Biztonságpolitika.hu

2021 nyarán véget ért, de legalábbis tűzszünethez érkezett az az izraeli belpolitikai küzdelem, amely két év alatt négy választást eredményezett. A június 13-án felállított új koalíciós kormányt a Benjamin Netanyahu ellenében létrejött összefogás hozta létre, véget vetve a volt miniszterelnök 12 éves hatalmának. A Naftali Bennett, Netanyahu volt kabinetfőnöke vezette adminisztráció minden lépése rendkívüli óvatosságot és kompromisszumkészséget igényel, tekintettel az ideológiailag heterogén koalícióra, amelyben a baloldali-liberális erőktől kezdve a szélsőjobboldalon át még konzervatív arab párt is megtalálható. Az arab-izraeli, valamint a palesztin-izraeli békepolitika különösen érzékenynek tekinthető, hiszen a koalíciós pártok álláspontjai mellett a nemzetközi közösség, kifejezetten az Egyesült Államok hozzáállása és egyéb strukturális tényezők is erősen befolyásolják azokat.

A védelmi miniszter az otthonában fogadta Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság elnökét. A gazdasági miniszter helyettese, Yair Golan „szubhumánnak” nevezte a ciszjordániai Homesh zsidó telepeseit. Naftali Bennett miniszterelnök bejelentette, hogy 2025-ig megduplázzák a Golán-fennsík zsidó lakosságát és kifejezte háláját a ciszjordániai telepesek irányába, amiért „falként védik mindannyiukat”. Szintén több száz telepes tüntet napok óta a miniszterelnök rezidenciája előtt, amiért a Knesszet elfogadott egy törvényt illegális beduin (és zsidó) telepek elektromos hálózatra való csatlakoztatásáról. Ezek a hírek kevesebb, mint 30 napos időtartamban keletkeztek, amely jól mutatja a jelenlegi izraeli koalíciós kormány ellentmondásosságát a békefolyamatok tekintetében.

Hivatalba lépésekor az új kormánynak nehéz helyzettel kellett szembesülnie: még érezhető volt a májusban kitört jeruzsálemi összecsapások, majd az ebből kifejlődő gázai konfliktus hatása, mind belföldön, mind pedig a külkapcsolatokban. Jordániával mélyponton voltak a kapcsolatok és félő volt, hogy a gázai beavatkozás törést okoz-e a 2020 őszén megkötött Ábrahám-egyezmények keretében új lendületet nyert arab-izraeli békefolyamatban. A Biden-adminisztráció békefolyamathoz való hozzáállása se könnyítette meg a helyzetüket, miután Anthony Blinken külügyminiszter számos alkalommal kifejezte, hogy a kétállami megoldáshoz való visszatérést szorgalmazzák, szemben Donald Trump álláspontjával, aki hajlandó volt felmondani ezt a konszenzust a status quo-tól való elmozduláshoz. Mindeközben Izrael lehetséges tárgyalópartnere, a Palesztin Hatóság olyannyira elvesztette a társadalmi legitimitását, hogy az – évtizedes kihagyás után –2021. évre tervezett általános választásokat, valamint az elnökválasztást határozatlan időre elhalasztották, mert félő volt, hogy a Hamász (amely a gázai konfliktus során még népszerűbbé vált) átveheti az uralmat Ciszjordániában is.

A palesztin békefolyamat kérdése a koalíciós megállapodás része is volt, miszerint sem Naftali Bennett miniszterelnök, sem pedig legfőbb partnere, Yair Lapid nem fog tárgyalni Mahmúd Abbásszal a békefolyamatról. Lapid, aki jelenleg a külügyminiszteri tisztséget tölti be és a ciklus felénél átvenné a miniszterelnöki feladatokat ugyan nem zárta ki, hogy miniszterelnökként később találkozzon a Palesztin Hatóság elnökével, de a békemegállapodástól ő is elzárkózott. A kormány megalakulásától kezdve nem is történtek számottevő lépések a palesztin kérdés rendezésére, ennek a miniszterelnök személyén túl több oka is van. Egyrészről a Palesztin Hatóság megszűnő legitimitása, másrészről pedig Ciszjordánia és a Gázai-övezet strukturális adottságai. Jelenleg Ciszjordániában közel milliós lélekszámú telepes közösség található, amely kitelepítésének nincsen politikai realitása és ezzel a jelenlegi koalíció tagjai is tisztában vannak. Hasonló akadályt jelent Jeruzsálem kérdése is, amelyet Izrael egységes és oszthatatlan fővárosának tekint, miközben a palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy a leendő független államuk fővárosa Kelet-Jeruzsálem legyen. Ráadásul az Ábrahám-egyezmények megkötése és fennmaradása megmutatta, hogy immáron lehetőség nyílik a palesztin kérdés részbeni „leválasztására” az arab és muszlim országokkal való együttműködés során.

A palesztin-izraeli békefolyamattal szemben az arab-izraeli békefolyamatban sokkalta aktívabb és eredményesebb az új kormányzat. Egy évvel az Ábrahám-egyezmények megkötése után a kereskedelem volumene Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között elérte az 500 millió dollárt és közel 200.000 izraeli turista fordult meg az öböl-menti monarchiában. Az együttműködés nagy ütemben fejlődött, ennek jeleként novemberben megkezdődtek a tárgyalások egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, továbbá december 13-án Naftali Bennett személyesen tett történelmi látogatást az Emirátusokban, ahol kétoldalú megbeszélést folytatott az országot irányító Mohammed bin Zayed koronaherceggel. Szintén magasszintű állami látogatáson vett részt Yair Lapid külügyminiszter Bahreinben és Benny Gantz védelmi miniszter Marokkóban, ahol egy védelempolitikai együttműködést is megkötöttek. Ugyanakkor jelenleg nincsenek jelek az Ábrahám-egyezmények formális bővítésére: Szaúd-Arábia kifejezte, hogy kizárólag a 2002-es arab békekezdeményezés alapján hajlandó normalizálni a kapcsolatait Izraellel, ez azonban feltételül szabja a palesztin függetlenség rendezését. Szudán, bár része volt az Ábrahám-egyezményeknek, jelenleg belpolitikai instabilitással küzd, amely nem teszi lehetővé a kezdeményezés kiaknázását. Indonézia esetében, amely a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkezik, ugyan megjelentek a sajtóban hírek arról, hogy Joe Biden amerikai elnök szorgalmazta az izraeli kapcsolatok helyreállítását, de az indonéz elnök kifejezte, hogy szintén feltételnek tekinti egy független palesztin állam létrehozását. A Bennett-kormány rendezte a viszonyát Jordániával is novemberben.

Az Irán jelentette regionális hatalmi kihívás azonban továbbra is fennáll, amely megteremti a lehetőségét azoknak az informális együttműködéseknek a régióban, amelyek részben az Ábrahám-egyezmények megkötéséhez is vezettek és alárendeli a békefolyamatokat az iráni fenyegetés kezelésének. Habár az izraeli kabinet nem zárkózott el teljes mértékben egy „jó alkutól” a 2015-ös nukleáris megállapodás felélesztése kapcsán, ennek esélyét rendkívül alacsonynak tartják és nem zártak ki egyetlen opciót sem az iszlám köztársaság ellenében. (Az elrettentés fokozása érdekében a miniszterelnök az utóbbi évek legnagyobb fegyverkezési programját jelentette be.)

Összességében megállapítható, hogy az új izraeli kormány politikájában nem történt jelentős elmozdulás a Netanyahu-időszakhoz képest. Ugyan a ciszjordániai telepek nyílt annektálásának hangoztatásától már tartózkodnak, de a palesztin-izraeli békefolyamatban való részvételre sem mutatnak hajlandóságot. Aktívan építenek az Ábrahám-egyezmények keretében megkötött megállapodásokra, azonban az egyezmények bővítésének a Biden-adminisztráció kétállami megoldáshoz való visszatérése okán nincsen magas valószínűsége. A koalíciós megállapodás értelmében – amennyiben a kormánykoalíció kiállja a belpolitikai viharokat– még egy évig tölti be Naftali Bennett a miniszterelnöki tisztséget, aki Benjamin Netanyahu volt védelmi minisztereként és kabinetfőnökeként, jelenleg pedig a Likud után második legerősebb jobboldali párt vezetőjeként várhatóan nem fog pozitív áttörést hozni a palesztin-izraeli békefolyamatokban.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az új izraeli kormány arab- és palesztin békepolitikája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Líbia belpolitikai szemszögből 2011 óta az egyik leginstabilabb országnak számít az afrikai kontinensen. A nemzetközi hatalmak is a beavatkozás mellett döntöttek és a 2021. december 24-re kiírt választás elhalasztása sem kecsegtet sok reménnyel a probléma közeli jövőben való megoldására. Jelen összefoglalóban azt szeretném bemutatni, hogy a Líbiában működő terrorszervezetek hogyan szereztek befolyást maguknak az évek során és jelenleg milyen jellegű és mértékű hatalommal rendelkeznek Líbia területén.

Az első és legfontosabb szervezet, amelyet említeni szükséges az ISIS (Iszlám Állam) és annak tevékenysége az országban. Az ISIS-nak 2011-ben sikerült előnyére fordítania a Kadhafi rezsim bukása után felszínre törő káoszt. Líbia partvonalánál található városok közül többet is sikerült az irányítása alá venni ezen időszak alatt. Ahogy mindenhol máshol, az ISIS Líbiában is elutasított minden más vallási gondolkodást, így nemcsak az ideiglenesen felállított kormányt, hanem a többi terrorista szervezetet is az ellenségének tekintette.

Az ISIS elképzelése a Líbiával kapcsolatos céljait illetően alapvetően abból állt, hogy felépítsen egy viszonylag stabil alapokon álló katonai csoportot, aminek alapköve, hogy a harcosokat megakadályozzák abban, hogy Líbiából átmenjenek Szíriába. Mindemellett olyan csoportokkal lépett kapcsolatba, amelyek támogatták ideológiai hátterüket. Ezen elvek közé a következők tartoztak:

• Líbiát egy újabb területévé tegyék a kalifátusnak;
• enyhítsék a nyomást Szíria és Líbia területén annak érdekében, hogy befolyásuk elérjen egészen a Szaharáig, valamint a Földközi- tengerhez;
• hozzáférésük legyen fegyverekhez, amelyeket más konfliktusos területekre tudnak tovább szállítani.

Az ISIS első legfontosabb bázisa 2013-ban alakult meg Derna városában. Ezen területet több nagyszabású támadásra is felhasználták az évek során. Az egyik ilyen cselekmény során nyugati turistákat és keresztény egyiptomiakat gyilkoltak meg, aminek okán több ország is katonai akciót szeretett volna végrehajtani ellenük, ám az Európai Unió több országa és az Amerikai Egyesült Államok inkább a diplomáciai lépések mellett döntött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy el szerették volna kerülni, hogy egy esetleges beavatkozást következően az ISIS a nemzetközi szereplők által bevitt fegyverekhez hozzájusson. AZ ISIS folyamatosan terjeszkedett az ország partszakaszán, egyik legnagyobb nyeresége Szurt városa, amely előzőleg az Al-Káida kezében volt. Ahogy az ISIS hatalma egyre jobban nőtt és terjedt a térségben, az Al-Kaidából egyre többen csatlakoztak át, mivel fontosnak számított az, hogy melyik szervezetnek van a legnagyobb befolyása. Líbiában az ISIS sose ért el akkora nagyságot mint Szíriában, ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy uralkodó szerepet fog elnyerni az országban. Ám mégis kevesebb emberük volt Líbiában, mint Szíriában, aminek oka az volt, hogy drasztikus módszereik sokak számára már nem voltak elfogadhatóak.

Finanszírozásuk is sokkalta csekélyebb volt, mint bármelyik másik országban, ahol jelen voltak. Legnagyobb bevételük a Líbiai Központi Bankból való lopásból származott, valamint Irakból és Szíriából érkezett támogatás. Legnagyobb hibájuk a pénzügyi területen, hogy nem sikerült olajkutakat szerezniük, amiből folyamatos bevétel származhatott volna. Az ISIS 2015-ben érte el tetőpontját Líbiában, mivel több kikötőváros és Szub-Szaharai terület felett szerzett uralmat, valamint több fegyveres támadást is sikerült végrehajtania az országban, amelyeknek nagy sokkhatásai voltak.

Az ISIS „bukása” annak volt köszönhető, hogy túlságosan radikális volt- nemcsak az állammal, hanem a többi csoporttal szemben is, valamint érzékeny volt a külső fegyveres támadásokra. Az egyetlen oka annak, hogy ennyi ideig kitartottak, a líbiai belpolitikai krízisnek volt köszönhető. 2016-ra szinte teljesen visszahúzódtak a NATO támadások következtében, és a többi iszlám csoport sem támogatta őket a továbbiakban. 2017 közepére elvesztették Szurt bázisuk feletti irányítást is és nemcsak Líbiában, hanem Irakban és Szíriában is párhuzamosan érte őket a veszteség. A szervezet sok tagja szétszéledt a környező országokba és a mai napig is vannak olyan támadások, amik visszakövethetők a líbiai ISIS-hoz. Annak ellenére, hogy elvesztette pozícióját, a bűncselekmények rendszerébe sikerült beágyazódnia Líbiában, elsősorban az embercsempészet és a drog kapcsán, ami az új pénzügyi forrását is jelentette egyben, így nem lehet kijelenteni azt, hogy teljesen eltűnt volna az országból.

Jelenleg az ISIS még mindig hálózattal rendelkezik az országban, megvannak továbbra is a kapcsolatai a líbiai belpolitikai vezetőkkel, az embercsempészettel nagy összegekre tehet szert, mindemellett az erre létrehozott utak azt is biztosítják számára, hogy fegyvereket és harcosokat tudjon vinni Európába. Mivel az ISIS megtiltotta az ottani harcosoknak, hogy Szíriába menjenek, nagy valószínűséggel a környező országokban vannak szétszóródva. Az ISIS az egyik olyan terrorszervezet Líbiában, amely a legjobban képes arra, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi válságokat kihasználja, esetlegesen tovább szítsa a helyzetet saját nyeresége reményében.

A következő terrorszervezet, amelyről mindenképpen említést kell tenni egy Líbiáról szóló elemzésben az Anszar as-Saría. Iszlamista csoport, akiket az Al-Káidához lehet kötni. Céljuk a saría törvények bevezetése Líbiában. Felemelkedésük szintén a 2011-es polgárháborúhoz köthető, mivel ezután Líbiának nem volt működő kormánya, így törzsi és fegyveres csoportok irányítottak azt. Kezdetben LIFG (Líbiai Iszlám Harccsoport) néven, 1995-ben alakult meg olyan líbiaiak által, akik Afganisztánban harcoltak a szovjet erők ellen. A 2001-es terrortámadások után az ENSZ világszerte betiltotta a LIFG-t mivel az al-Kaida részeként tartotta számon. A céljuk az volt, hogy megdöntsék a Kadhafi rezsimet és iszlám vezetés kerüljön az ország élére. Alapvetően nem osztotta az Al-Kaida elveit, miszerint az ellenség a messze lévő Amerikai Egyesült Államok.

Ahogy az Al-Kaida folyamatosan alakította ki szárnyait a szomszédos országokban, az LIFG végül csatlakozott hozzájuk és 2006-ban felvette az Anszár as-Saría nevet. Innentől kezdve közös elvek alapján dolgoztak együtt. 2012-es feltételezések szerint több, mint 300 tagja az Al-Kaidának Líbiában található. Első publikus megjelenésük egy felvonulás volt 2012-ben Bengáziban, ahol 200 furgonnal és nagy fegyverarzenállal vonultak végig az utcákon. 2017-ben bejelentették, hogy nagy veszteségeket követően feloszlanak.

Említést szükséges tenni továbbá az AQIM-ról (Al-Qaeda in the Islamic Maghreb), amely az algériai polgárháborúból nőtte ki magát. 1998-ban alakult meg „Csoport a megtérítésért és harcért” néven. Katonai és politikai célpontjai egyaránt voltak, majd 2006-ban szintén hűséget fogadott az Al-Kaidának és 2007-től AQIM néven működött tovább. Ez volt az első transznacionális dzsihadista jelenlét a térségben, és bár Líbiában kisebb létszámmal van jelen mint máshol, mégis fontos logisztikai pontnak számít az ország. Ennek oka abban kereshető, hogy Líbia Európa kapujában van, és egyben az utat jelenti a két kontinens között.

Az Al-Kaidához való csatlakozás után az AQIM átvette a szélsőséges ideológiát és háborút hirdetett minden külföldi ellen a térségben. Eszközei leginkább a helyi kapcsolatok kihasználása és a fegyveres nyomás gyakorlása. Finanszírozásukat emberrablásokból oldják meg, ahol váltságdíjakat kérnek: 2012-ben vélhetőleg az összjövedelmük 90%-t tette ez ki.

Összefoglalóként elmondható, hogy Líbiában a Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA), a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) és a nem állami szervek közötti konfliktusok megakadályozzák azt, hogy elegendő eszközük legyen a terrorizmus elleni harchoz. Mindennek ellenére a GNA-nak az évek során sikerült több letartóztatást és kiiktatást végrehajtania, ám ezek nem akkora volumenűek, amelyek tényleges változást lennének képesek hozni. A GNA együtt dolgozott az Amerikai Egyesült Államokkal is és tovább folytatta feladatát, miután az utóbbi kivonult Líbiából.

Líbiának nincsenek jelentős lépései a nem állami szereplők akadályoztatására, ám annyit tesz, hogy bűncselekménynek minősít minden fellépést, ami a nemzetbiztonságot fenyegeti. Ebbe a körbe tartozik a terrorizmus, annak promotálása, valamint az ezzel kapcsolatos pénzügyi cselekmények. Annak ellenére, hogy a GNA felvenné a harcot a terrorizmus ellen, a nem megfelelő irányítás és a szűk földrajzi hatáskör miatt nem tud sikerrel járni, mivel csak azon a területen tud bármiféle nyomást gyakorolni, ami felett van irányítása is. Líbia az Európához való közelsége miatt mindig is nagy szerepet fog játszani a terrorista cselekmények során. A választások megtartása talán az első lépését jelenthetné a líbiai helyzet stabilizálásának.

Írta: Takács Anna

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Líbiai terrorszervezetek bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A közösségi média a digitalizáció és az információs társadalom korszakában megkerülhetetlen tényezővé vált a XXI. században világszerte. A közösségi oldalak-mint például Facebook, Instagram, Twitter stb.- népszerűsége a 2000-es évek elejétől napjainkig permanens módon növekedett a társadalmakban.

Ennek oka egyrészt, hogy manapság a legtöbben rendelkeznek valamilyen digitális eszközzel- például laptop, okostelefon, tablet stb.- melyek alkalmasak a közösségi média elérésére és annak használatára. Másrészt ezek a platformok olyan lehetőségeket, opciókat kínálnak, mint például videochatelés, telefonhívás, mely funkciókat az emberek a munkahelyükön és a magánéletükben egyaránt könnyedén használhatják. A közösségi média által kapcsolatba léphetünk ismerőseinkkel, barátainkkal, családtagjainkkal, képeket posztolhatunk magunkról, kifejezhetjük véleményünket különböző témákban komment formájában, online csoportokhoz csatlakozhatunk vagy akár mi magunk is létrehozhatunk ilyen jellegű közösséget. A szakirodalmakban nem találkozni két egyforma definícióval a közösségi média meghatározására, melyre a kutatók, szakemberek különböző megnevezéssel hivatkoznak. A teljesség igénye nélkül hivatkoznak rá alternatív média, radikális média, közösségi média, állampolgári média, szabad média, független média, civil média, csináld-magad média, nem nyereségérdekelt média, aktivista média, harmadik típusú média, gerilla média, nyílt média, nonprofit média, illegális média, kalóz média, etnikai média, nem fősodorbeli média elnevezésekkel.

A közösségi oldalak használatához nem feltétlenül szükséges nagyobb szintű informatikai ismeret, átlagos felhasználói tudás elegendő hozzá. A közösségi média használata legtöbbször teljesen ingyenesen igénybe vehető, csak bizonyos funkciókért szükséges fizetni. Napjainkban a legnépszerűbb és a legtöbb felhasználóval rendelkező közösségi platform a Facebook, melyet közel 3 milliárdan használnak. Sokan a közösségi médiát a Facebookkal teszik egyenlővé, mivel ez a világon a legelterjedtebb, legnépszerűbb közösségi oldal, amely természetesen nem fedi a valóságot. A közösségi médián belül megkülönböztethetünk általános, szakmai és speciális közösségi oldalakat. Általános közösségi oldal például a Facebook, Instagram, Twitter. Szakmai közösségi oldalnak tekinthető a LinkedIn, ResearchGate vagy a Google Groups. Speciális közösségi oldal pedig a SecondLife, Active Worlds, There vagy az Open Simulator.

Közösségi média mentális hatásai

A közösségi média használatának jó vagy rossz hatásait nagyon nehéz meghatározni annak összetettsége miatt. Fontos megjegyezni, hogy a közösségi média megjelenése tovább mélyítette a digitális szakadékot a generációk között, mivel az új technológiát nagyrészt fiatalok használják.

1. 1. ábra Legnépszerűbb közösségi média platformok 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Egyértelműen tapasztalható jelenség, hogy azok, akik a közösségi média korszakában születtek sokkal többet kommunikálnak az online térben, mint személyes formában. Ennek a folyamatnak azonban számos lélektani és mentális hatása lehet, melyek befolyásolhatják a felhasználók mindennapjait. A közösségi média használata a többi embernek való megfelelési kényszer következtében ronthatja az önértékelést, önképet, testképzavart okozhat, mely lelki betegséghez, depresszióhoz vezethet.

A 18-70 éves Facebook felhasználók esetében felfedték, hogy minél több időt tölt el valaki a közösségi oldalakon, annál magasabb a stressz-szintje és annál rosszabb az életminősége.

2. 2. ábra Közösségi média felhasználóinak megoszlása kor és nem szerint 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Labrague 2014-es tanulmányában azzal érvelt, hogy ha valaki sok időt tölt közösségi oldalakon, nagyobb valószínűséggel találkozik negatív megjegyzésekkel, hírekkel, melyek negatív érzelmi állapotot válthatnak ki a felhasználók esetében. Továbbá a túlzott közösségi média használat korlátozhatja a szocializációs időt, személyes interakciókat, melyek a felhasználó mentális egészségét negatívan befolyásolhatják (például: elmagányosodás, szorongás). Fontos leszögezni, hogy a különböző mentális betegségek kialakulásához nem önmagában a közösségi oldalalak használata, hanem ezen platformok felhasználásának módja járulhat hozzá. Az elmúlt 20 évben az öngyilkosságok száma drasztikus mértékben növekedett, különösen az USA-ban a fiatalok és serdülő korúak körében a közösségi média megjelenése után. Egy 2011-es tanulmány ismertette azt a tényt, hogy azon gyerekek körében, akik több időt töltenek a közösségi oldalakon, nagyobb számban volt tapasztalható a különböző mentális egészségügyi problémák megléte és azok kialakulása. Ilyen mentális probléma volt az agresszív viselkedés, rémálmok, alvászavar.

Komoly probléma továbbá az internetfüggőség jelensége is, mely olyan méreteket ölthet, hogy az már hatással van a felhasználó munkavégzésére, iskolai vagy társadalmi működésére és egészségére. A közösségi média függőség az internetfüggőség egy részhalmazát jelenti, vagyis az internetfüggőség tágabban értelmezett fogalom. A széles körben elterjedt közösségi oldalakon (Facebook, Instagram) a jelenség egyre nagyobb problémát jelent. A társadalmi következmények megértése érdekében fontos tisztázni, hogy pontosan mi is okozza a függőséget. Korábbi kutatások szerint a társadalmi, pszichológiai és biológiai tényezők, valamint a közösségi média tartalma okozza a függőség kialakulását, mivel sok felhasználó számára a közösségi oldalak jelentik a menekülőutat a mindennapi stressztől és a valóságtól.

Közösségi média használatának leggyakrabban előforduló veszélyei

A XXI. században a technológiai fejlődés következtében sokféleképpen létesíthető kapcsolattartás, kommunikáció, azonban ennek is megvannak a maga kockázatai, veszélyei. A közösségi média szempontjából az egyik, ha nem a legnagyobb probléma a túlzott információmegosztás. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó túl sok adatot oszt meg másokkal, mely számos szempontból súlyos következményekkel járhat. Például, ha megosztjuk minden bizalmas adatunkat (lakóhely, munkahely), akkor különböző célokból (politikai, gazdasági, titkosszolgálati) bárki felhasználhatja ezeket az információkat, melynek következtében könnyedén kiismerhetővé, sebezhetővé válhatunk.

A közösségi média kiváló színtér az információk gyűjtésére, ellopására, melyet a csalók és bűnözők egyaránt alkalmaznak. A közösségi média használatával összefüggésben előforduló veszély az internetes zaklatás kérdésköre. Az interneten keresztül történő zaklatás jellemzőiben nagyrészt megegyezik a hagyományos zaklatással. Az internetes zaklatásnak két fajtáját különböztethetjük meg: közvetlen vagy közvetett módon történő zaklatás. Közvetlen zaklatás esetében az egyoldalú interakció az áldozat felé irányul, míg közvetett zaklatás esetében más személyeken keresztül történik a kapcsolatfelvétel. A közösségi média használatának módja egyénenként különböző, ezért az internetes zaklatás hatása is eltérő lehet a felhasználók körében.

A közösségi média használatából származó leggyakoribb veszélyek vonatkozásában megkerülhetetlen a social engineering, mely az emberi tényező befolyásolására épülő támadási formát jelent. Ennek a támadási módszernek az alkalmazásával a támadók a gyanútlan célszemély manipulálásával igyekeznek hozzáférni egy védett rendszerhez. A social engineeringen belül megkülönböztethetünk humán és IT alapú támadásokat. Az IT alapú támadásoknál fontos megemlíteni az adathalászatot (phishing), mely malwarek segítségével nyújt lehetőséget a támadónak a különböző alkalmazásengedélyek megszerzésére. A humán alapú támadások esetében a jelszavak kitalálásán, feltörésén túlmenően az információgyűjtésnek is fontos szerepe van, melyre kiválóan alkalmas a közösségi média. Ha valaki régebb óta rendelkezik közösségi média profillal, illetve kevésbe figyel a biztonsági beállításokra, könnyebben tudnak róla használható információkat gyűjteni. Egy social engineering támadás röviden úgy néz ki, hogy a támadó kitalál egy történetet (legendát) és egy hamis profillal a célszemély közelébe férkőzik. A kapcsolatfelvétel és a bizalom kiépítése után eljuttat az áldozathoz egy malwaret (ppt, képeslap stb. formájában), amivel annak megnyitásával vagy feltelepítésével további információkhoz férhet hozzá.

A közösségi média használatával kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adatvédelemmel kapcsolatban felmerült problémákat. Az adatvédelmi aggályok azt jelentik, hogy a felhasználó úgy érzi, fennáll a lehetősége annak, hogy visszaélnek személyes adataival, vagy sérülni fog a magánélete. A közösségi médiával kapcsolatban mindig felmerülnek a felhasználók adataival kapcsolatos adatvédelmi kérdések. Ezt a legkönnyebb módon úgy lehet kivédeni, hogy csak azokat az információkat adjuk meg magunkról, melyek feltétlenül szükségesek. Ennek következtében kevésbe kell tartanunk attól, hogy olyan információk kerülnek ki a közösségi oldalunkról, melyek érzékenyen érintenek bennünket. További megoldást jelenthet a jövőben a közösségi oldalakat birtokló cégek számára egy egységes adatvédelmi irányelv kidolgozása nemzetközi szinten, mely tartalmazza azokat az adatvédelmi előírásokat, szabályokat, melyet minden techvállalatnak kötelezően alkalmaznia kell.

A közösségi média megjelenésével megsokszorozódtak és elterjedtek az álhírek (fake news). Az online médiában tapasztalatlan emberek számára nehéz megkülönböztetni a valós híreket az álhírektől. Ebből következően azokban a felhasználókban, akik nem tudnak különbséget tenni a megjelenő hírek valódisága között, az álhírek hamis elvárásokat kelthetnek, negatív irányba befolyásolhatják őket, melyek veszélyeztethetik a társadalmak működését. Az álhírek irányulhatnak személyek, szervezetek vagy akár állam ellen is. Manapság a dezinformáció és dezinformálás fellegváraként Oroszországot szokták megjelölni: Ilyen jellegű akcióra kiváló példa a 2016-os amerikai elnökválasztás, melybe be nem bizonyított tényként Oroszország is beavatkozott, többek között dezinformáció terjesztésével.

Közösségi média és kiberfenyegetettségek

A közösségi média használatával összefüggésben nem mehetünk el szó nélkül a kibertérben jelenlévő fenyegetettségek mellett. Először is fontos tisztázni, mit is értünk pontosan kibertér alatt. A kibertér definícióját nehéz meghatározni, mivel a kutatásokban különböző formában van meghatározva, de talán a legpontosabb definíciója a következő: a felhasználók, eszközök, szoftverek, folyamatok, tárolt vagy átvitel alatt lévő információk, szolgáltatások és rendszerek gyűjtőfogalma, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon számítógép-hálózathoz vannak kapcsolva. A szakirodalom a kiberfenyegetettségeket négy nagy csoportra osztja, viszont a kiberterrorizmus (melyet a hacktivizmussal egyként kezelnek) megjelenésével a kategóriák száma tovább bővülhet majd a jövőben. Beszélhetünk kiberbűnözésről (cyber crime), kiberkémkedésről (cyber espionage), hacktivizmusról és kiberhadviselésről (cyber warfare).

3. 3. ábra Kiberfenyegetettségek alakulása 2021 szeptemberében (saját szerkesztés, Forrás: Hackmageddon)

A kiberbűnözés röviden olyan illegális cselekmények összességét jelenti, mely a támadó számára anyagi haszonnal kecsegtet. A hacktivizmus és kiberterrorizmus, habár fogalmilag eltérő tevékenységet jelent, számos közös jellemvonással bír: mindkettő vonatkozásában kisebb létszámú, decentralizált csoportok által elkövetett műveletekről beszélhetünk, melynek elsődleges célja a médiafigyelem megszerzése, ezen keresztül pedig ideológiájuk, hitvallásuk terjesztése. A kiberkémkedés vonatkozásában a legfontosabb cél az állami vagy nem állami szereplők által működtetett információs rendszerekben tárolt adatok, információk megszerzése. A kiberhadviselés pedig olyan tevékenységet jelöl, mely az államok közötti konfliktusokban jelenik meg, mely esetben a szembenálló felek informatikai eszközök, technológiák alkalmazásával támogatják akár a konvencionális hadviselés, akár az önálló tevékenységeik működését.

A közösségi média használatával kapcsolatban akkor beszélhetünk kiberfenyegetettségről, ha konkrétan az állami közszektor és szervei ellen irányul valamilyen formában elkövetett támadás, mely esetben fontos szerepet játszott a közösségi oldalakon történő jelenlét. A közösségi média megjelenésével rendkívüli módon felértékelődött és megerősödött a nyílt forrású hírszerzés jelentősége (Open Source Intelligence-OSINT). A nyílt forrású hírszerzés röviden olyan hírszerzési formaként határozható meg, mely esetében az információszerzés legális eszközökkel, mindenki számára elérhető (publicly available) forrásból történik. Ez az információszerzési forma a különböző titkosszolgálati szervek által gyakran alkalmazott módszer az adott személy, szervezet felderítésére. A közösségi média a terrorszervezetek számára is új lehetőségeket, perspektívákat nyitott, mivel ezeken az oldalakon tudnak tagokat toborozni, propagandájukat terjeszteni. A közösségi oldalakon sok esetben megtalálható szinte minden információ a felhasználóról a teljesség igénye nélkül: fotó, társadalombiztosítási szám (vagy annak egy része), teljes név, születési dátum, tanulmány, munkahely, munkacím és telefonszám, családi képek, gyermekek és családtagok neve, az egyén otthoni címe és telefonszáma, rendszeresen látogatott, kedvelt helyei, jövőben tervezett kirándulások, nyaralások dátumai és részletei. Ezen információkat pedig teljesen önként közöljük magunkról, amelyek sok esetben súlyos kockázatot hordozhatnak magukban. Egy kibertámadás esetében például a kiberbűnöző számára tudva a pontos munkahelyünket, munkatársnak álcázva magát megtudhat fontos információkat vagy olyan tranzakciót kérhet, mellyel anyagi kárt okozhat a felhasználó számára.

A közösségi médiára jellemző, hogy az ott megjelenő tartalom folyamatosan változik a felhasználóknak köszönhetően. A közösségi média megjelenésével megjelent és elterjedt a különböző rosszindulatú szoftverek (malwarek) használata. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a vírusok, férgek (worm), kémprogramok (spyware), agresszív reklámprogramok (adware), a rendszerben észrevétlenül megbúvó, egy támadónak kiemelt jogokat biztosító eszközök (rootkit), és a globális méreteket öltő zsarolóvírusok (ransomware). A közösségi média vonatkozásában a legtöbb esetben a felhasználó tudtán kívül küldi el ismerőseinek a sok esetben rövidített URL-be bujtatott káros szoftvert, mely következtében más felhasználónak akaratán kívül okoz károkat.

Összességében megállapítható, hogy a közösségi média annak minden pozitív tulajdonságával együtt számos kockázatot hordoz magában. Ezen veszélyek megakadályozására, megelőzésére megoldást jelenthet a felhasználók biztonságtudatosságának erősítése, valamint az alapszintű digitális műveltség elősegítése. Szervezetek esetében az iránymutatások, politikák, biztonsági szabályzat kidolgozása segítheti a kockázatok kialakulásának elkerülését. Biztosak lehetünk abban, hogy a közösségi média szerepe tovább fog erősödni a társadalmakban, ezért ezek a kockázatok még inkább aktuálisak lesznek a jövőre nézve.

 

Irodalomjegyzék:

• Kovács L. (2018). A kibertér védelme. Dialog Campus Kiadó
• Sasvári P. (2020). Informatikai rendszerek a közszolgálatban I. Dialog Campus Kiadó

Írta: Ésik Béla

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A közösségi média használatának kockázatai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021-ben négy sikeres puccs és ugyanennyi erre irányuló kísérlet történt a világban. Ez a szám kiemelkedően magas, hiszen utoljára 2015-ben történt háromnál több eset, a XXI. század pedig még nem látott ilyen mértékben „produktív” évet. Cikkemben megkísérlem felderíteni az államcsínyek mögött meghúzódó összefüggéseket, valamint kideríteni, mi okozza ezt a kiugróan magas számot, emellett megfejteni egy sikeres puccs titkát. Mi is a puccs egészen pontosan?

Egy puccs vagy más néven államcsíny során többnyire egy kis csoport ragadja magához egy állam irányítását az addigi, akár demokratikus, akár autoriter kormánytól. A puccsok többsége erőszakos és gyorsan végbemenő. Bár eredményük hasonló lehet, egy államcsíny sok ponton különbözik egy forradalomtól. Amíg egy forradalom viszonylag lassan ér el nagy változást a politikai rendszerben, alulról építkezve, addig egy puccs során hirtelen megy végbe a hatalomváltás és nem történnek alapvető változások a különböző alrendszerekben, a vezetők személye viszont módosul, az előző kormányt rendszerint letartóztatják. Elhanyagolhatatlan különbség még, hogy egy forradalom tömegeket mozgat meg, míg a puccsok akár néhány ember részvételével is történhetnek. A puccs kivitelezői általában befolyásos személyek, akik valamilyen szinten hatalmat gyakorolnak az adott állam fegyveres erőszakszervezetei felett.

Összességében egy puccsnak három fő ismertetőjegye van: (1) a kivitelezők az adott kormány valamilyen szintű tagjai, főként katonák; (2) a cselekmény célpontja a regnáló vezető és (3) a módszer, amelyet alkalmaznak jog- és/vagy alkotmányellenes.

Indító megjegyzések

A jelen írásban vizsgált négy ország, Mianmar, Mali, Guinea és Szudán mind jelentős belső feszültségekkel küzdenek. A Fund for Peace által számított és rangsorolt Fragile States Index különböző mutatók alapján határozza meg, hogy egy állam mennyire törékeny (instabil), azaz milyen szinten van veszélyben az adott ország szuverenitása (milyen mértékben tudja érvényesíteni a központi kormány a szuverenitását az országon belül). A mutató annál kedvezőbb, minél alacsonyabb, tehát a rangsor élén a leginkább veszélyeztetett politikai entitások szerepelnek. A négy tárgyalt állam mindegyike az első huszonöt helyezés valamelyikén foglal helyet, Szudán az első tízbe is befért a 2020-as indexe alapján.

A puccsok kérdése átmenetet képez több buzani biztonsági szektor között, ugyanis a katonai, a politikai, a gazdasági és a társadalmi szektort is érinti, hatásai más területeken is érezhetők.

Csádban is történt hatalomátvétel, amely során katonai vezető ragadta magához a kormányzás jogát, ez azonban nem klasszikus katonai puccs, mivel az elnök halálát követő káoszt használta ki a preparátor (puccsista).

Sikeres puccsok Mianmar

Az időrend tartása végett a mianmari katonai puccsal érdemes kezdeni, amely február elsején történt. Természetesen voltak előjelei az eseményeknek, a feszültség szintje folyamatosan emelkedett a tavaly novemberi választások óta. Január 26-án a Tatmadaw (Mianmar hadereje) egyik magas rangú vezetője úgy nyilatkozott, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja a puccs előkészületeiről szóló híreket. A hektikus alaphelyzetet egy vélt választási csalás eredményezte.

Mianmar kormányzásában nagyon erős szerepet játszik a Tatmadaw, aminek történelmi okai vannak. A délkelet-ázsiai ország 1948-ban vált függetlenné, 1962-ben pedig katonai puccs keretei között vette át az államigazgatást a haderő vezetése. 2011-ig egy rövid szünettel lényegében katonai junta vezetése alatt működött az államszövetség. 2011 óta valamilyen szinten érvényesült a demokrácia, de a parlamenti helyek 25%-a továbbra is a tábornokokat illette meg, illetve egyes fontos pozíciókba is a Tatmadaw delegált politikusokat.

2020 novemberében választásokat tartottak a délkelet-ázsiai országban, ahol a Nemzeti Liga a Demokráciáért (a továbbiakban: NLD) aratott elsöprő győzelmet, a béke Nobel-díjas Aung Szan Szu Kji vezetésével. Az új kormány alakuló ülését január végére tervezték, de a feszült helyzet miatt azt elhalasztani kényszerültek, a tervek szerint február elsejére. A miniszterek beiktatása végül nem valósulhatott meg, mivel a puccs előbb fejeződött be.

Az események a reggeli órákban indultak. Kezdetben a hadsereg blokád alá vette a fővárost, Nepidja-t. Csak ellenőrzőpontokon keresztül volt lehetséges a város elhagyása, valamint a területére való belépés. Az állami televízió és rádióadók sugárzását leállították, a főváros telefonvonalai nem működtek, illetve az internet-hozzáférést is korlátozták. A bankrendszer működését is felfüggesztette a kommunikációs csatornák zavarása. A leendő kormány tagjait (körülbelül 300 fő) letartóztatták és egy fővárosi kormányzati ingatlanba szállították. Házi őrizetbe került a 2007-es sáfrány felkelés néhány vezetője is, akik főként buddhista szerzetesek, valamint az 1988-as 8888 felkelésben kiemelt szerepet vállaló személyek is őrizetbe kerültek.

Érdekes adalék, hogy egy helyi jógaoktató és edző éppen egy videót rögzített a puccs idején, a háttérben pedig láthatók a katonai járművek. A felvétel nagyon gyorsan elterjedt az interneten, rengeteg reakciót kiváltva.

Az Tatmadaw egyik első intézkedése a különleges jogrend bevezetése volt, amelyet egy évre hirdettek meg. Az alkotmány értelmében az ország új elnöke a hadsereg legmagasabb rangú tábornoka, főparancsnoka, Min Aung Hlaing lett. Hlaing tábornok igyekezett legitimizálni az államcsínyt, azt állította, hogy a hadsereg a nép oldalán áll és „igaz és fegyelmezett” demokrácia kiépítésén dolgozik. Hlaing ezen túlmenően elsőszámú bűnbakként a Választási Bizottságot jelölte meg, mivel állítása szerint nem voltak képesek lebonyolítani egy tisztességes, szabálytalanságoktól mentes választást, így a demokrácia védelme érdekében katonai intervenció vált szükségessé. A Tatmadaw egyébként az alkotmány két cikkére (417. és 418.) is hivatkozott, mint a hatalomátvételt legitimáló jogi tényező.

Február 3-án a választáson győzedelmeskedő párt két legfontosabb vezetőjét, a már említett Aung Szan Szu Kji államtanácsost és Win Mynt elnököt különböző vádak alá helyezték és két hétig ismeretlen helyen tartották fogva. Mindkettejük ellen a COVID-19 világjárvány megfékezése érdekében hozott rendelkezések megszegése volt az elsődleges kifogás, Szu Kji ezen felül a kommunikációs törvények áthágásáért is felelni kényszerült, mivel biztonsági személyzete számára olyan rádiókommunikációs eszközöket importált, amelyek használatát különleges engedélyekhez kötik a mianmari jogszabályok. Az eljárás kiemelten fontos pontja a puccsnak, ugyanis ezzel az új sztratokratikus vezetés időt nyert hatalma megszilárdításához. A kül- és belföldi média egyes olyan szereplőit is vádak alá helyezték, akik valamilyen formában ártani tudtak volna a katonai juntának. Közülük a legismertebb a Frontier Myanmar főszerkesztője, Danny Fenster. Az ő pere november elején ért véget, 11 éves börtönbüntetésre ítélték a bevándorlási törvények megsértése miatt, ám Jonathan Head szakértő szerint a vádak alaptalanok.

A puccs nemzetközi fogadtatása kevésbé meglepő módon kifejezetten negatív volt. Az USA részéről Joe Biden a hatalomátvétel azonnali visszavonását követelte, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok támogatja Burma népét a demokráciáért és szabadságért való küzdelemben, valamint kilátásba helyezte a korábbi szankciók visszaállítását. Az ENSZ a letartóztatott politikusok szabadon engedését sürgette, Antonio Guterres főtitkár kiemelte, hogy a népnek a megválasztott vezetőkre van szüksége. Ausztrália és India kormányai is rosszallásukat fejezték ki, hasonlóan Japán és Szingapúr vezetéshez. Utóbbi a békés megoldás mellett is állást foglalt, arra kérte a feleket, hogy igyekezzenek fegyverek nélkül lezárni a konfliktust.

A lakosság sem fogadta tárt karokkal a sztratokráciát. Tömegek vonultak az utcákra, amelyre válaszul a katonai junta kijárási tilalmat és gyülekezési korlátozást vezetett be. A rendfenntartók vízágyúkat, könnygázt, éles és gumilövedékeket is bevetettek. Március 27-e volt az egyik legvéresebb nap az államcsíny óta, aznap több mint 100-an veszették életüket.
Szeptember 4-i adatok szerint február óta addigra 1 046 ember esett áldozatul, köztük rengeteg nő és gyermek, 6 230 mianmarit tartóztattak le, közülük 5 000-et (82 százalék) ismeretlen helyen tartanak fogva. Szintén ezen forrás szerint 234 esetben ítéletet is hoztak, amelyek közül 65 halálos ítélet volt.

A puccs valós motivációi máig ismeretlenek, csak találgatások vannak. A Tatmadaw hivatalos álláspontja szerint a már említett választási csalás fenyegette az ország szuverenitását. A haderő szerint közel 9 millió anomália fedezhető fel a szavazók listájában, ám a választási bizottság elutasította a vádakat, mivel nem találtak bizonyítékot. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint a központi politikai szerep megtartása volt az államcsíny célja. A mianmari Nemzeti Védelmi Szolgálati törvény  előírja, hogy a haderő főparancsnokának 65 éves korában vissza kell vonulnia. Hlaing tábornok júliusban érte el ezt a kort, mivel azonban a puccsot követően már nem csupán főparancsnok volt, hanem elnök is, így nem kellett elhagynia tisztségeit. Ez azért fontos, mivel Mianmar alkotmánya a civil vezetés jogkörébe utalja az új főparancsnok kinevezését, a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanáccsal konzultálva. Ez hatalmas lehetőség egy, a reformokat támogató főparancsnok kinevezésére, ami a haderő politikai pozícióit nagymértékben ronthatná. Hlaing abban az esetben, ha elveszítette volna vezető pozícióját számos háborús és emberiesség elleni bűncselekményért vált volna felelősségre vonhatóvá. A Justice for Myanmar aktivistacsoport mutatott rá az esetleges anyagi vonzatokra. Rávilágítottak, hogy a tábornok és egyes családtagjai vezetik és birtokolják Mianmar két legnagyobb katonai konglomerátumát és ezeknél a holding jellegű cégeknél nem ritkák az olyan üzleti lépések, amelyeknek haszna közvetlenül a családhoz folyik be. Hlaing ezen pozícióit is veszélyeztetette volna, ha le kell mondania főparancsnoki tisztségéről. Olyan híresztelések is felröppentek, hogy a tábornok többször próbált egyeztetni az NLD-el, hogy politikai szerepköröket tölthessen be, mivel túlzottan fiatalnak érezte magát a visszavonuláshoz.

Más haderőkkel való összehasonlításban a Tatmadaw kiemelten erős politikai szereplőnek számít Mianmarban. A 2008-as alkotmány értelmében a 440 parlamenti képviselői hely egynegyede a hadsereget illeti meg. Ezen felül az alaptörvény olyan szervezeti struktúrát is biztosít a Tatmadawnak, amelyben az csak a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanácsnak van alárendelve, sem a bel-, sem a külügyminiszter nem gyakorol felette semmilyen befolyást, valamint nincs kötelezve a civil átláthatóság biztosítására sem. Az előbb felsorolt tisztségekbe a haderő delegál tisztségviselőket.

Egyes szakértők szerint a Tatmadaw az elmúlt évtizedekben egyfajta sajátos gondviselő szerepben volt jelen a politikában. A civil és katonai vezetés közti kapcsolat azonban nem volt felhőtlen, mert a korábbi junta-időszakból tanulva a választott kormány igyekezett eltávolítani a katonákat a hatalomtól. A két fél 2018 óta nem is ült le tárgyalni, amelynek oka az előbbiekben keresendő. Lényegében tartottak attól, hogy a tábornok veszélyhelyzet kihirdetését erőszakolná ki, amely jogi úton ismét a hadsereg kezébe adta volna a vezetést. A Tatmadaw szintén igyekezett ott keresztbe tenni a civil vezetésnek, ahol csak tudott, például a rohingya-válságot is úgy rendezték el, hogy az rossz fényt vessen az államtanácsosra.

Mali

Időrendben a második 2021-es puccs Maliban történt május 24-én. Mianmarhoz hasonlóan a kelet-afrikai ország sem történelme első puccsán ment keresztül. Az utóbbi tíz évben a 2021. májusi eset volt a harmadik államcsíny, amely alig kilenc hónappal követte az előzőt, ráadásul ugyanaz a katonai vezető, Assimi Goïta ezredes áll a két hatalomátvétel mögött.

Mali régóta jelentős belső feszültségekkel küzd, amelyekre a korábbi kormányoknak nem sikerült választ találniuk. 2020-ban jelentős polgári elégedetlenség is felütötte a fejét, sorozatos tüntetések zajlottak, amelyek végül a legutóbbi puccshoz vezettek. A hatalomátvétel befejeztével 18 hónapos átmeneti időszakot hirdettek, amely egy viszonylag demokratikus átmeneti kormány felállását is jelentette. Azonban miután kiderült, hogy a hadsereg két fontos vezetőjét eltávolítanák pozícióikból, Goïta ezredes, aki ekkor alelnökként is tevékenykedett ismét akcióba lendült és az állam-, illetve a kormányfőt letartóztatva és lemondatva ismét kezébe vette az irányítást. A hivatalos álláspont szerint a konzultáció elmaradása vezetett a drasztikus lépéshez.  Érdekesség, hogy a két vezető politikust a Kati mellett található katonai támaszpontra szállították, amely bázis az ország történetének eddigi összes államcsínyében kiemelt szerepet játszott.  Május 28-án Goïta megkapta az ideiglenes elnök jogkörét, amelyet Mali alkotmánybírósága ruházott rá. A hektikus helyzet kialakulásában egyébként prominens szerepet játszott egy ellenzéki párt, a M5 Mozgalom, akik fennhangon ellenkeztek az ideiglenes kormány minden lépése ellen, rendszeresen tüntettek és tiltakoztak. A 2020-as puccs során is volt jelentősége tevékenységüknek, ám 2021-ben néhány tagjuk tisztségeket is kapott.

Mali esetében jóval egyszerűbb indokokról beszélhetünk, mint Mianmar és Hlaing tábornok ügyében. A már említett két magas rangú katonatiszt elmozdítása a miniszteri pozícióikból azt az érzést kelthette, hogy az átmeneti kormány új, a haderő tagjaitól mentes vezetés felállítására törekszik, amelyet bizonyos szempontból érthető okokból a junta nem engedhetett.

A kialakult helyzetet több szakértő is értékelte. Jean-Herve Jezequel szerint a sorozatos krízisek azt mutatják, hogy Maliban hiányzik egy erős koalíció, amely véghez tudná vinni az évek óta tolódó demokratikus átmenetet. Véleménye szerint kifejezetten aggasztó, hogy mindezen traumák ellenére sem sikerült eldönteni, hogy melyik politikai erő a leginkább alkalmas a politika megreformálására. Egy helyi értelmiségi, Moussa Kondo a választások fontosságát hangsúlyozta, álláspontja szerint olyan méltányos megoldásnak kell születnie, amely minden mali lakos számára elfogadható.

Az államcsínyt a nemzetközi közösség kevésbé meglepő módon nem üdvözölte. A Nyugat-Afrikai Államok Kereskedelmi Közössége (Economic Community of West African States, a továbbiakban: ECOWAS) és az Afrikai Unió (a továbbiakban: AU) a 2020-as puccs után felfüggesztette Mali tagságát és szankciókkal sújtotta az országot. A 2021-es hatalomátvétel után némileg más taktikát választottak, igyekezték tárgyalásra hívni a katonai vezetést, illetve nyomatékosan kijelentették, hogy jogellenesnek tartják a hatalomátvételt. Egyes szakértők úgy vélik, Mali esetében a szankciók (például határok lezárása, kereskedelem felfüggesztése) nem képesek nyomást helyezni a katonai vezetésre, ugyanis a sajátos geopolitikai helyzet következtében a határok porózusak, teljes lezárásuk kifejezetten nagy megerőltetést jelent, így a gazdaság kívülről nem állítható le. Az ECOWAS lépései azonban arra kiválóak, hogy ellenszenvet váltsanak ki a szervezettel szemben a lakosságban. A térségben csapatokat állomásoztató Franciaország részéről Macron elnök elfogadhatatlannak titulálta Goïta lépését, valamint szankciókat helyezett kilátásba.
Az USA a mali haderőnek nyújtott, az ország északi területein garázdálkodó fegyveresek begyűjtését célzó támogatását azonnali hatállyal felfüggesztette a hatalomátvételt követő második napon. Washington szankciókat is kilátásba helyezett a puccs kivitelezői ellen.

A lakosságot sem örvendezette meg az újabb puccs ténye. Tüntetések, sztrájkok, valamint polgári engedetlenség bontakozott ki. Szeptember eleji adatok szerint a tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapásokban összesen 23-an vesztették életüket.

Mali politikai gyengesége természetesen hatással van a régió biztonságára is. Az ECOWAS alapelvei szerint az államcsínyek nem kívánatosak, mivel végrehajtásuk károkat okoz a törvénykezésben és a végrehajtásban. Ugyanakkor a szervezet gyenge válasza bátorító tényező lehet a térség hatalomátvételt tervező katonai vezetőinek. Utóbbi végső soron azt eredményezné, hogy elszaporodnak a pária államok Nyugat-Afrikában. Azt, hogy ez nem csupán feltételezés jól mutatja a Nigerben történt puccskísérlet is.
A Száhel-övezet biztonságára nézve is jelentős veszélyeket hordoz a mali szituáció. A kialakult hatalmi vákuumot kihasználhatják olyan dzsihádista milíciák, amelyek erős kötelékekkel rendelkeznek nagyobb szervezetekhez, mint például az Iszlám Állam. Utóbbi azért veszélyes, mert Mali egyike a legfontosabb erőknek a dzsiháddal folytatott harcban.

A civil-katonai kapcsolatok terén Nyugat-Afrika egy kifejezetten érdekes szubkomplexum. A magas szintű fenyegetettség és az államok törékenysége miatt a biztonsági erők kiemelt szerepet játszanak a politikában, szerepüket tovább erősítik a térségben jelenlévő külföldi kiképzők. Maliban jellemző, hogy a magas rangú katonák politikai tisztségeket töltenek be. Utóbbi a politika militarizálódást is mutatja, amelyet hasonlóan kiválóan jelez az állam történetében szereplő számos puccs.

Guinea

Mali délnyugati szomszédjában, a Guineai Köztársaságban 2021. szeptember 5-én történt erőszakos hatalomátvétel. Mamadi Doumbouya ezredes, a helyi különleges műveleti parancsnokság főparancsnoka utasítására különleges műveleti egységek rohanták le az elnöki palotát, erőszakkal elmozdítva Alpha Condé elnököt az ország éléről. Az ostromnak több halálos áldozata is volt. Említésre méltó, hogy Condé nem egy alkalommal nyilatkozott úgy, hogy erős vezetőnek tartja magát, akit nem fenyeget a katonai puccs réme.

Doumbouya a hatalomátvétel bejelentésével együtt feloszlatta a parlamentet, lezárta az országhatárokat (24 órával később ezeket ismét megnyitották), az alkotmányt pedig eltörölte. Az államcsíny magyarázata az ezredes szerint a tarthatatlan gazdasági és társadalompolitikai szituáció, a köztársasági intézmények működésképtelensége, valamint az állampolgárokkal szembeni jogtiprás. A bejelentés szerint a Nemzeti Egyeztetési és Fejlesztési Bizottság lett az országot vezető szerv, amely lényegében katonai juntaként is értelmezhető. A mianmari retorikához hasonlóan itt is elhangzott, hogy a puccs a nép érdekét szolgálja. A parlament feloszlatásán túl az alacsonyabb szintű, helyi politikai vezetőket is katonatisztekkel váltották fel.

Nem sokkal a puccs előtt Guineában új alkotmányt fogadtak el, amely lehetővé tette, hogy Condé harmadszor is indulhasson a választásokon, amit 2020-ban meg is nyert, ám beiktatását hatalmas tüntetések övezték. 2010-es első megválasztása óta az elnököt számos vád érte, melyek szerint sorozatosan sértett meg emberi jogokat. Szakértők szerint Condé egyáltalán nem demokratikus elveket vallott és második ciklusa alatt egyre inkább autoriter jegyeket vett fel. A junta új alkotmányt ígért, továbbá a nép bevonását az alkotmányozási folyamatba, amelyet a helyi közvélemény üdvözölt. Doumbouya a néphez intézett televíziós beszédében az elnököt tette felelőssé az országot sújtó nyomorért és fejletlenségért. A junta igazságosabb bányászati politikát is ígért a nyersanyagokban gazdag országnak.

Érdekes különbség az eddig ismertetett esetekkel szemben, hogy Guineában a közvélemény kifejezetten örült a hatalomátvételnek. Órákkal azután, hogy végbementek a fővárosi jelenetek, tömegek vonultak az utcára és együtt ünnepelték a kormány bukását. Szakértők szerit a hosszú évekig tartó nyomor és elnyomás végét látták az államcsínyben. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a puccsot követően némileg csökkent a belső feszültség az országban. Sidy Yansane újságíró és elemző szerint a felhőtlen öröm időszakos és a juntának hamar teljesítenie kell az ígéreteket népszerűsége konzerválásához. A fellelhető adatok szerint a puccs során három fegyveres vesztette életét, tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapás nem történt.

A nemzetközi közösség már kevésbé ítélte meg pozitívan a szeptemberi eseményeket. A puccsokkal szemben zéró toleranciát tanúsító ECOWAS és az AU felfüggesztették Guinea tagságát. Ennek ellenére a helyszínre látogató ECOWAS delegáció kifejezetten pozitívan nyilatkozott a látogatásáról, a juntát rendkívül együttműködő félként írta le.

Guinea a világ egyik legnagyobb bauxit kitermelője, így nem meglepő, hogy az érc ára ugrásszerűen emelkedett a puccs hatására és történelmi csúcsot ért el. Civil-katonai kapcsolatok tekintetében Guinea nagyban hasonlít Malira a régiós sajátosságok miatt. A törékenység ugyanúgy felértékelte a haderő szerepét a politikában, ahogyan a dzsihádista milíciák elleni harc is emeli a hadsereg érékét.

Szudán

2021 október 25-én újabb afrikai országban, Szudánban vette át a kormányzást a haderő vezetése. Abdel Fattah al-Burhan, egy magas rangú tiszt vezetésével letartóztatták Szudán elnökét Abdalla Hamdok-ot és teljes kabinetét, majd a guineai puccshoz hasonlóan televíziós adásban tudatták a néppel a hatalomátvétel tényét, a kormány feloszlatását és a veszélyhelyzet kihirdetését. A bejelentés szerint technokrata ideiglenes kormány volt hivatott vezetni az országot a 2023-as választásokig.
A kelet-afrikai ország nem mindennapi helyzetbe került, ugyanis szeptemberben, alig egy hónappal a sikeres puccs előtt egy meghiúsított kísérlet is történt. Az alaphelyzetet itt is feszültség jellemezte, a puccsot megelőző héten zajlottak, mind a civil, mind a katonai erők mellett, valamint az államcsínyben felkelő csoportok is segédkeztek.

Hasonlóan az eddig felsorolt elkövetőkhöz, al-Burhan is igyekezett tisztára mosni akcióját. Állítása szerint a hatalomátvétellel a polgárháború fenyegetését kívánta semlegesíteni. Szavai alapján a haderőnek nem maradt más lehetősége, mint letartóztatni azokat a politikusokat, akik a katonák ellen uszítottak. Szudáni aktivisták és jogászok szerint a puccs alkotmány- és jogellenes volt.

Szakértők szerint a valós motiváció egészen máshol keresendő. Ismert, hogy al-Burhan nem kevés alkalommal tett olyan lépéseket, amelyek a nemzetközi jog szabályaiba ütköznek, valamint az államcsíny nélkül elveszíthette volna az arany kereskedelme feletti irányítást, úgymint a költségvetés allokációjának lehetőségét.

A lakosság reakciója itt volt a legerősebb. Már a letartóztatások napján óriási demonstrációk zajlottak, amelyeket még nagyobb felvonulások kísértek a következő hónapban, valamint a polgári engedetlenség eszköze is bevetésre került. A hadsereg rendfenntartói éles lőszerekkel igyekeztek megzabolázni a tömeget, amely már az első napon 11 halálos áldozatot és legalább 140 sérültet eredményezett. Összesen nagyjából 80 ember vesztette életét az összecsapásokban.

A nemzetközi fogadtatás hasonlított a belföldire. A jelentősebb szereplők, mint az USA vagy az EU szankciókat vezettek be és leállítottak minden olyan segélyezési folyamatot, amelynek célja Szudán volt, valamint az ENSZ ülésrenden kívüli megbeszélést tartott az üggyel kapcsolatban. Voltak olyan országok is, amelyek meglehetősen leplezetlen reakciót adtak. Az AU azonnali hatállyal felfüggesztette Szudán tagságát még a puccs napján.

A szudáni sztratokrácia végül tiszavirág életűnek bizonyult, ugyanis 2021. november 21-én egy a katonai és polgári vezetés közötti megállapodással mindent visszaállítottak az államcsínyt megelőző állapotba.

A civil-katonai kapcsolatok Szudán esetén is sokat elárulnak az októberi puccs természetéről. A két erő kapcsolatát alapvetően a 2019-es alkotmánytervezet hivatott szabályozni, amely szerint a civil kontrolnak kellene érvényesülnie. A valóság azonban az, hogy Omar al-Basir 2019-es leköszönése óta a sereg vezetése igyekezett minél nagyobb mértékben befolyást gyakorolni a politika felett. Az utóbbi időben kifejezetten agresszívvá vált a tábornokok taktikája, amely végső soron a puccsot és a puccskísérletet okozta.

Puccskísérletek

Ahogy a bevezetőben is említettem, a sikeres hatalomátvételek mellet számos kísérlet is történt, amelyekről csak röviden, említés szintjén szólnék.

Februárban Örményország katonai vezetői szólították fel a miniszterelnököt lemondásra, erre válaszul a politikus katonai puccsal vádolta meg a tábornokokat, majd lemondott. Júniusban a miniszterelnök megnyerte a választásokat, így továbbra is ő vezeti az országot.
Márciusban Nigerben próbált hatalomra kerülni a katonai vezetés, azonban a kísérletet sikerült elhárítani.
Áprilisban Jordániában vették őrizetbe a királyi család néhány tagját puccs előkészületeinek vádjával. Az, hogy valóban készültek-e bármire, nem derült ki.
Egyes politikusok puccskísérletként hivatkoznak a januári egyesült államokbeli eseményekre is, ám az eddigi nyomozati anyagok alapján ez egyáltalán nem volt cél a Capitolium ostroma során.

Következtetések

Kutatásom során számos adatot és tényt ismertem meg, amelyek valamelyest választ adnak a cikk elején feltett kérdésekre.

A fentiek alapján egy sikeres puccsnak két elengedhetetlen összetevője van: a törékenység és a haderő kiemelt szerepe a politikában. Ha összehasonlítjuk azon országok Fragile States Indexét, ahol sikeres hatalomátvétel ment végbe, azokéval, ahol a folyamatot sikerült elfojtani, azt láthatjuk, hogy utóbbiak csoportja jóval erősebb kormányzással rendelkezik. Az is világos, hogy egy olyan államban, ahol a hadsereg eleve erős politikai szereplő, esetleg a civil kontroll nem érvényesül megfelelően, jóval könnyebb egy katonai puccs nyélbe ütése, mint egy polgári ellenőrzés alatt álló hadsereggel rendelkező országban. A kelet-afrikai szubkomplexumot vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy a törékenység és az alulellenőrzött haderők ok-okozati összefüggésben is állhatnak.

Szintén Kelet-Afrikában figyelhető meg az a jelenség, amely magyarázatot adhat a 2021-ben tapasztalható kiugrásra. A fentiekben csak Mali esetében fordítottam kiemelt figyelmet a gyenge nemzetközi reakció és szankciórendszer hatásaira, ám az afrikai események zárt logikai láncot alkotnak. Miután Malira viszonylag hatástalan gazdasági és politikai szankciókkal próbált nyomást gyakorolni az ECOWAS és az AU, a katonai eszközök pedig érintetlenek maradtak, több, esetenként nemzetközi jogon alapuló bűncselekményekben érintett tábornok is lehetőséget látott az államcsínyben és mivel rendelkezésükre állt minden eszköz, nem tétlenkedtek. Mianmar ebből a szempontból egyedülálló.

Összegzés

Visszatekintve 2021 igen eseménydús év volt. Egyetlen év alatt négy állam katonai vezetői vették át a hatalmat országuk területe felett, illetve számos erre irányuló kísérlet is történt. Cikkemben igyekeztem olyan összefüggésekre rávilágítani, amelyek magyarázhatják ezt a kiugró értéket, mint például az államok törékenysége, a civil kontroll jelentősége vagy a nemzetközi fellépés hatásai. Jelenlegi ismereteink szerint nem jósolható meg, hogy jelenlegi tendencia fog-e folytatódni, illetve ha igen, meddig.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

 

 

 

A A 2021-es puccssorozat és ami mögötte áll bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szomszédságpolitika Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határai mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat. Algéria

Az észak-afrikai állam tekintetében az időszakban végrehajtott európai uniós tevékenységek elsősorban a válságkezelés területére terjedtek ki. Az országot ugyanis a COVID-19 okozta járvány mellett az évszaknak megfelelően természeti jellegű katasztrófák is sújtották. A COVID-19 okozta járvány leküzdésére az észak-afrikai államot az Unió több ízben is támogatta: a COVAX mechanizmus keretében augusztusra több, mint 2,5 millió vakcina lett az ország részére bocsájtva, illetve az európai szolidaritási eszköz keretében további 1500 darab oxigénkoncentrátor is. Az augusztusi erdőtüzek okozta katasztrófa következményeinek elhárítására az EU további 80 000 eurónyi humanitárius támogatást bocsátott Algéria rendelkezésére. A támogatás lehetővé teszi az algériai Vörös Félholdnak, hogy átmeneti lakhatással, háztartási cikkekkel, élelmiszercsomagokkal és pszichoszociális támogatással segítse az érintett családokat. Emellett az EU a Kopernikusz-szolgáltatások által műholdképekkel és az EU Civil Védelmi Mechanizmusa által két francia repülőgéppel is segítette az államot.

Egyiptom

Az Európai Unió Egyiptomot is támogatta a COVID-19 okozta járvány leküzdésében, elsősorban az 1,7 millió vakcinából álló szállítmánnyal a COVAX mechanizmus keretében. Emellett az ország tekintetében sokkalta inkább átfogóbb tevékenységek végrehajtására is lehetőség nyílt a vizsgált időszakban, amely például az energiabiztonság vagy a társadalmi biztonság területére is kiterjedt. Ezek a tevékenységek magukban foglalták a fiatalok munkába állásának elősegítését, illetve a vállalkozói életpálya előmozdítását körükben, hozzájárulva Egyiptom társadalmi biztonságot érintő kihívásainak leküzdésében. A fiatalok mellett a nők is célcsoportját jelentették az időszakban az EU támogatási mechanizmusának, elsősorban a peremterületeken. Az energia- és klímapolitika területén is támogatásokat nyújtott az Unió. Egyiptom első szárazföldi kikötőjének megépítésében segít kedvezményes kölcsönnel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Zöld Városok programjának keretében. A kikötő tervezetten az ország északi és déli részét fogja összekötni, s különlegessége nem csupán abban rejlik, hogy az első vegyes, magán-közszektori beruházás, hanem abban is, hogy a konténerforgalom közútról vasútra áthelyezésével jelentősen csökkenti a szén-dioxid emissziót, illetve tehermentesíti a közutakat. Emellett az EU kedvezményes kölcsönnel és technikai segítségnyújtási csomaggal is támogatja az országot, amelynek keretében az egyiptomi kis- és középvállalkozásoknak és háztartásoknak az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésére irányuló beruházások finanszírozását segíti elő. Az új technológiák alkalmazása várhatóan előmozdítja a környezetbarát, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és éghajlatváltozással szemben ellenálló gazdaságra való áttérést Egyiptomban. A programok mellett magasszintű találkozóra is sor került az időszakban: a regionális folyamatokról egyeztetett Josep Borrell és Sameh Soukry, egyiptomi külügyminiszter.

Jordánia

Egyiptomhoz hasonlóan, a Jordán Hásímita Királyságot is meglehetősen átfogóan támogatta az Európai Unió az időszakban. A támogatás a humán biztonság területétől kezdve az energiabiztonságon át egészen a társadalmi biztonságig terjedt. Az egészségügyi biztonság területén elsősorban a koronavírus okozta járvány leküzdéséhez járult hozzá az Európai Unió a COVAX mechanizmuson keresztül vakcinák szállításával. A COVID-19 okozta járvány gazdasági következményeinek leküzdésében is szomszédja segítségére van az EU: 100 milliós hitelkerettel segíti főképpen azokat a helyi kis- és középvállalkozásokat, amelyeket súlyosan érintett a pandémia. Mindemellett az Európai Bizottság az EU nevében 250 millió euró makroszintű pénzügyi támogatást folyósított Jordániának, elsősorban a COVID-19 okozta pandémia következményeinek leküzdésére. Az energiabiztonság erősítéséhez több projekttel is hozzájárult az Unió. A MAIA-TAQA projekt keretében az ország legmeghatározóbb kikötővárosában, Aqaba-ban napelemes hűtőrendszer kerül telepítésre. Szintén a dél-jordán város környezeti biztonságát segítette az időszakban a Med Pearls program, amelynek célja a tengerparti és tengeri ökoszisztéma fenntartása. Az ESMES projekt keretében elsősorban az ellátásbiztonság erősítését segítette az Európai Unió: irbidi partnerével a villamosszektort érintő kihívások vonatkozásában cseréltek gyakorlatokat a képviselők. A környezeti biztonsághoz az időszakban elsősorban a DECOST projekttel járult hozzá az Európai Unió Al-Saru városában az első közösségi komposztáló programmal. A DECOST keretében, ugyancsak Irbidben helyi egyesületek támogatása által igyekeznek a fém- és műanyaghulladék újrahasznosításának fokozását, a helyi közösség érzékenyítését előmozdítani, illetve különböző javaslatokat megfogalmazni a város környezetvédelmi szempontból történő fejlesztésére. Szintén Irbid városában, a MED-InA projekt keretében több, mint 2000 háztartás preferenciáját mérték fel az energiatakarékosság vonatkozásában, hogy a jövőben minél hatékonyabb cselekvési tervet dolgozhassanak ki az érdekelt felek. A társadalmi biztonság erősítésére az időszakban az EU több aktív projektnek is részese, például a MEDTown-nak, amelynek keretében 100 nőt, menekültet, illetve valamilyen fogyatékossággal küzdő személyt támogatott, hogy hozzájáruljon a szegénység, az egyenlőtlenség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelemhez. Hasonló projekttel járult hozzá ezekhez a célokhoz a MoreThanAJob projekttel, hogy a marginalizált és munkanélküli lakosság társadalmi befogadását előmozdítsa.

Libanon

A Földközi-tenger partvidékén elhelyezkedő ország az időszakban elsősorban a belpolitikai folyamatai miatt állt az Európai Unió homlokterében: az országban tapasztalható politikai, gazdasági és társadalmi válság az elmúlt hónapokban és hetekben jelentősen súlyosbodott, a libanoni lakosság nehézségeit tovább fokozta a belpolitikai viszály és az üzemanyaghiány. Az Európai Unió tisztségviselői a vizsgált időszakban többször is felszólaltak a politikai megoldás szükségességének sürgetése okán, s végül augusztus végére az ország abszolválta a kormányalakítást. A közel-keleti ország pandémiás válságkezelésében is igyekezett támogatást nyújtani az Unió: a Bizottság további 5,5 millió eurót különített el a COVID-19-re adott libanoni lépések támogatására és megerősítésére.

Líbia

A szomszédságpolitika további partnerországaihoz hasonlóan Líbiát is segített uniós partnere vakcinaszállítmányokkal a COVID-19 okozta pandémia leküzdéséhez. A Líbiával kapcsolatos tevékenységek fontos állomását jelentette, hogy szeptember 8-án Josep Borell Líbiába látogatott. Látogatása során hangsúlyozta az EU elkötelezettségét Líbia szuverenitása és függetlensége mellett, valamint az integráció azon eltökéltségét, hogy hozzájáruljon az ország békéjéhez és stabilizálásához.

Marokkó

A Maghreb-ország esetében az időszakban elsősorban a társadalmi problémákra helyeződött az uniós programok hangsúlya. Az MC2CM projekt tevékenységeivel a bevándorlók alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésének javítását célozzák, míg a júliusban beindított projekttel a fogyatékkal élők számára a magas színvonalú alapszolgáltatásokhoz való hozzáférési szint emelése áll a fókuszban. Az EBRD 18,75 millió euró biztosít az országnak, hogy a helyi polgároknak, kis- és középvállalkozásoknak és vállalatoknak nyújtson támogatást az éghajlatváltozás mérséklésére, valamint adaptációs technológiák átvételére irányuló fejlesztésekre.

Palesztin Hatóság

A palesztin területeken folytatott uniós tevékenység rendkívül sokszínű volt a vizsgált időszakban. A projektek uniós részről résztvevő elsődleges szervezeti egysége az EUPOL COPPS misszió volt. Mindennek keretében olyan hasznos projekteket hajtottak végre az érdekelt felek, mint a számítógépes zsarolással kapcsolatos kampány vagy a környezettel kapcsolatos bűncselekmények elleni fellépés erősítése. Emellett meglehetősen nagy pénzügyi segítséget is folyósított az EBRD a Palesztin Bank számára, elsősorban a koronavírus okozta járvány gazdasági következményeinek kiküszöbölésére. Az Unió az aggodalomra okot adó belpolitikai folyamatokat is figyelemmel kísérte, amelynek következményeként sürgette a Palesztin Hatóságot, hogy teljesítse azon nemzetközi emberi jogi egyezmények normáit, amelyekhez csatlakozott, beleértve a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint az egyesülési és gyülekezési szabadságot.

Tunézia

Az észak-afrikai ország számára az Európai Unió elsősorban a COVID-19 okozta járványhelyzet kezelésével kapcsolatban tudott támogatást nyújtani, ugyanis az országban a vírus egyre inkább elhatalmasodott. Annak érdekében, hogy Tunéziát segítse az egészségügyi válság kezelésében és támogassa a COVID-19 elleni küzdelem stratégiáját, az Európai Beruházási Bank intézetén keresztül rendkívüli, 250 000 eurós adományt folyósított az Unió. Az Európai Unió és tagállamai továbbá hatalmas sürgősségi segélyt juttattak az országnak az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül. Közel 1,3 millió vakcinaadagot és csaknem 8 millió arcmaszkot, valamint antigénteszteket, lélegeztetőgépeket, oxigénkoncentrátorokat, ápolóágyakat és egyéb létfontosságú orvosi felszerelést szállítottak le. A válsághelyzet mellett elsősorban a környezeti biztonság erősítésére irányuló projektek kerültek az integráció fókuszába: a körforgásos gazdaság megteremtésének előmozdítására és a tengeri hulladék visszaszorításának segítésére irányuló COMMON projekt keretében szervezett több tevékenységet is az Unió.

Azerbajdzsán

Az Európai Unió keleti szomszédságában is előnyben részesítette a COVID-19 pandémia leküzdéséhez szükséges támogatásokat. Ennek megfelelően Azerbajdzsánt az oltakozás biztonságos kivitelezéséhez szükséges eszközökkel segítette az Unió. A pandémia mellett az EU unikálisan támogatta az ország mentális egészségmegőrzésre irányuló tevékenységét is elsősorban szakemberek (tovább)képzésével.

Fehéroroszország

Az Európai Unió az időszakban elsősorban az ország egészségügyi biztonságát támogatta azáltal, hogy számos egészségügyi eszközt adományozott a WHO-val együttműködve, így segítve a COVID-19 okozta pandémia visszaszorításában. Az Európai Unió emellett az ország felfokozott belpolitikai történéseit is figyelemmel követte, s több ízben kritikus hangnemben nyilatkoztak tisztségviselői a Lukasenka-vezetésről, mitöbb kilátásba helyezte az integráció további korlátozó intézkedések bevezetését. A két fél közötti kiegyensúlyozatlan viszony újabb eseménye, hogy szeptember 8-án az Európai Unió fehéroroszországi küldöttsége demarche-ot intézett a Fehérorosz Köztársaság Külügyminisztériumához a Fehéroroszországból az Európai Unióba irányuló illegális határátlépésről. Az Unió tettének oka, hogy a Fehéroroszországból az EU-ba irányuló illegális határátlépések 50-szeresére növekedtek. Az EU elítélte a migráció politikai célú használatát az ország által, s sürgeti a fehérorosz hatóságokat, hogy hagyjanak fel ezzel a gyakorlattal.

Grúzia

A COVID-19 okozta pandémia leküzdésében Grúzia számára is segítséget nyújt az Unió: a kaukázusi országnak az integráció a WHO-val karöltve több informatikai és egészségügyi eszközt adományozott, hogy a járvány leküzdéséhez elengedhetetlen infrastrukturális és egyéb technikai eszközökkel rendelkezhessen az állam. Az egészségügyi biztonság mellett Grúziában kiber-, társadalmi-, s környezetbiztonságát erősítő tevékenységeket is folytatott az EU. Az Unió az ENSZ-szel együttműködve integrált kiberbiztonsági rendszert nyújtott át Grúziának, hogy javítsa a fertőzött rendszerek észlelésének képességét, minimalizálja az adatvesztés kockázatát, illetve csökkentse a jogosulatlan hozzáférések számát. Az EBRD 10 millió eurós kölcsönt nyújt a ProCredit Bank Georgia-nak a helyi mikro-, kis- és középvállalkozások számára történő továbbhitelezésre. Az eszköz lehetővé teszi a helyi vállalatok számára, hogy korszerű technológiába és gépekbe való befektetéssel, az uniós szabványok elfogadásával, a munkahelyi egészség és biztonság javításával, valamint a fenntartható környezetvédelmi gyakorlatok előmozdításával modernizálják termelésüket. Mindezen hitelek legalább 70 százaléka zöld technológiákba történő beruházásokat finanszíroz, tovább erősítve a fenntarthatóságra való törekedést az EU határai mentén is. A környezetbiztonság tekintetében az Unió további kedvezményes hitellel segíti Tbiliszi városának hulladékkezelését: az EU által támogatott hulladékkezelési vízelvezetési rendszer az elérhető legjobb technológiát használja az EU-szabványoknak megfelelően, és segít csökkenteni a meglévő hulladéklerakókból származó környezetszennyezést. Az új rendszer a csapadékból keletkező folyadék és a természetes lebomlás során keletkező folyadékok vízelvezető gyűjtését célozza, hogy azok megfelelően kerüljenek ki a lerakóból.

Moldova

Az ország számára nyújtott uniós támogatásokban hasonlóan fontos szeletet jelentett a COVID-19 okozta járvány visszaszorításának segítése. Szeptember 28-án az Európai Unió 36,4 millió eurós támogatást folyósított a Moldovai Köztársaság számára, hogy támogassa a vírus elleni küzdelmet és az ebben kritikus jelentőséggel bíró rendőrségi reform végrehajtását. Az országban végbemenő pozitív belpolitikai folyamatok hírét is örömmel fogadták az uniós tisztségviselők. Josep Borell és Várhelyi Olivér közös nyilatkozatban kommentálták a történteket, s kifejezték az EU támogatását az ország előtt álló kihívások kezelésében. A támogatás jeléül számos uniós tisztségviselő is látogatást tett az országba. Szeptember 13. és 15. között uniós tisztviselőkből álló magas szintű delegáció tartózkodott a köztársaságban. A látogatás során megvitatták az EU-Moldova kapcsolatot és elmélyítésének további lehetőségeit, elsősorban a szabadkereskedelmi övezetre irányuló megállapodás keretében. Szeptember 27-én Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője találkozott Natalia Gavrilita moldáv miniszterelnökkel és Nicu Popescu külügyminiszterrel. Megvitatták többek között az EU és Moldova közötti együttműködés fokozásának lehetőségeit, különösen a biztonság és a védelem területén. Borrell a találkozó után elmondta, hogy az EU és Moldova megállapodott abban, hogy újraindítják a kétoldalú konzultációkat, hogy konkrétabb területeket azonosítsanak a további biztonsági együttműködések területén.

Örményország

Az Európai Unió örmény partnerének többségében az egészségügy és az energetika területén nyújtott támogatást. A COVID-19 okozta járvány leküzdéséhez az Unió az egészségügyi infrastruktúrát célzó támogatással is hozzájárult, például vakcinaszállítmányokkal. Az energiabiztonság területén az Európai Unió az EBRD-vel együttműködve 10 millió dolláros hitelalapot nyújt Örményország egyik vezető bankjának, hogy továbbhitelezze azt a magánszektor szereplői számára. A hitel elsősorban megkönnyíti a helyi vállalatok átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozással szemben ellenállóbb gyakorlatokra és technológiákra. Az EBRD emellett 70 millió dollárnyi kölcsönt nyújtott az Electric Networks of Armenia-nak is, amely az ország egyetlen villamosenergia-elosztó vállalata. A támogatás az ország áramelosztó hálózatának korszerűsítését szolgálja, hogy előmozdítsa az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a megújuló energiaforrások integrálását az energiarendszerbe. Az időszakban támogatást nyújtott az Unió a média szabadságának és függetlenségének erősítését célzó projektnek is. Emellett a szomszédságpolitika egyik fő célkitűzését, a biztonság erősítését célozza, hogy az ország és az Europol a határokon átnyúló bűnözés visszaszorítására irányuló együttműködési megállapodást kötött.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az időszakban számos előrelépés történt a fent említett szakpolitikákkal kapcsolatban. A legfontosabb esemény, hogy a jövőt meghatározó uniós stratégiai dokumentumok kidolgozás alatt állnak, így a nyolcadik környezeti cselekvési program felügyeleti tervének elkészítését már megkezdte a Bizottság. Július 14-én az Európai Bizottság elfogadta a „European Green Deal”-re irányuló javaslatcsomagot annak érdekében, hogy az EU 2030-ra az 1990-es szinthez képest legalább 55%-kal csökkentse az üvegházhatást okozó gázok nettó kibocsátását. Ugyanezen a napon az Európai Bizottság közzétette az EU energiahatékonysági irányelvének átdolgozására vonatkozó javaslatát, amelynek célja az energiahatékonyság előmozdítása és az energiamegtakarítás elérésének elősegítése. Szeptemberben az ENSZ energiaügyi magas szintű párbeszédén az európai zöld megállapodásért felelős ügyvezető alelnök, Frans Timmermans és az energiaügyi biztos, Kadri Simson három energiaegyezményt mutatott be a Nemzetközi Energiaügynökséggel együttműködve a résztvevők számára, s kiemelték, hogy az EU elkötelezett abban, hogy globálisan is vezesse a klímaváltozás megfékezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az időszakban fontos siker, hogy az Unió támogatásával villamosenergia-rendszerösszekötőt létesítettek Észtország és Lettország között. Ez a villamosenergia-rendszerösszekötő egy újabb lépés a Balti-tenger és a kontinentális európai hálózat szinkronizálásában, s hogy az északi államokat integrálhassák az európai energiapiacba. Az időszakban az Európai Unió a Kelet-mediterrán Gáz Fórum állandó megfigyelő tagjává vált, amelyet a részes államok vezetői is üdvözöltek.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

2021 július 30-án az Európai Bizottság újabb szankciókat hozott Libanon állammal kapcsolatban. Libanon felett 2020 óta nagy pénzügyi, társadalmi, gazdasági, illetve politikai krízis uralkodik, amellyel kapcsolatban az EU többször megfogalmazta aggodalmait, a helyzet azonban egyre rosszabbodik. Így, az EU a libanoni demokrácia vagy a jogállamiság aláásásáért felelős személyekkel és jogalanyokkal szembeni szankciók alkalmazását helyezte kilátásba. A szankciók az EU-ba történő beutazási tilalomból és a természetes, valamint jogi személyek vagyonának befagyasztásából állnak. Ezenkívül az EU-beli személyeknek és szervezeteknek tilos pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani a szankciókkal sújtottak számára.

2021 augusztus 4-én az EU újabb szankciókat hozott Nicaraguát és annak állampolgárait illetően. A nicaraguai aggasztó helyzet 2018 óta áll fent, s azóta kíséri figyelemmel az Unió a közép-amerikai országot. A politikai helyzet azonban egyre romlik. Az EU így úgy döntött, hogy további nyolc személyt súlyt szankcióval, akik felelősek az emberi jogok súlyos megsértéséért és/vagy akiknek tettei aláásták a demokráciát vagy a jogállamiságot. A szankcióval sújtottak között található Rosario Murillo alelnök is. Ezek az intézkedések egyénekre irányulnak, és úgy tervezték őket, hogy ne károsítsák a nicaraguai lakosságot vagy a nicaraguai gazdaságot. Az érintett személyek vagyonát befagyasztják és az uniós állampolgároknak és vállalatoknak tilos pénzeszközöket számukra rendelkezésre bocsátani. Utazási tilalom is vonatkozik rájuk, ami akadályozza őket az EU területére való belépésben, illetve az azon való áthaladásban.

2021 szeptember 10-én az EU újabb korlátozó intézkedések bevezetése mellett döntött Ukrajnát illetően. További hat hónappal, 2022. március 15-ig meghosszabbítja az Ukrajna területi integritásának, szuverenitásának és függetlenségének aláásásáért vagy veszélyeztetéséért felelős személyeket sújtó szankciókat. A 177 magánszemélyre és 48 szervezetre vonatkozó, meglévő korlátozó intézkedések utazási korlátozásokat, vagyonbefagyasztást, valamint pénzeszközök vagy egyéb gazdasági erőforrások rendelkezésre bocsátásának tilalmát írják elő.

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép: BORRELL FONTELLES, Josep
Brüsszel, 2021. november 15.
Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az EU Külügyminiszteri Tanácsának brüsszeli ülésén 2021. november 15-én. A találkozó résztvevõi újabb szankciókat határozhatnak el a fehérorosz vezetés ellen, amiért feltételezések szerint az országba csábítja a migránsokat, hogy onnan Lengyelország és az Európai Unió területére menjenek át illegálisan.
Forrás: MTI/EPA/Olivier Hoslet

A EU Hírfigyelő 2021 július-szeptember bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető gondolatok: Jelen dolgozat alapgondolata a Lovászy László Gábor „Homo Sapiens Conrectus – Íme, a fejlesztett ember !” című munkájában foglaltak, miszerint az egyén és a technológia szingularitása alapvetően hatással lesz a világban az ökológiai-geopolitikai és kulturális-társadalmi fejlődésre. A választott téma aktualitását abban látom, hogy az állítás bizonyítékát életünkben és mindennapjainkban lépten-nyomon felfedezhetjük: az internet, az önvezető autók, a mesterséges intelligencia emberi életbe való beépítése és a jelen dolgozat tárgyát képező közösségi médiaoldalak is jelentős társadalomformáló hatással rendelkeznek.

Célom egy olyan elemzés elkészítése volt, amely bemutatja a közösségi médiaplatformok hatásmechanizmusát és egyúttal negatív befolyásolási képességüket a társadalom fiatal generációinak testképével való összefüggésben, rámutatva ezzel a téma egyik legfontosabb társadalombiztonsági szegmensére: a jelen és jövő generációjának befolyásolására.

A tömegkommunikáció fogalma és tömegbefolyásolási hatásmechanizmusának alapjai:

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlennek tartom elsőként a tömegkommunikáció fogalmának és hatásmechanizmusára jellemző tulajdonságainak meghatározását: széles befogadó rétegeknek szóló, általában egyirányú, közvetett (közvetítő eszköz segítségével zajló) sajátos kommunikációs forma. A kifejezés latin „communicare” (beszél, közöl) szóból ered, ami egyúttal a fogalom tartalmát is magába foglalja. Ma azt a tevékenységet értjük alatta, amelynek révén kapcsolatba kerülünk a világgal. Információkat közvetít nyelvi és nem nyelvi eszközökkel, akár országszerte vagy globálisan elszórva. Célja pedig bevallottan (vagy be nem vallottan) a befolyásolás. Klasszikus példák a tömegkommunikációs eszközökre például a televízió, a rádió, az újságok, illetve a technikai fejlődés eredményeként az internet és annak webhelyei. Ezeken a csatornákon keresztül észrevétlenül lehet befolyásolni az embereket. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a tömegbefolyásolási hatásmechanizmus sikerességének több fő oka van:

Az első, hogy a mindennapi életünk részét képezik ezek a dolgok, például a kocsiban ülve a rádió, szórakozásképpen a televízió nézés, újságolvasás, vagy kapcsolattartás céljából az internet használata, ezek napjainkban mind általános tevékenységek. Mindemellett az emberek szocializációjának részét képezik ezek a csatornák, értékeket és magatartásformákat közvetítenek feléjük. Nem csak informálják, oktatják vagy szórakoztatják a lakosságot, de egyúttal befolyásolják a világlátásukat és az egyén társadalomba való integrációjára is kihatással vannak. A tömegkommunikáció funkcióinak megítélése tehát pozitív, így a lakosságban még csak fel sem merül a gyanú, hogy a közvetített információk manipuláltak.

A második ok az állandó jelenlét, ezzel a közvetlen környezetünkben folyamatos az impulzusok és információk áramlása. Így a látványos és egyszerre több érzékszervre hatni képes adások megragadják a figyelmet, lekötik az emberek elméjét.

A harmadik jelentős pont, hogy ezzel párhuzamosan az információáradat újabb és újabb élményeket közvetít, ezzel nem ad lehetőséget az elmélyült gondolkodásra és elszoktat a figyelmes érzékeléstől.

Az előbb említettekből következik, hogy az ilyen eszközöket alkalmazók a legkifinomultabb módszerekkel képesek összemosni a valóságot a valótlannal, a lényegest a lényegtelennel és a tényt az illúzióval. Éppen ez a képesség teszi a tömegkommunikációt a nem lineáris hadviselés egyik leghatásosabb elemévé. Ezen eszközök ugyanis formájukat tekintve sokszínűek, képesek gyors eredményeket észrevétlenül és tartósan produkálni a tömegbefolyásolás terén.
Véleményem szerint amennyiben kellő ideig, intenzitással és határozottsággal közvetítenek a lakosság felé valamilyen információt, akkor egy idő után az emberek többsége már saját meggyőződéseként fogja azt kezelni. Kiváltképpen akkor, ha több különböző formában és csatornán keresztül (televízió, blogok, közösségi média) érkezik az azonos tartalommal bíró üzenet. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy a nép „elméjéhez” semmilyen más forrás ne férjen hozzá, így ne lehessenek az adott „uralkodó” gondolatmenetnek vagy kampánynak ellenpólusai.

A közösségi médiaplatformok és az influencer-jelenség:

Az előző fejezetben meghatározásra került a tömegkommunikáció fogalma, illetve a tömegkommunikációs eszközök és platformok hatásmechanizmusának legfontosabb elemei. Ezen gondolati szálon haladva az internetes közösségi médiaplatformok negatív hatásait veszem górcső alá az alábbi fejezetben.

A közösségi médiaplatformok -mint a Facebook (2004), az Instagram (2010), a Tumblr (2007) vagy a Tiktok (2016)- létrejötte a 21. században rohamosan fejlődő digitális forradalomhoz köthető. Az ilyen platformok eredendően az emberek közötti kapcsolattartást és életünk élményeinek, eseményeinek könnyebb megosztását voltak hivatottak biztosítani, mára azonban sokkal inkább személyes reklámfelületekké és az emberek befolyásolásának eszközévé alakultak át.

Bár véleményvezérek korábban is léteztek -például sportolók, színészek, közszereplők- azonban az említett közösségi médiaoldalak megjelenése és rohamos bővülése lehetőséget teremtett egy újfajta kommunikációs módra alkotó és tartalomfogyasztó között: megjelentek a felhasználók körében az „influencer”-ek vagy másnéven digitális tartalomgyártók. Maga a szó eredete az angol influence ige, amelynek jelentése „hatással van, rábír, befolyásol”, míg a szó az ebből képzett influencer melléknévi igenév „befolyásoló, rábíró” jelentéstartalommal bír. Ezek a személyek az interneten válnak híressé és a saját közösségi oldalaikra építve érnek el százezreket vagy akár milliókat is. Éppen ezért számos cég építette be hagyományos marketingstratégiája kiegészítéseként az influencerek használatát. Ennek oka, hogy a jelenség a kezdeti időszakban még egy viszonylag olcsó, ugyanakkor kimondottan nagy nézettséggel bíró „reklámfelületet” biztosított a cégek számára.

Véleményem szerint pedig arra a kérdésre, hogy „Miért tudják nagymértékben befolyásolni a tizenéves fiatalokat az influencerek ?” a válasz három fő komponens összefüggésén alapszik:

1. A befolyásolás legfontosabb eleme a közvetlen elérés: a mai tizenévesek már a digitális forradalom idején „kezükben telefonnal és különböző appokkal” születtek, így idejük jelentős részét internetes tartalmak megtekintésével, likeolásával, kommentek írásával töltik.
2. Köszönhetően annak, hogy az influencerek ilyen nagymértékben vannak jelen a fiatalok életében, egyfajta bizalomra tesznek szert körükben. A bizalom alapját több dolog is képezheti: vannak influencerek, akik maguk is fiatalok és olyan lánynak vagy fiúnak láttatják magukat, akikkel könnyű azonosulni, megszeretni őket és kíváncsinak lenni mindennapjaira. Az így kialakuló napi szintű kapcsolat és erőteljes -a hasonlóságtudaton vagy vágyakozáson alapuló- szimpátia révén a tizenévesek előszeretettel fordulnak hozzájuk a szórakoztatás mellett tájékoztatásért, tanácsért, a valahova tartozás élményért és akár komfortérzetért. Így lehetőséget nyújtva például a fogyatékossággal élő emberek számára is a társadalomba való könnyebb integrációra.
3. Gyakori ugyanakkor, hogy különböző ismert cégek (sport-, ruházati, ékszer-, és szépségápolási márkák), NGO-k, civil és nemzetközi szervezetek (UNICEF vagy a Máltai Szeretetszolgálat) vagy akár országok kormányai is felkérnek nagy nézettségű influencereket bizonyos ügyek, termékek támogatására és promotálására pénzbeli juttatásért cserébe. Ez a fajta „reklám” pedig egyértelműen pszichológiai hatást gyakorol a célkorosztályra: egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy a könnyű „munkanélküli” pénzkereseti lehetőségének reményében a fiatalok influencerek szeretnének lenni.

Mindemellett jelen dolgozathoz kapcsolódóan fontos megemlíteni, hogy a környezetbarát mindennapi szokások átvételére vagy az mozgásgazdag és egészségtudatos életmódra befolyásoló pozitív hatás mellett az influencer-jelenség kifejezetten negatív következményekkel is járhat. A következő fejezetben a médiaoldalak és ezen keresztül az influencerek ez utóbbi emberi testképre gyakorolt hatásmechanizmusát fogom részletesebben ismertetni.

A médiahasználat és a testképzavar közötti összefüggés:

Számos kutatás által bizonyított tény, hogy a média, mint a testi megjelenésre vonatkozó kulturális elvárásokat közvetítő közeg jelentős hatást gyakorol a testképre: a közösségi oldalak és applikációk használatával eltöltött idő és a testi elégedetlenség kialakulása, elmélyülése között szoros ok-okozati összefüggés van.

Ahogyan az a „Társadalmi dilemma” című népszerű dokumentumfilmben is megjelent: az említett médiaplatformok addig alakították az egyes algoritmusokat, míg azok teljesen az adott szolgáltatás rabjává nem tették a felhasználókat. Így a korábbiakban leírtakhoz hasonlóan az összefüggés elvitathatatlan. A filmben világosan megjelenik a média befolyásoló hatása: gondoljunk akár a főszereplő család tizenkét éves, az Instagramon látott, vágyott állapotok miatt önértékelési zavarokkal küzdő kislány tagjára, akár a mesterséges intelligencián alapuló algoritmus végett korábbi énjétől eltávolodott és politikai nézeteit tekintve radikalizált gimnazista fiúra.

Ezzel kapcsolatban érdekesnek tartom Marika Tiggemannt, aki több kutatásában is foglalkozott a média fiatalokra -kiváltképp nőkre- gyakorolt negatív hatásával. Kutatásai eredményei között kiemelt szerephez jutottak az olyan romboló hatáselemek, mint az étkezési rendellenesség, a testképzavar és a karcsúság túlértékelésének kialakulása. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája a modelleket körülvevő „a sovány, mint ideális testképmodell”, amely kapcsán egyértelműen kijelenthető, hogy azok a fiatal nők, akik több időt töltenek karcsúságot közvetítő médiahasználattal, nagyobb mértékben internalizálják a karcsúságideált, ami negatív testi attitűdökkel hozható összefüggésbe. Az idea a légiesen karcsú női testeket realisztikusnak és bárki számára könnyen elérhetőnek tünteti fel.

A nyugati kultúrákban a karcsúság jelentősen felértékelődött, míg a túlsúly gyakran stigmatizált; a személyiség defektusaival és az alacsony önkontrollal állítják párhuzamba. A médiában megjelenített karcsúságideál gyakran asszociálódik a boldogsággal és a sikerrel, míg az elhízott emberek ábrázolása az előnytelen megjelenéssel és a depresszióval kapcsolódik össze, ami azt a hiedelmet alakíthatja ki, hogy a boldogság feltétele a testsúlycsökkenésben és a testideálokhoz hasonlító testi megjelenésben rejlik.

Az említett közösségi médiaoldalakra feltöltött kampány-videoklipek által közvetített szociokulturális ideál a fiatal lányok és férfiak számára példaképként funkcionálhat a követendő testi megjelenésre -korunkban különös tekintetben a kidolgozott izomzatra és az alacsony testzsírszázalékra- vonatkozóan. Az eredmények szerint a karcsú nőket ábrázoló videoklipek tízperces expozíciója elegendő volt a testi elégedetlenség növekedéséhez. Ezzel összhangban Tiggemann 2002-es tanulmányában a médiahasználatot követő testi elégedetlenség növekedésére hívja fel a figyelmet, amely rövid távon fejti ki hatását, azonban az ismétlődések megerősíthetik és fenntarthatják a negatív testi attitűdöket. Továbbá a különböző médiafelületeken feltüntetett reklámok indirekt módon a férfiaknak az ideális női test megjelenésére vonatkozó elvárásait is meghatározhatják..

Kitekintés a közösségi médiahasználat és az öngyilkosság, öncsonkítás testképzavar-trendekkel való összefüggésére:

A kérdés szenzitív mivoltából fakadóan a téma a köztudatban kevésbé populáris szegmense a közösségi médiahasználat, az öngyilkosságok és az öncsonkítási trendek egyre növekvő számának összefüggése.

Igazolt tény ugyanis, hogy az öngyilkosság az élet nehézségeire, a kritikus pszichés, egzisztenciális és pszichoszociális állapotokra adott reakcióként – az utánzáson, modell-hatáson túl – más szociálpszichológiai mechanizmusok, kommunikációs tényezők -akár a közösségi médiafelületeken tapasztalt „tökéletes emberek” láttán kialakult torz énkép- hatására is bekövetkezhet. Ennek eredményeként a médiaközlések a közbeszédet tematizáló, a mindennapi életet és viselkedést befolyásoló, szemléletmódot formáló erőként jelentős hatást gyakorolnak különösen a potenciális veszélyeztetettekre. – mondja ki a média- és hírközlési biztos által az öngyilkosságokról szóló tudósításokhoz kiadott ajánlás.

Az elmúlt tíz évben -nagyjából az inflencer-jelenség megjelenésével párhuzamosan- megfigyelhető egy felfelé ívelő tendencia az öncsonkítások, illetve öngyilkosságok számában, különös tekintettel a dolgozatban kiemelt fiatal korosztály körében. Mindezt igazolja a The Wallstreet Journal által megszerzett, a Facebook és Instagram hatásait elemző belső használatra készült felmérés -a kutatás kifejezetten az Instagram tinédzserkorú lányokra gyakorolt hatásait vizsgálta- is, amely a közösségi médiaóriás vélhetően a benne rejlő megdöbbentő adatok miatt nem hozott nyilvánosságra:

• a tinik jelentőse része vallotta be a Facebook kutatóinak, hogy az Instagram függőinek érzik magukat, de nehezen tudják visszafogni az app használatát
• a képmegosztó erősíti ebben a csoportban a hajlamot arra, hogy másokhoz hasonlítsák a megjelenésüket, hiszen első sorban a felhasználók életstílusát és külső megjelenését helyezi előtérbe[1]
• az amerikai és brit tinédzserek több mint 40 százaléka számolt be egyrészt arról, hogy csúnyábbnak látják magukat, amikor az Instagramot használják, másrészt pedig az applikáció depressziót és szorongást keltő hatásáról
• a Facebook felmérését végzők szerint az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó brit tinik 13, míg az amerikai tinik 6 százaléka jelentette ki, hogy az applikációk használata szerepet játszik ilyen jellegű hajlamuk kialakulásában

Mindezt továbbá alátámasztja egy 2018-as felmérés, miszerint az öngyilkosság jelentős népegészségügyi probléma: évente 35,2% 100.000 fős népességre vetítve az öngyilkosság aránya csak az Amerikai Egyesült Államokban, míg átlagosan 800.000 ilyen jellegű haláleset történik világszerte. Összehasonlításként ez a számadat tíz évvel ezelőtt az USA esetében 10,5,% volt 100.000 főt tekintve.

Az eddig elmondottakat és a nők kiemelt érintettségét igazolja a Birmingham Young University kutatása is, miszerint azon 13 éves lányok esetében, akik napi két-három órát használják a fent említett applikációkat, jelentősen megnő a felnőtt korban elkövetett öngyilkosságra való hajlam[2]. A kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a társadalom női tagjai sokkal érzékenyebbek az interperszonális stresszorokra -így a tökéletesnek beállított ideálokra is- és sokkal fogékonyabbak ezáltal az öngyilkossági, öncsonkítási hajlamok kialakulására, felerősödésére a közösségi médiaoldalakon megjelenő tartalmak hatására. Konkrét statisztikai adatként kiemelendő, hogy napjainkban a 10-34 éves korosztályban bekövetkezett halálesetek második legnagyobb esetszámmal bíró kiváltó oka az öngyilkosság és a félresikerült öncsonkításból származó haláleset.

A fejezet konzekvenciája, hogy az elmúlt tíz évben -első sorban a fiatal nők körében- megnőtt a társadalom öngyilkossági és öncsonkítási hajlama. Mindez egyértelműen összekapcsolható számos kutatás és tanulmány eredményeire alapozva a közösségi médiaplatformokkal. Negatív hatásként az ezen oldalakon megjelenő ideálképek megzavarják, sok esetben -igen rövid idő alatt is- torz énképet alakítanak ki a fiatalokban, akik ezt követően a megjelenő képek alapján összehasonlítják önmagukat a számos alkalommal beállított, profi stáb által készített anyagokban szereplő emberekkel és téves következtetést vonnak le saját életükkel kapcsolatban. Köszönhetően annak, hogy a öncsonkítás és az öngyilkosság minden esetben valamilyen életkrízis folyománya, az ilyen jellegű tartalmak felerősíthetik az egyénen belüli krízishelyzeteket és akár az öngyilkosság kialakulásának esélyét.

Záró gondolatok:

Összefoglalóan tehát elmondható, hogy az információs forradalom folyományaként a 21.században megszületett közösségi média oldalak -mint a Facebook, Instagram, Twitter és TikTok- mindennapjaink részét képezik. Ennek megfelelően folyamatos jelenlétük és időről-időre közvetített színes, új impulzusaik eredményeként a befolyásolás -függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív célból történik- kiváló eszközei.

Ezen hatásmechanizmuson alapul az úgynevezett „influencer-jelenség” is, amelynek keretében internetes népszerűségre szert tett -elsősorban fiatal- személyek anyagi ellentételezés ellenében reklámoznak bizonyos termékeket, ügyeket és akár életérzéseket.

A fiatalok körében oly népszerű közösségi média platformok, kiegészülve a gyakran elhanyagolható korkülönbséggel a hallgatóság és a tartalomgyártó között, illetve a nem tudatos internethasználat együttesen nyílt utat biztosítanak az influncereknek az említett generáció befolyásolásához. Ugyanakkor a pozitív üzenetek -mint az egészségtudatosság vagy a környezetvédelem- vagy az egyszerű fogyasztásnövelő hatások mellett, az influencerközösség és maga a médiahasználat negatívan, akár károsan is hathat. Ennek kapcsán jelen dolgozat a médiahasználattal töltött idő női testképre gyakorolt pszichológiailag negatív, torzító jellegét volt hivatott egy rövid összegzésben igazolni.

Véleményem szerint a szükséges és egyben minimálisan elégséges lépés a közösségi média megfelelő és fenntartásokkal való kezelésének oktatása lenne napjaink fiatal korosztálya számára, hiszen a technika önmagában jó, és csak az egyéneken múlik, mire használják, mennyire segít vagy árt egy közösségnek és az emberiségnek. A jövőben jelen dolgozat gondolatmenete alapján és továbbfejlesztéseként egy mélyebb elemzés lefolytatását tervezem.

[1] Az Instagramon közzétett, ideális testeket ábrázoló képek elképesztő mennyiségben jelennek meg a lányok hírfolyamában, akár önkéntelenül is, hiszen rengeteg a hirdetés, és a “Felfedezés” fül is a számos ilyen tartalmat emel a szemük elé akkor is, ha alapból nem követnek ilyen bejegyzéseket posztoló profilokat.

[2] A 2009 és 2019 közötti időszakban a felmérés ötszáz fiatal lányt és fiút vizsgált meg a közösségi médiahasználati mintáik és mentális egészségük -különös tekintettel az öngyilkosság gondolatának- relációjában.

Kiemelt kép: HAUGEN, Frances
Brüsszel, 2021. november 8.
Frances Haugen, a Facebook amerikai internetes közösségi portál volt termékmenedzsere az Európai Parlament Belsõ Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottságának meghallgatásán Brüsszelben 2021. november 8-án. Haugen korábban olyan belsõ dokumentumokkal látta el az amerikai sajtót, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy az amerikai cég tisztában van a termékei által okozott károkkal.
Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

A A közösségi média és az „influencer-jelenség”, mint napjaink fiatal korosztályának tömegbefolyásolási eszköze bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A fehérorosz-lengyel határ mentén kialakult migrációs válság előzményének a 2020 augusztus 9-i fehéroroszországi elnökválasztás tekinthető, amit vitatott körülmények között az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka nyert. Az Európai Unió szankciókat vezetett be a fehérorosz elnök ellen, amelyre a határ menti események válaszreakcióként is értelmezhetőek.

A migrációs nyomás, amely az Európai Unió és egyben a NATO keleti határát is érinti, a kelet- mediterrán migrációs útvonalról érkező illegális bevándorlók által keletkezett. Az események 2021 szeptember óta folyamatosan fokozódtak az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, azaz a Frontex elemzése szerint. A kibocsátó országok között van Irak, Afganisztán Szíria és kisebb számú bevándorló más közel-keleti országokból is érkezik. A migráció fő forrásai azok Minszkbe tartó közvetlen járatok, amik a Közel-Keletről indulnak, többek között Bejrútból, Dubajból és Bagdadból. A Belavia fehérorosz állami légitársaság a törökországi Isztambulból és Antalyából, valamint Dubaiból üzemeltet járatokat. A Turkish Airlines szintén rendszeres járatokat indít Isztambulból Minszkbe. A célállomás a lengyel határ mellett Lengyelország szomszédos országai, például Litvánia. A Frontex igazgatója októberben ellátogatott Lengyelországba, ahol Bartosz Grodecki lengyel belügyminiszter-helyettes és Grzegorz Niemiec tábornok a határőrség parancsnok-helyettese ismertette a határbiztonság érdekében tett intézkedéseket. Az igazgató köszönetét fejezte ki a folyamatos információszolgáltatásért, amellyel az Ügynökség munkáját segítik, például más, migrációs nyomás alatt álló országok támogatását, a fehéroroszországi hibrid akciók ellensúlyozására bevetett felszerelést és emberi erőforrást a Frontex litvániai műveletéhez. Az igazi fordulópontnak azonban november tekinthető, amikor a lengyel határőrök ellen az illegálisan átkelni akarók kövekkel és hanggránátokkal támadást indítottak, amelynek válasz reakciója a könnygáz és vízágyúk bevetése volt a lengyel féltől. Az esetet követően enyhülés látszott, ugyanis a fehéroroszok segítségével elhagyták a migránsok a kuznicai határátkelőt. Ahogyan az várható volt, a válság ettől nem oldódott fel és az elkövetkező hetekben is több ezer ember maradt a fehéroroszországi oldalon, akik át akarnak jutni a lengyel határon, hogy így az Európai Unió területére kerülhessenek. A további fegyveres konfliktusok megelőzése érdekében az Európai Unió képviselői plenáris ülést tartottak a határon zajló politikai és humanitárius válság kezelésére az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével, Josep Borellel, hogy az Unió további szankciókat vezessen be a fehéroroszországi tevékenység elítélésének kifejezéseként, és hogy ezzel nyomást gyakoroljon a Lukasenka által vezetett diktatórikus rezsimre, annak érdekében, hogy a területén lévő illegális bevándorlás céljából ott tartózkodókat hazaküldje. Az Európai Unió ekkor még csakis a diplomáciai kapcsolatok felvételével kívánt élni, és mivel a válság hátterében Oroszországot sejttették, ezért Moszkvát is párbeszédre szólították fel. A Kreml szóvivője elutasította, hogy Oroszországnak köze lenne a fehéroroszországi eseményekhez, azonban az oroszok közvetítő félként segítenék a fehérorosz-lengyel párbeszédet. A fokozódó határmenti áttörési kísérletek miatt azonban a politikai párbeszéd mellett fizikai fellépés is szükséges. November 24-én a lengyel fél különleges határműveletbe kezdett, amelyben az ukrán fegyveres erők is segítséget nyújtanak számukra. A migrációs válságban Ukrajna is kritikus helyzetben van, állandó nyomás helyeződik rá szomszédos országai felől. Saját biztonsága érdekében két héttel korábban megerősítette fehéroroszországi határszakaszát, 8500 katonát, határőrt és rendőrt, valamint 15 helikoptert, két repülőgépet és 44 drónt küldött a fehéroroszországi határra. A fehéroroszországi területről rohamokat indító csoportok több határőrt is megsebesítettek a heves áttörési kísérletek közben. Az egyre agresszívebb határátkelési akciók miatt félő, hogy fegyveres konfliktusba torkollik a válság, ha nem sikerül visszajuttatni a migránsokat az őket  kibocsátó országokba. Az Európai Unió képviseletében Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára november 28-án közös sajtótájékoztatót tartott Vilniusban, Gitanas Nausėda Litván elnök és Ingrida Šimonytė miniszterelnök asszony társaságában, ahol a litván- fehéroroszországi határmenti és hibrid támadásokról értekeztek, azonban von der Leyen beszéde sokkal messzebb mutatott a litván eseményeken. A jelenség a szomszédos balti országok és különösképpen a napjainkban is fehéroroszországi migrációs teher alatt álló Lengyelország és Lettország helyzetére lesz hatással, de az Európai Unió és a NATO viszonyrendszerében is változásokat idézett elő a keleti határ menti válságok sora. Az Európai Bizottság elnökének beszéde öt fő pillérre épült. Elemei közül az első, hogy az EU továbbra is együttműködik a Frontex-el, az Europollal, a EASO-val és a határok hatékony védelme érdekében felszerelések beszerzésére történő támogatást nyújt, amelyből Litvánia sürgősségi segélyként 37 millió eurós támogatásban részesült. Az említett állam és Lengyelország, valamint Lettország határigazgatási alapja is megháromszorozódik és 200 millió euróra növekszik idén és jövőre is. Az Európai Unió egysége és szolidaritása megingathatatlan, de az események kitűnő lehetőséget nyújtanak arra, hogy az Unió ellen irányuló hibrid támadásokat felismerjék a tagállamok és kezelni és képesek legyenek azokat.

A hibrid műveletek sokféle formában jelenhetnek meg. Az közelmúltban a dezinformáció társadalomra való hatása érvényesült a leginkább és ez főként a belső feszültségeket erősítette fel. A másik fő vonal kibertámadások, amelynek célpontjai egyének, intézmények és infrastruktúrák egyaránt lehetnek. Szintén súlyos probléma, hogy embereket politikai célra instrumentalizálnak, ez akár a migrációs válság esetén is látható. Szükségessé válik tehát az Európai Unió és a NATO szorosabb együttműködése, hogy a válságreagáló erők koordinálását közös gyakorlatok során teszteljék és nagyobb intenzitással, eredményesebben léphessenek fel éles akciók során.

Három kulcsszóra érdemes figyelni, ez a rugalmasság, helyzetfelismerés és az együttműködés. Ezen három fő irányban várható a partnerségi mélyülés. A Bizottság elnöke beszéde végén szintén megerősítette, hogy az Európai Unió és a NATO új közös nyilatkozatot fog kiadni, hiszen mindkét fél célja egy erős partnerség, politikai elkötelezettség megújítása, valamint az egység. Remélhetően a dokumentum a határmenti válságok eszkalációs sebességénél hamarabb elkészül és új megoldások is születnek, ugyanis az eddigi párbeszédek és szankciók nem váltották be hozzájuk fűzött reményeket. A tél jelenléte miatt egyre sürgetőbb feloldani a válsághelyzetet, ugyanis a hipotermia miatti halálozások száma egyre növekszik. A legfrissebb jelentések szerint Fehéroroszország területén 7000 fő tartózkodik, ebből a határ mentén 2000 fő állomásozik. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Menekültügyi Ügynöksége (United Nations High Commissioner for Refugees, UNCHR) a Fehéroroszországi Vöröskereszttel együttműködve részt vesz a humanitárius segítségnyújtásban, segélyszállítmányokkal próbálják meg csökkenteni a halálozások számát, illetve biztosítani a legalapvetőbb emberi jogokat. A nemzetközi szervezetek felvették a kapcsolatot azokkal az országokkal, ahonnan a kivándorlás történt, annak érdekében, hogy minél előbb megtörténhessen a tömegek hazaszállítása. Önkéntes hazatérésre is van példa, a Nemzetközi Migrációs Szervezet eddig 44 embert juttatott haza, és minden további önként hazatérni vágyónak segítséget nyújtanak.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép: Illegális bevándorlás – Fehéroroszország
Bruzgi, 2021. november 22.
Irán feliratú tábla függ egy állványon az Európai Unióba bejutni kívánó illegális bevándorlók szálláshelyén, a Kuznica Bialostocka-Bruzgi lengyel-fehérorosz határátkelõnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 22-én. Lengyelország, Lettország és Litvánia határához hónapok óta migránsok ezrei érkeznek Fehéroroszország felõl.
Forrás: MTI/EPA/STRINGER

A Migrációs válság a fehérorosz- lengyel határ mentén bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos, jelenleg a világban zajló folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen a vallás és biztonság nexus perspektívája, ám a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való integrálására irányuló törekvések még mindig korai szakaszban vannak. A vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évektől egyre inkább felerősödött, ennek ellenére a mai napig látványos az olyan módszeres kísérletek hiánya, melyek a vallásnak a már meglévő nemzetközi kapcsolatok elméleteibe (klasszikus realizmus, neorealizmus, liberalizmus, neoliberalizmus, az angol iskola és a konstruktivizmus) való átfogó integrációjára irányulnának.

A tudományos életben már megtörtént a felismerés, miszerint ezzel a réssel foglalkozni kell, ám néhány vonatkozó munkától eltekintve még mindig elmondható, hogy a fentebb felsorolt elméletek elhanyagolják a vallás szerepét.  Ez azért súlyos hiányosság, mert a vallás és biztonság nexus birtokában teljesen más fényben láthatjuk, s érthetjük meg azokat a folyamatokat, melyek jelenleg is zajlanak a világban, például a Közel-Keleten is (lásd: Ábrahám Egyezmények). Jelen írásomban ezzel a réssel foglalkozom, s remélhetőleg sikerül rámutatnom arra, miért fontos és aktuális e kutatási terület. Ismereteim szerint hazánkban egészen eddig nem képezte tárgyát mélyreható akadémiai kutatásoknak a vallás és biztonság nexus hiánya az említett elméletekben, így e tanulmányt gondolatbéresztőnek is szánom, hiszen úgy gondolom, ez egy gazdag kutatási terület, melyen érdemes elindulni s további felfedezéseket tenni.

Írásomban először feltárom a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Ezt követően bemutatom, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

A következő részben kitérek arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás mint tényező nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen ezen elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma korábban még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magába, s mivel eddigre a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület (Barry Buzan öt szektora)[1] csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztom alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztja fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstrálom, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában. Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban egy átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkozom. Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a konstruktivizmus szemlélete az, mely valamilyen módon képes számot adni a vallásnak a nemzetközi színtéren játszott szerepéről, abból fakadóan, hogy rendkívüli hangsúlyt fektet az eszmékre, melyek a konstruktivisták szerint megjelennek a politikai aktorok cselekedeteiben, amelyek pedig meghatározzák a világpolitikai folyamatok irányát, eredményét. A tanulmány megszabott terjedelme miatt nem lehetséges annak minden pontjára, vagy gondolatmenetére részletesen kitérni. Az ezen írásban megjelenő gondolatok így további termékeny táptalajt nyújthatnak mindazok számára, akik a témában tovább kutatnának.

Globális trendek bemutatása

A vallás modern történetét, annak különösen az 1960-as évektől a nemzetközi kapcsolatokra irányuló, egyre növekvő befolyását tekintve megállapítható, hogy új korszakba léptünk be, melyben a vallás szerepe újra felértékelődött. Robert Seiple és Dennis Hoover szerint egy „új nexus” állt elő a vallás és a biztonság között (Robert A. Seiple 2004, 2). Egyes szakértők még arra is vállalkoznak, hogy a 21. századot egyenesen „Isten századának” nevezzék (Monica Duffy Toft 2011). A szekularizált világnézettől eltekintve az emberiség túlnyomó többsége számára a meghatározó valóság a történelem jelentős részében a vallásos világnézet volt, s ez napjainkban sincs másképp. A Pew Research Center 2011-es felmérése szerint ma a világ lakosságának 88, 2%-a vallásos, 11, 8 %-a pedig ateista vagy agnosztikus. Ez utóbbi csoport hanyatló tendenciát mutat; különféle mérési statisztikák alapján 2050-re 8, 1-8, 5 milliárd ember lesz vallásos. Még az olyan alapvetően ateistának tartott országokban is, mint Kína, a társadalom 5%-a, azaz 67 millió ember keresztény[2]. Fenggang Yang szerint 2030-ra az ébredés folytatódó hullámainak köszönhetően globálisan Kína rendelkezik majd a legnagyobb keresztény társadalommal (Yang 2011). Ezzel párhuzamosan számtalan tudományos publikáció jelent már meg a keresztények, különösen az evangéliumi keresztények amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról (Marsden 2008). Ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen azok az országok, régiók és kontinensek, melyek demográfiai robbanást tapasztalnak, a Pew Research Center szerint globális szinten újraírhatják a vallás helyét és jelentőségét. Ebből az is következik, hogy ma már a vallás szerepének felismerése jellemző az akadémiai, a nemzeti és a nemzetközi tekintélyek, illetve döntéshozók köreiben. Ezt a kortárs politikában is megfigyelhetjük a világ különböző pontjain, például olyan kormányzatok esetében, melyek politikai irányvonalukat meghatározott keresztény értékek mentén alakították, illetve alakítják. Gondolhatunk itt a korábbi Trump adminisztrációra, Jair Bolsonaronak, Brazília elnökének kormányára, Juan Orlando Hernándezre, Honduras elnökére, Etiópia miniszterelnökére, Abij Ahmedre, vagy akár Ausztrália miniszterelnökére, Scott Morrisonra. Megemlíthetnénk továbbá az afrikai, illetve ázsiai, különösen a szingapúri megagyülekezetek hatását. Ezeknek az államférfiaknak, illetve kormányzatuknak a kereszténység, s gyakran kiemelten az üldözött keresztények ügyének felkarolása és támogatása mellett közös nevezőjük Izrael állam támogatása is.

A vallás megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben

E látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések mintha még mindig korai fázisban tartanának. A vallásnak az elmúlt évszázadban a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálódásaiban tapasztalt hiánya alapvetően abból a meggyőződésből fakadt, miszerint a vallásalapú háborúk kora lezárult, s ezért minden szükséges eszközt tudatosan meg kell ragadni arra, hogy visszatérése ne következhessen be. Ezt a megközelítést az ún. szekularizációs elmélethez vezethetjük vissza; ahhoz a „jóslathoz”, miszerint a vallás „elsorvad” a modern világ könyörtelen erejével szemben (Monica Duffy Toft 2011, 7). Az elmélet a felvilágosodásból ered; a „korszellemmel” összhangban az elmélet úgy tartotta, hogy a tudomány felfedi, hogy a természetfeletti csak babona, s feltárja az igazságot az emberiség eredetéről és felépítéséről (Monica Duffy Toft 2011, 7). Mivel a kor döntéshozói az európai erőszakhullámok fő mozgatóinak és kiváltó okainak az irracionális vallási meggyőződéseket látták, ennek következtében nem olyan jelenségként tekintettek a vallásra, amelyet behatóan és rendszerszinten kellene vizsgálni, hanem mint olyanra, melyet egészében száműzni kell a nemzetközi rendszerből. Helyette maradt a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv, melyet elsőként 1555-ben az augsburgi vallásbéke során fogalmaztak meg, s amely leginkább a vesztfáliai fordulatként (1648) honosodott meg (Philpott, The Religious Roots of Modern International Relations 2000, 211). A napjainkban is domináns vesztfáliai szuverenitásként ismert alapelvben a vallásnak, mint fennálló és mélyreható szellemi áramlatnak (reformáció, ellenreformáció, protestáns megújulási mozgalmak, iszlám, new age) ugyan a hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni, azonban számításba vett normaformáló tényezőként sem globálisan, sem regionálisan nem érvényesült. Míg a vesztfáliai elv az államok közötti vallásos erőszaknak igyekezett véget vetni, addig a modernitás elve és a szekularizáció a vallás démonizálásával már a háborúk és az erőszak legfőbb kiváltó okát akarta száműzni (Cavanaugh 2009, 17). Azonban ahogy arra Edward Luttwak is rámutat, még ha a felvilágosodás el is söpörte a „klerikális maradiságot”, ugyanakkor kirótta saját korlátozó előítéletét a tudomány, csak úgy, mint az irodalom és a művészetek hatáskörére és tartalmára (Douglas Johnston 1995, 8). Bár a felvilágosodás filozófusai „nem forgatták a katolikus inkvizíciók kínzóeszközeinek egyikét sem, s nem is égettek más hitűeket holmi protestáns felmentések alatt”, amikor a vallásról volt szó annak minden aspektusával, ugyanolyan hatékonyan fojtották meg a szabad kutatást az általuk lefektetett „divat” parancsoló erejével (Douglas Johnston 1995, 8). Ez a divat tiltott bármilyen fenntartott intellektuális érdeklődést a vallás, a vallásos intézmények és még a világi ügyekben megjelenő vallásos motivációk szerepe iránt is (9).

A vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma ekkor még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magában, s mivel ekkorra a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület, melyeket Barry Buzan öt szektorba sorol (Barry Buzan 1997), csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. A vallást és a nemzetközi kapcsolatok elméleteit vizsgáló könyvükben Jonathan Fox és Nukhet A. Sandal is megjegyzik; bár egyre nagyobb a felismerés a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek körében arról, hogy a vallás fontos tényező a globális politikában, mégis kihívást jelent annak elhelyezése egy olyan tudományágon belül, mely a kezdetektől fogva szekuláris volt (Jonathan Fox 2013, 1).

Fox és Sandal Monica Duffy Toft et al. érvelésére hivatkoznak, miszerint a vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évek óta növekszik, ám érvelésük szerint alig néhány munka kísérelte csak meg a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni (Jonathan Fox 2013, 1). A szerzők szerint a vallás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek témakörében létező irodalom négy kategóriára osztható. Az első kategóriába tartozik az az egyszerű felismerés, hogy a vallást elhanyagolták a nemzetközi kapcsolatok elméletei (Jonathan Fox 2013, 1,2). Itt lehet említeni például Daniel Philpottot, aki szerint néhány kivételtől eltekintve a nemzetközi kapcsolatokat kutatók régóta nem tartják számon a vallást az államot befolyásoló tényezők között (Philpott, The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations 2002, 67). Katzenstein és Byrnes Európa vonatkozásában állítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzésében eljött az ideje a vallás újbóli felfedezésének (Peter J. Katzenstein 2006, 680,681). Fox és Sandal megjegyzik, hogy ezek az írások és szinte minden egyéb tanulmány, mely komolyan érinti a vallást a nemzetközi kapcsolatok szempontjából, a 2001. szeptember 11-i események után kerültek publikálásra (Jonathan Fox 2013, 2).

A nemzetközi kapcsolatok elméleteiben a valláshoz való hozzáállás második típusába olyan munkák tartoznak, melyek azzal foglalkoznak, hogy miért lett elhanyagolva a vallás szerepe az említett elméletekben. A tudósok egy része nagyrészt a szekularizációs elméletet okolja ezért. Egy másik gyakori érv, hogy a politikai vezetők a vallást a vesztfáliai békével száműzték a nemzetközi kapcsolatokból, mely a vallást állam alatti ügynek tekintette a XVII. században. A pozitivista IR tanulmányokkal[3] szemben az a kritika fogalmazódott meg, hogy azért hanyagolja el a vallást, mert azt nehéz működőképessé tenni (Jonathan Fox 2013, 2,3).

A harmadik típusba azok a tanulmányok tartoznak, melyek azonosítják a befolyásos vallásos tényezőket a globális politikában, azonban nem kísérlik meg ezen tényezők (pl. vallásos identitás, vallásos motivációk, vallásos civil szervezetek, stb.) beépítését a nemzetközi kapcsolatok már létező elméleteibe. Ezen munkák szerzői azt állítják, hogy a nemzetközi elméletek paradigmái nem alkalmasak arra, hogy a vallással foglalkozzanak, ezért szükség van új elméletek létrehozására. Fox és Sandal olvasatában ezek a munkák kétségkívül hozzájárulnak a vallásról alkotott megértésünkhöz, azonban nem alkotnak átfogó elméleteket a nemzetközi kapcsolatokról (Jonathan Fox 2013, 3). Más törekvések, melyek a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányulnak, hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok korlátozott aspektusaira fókuszálnak s ritkán foglalkoznak közvetlenül a nemzetközi kapcsolatok főbb paradigmáival (Jonathan Fox 2013, 4).

Fox és Sandal áttekintése tehát kellően demonstrálja, hogy a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beillesztésére irányuló törekvések még korai szakaszban vannak. A szerzők is megjegyzik, hogy az IR tudósok körében egyre nagyobb a felismerés, miszerint ez egy olyan rés, mellyel foglalkozni kell (Jonathan Fox 2013, 4). Nukhet Sandal és Patrick James 2011-es felmérésükben rámutatnak az elmélyült tanulmányok lehetőségeire és szükségességére a vallás és a nemzetközi kapcsolatok nexusának felfedéséhez. Érvelésük szerint látványos az olyan szisztematikus kísérletek hiánya, melyek a vallás megértésének a nemzetközi kapcsolatok már létező paradigmáiba (klasszikus realizmus, neoliberalizms, neorealizmus) való átfogó integrációjára irányulnának. Ad hoc erőfeszítések léteznek arra, hogy a vallás bizonyos aspektusait megmagyarázzák az elméletekben, számos szakember megjegyzi azonban, hogy ez a megközelítés nem a megfelelő út a vallásnak a nemzetközi kapcsolatok kontextusában való megértéséhez (Jonathan Fox 2013, 4).

Jeremy Menchik szintén megjegyzi, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában (Menchik 2017, 561). Menchik ugyancsak rámutat arra, hogy az egykor domináns paradigma, a szekularizációs elmélet azt állította, hogy a gazdasági fejlődéssel a vallásos meggyőződések és gyakorlatok, a vallásos szervezetek és a vallásnak az élet más aspektusaiba való beillesztése meg fognak szűnni. Max Webert idézi, aki a Tudomány, mint hivatás c. írásában azt állította, hogy „korunk sorsát a racionalizáció és az intellektualizáció, s mindenekelőtt a világ kiábrándulása jellemzi”

(Hans Heinrich Gerth 1946, 155). A szekularizáció három elve Weber szerint a vallásos meggyőződések és gyakorlatok hanyatlása, a vallás és a vallásos szervezetek privatizációja, valamint a szekuláris szférák (állam, gazdaság, tudomány) vallástól való megkülönböztetése (Menchik 2017, 563). Menchik szerint mivel a politikatudósok még mindig támogatják a szekularizációs elméletet, érdemes megnézni az okokat, hogy az ún. testvér-tudományágak miért tagadták meg ezt (Menchik 2017, 562). Jose Casanova szociológus meglátása szerint a szekularizációs elmélet három elve közül csak az utolsó, a vallás más szféráktól való megkülönböztetése tartja magát a társadalomtudósok körében, és még ezzel is lehet vitatkozni. Talal Asad antropológus még ezzel szemben is erőteljes kritikát fogalmaz meg, hiszen szerinte amint felismerjük, hogy a vallásos szereplők nyilvánosak, valamint hogy a publikus-privát vízválasztót is történelmileg képezték, lehetetlen a vallás befolyását csak a „szakrális” vagy a privát területekre leszűkíteni, tekintve, hogy a nyilvános vallások nem ellentmondásosak a gazdasági politikák, a külügyek vagy a társadalmi kapcsolatok tekintetében (Menchik 2017, 563). Asad tehát „elméleti alapon veti el a szekularizációs elméletet” (563). Jonathan Fox politikatudós összehasonlító kvantitatív indikátorok segítségével mutatja be, hogy a legtöbb állam kifejezetten részt vesz a vallás szabályozásában, ahelyett, hogy megkülönböztetné magát a vallástól (Fox 2006, 562). Charles Taylor filozófus A szekuláris kor (A Secular Age) c. rendkívül népszerű kötetében úgy határolja körül a szekularizáció jelentését, hogy a kulturális feltételekre fókuszál, amelyekben a hitetlenség is egy életképes lehetőség, s így a hit és a hitetlenség nehezen férnek meg egymás mellett (Taylor 2007, 295). Ez az állapot, nem pedig a vallás halála vagy privatizációja az, ami a vallás helyét illetően megragadja a különbséget a modern és a pre-modern keresztény nyugat között (Menchik 2017, 563). Menchik szerint a „hitetlenség” lehetősége mégsem nyújt túl sok elemzési eszközt azon politikatudósok számára, akik a vallásos szereplők és eszmék szerepét az olyan politikai következmények esetében próbálják megmagyarázni, mint a demokratikus átmenet, a konfliktus, a nők jogai és a képviselet, a gazdasági fejlődés, vagy a tolerancia (563), s amíg a számos felhívás, hogy „hozzuk vissza a vallást”, jelentős, arányos elméleti eszköztár hiányában mégis hatástalan (Menchik 2017, 563,564).

A szerző a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló-, de átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett három megközelítést tekint át, melyek úttörést kísérelnek meg: a „vallásos gazdaságok” megközelítést, a „szekularizáció felülvizsgálása” megközelítést, illetve a konstruktivista megközelítést (Menchik 2017, 577). Ezek közül a konstruktivista megközelítés a legújabb, s a szerző szerint az a legfőbb előnye a másik két megközelítéssel szemben, hogy elismeri a vallás belső és földrajzi szempontból is heterogén jellegét, hiszen a vallás befolyásának elemzését térben és időben is elhelyezi, megkérdőjelezi a szekularizmust, s elismeri, hogy a vallás a hatalmi viszonyok mátrixán belül létezik, melyet pedig a modern állam formál (Menchik 2017, 577).

Jeremy Menchik a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének vizsgálatánál számos tudományos munka érveiből állított össze egy szintézist, a kulturális antropológiából és a társadalomelméletből vett más prominens munkákkal együtt (Menchik 2017, 564). Ezekben a könyvekben Menchik szerint öt téma jelent meg. Először is, hogy a vallás mi mindent foglal magába (pl. egyéni és kollektív rituálék, etika, kanonikus szövegek, tanok, mindennapi gyakorlatok, szervezetek, identitások, istentiszteletek helyszínei, tevékenységek, karizmatikus vezetők, stb.). Ezek a tényezők az idő múlásával mind változnak (Menchik 2017, 564). Másodszor, hogy az, hogy mi képezi a vallást, a doktrínát, vagy teológiát, az politikai, jogi és vallási küzdelem eredménye, mely a tudás előállításán alapul. Harmadszor, tekintve, hogy a vallás egy megtestesült és diszkurzív hagyomány, illetve, hogy tartalma esetleges, a vallási szereplők érdekeit lokálisan kell meghatározni és megérteni. Negyedszer, a történelmi örökségek formálják a kortárs aktorok viselkedését, így a tudósokét is (565). Menchik itt megjegyzi, hogy a történelmi örökségek formálják az IR elméletet is, ahelyett, hogy azon kívül állnának. Elizabeth Shakman Hurd írására hivatkozik, aki számára a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek korlátai a vallás tekintetében abból fakadnak, hogy ezek az elméletek az európai hagyományokban gyökereznek, ideértve a liberalizmust és a szekularizációs elméletet (Menchik 2017, 566). Eszerint a vallás IR elméleteken belüli tanulmányozásának kihívásait nem lehet legyőzni pusztán változók hozzáadásával vagy nagy adatkészletek felépítésével; az IR elméletekből ugyanis hiányoznak azok az elemzési kategóriák, melyek szükségesek ahhoz, hogy megmagyarázzuk az olyan viselkedést, mely nem az individualizmuson és nem a publikus-privát megosztottságon alapul. A konstruktivista megközelítés tehát elismeri, hogy maga a politikai elmélet is küzdelem terméke, és szükségszerűen az e folyamat győztesei által meghatározott kategóriákra épül (Menchik 2017, 565,566). Végül pedig a társadalomtudományi koncepciók sajátos (pl. európai, katolikus vagy protestáns) kontextusból származnak; más esetekben a politikai élet magyarázata szempontjából hasznosságukat vizsgálni kell, nem pedig feltételezni. Ezt Menchik szerint Daniel Philpott mutatja be a legerőteljesebben a már említett felmérésében, melyben a modern nemzetközi kapcsolatok szuverenitás-koncepciójának vallási gyökereit tárja fel (Menchik 2017, 566). A szerző megjegyzi, hogy a vallás- és politikatudósok számára ez azt jelenti, hogy komolyan veszik azt a kérdést, miként értik meg a társadalomtudományi fogalmakat, tekintettel arra, hogy a modern politikai elmélet nagy része a hit irrelevanciáján vagy a közszférából való kizárásán alapul (Menchik 2017, 566).

Elizabeth Shakman Hurd is rámutat a vallás és a politika közötti szekuláris megosztottságra, mely érvelése szerint nem rögzített, ahogy azt általában feltételezik, hanem társadalmilag és történelmileg felépített (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 1). Hurd a szekularizmust úgy határozza meg, „mint egymással összekapcsolt politikai projektek sorozatát, melyeket bizonyos érzékenységek, szokások és gyakorlatok támasztanak alá, melyeket érdekekkel rendelkező konkrét aktorok hoztak létre, nem pedig olyasvalamiként, mely teleológiailag jött a politikai fejlődésből” (Menchik 2017, 566). Hurd könyvében két féle szekuláris projektet körvonalaz: a laicizmust és a zsidó-keresztény szekularizmust (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 5). A „laicista” projekt a vallást a modern politika ellenfelének és akadályának tekinti. A politológus rámutat, hogy ez a projekt Immanuel Kant és mások valláskritikáiban bukkant fel, akik a teológiát a közéletben veszélyes „szektaszellemként” tüntették fel, melyet el kell választani a racionális, megfontolt érvelés közszférájától (Menchik 2017, 566). A laicizmus ereje a szerzőnő szerint intenzíven érzékelhető a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és materialista megközelítéseiben, melyek mind abból indulnak ki, hogy a vallás vagy privát, vagy haldoklik (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 32), és hogy a vesztfáliai béke a szekuláris állami szuverenitás megjelenését, illetve a vallás privatizációját jelzi (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 3).

A szekuláris projekt zsidó-keresztény változata egy másik diskurzusból jött, mely úgy kezeli a modern politikát, mint ami a kereszténységből származó értékeken és hiten alapszik, s amely később zsidó-kereszténységként vált ismertté (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 38). Míg a „laicista” projekt a vallás privatizált voltát vagy hiányát feltételezi, addig a zsidó-keresztény szekularista projekt szerint a modern demokratikus államok a közös keresztény, majd később a zsidó-keresztény értékektől függnek (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 6). Jeremy Menchik rámutat, hogy Samuel Huntington is ezt a nézetet osztotta, azzal az érveléssel, hogy a katolicizmus és a protestantizmus adják a nyugati civilizáció alapkövét (Menchik 2017, 567). Meglátásom szerint ez a megközelítés figyelhető meg az Amerikai Egyesült Államok és Izrael állam esetében is, illetve a közöttük lévő kapcsolat tekintetében.

Hurd munkája Menchik szerint nagymértékben hozzájárul a vallásról és a politikáról szóló új irodalomhoz, s bemutatja, hogy a vallás és a politika közötti tartományi, normatív különbségtétel beépül az IR-elmélet elemzési kategóriáiba (Menchik 2017, 568). A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy ez az a priori megkülönböztetés akadályozza a fontos világesemények megértését, például a XX. század végi vallási újjáéledést, mivel nem hajlandó felismerni, hogy a vallás és a politika határai vitatottak, folyamatosan újratárgyalásra kerülnek, s hatalmi viszonyok termékeként határolódnak el (Menchik 2017, 568). E különbségtétel nem csak az említett vallási újjáéledés megértését akadályozhatja, hanem számtalan egyéb fontos világesemény vagy folyamat interpretációját is, akár a napjainkban folyamatban lévő közel-keleti békekötésekét is.

Mindezekből jól látható, hogy a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének is számos „arca” van, s az egyes szerzők más-más tényezőkre fektetik a hangsúlyt, azonban az említett öt téma mindegyikben közös: mi mindent foglal magába a vallás, s ez milyen küzdelmek eredménye; a vallási szereplők érdekeinek lokális meghatározása és megértése; a történelmi örökségek szerepe a kortárs aktorok viselkedésének formálásában; a társadalomtudományi koncepciók sajátos kontextusának vizsgálata. A szekularizmus, s ehhez kapcsolódva a publikus-privát megosztottság is gyakran megjelenik a témával foglalkozó konstruktivista szemléletű írásokban, mint a vallás szerepének az IR elméleteken belüli vizsgálódását akadályozó, illetve adott világesemények és folyamatok megértését hátráltató tényező.

Összefoglalva, a tanulmányban feltártam a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Bemutattam, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtettem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

Kitértem arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. Kifejtettem, hogy a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen az IR elméletekben a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztottam alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztotta fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstráltam, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában.

Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkoztam. Ez annak köszönhető, hogy meglátásom szerint a nemzetközi tanulmányok elméletei közül jelenleg még mindig a konstruktivizmus a legalkalmasabb arra, hogy megragadja a vallás kardinális szerepét a nemzetközi tanulmányokban, annak is köszönhetően, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít az eszméknek; olyan közös meggyőződéseknek, melyek kognitív segédletként vagy normatív iránytűként segítenek értelmezni a politikai döntéshelyzeteket. A konstruktivizmus egyik alapvető állítása ugyanis, hogy az eszmék mindig számítanak, s ezek vizsgálata nélkül a nemzetközi viszonyok értelmezhetetlenek. A közös megértések, elvárások vagy ismeretek által meghatározott társadalmi struktúrák nem csak a szereplők fejében vagy az anyagi képességekben léteznek, hanem a gyakorlatokban is. Ezek alkotják a szereplőket egy helyzetben, illetve a közöttük lévő kapcsolatok természetét, legyen az akár kooperatív, akár konfliktusos. A konstruktivizmus hangsúlyozza az egymástól való függőséget, illetve a kollektív identitás kialakulásának kiegyenlítő dinamikáját, mely néha felülkerekedik az emberek félelmein és a versenyen. A konstruktivizmus hangsúlyozza továbbá az emberi tudatosság szerepét a világpolitikában. Eszerint a világot az emberek gondolataikkal, elképzeléseikkel teremtik, s ezek az elképzelések határozzák meg egymáshoz való viszonyunkat, valamint a politikusok egymáshoz való viszonyát.

Mindezen konstruktivista állításokat változatlanul relevánsnak ítélem, bár némileg változott a véleményem a politikai döntéshozókat befolyásoló tényezőket illetően; meglátásom szerint a politikai vezetők döntéseit jelentősen befolyásolják saját eszméik, ám általában a nemzeti érdeket előrébb helyezik. Ugyanakkor, ha a nemzeti érdek és az eszmék találkoznak, egymással összhangban vannak, az rendkívül gyümölcsöző politikai döntésekhez vezethet. Úgy ítélem meg, hogy ez történt az Ábrahám Egyezmények esetében is, melyről egy külön tanulmányban értekezem majd.

 

Felhasznált irodalom:

“Global Christianity – A Report on the Size and Distribution of the World’s Christian Population”. Pew Research Center, 2011. december. https://www.pewforum.org/2011/12/19/global-christianity-exec/.

Barry Buzan, Ole Wæver, Jaap De Wilde. Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, 1997.

Cavanaugh, William T. The Myth of Religious Violence: Secular Ideology and the Roots of Modern Conflict. Oxford University Press, 2009.

Douglas Johnston, Cynthia Sampson, Jimmy Carter. Religion, the Missing Dimension of Statecraft. Oxford University Press, 1995.

Fox, Jonathan. “World Separation of Religion and State Into the 21st Century”. Comparative Political Studies, Vol. 39, Issue 5. (2006 június), pp. 537-569. https://doi.org/10.1177/0010414005276310.

Hans Heinrich Gerth, C. Wright Mills. From Max Weber: Essays in Sociology. Oxford University Press, 1946.

Hurd, Elizabeth Shakman. The Politics of Secularism in International Relations. Princeton University Press, 2008.

Jonathan Fox, Nukhet A. Sandal. Religion in International Relations Theory: Interactions and Possibilities. Routledge Studies in Religion and Politics, 2013.

Marsden, Lee. For God’s Sake: The Christian Right and US Foreign Policy. Zed Books, 2008.

Menchik, Jeremy. “The Constructivist Approach to Religion and World Politics”. Comparative Politics, Volume 49, Number 4. (2017 július), pp. 561-581. 10.5129/001041517821273035.

Monica Duffy Toft, Daniel Philpott, Timothy Samuel Shah. God’s Century: Resurgent Religion and Global Politics. W. W. Norton & Company, 2011.

Peter J. Katzenstein, Timothy A. Byrnes. “Transnational Religion in an Expanding Europe”. Perspectives on Politics, Vol. 4, No. 4 (2006), pp. 679-694. https://www.jstor.org/stable/20446276.

Philpott, Daniel. “The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations”. World Politics, Volume 5, Issue 1 (2002 október ), pp. 66-95. https://doi.org/10.1353/wp.2003.2006.

Philpott, Daniel. The Religious Roots of Modern International Relations. Cambridge University Press, 2000.

Saiple, Robert A. és Dennis R. Hoover. Religion and Security: The New Nexus in International Relations. Rowman and Littlefield Institute for Global Engagement, 2004.

Taylor, Charles. A Secular Age. The Belknap Press of Harvard University Press, 2007.

Yang, Fenggang. Religion in China: Survival and Revival Under Communist Rule. Oxford University Press, 2011.

[1] Barry Buzan “Security: A New Framework for Analysis” c. híres munkájában öt szektort nevez meg, melyek alapot nyújtanak a biztonság dimenzióinak meghatározásához: a katonai, a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti szektort.

[2] A kínai földalatti egyház becsült száma 35 millió fő (a lakosság 2,6 %-a).

[3] IR: International Relations (nemzetközi kapcsolatok)

Írta: Nagy Abigél

Kiemelt kép: NETANJAHU, Benjámin; TRUMP, Donald; al-Kalifa, Hálid bin Ahmed; án-Nahajan, Abdalláh bin Zajid
Washington, 2020. szeptember 15.
Hálid bin Ahmed al-Kalifa bahreini külügyminiszter, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, Donald Trump amerikai elnök és Abdalláh bin Zajid án-Nahajan sejk, egyesült arab emírségekbeli külügyminiszter (b-j) az Izrael, valamint Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek közötti békeszerzõdés aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Ház déli kertjében 2020. szeptember 15-én.
Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A Vallás és biztonság, mint hiányzó nexus a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A több, mint egy évszázados múltra visszatekintő rivalizálás Chile és Bolívia között a hidegháború után tapasztalt erősödő gazdasági globalizáció következtében egyre inkább mérséklődni látszik. A korábban mindkét nemzet identitását erősen meghatározó szembenállás mind Santiago, mind pedig La Paz perspektívájából másképpen jelent meg. Bolívia hagyományosan – mint a gazdasági fejlettségben és ebből következően nemzetközi politikai súlyát tekintve gyengébb ország – Chilére mint fenyegetésre és riválisra tekintett. Ezzel szemben Santiago percepciója szerint az észak-keleti szomszéd az elmúlt közel 130 évben mint alacsonyabb rangú, kissé lenézett állam próbálta különféle eszközökkel a térség status quo-ját felrúgva megsérteni Chile állami szuverenitását.[1]

Ugyan már az 1880-as évek eleje, de még inkább az 1900-as évek kezdete óta létezett Bolíviában egy erős nemzeti vágy a Salétromháborúban (1879-1884) elveszített, a Csendes-óceánnal határos Atacama tartomány visszacsatolására (Department of Littorial), azonban a különféle egykori nemzetközi szervezeteknél (Népszövetség) való panasztételt leszámítva nem sikerült komolyabb eredményt elérni bolíviai részről az elcsatolt területek visszaszerzésére. Mindazonáltal La Paz és a bolíviai társadalom számára mindig is kritikusan fontos, már-már neuralgikus pont volt a Chilével való viszony, valamint a területek visszacsatolására való törekvés. [2]A rendkívül erős revans vágy – mely számos alkalommal a Chilével tárgyalni hajlandó elnökök bukását is okozta – az 1970-es években a háború 100. évfordulója okozta keserű emlékek miatti felfokozott állapotban még inkább fellángolt.

Ennek következtében ugyan elindult egy erős bolíviai lobbizás a nemzetközi térben, valamint ezen belül is elsősorban az Amerikai Államok Szervezeténél (Organization of American States) a követelések érvényesítése érdekében, bár ez sem járt sikerrel. [3]Ugyan az 1980-as és ’90-es években bilaterális tárgyalások során (Bedregal-del Valle[4]), valamint pár évvel később a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésére tett kísérlettel és a szabadkereskedelem elmélyítésével próbálták oldani a két ország közti feszültéséget, az alapvető ellentéteket nem sikerült felszámolni.

A 2000-es évek elejétől indult meg egy figyelemreméltó enyhülési folyamat Santiago és La Paz viszonyában. Evo Morales 2006 januárjától regnáló szocialista irányultságú kormánya, valamint Ricardo Lagos szociáldemokrata-, majd 2006 márciusától Michelle Bachelet (Chile első női elnöke) szocialista kormányai közös erőfeszítéseket tettek a kapcsolatok normalizálására, valamint a területi viták és gazdasági, történelmi konfliktusok tematizálása helyett az együttműködést hangsúlyozták. Itt különösen fontos megemlítenünk, hogy Morales történelmi jelentőségű tettet hajtott végre azzal, hogy a bolíviai közhangulat és külpolitika irányvonalát a Chilével való szembenállás helyett a belső ügyekre fordította.

Az enyhülési folyamat ellenére azonban Bolívia nem mondott le a „tengeri kijárat álmáról” és 2013-ban az ügyet a ENSZ Nemzetközi Bírósága elé vitte.

A rivalizálás gyökerei – A salétromháború A konfliktushoz vezető út

Az 1879-1884-ig vívott Salétromháború alapvetően a dinamitgyártáshoz és műtrágyák termeléséhez is elengedhetetlenül fontos salétromsóért és az ebben gazdag bolíviai partvidékért zajlott. A gazdaságilag fontos, Bolíviához tartozó Antofagasta régióban a nagyobb részt chilei érdekeltségű, azonban brit résztulajdonban is lévő Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) vállalat is jelentős bányászati tevékenységet folytatott. Bár az 1871-ben Mariano Melgarejo bolíviai elnök ellen elkövetett puccsot követően az újonnan hatalomra kerülő Agustín Morales elnök a vállalatnak járó összes szerződésben biztosított jogosultságát eltörölte, Morales 1872-es halálát követően a törvényesen és alkotmányos keretek között hatalomra kerülő új kormány 1873. november 27-én az említett vállalatnak a salétrom 15 évre szóló vámmentes kitermelésére adott jogosultságot. Ennek előnyeit azonban nem élvezhette sokáig a cég, ugyanis a Bolíviában és a régióban (a Tarapacá régió miatti fennhatósága okán) szintén érdekeltséggel bíró Peruban a gyorsan változó kormányok a szerződéseket felrúgva törekedtek arra, hogy az ellenőrzésük alatt lévő területeken zajló salétromtermelés hasznából minél nagyobb mértékben részesüljenek.

A taracapái salétrombányák perui kormány részéről történő kisajátítása után három évvel később a bolíviaiak is kemény feltételeket szabtak a CSFA számára. 1878. február 14-én a Bolíviai Nemzeti Kongresszus és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ahhoz a feltételhez kötötte az előbbiekben említett 1873-as szerződés jóváhagyását, hogy a CSFA fizessen 10 centnyi adót minden kitermelt mázsa salétrom után. (Innen nevezik a konfliktust „10 cent háborújának” is.) Természetesen a magát egyre inkább kiszolgáltatottnak érző vállalat tiltakozott a szerződés megszegése és a járadékok összegének emelése ellen és nem volt hajlandó kifizetni az újonnan kirótt összegeket sem. Mivel a CSFA-ban számos chilei politikusnak és üzletembernek is komoly érdekeltsége volt, ezért nem meglepő, hogy a konfliktus odáig fajult, hogy a cég a chilei kormány beavatkozását is kérte.

Az egyre inkább elmérgesedő viszonyok közepette 1878 decemberében egy Bolívia és Peru közt megkötött 1873-as (Chile elleni) katonai szövetséget felhasználva nyíltan provokálta Chilét azzal, hogy kijelentette, nem tárgyal az ügyről, mert az adónak nincs köze a szerződéshez, és hogy a CSFA követelésével a bolíviai bíróságoknak kell foglalkozniuk. Ezt a szorongatott helyzetben lévő déli szomszéd félre nem érthető fenyegetésnek percipálta és megindított egy hadihajót Antofagasta kikötője felé.

A háború kirobbanása

A már fentebb említett események következtében 1879 február 6-án a bolíviai kormány érvénytelenítette a CSFA kitermelési engedélyét és elkobozta az összes Bolíviában lévő tulajdonát. Mikor a hír 11-én elérte a chilei fővárost, a kormányzati vezetés elhatározta, hogy a gazdasági érdekeltségek védelme miatt meg kell szállni Antofagasta városát és a déli szélesség 23 fokától délre eső bolíviai tengerparti területeket is. Ennek következtében február 14-én 200 chilei katona indult meg a partmenti város megszállására, akik rendkívül könnyen, ellenállás nélkül szerezték meg Antofagastát. Egyrészt a bolíviai kormány nem tudott gyorsan reagálni Chile inváziójára, másrészt pedig a város lakossága túlnyomórészt (93-95%) chileiekből állt, akik támogatták a chilei uralmat. Bolívia az invázióról tudomást szerezve segítségül hívta Perut, mely az 1873-as szerződés értelmében Bolívia segítségére sietett és hadat üzent Chilének. Chile csak jóval a tényleges támadása megindítása után, 1879. április 5-én üzent hadat két északi szomszédjának.

Chile egyértelmű dominanciája

Az agresszor Chile Antofagasta megszerzését követően rendkívül rövid idő alatt Bolívia egész tengerparti régióját megszállta. Bár Hilarión Daza elnök február 27-én egy kormányzati kiáltványban tájékoztatta a bolíviai népet a chilei invázióról és elrendelte a mozgósítást, azonban a bolíviai haderő hiányosságai és felkészületlensége miatt a chileieknek bőven volt idejük felkészülni a náluk jóval gyengébb bolíviai haderő ellencsapására. Ugyan a bolíviai kormány még 1879-ben Antofagasta tartomány elvesztését követően mintegy 4500 fős haderőt összegyűjtve megpróbálkozott Peru segítségére sietve tengerparti területeit visszafoglalni, azonban a szövetséges erők rossz kommunikációja és koordinálása miatt a chileiek könnyűszerrel legyőzték és megsemmisítették az egyes kontingenseket. Az 1879. november 19-én San Francisco Dolores mellett vívott ütközet során a chilei hadsereg sikeresen számolta fel a Daza, bolíviai elnök által vezetett bolíviai seregtest nélkül állomásozó szövetséges erőket. Mivel a chileiek tisztában voltak azzal, hogy jóval erősebbek Bolíviánál, ezért a háború első szakaszában a Peru elleni hadműveletekre koncentráltak és Bolíviában többnyire csupán a megszállt területeik megtartására törekedtek. Az Iquique-nél (1879. május 21.) és Angamosnál (1879. október 8.) aratott tengeri győzelmek lehetővé tették a chilei katonai vezetés számára, hogy ellenőrzése alá vonja Peru tengerpartját és így az országot állandó blokád alatt tudja tartani. A tengeri hegemónia kivívása után a chileiek szárazföldön is támadást indítottak Peru ellen. A chilei haderő délről megindulva elsőként Tarapacá tartományt (az ország leggazdagabb részét) foglalta el, ami a tengeri szabad kijárás elvesztése után hatalmas érvágást jelentett Perunak. 1880. május 26-án egy jelentős 10 000 fő körüli bolíviai seregtest (a bolíviai haderő jelentős része) ütközött meg a nagyjából hasonló létszámban lévő chileiekkel Tacna közelében, ahol óriási vereséget szenvedtek és átmenetileg elveszették az esélyt a chilei haderő gyors kiűzésére és a területek visszafoglalására. Ezt követően a chilei invázió tovább folytatódhatott Peru belső területei ellen, így a Peru feletti döntő győzelemnek számító Miraflores-i ütközet után a chilei haderő Manuel Jesús Baquedano González irányítása alatt 1881. január 17-én bevonult Limába.

A háború lezárása – Tűzszünet és Béke

A perui és a bolíviai haderők legyőzése után ugyan még mindkét ország területén jelentős ideig működött ellenállás, amely sokszor irreguláris módszerekkel próbálta meg felvenni a harcot a megszálló csapatokkal, azonban a felkelés-ellenes Sierra hadjáratok 1882-ben és 1883-ban történő megindításával sikerült végleg leszámolni az ellenálló csapatokkal Peruban. Ugyanakkor Bolíviában az ellenállásnak sikerült kicsit tovább kitartania, mivel a chileiek nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a peruiakat békére kényszerítsék.

Végül Peru és Chile között 1883. október 20-án köttetett meg az ancón-i szerződés, melynek értelmében Peru hivatalosan átengedte Tarapacá tartományt Chilének, és szabályozták a guanó- és nitrátforrások felhasználását Peru adósságainak és jóvátételének törlesztésére. Továbbá Chile 10 évre megszállta Tacna és Arica tartományokat, amely után népszavazást kellett volna tartani a területi hovatartozás eldöntésére. Mivel azonban a két állam nem tudott megegyezni a népszavazás feltételeiről, ezért a területek egészen 1929-ig chilei ellenőrzés alatt maradtak, amikor is az USA közvetítésével a felek aláírták a limai szerződést, melynek értelmében Chile megtarthatta Arica tartományt, míg Peru visszaszerezhette Tacna-t. [5]

A Bolívia és Chile közötti fegyverszünetre 1884-ben került sor a valparaisó-i egyezmény aláírásával. Ez jóváhagyta Chile számára az egész bolíviai partvidék feletti ellenőrzést, azonban tényleges békeszerződés nem született. 1904-ben a béke és barátsági szerződésben az egész bolíviai partszakasz de jure is Chile fennhatósága alá került, azonban cserébe Chile vállalta, hogy az Arica-La Paz vasútvonal felépítésével összeköti a bolíviai fővárost a Csendes-óceánnal, valamint, hogy a bolíviai termékek exportálásának megkönnyítésére (nem ingyen ugyan, de) garantálja a chilei kikötőkhöz való hozzáférést.

A hagyományos revans és szemben állás korszaka  A 20. század korai évtizedei

Az 1904-es béke megkötésével a jogilag lezártnak tekintett háború a bolíviai néplélek számára korántsem jelentette az ügy „rendezett” voltát. Bolívia már az első világháborút követően, mikor már valamennyi figyelemre számíthatott az újonnan létrejövő Népszövetségtől, egyből panaszt tett a chilei annexió miatt, arra hivatkozva, hogy a békeszerződést chilei kényszer hatására kellett aláírnia. Bolívia azonban asszertív és „kétségbeesett” külpolitikája miatt ezekben az évtizedekben korábbi szövetségesével, Peruval is szembekerült, ugyanis intenciói elsősorban az elvesztett területei visszaszerzése mellett a Tacna és Arica közti területen biztosított szabad tengeri összeköttetés megteremtésére irányultak. Ezen területek azonban a háborút megelőzően Peruhoz tartoztak, így Lima nézőpontjából ez egyértelműen a szuverenitása elleni fenyegetésnek volt tekinthető. Nem véletlen, hogy az előbb említett 1929-es Chile és Peru között megkötött limai szerződés azt is kimondta, hogy egyik ország sem fog bilaterális szerződést kötni egy harmadik féllel (Bolívia) a szerződésben érintett területek hovatartozását illetően.

Megoldási kísérletek a ’60-as és a ’70-es években

Az 1930-as években mind Chile, mind pedig Bolívia megérezte a nagy gazdasági világváltás hatásait, melyek a politikai életben is érződtek. Különböző színezetű kormányok váltották egymást mindkét országban, azonban a gazdaságilag fejlettebb, munkásréteggel rendelkező, a külvilág felé nyitottabb Chilében már viszonylag hamar megjelentek a szélsőséges baloldali pártok (1901-Szocialista Párt, 1922-Kommunista Párt). Ezzel szemben Bolíviában inkább a konzervatívabb Republikánus Párt dominált, azonban a ’20-as évek elején ez is kettészakadt egy jobb- és egy baloldali pártra. La Paz számára a szélsőséges politikai erők egyre erősebb térnyerése többnyire csak a Paraguay elleni megalázó vereséggel záródó Chaco háború után kezdődött.

A második világháború alatt annak ellenére, hogy mindkét dél-amerikai állam belépett a háborúba a szövetségesek oldalán, az egymás közötti ellentétek továbbra sem oldódtak fel. A háború utáni időszak Chilében inkább konszolidációval és a belső stabilizációval telt, míg Bolíviában a háború alatti jobboldali, nacionalista (ekkor veszélyesnek tartott) kormányzás után a konzervatív erők tettek sikertelen kísérletet a gazdasági helyzet normalizálására és az erősödő baloldal, valamint a szocialista követelések elfojtására.

Az 1962-ben kirobbanó újabb nyílt feszültségforrássá ezúttal a Lauca folyó kérdése vált. A Chilében eredő, de Bolíviába torkolló folyó vízfelhasználásával kapcsolatosan La Paz azzal vádolta meg Santiago-t, hogy a folyó vizét mesterségesen saját területei felé tereli, mire a Jorge Eduardo Alessandri Rodríguez vezette chilei kormány azzal védekezett, hogy a folyó nemzetközi víznek számít, így egyenlő jogok biztosítottak a használatára. A kialakuló vitában azonban, mint egy melléktéma ismét megjelent Bolívia tengerhez való hozzáférésének a kérdése, így panaszával az Egyesült Államok által dominált Amerikai Államok Szervezetéhez (OAS) fordult. Chile azonban rendkívül ügyes külpolitikai húzással elérte, hogy az OAS határozata kizárólag a Lauca folyó ügyével foglalkozzon, ezzel biztosítva a vitatott területekről való tárgyalás elmaradását.

Az egyik legnagyobb lehetőség azonban 1975-ben adódott Bolívia számára, hogy biztosítsa az állam számára a tengeri kijáratot. A jobboldali chilei diktátor, Augusto Pinochet és a szintén autoriter és jobboldali Hugo Banzer bolíviai elnök regnálása alatt a két fél szerződést írt alá vitás kérdések rendezésére. Ennek értelmében Chile hozzáférést biztosított volna Bolívia számára a Csendes-óceánhoz, cserébe Bolívia határmenti területekkel kompenzálta volna déli szomszédját. A megegyezés nem tudott létrejönni, ugyanis Santiago az Arica-tól északra fekvő területen biztosította volna az említett korridort La Paz számára, amely terület átadása azonban az 1929-es limai szerződés értelmében nem tekinthető megoldásnak. Peru a szerződésre hivatkozva felemelte szavát a területcsere ellen, és más megoldásként azt javasolta, hogy alakítsanak ki egy zónát Arica tartományban, mely a három állam osztott szuverenitása és ellenőrzése alatt működne. Ezt természetesen Chile szuverenitása megsértéseként értelmezte és mivel Peruval nem tudott megegyezni, háborút pedig Bolívia ügyéért nem vállalt, így a La Paz-al folytatott párbeszédnek is véget vetett.

A kapcsolatok normalizálása – gazdasági érdekütközések ’90-es évek gazdasági közeledése

Miután Pinochet 1990-es bukásával Chile Patricio Alwyn elnök vezetésével ismét visszatért a demokratikus keretekhez, a Bolíviával való viszony rendezése is egyre fontosabbá vált. Megindult tehát a gazdasági nyitás a két ország között, mely a kapcsolatok elmélyítésén túl Eduardo Frei és Ricardo Lagos kormányai alatt már egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását is célozta. A chilei törekvések mögött elsősorban az állt, hogy a gazdasági érdekeltségek és az interdependencia erősítésével a két ország kapcsolataiban a bolíviai követeléseknek többé ne legyen igazi éle.

A 2000-es évek eleje – A gas por mar vitája

A hagyományosan bolíviai gazdaság egyik fő exporttermékének számító olaj és ón kitermelése és az ebből származó bevételek az 1970-es évek végétől egyre inkább eltörpültek a földgáz kitermeléséből és exportjából származó összegek mellett. Bár már az 1980-as években is számos földgázlelőhelyet fedeztek fel -elsősorban az alföldeken és sík területeken-, azonban az igazi nagy áttörést a ’90-es évek jelentették, amikor óriási, érintetlen készleteket tártak fel. Az 1996-tól 2004-ig terjedő időszakban az ország bizonyított földgázkészletei tízszeresére növekedtek. Nem meglepő tehát, hogy a bolíviai nemzetgazdaság egyik kritikus érdeke lett az export és ezáltal a bevételek maximalizálása. Ehhez azonban a fő kereskedelmi partnerek földrajzi elhelyezkedése miatt szükségessé vált a kikötők könnyű elérhetőségének, valamint használatának biztosítása.

Mivel a tengerparttal nem rendelkező Bolívia számára csak közvetítéssel volt elérhető a tenger, ezért szükségessé vált a nyugati szomszédokkal való egyezmény tető alá hozása is. 2002 elején Jorge Quiroga elnök kormánya azt javasolta, hogy építsenek egy csővezetéket a szomszédos Chilén keresztül a Mejillones kikötőjébe, amely a legközvetlenebb útvonal a Csendes-óceánhoz Bolívia újonnan felfedezett földgázkészleteinek exportálására. Az országban meglévő hagyományos Chile ellenes hangulat miatt egyes csoportok nem értettek egyet a kormányzati javaslattal. Szerintük ugyanis az építendő vezetékeket a perui Ilo kikötője felé kéne vezetni, amely ugyan 260 km-rel hosszabb vezetéket jelentene, azonban a Chilétől való függés kisebb lenne. A döntés fontosságát és belpolitikai súlyát az is mutatja, hogy Jorge Quiroga elnök nem sokkal a 2002 júliusában történt távozása előtt elhalasztotta a döntést, utódjára hagyva ezt a rendkívül vitatott kérdést, így meghagyva az esélyét annak, hogy esetlegesen újraválasszák őt a későbbiekben.

A 2002-es bolíviai választások nyertese, Gonzalo Sánchez de Lozada annak ellenére, hogy kifejezte, az előző kormányhoz hasonlóan ő is a Mejillones felé építendő vezeték koncepcióját részesíti előnyben, hivatalos lépésre nem merte elszánni magát. Eddigre azonban a földgázkészletek kiaknázásában érdekelt, azok feltárásában is részt vevő nemzetközi nem állami szereplők, mint például a Pacific LNG konzorcium is egyre türelmetlenebbé váltak. A konzorcium egyik tagja, a Repsol YPF nevű spanyol vállalat a Petrobras-al és a Total-lal összefogva egy viszonylag egyszerű, 6 milliárd dolláros költségvetésű tervet dolgoztak ki a bolíviai gázexport felgyorsítására. Ennek értelmében a földgázt Bolíviából a legközelebbi chilei kikötőkbe szállították volna és a cseppfolyósítás után innen indulhattak volna a tankerek Mexikóba és az USA-ba. Mivel Lozada elnök a nagyvállalatok által tervezett koncepcióra hajlott, a bolíviai társadalom nacionalista ellenérzései miatt távoznia kellett.

Az újonnan megválasztott elnök, Carlos Mesa részben elődje hibájából tanulva, részben a Movimento al Socialismo baloldali mozgalom nyomására népszavazást tartott a gázkérdésről. Ennek eredményeként a bolíviai társadalom 54,79%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy: „Egyetért-e Ön Carlos Mesa elnök politikájával, miszerint a gázt stratégiai erőforrásként használja fel a Csendes-óceánhoz való szuverén és életképes hozzáférési útvonal megvalósítása érdekében?” – ezzel tulajdonképpen jóváhagyva az ország szénhidrogén készleteinek állami kisajátítását. Eddigre azonban mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank, mind pedig az érdekelt multinacionális nagyvállalatok tiltakoztak a népszavazás következtében megszülető, szénhidrogénekről szóló törvény bevezetése ellen, így az elnök kijelentette, hogy azt „lehetetlen” hatályba léptetni. A feszült és a baloldal által még inkább feltüzelt tömegek azonban a törvény életbeléptetése érdekében utcára vonultak és óriási tüntetéshullám lett úrrá az országon. Ennek következtében Mesa 2005 nyarán lemondott.

A gázkérdés rendeződése – Evo Morales és Michelle Bachelet duója

Evo Morales 2006 januári beiktatásával új korszak kezdődött Bolíviában a Chilével való viszonyt illetően. A „gázháború” zűrzavaros éveit követően a közvéleményt formálva sikeresen fordította a társadalom figyelmét a Chile ellenes indulatok helyett a belső ügyekre (gazdasági kérdések). Ezalatt megindult a Chilével való kapcsolat egyre szorosabbra fűzése, melyben Morales Michelle Bachelet elnökben partnerre talált. Az állandóan megújuló konfliktushullámok tanulságát leszűrve a két elnök egyetértett abban, hogy a kapcsolatok új szintre helyezése érdekében a kölcsönös bizalmat mindkét félnek kompromisszumkészséggel kell biztosítania úgy a gazdasági ügyekben, mint a határviták kérdését illetően. Ennek érdekében Morales és Bachelet hosszú kapcsolatépítést követően 2010 júliusára tető alá hozta a 13 pontos agendát, mely elmélyítette a felek közti együttműködést. A nagy hatással bíró dokumentum részletesen taglalta a két ország közötti: kölcsönös bizalom fejlesztés, határmenti integrációs problémák, a szabad tranzit, a fizikai összeköttetés és infrastrukturális fejlesztések, a gazdasági együttműködés, a tengeri hozzáférés, a Silala folyó, valamint a vízforrások problémájának, a szegénység csökkentésének, a biztonsági és védelmi kérdéseknek, a drogkereskedelem elleni harcnak, valamint az oktatási, tudományos, technológiai és kulturális együttműködés mellett az energiaszektornak a kérdését is.

A történelmi jelentőségű megállapodás új fejezetet nyitott a két állam kapcsolatában a neuralgikus pontoknak számító tengeri kijutás és a tranzit, valamint kereskedelem kérdésében is.

Befejezés

A másik fél barátként történő kezelése, amelyet Chile és Bolívia vezetői a közelmúltban új, a korábbitól nagyban eltérő politikai agendává tettek, és amelyet a kölcsönös bizalom kiépítésének diskurzusában fejeztek ki, nagyban hozzájárult a két állam kapcsolatainak normalizálódásához. Chile célja a továbbiakban is az északi szomszédjával való viszony minél jobb viszony fenntartása, míg Bolívia részéről semmi garancia nincs rá, hogy a jövőben felhagy az atacamai határvitában lévő területi követeléseivel.

Összességében a Salétromháború máig ható következményei jól példázzák, hogy a múlt hogyan befolyásolja a jelent, és hogyan gyakorol hatást azokra a narratívákra, amelyek meghatározzák a régió geopolitikai kapcsolatainak hatókörét és jellegét. A Chile és Bolívia közötti bonyolult kapcsolatrendszer csak egy példa a Dél- és Közép-Amerikában található számos jelenlegi rivalizálás közül. Ezek a történelmi feszültségek magyarázatot adhatnak arra, hogy a latin-amerikai regionális integráció lehetősége miért olyan törékeny még napjainkban is.

 

 

Felhasznált irodalom

1. Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.
2. de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.
3. Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.
4. Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.
5. Sater, William F.: Andean Tragedy: Fighting the War of the Pacific, 1879–1884, Lincoln and London: University of Nebraska Press, 2007.
6. Ravest Mora, Manuel: La Compañía Salitrera y la ocupación de Antofagasta, 1878-1879, Andres Bello, 1983.
7. Edmundson, William: The Nitrate King: A Biography of “Colonel” John Thomas North. Palgrave Macmillan, London, 2011.
8. Egaña, Rafael: The Tacna and Arica question. Historical antecedents.- Diplomatic action. Present state of the affair, Barcelona Printing Office, Santiago, Chile, 1900.
9. Jane, Lionel Cecil: “The question of Tacna-Arica …” Transactions of the Grotius Society, Vol. 15. Cambridge University Press, 1930.
10. Calvert, Peter: The International Politics of Latin America. Manchester University Press., Manchester, 1994.
11. Maria Luise Wagner. “The Chaco War”. In Hudson & Hanratty., 1989.

Hivatkozások

[1] Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.

[2] de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.

[3] Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.

[4] „Majdnem egy évtizeddel később, 1987 áprilisában Montevideóban ismét tárgyalások kezdődtek Bolívia és Chile külügyminiszterei, Guillermo Bedregal Gutiérrez és Jaime del Valle között, amelyek egy új bolíviai javaslathoz vezettek. Ez egy 16 km széles, szuverén sáv létrehozását javasolta, amely Arica városától északra, a perui határral párhuzamosan futna.”

[5] Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Kiemelt kép: Morales hazatérése
Rio Mulato, 2020. november 10.
Evo Morales volt bolíviai elnököt köszöntik népzenészek Rio Mulato városában, úton a szülõvárosa, Orinoca felé 2020. november 10-én. Az elõzõ év novemberi lemondása után külföldre menekült Morales az egykori pénzügyminisztere, Luis Arce új bolíviai elnök beiktatásának másnapján, november 9-én tért haza.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Paolo Aguilar

 

A Enyhülés Chile és Bolívia évszázados rivalizálásában? – A gas por mar kérdése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kik az ujgurok? Az ujgur népcsoport Kínában élő, muszlim vallású közösség, körülbelül 12 millió fős létszámmal. Ők a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület lakói, bár a név sugallatával ellentétben itt sincsenek többségben, körülbelül felét adják a népességnek. Ez a kissé ellentmondásos helyzet a természetes folyamatok mellett a mindenkori kínai kormánynak köszönhetően alakult így: A han kínaiak (akik Kína népességének több, mint 90%-át adják) folyamatos betelepítésével el tudták érni, hogy az ujgurok kisebbségnek számítsanak még a saját területükön is.

Mindez annak ellenére alakult így, hogy a népcsoport körülbelül 1759 óta van jelen a térségben, a jelenlegi kínai államnak pedig 1949 óta része, 1955 óta autonóm tartományi rangban. A XIX-XX. század során három alkalommal is sikerült saját államot alapítaniuk Kelet-Turkesztán néven, ugyanakkor ezek nem voltak hosszú életű szerveződések.

A muszlim közösség ellen a kínai kormány az utóbbi években emberi jogokba ütköző módon lépett fel. Ide sorolható közel egymillió ujgur jogtalan fogvatartása – pusztán vallási, etnikai alapon- az úgynevezett “átnevelő” táborokban, illetve százezernél is többeket zártak közülük börtönbe. Gyakorlott metódus még a kényszermunka alkalmazása, a külvilág elől elzárt táborokban pedig nem ritka a szexuális bántalmazás sem.

A vallási szál

Napjainkban a vallási, illetve kulturális konfliktusok egyfajta “reneszánszukat” élik, az ilyen jellegű ellentétekből fakadó összetűzések a világ minden pontján megtalálhatóak. Miközben a világ egyre globalizáltabbá válik, a határok elmosódnak, a nemzetekre jellemző kulturális jegyek pedig gyakorlatilag megszűnnek létezni, a kisebb népcsoportok esetében ez a fajta identitásvesztés akár az egész közösség létének végét jelentheti, hiszen a többségi társadalomtól őket elválasztó jegyek hiányában nem beszélhetünk kisebbségi csoportról. Fontos elhatároló jegyek például a többségi társadalomtól eltérő nyelv, történelem, hagyományok, vallás vagy kulturális sajátosságok.

Az ujgurok az iszlám szunnita vonalát követik, és egy, a törökhöz hasonló nyelvet beszélnek. A 2017-es életbe léptetett “extrémizáció kifejezése elleni” törvény közvetetten ellenük irányul, mivel az abban foglaltak alapján szigorításokkal sújtották a tradicionális ruházatot, hajviseletet, illetve az iszlám által megkövetelt étkezési szokásokat is. A jogszabály értelmében ezernyi mecsetet romboltak le vagy alakítottak át más célokra, amellyel a vallásgyakorlás elsődleges, szakrális helyszíneit szentségtelenítették meg. A vallási jelentőséggel bíró helyszínek mintegy 50%-a sérült valamilyen módon, amelyek egy része komoly történelmi értékkel is bírt. Néhány helyen üresen álló telkek maradtak, máshol parkolót vagy utat építettek rá, míg a mezőgazdasági felhasználásra alkalmas területeken élelmiszertermelés zajlik. Ez a kínai kormány narratívája szerint a muszlimok biztonságát szolgálja, mivel a mecsetek és egyéb épületek nem voltak biztonságosak, így lerombolásuk, bezárásuk megvédi a hívőket egy esetleges katasztrófától.

 Az átnevelőtáborokban a vallási rituálék tiltottak, a halal étkezési előírásokat pedig a kínai kormány nem tartotta tiszteletben, sőt egyenesen ellenük cselekedett: a fogvatartottaknak húsételként disznót szolgáltak fel, amely fogyasztását a vallásuk alapvetően tiltja. Nem használhatják emellett a saját nyelvüket sem, kötelező a mandarin nyelv elsajátítása, mindemellett a Kínai Kommunista Párthoz és Hszi Csin-pinghez való imádkozás. A bebörtönzések gyakran ártalmatlan dolgokon alapulnak, például ujgur nyelvű e-könyvek letöltése miatt is szabhatnak ki büntetést. Bár Hszincsiang tartomány lakossága a teljes állam lakosságának alig 1,5%-át adja, 2017-ben egész Kínára vetítve itt történt a letartóztatások 21%-a. 

Alapjában véve ez a fajta megnehezítése, sőt ellehetetlenítése a vallásgyakorlásnak már önmagában súlyosan sérti az emberi jogokat, ugyanakkor a bevezetőben említett életellenes, szabadságkorlátozó cselekedetekkel együtt már a többi nagyhatalom figyelmét is felkeltette az események sorozata.

A nemzetközi közösség szerepe

Az átnevelő központok, valamint az erőszakos asszimilációs kísérletek a nemzetközi közösség figyelmét is Kínára terelték. 2019 júliusában huszonkét ország, köztük Japán és az Egyesült Királyság közös levélben sürgette Kínát a tömeges bezáratások és jogsértések felhagyásával, illetve felszólították Pekinget az ENSZ szakértők beengedésére. A kényszermunka elleni fellépés eszközeként pedig az Egyesült Királyság megtiltotta a Hszincsiangból érkező gyapot és paradicsom behozatalát az országba. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági szankciókat léptetett életbe a tartományból importált termékekre. A terület körülbelül 80%-át adja Kína teljes gyapottermelésének, ami az ország textiliparban betöltött szerepét tekintve igen jelentős mennyiség. A termelés az elmúlt években azonban főleg kényszermunkán alapszik, amelyért cserébe a munkások nem, vagy csak nagyon minimális mértékű fizetséget kapnak.

Az Európai Unió 2019-es állásfoglalásában kifejezte aggodalmát az elnyomott kisebbségeket illetően, valamint felszólította a kínai hatóságokat a jogsértő magatartás megszüntetésére. Az EU kiemelte, hogy Kína biztosítson szabad belépést a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területre a független média képviselői és a nemzetközi megfigyelők számára, többek között idesorolva az ENSZ emberi jogi főbiztosát. A nyilatkozatban megjelennek az ellátási láncokat érintő kérdések is, úgy mint a nemzetközi vállalatok elsődleges nyersanyagforrásával kapcsolatos kételyek, a fent említett kényszermunkával való összefüggésben.

Diplomáciai szempontból Biden amerikai elnök megemlítette, hogy a 2022-es Pekingi Téli Olimpián való részvétel bojkottálását fontolgatja, így tiltakozva az ország területén zajló kisebbségellenes cselekedetekkel szemben.

Az Ujgur Világkongresszus, amely a népcsoport diaszpórájában élőket tömöríti azonban nem elégedett az eddig tett lépésekkel. Az idén november 11 és 14 között tartott gyűlésükön csalódottságukat fejezték ki azt illetően, hogy a nemzetközi közösség nem tesz eleget a Kínában fogvatartott ujgurok megsegítésére, valamint nem hoznak elég szigorú szankciókat az ázsiai államot illetően. Az eddig született elítélő nyilatkozatok tartalmát a Kongresszus nem tartja egyenlőnek a népcsoportot ért atrocitások mértékével, főleg, hogy az említett jogsértések már négy éve változatlanul fennállnak. A találkozón említésre került, hogy Kína a fennhatósága alatt élő ujgurok mellett a külföldön élő személyeket is igyekszik feltérképezni, adott esetben a Kínában fogvatartott szeretteikkel zsarolva őket, ha fel mernek szólalni a kisebbséget érintő intézkedések ellen. Ennek kapcsán megemlítendő Tádzsikisztán, mely ország engedélyt adott a kínai hatóság számára a területén élő ujgurok felkutatására és Kínába való deportálására, ennek köszönhetően az ujgurok lélekszáma 85%-kal csökkent a közép-ázsiai államban.

Emellett a Kínával való kereskedelmi háború, a nagyhatalmi rivalizálás erősödése is hatott a nyugati reakciókra, ebből fakadóan tehát bár egybeesik a táborok nyitása a kapcsolatok romlásával, de valószínűsíthető, hogy ha nem lenne kapcsolatromlás, a felzúdulás sem lenne ekkora. 

Genocídium az ujgurok ellen

A genocídium, azaz népirtás “különböző cselekedetek összehangolása, mely arra irányul, hogy elpusztítsa egyes népcsoportok alapvető létfeltételeit, végső célja pedig, hogy magukat a népcsoportokat semmisítse meg”. A népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezmény 1948-ban látott napvilágot, reagálva a második világháború alatt tapasztalt bűnökre, amelyek korábban nem látott mértékben jelentek meg. Ez az egyezmény felsorolta azokat a cselekedeteket, amelyek a dokumentum értelmében népirtásnak minősülnek, úgy mint például a csoport tagjainak megölése, a születések megakadályozása, a gyermekek csoporttól való erőszakos elszakítása, a csoport tagjainak okozott fizikai vagy mentális sérelmek. Ezt az egyezményt Kína 1949-ben aláírta, majd 1983-ban ratifikálta, ezáltal önmagára kötelezőnek ismerte el, ebből következően nemzetközi jogi szempontból felelős a területén zajló eseményekért. Ez a felelősség független attól, hogy a jogsértések a kínai kormány szándékával összhangban történtek – e, mivel alapvetően a területén folyó atrocitásokért minden szuverén állam felelős.

Az elmúlt években az USA egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy a kínai kormány genocídiumot, azaz népirtást hajt végre a Kínában élő ujgur közösség, valamint más, kisebb muszlim népcsoportok ellen. Bár az elnyomás évtizedek óta jelen van, 2017 óta eszkalálódott olyan mértékben a helyzet, ami mellett már az amerikai kormány sem mehet el szó nélkül. Az átnevelőtáborok túlélői beszámoltak többek között bántalmazásról, étel- és alvásmegvonásról, valamint a nők számára kötelezően előírt fogamzásgátlásról, illetve sterilizációról. Utóbbi az egyértelmű népességcsökkentő okok mellett részben magában foglalja az alsóbbrendűnek tartott népcsoport teljes lelki megtörését, amely csoportot fennmaradása egyetlen biztos zálogától fosztanak meg ezáltal. Kína tagadja az ellene felhozott jogsértéseket, a kommunista ország narratívája szerint a táborok mindössze a vallási extrémizmus és a terrorizmus elleni prevenció helyszíneiként szolgálnak.

A születésszabályozás korábban “puhább” módon zajlott – 2017-ig a kevesebb gyermeket vállaló ujgur családokat pénzbeli kompenzáció illette meg. Miközben azonban a kínai egygyermekes politika lezárult, és az állam területén visszaesett a nőkön végzett sterilizációs beavatkozások száma, a reprodukciót visszaszorító műtétek mennyisége az ujgurokat érintőleg nőtt, annak ellenére, hogy a népcsoport vallási szemszögből is ellenzi az ilyen jellegű drasztikus, természetellenes operációkat. 2019-ben már a nők 80%-át érintette a visszafordíthatatlan művi beavatkozás, vagy valamiféle beültetett fogamzásgátlási eszköz alkalmazása. Amennyiben nem egyeztek bele, a kínai hatóságok börtönbüntetéssel sújtották őket. Mindezen intézkedések már láttatják is a közvetlen hatásukat: 2012 és 2018 között Hotan megyében (Hszincsiang tartomány egyik területén) 70.8%-os zuhanás érzékelhető a születések számában.

Ezeken a dimenziókon túl még számos egyéb pontban is felfedezhetőek a genocídium jegyei, például a kínai kormány ujgur vallási és kulturális vezetők, valamint értelmiségiek ellen irányuló támadásaiban. Mivel a csoportidentitásban igen fontos szerepet töltenek be a közösséget összefogó vezető személyek, az ő erőszakos eltávolításuk felgyorsítja a kulturális gyökerektől való elszakadást. A születésszabályozás közvetett hatásaival együttesen pedig a teljes népcsoport léte kerülhet veszélybe, hiszen az elöregedő társadalom nem képes a fiataljai számára fenntartani a kulturális örökséget. Mivel az ujgur írók munkáit a kínai kormány igyekszik minél nagyobb mértékben megsemmisíteni, ezért félő, hogy pár éven belül már csak a szájhagyomány útján terjedhetnek a hagyományok, a nyelv és a történelmi ismeretek a közösségben.

Megfigyelés a modern kor eszközeivel

2016 óta a kínai állam már a technológia nyújtotta lehetőségeket is kihasználja az ujgur népcsoporttal szemben, úgy mint a biometrikai adatok gyűjtését, illetve egyéb digitális megfigyelőeszközök alkalmazását. 2016 és 2017 között a kormányzat mintegy 36 millió mintát gyűjtött be, köztük ujjlenyomatokat, arcszkenneléseket, retinaszkenneléseket, DNS-t és vérmintákat, miközben a biztonsági ellenőrzőpontokat, az okostelefonokat és a wifi hálózatokat figyelve képes nyomon követni a mintát adó személyek mozgását. Ezen terület szabályozása a nemzetközi jog számára jelenleg még igen komoly feladat, nem sikerült még az államoknak konszenzusra jutniuk azügyben, mekkora mozgástere van egy országnak a megfigyelés, illetve az ilyen típusú adatgyűjtés terén. Kína ezt a kiskaput kihasználva gyakorlatilag szabadon gazdálkodhat a megszerzett információval. A nagyvárosokban számos kamerával figyelik meg a lakosságot, ezáltal ellehetetlenítve azt is, hogy újságírók hiteles információkat tudjanak szerezni, hiszen a riport elkészítésével a letartóztatást kockáztatják. Ugyanakkor egyrészt a táborokból sikeresen elszökött fogvatartottak, illetve a hosszabb ideje diaszpórában élők beszámolói elég pontos képet festenek a mindenkori helyzetről, alkalmanként pedig képek, valamint videók is nyilvánosságra kerülnek. 2019-ben véletlenül maga a kínai állam szivárogtatott ki mintegy 400 fontos dokumentumot, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogyan igyekszik Kína elnyomni a területén élő kisebbségeket. Ezzel egészen újszerű helyzet állt elő, hiszen a legtöbb esetben nem állnak rendelkezésre a jogsértő állam által készített belső feljegyzések, amelyekre például egy büntetőeljárás során hivatkozni lehetne.

Kína álláspontja

Kína természetesen tagadja az ellene felhozott vádakat, minden általa bevezetett intézkedést a vallási extrémizmus és a terrorizmus elleni prevenciós lépésként ismer el. Ezzel együtt a kormány narratívája szerint a kisebbségek számára nyitva állnak a lehetőségek a munkavállalásra, és a gazdasági fejlődéshez való hozzájárulásra. Az átnevelőtáborokban az ország álláspontja szerint valójában segítségnyújtás zajlik, hiszen a gazdasági nagyhatalom nem engedheti meg magának, hogy területén jövőképpel nem rendelkező, újratermelődő szegénységi spirálban élő személyek lakjanak, ezért véleményük szerint a hozott intézkedések a megélhetéshez nyújtanak támogatást, a terrorizmus elleni harc csak egy mellékvágány.

A régió ugyanakkor geopolitikai és gazdasági szempontból kiemelt jelentőséggel bír, nagy kiterjedésű olajmezőkkel, valamint a már említett gyapottermeléshez megfelelő földrajzi adottságokkal rendelkezik. Ez a szempont, bár nem jelenik meg a hivatalos állami narratívában, a vallási ellentétek mellett megmagyarázhatja Kína fokozott érdeklődését a terület iránt.

Összegzés, konklúzió

A kínai kormány az elmúlt években az emberi jogokat súlyosan sértő intézkedéseket vezetett be a területén élő ujgur népcsoport ellen, amely intézkedések gyakorlati és jogi szemmel nézve is népirtásnak minősülnek, céljuk a muszlim vallású közösség felszámolása. Ezen cselekedeteket látva a nemzetközi közösség több tagja is felszólalt, illetve közös dokumentumban foglalt állást, elítélve az ujgurok szisztematikus ellehetetlenítését. Jelenleg még nincsen továbblépés az ügyben, a jövő kérdése, hogy a nagyhatalmak vagy az ENSZ képesek- e kivetni Kínára olyan jellegű szankciókat, amelyek már ténylegesen nyomást tudnak gyakorolni az ázsiai államra. Bár a Kongresszus határozott és gyors fellépést követel a világ országaitól, a jelenlegi gazdasági helyzetben erre aligha lesz lehetőség. Kína gazdaságán alapszik számos állam ellátottsága, ha ezek a termelési láncok akár csak ideiglenesen is megszűnnek működni, az súlyos problémákat okozhat a gyártásban. Ezt megfordítva egyedül az import – vagyis a Kínán kívüli országok szempontjából az export – útján lehet fogást találni a gazdasági nagyhatalmon, hiszen 2020-ban legfontosabb kereskedelmi partnerei az ASEAN és az EU voltak, utóbbi önmagában 85%-át adta a behozatalnak. Mivel az Unió eszméivel élesen ellentétben áll az ujgurok elleni népirtás, talán az exportot szabályozó intézkedések útján lenne képes hathatós és számára is értékelhető eredményt elérni a kérdésben.

Felhasznált irodalom:

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 12. oldal

 

Címlapkép: Táncoló párok Hszincsiang tartományban
Akszu, 2021. április 21.
Párok táncolnak az északnyugat-kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen lévõ Akszuban 2021. április 20-án, egy külföldi újságíróknak szervezett kormányzati rendezvényen. A fõként mezõgazdaságból élõ Akszu prefektúrában 36 etnikai csoport él, de a teljes népesség több mint 80 százalékát muszlim ujgurok teszik ki. Emberi jogi csoportok szerint a kínai hatóságok emberiesség elleni bûncselekményeket követnek el az ujgurok és más muzulmán kisebbségek tagjai ellen.
Forrás: MTI/EPA/Vu Hong

A Kína és az ujgurok – a modernkori népirtás példája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Instagram, Twitter, Facebook, like, „taggelés”… manapság ezek olyan fogalmak és szavak, amelyek a mindennapjaink részévé váltak. A közösségi média platformjai megkerülhetetlen részévé váltak az életünknek. Akárcsak mi, egyszerű civil emberek, úgy a politikai szervezetek, különböző cégek és vállalatok, valamint a katonai-, rendőri- és nemzetbiztonsági szolgálatok is rendszerint alkalmazzák az oldalakat a céljaik elérése érdekében.

2010 óta számos olyan esemény történt az életünkben, ahol szintén jelen voltak a különböző média platformok és jelentősen befolyásolták a történteket: Donald Trump 2016-os elnöki kampánya, 2019-es orosz szuverén törvény, a Cambridge Analytica botrány vagy a Brexit. Vajon tényleg feltehetjük magunkban azt a kérdést, hogy a social media platformok egy új hadszínteret teremtenek? Egyes kutatók és szakértők szerint jelenleg már a negyedik, illetve az ötödik generációs hadviselés korszakát éljük.  Az elemzők széles körűen egyetértenek abban, hogy manapság a különféle kihívások (kockázatok, fenyegetések, veszélyek) számos új, modern formában öltenek testet: a szembeálló felek által alkalmazott eszközök és technológiák tárháza pedig szinte kiapadhatatlan, egyre bővül és színesedik. A közösségi média platformok egyik legmeghatározóbb része a felhasználói tartalom előállítása, amelyre az okos eszközökön telepített applikációk is képesek. Ezeken az oldalakon mi is felhasználókká válunk. Érdekes és egyben ijesztő is, hogy egy internetes oldal mi mindent képes kideríteni a felhasználójáról. 2020-ban jelent meg egy tanulmány a  Zhenhua Dataról kínai vállalatról, amely körülbelül 2,4 millió nyugati állampolgár személyes információt és adatait tárolta egy adatbázisban. A leginkább érintett személyek politikusok, katonai – és vallási vezetők, illetve a királyi család tagjai voltak. A tárolt adatbázisban olyan létfontosságú információkat tároltak, mint például a születési dátum, lakcím és kapcsolati státusz, rokonság, politikai kapcsolatok, bankszámlák, álláspályázatok, nyilvántartások. Egyelőre nem derült ki, hogy milyen szempontok alapján történt a nevek és azokhoz kapcsolódó adatok begyűjtése, illetve milyen célokra szerették volna az összegyűjtött információkat felhasználni. A fent említett eset is igazolja, az emberek óvatlanul is adnak ki személyes információkat magukról, a részinformációk pedig ahhoz vezetnek, hogy végül teljes képet kaphatunk egy adott személyről. 

A digitális hadszíntér szorosan összefügg a lélektani hadviseléssel is, hiszen a közösségi média azonnal nagy, széles közönséghez szól. A social media platformok segítségével a nehezen hozzáférhető személyeket, csoportokat is el lehet érni a technológia magas szintű behatolási szintjének köszönhetően, illetve a közösségi média oldalakon a kommunikáció egy időbeli síkban történik. A kiadott információk könnyen módosíthatóak és megváltoztathatóak a számítógépes tartományban a célközönség megszólítása, elérése érdekében. Az oldalakon használt rugalmas és meggyőző technológiák interaktívak, lehetővé teszik a támadói számára, hogy a dinamikus helyzetekhez igazítsa a műveleteket. Természetesen ezen média felületek kezelése sokkal költséghatékonyabb és olykor sokkal hatékonyabb terjesztési eszköz is. Természetesen az előnyök mellett hátrányokkal is rendelkezik: a célközönséget online is el kell érni, a platformok által közzétett üzeneteknek sokkal jobban kell vonzaniuk a célközönséget, mint a legtöbb más médiumban: ehhez nagy erőfeszítésekre van szükség a kezdeményezők részéről. Nem csak a lélektani hadviselés esetében jelent kulcsfontosságú szerepet, hanem a  civil- katonai együttműködés  szempontjából is jelentős szerepet tölthet be a közösségi média, mivel a nem háborús katonai feladatok ellátása esetében a civil környezet hatással van a katonai műveletek elvégzésére és a platformok megfelelő használata segíthet növelni az együttműködést a civil környezet és a katonai erők között, előmozdítva egy-egy konfliktus békés lezárását, béke fenntartása és segíthet kialakítani egy civil, békés környezetet.

 

Címlapkép: HAUGEN, Frances
Washington, 2021. október 5.
Frances Haugen, a Facebook amerikai internetes közösségi portál volt termékmenedzsere a szenátus kereskedelmi, tudományos és közlekedési bizottságának meghallgatásán az amerikai törvényhozás washingtoni épületében, a Capitoliumban 2021. október 5-én. Az elõzõ hetekben Haugen olyan belsõ dokumentumokkal látta el az amerikai sajtót, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy az amerikai cég tisztában van a termékei által okozott károkkal.
Forrás: MTI/EPA/Getty Images pool/Drew Angerer

 

A A közösségi média mint legújabb hadszíntér bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető gondolatok A 21. század folyamatosan változó biztonsági környezeti változása olyan jól ismert fogalmakkal fémjelzett, mint a globális felmelegedés, az energiaválság, az országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, a terrorizmus és a migráció. Az említett szavakat megvizsgálva egyértelműen kirajzolódik a tendencia, miszerint egyfajta paradigmaváltás ment végbe a világ konfliktusaiban: a határokon átívelő – gyakran geopolitikai, etnikai vagy vallási típusú elemekre, problémákra helyeződik a hangsúly. 

A változás oka, hogy a bipoláris világrend megszűnésével ugyan a nukleáris háború veszélye eltűnt, a világ mégsem lett – a várttal ellentétben – biztonságosabb. A szuperhatalmak küzdelmének megszűnésének és ezzel párhuzamosan a stabilitás hiányának köszönhetően számos addig elfojtott ellentét tört a felszínre. A kiújuló etnikai, ideológiai, nemzetiségi, területi vagy vallási alapú feszültségek alapvetően veszélyeztetni kezdték egy-egy régió biztonságát, jelentős erőfeszítésekre késztették a nemzetközi szervezeteket a konfliktusok megelőzése, a kialakuló feszültséggócok, válságok kezelése, a béke helyreállítása, fenntartása területén. Ennek köszönhetően a biztonsági katonai dimenziója az 1990-es évek során folyamatosan egyre inkább háttérbe szorult és átvette helyét a már említett gazdasági, a politikai majd a társadalmi szegmens, ezzel új biztonsági kihívások alapját képezve. 

A korábban említetteknek megfelelően a konfliktusok elsődleges kiváltó okai között szerepel az egyes régiók vagy országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, valamint az ezekből is táplálkozó terrorszervezetek terjedése, nacionalizmus és a radikális vallási irányzatok fokozott térnyerése. Annak ellenére, hogy a történelem során volt precedens arra, hogy a vallás megjelenése kifejezetten kedélyjavítóan és csillapítóan hatott bizonyos régiók konfliktusaira, sajnos jelenkorunk másról tesz tanúbizonyságot: az egyes vallásokat gyakorlók élete és biztonsága fenyegetve van. Példaként hozhatók fel akár az elmúlt években a kereszténység elleni különböző iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények, akár a jelen elemzés témáját képező iszlamofóbia jelensége. Ez utóbbi manapság már futótűzként terjed Európa országaiban köszönhetően a 2010-es évek közepén a terrorcselekményekkel fémjelzett időszaknak.

A téma aktualitását abban látom, hogy manapság a terrorszervezetek a vallást felhasználva igyekeznek legitimizálni ideológiai alapú tevékenységüket. Ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy az európai országokban – az emberi természetből és az egyéni biztonságpercepció szubjektivitásából fakadóan – negatív, sőt kifejezetten agresszív megkülönböztetésben részesítik az iszlám hitet követő személyeket. Így a keresztény hit elleni agresszív iszlám támadások mellett, egyúttal egy ellenfolyamat is megfigyelhető: az iszlamofóbia, amely társadalombiztonsági tekintetben éppolyan káros vallási alapú konfliktus. Így az elemzés rendeltetéseként az alábbi gondolati szálon elindulva azt jelöltem ki, hogy tisztázza az iszlamofóbia fogalmát, általános képet adjon arról, miként látják egymást a muszlimok és a nem muszlimok és összegezze európai szemszögből a „felek” szembenállásának legfontosabb okait.

Az iszlamofóbia fogalma és megjelenésének gyökerei az európai társadalmakban

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlen az iszlamofóbia fogalmának tisztázása és európai megjelenésének elemzése. Ez előbbihez az elemzés munkadefiníciójaként az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 46. ülésszakán használt meghatározást alkalmaztam, amely szerint „Az iszlamofóbia a muszlimok vagy nem muszlim egyénektől való félelem, irántuk érzett előítélet és gyűlölet, amely a muszlim és a nem muszlim, de azonos etnikai hovatartozású személyeket érintő fenyegetésekben, zaklatásban, visszaélésekben, megfélemlítésben manifesztálódik mind az online, mind az offline világban.” Röviden összefoglalva tehát mint az iszlám vallástól és híveitől való félelmet jelenti, amely további passzív vagy aktív iszlámellenes reakciókat is kiválthat, azok táptalajaként szolgálhat.

Az elmúlt években egyre többször olvashatunk az újságban vagy hallhatunk a televízióban, rádióban a fogalommeghatározás utolsó szakaszában megjelölt „passzív vagy aktív iszlámellenes reakciók” mintapéldájaként szolgáló eseményekről. Itt hozható fel példaként akár a 2019. márciusi új-zélandi muszlimellenes terrortámadás vagy a 2015-ös marseilles-i antiterrorista és antiszemita eseménysorozat. A 2014 óta Európa országaiban -különös tekintettel Nagy-Britanniára, Németországra, Franciaországra- a muszlimellenes cselekmények száma folyamatosan és exponenciálisan növekszik. Ennek oka, hogy – tévesen – a társadalom nagy része az iszlamofóbia kifejezést gyakran használja azon társadalmi szemléletre, amely szerint minden muzulmán vallású személy veszélyt jelent a keresztény társadalmakra, mert általánosan egy egységes, kollektív hitelveket valló néptömeg részének tekinthetők. Így nem kerülnek megkülönböztetésre a különböző felfogású iszlám kultúrákból származó, önálló kulturális identitással és egyedi vallási meggyőződéssel rendelkező egyének alkotta közösségek. 

Meglátásom szerint ezen téves társadalmi megítélés alapja az európai iszlamofóbia kialakulásának történelmi gyökerei között keresendő, valahol a török hódoltság és az Oszmán Birodalom erőszakos iszlámhitre való térítési szándékának időszakában.  Az abból a korból fennmaradt és azóta még inkább elmélyült társadalmi, vallási, etnikai különbözőségeket figyelembevéve – és a fent leírtakból kiindulva – az iszlamofóbia párhuzamba állítható az antiszemitizmussal, hiszen mindkettő jelenség a „fajok” és kultúrák szembenállását hirdeti.

Továbbá egyiktől sem idegen az összeesküvéselmélet sem: az iszlámellenes elméletek a muszlimokat „megszállóknak” aposztrofálják, akik tömeges bevándorlás és magas születési arány révén igyekeznek uralmuk alá vonni a Nyugatot, lerombolva ezzel hagyományos kultúráját és identitását. 

Az iszlamofóbia elképzelésének alapjai tehát a múltban gyökereznek, manapság azonban folyamatosan felerősítik hatását a – kollektív társadalmi biztonságérzetre újra és újra fenyegetést jelentő – szélsőséges, radikalista iszlám csoportok által elkövetett terrorcselekmények. A 2001. szeptember 11.-i események utáni időszakot olyan események fémjelzik, mint a nemzetközi sajtó homlokterébe kerülő 2004-es madridi vasúthálózat elleni támadás, a 2005-ös londoni robbantássorozat vagy a 2020-as bécsi merénylet. Az ilyen támadások hatására az európai társadalmakban félelem generálódott és mindez öngerjesztő módon fokozza a negatív diszkrimináció széles skálájának megjelenését megkülönböztetés nélkül minden muszlim hitűvel szemben.

Ugyanakkor a téma tárgyalása kapcsán fontosnak tartom megemlíteni az elmúlt két évtizedben Európát fokozottan érintő migrációsnyomást is. A jelenség hatására a muszlim és nem muszlim népesség között nem csak a fent említett történelmi, de szociális-kulturális, gazdasági és politikai eredetű törésvonalak jelentek meg, illetve mélyültek el. Ezek a különbözőségek pedig négy fő pont és tényező kiemelésével foglalhatók össze:

1. A muszlim migránsok alkotják a legnagyobb és leginkább az európai társadalmakba beintegrálódott nem európai népességet. Az idő múlásával – a kezdetben jobb megélhetésért és munkavállalási okokból érkezett és letelepedett muzulmánok – számos ország társadalmi átalakulásához vezettek, magas lélekszámukból fakadóan önálló kisközösségeket építettek ki, illetve szilárd és kiterjedt kapcsolati hálóra tettek szert magasabb társadalmi osztályok körében is. Így érve el megtűrt, szükséges, majd sok esetben már megkerülhetetlen pozíciót az országok társadalmában.
2. Az európai migránsok legszervezettebb csoportja: több alkalommal sikeresen szálltak szembe országok kormányzatával, kiharcolva ezzel többletjogokat, ellen álltak az asszimilációs és szegregációs törekvéseknek és minden kényszerítés, szabályrendszer mellett is képesek voltak megtartani identitásukat. Mi több újkeletű mozgalomként megjelent Nyugat-Európában a több generáció óta a kontinensen élő migránsok körében a „másodrendű állampolgárság” elleni fellépés igénye.
3. Sok esetben a muszlimok – legyen szó migránsokról vagy általában véve a mohamedán vallású személyekről – nem hajlandóak azon ország társadalmi, nyelvi, kulturális szokásaihoz alkalmazkodni vagy azokat tiszteletben tartani, amelyben élnek. Ez a fajta önkéntes elkülönülés, az ismeretlen szokásoktól való félelemmel párosulva pedig alapvető ellenszenvet ébreszt a keresztény lakosságban, újabb távolságtartást és szegregációt eredményezve. 
4. Nem utolsó sorban számos felmérés kimutatta, hogy míg az európai társadalmak nagyrészt elöregedő tendenciákat mutatnak és a lakosságszám folyamatosan csökken, addig a betelepülő muzulmán hitűek – elsősorban fiatalok – száma exponenciális növekszik.

Megállapításom szerint a felsoroltak külön-külön is jól jelzik az iszlám hívő kisebbségek pozícióját és helyzetét a mai Európában. Továbbá egyúttal arra is magyarázatot adnak, miért érzik a másvallásúak, elsősorban keresztény európai lakosság saját társadalmi biztonságuk fenyegetettségét. A soron következő alfejezetben az veszem górcső alá, hogy az Európai Unió néhány kiemelt tagállamában miként vélekednek egymásról a muszlim és nem muszlim hitűek. 

Miként vélekednek egymásról a muszlimok és a nem muszlimok napjaink Nyugat-Európájában ?

Az elmúlt évtizedben folyamatosan emelkedő tendencia figyelhető meg az Európai Unióban élő iszlámhitű lakosság arányának tekintetében. Ugyan nem állnak rendelkezésre pontos statisztikai adatok, de a számuk feltehetően 12 és 25 millió közé tehető, amely elsősorban Franciaország, Németország, illetve a nemrégiben az Unióból kilépő Nagy-Britannia területére koncentrálódik. A jelenség EU-t érintő hatásmechanizmusának megértéséhez azonban fontos tudni, hogy ez túlmutat a felvilágosodás utáni európai szekularizációra vonatkozó közhely tartalmán.

Az egyértelműen kijelenthető, – habár az uniós államok között erre nincs általános szabályozás – hogy a nyugat-európai országok tekintetében – a vallás és az állam hivatalos szétválasztása ellenére – a mai napig a közélet és politikai döntéshozatal szerves részét képezi a vallás. Mi több az elmúlt években megfigyelhető a „vallások reneszánsza”, amely folyamat keretében az egyes országokban az egyház közpolitikában játszott szerepe át -, és egyúttal ismét felértékelődött. Általános tendencia, hogy az iszlám vallással kapcsolatos problémák nem választhatóak el az adott országok „történelmi” vallásainak helyzetétől, illetve az állam és az egyház(ak), illetve vallás(ok) sajátos, az adott országra jellemző viszonyától. Ennek eredményeként pedig számos nyugat-európai ország nem részesíti egyenlő elbírálásban az összes vallást, különös tekintettel a muszlim hívőkre. 

A fent említettekből egyértelműen látszik, hogy iszlám és nem iszlámhívő lakosság között számos törésvonalról beszélhetünk: civilizációs – kulturális jellegű és – a csakugyan jelentős szerepet játszó – gazdasági – szociális – politikai törésvonalak egybeesnek, hatásaik egymást erősítik. Kiegészül mindez a kölcsönös általánosítások, az „ellenségkép” és a mássággal szembeni intolerancia jelenségeivel, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a „másik fél” negatív megítéléséhez. További érdekesség, ami a statisztikai felmérésekből egyértelműen kiderült, hogy a muszlimok és nem muszlimok kapcsolata nem jó, ugyanakkor nem egyenlő mértékben ítélik meg egymást. Egyrészt általánosságban jobb a muszlimok körében a keresztények megítélése, mint fordítva. Példának okáért a nyugat-európai muszlimok ugyanakkor lényegesen pozitívabban vélekednek a keresztényekről, mint általában az iszlám világ országaiban. Másrészt viszont az európai muszlimok több negatív jellemvonást tulajdonítanak a keresztényeknek, mint a nem muszlimok a muszlimoknak. Azt ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a megítélés minden európai ország esetében egyéni, függően az ország ideológiai beállítottságától, történelmi múltjától, a muszlim lakosság hányadától, összetételétől és az iszlamista terrorcselekmények számától.

Az amerikai Pew Research Center komplex elemzést készített négy európai országban (Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország) a muszlimok és nem muszlimok egymásról alkotott véleményéről az alapján, hogy hét – öt negatív (erőszakos, arrogáns, önző, kapzsi és erkölcstelen) és két pozitív (becsületes, nagylelkű) – megadott tulajdonságból miket rendelnek a „másik félhez”. A végeredmény, az úgynevezett  „vallási-kulturális negativitási index”, ahol „0” a legpozitívabb, „7” pedig a legnegatívabb érték. A felmérésből kiderült egyfelől az, hogy a két fél igen eltérően vélekedik a feltett kérdésekről. Másrészt az is egyértelművé vált, hogy általánosságban a nyugat-európai lakosság negatívabban ítéli meg az iszlámhitűeket, mint fordítva. Példaként a számomra legérdekesebb tényezőt kiemelve a legnagyobb eltérés a válaszok között az iszlám és a modern társadalom összeegyeztethetőségét illetően volt. A nem muszlim közösségek szerint nem kapcsolódhat össze a kettő, köszönhetően az erősödő iszlám identitást átható idejétmúlt szokásoknak és hagyományainak egy modern társadalomban való élethez szükséges attitűddel. Ezt a kérdést érintően egyedül Franciaország tekintetében nem voltak kiugróan magas eltérések a két megkérdezett csoport válaszai között, amely a korábban említett történelmi múltból – gyarmatbirodalom vallási összetételéből – fakadó magasabb tolerancia.

Záró gondolatok:

Zárásként Francia Fukuyama idevonatkozó gondolatát említem, amely szerint „Európa kudarca a muszlimok integrálása kapcsán ketyegő időzített bomba”, hiszen ennek nem megfelelő megvalósulása már eddig is a terrorizmus és az erőszak növekedéséhez vezetett, és miután még erőteljesebb reakciókat válthat ki egyes nativista és populista csoportok részéről, magát az európai demokráciát is veszélyeztetheti. A muszlim kisebbségek helyzetének tényleges megoldatlansága, az ezzel együttjáró említett szociális, gazdasági, politikai és kulturális problémák és feszültségek mellett bizonnyal az iszlamofóbia terjedésének és a szélsőséges muszlim- és idegenellenes pártok, szervezetek és csoportok erőteljes fellépésének és retorikájának elterjedéséhez jelentősen hozzájárult Európa-szerte.

Véleményem szerint az iszlamofóbia – mint a társadalmi biztonság tekintetében meghatározó probléma – terjedése számos tényező egymással párhuzamos és együttes hatásmechanizmusának eredményeként tartható számon, amelyben az alábbiak kiemelt szerepet játszanak:

1. az iszlamofóbia jelensége történelmi alapokon nyugszik Európában – gondoljunk akár a török hódoltsági időszakra -, amely nem determinálja és befolyásolja az egyes országok elveit, ideológiai beállítottságát és toleranciaküszöbét az adott témában, de egyfajta általános prekoncepciót alakított ki a lakosság tudatában;
2. az európai lakosság számára az iszlám hagyományainak felszínes vagy egyáltalán nem ismerete „aktiválja” az emberre általánosan jellemző „ismeretlentől való félelemérzetet”, így tovább erősítve a muszlimok szegregációját;
3. a 21. század első másfél évtizedét fémjelző – javarészt – radikális iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények következményeként a nem muszlim lakosság mind egyéni, mind pedig kollektív tekintetben fenyegetve érzi testi épségét és életét, amely ellen természetes emberi reakcióként agresszív és elzárkózó tevékenységgel igyekszik védekezni;
4. némely esetben a terrorcselekmények nem kifejezetten a nem muszlim lakosságban való kártételt tűzték ki célul, sokkal inkább az iszlám különböző válfajai közötti harc gyakorlati manifesztálódásai;
5. köszönhetően az európai társadalmak elöregedő, míg az iszlám közösség folyamatosan növekvő lélekszámának, a nyugat-európai lakosság veszélyeztetve érzi anyaországa társadalmában többségi arányának fennmaradását
6. további nehezítő körülmény a manapság oly sokak által és gyakran „hiteles hírforrásként” használt közösségi médiafelületek figyelemfelkeltés céljából torzító hatása és gyakran szándékosan negatív narratívája. 

Az iszlamofóbia terjedésének csökkentése kifejezetten nehezen kivitelezhető, hiszen ahogy egységes kereszténység, úgy egységes iszlám vagy iszlám-felfogás sem létezik. Azaz az európai muszlimok – beleértve az egyes országokban élőket is – nem tekinthetők homogén csoportnak, nem képeznek monolit, egységes tömböt. Ellenkezőleg: rendkívül differenciáltak. Annak ellenére, hogy identitásukban erősödőben van az iszlám elem, etnikai-szektariánus, generációs, szocio-politikai különbségek mellett eltérő a befogadó társadalomhoz, a modernizációhoz, akkreditációjukhoz és magához a valláshoz való viszonyuk is. Éppen ezért nem dolgozható ki egy egységes – akár nemzetközi alapon megtervezett – szabályozás, amely minden iszlámhívő közösségre egyaránt maradéktalanul alkalmazható.

Ugyanakkor véleményem szerint – Francia Fukuyma nézeteivel egyetértve – a megoldást a muszlim és nem muszlim közösségek kapcsolatának javítására és ezzel párhuzamosan az iszlamofóbia terjedésének csökkentésére mégiscsak energikus lépéseket megtétele jelentené. Azonban a nem nyugati népesség egy közös liberális kultúrába történő integrációját országokra és a beintegrálandó csoportokra optimalizálva kell megtenni. Így a modern multikulturalizmuson túlmutató rendszerben lennének képesek a felek a másik kultúrájának megismerésére és így a hatékonyabb egymás mellett élésre.

Címlapkép: Gainutdin, Ravil
Moszkva, 2021. május 13.
Orosz hívõk a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró íd al-fitr ünnep alkalmából reggeli imát végeznek a moszkvai nagymecsetben 2021. május 13-án.
Forrás: MTI/EPA/Makszim Sipenkov

A Az iszlamofóbia jelensége és hatása – A muszlim és nem muszlim közösségek egymás iránti megítélése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A világ vezető gazdaságait tömörítő G20 idén is megtartotta az éves csúcstalálkozóját. Az olasz elnökség olyan aktuális témákat készített elő tárgyalásra, mint a klímaváltozás kérdése, az energiaellátás zöldebbé tétele, az ellátási láncok biztonsága és a már állandósult témaként megjelenő koronavírus okozta gazdasági visszaesésből történő talpraállás. A kormányközi fórum már több évtizedes múltra tekint vissza, ez alatt az idő alatt sikerült olyan átfogó problémakörökre megfelelő választ adnia, mint a 2008-as világválság. Vajon még mindig rendelkezik valós eredményeket hozó képességekkel a G20 és sikerült-e ezeket korunk kihívásainak megoldása érdekében megfelelően alkalmaznia?  Történelmi kitekintő

Ahhoz, hogy megértsük a G20 működését, meg kell vizsgálni a G7 létrejöttét, amelyből kifejlődött a húsz országot felölelő kormányközi szervezet. Az 1970-es évek gazdasági megrázkódtatásai, mint  a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az olajválság, arra a következtetésre juttatták a világ vezető gazdasági hatalmait, hogy szükség van egy egyeztető fórumra, ahol az érdekeket és célokat megfelelő módon tudják harmonizálni. A kezdetben az Egyesült Államokat, Nagy Britanniát, Franciaországot, Japánt, a Német Szövetségi Köztársaságot, Franciaországot és Olaszországot magába foglaló csoport 1975-ben a Rambouillet-i találkozót követően kiadott egy 15 pontból álló nyilatkozatot, amely azonosította azokat az alapvető célokat, melyek mentén a részes országok együtt kívántak működni. Az itt megfogalmazott alapvető célok máig részét képezik a tárgyalások programpontjainak, ezek magukban foglalnak olyan kérdésköröket, mint az energiaellátás biztonsága, a nemzetközi monetáris rendszer stabilitása, munkanélküliség csökkentése, a vámok mértékének csökkentése és szabályozása. A későbbiek során ugyanezen területek továbbfejlesztését fedi le a G20 tevékenysége. Egy évvel később Kanada is csatlakozott a kezdeményezéshez, így valósult meg a ma ismert G7. Az Európai Közösségekkel az 1977-es londoni csúcson kezdődött meg az együttműködés, ettől kezdve az Európai Tanács és az Európa Bizottság elnöke is részt vett meghívott vendégként az egyeztetéseken. Az 1980-as években a Szovjetunió afganisztáni intervenciója és az Irak-Irán között kirobbant háború jelentette kihívások eredményeként a G7 tárgyköre kibővült a kül- és biztonságpolitikával. Ezt a tendenciát megfigyelhetjük a G20 országok esetében is, mivel ahogy a G7, úgy a húsztagú szerveződés is egyre inkább felismeri, hogy korunkban a gazdasági folyamatok zavartalan működését több területről is érhetik fenyegetések, ezeket a dimenziókat pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Válságoktól övezve

A kezdeti időszakban a G7 megfelelően el tudta látni a globális gazdasági folyamatok koordinálását. Az 1990-es években azonban olyan kihívásokkal szembesültek a fórum országai, amelyeket nem voltak képesek kívülről önállóan kezelni. A G7 országok kevés hatással tudtak lenni a krízisekre azok kezdeti szakaszaiban, s az így keletkező negatív hatások sem kerülték el őket. 

Elsőként jelentkezett az 1994-es mexikói peso válság, avagy ismertebb nevén a Tequila válság. A válság azzal kezdődött, hogy a mexikói állam megszüntette a peso dollárhoz kötött árfolyamát, és lebegő árfolyamrendszerre tért át, kitéve valutáját a piaci viszonyoknak. Mivel az országba befolyó közvetlen külföldi tőkebefektetés nagy része G7 országokból érkezett- elsődlegesen Kanadából és az Egyesült Államokból- a leértékelődő peso miatt megnövekedett kockázat és növekvő veszteségek miatt szükségessé vált a beavatkozás. Az IMF, a Federal Reserve és a Bank of Canada biztosított külső pénzügyi támogatást, ezzel kisegítve Mexikót. A tőkebefektetések mellett Kanada és az USA érdekelt volt még az egyes mexikói kereskedelmi bankok által rendelkezésükre bocsájtott banki betétek kezelésében is, így többszörösen kitetté váltak a válság hatásainak. 

Az évtized másik nagy horderejű gazdasági megrendülése az 1997-es ázsiai pénzügyi válság volt. Ekkoriban a délkelet-ázsiai régió egy kifejezetten stabil és dinamikusan fejlődő térségnek számított. Az infláció mértéke 10% alatt volt, és az államadósság szintje is kezelhető szinten mozgott, néhol csökkent is. A nagymértékű növekedés főleg az erős export központú kereskedelemnek és a külföldről érkező befektetéseknek volt köszönhető, amelyhez szükséges volt a dollárhoz kötött árfolyam alkalmazása. A válság kiváltó okai többek között a nagy mennyiségű beáramló pénz miatt kialakuló buborék és a thai valuta, a bát lebegő árfolyamrendszerre való áttérése voltak. A bát 20%-os gyengülésének következtében a külföldi befektetők elkezdték kivonni befektetéseiket az országból, ezzel megingatva az ország gazdaságának egyik pillérét. A kialakuló pénzügyi pánik átterjedt a szomszédos országokra: Malajziára, a Fülöp-szigetekre és Dél-Koreára. A helyzetet az IMF által nyújtott több milliárd dolláros mentőcsomagoknak sikerült konszolidálni. 

Ahogy a korábbi mexikói válságban, a G7 országok itt is veszteségeket szenvedtek el, valamint a nemzetközi gazdasági rendszer is megrendült az olajárak megemelkedése miatt. A válság továbbá arra is rávilágított, hogy a fejlődő országok egyre nagyobb részét teszik ki a globális termelésnek. Ezek a feltörekvő gazdaságok pedig a bővülő külföldi befektetések és a kereskedelmi kapcsolataik szélesedése miatt bekerülnek a globalizáció vérkeringésébe, ezzel létrehozva egyfajta interdependeciát. A G7 ezt felismerve a bővítés útjára lépett. Egyértelmű volt, hogy a nemzetközi gazdasági tér meghatározóvá váló szereplőinek motivációit nem lehet külsőleg megismerni, vagy döntéseikre hatással lenni. Ennek hatására megszületett a döntés egy új informális egyeztető csoport létrehozásáról, amely a világ egyes régióiból a fejlett és iparosodott államokat gyűjti össze. 

1999 decemberében sor került az első találkozóra Berlinben. A tagok Argentína, Ausztrália, Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Koreai Köztársaság, Oroszország, Szaúd-Arábia, a Dél-Afrikai Köztársaság és Törökország lettek, kiegészülve a meglévő G7 csoporttal és az Európai Uniót képviselő Tanács és Bizottság elnökökkel. Állandó meghívottként jelen vannak a nemzetközi szervezetek is, mint az ILO, a WTO, az ENSZ, a Világbank, az ASEAN, az Afrikai Unió, a NEPAD, egyedüli országként pedig Spanyolország. 

Működés és felépítés

A G20 fórumot általában évente rendezik meg, minden alkalommal más ország ad otthont a csúcstalálkozónak. Előfordulhatnak különleges esetek, mikor ad hoc kezdeményeznek gyűlést a világban zajló rendkívüli esemény vagy események hatására, ilyen volt például az idén október 12-én összehívott megbeszélés, amely az afganisztáni humanitárius helyzet megoldási lehetőségeit tárgyalta. Mivel a G20 csupán egy kormányközi egyeztető fórum, így nincsen állandó szervezete, sem titkársága, döntéseit konszenzusos alapon hozza. Mindig egy adott ország adja az elnökséget éves ciklusokban. Az Európai Uniós soros elnökséghez hasonlóan itt is működik a trojka rendszer, tehát a volt, aktuális és jövőbeli elnökség segíti egymás munkáját azért, hogy a felvállalt ügyek kapcsán kialakított tervek a maguk teljességében valósulhassanak meg. 

Eleinte a találkozók csak pénzügyminiszteri szinten zajlottak, a központi bankok elnökeinek részvételével. A 2008-as válság idején azonban George W. Bush a körülmények súlyára való tekintettel Washingtonba hívta a G20 országok állam- és kormányfőit, ez vált azóta az általános gyakorlattá, megtartva a miniszteri szintű egyeztetéseket. Ez utóbbi külön, a csúcsoktól függetlenül működik a fókuszterületek szempontjából releváns minisztériumok bevonásával. Ezeken a találkozókon az országok minisztériumai egyeztetnek a szakpolitikai kérdésekről, és kidolgozzák  javaslataikat, amelyeket majd az állam- és kormányfők hagynak jóvá és használják fel azt a közös álláspont kialakításához. Az aktuális agendát mindig az elnökséget betöltő ország állítja össze, amelyhez a már említett minisztériumok mellett az úgynevezett „Serpák” is segítséget nyújtanak. A Serpák az államfők személyes képviselői, akik különböző konferenciákon a megegyezések különböző változatait dolgozzák ki, ezzel meggyorsítva a tárgyalások menetét. Megnevezésük analógikus, utalva a nepáli népcsoportra, akik a Himalájára irányuló expedíciók segítőiként járulnak hozzá a csúcs eléréséhez.

Az évek során a döntéshozatal kibővült a hivatalos szakmai csoportok (official engagement groups) tanácsadói tevékenységével. Ezek a csoportok az egyes társadalmi aktorokat képviselik, így megtalálható gazdasági, civil, munkaügyi, tudományos és ifjúsági csoport is. Az utóbbi időszakban ez kibővült nők helyzetével és az urbanizációval foglalkozó szakmai csoportokkal. Ezek az elemek teljesen függetlenek a kormányoktól, és egy szélesebb szakmai kört vonnak be a döntéshozatalba, még ha csak tanácsadói jelleggel is. A felsorolt kategóriákba tartozó nem állami szereplők ténylegesen tudják befolyásolni a G20 által tárgyalt folyamatokat, így a velük való együttműködés hozzájárulhat a szervezet hatékonyabb működéséhez. 

Célok és a mögöttük rejlő tényleges súly

A G20 által megfogalmazott ambíciók sok esetben összecsengenek olyan más, hasonlóképpen gazdasági spektrumon belül mozgó szervezetek célkitűzéseivel, mint például az OECD. Így felmerül a kérdés, mi értelme is van a G7 és G20-hoz hasonló egyeztetéseknek. Mellettük szól, hogy bár nincsen kiépült szervezeti háttere vagy alapokmánya egyik formációnak sem, de éppen az informális jelleg teszi működőképessé, hiszen a keretek hiányában sokkal rugalmasabb reagálást tesz lehetővé. Erre jó példa a 2008-as válság, amikor megegyezés született a pénzügyi rendszer hosszútávú reformjáról és a kereskedelmi akadályok további lebontásáról a résztvevő országok között. A G20 súlyát támasztják alá azok az adatok is, hogy a benne foglalt államok a globális termelés 80%-át és a világ kereskedelmének 75 százalékát adják, mindezeken felül pedig a világ népességének kétharmada él az érintett országokban. A fórumon alkalom nyílik a multilaterális mellett a bilaterális találkozókra is, ezen felül pedig olyan, a nyugati politikai berendezkedés modelljétől eltérő országok is lehetőséget kapnak a másik féllel való egyeztetésre, amelyek vezetői és a nyugati országok képviselői ritkán találkoznának egymással az alkalmanként antagonisztikus ellentétek miatt. Ahogyan a G7-ek esetében is láthattuk, úgy a G20 is egyre inkább bővítette napirendi pontjainak körét és több, a nemzetközi békét és biztonságot is befolyásoló kérdés került előtérbe. Az elnökségek maguk is meghatároznak témákat, de előfordulnak olyan sürgető ügyek, amelyeket szintén a fórum tárgyal. Ilyen volt a 2017-es szíriai ideiglenes fegyverszünet feltételeinek és megkötésének a megvitatása és a 2008-as pénzügyi válság. Megfigyelhető, hogy vannak visszatérő kihívások, melyek kezelési módjáról szóló vita éveken át húzódhat. Az adóparadicsomok miatti bevételkiesés egy ilyen problémakör és már a 2017-es hamburgi csúcson is foglalkoztak vele. Az adóelkerülés jelenségére azonban az idei olaszországi csúcson adekvát választ tudtak adni a résztvevők, hiszen megegyezés született a 15%-os globális adóminimum bevezetéséről, ami főleg a nagy amerikai tech cégeket fogja érinteni, melyek kedvező adózási feltételeket kínáló helyszíneken hoztak létre irodákat. 

A római csúcs eredményei

Az olasz elnökség az idei megbeszélések középpontjába a gazdaságot és a COVID-19 járvány miatt állandósult egészségügyet helyezte. A kezdeti tervek alapján a tárgyalások során hangsúlyt kívántak fektetni a társadalmi reziliencia növelésére, amely magában foglalta a széleskörű információelérést, az oktatás magas színvonalának biztosítását és az egészségügyi ellátás biztonságát. Ezt a területet támogatnák szorosan a prosperációt megcélzó víziók, melyeknek a fő eszköze a magasabb szintű digitalizáció lenne. Az ehhez szükséges eszközök előállítása komoly externáliákkal jár, melyek miatt a digitalizáció akár ellentmondásos is lehet a gazdasági szférában meghatározott célokkal, mint a zöldebb és fenntarthatóbb fejlődés. A gazdasági elképzelések sorába illeszkedik még a koronavírus miatti gazdasági visszaesés elleni fellépés és az ehhez szükséges intézkedések. 

A klímaváltozással összefüggésben az a döntés született, hogy a 2015 párizsi egyezményben foglaltak alapján 1,5 fok körülire igyekeznek szorítani a globális felmelegedés mértékét. Az országok elkötelezték magukat, hogy megszüntetik a külföldön létesített szénerőművek építését, ez azonban nem vonatkozik a belföldi létesítmények létrehozására. A karbonsemlegesség ígérete itt is előkerült, aminek az elérését az évszázad közepére prognosztizálták. Ugyancsak döntöttek egy, a fejlődő országok részére nyújtandó támogatási csomagról, amely az előbb leírt célok elérésében segítené a nemzeteket. A klímával kapcsolatos döntések nem mutattak különösebb előrelépést. Mindegyik pont már korábban is deklarált és elfogadott vállalás. 

A találkozó egyik leglényegesebb eleme a 15%-os globális adóminimum, amelynek bevezetéséhez szükséges nemzetközi szabályok kialakításában a G20 munkacsoportok is részt vesznek, a kezdeményezés fő kivitelezőjének számító OECD-vel. A korábban 136 ország által támogatott kezdeményezés olyan vállalatok adóelkerülését akadályozhatja meg, mint az Amazon, a Google, a Facebook és az Apple. Ha a tényleges hazai kodifikáció megvalósul és egy működő jogi keretrendszert sikerült felállítani, úgy ez nagy előrelépés lesz az állam és az egyre inkább a kötelezettségek alól kibúvó és a társadalmi folyamatokat (egyes esetekben a rosszabb irányba) befolyásoló cégek közötti viszonyokban. A bevezetés határidejének 2023-at határozták meg. 

Előkerült az emelkedő energiaárak és az ellátási láncok biztonságának témaköre is. Mind Biden, mind pedig Macron arra kérte az olaj- és gáztermelő országokat, hogy növeljék a termelés mennyiségét, ezzel elegendő mennyiséget juttatva a piacra. A megnövekedett mennyiség által pedig harmonizálódnának az árak is. Vlagyimir Putin orosz elnök nem jelent meg a találkozón a koronavírus járványra hivatkozva, hasonlóan Hszi Csin-ping kínai elnökhöz. Mindketten videóközvetítésen keresztül követték a Rómában zajló egyeztetéseket. Az orosz álláspontot Alexander Novak orosz miniszterelnökhelyettes ismertette. A nyilatkozatban Novak kifejtette, hogy az európai energiahiányt könnyen enyhítené az Északi Áramlat 2 gázvezetéken keresztüli gáztranzit megkezdése. Az Egyesült Államok által ellenzett beruházás néhány eleme még jóváhagyásra vár. Európára kettős nyomás nehezedik. Egyfelől a szövetségi rendszerének vezető állama gyakorol politikai nyomást abból a célból, hogy visszaszorítsa az orosz befolyásgyakorlás minden egyes formáját, másfelől pedig az Oroszország felől érkező presszió a visszatartott gázszállítmányokkal. 

A kettő vagy egy kisebb csoportnyi országot bevonó mellékes egyeztetések az idei csúcson is megjelentek. Az Európai országok közül Nagy Britanniával, Franciaországgal és Németországgal tárgyalt Biden elnök az iráni atomalkuról. A felek egyetértettek abban, hogy Iránnak be kell szüntetnie a nukleáris programjának a JCPOA egyezményt megsértő elemeit és be kell engednie a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelőit, ezzel bizonyítva eltökéltségét a tárgyalások újrakezdéséhez. Ali Bagheri iráni főtárgyaló korábban november végére ígérte a tárgyalóasztalhoz való visszatérést. Európa-USA viszonylatban egy másik eredmény is született az Európából érkező acél és alumíniumra vonatkozó vámok mértékének csökkentésével. A vámról szóló 232-es cikket még Trump elnöksége alatt fogadták el, aki ezzel kívánta megvédeni az országon belüli kohászatot. Az európai szövetségesek akkor büntetővámokkal válaszoltak a lépésre. Jelen egyezség szerint ezeket a vámokat európai részről eltörlik, az amerikai fél pedig biztosítja az európai acél túlnyomó részének vámmentességét. 

Egy új stratégiai partnerség kialakítása kezdődött el Emmanuel Macron és az indiai miniszterelnök Narendra Modi egyeztetésével. A partnerség célja az indai-csendes óceáni térségben meglévő francia jelenlét növelése kölcsönös érdekek mentén. Az erről szóló tárgyalássorozat a G20 találkozót követő hetekben indul el Párizsban. Hasonló szándékkal zajlott találkozó az indonéz és dél-koreai elnökkel. A háromoldalú biztonsági egyezmény, amely AUKUS néven vált ismertté azzal járt, hogy Franciaország elesett a 2016-ban Ausztráliával megkötött egyezménytől, aminek keretében 12 hagyományos tengeralattjáró készült volna a csendes-óceáni ország számára. Azáltal, hogy Franciaország elvesztette a közös kutatás-fejlesztés lehetőségét és a térségben meghatározó szerepének a technológiai transzferen keresztül történő megerősítését, szükségessé vált az új partnerek felkutatása. Mára tisztán látszik, hogy a gazdasági realitások és a világszinten meghatározó hatalmak stratégiái elsődleges prioritásként kezelik az ázsiai térséget. A külpolitikai erejének megőrzésére törekvő Franciaország nem engedheti meg, hogy kimaradjon Ázsia biztonsági környezetének formálásából és az ottani erőviszonyok alakításából, ez a szándék motiválhatja a közös érdekrendszer kialakítását az ázsiai G20 országokkal. 

Végkifejlet

Összességében a G20 működésével kapcsolatos kritikák, mint a transzparencia hiánya vagy a taggá válás ködös feltételei jogosnak tekinthetők, azonban a hatékonysága tagadhatatlan a kétoldalú egyeztetések tekintetében. A jelenlegi találkozó megtörte a közös cselekvésben beálló stagnálást a globális ügyek tekintetében, ami 2008 óta fennállt és megerősítette az állami pozíciókat a nemzetközi nagyvállalatokkal szemben az adóminimum iránti elköteleződéssel.  A klímavédelem kapcsán szinte teljesen a 2015-ös párizsi egyezményben foglaltak kerültek megerősítésre. Elgondolkodtató ennek fényében milyen új vállalásokat tesznek a Rómából a COP 26 ENSZ konferenciára utazó vezetők.

Az energiaellátás arculatának átformálása nehézkes, ezt mutatja a szénerőművekkel kapcsolatos döntés is, amely csak az egyes államokon kívüli területekre vonatkozik. Egyik fél sem meri közép- és hosszútávon kockáztatni a belső stabilitását az energiaszektor ilyen hirtelen reformjával, ameddig nem áll rendelkezésre megfelelő módszer a szénkivonás után hátramaradt kereslet teljes kielégítésére. Az olasz elnökség által napirendre vitt témák mind fontos és releváns kérdések taglaltak, de ezekre még nem sikerült átfogó megoldást találni a legtöbb esetben, hiszen összetett és nem felfüggeszthető folyamatokról van szó. Elég csak az ellátási láncokra gondolni, amik ellenállóképessége környezeti és helyi viszonyoktól is függ, amikre nem minden esetben van ráhatása a világ vezető gazdaságainak.

Címlapkép: DI MAIO, Luigi; BORRELL FONTELLES, Josep
Bari, 2021. június 29.
Luigi Di Maio olasz külügyminiszter (b) és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az olaszországi Bariban 2021. június 28-án, a gazdaságilag legfejlettebb húsz ország (G20) külügyminisztereinek ülése elõtti napon.
Forrás: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi

A A G20 csoport működése és a 2021-es római csúcs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Raoul Castex, a francia geostratégia elméleti iskolájának egyik kiemelkedő szereplője a két világháború között végezte munkáját. Egyrészt Franciaország elhelyezkedéséből fakadó következtetéseket vont le, másrészt általános geopolitikai megállapításokat is tett. Castex bemutatásához összehasonlítási alapként használtam fel Alfred Thayer Mahan munkásságát, amely munkásságot Castex behatóan vizsgálta és azt tovább is fejlesztette. Mindkét szerző a tengerek fontosságából indult ki, ám végül eltérő következtetéseket vontak le, amely eltérések bemutatására törekszem.  Alfred Thayer Mahan

Mahan munkássága nagy részét a 19. század végén és a 20. század elején írta. Nevéhez fűződik a tengeri hatalom koncepciója, mely szerint a földrajz által meghatározott keretrendszerben meglévő hatalmi tényezők, érdekek és a technológiai szint dönti el azt a kérdést, hogy egy ország szárazföldi vagy tengeri hatalomnak számít-e. A tengeri hatalomra hat tényezőt állapít meg, ezek a földrajzi helyzet, a földterület fizikai szerkezete, az adott terület kiterjedése, a népesség nagysága, a nemzet karaktere és a kormányzati tényezők. Az első négy tényező a földrajzi adottságokból, míg az utóbbi két tényező az emberi, kulturális sajátosságokból következik.

Mahan fő logikai következtetése, hogy a gazdasági fejlődéshez alapvető a tengeri kereskedelem, ennek védelmére pedig a leghatásosabb a csatahajókból álló flotta. A saját kereskedelem védelmére és az ellenfél kereskedelmének akadályozására alkalmazott cirkálók nem képesek döntő csatát nyerni és így nem képesek a tengeri fölényt kivívni. A tengeri hatalom fölénye – szemben a tisztán szárazföldi hatalommal –  abban rejlik, hogy képes a tengeri útvonalak ellenőrzésére, így a kereskedelem biztosítására és többlet- erőforrások bevonására. Lehetősége nyílik tengeri blokádra és döntő tengeri csatában képes kivívni a győzelmet.

Mahan széles definíciója alapján a tengeri stratégia célja, hogy létrehozza, előnyben részesítse és növelje az adott ország tengeri hatalmát békében és háborúban egyaránt. Ez a gondolat beemeli a békeidőbeli stratégia fogalmát, mely szerint békében a legfontosabb része a tengeri stratégiának a kikötőszerzés, -építés, -fejlesztés és -szervezés. Ezek az úgynevezett tengeri kommunikációs vonalak (sea line of communications), amelyek összekapcsolják a stratégiai pontokat és folyamatos összeköttetést biztosítanak a szárazfölddel. Mahan koncepciója szerint a kommunikációs vonalak nem a szárazföldön megszokott  útvonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a seregek által használt utak, hanem ezek a vonalak a flotta szempontjából elsődlegesen üzemanyag-utánpótlási utakként értelmezhetőek. Értelemszerűen a tengeren az „út” nem annyira térben fixált, mint a szárazföldi út és ösvény.

Történelmi vizsgálatai során két tényezőt emelt ki mint a tenger feletti ellenőrzés megszerzésének és megtartásának fő komponense: a csata és a blokád. Eszerint a flotta fő feladata az ellenséges flottával való megütközés és az ellenség flottájának megsemmisítése, hiszen csak a döntő ütközet révén lehetséges a tengeri kommunikációs vonalak megszerzése. Mahan a haditengerészetet a hadseregről leválasztó elképzelésének hosszan tartó hatása volt az amerikai hadipotenciálra, mivel a flotta elhanyagolta a saját csapatok támogatását és így a két haderőnem közti együttműködés hatásfoka is gyengült.

A német fenyegetést eltörpülőnek látta az orosz és kínai hatalomhoz képest, melyek ellen szerinte az Amerikai Egyesült Államoknak szövetségeseket kellett volna keresnie az ázsiai kontinensen a Törökországtól kezdődő és Kínáig húzódó félhold alakú elképzelt sávban. A kínai és az orosz fenyegetés miatt potenciális szövetségeseket látott a japánok, németek és az angolok képében. A flottafejlesztési elgondolásait átvette mind a Német Császárság, mind a Japán Birodalom, ami közvetetten vezetett az első, majd a második világégéshez. Gondolatai a német geopolitikát is inspirálták, hiszen Karl Haushofer élettér (Lebensraum) teóriája is rezonál Halford John Mackinder elképzeléseire, akit annak előtte Mahan inspirált a szárazföldi területre vonatkozó megállapításaival. Később a hidegháború alatt Szergej Georgijevics Gorskov szovjet admirális, Mahan által befolyásolt elképzelései alapján fejlesztették ki a szovjet tengerjáró- flottát. Újabban pedig az látható, hogy kínai teoretikusok emelik fel Mahan híres műveit, hogy saját tengeri hatalmi pozíciójukat megteremtsék. A 2017-es amerikai haditengerészeti stratégia kifejti, hogy a vízi egységeknek döntő győzelmet kell tudniuk kiharcolni, miközben védik a szövetséges államokat egy közvetlen támadástól, biztosítják a stratégiai hozzáférést és megőrzik az ország globális mozgásterét. Ezek alapján elmondható, hogy a teoretikus történelmi hatása óriási volt az elmúlt évszázadban, sőt a jelenre is komoly hatást gyakorol.

Raoul Castex

Castex álláspontja alapján a földrajz a stratégia alapvető tényezője, amit szerinte mindig az adott kor környezetéhez igazított szemlélettel szükséges vizsgálni. Castex központi kérdésnek tekintette a tengeri hatalom számára a csatahajó-flottát, miközben nem csak a tengeri stratégiára, hanem a stratégia egészére fókuszált. Azaz szerinte a  szárazföldi és tengeri stratégiákat egy általános stratégia (stratégie générale) koordinálja és ez a magasabb szintű stratégiai koncepció egyesíti az adott ország erőit (nem csak katonai értelemben) és biztosítja ezek együttes alkalmazását. 

Castex szerint az Egyesült Királyság volt a fő nyertese az ipari forradalom által bekövetkezett kereskedelmi bővülésnek, mivel a kereskedelem és a megnövekedett ipari kapacitás népességrobbanást okozott, valamint ettől kezdve már nehezebb árufajtákat is sokkal olcsóbban lehetett szállítani a tengereken. Castex rámutatott, hogy mivel a tengeri kereskedelem a nemzetek gazdagodását jelentette, egyben ez vált a nemzetek közötti fő konfliktusforrássá. Véleménye szerint általánosságban minden modern háború egyben tengeri háború is. A tengeri kommunikációs vonalaknak háború idején három feladata van: a gazdaság működését alátámasztani, biztosítani a katonai egységek szabad mozgását és ahol a földrajzi körülmények szükségessé teszik, biztosítani a nemzet belső kommunikációját is. A kommunikációs vonalakat Mahanhez hasonlóan módon értelmezte, azaz ezek a vonalak nem a szárazföldön megszokott vonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a hadseregek által használt utak, hanem a flotta számára üzemanyag-utánpótlási szempontból fontosak.

Castex is úgy vélte, hogy a tengeri műveletek fő célja a tengeri fölény megszerzése vagy az ellenség fölényének gyengítése, amihez szükséges a felszíni kommunikációs vonalak megszerzése az ellenség vonalainak akadályozása mellett. Ebben az értelemben a tengeri kommunikációnak offenzív és defenzív aspektusa is van, mert  a vonalak fenntartása lehetővé teszi a tengerentúllal való kapcsolattartást, míg az ellenség ezen a téren való akadályozása védelmet nyújt a szárazföldi hátországnak. Elképzelése szerint a flotta feladata, hogy azoknak a csapatoknak nyújtson védelmet, akik ezeket a vonalakat támadják. Szerinte több tengeri stratégia is alkalmazható a földterületek ellen és végső soron a szárazföldön dőlnek el a konfliktusok, ezért a szárazföld elsőbbségét vallotta a tengerekkel szemben. 

Castex nem tartotta elérhetőnek az abszolút tengeri fölényt, mivel a tengeralattjárók képesek a konstans jelenlétre és a hadműveletek folyamatos végrehajtására, míg a mozgásuk akadályozása nehézségekbe ütközik. Castex úgy gondolta,  hogy a relatív tengeri fölényt elérve az erősebb fél lehetőséget kapna arra, hogy lebénítsa vagy korlátozza az ellenség nemzetközi kapcsolatait, diktálja az ellenség más, semleges államokkal való kapcsolattartását és támadja az ellenség partvonalát.  Mivel nem biztosítható az abszolút tengeri fölény, ezért szükség van a szárazföld megszállására. Ezek alapján a csata kibővült mind térben, mind időben, amivel  Castex arra utalt, hogy a folyamatos változásban lévő helyzet megköveteli a flexibilis igazodási képességet, így a földrajzi determinisztikus szemléletmód is gyengébben jelent meg nála. 

Castex az elsők közt volt, akik felismerték a légi hadviselés fontosságát és alkalmazhatóságát a tengereken. Véleménye szerint a légi fölény még relatívabb, mint a tengeri fölény, hiszen még a leggyengébb ellenfél sem akadályozható abban, hogy az felderítő vagy bombázó műveleteket végezzen, majd gyorsan visszavonuljon. A tengeri fölény viszonyában csak a vízfelszínen (mastery of the surface) gondolta elképzelhetőnek a relatív fölényt, alatta és felette nem. Castex azt gondolta ideálisnak, ha a haditengerészet és a hadsereg közti együttműködés olyan erős, mint a gyalogság és a tüzérség közt, amely hasonlatban a hadseregen van a fő fókusz és a haditengerészet a tüzérségnek felel meg, azaz támogató funkcióval bír.

Castex tanácsa a francia haditengerészetnek az volt, hogy csak akkor fogadjon el döntő csatára lehetőséget, ha már kialakította a kedvező egyensúlyt. Az egyensúly kialakítására pedig a stratégiai manőverezést javasolta, ami a saját egységek megosztásán keresztül éri el az ellenfél egységeinek megosztását. A manőverezhetőség legfontosabb feltétele a tér, mivel a technológiai fejlődés összezsugorította a tér és idő dimenzióját, így stratégiai manőverezhetőség csak óceánokon vagy tengereken vált megvalósíthatóvá. A manőverezés révén a gyengébb fél kedvező körülményeket teremt az erősebb flottával való konfrontációra.

Castex megalkotta a geoblokkoló pozíció elméletét, miszerint a földrajzi elhelyezkedésből fakadóan néhány nemzet aránytalan előnyt birtokol. Mindez jól  látható az Egyesült Királyság és Japán esetében, ahol a kivételes elhelyezkedés lehetővé teszi a hatékony blokád felállítását. Történelmi vizsgálatai során arra jutott, hogy a koalícióba tömörülő és hegemóniára törő kontinentális államok felforgató nemzeteknek tekinthetőek. Ezekre az országokra jellemző a fiatal népesség, dinamikus fejlődési mutatók és a kiaknázatlan hazai potenciál, amely potenciált képes meghatványozni a nemzeti spiritualitás. Ezen államok a kontinens feletti dominancia után a tengerek felé fordulnak, ahol azonban a tengeri hatalmak összefogása legyőzi őket. A tengeri és kontinentális hatalmak viaskodása a bikaviadalhoz hasonlítható, ahol a puszta erőt legyőzi az ügyesség és a leleményesség. Castex különbséget tett a szabályos és a nem szabályos felforgató hatalom közt, mivel a nem szabályos felforgató hatalmak esetében az expanzió a nemzetközi rendről alkotott képük szerves része. Castex szerint felforgató hatalom XIV. Lajos Franciaországa, a Második Német Császárság és irreguláris felforgató hatalom Bonaparte Napóleon Franciaországa, a német és az olasz fasizmus rendszere, valamint a Szovjetunió.

A gyarmatokról is általános megállapítást tett, miszerint a gyarmattartó, kontinentális hatalom tengerentúli területei nem osztják az anyaország elképzeléseit, kötődésük az gyarmattartóhoz és az anyaország kontinenséhez gyenge, mivel eltérő földrajzi helyzetükből adódóan eltérően értékelik pozíciójukat. Amennyiben egy kontinentális nagyhatalom legyőzi az anyaországot és kifosztja azt (vagy békésen magához vonzza), úgy a tengeri hatalom is érvényesíti a hatalmát riválisai tengerentúli területein. Valójában a gyarmatok és a kontinentális hatalom közti törést a földrajz, pontosabban a tenger elválasztó hatása okozza, mert nem a kontinentális hatalom gyakorolja a vízfelszín feletti ellenőrzést. Példával mutatta be, hogy a kulturális hasonlóság sem elég kötőerő a gyarmat és a gyarmattartója közt, utalva itt a spanyol gyarmatok elszakadására az anyaország francia megszállása után. 

Írásainak hatása leginkább Latin-Amerikában és a Mediterrán-térségben volt jelentős a két világháború között. A német teoretikusok is felhasználták Castex elgondolásait, mivel jobban idomultak a gondolatai a gyengébb haditengerészettel, de erősebb hadsereggel rendelkező Harmadik Birodalomhoz. Castex szerint nem kell feltétlenül a döntő győzelem, elég az egyensúlyt felborító taktikai győzelem, ami lehetőséget ad a manőverezésre. 

 

Földrajzi 

determinizmus Fegyveres erő primátusa Stratégiai primátus Stratégiai fókusza Döntő csata és tengeri kontroll Hatás nagysága Mahan Erősebb Haditengerészet Tengeri stratégia Offenzív Döntő csata utáni tengeri kontroll Nagyon erős Castex Gyengébb Hadsereg Általános stratégia Offenzív és defenzív Manőverezés általi taktikai győzelem, relatív, negatív tengeri kontroll Mérsékeltebb A két gondolkodó összehasonlítása a fenti szempontok alapján

Bár mindkét stratéga tulajdonított determinisztikus jelleget a földrajznak, mégsem állítható, hogy mindketten teljesen deterministák lettek volna. Mahan írásaiban is jelen vannak a nem természetes tényezők, mint a kormányzatok szerepe, ám mégis nagyobb hangsúlyt helyez a földrajzra. Castex is úgy gondolta, hogy a földrajzi elhelyezkedés erőteljes hatást gyakorol, de az általános stratégia nem katonai elemeinek beemelésével és a felforgató hatalom belső ideológiai rendjéről, spirituális adottságairól szóló koncepciójával jobban fókuszál az emberi tényezőre. A kisebb mértékű determinista felfogás jól illeszkedik a francia geopolitikai hagyományba, mely a posszibilitást (possibilité) helyezi a determinizmussal szembe. 

Mindketten jelentős szerepet tulajdonítottak a haditengerészetnek, hiszen szolgáltak is a kötelékében, ám mégis teljesen más következtetésre jutnak a fegyveres erő primátusát illetően. Mahan szerint a hadsereg ellenében a haditengerészetnek kell elsőbbséget élveznie, Castex viszont az általános stratégia alá rendeli a két haderőnemet, ugyanakkor fejtegetését úgy folytatja, hogy mivel az emberek a földfelszínen élnek, ezért a hadseregnek van elsődleges szerepe a haditengerészettel szemben, hisz végső soron ez képes elismertetni az ellenséggel a vereségét. 

Mahan meggyőződése volt, hogy a flottának minden áron offenzív jelleggel kell működnie annak érdekében, hogy megőrizze a manőverezési képességét és képes legyen kihasználni a flotta igazi erejét. Ezzel szemben Castex kevésbé doktriner, az adott szituációhoz és technológiai fejlettséghez idomítja a választandó stratégiákat. Ebből kifolyólag a döntő csatáról alkotott képük is eltérő, hiszen míg Mahan szerint a döntő csata szükséges a tengeri fölény megszerzéséhez és így a blokádhoz, addig Castex ezt vitatja és kifejezi, hogy elég a stratégiai manőverezés által kivívott taktikai győzelem is, ahol egy gyengébb flotta is képes dacolni az erősebb ellenféllel. Castex bevezeti az offenzív és defenzív működési módot is, miszerint  a tengeri csapatok defenzív működésének lényege a tengerentúli kommunikációs vonalakat fenntartása, a tengerpart és a kereskedelmi vonalak védelme. Offenzív értelemben pedig a flotta képes megbénítani vagy gyengíteni az ellenség külföldi kapcsolatait, képes támadni az ellenség partvidékét és a semleges államokkal ápolt kapcsolataira is kihatással lehet. Továbbá szót ejt a negatív kontrollról is, mely csak az ellenség kizárására törekszik egy adott területről, akár felszíni flotta jelenléte nélkül is, ami miatt a terület- megtagadási logika előfutárának is tekinthető. 

 

Irodalomjegyzék:

Szilágyi, I. (2018). Geopolitika elmélete. Pallas Athéné Könykiadó Kft.

Castex, R. (2017). Strategic Theories. Naval Institute Press.

Írta: Bán Zoltán

 

Kiemelt kép: A Queen Elizabeth anyahajó próbaútja
Rosyth, 2017. június 27.
A brit védelmi minisztérium által közreadott képen a brit haditengerészet Erzsébet királynõ (Queen Elizabeth) repülõgép-hordozója a Firth of Forth tengeröblön áthajózva elhagyja a Skócia keleti partvidékén mûködõ Rosyth hajógyárat 2017. június 26-án. A II. Erzsébet brit királynõrõl elnevezett, 2014. július 4-én felavatott anyahajó az elsõ tengeri próbaútjára indul Skócia északkeleti vizein, mielõtt átirányítják dél-angliai állomáshelyére, a haditengerészet portsmouth-i támaszpontjára. A repülõgép-hordozó a tervek szerint csak 2020-ban áll hadrendbe. Forrás: (MTI/EPA/Brit védelmi minisztérium/Dave Jenkins)

A Alfred Thayer Mahan és Raoul Castex elméleteinek bemutatása és összehasonlítása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A közép-amerikai államok közbiztonsága az elmúlt fél évszázadban nagy mértékben romlott, többek között a helyi és nemzetközi bűnszervezetek megerősödése és felemelkedése következtében. Az úgynevezett Északi Háromszög (El Salvador, Honduras és Guatemala) különösen érintett a kérdésben. A bűnöző hálózatok nemzetközi jellege elsősorban abból adódik, hogy ezek a szervezetek a szövetségi köztársaság területén képesek a bevándorló közösségek adott tagjainak mozgósítására – ebből adódóan az általuk végzett illegális tevékenységek mértéke és spektruma egyaránt nő, fenyegetést jelentve a föderáció közbiztonságára. Bár a bandákkal a köztudatban férfiak csoportját azonosítjuk, érdemes kitérni a női bűnszervezetekre, illetve a nők szerepére ezekben a sajátos közösségekben.  Fogalmak elkülönítése

Magyarországon Közép-Amerika és Latin-Amerika sok esetben egymást helyettesítő fogalomként, szinonimaként jelenik meg, viszont érdemes különbséget tenni közöttük. Az amerikai kontinensen található, spanyol és portugál nyelvű államok együttesét, tehát a dél- és közép-amerikai országokat, valamint Mexikót értjük a Latin-Amerika kifejezés alatt. Ezzel szemben Közép-Amerikát az Amerikák alrégiójaként határozhatjuk meg, amely tranzithelyzetéből következően létfontosságú a kontinens biztonsági folyamatainak formálása során. Guatemala, Belize (korábbi brit gyarmat), Honduras, El Salvador, Nicaragua, Panama és Costa Rica a közép-amerikai országok közé tartoznak, ugyanakkor egyes geopolitikai megközelítések szerint Kolumbia és Venezuela partvidéke, a Karib-térség szigetei, továbbá Mexikó is ide sorolandók. A tanulmányban a Közép-Amerika-fogalom alatt a szűk, földrajzi megközelítés szerinti, a Mexikótól délre, Kolumbiától északra fekvő, hét, földhídon elhelyezkedő államot értem.

A latin-amerikai bandák és bűnöző szervezetek vizsgálatánál lényeges a fogalmak lehatárolása. Jelentős különbség fedezhető fel a „mara” és a „pandilla” szerveződések között, noha magyarul mindkét kifejezést bandának fordítjuk. A marák transznacionális gyökerekkel rendelkeznek, általában a célországban hozzák létre őket a kivándorló közösségek. A szakirodalom két szervezetet sorol be a marák közé: az MS-13-mat és a 18. utcai bandát, az elemzés fókuszpontjait.  A „pandilla”-k ezzel szemben lokalizált, főként a közép-amerikai országokra jellemző, többnyire fiatalokból álló szervezetek, melyek a földhíd államaiban zajló belső konfliktusok következtében az 1990-es évek során alakultak ki, működésük során meglehetősen erőszakosak voltak. Napjainkban elmondható, hogy a különböző bevándorlási és bűnözéssel kapcsolatos politikák következtében a közép-amerikai „pandilla”-k asszimilálódtak, beolvadtak a nemzetközi bűnöző tevékenységet végző marák közé, formálták azok bűnözési tendenciáit. 

Bandák és bűnszervezetek

A vizsgált szervezetek, a marák, azaz a Mara Salvatrucha (MS-13) és a 18. utcai banda (Barrio18) fenyegetést jelentenek az Amerikai Egyesült Államok belbiztonságát, a közép-amerikai térséget és Európát tekintve egyaránt. Eredetük a kaliforniai Los Angeles városához köti őket: a Barrio18-at az 1960-as években a mexikói-amerikaiak, az MS-13-mat 1980-as évek elején egyrészt el salvadori származású személyek a közösség védelme céljából hozták létre, emellett azonban identitáserősítő szereppel is rendelkeznek a szervezetek. A spanyol-amerikai bandák Kaliforniában területüktől függően az egymással ellenséges Sureño (déli) vagy a Norteño (északi) szervezetek alatt egyesülhetnek. A mindenkori „la Eme” szinte minden spanyolajkú banda ellenőrző szervezete Dél-Kaliforniában, ebből adódóan a Sureños, beleértve az MS-13 és a Barrio18 is alárendelt viszonyban van vele. Ennek ellenére rivalizálni kezdtek, egymás ellenségeivé váltak, ez a vonás a mai napig jellemző rájuk, bár a jelenlegi tagok már nem ismerik a konfliktus eredeti okát, nem is vitatják, mivel identitástudatot kölcsönöz nekik a rivalizálás, kohéziót és bajtársiasságot épít a bandatagok között.

 Az 1990-es évek során az MS-13 legmeghatározóbb vonásává az erőszak és a kíméletlenség vált. A bandák taglétszáma hatalmas, követhetetlen és folyamatosan nő. A szakadatlan utánpótlásához a munkanélküliség és a szegénység, a felfelé irányuló szociális mobilitás hiánya, az óriási társadalmi különbségek egyaránt hozzájárulnak. A bandák tagjai könnyen felismerhetőek a testüket és arcukat borító tetoválásaikról, jellegzetes kommunikációjukról – saját szókinccsel és kézjelekkel különböztetik meg magukat a civilektől, effektíve párhuzamos társadalmat alakítanak ki. Strukturális sajátosságaikat vizsgálva nem találunk tisztán kivehető, minden esetben érvényes hierarchiát, azonban a szenioritás elve és a bizonyos pozíciókat („palabrero”, „ranflero”, „corredor”) övező tisztelet meghatározó a bandák működése során. Los Angelesben és Közép-Amerikában a legfelsőbb vezetők tanácsot alkotnak, szabályrendszert dolgoznak ki bandatagok számára, amely tartalmazzák a közösség találkozóin való kötelező részvételt, az erőszak tilalmát a bandával azonosítható személyekkel szemben, illetve döntenek az illegális tevékenységekről. A szervezetek elsődleges bevételi forrásai a területükön fekvő vállalkozások és lakosok zsarolása, védelmi pénz beszedése, ezen kívül a helyi és nemzetközi kábítószerkereskedelem. Időről időre összecsapások zajlanak a Mara Salvatrucha és a Barrio18 tagjai között, melyek során különös kegyetlenséggel alkalmaznak erőszakot, és melyeknek gyakran esnek áldozatul civilek. El Salvadorban 2012-ben a kormányzat, az MS-13 és a Barrio18 két frakciója fegyverszünetet hirdetett, amely következtében hirtelen csökkenés állt be a gyilkosságok számában, azonban a bizalomhiány és a bandák alapvetően erőszakos természete miatt a kezdeményezés kudarcba fulladt. 

Nők a bandaéletben

A bandák el salvadori jelenlétének vizsgálata során figyelembe kell vennünk az két szervezethez kapcsolódó nőket – ideértve a női bandákat, a bandák női tagjait, illetve az úgynevezett dadusokat.

A Fekete Özvegyek (Black Widows, Viudas Negras) vezetői, köztük Esmeralda Aravel Flores Acosta bonyolult életbiztosítási csalás elkövetése következtében 2020 tavaszán álltak bíróság elé. A Fekete Özvegyek tevékenységük során tehetős férfiakat ismertettek össze olyan fiatal (elrabolt) nőkkel, akik házastársként hozzásegíthették férjeiket az Egyesült Államokbeli vízum megszerzéséhez, miközben elhitették velük, hogy az életbiztosítás megkötése a vízumhoz való hozzájutás előfeltétele. A női banda megbízásából az MS-13 tagjai meggyilkolták a férjeket, majd a frissen megözvegyült nőket az életbiztosítási összegek átadására kényszerítették. A Fekete Özvegyek tevékenysége a bandákra eddig kevéssé jellemző, rejtett erőszakra ad példát, ebből is megmutatkozik fejlődőképességük. A 21. századi trendeknek megfelelően a nők gyakrabban érnek el vezető státuszt a bűnszervezeteken belül.

Annak ellenére, hogy a bandák tagsága többnyire férfiakból áll, nem szabad elfeledkezni a nőkről és fiatal lányokról, akik egyre jelentősebb szerephez jutnak az illegális tevékenységek végrehajtása során. Számos gazdasági, társadalmi és személyes tényező befolyásolja a fiatal lányok bandákba való csatlakozását. Ezeket a tényezők általában a szegénységhez kapcsolódnak – különösen azokon a területeken, ahol a vagyon és az alapvető szolgáltatások elosztása nagyon egyenlőtlen – viszont a szexuális erőszak, családon belüli erőszak és gyermekbántalmazás előli menekülés, középiskolai lemorzsolódás, munkanélküliség, fegyverekhez és kábítószerekhez való hozzáférés és a kitaszítottság érzése, valamint a hatóságoknak való kitettség is jelentős motiváció. LA Tiny, korábbi bandatag a Isabel Aguilar Umaña és Jeanne Rikkers által készített, „Violent Women and Violence Against Women” kutatása keretében adott interjúban így nyilatkozott: 

„12 éves koromban léptem be a 18. utcai bandába, mert anyám arra használt, hogy pénzt szállítsak. Nem érdekelte, honnan jött, nekem kellett cipelnem. Az bandában mindent megtanultam. Letartóztattak, mindenféle drogot kipróbáltam. Már 18 éve élek egy ex-bandataggal, de szeretném, ha a lányaimnak más élete lenne.”

 A kutatásból az is kiderült, hogy a nők jelentős része azért csatlakozik, mert a barátja bandatag.

A nők kettős szerepet töltenek be a bandákban: egyszerre hajtják végre az általában férfiakra bízott illegális tevékenységeket és töltik be a tradicionális női szerepet, tehát gondozzák a közösséget. Mivel feltételezik, hogy a nők kevésbé keltenek gyanút a hatóságokban, gyakran alkalmazzák őket a kábítószer-szállítmányok kézbesítésére, ezen kívül a büntetés-végrehajtási intézetekben lévő tagokkal elsősorban a női látogatók tartják a kapcsolatot, funkciójuk ezért is kiemelten fontos. A nőkkel szembeni egyenlőtlen bánásmód a már korábban említett beavatási szertartások során is megmutatkozik – a Barrio18-ban a nők a 18 másodpercig tartó verés vagy a csoportos erőszak között választhatnak. Kivételt képez ez alól, ha az adott nő barátja bandatag, mivel ekkor automatikusan bekerülnek a közösségbe, viszont tolerálniuk kell a partner hűtlenségét amellett, ha ők tesznek hasonlót, halálbüntetésre számíthatnak.

A bandák számára elengedhetetlen a hűség, ezért a távozás különösen nehéz: a banda jóváhagyása nélkül kilépni próbáló tagokat árulónak tekintik, és életüket gyakran veszély fenyegeti. Általában két fő oka van annak, hogy a nők elhagyják a bandát. Az első a terhesség. Annak ellenére, hogy a bandatagok általában megvédik a várandós nőket, azok jobb életkörülményeket akarnak teremteni gyermekeiknek. A bandából való kilépés második oka a vallás, mely lehetőség férfiak és nők számára egyaránt nyitva áll. Általánosságban a bandák tiszteletben tartják a tagok döntését, hogy valamilyen egyházhoz csatlakozzanak. Számos fiatal azonban inkább spirituális és társadalmi támogatást keres a vallásban, mint kiutat a bandából. Gyakran fájdalmas vagy tragikus személyes tapasztalatból fakad, például egyik közeli hozzátartozó meggyilkolásából. A bandából való kilépés bármely más okát gyakran árulásnak tekintik, amely félelmet ébreszt a nőkben, és megakadályozza őket abban, hogy a kilépés mellett határozzák el magukat. A félelem és az erőszak olyan elemek, amelyek hozzájárulnak a standardizált kohézióhoz és kontrollhoz ezekben a csoportokban, azonban a férfiak és a nők felett különböző módon gyakorolják ezeket. A bandák gyakran úgy vélik, a nők ellenőrzése akkor a leghatékonyabb, ha tudatosítják bennük a szerepüket, mely elsősorban nem az illegális tevékenységet végző bandatag, hanem a bandatagok ellátásáért felelős, gondoskodó figura, akinek a hűsége nem vonható kétségbe. A társadalomba való visszailleszkedés nehézségei további aggodalomra adnak okot. A bandákon kívüli élet szintén nem könnyű. A női bandatagok továbbra is diszkriminációval és társadalmi megbélyegzéssel néznek szembe az állami intézmények és a közösségek részéről. A tagsággal járó identitás, a tetoválások és az erőszakos tapasztalatok nem szűnnek meg a bandából való távozást követően sem. A kutatásból kiderült, hogy az érintett nők a későbbiekben továbbra is kitettek a férfi hatalmának és uralmának.

El Salvador fővárosában, San Salvadorban a Barrio-18 „Revolucionarios” frakciójának ellenőrzése alá tartozó szomszédságokban különös jelenségre lettek figyelmesek a kutatók: dadusok vigyáznak a bebörtönzött bandatagok gyermekeire – ugyanakkor nem fizetésért dolgoznak, mivel a bandának nem mondhatnak nemet. Ezek a nők általában fiatalok, gyakran tinédzserek, akik a Barrio18 szabályait betartva, annak szellemiségében úgy nevelik a tagok gyermekeit, mintha sajátjaik lennének – a banda várományosai már négy-ötéves korukban úgy viselkednek, mint szüleik, agresszív tendenciákat mutatva. A dadusok jogköre erősen korlátozott, például csak a helyi „ranflero” engedélyével vihetik kirándulni a gyerekeket. A szomszédságot nem hagyhatják el, belekényszerülnek a bandák által előírt életkörülményekbe, modernkori rabszolgákká válnak. El Salvadorban eddig csupán a nemzetközi finanszírozású rendelkező nonprofit szervezetek fordítanak figyelmet a bandák dadusaira és a gyermekekre.

Konklúzió, kitekintés

A globális trendeknek megfelelően látható a nők szerepének erősödése a bandák irányítását tekintve, viszont továbbra is rendkívül kitettek az erőszakos életmódnak, a társadalomba való visszailleszkedés nehézkes számukra. A bandák jelentős gazdasági kárt okoznak a közép-amerikai országoknak és az Amerikai Egyesült Államoknak egyaránt, az ellenük történő fellépés szabályozása folyamatosan fejlődik, viszont ez nem jár az illegális tevékenységek visszaszorulásával. A 21. század új, nem állami szereplőiként érdemes biztonságpolitikai szempontból vizsgálni a latin-amerikai bűnszervezetek jellegzetességeit. 

Felhasznált irodalom

Amaya, L. E., & Martínez, J. J. (2013). Los sistemas de poder, violencia e identidad al interior de la Mara Salvatrucha 13: Una aproximación desde el sistema penitenciario. In Anuario de investigación 2011 (pp. 103-203). San Salvador, El Salvador: UFG Editores

Avelar, B., & Albaladejo, A. (2019.09.13). The ‘Nannies’ of El Salvador’s Barrio 18. Elérhető: https://www.insightcrime.org/news/analysis/barrio-18-nannies-el-salvador/ (2021. 10. 13.)

De Blij, H. J. (2011). 4A Middle America: Defining the Realm. In The world today: Concepts and regions in geography (5.th ed., pp. 144-155). New York: Wiley.

Finklea, K. (2018). MS-13 in the United States and Federal Law Enforcement Efforts. Elérhető: https://fas.org/sgp/crs/homesec/R45292.pdf  (2021.10.13.)

InSightCrime & CLALS (2018). MS13 in the Americas How the World’s Most Notorious Gang Defies Logic, Resists Destruction. Washington: American University. Elérhető: https://www.insightcrime.org/wp-content/uploads/2018/02/MS13-in-the-Americas-InSight-Crime-English.pdf 

Knox, G. W., Etter, G. W., & Smith, C. F. (2019). Chapter 2 – Los Angeles Area Street Gangs. In Gangs and organized crime (pp. 44-80). New York, NY: Routledge. 

Umaña, I. A., Rikkers, J. (2012): Violent Women and Violence Against Women. Gender Relations in the Maras and Other Street Gangs of Central America’s Northern Triangle Region. Initiative for Peacebuilding. Elérhető: https://www.interpeace.org/wp-content/uploads/2012/09/2012_09_18_IfP_EW_Women_In_Gangs.pdf

Wolf, S. (2012). Mara Salvatrucha: The Most Dangerous Street Gang in the Americas? Latin American Politics and Society, 54(1), 65-99

Zislis, A. (2020.03.26). El Salvador’s Black Widows – Female Leadership in MS13. Elérhető: https://www.insightcrime.org/news/brief/el-salvador-black-widows-ms13/ (2020. 11. 12.)

 

Kiemelt kép: Koronavírus- El Salvador
Izalco, 2020. április 28.
A Barrio 18 bûnszervezet tagjai az El Salvador-i Izalco egyik börtönének cellájában 2020. április 27-én. El Salvador elnöke elrendelte, hogy a bûnszervezet vezetõi magánzárkába kerüljenek, miután a koronavírus-járvány okozta helyzetet kihasználva a szervezet szabadon lévõ tagjai több embert is megöltek.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Rodrigo Sura

A Nők a latin-amerikai bűnszervezetekben – a női bandáktól a kívülállókig bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Jelentős felháborodást váltott ki francia és európai uniós vezetők részéről a nemrég bejelentett új védelmi megállapodás. A döntést Jean-Yves Le Diren, francia külügyminiszter hátba szúrásnak és a Trump-i politika folytatásának értékelte. A felháborodást elsősorban az okozta, hogy Ausztrália felbontotta a 2016-ban kötött megállapodását Franciaországgal, amely szerint 12 dízel-elektromos tengeralattjárót vásárol az európai államtól. Ehelyett az AUKUS megállapodás keretein belül fog az USA és Nagy-Britannia technológiát és képességeket biztosítani számára, hogy nukleáris meghajtású tengeralattjárót rendszeresítsen. Ez lesz a második alkalom, hogy az USA egy másik országgal oszt meg nukleáris tengeralattjáró technológiát. Az első eset 1958-ban volt, amikor az Egyesült Államok Nagy-Britanniának segített. Jelen cikk ennek a tengeralattjáró megegyezésnek és szélesebb értelemben az AUKUS megállapodásnak a hátterét vizsgálja. 

Bár a sajtóban a legnagyobb hangsúlyt a tengeralattjárók kapták, messze nem ez az egyetlen dolog, amelyről a három fél megállapodott. Egy 2021. szeptember 16.-i sajtóközleményben Scott Morrison, Ausztrália miniszterelnöke ismertette, hogy milyen témákat fog érinteni a megállapodás és mik lesznek az első lépései. Az együttműködés kiterjed a kiberképességekre, mesterséges intelligenciára, kvantumtechnológiára és a tengeralatti képességek fejlesztésére. Emellett hiperszonikus rakéták közös fejlesztésében is megállapodtak. Az első lépés az AUKUS keretei között a bevezetőben már említett tengeralattjárókat érintő együttműködés. Ausztrália a másik két szerződő féllel együttműködve legalább 8 atommeghajtású tengeralattjárót kíván beszerezni. A következő 18 hónapban az USA és Nagy-Britannia meg fogja vizsgálni a pontos követelményeket, amelyeknek a tengeralattjáróknak meg kell felelniük. Az együttműködést a nyilatkozat az Indiai-Csendes óceáni térség biztonsági kihívásainak növekedésével, a régió katonai modernizációjával és Ausztrália és szövetségeseinek technológiai fölényének csökkenésével indokolja. Ebben az indoklásban bár közvetlenül nem említik Kínát, még a sorok közt sem kell olvasni, hogy egyértelmű legyen melyik ország modernizálja „precedens nélküli sebességben” haderejét és melyik állam helyezkedik szembe Ausztráliával és szövetségeseivel. 

Azt, hogy Kína ellen jött létre ez a szövetség, mi sem bizonyítja jobban mint Kína reakciója. Míg a kínai kormány kezdeti megnyilvánulásai visszafogottnak voltak mondhatók, és csak olyan mondatok hangoztak el mint például az AUKUS aláássa a régió stabilitását és felelőtlen döntés, addig a kínai tulajdonban lévő és a kommunista párt véleményét képviselő Global Times szerint „nem számít, hogy fegyverzi fel magát Ausztrália, akkor is az USA kutyája marad”. Ami még ennél is beszédesebb, hogy a megállapodás bejelentése utáni napon Kína beadta jelentkezését a Csendes-óceáni térség partnerségéről szóló átfogó és progresszív megállapodáshoz (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership – CPTPP) és rá egy nappal, szeptember 17-én a Kína és Oroszország által dominált Sanghaji Megállapodás felvette Iránt tagjai közé. Bár természetesen egyik döntés sem egyik napról a másikra történt, bejelentésük időpontja beszédes. A CPTPP egy olyan gazdasági együttműködés, amelyet még az Obama-adminisztráció hívott életre, hogy elszigetelje Kínát. A Trump-adminisztráció azonban kilépett a megállapodásból. 

Miért döntött úgy Ausztrália, hogy felbontja a szerződést a francia Naval Group-al? Kiinduló pont lehet az előbb idézett sajtóközlemény, amely szerint a nukleáris meghajtású tengeralattjárók nem rendelkeznek olyan korlátokkal, mint konvencionális társaik. Azonban feltételezhetően nem ez az egyetlen indok. Az Ausztrál Nemzeti Könyvvizsgáló Iroda  2020-as jelentésben megemlíti, hogy a 2016 decemberében létrejövő Tengeri Hajóépítő Tanácsadó Testület 2019 szeptemberében már azt tanácsolta a Védelmi Minisztériumnak, hogy keressen alternatívákat arra az esetre, ha a tárgyalások megrekednének a Jövő Tengeralattjárója Stratégiai Partnerségi Megállapodásról. Emellett azt a nézetét is kifejtette, hogy a Védelmi Minisztérium fontolja meg, hogy valóban a nemzeti érdeket szolgálja-e a megállapodás. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a védelmi tárcát már hosszabb ideje foglalkoztatta a szerződés felbontása. A Reuters értesülései szerint a döntésben az is közrejátszott, hogy a költségek már azelőtt jelentősen emelkedtek, hogy a gyártás elindult. 2016-os cikkek még 40 milliárd dolláros szerződésről írtak. Jelenleg már 66 milliárd dolláros költségekkel számolnak úgy, hogy a gyártás még meg sem kezdődött és további megközelítőleg 104 milliárd dollárba kerülne a fenntartásuk. Emellett jelentős csúszásban is volt a program. A 2016-ban aláírt szerződés tervezési szakaszát a Naval Group 2020-ban tizenöt hónappal akarta kitolni, majd a Védelmi Minisztériummal történő tárgyalások után kilenc hónapban állapodtak meg. Ez azért kiváltképp kritikus szempont az ausztráloknak, mert a fent már hivatkozott Ausztrál Nemzeti Könyvvizsgáló Iroda jelentése arra is kitér, hogy a 3 évnyi csúszás a programban képességhiányt eredményezne, a jelenleg hadrendben lévő Collins osztályú tengeralattjárók állapota miatt. Tehát az ausztrál kormány három nyomós érvvel is rendelkezett, hogy felmondja a szerződést: 1.) Az új biztonsági környezet miatt nem felelnek meg a konvencionális tengeralattjárók. 2.) A program költségei már a tervezési fázisban jelentősen megnőttek. 3.) Már a tervezési fázisban 9 hónap csúszással kellett számolni, ami a teljes program alatt nem érhette el a 3 évet anélkül, hogy képességeket ne veszített volna Ausztrália.

A szerződés egészét nézve pedig kiemelendő, hogy az ausztrál és kínai kapcsolatok meglehetősen hűvösek voltak az elmúlt években. Ausztrália már régóta óvatos a kínai tech-cégekkel. 2012-ben az akkori miniszterelnök, Julia Gillard azt a döntést hozta, hogy nem engedi a Huaweit jelentkezni a nemzeti hálózat kiépítésére. 2018-ban pedig a kormány úgy döntött, hogy a Huawei és a ZTE nem vehet részt az 5G hálózat kiépítésében. 2019-ben Kína lelassította a szén importját Ausztráliából. Ausztrália az USA támogatásával kezdeményezte a WHO-nál a koronavírus kitörésének kivizsgálását, erre válaszul Kína de facto kitiltotta az ausztrál szenet, a homárt és a fűrészárut. 80%-os vámmal sújtotta az árpát, 200%-os vámmal a bort. Emellett a Global Times rakéta támadással is megfenyegette Ausztráliát. Egyfelől ebbe a mélypontot elérő ausztrál-kínai kapcsolatba pusztán egy új fejezetet jelent az AUKUS megállapodás, másfelől viszont a Kínai politika elérte, hogy Ausztrália szakítson a semlegességre törekvő politikájával és szorosabbra fűzze az USA-val az együttműködését. 

Áttérve a másik két szerződő országra, Nagy-Britannia nagykövetét Franciaország vissza sem hívta. Ennek oka lehet, hogy Franciaország nem tekinti Nagy-Britannia szerepét olyan jelentősnek, mint a másik két államét, elvégre a technológiát az USA adja, a vásárló pedig Ausztrália.  Másik oka lehet, hogy Franciaországnak szüksége van Nagy-Britanniára és különösen védelmi költségvetésére. Amióta Emmanuel Macron ’agyhalottnak’ nevezte a NATO-t, az egyik leghangosabb szószólója egy olyan európai haderőnek, amely független az USA-tól. Egy ilyen európai haderőhöz a Brexit és a brit-francia konfliktusok mellett is szükség van a brit hadiipari komplexumra. Ettől függetlenül azonban nem tett jót a franca-brit kapcsolatoknak a megállapodás. Le Diran, francia külügyminiszter szerint Angliától a „szokásos opportunizmus” látható. Milyen megfontolásból vesz hát részt Nagy-Britannia a megállapodásban? A miniszterelnök által a parlamentnek készített, 2021 márciusában kiadott „Global Britain in a competitive age” című dokumentumban bemutatja a kormány a 2030-ig szóló terveit. Ebben szerepel, hogy 2030-ra jelentősen növelje az Indiai-csendes-óceáni jelenlétét. Ebbe bele tartozik a gazdasági kapcsolatok erősítése és a kereskedelem növelése a térséggel. Ezzel összekapcsolva a stratégia része a terület biztonságának növelése, mivel a régióban geopolitikai verseny figyelhető meg. Továbbá a szöveg kiemeli, hogy támogatni kell a nemzetközi szabályokat és normákat. A térséggel kapcsolatos célkitűzés, hogy Európában Nagy-Britanniának legyen a legszélesebb és legintergáltabb jelenléte. Ebbe a stratégiába tökéletesen beleillik az AUKUS megállapodás. Ausztrália támogatásával megjelenik mint katonai szövetséges a térségben, a kínai hatalomgyakorlással szemben kiállhat a nemzetközi normák mellett és nem mellesleg gazdasági implikációi is lesznek az együttműködésnek. Emellett a PR szempont sem elhanyagolható. A Brexit után Nagy- Britanniának szüksége van az olyan megállapodásokra, amelyekkel demonstrálhatja a nemzetközi jelenlétét.

Az Egyesül Államok szempontjából a megállapodás tökéletesen beleillik Kína megfékezésére és elszigetelésére irányuló törekvésekbe. Bár az atomtechnológia az USA egyik legféltettebb titka, átadása valószínűleg meg fog térülni. Ebben az esetben az USA és Ausztrália érdekei összeérnek. A kínai tengeri erőkivetítéssel szemben a jelenleg szolgálatban álló 6 ausztrál tengeralattjáró és a flotta egésze nem rendelkezik elég elrettentő erővel. Az ausztrál flotta fejlesztése nem csak ausztrál szempont, hanem amerikai is. Tágabb értelemben az AUKUS-nak hasonló a célja, mint a 2017-es QUAD-nak, amelynek India, Japán, Ausztrália és az Egyesült Államok a tagjai. 2020-ban közös hadgyakorlatot tartottak és 2021. szeptember 24-én közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben elkötelezték magukat egy „szabad és nyitott” Indiai-csendes-óceáni térség mellett. Rövid időn belül az AUKUS már a második ilyen szövetség. Látható, hogy az Egyesült Államok sorban gyűjti maga köré a Kínával szkeptikus vagy ellenséges államokat. Ebbe az ívbe illik a 2021-es brüsszeli NATO csúcs deklarációja is, amely szerint  „Kína ambíciói és tolakódó viselkedése szisztematikus kihívást jelent a szabály alapú nemzetközi rendszernek”. Ez az első NATO csúcs, amely megemlíti Kínát, eltekintve a 2019-es „lehetőség és kihívás” kategóriába soroló egyszeri említéstől. Az USA nagystratégiája mellett a PR szempontot itt is kell emelni. Az afganisztáni kivonulás után a Biden adminisztrációnak szüksége volt olyan külpolitikai eredményre, amely azt mutatja, hogy a kormány felkészült és kompetens döntéseket képes hozni külpolitika terén.

Konklúzióként levonható, hogy az AUKUS védelmi megállapodásához mindhárom felet gazdasági és geopolitikai érdekek vezérelték. Ausztráliának ki kellett lépnie egy költséges és elhúzódó szerződésből, miközben Kínával való kapcsolata folyamatosan romlott az elmúlt években. Nagy-Britannia részvétele magyarázható az ország Indiai-csendes-óceáni térség felé fordulásával – amelyet stratégiai szinten is rögzítettek – és a Brexit utáni útkereséssel. Az Egyesült Államok szemszögéből pedig a külpolitikai fókusz keletre tolódásának újabb állomása ez, egy újabb szövetség kötésével. A megállapodásnak azonban nem csak a három szerződő félre és Kínára lehet hatással, hanem Európára és a NATO-ra is. Bár Franciaország erősen felháborodott a bejelentésen, akár előnyt is tud az esetből kovácsolni. Macron az AUKUS megállapodás bejelentése után nem sokkal bejelentett egy együttműködést Görögországgal, mely keretein belül arról beszélt, hogy az USA az elmúlt tíz évben saját magával törődött és Kína és a Csendes-óceán felé fordult. Európának pedig le kell vonnia a következtetéseket és nem szabad naivnak lenni.  Bár Franciaországnak fájhat az az összeg, amelytől az AUKUS megállapodás miatt elesett, nem kellett sok idő, hogy Macron számára ez csak egy újabb érv legyen az európai haderő mellett. Így ez hosszú távon akár előnyös is lehet Franciaországnak. NATO szempontból pedig ez a Biden adminisztráció alatti második eset, amikor az európai szövetségesekkel való egyeztetés nélkül hozott az USA más szövetségeseket is érintő döntést (az első az afganisztáni kivonulás volt). Bár az nem valószínű, hogy az Egyesült Államok teljesen magára hagyná Európát, az ilyen lépések azt a benyomást kelthetik a kontinensen, hogy az USA figyelme elfordul Európáról. Ez pedig azt eredményezheti, hogy Európa újragondolja katonai függőségét az USA-tól.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép: Ausztrália, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok biztonsági partnersége
Washington, 2021. szeptember 16.
Joe Biden amerikai elnök (k), Scott Morrison ausztrál miniszterelnök (b) és brit hivatali partnere, Boris Johnson (j) videokonferencia keretében tart sajtótájékoztatót a washingtoni Fehér Házban 2021. szeptember 15-én. A sajtóértekezleten bejelentették, hogy háromoldalú védelmi és biztonsági partnerséget hoztak létre. A három ország angol nevének rövidítésbõl AUKUS-nak elnevezett kezdeményezés elsõdleges céljai közé tartozik az ausztrál haditengerészet felszerelése nukleáris meghajtású, de hagyományos fegyverzettel ellátott tengeralattjárókkal, az indiai- és a csendes-óceáni térség stabilitásának fenntartása érdekében.
Forrás: MTI/EPA/Sipa USA pool/Oliver Contreras

A Az AUKUS védelmi megállapodás geopolitikai és gazdasági háttere bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az európai integráció, az európai egység ötletének felvetődése egészen a XIV. század derekáig, Pierre Dubois-hoz nyúlik vissza, s az ezt követő évszázadokban folyamatosan visszaköszön Európa nagy történelmi személyeinek (pl. Podjebrad György, Sully hercege, Dante) gondolatiságában. Az európai kontinens fő döntéshozói az 1950-es években teremtették meg a gondolatokból a valóságot: a mai intézmény alappilléreinek számító, Európai Szén- és Acél Közösséget (továbbiakban: ESZAK), az Európai Gazdasági Közösséget, illetve az Európai Atomenergia Közösséget (továbbiakban: Euratom). Ezt követően azonban nem csupán az európai kontinensen folytatódott az integráció, hanem olyan szomszédos területeken is igyekszik a mára már Európai Unióként ismert integrációs szervezet kiépíteni kapcsolatait, s értékeit, vívmányait meghonosítani mint a déli vagy keleti szomszédság területe, illetve a 2016-os stratégiai irányváltást követően messzibb országokban is (pl. Szomália).  Mindezt az Európai Unió kiterjedt szakpolitikai eszközkészletével hajtja végre, elsősorban az európai közös kül-  és biztonságpolitika vívmányaival, így ma már beszélhetünk olyan külpolitikai területekről is, mint a klímadiplomácia, energiadiplomácia vagy a cikk tárgyát képező, a cselekvési területek széles körét átfogó szomszédságpolitika. A szomszédságpolitikának jelenleg két területi dimenziója van: a Mediterráneumot lefedő déli, illetve a posztszovjet térséget magába foglaló keleti. A cikkben a szomszédságpolitika déli dimenziója kerül áttekintésre, amely tíz mediterrán országot foglal magában: Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Izrael, Palesztin Hatóság, Jordánia, Libanon, illetve a felfüggesztett tagságú Szíria.

Az európai integrációnak mindig is stratégiai érdeke volt a szomszédos országokkal való jó viszony, illetve az integráció alapvető céljának megfelelően, a gazdasági kapcsolatok kiépítése, illetve a szabadkereskedelem ösztönzése különböző régiókkal. Ezen célok elérésére, már az 1960-as évektől jelen volt a vizsgált régióban. Az első formális kapcsolat létesítése 1964-ben kezdődött, amikor az Európai Unió kereskedelmi megállapodást kötött Izraellel. Ezt követte az arab országokkal való együttműködési szerződések megkötése is az olajárrobbanások időszakában: 1976-ban a Maghreb – térség, míg 1977-ben a Mashreq – régió országaival. 1974-ben újabb mérföldkőként az Európai Unió és az 1945-ben alakult Arab Liga létrehozta az Euro-Arab Párbeszédet francia kezdeményezésre. Mindez azért tartható mérföldkőként számon, mert a Párbeszéd intézménye már politikai jelleget is kapott, amely különösen fontos volt e válságokkal tűzdelt időszakban. Az Euro – Arab Párbeszéd azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s a következőkben a partnerségi viszony ellaposodott.

A két térség kapcsolatának fejlődésében a következő fontos állomást a Barcelona-folyamat jelentette, amikor a két térség vezetői felismerték, hogy szükséges szorosabban együttműködniük stratégiai közelségük miatt. Minderre azonban közel húsz évet várni kellett: végül 1995-ben a két régió országainak külügyminiszterei közös konferencián kötelezték el magukat ismét az euro – arab partnerség iránt. A tanácskozás legfontosabb eredménye a Barcelonai Nyilatkozat, amely olyan fontos – a mai szomszédságpolitikában is fellelhető – célokat tűzött ki, mint a béke, a stabilitás és a prosperitás előmozdítása. Ennek keretében főleg a biztonsági és gazdasági együttműködést szorgalmazta. A folyamatban részt vevő mediterrán országok jórészt lefedik a mai szomszédságpolitikában résztvevő államokat, a barcelonai folyamatnak tagja volt Marokkó, Algéria, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia, a Palesztin Nemzeti Hatóság, valamint Törökország, Málta és Ciprus. A Barcelonai Nyilatkozat másik fontos eleme, ami szintén a szomszédságpolitikával mutat hasonlóságot az az, hogy ezen együttműködés keretében is közös programok és projektek felállításával igyekeztek előmozdítani az együttműködést. 

A sok hasonlóság okán és a duplikáció elkerülése érdekében, az Európai Unió igyekezett a barcelonai struktúrát a 2004-ben létrejövő szomszédságpolitika intézményrendszerébe olvasztani.  A szomszédságpolitika ideája 2002-ben született meg, amikor az Európai Tanács koppenhágai ülésén az európai vezetők döntöttek arról, hogy kihasználva a bővítéseket, előmozdítják az új szomszédos országokkal a kapcsolataikat. A szomszédságpolitika létrehozása a 2003-ban közzétett „Európai Biztonsági Stratégia – Biztonságosabb Európa egy jobb világban” elveivel is összhangban van, 2001-es terrortámadások felnyitották Európa szemét, hogy törekedjen a szomszédos régiókkal való kapcsolatépítésre, illetve a meglévő partnerségek szorosabbra fűzésére. A Stratégia kiemeli, hogy Európa továbbra is szembesül kihívásokkal és fenyegetésekkel, s egyetlen ország sem képes arra, hogy e komplex problémákat egyedül kezelje. A Stratégia rendelkezik a dél-mediterrán kapcsolatok erősítéséről, amelynek célja a jó kormányzás előmozdítása térségben. 

Ugyanebben az esztendőben a Bizottság közzétette a „Tágabb Európa – Szomszédság: új keretek keleti és déli szomszédainkkal fenntartott kapcsolataink számára” dokumentumot, amelyben lefektette a szomszédságpolitika intézményrendszerét. A szomszédságpolitika létrehozásának elsődleges okát a 2004-es nagy EU bővítésekben látja. Az Európai Unió területi kiterjedése roppant mód megnövekszik ekkor, s mindez egy új politikai helyzetet teremt az Unió számára: új szomszédai lesznek (Dél-Mediterrán és posztszovjet térség), illetve a bővítés átformálja az EU politikai és gazdasági kapcsolatait a világ más térségeivel. A dokumentum az új helyzetnek megfelelően rögzíti, hogy a szomszédos országok az Unió első számú partnerei, azonban számukra nincs kilátásban a csatlakozás lehetősége, elsősorban az EU „geopolitikai gátjai” miatt. Az Unió hosszú távú célja, hogy a megerősített kapcsolat közös értékeken nyugodjon (demokrácia, emberi jogok, jogállamiság), amelyek hosszú távon reformokat, fenntartható fejlődést, illetve prosperitást hoznak a szomszédságban. A dokumentumban elsősorban gazdasági motivációk, így a négy szabadság szabadon áramlásának célja jelenik meg, azonban kijelenti, hogy a szomszédságpolitika céljainak eléréséhez szükséges más szakpolitikák, s azok elveinek integrálása, illetve a szomszédos régiókban keletkező kihívásokra történő válaszadás. A szakpolitika tartalmazza a főbb biztonsági területeken való együttműködés lehetőségét is, illetve a konfliktuskezelésbe való mélyebb bevonását is az európai integrációnak. 

A célkitűzések tehát meglehetősen ambíciózusak, s rengeteg területre kiterjednek. Az ambiciózus célok elérése azonban számos korlátba ütközik, amelyek mind a világpolitikai történésekből fakadnak, mind a térség országaiban fennálló sajátos helyzetből. Például, a 2007-es nagy pénzügyi világválságot követő éveket a visszaesés és kiútkeresés jellemezte Európa számára is, s kevésbé tudott erőforrásokat fordítani az olyan szakpolitikai területekre, mint a szomszédságpolitika. A 2011-es arab tavasz, amely azóta meghatározza a térség biztonsági dinamikájának alakulását is számos kihívás elé állította az öreg kontinens döntéshozóit. Emellett, a szomszédságpolitika születése óta az Unió is számos átalakuláson ment keresztül, illetve maga is több ízben felismerte a szomszédságpolitikában rejlő további lehetőségeket, illetve hibás megfontolásokat. Ennek megfelelően, már 2006-ban, a déli partnerség beindítása után 18 hónappal javaslatokat tett az ENP megerősítésére és kiterjesztésére a különböző szakpolitikai területekre. A Lisszaboni Szerződés még inkább előrelép, s a szupranacionalitás szintjére emeli az entitást: önálló jogalanyisággal ruházza fel az Uniót, amelynek birtokában képes nemzetközi szerződéseket kötni, amely lépés dolgozatom vizsgálati tárgyából következően rendkívüli relevanciával rendelkezik.

A szomszédságpolitika első átfogóbb felülvizsgálatára 2010 nyarán került sor, ugyan már 2006-ban is születtek javaslatok annak megerősítésére és kiterjesztésére. 2011-ben, az Európai Parlament, a Tanács, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága publikálta az „Új válasz a változó szomszédságra” című jelentést. A jelentés elsősorban a Lisszaboni Szerződés által bevezetett külpolitikai újításokat, illetve a térségben végbemenő mind pozitív (demokratikus folyamatok), mind negatív (fegyveres konfliktusok) folyamatokat jelölte meg a felülvizsgálat okaként. A felülvizsgálat elismeri, hogy főként gazdasági motivációjú volt a partnerség, egyben elismeri annak szükségességét, hogy az együttműködést tovább kell terjeszteni a gazdasági dimenziókon túl, ügyelve az egyes partnerországok sajátosságaira. A felülvizsgálat emellett újabb célokat tűz ki a demokráciaexport területén, kijelenti, hogy az Európai Uniónak katalizátornak kell lennie, motiválnia szükséges a nemzetközi közösséget, hogy hasonlóképpen hozzájáruljanak és támogassák a demokratikus változást, a gazdasági fejlődést, illetve a társadalmi változást a térségben. Leírja, hogy a partnerségnek a kölcsönös elszámoltathatóságon és elkötelezettségen kell alapulnia az EU értékei iránt. Mindezzel, világosan kijelenti, hogy elvárja az értékek átvételét a támogatásért cserében, s a partnerországok felé elvárás az átláthatóság.

A szomszédságpolitika második jelentős felülvizsgálatára 2015-ben került sor. 2015-ben az Európai Parlament, a Tanács, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága közzétette „Az európai szomszédságpolitika felülvizsgálata” című közleményét. A felülvizsgálat oka a régióbeli dinamikus biztonsági változások, amelyek Európa biztonságára is nagy hatással voltak. A bevándorlás és a francia terrortámadás-sorozat különösképpen destruktívan érintette a kontinenst. A közlemény szerint mindez a terrorizmus és extrémizmus erősödéséből, az alapvető emberi és nemzetközi jog megsértéséből, illetve a fegyveres konfliktusokból ered. Mindennek kiküszöbölésére, kiemeli az Unió alapvető értékeit, de megjegyzi, hogy a szomszédságpolitika a stabilizációt fogja ezentúl fő prioritásnak tekinteni. Kiemeli még a differenciálás szükségességét a partnerországokkal fenntartott kapcsolatok tekintetében. Az Unió elismeri, hogy egyedül nem tud úrrá lenni a térség konfliktusos ügyein.

Már a 2015-ös felülvizsgálatban jól nyomon követhető az az irány, amelyet az Európai Unió 2016-os „Közös jövőkép, közös fellépés: Erősebb Európa Globális stratégia az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájára vonatkozóan” határoz meg. A Stratégia az Európai Unió akkori kül- és biztonságpolitikai főképviselőjéhez, Federica Mogherini-hez kötődik, aki meghatározó volt az új stratégia megalkotásának folyamatában, s így az Unió általi realistább szemléletmód követésének előmozdításában is. A realistább szemléletmódra való átállásban elsősorban az előzőekben kifejtett motivációk járultak hozzá, illetve a Lisszaboni Szerződés által bevezetett intézményi változások is meghatározóak az önállóbb és átgondoltabb külpolitika megalkotásának folyamatában, így az EU önálló jogalanyiságának megszületése, a külügyi- és biztonságpolitikai főképviselő szerepének megerősítése, a külpolitikai trojka megszüntetése, illetve az – európai szomszédságpolitikát is felügyelő – Európai Külügyi Szolgálat létrehozása.

Az európai szomszédságpolitika mai működésének keretét elsősorban a 2015-ös felülvizsgálat adja meg. A szomszédságpolitika alapja azonban a társulási megállapodások megkötése. Az ország-specifikusabb megközelítés elérése érdekében, az Európai Unió cselekvési programokat „köt” vagy partnerségi prioritásokat léptet életbe a szomszédságpolitika országaival külön-külön, amelyek általában 3-5 éves időtartamra szólnak, s ezekben határozza meg a két fél azokat a szakterületeket, amelyekre kiemelt figyelmet fordít, s operatív projekteket indít el. A szomszédságpolitika eszközrendszere tekintetében tehát beszélhetünk bilaterális együttműködésekről, határokon átnyúló együttműködésekről (Cross Border Cooperation, továbbiakban: CBC), regionális és a teljes szomszédságot magába foglaló kooperációkról is, amelynek keretében támogatja az EU a gyakorlati projekteket. A szomszédságpolitika végrehajtásában fontos tényezőt jelentenek még a különböző szervezetek, így például az Egyesült Nemzetek Szervezete, továbbá a 43 országot magába foglaló Unió a Mediterráneumért (Union for Mediterrean, továbbiakban: UfM) civil szervezet is. Emellett, a finanszírozásban, illetve a kedvezményes hitelek biztosításában fontos kiemelni az EU pénzügyi intézményeit is. 

A szomszédságpolitika végrehajtásában fontos tényezőt jelentenek még a különböző szervezetek, így például az Egyesült Nemzetek Szervezete, továbbá a 2008-ban, az Európai Uniótól különállóan, ámde szorosan együttműködve létrehozott, 43 országot magába foglaló Unió a Mediterráneumért (Union for Mediterrean, továbbiakban: UfM) civil szervezet. Fontos megemlíteni még a különböző regionális szervezeteket is (pl. Arab Liga), továbbá a tematikus nemzetközi intézményeket (pl. Európai Átvitelirendszer- üzemeltetők Szövetsége). Emellett a finanszírozásban, illetve a kedvezményes hitelek biztosításában és különböző alapok létrehozásában kiemelendő az Európai Beruházási Bank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szerepe is.

A déli szomszédsággal való együttműködési törekvések vélhetően a jövőben még inkább erőre kapnak, mivel az Európai Unió 2018-ban elővetítette az eddigi pénzügyi finanszírozási rendszer leváltását, egy annál jóval rugalmasabb pénzügyi allokációt lehetővé tevő eszközre. A Szomszédsági, fejlesztési és nemzetközi együttműködési eszköz (Neighbourhood, Development and International Cooperation Instrument, a továbbiakban: NDICI) a 2021–2027 közötti időszakra 80,6 milliárd eurós költségvetéssel számolhat. A NDICI három komponensből áll: egy földrajzi, egy tematikus és egy gyorsreagálású alapból. A földrajzi komponensbe tartozik az európai szomszédságpolitika finanszírozása is, amelyre 22 milliárd euró van jelenleg előirányozva. Emellett a 7 milliárd euró tervezett költségvetésű tematikus szegmens világszerte fellépő problémákat célzó programoknak fogja a pénzügyi alapját nyújtani, így vélhetően az energiabiztonságot érintő tevékenységeknek is. Előremutató, hogy a szomszédságpolitikára előirányzott költségvetés 24 százalékkal több, mint az előző hétéves időszakban az erre a területre allokált összeg. Mindezen pénzügyi forrásokból széles szakpolitikákat támogat az Európai Unió a célországokban, amelyet a következő ábra szemléltet:

A szomszédságpolitika tekintetében mindenképpen pozitív változás, hogy az Európai Unió igyekszik realistább stratégiát folytatni az elmúlt időszakban. Ámde továbbra is fontos számára az általa képviselt értékek átvétele, amely problematikája az országspecifikus megközelítés teljes körű elsajátításával kiküszöbölhető. Az Európai Unió szomszédságpolitikai kezdeményezése mindenképpen unikális, s stratégiai jelentőségű, különösképpen az olyan kiemelt területeken, mint az energiabiztonság. A történeti áttekintéssel megállapítható, hogy az Európai Unió már régóta igyekszik valamilyen intézményes formában együttműködni szomszédságával, ám sok esetben a kapcsolatok elhalnak. Remélhetőleg a szomszédságpolitika tekintetében ez a tendencia nem folytatódik, annak ellenére sem, hogy a koronavírus okozta járvány következményei vélhetően ismét elterelik az EU figyelmét ezen területekről. A szomszédságpolitika mindenképpen egy üdvözlendő kezdeményezés, hiszen olyan, az Európai Unió számára kulcsfontosságú területeket foglal magába, mint az energiapolitika, a klímapolitika vagy a demokratikus intézményrendszerek erősítése. Mindenképpen javítják az Európai Unióról alkotott véleményeket a térségben a szakpolitika által támogatott projektek, továbbá hozzájárul annak egyedülálló természetéhez, miszerint az EU normatív és civil hatalom, s így felelős szomszéd. A terület országaival való partnerségi viszony fenntartása a földrajzi közelség és a biztonsági (át)hatások miatt mindenképpen jelentős az Unió számára, különösképpen, hogy számos hatalom is igyekszik pozíciókat szerezni a vizsgált régióban.

Irodalomjegyzék:

 Mikkeli, Heiki: Europe as an idea and identity, MacMillan Press Ltd., Basingstoke. 1998.

2 Molnár Anna: Az Európai Unió külkapcsolati rendszere és eszközei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018. 71. oldal.

3 Komlósi Orsolya – Molnár Anna: Az Európai Unió mediterrán térséggel összefüggő kapcsolatai: Párbeszéd és konfliktusok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019. 

4 Egypt, European Comission. Hozzáférhetőség: https://ec.europa.eu/neighbourhood-enlargement/neighbourhood/countries/egypt_en 

5 Esther Barbé & Pol Morillas (2019) The EU global strategy: the dynamics of a more politicized and politically integrated foreign policy, Cambridge Review of International Affairs, 32. évfolyam 6. szám, 753-770. oldal. 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Címlapkép: Európai Parlament, Strasbourg, 2021. október 19.
Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök a lengyel alkotmánybíróság legutóbbi, a lengyel alkotmány és az európai uniós jog viszonyát illető döntéséről tartott vitán az Európai Parlament stasbourgi üléstermében 2021. október 19-én. Forrás: MTI/EPA pool/Ronald Wittek

 

A A Földközi-tenger partvidékein: az Európai Unió szomszédságpolitikája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elmúlt hetekben Azerbajdzsán és Irán kapcsolatát beárnyékolták a két ország területén, illetve határainál zajló hadgyakorlatok. Szeptember elején Azerbajdzsán Törökországgal közösen hadgyakorlatot indított Lacsin régióban, amellyel – az esemény Lacsin-korridort felvigyázó orosz csapatokhoz való közelsége miatt – Moszkva nemtetszését is kivívta. Szeptember 21-én viszont már arról is szóltak a hírek, hogy Irán is hadgyakorlatot kezdett Azerbajdzsán országhatárának közelében.

Az esemény a tavalyi hegyi-karabahi háború után azerbajdzsáni fennhatóság alá kerülő területek – Zangilan, Fizuli és Dzsabrail kerületek– közelében zajlott le és ez volt az első olyan, Irán által megtartott művelet, amely ennyire közel folyt a dél-kaukázusi állam határaihoz. Irán a továbbiakban „Conquerors of Khaibar” név alatt folytatta hadgyakorlatát, amelyben a perzsa állam nagyjából egy hadosztálynyi katonát és felszerelést vonultatott fel, ugyancsak az Azerbajdzsánnal közös határhoz. Ezek után nem sokkal Azerbajdzsán és Törökország újabb műveletet indított Azerbajdzsán exklávéjának, Nahicsevánnak területén, „Unshakeable Brotherhood – 2021” néven, Irán közvetlen közelében. Emiatt az elmúlt napokban felmerült az az eshetőség is, hogy a két fél között növekvő feszültség még esetleg egy fegyveres konfliktusba is torkollhat. 

De mi áll a két ország erőfitogtatásainak hátterében? Irán elsődleges indokaként Izraelt nevezi meg, de reális ok az is, hogy a perzsa állam regionális vetélytársának, Törökországnak a térségben nyert befolyásával szemben nem akar nyíltan konfrontálódni és ezért próbálja meg más indokokra hivatkozva, mintegy elrettentésként megmutatni erejét a szunnita államnak.

Annak, hogy Azerbajdzsán és Izrael viszonya kétségeket ébreszt Irán vezetőiben, több oka is lehet. Az egyik ok az, hogy Izrael a dél-kaukázusi ország fontos partnere a haderőfejlesztésben: a tavalyi hegyi-karabahi háború során az Izraeltől vásárolt drónok jelentősen befolyásolták a háború végkimenetelét – Azerbajdzsán javára. Mindemellett Izrael az azeri olaj második legnagyobb felvásárlója, az ország olajellátásának több mint 40%-át Azerbajdzsán fedezi, tehát a két ország között több területen is van együttműködés. Viszont a dél-kaukázusi országra közeli katonai szövetségeseként leginkább Törökország tekint, ugyanis – részben a pántürkizmus ideológiáját kihasználva – a törökök is kivették a részüket a 44 napos háborúból és segítették az általuk gyakran csak testvérnépként nevezett azerieket.  Az azeri győzelemmel Törökország is nyert: amellett, hogy a két ország partnersége erősödhetett, Törökország eljuthatott a Kaszpi-tenger nyugati partjaira, „megvethette lábát” a Kaukázusban is. A háború óta az azeri-török kapcsolatok fénykorukat élik, ezt mutatja az is, hogy a 44 napos háború első évfordulóján Törökország és Azerbajdzsán elnökei, Recep Tayip Erdogan és Ilham Alijev egy telefonbeszélgetés során biztosították egymást arról, hogy mindent megtesznek azért, hogy a két ország között minden téren erősödjenek a kapcsolatok. 

Azonban az előbb említettek mellett Irán nemtetszésének egy banálisabb oka is van: a térség átrendeződéséből adódó gazdasági változások. A 44 napos háború lezárásával, a hegyi-karabahi területek Azerbajdzsán tulajdonába kerülése miatt megváltoztak egyes, az addig Irán által is igénybe vett kereskedelmi útvonalak. Ezek közül Irán számára kulcsfontosságú az országot Örményországgal összekötő Goris és Kapan között futó autópálya. A háborút lezáró tűzszüneti megállapodás végett ennek az útnak egy, nagyjából 20 kilométeres szakasza Azerbajdzsán fennhatósága alá került. A dél-kaukázusi síita állam ezt kihasználva minden áthaladó iráni kamionra mintegy 130 dollárnyi vámot vetett ki. Az elmúlt hetekben ebből több konfliktushelyzet is adódott: Ilham Alijev, Azerbajdzsán elnöke szerint augusztus és szeptember között körülbelül 60 iráni kamion hajtott be engedély nélkül a területre, illetve az azeriek több kamionsofőrt is őrizetbe vettek. Az iráni külügyminiszter szóvivője, Saeed Khatibzadeh figyelmeztette Azerbajdzsánt, hogy Baku – a további konfliktushelyzetek elkerülésének érdekében – jobban ügyelhetne a határőrök irániak felé tett lépéseire.

Látható tehát, hogy az elmélyülő viszály több forrásból ered. Egy esetleges háború kirobbanása viszont a térség egyik nagyhatalmának és Azerbajdzsánnak sem állna érdekében. Így október 6-án Szergej Lavrov Hossein Amirabdollahian, iráni külügyminiszterrel tartott találkozóján szorgalmazta egy 3+3 formátum összehívását, amelyen a „nagy szomszédok” – Irán, Oroszország és Törökország -, illetve a három dél-kaukázusi állam, Azerbajdzsán, Georgia és Örményország meg tudnák vitatni gazdasági és diplomáciai kérdéseiket. Habár Amirabdollahian biztosította Lavrovot arról, hogy Irán hajlandó a formátumban résztvevő államokkal való egyezkedésre, nem valószínű, hogy a hat ország tárgyalásai meg fogják oldani a jelenlegi helyzetet eredményező, háttérben húzódó feszültségeket.

Kiemelt kép: Hadgyakorlat Iránban
Irán, 2021. október 1.
Az iráni hadsereg által közreadott képen hadgyakorlat Irán északnyugati részén, az azerbajdzsáni határ közelében 2021. október 1-jén.
Forrás: MTI/EPA/Iráni hadsereg

A Út a konfliktushoz – Mi vezetett az elmúlt hetek viszályához Azerbajdzsán és Irán között? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Raoul Castex, a francia geostratégia elméleti iskolájának egyik kiemelkedő szereplője a két világháború között végezte munkáját. Ennek során egyrészt Franciaország elhelyezkedéséből fakadó következtetéseket vont le, másrészt általános geopolitikai megállapításokat is tett, nagy hangsúlyt helyezve a tengerek fontosságára.

Castex álláspontja alapján a földrajz a stratégia alapvető tényezője volt, amit szerinte mindig az adott kor környezetéhez igazított szemlélettel szükséges vizsgálni. Castex központi kérdésnek tekintette a tengeri hatalom számára a csatahajóflottát, miközben nemcsak a tengeri stratégiára, hanem a stratégia egészére fókuszált. Azaz szerinte a  szárazföldi és tengeri stratégiákat egy általános stratégia (stratégie générale) koordinálja és ez a magasabb szintű stratégiai koncepció egyesíti az adott ország erőit (nem csak katonai értelemben) és biztosítja ezek együttes alkalmazását.

Castex szerint az Egyesült Királyság volt a fő nyertese az ipari forradalom által bekövetkezett kereskedelmi bővülésnek, mivel a kereskedelem és a megnőtt ipari kapacitás népességrobbanást okozott, valamint ettől kezdve már nehezebb árufajtákat is sokkal olcsóbban lehetett szállítani a tengereken. Castex rámutatott, hogy mivel a tengeri kereskedelem a nemzetek gazdagodását jelentette, egyben ez vált a nemzetek közötti fő konfliktusforrássá. Véleménye szerint általánosságban minden modern háború egyben tengeri háború is. A tengeri kommunikációs vonalaknak háború idején három feladata van: a gazdaság működését alátámasztani, biztosítani a katonai egységek szabad mozgását és ahol a földrajzi körülmények szükségessé teszik, biztosítani a nemzet belső kommunikációját is. A kommunikációs vonalakat Alfred Thayer Mahanhez hasonlóan használta, azaz ezek a vonalak nem a szárazföldön megszokott vonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a hadseregek által használt utak, hanem ezek a flotta számára üzemanyag-utánpótlási szempontból fontosak.

Castex úgy vélte, hogy a tengeri műveletek fő célja a tengeri fölény megszerzése vagy az ellenség fölényének gyengítése, amihez szükséges a felszíni kommunikációs vonalak megszerzése az ellenség vonalainak akadályozása mellett. Ebben az értelemben a tengeri kommunikációnak offenzív és defenzív aspektusa is van, mert  a vonalak fenntartása lehetővé teszi a tengerentúllal való kapcsolattartást, míg az ellenség ezen a téren való akadályozása védelmet nyújt a szárazföldi hátországnak. Elképzelése szerint a flotta feladata, hogy azoknak a csapatoknak nyújtson védelmet, akik ezeket a vonalakat támadják. Szerinte több tengeri stratégia is alkalmazható a földterületek ellen és végső soron a szárazföldön dőlnek el a konfliktusok, ezért a szárazföld elsőbbségét vallotta a tengerekkel szemben.

Mivel nem biztosítható az abszolút tengeri fölény, ezért szükség van a szárazföld megszállására. Castex nem tartotta elérhetőnek az abszolút tengeri fölényt, mivel a tengeralattjárók képesek a folyamatos jelenlétre és a hadműveletek konzisztens végrehajtására, míg a mozgásuk akadályozása nehézségekbe ütközik. Castex úgy gondolta,  hogy a relatív tengeri fölényt elérve az erősebb fél lehetőséget kapna arra, hogy lebénítsa vagy korlátozza az ellenség nemzetközi kapcsolatait, diktálja az ellenség más, semleges államokkal való kapcsolattartását és támadja az ellenség partvonalát.  Ezek alapján a csata kibővült mind térben, mind időben, amivel Castex arra utalt, hogy a folyamatos változásban lévő helyzet megköveteli a flexibilis igazodási képességet, így a földrajzi determinisztikus szemléletmód is gyengébben jelent meg nála.

 

Castex az elsők közt volt, akik felismerték a légi hadviselés fontosságát és alkalmazhatóságát a tengereken. Véleménye szerint a légi fölény még relatívabb, mint a tengeri fölény, hiszen még a leggyengébb ellenfél sem akadályozható abban, hogy az felderítő vagy bombázó műveleteket végezzen, majd gyorsan visszavonuljon. A tengeri fölény viszonyában csak a vízfelszínen (mastery of the surface) gondolta elképzelhetőnek a relatív fölényt, alatta és felette nem. Castex azt gondolta ideálisnak, ha a haditengerészet és a hadsereg közti együttműködés olyan erős, mint a gyalogság és a tüzérség közt, amely hasonlatban a hadseregen van a fő fókusz és a haditengerészet a tüzérségnek felel meg, azaz támogató funkcióval bír.

 

Castex tanácsa a francia haditengerészetnek az volt, hogy csak akkor fogadjon el döntő csatára lehetőséget, ha már kialakította a kedvező egyensúlyt. Az egyensúly kialakítására pedig a stratégiai manőverezést javasolta, ami a saját egységek megosztásán keresztül éri el az ellenfél egységeinek megosztását. A manőverezhetőség legfontosabb feltétele a tér, mivel a technológiai fejlődés összezsugorította a tér és idő dimenzióját, így stratégiai manőverezhetőség csak óceánokon vagy tengereken vált megvalósíthatóvá. A manőverezés révén a gyengébb fél kedvező körülményeket teremt az erősebb flottával való konfrontációra.

 

Raoul Castex megalkotta a geoblokkoló pozíció elméletét, miszerint a földrajzi elhelyezkedésből fakadóan néhány nemzet aránytalan előnyt birtokol. Mindez jól  látható az Egyesült Királyság és Japán esetében, ahol a kivételes elhelyezkedés lehetővé teszi a hatékony blokád felállítását. Történelmi vizsgálatai során arra jutott, hogy a koalícióba tömörülő és hegemóniára törő kontinentális államok felforgató nemzeteknek tekinthetőek. Ezekre az országokra jellemző a fiatal népesség, dinamikus fejlődési mutatók és a kiaknázatlan hazai potenciál, amely potenciált képes meghatványozni a nemzeti spiritualitás. Ezen államok a kontinens feletti dominancia után a tengerek felé fordulnak, ahol azonban a tengeri hatalmak összefogása legyőzi őket. A tengeri és kontinentális hatalmak viaskodása a bikaviadalhoz hasonlítható, ahol a puszta erőt legyőzi az ügyesség és a leleményesség. Castex különbséget tett a szabályos és a nem szabályos felforgató hatalom közt, mivel a nem szabályos felforgató hatalmak esetében az expanzió a nemzetközi rendről alkotott képük szerves része. A geostratégia atyja szerint felforgató hatalom XIV. Lajos Franciaországa, a Második Német Császárság és irreguláris felforgató hatalom Bonaparte Napóleon Franciaországa, a német és az olasz fasizmus rendszere, valamint a Szovjetunió.

 

A gyarmatokról is általános megállapítást tett, miszerint a gyarmattartó, kontinentális hatalom tengerentúli területei nem osztják az anyaország elképzeléseit, kötődésük az gyarmattartóhoz és az anyaország kontinenséhez gyenge, mivel eltérő földrajzi helyzetükből adódóan eltérően értékelik pozíciójukat. Amennyiben egy kontinentális nagyhatalom legyőzi az anyaországot és kifosztja azt (vagy békésen magához vonzza), úgy a tengeri hatalom is érvényesíti a hatalmát riválisai tengerentúli területein. Valójában a gyarmatok és a kontinentális hatalom közti törést a földrajz, pontosabban a tenger elválasztó hatása okozza, mert nem a kontinentális hatalom gyakorolja a vízfelszín feletti ellenőrzést. Példával mutatta be, hogy a kulturális hasonlóság sem elég kötőerő a gyarmat és a gyarmattartója közt, utalva itt pl. a spanyol gyarmatok elszakadására az anyaország francia megszállása után.

 

Írásainak hatása leginkább Latin-Amerikában és a Mediterrán-térségben volt jelentős a két világháború között. A német teoretikusok is felhasználták Castex elgondolásait, mivel jobban idomultak a gondolatai a gyengébb haditengerészettel, de erősebb hadsereggel rendelkező Harmadik Birodalomhoz. Castex szerint nem kell feltétlenül a döntő győzelem, elég az egyensúlyt felborító taktikai győzelem, ami lehetőséget ad a manőverezésre.

 

Irodalomjegyzék:

Szilágyi, Isvtán. (2018). Geopolitika elmélete. Pallas Athéné Könykiadó Kft., Budapest

Castex, R. (2017). Strategic Theories. Naval Institute Press., Annapolis

Írta: Bán Zoltán

Kép: Lienjünkang, 2021. szeptember 17.
Tartályhajókat töltenek fel a Xuwei petrolkémiai komplexum kikötőjében, a Csiangszu tartománybeli Lienjünkangban 2021. szeptember 17-én.
Forrás: MTI/EPA/Alex Plavevski

A Raoul Castex elméleteinek bemutatása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az első száz nap

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök híres „Kandalló melletti beszélgetések” című rádiósműsora óta (amely az elnöksége idején zajló gazdasági világválság kezelésére létrehozott rendeletek és törvények, valamint eredményeinek értékelésére szolgáló program volt) hagyománnyá vált az aktuálisan beiktatott amerikai elnökök első száz napjának vizsgálata, ami alapján következtetések vonhatóak le az adminisztrációjuk jövőbeli teljesítményéről.

Ez a szokás egyes kutatók szerint félrevezető is lehet, hiszen ezalatt a rövid időtartam alatt nem minden elnöknek akadt olyan nagy mértékű rendeletalkotásra alkalmas esemény, mint Roosevelt elnöknek. Éppen ezért az első száz nap vizsgálatán túl Joe Biden esetében az életútját és a hivatalba lépése óta eltelt négy hónap eredményeit kollektíven tekintjük át.

Honnan hova

Joe Biden egyetemi évei alatt történelem, politikatudomány szakon végzett, 1968-ban pedig a Syracuse-i Egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. A politika világába rövid ügyvédi karrierje után csöppent, ugyanis az ügyvédi iroda, ahol egyetemi éveit követően dolgozott, demokrata vezetésű volt.  Az iroda  vezetője jelölte Bident a Demokrata Fórumba. 1972-ben J. Caleb Boggs ellen elindult a szenátori címért egyetlen demokrata jelöltént, és 29 évesen megválasztották, így a legfiatalabb szenátorként tartják számon. Hivatali évei alatt, 1973 és 2009 között fogyasztóvédelemmel, környezetvédelemmel és a kormány elszámoltathatóságával kapcsolatos témakörökben tevékenykedett és a szenátori posztban eltöltött első évtizedben kiemelt figyelmet fordított a fegyverzet-ellenőrzésre. Karrierjében a 2008-as év új fordulatot hozott, ugyanis január 20-án Barack Obama alelnöke és egyben az Amerikai Egyesült Államok első római katolikus alelnöke lett. Hivatalba lépése elején az iraki kérdésekkel kapcsolatos feladatokkal bízták meg, az iraki vezetésnek továbbította az amerikai vezetés elvárásait. Az American Recovery and Reinvestment Act, tehát a Helyreállítási törvény néven elhíresült válságkezelési és refinanszírozási csomag felelősévé vált. Alelnöki sikerei között található az Új START egyezmény, mivel Biden vezette a tárgyalásokat és fogadtatta el a stratégiai fegyverzetcsökkentő egyezményt a szenátussal. 2012-ben Barack Obamával együtt újra megválasztották, így megkezdte második ciklusát, melyben fegyverzetkorlátozási törekvéseit folytatta. A külpolitikában is aktív szerepet vállalt, hiszen többször járt Ukrajnában, a latin-amerikai államokkal is szoros kapcsolatot ápolt, második ciklusának külpolitikai fókuszában ez a térség állt. Latin-Amerikába tizenhatszor tett látogatást, ezzel is rekordot döntve, mivel soha ezelőtt egyetlen alelnök, de még elnök sem utazott ennyit a kapcsolatok kiépítéséért. Hosszú és méltóságteljes életútja a 2020-as elnökválasztáson aratott győzelmével lett teljes. 2021 január 20-án hivatalosan az Amerikai Egyesült Államok 46. elnökévé iktatták be. Alelnöke, Kamala Harris az egykori kaliforniai főügyész, későbbi szenátor, akinek munkássága szintén az emberi jogok és a közbiztonság kettősén nyugszik.

Az első nap

Joe Biden első elnöki napján tizenöt elnöki rendeletet és kettő elnöki intézkedést adott ki. A rendeletek többsége Donald Trump sokak által bírált intézkedéseit vonta vissza, de a koronavírus megállításának érdekében is készítettek elő intézkedéseket. Biden kötelezővé tette a maszkviselést a szövetségi épületekben és felkérte az államokat is, hogy ezt az intézkedést integrálják, valamint száz napos maszk kihívás keretében kérte az amerikaiakat, hogy az elkövetkezendő száz napos időszakban viseljenek maszkot. Az egészségüggyel kapcsolatos rendeletek egyike létesítette a Covid-19 elleni intézkedésekért felelős koordinátori posztot, melynek betöltője közvetlenül az elnöknek felel majd. Mindezek mellett az elnök visszaállította a nemzetbiztonsági testület egészségbiztonsági és vegyvédelmi alosztályt. A Donald Trump által elindított WHO-ból való kilépési folyamatot megszakította. Március 31-ig meghosszabbították a kilakoltatási moratóriumot, amely ebben a vészterhes időben a lakosság nagy részét érinti. Szeptember 30-ig meghosszabbításra kerül a diákhitel-törlesztési moratórium és kamatmentesség. A környezetvédelem kérdéskör legfontosabb elemeként visszaléptette az Amerikai Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezménybe. Visszavonásra került a Keystone XL kőolajvezeték építési engedélye és Trump által hozott klímaváltozást érintő rendeletek többsége is. Donald Trump „1776 Testületét” eltörölte, melynek feladata a hazafias oktatás megtervezése lett volna és visszaállította az állami munkahelyeken zajló diverzitási tréningeket is. Rendeletet adott ki a munkahelyi diszkrimináció ellen, valamint elrendelte, hogy a népszámlálások során az illegális bevándorlók létszáma is hozzáadódjon a népességhez. A bevándorlással kapcsolatban elődjének hét muszlim országot érintő beutazási tiltását eltörölte és a külügyminisztert, Antony J. Blinken-t egy kompenzációs rendszer kidolgozására, amely a beutazási tilalom alá eső polgárokért sérelmeinek csökkentésére szolgálna. A bevándorlás-ellenőrzési hivatalokat is eltörölte és megszüntette a kitelepítéseket felgyorsító intézkedéseket. Az álmodozókként nevezett illegális bevándorlók gyermekeinek jogokat biztosító DACA-t, azaz a Deferred Action for Childhood Arrivals megerősítette Biden és felkérte a kongresszust, hogy ezeknek a gyerekeknek egy olyan rendszert alakítsanak ki, amely állampolgársághoz juttatja őket. A kitelepítés előtt álló libériai személyek tartózkodási engedélyét 2022 júniusáig meghosszabbították. Átmenetileg felfüggesztett minden Trump által indított piacfelügyeleti intézkedést. Joe Biden az elődje által elrendelt és az amerikai lakosságot leginkább megosztó mexikói határfal építését leállította, ezenfelül vizsgálatot indított annak ügyében, hogy a fal építéséhez szükséges anyagi források beszerzéséhez kihirdetett vészhelyzet legálisnak minősíthető-e. Végül, de nem utolsó sorban az elnök rendelettel arra kötelezte kormányának tagjait, hogy esküt tegyenek az igazságügyi minisztérium függetlenségének fenntartására és arra, hogy önös érdekük helyett a közügyeket fogják szolgálni.

Joe Biden Nemzetközi Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott beszéde (NATO jövője és az amerikai szerepvállalás)

Az elnök első nagy horderejű beszéde, amely stratégiai célkitűzéseket is tartalmaz 2021 február 19-én a müncheni Nemzetközi Biztonságpolitikai Konferencia videokonferenciáján hangzott el. Joe Biden szónoklata elején kiemelte, hogy Amerika visszatért és ezáltal újra megerősödik a transzatlanti szövetség is. Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének tagjainak együtt kell előre tekinteni, és hátrahagyni a múltat, ugyanis új kihívásokkal néz szembe az emberiség. Egyszerre kell odafigyelni a világot széthúzó országok közötti versengésre, és a mindenkit fenyegető globális változásokra. A jövőben minden elérendő cél sarokkövét az Amerikai Egyesült Államok és Európa kapcsolata jelenti majd, ezért Amerika továbbra is támogatja az egységes, szabad és békés Európát. Az Egyesült Amerikai Államok elkötelezett marad a NATO mellett, és az elnök örömmel fogadta a hírt az európaiak növekvő befektetéseiről, amelyek a katonai kiadások területén történtek. Biden megerősítette az Washingtoni Szerződés 5. cikkébe vetett hitet és szónoklatában kiemelte, hogy újra megszeretné erősíteni a kapcsolatot Európával és fejleszteni a kölcsönös bizalmat. Közösen kell kiállni a demokratikus értékek mellett, mert egyre többen látják a felmerülő problémák megoldásának az autokratikus rendszerek kiépülését. Meg kell tehát mutatni, hogy a demokrácia útja az egyetlen helyes út. A demokráciát meg kell védeni, harcolni kell érte, erősíteni kell és meg kell újítani. A hosszútávú stratégiai és geopolitikai elemek mellett, a konkrét problémákat és rendezendő konfliktusokra is rávilágított, kiemelve, hogy gazdaságilag igazán szoros versenyre számít Kínával, amit a nemzetközi gazdaságtan kutatóinak elemzései is alátámasztanak, viszont hisz benne, hogy együttes erővel előnyre tehetnek szert a Népköztársasággal szemben.

Joe Biden beszédében kitért az orosz- amerikai viszonyra. Az Egyesült Amerikai Államok elnökének dialógusa alapján következtethetünk arra, hogy a NATO- Oroszország Tanács ellenére a Föderáció saját érdeke érvényesítéséért NATO kapcsolatait, valamint Európa egységét sem venné figyelembe, amelynek ellensúlyozására a többi szövetségi tagnak erősítenie kell a transzatlanti kapcsolatot.

Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett való kiállás, Európa és az Egyesült Államok számára alapvető prioritás marad. Az orosz merészég és a számítógépes hálózatok feltörése az Egyesült Államokban, valamint Európa-szerte és globális szinten is kritikussá vált biztonságunk védelme szempontjából. Az Oroszországgal szemben támasztott kihívások eltérhetnek a Kínával okozta kihívásoktól, de ugyanolyan valóságosak. Az Egyesült Amerikai Államok és a NATO tagállamai is olyan jövőt szeretnének, ahol minden nemzet képes lesz szabadon meghatározni saját útját erőszak, kényszer és fenyegetés nélkül. A NATO 2030 jelentés alapelveivel szinkronban, (amely a környezetvédelemre kíván nagyobb hangsúlyt fektetni a nemzetközi béke fenntartása során is) jelentőséggel bír az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok hivatalosan ismét a Párizsi Klímaegyezmény tagja. Ennek szellemében és a NATO 2010-es Stratégiai Koncepciójának célkitűzéseivel egyetemben Amerika európai, valamint számos más partnerei, azon fognak munkálkodni a hasadó- és radiológiai anyagok lezárásában is, hogy megakadályozzák a terrorista csoportokat, azok megszerzésében vagy felhasználásában, tehát a nonproliferáció éredekében aktív szerepvállalóként lépnek fel. A jövő érdekében Európát és az Egyesült Államokat bizalommal kell irányítaniuk, képességeikbe vetett hittel, saját megújulásuk iránti elkötelezettséggel és egymás iránti bizalommal.

Amerika és Oroszország között meghosszabbításra került az Új START- szerződés további öt évvel, amely a fegyverzetkorlátozás melletti elköteleződés és a béke fenntartásának szimbóluma. Biden kitért arra is, hogy készen állnak újrakezdeni a tárgyalásokat (az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsának USA-n kívüli négy másik állandó tagjával, tehát Kínával, Franciaországgal, Oroszországgal, az Egyesült Királysággal és ezen felül Németországgal, aki 2006-ban szintén diplomáciai erőfeszítéseket tett Irán atomprogramja tekintetében) a P5  + 1-el Irán nukleáris programjáról.

Egy új korszak előzményének tekinthető, hogy Joe Biden elrendelte az amerikai csapatok kivonását Afganisztánból 2021 szeptember 11-ig. Beszédében is kitért ezen történelmi fordulópontra, továbbá arról beszélt, hogy Amerikának át kell értékelnie, hol állomásoztassa katonáit a világban. A NATO 2030-as jelentésben fontos szerepet kap a pandémiás helyzet és a természeti katasztrófák kezelése, így Joe Biden megerősítette, hogy az Amerikai Egyesült Államok kettőmilliárd dolláros ígéretet tett a COVAX-nak, és további kétmilliárd dolláros támogatásról ösztönzésképpen, hogy mások is fellépjenek az ügyben. Jelentős feladat Egészségügyi Világszervezet megerősítése és megreformálása, amely csak és kizárólag együttműködéssel és kölcsönös támogatással valósulhat meg. Joe Biden müncheni konferencián elhangzott beszédének tartalmi elemei, később április első kongresszusi beszédében is megjelentek. A kulcsszavak változatlanul a kiemelten fontos ügyek maradtak.

Európai Unió

Az Egyesült Amerikai Államok támogatja az Európai Uniót és a jövő céljainak megvalósításában óriási szerepe lesz az együttműködésnek. A jó partnerségi kapcsolat megerősítésének, a kölcsönös tisztelet és elismerés kimutatásának volt mintapéldája, hogy az Európai Unió Tanács ülésére meghívták az amerikai elnököt. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke nyitóbeszédében köszöntötte az amerikai elnököt és ismertette az Európai Tanács működési elvét és feladatköreit. Joe Biden beszédének sarokköveit, tehát az Európai Unió és az Egyesült Államok kooperációját, a közös geopolitikai feladatokat és a megoldandó és a jövőben felmerülő problémák együttes rendezésének elvét megerősítette, mint a két napos Európai Uniós csúcs tárgyalandó feladatait Az Európai Unió a NATO-t továbbra is az európaiak kollektív békéjének és biztonságának sarokköveként tekinti, ezért a béke fenntartásakor keletkezett terhek európaikra eső részét vállalni szeretné. Az Európai Tanács gyűlésére, amelyet az online térben tartottak az amerikai külügyminisztert is meghívták, és geopolitikai témákról egyeztettek. Az Európai Unió, mint a „béke projektje” tehát együttműködést mutat és támogatja az amerikai elnököt céljai elérésében, ugyanis a jövőt együtt alakítják. Ez a konferencia nyitóbeszéd is hűen tükrözi, hogy az amerikai elnök nem csupán az Egyesült Államok érdekeit tartja szem előtt, hanem partneri kapcsolatokat épít, a diplomáciát, a külpolitika aktív eszközeként használja, amely arra enged következtetni, hogy az egész világot érintő átalakulás kezdődhet, amelyet a béke, és az együttműködés fog jellemzeni.

Emberi Jogok

Az amerikai elnök egykori főügyész alelnökével együtt a jog és a törvények feltétlen érvényesülése mellett elkötelezett. Éppen ezért sem meglepő, hogy Joe Biden az amerikai elnökök közül elsőként minősítette népirtásnak az örmények ellen elkövetett török mészárlást, holott ez az Észak Atlanti Szerződés Szervezetén belüli kapcsolatromlást eredményezhet Törökországgal, mégis kiemelkedő példája, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása fontosabb számára és az általa képviselt amerikaiaknak, mint a szövetségen belüli jó viszony kényszeres fenntartása.

Összegzés

Az első négy hónap áttekintésével komplexebb képet kaphattunk az elnöki adminisztráció jövőbeli terveiről és célkitűzéseiről. Természetesen minden elnök igyekszik adminisztrációja első pár hónapjában jelentőségteljes feladatokat teljesíteni, ezáltal tovább növelve politikai tőkéjét és emelve az amerikai társadalom támogatásának szintjét. A gyakorlatban viszont az utolsó száz nap eseményei meghatározóbbak és jobban befolyásolják az elnök újraválasztását. Biden első négy hónapja során feladatok meghatározásra kerültek, a célkitűzések és az együttműködéskért tett erőfeszítések megtörténtek, de a megvalósítás egy hosszabb folyamat lesz, amelyet rengeteg külső körülmény is befolyásol. Az elnök és alelnök munkásságának vizsgálatával világossá vált számunkra, hogy melyek az állandó rendszerességgel visszatérő motívumok, amelyek kiemelt jelentőséggel bírnak majd a Biden-adminisztráció során az aktuálisan leküzdendő akadályok mellett. Az eddigi elnöki tevékenység alapján elmondható, hogy a belügyek rendezése, a járvány leküzdése és társadalmi segítségnyújtás után hosszútávon egy külpolitikai szempontból aktív és a nemzetközi béke és biztoság mellett elkötelezett elnököt tisztelhetünk Joe Biden személyében. Mindenkori intézkedései és döntései – az első száz nap alapján – az amerikai alkotmány és a nemzetközi jog szabályainak/ jogszabályok tiszteletben tartásával születnek majd. Biden elképzeléseiben fontos szerep jut Európának és a NATO-nak. A globális problémák, mint a klímaváltozás és a jelenlegi járványhelyzet megoldását is együttműködésben látja. Kína esetében nem csak a gazdasági versenyt emeli ki, hanem a demokrácia értékét is egy diktatórikus rendszerrel szemben. Hisz a közös értékekben, a demokráciában, a Szövetség erejében és a diplomáciai megoldásokban. A beszédei arra engednek következtetni, hogy az Amerikai Egyesült Államok jelentősebb változtatásokra készül katonai jelenlétével kapcsolatban. Az afganisztáni csapatkivonásokról tett nyilatkozata és a müncheni konferencián elhangzott beszéde alapján, mely kiemeli, hogy az USA-nak meg kell fontolnia hova helyezi katonáit, valószínűsíthető, hogy akár régebbi, eddig semleges konfliktusokat esetleg beállt összeütközésre okot adó problémákat kísérel megorvosolni a Biden- adminisztráció, erre a jelenleg eszkalálódó izraeli-palesztin konfliktus is okot adhat.

Felhasznált irodalom:

NATO 2030: United for a New Era. Analysis and Recommendations of the Reflection Group Appointed by the NATO Secretary General, 2020.
(https://www.nato.int/nato_static_fl2014/assets/pdf/2020/12/pdf/201201-Reflection-Group-Final-Report-Uni.pdf)

 

Kiemelt kép: Erdőtüzek az Egyesült Államok nyugati partvidékén
Washington, 2021. július 30.
Joe Biden amerikai elnök videokonferencia keretében tart megbeszélést az Egyesült Államok nyugati partvidékén fekvő államok kormányzóival az erdőtüzek megfékezéséről Washingtonban 2021. július 30-án. A térségben az elmúlt hetekben tomboló erdőtüzek több tízezer hektárnyi területet perzseltek fel.
(Forrás: MTI/EPA/UPI/Sarah Silbiger)

Írta: Preczekján Ivett

A A Biden-adminisztráció első négy hónapja bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.