U.S.

During the election campaign, Yoon expressed unabashed admiration for the United States, claiming that his new government’s top foreign policy objective will be to reestablish the partnership with Washington. He slammed current President Moon Jae-in’s balanced approach to the US-China relationship, stating he would restore the US-ROK alliance and create a comprehensive strategic partnership by sharing the key ideals of liberal democracy, market economy, and human rights. Yoon must pass these early tests as a rookie to foreign policy if he is to lay a firm basis for South Korea’s foreign policy during his five-year term. The Yoon campaign called for a win-win strategy to the Sino-US strategic competition, promising both a “complete strategic partnership” with the US and a “mutual respect” attitude toward China.

President-elect Yoon and his foreign policy team have taken stances that are obviously in line with those of the United States. Of course, there will be a lot of continuity from Moon’s administration, but we should anticipate the conservative Yoon government to prioritize the US-South Korea alliance above South Korea’s relations with North Korea and China. Yoon’s aim to build a foreign policy that prioritizes alignment with the US, enhances relationships with Japan and Southeast Asia, and envisions South Korea’s rise as a global powerhouse should excite the Biden administration. However, the transfer from President Moon Jae-in to Yoon is expected to cause early frictions with China and North Korea, undermining the bipartisan internal support that South Korea needs to conduct a strong foreign policy.

Yoon has been opposing the Moon government’s conciliatory approach to North Korea, instead favoring a policy that emphasizes deterrence and peace through strength, reflecting the views of his support base. As a result, Yoon and his advisers have argued for bolstering US extended deterrence against North Korea through joint military exercises, updated military operational plans, and increased deployment of US military assets, including more of the anti-ballistic missile system, Terminal High Altitude Area Defense (THAAD). Unlike the liberals in South Korea, Yoon’s foreign and security policy team is not in a rush to implement the transfer of wartime operational control to Seoul. Yoon stated that it is possible if South Korea is equipped with appropriate capabilities, but he did not specify the conditions under which the transfer would take place.

Yoon’s foreign policy team is also said to be interested in South Korea joining an extended Quadrilateral Security Dialogue (the “Quad”) with India, the United States, Japan, and Australia, a forum Beijing regards as an attempt to geopolitically encircle China. South Korea will be more willing to engage with the Quad and other democratic international organizations under Yoon’s leadership, even if it means angering Beijing. Even as Seoul wants inclusion in the Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, South Korea is expected to embrace the US Indo-Pacific Economic Framework. Seoul has stayed away from informal alliances so far to avoid looking like it’s jumping on the anti-China bandwagon. The incoming government, however, will be less subservient to China and more vocal on problems of human rights and freedom of speech in Xinjiang and Hong Kong, owing to local anti-China sentiment. Yoon also stated that South Korea should aspire to host the Summit for Democracy, which is seen as another anti-China event. As a result, Seoul will become an enthusiastic backer of the US Indo-Pacific policy for the first time. However, Yoon’s tightening of ties with the US, including a possible future participation in the Quad, has already prompted veiled warnings from China, with Chinese researchers arguing that continuing the Moon administration’s choice avoidance strategy is in South Korea’s national interest. And the fact that four of the first five world leaders to congratulate Yoon upon his election were Quad members, plus the United Kingdom, would undoubtedly have been noted by China.

The Yoon government’s pro-US stance does not guarantee that its goals would always coincide with those of the United States. South Korea will continue to value its economic connections with China under Yoon’s leadership, with the goal of separating geopolitical alignment from economic operations. If US policy toward North Korea grows more accommodating, the Yoon government, like Kim Young-sam’s opposition to Bill Clinton’s engagement policy, might become a critical voice against it. If the US’ attitude starts to be more hawkish toward Pyongyang, the Yoon administration will likely become more cautious, despite its own tendency, because South Korean conservatives are well aware of the potential cost of a military conflict on the Korean Peninsula. The core axis of Seoul’s foreign strategy should be a stronger relationship with Washington. Seoul should pursue a comprehensive strategic alliance with Washington, and bilateral relations between the United States and South Korea should evolve to meet the demands of the twenty-first century. Alliances that balance mainly against specific military threats are a thing of the past, especially since that inflicting damage on opponents through economic reprisal or cyberattacks has become commonplace. As a result, today’s alliances entail intricate networks of collaboration on a wide range of topics, such as privacy, supply chains, and public health. South Korea and the United States should collaborate on the development of cutting-edge semiconductors, batteries, cyber-tools, space travel, nuclear energy, medicines, and green technology through a comprehensive economic and security discourse. To encourage growth and investment, the US and South Korean governments should modernize and harmonize their regulatory systems in these sectors.

China

President Moon Jae-in inherited a controversy over the deployment of the US missile defense system THAAD in South Korea five years ago. The decision had been reached in collaboration with the United States in 2016, but by the time President Moon took office, South Korea had been slammed by unprecedented Chinese informal sanctions, which had damaged the tourism, media, and other businesses in the country. President Moon’s government vowed the “Three No’s” once THAAD was completely deployed in autumn 2017, alluding to “no further THAAD batteries,” “no South Korean integration into the US regional missile defense system,” and “no trilateral alliance with the US and Japan.” Although contentious at the time, this diplomatic action allowed Seoul to preserve THAAD while also improving ties with Beijing, culminating in a progressive lessening of Chinese economic coercion in the months that followed.

We should anticipate the THAAD debate to move to a second round now that Yoon Suk-yeol is president-elected. Yoon has attacked the Moon administration’s Three Nos, which he believes have weakened South Korea’s sovereign right to protect itself against a nuclear threat from North Korea. Yoon thinks that national security comes first, and that South Korea should never be forced to choose between China, its largest commercial partner, and the United States, its ally and security guarantee. In response to North Korea’s expanding nuclear and missile capabilities, Yoon is considering adding more THAAD interceptors.

Because of the THAAD conflict and China’s pressure, South Koreans have had historically unfavourable opinions of China. As a result, Yoon will have the Korean people’s backing in taking a more principled stance against China, even if it means risking further Chinese economic coercion. But, as Yoon is well aware, China remains South Korea’s most vital commercial partner. He said that a regular high-level strategic discussion with China will usher in a new age of mutual respect and collaboration. If Yoon is to carry out his other foreign policy ambitions, a high-level strategic conversation with Beijing will be required. Yoon has stated his desire to join the Quad, which Beijing regards as a anti-China coalition. Yoon’s ambitions to join or collaborate with the intelligence-sharing group Five Eyes will be interpreted as a direct challenge to China. Whereas the Moon government has avoided embracing the US’ Indo-Pacific Strategy or Japan’s Free and Open Indo-Pacific Strategy for fear of offending China, we can anticipate Yoon to publicly embrace these policies and collaborate with like-minded Indo-Pacific countries. All of this might make ties with China more difficult.

However, there are certain areas where Yoon will wish to work with China. Security on the Korean Peninsula, including North Korea’s disarmament, is one example. Yoon also sees China as a collaborator on problems such as climate change and public health, and he advocates resuming cultural engagement in the post-COVID-19 era. The previously mentioned mutual respect and collaboration with China clearly envisage substantial economic connections, presuming Beijing does not threaten to use commercial ties as a bargaining chip in security-political conflicts.

Japan

South Korea should take the initiative in the broader region, just as it should take the initiative in domestic concerns. South Korea should actively support a free, open, and inclusive Indo-Pacific order rather than passively adjusting and responding to the changing international environment. Seoul should be willing to participate in working groups of the Quadrilateral Security Dialogue, explore joining multilateral regional cooperation efforts in stages, and participate in trilateral security coordination with the US and Japan.

Yoon also has to deal with the arduous task of repairing South Korea-Japan ties. Yoon’s government may have a better chance than his predecessor in this area. First, during the campaign, Yoon frequently expressed his desire to strengthen relations with Japan, distinguishing himself from Moon, who focused on anti-Japanese sentiment, which provides Tokyo with a chance and stronger reason to reach out to the incoming president. Second, Yoon’s foreign policy ideas, notably on North Korea but also on the Indo-Pacific, are more aligned with those of Tokyo, allowing for more functional collaboration. Third, Yoon may be more likely to minimize historical difficulties related to previous conflicts in order to improve bilateral and trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea. As a result, Yoon is less inclined to use South Korea-Japan connections for domestic political benefit, which frequently leads to protracted periods of bilateral hostility. The two countries, both U.S. allies have been at odds for decades over territorial and historical concerns, such as the Japanese military’s exploitation of Korean women in brothels during WWII and Japanese firms forcing Koreans to work for them during Japan’s rule of the Korean Peninsula (1910-1945).

South Korea should prioritize resuming shuttle summit diplomacy and restoring confidence between the two nations. Seoul should also form a high-level negotiation team to hold thorough talks with Tokyo on both cooperative and conflict-related matters. To re-establish trust and confidence, the two nations should broaden the breadth of cross-border people-to-people encounters, particularly among South Korean and Japanese youth.

Conclusion

Due to his close win among the a highly polarized electorate and the opposing party’s control of the National Assembly, Yoon will face significant pushback in achieving his ideas.

North Korea is expected to fire more illegal missiles and may escalate tensions further by resuming nuclear or intercontinental ballistic missile testing. North Korea would blame any future provocations on Yoon’s strict policies, yet despite Moon’s devotion to Pyongyang, the government continues to threaten, insult, and fire missiles.

Yoon will have to strike a balance between his planned shift toward deeper relations with the US and Japan and his China rhetoric to avoid potential Chinese government retaliation for rapid policy changes. However, the poor public perception of China in South Korea will very certainly transform any Yoon strategic reforms into a political benefit.

Written by: Balázs Pál

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Yoon Suk-yeol bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen.  Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére. Regionális tömbök a Közel-Keleten

Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett „Ellenállási Tengely” ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.

Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.

Oroszország befolyása a Közel-Keleten

Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza.  A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.

Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett „szakadékok” miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.

Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy „valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten”. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.

Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata

Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.

Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.

Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.

Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra Energiabiztonság

Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.

A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.

Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.

Élelmiszerbiztonság

Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.

Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.

Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.

Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.

Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.

A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.

Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.

A MENA térség válaszai

Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.

Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.

Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.

Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.

Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.

A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett „barátságtalan” országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.

Irodalomjegyzék

1The “Four Plus One”: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Orosz és ukrán befolyási övezetek a Közel Keleten, az orosz-ukrán háború hatása a MENA-régióra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség” ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

A A szakadárok bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A hegyi-karabahi konfliktus kiújulásának kockázata és hatása a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A téma megnevezése Jelen cikk az Észak-kaukázusi Szövetségi körzet részét képező Csecsenföld népének és történelmének bemutatására törekszik. Ezt követően az Észak-Kaukázus ISIS-eként is emlegetett Kaukázusi Emirátus nevet viselő terrorszervezet létrejöttének okai, történelmi gyökerei és tevékenysége kerül bemutatásra az első és második csecsen háború, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem kontextusában. Bevezetés

Az Észak-kaukázusi Szövetségi Körzet (Северо-Кавказский федеральный округ) hét szubjektumot foglal magába:

1. Csecsenföld
2. Dagesztán
3. Észak-Oszétia
4. Ingusföld
5. Kabard-és Balkárföld
6. Karacsáj- és Cserkeszföld
7. Sztavropoli határterület

A szövetségi körzet 170,4 ezer négyzetkilométernyi területet foglal magába, mely az Oroszországi Föderáció 1%-át teszi ki. A legfrissebb demográfiai adatok alapján a területen közel 10 millió ember él, tehát a föderáció népességének közel 7%-a. Az észak-kaukázusi térségben olyan népekkel találkozunk, mint az adigék, kabardok, balkárok, karacsájok, ingusok, avarok, kumikok, kalmükök, nogájok, oszétok.[i] Etnikai szempontból egy rendkívül színes és többségében muszlim lakosságú körzetről beszélhetünk.[ii]

Az Észak-Kaukázus legnagyobb őslakos népe a csecsen, akiknek önelnevezése a „nohcsij”. A csecsen nyelv a kaukázusi nyelvek közé sorolható. Vallásuk a szunnita muszlim, ami a 18. században vált meghatározóvá. Történelmük során több birodalom kereszttüzébe kerültek, így a 16-17. században az Oszmán Birodalom, majd Irán célvonalába.[iii] Az Orosz Birodalom a 19. század elején déli irányba kezdett terjeszkedni. Ezt követően 1829-ben jött létre az Észak-kaukázusi Imamátus, melynek pacifikálása hosszú évtizedekig tartott az orosz hatalom számára. A korszak emblematikus alakja Samil imám, aki 1834-1859 között vezette a csecsen felkelést az orosz cári csapatok ellen. Az előbb megnevezett imámot a mai napig nemzeti kultusz övezi. Végül 1864-ben az Orosz Birodalomhoz csatolták a csecsen területeket az Alekszej Petrovics Jermolov tábornok által vezetett erők. [iv]

1922-ben hozták létre a Csecsen Autonóm Körzetet a Hegyi Autonóm Szocialista Köztársaságon belül. Ezt követően 1934-ben a csecsen területet egyesítették az ingus autonóm területekkel és létrejött a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság. A második világháború során, 1944-ben a csecsen népet kollektíve a németekkel való kollaborációval vádolták, aminek eredményeként az egész lakosságot (kb. fél millió főt) deportálták Kazahsztánba és Kirgíziába. A hruscsovi olvadás időszakában, 1957-ben térhettek vissza hazájukba. A szovjethatalom konszolidációja hosszú időt vett igénybe, hiszen a társadalomban fennmaradtak az általuk gyakorolt tradicionális-patriarchális elemek, mint a vérbosszú, a saría, az idősek feltétlen tisztelete és az erős vallásosság.[v]

A peresztrojka és glasznoszty időszakában nemzeti mozgalmak alakultak ki a függetlenség érdekében. Ezt követően 1991-ben Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és létrejött a Csecsen Köztársaság. A volt autonóm köztársaság másik része (Ingusföld) az Oroszországi Föderáció tagköztársasága lett, míg 1993-ban a csecsen vezetés ezzel ellentétesen a függetlenség mellett döntött. Ezután kezdődött meg az első csecsen háború (1994-1996), melynek lezártával Csecsenföld autonómiát kapott, de instabilitás jellemezte a köztársaságot. A források szerint a bűnözés és korrupció egyre többször jelent meg. A helyzet hozzájárult a társadalomban a radikális iszlám terjedéséhez és a terrorcselekmények számának növekedéséhez. Ennek következtében kezdetét vette a második csecsen háború (1999-2000). Ebben a háborúban már a szeparatista törekvések mellett a radikális iszlám is dominált és több terrorista akció vette kezdetét. Az első és második csecsen háború külön elemzés tárgyát képezhetné, így csak a legfontosabb, a cikk logikai szempontjából szükséges elemek kerülnek említésre. A második háború lezárását követően vette kezdetét a Vlagyimir Putyin által meghirdetett terrorizmus elleni harc a térségben, mely a 2010-es évekig tartott és sor került a csecsen hadurak likvidálására. A meghirdetett terrorizmus elleni harc a Nemzet és Biztonság egyik vonatkozó tanulmánya szerint hivatalosan 2009. április 16-án ért véget.[vi]

A Kaukázusi Emirátus

A Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezetet az Észak-Kaukázus ISIS-eként is szokták emlegetni a témában megjelent szakirodalomban. A terrorszervezet létrejötte és ideológiája összefüggésben áll a korábban bemutatott 19. századi orosz hódító tevékenységgel, mely során a függetlenségi harc állt a középpontban. Fontos kiemelni, hogy a 18. század során a térségben egy sajátos törzsi iszlám honosodott meg. Ennek értelmében az iszlám hitelemeket saját vallási tanaikhoz és hiedelmeikhez igazítva vették át, így az Észak-Kaukázusban gazvatnak nevezett dzsihád is más értelmezést nyert.[vii]

Az iszlám fundamentalizmus a 80-as évek második felében, majd a 90-es években rohamosan terjedni kezdett, központja Dagesztán és Csecsenföld lett. Ez az irányzat népszerűvé vált a fiatalok körében, akik a saría törvénykezésen nyugvó, Észak-Kaukázusra kiterjedő muszlim állam megvalósítására törekedtek. Mi lehetett ennek az oka? Hozzájárult a régióban lévő magas munkanélküliségi ráta, korrupció, a gazdasági hatalomért folyó harc a klánok között, a jövedelemelosztás és a szövetségi költségvetésből való részesedés közötti ellentét is, tehát kijelenthető, hogy a gazdasági és szociális nehézségek okán fordulnak a fiatalok a radikális eszmékhez.[viii] Fontos kiemelni, hogy elsősorban azokról a fiatalokról beszélhetünk, akik átélték az első és második csecsen háború borzalmait és akár egész családjukat elvesztették közben. A szociális és gazdasági problémák mellett hangsúlyozásra kerül az emberi jogok tiszteletben nem tartása és az orosz hatóságok és fegyveres erők kegyetlen fellépése.[ix]

A 90-es évek eseményeinek és a szervezet létrejöttének megértéséhez fontos kiemelni, hogy az iszlám vallás és az állami politika a korábban említett Dudajev elnöksége idején kezdett egybefonódni. Miután 1996-ban Dudajevet az orosz titkosszolgálat sikeresen likvidálta, Zeliman Janderbijev vette át a hatalmat. Őt követte 1997-ben Aszlan Maszhadov, akinek elnöksége idején a szociális és gazdasági problémák súlyosbodtak. A hatalmat a tejpek és szervezett bűnözői csoportok gyakorolták. Ekkor vette kezdetét a „harc” Samil Baszajev hadúr és Aszlan Maszhadov között. Baszajev a második háború során, – mely a dagesztáni betöréssel vette kezdetét Ibn Hattab vezetésével és 1999 nyarán kikiáltották a Dagesztáni Iszlám Államot – taktikai eszközként használta a radikális iszlámot, elnöksége idején alkotmányi szintre emelte az iszlám vallást és bevezetésre került a saría alapú törvénykezés. A Samil Baszajev tevékenysége idején végrehajtott terrorcselekmények között találhatjuk a 2002. október 23.-i Dubrovka Színház elleni támadást, a 2004-es moszkvai metró robbantást, illetve az orosz 9/11-ként emlegetett beszláni, általános iskolai túszdrámát is. [x]

Baszajev vezetésével a csecsen szeparatista mozgalom a regionális dzsihád eszméje felé kezdett fordulni, így jött létre 2005-ben a Kaukázusi Front Abdul Halim Szudajev vezetésével. Ennek egyik oka volt, hogy Baszajev likvidálása után és a 2004. szeptember 1-én zajló „beszláni túszdrámát” követően a kaukázusi terrorizmus változáson esett át. Ezt követően megfogalmazódott, hogy a kormányzati és katonai létesítmények ellen kell elkövetni a támadásokat.[xi]

Így jött létre 2007-ben a Kaukázusi Emirátus nevű szervezet, melyet Doku Hamatovics Umarov alapított. Ez egy ernyőszervezet, mely másik 5 szervezetet foglal magába, ezáltal vilajetekre tagozódik, melyeknek élén emírek állnak. Az általuk megfogalmazott dzsihád célja az iszlám állam kikiáltása az Észak-Kaukázusban, így egyfajta pánkaukázusi eszméről beszélhetünk. A terrorszervezet Doku Umarov alapítása óta a szunnita szalafita irányzat elveit követi és további célja az al-Kaida globális dzsihádjához való csatlakozás volt, melyet 2009-ben meg is tettek. Emellett hosszabb időre visszanyúlóan jelentős kapcsolatokat tartottak fent az al-Kaidával és a Talibánnal. [xii]

Mint korábban említésre került, a ’90-es évek és a 2000-es évek korai éveinek célpontjaival ellentétben a kormányzati és katonai létesítmények elleni támadásokat hangsúlyozta a szervezet vezetője. Ezt 2011-ben kiegészítették azzal, hogy a gazvat során az akciókat orosz belügyi és katonai szervezetek ellen hajtsák végre.  A Kaukázusi Emirátus ezen időszakában hajtották végre például a Nyevszkij Expressz elleni támadást (2009. november 27.), moszkvai metró támadását (2010. március 29.) és Domogyedovo repülőtér elleni támadást (2011. január 24.).[xiii]

Elmondható, hogy még Doku Umarov vezetősége idején (2007-2013) szakadás történt a szervezeten belül, ugyanis több emír esküt tett az ISIS-nek, és a szíriai polgárháború kirobbanásával több radikális eszmét valló személy hagyta el a térséget és távozott Irakba és Szíriába (kb. 5000 fő). 2015-ben felmerült a szervezet feloszlatásának gondolata, aminek hátterében a nemzetközi finanszírozása csökkenése állt, továbbá a régió csoportjai közül többen hűséget nyilvánítottak az Iszlám Államnak. A Kaukázusi Emirátust az ISIS egyik helyi ágazata „cserélte le” Wilayat al-Qawqaz” néven. Elmondható, hogy a 2016 után elkövetett támadásokért az ISIS vállalta a felelősséget. A szakirodalom kitér arra, hogy az Emirátus modellje az ISIS számára is inspiráció volt. Egy 2021-ben íródott tanulmány szerint jelenleg 400-1500 főre tehető a harcosok száma és működésük a csecsenföldi hegyvidékre korlátozódik.[xiv]

Orosz reakció

A terrorizmusra adott válaszreakció már az első csecsen háború során zajló túszdrámák után jelentkezett. Egy 1998-ban kiadott jogszabály fogalomtisztázó jellege mellett kilátásba helyezett olyan intézkedéseket, melyekben a kollektív büntetésről és különböző szűrőtáborok létesítéséről rendelkezett. A 2000-ben elfogadott kül-és biztonságpolitikai dokumentumok sora veszélyforrásként tekinti a terrorizmusra. A terrorizmus finanszírozása elleni harcról szóló törvényt 2002 nyarán hirdették ki. A stabilitás megteremtéséhez szükséges másik elem a Kremlhez lojális vezető kinevezését és a magas pénzbeli támogatást foglalja magába. A Kreml és Csecsenföld között egy kliens-patrónus viszony figyelhető meg, melyben a „stabil instabilitás” jelenik meg.[xv]A nemzetközi terrorizmus elleni harc során az észak-kaukázusi szervezet tevékenységére válaszreakcióként 2006. február 15-én létrehozták a Nemzeti Antiterrorista Bizottságot. A rendelkezésre álló forrás szerint a Bizottság célja, hogy „koordinálja a terrorizmus ellenes tevékenységgel foglalkozó szervezetek munkáját, kapcsolatot tartson fenn a külföldi társszervezetekkel”. A fő szerepet a Szövetségi Biztonsági Szolgálat kapta és helyi operatív törzseket hoztak létre. A Nemzeti Antiterrorista Bizottság külön Észak-Kaukázusi Szövetségi körzet elnöki követtel rendelkezik. Több nemzetközi emberi jogokkal foglalkozó szervezet elítélte bizonyos esetben munkájukat.[xvi] A 2014-es Szocsi Olimpa elhalasztása is felmerült a Kaukázusi Emirátus tevékenysége miatt. Az emír felszólította a modzsáhedekett, hogy „az őseik csontjai felett rendezendő olimpiát minden-Allah által adott-eszközzel akadályozzák meg…,és mindent tegyenek meg azért, hogy meghiúsítsák ezt az őseik csontjain való sátáni táncikálást..” A Kreml válaszreakcióként egy 2013-as augusztusi rendeletben a biztonság szavatolhatósága érdekében kijelentette, hogy blokád alá vonja Szocsi városát 2014. január 7-étől március 21-ig. Ennek értelmében szigorította a ki- és belépést, tiltott zónákat hozott létre, a külföldiek iratainak szigorú ellenőrzését helyezte kilátásba, szabályozza a fegyvertartást és a nemzetbiztonsági szervek hatáskörének erősítését hangsúlyozta.[xvii] A nyilvánosságra hozott terrorizmus elleni hadműveletek adataiban évről évre csökken a likvidált személyek és szervezek száma, akik kapcsolatba hozhatók a radikális megmozdulásokkal. Az orosz biztonsági erőknek fontos azon változásokra figyelniük, melyek az Irakból és Szíriából visszatérő dzsihadista harcosokkal járhatnak.[xviii]

Összegzés

A cikkben bemutatásra került az Észak-kaukázusi Szövetségi Köztársaság és az ott élő népek. Megismerhettük a Kaukázusi Emirátus történetét, melynek létrejötte és ideológiai iránya a 19. század nyúlik vissza, valamint szoros összefüggésben áll a 90-es években zajló első és második csecsen háborúval. A cikk során bemutatásra került a „gazvat”, azaz az észak-kaukázusi dzsihád, melynek jellege összefügg a kaukázusi népek által elszenvedett sérelmekkel és szenvedéssel. Az eltérő jelleget példázza, hogy alapvetően egy nemzetiségi indíttatású dzsihádról beszélhetünk, mely az oroszok és „kiszolgálóik” ellen irányul, továbbá megismerhettük az ISIS és a Kaukázusi Emirátus közötti kapcsolatot is.

Írta: Ignáth Dorina

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Hivatkozások:

[i]Gyóni Gábor: A történelmi Oroszország népei. Adattár. Russica Pannonicana, 2011. 154-182.

[ii]Kiss Annamária: A radikális iszlám észak-kaukázusi terjedése, mint orosz biztonsági kihívás. Külügyi Szemle. 2013.(ősz). 77.

[iii]Uo. 164-165.

[iv]Lars Karl: Egy meg-és kitalált lázadó. Samil imám este az Orosz Birodalommal és a Szovjetunióval, 1859-1953. Világtörténet, 2014. 3. 483-484.

[v]Gyóni Gábor, 2011: 164-165.

[vi]Kiss Adrienn: Konfliktusok és önrendelkezés a Kaukázusban. Hadtudományos, 2016. 26. évfolyam.130-131.

Likvidálások menetéről bővebben lásd: Kiss Annamária, 2013: 82.

[vii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: Kaukázusi Emirátus (Imarat Kavkaz). Az Észak-Kaukázus ISIS-e. Hadtudomány. 31. évfolyam, 2. szám. 2021. 11-14.

[viii]Kiss Annamária, 2013: 79.

[ix] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 33.35.

[x]Kiss Annamária, 2013: 81-82.

[xi] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19.

[xii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19-25.

[xiii]Uo.

[xiv]Uo. 26.32.

[xv]Kiss Annamária, 2013: 77-78.

[xvi]Uo. 35.

[xvii]Kiss Annamária, 2013: 86-89.

[xviii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 27.

A A Kaukázusi Emirátus története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az utóbbi két hétben a szomszédunkban zajló és az elmúlt időszak legnagyobb fegyveres konfliktusaként emlegetett orosz-ukrán háború képei és történetei árnyékolják be mindennapjainkat. Olyan kérdések osztják meg a világ lakosságát, mint a harcoló ukrán alakulatok fegyverekkel való támogatása, az európai energiabiztonság jövője, vagy éppen az, hogy mennyire jogos az Oroszország által megindított offenzíva. Azonban gyakran figyelmen kívül marad az a tény és annak veszélye, hogy a háború nem csak a „fizikai” síkon zajlik – a harcok a kibertérbe is átköltöztek, cikkemben ezeket szeretném röviden sorra venni.

A kibertérben zajló legjelentősebb lépések a különböző csoportok által végrehajtott támadások. Az Ukrajna és Oroszország közötti kibertámadások nem újkeletűek, hiszen nagyobb támadásokról már a krími konfliktus idején is értesülhettünk. A legjelentősebb akció 2015 decemberében zajlott, amikor az oroszbarát „Sandworm” hackercsoport a nyugat-ukrajnai infrastruktúra ellen hajtott végre kibertámadást, amelynek eredményeképpen mintegy 225 000 háztartás maradt áram nélkül.

Az Oroszország által „különleges katonai műveletként” fémjelzett háború február 24-i kirobbanásának hírére azonban a világ egyik legjelentősebb hackercsoportja, az Anonymous is megmozdult: a hackercsoport kiberháborút hirdetett Moszkva ellen. Az Anonymous DDOS támadásai (túlterheléses támadásai) miatt az orosz állami szervek mellett a nagyobb bankok weboldalai is több alkalommal elérhetetlenné váltak, illetve a hackercsoport a nevében nyilatkozók állítása szerint az Orosz Védelmi Minisztérium adatbázisából is információkat szivárogtatott ki. Mindemellett az Anonymous tevékenysége nem merült ki csak a weboldalak támadásában: a csoport azt a hackertámadást is magára vállalta, amelynek során egy időben több orosz állami csatorna műsora is a háborúban felvett videókat kezdte el sugározni. Az Anonymous támadásaira azonban az egyelőre szinte ismeretlen, feltehetőleg a háború miatt megalakuló Killnet nevű hackercsoport is „ellencsapásokat” indított, elősorban az rivális csoport ellen, illetve egyes Twitter posztok szerint az sem kizárható, hogy a szervezet az Ukrán Biztonsági Szolgálat adatbázisába is bejutott.

Ezek alapján látható, hogy a jelenlegi harcokban a kiberhadviselés is jelentős szerepet kapott. Félő azonban, hogy az orosz-ukrán konfliktusban szerzett ismeretek később Ukrajna határán kívül is bevethetők lesznek: egyes tanulmányok szerint az ukrán infrastruktúra ellen indított támadások során szerzett tapasztalatok – az egyébként kiberbiztonságára egyre nagyobb hangsúlyt fektető – Európának is fenyegetést jelenthetnek, illetve a virtuális világ határok nélkülisége miatt annak a lehetősége is fennállhat, hogy Ukrajna más országok hackercsoportjainak játszóterévé váljon.

Bennünket jelenleg azonban jobban érint a háború egy másik hatása, a maximális fordulatszámon pörgő információs hadviselés. A helyzetet bonyolítja az, hogy mind Oroszország, mind a „Nyugat” – jelen esetben az Európai Unió és az Egyesült Államok – szankciók tömkelegével kezdte el ostromolni egymást. Ennek eredményeképpen több nagyobb hírportál – például a CNN, a BBC, vagy az orosz érdekeltségű Russia Today (RT) – és csatorna is kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét az orosz, illetve nyugati piacon. Egyes közösségi oldalak, mint például a Facebook és az Instagram is kiszorult Oroszországból, amely ugyancsak azt eredményezheti, hogy a híráramlás – minőségétől függetlenül – akadályokba ütközik. Mindez magában hordozza azt a veszélyt, hogy az egyoldalú hírközlés és az ezáltali hangulatkeltés bármelyik fél számára fegyverré válhat, amely olyan társadalmi és nemzetek közötti súrlódásokat okozhat, amelyek a jelenleg zajló fegyveres konfliktusnál sokkal tovább húzódó problémákat eredményezhetnek.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A virtuális tér mint hadszíntér a 2022-es orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Cikkemben azt vizsgálom, milyen hatással van az egyes operációs rendszerek védelmére az, hogy milyen forráskóddal rendelkezik az adott program. Elsősorban Debian alapú Linux és Microsoft Windows operációs rendszerek vizsgálatát végzem el, leginkább az ellenük irányuló támadások típusa és minősége függvényében. Fentiek mentén szó lesz ezek civil, szervezeti és katonai szintű alkalmazásáról, a különböző támadások elleni hatékony védekezés módjáról, mindazon metodikákról, amelyek elősegítik a rosszindulatú támadások elleni védelmet. A fentiek mentén tehát nem elkerülendő a különböző definíciók bemutatása, és alapvetően a támadási felületekkel kapcsolatos kifejezések tisztázása sem, hiszen azok a későbbiek során más, hasonló tartalommal rendelkező cikkek esetében is támaszként szolgálhatnak.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Magyarországon, de alapvetően Európa- szerte mindenhol komoly figyelem összpontosul a kiberbiztonságra. Az ukrán-orosz konfliktus egyik legfontosabb műveleti tere a kibertér, amely az európai szankciók kapcsán is komoly szerephez jut. Cikkek százai, ezrei találhatók a témában az interneten, sőt, a közösségi média felületeinek hála már keresni sem igazán kell őket. Ami biztos azonban, hogy ahol felüti a fejét a digitalizáció, a technológiai fejlődés, ott előbb-utóbb óhatatlanul is összeakad a kiberbiztonság témakörével az olvasó. Ha már úgyis operációs rendszerekről lesz szó, érdemes ezzel kapcsolatban átnézni a Microsoft definícióját.

Amint az cikkem címéből már világossá vált, jelenlegi témám a nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján. Ehhez szükséges megvizsgálni néhány alapvető fogalmat, elsőként a forráskódét. Erre számos formát találni, az egyszerűség és könnyű hozzáférhetőség miatt a Wikipédia vonatkozó szócikkét tartom hasznosnak elolvasni erről.

„Forráskódon (angolul: source code) egy olyan szöveg értendő, ami egy leíró nyelv jelöléseinek vagy egy programozási nyelv definícióinak és/vagy utasításainak sorozatát tartalmazza. Az elnevezés arra utal, hogy az ilyen szövegek létrehozásának a célja az, hogy forrásai legyenek egy fordítóprogramnak vagy interpreternek, és végül megjelenjen valamilyen dokumentum, vagy létrejöjjön egy szoftver.”

Jon Smajda szerint a nyílt forráskód használata megegyezik az egyenlő felek közötti együttműködés elképzelésével. Informatikai szinten mára a társas élet számos egyéb területére kiterjedt a hadviseléstől a várostervezésen át a gyógyászatig. De mi is az a nyílt forráskód?

„Az Open Source Initiative meghatározása szerint az OSS nem egyszerűen ingyenes szoftvert, illetve a program forráskódjának szabad hozzáférhetőségét jelenti, hanem előírásokat is a kód jövőbeli felhasználására, módosítására és a származtatott szoftverekre – de személyekre, csoportokra vagy alkalmazási területekre vonatkozó megkülönböztetések nélkül.”

A fentiek mentén nem nehéz értelmezni a zárt forráskódú szoftver definícióját, amely szöges ellentéte az előző meghatározásnak, ennélfogva a forráskód magántulajdon részét képezi, vagyis nem módosítható, fejleszthető a tulajdonos engedélye nélkül, azt semmilyen formában más nem használhatja, kivéve, ha a tulajdonos erre kifejezetten engedélyt ad.

Adott zárt forrású program felhasználása és módosítása azonban két külön dolog, fontos tehát leszögeznem, hogy ebben az esetben, például operációs rendszer vásárlásakor, pusztán a használati jogot kapjuk meg, tulajdonjogot nem szerzünk a kód felett. Az egyes programok vásárlásakor a jogi kötelmeket általában licenc szerződésben közlik.

A szakirodalom az operációs rendszerek csoportosítását forráskód szerint is számontartja. Ennek oka, hogy mind a zárt, mind a nyílt forrású programok rendelkeznek bizonyos előnyökkel és hátrányokkal, melyeket élelmes hackerek könnyűszerrel kihasználhatnak. Ha már itt tartunk, alapvetően nem is gondolná az ember, mekkora szerepe is van a hackertársadalomnak a nyílt forráskódú szoftverek evolúciójában. Pedig ahogyan Mátyus Imre írásában is tájékozódhat róla az érdeklődő, a hackerek komoly ideológiai és etikai határok mentén végzik teendőiket. Persze vannak kivételek, de ahogyan ma is léteznek „etikus hackerek”, úgy a ’90-es években is voltak olyan informatikus szakértők, akik elsősorban a fejlesztés szabadságáért, az információ szabad áramlásáért harcoltak, sőt harcolnak ma is.

Hogy párhuzamot vonhassak fentiek és a jelen eseményei között, érdemes közelebbről megnézni az Anonymous nevű hackercsoport tevékenységét, amellyel az orosz agresszió ellen harcolnak az ukrán nemzet oldalán. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, kijelenthetem, hogy fentiek remek példával szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a hackereknek is rendelkeznek belső értékrenddel, etikával és erkölcsi nívóval, még ha ez nem is mindig egyezik a társadalom aktuális elvárásaival.

Visszatérve a nyílt és zárt forrású operációs rendszerekre, lássuk tehát a zárt forráskóddal kapcsolatos észrevételeket. A zárt forráskóddal rendelkező szoftverek nem rendelkeznek folyamatos védelemmel egy hackertámadással szemben, ennek oka, hogy csak a tulajdonos ismeri a teljes kódot, tehát csak ő tud javításokat, ú.n. patcheket fejleszteni, amelyekkel időtállóvá lehet tenni a programokat a külső támadásokkal szemben. Ez máris egy komoly hátrány, hiszen, ha egy zárt forrású szoftverhez félévente csak egy javítás érkezik, azalatt a fél év alatt az addig meglévő hibákat szünet nélkül ki lehet használni, ennek leglátványosabb példája a Microsoft Windows operációs rendszere, de nincs másként az Android és MacOS esetében sem. Utóbbi kettő esetében a kép jóval árnyaltabb a megszokottnál. Míg az Andriod alapvetően a nyílt forrású Linux rendszeren alapul, számos zárt forrású adalékkal rendelkezik, a MacOS rendszertöltője és kernel magja nyílt, azonban az arra épülő elképesztően vaskos API már zárt.

Voltaképpen a fentiek ismerete akkor szükségszerű, amikor arra keressük a választ, miért létezik Windows rendszerre olyan sok kártevő, míg a Linuxra alig találni párat? Persze a válasz itt sem egészen fehér vagy fekete, erről még a későbbiekben lesz szó.

Mivel én alapvetően a kiberbiztonsági részekre fogok kitérni, álljon itt egy ábra Répási Sándor remek cikkéből, amelyből még a későbbiek folyamán fogok idézni.

1. ábra A nyílt és zárt forrású szoftverek jellemzői. Forrás: Répási Sándor: Kritikus információs infrastruktúrák védelme nyílt forráskódú kiberbiztonsági szoftverek segítségével. In: Bolyai Szemle 2016/2. 40.

Nyílt forrású szoftvereknél, amint az látható a fenti ábrán is, igen sok előnyt és hátrányt különböztetünk meg, azonban véleményem szerint az előnyök messze túlmutatnak a hátrányokon. A legnépszerűbb nyílt operációs rendszer, a Linux például egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban, bár ahogyan már említettem, a gamer-kultusz és a játékok DirectX függősége miatt még sokáig nem kell attól tartani, hogy a Windows kimegy a divatból. A Linux nagyjából olyan, mint egy nyílt forrású szoftverekből álló kirakós, ahol minden darabot magunk szabhatunk formára egészen a kernel és a rendszerbetöltő kiválasztásától az utolsó asztali elemig (feltéve, hogy szeretnénk desktop felületet).

A nyílt forrású operációs rendszer egyik legnagyobb védelmi erőssége abban rejlik, hogy —ahogyan azt a fenti ábrán is láthatjuk— magas a közösségi támogatása, ebből adódóan tehát folyamatos ellenőrzés alatt van. Könnyen elképzelhető, mi történne, ha egy létező rendszerelem sebezhetőségére írnánk egy kártékony kódot; mire odajutnánk, hogy használatba helyezzük, addigra jóeséllyel egy szaktárs programozó már észlelte és javította is a hibát, és ezzel meg is válaszoltuk feltett kérdésünket. De ha nem is azonnal, a népszerűbb platformok (mint a debian-alapú linux disztribúciók) esetében órákon belül felfedezik és kijavítják a hibát. A másik komoly probléma a biztonsági célú kódelemzés. Mivel a zárt rendszer forráskódja nem nyilvános, nem lehet tudni, milyen sorokat tartalmaz, amelyek esetleg harmadik félnek továbbítják adatainkat tudtunk nélkül, vagy egyéb módon szolgáltatják ki adatainkat a külvilágnak. Éppen ezért manapság a felhasználói tudatba is kezd beszivárogni az a felfogás, hogy minél több nyílt forrású alkalmazást használjunk, hiszen azokon jóval kisebb a biztonsági kockázat.

A képen láthatjuk, milyen adatokat kötnek a felhasználókhoz az egyes chat és közösségi média alkalmazások. Látható továbbá az is, hogy míg a zárt forrású Messenger alkalmazás szinte minden létező adatot rögzít, addig a Signal például szinte semmit, ami a felhasználóhoz köthető. Ebből egyértelműsíthető, hogy azok az alkalmazások, amelyek forráskódja nyilvános, jóval kisebb eséllyel próbálják meg becsapni a felhasználót annak érdekében, hogy illetéktelen adatokhoz jussanak. Természetesen azoknak a programoknak sincsenek 100%-os védelmi paraméterei, amelyek nyíltak. A példaként használt Signal nevű alkalmazást is feltörték már, elvégre gyengesége, hogy két végpont között titkosítja a forgalmat, tehát ha a bármelyik fél eszköze eleve kompromittálódott, vajmi keveset ér az egész. Erről többek között itt lehet érdekességeket olvasni.

Az operációs rendszerek kiberbiztonsága kapcsán a Linux és a Windows között ég és föld a különbség. Mint ismeretes, a Linux rendszer betöltését az ú.n. kernelbetöltő végzi el. Ilyen a LILO, a Grub, és még számos egyéb változata ismert. A számítógépeken található egy BIOS modul, (vagy U(EFI)) amely megkeresi ezt a kernelbetöltőt és elindítja azt, mely megfelelő működés esetén elindítja az operációs rendszer további funkcióit (a kernel általában tömörített változatban van jelen a lemezeken, így az első lépés indítás előtt annak kitömörítése).

Ha a védelem/elterjedtség arányokat vizsgáljuk, jelenleg a világelső operációs rendszer a Linux. Ismételten annak nyílt forrású és változatos jellegéből adódóan semmilyen Windows rendszer nem képes megközelíteni egy jól konfigurált és karbantartott Linux biztonságát, és ami legalább ennyire fontos, stabilitását, bár persze a Linux kernel sem sérthetetlen.

A Linux biztonságát sok egyéb metódus is szavatolja. Mint ismeretes, a Windows rendszeren minden program akár alapértelmezett alkalmazásként is futhat, sőt, indítópultba kerülve minden indításkor betölt, ami már önmagában is egy veszélyforrás. Ennek oka, hogy ha egy vírus bejut a számítógépre, automatikusan fog futni, ameddig valamilyen módon eltávolításra nem kerül. Ezzel szemben a Linux alapú operációs rendszerek esetében erre nincsen lehetőség, hiszen csak akkor fut egy program, ha a felhasználó erre kifejezett engedélyt és utasítást ad, és a kernel is jóval biztonságosabb.

A felhasználói jogkör kérdése is komoly dilemmára ad okot. Míg a Windows operációs rendszerben alapvetően rendszergazdai jogosultsággal indul a gép a telepítést követően, addig a Linux esetében a felhasználói fiók jogköre alapból alacsonyra van állítva, s amíg át nem állítja a felhasználó, semmi nem futhat engedély nélkül (átállítás után sem mindig). A rendszergazdai Windows fiók adminisztratív hozzáférést biztosít a felhasználó számára, tehát ha megfertőződik, szabadon végezheti tevékenységét a céleszközön.

A fentiek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha tényleg ennyivel biztonságosabb a Linux és különböző disztribúciói, mi lehet az oka annak, hogy bizonyos körökben mégis népszerűbb a Windows rendszer. Ennek számos oka van.  A tárgyalt operációs rendszer elterjedése megváltoztatta a világot, elterjedésével vált népszerűvé a grafikus felületet alkalmazó operációs rendszer, a már említett desktop alapú elrendezés, az egér használata és megszámolhatatlan egyéb funkció.

Az első ok talán arra vezethető vissza, hogy a kezdetekor a Linux alapú operációs rendszer komoly Unix (és alapvetően programozói) tudást igényelt a megfelelő használathoz, a Windows azonban a kezdetektől az átlagfelhasználót célozta meg. A már említett desktoppal és tálcával, amely minden Windows rendszer elengedhetetlen kelléke mind a mai napig, olyan mértékben egyszerűsítette le a digitális eszközök használatát, amely már önmagában garancia volt a sikerre (ma már számos Linux desktop verzió létezik).

A másik ok, hogy a Microsoft, mint fejlesztő cég komoly összegeket fordított PR kampányra, és a különböző eszközök gyártóival is igen magas összegű szerződéseket kötött a rendszer használatára.

Összességében szeretném leszögezni, hogy mind a Windows, mind a Linux megfelelő választás lehet akkor, ha megfelelően használjuk őket, azonban korántsem mindegy, hogy az átlag felhasználó milyen módon kerül kapcsolatba az egyes operációs rendszerekkel.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés           A Nagy Etióp Újjászületés Gátjaként (a továbbiakban: GERD – Grand Ethiopian Renaissance Dam) ismert duzzasztógát 2022.02.20-án megkezdte az energiatermelést. A Nílus vízhozamának jelentős mértékben kitett, földrajzi szempontól Etiópiánál északabbra fekvő államok (Szudán, Etiópia) azonban a projekt 2011-es megindulása óta hevesen tiltakoznak a gát megépítése ellen. Ezen államok vezetői szerint ugyanis Etiópia korábbi nemzetközi jogi megállapodásokat felrúgva önkényesen sajátítja ki a Kék-Níluson a folyó vízhozamának jelentős részét. Mivel a Nílus északi részén lévő víz mintegy 85%-a az etióp magasföld felől lefolyó Kék-Nílusból ered, így mind Egyiptomnak, mind pedig Szudánnak elemi érdeke megakadályozni vagy korlátozni a gát működését.

A GERD projekt háttere

            A gát építésére irányuló eredeti elképzelések már rendkívül régre, egészen az 1960-as évek elejére vezethetők vissza. Bár Hailé Szelasszié, az utolsó etióp császár regnálása idején még reális esélyek voltak egy a Kék-Níluson építendő energiatermelésre, valamint vízraktározásra használható duzzasztógát építésére, az 1974-es Derg (kommunista katonai junta) által elkövetett puccs következményeként kirobbanó véres etióp polgárháború következtében a projekt terve szertefoszlott. Ezt követően még a 15 évig tartó polgárháború 1991-es lezárása után is majdnem két évtized kellett ahhoz, hogy ismét reális esélyei legyenek a kelet-afrikai állam vezetésének a gát megépítésére. 2009-ben az akkori etióp miniszterelnök, Meles Zenawi határozott lépéseket tett a projekt megvalósításának érdekében. 2009 októbere és 2010 augusztusa között a kormány elvégeztette a gát megépítésére kiszemelt terület alapos felmérését. A felmérés eredményeként a projekt kivitelezésének helyszínéül az Etiópia észak-nyugati részén fekvő Benishangul-Gumuz régiót szemelték ki, ahol a tervek szerint a szudáni határtól mindössze 45 km-re kezdték volna meg a munkálatokat.

            Már a munkálatok megkezdésekor előrevetítette a folyó alsó folyásának ellenállását, hogy 1959-ben Szudán és Egyiptom egyezményt kötött a Nílus vizének használásáról és ellenőrzéséről. Ezen szerződés talán legfontosabb rendelkezése az volt, hogy a Nílus teljes éves átlagos vízhozamát 18,5 (Szudán), illetve 55,5 (Egyiptom) milliárd köbméterben osztották fel egymás között. A szerződéssel kapcsolatos alapvető problémákat az okozza, hogy a szerződő államok Etiópiát kihagyták a megállapodásból, annak ellenére, hogy az ország területéről ered a folyó vízhozamának 80%-a. Etiópia azonban a Nílus felső folyásánál lévő államokkal összefogva 2010 májusától kezdeményezte a Nílus-medencei együttműködési keretmegállapodást, melynek elsődleges célja, hogy a Nílus valamennyi part menti állama között méltányos felhasználást biztosítson.

A projekt kivitelezése

Annak ellenére, hogy a keretmegállapodás Egyiptom és Szudán heves tiltakozását váltotta ki már 2010-ben, Etiópia megkezdte a tervezett építkezés kivitelezését. Ugyan a kormány majdnem közvetlenül az építkezések megkezdéséig titokban tartotta a projekt tervezését, az első benyújtott tervezet már 2010. novemberében megérkezett. Ezt követően a kormány 2011. március 31-én, egy nappal a projekt nyilvánosságra hozatala után, versenytárgyalás nélkül 4,8 milliárd dolláros szerződést kötött az olasz Salini Impregilo céggel, és 2011. április 2-án Meles Zenawi miniszterelnök letette a gát alapkövét.

A gátat eredetileg “X projektnek“, majd az olasz céggel való építési szerződés megkötését követően Millenniumi gátnak nevezték át. Végül 2011. április 15-én a Minisztertanács átnevezte Nagy Etiópiai Reneszánsz Gátra. Ugyan az eredeti tervek szerint a gát által működtetetett erőmű mintegy 5250 MW-os teljesítményével összesen évi 15 128 GWh áramtermeléssel kecsegtetett, az építkezés során a projektet többször felülvizsgálták. A felülvizsgálatok során folyamatosan növelték a beépítendő erőműegységek számát, mely által az összteljesítményt, s így a megtermelt elektromos energia mennyiségét szerették volna növelni. Ezek az átépítések sokszor jelentős többletmunkákat jelentettek, ugyanis a tervezőknek számos ponton újra kellett tervezni a munkálatokat, valamint a szükséges források mennyiségét is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eredeti tervek szerint 2017 júliusában befejezendő gát átadására csak mintegy három évvel később, 2020. július 30-án került sor. Bár 2019 őszére a munkálatok mintegy 70%-a készen állt, az építmény üzembe helyezését egyre jobban ellenző szudáni és egyiptomi kormányok rábírták Abiy Ahmed etióp elnököt arra, hogy az elkészült víztározó első feltöltési megkezdését pár héttel halasszák el. A nyári aszályos időszakban Szudán és Egyiptom komoly félelmei a víztározó feltöltéséből eredő vízhiányból erőszakos válasszal fenyegettek, éppen ezért is törekedett az etióp elnök arra, hogy a lehető leginkább kompromisszumkész legyen a két északi állammal.

A gát Szudánra és Egyiptomra gyakorolt hatása

Ahhoz, hogy a folyó alsó folyásánál fekvő országok a projekt iránti, annak kezdetétől meglévő ellenérzéseit megértsük érdemes figyelmet szentelni a GERD ezen államokra gyakorolt hatásaira. A hatások tényleges mivoltát illetően eddig csupán találgatni tudunk, mivel csak a közelmúltban kezdődött meg a gát működése. Látható ugyanakkor az is, hogy a folyási irány szerint lejjebb fekvő országok előzetes jelentései a félelmeik miatt (csökkenő vízhozam, Egyiptom Asszuáni Nagygátjának jelentőségvesztése) jelentősen eltérnek az etióp- valamint egyéb nemzetközi kutatócsoportok által készített előzetes jelentésektől. Mint megannyi más érdekütközés esetében, itt is a kooperáció segíthet a lehető legalacsonyabb szintre csökkenteni Szudán és Egyiptom vízveszteségből akadó esetleges gazdasági- és társadalmi érdeksérelmét. Egyes tanulmányok szerint a GERD tározóinak feltöltési fázisában az egyes „feljebb” érzékelhető hatásokat elsősorban olyan tényezők befolyásolják, mint az Egyiptom déli részén található Asszuáni Magasgát tározójának aktuális magassága, a feltöltési fázis során az Etióp- magasföldön lehulló csapadék mennyisége, valamint a három ország közötti tárgyalások sikeressége.

Mivel a tározó mintegy 74 km3-es térfogata lényegesen több, mint a Kék-Nílus átlagos éves vízhozama (49 km3) az egyiptomi-szudáni határon, ezért a tározó több évig tartó, fázisokra osztott feltöltése során mindvégig szükségeltetik az érintett országok egymás iránti kölcsönös bizalma és folyamatos együttműködésük. Kérdéses, hogy a feltöltési folyamat során az egyeztetések és az együttműködés mennyire lesz elég a Szudánt, de főképpen Egyiptomot érintő vízhiány ellensúlyozására. Előzetes hatásvizsgálatok szerint Egyiptomban mintegy kétmillió gazdát fog érinteni a feltöltési folyamat miatti alacsony vízhozam. Az, hogy ez a réteg mennyire lesz kitéve a kellemetlen változásoknak, nagyban függ a GERD töltési fázisának ütemezésétől, csakúgy, mint az Asszuáni Magasgát tárolási mennyiségétől. A mezőgazdasági hatások mellett energetikai problémákat is okoz a feltöltés. Egyes egyiptomi kritikák szerint a vízerőművek csökkenő teljesítménye miatt már az eddigi feltöltési fázisok során mintegy 25-40%-kal befolyásolta negatívan a projekt Egyiptom vízenergiával termelt elektromos energiájának mennyiségét. Ugyanakkor 2010-ben a vízenergia az egyiptomi teljes villamosenergia-termelés kevesebb, mint 12%-át adta, így a víz mozgásienergiáját kihasználó energiatermelés 25%-os átmeneti csökkenése az egyiptomi villamosenergia-termelés csupán kevesebb, mint 3%-os csökkenését jelenti.

Ami Szudánt illeti, az alacsonyabb vízhozammal járó problémákon túl pozitív hatásai is lehetnek a gát működésének. Mivel a GERD jelentős mennyiségű iszapot tart vissza, közvetve hozzájárulhat az északabbra fekvő szudáni gátak (Roseires-gát, a Sennar-gát és a Merowe-gát) anyagromlásának megakadályozásához, ezáltal potenciális élettartamuk növeléséhez. Mindemellett az etióp gát nagy segítség lehet Khartúm számára az árvízvédelem területén, ugyanis csökkentheti a Roseires-gát ad-Damazi-i tározóját körülvevő síkságok szezonális áradásait.

Összességében azonban a szudáni fél részéről is nagyfokú ellenérzések figyelhetőek meg az éppen megvalósult etióp projekttel kapcsolatosan. Nem meglepő, hogy Khartúm Kairóval összefogva már a GERD projekt kezdetétől fogva megtesz mindent a bilaterális-, multilaterális-, vagy akár nemzetközi fórumokon a Kék-Níluson való vízhozam lehető legmagasabb szinten tartásáért.

A GERD projekttel kapcsolatos diplomáciai viták és egyeztetések

Nem sokkal az építkezés megindítása után a három résztvevő ország egyetértett abban, hogy a már említett aggályok eloszlatása és orvoslása érdekében szükség van egy Nemzetközi Szakértői Testület alakítására. A felálló 10 tagú testület a következőképpen állt össze: 2-2-2 fő a három érintett országból, valamint 4 egyéb nemzetiségű, független szakember a vízgazdálkodás és hidrológiai modellezés-, a gátépítés-, a gazdasági és társadalmi hatások-, valamint a környezetvédelmi szempontok területéről. [1]Ugyan számos alkalommal ült össze a testület az egyes szakmai kérdésekkel kapcsolatos viták rendezése, valamint a kompromisszum keresése végett, az egyes szakterületeken (környezetvédelem) végzett hatásvizsgálatokon túlmutató teljes jelentés csak 2013-ban készült el. A szakértők azonban hamarabb megegyezésre jutottak, mint az állami döntéshozók, akik számos alkalommal a saját álláspontjukat kihangsúlyozva a jelentés felülvizsgálatát követelték.

2013 júniusában diplomáciai krízis bontakozott ki Egyiptom és Etiópia között, amikor kiszivárogtak az akkori egyiptomi elnök, Mohamed Morszi tanácskozási ülésén elhangzott javaslatok. A Nemzetközi Szakértői Testület jelentését túlságosan részrehajlónak ítélve (Etiópia részére) egyes egyiptomi kormányzati döntéshozók az épülő gát lerombolásának lehetőségeit latolgatták. A botrányos tanácskozás témája ismertté vált Etiópiában, az etióp kormány rögtön magyarázatot követelt Egyiptom Addisz Abeba-i nagykövetétől. Ezt követően az egyiptomi diplomácia a hibát orvoslandó egy hivatalos nyilatkozatban békülékenyebb hangot ütött meg. Ezen nyilatkozatban az észak-afrikai állam a „jószomszédi viszonyt, a kölcsönös tiszteletet és a közös érdekek követését szorgalmazta anélkül, hogy bármelyik fél ártana a másiknak”.

A gát körül kialakult államközi nézeteltérések azonban ezzel még nem oldódtak meg, ugyanis Egyiptom érdekeinek érvényesítését nem érzékelte, így 2014 januárjában kilépett a tárgyalási folyamatból. Kairó ezen is túltéve diplomáciai „hadjáratot” indított, mellyel célja volt, hogy az Afrikai Unió egyes tagállamainak politikai vezetését meggyőzze arról, hogy ítéljék el Etiópia gátépítési tervét. 2014 áprilisában Etiópia miniszterelnöke, Haile Mariam Desalegne újabb, a gátról szóló tárgyalásokra hívta meg Egyiptomot és Szudánt, mire Nabil Fahmi, egyiptomi miniszterelnök májusában közölte, hogy Egyiptom ismételten tárgyalni kész. Az Abdel Fattah al-Sisi vezette egyiptomi kormány azonban csak úgy egyezett a tárgyalások újrakezdésébe, amennyiben azok külföldi szakértők nélkül zajlanak. A meginduló tárgyalási folyamat eredményeképp 2015. március 23-án Abdel Fattah al-Sisi egyiptomi elnök, Hailemariam Desalegn etióp miniszterelnök, valamint Omar al-Bashir szudáni elnök Khartúmban aláírta az úgy nevezett „Elvek nyilatkozatát”. A dokumentum döntő jelentőséggel bírt Etiópiának gátépítési projektje szempontjából. A lefektetett 10 alapelv értelmében ugyanis Egyiptom és Szudán is lemondtak a korábbi szerződések által meghatározott részarányukról a folyó vízének felhasználását illetően. Bár később Egyiptom, valamint Szudán is jogalkotási szempontból hibásnak titulálta a jogi dokumentumot, az „Elvek nyilatkozata” nemzetközi szempontból legitimálta az etióp projektet. Az utólagos egyiptomi és szudáni „reklamációt” követően 2015 decemberében az említett három állam külügyminiszterei szignójukkal látták el a khartúmi okmányt, melynek értelmében megerősítették az „Elvek nyilatkozatának” keretében tető alá hozott megállapodásokat, valamint megbíztak egy francia szakértői csoportot, hogy független tanácsadó csoportként készítsenek technikai- és szakmai véleményezőtanulmányokat a már folyamatban lévő projekthez. Feltételezhetnénk, hogy a gáttal kapcsolatos nézeteltérések a Khartúmban tető alá hozott megállapodásokkal végleg rendeződtek. 2017 májusában azonban a szakértői csoport által kiadott tanulmány következtében vita robbant ki a két legvehemensebbnek tekinthető fél, a szudáni és az egyiptomi között. A felek ütköző álláspontja miatt ismételten kudarcba fulladtak a tárgyalások, melyeket csak a 2019. novemberétől közvetítőként beavatkozó Amerikai Egyesült Államok tudott ismételten „mederbe terelni”. Érthető tehát, hogy az amerikai fél egyik fő motivációja a kompromisszumos megoldás minél elébb való megtalálása, valamint egy ezt tartalmazó egyezmény felekkel történő aláírattatása. Mindazonáltal az USA által a három vitás fél számára előkészített, Washingtonban aláírandó háromoldalú megállapodásból 2020. februárjában váratlanul kilépett arra hivatkozva, hogy nem állt rendelkezésére elegendő idő a helyi politikai erőkkel és érdekelt felekkel a megállapodás megvitatásához.[2] Több mint valószínű, hogy ez csupán egy ürügy volt és a visszalépés valódi okai a parlamentben való egyet nem értés (az USA javaslatát túlságosan Egyiptom-pártinak ítélték meg), valamint a közelgő 2020-as választások miatti belpolitikai elővigyázatosság voltak. A GERD projekt ügyében zajló tárgyalási folyamat ismételten kudarcba fulladt és 2020 második felében nyilatkozatok formájában többször is heves kirohanást intéztek egymás ellen a vitás felek.

2020 szeptemberében az Egyesült Államok felfüggesztette az Etiópiának nyújtott gazdasági támogatásának egy részét, mivel megítélése szerint nem történt megfelelő előrelépés a Szudánnal és Egyiptommal történő tárgyalásokban. Bár ez nem rendítette meg Etiópiát, a 2020 novemberében kirobbanó etióp polgárháború már komolyan veszélybe sodorta a nagyszabású projekt kivitelezését. Egyiptom és Szudán érdeke a kialakult helyzetben egyértelműen a fegyveres konfliktus minél hosszabbra való nyújtása volt. Ennek érdekében (a kezdetben legalábbis mindenképpen) gyengébb tigré felkelőket támogatták. A háború azonban nem tudta teljesen leállítani az feltöltési folyamatot és nem tett kárt a gátban sem, így 2022. február végére a GERD megkezdte az energiatermelést.

Konklúzió – Bizonytalanságok

A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának jövőbeni működése és hosszútávon való megtérülése számos tényező miatt bizonytalan. Amellett, hogy Etiópiának az északi szomszédokkal még mindig nem sikerült rendezni a Nílus vízhasználatából fakadó jogi vitákat, komoly kockázatot jelenthet a gát jelentette energia exportálásból várhatóan befolyó bevételekre a Kelet-afrikai országban meglévő, és egyre inkább érvényesülő kínai gazdasági jelenlét. Csak magában a GERD projektben az erőmű turbináinak és egyéb elektromos felszereléseinek finanszírozására mintegy 1 milliárd dollárnyi hitelt nyújtott a kínai Export-Import (Exim) Bank. A Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között kirobbanó globális kereskedelmi-gazdasági vetélkedésben mindkét fél számára rendkívül fontos jelentőséggel bírhat a térségben való befolyásszerzés, mivel a nemzetközi vízikereskedelmi útvonalak szempontjából rendkívüli fontossággal bír a térség (például a Vörös-tengerhez és az Ádeni-öbölhöz is kapcsolódik). Mindazonáltal nem várhatjuk a két „óriástól”, hogy megoldja a vitában álló afrikai országok problémáját. Ebben a vitás feleket véleményem szerint az őket ezer szállal egymáshoz fűző interdependencián alapuló viszonyok felismerése, valamint a kompromisszumkészség és józan belátás segítheti a jövőben.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Egyéb felhasznált források:

1. Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, Social Sciences University of Ankara, Ankara, 2020.
2. Tadese, Jiregna: The Grand Ethiopian Renaissance Dam (GERD): Diplomatic War Between Ethiopia and Egypt, Berlin, University of Applied Sciences, 2020.
3. Kamara, Ahmed; Ahmed, Mohamed; Benavides, Arturo: Environmental and Economic Impacts of the Grand Ethiopian Renaissance Dam in Africa, 2022. 01.20.
4. East Africa seeks more Nile water from Egypt, 14. 05. 2010. http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/8682387.stm (Letöltés dátuma: 2022.02.27.)
5. Joint Statement of Egypt, Ethiopia, Sudan, the United States And the World Bank, 31. 01. 2020. https://home.treasury.gov/news/press-releases/sm891 (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
6. El Tawil, Noha: Declaration of Principles on Renaissance Dam is ‘exclusive agreement’ binding Egypt, Ethiopia, Sudan together: intl. law expert, 23. 06. 2020. https://www.egypttoday.com/Article/1/88909/Declaration-of-Principles-on-Renaissance-Dam-is-exclusive-agreement-binding (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
7. Wheeler, Kevin G.; Jeuland, Marc; Hall, Jim W.; Zagona, Edith; Whittington, Dale: Understanding and managing new risks on the Nile with the Grand Ethiopian Renaissance Dam, Nature Communications. Nature Communications Volume 11 Article (1), 2020. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC7567800/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

Képi források: Pinterest

1. https://hu.pinterest.com/pin/35114072085584396/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
2. https://hu.pinterest.com/pin/736901557772963325/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
3. https://hu.pinterest.com/pin/479211216608226616/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
4. https://hu.pinterest.com/pin/625648573217145446/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

[1] International Panel of Experts on Renaissance Dam – The International Panel of Experts which commenced its activity officially on Tuesday, 15 May 2012, consists of 10-members. Six of the experts are from Ethiopia, Egypt and Sudan while the rest four are international experts.

[2] Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, „In February 2020 when Ethiopia announced its withdrawal from the tripartite agreement, which it was scheduled to sign in Washington”

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Vita a Nílus vizének felhasználásáról – A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Általános intézményi hírek Az Európai Unió intézményét érintő történések tekintetében három fontosabb hír emelhető ki a vizsgált időszakban. 2021 decemberében Horvátország esetében a Tanács megállapította, hogy az állam teljesítette a schengeni vívmányok teljes körű alkalmazásához szükséges feltételeket. Számottevő előrelépés, hiszen ez az előfeltétele azon tanácsi határozat meghozatalának, amely lehetővé teszi a belső határellenőrzések megszüntetését is a későbbiekben. Emellett 2021. december 7-én sor került az EU–Koszovó Stabilizációs és Társulási Tanács negyedik ülésére is Brüsszelben. Koszovó tájékoztatást nyújtott a csatlakozás kérelmezésére irányuló szándékáról, illetve a résztvevők megvitatták a reformprioritásokat is és a további cselekvési területeket a balkáni ország minél gyorsabb felzárkózásának elérésére. 2022 elején munkához látott az újonnan felállított ügynökség is, az Európai Unió Menekültügyi Ügynöksége, amely az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt váltja fel. A hivatalos közlemény alapján az Ügynökség „a közös európai menekültügyi rendszer működését hivatott javítani azáltal, hogy fokozott operatív és technikai segítséget nyújt a tagállamoknak és következetesebbé teszi a nemzetközi védelem iránti kérelmek értékelését”.

2022 január 18-án megválasztásra került az Európai Parlament elnöke. A máltai származású néppárti képviselő, Roberta Metsola az EP legfiatalabb elnöke lett. Elnöki mandátuma 2024-ig szól, s a feladat nem érte felkészületlenül, hiszen 2020 novemberétől az első alelnöki posztot töltötte be, majd David Sassoli január 11-i halálát követően a Parlament megbízott elnökeként tevékenykedett.

Közös biztonság- és védelempolitika

A közös biztonság- és védelempolitika egyik legnagyobb újítása volt az előző esztendőben az Európai Békekeret létrehozása, amellyel az Unió immár „a világ bármely részén hozzá tud majd járulni a katonai béketámogató műveleteknek és támogatási intézkedéseknek a partnereink számára történő finanszírozásához.” 2021. december 2-án a Tanács határozott arról, hogy négy támogatási mechanizmust léptet életbe az Európai Békekeret (EFF) keretében Grúzia, a Moldovai Köztársaság, Ukrajna és a Mali Köztársaság támogatására. Az intézkedés célja lényegében a négy ország katonai és védelmi kapacitásainak megerősítése a belső reziliencia és a béke előmozdítása érdekében. Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna esetében az EU célja továbbá, hogy fokozza a helyi fegyveres erők kapacitását és interoperabilitását, így hozzájárulva a közös biztonság- és védelempolitika katonai misszióihoz és műveleteihez. A támogatások a keleti szomszédság országai esetében 36 hónapra szólnak, s Grúzia esetében 12.75 millió eurót, Ukrajna esetében 31 millió eurót, Moldova esetében 7 millió eurót jelent, míg a 30 hónapos mali intézkedés 24 millió eurós költségvetésű.

Decemberben megrendezésre került az Európai Védelmi Ügynökség éves konferenciája is, amelyen Charles Michel megtartotta beszédét az európai védelem helyzetéről és a biztonsági környezetéről. A térséget és világunkat érő biztonsági kihívások tekintetében az alábbiakat sorolta fel: a növekvő geostratégiai verseny, a terrorizmus, a hibrid fenyegetések, a kibertámadások, a dezinformáció, a migráció politikai használata, valamint a konfliktusok és a fokozódó instabilitás a szomszédságunkban és azon túl. Kiemelte az ezen kockázatokat sokszorozó klímaváltozást és pandémiát is. Mindezek kapcsán elmondta az Európai Tanács által kitűzött stratégiai prioritást: „Az önálló cselekvésre való képességünk növelése érdekeink védelme, értékeink és életvitelünk megőrzése, valamint a globális jövő alakítása érdekében”. A stratégiai autonómia kapcsán elmondta azt is, hogy a szlovéniai Brdóban tartott ET találkozón is megállapodtak a résztvevő felek abban, hogy felgyorsítják a Stratégiai Iránytűvel kapcsolatos munkát, mi több 2022 az európai védelem éve lesz. A stratégiai autonómia elérésében két területet, az innovációt és a kibervédelmet hangsúlyozta. Kiemelte továbbá az EU és a NATO között fennálló unikális kapcsolat mélyítését is.

2021 decemberében a Tanács következtetéseket fogadott el a polgári KBVP területére vonatkozó paktumról, amelyekben biztosított arról, hogy elkötelezett a közös biztonság- és védelempolitika polgári ágának megerősítése iránt, illetve kiemelte a szerepét az új típusú kihívások átfogó megközelítésében és kezelésében, csakúgy, mint a partnerországok rezilienciájának megerősítésében. 2022 januárjában emellett a Tanács elfogadta következtetéseit az ENSZ-EU stratégiai partnerség békeműveletekkel és válságkezeléssel kapcsolatos magasabb szintre emelésének vonatkozásában, illetve 2022 és 2024 közötti időszakra szóló prioritásait.

Kiberpolitika

Az EU egyik céljai közé tartozik a kiberbiztonság garantálása és a kiberfenyegetésekkel szemben való hatékony fellépés. A koronavírus- világjárvány következményképpen megnőtt a polgári lakosság ellen elkövetett kibertámadások száma, amelyek Boštjan Koritnik, szlovén közigazgatási miniszter szerint „jelentős hatással vannak társadalmunkra, nem utolsósorban azért, mert egyre inkább digitalizált világban élünk”. Ennek eredményképpen 2021. december 3-án a Tanács megállapodott az EU kiberbiztonságáról szóló közös álláspontról, hogy tovább javítsa mind a köz- és magánszektor, mind az Európai Unió ellenálló- és reagálási képességét ezekre az incidensekre. Az új irányelv a „hálózati és információs rendszerek biztonságáról szóló irányelv” helyébe lép “NIS2” néven. Emellett, a NIS2 létrehozza az European Cyber Crises Liaison Organisation (magyar nyelven: Európai Kiberválságok Összekötő Szervezete) elnevezésű hálózatot (EU-CyCLONe), amely a nagyszabású kiberbiztonsági incidensek összehangolt kezelését fogja támogatni.

2021 december 20.-án fogadta el a Tanács az általános megközelítést a kritikus szervezetek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetről, amelynek célja a kritikus fontosságú szervezetek sebezhetőségének csökkentése és ellenálló képességének megerősítése. Aleš Hojs, szlovén belügyminiszter szerint „az eszköztervezet létrehozását az elmúlt évek számos válsághelyzete, terrortámadások, a COVID-19 és a szélsőséges időjárási események által a kritikus infrastruktúrákban keltett feszültség eredménye”. Továbbá a belügyminiszter arról is beszámolt, hogy „a Tanács tárgyalási mandátuma kilenc ágazat kritikus fontosságú szervezeteire terjed ki: energia, közlekedés, banki és pénzügyi piaci infrastruktúrák, egészségügy, ivóvíz, szennyvíz, digitális infrastruktúra és űrkutatás”. A tagállamoknak stratégiával kell rendelkezniük a létfontosságú egységek ellenálló képességének fokozására, legalább 4 évente kockázatértékelést kell végezniük, és azonosítaniuk kell az alapvető szolgáltatásokat nyújtó létfontosságú egységeket. Az NIS2 tulajdonképpen az említett irányelvtervezet kiberdimenzióban megjelenő anomáliáira reagál, ezért az elfogadott általános megközelítés összehangolja hatályukat, biztosítva, hogy a kritikus egységek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetben szereplő valamennyi ágazat legalább a NIS2-ben is jelen legyen, amely további ágazatokat is magában foglal.

A 2022. január 14.-én Ukrajna kormányzati oldalai ellen elkövetett kibertámadást elítéli az Európai Unió főképviselője, aki szerint „az ilyen akciók célja Ukrajna destabilizálása és dezinformáció terjesztése, és hozzájárulhatnak a már amúgy is feszült helyzet további eszkalálódásához”. Továbbá azt is kiemelte, hogy „az Európai Unió és tagállamai kapcsolatban állnak Ukrajnával, és készen állnak arra, hogy további közvetlen technikai segítséget nyújtsanak Ukrajnának a támadás elhárításához, valamint Ukrajna további támogatására a destabilizáló akciókkal szemben, többek között a hibrid és kiberfenyegetésekkel szembeni ellenálló képességének további erősítése révén”.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

December 2-án az Európai Unió elfogadta az ötödik szankciócsomagot a folytatódó emberi jogi visszaélések és a migránsok eszközként való használata miatt Belarusz vonatkozásában. Az intézkedések elsősorban a sajtóorgánumok vezetőire, az igazságszolgáltatás magas szintű tisztviselőire, illetve a Lukasenka-rezsim magas szintű politikai tisztségviselőire terjed ki. Az intézkedések elsősorban a vagyoni eszközök befagyasztását és utazási tilalom kiszabását jelentik. A december 2-i határozat további 17 személyt és 11 szervezetet érint, így a Belarusz vonatkozásában meghozott korlátozó intézkedések immáron összesen 183 személyre és 26 szervezetre vonatkoznak.

A Kongói Demokratikus Köztársaság kapcsán az EU először 2016-ban vezetett be korlátozó intézkedéseket. Jelenleg az egyre inkább aggasztó helyzet kapcsán az Unió 2021 decemberében úgy döntött, hogy további egy évvel meghosszabbítja intézkedéseit 10 személy tekintetében, amelyek a vagyoni eszközök befagyasztására és az Európai Unió területére történő belépés tilalmára terjednek ki.

December 14-én a Wagner-csoportot érintő korlátozó intézkedéseket vezetett be az EU. Az intézkedések magát a Wagner-csoportot, valamint a hozzá kapcsolódó nyolc személyt és három entitást célozzák. Az EU által felsorolt személyek súlyos emberi jogi visszaélésekben vesznek részt, beleértve a kínzást és a kivégzéseket, valamint gyilkosságokat. Emellett destabilizáló tevékenységekben vesznek részt egyes országokban, beleértve Líbiát, Szíriát, Ukrajnát és a Közép-Afrikai Köztársaságot, emellett a Száhel-övezetben is megindult befolyásuk kiterjesztése. Az intézkedések célja a Wagner-csoport felforgató tevékenységének visszaszorítása.

Január 10-én az Európai Unió Tanács Nicaragua vonatkozásában döntött korlátozó intézkedések bevezetéséről. A korlátozó intézkedések alapjául az szolgál, hogy a Nicaraguában 2021. november 7-én tartott választások demokratikus garanciák nélkül zajlottak, emellett állandóak az emberi jogi visszaélések, a civil társadalom elnyomása, illetve a demokrácia aláásása. Az újonnan hozott korlátozó intézkedések hét személyt és három szervezetet érintenek: többek között Daniel Ortega elnök és Rosario Murillo alelnök egyes családtagjait, a Nicaraguai Nemzeti Rendőrséget, a Legfelsőbb Választási Tanácsot, továbbá a távközlési és postai szolgáltatásokat felügyelő társaságot. A korlátozó intézkedések a pénzeszközök befagyasztására és beutazási korlátozásokra vonatkoznak.

A koronavírus okozta járvánnyal kapcsolatos hírek

Az EU-LAC Alapítvány fennállásának 10. évfordulóján, 2021. december 2.-án az Európai Unió, valamint a Latin-Amerika és a Karib-térség (LAC) vezetői találkoztak, hogy megvitassák a Covid-19 világjárvány okozta problémák és kihívások fenntartható helyreállítását. A 2020. december 14-én Berlinben megtartott EU–LAC informális miniszteri találkozóra építve a vezetők megbeszéléseket folytattak „Erők egyesítése a COVID utáni fenntartható fellendülésért” kérdéskörben.

A találkozó eredményei:

• Együttműködés fokozása a világjárvány kezelése érdekében: az EU 3 milliárd eurós egészségügyi támogatást nyújtott a LAC-nak és több, mint 130 millió adag oltóanyagot küldött a LAC-országokba.
• Az egészségügyi feszültség javítása: ENSZ ECLAC-terv, amely az egészségügyi önellátásra fókuszál.
• NDICI-Global Europe: 3,4 milliárd eurós támogatás a LAC számára a világjárványból való fenntartható kilábalás érdekében.
• EU Team Europe tervei között szerepel az amazóniai erdőírtás megakadályozására vonatkozó kezdeményezés előkészítése. Emellett az EUROCLIMA+ program további 140 millió euróval támogatja a LAC-partnereket a Párizsi Megállapodásban vállalt kötelezettségeik teljesítésében.
• Az EU-LAC digitális szövetség elindítása 2022-ben, amelynek célja az emberközpontú digitalizáció előmozdítása. A partnerség magában foglalja az EU és LAC között egy transzatlanti optikai kábel (EllaLink) kiépítését is.
• Elengedhetetlen az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása a fellendüléshez, különösen a nők és lányok szerepvállalásának előmozdítása és a növekvő egyenlőtlenségek leküzdése érdekében.
• Mindkét fél érdeke a két régió közötti kereskedelmi és társulási megállapodások hálózatának kihasználása, hiszen ezáltal gazdasági fellendülés, munkahelyteremtés és gyarapodó befektetési lehetőség érhető el kétoldalúan.
• Lehetőség a régiók közötti kutatási együttműködésre a 2021-2023 EU-CELAC stratégiai ütemterv a tudományról, technológiáról és innovációról keretein belül.

Pascal Donhoe, az eurocsoport elnökének jelentése, amelyet Charles Michelnek, a euro-csúcstalálkozó elnökének küldött, megállapítja azt, hogy az euroövezet gazdasága a vártnál sokkal gyorsabban kilábalt a világjárványból, mint a pénzügyi válságból. A világjárvány gazdasági következményeinek érdekében alkalmazott összehangolt politikáknak köszönhetően a vállalatok sokkal könnyebben túljutottak a pandémián és az euroövezet GDP-je 2022 végére elérheti a válság előtti értéket. A növekvő tendencia érdekében az eurócsoport igyekszik a gazdasági és monetáris unió további erősítésére, ennek érdekében a pénzügyminiszterek  a gazdasági helyzet és a költségvetési kilátások nyomon követése, a gazdaságirányítási keret, a bankunió, a digitális euró, és az euró nemzetközi szerepe kérdéskörökben folytatták a munkát.

A Tanács 2022. január 25.-én ajánlást fogadott el a biztonságos szabad mozgás elősegítését célzó összehangolt megközelítésről a COVID-19 világjárvány idején, amely február 1-jén lép hatályba, csakúgy, mint a digitális COVID-19 tanúsítványokról szóló rendeletet módosító felhatalmazáson alapuló jogi aktus, amely 270 napos elfogadási időszakot ír elő az oltási tanúsítványokra. Az új ajánlás a személy alapú megközelítést helyezi fókuszba, amely azt jelenti, hogy, ha az egyén nem olyan területről származik, ahol magas szinten terjed a vírus, akkor a COVID-19-re vonatkozó intézkedések esetén az érintett személy státuszát kell figyelembe venni, nem pedig a regionális helyzetet. Tehát az utazó érvényes EU-s digitális COVID-tanúsítvánnyal igazolt COVID-19 elleni oltásának, tesztjének vagy felépülési állapotának kell a kulcsfontosságú tényezőnek lennie.

Az érvényes EU digitális COVID-tanúsítvány a következőket tartalmazza:

• „Oltási bizonyítvány európai szinten jóváhagyott oltásra, ha az alapoltási sorozat utolsó adagja óta legalább 14 nap és legfeljebb 270 nap telt el, vagy ha az érintett emlékeztető oltást kapott. A tagállamok a nemzeti hatóságok vagy a WHO által jóváhagyott vakcinák oltási bizonyítványait is elfogadhatnák.
• Az utazás előtt legfeljebb 72 órával kapott negatív PCR-teszt, vagy az utazás előtt legfeljebb 24 órával negatív antigén gyorsteszt.
• Gyógyulási igazolás, amely jelzi, hogy az első pozitív teszteredmény dátuma óta nem telt el több mint 180 nap.”

A személy alapú megközelítéstől függetlenül is közzéteszi az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ (ECDC) a tagállamok régióinak térképét és a térkép alapján a tagállamoknak intézkedéseket kell alkalmazniuk a sötétvörös területekre és onnan történő utazásra vonatkozóan. Ezenfelül pedig megerősítésre kerül az úgynevezett „vészfék”, amely az új kihívásokra és változások megjelenésére reagál a Tanács, Bizottság és az ECDC általi felülvizsgálat után.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az uniós környezetpolitika tekintetében az időszakban a nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program elfogadása tekintetében tett lépések emelendőek ki. A nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program az uniós környezet- és éghajlatpolitika 2030-ig terjedő keretének fő irányvonalait határozza meg. A cselekvési program az alábbi hat területet helyezi középpontba: az üvegházhatású gázkibocsátások csökkentése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, előrelépés egy fenntartható növekedési modell felé, szennyezőanyag-mentesség, a biológiai sokféleség védelme és helyreállítása, a termeléssel és a fogyasztással kapcsolatos fő környezeti és éghajlati terhelések csökkentése. Emellett az uniós intézményekkel kapcsolatban is szigorúbb értékelési, végrehajtási és felülvizsgálati követelményeket kíván meghatározni.

Az energetikai hálózatok összekapcsolásának célkitűzés elérésének vonatkozásában újabb eredményt ért el az integráció: jóváhagyásra került a transzeurópai energiahálózatokról (TEN-E) szóló rendelet felülvizsgálatára vonatkozó ideiglenes politikai megállapodás. A rendelet a határokon átnyúló energetikai projekteket kívánja szabályozni úgy, hogy a jövőben új fosszilistüzelőanyag-projekt ne kaphasson finanszírozást az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből, igazodva az európai karbonsemlegességi és fenntarthatósági célokhoz.  Emellett célul tűzte ki olyan projektek beindítását, amelyek lehetővé teszik Ciprusnak és Máltának a transzeurópai gázhálózattal való állandó összeköttetését.

Szomszédságpolitika

Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határa mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat.

Déli szomszédságpolitika

A déli szomszédságpolitika tekintetében az időszakban a környezet-, a víz-, illetve energiabiztonság került fókuszba. Palesztina, a KfW Német Fejlesztési Bank, illetve az EU között megállapodás aláírására került sor, amely elsősorban pénzügyi segítséggel járul hozzá a vízbiztonsághoz kapcsolódó infrastruktúrák létesítéséhez. A fejlesztések az ivóvíz rendelkezésre állását és ezáltal egymillió észak-gázai lakos életkörülményeinek javítását szolgálják. Szíria megsegítésére elsősorban az aszálynak való kitettség okán, az Unió szintén hasonló célokból utalt további 10 millió eurónyi támogatást, hogy előmozdítsa a vízhez való hozzáférést és a kritikus vízinfrastruktúra rehabilitációját, hozzájárulva a közegészségügyi és higiéniai feltételek javításához a kormányzati és nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeken egyaránt. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Zöld Klímaalap és az Európai Unió (EU) támogatásával 25 millió eurós pénzügyi csomagot nyújt a marokkói bank számára az ország zöld átállásának támogatására. A pénzintézet hitelként adja tovább a helyi polgárok, a kis- és középvállalkozások és a vállalatok számára az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányuló technológiákba történő beruházásokra. Az ehhez hasonló ösztönzők kritikusak, hiszen ezen országokban jellemzőek a KKV-k nagy száma, s nemzeti fellépéshez elengedhetetlenek a lokális lépések. Egyiptomban ismét megrendezésre került a „Tisztítsd meg a Nílust!” kezdeményezés, amelynek keretében az EU delegációja is részt vesz a hulladék összeszedésében a folyó mentén, hogy így is felhívja a figyelmet a környezeti problémákra. A zöld beruházások területén, az Európai Unió az Európai Beruházási Bankon keresztül 600 millió eurót folyósított Egyiptom számára a kairói metró építésére.

Jordánia és az Európai Unió között fennálló partnerség megerősítésre került, amely fényében Várhelyi Olivér a közel-keleti országba látogatott. Az integráció jelentős támogatást nyújt az országnak a jelenlegi költségvetési keretéből: a következő hét évben a Jordániának nyújtott uniós támogatás legalább 2,5 milliárd euró magán- és állami beruházás lehetővé tételét célozza. Emellett jelentős további támogatás áll rendelkezésre, hogy segítse Jordániát a szíriai menekültek befogadására, amely célra eddig 2,1 milliárd euró támogatást nyújtott Jordániának az EU a szíriai válság kezdete óta. Várhelyi Olivér elmondta: “Jordánia kulcsfontosságú partnere az EU-nak, és a következő években jelentős támogatást nyújtunk az országnak. A látogatás konkrét célja az volt, hogy megvitassuk, hogyan lehet ebben előrelépni az földközi-tengeri térségre vonatkozó új programmal és annak a déli szomszédságra vonatkozó gazdasági és beruházási tervével.”

Az EUPOL COPPS vezetője és a palesztin rendőrség vezetője közös, decemberi találkozójukon megállapodtak az együttműködés megerősítésében, amely hozzájárulhat a politikai és biztonsági párbeszéd fokozásához, valamint a demokratikus elvek érvényesüléséhez is.

Az Európai Unió déli szomszédságában az egészségügy szektorához is hozzájárult. Jordánia számára az Európai Unió a WHO-val együttműködésben 61 570 adag kanyaró elleni vakcinát, 54 900 adag DTP vakcinát, 308 000 adag OPV-t és 144 710 adag Hexavalens vakcinát adományozott. A szír COVID-19 helyzet kapcsán pedig további 1 millió eurót utal ki az Egészségügyi Világszervezetnek a járvány legyőzéséhez szükséges további intézkedésekre, amelyek elsősorban a tesztelési és oltási kapacitás növelésére terjednek majd ki.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédságpolitika országaiban számos esemény ment végbe az időszakban. Elsősorban kiemelendőek a különböző magasszintű politikai találkozók. 2021. december 15-én sor került Brüsszelben a keleti szomszédság országaival való hatodik csúcstalálkozóra. Az eseményen az Európai Uniót Ursula von der Leyen és Charles Michel képviselték. A csúcstalálkozó öt kulcsfontosságú területre fókuszált: gazdaság, kormányzás, környezet, digitalitás és társadalom. Ezeken a területeken a résztvevők megerősítették a közös fellépést és elkötelezettséget a stabilitás és kooperatív megoldások fokozása érdekében. Hitet tettek a szükséges reformok végrehajtása és a közös prioritások meghatározása mellett. A csúcstalálkozó zárásául közös nyilatkozatot tettek a résztvevő felek, amelyben olyan fontos megállapítások kaptak helyet, mint például a társult partnerek – Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna – EU-val való együttműködésének fokozására irányuló kezdeményezések EU általi elismerése, vagy a keleti országok gyakori, nemzetközi jogi elveket sértő lépései iránti aggodalmak megfogalmazása az Unió részéről. A csúcstalálkozón emellett számos nagyszabású projekt beindításáról is döntés született, amelyek elsősorban a grúz vidéki internetkapcsolat fejlesztését, a Moldovai Köztársaság közúti közlekedési hálózatának fejlesztését, valamint a moldovai és ukrajnai energiahatékonyság fokozását célozzák.

Az Európai Unió, illetve különösképpen Lengyelország nagy mértékben támogatta a keleti szomszédság országainak a COVID-19 járvány elleni fellépését. Az EU a WHO-val együtt mintegy 2.5 milliárd eurónyi értékben járult hozzá ezen országokban a világjárvány visszaszorításához szükséges lépések megtételéhez. Az intézkedések elsősorban az egészségügyi dolgozók személyi biztonságát növelő eszközökre és képzésekre, és a vakcinaszállításra terjedtek ki. Illetve segíti a KKV-szektort is a vállalkozásaik életben tartásában és azok válság utáni újjáépítésében. Emellett az EU polgári védelmi mechanizmusa keretében 35 millió eurót jutatott Lengyelország számára egy innovatív program felállítására, hogy segítse az EU országokat a keleti partnerség számára történő vakcinaszállítmányozásban és vakcinaadományozásban.

A Moldovai Köztársaság és Grúzia esetében az energiabiztonsági kihívások kerültek igazán fókuszba az időszakban: az EU, a német befektetési és fejlesztési bank, illetve Grúzia 8,5 millió euró értékű támogatási projektet indítottak a grúz energiaszektor megreformálására, mi több az Európai Unió 60 millió euróval segíti a kelet-európai államot az emelkedő gázárak negatív hatásainak csökkentésére, míg további 15 millió eurónyi támogatással járul hozzá a kormányzat energetikai reformjának végrehajtásához. Emellett 2021. december 15-én az Unió és Moldova megállapodást írt alá a jobb energiahatékonyság megvalósítására. A 30 millió eurós hitelről szóló megállapodás elsősorban a Moldovai Köztársaság fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségének csökkentéséhez, az energiaárak redukálásához és a klímapolitikai célkitűzéseihez járul hozzá. Ukrajnával munkamegállapodás aláírására került sor: az ukrán emberi jogi biztos és az Európai Unió ukrajnai tanácsadó missziója megegyezett arról, hogy megszilárdítják az emberi jogok védelmére és előmozdítására irányuló erőfeszítéseiket az országban. Ukrajna esetében annak közlekedési hálózatának fejlesztéséhez is nagyban hozzájárult az EU: decemberben az Európai Beruházási Bank és Vitalij Klicsko kijevi polgármester 100 millió eurós hitelmegállapodást írt alá a város trolibusz- és metróflottájának megújítására a fenntarthatóbb és felhasználóbarát városi közlekedés fejlesztése céljából, míg Lviv város számára szintén az EBB által folyósított kölcsön tette lehetővé modern, alacsonypadlós villamosok vásárlását. Az Európai Beruházási Bank Moldova esetében is hozzájárult a közlekedés fejlesztéséhez mintegy 150 millió euró értékű kölcsönnel. Örményország esetében az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 5 millió eurós pénzügyi támogatási csomagot biztosított az örményországi Armeconombanknak, hogy megkönnyítse a KKV-k átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozás hatásaival szemben reziliens mechanizmusokra.

Az időszakban mindezek mellett két fontosabb platform is létrehozásra került a keleti szomszédság kapcsán: december 15-én felállították az importőrök és exportőrök számára az új piaci lehetőségek felkutatásában segítő kereskedelmi helpdesket, míg január 27-én az EU4Digital keretében létrehozásra került a startup ökoszisztéma platform.

A fejlődést és prosperitást célzó programokon túl a politikai jellegű lépések elsősorban Ukrajnára, illetve Azerbajdzsánra és Örményországa fókuszáltak az egyre eszkalálódó helyzetek okán. Ukrajna kapcsán még decemberben tett nyilatkozatot Ursula von der Leyen, amelyben biztosította a feleket arról, hogy bármilyen, Ukrajna ellen irányuló agresszióval szemben további fellépéseket fog foganatosítani az Unió. Január 4. és január 6. között Josep Borrell, az EU főképviselője tett látogatást Ukrajnába, amely során megerősítette, hogy az Európai Unió továbbra is Ukrajna legmegbízhatóbb partnere marad a kritikus időszakban, és, hogy az EU továbbra is támogatja az ország szuverenitását és területi integritását, különös tekintettel a határ menti eszkalációra. Ezt követően, január 8-án, Borrell Antony J. Blinkennel, az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterével folytatott beszélgetést az ukrán helyzetről, amely során mindkét fél megerősítette támogatását a kelet- európai ország és annak  szuverenitása, függetlensége és területi integritása iránt és hangsúlyozták, hogy Oroszországnak tiszteletben kell tartania a minszki megállapodásokat. Január 14-én Borrell közleményben ítélte el az Ukrajnát érő kibertámadásokat, majd január 20-én közös beszélgetésen vett részt az EU képviseletében az EBESZ-szel, a NATO-val, illetve az USA-val az ukrán helyzet és az orosz magatartás kapcsán. Január 24-én Ursula von der Leyen bejelentette, hogy Ukrajna számára az EU 1,2 milliárd eurónyi veszélyhelyzeti makroszintű pénzügyi támogatást nyújt. Ezt követően, január 26. és 28. között Várhelyi Olivér, majd január 30-án az EP képviselők delegációja is a kelet- európai országba látogattak, hogy első kézből tájékozódjanak a kialakult helyzetről, s biztosítsák az országot az EU szüntelen támogatásáról.

Decemberben Charles Michel közös találkozón vett részt az azeri és örmény elnökökkel, hogy elősegítse a két ország közötti politikai párbeszédet, s egy úgynevezett forródrót létrehozását javasolta a két ország védelmi minisztériumai között. A két elnök egyetértett abban, hogy az Örményország és Azerbajdzsán közötti államhatár kijelöléséről és demarkációjáról szóló tárgyalások tervezett megkezdésével összefüggésben további kézzelfogható lépéseket kell tenni a feszültség csökkentése érdekében. Michel elmondta, hogy az EU egy szakértői csoportot bocsát rendelkezésükre, amely technikai segítségnyújtás révén támogatja a határok kijelölésével kapcsolatos kérdéseket. Grúzia kapcsán továbbá az Unió állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy nem tartja helyesnek a Legfelsőbb Bíróság bíráinak korlátlan időre történő kinevezését, hiszen mindez aláássa az igazságszolgáltatás függetlenségét és a grúz igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. Felhívta továbbá az ország figyelmét arra, hogy az EU–Grúzia társulási megállapodással összhangban, a Grúziának nyújtott segítség továbbra is a kulcsfontosságú reformok terén elért eredményektől függ, így többek között az igazságszolgáltatás állapotától is.

Szerkesztők: Kovács Rebeka Regina és Mészáros Kinga

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU Hírfigyelő 2021. december – 2022. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„A bolygó még sosem volt ennyire szomjas”

World Water Development Report 2015, ENSZ jelentés

Bevezetés Manapság a megfelelő mennyiségű és minőségű víz birtoklása a világ egyik, ha nem legmeghatározóbb kérdése, amely a legnagyobb kihívás elé állítja az államokat. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 21. század a vízért folytatott háborúk időszaka lesz, az államok pedig a fegyveres erők alkalmazásától sem riadnak vissza, hiszen a vízdiplomácia és vízbiztonság kérdése egy erősen biztonságiasított problémává nőtte ki magát. Feltehetően a klímaváltozás hatására a jövőben is meghatározó konfliktusforrás lesz. A Földön fellelhető édesvíz mennyisége véges, a bolygó felszínének 76%-át víz borítja, viszont ennek csak 4%-a a fogyasztásra alkalmas édesvíz, valamint egyre kevésbé tud megújulni olyan mértékben, mint arra a civilizációknak szüksége volna. Hozzáférhetősége egyre problémásabb – 70%-át a sarkvidéki jégtakaró rejti – illetve eloszlása is nagyon egyenlőtlen a térségek és a társadalmak között. A jövőbeli fegyveres konfliktusnak azok a leginkább kitett területek, ahol egy folyó vagy tó vizétől több állam is erősen függ. Napjainkra eljutottunk arra a pontra, hogy nemzetbiztonsági kérdésként tekintenek az államok a vízre. Afrika vizei

Afrikát nevezik a kutatók a legforróbb földrésznek, mivel területének 95%-a a forró éghajlati övben fekszik. A csapadék eloszlása térben és időben egyaránt egyenlőtlen, azonban folyókban, tavakban gazdag a földrész. A térség négy legnagyobb folyója a Nílus, a Kongó (Zaire), Niger és a Zambézi. Két fő folyója a Fehér- és a Kék- Nílus. A Fehér-Nílus Afrika északkeleti részén csörgedezik, a Viktória-tótól egészen Kartúmig. Hossza megközelítően 3700 kilométer, Szudán, Dél-Szudán és Uganda területét érinti. A Kék-Nílus Etiópia, Szudán és Egyiptom területét látja el vízzel. Hossza 1600 kilométer. Együttesen alkotják a bolygó második leghosszabb folyóját, a Nílust, amely a régió északkelti térségét táplálja évezredek óta. Afrika Nagy-tavai a Nagyhasadék-völgy mentén helyezkednek el. Megemlíthetjük emellett a Viktória-, Albert-, Edward- tavat. A Viktória-tó a kontinens északkelet részén helyezkedik, Uganda, Tanzánia és Kenya területét érinti. Vízgyűjtő területe 238. 900 km2 (akkora, mint Magyarország területének közel háromszorosa), elsődleges lefolyása pedig a Fehér-Nílus.

A legfőbb folyók és tavak mellett érdemes megemlítenünk, hogy a csapadékmennyiség eloszlása is időszakos a térségben. A folyók medre csak az év bizonyos szakaszában telik meg vízzel, de előfordulhat, hogy éveken keresztül száraz marad. Ez hatalmas, kiszámíthatatlan biztonsági kockázat elé állítja a közel másfél milliárd lakost számláló kontinenst. Legfőképp a felvizi országoknak jelent komoly kihívást a kiszámíthatatlan vízhozam, mivel Afrika népességének legfőbb jövedelemforrása a mezőgazdasági termelés. A vízhiány nem csak az élelmezést fenyegeti, de a legfőbb bevételforrást, a mezőgazdasági termények exportját is veszélybe sodorja.

A Nílus nyáron árad, az áradás pedig ősszel éri el Egyiptom térségét, majd jó minőségű iszappal tölti fel a mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, így elősegítve már az ókori civilizáció virágzását is. Az utóbbi években az aszályos, száraz hónapok száma megszaporodott, ezért komoly – esetenként fegyveres- konfliktusok alakultak ki a régióban. A szíriai polgárháború egyik legfőbb kiváltó oka volt az a rég nem látott aszály, amely 2006 és 2011 előtt pusztított az országban. A gazdák új kutak ásásával igyekezték csökkenti káraikat, viszont a talajvíz sem tudta fedezni az élethez szükséges csapadékmennyiséget. A mezőgazdasági termelés, az állattenyésztés tönkrement a térségben, sokan pedig a városokba költöztek a biztos jövedelem reményében.

Az államok igyekeznek hatékonyan kihasználni a vízenergiát, azonban jelenleg csak töredékét képesek eredményesen hasznosítani, pedig a folyók vízesésben gazdagok, amely sok energiatakarékot rejt magában. Hosszú ideig a legnagyobb vízerőműnek az asszuáni Nagy-gát számított, amely Egyiptomban található és az ország teljes elektromosenergia-termelésének felét adja 1967 óta. A gát negatív és pozitív hozadékokat is rejt magában. Egyiptom felvizi ország, ezért számára nagyon fontos, hogy nincsen kiszolgáltatva teljes mértékben a Nílus vízhozamának, egyenletesen tudja szabályozni a vízmennyiséget, folyamatosan tudja biztosítani az öntözést és az energiatermelést. Viszont a gáttal megszűnt a Nílus áradása, ezzel együtt megszűnt az iszap is, amely táplálta a talajt, illetve a folyamatos öntözés révén jelentős szikesedés indult meg a térségben.

Az ugrásszerű népesség robbanás, az éghajlatváltozás káros hatásai, az ipar és mezőgazdaság szennyező tevékenysége együttesen sújtják Afrikát, így a régióban felelhető problémák egy többszörösen összetett, komplex képet mutatnak. A víz fontossága megkérdőjelezhetetlen, a kontinensre teljes mértékben jellemző, hogy a víz birtoklása egyenlő a hatalom birtoklásával.

A klímaváltozás nyomán a térség hatalmas tavai, mint a Csád-tó kiszáradásnak indultak, a Nílus vízhozama egyre csökken. Az államok készek újratárgyalni a jelenleg hatályban lévő szerződéseket, hatalmas gátakat és vízgyűjtőket építenek és katonai erővel is hajlandók megvédeni folyóikat, tavaikat. Ezek jelentős népességmozgást eredményeznek mind a kontinensen belül, mind külföldre irányulóan, amely mindinkább kiélezik a konfliktusokat. A cikk további részében a Nílust egyik leginkább meghatározó nézeteltérésbe szeretnék bepillantást nyújtani.

Etiópia vs. Egyiptom és Szudán

A víz stratégiai fontosságú. Minden olyan tevékenység, amely a víz szabályozására, mennyiségének csökkentésére irányul nemzetbiztonsági kérdésnek számít a térségben, hiszen a létfenntartást veszélyezteti. Etiópia, Szudán és Egyiptom a rendelkezésére álló édesvizet a Nílusnak köszönheti, azonban az elmúlt évtizedekben a folyó vize már nem tudta fedezni a hatalmas lakosságot számláló államok vízigényét. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor Etiópia megkezdte – Egyiptom és Szudán tiltakozása ellenére- a térség legnagyobb duzzasztógátjának és vízerőművének, a Nagy Etióp Újjászületés Gátjának a tervezését, majd az építését. A hatalmas vízerőmű segítségével Afrika a kontinens legbefolyásosabb energiaexportőrévé kíván válni és elegendő, biztos vízkészletet szeretne felhalmozni, amellyel képes lakosságát ellátni. A duzzasztógát 2010 óta épül amerikai pénzügyi támogatással. Azonban míg az egyik nemzetnek az újjászületést szimbolizálja, addig Egyiptom és Szudán fél, hogy a gát halálra ítéli az saját mezőgazdaságukat, ipari termelésüket, édesvízkészletüket és a társadalmukat, mivel sokkal kevesebb vizet tudnak majd felhasználni.

A kérdéskört tovább bonyolítja, hogy a térségben jelenleg érvényben lévő szerződések, amelyek szabályozzák a Nílus vizének használati jogát, egyáltalán nem időszerűek. Nem tartalmazzák egyenlően a felek jogait és kötelezettségeit, illetve nem tudnak megfelelően reagálni az új biztonsági kihívásokra, mint a gyors és szabályozatlan népességszám-robbanás vagy az éghajlatváltozás negatív hatásai.

Az első jelentős szerződés, amely a mai napig érvényben van, 1929-ben köttetett Egyiptom és Nagy-Britannia között. A Nílusi Vízi Egyezmény néven elhíresült szerződés leszögezte, hogy egyetlen ország sem valósíthat meg olyan projektet a Nílus mentén és annak mellékfolyóin, amely akadályozná vagy lecsökkentené az Egyiptomba és Szudánba áramló víz mennyiségét. Továbbá megtiltja a folyó vízgyűjtő rendszeréhez tartozó államok számára, hogy a kvótákba foglalt értékek felett használják a Nílus vizét. A szerződés ellen – Egyiptom és Szudán kivételével- minden állam tiltakozik és eltörlését követelik.

A második szerződés, amelyet érdemes megemlítenünk az 1959-ben aláírt „Megállapodás a Nílus Teljes Használatáért”. Ez a megállapodás teljes jogot biztosít Szudánnak és Egyiptomnak a Nílus vize felett és feljogosítja őket az esetleges katonai támadásra is, ha valamely állam gátakkal vagy vízerőművel csökkentené a folyó vízhozamát, amely az országukba érkezik. Ezzel egyértelműen korlátozzák a térség többi államának vízrendezési jogát. Az államok aggodalmukat fejezték ki, ugyanis a gyarmatosítás időszakából származó szerződések többletjogokkal ruházták fel Egyiptomot és Szudánt, ez pedig inkorrekt a folyó felső szakaszánál fekvő államokra nézve. A folyó felső részén szövetségek alakultak ki.  Egyiptom és Szudán nem kíván engedni kedvezményezett helyzetéből, viszont Etiópia mindent megtesz a gyarmati örökség felszámolása érdekében. A hatalmas duzzasztógát építését Kairó Egyiptom ellen irányuló háborús bűncselekményként tartja számon. A felek felkérték az Európai Uniót az elmérgesedett helyzet megoldására, ugyanis az érintettek egyetértenek abban, hogy ideje kölcsönösen előnyös megoldást kötni. Egyiptom külügyminisztere, Nabil Fahmy leszögezte: „Egyiptom fenntartja magának a jogot, hogy különböző technikai, diplomáciai, jogi lépéseket vegyen fontolóra a gát építés ellen”, hiszen nemzetbiztonsági kérdésként tekinti a Nílus vizét.  Az Unió közvetítő szerepet vállalt a felek között.

Az utóbbi években számos kísérlet született annak érdekében, hogy újratárgyalják a szerződések szabta lehetőségeket. 2015-ban a felek aláírták az Alapelvekről szóló nyilatkozatot. A megállapodás az Etióp Gát felépülése nyomán köttetett és kísérletet tett a konfliktusok rendezésére és a kártérítésre, valamint kimondta, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvizi országoknak a gát által termelt villamos energia hasznosítására. Ennek kapcsán láthatjuk, hogy Szudán és Egyiptom megpróbálta minimalizálni az Etiópiában épülő gát és vízerőmű kapcsán elszenvedett veszteségeiket. Ám a felek között nem csitult a feszült helyzet, mely már a diplomáciai kapcsolatokra is komoly nyomást gyakorol. Kairó úgy fogalmazott, hogy az óriási vízduzzasztó tömegpusztító fegyverként is bevethető az alvizi országok ellen.

Az Etiópiában épülő hatalmas duzzasztógát elkészült, feltöltését öt-hét év alatt szeretné megvalósítani az etióp kormány. Ahmed Abij, Etiópia miniszterelnöke 2020-ban bejelentette, hogy feltöltötték az első évre tervezett szintig- 4,9 milliárd köbméter– és megkezdődik a 13 turbina közül az első kettő üzembe helyezése. A második szakaszban 13,5 milliárd köbméter víz felhalmozását tűzték ki célul. A teljes feltöltést öt-hét év alatt szeretnék kivitelezni, amelyhez 74 milliárd köbméter víz szükséges. A vízerőmű a maga 5000 megawatt teljesítményével Afrika leggigantikusabb vízerőműveként tartható számon. A vita fő kérdései a felek között jelenleg, hogy milyen ütemben fogja feltölteni Etiópia a duzzasztót, illetve mennyi víz fog az alvizi országokhoz jutni. Egyiptom vízszükségletének 90%-át a Nílusból nyeri, ezért szeretné, ha Etiópia legalább évi 40 köbméter édesvizet biztosítana számára, ám stratégiai ellenfele ennél kevesebbet ígér. A feltöltés következtében a folyó vízhozamának drasztikus csökkenésével számolnak. Egyiptom diplomáciai nyomás gyakorlásával igyekszik érdekeit érvényesíteni, egyelőre siker nélkül. Etiópia a gát segítségével nemcsak villamosenergia- szükségletét tudja kielégíteni, de javíthatja exportképességét is, illetve mezőgazdasága és ipara is fejlődésnek indulhat.

Egyiptom a diplomáciai eszközök mellett a katonai erő alkalmazását sem veti el, annak érdekében, hogy elegendő vízhez juthasson a civilizáció. A duzzasztógát megközelítése nem egyszerű az egyiptomi katonai erő számára, hiszen távol helyezkedik el a határaitól. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Szudán reptereinek bevonásával hajthatna végre támadást a létesítmény ellen, ezzel azonban még több szereplő kapcsolódna be a katonai konfliktusba. Egyiptom részéről többször is elhangzott, hogy Etiópia felrúgta a térségben érvényben levő szerződéseket és ezzel komoly nemzetbiztonsági fenyegetést okozott a térségnek, azonban a felek eltökéltek a kölcsönösen előnyös megoldás keresésében.

Végszó

A csökkenő édesvízkészlet komoly kihívás elé állítja az országokat. A permanens vízhiány mára már egyre több fegyveres konfliktushoz vezetett és minden valószínűség szerint a jövőben is jelentős szerepet fog kapni. Az államokat komoly nemzetbiztonsági kihívás elé állítja a kérdés, és szükségét érzik, hogy más fontos területekről – mint az oktatás vagy az egészügy – forrásokat csoportosítsanak át a veszteségek minimalizálása érdekében.

„Az élet bölcsője”, Afrika esetében sincs ez másként. A kontinens államai kénytelenek megosztozni a folyók, tavak egyre csökkenő vízmennyiségén. A konfliktusok mindinkább kiéleződni látszanak, az alvizi országok elsőként kerülnek nehéz helyzetbe.

Az Etiópiában felépült hatalmas duzzasztógát most kezdi majd csak igazán éreztetni hatását, és megállapodás hiányában a konfliktusok tovább eszkalálódhatnak Szudánnal és Egyiptommal.

A Nílus már nem tudja fedezni ezeknek a hatalmas népességgel rendelkező államoknak a szükségleteit, esetleges kimerülése pedig újabb embertömegeket indíthat el Európa felé.

 

Írta: Benczik Veronika

Kiemelt kép: A Nagy Etióp Újjászületés Gátja

Forrás: Embassy of the Federal Democratic of Etiopia  

A A vízbiztonság kérdése Afrikában, a Nílus kincse bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kis zöld emberek 2014-ben a Donbasz régióban

A katonai erő felbérlése anyagi ellenszolgáltatás fejében az ókortól része a politikai nézeteltérések rendezésének. Az 1989 és 1999 közötti évtizedben előforduló száztíz lényegesebb fegyveres konfliktus közül összesen hét volt államok közötti konfliktus, az összes többiben államon belüli, nem nemzeti hadseregek csaptak össze egymással.  A katonai magánvállalatok (private military company – PMC) általánosan biztonsági és katonai szolgáltatásokat nyújtanak a reguláris erők feladatainak egy részét átvállalva vagy felvállalva, általában az adott kormányzattal vagy magánvállalattal létrejött szerződés alapján. Leegyszerűsítve egy magánvállalat, amely profitorientált alapon olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyeket korábban a nemzeti hadseregek végeztek. Ellátnak katonai kiképzést, hírszerzést, logisztikát, támadóharcot, illetve a konfliktuszónán belüli biztonsági feladatokat. A PMC-k elterjedéséhez az is hozzájárult, hogy a bipoláris világrend felbomlásával tekintélyes mennyiségű fegyver és emberi erőforrás állt rendelkezésre. Egy határain túl is dominanciára törekvő államnak rendkívül előnyös, hogy érdekei érvényesítéséhez nem vagy nem csak nemzeti haderejét kell használnia.

A Wagner csoport névadója az orosz katonai hírszerző szolgálat (Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije: GRU) egyik szpecnaz alakulatának volt parancsonka, Dmitrij Utkin tábornoknak harctéri neve. A név használata állítólagos antiszemitizmusához és a nácizmus iránti furcsa romantikájához köthető. Utkin 2013-ban „szerelt le”, tartalékos tiszt lett, majd Szíriába utazott, ahol részese volt az egyik legelső orosz PMC kísérletének, a Slavonic Corpsnak. A Wagner csoport és GRU között nem csak Utkin a kapcsolat. A vállalat központja fizikailag konkrétan egy GRU-laktanya közvetlen szomszédságában, azzal azonos telken helyezkedik el Molkino városa mellett, a krasznodari körzetben. [1] A névadó azonban nem tulajdonosa a csoportnak, a háttérben a szálak Jevgenyij Prigozsin kezében futnak össze, akinek 1997-ben megnyitotta a „New Island” névre keresztelt állóhajó étterme Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin törzshelye lett, akit mindig személyesen szolgálta ki, innen kapta becenevét: Putyin séfje. Az étteremhajó közel állt az orosz elnökhöz, több nemzetközi találkozójának volt helyszíne. A sikeres és lojális szolgálat meghozta gyümölcsét. 2010-ben Prigozsin megnyitotta Szentpétervártól nem messze „Concord” nevű élelmiszerüzemét, melynek 53 millió USD költségéből az orosz állami külkereskedelmi bank, a Vnyesekonombank 81%-ot finanszírozott. Hamarosan az állami és önkormányzati megrendelések is sorra érkeztek: iskolák, közintézmények és a hadsereg szerződött le a céggel.

Genezis: Ukrajna

A Wagner PMC 2014-ben a Krím-félsziget orosz annexiója kapcsán jött létre. A félsziget orosz fél számára való stratégiai fontossága évtizedek óta köztudott, geopolitikai értekezések foglalkoztak a kérdéssel. Az Ukrajnától való elszakadás már 1992-ben felmerült, a krími parlament arra szavazott, hogy váljanak függetlenné Ukrajnától, de Kijev nyomására ezt visszavonták. Huntington 1998-as könyvében idézi egy orosz tábornokot, aki előrevetíti az eseményeket, „Ukrajna, vagy inkább Kelet-Ukrajna majd visszajön öt, tíz, tizenöt év múlva. Nyugat-Ukrajna meg menjen a fenébe!” [2] A 2014. márciusában kirobbant ukrán-orosz konfliktus során a híradások kis zöld emberkéknek írták le azokat a fegyvereseket, akik felségjelzés nélkül az ukrán féllel szemben felléptek. A csoport katonáinak többsége az orosz hadsereg veteránja. Nagy részüknek ez egy egyszerű pénzszerző foglalkozás. Egy zsoldos három hónap alatt nagyjából 16 000 USD-t keres, ami majd tízszerese az orosz hadseregben fizetett illetménynek. Egy parancsnok háromszor annyit illetményre jogosult, ha pedig egy katona elesik akció közben, a családja nagyjából 56 000 USD-t kap. 2017. november 2-án az Ukrán Biztonsági Szolgálat közleményt bocsátott ki, amelynek keretében több, mint 150 Wagner-alkalmazott megnevezése mellett titkos lehallgatások jegyzőkönyveit is nyilvánosságra hozták, amelyek bizonyítják a vállalat kapcsolatát az orosz haderővel. A Wagner csoport katonai alkalmazottainak száma a becslések szerint két- és ötezer fő között lehet.

Referenciamunka: Szíria

Oroszország geopolitikájának egyik évszázados vezérelve a jégmentes tengeri kikötők biztosítása. A szír válság kapcsán Oroszország sikerrel használta ki lehetőségét és biztosította a már 1971-óta rendelkezésükre bocsájtott, de 2008-ig nagyrészt kihasználatlan Tartusz város kikötőjét. A 2017-ben kötött szerződés 49 évre biztosítja a használatot az Orosz Federációnak. A sikernek előzménye és ára is van. A beavatkozás során az oroszok mindenképpen el akarták kerülni egy nagy áldozatokkal járó szárazföldi akció esetleges kockázatát, az évtizedes afganisztáni háború keserű emlékei miatt. A Wagner PMC létjogosultságát és részvételét Szíriában sem ismerték el hivatalosan, így biztos adat nem áll rendelkezésre arról, hogy a vállalatnak vajon hány alkalmazottja teljesített szolgálatot a térségben. Egyes becslések szerint az országban tartózkodó kontraktorok száma már a kezdeti időszakban is meghaladta a négyszázat, 2016-ban azonban ezt a számot már ezerötszáz körülire becsülték. Vélelmezhetően sokkal nagyobb számban vettek részt frontvonalbeli harcokban. A csoport szerepvállalására egyértelmű bizonyítékot szolgáltat az Iszlám Állam dzsihadistái által még 2017-ben a világhálóra feltöltött videó. A Deir ez-Zór közeli csatában elfogott két orosz férfit kivégezték. Az orosz Védelmi Minisztérium tagadta, hogy a hadsereg bármelyik tagja is eltűnt volna. A felvételen szereplő katonák hozzátartozói beazonosították őket és nyilatkoztak arról, hogy nem a hadsereg tagjaként, hanem egy vállalat alkalmazottjaként érkeztek Szíriába. A Wagner PMC szíriai szerepvállalását és a munkamegosztást a 2016-os palmürai akció tükrözi plasztikusan: először a Wagner zsoldosai mennek és „rendezik a terepet”, aztán az orosz hadsereg egységei következnek, végül a szír kormányerők és a kamerák jönnek.

 

A Wagner csoport harcosai a szíriai Palmüra romjainál közösségi médiában megosztva.

A Wagner csoport nem kiegészítője, hanem szerves része az orosz érdekek érvényesítésének, eklatáns példa erre a szíriai háború. A Prigozsinhez köthető, szinte átláthatatlan cégháló vállalkozásai a fizikai védelemért cserében nem pusztán anyagi ellenszolgáltatást kapnak, az Evro Polis Ltd. a Szíriában a biztosított olaj és földgáz kitermeléséből részesedik 25%-os arányban. 2016-ig törvényileg tiltott volt orosz állampolgárok számára az egy évnél rövidebb szerződéses katonai szolgálatteljesítés. A módosításokat a Wagner PMC „eredményei” is motiválták. A Wagner gyakorlatilag a GRU proxy hadseregeként működik, olyan feladatok elvégzésére alkalmas, ahol az elsődleges prioritás a veszteségekkel kapcsolatos beszámolók, illetve a művelet egészének titokban tartása. Ukrajna és Szíria után a Wagner PMC szolgálataira a következő országokban tartottak igényt: Líbia, Közép-Afrikai Köztársaság, Szudán, Madagaszkár, Mozambik, Venezuela. 2022. februárjában a híradások szerint ismét Ukrajnában kaptak feladatot…

 

Felhasznált irodalom:

[1] RÁCZ ANDRÁS – JÓJÁRT KRISZTIÁN: A Deir ez-Zór incidens: amerikai légicsapás orosz zsoldosok ellen Szíriában, Nemzet és Biztonság 2018/2. szám, 58. p,  http://www.nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=834., letöltés ideje: 2022.02.28.

[2] HUNTINGTON, S.P.: A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 274. p

Írta: Boér Zoltán

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

A A Wagner csoport bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés és történeti háttér A Kuril-szigetek jogállását először az 1875-ös Szent Pétervári Szerződés rendezte, melyben Japán lemondott a Szakhalin szigetről, cserébe a Kuril-szigetekért. A második világháború végén a területet a Szovjetunió elfoglalta, amit Japán azóta sem ismer el. (Roosevelt elnök ajánlotta ezt fel a szovjeteknek, cserébe a háborúba való belépésért). A szigeteket a San Francisco-i békében is a szovjet félnek ítélte, ám ezt a szovjetek nem írták alá, így a joghatóságuk is kérdéses. A rendezetlen helyzet nem jelenti azt, hogy erről ne folytak volna már egyeztetések. 1956-ban a diplomáciai kapcsolatot felvevő szerződés alapján a szovjet fél beleegyezett, hogy két szigetet visszaszolgáltat, ez azonban azóta sem történt meg. Később Moszkva már tagadta a szigetek vitatott jellegét és ezt az álláspontot 1991-től az Orosz Föderáció is fenntartotta.

A területet jelenleg oroszok lakják, hiszen a háború után a japánokat kiűzték a területről (20 ezer főt). Így bár a nemzetiségi érv már nem áll Japán oldalán, mégis igyekszik a terület rendezését a békeszerződéshez kötni. Történt olyan megállapodás, miszerint az 1956-os szerződés talaján felgyorsítják a tárgyalásokat, de ez nem hozott gyakorlati előrelépést. Az orosz fél permanens nyomás alatt tartja a japán felet és a status quo neki kedvez, hisz Japán nincs abban a helyzetben, hogy erővel változtathasson a fennálló helyzeten.

Általánosan a szigetek jelentőségéről:

A térségben jelenlevő területi viták nem etnikai alapúak, sokkal inkább stratégiai és geopolitikai indíttatásúak. A vitatott területek nagy része emberi életvitelre jószerint alkalmatlan, azonban kizárólagos gazdasági övezetek (Exclusive economic zone, EEZ[1]) és légvédelmi azonosítási zónák (Air defense identification zone, ADIZ) létesíthetők rajtuk, melyek gazdasági és repülés-ellenőrzési szempontból hasznosak.

Az 1994-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (United Nations Convention on the Law of the Sea, UNCLOS) szabályai alapján a szigetek felértékelődtek a nemzetközi jogilag hozzájuk tartozó tengeri területek miatt. Így a szigetek háromdimenziós karaktert kaptak, nemcsak horizontálisan jelentenek joghatóságot, hanem vertikálisan a víz mélyén is. Az UNCLOS szabályai nem döntenek a szuverenitásról, azt a nemzetközi jog egyéb szervei nyilvánítják ki, azonban utalást tesz a történelmi igényekre, mint a követelések jogalapjára.

Japán 6800 szigettel rendelkezik, melyek felett a szuverenitás megerősítése egyáltalán nem tér el a nemzetközi gyakorlattól. A tengeri területeket az országok elkezdték nemzeti területekként kezelni, aminek okát jól illusztrálja a tény, hogy Japán a szigetekkel és hozzájuk tartozó EEZ-vel együtt a világ hetedik legnagyobb országának számít, azaz kétszer nagyobb Kínánál. Japánnak a térségbeli országokkal meglévő feszültségei alapvetően nem a szigetek miatt vannak, viszont ezek azok a pontok, ahol a feszültség kulminálódhat.

Japán-orosz kapcsolatok

A hidegháború vége nem hozott radikális változást Japán és északi szomszédja viszonyában, mivel a japánok napirendjét addig is és azután is a területi vita határozta meg. Kezdetben Tokió nem foglalkozott érdemben a politikai változásokkal, de az 1991-es moszkvai puccs után a Szovjetunióba küldendő gazdasági segélyekről döntött. Az északi szomszéd ugyan átalakult, a problémák azonban maradtak. Rontotta a megítélést a tovább előterületi vita, valamint a nukleáris hulladék Japán-tengerbe való szórása.

A kétoldalú kapcsolatok a Jelcin-éra alatt kezdtek javulni, ami többek közt az olyan gesztusoknak is köszönhető, mint az oroszok bocsánatkérése 1993-ban a japán hadifoglyokkal való bánásmód miatt. A japán közbeszédben újfajta Oroszország-kép volt kialakulóban, amit a shinsei roshia (newly born Russia- 新生ロシア) fogalma fémjelez a leginkább. Az 1990-es években a japán külpolitika igyekezett elválasztani a területi kérdéseket a bilaterális kapcsolatoktól. Japán emellett normatív nagyhatalomként igyekezett Oroszországnak jó példát mutatni és átvezetni a „normális” országok sorába, amelyek közé ő is került 1945 után. Bár a közvélemény és a politika pozitívabban kezdte látni Oroszországot, a katonaság továbbra szkeptikus maradt. A Kelet-Ázsiában állomásozó orosz csapatok még a lecsökkentett állománnyal együtt is jelentősebbek voltak, mint ha csak védelemre rendezkedtek volna be. Az attitűdváltozást csak az észak-koreai nukleáris krízis hozta el, ami következtében az elsőszámú fenyegetést már nem Oroszország jelentette.

1997-ben Oroszország Japán aktív közreműködésével belépett az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködésbe (Asia-Pacific Economic Cooperation, APEC), ám a segítség ellenére Japán a G7 szervezetben igyekezte gazdasági hierarchiáját megőrizni északi szomszédjával szemben. Japán az aktív segítségnyújtással igyekezett kifejezésére juttatni a felsőbbség-érzését a politikai mellett a gazdasági színtéren is. Továbbá sor került 1998-ban az első – nem-amerikaiakkal tartott – külföldi közös haditengerészeti gyakorlatra az oroszokkal.

A 2000-es évek Oroszországa irányt váltott, így politikai értelemben az ország letért a Japán-típusú útról. Azonban a gazdasági együttműködés továbbra is virágzott a két ország közt: japán befektetések áramlottak Oroszországba, technológiatranszfer is történt, a befektetők pozitívan nyilatkoztak Oroszországról. Az iraki háború és a növekvő versengés Kínával arra késztette Japánt, hogy alternatív energiahordozó-ellátóhoz forduljon, így lett Oroszország energiabiztonság szempontjából egy lehetséges alternatíva (Szakhalin II gázvezeték) a közel-keleti ellátási útvonalhoz képest.

A szigetvita

Egyesek szerint vitatható, hogy a szigeteknek stratégiai jelentőségük lenne. Egy esetleges terület átadás után valószínűtlen, hogy amerikai vagy japán csapatok állomásozhatnának a területen az orosz ellenkezés miatt.  Mivel Kína felemelkedése minden figyelmet megkövetel Japántól, ezért a szigetek „elengedése” reálpolitikai szempontból stratégiai sikert is jelenthetne. Gazdasági szempontból pedig még egyértelműbb a helyzet, hiszen olcsóbb megvenni az ott előállított és kinyert nyersanyagot és élelmiszert, mint helyben kitermelni.

Japánban a két belpolitikai kurzus abban egyetért a világháború megítélése kapcsán, hogy Japán áldozatként került ki a konfliktusból. A konzervatívok szerint a Nyugat áldozata, a progresszív oldal szerint pedig saját hadseregének áldozata. A szovjet megnemtámadási egyezmény felrúgását pedig kétpárti egyetértés ítéli árulásnak, mely során inherensen japán területeket zsákmányoltak a szerződésszegők.  A „no visa” program keretében elűzött japánok vitatott területre utazhatnak és ott élő oroszok érkezhetnek Japán földre, aminek a célja a kapcsolat erősítése és megoldás találása a vitára. Japánnak a közvetett célja az is, hogy az oroszoknak megmutassa, mennyivel jobban élhetnek japán fennhatóság alatt, így kifejezésre kerülhet a japán egyediség és felsőbbrendűség-érzés.

A megoldás nehézségei

A 2000-es években hiányzott a két fél közti kapcsolatokból a vízió. 2012-től pozitív dinamika jellemezte, de 2014-es ukrajnai események ismét beárnyékolták a kapcsolatokat. Az orosz kapcsolat rendezése fontos lenne, mert Oroszország 2014 óta egyre közelebb kerül Kínához. Ha ez így marad, az Egyesült Államokkal szemben erősödő feszültség az oroszokat is Japán ellen hangolhatja, ezért Tokiónak érdeke lenne rendeznie a kétoldalú kapcsolatait Oroszországgal, hogy stratégiai teret hagyjon északi szomszédjának a kínai kapcsolatokkal szembeni alternatívakeresésben.

2016-ban Putyin ajánlatott tett arról, hogy a két déli terület visszatérhet Japánhoz, míg a két északi szigeten pedig a japánok kaphatnak gazdasági előjogokat. Abe Shinzo miniszterelnök gazdaságilag igyekezett hatni az orosz félre, befektetéseket és gazdasági együttműködéseket kezdeményezett. A megállapodások lényege a vitatott területen éledező gazdasági tevékenység erősítése volt, anélkül, hogy a felek feladnák a követeléseiket.

Japán identitásának része az, hogy a négy kérdéses szigetet illegálisan bitorolták el tőlük. Az orosz álláspont szerint a Jaltai rendezés alapján jár nekik a terület. A megnemtámadási szerződést pedig jogosan rúgták fel, hiszen az ENSZ Alapokmánya szerint bárki jogosan háborút indíthatott a tengelyhatalmak ellen. Ezt később Japán is aláírta, így elismerve az ellene indított hadüzenet jogosságát. Emellett az orosz nép a területtel való „kereskedést” a felmenők elárulásának tekintené. Az orosz fél szkeptikus azokkal a japán ajánlatokkal kapcsolatban, amiket a terület átadása utánra ígértek. Ezen ígéretek a masszív japán tőkebeáramlás képében jelennek meg, ám eddig az északi szomszéd nem volt elsődleges célpontja a japán tőkének. A megegyezést hátráltatja még az is, hogy a két félnek olyan szövetségesei vannak, melyek egymással szemben egyre ellenségesebb hangot ütnek meg.

Biztonságpolitikai faktor

Oroszország az elmúlt években igyekszik felfegyverezni a kelet-ázsiai országrészeit, beleértve az Okhotsk-tengert. Védelmi céllal telepítenek területmegtagadó fegyverrendszereket, melyek érintik a szigeteket is, ez része a tágabb orosz hadsereg-modernizációnak is. A 2018-ban folytatott tárgyalások egyik fő ütközőpontja a Japán által üzembehelyezett amerikai Aegis ballisztikus védelmi rendszer, melyet Moszkva fenyegetőnek érzékel.

Az orosz fél csalódásának adott hangot, hogy Japán nem saját maga fejleszti haderejét és részt vesz az Egyesült Államok globális ballisztikus rakétavédelmében. Tokió hangsúlyozta, hogy a fegyverrendszer Észak-Korea miatt szükséges, azonban Szergej Lavrov külügyminiszter kiemelte, hogy lényegtelen, ki ellen irányul a védelem, a globális paritás jegyében az oroszoknak is reagálniuk kell erre, hasonló képességek telepítésével.

Abe Shinzo kijelentette, hogy nem engednek majd amerikai csapatokat a szigetekre és 2019-ben hozzátette, a területátadás nem járhat az ott élő lakosság áthelyezésével. Még ebben az évben mind orosz, mind japán lakosság részéről hatalmas kritika érte a tárgyaló feleket. Bár Abe kijelentette, hogy nem engedne amerikai csapatokat a szigetre, azonban ezt az orosz fél nem tekinti betartható ígéretnek, tekintettel arra, hogy Japánt nem tartja biztonsági kérdésekben teljesen szuverénnek. Illetve kétséges, hogy Japán ezt megtenné-e, hiszen ezzel megbontaná az amerikai védernyőt és ez a Kínával fennálló szigetvitájára is hatással lehetne. Az orosz elvárás, miszerint Japánnak vele szemben fel kéne hagynia a szankciókkal, szintén valószínűtlen elvárás. Még ha fel is hagyna velük, az amerikai szankciók extraterritoriális jellege miatt a japán vállalkozások elkerülnék a szankcionált gazdasági szereplőket.

Jelenlegi helyzet

Mivel 2020-ban az orosz alkotmány reformja lehetetlenné tette az orosz területekről való lemondást, ezért a területcsere- és átadás az alkotmány által tiltott dologgá vált. Az új japán miniszterelnök, Suga Yoshihide igyekezett kinyilvánítani a tárgyalási szándékát az orosz fél felé és ez elől ők sem zárkóztak el. A megegyezés lehetőségét azonban korlátozza a tény, hogy 2021 év végén az oroszok 300P Bastion-P mozgatható parti védelmi rakétarendszert telepítettek a szigetekre, amely rakétarendszer fontos elemét kepézi az orosz területmegtagadó képességnek.

 

[1] Kizárólagos gazdasági övezet: a kizárólagos gazdasági övezet nem haladhatja meg az alapvonaltól mért 200 tengeri mérföldet (370,4 km). Kizárólagos gazdasági övezetén belül a parti ország ellenőrzi az összes gazdasági forrást (pl. halászat, bányászat és olajkutatás), valamint az ilyen források esetleges környezetszennyezését.

EUR-Lex: Az Egyesült Nemzetek tengerjogi egyezménye

Írta: Bán Zoltán

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A A japán-orosz területi vita múltja és jelene bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szomszédságpolitika Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határa mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat. Algéria

Algéria tekintetében a legjelentősebb történés az, hogy az észak-afrikai ország októberben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 73. részvényese lett, így az EBRD már az országban is szélesebb körben támogathatja a befektetéseket és politikai reformokat.

Egyiptom

Az észak-afrikai ország tekintetében októberben és novemberben számos kiemelt esemény történt. Az Unió vezető tisztségviselőivel jónéhány egyeztetésre került sor. Sameh Shoukry, egyiptomi külügyminiszter és Ylva Johansson, a migrációért, a belügyekért és az állampolgárságért felelős uniós biztos 2021. november 15-én elindította a harmadik EU-Egyiptom migrációs párbeszédet, amely a migrációval kapcsolatos átfogó együttműködést célozza az érdekelt felek között. A migráció főbb kérdésköre mellett a társadalmi-gazdasági szempontokról és a munkahelyteremtésről is szó esett többek között. A migrációval kapcsolatos bűncselekmények is a tárgyalás napirendjét képezték, mint az emberkereskedelem és az embercsempészet elleni küzdelem, a legális migráció előmozdítására irányuló erőfeszítések támogatása. Ugyanezen napon Charles Michel, az Európai Tanács elnöke Kairóban találkozott Abdel Fattah al-Sisivel, Egyiptom elnökével. A találkozó napirendjének témáját elsősorban az EU és Egyiptom közötti gazdasági és politikai kapcsolatok alkották, így például a két elnök érintette az alapvető szabadságjogok és emberi jogok helyzetét, valamint a regionális stabilitást és biztonságot, illetve a terrortámadások nyomán kialakult jelenlegi nemzetközi feszültségeket. Korábban, október 17. és 20. között az EBRD alelnöke, Alain Pilloux Egyiptomba látogatott, ahol az egyiptomi kormány tisztviselőivel találkozott, az ország stratégiájának megvitatására, illetve különböző projektek elindítása és az üzleti szférával való találkozók lebonyolítása céljából. Pilloux biztosította az országot a szervezet elkötelezett támogatási szándékáról is. Az EBRD Egyiptomban számos tevékenységet végez, például nagyvonalú kölcsönökkel járul hozzá a nők helyzetének javításához a KKV-szektorban.

Izrael

Az Európai Unió és Izrael Állam közötti politikai nézeteltérések a vizsgált időszakban is folytatódtak. Az Unió novemberben ismételten felszólította az állam vezetését, hogy szüntesse be a telepesmozgalmat érintő tevékenységét. Az üzenet apropója az volt, hogy az időszakban közel 4200 újabb lakóegység megépítésére írt ki Izrael pályázatot, amelyek többsége Ciszjordánia területét is érintette. Mindezen tevékenysége a zsidó államnak megnehezíti a Palesztinával való kiegyensúlyozottabb viszony előmozdítását.

Jordánia

A Jordán Hásimita Királyság tekintetében az időszakban elsősorban a környezeti és energiabiztonságot célzó projektek kerültek fókuszba. A fenntartható hulladékkezelést célzó DECOST projekt keretében például közoktatási intézményekben tartottak figyelemfelhívó órákat és több komposztáló vagy szelektív hulladékgyűjtő eszközt is kihelyeztek. Októberben Jordánia vízügyi és öntözési minisztere és különböző vállalatok 24 millió euró értékű szerződést írtak alá az EU és több európai partner társfinanszírozó (pl. AFD – Agence Française de Développement) jelenlétében az Irbidi Kormányzóság vízhálózatainak megerősítésére és szerkezetátalakítására. Mindez kiemelten fontos a térség vízbiztonságának előmozdításában. Októberben Jordánia csatlakozott a Globális Metán Kezdeményezéshez is, amelynek célja a részes felek metánkibocsátásának redukálása. Mindez elengedhetetlen a globális felmelegedés lassítása okán, hiszen a metán kibocsátásának redukálása az egyik leghatékonyabb eszköz rövidtávon a globális felmelegedés csökkentését célzó célkitűzések kapcsán. Emellett az ENI CBC MED által is társfinanszírozott ESMES projekt tekintetében az érintett részes felek is megvitathatták novemberben az ország előtt álló energiahatékonysági fő akadályokat, illetve jógyakorlatokat és tapasztalatokat cserélhettek. A társadalmi és egészségügyi biztonság területén is történtek előrelépések: az Unióval szoros együttműködésben az Al-Balad rádió kampányt indított a vakcinákkal kapcsolatos dezinformáció következményeinek visszaszorítására a lakosság körében. Emellett az EDU-JORDAN és EDU-SYRIA program keretében kilenc projektet indítottak novemberben a kiszolgáltatott jordán és szíriai menekültek és fiatalok megélhetési lehetőségeinek javítására. A Királyságot novemberben Várhelyi Olivér, szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztos is meglátogatta, hogy több vezető tisztségviselőjével találkozzon az országnak, s így megerősítse az Unió és Jordánia közötti partnerséget, illetve előmozdítsa a déli szomszédokra vonatkozó gazdasági és beruházási terv és a földközi-tengeri térségre vonatkozó új menetrend célkitűzéseinek végrehajtását.

Libanon

A közel-keleti ország tekintetében elsősorban az energia- és klímapolitikához kapcsolódó projektek kapták a hangsúlyt a vizsgált időszakban: Kfarzabad községben új napelemes rendszer települt, amely elsősorban a vízellátást segíti elő. A telep kiemelt fontosságú, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy a közelmúlt energiaválságai során 16 000 személy vízellátása legyen folyamatos.  Emellett a 8 ország részvételével futó MAIA-TAQA projekt keretében javaslatokat gyűjtöttek be kisüzemi kísérleti szennyvíztisztító telep és annak áramellátására szolgáló napelemes rendszer és az öntözőrendszer megvalósítására.

Az Európai Unió az országban zajló történésekre is reagált: az októberi tüntetéseken eldördülő lövések kapcsán felhívta az érdekelt felek figyelmét arra, hogy nyugodtan és felelősségteljesen járjanak el annak érdekében, hogy megakadályozzák az erőszak további fokozódását ebben a kritikus időszakban.

Marokkó

A vizsgált időszakban az észak-afrikai ország tekintetében elsősorban a klímapolitika területére esett a hangsúly. Októberben Marokkó csatlakozott a Globális Metán Kezdeményezéshez is, amelynek célja a részes felek metánkibocsátásának redukálása. Mindez elengedhetetlen a globális felmelegedés lassítása okán, hiszen a metán kibocsátásának redukálása az egyik leghatékonyabb eszköz rövidtávon a globális felmelegedés csökkentését célzó célkitűzések kapcsán. Emellett az Európai Unió és tagállamai szeptember 30. és október 17. között marokkói régióiban “Cselekvés és ambíció” címmel klímadiplomáciai heteket indítottak, a Glasgow-ban megrendezésre kerülő klímakonferenciára való felkészülés érdekében.

Tunézia

Tunézia esetében is elsősorban a fenntarthatóság és környezetvédelem került az EU homlokterébe. A COMMON projekt tekintetében helyi halászokkal beszéltek a tengeri szemét halászatra kifejtett hatásáról. Emellett az EBRD 6.2 millió euró kedvezményes kölcsönt biztosít az ország számára, az olívaolaj-szektor fejlesztése érdekében.

Azerbajdzsán

Azerbajdzsán számára az EU elsősorban a COVID-19 járvány leküzdésében nyújtott segítséget. Az EU a WHO-val további egészségügyi felszereléseket és eszközöket adományozott Azerbajdzsánnak, hogy segítse a betegek felépülését a COVID-19-ből, illetve a mentális egészséggel foglalkozó intézményekben segíti a fertőzés mielőbbi kimutatását célzó tudás fejlesztését. Emellett az EU segíti az ország fenntartható és zöld fejlődését: ezúttal egy olyan platform létrehozásával, amely segíti a KKV-szektor résztvevőit a zöld mechanizmusok elsajátításában.

Fehéroroszország

Fehéroroszország kapcsán az Európai Unió felhívta a kelet-európai ország figyelmét arra, hogy egyedüliként alkalmazza a halálbüntetés mechanizmusát a kontinensen, s ennek kapcsán aggodalmát fejezte ki az igazságszolgáltatás és jogállamiság nem megfelelő funkcionálása kapcsán, amely gyakran eredményezi az önkényesség gyakorlatának alkalmazását, illetve az ítéletek helytelenségét is. Mindennek kapcsán kiemelten aggasztó a halálbüntetés érvénye az országban, s az Unió sürgeti Fehérországot annak eltörlésére. A következő történés is az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik: az EU megbízottjai és nagykövetei a politikai foglyok családtagjaival találkoztak, amelyet követően az EU a következőket fogalmazta meg: „a transzatlanti nemzetek közössége továbbra is követeli a Fehéroroszországban önkényesen fogva tartott összes személy azonnali szabadon bocsátását, beleértve a politikai foglyokat is”.

Grúzia

Grúzia esetében az EU meglehetősen átfogó területeket célzott. Az országnak elsősorban az irreguláris migráció elleni küzdelemben és a határbiztonság fokozásában segédkezett modern okmányellenőrző eszközök adományozásával. Emellett a gazdasági biztonság elmozdítása tekintetében 6 millió eurónyi kedvezményes kölcsönt folyósított az ország vezető bankjának, hogy az továbbhitelezze a COVID-19 járvány által súlyosan érintett KKV-szektor számára.

Moldova

Moldova esetében az unió figyelme elsősorban az energiabiztonságra, illetve a társadalmi biztonságra esett. Az Unió támogatta két moldáv régió vízellátási kapacitásának növelését, amelynek következtében 37000 moldáv állampolgár vízellátása válik biztosítottá, emellett egy másik régió szennyvíztisztító és csatornarendszerzéséhez is hozzájárul. Moldova gázellátási problémáival kapcsolatban Ursula von den Leyen biztosította az országot az EU szünetlen támogatásáról, illetve a további támogatási intézkedések megvizsgálásáról. A közlekedés területén az EBRD 23.5 millió euró értékű kedvezményes kölcsönt biztosít az ország vasúti szolgáltatójának a vasutak infrastrukturális fejlesztésére.

A társadalmi és politikai biztonság tekintetében az egyik legfontosabb esemény az EU és a Moldovai Köztársaság éves emberi jogi párbeszéd megtartása volt. A felek számos kérdésről folytattak megbeszéléseket: az EU emberi jogi politikájának alakulásáról, a demokráciáról és a választási jogokról, az igazságszolgáltatási rendszerről, a munkaügyi normák végrehajtásáról, a médiaszabadságról, a gyermekek jogairól és a nemek közötti egyenlőségről is. Moldova az időszakban ratifikálta a nőkkel és lányokkal szembeni erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló, jogilag kötelező erejű Isztambuli Egyezményt is, amely mindenképpen előremutató az ország társadalmi és politikai biztonságának fokozása tekintetében.

Ukrajna

Ukrajna esetében a legkiemelendőbb esemény az EU releváns szakpolitikájának kontextusában az, hogy az ország, mint nem uniós állam elsőként vehette át a Duna-stratégia elnökségét. Emellett a környezeti biztonság területén a Fekete-tenger védelméhez is hozzájárult az EU az EU4EMBLAS projekt keretében a főbb szennyeződések felkutatásával.

Örményország

Az országba látogatott október 4 és 8. között az EB területért felelős igazgatója, az EIB elnöke, illetve az EBRD elnöke. A látogatás célja az EU-s projektek megtekintése volt, illetve a kormány tagjaival, valamint a kulcsfontosságú üzleti és civil társadalmi szereplőkkel való találkozás az Örményország fejlődését célzó főbb cselekvési területek megvitatására. Emellett figyelmet kapott a vízbiztonság is, így például az EU4SEVAN projekt tekintetében a Sevan-tó megőrzésének elősegítése.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

A vizsgált szakpolitika területén az időszakban kiemelt figyelmet kaptak a harmadik országokkal vagy régiókkal való partnerségek. Sor került a klímaváltozás elleni fellépés területén a partnerségi kapcsolatok és együttműködések megerősítésére az indiai–csendes-óceáni térség országainak vezetőivel, az Unió a Mediterráneumért és az Afrikai, Karibi és Csendes-óceáni Államok Szervezete (AKCSÁSZ) szervezet tagországainak vezetőivel, illetve a Kínai Népköztársasággal is.

Az Európai Unión belüli szakpolitikai történések tekintetében kiemelendők az új beruházások létesítése, illetve az éves jelentések elfogadása. A Bizottság meghirdette 1,5 milliárd eurós költségvetésű, nagyszabású projektjét, amely a megújuló energia, az energiaigényes iparágak, az energiatárolás, valamint a szén-dioxid-leválasztás, -felhasználás és -tárolás terén áttörést jelentő technológiákat fog finanszírozni. A projekt az Innovációs Alap pénzügyi keretéből valósul meg, amely a világ egyik legnagyobb, az innovatív, alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák előmozdítására irányuló programja. Egyedülálló, hogy az Alapot az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének kibocsátási egységeinek árveréséből származó bevételekből finanszírozzák. Az éves jelentésekből megtudható, hogy az uniós intézkedések nagyban hozzájárulnak a 2030-ig vagy 2050-ig kitűzött célok megvalósításához, azonban további, sürgető intézkedések szükségesek. Többek között a közúti közlekedési üzemanyagok üvegházhatásúgáz-intenzitásának 4,3%-os csökkenéséről, a  2019-es adatokhoz képest az üvegházhatású-gázok kibocsátásának közel további 10%-kal való csökkenéséről, illetve a villamosenergia- és gázárak általános csökkenéséről is beszámoltak.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől, a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettje lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

Az EU idén számos szankcióval sújtotta Nicaraguát és annak állampolgárait. A nicaraguai aggasztó helyzet 2018 óta áll fent, s az Unió 2019-ben léptetett életbe először szankciókat a közép-amerikai országgal szemben. Októberben az Unió meghosszabbította további egy évvel a 14 nicaraguai állampolgárt érintő korlátozásokat, amelyek a vagyonaik befagyasztására, a pénzeszközök rendelkezésükre bocsátásának tilalmára, illetve beutazási tilalomra vonatkoznak. Nicaragua mellett az Ukrajna területi integritását és szuverenitását aláásni célzó törekvéseket is aggodalommal követi az Unió. Októberben további 8 személyt sújtott szankcióval az integráció, így jelenleg összesen 185 személyt és 48 egyéb entitást szankcionál az EU az ukrán helyzet kapcsán.  Az EU szankciós listájára felvett személyek között vannak olyan igazságszolgáltatási tisztviselők is, akik a Krím-félszigeten és Szevasztopolban az orosz törvények betartatásáért felelősek. A megjelölt személyek vagyonának befagyasztását – ideértve a pénzeszközök rendelkezésre bocsátásának tilalmát – és utazási tilalmat foglal magában a szankciórendszer. Az EU novemberben további szankciókkal reagált a fehérorosz migrációs helyzetre, amely az EU külső határait érintik: egy módosítással az Unió már megcélozhatja azokat a magánszemélyeket és szervezeteket, akik a Lukasenko-rezsim olyan tevékenységeit szervezik, amelyek az EU külső határainak illegális átlépésére irányulnak. Az Unió novemberben további 4 újonnan kinevezett szír minisztert vett fel szankciós listájára. A közel-keleti ország vonatkozásában először 2011-ben vezetett be az EU szankciókat, s azóta mintegy 287 személyt és további 70 egyéb szervezetet tartalmaz a lista. A szankciók célja az ország döntéshozóinak presszionálása a tárgyalások megkezdésére és a helyzet politikai rendezésére. A szankciók elsősorban a vagyoneszközök befagyasztását, illetve beutazási korlátozásokat tartalmaznak, de idetartozik még az olajimport tilalma, bizonyos befektetések korlátozása, a Szír Központi Bank EU-ban lévő eszközeinek befagyasztása, valamint a politikai céllal felhasználható eszközök és technológiák exportkorlátozása.  Törökország engedély nélküli fúrási tevékenységét a Földközi-tenger medencéjének keleti részén is aggodalommal követi az Unió az elmúlt években, elsősorban a térségben kiéleződő energiadiplomáciai konfliktus kapcsán. Az EU épp ezért egy évvel meghosszabbította a szankciórendszert, amely elsősorban utazási korlátozásokat és a pénzeszközök hozzáférésnek korlátozását jelenti. Októberben a Tanács további egy évvel, 2022. október 16-ig meghosszabbította a vegyi fegyverek elterjedése és használata elleni korlátozó intézkedéseit is. A jelenlegi szankciórendszert először 2018-ban vezették be a vegyi anyagok kifejlesztéséért és használatáért közvetlenül felelős személyek és szervezetek ellen. A korlátozó intézkedések, amelyek jelenleg 15 egyént és 2 jogi személyt érintenek, az EU-ba történő utazási tilalmat, valamint a magánszemélyek vagy jogi személyek vagyonának befagyasztását tartalmazzák. Ezenkívül az EU-beli személyeknek és szervezeteknek tilos pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani a szankcionáltak számára. Az Unió az időszakban hasonlóképpen meghosszabbította a szankciókat az Al-Káidához és a Dáeshez köthető egyének és szervezetek vonatkozásában is.

Írta: Mészáros Kinga

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU Hírfigyelő 2021 október-november bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium hosszú ideje nem rendezett előadást, konferenciát, vagy bármilyen eseményt, amely nem az online térben zajlott volna. 2022. március 1-jén, kedden azonban elkezdődik tavaszi konferenciasorozatunk: első eseményünk a Vallás és Biztonság témáját járja körbe, ismertetve a Szakkollégium kreditesített kurzusát! 

A színvonalas, 14 héten át tartó kurzus témáinak részletes ismertetése az érdeklődők és egyetemi hallgatók számára is elérhető regisztrációt követően.  A Szakkollégium a Nemzeti Tehetség Program keretében valósítja meg a szakmai kurzusról szóló prezentációt, mely által a résztvevők bepillantást nyerhetnek a vallás és biztonság szinte kimeríthetetlen témájának történeti vonatkozásaiba és aktualitásaiba egyaránt.

A részvétel regisztrációhoz kötött, amelyet az alábbi linken, érdeklődők és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatói számára eltérő fülön lehet megtenni:

https://ludevent.uni-nke.hu/event/1722/ 

Hallgatók, figyelem! Az esemény kollégiumi pontszerző!

Az alkalomról további információkat az alábbi linken érhetnek el: https://fb.me/e/3nXHPeOtC 

Szeretettel várjuk eseményünkön!

 

Biztonságpolitikai Szakkollégium

A Vallás és Biztonság – új BSZK-s esemény! bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ausztria – a „labor”, amely Európában elsőként kötelezővé tette a koronavírus elleni védőoltást, azonban ameddig a regnáló hatalom eljutott eddig a pontig, sok biztonságpolitikai és alkotmányjogi krízisen ment keresztül az ország. A Corona-Ampelnek nevezett besorolások kísértetiesen hasonlítanak a Németországban megjelent Ampelsystem-megoldásokra, azonban a színek és a funkciók tekintetében különbözőek, nemcsak a két ország nemzetstratégiái miatt, hanem az elnevezés félreérthetősége miatt is.

Meginogni látszott a biztosnak vélt szomszédos ország: belpolitikai feszültségek, korrupciós, média által is felfújt botrányok, kancellári ideológiai pálfordulással egybekötött hatalomátvétel, új tisztségek a régiek mellett, új hatalmi funkciók – és ezzel párhuzamos néhol bizonytalan törekvések jellemzik a mai Ausztria kül-és belhoni viszonyait.

Az ország alig heverte ki a több esetben elkövetett terrorcselekményeket; 2020-ban és 2018-ban Bécsben, 2017-ben Linzben, 2016-ban Himbergben, 2013-ban pedig Wörgl városában követtek el kisebb-nagyobb terrorcselekményeket, melyek rendre nagy közfelháborodást váltottak ki az osztrák lakosságból. Csak a két bécsi támadást jelzi a nyomtatott sajtó konkrétan az iszlám vallással kapcsolatos terrorista merényletekként, kiemelve ezzel az Iszlám Államot, mely nemcsak, hogy beszivárgott az országba, hanem potenciálisan a legnagyobb veszéllyel fenyegeti a közép-kelet-európai férfi lakosságot. Annál is inkább igaz ez az állítás, mert 2016-tól kezdve egyértelműen kimutatható, hogy több mint 330-an vállalták az erőszakos radikalizálódást, ezáltal tagjává váltak a Szervezetnek, mely ma már megszámlálhatatlanul sok és változatos előképzettségű személy közül válogathat. Habár népszerűsége az országban az utóbbi években rendre visszaesni látszik, az állam területén még mindig jelen van az Iszlám Állam kulturális maradéka.

A 2014-es évtől kezdődő és még a mai napig sem csitulni látszó menekültválsággal kapcsolatban ismert és beazonosított osztrák terroristák egyike sem származott azonban azokból a csoportokból, akik Szíriából, Irakból vagy éppen Afganisztánból érkeztek. Egy sokkal fontosabb csoportosulás jelent meg, a csecsen bevándorlás példája ezzel szemben azt támasztja alá, hogy az iszlám vallású polgárháborús gócpontokból érkező (sok esetben illegális) migráció hosszabb távú kockázatokat hordoz magában.

A Második Osztrák Köztársaságban a szociáldemokraták külügyi- és integrációs minisztere 2013-2017 között Sebastian Kurz, a 2017 decemberétől már a Néppárt színeiben hatalomra kerülő kancellár, akinek markáns elképzelései között szerepelt az Európai Unió külső határvédelmének erősítése, illetve a migráció más célországba való áthelyezése. Példaként említette Törökországot mint célországot, illetve több esetben nevesítette az Afganisztánból érkező menekülteket, és ugyanekkor a migrációs útvonalak változtatásának lehetőségét eszközölte volna, emellett Magyarországgal karöltve lezáratta az egyik legfontosabb folyosót, a balkáni útvonalat. Mindezen intézkedések rövid távon megoldást jelentettek ugyan, de hosszabb távon sajnos a rendszert alapjaiban nem tudták megváltoztatni.

2017-ben az osztrák sajtóban csak „Kurz-bandaként” emlegetett újonnan megalakult rezsim sebezhetetlennek vélte magát, olyannyira, hogy a frissen megválasztott kancellár belső tisztogatásba kezdett: a szintén néppárti színekben politizáló elődjét, a Néppárt akkori elnökét – Reinhold Mitterlehnert – kellett kiejtenie a ringből, majd ezt követően megpróbálták a közösségi médiát elsősorban saját pártjuk különböző propagandáira használni. A politikusnak azonban számos támogatója akadt, elsősorban a gazdagabb társadalmi réteg köréből, akik jelentős pénzadományokkal támogatták a jobboldali elképzeléseket és ezt a kancellár maximális mértékben ki is használta, piramis-szerűen felépített hatalmi struktúrába burkolózva.

2018-ban az Európai Unió soros elnökségét betöltő Ausztria egy még biztonságosabb Európát tűzött ki célul, Kurz hangsúlyozta, hogy „védelmező Európát akar”. Ez összhangban volt az ÖSS-el, ez a 2013 júliusában elfogadott törvény határozza meg az osztrák biztonságpolitikát. Az országhoz hasonlóan átfogónak és integráltnak kell lennie, aktív tervezés és szolidáris végrehajtás kell jellemezze. Az átfogó biztonság jelentése szerint a külső és belső, valamint a polgári és katonai biztonsági szempontok szorosan összefüggenek. Az integrált biztonságnak alkalmaznia kell az állami és a nem állami szereplők közötti munkamegosztást, ugyanakkor mindezek túlmutatnak a klasszikus biztonsági osztályokon, miután ezek a gazdasági, társadalmi, integrációs, fejlesztési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, közlekedési és infrastrukturális, oktatási, információs és kommunikációs, valamint egészségpolitikai eszközöket jelentik. A szolidaritás alapjaira építkező biztonságpolitika figyelembe veszi, hogy a semleges Ausztria és az Európai Unió biztonsága ma nagymértékben összefügg.

A déli határok védelme kiemelt figyelmet kapott mind osztrák, mind pedig német részről, azzal kiegészülve, hogy mindkét ország tranzitzónákat kívánt létrehozni határaik védelme érdekében, illetve Kurz külön kitért arra, hogy a Frontex-et, az EU határvédelmi ügynökségének megerősítését támogatja a szlovén-osztrák határszakaszon. Látni való, hogy a kancellár egész személyisége, illetve az ÖVP, az Osztrák Néppárt meghatározta az ország biztonság- és védelempolitikáját oly módon, hogy Kurz már integrációs miniszterként bekerülhetett a nagybani politikába, elkezdhette az európai határzár egyre szélesebb és szigorúbb ellenőriztetését, és ezektől az elvektől egyik kancellársága idején sem tágított. Két választást nyert meg, a jobbközép Néppárt kulcsfigurájaként 2021. október 9-én bejelentette lemondását, teljesítve ezzel a Néppárt akkori koalíciós partnerének, a Zöldek kívánságát. Ebben oroszlánrésze volt a gazdasági és korrupciós ügyekkel foglalkozó Osztrák Államügyészségnek (WKStA), mely megvádolta a kancellárt, ami neki és kormányának egyidejű bukásához vezetett. Kurz utódjául a külügyminiszter Alexander Schallenberg választatott, aki azonban csak 55 napig maradt hatalmon, önként mondott le a hivataláról, az ő utódja a belügyminiszter, a jelenleg is kormányzó Karl Nehammer.

Ausztria legaktuálisabb biztonságpolitikai kérdése a mindmáig jelen lévő koronavírus. Európában unikumnak számít, hogy kötelezővé tette ezév februárjától felnőtt lakosságának a védőoltás felvételét. Kezdetben a 14. életévtől számították, azonban ezt rövid idő múlva kitolták 18 évre, március közepétől pénzbüntetés jár az oltatlanoknak, a rendvédelmi szervek szúrópróba-szerűen ellenőrizhetik a közúti forgalmat, Corona-Ampel (Korona-jelzőlámpa) pedig színekkel jelzi és tájékoztatja az osztrák lakosságot egy adott régió fertőzési szintjéről, az erre szolgáló weboldal áttekintést ad az aktuális regionális és országos járványügyi intézkedésekről. A Corona- Ampel a COVID-19 terjedésének és a járványhelyzet regionális felmérésének eszköze, ami lehetővé teszi a felelős politikai döntéshozók és hatóságok számára egyaránt, hogy a színeknek megfelelő védelmi intézkedéseket kezdeményezzenek. A nagyon alacsony kockázatú besorolást zöld jelzőlámpával jelölik, az alacsony kockázatú régiók sárga-zöld színűek, a közepes kockázatot sárgával jelzik, a magas kockázatút narancssárga jelöli, végül a piros szín a nagyon magas kockázatot jelenti.

Túl azon, hogy az oltás kötelező felvételét némi türelmi idővel sürgeti a jelenlegi kormány, nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a szomszédos Németországhoz hasonlóan Ausztriában is a közösségi média hatására egy jelentős tömeg oltásellenes, ezen tömegek állandó tüntetése és esetleges vandalizmusa, rongálási kedvük a regnáló hatalommal szemben hónapról hónapra nő, ahogy a felháborodás és az elkeseredettség a másik oldalon a halálesetekre vonatkozóan. A kötelezés egy megoldás, egy javaslat, azonban a mai fejlett Nyugat-Európában nem lehet nem despotikusan hozzáállni egy ilyen mértékű kérdéshez, ami a legfejlettebb országokat is bezárva tartotta, maga Ausztria is az elsők között zárta le külső határait. Hasonlóan a német példához, az Ampelsystemhez, ahol a hatalmon lévő politikai pártok színeit jelzik a jelzőlámpa fényei, ez a minta visszaköszön az osztrák korona-mintában is, de míg egyik egy ideológiai többes, addig a másik tények halmaza marad.

Az itt felsorolt tények egy forgatókönyvet tartalmaztak, amely történhetett volna másképp is, más helyszínen, azonban a terrorizmus, az emberkereskedelem, a koronavírus nemzetközi megjelenése, az elsősorban bel- és csak másodsorban külpolitikai harcok az országban a kormány bukásához vezettek. Sebastian Kurz emigrációja az Amerikai Egyesült Államokba és a tagországok, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája mind-mind azt mutatják, hogy mindezen tények összefüggésben vannak és együtt értelmezhetőek egy olyan országban, amely Magyarország számára példa is lehet, azonban elrettentően is hathat bizonyos kérdésekben, amelyek tisztázása kollektív, és nem egyéni szinten kell, hogy megvalósuljon.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Ausztria jelzőlámpái bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Tavaly múlt negyven éve, hogy az Izraeli Légierő 1981. június 7-én lebombázta az iraki Osirak atomerőművet. Az akció az Opera Hadművelet néven vonult be a hadtörténelembe és az elmúlt években egyre több részlet vált ismertté ezzel a komoly szervezést és felkészülést igénylő művelettel kapcsolatban, amely az iraki atomprogram végét jelentette. A cikk első részében röviden bemutatom a műveletre való felkészülést, majd pedig a végrehajtást, ezt követően pedig megpróbálom felvázolni, hogy az iráni atomprogram hasonló felszámolására lenne-e lehetősége napjainkban az Izraeli Légi- és Űrerőknek. Előzmények

Az iraki atomprogram kezdetei az 1970-es évek közepéig nyúlnak vissza, amikor francia segítséggel elkezdték építeni a Bagdadtól 20 km-re délre található Osirak atomerőművet. Az izraeliek már a program kezdetétől fogva megkérdőjelezték azt, hogy az iraki rezsim a nukleáris technológia békés célú felhasználására törekszik. Az 1980-ban kezdődött iraki-iráni háború során Izrael felvette a kapcsolatot az iráni vezetéssel és segítséget ajánlott fel. Az addig elképzelhetetlen együttműködést sikerült tető alá hozni a közös ellenséggel, Irakkal szemben. Az izraeliek iraki célpontok felderítési adatait (amelyek között természetesen az Osirak atomerőmű is szerepelt) juttatták el Teherán részére. Az 1979-es iráni forradalmat követő amerikai fegyverembargó miatt Irán légiereje nehézségekkel küszködött. Az amerikai gyártmányú F-4 Phantom típusú vadászgépeket az izraeliek látták el alkatrészekkel. Az Iráni Légierő egy alkalommal csapást mért az Osirak atomerőműre, azonban a 225 kg-os bombák kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy komoly kárt tegyenek az infrastruktúrában. Az iráni akció nehezítette egy későbbi művelet sikerét is, hiszen az iraki vezetés ezután joggal számíthatott arra, hogy a jövőben az atomerőmű megsemmisítésére további próbálkozások fognak történni. Az akció mielőbbi végrehajtását az a tény is sürgette, hogy néhány hónappal később került volna sor a hasadóanyagok feltöltésére, ezért még azelőtt kellett elpusztítaniuk az erőművet. Ha ezt követően kerül sor a támadásra, az jelentős sugárszennyezettséggel járhatott volna az erőmű környezetében, ami komoly károkat okozhatott volna, kiváltva a nemzetközi közösség rosszallását.

A tervezés

A művelet tervezésénél több szempontot kellett figyelembe venniük a légierő szakembereinek. A legfontosabbak között szerepelt a célpont nagy távolságban való elhelyezkedése, valamint az a tény, hogy a környező arab országok légterén keresztül lehetett csak megközelíteni az atomerőművet. Az Opera Hadművelet tervezése már jó egy évvel az akció végrehajtása előtt kezdetét vette. Mivel Izrael szomszédságában ellenséges arab országok helyezkedtek el, ezért a legoptimálisabb útvonalat kellett megtalálni. A szír légtéren való áthaladást gyorsan kizárták és a választás a déli útvonalra esett, ami Jordánián és Szaúd-Arábia északi részén át vezetett az atomerőműig, körülbelül 1050 km hosszan. Azért erre az útvonalra esett a választás, mert Szaúd-Arábia ritkán lakott északi részén kisebb volt az esélye, hogy feltűnő legyen az izraeli harci kötelék, valamint a radarlefedettség is gyérebb volt ebben az országrészben. A repülés célpontig tartó szakaszát zárt kötelékben tervezték megtenni, úgy, hogy a gépek mindössze 2-3 méterre repülnek egymástól 60 méteres magasságban, hogy a radarok minél később észlelhessék őket. A célpont előtt terveztek nagyobb magasságba emelkedni, ahol a kísérő vadászgépek biztosítják a légteret, a bombákkal felszerelt gépek pedig csapást mérnek az atomlétesítményre. Ekkor merült fel egy lényeges probléma. Az izraeli légierőben szolgáló F-15-ös és F-4-es vadászgépek a harcászati hatósugarukat tekintve alkalmatlannak bizonyultak a feladatra, vagyis, ha póttartályokkal biztosítják a megfelelő üzemanyag mennyiséget, akkor a felszerelhető bombák mennyisége nem lett volna elegendő. Az iráni példából kiindulva szóba sem jöhettek a 225 kg-os bombák, hanem 907 kg-os bombák bevetésével számoltak a művelet tervezői. Az említett két repülőgéptípus hiányosságait az abban az időszakban megrendelt amerikai F-16-osokkal tervezték kiküszöbölni. Izrael az 1970-es évek végén 75 darabot rendelt az új fejlesztésű vadászgépből és az iráni forradalom következtében létrejövő amerikai fegyverembargónak köszönhetően előbb jutottak hozzá a típushoz, mivel az amerikaiak az Irán számára korábban legyártott példányokat kezdték el leszállítani. Az Opera Hadművelet kezdetére Izrael már rendelkezett a típus több tucat példányával. Már az Egyesült Államokban típusátképzésen résztvevő pilótákból kiválasztották (ekkor még az ő tudtuk nélkül) azt a nyolcat, akik részt vesznek majd a műveletben. Az USA-ból hazatérve megkezdték a felkészülést. A hatalmas távolságú bevetésre való felkészülés során a Földközi-tenger fölött hajtottak végre gyakorlórepüléseket, akkora távolságban, amilyen messze az atomerőmű található. A tervek szerint egy 14 gépből álló köteléket hoztak létre, amely 8 darab F-16-osból és 6 darab F-15-ösből állt. Ez utóbbiak biztosították teljes légiharc fegyverzettel a vadászkíséretet. Az F-16-osok két darab 907 kg-os bombával, a szárnyvégeken két darab AIM-9 Sidewinder kishatótávolságú infravörös önirányítású légiharcrakétával és három darab póttartállyal voltak felszerelve. Az F-16-osok hatósugara is kívánni valót hagyott maga után, így az eredeti szárny alatti 1 400 literes póttartályok helyett az izraeli mérnökök 2 200 literes póttartályokat terveztek a típushoz, így már elegendőnek bizonyult a bevetéshez az üzemanyagmennyiség.

1.ábra Az Osirak atomerőmű elleni támadásban résztvevő egyik F-16A típusú vadászgép. Forrás: www.britmodeller.com

A nagyjából egy éves felkészülést követően eljött az akció végrehajtásának ideje, azonban több apró hiba csúszott a gépezetbe. Az izraeliek mindenképp a meglepetés erejére támaszkodtak, hogy minél kisebb eséllyel következzen be veszteség és minél nagyobb eséllyel tegyék használhatatlanná az atomerőművet. Ennek megfelelően teljes titoktartás mellett kellett végrehajtani a hadműveletet. A végrehajtás első dátuma 1981. május 14 vasárnapra esett, mivel ekkor nem dolgoztak az atomerőműben a francia mérnökök. A Sínai-félszigeten található Etzion légibázist jelölték ki a feladatra, mivel Jordánián és Szaúd-Arábián keresztül innen volt a legkönnyebben megközelíthető a célpont. A feladatban résztvevő 14 vadászgépet a műszakiak elkezdték felkészíteni a bevetésre, üzemanyaggal, fegyverzettel látták el őket, anélkül, hogy bárki tudta volna a bázison, hogy mi lesz a célpont. Röviddel ezután azonban bekövetkezett az első hiba. A Moszad tisztje, Shamai Golan egy aktatáskában iraki dinárt hozott az akcióban résztvevő pilóták számára, arra az esetre, ha iraki területen katapultálnának a sivatag fölött, a helyi törzseket kenőpénzzel tudják megvásárolni a segítségnyújtásért cserébe. Azonban Golan az őt szállító repülőgép lépcsőjén megcsúszott és az aktatáskát elejtette, az kinyílt és a tartalmát szétfújta a szél. A repülőtér állománya segédkezett a pénz összeszedésében, azonban az iraki pénznem láttán nem sokat kellett gondolkodniuk, hogy vajon melyik országban lehet a célpont. Az említett eset mellett ráadásul az egyik pilóta nem törölte ki a gépe navigációs rendszeréből a célpont koordinátáit, így az egyik műszaki katona gyorsan rájött, hogy a cél az iraki atomerőmű. Az akció híre eljutott néhány politikusig is, ezért az akkori izraeli miniszterelnök, Menahem Begin az ellenzéki vezető, Simon Peresz nyomására a bevetés törlésére utasította a légierőt. Végül kiderült, hogy jobban jártak az akció törlésével, mivel a műszakiak nem megfelelően állították be a bombák gyújtószerkezetét, így azok nem okoztak volna túl nagy kárt az atomerőműben. A következő időpontot május 31-re tűzték ki, de ez is meghiúsult, mivel néhány nappal korábban Anvar Szadat egyiptomi elnök találkozót szervezett izraeli kollégájával. Az egyiptomi-izraeli békefolyamatot semmiképpen sem akarta az izraeli kormány egy másik arab országot ért támadással veszélyeztetni. A támadás új időpontja június 7.-ére esett és már semmilyen váratlan akadály nem gördült az Opera Hadművelet megkezdése elé.

Az Opera Hadművelet végrehajtása

Május 14.-éhez hasonlóan a gépek felkészítése megkezdődött az Etzion légibázison. Néhány tartalék gépet is felkészítettek, ugyanis a szoros időbeosztás miatt még a legkisebb hiba kijavítására sem volt idő. Meghibásodások miatt egyébként igénybe is kellett venni néhány darabot, így azokba ültek át a pilóták. Az akció délutánján az Izraeli Légierő elterelő műveletekbe kezdett. Más repülőterekről több, mint 70 darab vadászgép szállt fel, hogy elterelje a támadásra kijelölt 14 gépről a környező arab országok figyelmét. A támadó kötelék délután 16:01-kor megkezdte a felszállást. A felszállást követően navigációs hiba miatt egy zsúfolt tengerparti strand fölött haladtak el, majd az Akabai-öböl felett repülve jött az újabb nehézség. Husszein, Jordánia királya, aki maga is pilóta volt, éppen a jachtján tartott pihenőt, amikor a felfegyverzett izraeli vadászgépek elhúztak felette. Azonnal értesítette rádión az illetékeseket, hogy tájékoztassák a környező arab országokat, mert valamelyiküket támadás fenyegeti. A hadművelet összetettségét és szervezettségét azonban jól jellemzi, hogy a hívás nem a jordán hadsereghez futott be, hanem egy arabul kiválóan beszélő Moszad-ügynök biztosította a királyt arról, hogy mindent megtesznek az ügy érdekében. A többi arab országhoz természetesen nem jutott el a hír. A csapásmérő kötelék 60 méteres magaságban zárt kötelékben tette meg a körülbelül másfél órás utat az atomerőműig. Az ilyen kis magasságban történő kötelékrepülés nagy koncentrációt igényel és nagyon megterhelő a pilóták számára. A legkisebb hiba is az akció végét jelenthette volna. A támadó kötelék 17:35-kor kezdte meg a bombázást. A vadászkíséretet ellátó F-15-ösök nagy magaságba emelkedtek és bekapcsolták a fedélzeti lokátoraikat, hogy felderíthessék az esetleg felszálló iraki vadászgépeket. Az F-16-osok megkezdték a rácsapásokat az atomerőműre és egyenként megváltak a bombáiktól. A 16 bombából 14 okozott kárt az erőműben, 2 pedig célt tévesztett. Az iraki légierő nem veszélyeztette az izraeli gépeket, a légvédelem némi aktivitást mutatott, azonban találatot nem ért el. A támadás végeztével és a meglepetés erejének elmúltával a vadászgépek utazómagasságra emelkedtek és elindultak a biztonságot nyújtó hazai légtér felé, ahol többek között légiutántöltő gépek és F-15-ösök várták őket, hogy az esetlegesen felszálló arab vadászgépektől megvédjék a kötelék tagjait. Az akció teljes sikerrel zárult, sikerült ember- és gépveszteség nélkül teljesen felszámolni az iraki atomprogramot. A bevetést követően a világsajtót bejárta a hír, amelynek komoly súlya volt. Ronald Reagan amerikai elnök például az akciót követő hónapokban nem engedélyezte vadászgépek eladását Izrael számára. Majd, ahogy elültek a politikai hullámok, újra megkezdték az amerikai fejlesztésű vadászgépek exportját.

Az iráni atomprogram

Egy olyan magas színvonalon kivitelezett hadművelet esetén, mint amilyen az Osirak atomerőműre mért csapás volt, felmerül a kérdés, hogy az iráni atomprogram esetében kivitelezhető lenne-e egy hasonló akció. Mint ismeretes, a korábbi amerikai elnök, Donald Trump 2018-ban kiléptette országát az iráni atomprogram rendezését érintő egyezményből. Habár az Egyesült Államokon kívül az egyezményben maradó felek (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína, Európai Unió) tartották magukat a dokumentumban foglaltakhoz, Trump döntésére válaszul Irán megkezdte a hasadóanyag további dúsítását. Szakértők szerint már csak néhány hónapnyira van egy atombomba előállításához megfelelő mennyiségű dúsított urán előállításától. Joe Bidennek sem sikerült még országát visszavezetnie a megállapodásba, továbbá Emmanuel Macron francia elnök 2022. január 30.-án a tárgyalások felgyorsítását és az iráni atomprogrammal kapcsolatos helyzet diplomáciai úton való rendezését sürgette. Mindeközben Iránban is változott a belpolitikai helyzet, ugyanis Ebrahim Raiszi konzervatív gondolkodású iráni miniszterelnökkel kell megegyezésre jutni. Jelenleg még nem tudható, hogy a tárgyalások milyen irányt vesznek a nagyhatalmak és Teherán között, azonban az biztos, hogy az elmúlt években többször felmerült Izrael részéről az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás gondolata, de ez bonyolultabb kezdeményezés lenne még az Opera Hadműveletnél is. Ahogy az Osirak atomerőmű elleni támadás is kiváltotta abban az időben az Egyesült Államok nemtetszését, úgy jelenleg az afganisztáni kivonulást nemrég lebonyolító Biden adminisztrációtól sem várható el, hogy katonai segítséget nyújtson egy Irán elleni akcióhoz. Ezenkívül a bagdadi atomerőművel ellentétben az iráni nukleáris program a hatalmas területű ország több pontján szétszórva működik, így egyetlen összpontosított csapással lehetetlen felszámolni a teljes atomprogramot. Az iráni létesítmények eleve nagyobb távolságban helyezkednek el Izraeltől (1200-1500 km-re) mint annak idején az Osirak atomerőmű.

2. ábra forrása: Profitline.hu

Ahogy az iráni belpolitikai helyzet is megváltozott az elmúlt években, úgy a világpolitikai helyzet is átalakulóban van. Az arab országok jelentős része tart Irán közel-keleti térnyerésétől, így talán elképzelhetővé válik egy arab-izraeli koalíció, amit elősegíthet a 2020. augusztusában a Fehér Házban aláírt Ábrahám-egyezmény, amellyel megvalósult a békekötés Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) között. Egy hónappal később Bahrein is békeegyezményt írt alá, majd Szudán is felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A Közel-Keleten Jordániával együtt már három országgal rendeződtek Izrael kapcsolatai, bár Szaúd-Arábia még óvatosabb, de szintén közeledésről érkeznek hírek. Ahogy fentebb említésre került, az iráni atomlétesítmények a nagy távolságuk és nagy területen való elhelyezkedésük miatt jelentősen megnehezítik egy hadművelet végrehajtását, azonban az arab szövetségesekkel már nem tűnik kivitelezhetetlennek. Az EAE légitámaszpontjai közelebb helyezkednek el Iránhoz, így onnan lenne célszerű a bombázásokat megindítani. Ha a teljes nukleáris infrastruktúra nem is, de a Busehr atomerőmű mindenképp elérhető az Emirátusok területéről. Továbbá 2012 körül nemhivatalosan híre ment, hogy egy Irán elleni katonai akció esetén Azerbajdzsán az izraeliek rendelkezésére bocsátaná a légitámaszpontjait. Napjainkban, egy esetleg létrejövő izraeli-arab koalíció esetén is komoly taktikai előnyöket biztosítana az azeri támaszpontok használata. Az ajánlat valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni, annyi azonban bizonyos, hogy Azerbajdzsán jó kapcsolatokat ápol Izraellel, amit a nagy értékű izraeli fegyverek beszerzése is alátámaszt, valamint Azerbajdzsánnak vannak nézeteltérései Teheránnal, az Irán északi részén található azeri kissebség okán. Az azeri-iráni kapcsolatokat az sem tereli pozitív mederbe, hogy a 2020-ban lezajlott, Hegyi-Karabahot érintő összecsapások során Örményország Irán támogatását élvezte. Amennyiben a rendelkezésre álló haditechnikai eszközöket vesszük figyelembe, úgy az Izraeli Légi- és Űrerők is komoly fejlődést mutatnak. Néhány éve megkezdődött az 5. generációs amerikai gyártmányú F-35-ösök rendszeresítése, amelyek generációs ugrást jelentenek a légierőben szolgáló, egyébként korszerűnek számító F-15-ösökhöz és F-16-osokhoz képest. Az F-35-ös a köznyelvben „lopakodóként” emlegetett ún. alacsony észlelhetőségű típus, amelynek a harcászati hatósugara eléri az ezer kilométert. Az EAE részére az USA korábban leszállított 80 darab F-16-ost, amelyek a típuscsalád legkorszerűbb tagjai közé sorolhatók. Az elmúlt években az EAE több más arab országgal párhuzamosan hatalmas fegyverbeszerzési programokat indított, amelyek során a pénz számított a legkevésbé. Technikai értelemben tehát meglenne a lehetőség egy iráni atomlétesítményeket érintő csapássorozat végrehajtásához, azonban a fenti nehézségeken túllépve (például a létesítmények nagy területen való elhelyezkedése) nem mehetünk el szó nélkül az iráni hadsereg képességei mellett sem. Az 1979-es forradalom utáni amerikai fegyverembargó nyomán az iráni légierő arra kényszerült, hogy a korábban amerikai forrásból beszerzett vadászgépeket az amerikai alkatrészellátás nélkül üzemeltesse. Az F-14, F-4 és F-5 típusok a forradalom óta viszonylag zavartalanul üzemelnek a légierőnél. A pontos darabszám és a gépeket érintő fejlesztések azonban nem ismeretesek. Orosz forrásból is beszerzésre kerültek harci gépek (Mig-29, Szu-24, Szu-25), valamint Sz-200, Sz-300 és Tor légvédelmi rakétarendszerek. Ha az Iráni Légierő technikai eszközeinek egy része elavultnak is számít, akkor sem valószínű, hogy az izraeliek veszteségek nélkül tudnának végrehajtani egy, az irakihoz hasonló akciót. Ha egy bombázás politikai hozadékát vizsgáljuk, akkor lehetséges, hogy az izraeli és az arab országok közvéleménye helyeselné az iráni atomprogram ellehetetlenülését, azonban a nemzetközi közvélemény reakciói nehezebben kiszámíthatók. Az Egyesült Államok az akciót bizonyosan nem támogatná, hiszen nem valószínű, hogy az ukrán-orosz konfliktussal párhuzamosan, vagy a közeli jövőben szembehelyezkedne az Iránt támogató Moszkvával egy újabb „fronton”. Az iráni atomprogramot érintő tárgyalásokban résztvevő nagyhatalmak sem valószínű, hogy örülnének a különutas megoldásnak. Iráni részről átfogó támadás nem valószínű az arab országok, vagy Izrael ellen, de az szinte biztos, hogy a Teherán által támogatott libanoni Hezbollah és palesztin Hamász terrorszervezetek aktívabban támadnák rakétáikkal az izraeli területeket.

Összegzés

Jelenleg az iráni atomlétesítmények elleni csapásnak kevés az esélye, de van olyan fejlemény, amely valószínűsíti, hogy a támadás lehetőségét fenntartják. Az izraeli vadászgépek légiutántöltését biztosító, elavult Boeing-707-esekből álló flotta lecserélése folyamatban van a vadonatúj Boeing KC-46A Pegasus típusra. Az eredetileg 2024-re tervezett szállítások megkezdését azonban előrébb kívánta hozni Izrael, ezért az Egyesült Államokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy néhány példányt soron kívül, azonnal átvehessenek. Mivel valószínűsíthetően egy Irán elleni katonai akció terve indokolja a tankergépek gyorsított beszerzésének igényét, ezért az Egyesült Államok megtagadta a program felgyorsítását. Ugyanakkor az arab országokkal kötött békeegyezmények is valószínűleg túl frissek ahhoz, hogy közös katonai műveletben vegyenek részt az arab monarchiák Izraellel. Egy iráni atomprogramot érintő hadművelet végrehajtása nem zárható ki teljesen, de a programmal kapcsolatos kérdések remélhetőleg diplomáciai úton fognak rendeződni. Megfelelő biztonsági garanciák mellett a tárgyalásokon résztvevő nagyhatalmak is elégedettek lehetnének, valamint a nyugati szankciók feloldását követően Irán is elindulhatna egy komoly gazdasági fellendüléssel kecsegtető úton.

Írta: Láng Róbert

Felhasznált irodalom

Kővári László (2011) Iraki atomprogram: törölve. Aranysas Magazin, XI. évfolyam, 2011. november. 10-15. oldal.

Kővári László (2012) Esélylatolgatás. Újabb háborús veszély a Közel-Keleten. Aranysas Magazin, XII. évfolyam, 2012. július. 34-37. oldal.

Kiemelt kép forrása: flickr.com (Bellefonte Nuclear Plant Scottsboro Alabama)

A Az Opera Hadművelet. Várható-e második felvonás Iránban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.