Biztonságpolitika.hu

Március 5-én Ferenc pápa Irakba utazott, ezzel megkezdve négynapos, történelmi jelentőségű látogatását az országban. A katolikus egyházfő az első, aki a közel-keleti országba látogat. A pápa elmondása szerint a „remény zarándokaként” utazik Irakba, ahol többek között keresztény menekültekkel, Ali asz-Szisztánival, az iraki síita nagyajatollahval találkozott, valamint az Iszlám Állam által elpusztított templomokat látogatott meg, továbbá Moszul városában misét tartott. A pápa iraki látogatásának fő üzenete az erőszak, a szélsőségesség megszüntetése, valamint az egyre fogyatkozó keresztény közösség szerepének növelése, jogaik védelme. Iraki keresztények helyzete

Ferenc pápa látogatása kétségtelenül felhívja a figyelmet az országban élő keresztények helyzetére, ami azért fontos, mert Irakot tartják a keleti kereszténység bölcsőjének, ahol egészen a 14. századig az iraki lakosság többségében keresztény volt. A Közel-Keleten az elmúlt két évtizedben a keresztény népesség száma jelentősen lecsökkent; amíg 1984-ben a népszámlálás szerint 1,4 millió iraki vallotta magát kereszténynek, addig ez manapság csupán 250 ezer főre tehető.

A keresztényeket érő széles körű üldözés a 2003-as iraki intervenció óta vált súlyosabbá. Főleg a nyugati erőknek dolgozó keresztény lakosságot érték terrorista támadások, őket ugyanis munkájuk miatt az irakiak árulónak minősítették. Az iraki háború alatt kb. 850 ezer keresztény hagyta el az országot.

Az ott maradottak helyzete még bizonytalanabbá vált, amikor az Iszlám Állam 2014-től hatalmat gyakorolt Irak északi régiójában, kiutasítva a keresztényeket a Ninivei-síkságról. Jelentések szerint több ezer otthont sajátított ki magának illegálisan az ISIS. Ennek okán a keresztények több, mint 40%-a hagyta el hazáját. Ezen felül az iszlamista csoport keresztény egyházi vezetőket is elrabolt és meggyilkolt.

A keresztények helyzete 2017 végén enyhült, amikor az iraki hatóságok bejelentették győzelmüket az Iszlám Állam felett. Az elmúlt pár évben több ezer család költözött vissza a térségbe.

Ferenc pápa és Ali asz-Szisztáni találkozása

Az elmúlt évtizedek politikai változásaival a muszlim-keresztény kapcsolatok is megromlottak. Ezen segíthet Ferenc pápa és a nagyajatollah találkozása. A síita vezető látta vendégül otthonában, Nedzsef szent városában a katolikus egyházfőt, ahol megvitatták az iraki keresztény és muszlim közösség békés együttélésének lehetőségeit. A találkozóról készült közleményben asz-Szisztáni azt írta, hogy az iraki keresztényeknek békében és biztonságban, az alkotmányban biztosított jogokkal kell élniük Irakban, amelyek hasonlóak a többi állampolgáréhoz .

A két vallási vezető közötti tiszteletet mutatta, hogy Ferenc pápa levette cipőjét, mielőtt belépett az ajatollah szobájába, asz-Szisztáni pedig állva köszöntette az egyházfőt, ami nagyon ritka. A találkozó azért is jelentős, mert a koronavírus-járvány kitörése óta ez volt az első alkalom, hogy Ferenc pápa (aki megkapta már a járvány elleni oltást) külföldi útra ment. Egyikük sem viselt maszkot annak ellenére, hogy Irakban a fertőzöttek száma ismét megnőtt.

Bombázások Irakban

Nem a Covid-19 az egyetlen probléma, ami a pápa látogatását beárnyékolja; az elmúlt hónapokban ugyanis több robbantás is történt Irakban.

Január 21-én öngyilkos merénylők hajtottak végre robbantást az iraki főváros egy népszerű, használt ruhákat áruló piacán, a Tajarán téren. A kettős öngyilkos merényletben legalább 32-en hunytak el és több, mint 100 ember sérült meg, akik kórházi ellátásra szorulnak. Bár egy ideig nem volt biztos, hogy ki felelős a történtekért, végül a támadást követő éjjelen az Iszlám Állam terrorszervezet vállalta magára a történteket.

A hónap közepén rakétacsapások érték Kurdisztán Autonóm Régió fővárosának, Erbílnek környékét. A támadás a város repülőterének közelében történt, ahol az iraki koalíciós erők amerikai katonai bázisa is található. A rakétatámadás során egy, az Egyesült Államoknak dolgozó külföldi polgári munkatárs hunyt el és legalább kilenc ember sebesült meg.

Február 20-án bejelentették, hogy Balad városában lévő légitámaszponton, ahol amerikai repülőgépeket is tárolnak, négy rakéta csapódott be. Ezúttal halálos áldozatról nem, csak sebesültekről számoltak be. Mindkét támadás esetén az elkövető nagy valószínűséggel iráni támogatású síita fegyveres csoport, a Guardian of the Blood volt.

Az Iránhoz köthető fegyveres csoportok célja, hogy a külföldi erők hagyják el Irakot. A baladi támadás valószínűleg a NATO azon bejelentésére volt válaszlépés, miszerint jelentősen megnövelik az Iszlám Állam legyőzésére szolgáló iraki misszió létszámát.

Ferenc pápa látogatása során kijelentette, hogy az ellenségeskedés, a szélsőségesség és az erőszak vallásárulás.

Összegzés

Ferenc pápa iraki utazása valóban történelmi jelentőségű és mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a társadalmi feszültségek enyhüljenek az országban, ezáltal egy békésen együtt élő, egységesebb nép élhessen az oly sokat szenvedett Irakban. Ez most különösen lényeges, hiszen októberben (június helyett) parlamenti választásokat tartanak az országban, ám 2019 ősze óta folyamatosan tüntetések vannak, amelyek a kilátástalan gazdasági helyzetről, a korrupcióról, és a külföldi befolyás ellen szólnak.

Felhasznált irodalom:

Haider, Huma: The Persecution of Christians in the Middle East (online elérhető: https://assets.publishing.service.gov.uk/media/59786a0040f0b65dcb00000a/042-Persecution-of-Christians-in-the-Middle-East.pdf letöltés ideje: 2021. március 5.)

Kis-Benedek József: Keresztények helyzete a MENA térségben (online elérhető: http://real.mtak.hu/93602/1/2018ebenedek.pdf letöltés ideje: 2021. március 5.)

Címlapkép: Nedzsef, 2021. március 6.
A Vatikáni Média által közreadott képen Ferenc pápát (j) fogadja Ali asz-Szisztáni nagyajatollah, az iraki síiták legbefolyásosabb vezetője Nedzsefben 2021. március 6-án, a pápa négynapos iraki látogatásának második napján. Ferenc személyében az első római katolikus egyházfő keresi fel Irakot.
(Forrás: MTI/AP/Vatikáni Média)

A A „remény zarándoka” Irakban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2020. november 27-én Mohseh Farizadeh, iráni atomtudós ellen elkövetett támadás megrázta a Közel-Keletet és tovább súlyosbította az Irán, Izrael és USA között kialakult feszült helyzetet. Az iráni védelmi minisztérium hivatalos bejelentése szerint a tudóst fegyveres terroristák támadták meg Damavand városban, Teherán közelében, miközben feleségével együtt egy konvojban utazott. Az információk ugyan nem teljesen egyértelműek, de az valószínű, hogy az esemény során tűzharc alakult ki az ismeretlen támadók és Farizadeh testőrei között, melyben ő is megsebesült. Egyes források szerint a támadás akár távvezérlésű fegyverrel is történhetett, amellyel kapcsolatban ugyan a szakértők szkeptikusak, viszont amennyiben az állítás igaz, azt jelzi, hogy a támadók rendkívül korszerű, fejlett technológiát vetettek be a merénylet során. Ezt követően a tudóst kórházba szállították, ahol az orvosok már nem tudták megmenteni az életét, a támadás következtében még aznap elhunyt.

Irán számára hatalmas veszteségnek számít a neves tudós halála, hiszen 2018-tól ő volt az ország nukleáris atomprogramjának egyik vezető fizikusa. Azonban nem ez az első eset, hogy ismeretlen merénylők likvidáltak egy iráni atomtudóst, aki nagy jelentőséggel bírt a kormány számára. Az elmúlt tíz évben összesen öt atomfizikus esett áldozatul hasonló merényleteknek. 2010. januárjában Masoud Alimohammadi, majd ugyanebben az évben Majid Shahriari, 2011-ben Darioush Rezaeinejad, a következő évben pedig Mostafa Ahmadi Roshan fizikusok vesztették életüket támadások során. Feltételezhetjük, hogy mindegyik áldozatnak köze volt a nukleáris fegyverprogramhoz, sőt vezető szerepet tölthettek be, mely állítást azonban Irán minden esetben határozottan tagadott. 2012 után a nyugati hatalmakhoz, továbbá Oroszországhoz és Kínához való közeledés során nem történt új merénylet. Barack Obama elnöksége alatt tárgyalások sorozatát folytatta le Irán és az USA, még egy telefonhívás is lezajlott az iráni elnök, Hasan Rouhani és Obama között. Az amerikai elnök külpolitikájának egyik legfontosabb lépése volt az iráni atomegyezmény megkötése 2015-ben. Donald J. Trump elnöksége azonban újabb fordulatot hozott az amerikai-iráni kapcsolatokba, amikor bejelentette, hogy az USA kilép az atomegyezményből, ezzel együtt kereskedelmi és valutaszankciókkal sújtva az országot. Az USA, és az őt ebben a döntésben is támogató Izrael álláspontja szerint az alku csak tovább erősítette Irán hatalmát a régióban és lehetőséget nyújtott számára nukleáris fegyverarzenálja növelésére. Miután az USA kilépett az egyezményből és nyomást gyakorolt az országra, Irán bejelentette, hogy nem fog többé megfelelni az abban foglalt korlátozásoknak. 2018 óta a két ország közötti kapcsolatok csak tovább romlottak és a közeljövőben sem valószínű, hogy javulnának.

Mohseh Farizadeh ugyan az iráni atomprogram vezető fizikusa volt, halála mégsem lehet olyan jelentőségű, hogy az hosszútávon visszavesse az atomprogramja fejlesztését Irán számára. A nukleáris program ugyanis olyan fejlett, hogy már nem egy személyen múlik annak sikere, így feltételezhetjük, hogy a támadás mögött politikai érdekek is állnak. Több oka is lehetett a merényletnek: az egyik a már említett atomprogram megvalósításának lelassítása és Irán feladatának megnehezítése. A háttérben azonban más érdekek is megjelenhetnek, ilyen lehet kikényszeríteni azt, hogy Irán megtorló intézkedésekkel reagáljon a történtekre, vagy akár az új amerikai elnök, Joe Biden és Irán jövőbeli kapcsolatának és lehetséges közeledésének szabotálása.

Az iráni atomtudósok merényleteivel kapcsolatban nincsen egyértelmű válasz arra, hogy kik lehettek az elkövetők, illetve melyik ország, vagy országok állhatnak mögöttük. Irán egyre romló kapcsolata Izraellel és az USA-val az állam vezetése számára a merénylet első számú gyanúsítottjaivá teszi őket. Mohseh Farizadeh halálát követően az iráni kormány azonnal Izraelt vádolta meg a támadással, ahogy azt a megelőző évek merényletei során is tette. Pár nappal Farizadeh halála után az iráni kormány több embert is őrizetbe vett a merényletben való részvétel vádjával. Emellett Irán azt állította, hogy döntő bizonyítékot talált arra, hogy a támadások mögött Izrael állt, azonban ezt eddig nem hozta nyilvánosságra (és valószínűleg soha nem is fogja). Hossein Amir Abdollahian iráni diplomata hozzátette azt is, hogy a vezetőség azt gyanítja, Izrael nem lett volna képes egyedül sikerre vinni a műveletet, és hogy az USA ugyancsak nagy szerepet játszhatott a merénylet megszervezésében és végrehajtásában. Izrael kormánya hivatalos formában továbbra sem kommentálta az eseményeket, azokat nem ismerte el, azonban nem is tagadta. Egy névtelen izraeli tisztviselő azonban a médiának a következőket nyilatkozta: „Farizadeh tevékenységét meg kellett állítani. A világ egy békésebb hely lett nélküle”.

Fontos részlet, hogy Izrael azt is feltételezte, hogy Farizadeh Irán titkos nukleáris fegyverprogramjának megalkotásában és kivitelezésében is vezető szerepet játszott, emiatt az országban feketelistára is került. Ebből az okból kifolyólag a tudós fontos célpont lehetett az izraeli titkosszolgálat számára. A feltételezést, hogy a fizikus egy titkos nukleáris programban vett részt, Irán kormánya hevesen tagadja, állítva, hogy kizárólag békés célokra használnák a nukleáris programjukat, és hogy a titkos program nem létezik. A tény azonban, hogy a neves fizikust folyamatosan testőrök kísérték, erősíti Izrael gyanúját, miszerint kulcsfontosságú szerepe volt az atomprogramban. Amennyiben igaz az információ, hogy a tudóst egy távvezérlésű fegyverrel sebezték meg, Izrael vagy az USA képes lenne ezt a korszerű fegyvert megtervezni, létrehozni és egy olyan komplex műveletet véghez vinni, mellyel sikeresen végrehajtják a merényletet. Azonban amíg ez nem bizonyított, nem tudhatjuk biztosan azt sem, hogy kizárólag egy fejlett technológiával rendelkező hatalom követte el a Farizadeh elleni merényletet. Tovább erősíti Irán gyanúját, hogy egy amerikai, magas beosztású tisztviselő nyilatkozata szerint valóban Izrael áll a támadás mögött, arról azonban nem adott ki információt, hogy a Trump-adminisztráció tisztában volt-e szövetségese terveivel, illetve a művelet végrehajtása során bármiféle segítséget nyújtott-e számára. Mivel Izrael korábbi titkos műveleteivel kapcsolatban is folyamatosan konzultált az USA-val, feltételezhetjük, hogy amennyiben valóban az izraeli titkosszolgálat áll a merénylet mögött, az amerikai vezetőség ebben az esetben is tisztában volt a tervvel, jóval annak végrehajtása előtt.

Irán a merényletet követően kijelentette, hogy bosszút fog állni az elkövetőkön, mely leginkább Izrael biztonságára jelenthet veszélyt. Az USA közel-keleti pozícióját, úgy tűnik, egyelőre nem fenyegeti Irán kijelentése, hiszen kizárólag Izraelt nevezte meg tettesként. Joe Biden elnöksége számára azonban rendkívül negatív hatással lehet egy kiéleződő konfliktus a két hatalom között, amennyiben pedig Irán úgy dönt, hogy az USA is fenyegeti nukleáris programjának sikerét, köztük is könnyen elmérgesedhet a viszony. Amennyiben Biden elnök úgy döntene, hogy az Iránnal szembeni kereskedelmi és valutaszankciókat beszünteti, ahogy azt Irán is szeretné, nagyban megnehezítené helyzetét egy, az országok között kialakuló konfliktus. Úgy tűnik, Biden hajlik a kompromisszumra, hogy amennyiben Irán újra betartja a 2015-ös atomegyezményben foglaltakat, az USA is visszalép, a tárgyalások pedig újra elkezdődhetnek közöttük. Azonban amíg az együttműködés nem kezdődik el közöttük, számíthatunk arra, hogy Irán további fejlesztéseket hoz meg nukleáris programjában, valamint, hogy az ellene felállított szankciókat is egyre inkább ellensúlyozni próbálja. December elején az iráni parlament elfogadott egy javaslatot, miszerint a kormány az atomegyezményt megszegve a nemzeti Atomenergiai Ügynökségen keresztül legalább 120 kilogramm 20%-os a dúsított uránium kinyerését érje el, majd tárolja azt. Még nem biztos, hogy a határozatból törvény lesz, azonban a merényletet követő általános hangulat hatására nagy a valószínűsége.

Címlapkép: Iráni atomtudós temetése. Teherán, 2020. november 30.
Az iráni védelmi minisztérium hivatalos internetes oldalán közreadott képen a három nappal korábban meggyilkolt Mohszen Farizade iráni atomtudóst temetik állami szertartással Teheránban 2020. november 30-án. A koporsót az iráni zászló takarja. (Forrás: MTI/EPA/Iráni védelmi minisztérium)

A Az „iráni atombomba atyjának” merénylete és annak lehetséges hatásai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Növekszik a terrorfenyegetettség Afrikában

Számos afrikai régiót sújtanak olyan erőszakos fenyegetések és cselekedetek, mint például emberrablások, templomok elleni támadások és szentségek meggyalázása, s leginkább érintett területek a Száhel-övezet egyes országai, illetve Mozambik északi része, Cabo Delgado környéke. Ezekben a régiókban fegyveres csoportok erőszakos támadásának erősödése tapasztalható, amelyek az Iszlám Államhoz köthetőek. Cabo Delgadóban a támadások 2017 októberében kezdődtek, melynek során ártatlan civileket fejeztek le, falvakat és városokat foglaltak el a dzsihadisták, több száz embert pedig elraboltak. A dzsihadisták a templomokat is felgyújtották, kolostorokat romboltak le és két apácát is elraboltak. Egyes becslések szerint az események kétezer halálesetet és több mint 600 ezer országon belső áttelepülőt eredményeztek.

Nemcsak a Mozambikban történtek ilyen mértékű támadások, hanem a Kongói Demokratikus Köztársaságban is. A CBN News nemzetközi tudósítója, George Thomas legutóbb arról számolt be, hogy 16 ember életét vesztette, amikor egy katolikus templom leégett. A templomot iszlám terroristák gyújtották fel, amikor megtámadtak egy falut az országban.

A Reuters beszámolója szerint február 14-én 13 polgárt és három katonát öltek meg a terroristák, amikor azok tüzet nyitottak amint beléptek a Bunia várostól mintegy 60 mérföldre délre fekvő Ndalya faluba. A falu az ország északkeleti részén található, Uganda közelében.

„Ezeket a túlnyomórészt keresztény közösségeket egy iszlám szélsőséges csoport támadja, egyértelmű azzal a céllal, hogy terjeszkedhessenek” – jelentette ki Illia Djadi, az Open Doors szóvivője. A Kongói Demokratikus Köztársaság lakossága ellen napi szinten történnek támadások: ártatlan férfiakat, nőket és gyermekeket ölnek meg a terroristák. Az elmúlt hónapban több mint 100 embert gyilkoltak meg, akiknek többsége keresztény volt.

Írta: Németh Csenge

EU vs. Kóservágás

Az Európai Unió Bírósága (European Court of Justice) nyilatkozatában fenntartotta, hogy a tagországok, a vallási közösségek jogainak sérelme nélkül és az állatok jogainak előmozdítása érdekében betilthatják a rituális (kóser és hálál) vágások gyakorlatát.

2017-ben Belgium flamand régiójában fogadták el azt a törvényt, amely szerint minden állatot a vágás előtt el kell kábítani, az EB döntésével ezt hagyta most helyben. Tette mindezt annak ellenére, hogy az ügyben illetékes EB-főtanácsadó korábban a törvény megsemmisítését szorgalmazta, arra hivatkozva, hogy az nem felel meg az uniós jogszabályoknak. A törvény értelmében az említett régióban ellehetetlenült mind a zsidó, mind muszlim vallás számára fontos rituális vágás. A törvény továbbá jelentős hiányt idézett elő a kóser és hálál hústermékekből (Flandria legnagyobb városában Antwerpenben több tízezres zsidó közösség él), veszélybe sodorva ezzel az ott lakó zsidók és muszlimok megfelelő élelmezését.

Flandria-régió kormánya üdvözölte az ítéletet, Ben Weyts nacionalista állatjóléti miniszter szerint történelmet írtak, a Gaia állatvédő egyesület hasonlóan nyilatkozott, nagyszerűnek és egy 25 éves küzdelem csúcspontjának nevezve a bírósági döntés napját.

Az izraeli külügyminisztérium kemény hangvételű üzenetben ítélte el bíróság végzését: „Azon túl, hogy ez a döntés sérti az istentiszteleti és a vallásszabadságot Európában, amely az EU alapvető értéke, a zsidó közösségek számára is jelzi, hogy a zsidó életmód nem kívánatos Európában” – állt a minisztérium közleményében.

Egy belgiumi zsidó szervezet a demokrácia megtagadásának nevezte a döntést, amely nem tartja tiszteletben a kisebbségi csoportok jogait.

Írta: Hende Olivér

A bagdadi robbantás és az Iszlám Állam aktivitása

2021 januárjában az ISIS Afganisztán területén mutatott először jelentős aktivitást. Január 11-én az afgán titkosszolgálat megakadályozott egy merényletet Ross Wilson amerikai követ ellen Kabulban. Wilson viszonylag régóta célpontja a terrorszervezetnek, így egy bizonyos szintű készültség érvényben volt arra az esetre, ha tényleg megtámadnák. Az USA az esetre reagálva megerősítette elköteleződését a térség békéjének megteremtése iránt. A következő héten több kisebb lövöldözés és robbantás is történt Afganisztánban, a célpontok főként afgán hivatalnokok voltak, sokan közülük életüket vesztették.

Az ezt követő héten Irakban egy katonatiszt elhunyt pokolgép-robbantás következtében. Az iraki infrastruktúra sem maradt ki a támadásokból: egy nagyfeszültségű vezeték egyik tartóoszlopát semmisítették meg Bagdad közelében. A szakértők szerint ez is az ISIS gazdasági háborújának részét képzei, amelyet az iraki rezsimmel vív. Nigériában számos támadás érte az ország haderejét, az ISIS szerint több tucat katona öltek vagy sebesítettek meg.

Szinte napra pontosan három évvel az utolsó hasonló volumenű terrortámadás óta, január 21-én öngyilkos merénylők hajtottak végre robbantást az iraki főváros egy népszerű, használt ruhákat áruló piacán, a Tajarán téren.

A kettős öngyilkos merényletben legalább 32-en hunytak el és több, mint 100 ember sérült meg, akik kórházi ellátásra szorulnak. Bár egy ideig nem volt biztos, hogy ki felelős a történtekért, végül a támadást követő éjjelen az Iszlám Állam terrorszervezet vállalta magára a történteket.

Bár az iraki vezetés 2018-ban bejelentette, hogy legyőzték a dzsihadista csoportot, az elmúlt időszakban ehhez hasonló támadások bizonyítják, hogy az ISIS újból megerősödni látszik a térségben. A Tajarán téri robbantás épp Joe Biden amerikai elnök beiktatását követő napon történt, ami jelzésértékű, hiszen az amerikai hadsereg folyamatosan csökkenti jelenlétét a Közel-Keleten.

Az iraki biztonsági erők folytatják a küzdelmet az Iszlám Állam ellen, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Musztafa al-Kádimi miniszterelnök 28-i bejelentése, miszerint végeztek Abu Jaszer al-Isszávival, aki feltehetőleg az ISIS iraki hálózatának egyik vezetője volt.

A következő hetekben folytatódtak a merényletek a közel-keleti térségben. Szíriában egy katonákat szállító buszt, Afganisztánban több a hírszerző ügynökséghez tartozó épületet támadott meg az Iszlám Állam.

Írta: Ács Nóra és Patocskai Péter

Erősödik az Iszlám Állam Afrikában

„A gyerekkatonákat arra kényszerítik, hogy erőszakos kifejezést adjanak a felnőttek gyűlöletének” (Olara Otunnu)

A Boko Haram terrorszervezet januárban közzétett egy videót, melyben egy fiatal fiú, aki vélhetően maga is a terrorcsoport tagja, kivégzett egy keresztényként azonosított túszt. Ugyanebben a hónapban szintén Boko Haram felkelők rabolták el és végezték ki Lawan Andimi tiszteletest, a Nigériai Keresztény Egyesület elnökét.

A Boko Haram hűséget fogadott az ISIS-nak, magáévá téve annak ideológiáját, taktikáit, eljárásait, valamint a kalifátussal kapcsolatos vízióját. Az Iszlám Állam Nyugat-Afrikai Provinciájának (ISWAP – The Islamic State in West Africa) epicentruma Nigéria; ebben a térségben található a leghalálosabb és legaktívabb Irakon és Szírián kívüli ISIS provincia. Nigéria a világ tizedik legnagyobb olajkészletével, valamint az afrikai kontinens legnagyobb gazdaságával rendelkező országa; nem véletlenül található éppen itt az Iszlám Állam legfontosabb afrikai bázisa.

A 2020-as Globális Terrorizmus Index szerint, míg a terrorizmushoz köthető halálos áldozatok száma világszerte csökkent, addig Afrikában jelentősen megugrott az iszlamista terrortámadások száma. A tíz országból, ahol a terrorizmus okozta halálesetek számában a legnagyobb növekedés következett be, hét ország a Szubszaharai Afrikában található.

Írta: Nagy Abigél

Azeri zsidó katonák a hegyi-karabahi konfliktusban

Az Örményország és Azerbajdzsán közötti Hegyi-Karabah régióért folytatott konfliktus hosszú történetének legújabb állomása 2020. júliusában határvillongásokkal kezdődött. A szituáció érdekessége, hogy az azeri oldalon számos zsidó vett részt a harcokban.

Zamir Isayev rabbi elmondása szerint „Azerbajdzsánnak sok kisebbsége van: oroszok, keresztények, irániak, de még örmények is. Viszont a zsidókat nagyon hűséges és megbecsült szövetségesnek tartják. Mi nem csak egy vagyunk a sok kisebbség közül”. Ennek oka, hogy a zsidók a legősibb kisebbsége az országnak, így az ezer éve bevándorló népcsoport megkülönböztetett figyelemben részesül. Például Bakuban számos kóser étterem, egy zsidó óvoda, két általános iskola, hat zsinagóga, illetve számos egyéb közösségi intézmény működik. További érdekesség, hogy Azerbajdzsán az egyetlen olyan muszlim többségű állam, ahol a holokauszt megjelenik az iskolai tananyagban és nem jellemző sem a radikális iszlám, sem pedig az antiszemitizmus jelenléte.

A mintegy 8000 azeri zsidó többek között fontos szerepet játszik az ország hadseregének kiképzésében és a fegyverimport biztosításában. Ennek példája a 2018-as azeri-izraeli 5 milliárd dolláros fegyverszállítási szerződés vagy a két ország között létrehozott légihíd megléte. Ezek és a BESA elemzése szerint tehát kijelenthető, hogy Izrael a hegyi-karabahi harcok során folyamatosan fegyverekkel látta el Azerbajdzsánt.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Tüntetések a hindu nacionalizmus árnyékában

Indiában a Bhatariya Janata kormánypárt rendelkezései által szított gazdatüntetések mellett a hindu nacionalizmus továbbra is egy, a társadalom jelentős részét befolyásoló probléma. A Human Rights Watch közlése szerint, idén február 23-án történt egy éve, hogy a tavalyi delhi demonstrációkon a tüntetők elleni fellépés muszlimok ellen irányuló erőszakos cselekményekbe torkollt, amelyekben 53, többségében muszlim polgár sérült meg, vagy veszítette életét. Kiemelendő, hogy a tüntetők elleni, nagy részben rendőri erőszak csak a muszlim résztvevők ellen irányult, a kormánypárt szimpatizánsai ellen nem. A jelenleg zajló tüntetéseknek is vannak vallási vonzatai, amelyek India másik nagy vallási közösségének tagjait, a szikheket is érintik. A tüntetéseken számtalan, India északnyugati, szikh többségű Pandzsáb államából érkező gazda is részt vesz. Így a BJP döntései által kirobbantott, tavaly augusztus óta tartó tüntetéssorozat a hindu és a szikh lakosság közötti viszályt is még jobban elmélyítheti: az utóbbi időben a szikh lakossággal szemben is egyre többször lépnek fel hindu nacionalisták, és félő, hogy a gazdatüntetések nyomán a szikh lakosság ellen pogromokat indíthatnak.

Írta: Fuksz Emese

 A koronavírus és az ultraortodox töréspont – szakad Izrael társadalma

Az utóbbi időkben szinte hétköznapivá váltak az összecsapások az ultraortodox zsidó közösségek és a hatóságok között Izraelben. Az ultraortodoxokkal szembeni rendőri fellépésben sok izraeli az igazság megtestesülését látja. Számukra ez az ultraortodox közösség többévtizedes pozitív diszkriminációjának végét jelenti. Az izraeli törvények mindeddig lehetővé tették, hogy az ultraortodoxok kihagyhassák a kötelező sorkatonaságot, állami juttatásokból tartsák el családjaikat, mégis teljes jogú, politikai választójoggal rendelkező állampolgárokként élhessenek. „Ez egy évtizedek óta tartó vita” – fogalmaz Eli Paley, a jeruzsálemi kutatócsoport, a Haredi Közügyek Intézetének elnöke. „Állandó a feszültség a haredik és a társadalom többi része között, amely a zsidó identitással kapcsolatos legmélyebb kérdéseket érinti. Aztán jött a koronavírus, ami még tovább mélyítette ezeket a feszültségeket” – tette hozzá. Ezúttal azonban a kormány nem tudott különbséget tenni, a kérdés az volt, az ultraortodox közösségek képesek-e betartani az állami intézkedéseket a koronavírus járvány alatt?

A járvány több ultraortodox zsidó közösségből is pánikreakciót váltott ki: egyesek kritizálni kezdték a vírus miatt hatályba hozott intézkedéseket, mások tüntettek ellenük, de voltak közösségek, akik egyenesen magtagadták azok betartását. Szakértők szerint a viselkedésük nem meglepő, hiszen a vírushelyzet esélyt ad az ultraortodoxok számára, hogy elmélyüljenek gondolataikba és megkérdőjelezzék szerepük a közösségben. „Ezidő alatt olyan lehetőségekre is gondolhatnak, amelyekre a napi rutin során egyáltalán nincs idejük. Az egyik ilyen lehetőség a távozás, a közösség elhagyása”[1] – fogalmazott Gilad Malach, az Izraeli Demokrácia Intézet ultraortodox programjának vezetője. Israel Cohen, a népszerű ultraortodox politikai kommentátor is elismerte, hogy a koronavírus veszélyezteti az elzárt közösségek (pl. a haredik) vezetőinek irányítóképességét. „A koronavírus nem csak fizikai kárt okoz, hanem lelkit is” – fogalmazott.

Egy friss jelentés közben bebizonyította, hogy minden 73 ultraortodox, 65. életévét betöltött személyből egy elhunyt a koronavírus járvány következtében. A Shomrim izraeli oknyomozó újságíró nonprofit szervezet jelentése szerint a 65 év feletti ultraortodox lakosság 1,3%-a hunyt el eddig a járványban, szemben a hétköznapi, idős izraeli állampolgárokkal, ahol ugyanez az arány 0,27%. A legmagasabb arány az ultraortodox közösségeken belül a haredi zsidók között mérhető, ahol a lakosság 1,2%-a hunyt el eddig a vírusban. Mindeddig a kormány fellépése az ultraortodox közösségek intézkedésellenes lépéseivel szemben igen enyhének nevezhetőek. Elemzők szerint a Benjamin Netanjahu vezette kormány eddig azért nem büntette meg „renitens magaviselete” miatt pl. a haredi közösséget, ugyanis a kormánykoalíciójának instabil egyensúlya több ultraortodox képviselőtől is függ a parlamentben.

Koronavírusos esetek: összehasonlítás a haredi és az átl. izraeli lakosság között (Forrás: The New York Times/ Israeli Ministry of Health/ Israel Democracy Institute/ Israeli Central Bureau of Statistics)

Írta: Gönczi Róbert

Címlapkép: Pokolgépes merénylet Nigériában. Mubi, 2018. május 2.
2018. május 2-áb közreadott képen sűrű fekete füst gomolyog az északkelet-nigériai Mubi településén elkövetett pokolgépes merénylet helyszínén május 1-jén. A település mecsetjében végrehajtott kettős öngyilkos merénylet következtében legkevesebb 24 ember életét vesztette. Egyelőre egyik terrorszervezet sem jelentkezett a támadás elkövetőjeként, ugyanakkor a Boko Haram dzsihadista szervezetet gyanítják a merénylet hátterében. (Forrás: MTI/EPA)

[1] A koronavírus válság előtti adatai az Izraeli Demokrácia Intézetnek bizonyítják, hogy az ultraortodox közösségeket elhagyó fiatalok száma évi mintegy 3000 főre rúgott, mely a járvány beálltával csak tovább nőtt.

A V&B 06 – Vallás és biztonság hírfigyelő, 2021. február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mára kevés olyan állam maradt a világon, ahol ne élne valamilyen kisebbség, a diaszpórában élő zsidóság pedig szinte mindenhol régóta megszokott jelenség. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ellenük irányuló sztereotípiák, diszkrimináció, extrém esetekben gyűlölet is hosszú ideje részét képezi az adott közösség mindennapjainak. Az előző évszázadokban több alkalommal is üldöztetés érte a zsidóságot, cikkemben azonban az előző évtized történéseit igyekszem bemutatni. Mi fán terem az antiszemitizmus?

Kezdésként fontosnak tartom tisztázni az antiszemitizmus fogalmát, az összefüggések megfelelő értelmezése és a tévedések elkerülése végett. Az antiszemitizmus definícióját és magát a szót 1879-ben Wilhelm Marr német író alkotta meg, ezzel jellemezte korának zsidóellenes törekvéseit. A kifejezés ebben a formájában az izraelitákkal szembeni ellenérzések mellett néhány arab népcsoport ellenében tanúsított ellenszenvet is takarja, használata akkor helyes, amikor csak az előbbit igyekszünk egy szóban összefoglalni. Szinonimaként a judeofóbia és antijudaizmus szavak ismertek.

Kétségtelen, hogy az antijudaizmus egyik, időben legközelebbi és legismertebb csúcspontja a Holokauszt volt. Mindazonáltal le kell szögeznünk, hogy judeofóbia már jóval a XX. század előtt is létezett: Jellemző volt a görög és római civilizációra, a középkor emberére, és a XIX. században is. Utóbbiak ismeretében elmondhatjuk, hogy az ellenszenv ezen formája végigkísérte az emberiség történetét és a mai napig jelen van a társadalmakban. Az Egyesült Államok Kormányhivatalának 2015-ös jelentése szerint Franciaországban 101%-al nőtt az antiszemita cselekedetek száma az előző évhez (2014) képest. Ez a növekedés Európa többi országát is jellemzi, bár a mutatók államonként eltérőek. A Rágalmazás Elleni Liga (Anti-Defamation League, a továbbiakban: ADL) 2012-es kutatása is hasonló tendenciákat fedezett fel tíz vizsgált európai országban, köztük hazánkban is. Az ADL lényegében közvélemény-kutatást végzett, amely során a leggyakoribb sztereotípiákra kérdeztek rá. Eredményeik megmutatták, hogy az ellenszenv nem csupán az izraelita népességet érinti, hanem Izraelt is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a kutatás nem osztályozza, nem sorolja szintekbe a válaszadókat antiszemita elköteleződésük szerint. Másik fontos motívum, amely az amerikai jelentésben is megjelent az, hogy antiszemita cselekedetként beszámították az Izrael állam létjogosultságát megkérdőjelező szó- és írásbeli megnyilvánulásokat is. A fenti eredmények, a számok hátterében a generációkon keresztül örökített előítéletek mellett a jobboldali pártok megerősödése is megtalálható. Az európai muszlim közösség tagjai között valamennyire markánsabban megfigyelhetőek az antijudaista nézetek. Egy 2011-es felmérés szerint közel 50% azok aránya köreikben, akik változó szinten ugyan, de gyűlöletet táplálnak a zsidósággal szemben.

Egy 2015-ös hollandiai eset kiválóan mutatja a muszlimok ellenszenvét a zsidósággal szemben. Több iskola is tartózkodó álláspontot vett fel a Holokauszt eseményeinek oktatásával szemben, mivel a muszlim diákok ellenezték ezt és különböző hozzászólásokkal zavarták az órákat. Wissam Feriani tanár külön kiemelte, hogy rendszeresek az olyan vélemények a tanulók részéről, amelyek a zsidókat teszik felelőssé a második világháború idején lezajló genocídium miatt. További kiváló szemléltetése a jelenségnek az a szintén 2015-ös svéd dokumentumfilm, amelyben a riporterek a tradicionális zsidó viseletnek számító kippát viselve sétáltak Malmö főként muszlimok lakta kerületeiben. A rejtett kamerás forgatást végül le kellett állítaniuk komolyabb testi sérelmektől való félelem miatt. A lépés indokolt volt, ugyanis jelentős mennyiségű szóbeli és kisebb mennyiségű tettleges atrocitás érte a stábot.

Komoly merényletek

A következő bekezdésekben néhány olyan esetet mutatok be, amelyek 2010 és 2019 között Európában történtek és legalább egy izraelita életét vesztette vagy megsérült az események folyamán, vagy a cselekmény eredeti célpontja tartozott a zsidó közösséghez. Az ügyek további közös jellemzője, hogy egyik sem baleset volt, tehát szándékos és gyűlöleten alapuló gyilkosságok és gyilkossági kísérletek szerepelnek a listán. A felsorolás sorrendje az időrendet követi, azonban az elemzés korlátai miatt a lista nem teljes.

2012 március 19-én Toulouse-ban az Ozar Hatorah zsidó felekezeti iskolában történt lövöldözés, amely során három tanuló és egy tanár vesztette életét, illetve egy diák súlyosabb sérülést szenvedett. A támadó reggel nyolc óra körül hajtotta végre a merényletet, abban az idősávban, amikor a lehető legtöbb személy tartózkodott az iskolánál, ugyanis ebben az időszakban teszik ki a szülők gyermekeiket. Szemtanúk szerint a merénylő robogóval menekült. A merénylet a második legtöbb emberéletet követelő izraeliták elleni támadás volt Franciaországban. A legtöbb áldozattal járó, hasonló jellemzőkkel bíró támadás 1982-ben történt. Nicolas Sarkozy, akkori francia kormányfő nemzeti tragédiaként jellemezte a Toulouse-ban történteket és esküt tett a támadó elfogására. Mohamed Mera, a fegyveres, aki végrehajtotta a merényletet a saját lakásában a rendőrséggel szemben kialakult tűzharc során vesztette életét. A francia rendőrség forrásai alapján az algériai származású francia állampolgár Mera kapcsolatban állt az Al-Kaida terrorszervezettel.

Szintén 2012-ben, szintén Franciaországban és szintén Toulouse közelében történt egy másik incidens is. További összefüggés, hogy a 17 éves áldozat abba az iskolába járt, amelynél azonos év márciusában az előbb tárgyalt lövöldözés történt. 2012. júliusában a Toulouse és Lyon között közlekedő vonaton eleinte csak verbálisan, később fizikailag is bántalmazta a fiatal fiút két támadója. A vonat utasai a fiú segítségére siettek. A támadók kilétét a vasút biztonsági szolgálata felfedte.

2015-ben szintén Franciaországban több túszejtés is történt, főként zsidók lakta kerületekben és kóser szupermarketekben, az egyik esetben négy túsz életét vesztette. Az eseményeket figyelve az Amerikai Zsidó Bizottság felhívta a figyelmet, hogy a Franciaországban terebélyesedő antiszemitizmus nem csupán a zsidóság problémája, hanem az egész társadalmat fenyegető jelenség. Az egyik túszejtő kapcsolatban állhatott a szintén 2015-ben történt, a Charlie Hebdo szerkesztőségében elkövetett mészárlás végrehajtóival.

2015 februárjában Koppenhágában történt egy támadás Krystalgade zsinagóga előtt, ahol egy harmincas éveiben járó zsidó férfi életét vesztette és két rendőr megsérült. A merénylet a hajnali órákban történt, az áldozat a zsinagóga biztonsági őre volt, aki a gyülekezet tagja is, támadója közelről fejbe lőtte. Az egyenruhások járőrök voltak, akik éppen arra jártak és intézkedést kezdeményeztek, amely tűzharcot eredményezett a támadóval. A dán izraelita közösséget sokkolták az események, egy ideig a helyi zsidó felekezeti iskola ideiglenes bezárását is, mivel újabb merényletektől tartottak.

Az év továbbra is 2015, a helyszín Milánó, Olaszország. November 12-én egy kóser pizzéria előtt egy arab származású támadó többször megszúrt egy fiatal zsidó férfit, helyi idő szerint este 8 óra 20 perc körül. Az esetnek komolyabb következményei nem lettek, az áldozat felépült sérüléseiből, a támadót néhány napon belül elfogták.

2019. október 9-én Németországban, egészen pontosan Halle városában érte támadás a helyi zsinagógát. Jom kippur idején, egy istentisztelet folyamán egy felfegyverzett férfi kísérelt meg bejutni az imaházba, ahol lövöldözni tervezett. A merénylet kivitelezésének kezdeti szakasza kísérteties hasonlóságot mutat az azonos év márciusában az új-zélandi Christchurch mecsete ellen elkövetett támadással, a fegyveres a mecset támadójához hasonlóan online közvetítette. Fontos különbség azonban, hogy a Halle-i agresszor nem jutott be az imádkozók közé, így nem volt lehetősége jelentősebb károkat okozni a zsidó közösség tagjaiban. A katonai ruhára emlékeztető viseletben megjelent férfi a sikertelen behatolást követően véletlenszerűen kezdett lövöldözni. Őrjöngése végül egy nő és egy férfi halálát okozta a közeli izraelita temetőnél, illetve egy gyorsbüfénél. A német bel- és igazságügy szélsőjobboldali terrorizmusnak titulálta az esetet, a támadónak kétrendbeli gyilkosságért és kilenc rendbeli gyilkossági kísérletért kellett felelnie.

A felsorolás távol áll attól, hogy teljes listaként jellemezzük. Nem egy olyan eset történt, amely a fentiekhez hasonlít, de az agressziónak más formái is felbukkantak, mint például a vandalizmus. A rongálás sok esetben fordult és fordul elő, de ezek bemutatását nem tartom relevánsnak, mivel hatásuk kevésbé permanens a fentebb tárgyalt személyi sérüléssel járó eseteknél. Mindazonáltal ez a jelenség is kifejezetten aggasztó, mert kiváló indikátora a fortyogó antiszemitizmusnak.

Ha vetünk egy pillantást a felsorolt incidensekre megfigyelhetjük, hogy a tetthelyek jelentős része Franciaországban található. Ez magyarázza azt a vándorlási hullámot, amely során többezer zsidó hagyta el Franciaországot és költözött Izraelbe 2014-ben és 2015-ben.

Az Atlanti-óceán túlpartján sem megnyugtatóbb a helyzet, sőt talán komolyabb kihívást jelent az antijudaista indulatok féken tartása. Egy 2011-es ADL-felmérés az USA-ban is kimutatta a judeofób nézetek gyakoriságának csekély mértékű növekedését a lakosság körében a 2009-es adatokhoz képest. Ugyanakkor a 2007-es és 2008-as számokat nem haladták meg az eredmények. A szervezet a legutóbbi ellenére elégedetlen volt a kimutatással, ugyanis véleményük szerint ez nem tükrözi azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a toleráns társadalom kiépítésének érdekében tettek az Államokban.

Egy 2019-ben amerikai zsidók körében végzett felmérés azt mutatta meg, hogy Donald Trump elnöksége alatt kevésbé érezte magát biztonságban az Egyesült Államokban a megkérdezettek 73%-a, mint a megelőző időszakban. A válaszadók főként fegyvertartási politikát és az antiszemitizmus kezelését kifogásolták, illetve 60% meggyőződéssel vallotta, hogy az elnöknek valamekkora felelőssége volt a Pittsburgh-i és Poway-i zsinagógáknál történt lövöldözések esetében. Azok aránya is bőven 60% fölött volt, akik biztosak voltak benne, hogy a Trump ellen induló demokrata elnökjelöltek fogják támogatni a 2020-as választásokon. Némi forráskritikával élve, úgy gondolom, hogy ez az eredmény nem a pontos képet mutatja, mivel arányaiban szűk, mindössze 1000 fős mintát vettek alapul. Egy tágabb csoport megkérdezése objektívabb eredményt hozhatott volna, bár meglehet, hogy a 60% fölötti arányszámok nem mozdultak volna el sokkal.

Az említett Pittsburg-i és Poway-i merényletek között napra pontosan fél év telt el, Pittsburgh-ben 2018. október 27-én, Poway-ben pedig 2019. április 27-én lövöldözött egy fegyveres. A két eset között rengeteg hasonlóság figyelhető meg, ami nem meglepő, tekintve, hogy mindkét esetben zsinagógát ért a merénylet. Pittsburgh-ben a Tree of Life gyülekezet imaházába rontott be a merénylő, egy gépfegyverrel és további három pisztollyal felszerelkezve. Bent 11 zsidó hívő életét oltotta ki, további hat személy pedig sebesülést szenvedett a támadás során, a sérültek közül négyen a helyszínen jelenlévő rendőrök voltak. A rendőrség jelentései szerint tűzharc alakult ki a megérkező kommandós egység és a fegyveres között, amelynek következtében a merénylő az épületben elbarikádozta magát, majd később feladta a harcot. A 46 éves tettes, Robert D. Bowers megsérült a támadás során, az azonban kérdéses, hogy rendőrségi vagy saját fegyvere okozta sebeit. Bowers-nek 29 vádponttal kellett szembenéznie szövetségi szinten, amelyek között szerepel a szabad vallásgyakorlás akadályoztatása, a fegyverrel való visszaélés és a gyűlölet bűncselekmény is. Állami szinten a 11 rendbeli gyilkosságon túl 13 egyéb vádpontot hoztak fel ellene a tárgyalásokon.  Október 31-ére a szövetségi vádpontok már elérték a 44-et, a kiszabható legsúlyosabb büntetés a halálos ítélet vagy 535 év börtön (gyakorlatilag tényleges életfogytiglan) voltak. Az ítélet azóta nem született meg, de az államügyészek és a védők között folyamatos vita folyik a lehetséges büntetésről. A Pittsburgh-i merénylet az USA zsidóságát ért legtöbb áldozattal járó támadás volt a történelemben.

A Kalifornia állambeli Poway (San Diego-tól kb. 30 kilométer) zsinagógájába 2019. április 27-én hatolt be egy felfegyverzett férfi a kora délelőtti órákban. Bent gépfegyverével több sorozatot is lőtt, amely egy idősebb hölgy halálát és további három személy sérülését okozta. Maga a támadó jelentette be a történteket, alig pár mérföldre a zsinagógától fogták el. A hatóságok a 19 éves merénylőt a San Diego-i John Earnest-ként azonosították. Az elkövető feltehetően egy korábbi, 2019. márciusi gyújtogatásért is felelős, amely során egy közeli mecsetben keletkeztek jelentős károk. Legutóbbira az az interneten megosztott, jelentős mértékben antiszemita és anti-iszlamista nézeteket prezentáló dokumentum enged következtetni, melynek szerzője és feltöltője a Poway-i merénylővel megegyező nevet visel és az írásban lényegében felelősséget vállal a tűzesetért.  A merénylőt rengeteg, szám szerint 54, az előbbihez hasonló tartalmú vádpontban próbálták elítélni. Esetében szintén nem született még határozat, de a halálbüntetés szintén szóba jöhet a kaliforniai törvények értelmében.

A magyar helyzet

Habár Magyarországon az ADL 2012-es felmérése szerint kiemelkedően magas az antijudaista nézeteket vallók száma, a valóság némileg árnyaltabb. A TÁRKI 2013-as kutatása rávilágított arra, hogy ezen a kiemelkedően magas számon belül több csoport elkülönítése is szükséges. Így jött létre négy csoport: Szélsőséges antiszemiták (~7%), mérsékelt antiszemiták (~27%), nem antiszemita (~30%), besorolhatatlan (~36%). Ezen eredmények fényében elmondhatjuk, hogy a magyar lakosság nagyon kis hányada szélsőségesen antiszemita, illetve azok nagyobb része, akiket az ADL az antiszemiták közé sorolt csupán néhány sztereotípiában hisz. Hazánkban utoljára 1991-ben ért merénylet izraelitákat.

Következtetések

Az antiszemitizmus, mint probléma mindenképpen kezelendő jelenség, hiszen elmérgesedése a békés együttélést fenyegeti. Ahogy a felsorolt példák is mutatták, szélsőséges esetekben számos halálos áldozata is lehet ezeknek a nézeteknek. A megoldást a társadalom érzékenyítése jelentené, amelynek kivitelezése nagy kihívás. Utóbbi jelenlegi formája, amely során különböző emléknapok és megemlékezések, illetve a Holokauszt eseményeinek az iskolai oktatás keretein belül történő ismertetése folyamán igyekeznek empátiát kiépíteni nem bizonyult működőképesnek, sőt bizonyos esetekben a várt eredmény ellenkezőjét érték el (lásd: holland iskolák esete). Sokan próbálkoztak szimpátia-tüntetések szervezésével, (pl.: Angela Merkel német kancellár), viszont ezek eredményei sajnos nem permanensek. Látható viszont, hogy az önkéntesség miatt valamelyest célravezetőbb ez a módszer, mint a „nagyipari” tudattermelés.

Összegzésül: A világon mindenhol, ahol nagyobb létszámú zsidó diaszpóra él, ott előbb-utóbb az antiszemitizmus is felüti a fejét. A probléma forrása kvázi hagyományos, nagyon régi gyökerekre tekint vissza. Az utóbbi évtizedekben egy csomó kutatás próbálta feltérképezni, hogy milyen mértéket ölt a lakosság körében, ezek között voltak pontosabbak, részletesebbek és kevésbé akkurátus képet mutatók is. Attól, hogy végleges megoldást találjunk, véleményem szerint kifejezetten messze vagyunk, talán sohasem sikerül megszabadulnunk a társadalom békés együttélését fenyegető antiszemitizmustól.

 

Címlapkép: Berlin, 2018. november 8. A németországi zsidók elleni pogromok kezdetét jelentő úgynevezett kristályéjszaka 80. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés résztvevői a nácizmus 6 millió európai zsidó áldozatának emléket állító holokauszt-emlékmű betontömbjei között Berlinben 2018. november 8-án. Az antiszemita pogrom során náci aktivisták Németország-szerte több ezer zsidó üzletet, imaházat és zsinagógát dúltak fel, több száz zsidót megöltek vagy elhurcoltak. (Forrás: MTI/EPA/Omer Messinger)

 

A Antiszemitizmus az előző évtizedben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2020-as koronavírus-járvány kitörésével életünk számos aspektusa digitalizálódott, az online térbe került át. A szociális érintkezések hiányában még aktívabbá váltak a közösségi platformok, fórumok, amelyek sokak számára – jelen helyzetben – az egyetlen lehetőséget képviselik az interperszonális kapcsolatok létesítésére. A hétköznapok mellett, az internetes tér szerepe a közélet és a politika formálásában is halmozottan felértékelődött. A döntéshozók online konferenciákon keresztül értekezhetnek a megszerzett tapasztalatokról, illetve a meghozott intézkedéseket is leghatékonyabban a világhálón keresztül közvetíthetik – a korlátozások miatt gyakran izolált helyzetben lévő – lakosság számára. A kibertér koordináló, közösség- és politikaformáló tulajdonsága az évtized elején végbement arab tavasz során mutatkozott meg először a nagy tömegek vonatkozásában. Az online platformok határtalansága új lehetőségeket nyitott meg az emberek számára, hogy kifejezzék saját gondolataikat, érzelmeiket, miközben mások véleményére reflektálhattak és gyorsan, valós időben szerezhettek információkat az aktuális helyzettel kapcsolatosan.  Elemzésem során bemutatom az arab országokban zajló eseményeket alakító politikai és társadalmi tényezőket, miközben ismertetem a közösségi média szerepét a forradalmak és a kialakuló új trendek vonatkozásában. Előzmények

2010 decemberében egy dél-tunéziai településen váratlan demonstrációk törtek ki. Egy helyi gyümölcsárus, tiltakozva az országban intézményesült elnyomás és korrupció ellen, egy kormányépület előtt gázolajjal lelocsolta, majd felgyújtotta magát. Az esetről készült kép, illetve hanganyagok a közösségi médián keresztül Tunézia szerte felháborodást váltottak ki az elnök, Zine El Abidine Ben Ali elnyomó rendszere ellen. A 2011-es arab tavaszként ismertté vált forradalmi hullám alapjaiban változtatta meg a MENA-régió országainak politikai és társadalmi helyzetét. Az események gyors eszkalációjának eredményeként az egész arab világban demonstrációk törtek ki a regnáló kormányokkal, diktátorokkal szemben.

A térségben szerveződő megmozdulások, forradalmak gyökerei alapvetően régóta jelenlévő társadalmi és gazdasági problémákra vezethetők vissza. A 20. század második felében hatalomra került politikai rezsimek több olyan közös tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek determinálták az események láncolatszerű eszkalációját az arab országok között. A politikai vezetők hatalmukat mindannyian a 20. század második felében szilárdították meg, ebből adódóan hivatali idejük is – a 2011-es eseményekig bezárólag – már hosszú ideje tartott. A rezsimek hosszú élettartama számos tényezőre visszavezethető, így például a fegyveres erők fokozott szerepére a hatalom védelmében, az arab társadalmak neopatriarchális tulajdonságára, a gazdasági beágyazottságára, illetve a fejletlen politikai intézményrendszerre és az iszlám vallás sajátos jellegzetességeire. A MENA-régió országaiban az arab tavasz kitörését megelőzően számos olyan negatív tényező volt megfigyelhető, amely katalizátorként hatott az események alakulására. Ezek közül kiemelendő a rendszerszerű korrupció, kizsákmányolás, túlnépesedés, ivóvízhiány és elsivatagosodás, valamint a munkanélküliség, amely 2008-as válságot követően rohamosan emelkedett.

„Facebook-forradalom”?

Az események kibontakozása demokratikus megújulás képet vetítette előre az arab országokban. Kezdetben az USA támogatta a fennálló elitet, a béke, biztonság és stabilitás garantálásnak fényében, azonban később barack Obama amerikai elnök – felülbírálva saját álláspontját – a diktátorok távozását szorgalmazta. A külpolitikai attitűd megváltozásában döntő szerepe volt a demonstrálók által rögzített videó, illetve képi anyagoknak, amelyek a világhálóra kijutva könnyen hozzáférhetőek váltak bárki számára.

Az érintett országokban jellemzően a sajtótermékek cenzúrázása állami monopólium volt, így a nyílt kommunikációs csatornákon egyáltalán nem jelenhettek meg rendszerellenes politikai vélemények.Sokan inkább internetes felületeken osztották meg a fennálló helyzettel kapcsolatos személyes meggyőződéseiket és tapasztalataikat, elkerülve az esetleges megtorlásokat és szankciókat. A folyamat eredményeképp létrejött egy olyan alternatív, cenzúrázatlan társadalmi kommunikációs tér, amely sokáig nem keltette fel az arab rezsimek figyelmét.

Az arab tavasz lefolyása alatt az új politikai színteret későn realizáló kormányzatok reagálásai is eltérő képet festenek. Eredményesség szerint voltak olyan országok, ahol a kialakult tüntetéseket a politikai vezetés erőszakkal állított le (Bahrein), vagy a tüntetés nem tudott forradalmi mozgalommá szerveződni, ezért ellehetetlenült (Szaúd-Arábia), illetve a forradalom győzedelmeskedni tudott, így leváltva a regnáló vezetést (Egyiptom, Tunézia). Az adott válaszok tekintetében megkülönböztethetünk burkolt, titkosszolgálati jellegű „megoldásokat” (Szíria), illetve radikális intézkedéseket is (az internet teljes lekapcsolása Egyiptomban). Megállapítható tehát, hogy a kibertér szerepéhez való kormányzati hozzáállás jelentősen befolyásolta az események kimenetelét, illetve az egyes vezetők nemzetközi presztízsét és legitimációját a demonstrációk ideje alatt.

A technológiai fejlődés hatásai

Az arab tavasz nem az első alkalom volt a történelem során, amikor a technológia a polgári engedetlenség eszközeként szolgált. 2001 januárjában, a Fülöp-szigetek fővárosban, Manilában SMS-ek segítségével mobilizáltak több ezer embert, így megbuktatva Joseph Estrada elnököt.  A 2004-es madridi terrortámadásokat követő tiltakozáshullámok megszervezésében és koordinálásban is nagy szerepet játszottak az SMS üzenetekben terjesztett internetes oldalakra mutató hiperhivatkozások. A Facebook és a Twitter megjelenése forradalmasította virtuális kommunikációt. A 2009-es moldovai választásokat követően 15 ezer ember vonult utcára, miután a telefonhálózatokat lekapcsolták és több külföldi újságírót is kiutasítottak az országból. A tüntetők egy központi csoportja Facebook, illetve Twitter üzenetekben tudott megmozdulásokat szervezni rövid időn belül.

A virtuális térben szerveződő közösségek számára az internet határozza meg a kommunikációs csatornát, valamint a társadalmi kohéziót. Az információ szabad áramlása, a szólásszabadság és az interaktív tartalomgyártás újszerűen hatottak a diktatórikus körülményekhez adaptálódott közel-keleti és észak-afrikai társadalmakra. A 2011-es események nyomán láthatóvá vált a web 2.0 médiajelenség politika-, illetve társadalomalakító aspektusa. A koncepció lényege, hogy a digitális kor előtt uralkodó tartalomgyártó-tartalomfogyasztó kapcsolat unipolaritását (szerkesztő központúság) az internetes média elterjedése lebontotta, így az önálló tartalomgyártás lehetősége bárki számára lehetővé vált. Fontos tényezőként említhető, hogy a virtuális diskurzusban való részvételhez nincs szükség átfogó informatikai kompetenciákra és technikai háttérre, hiszen a mobil eszközök és applikációk megjelenésével és elterjedésével az alulról fölfelé építkező felhasználói interaktivitás került középpontba. Összehasonlítva a kormányzati szervek és a tüntető tömegek szervezeti felépítését számos olyan tényező fedezhető fel, amelyek magyarázatul szolgálhatnak az események kialakulásának megértésében. Míg az állami szervekre jellemző a hierarchikus rendszer, amelyben minden szereplőnek szigorúan megszabott jogai és kötelezettségei vannak, addig a demonstrálók esetében egy decentralizált modell figyelhető meg, amely sokkal lazább szervezeti keretek között, az adott helyzethez idomulva alakítja saját tevékenységeit és céljait.

Tunézia és Egyiptom

A forradalmi hullám kiindulási országában, Tunéziában Zine El Abidine Ben Ali elnök kezében összpontosult a hatalom. Az öngyilkosságot elkövető helyi árus, Mohamed Bouazizi halálát követően országszerte demonstrációk robbantak ki az országban általánossá vált korrupció, elnyomás és cenzúra ellen. Az elnök többször is kíséreltet tett hatalmának erőszakos megőrzésre, azonban végül emigrációba kényszerült.

Egyiptomot Hoszni Mubárak elnök irányította 1981 óta és – Ben Ali-hoz hasonlóan – nyugatbarát politikát folytatott, miközben az országban eluralkodott a korrupció, nőtt a munkanélküliség és az életszínvonal folyamatos romlást mutatott. Mubárak legitmációs bázisát az Egyesült Államokkal való jó kapcsolat fenntartása és a hadsereg testesítette meg. Az USA az egyiptomi elnök személyében egy nyugati gondolkodású, Amerika-barát, Izraellel jó kapcsolatot ápoló politikus személyét látta, akinek a támogatása kardinális szempont volt a térség stabilitásának megőrzésében. A demonstráló tömegekkel való hosszú csatározások és az USA kihátrálása miatt nőtt a nyomás Mubárakon, aki a hadsereg átállását követően 2011 januárjában lemondásra kényszerült.

Mindkét ország tekintetében megfigyelhető, hogy a lakosság jelentős része ismerte és használta az internetes közösségi portálokat és azok chat, illetve videómegosztó funkcióit. A Dubai School of Government 2011 májusában megjelentett elemzése szerint, Tunéziában minden 100 emberre 95, Egyiptomban 67 mobiltelefonelőfizetés jutott. Tunéziában a lakosság 34%-a, míg Egyiptomban 24%-a használta aktívan az internetet. A MENA-régióban átlagosan a Facebook felhasználók 70%-a 15 és 29 év kor közötti fiatal volt, akik jól kiismerték magukat az internetes platformokon.

Mindez magyarázatul szolgálhat arra a tényre, hogy a demonstrációk részvevői között is sok olyan „technológiai bennszülött” volt, akik facebook-oztak, tweet-et írtak, vagy éppen youtube-on dokumentálták az utcai eseményeket, így tájékoztatva a világot az egyes események valódi körülményeiről.

Az egyiptomi fiatalok az arab világban elsőként használtak blogokat hogy kifejezzék véleményüket – elégedetlenségüket – az akkor fennálló rendszer ellen. A világhálón keresztül tudtak megfogalmazni kritikákat az állami rendszerrel szemben, így az országban jellemző emberi jogsértések – az átfogó cenzúra ellenére is – nagy nyilvánosságra tudtak szert tenni. Ugyancsak Egyiptomban történt a történelem első internet stopja, amikor a kormányzat blokkolta a Twitter-t, aztán a Facebook-ot, majd végül a Blackberry szolgáltatásokat.

Az arab tavasz hatásai

Az arab forradalmak kirobbanását a nyugati országok kezdetben egyfajta demokratizálódásként értékelték, azonban kijelenthető, hogy az arab társadalmak szemszögéből ezek a változások már 2011-ben sem voltak pozitív előjelűek. A kitörő demonstrációhullámok csak néhány országban eredményeztek tényleges, az alkotmányban deklarálásra kerülő demokratikus vívmányokat (Marokkó, Tunézia, Egyiptom), míg a többi állam esetében az arab tavasz súlyos gazdasági, politikai problémákat hozott. Az autoriter rezsimek összeomlása és a diktátorok elmozdítása nem az USA által várt demokratizálódás hatását érték el, hanem – épp ellenkezőleg – a térség destabilizációjához vezetettek. Ezek a folyamatok leginkább a líbiai Kadhafi-rendszer megdöntésének vonatkozásban, illetve a mai napig tartó, kaotikus szíriai, illetve jemeni polgárháborúk tekintetében érhetőek tetten. A leomló diktatúrák romjain hatalmi vákuum alakult ki. Szíriában és Irakban megjelent a magát Iszlám Állam néven deklaráló szunnita dzsihadista szervezet, Líbiában Kadhafi halálát követően hatalmi villongások alakultak ki a helyi hadurak között, valamint a Jemenben folyó harcok következtében az ország északi és déli részre fragmentálódott.

A közösségi média felhasználása az arab tavaszt követően

Az eseményeket nagymértékben befolyásoló közösségi média teljesen új perspektívába került az arab tavaszt követően. A tüntetések során használt tömegkommunikációs trendeket, megoldásokat a szír polgárúban formálódó ISIS is átvette és sikeresen alkalmazta új tagok toborzásra, propagandaterjesztésre, valamint adományok gyűjtésére. A szervezet – az Al-Kaida példáját követve – felismerte, hogy a virtuális téren keresztül számos olyan befogadóhoz tudja eljuttatni üzeneteit, ideológiai nézeteit, akik könnyen radikalizálhatóak, illetve bevonhatók a tervezett terrorcselekmények kivitelezésébe.

A 2010-es évek demonstrációi közül kiemelkednek a 2019-ben kezdődő hongkongi tüntetések, amelyekben tisztán felfedezhető az arab tavasz során alkalmazott közösségi oldalakon keresztül megvalósított mobilizációs és koordinációs eszközök használata. A város kifejlett technológiai hátterének köszönhetően a tiltakozók hatékony ellenállást tudtak tanúsítani a rendőri erőkkel szemben. A demonstrációk során megjelent a decentralizált, alulról szerveződő modell, amely sok esetben hatékony védelmet biztosított a hatósági (algoritmizált) megfigyelő rendszerek ellen, valamint gyors és hatékony strukturális alapot jelentett a spontán szervezett, sejtszerű csoportok kialakítására. Ahogy az arab országok esetében, úgy Hongkongban is a legfőbb cél az állami cenzúra áthidalása és megkerülése volt, így közvetítve a világ felé a valós idejű, „szüretlen realitásokat”.

Összegzés

A globalizált világ kialakulásával összefügg a technológia rohamos ütemű fejlődése. A gyorsan változó politikai, gazdasági trendekhez való alkalmazkodás alapfeltétele a hiteles forrásból származó információ birtoklása. Az internethasználat elterjedésével új lehetőségek bontakoztak ki a személyes véleménynyilvánítás, véleményformálás és szervezkedés tekintetében. Az új média az önkifejezés egy alternatív csatornája lett, amely lehetővé teszi az egyén, avagy az adott szervezet, csoport számára saját elképzeléseinek, világszemléletének, esetleg narratívájának megosztását. A virtuális térben lebomlottak a határok, amely egy részről elősegítette a polgári és emberi szabadságjogok érvényesülést, másrészről azonban számos új fenyegetés kialakulásához járult hozzá. Az alulról szerveződő, virtuális térben koordináló mozgalmak forradalmasították az információs társadalom ismérveit, azonban a határtalanság folyományaként az információ valóságtartalma és megbízhatósága is kritikus tényezővé vált. Az álhírek következményeként olyan téves konklúziókat vonhatók le, amelyek – akár káros– döntések meghozatalához vezetnek aláásva ezzel, a hatékony döntéshozatalt.

Az arab tavasz demonstrációinak folyományaként megjelent a virtuális társadalmi aktivizmus, amely a kibertéren keresztül, egymással laza kapcsolatban lévő személyek láncolatából jött létre. A Facebook, a Twitter és a Youtube megjelenésével lehetővé vált, hogy olyanok is hangot adjanak véleményüknek, akik eddig elnyomásban éltek, vagy egyszerűen nem voltak olyan társadalmi pozícióban, hogy véleményüket hathatósan kifejezhessék a publikum számára. Az online média közösségformáló szerepe egységbe kovácsolta az embereket, így létrehozva olyan kollektív tudattal rendelkező szerveződéseket, amelyek már egységesen képesek fellépni kormányzatokkal szemben, megváltoztatva azok politikai pozícióját, illetve a társadalommal kialakított kapcsolataikat is.

Címlapkép: Aali, 2011. november 18. Az “arab tavasz” felkelései és tüntetései által érintett országok zászlóit lobogtatják tüntetők egy ellenzéki demonstráción a fővárostól, El-Manámától délre fekvő Aali faluban. Helyi források szerint több ezer ember vett részt a tüntetésen, ahol a fő ellenzéki csoportok újfent hangoztatták, hogy új alkotmány és egy teljes egészében választott parlament nélkül nincs megoldás az ország politikai válságára. (Forrás: MTI/EPA/Mazen Mahdi)

További felhasznált irodalom:

Bányász Péter: A közösségi média jelentette veszélyek az “Arab-tavasz” példáján keresztül. (online elérhető: https://www.researchgate.net/publication/330716134_A_kozossegi_media_jelentette_veszelyek_az_Arab-tavasz_peldajan_keresztul hozzáférés dátuma: 2020. november 13.)

Besenyő János: „Arab tavasz” – politikai rendszerváltás az észak-afrikai arab államokban. Kül-világ, 2011/4. szám

Bordás Mária: Arab tavasz vagy iszlám tél? A közel-keleti és észak-afrikai események hatása Európa biztonságára. Honvédségi Szemle, 2015/1. szám.

Csicsmann László: A mérsékelt iszlamista mozgalmak szerepe az “arab tavaszt” követő politikai átmenetben. Külügyi Szemle 2012/1. szám

Iványi Márton Pál: A közösségi média és a társadalmi mozgalma. Iskolakultúra, 2014/1. szám.

R. Kumaraswamy: Uprisings in the Arab World: Options for GOI. Idsa Issue Brief, Jawaharlal Nehru University, New Delhi, 2011. (online elérhető: https://idsa.in/system/files/IB_ArabWorld.pdf hozzáférés dátuma: 2020. november 13.)

A A közösségi média politikaformáló ereje és az arab tavasz –  a digitális polgári engedetlenség kialakulása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Trump-adminisztráció egyik utolsó lépéseként orosz kihágásokra hivatkozva kiléptette az Egyesült Államokat a Nyitott Égbolt Szerződésből, amely a részes államok számára megfigyelő repüléseket engedélyezett egymás területe felett. Az egyezmény, amely a hidegháborús bizalomépítés eszközeként jött létre most újabb tagot veszíthet, miután Oroszország is a kilépést fontolgatja. Kérdéses, hogy Joe Biden amerikai elnök képes lesz-e megegyezésre jutni orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal, hogy megmentsék a Szerződést. Eisenhower és Bush, a Nyitott Égbolt atyjai

A második világháború után Dwight D. Eisenhower amerikai elnök a Szovjetunióval való párbeszédet létfontosságúnak tartotta az egész világ biztonságának érdekében. Az 1955-ös négyhatalami genfi csúcson Eisenhower állt elő a Nyitott Égbolt ötletével. Ajánlata értelmében a felek megosztották volna egymással katonai létesítményeik pozícióit és leírásait, valamint engedélyezték volna ezen információk légi megfigyeléssel való megerősítését, a szovjetek visszautasították a felvetést.

Az amerikaiak azonban nem tettek le róla, hogy légi felderítést végezzenek a Szovjetunió felett, 1956-tól U2-es kémrepülőgépekkel végeztek küldetéseket a szovjet légtérben. Egészen 1960-ig, amikoris szovjet csapatok lelőttek egy amerikai gépet. Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár az eset nyomán felháborodva hagyta ott az akkor megrendezésre került párizsi csúcsot, miután Eisenhower nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Ennek nyomán egy felderítő repülésekről szóló egyezmény megszületése nem tűnt reálisnak.

Az ötletet George H.W. Bush amerikai elnök vetette fel újra 1989 májusában, az akkor még létező Varsói Szerződés és a NATO együttműködését erősítendő. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó főtitkára a glasznoszty politikájának nyomán támogatta az ötletet. A folyamat előremozdításában nagy szerepet játszottak a kanadai-magyar próbarepülések, valamint a kétoldalú magyar-román nyitott égbolt megállapodás, melyek bemutatták az elképzelés működőképességét. A Varsói Szerződés és a Szovjetunió is a Nyitott Égbolt tárgyalások ideje alatt szűnt meg, ez megváltoztatta a tárgyalások dinamikáját. Az egyezmény végül 2002 januárjában lépett hatályba az elhúzódó orosz-belarusz ratifikáció miatt.

Orosz kihágások, amerikai kilépés

Először 2019 októberében került a nyilvánosság elé a Trump-adminisztráció terve a Szerződés felmondásáról. Ekkor Eliot L. Engel demokrata képviselő, a Képviselőház külügyi bizottságának elnöke levelet intézett Robert C. O’Brienhez, amelyben arra kérte a nemzetbiztonsági főtanácsadót, hogy személyes közbenjárásával akadályozza meg az USA kilépését a Nyitott Égbolt egyezményből.

Engel levele azonban hiábavalónak bizonyult. 2020. május 21-én Mike Pompeo amerikai külügyminiszter sajtóközleményében bejelentette, hogy másnap országa értesíteni fogja a Nyitott Égbolt Szerződés részes államait az egyezményből való kilépési szándékról. Hozzátette, hogy amennyiben Oroszország visszatér a Szerződésben vállalt kötelezettségeinek maximális teljesítéséhez, akkor visszaléphetnek döntésüktől. Felsorolta mindazon eseteket, amelyek az amerikai vezetés szerint példái Moszkva szerződésszegésnek: az orosz fél elutasította a megszállásuk alatt álló georgiai (grúziai) Abházia és Dél-Oszétia régiókkal közös határának megközelítését a megfigyelő repülőgépek által, a Kalinyingrád feletti megfigyelő repülések hosszát jogtalanul korlátozták, 2019-ben pedig megtagadták egy nagyszabású katona gyakorlat megfigyelését az amerikai és kanadai fél által. Továbbá a Krím-félszigeten egy repülőteret jelöltek ki a Nyitott Égbolt küldetések alkalmával való használatra, ezzel a terület orosz megszállását akarták elismertetni. A sajtóközlemény szerint nemcsak az előírások megszegésében vétkes az orosz fél, hanem az egyezményt esetleges támadások előkészítésére is felhasználta, a felvételek segítségével létfontosságú infrastrukturális célpontokat jelölt ki Amerikában és Európában. Pompeo szerint az egyezmény már csupán az orosz érdekeket szolgálta, a Moszkvával való együttműködés üres színjáték. Hozzátette, hogy minden felelősség Oroszországot terheli a fejleményekért, az USA elkötelezett a nemzetközi fegyverkorlátozás mellett, célja egy békés és biztonságos világ.

Az orosz fél indoklása szerint a Pompeo által említett kalinyingrádi 500 kilométeres repülési limit bevezetéséré szükség volt, ugyanis egyes megfigyelő küldetések a kis enklávé fölött oda-vissza repülve körülbelül 1600 kilométert tettek meg, akadályozva a légtér és a tartomány egyetlen nemzetközi repülőterének használatát más gépek által. 2020 februárjában Oroszország jóindulatát kifejezve engedélyezett egy 505 kilométeres repülést Kalinyingrád felett. Abházia és Dél-Oszétia esetében azok függetlenségére hivatkozva tagadta meg az orosz fél a repüléseket a régiók szomszédságában, a Szerződés VI. cikkére mutatva, amely megtiltja a nem szerződő államok határainak 10 kilométeren belüli megközelítését. A két régió azonban Georgia nemzetközileg elismert határain belül található, Georgia pedig részese a Nyitott Égbolt közösségnek. A georgiai vezetés ezért egyoldalún felfüggesztette az oroszokkal való együttműködést az egyezmény keretein belül. Az ellentét miatt 2018-ban nem került sor egyetlen megfigyelő repülésre sem a részes államok között, ugyanis nem született megegyezés az éves kvóták kérdéseben. Az orosz kihágásokat az amerikai fél a saját területe (Hawaii és más csendes-óceáni szigetek, valamint Alaszka) fölött végzett repülések korlátozásával büntette. Az amerikai külügyminisztérium úgy értékelte a helyzetet, hogy az oroszok lépései nem akadályozták érdemben az amerikai hírszerszerzést a kérdéses területek felett, azonban a Szerződés megsértése elfogadhatatlan.

Ezek nyomán az Amerikai Egyesült Államok 2020. május 22-én értesítette a Nyitott Égbolt egyezmény letéteményeseit és aláíróit kilépési szándékáról. A francia, a német és további tíz európai állam külügyminisztériuma még aznap közös nyilatkozatban fejezte ki sajnálatát az amerikai elhatározással kapcsolatban, és mellette hangot adtak saját elkötelezettségüknek az egyezmény iránt. A Szerződés értelmében a kilépés hatályba lépésére a bejelentés után 6 hónappal kerülhet sor, ezalatt az idő alatt az adott fél elállhat az egyezmény felmondásától. Donald Trump aziránti bizalmának adott hangot, hogy az oroszokkal egy új egyezmény megteremtésére kerülhet sor, amely pótolja a Nyitott Égbolt szerepét, napjainkban azonban egyértelmű, hogy ez üres remény volt.

A NATO-szövetségesek május 22-én megbeszélést tartottak az amerikai döntés kapcsán. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár nyilatkozatában kifejezte a szövetség elkötelezettségét a hatásos nemzetközi fegyverkorlátozás és nonproliferáció mellett. A tagok egyetértését közvetítette abban, hogy a Nyitott Égbolt közösség minden tagjának muszáj betartania kötelezettségeit, ezt a NATO-tagok meg is teszik. Megerősítette az amerikai kijelentéseket, miszerint az orosz fél évek óta a Szerződéssel szembemenő repülési korlátozásokat vezetett be Kalinyingrád és a georgiai határ közelében. Ezeket a kihágásokat az euro-atlanti régió biztonságához és stabilitásához hozzájáruló egyezmény aláásásának nevezte. Emlékeztetett, hogy a szövetségesek több NATO-csúcs alkalmával is figyelmeztették Oroszországot, hogy térjen vissza a Szerződés által rárótt kötelezettségei teljeskörű teljesítéséhez. Ekkor még a főtitkár bízott abban, hogy az USA tagsága megmenthető az orosz féllel való tárgyalásokon keresztül.

Június 22-én olyan hangadó demokrata szenátorok, mint Bob Menendez, Chuck Schumer, Jack Reed, valamint Mark Verner levélben fordultak Mike Pompeo külügyminiszterhez és Mark Esper védelmi miniszterhez. Kritizálták a Trump-adminisztráció döntését és annak végrehajtását is, ugyanis a 2020-as pénzügyi évi National Defense Authorization Act (NDAA; Nemzeti Védelmi Engedélyezési Törvény, amely az amerikai védelmi minisztérium éves költségvetését, kiadásait és szakpolitikáját szabályozza) értelmében az elhatározásról 120 nappal előre értesíteniük kellett volna a Kongresszust. Továbbá a kilépés véleményük szerint az amerikai nemzetbiztonság és szövetségi rendszer számára káros hatással lesz. Emlékeztettek, hogy 1992-ben a Szenátus ellenszavazat nélkül fogadta el a Nyitott Égbolt egyezményt, ami azóta is kétpárti támogatást élvezett. Szerintük a döntés időpontja is gyanakvásra ad okot, hiszen kevesebb mint öt hónappal az elnökválasztás előtt, az amerikai joggal és alkotmányos gyakorlattal szembefordulva egyértelműen politikai manővernek minősül, amely a következő adminisztráció mozgásterének szűkítésére szolgál. Ezek nyomán követelték a kilépési folyamat azonnali felfüggesztését, amíg a Kongresszus nem kap megfelelő értesítést az NDAA előírásai szerint, és a Szenátusnak nem nyílik lehetősége a kérdés megtárgyalására. Követelésüknek azonban nem voltak képesek érvényt szerezni, hiszen az NDAA elfogadott szövege nem tartalmaz szankciókat vagy kényszerítő eszközöket a 120 napos értesítés elmaradása esetére.

Miután Moszkvával nem született megállapodás, és az otthoni ellenkezés sem ért el sikereket, 2020. november 22-én az Egyesült Államok kormánya bejelentette az egyezmény teljeskörű elhagyásának életbe lépését. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy Amerika biztonságosabb lett a döntés nyomán, mivel Oroszország továbbra sem tartotta be kötelezettségeit. Robert C. O’Brien az egyezményt elavultnak nevezte, amely az amerikai nemzetbiztonság kárára az ország ellenfeleinek kedvezett. O’Brien szerint szintén az orosz fél szerződésszegése vezetett az USA 2019-es kilépéséhez az 1987-es INF-szerződésből, amely a közepes hatótávolságú, nukleáris töltetek szállítására is alkalmas ballisztikus rakéták és robotrepülőgépek gyártását, tesztelését és bevetését tiltotta.

Moszkva reakciója

Alexander Grusko orosz külügyminiszer-helyettes ekkor kritizálta az amerikai döntést, amely szerinte egy újabb csapás az európai katonai biztonság számára, az adminisztráció korábbi lépéseihez hasonlóan. Anatoli Antalov, washingtoni orosz nagykövet meglepettségének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy nyugati szövetségesei nem követték az USA-t a Nyitott Égbolt egyezményből való kilépésben. Szerinte ez annak a volt jele, hogy bíztak a probléma tárgyalások útján való megoldásában. Kína szintén elítélte az amerikai kilépést. Csao Li-csien, a külügyminisztérium szóvivője nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a döntés aláássa a kölcsönös bizalmat és az átláthatóságot a résztvevő országok között, nem járul hozzá az érintett régiók stabilitásához, valamint veszélyezteti a jövendőbeli nemzetközi fegyverkorlátozási és leszerelési kezdeményezéseket. Kína habár más hatalmakat fegyverkorlátozási egyezmények meghozatalára és fenntartására buzdít, az azokban való részvételtől tartózkodik.

Oroszország továbbra repüléseket végezhetne az európai tagok, és az ott található amerikai létesítmények megfigyelésére. Ezt a lehetőséget Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ki is akarta volna használni, ha a bent maradó részes államok garantálták volna, hogy kilépese után nem osztanak meg az USA-val Nyitott Égbolt felvételeket. Ilyen garanciát azonban a NATO tagok nem vállaltak, így Oroszország 2021. január 15-én bejelentette, hogy megkezdi a kilépési folyamat belföldi fázisát. A nyilatkozatban az orosz fél azzal vádolja az Egyesült Államokat, hogy az mesterkélt ürügyre hivatkozva mondta fel az egyezményt, és ez a lépés felborította a felek érdekeinek egyensúlyát. Az orosz törvényhozás fog szavazni a kilépésről, amennyiben mellette döntenek Moszkva értesíteni fogja a szerződő feleket, ekkortól lesz számítandó a fél év, amelynek lejárta után hatályba lép az orosz kilépés is. Leonid Szlutszki, az orosz Állami Duma külügyi tanácsának feje kijelentette, hogy Oroszország felülvizsgálná kilépési szándékát, amennyiben az Egyesült Államok jelezné, hogy visszatérne a Szerződésbe, ezt azonban utópikus kilátásnak nevezte. Nyilatkozott továbbá Konstantin Koszacsev is, az orosz Szövetségi Gyűlés külügyi tanácsának elnöke, szerinte az orosz kilépés várható volt, hiszen a többi fél nem tett eleget Moszkva kérelmeinek a felvételek Washingtonnal való megosztásával kapcsolatban, így minden felelősség az Egyesült Államokat és a NATO-t terheli. Több orosz sajtóorgánum azonban arról is beszámolt, hogy a Kremlin egy visszafogottabb lépést is fontolgat, miszerint csak felfüggesztik a Szerződésben való részvételt, a teljes kilépés helyett. Ez a lépés a Biden-adminisztrációba vetett bizalmat mutatná.

Jelenleg az Új START egyezmény az egyetlen fegyverkezést korlátozó szerződés az USA és Oroszország között, ez a nagy hatótávolságú nukleáris fegyverek számát maximalizálja. Január 29-én Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta az egyezmény 5 éves meghosszabbításáról szóló törvényt, amelyet előtte az orosz törvényhozás mindkét háza ratifikált.

Mit hagynak hátra?

A Nyitott Égbolt felvételekhez minden részes állam hozzáférhet. Az USA magas aktív kvótája (évi 42, ami egyenlő az Oroszország és Belarusz számára közösen rendelkezésre állt mennyiségnek) így minden szövetségese és a többi résztvevő állam számára is rengeteg plusz információval szolgált. Az amerikai kilépés nyomán Ukrajnának kifejezetten fájó lehet az orosz katonai tevékenységről kieső adatmennyiség, a kelet-ukrajnai eseményekkel kapcsolatos orosz aktivitás ellenőrzésére való tekintettel. Csak 2014 márciusa és júliusa között nyugati államok 22 megfigyelő repülést végeztek Nyugat-Oroszország és Ukrajna felett.

Minden részes állam rendelkezik egy aktív és egy passzív kvótával, melyek az ország méretétől függenek. Az aktív kvóta azt mutatja, hány repülést végezhet más államok felett, a passzív kvóta pedig azt, hogy hány repülést kell befogadnia. A gépeket ellenőrzik a bevetések előtt, valamint a fogadó ország megfigyelői a fedélzeten tartózkodnak a repülés ideje alatt is. A megfigyelő repüléseket minimum 72 órával előbb be kell jelenteni.

A NATO tagjai 2002 óta közös megegyezés alapján nem végeznek megfigyelő repüléseket egymás fölött. Ez Oroszországnak egyértelmű hátrány. 2019-re több mint 1500 átrepülést végeztek összesen a részes államok, ebből több, mint 500 Oroszország felett, amely így a leginkább megfigyelt részes állam volt. Az Egyesült Államok körülbelül két és félszer annyi (kb. 180) repülést végzett Oroszország fölött, mint fordítva. 2002 és 2019 Kanada és az európai szövetségesei 57 megfigyelést hajtottak végre amerikai gépről, ezalatt az idő alatt pedig az USA 89 európai géppel végzett repülésen vett részt.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ/OSCE) keretein belül működő Nyitott Égbolt Konzultatív Bizottság (Open Skies Consultative Commission, OSCC) felelős az egyezmény zavartalan működéséért. A Bizottságba minden részes állam küld szakértőket, akik az EBESZ bécsi székhelyén gyűlnek össze havi találkozójukra. Az amerikaiak kiesése ellenére 2021-es évre sikeres volt a kvóták újraosztása. Az OSCC költségvetésének 12,6%-át az USA adta, valamint a négy úgynevezett informális munkacsoport közül kettőt is vezetett. 2020 július 6-ára a Szerződés letéteményesei, Kanada és Magyarország konferenciát hívtak össze, hogy az OSCC megvitathassa az Egyesült Államok kilépési szándékát. A COVID-19-világjárványra való tekintettel csupán videókonferenciára került sor, a 34 részes állam 188 szakértőjének és képviselőjének részvételével.

Kamerák, repülők, műholdak

Gyakori kritika volt az egyezménnyel szemben amerikai oldalról, hogy az oroszok modernebb érzékelő műszereket használtak, amelyek számukra értékesebb információkkal szolgálnak, mint amelyhez az USA jut hozzá saját, Oroszország feletti repülései alkalmával. Azonban szó sincs róla, hogy az oroszok olyan technológiát alkalmaztak volna, amely ne állt volna az USA rendelkezésre. A megfigyelésekhez használt érzékelő műszereket és repülőgépeket minden részes államnak jóvá kell hagynia, valamint azoknak titkosítatlannak és kereskedelmi forgalomban hozzáférhetők kell lennie. A probléma ott keresendő, hogy a Pentagon számára az utóbbi évtizedben nem volt prioritás a Nyitott Égbolt egyezmény. Ugyan már 2012-ben született politikai direktíva az amerikai kamerák digitalizációjáról, a védelmi minisztérium 2015-ig nem kért ajánlatot lehetséges beszállítóktól. Az oroszok és a románok hiába használtak digitális kamerákat, azok ugyanúgy 30 centiméteres felbontással rendelkezhetnek, mint ahogyan az amerikaiak és a többi állam által alkalmazott berendezések.

A 60 éves OC-135B megfigyelő repülőgépeken filmszalagos kamerákat használtak digitális helyett. 2016-ban kezdték meg ezek cseréjét, végül ezeket az új kamerákat végül a légierő más egységei fogják megkapni. A teljesen új repülőgépek beszerzése elmaradt, 2020. július 14-én a légierő visszavonta kérvényét a gépek cseréjével kapcsolatban. Míg az amerikai OC-135B hatótávolsága több mint 6000 kilométer volt, amely ideálissá tette a Szibéria felett hosszú utak megtételére, az európai gépek közül a svéd és román modellek kevesebb mint 3000 kilométer megtételére képesek.

A The Wall Street Journal 2020. november 22-én már arról írt, hogy az Egyesült Államok más országoknak ajánlja eladásra a régi gépeket, miután azokat felesleges védelmi cikkeknek minősítette. Kérdéses azonban, hogy bármely ország is vevő lenne a gépekre, hiszen azok hatótávolsága hiába nagyobb, túlságosan elavultak, a rájuk szánt pénzből jobb befektetés lenne új gépeket venni, így a gépek sorsa bizonytalan. A jelenleg a nebraskai Offutt légibázison állomásozó, a légierő 55. ezredének kötelékében szolgáló repülőgépek leszereléséhez szükséges jogi és bürokratikus procedúrák hónapokig is eltarthatnak. Egy kongresszusi forrás szerint a Trump-adminisztráció hiába próbált minél előbb megszabadulni a gépektől, a légierő a 2021-es pénzügyi év végégig meg kívánja őket tartani.

Don Bacon republikánus nebraskai kongresszusi képviselő, a légierő volt dandártábornoka, aki az offutti légibázison szolgált, közleményében a Szerződés iránti elkötelezettségének adott hangot. A Defense News-nak adott nyilatkozatában arról beszélt, bízik benne, hogy az USA ismét tagja lesz a Nyitott Égbolt egyezménynek, és reméli, hogy addig sem szerelik le az OB-135B-ket, ugyanis azok katasztrófák esetén és más helyzetekben is a civil hatóságok segítségére lehetnek. Példának hozta fel a 2010-es haiti-i földrengést, ahol a kárfelmérésben és az erőforrások irányításában játszottak szerepet.

A Szerződés kritikusai és egyes szakértők szerint megfigyelő műholdakkal pótolni lehetne és kellene a repülőgépek képességét. Amy Woolf, a nukleáris fegyverek szakértője felhívta rá a figyelmet, hogy 1992-ben, az egyezmény ratifikációjakor a Szenátus tisztában volt vele, hogy az amerikai és orosz műholdak már képesek azon információk megszerzésére, amelyekhez az egyezmény keretein belül hozzá tudnának jutni. Az igazi amerikai érdek az európai biztonság megerősítése volt. Todd Harrison repülőgép-szakértő szerint a Szerződés által engedélyezett 30 centiméteres felbontású felvételeket már kereskedelmi műholdak is képesek reprodukálni, emellett azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy az USA az egyezményben marad, csupán nyugdíjazza a régi OC-135B repülőgépjeit. Így nem sérült volna a Szerződés integritása, az amerikaiak pedig egyszerűen más részes államok gépjeivel végrehajtott küldetésekben vehettek volna részt. Az egyezményt támogató elemzők szerint azonban a műholdak és a nyílt forrásból beszerezhető információk nem képesek pótolni a felderítő repülőgépekkel begyűjtött adatokat. Steffan Watkins kanadai szakértő szerint a küldetések során az orosz tisztekkel való személyes kapcsolat is fontos információkkal szolgált, és hozzájárult a kapcsolatok építéséhez. Hozzáteszi, hogy nem az a fő, hogy egy másik országot rajtakapjanak azon, amit éppen csinált, hanem hogy olyan bizonyítékokat szerezzenek sejtéseikkel kapcsolatban, amelyek hitelességét a többi részes állam teljes mértékben elfogadja.

Az egyezmény megmentése

Joe Biden, aki szenátorként támogatta ez egyezmény megkötését, 2020. május 22-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben Trump döntését rövidlátó politika eredményének nevezte. Emlékeztetett, hogy az Obama-adminisztráció alatt a Nyitott Égbolt segített az ukrán fél számára, mikor az oroszok megsértették a területét, és az egyezmény keretein belül készített felvételek hiúsították meg Oroszország dezinformációs törekvéseit. A megoldást nem a kilépésben, hanem a párbeszédben és a Szerződés mechanizmusainak használatában látja, amelyekkel korábban már megoldották az oroszországi Csecsenföld fölötti magasságkorlátozások ügyét.

Steve Pifer, a Brookings Institution munkatársa felhívja rá a figyelmet, hogy a Szerződésbe való visszalépéshez azt a Szenátusnak újra jóvá kellene hagynia a ratifikációt, amihez kétharmados többség szükséges. Pifer 50 demokrata szenátorral számolt a választások után, az ő számításai szerint tehát 17 republikánus szenátorra lenne szükség, miközben nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy ennyi republikánus szavazna egy friss, republikánus adminisztráció által hozott döntés ellen. Pifer jóslata megvalósult, jelenleg (2021. február) 50 demokrata foglal helyet a Szenátusban. Az elemző által felvázolt másik lehetőség egy végrehajtási megállapodás lenne, amelyhez a Képviselőház és a Szenátus egyszerű többsége is elég. Változásra lehet szükség Biden Oroszországgal kapcsolatos nyilatkozataiban a sikeres együttműködéshez, a Kremlin szóvivője tavaly októberben erősen elítélte és gyűlöletkeltésnek nevezte a demokrata elnökjelölt kijelentését, miszerint az USA számára Oroszország jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzeti biztonság területén. Vlagyimir Putyin szerint Biden „éles oroszellenes retorikát” használ.

Habár Biden személyesen támogatja a Nyitott Égbolt rendszert, időbe telhet, amíg adminisztrációja dönt a visszalépésről. A beiktatás utáni hetekben úgy tűnik, hogy a Szerződés sorsa nincsen az új elnök legfontosabb prioritásai közt. Az egyezmény megmentésének egy lehetséges forgatókönyve, hogy a Biden-adminisztráció nyilatkozatot tesz közzé, miszerint vizsgálják a visszalépés lehetőségét. Ezután a NATO szövetségesek nyíltan vállalják, hogy nem osztanak meg az USA-val Nyitott Égbolt felvételeket, és továbbra is engedélyezik, hogy Oroszország repüléseket végezzen az Európában található amerikai katonai létesítmények felett. Ez valószínűleg elég lehetne ahhoz, hogy Moszkva felfüggessze a kilépési folyamatát, ezek után megkezdődhetnének a többoldali tárgyalások a Szerződés megmentéséről.

Konklúzió

Jelenleg úgy tűnik, hogy a Nyitott Égbolt Szerződés sorsa elsősorban a Biden-adminisztráció lépéseitől függ. Oroszország kilépési folyamata elég nyomást gyakorolhat az új amerikai vezetésre ahhoz, hogy minél előbb napirendre tűzzék az ügyet. Az orosz narratíva szerint az Egyesült Államok okozta az egyezmény válságát, és azt kommunikálják, hogy Washington számára nem cél annak megmentése. Bidennek és az amerikai külügynek erre kell rácáfolnia, kezdeményező és békülékeny hangvételre lenne szükség a részükről, azonban biztos, hogy nem fogják magukra vállalni a bűnbak szerepét. Kérdéses, hogy mennyire lágyíthatják a Trump-adminisztráció kemény kijelentéseit az orosz kihágásokkal kapcsolatban. A Szerződés eredeti célja a bizalom és a biztonság építése volt a nyugati és az orosz szövetségi rendszerek között, úgy tűnik, ennek a gondolatnak több támogatásra lenne szüksége mind Washingtonban, mind Moszkvában. Ha a két nagyhatalom elhagyja a Szerződést, azzal annak súlya és gyakorlati haszna a megmaradó részes államok számára elenyészővé válik. Amennyiben végül az Egyesült Államok és Oroszország is újra a rendszer aktív részesei lesznek, Washingtonnak muszáj lesz modern érzékelőkkel felszerelt, korszerű megfigyelő gépeket beszereznie, hogy a felmondás előtt fennállt technológiai lemaradást behozza, ezáltal visszaszorítva a Szerződést ellenző belföldi hangokat.

Címlapkép:Kecskemét, 2004. március 29. Megérkezett a Kecskeméti Légibázisra az a C-130-as francia megfigyelő repülőgép amellyel a Nyitott Égbolt szerződés alapján a francia fél légifelvételeket készít Magyarország légterében. Az 1992-ben Helsinkiben aláírt egyezmény értelmében hazánknak évente négy gyakorlatot kell engedélyeznie légterében és négy megfigyelésre van lehetősége más, a szerződést aláíró országok területén, a bécsi székhelyű Nyitott Égbolt Konzultatív Bizottság felügyeletével. A képen: a magyar szakemberek ellenőrzik, a gép szárnya alá függesztett konténert, amely a megfigyelő műszereket tartalmazza.
(Forrás: MTI Fotó: Ujvári Sándor)

További felhasznált irodalom:

Osvát Szabolcs: A kémrepülésektől a bizalomerősítésig: a Nyitott Égbolt Szerződés története. In: Külügyi Szemle 2002. tél. Budapest, Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2002. 53-73. p.

Dr. Alexander Graef: Saving the Open Skies Treaty: Challenges and possible scenarios after the U.S. withdrawal. London, European Leadership Network, 2020.

2004. évi V. törvény az 1992. március 24-én, Helsinkiben aláírt Nyitott Égbolt Szerződés kihirdetéséről

 

A Vihar a Nyitott Égbolton: az USA után Oroszország is kilépne bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A controversial and regularly raised issue since the beginning of Bosnia and Herzegovina’s statehood is the possible independence of the Republika Srpska (RS), an entity inhabited by a majority of Serbs. The events of the Bosnian war, which took place between 1992 and 1995, with about a hundred thousand fatalities, centred mainly on the Bosnian Serb aspirations for secession and independence. Finally, the Dayton Peace Agreement granted broad autonomy to the both main components of Bosnia and Herzegovina (the Bosnian-Croatian majority of the Federation of Bosnia and Herzegovina and the RS), however, the secession of the Serb side is on the agenda from time to time, in particular if there is a violation of the autonomy of the RS.

This issue became relevant again after Milorad Dodik, a Serbian member of the tripartite presidency of Bosnia and Herzegovina, set out to hold a referendum on secession after a constitutional court decision detrimental to the Serb-majority entity, furthermore, Serbian deputies have suspended their decision-making activities at state level.

The purpose of this article is to examine and present the outcome of the resurgence of tensions in the country and the attitude of the international community towards the RS, whose relations with Serbia will also come to the fore.

A brief history of separation efforts to date

The 1995 Dayton Agreement did not provide a basis for the entities of BiH to become fully independent or to access to other countries. Nevertheless, already a year after the conclusion of the agreement, the accession of the RS to the Federal Republic of Yugoslavia (which at that time included the territory of Serbia, Montenegro and Kosovo) was on the agenda.  Biljana Plavsic, a biology professor who became a politician, then president of the RS, and later a leader convicted of war crimes, was forced to back down due to pressure from the international community.

During the 2000’s, the aspirations for independence of RS were linked to the status of Kosovo. According to the public, if Kosovo declares its independence unilaterally, an independence referendum should also be held in the RS. In February 2008, RS legislators passed a resolution declaring that if the majority of the international community, including the EU, recognized Kosovo’s independence, they would hold a referendum on independence (it should be noted that the Bosnian Serb did not support Kosovo’s aspirations, therefore Bosnia and Herzegovina did not recognize the independence of the new state). Milorad Dodik at the time coordinated the events as Prime Minister of the RS and President of the Alliance of Independent Social Democrats (SNSD). The right to self-determination was cited as a point of reference as the main argument: if the Kosovars had the right to determine their own future, why not the Bosnian Serbs? Both the United States and the European Union strongly opposed this initiative and therefore the referendum was not held. According to Miroslav Lajcák, the former High Representative for Bosnia and Herzegovina, RS has no right to secede from Bosnia and Herzegovina, as its territorial integrity is guaranteed by the Dayton Peace Agreement.

In 2011, the referendum initiative came back to the agenda, but for similar reasons, it also failed. In October 2012, Milorad Dodik, already President of RS, stated that the entity would become independent and it would be able to survive as a sovereign state. The situation began to escalate again in 2015, when Dodik and his political party practically made the achievement of the region’s independence a party program, arguing that the Bosnian majority undermined the autonomous powers of the RS. It is expected that if the RS cannot extend its autonomy by the end of 2017, a referendum on secession will be initiated by 2018. With reference to the Dayton Convention, the international community once again criticised these aspirations. In reply, Milorad Dodik argued that the Constitution of the RS (as amended by the Dayton Convention in 1995) included the right to self-determination.

In addition, Serbian leaders in Bosnia and Herzegovina have complained − and they do so nowadays − about the activities of state courts and prosecutors’ offices, accusing them of bias towards the Serbs. Furthermore, the Constitutional Court at state level is attacked by the leadership of the RS on the presence of three foreign judges, provided for in the Dayton Agreement. Dodik eventually announced in September 2017 that there would not be a referendum on independence next year. However, because the President was only talking about a postponement, it was expected that the issue would become relevant again a few years later. That took place in February 2020.

The current situation

The Constitutional Court of Bosnia and Herzegovina − on its 117th plenary session on the 7thFebruary 2020 − found Article 53 of the Law on Agricultural Land, adopted by the legislation of the RS, unconstitutional. According to the law, the agricultural lands once owned by the Yugoslav state are not owned by Bosnia and Herzegovina but by RS. The main argument of the Serbs is that during the Ottoman rule, Bosnians who moved to the cities and received administrative positions and other benefits relinquished their lands, so those − according to land registry books − became Serbian property.

According to the ruling of the Constitutional Court, the land must be state property, therefore must be the property of the federal state. Seven Bosnian representatives of the RS Council of Peoples (in this body all three nationalities are represented) have proposed this constitutional court process, which could intensify ethnic political debates in the case (especially in light of the fact that Dodik raised the question of Muslim judges in 2008. In his opinion, they should not act in cases relating to RS).

This decision was the starting point of the political crisis that has taken place since then. Led by Milorad Dodik (who has been a Serbian member of the three-member rotating presidency since 2018), Bosnian Serbs are once again attacking the presence of foreign constitutional judges, accusing the Constitutional Court of bias and interpreting its operation as an attack on the RS.

There was also the possibility that the two Serbian constitutional judges would be banned from work. What is certain is that Serbian deputies have suspended their participation in state-level decision-making bodies and are pushing for the adoption of a new law reforming the Constitutional Court – but this is fundamentally unconstitutional.

A similar boycott took place in March 2019, when the Constitutional Court ruled that a holiday introduced in the Serbian Republic was unconstitutional. Last year, Serbian opposition parties did not support Dodik’s move because they were then interested in maintaining the functioning of the central government. This year, however, all Serbian parties support a decision-making boycott. According to the vice-president of the Serbian Democratic Party (SDS), the decisions of the Constitutional Court are destroying the identity of Serbs. Milorad Dodik once again foresaw the secession of RS, sharply opposing the United States and the EU.

The Bosnian Serb leaders visited Belgrade on 15 February 2020 to discuss the current situation with Serbia’s president. Vucic stressed that the moves and measures of RS should not lead to the destabilization of the region, but should be carried out in legal and institutionalway. Dodik is nonetheless determined to hold a referendum, a question of whether his momentum will continue in spite of strong foreign criticism. The formation of the government took a year, but it seems that several months later, Bosnia and Herzegovina is facing another political crisis.

Activities of international supervisory bodies in Bosnia and Herzegovina

The General Framework Agreement for Peace in Bosnia and Herzegovina, developed by the international community to end the Bosnian war, was agreed in November 1995 by political leaders at Wright-Patterson Air Base, Ohio, USA. The official signing took place in Paris on 14th December the same year. The Constitution of Bosnia and Herzegovina is attached as Annex IV to the Agreement. At the same time, the international community set important control rights in the drafting of the Convention. One of the most important is the ongoing presence of peacekeeping missions in the country, which implement and monitor the adherence to the military aspects of the Dayton Convention. The United Nations Protective Force (UNPROFOR), which has existed since 1992, was replaced by the NATO Implementation Force (IFOR), which operated in the country in 1995-96. This has been replaced by the Stabilisation Force (SFOR), which was replaced in 2004 by the EUFOR Althea mission in the new foreign and security policy cooperation of the Member States of the European Union, which is still in operation today.

The Office of the High Representative (OHR) has the task of enforcing the civil and political provisions of the peace agreement. The High Representative (HR) maintains close links with the country’s various political and civil actors, coordinates their activities and was given additional rights at the 1997 Bonn Conference: if he finds that a local official is acting contrary to the principles of the peace agreement, he can remove him or her from office. The HR can also intervene in legislative processes and create laws and regulations when needed. Overall, this position has the greatest political power in Bosnia and Herzegovina nowdays. The Sarajevo OHR has had its regional office in Banja Luka, the administrative center of the RS, since May 1996. The overall aim is for the decision-making role of the HR to be constantly transformed into a mediating role, which, however, would require a significant improvement in local conditions in all areas of social life. Valentin Inzko, a diplomat from Austria, has held the position of HR since 2009. From 2011, the EU has been represented in Bosnia and Herzegovina by a Special Representative, currently Johann Sattler, also an Austrian citizen. This post was created mainly to coordinate the country’s EU integration process. The international community maintains its most comprehensive control over the country through the Peace Implementation Council, which involves 55 states and international organizations. This body has a so called Steering Board, consisting mainly of representatives from the major Western countries and the EU. The Steering Committee meets regularly in Sarajevo under the chairmanship of the High Representative, where ambassadors from participating States provide policy advice to the High Representative.

The international community ‘s response to the situation

On February 19 2020, the Steering Board of the Peace Implementation Council made a statement to the situation set out in the second paragraph. First, the Steering Board also provides support to the Constitutional Court of Bosnia-Hercegovina and its judges. It also draws attention to the bindingnature of the decisions of the Constitutional Court, of which enforcement is obligatory for the competent authorities in all cases. The resolution considers the Constitutional Court to be the most important building blocks of the rule of law and democracy, and declares the boycott of RS officials in state institutions unacceptable. In the same document, the international community emphasizes that the Inter-Entity Boundary Line between the two entities of Bosnia and Herzegovina does not constitute a state border and therefore does not imply the statehood of the RS. The resolution makes it clear that Bosnia and Herzegovina is a sovereign state whose territorial integrity and statehood are guaranteed by the international community through the provisions of the Dayton Peace Agreement. Accordingly, none of the entities has the right to secede. Sincethe two entities are a formation created by the constitution, they are fully subordinate to the constitution. The Peace Implementation Council calls on all political actors to take action to promote the reforms in the country that are essential for Bosnia and Herzegovina’s integration into the European Union. It should be noted that even though Russia is a member of the steering board, it did not take part in issuing this resolution.

The communiqué does not contain any new information and the international community has been trying to quell separatist aspirations with these same arguments for many years. It can be stated that if Milorad Dodik were to call a referendum on the secession, its holding would fail due to the intervention of international forces (such as the EUFOR mission). If the RS nevertheless arbitrarily declares its independence, there would be hardly any state that would recognise it. In addition, it is also doubtful to what extent an independent RS would be sustainable at all, despite Dodik’s rhetoric. If we look at the geographical features, we can conclude that the Brcko district belonging to both the two entities precisely divides the territory of RS. Furthermore, the canton of Posavina in the Federation of Bosnia and Herzegovina extends into the territory of the RS along the Croatian border, which is divided into two parts (Orasje and Odzak). It is difficult to imagine that a state, with such an unfavorable geographical location, would be able to function properly and form an economic and legal entity.

Relations with Serbia

The Dayton Agreement allows both entities of Bosnia and Herzegovina to establish relations with other states in accordance with state-level relations. For this reason, on 28 February 1997, the RS concluded a cooperation agreement with the Federal Republic of Yugoslavia (later Serbia). The political leaders have developed close co-operation in a number of issues, and there is a regular dialogue between the two presidents, prime ministers and governments through the Cooperation Council established by the 2006 renewed convention and other formal and informal channels. Cooperation in the area of infrastructure and energy development is strong, and Serbia is also providing substantial support for projects in the RS. In a statement in early 2019, Zeljka Cvijanovic, President of RS, expressed her gratitude for Serbia’s assistance and highlighted the country’s efforts to improving the situation in the region “without interfering in the internal affairs of the RS”. Moreover, during Vladimir Putin’s visit to Belgrade in January 2019, she described Russia’s partnership with RS as excellent. It should be noted that Russia doesn’t support the secession either, because without the Bosnian Serb vetoes, Bosnia and Herzegovina would be significantly closer to NATO, and the country’s possible NATO membership would be another challenge for Russian foreign policy.

The 1997 Convention has already declared that cooperation between the two sides will be conducted in full respect of the territorial integrity of Bosnia and Herzegovina. Among many other external factors, the lack of direct support from Serbia may also play a role in the fact that the Bosnian Serb leadership has never held an independence referendum despite many promises. The Serbian governments have consistently refused to bind RS to Serbia in official statements. Milorad Dodik pointed out in an interview in November 2017 that „the only obstacle to the secession of RS is Serbia itself”. Therefore, the separatist leaders of the RS prioritize joining Serbia as a priority, as the entity alone would be doomed to failure.

Furthermore, Serbia’s international credibility could be negatively impacted by open support for secession. Unless it recognizes Kosovo’s right to independence (which is fundamentally based on on ethnic grounds), it cannot openly support the ethnic-based secession of RS and its accession to the motherland. At the same time, Serbia cannot ignore the Dayton Convention.

Summary

Overall, the chances of the RS becoming an independent state or joining Serbia are almost minimal. Bosnian Serb politicians are also aware of this, but with separatist rhetoric (excellent example of this is Dodik’s statement to the Banja Luka parliament, which started with the phrase “Goodbye BiH, welcome RS-Exit” in February 2020), the promise of an independence referendum, the threat of a boycott of state-level decision-making, will not allow nationalist sentiments to subside. This brings political benefits to the parties and their politicians. Putting the threats into practice would have unforeseen consequences for the stability of the region, so Serbia is officially opposed to the demolition of the territorial integrity of Bosnia and Herzegovina.

The international community, no matter how extensive are its powers in the country, cannot change the basic emotional disposition of the Serbian population. If this trend continues in the future, it is almost certain that Bosnia and Herzegovina will not be able to make substantial progress towards becoming a functioning and modern state and towards Euro-Atlantic integration.

 

A Can the Republika Srpska become independent? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik ásványkincsekben leggazdagabb országa. Egyenlítői éghajlata, termékeny talaja és nagy népessége okán várható lenne, hogy Kongó a világ vezető nagyhatalmai között legyen. Ehelyett azonban a Föld egyik legrosszabb helyzetben lévő állama, amelynek súlyos problémákkal kell megküzdenie. Ebben a cikkben elsősorban a belső konfliktus, és a kobaltbányászat összefüggései kerülnek bemutatásra.

A Kongói Demokratikus Köztársaság

A Kongói Demokratikus Köztársaság Közép-Afrikában helyezkedik el, az Egyenlítő mentén. A népesség döntő többsége a bantu népcsoporthoz tartozik. A fővárosban, Kinshasaban a lakosság mintegy egytizede él. A népesség jelentős része keresztény, kisebb csoportja az iszlám valláshoz tartozik. Az ország számára súlyos problémát jelent a magas HIV-fertőzöttség, a védőoltások hiánya és az alacsony színvonalú egészségügyi ellátás, amely már a COVID-járvány előtt is komoly válságban volt, köszönhetően a hiányos személyzetnek, és a rendszeresen fellángoló járványoknak.

Közép-Afrika legnépesebb államaként, mintegy kilencven millió főre tehető a népességszám, ezzel a világ tizenhatodik legnépesebb országa. A termékenységi ráta 6, ami azt jelenti, hogy egy nő életében átlagosan hat, vagy annál több gyereket szül, tehát a lakosságszám folyamatosan növekszik (a stagnáláshoz 2.1-es érték szükséges.), ezzel együtt, ez már alacsonyabb, mint a korábbi 6.8-as index. Bár a gyermekhalandóság csökken, a csecsemők 6%-a még mindig nem éri meg a felnőttkort.

Kongó tagja a Dél-afrikai Fejlesztési Közösségnek, az SADC-nek, amely az Afrikai Unió egyik kisegítő szervezeteként funkcionál.

Az egy főre jutó GDP tekintetében 2017-ben a 182. helyet foglalta el a világranglistában, nominális GDP szempontjából ez 462 dollárt jelentett. Összehasonlításképp: az első helyen álló Katar esetében ez 61264 dollár. A népesség 72%-a él a létminimum alatt, nekik kevesebb, mint napi 1,9 dollár áll rendelkezésre a megélhetéshez, ami a jelenlegi árfolyamon nagyjából napi hatszáz forintot jelent. Ez részben összefüggésben áll azzal, hogy az országban meglehetősen alacsony a külföldi befektetések abszolút mértéke, főként a későbbiekben bemutatott, ingatag belpolitikai helyzetből adódóan. A hazai gazdaság azonban nem tud – és nem is akar – megfelelő béreket nyújtani a dolgozóknak, a külföldre termelő ágazatok pedig kötve vannak a világpiaci árakhoz, azoknak megfelelően tudják csak megfizetni a munkásaikat.

Kongó korábban belga gyarmat volt, kizsákmányolása már akkor igen komoly méreteket öltött, a kaucsuk-kitermelés és az elnyomás milliók életét követelte. Azóta sincs ez másképpen, mindössze a nyersanyag és a kizsákmányolók személye változott, az ország azonban továbbra sem tudott valóban önálló, jól funkcionáló állammá válni.

Ásványkincseit illetően 2012-ben a világ legnagyobb gyémántkitermelője volt, viszont jelentős a réz-, ón-, cink- és kobaltbányászata is, összesen mintegy 1 100 különböző ásványkincs található a területén. Az infrastrukturális beruházások hiánya miatt ez azonban rendkívül rossz állapotban van, a szállítás legfeljebb harmincöt kilométer per órával tud megvalósulni, így akár hetekig is eltart, mire külföldre jut a szerelvény. A vezető iparág a bányászat, azonban a nem megfelelő módszerek és a hiányos felszereltség miatt ez közel sem éri el a potenciális kitermelés szintjét. Az iparág mintegy 225 000 embert foglalkoztat, ebből 35 000 gyermek, ők elsősorban megélhetési okokból „választják” a kemény munkát.

A kobalt

A kobalt a modern világ egyik elengedhetetlen nyersanyaga, amelynek kínálata a kereslethez képest azonban igen szűkös, elsősorban a nehéz elérhetőség miatt. Ezt a fémet főként akkumulátorok gyártásához használják, ez természetesen nem csak a gépjárművek akkumulátorára terjed ki, ennél sokkal gyakoribb: a számítógépek, telefonok energiatárolói is tartalmaznak kobaltot. Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy az elterjedt tévhitnek megfelelően a kobaltbányászat elsődleges oka az elektromos autók gyártásának fellendülése. Emellett az olajfinomításban is széleskörűen használt anyagról van szó, látható, hogy a világon több iparág több okból is a kobaltkitermeléshez van kötve, immáron évtizedek óta bebetonozva a kobaltbányászat munkakörülményeit.

Utóbbiakról elmondható, hogy korántsem felelnek meg az elvárható színvonalnak, a bányászok hosszú és rövid távon is súlyos veszélynek vannak kitéve. 2020 szeptemberében például egy aranybánya beomlása okozta ötven ember halálát, az ilyen és ehhez hasonló balesetek meglehetősen gyakoriak a szektorban. A hosszú távú következmények közé sorolható például a vérben koncentrálódó nehézfémek okozta DNS-károsodás, amely többek között születési rendellenességek kialakulásához vezethet.

A kongói kobaltbányászat munkakörülményeinek javítását, a gyermekmunka visszaszorítását tűzte ki célul a Fair Cobalt Alliance, vagyis a tisztességes kobaltról szóló megállapodás. Mivel a kongói bányák adják a kitermelés jelentős részét – mintegy háromnegyedét –, a világon a legtöbb termelő és beszállító cég tőlük függ, ebből adódóan egy esetleges belső fennakadás a teljes világpiacot megakaszthatja. A bányászati szektor nagyjából 12,5 millió embernek ad közvetlenül vagy közvetve megélhetést, köztük gyermekeknek is. Bár a legális foglalkoztatás korhatára 15 év, ezt sokszor nem tartják be. A munkakörülmények gyakran életveszélyesek, a megfelelő védőfelszerelés hiányából fakadóan mind a sérüléseknek, mind a hosszútávú egészségkárosító következményeknek ki vannak téve a bányászok.

Biztató azonban az az előrejelzés, mely szerint az újrahasznosítható akkumulátorok terjedésével, valamint az akkumulátorok összetételének megváltoztatásával egyre kevesebb kobaltra lesz szükség. Jelenleg a kitermelés körülbelül 70%-át hasznosítják ilyen célra, ez az arány 2025-re 47%-ra csökken. A csökkenéshez hozzájárul a Tesla is, az új akkumulátorokba ugyanis körülbelül harmadannyi kobalt fog kerülni, mint a megelőző modellekbe.

Belpolitikai helyzet

A Kongói Demokratikus Köztársaságot a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium az I. kategóriába sorolja, ennek megfelelően a közrendet és a közegészségügyi helyzetet figyelmembe véve nem ajánlott a beutazás az országba. Ez az aktuális közbiztonsági helyzetet figyelembe véve korántsem meglepő, az országban általánosak a zavargások, a civilek terhére elkövetett támadások és összességében nem biztonságos az ott-tartózkodás.

Habár Kongóban jelenleg is körülbelül tizennyolcezer ENSZ békefenntartó van jelen, a belpolitikai konfliktusok felszámolása még várat magára.

Az ország jelenlegi nehéz helyzetét főként történelmi hátterének köszönheti. Az ország 1960-ban szabadult fel a gyarmati uralom alól, ám ezt követően egy diktátorrá vált elnök, majd a polgárháború és a zavargások nehezítették meg, hogy az országban valóban jól működő kormányzat és állami ellátórendszer alakulhasson ki. Erre sem az önállóság elnyerése előtt, sem azután nem tettek erőfeszítéseket az éppen az országot irányító hatalmak, így nem tudott kifejlődni egy valóban működőképes oktatási és igazságügyi rendszer.

A kongói háború (1994-2003) következményeit máig nem voltak képesek felszámolni, a ruandai népirtás árnyéka pedig még manapság is sötét felhőt vet az államra. Miután a népirtás elkezdődött, hamarosan átterjedt a Kongói Demokratikus Köztársaság területére is, ahol a hutuk megtámadták a generációk óta ott élő tuszi közösségeket, így a genocídium Kongó területén is megjelent.

Napjainkban elsősorban különféle etnikai csoportok közötti viszályról beszélhetünk. Mivel az összetűzéseknek két dimenziója is van, a teljes megoldás nem lehetséges valamely tényező figyelmen kívül hagyása esetén. A gazdasági és a politikai ellentétet egyaránt szükséges feloldani, ahhoz, hogy valóban tartós, hatékony békét lehessen kiépíteni az országban. Azonban az évtizedek óta tartó korrupció megszüntetése nem egyszerű, és nem is rövid idő alatt végrehajtható feladat. Joseph Mobutu, az első kongói miniszterelnök olyan mértékben kihasználta az országa gazdagságát, hogy szomorú öröksége a mai napig befolyásolja az országot. Ez a huszadik században azonban nem keltette fel a nemzetközi közösség figyelmét, szemet hunytak a diktatúra felett mindaddig, amíg az értékes ásványkincsek kitermelése zavartalanul folytatódott.

A belpolitikáról, a belső biztonsági helyzetről sokatmondó a tény, hogy a 2018 decemberi választásokat néhány helyen 2019 márciusában kellett megtartani, mivel erőszakos cselekmények akadályozták a szavazni vágyókat állampolgári jogaik érvényesítése közben. Ezek a cselekmények főként fegyveres csoportokhoz köthetőek, néhány esetben kormányzati erőkhöz. A nyugalom azonban továbbra sem állt helyre: többmillió ember kényszerült otthona elhagyására, a külföldre menekültek száma pedig meghaladja a százezer főt. A humanitárius helyzet ennélfogva meglehetősen instabil, a menekültek ellátása gyakorlatilag kizárólag a nemzetközi segélyszervezetek jótékonyságától függ, ez azonban nem jelent állandó jellegű, minden területen azonos színvonalú ellátást. Pozitív fejlemény azonban a védőoltások terjedése: A WHO és a UNICEF közös összefogással számos kongói gyermekhez juttatott el súlyos betegségek elleni vakcinákat.

2018 során az országban betiltották a békés tüntetések, valamint számos emberjogi aktivista, újságíró és ellenzéki támogató tevékenységét gátolták meg. Mivel a régióban körülbelül 140 aktív fegyveres csoport működik, nem meglepő, hogy ezek a csoportok számos esetben követnek el támadásokat civilek ellen is.

A belső konfliktusok jellemzően a természeti kincsek feletti harcokat jelentik: a víz és az ásványkincsek feletti rendelkezés olyan kiváltság, amelyet mindenki magáénak akar tudni, bármilyen áron. 1998 óta annyi ember hunyt el az összecsapásokban és azok következményeiben, hogy a kongói polgárháború méltán nevezhető a második világháború óta eltelt időszak „leghalálosabb” konfliktusának, nem véletlenül hívják „afrikai nagy háborúnak”. Különösen az ásványkincsekben gazdag területeken élő emberek vannak kitéve a támadásoknak, szexuális erőszaknak, kényszermunkának, valamint az elsődleges megélhetést jelentő termések ellopásának. Az egészségügyi ellátás rossz állapotban van, mivel a fegyveres csoportok onnan szerzik be a saját tagjaik számára szükséges kötszereket és gyógyszereket.

A szituációval kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül a nemi erőszak markáns jelenléte: egy 2011-es kutatás szerint a Kongói Demokratikus Köztársaságban naponta mintegy 1152 nőt erőszakoltak meg, ami óránként negyvennyolc nőnek felel meg. Ez a nyilvánvaló okokon felül azt célozza, hogy a nőkön keresztül a közösséget zúzzák szét, mivel a kongói közösségeknek – legyen az falu, vagy széles értelemben vett család – a nők adják a középpontját, ők tartják egyben az embereket. A megszégyenítésük, bántalmazásuk pedig olyan, mintha rajtuk keresztül az egész közösség elszenvedte volna az erőszakot. Emellett a férjüket, tehát az ellenséges oldal férfiait is megszégyeníti az aktus, mivel azt jelzi, hogy képtelenek voltak megvédeni asszonyaikat. Az igazságügyi rendszer hiányosságai, a büntetőeljárások alacsony sikerességi rátája miatt a nemi erőszak egyfajta erődemonstrációvá vált, amellyel hatalmat és kontrollt fejezhetnek ki az elkövetők.

A konfliktus 2016-ban ismét erőre kapott, ezzel összefüggésben például az éhínségben szenvedők száma mintegy 750%-al emelkedett.

Napjainkban sem jutott azonban nyugvópontra az ország – 2020 októberében Észak-Kivuban lángoltak fel ismét az ellentétek. Az Egyesített Demokratikus Erők (Allied Democratic Forces- ADF) a hónapban legalább negyvenkét halálesetért volt felelős.

Emellett a 2018-ban kitört újabb ebolajárvány is több, mint kétezer áldozatot szedett, míg 2020 júniusában véget ért. Ez már a tizedik alkalom volt, hogy a betegség sújtotta az országot. A járvány kezelését nagyban megnehezítette, hogy 2018 óta körülbelül 420 alkalommal érte támadás az egészségügyi intézményeket.

A 2019 elején kitört kanyarójárvány tovább súlyosbította az egyébként is nagy nyomás alatt álló egészségügyi ellátórendszer helyzetét – összesen mintegy 310 ezren kapták el a betegséget, az áldozatok száma már meghaladja a hatezer főt. Mindezt úgy, hogy az UNICEF és a WHO 2019-ben körülbelül 18 millió gyermekhez juttatta el a szükséges védőoltásokat.

A nemzetközi közösség számára figyelmeztető jel lehet, hogy a konfliktus további eszkalálódása esetén könnyedén előfordulhat, hogy továbbterjed Burundi, Ruanda és Uganda területére, a közvetlen hatások mellett például menekültek áradatával terhelve a szomszédos, egyébként sem kifejezetten stabil és erős államokat. Ezen felül Kínának lenne különösen nagy érdekeltsége abban, hogy Kongó valóban stabil kereskedelmi partner lehessen, hiszen a tizennégy legnagyobb kongói kobaltbánya közül nyolc kínai cégek tulajdonában van.

Megdöbbentő fordulat volt, mikor az International Rights Advocates keresetet nyújtott be tizennégy kongói szülő nevében több nagyvállalat ellen, akik a családok szerint tudatosan előnyre tettek szert gyermekek kizsákmányolásából. A családok pénzt követeltek az elszenvedett sérülések és az elhunyt családtagjaik miatti kompenzációként. A vállalatok vezetői válaszaikban többnyire azt az álláspontot fogalmazták meg, mely szerint vagy nem tudtak a kizsákmányolásról, vagy eleve nem dolgoznak olyan beszállítókkal, amelyek ilyen módon szerzik be a nyersanyagokat.

Összegzés

Az ingatag és örökké változó belpolitikai helyzetből adódóan a kongói kobaltbányászat meglehetősen instabil. Ez főleg azért jelent problémát, mivel a világ számos nagyvállalata – például a Google, az Apple és a Tesla is- ebből az országból szerzik be a gyártáshoz szükséges kobaltmennyiséget. Az ellátási láncok zavartalan működése érdekében szükség van tehát a belpolitikai helyzet stabilizálására, amíg ez nem történik meg, legfeljebb csak alternatív beszerzési útvonalakkal lehet biztosítani a megfelelő szintű ellátottságot. A megoldásra azonban nem csak a gazdasági szempontú megközelítés miatt van szükség – emberek, mindenekelőtt pedig gyermekek élet- és munkakörülményei függenek a jelenlegi kongói vezetéstől, akiknek viszont sem ennek javítása, sem komolyabb mértékű szabályozása nem célja és érdeke.

[i] Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019

Címlapkép: Haditengerészek Felix Tshisekedinek, a Kongói Demokratikus Köztársaság új elnökének hivatali eskütételi ünnepségén a kinshasai elnöki palotánál 2019. január 24-én. (Forrás: MTI/EPA/Hugh Kinsella Cunningham)

A Az akkumulátorok hazája – a kongói kobaltbányászat kihívásai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bhután viszonylag keveset szerepel az újságok címlapján. A Dunántúl-méretű terület azonban fontos szerepet tölt be a dél-ázsiai régióban, melyet a következő sorokban próbálok meg kifejteni és bizonyítani.

Történelem

Bhután történelmében hálás szerephez jutott az országot magába foglaló hegység. A természetes védelmet nyújtó hegyvonulatok magas fokú védelmet nyújtottak a külső behatolókkal szemben. Ez persze nem akadályozta meg a Brit Birodalmat abban, hogy az országot 1865-ben a Duar háború következtében aláírt Sinchula Egyezménnyel félgyarmati sorbataszítsa. A teljes alávetettség azonban nem valósult meg. Ez ugyan nagyobb részben a brit gyarmatpolitikának köszönhető, mely nem teljesen kebelezte be az ekkortájt szerzett területeket, de alávetette azokat a brit koronának, és sok esetben inkább csak jelképes kötelezettségeket rótt ki rájuk. Bhután esetében szuverenitásának csorbulása a területek évenkénti „megvásárlását” és külpolitikájának előzetes harmonizálását jelentette.

Az 1907-es évben Bhután királya Ugyen Wangchuck lett, aki a britekkel kialakított jó viszony következtében 1910-ben aláírt egy egyezséget, melynek tartalma meghatározta, hogy a britek nem gyakorolnak közvetlen hatást Bhután belügyeire, azonban külpolitikáját közvetlen irányításuk alá helyezte. Ez a dinamika az Indo-Bhutáni Barátságszerződésben is megújult a frissen függetlenné váló Indiával 1949-ben.

A két ország bilaterális kapcsolata ebből kifolyólag különösen szorossá kovácsolódott. A szerződés gazdasági, politikai és katonai kötelékeket is hordozott. A jelenleg is fennálló szerződés megújításában 2007-ben szövegbe foglalták, hogy a két ország közötti kiemelkedően jó viszonyból adódóan tartózkodnak az egymás elleni agresszív lépésektől, területüket nem használják fel a másik ellen, nemzeti érdekeiket harmonizálják, kereskedelmüket szabaddá teszik. Kiemelik a hadfelszereléssel való kereskedelmet, melynek bhutáni importja szigorúan akkor valósulhat meg, ha az India számára nem jelent veszélyt. A valóságban India a bhutáni fegyveres szervezet legnagyobb beszállítója, (bizonyos esetekben) kiképzője, illetve maga az indiai légierő felelős Bhután légterének ellenőrzéséért.

A két ország közötti kiemelkedő viszony további bizonyítékául szolgál, hogy Bhután az egyetlen dél-ázsiai ország, mely Indiával együtt kimarad a Kínai Népköztársaság által hirdetett Egy övezet, egy út kezdeményezésből.

Társadalom

Láthatjuk, hogy Bhután esetében a Himalája által való elzártság segített megőrizni rengeteg népcsoportot, hagyományt és számos nyelvet. A 780 ezres népességű országban mintegy 23 különböző nyelvet beszélnek. Ezek közül többnek is ezer fő alatti beszélője van, így ezekkihaló félben lévő nyelveknek minősülnek, melyeket a távoli és nehezen megközelíthető helyeken beszélik az őslakosok. Ezek fennmaradásához lényegesen hozzájárult a Himalája által nyújtott tagoltság és a nehezen járható terep sajátosságai, mely meggátolta a távoli közösségek asszimilációját.

A Bhutánban élő nepáli kisebbség a XX. század vége felé tragikus helyzetbe került az uralkodó „one nation one people” politikájának következtében. Ebből kifolyólag a bhutáni nepáliak elvesztették az állampolgárságukat, csorbultak emberi jogaik, a hadsereg erőszakos akcióinak, kínzásainak áldozatai lettek. Sokan „önként” elhagyták az országot, de mintegy 105 ezer kitiltás is rögzítésre került.

A száműzetésbe került emberek kiváló táptalajt nyújtottak a nepáli kommunista gerillák számára. Így egy menekülttáborban került megalakításra a maoista ideológiájú Bhutáni Kommunista Párt a nepáli testvérszervezet segítségével. Bhután demokratizálódását, és a köztársaság kihirdetését követelik valószínűsíthetően mintegy ezer fegyveressel a háttérben. A szomszédos országokban meglévő hasonló szervezetekkel való nagyfokú együttműködés következtében az államok is megosztják egymással hírszerzési tevékenységük eredményeit e témában.

Gazdaság

Gazdasági értelemben Bhután Dél-Ázsia egyik leggyorsabban fejlődő országa. Erdőgazdálkodás és hegyi állattartás foglalkoztatja a lakosság túlnyomó részét, de az ország fő exportcikke a vízerőművekből származó energia és a bányászat termékei. Ezen termékek célországa főként India.

Bhután saját energiaellátását csaknem teljesen a vízerőművekből biztosítja. A Himalájából lezúduló folyók nagymértékű hasznosításának eredménye, hogy összesen saját energiaigényének több mint három és félszereséttermelimeg . Ezek a gátak a „run-of-the-river” eljárással kisebb környezeti behatást gyakorolnak, így nincs szükség víztározók és gátak építésére és a folyó esésében való hatást is minimalizálja. Az alsóbb folyású területeken így megelőzhetők a vízhozam szélsőségességéből adódó negatív hatások.

Az Ázsiai Fejlesztési Bank nagymértékben jelen van az országban és különböző projektekhez biztosítja a megfelelő pénzügyi hátteret. Eddig tizenegy projekt valósult meg a Bank segítségével, melyek főleg a vízerőművek fejlesztésében, illetve különböző út- és városfejlesztésekben nyilvánultak meg. Ezeken a fizikai követelményeken túl a Bank nagymértékben támogatja a bhutáni kormány reformötleteit, melyek a kereskedelmet szabadabbá és egyszerűbbé, a pénzügyi szektort fejlettebbé, az oktatást elérhetőbbé tennék.

A 2020-2022-es időszakra szánt terv alapján a jövőben továbbra is Bhután infrastrukturális fejlesztései játszanak fő szerepet, kiemelve a légi közlekedés fejlesztését. Az országban négy repülőtér van, azonban a hegygerincekkel szabdalt vidéken elég nehézkes a fel- és leszállás az apró kifutókon (a paroi repülőtér hírhedt ezen okokból származó nehézségeiről). Ugyanezen okból az utak építése is hatalmas feladat a régióban. Ezen építkezések munkaerőigényét nagymértékben indiai vendégmunkások elégítik ki, tovább fokozva a két ország közötti szoros kapcsolatot.

Biztonság

A terep nehezen járhatósága és a régióban fennálló határviták miatt sok esetben egy konfliktus kialakulásának első jele éppenaz útépítés. A 2020-as év első felében láthattuk legutóbb az India és Kína közötti de facto, vitatott  ladakhi határvonalon a két ország egymásnak feszülését. (Január elején is Szikkim államból jött hír egy kisebb, de emberéletet is követelő incidensről, melyet szerencsére helyi parancsnokok békés úton elrendeztek.)

Bhután szempontjából közvetlenebb esemény volt a 2017-es Doklam-incidens hetvenkét napja. A bhutáni területen lévő Doklam-fennsík az indiai-kínai-bhutáni hármashatáron fekszik. Június elején a kínai hadsereg behatolt a térségbe és lerombolta az üresen álló bhutáni bunkereket, majd a hónap közepén a Népi Felszabadító Hadsereg utászai kezdték meg a munkát. A bhutáni vezetés ekkor segítségül hívta Indiát, mely az 1949-es és a 2007-es szerződés alapján köteles megvédeni annak területi integritását. A két nukleáris hatalom így újra szembekerült egymással. Egészen augusztus 28-ig folytatódott a „kődobálás” és a két hadsereg közötti villongások, míg a vezetők kölcsönösen meg nem egyeztek a területről való visszavonulásról.

Záró gondolatok

Bhután sajátos módon India felé sodródott a történelem folyamán, és a jó viszony a mai napig fennáll a két ország között. Az India és Kína közé ékelődött kis ország nemcsak helyszíne, de résztvevője is a két óriás versengésének. Bhután hatalmasfejlődés előtt áll, és ennek biztos táptalajt ad az Indiával ápolt jó viszony és az Ázsiai Fejlesztési Bank (kisebb mértékben a Világbank) jelenléte az országban.

Az ország természetes védelmi sajátossága a Himalája hegyei által szabdalt terep, emellett India számára dél-ázsiai viszonylatban kiemelten fontos, hogy egy Kínával való háború esetén Bhután területe a Siliguri-folyosóig tartó út hosszához és védelméhez tenne hozzá. Delhi a már említett Egy övezet, egy útkezdeményezésből kifolyólag bekerítve érezheti magát, melyen ha keveset is, de enyhít a bhutáni barátság, azonban a jövőben a két ország szorult helyzetben találhatja magát.

Címlapkép: Díszes felvonulás előzi meg Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk bhutáni király és Dzsecun Pema királynő esküvőjét a régi bhutáni főváros, Punaka XVII. századi Dzong kolostorerődjében. A himalájai alkotmányos királyság 31 éves, Oxfordban végzett, reformista uralkodója polgárlányt, egy pilóta gyermekét vette feleségül, aki 21 éves. A falikárpiton a Bhutánt a XVII. században egyesítő Sabdrung Ngavand Namgjel szerzetes-király képe látható. (Forrás: MTI/EPA/Haris Tjagi)

A Bhután, a két atomhatalom közé szorult királyság bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A XXI. században a környezettel és általában a minket körülvevő természettel kapcsolatos kérdések rendkívüli módon felértékelődtek. Így a földrajzi adottságok vizsgálata is az államok különböző tényezőinek vonatkozásában, akár csak a nemzetek egymással fenntartott kapcsolataiban. A világ egyik legismertebb helye a Szahara, amely számos veszély mellett potenciált is tartogat a jövőben. A következőkben a Szaharát érintően e két utóbbi tényezőit fogom vizsgálni. Mindennek keretén belül azon vonatkozásaira fogok fókuszálni, amelyeknek a jövőben nagy szerepük lehet, s kötődnek a földrajz tudományához, azaz a vízbiztonság, az energiabiztonság, illetve a közlekedéssel kapcsolatos körülmények.

A Szaharáról általában

A Szahara a világ legnagyobb kiterjedésű sivatagja, majdhogynem egész Észak-Afrika területét lefedi: kelet-nyugat irányban kiterjedése 4800 kilométer, míg észak-dél irányi kiterjedése 1300-2000 kilométer. Ez a szám természetesen állandóan változik, mivel a Szahara kiterjedése hol nő, hol csökken. A Szahara területe tehát 8,6 millió km2, amely megközelíti Európa területi kiterjedését. Ezen a hatalmas területen tizenegy ország osztozik: Algéria, Csád, Egyiptom, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Szudán, Tunézia, illetve Nyugat-Szahara. A Szahara határvonalai tehát nyugaton az Atlanti-óceán, északnyugaton az Atlasz-hegység, északon a Földközi-tenger, keleten pedig a Vörös-tenger. A Szahara déli határvonalának a Száhel-övezetet tartjuk, amely egy átmeneti  övezet a sivatag, illetve a szavanna között.

A Szahara felszíne meglehetősen változatos, s jórészt nehezen járható: közel négyezer méternyi szintkülönbség van a legmagasabb és a legmélyebb pontja között. Legmagasabb pontja a Csádban található, 3415 méter magas Emi Koussi, vulkáni eredetű hegy, míg legmélyebb pontja Egyiptomban van 135 méterrel a tengerszint alatt, a Kattara-mélyföld. Felszíne tehát változatos és nehezen járható, körülbelül 25 százalékát homoklepedők és dűnék borítják. Ezek a dűnék meglehetősen változatosak, s elérhetik akár a 300 méteres magasságot is, emellett különféle földrajzi képződmények találhatóak területén, mint medencék, mélyedések, hegyek, tehát a régió nagy részét sziklák vagy homok borítja. Mindezen körülményeket nehezítik a különböző éghajlati és időjárási viszontagságok, így a homokviharok, amelyek sokszor akkora méretűek, hogy Európát is elérik, illetve a Szahara időjárása, amely meglehetősen szélsőséges: az éves csapadékmennyiség néhány régióban 5 milliméter alatti, illetve mindezt rontja a hatalmas forróság és a hőingadozás. A világ egyik legforróbb régiójaként számontartott Szahara éves átlagos hőmérséklete ugyanis meghaladja a 30°C-ot. A legmelegebb hónapokban a hőmérséklet 50°C fölé emelkedhet, télen pedig fagypont alá süllyedhet. Előfordulnak olyan napok is, amikor éjszaka -0,5°C, míg nappal 37,5°C a hőmérséklet. A Szahara emellett rendkívül szeles, amely az előzőekben említett homokviharok kialakulásához is hozzájárul.

A Szahara vízbiztonsága

A Szahara vízbiztonságának mértéke meglehetősen alacsony. Egyrészt az országok többnyire fejlődőek, így nem áll rendelkezésükre a megfelelő infrastruktúra a szélsőséges körülmények közötti hatékony vízgazdálkodáshoz. A vízhiány okai főképpen az alacsony éves csapadékmennyiségben és a magas hőmérsékletben keresendőek. A Szahara kevés felszíni vízforrással rendelkezik, számottevő csupán a területén kismértékben kanyargó Niger, az Egyiptomot éltető Nílus vagy a kiszáradófélben lévő Csád-tó. A felszín alatti vizei azonban jelentősek, mivel a Szahara területén kilencven olyan nagyobb oázis található, amely jelentős mértékben hozzájárul a térség vízellátásához. A legjelentősebb felszín alatti víztározó a 60 millió évnél is idősebb núbiai homokkő víztározó rendszer, amely Egyiptom, Szudán, Csád, Líbia területe alatt található, s a becslések szerint több mint 150 millió köbkilométernyi vizet foglal magában. A Szaharában emellett kisebb, fúrt kutakkal is lehet találkozni, azonban ezek többsége gyakran nem üzemel, ahogy azt a Maliban végrehajtott 2009-es felmérés is alátámasztja, ezáltal megvonva a lakosságot a vízellátás biztonságától és folyamatosságától.

Mindez már jelenleg is hatalmas gondokat és számos belső konfliktust okoz a falvak között. A vízhiány kérdésének megoldására azonban számos megoldási lehetőséget dolgoztak már ki, mint például az elsivatagosodás, globális klímaváltozás, vízhiány problémakörét célzó Nagy Zöld Fal Kezdeményezés. A Kezdeményezés a nyolcvanas években merült fel, s a klímaváltozás miatt délre terjeszkedő Szahara megállítására szolgál. A kérdésben azonban a nemzetközi támogatás ellenére jelentős előrelépés napjainkig nem történt. A Kezdeményezés keretében a Szahara déli sávjába fákat ültetnének, amely olyan mikroklímát hozna létre, amely hozzájárulna az elsivatagosodás és a talajerózió megállításához, és lehetővé tenné például a kontinens vízforrásainak védelmét, többek közt a Csád-tó kiszáradásának megakadályozását.

Megállapítható tehát, hogy széleskörű regionális összefogással a vízhiány mértékét csökkenteni lehetne. Mindez meglehetősen sürgető hiszen a globális klímaváltozás hatásai a következő években egyre szélsőségesebbé fognak válni, további gondokat okozva, amelyek további konfliktusokhoz, illetve még nagyobb migrációs nyomáshoz vezethetnek. Mindemellett a víz stratégiai nyersanyag, amely nem csak az emberi élet fenntartásához szükséges, hanem különböző ágazatok működéséhez is, így a térség fejlődéséhez is elengedhetetlen.

A Szahara energiabiztonsága

A Szahara az energiabiztonság területén hatalmas potenciállal rendelkezik, mivel területe rendkívül szeles és napos, ami jó alapot nyújt a megújuló energiaforrásokra való áttéréshez. A térség országai energiaellátásának fenntarthatóvá és folyamatossá, biztonságossá tétele szintén kulcs a térség általános fejlődéséhez. Azonban az energiabiztonság fokozása olyan követelményeket is magában foglal, mint az energiatakarékosság, az energiahatékonyság vagy a kritikus infrastruktúrák sérülékenysége, illetve védelme. Tehát csupán a Szahara időjárása nem elegendő a térség energiabiztonságának fokozásához, hanem elengedhetetlen annak infrastrukturális fejlődése is. Az átfogó prosperitásban fontos tényező az energia, és az azzal való ellátottság, mivel az energia szükséges az élet minden területéhez, s a társadalmi és humán biztonság megteremtéséhez elengedhetetlen, hogy a lakosság is hozzáférjen. Sajnos, ez egyelőre nem teljesül a vizsgált országok mindegyikében, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Szahara területén elhelyezkedő országok lakosságának energiaellátásának mértéke. (Forrás: Világbank)

A térség hasznosítható potenciálja a napenergia, amelyből nincs hiány, lévén, hogy a Földön itt a legmagasabb a napsütéses órák száma évente, emellett a szélenergiát is lehet hasznosítani. A Sahara Forest Project elnevezésű kezdeményezés ugyan nem a térségre, hanem a Földközi-tenger keleti partvidékére, Jordániára koncentrál, azonban jó példaként szolgálhat a térség államai számára is hasonló földrajzi adottságai miatt. Mindezen kezdeményezésnek azonban nem csupán az energiabiztonság fokozására van hatása, hanem közvetetten például a termőterületek növekedését is eredményezheti. Mivel a koncentrált napenergia elvére épülő erőművek az energia mellett sok hőt termelnek, amelyet az üvegházakban párologtatásra lehet hasznosítani.
A tengervízben található ásványi anyagokkal a növényeket táplálják, a megmaradt, szinte teljesen desztillált víz felhasználható az erőmű tisztántartására. A megújuló energiákra való átállásra tehát az egész térségben megfontolandó lenne, mivel akár energiaexportra is képesek lennének az országok. Mindezzel hozzájárulva gazdasági fejlődésükhöz, illetve a környezeti biztonsághoz a megújuló energiaforrásra való átállás okozta szén-dioxid kibocsátás csökkenésével. A Szahara ugyanis 22 milliárd GWh energiát tudna termelni csak a napenergia hasznosításával, amely Európa éves energiafelhasználásának hétezerszerese. A megújuló energiaforrások tekintetében meg kell még említenünk a vízenergiát, amely létrehozására szolgáló vízerőművek elsősorban a Níluson létesülnek, hatalmas vitákat generálva (pl. Etiópia és Egyiptom között).

Természetesen a térségben találhatóak fosszilis energiaforrások is, a régió államai ugyanis fontos tranzit-, illetve forrásországok. Mindez azonban nem minden esetben a térség, illetve más importrégiók energiabiztonságát erősíti, hiszen a Szahara országai többnyire instabilak, s egy-egy konfliktusban (pl. Líbia) számos esetben használják ki, fordítják saját hasznukra a szemben álló felek az energetikai kérdéseket, így például az energiaellátás akadályozását. A legnagyobb fosszilis energiát előállító országok a térségben Algéria és Líbia, azonban a régióban számos vezeték halad át más országokon is, például Nigeren, amelyek Európába szállítják a különböző energiaforrásokat. Éppen ezért lenne elengedhetetlen ezen útvonalak biztonságossá tétele.

Közlekedés

A közlekedési hálózat tekintetében a Szahara térsége meglehetősen visszamaradott, noha a kiépített közlekedési infrastruktúra és összekötöttség globalizált, új évezredünkben a fejlődés egyik sarokköve. Utak inkább az észak-afrikai országokban épültek, s a Szahara központi részén csekély az összekötöttség, amelyet a következő ábra szemléltet a leginkább:

Úthálózatok a Szaharában. (Forrás: Google Maps)

A kiépített közlekedési hálózat évezredünkben tehát kiemelt fontosságú, s ez a Szahara területén is így van. Itt a közlekedést nehezítik a rossz időjárási viszonyok, illetve az utak megépítése és karbantartása is kihívást okozhat, amelyek – az földrajzi és időjárási viszontagságok mellett – szintén az országok alacsony fejlettségi szintjének tényében keresendőek. Mindezek ellenére már évek óta napirenden van egy nagy terv az afrikai kontinensen, amely épp az úthálózatok kiépítését célozza meg Afrika-szerte. Az épülő útvonal a Transz-afrikai útvonal nevet kapta, amely a tervek szerint behálózza majd egész Afrikát, amely közül több folyosó is a Szaharán át fog vezetni: Fokváros-Kairó, Dakar-Kairó, Algír-Lagos, Tripoli-Fokváros, Dakar-Ndjamena és Ndjamena-Dzsibuti. Jelenleg a Szaharán keresztülfutó utak közül a Transz-szaharai útvonal a leginkább kiépített.  1962-ben létesült, és ezzel a kontinens egyik legrégebbi aszfaltozott transznacionális útvonala. Algéria északi területeit köti össze Nigéria tengerpartjával Nigeren keresztül. A 4500 km hosszúságú útvonalat a régi kereskedelmi utak figyelembe vételével építették meg. Számos szakasza a mai napig hiányzik, s a karbantartás hiánya, az útonálló fegyveresek és a kéregetők miatt több a már készen lévő szakasza is járhatatlan. A tömegközlekedés kapcsán a vasútvonalakat érdemes megemlíteni, azonban ezek is csupán a fejlettebb országokban épültek ki, s ezeken belül is elsősorban Egyiptomban.

Összegzés

A Szahara tehát lehetőséget, ámde veszélyt is hordoz magában. Egy dolog azonban biztos: széles körű összefogással a fejlődés pályájára kell állítani a térséget. Mindez nem lehetetlen, mivel – ahogyan az előzőekben is bemutattam – van lehetőség, amely nem csupán a Szahara országainak, hanem szomszédos régiók fejlődéséhez és a biztonságuk növeléséhez is hozzájárulhatna. Mindemellett a térségben a radikalizmus, s a különböző konfliktusok állandóak, amelyek csökkenéséhez hozzá lehet járulni azzal, hogy a nélkülözés mértékét egyre inkább csökkentik a vízbiztonság, az energiaellátás, illetve a közlekedés fejlesztése által kiváltott közvetett és közvetlen hatásokkal.

Címlapkép: Égő gáz- és olajfáklyák egy a Szaharában lévő kitermelőhelynél. A felvétel készítésének pontos helye ismeretlen. (Forrás: MTI Fotó: Fényes Tamás)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

A A Szahara geopolitikai jelentősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közel-Kelet

Izrael-Palesztina

Izrael és Koszovó diplomáciai kapcsolatot létesített egymással

Izrael és Koszovó a koronavírus-válság miatt virtuálisan létesített diplomáciai kapcsolatot egymással. Az Egyesült Államok közvetítésével létrejött megállapodás magában foglalja, hogy a muszlim többségű ország nagykövetséget fog nyitni Jeruzsálemben.

A videokonferencia híváson keresztül tartott aláírási ceremónia során Gabi Ashkenazi izraeli külügyminiszter elmondta, hogy az új kapcsolatok „történelmi” jellegűek, és tükrözik az utóbbi időben tapasztalt arab (és) muzulmán világ Izraelhez fűződő viszonyának változását.

Meliza Haradinaj-Stublla koszovói külügyminiszter szerint Koszovó és Izrael mindketten „hosszú és kihívásokkal teli utat tettek meg a népként való lét és az állammá válás során”.

Egyiptomi-francia-német-jordán találkozó az izraeli-palesztin békefolyamat folytatására

Kairóban, látta vendégül Egyiptom Németország, Franciaország és Jordánia külügyminisztereit, hogy megvitassák közösen az izraeliek és palesztinok közötti béketárgyalások újjáélesztésének módjait.

Az egyiptomi külügyminisztérium szerint a találkozó célja az volt, hogy arra ösztönözze a palesztinokat és az izraelieket, hogy folytassák a tárgyalásokat egy „igazságos és átfogó politikai rendezésről” a kétállami megoldás alapján, így egy palesztin államot létrehozva Kelet-Jeruzsálem központtal.

A francia külügyminisztérium szerint a megbeszéléseken megvitatták az izraeli és a palesztin tárgyalások megkezdésének módját, építve a közelmúltbeli normalizációs megállapodásokkal kapcsolatos „pozitív regionális helyzetre”.

Katar háromszázhatvan millió dolláros támogatást ígér a Hamász által uralt Gázának

A katari kormány közölte, hogy 360 millió dollár értékben nyújt támogatást a Gázai övezet számára az elkövetkező év során, felelevenítve egy programot, amely az Izrael és a Hamász közötti konfliktus csökkentésének elősegítésére jött létre.

Katar, az Öböl energiahordozókban gazdag ország, 2018-óta havonta 20 millió dollárt utal Gázának. Ez az összeg hivatott fedezni a villamosenergia ellátást, a Hamász tisztviselőinek fizetését és havonta további 100 dollárt rengeteg elszegényedett családnak. Katar ezenfelül forrásokat biztosít olyan fejlesztési projektekhez, amelyekből például új utak és kórházak épülnek.

A katari bejelentésnek köze lehet ahhoz, hogy a Hamász és a Palesztin Hatóság hosszú évek óta először választásokat próbál tartani az általuk uralt területeken.

Irak

Kettős öngyilkos bombamerényletben több tucat ember vesztette életét Bagdadban

Az iraki egészségügyi minisztérium szerint a Bagdad központjában egy piacon történt kettős robbantásban, legalább 32 ember vesztette életét. A támadásban további 110 ember sebesült meg – közölte a minisztérium. Többen kritikus állapotban kerültek kórházba.

Az ilyen jellegű merényletek az iraki fővárosban ritkák voltak az Iszlám Állam iraki veresége óta. A halottak magas száma miatt a támadás, a legsúlyosabbnak tekinthető az elmúlt három évben.

Növekszik az iraki elégedetlenség a választások elhalasztása miatt

Irak vezető politikusai a parlamenti választások elhalasztása mellett döntöttek, mivel a választópolgárok elégedetlenségtől tartva a hatalmuk elvesztésére számítanak – állítja egy az iraki kormányhoz több szállal kötődő elemző. Musztafa al-Kadhimi miniszterelnök, Barham Salih elnök és Mohammad al-Halbusi parlamenti elnök az újraválasztási kilátásaikkal kapcsolatos aggályok miatt, időt akarnak vásárolni a választások eltolásával – mondta Mohammad Bakhtiar,

Az iraki Független Választási Bizottság kérésére a kormány a múlt héten jelentette be, hogy a parlamenti választásokat június 6-a helyett október 10-ig halasztják.

Al-Kadhimi után tavaly májusban hivatalba lépett megígérte, hogy előrehozott választásokat fog tartani az ország politikai rendszerének átalakítását követelő tüntetők megnyugtatására. A választási késedelem hűvös fogadtatásra talált számos iraki részéről. A tömeges tüntetések 2019 októberében kezdődtek, amikor is százezrek vonultak utcára az olajban gazdag országban, hogy tiltakozzanak a gazdasági lehetőségek hiánya, a korrupció és a külföldi befolyás miatt.

Szíria

Eredmény nélkül zárultak a szíriai alkotmányról szóló genfi tárgyalások

Az Egyesült Államok szíriai különmegbízottja csalódottságának adott hangot, miután a szíriai kormány, az ellenzék és a civil csoportok tárgyalóküldöttségei öt napig tartó egyeztetéseken nem tudtak megegyezni, amelynek célja a háború sújtotta ország alkotmányának felülvizsgálata lett volna. Pedersen utalt rá, hogy a szíriai kormány delegációja a hibáztatható elsősorban a kudarcért. Az Egyesült Királyság követe elmondta, hogy javaslatot nyújtott be a damaszkuszi kormány és az ellenzék vezetőinek, kezdeményezését a kormány küldöttek elutasították, míg az ellenzékiek elfogadták.

A szír választási törvény szerint az elnökválasztásra április 16. és május 16. között kellene sort keríteni – legalább kilencven nappal Aszad jelenlegi hétéves hivatali mandátumának lejárta előtt.

A közel tíz éve tartó polgárháborúban eddig több mint félmillió ember vesztette életét és több millióan kényszerültek elmenekülni otthonukból.

Észak-Afrika

Egyiptom

Sikertelen tárgyalások a Nílus-folyóra épített gát ügyében

Egyiptomnak, Szudánnak és Etiópiának nem sikerült áttörést elérnie az Afrikai Unió által szervezett tárgyalásokon, amely az Etiópia által a Kék-Nílusra tervezett gát körüli viták feloldására szolgált volna.

A tárgyalások során továbbra is kulcsfontosságú kérdés maradt, hogy Etiópia mennyi vizet enged át egy többéves aszály esetén, továbbá a három ország hogyan rendezi a jövőben felmerülő vitás helyzeteket. Egyiptom és Szudán jogilag kötelező érvényű egyezmény aláírását követeli Etiópiától a gát működésével kapcsolatban.

Fontos látni, az Etiópia által a Kék-Níluson (amely Szudánban a Fehér-Nílushoz csatlakozik és a Nílus-folyóvá válik) épített gáttal kapcsolatosan, hogy a Nílus-folyó vízének mintegy 85%-a Etiópiából származik. Etiópiában remélik, hogy a gát, amelynek már több mint háromnegyede elkészült, 2023-ban eléri a teljes kapacitását, és így emberek millióit fogja kiemelni a mélyszegénységből.

Tunézia

Tüntetések Tunéziában az arab tavasz évfordulóján

A hónap elején Tunéziában kirobbant tüntetések tovább folynak. A tömegekben egyre több sérelmet hoz felszínre a koronavírus okozta gazdasági visszaesés, ami teljes mértékben lebénította az ország motorjaként szolgáló turizmust. A járvány kiváltotta kétségbeesésen túl a tunéziaiak felismerték a hatalmas társadalmi különbségeket, amelyek egzisztenciális szinten jelentkeznek, a szegényebb rétegekben sokkal erőteljesebben és hamarabb, mint a tehetősebbek körében. A 2011-es arab tavasz kiindulópontjaként ismert országban a történelmi esemény évfordulója előtt a tunéziai közvélemény úgy látta, hogy az új korszak és kormányzás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A 36% körüli munkanélküliség és a politikai korrupció a népet az utcára vitte. A főként fiatalokból álló és a jövőjüket féltő vagy éppen a kilátástalanságtól frusztrált fiatalok többször is összecsaptak a rendőrökkel, amelynek eredményeképpen a Tunéziai Emberjogi Liga (LTDH) jelentése alapján 1400 főt tartóztattak le. Az új kormány létrehozásáról tárgyaló parlament jelenleg csak a rendvédelmi szervek és a hadsereg segítségével képes megőrizni a rendet.

Marokkó

Nem jó, de nem is tragikus: Nyugat-Szahara helyzete

A független Szaharai Demokratikus Arab Köztársaság létrejöttéért küzdő Polisario Front újabba támadást hajtott végre a Marokkó és Mauritánia közötti határon, ütközőzónaként szolgáló Guerguerat városa ellen. A marokkói hadsereg propaganda háborúnak nevezte a Polisario tavaly novemberben kezdődött alacsony intenzitású támadásainak sorozatába illeszkedő mostani incidenst. November elején a már említett Guerguerat térségében futó kereskedelmi utat zárták le a lázadók, és erre válaszul 13-án a marokkói hadsereg bevonult a demilitarizált területre, ahonnan kiszorította a Polisario erőit.

Az újra aktivizálódó, korábban egy befagyott és az ENSZ által is mellőzött önrendelkezési kérdést tovább terheli az Egyesült Államok nyilatkozata, amelyben elismerte Marokkó uralmát a nyugat-szaharai területek felett, tette mindezt az ország és Izrael között zajló kapcsolatmélyítési folyamatok részeként. 2021 januárjában megkezdődtek az előkészületek Dakhla városában egy amerikai konzulátus létrehozására, amely egy újabb gesztus Marokkó joghatóságának elismerésére.

Írta: Hende Olivér és Kovács Ádám

Szerkesztette: Halasi Gábor

Címlapkép: Koszovói rendőr egy videokonferencia tiszteletére leterített vörös szőnyegen megy át a koszovói fővárosban, Pristinában 2021. február 1-jén. A koronavírus-járvány miatt digitálisan megtartott találkozón az izraeli és a koszovói külügyminiszter aláírta a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló egyezményt Jeruzsálemben, illetve Pristinában. (Forrás: MTI/EPA/Valdrin Xhemaj)

A MENA 03 – MENA térség hírfigyelő, 2021. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hatalomátvétel Mianmarban

Február 1-én, hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát (ez a miniszterelnöki posztnak felel meg), az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig tíz éve tartó demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-ai választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta azokat, és a hadseregnek közbe kellett lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Amerikai Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni. A mianmari hadsereg nemzetközi megítélését tovább súlyosbítja a 2016-2017-ben a muszlim rohingya közösség ellen elkövetett erőszakhullám, amelyet a Min Aung Hlaing tábornagy vezette mianmari hadsereg kezdeményezett. Az üldözések következtében több mint 700 ezer rohingya kényszerült elhagyni az otthonát, és menekült a szomszédos országokba, elsősorban Bangladesbe.

Írta: Szomolányi Szabolcs

 

Erőszak a Köztársaság Napján Indiában

Erőszakba torkollott az indiai mezőgazdászok Köztársaság Napi tüntetése, felvonulása. A január 26-ai ünnep és a három mezőgazdasági törvény okán felvonuló gazdák letértek a felvonulásukhoz biztosított útvonalról, és a Vörös erődbe vonultak be, ahol rendőrökkel csaptak össze. Az incidens egy halálesetet és többszáz sérültet eredményezett, illetve újabb törést a tüntető gazdák csoportjai között.

Már a szeptemberi hírfigyelőben beszámolt három mezőgazdasági törvény által gerjesztett tüntetések körüli események nem lassultak a hónapok folyamán. A törvénycsomag ellenzői számos közlekedési útvonalat zártak le, éhségsztrájkba kezdtek, felvonulásokat szerveztek a törvények visszavonását követelve. December során elindult a központi kormánnyal való tárgyalássorozat, amely eleinte nem hozta a várt sikert. A farmerek tovább folyattatták protestálásukat, és a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. A 2020 év utolsó napjaiban a kormány engedményeket tett a január folyamán a tárgyalások újból holtpontra értek.

A kormány január 20-án felajánlotta a törvények felfüggesztését a következő 18 hónapra, mely megosztotta a gazdákat képviselő szakszervezeteket, de a legtöbb főt tömörítő Samyukta Kisan Morcha nevű ernyőszervezet ezt visszautasította. A három törvény teljes visszavonását, további követeléseik kielégítését kérték. A kormánynak több időszerű érdeke is megbújt az törvények felfüggesztésének ajánlata mögött.

A Legfelsőbb Bíróság negatív megjegyzéseket tett a kormány a helyzet kezelésére felsorakoztatott eszközeit illetően. A kormánypárt Bharatiya Janata Párt befolyásos „anyaszervezete” a Rashtriya Swayamsevak Sangh egyik tisztviselője is a kölcsönösen előnyös álláspontok kialakítását és a megbékélést szorgalmazta, ebből kifolyólag a BJP egységén is repedések kezdtek kirajzolódni, mely tovább rontja a helyzetet az államháztartási tervezet elfogadásának ülései előtt. Végezetül pedig az ünnepi parádé fényét csorbította volna a grandiózus traktoros felvonulás és tüntetés, melyet végül megtartottak párhuzamosan zavartalanul.

Ebben a politikai zsákutcában virradt a Köztársaság Napja, mely az indiai alkotmány hatálybalépésének 72. évfordulója volt idén. A mezőgazdászok felvonulása a rendőrség által jóváhagyott útvonalról letért, és a történelmi fontosságú Vörös Erőd irányába indultak. Az út során számos rendőri barikádot törtek át, és végül magába az erődbe is behatoltak. Az erőd átvétele után kitűzték a Khalsa lobogót, mely a szikh vallásközöség egyik jelképe, az indiai trikolor mellé.

A rendőrség és félmilitáris egységek nagy erőkkel léptek fel a tüntetők ellen és estére sikerült visszaállítani a rendet a helyszínen. A fentemlített Samyukta Kisan Morcha elhatárolódott a történtekről és a tüntetések erőszakba torkollásától és vizsgálatot indít. Az események szerencsétlen végkifejlete kapóra jöhet a kormánynak a helyzet kezelésében és a tüntetések gyors elzárásában, a törvény keresztülvitelében. Az erőszakos ünnepnapot követően a tüntetők által lezárt útvonal egyike körül élő helyiek felszólították a tüntetőket a helyszín elhagyására, mivel barikádjaik és jelenlétük lényegesen megnehezítik mindennapi életüket. A tüntetők pedig eleget is tettek kérésüknek és elhagyták az Új-Delhitől délnyugatra lévő hidat.

A Vörös Erődben történeteket követően elindult a tettesek letartóztatásai, illetve a politikai frakciók igyekeznek az incidenst saját narratíváikba illeszteni. A tüntetők azonban valószínűleg elvesztették a lehetőségüket céljaik elérésében. Ha a tárgyalások folytatódnak céljaikban és követelésikben nagymértékben engedniük kell majd.

Indiában az utóbbi két évben nem volt hiány tüntetésekből. Míg a 2020-as év első fele az új állampolgársági törvények körüli tüntetésekről szóltak, 2019 augusztusát követően az Alkotmány 370. (Dzsammu és Kasmír autonómiájáról szóló) cikkelyének visszavonása váltott ki széleskörű társadalmi nyugtalanságot.

Írta: Kertai Zoltán Péter

 

Hongkong

Peking az elmúlt egy évben végleg bekebelezte a különleges közigazgatási területként működő, autonóm státuszú városállamot. A kereken 20 éve Kínához visszakerült Hongkongban 2020 nyarán bevezetett nemzetbiztonsági törvény nagymértékben korlátozza a kommunista rendszert kritikusainak vélemény és szólásszabadsághoz való jogát, valamint lehetővé teszi a központi kormányzathoz köthető nemzetbiztonsági szolgálatok szabad tevékenységét a város területén. London jelezte, hogy kész segítséget nyújtani volt gyarmata polgárainak, ha Peking a jövőben is folytatja agresszív integrációs politikáját.

Az angol belügyminiszter Priti Patel bejelentette, hogy minden olyan hongkongi lakos, aki rendelkezik Brit Nemzeti Tengerentúli státusszal (British National Overseas status-BNO), 2021 januárjától kezdve jogosulttá válik speciális vízum igénylésére. A távozás mellett döntők kedvezményesen, 5 év tartózkodás után juthatnak letelepedési engedélyhez az Egyesült Királyságban, illetve további egy év elteltével kaphatnak angol állampolgárságot. A kínai kormányzat a londoni bejelentést politikai indíttatású cselekedetnek értékelte, amellyel egy más ország – a nemzetközi normákkal és joggal ellentétesen – beavatkozik Hongkong belügyeibe, ezzel aláásva Kína szuverenitását a terület fölött. Zhao Lijian a kínai külügyminisztérium szóvivője figyelmeztetett, a brit intézkedésekre válaszul, a BNO útleveleket az ország területén nem fogják a továbbiakban hivatalos okmányként számon tartani az erre illetékes kínai hatóságok. London becslései szerint, 2,9 millió ember élhet az új letelepedési lehetőséggel, azonban egyelőre 300.000 indítványozóval számolnak.

Írta: Zernig Csombor

 

Kiáll Japán mellett Joe Biden új védelmi minisztere

Telefonon egyeztetett Lloyd Austin, az Egyesült Államok újdonsült védelmi minisztere japán kollégájával, Kisi Nobuoval január 24-én. Ez volt az első miniszteri szintű megbeszélés Washington és Tokió között, mióta a Biden-adminisztráció hivatalba lépett. Austin megerősítette, hogy az Amerikai–Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezmény 5. cikke, amely külső támadás esetén kötelezi az Egyesült Államokat a Japánnak való katonai segítségnyújtásra, kiterjed a Szenkaku-szigetek védelmére is. Hasonló ígéretet tett novemberben Joe Biden megválasztott elnök Szuga Josihide japán miniszterelnöknek. A Kelet-kínai-tengeren található apró szigetcsoportra Kína és Tajvan is igényt tart, ők a Tiaojü-szigetek névvel illetik. A közelmúltban egyre sűrűbbé váltak a kínai behatolások a szigetek körüli japán fennhatóság alatt álló vizekbe, egyes elemzők szerint Kína így próbálja hozzászoktatni Tokiót jelenlétéhez. Bonyolíthatja a helyzetet, hogy a pekingi vezetés által nemrég elfogadott jogszabály feljogosítja a kínai parti őrséget, hogy fegyveres erőt alkalmazzon, amennyiben illegális tevékenységet végző idegen hajók a Kína által magáénak tartott vizeken nem engedelmeskednek parancsaiknak.

Az amerikai miniszter kifejtette, hogy az Egyesült Államok ellenez minden egyoldalú próbálkozást, amely a Kelet-kínai-tenger status quo-jának felborítására irányul. Kisi rendkívül bíztatónak nevezte Austin kijelentéseit, valamint szerinte amerikai kollégája erős érdeklődést mutat az ázsiai biztonsági környezet felé, és rendkívül fontosnak tartja a japán-amerikai szövetséget. A két fél elkötelezte magát egy szabad és nyitott indo-pacifikus régió fenntartása és megerősítése mellett. Többek közt további együttműködés várható az észak-koreai nukleáris leszerelés kérdésében. Kifejezték szándékukat egy megállapodás gyors tető alá hozataláról a Japánban állomásozó amerikai csapatok fenntartási költségei kapcsán, Austin jelezte, hogy amint lehetséges, szeretne Japánba látogatni. Pozíciója elfoglalása előtt Austin a szenátusi bizottság előtti meghallgatásán úgy fogalmazott, alig várja, hogy „felfrissíthesse” az amerikai szövetségeket az indo-pacifikus térségben.

Írta: Varga Domonkos Bálint

 

Kazahsztán és Üzbegisztán partnersége

2021. január 26-án Askar Mamin, Kazahsztán miniszterelnöke bejelentette, hogy megkezdik az ország két déli régióját, Symkentet és Türkisztánt Üzbegisztán fővárosával, Taskenntel összekötő nagysebességű vasút kiépítését. A projekt fő célja a turisztikai ipar közös fejlesztése, amely a nagymúltú Türkisztánt az üzbég Szamarkand és Bukhara történelmi nevezetességeivel köti össze. Az infrastruktúrafejlesztési tervnek azonban több aspektusa is van, ami megerősíti a kapcsolatokat és a két ország együttműködését.

Kazahsztán gazdaságilag hasznosnak tekinti a projektet, amely következtében – a becslések szerint – az idegenforgalom az ország GDP-jének 5,2%-ra növekedhet. A beruházás 22.000 új munkahelyet teremtene az idegenforgalmi iparban, ami 50%-os növekedést jelent, valamint 100.000 munkahelyet a gazdaság kapcsolódó ágazataiban. Várható ennek megfelelően a belföldi turistaáramlás mintegy 22%-os növekedése.

Az országok stratégiai partnersége egyre erősödik, a közös vasúti projekt az erős gazdasági és politikai együttműködés fényében az kapcsolatok további mélyítését jelenti. A közép-ázsiai régióban Üzbegisztán és Kazahsztán a terület két legnagyobb államaként megteremtheti a hosszútávú stabilitás alapjait, mivel elismerik a másik jelentőségét és szubkomplexumban betöltött szerepét, hajlandóak a közös cselekvésre.

Írta: Györgyi Dominika

Címlapkép: A megbuktatott Aung Szan Szú Kji mianmari államtanácsos (kormányfő) képe előtt mutatják az ellenállás jelképének tekintett háromujjas kézjelet a puccs ellen tüntetők Rangunban 2021. február 9-én. Az öt főnél nagyobb gyülekezést betiltó rendelet ellenére folytatódnak a tüntetések, miután a hadsereg február 1-jén átvette a hatalmat és szükségállapotot hirdetett ki Mianmarban. (Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

A Ázsia 05 – Ázsia hírfigyelő, 2021. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ciprus az utóbbi években geopolitikai értelemben felértékelődött a Földközi-tenger keleti térségében. A 2000-es évek közepétől kezdve a különböző, nemzetközi vállalatok által a ciprusi Különleges Gazdasági Övezetben (EEZ) lefolytatott vizsgálatok egyre több földgázlelőhelyet tártak fel. Az addig sem túl békés helyzetet ezen felfedezések tovább rontották, újabb konfliktusforrást adva a szigetben érdekelt államoknak. 2019 tavaszán Törökország – az EU és az Egyesült Államok tiltakozása ellenére – fúróhajókkal jelent meg a ciprusi EEZ-ben, amely egyfajta nemzetközi válságot generált a régióban. Immáron nemcsak egy történelmi-etnikai alapú biztonságpolitikai kérdésként értelmezhető Ciprus megosztottsága, hanem mint egy nemzetközi válság gócpontjaként is, avagy a térség államainak nemzetközi erőkivetítő képességének színtereként.

Történelmi előzmények

Ahhoz, hogy a jelenleg is zajló problémákat jobban megértsük, mindenképp ismernünk kell Ciprus történelmét, illetőleg az azt meghatározó fordulópontokat. A szigetről több évezredre visszamenőleg vannak ismereteink. Tudjuk, hogy már az ókori Közel-Kelet világában is nagy jelentőséggel bírt, egyfajta „stratégiai alapkőként” funkcionált. 1571-ben a 60 000 fős oszmán flotta elfoglalta Ciprus szigetét a Velencei Köztársaságtól, majd az még további 300 évig maradt az Oszmán Birodalom kezén. Ezalatt az idő alatt számos török telepedett le főleg Anatóliából, amelynek következtében török etnikai kisebbség jött létre a szigeten, felbontva  a görög lakosság addigi viszonylagos homogenitását.

A 19. század közepétől az Oszmán Birodalom meggyengült, számos belsőés külső gonddal küszködött. Ezzel párhuzamosan Cipruson nacionalista törekvések kezdődtek el, melynek megoldása, és az esetleges konfliktus elkerülése érdekében az oszmánok 1878-ban éves díjért cserébe „bérbe adták” a szigetet a Brit Birodalomnak. Az első világháborúból Törökország vesztesként került ki, így az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés által elveszítette többek között a Ciprus feletti fennhatóságát. A sziget 1925-ben brit koronagyarmat lett, de az 1930-as évektől kezdődően újult erővel terjedtek el a nacionalista törekvések, melyeket a britek nem tudtak megakadályozni. A ciprusi görögök egy jelentős csoportja, Makáriosz érsek vezetésével az úgynevezett enóziszt szerették volna megvalósítani, azaz Ciprus Görögországgal történő egyesítését. A mozgalom egyre erőteljesebb lett, melynek keretében 1955-ben létrejött a Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete (EOKA), amely már fegyverrel szállt szembe a brit csapatokkal. A helyzetet tovább rontotta, hogy a kialakuló zűrzavart kihasználva a ciprusi török vezetők – természetesen Ankara támogatásával – pártot alapítottak, és létrehozták a Török Ellenállási Szervezetet (Turkish Resistance Organisation, TRO). Céljuk először a brit fennhatóság megtartása volt, később a sziget megosztása (taksim) vált prioritásukká. Ettől kezdve a harcok már nemzetközi konfliktussá fejlődtek.

A konfliktus esetleges polgárháborúba torkollását, vagy épp nemzetközi válsággá történő eszkalálódását megelőzendő, már az 1955-ös évtől kezdődően tárgyalási kísérletek sorára került sor a sziget státuszát illetően. 1959-ben fogadták el a zürichi és a londoni egyezményt, amelyben kimondták Ciprus függetlenségét (1960). Az egyezmény aláírásával és Ciprus függetlenedésével egyértelműen az volt a cél, hogy a szigetet senki se ne egyesíthesse, se ne oszthassa fel. Erre a három közrejátszó hatalom (Egyesült Királyság, Görögország és Törökország) garanciát is vállalt. A megállapodás tartalmazta ezen felül például azt is, hogy a brit csapatok kivonulnak az újonnan alakult országból (miután megépítettek egy katonai támaszpontot), valamint rendelkeztek arról, hogy a mindenkori államfőnek görögnek kell lennie, míg az alelnöknek töröknek. Hogy ezen pozíciók gyakorlati jelentőségét növeljék, mindkét személy vétójoggal rendelkezett. Ami a parlamenti képviselőhelyek elosztását illeti, a törökök a török kisebbséghez képest (20%) aránylag sok mandátumot kaptak. A Legfelsőbb Bíróságban (High Court of Justice) pedig két görög, egy török, valamint egy „semleges” személy kapott helyet – aki a bíróság elnökeként két szavazati joggal is bírt, s akit az elnök és az alelnök közösen nevezett ki.

A zürichi és a londoni egyezményben foglaltak összességében azonban nemhogy békét teremtettek volna, inkább fokozták a görög-török feszültséget, amely „robbanással” fenyegetett. 1963-ban a török kisebbség megerősítette enklávéit Cipruson, s Törökország katonai beavatkozására csak az USA heves tiltakozása miatt nem került sor: Lyndon B. Johnson amerikai elnök 1964 januárjában közölte a török államfővel (Johnson-levél), hogy egy ciprusi török invázió esetén könnyen háborúba kerülhetnek Görögországgal – ekkor már mindkét állam NATO-tagállam is volt, mely újfajta értelmet adott a leendő szemben álló felek tükrében. Törökország helyzetét tovább rontotta Johnson azon kijelentése, miszerint a Szovjetunió valószínűleg nem hagyná annyiban a török agressziót, Ciprus török megszállása esetén közbeavatkozna, s akkor hiába a NATO 5. cikkelye, Johnson nem ígérte, hogy a törökök segítségére lennének. A török intervenció tehát elmaradt.

Ugyanezen esztendőben, 1964-ben a még Cipruson tartózkodó brit csapatok – a konfliktus súlyosbodását megelőzendő – tűzszüneti vonalat (Green line) hoztak létre a szigetország északi harmadánál, kettéosztva az országot: északon „Török Ciprus”, délen pedig a „Görög Ciprus” jött létre. A felosztás a fővárost, Nicosiát is érintette. A Buffer-zónaként is elhíresült vonal az 1974-es török inváziót követően tovább szélesedett (300 km), az ellenőrzést ezen területen napjainkig az ENSZ békefenntartó erői végzik. Miután a török invázió véget ért, Ciprus két részre szakadt: a Ciprusi Köztársaságra (Republic of Cyprus) délen, míg északon az ún. Megszállt Ciprusra (Occupied Cyprus).

A britek által 1964-ben meghúzott Zöld vonal, mely Ciprus későbbi két részre szakadásának alapjául szolgált. (Forrás: cyprusalive.com)

1974-ben történt egy puccskísérlet, melynek folytán Athén támogatásával az EOKA B nevű görög ciprióta fegyveres csoport elűzte Makáriosz érseket, és átvették a hatalmat Ciprus fölött. Az új kormány erősen nacionalista volt, legfőbb céljuk az enózisz megvalósítása lett. Az erőszakos hatalomátvételre válaszolva Törökország – miután a britek elutasítottak a részükről történő mindenfajta beavatkozást a zürichi egyezmény ellenére – kidolgozta az ún. Attila-tervet a sziget töröklakta részének katonai megszállása végett. A terv értelmében először egy hídfő kiépítésére volt szükség Kyrenia régióban (Észak-Ciprus). A partraszállás, s ezzel együtt a művelet 1974. július 20-án kezdődött el. A pár napos hadművelet eredményeként Törökország Ciprus 36%-át szerezte meg, az elfoglalt területeken 170 ezer görög kényszerült elhagyni lakhelyét. Ezzel párhuzamosan a sziget görögök lakta területein 44 ezer törököt űztek el. A görög katonai junta nem számított ilyen volumenű török hatékonyságra, és nem is tudott érdemben reagálni. Végül a menekülés mellett döntöttek. Érdekesség, hogy ez nagyban hozzájárult Görögország diktatúrájának felszámolásához is. Sem az első, sem a második genovai konferencia nem hozott pozitív eredményt, melyre kiváló bizonyíték lehet, hogy az utóbbi véget érése után két órával Törökország megkezdte Ciprus elleni második invázióját. A hadművelet török részről sikeresnek volt tekinthető, hiszen annak végén a török csapatoknak immáron a sziget 37%-a felett volt fennhatósága.

1983-ban kiáltották ki a török részen az Észak-ciprusi Török Köztársaságot (Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti, KKTC), amelyet azonban mindmáig csak Törökország ismer el. A biztonságért mintegy 30 000 török katona felel. Törökország nem mint csatlós államra, sokkal inkább mint Törökország részeként tekint a KKTC-re. Erre ékes példaként szolgálhatnak egyaránt a török betelepítési programok (Észak-Ciprus mai lakosságának mintegy 30%-a), egyetemek létesítése a szigeten, valamint a magas, vezetői pozíciókba való, kizárólag török származású személyek megválaszthatóságáról szóló rendelkezések.. Törökország mindmáig nem ismeri el a Ciprusi Köztársaságot, így a megbékélési törekvések eleddig kudarcot vallottak. A Ciprusi Köztársaság 1997-től, míg Törökország 1999-től vált az Európai Unió tagjelöltjévé. Ciprus történelmében óriási fordulatként értékelhető, hogy 2004-ben a sziget az EU teljes jogú tagjává vált. A tagsággal nemcsak egyfajta biztosítékot kapott nyugati szövetségeseitől, hanem politikai fegyvert is, hiszen csatlakozása óta folyamatosan vétóz mindenfajta török csatlakozási kísérletet. Az azóta eltelt 16 év során sem tudott a két fél dűlőre jutni, az újraegyesítési tárgyalások folyamatosan zátonyra futnak.  Legutóbb Svájcban, Crans-Montanában ültek össze, s bár szervezésügyileg mindent megtettek a törökök kérésének (az EU csupán megfigyelő lehetett a tárgyalásokon, az ENSZ BT tagjai részt sem vehettek, míg a Ciprusi Köztársaságot nem képviselhette senki, csupán az ott élő görög cipriótákat). A törökök által javasolt új Konföderáció elfogadhatatlan volt a görög ciprióták számára, arról nem is beszélve, hogy az – miképpen etnikai diszkrimináción alapulna – alapjaiban sértette volna meg az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakat. Ezeknek tudatában nem is meglepő, hogy a felek végül nem tudtak megállapodni egymással. Az pedig, hogy a 2010-es évektől egyre több földgázmezőt fedeznek fel a ciprusi EEZ-ben, gyakorlatilag ellehetetlenített bárminemű megegyezést a két ország között.

Ciprus és régiói. (Forrás: Mappr)

Ciprus a geopolitika tükrében

A történelem folyamán földrajzi szempontból stratégiai jelentőséggel bíró Ciprus geopolitikailag a 2000-es évek második felétől kezdett felértékelődni a környezetében feltárt hatalmas földgázmezők következtében. De nemcsak Ciprus EEZ-jében találtak földgázlelőhelyeket, hanem szerte a Mediterrán-térségben. A legjelentősebbek közülük: Zohr-mező (Egyiptom, 850 milliárd m3), Leviathán (Izrael – 605 milliárd m3), Tamar (Izrael – 305 milliárd m3), és hogy Ciprust is megemlítsük: Aphrodité-mező (129 milliárd m3), Glaucus-mező (140 – 227 milliárd m3) és a 2018-ban felfedezett Calypso-mező (170 – 230 milliárd m3). Az összesen mintegy 550 – 650 milliárd m3 földgázkészlet mágnesként vonzotta a nemzetközi szereplők, így az EU figyelmét is, s nagyban fölértékelte Ciprus geopolitikai helyzetét. Az egyre jelentősebb multinacionális befektetéseknek köszönhetően 2019-től Ciprus folyamatosan áll át kutatásokról energiatermelésre, amelynek következtében hamarosan a térség egy meghatározó energiaközpontjává válhat.

Potenciális szövetségek és élesedő ellentétek

A felfedezések számos kérdést vetettek fel a régióban elhelyezkedő, és a talált földgázból részesülő államok vonatkozásában. Az egyik leglényegesebb kérdés az volt a 2010-es évektől, hogy ezen lelőhelyek mit jelentenek egyrészt a térségre nézve, másrészt Európára, tágabb értelemben pedig a globális energiapiacra. Legalább ennyire fontos kérdésként merült fel, hogy vajon ezen felfedezések a Kelet-Mediterráneumban mennyire hozzák össze, késztetik kooperációra az egyébként merőben különböző kultúrájú és értékekkel rendelkező államokat. Óriási lehetőség tárult a régió országai számára: energiaimportőrökből immáron exportőrökké válhattak (Egyiptom, Ciprus, Izrael). Egyiptom nemzetközi presztízse tovább növekedhet azáltal, hogy két cseppfolyósított földgázterminállal (LNG) is rendelkezik. Ez lehetővé teszi számára, hogy vezeték nélkül szállíthassanak földgázt Európába. Ciprus tekintetében ez azért is lehet lényeges, mert LNG-terminál híján nem lenne képes a felesleget exportálni, végső soron hasznot szerezni. A gazdasági nyereség mind Egyiptom, mind Ciprus (s ugyanez Izraelre is elmondható) vonatkozásában óriási lehet a közeljövőben, így a három ország 2015 óta folyamatosan javított kapcsolatain, mára pedig már – energiabiztonság szempontjából legalábbis – szövetségeseknek lehet őket tekinteni. Várhatóan 2021 körül fog tudni teljes kapacitáson működni a két egyiptomi LNG-terminál, amely lehetővé teszi az előbb felsorolt partnerállamok földgázkészletének feldolgozását is, majd Európába (Izrael esetében Jordániába) történő szállítását.

Athén ezzel párhuzamosan igyekezett részt venni az új Földközi-tengert érintő energiapolitika kidolgozásában, s mint lehetséges tranzitország Európa és a Közel-Kelet / Észak-Afrika között, a többi fél (Ciprus, Egyiptom, Izrael) is pozitívan állt közeledéséhez. Ebből kifolyólag nem kellett sokat várni a megállapodásokra sem: előbb Görögország-Ciprus-Izrael, majd Görögország-Ciprus-Egyiptom között köttetett meg háromoldalú szerződés. Ciprust mindkét egyezményt tekintve egyfajta nyertesként is el lehet könyvelni, hiszen előbbi esetében már titkárságot is létrehoztak Nicosiában (a háromoldalú egyezmények intézményesülése felé ez óriási lépésnek tekinthető), míg utóbbi vonatkozásában Afrika felé leltek biztos támaszt.

2019 januárjában újabb mérföldkőhöz érkezett a regionális energetikai együttműködés: Kairóban hét aktor, a Ciprusi Köztársaság, Egyiptom, Görögország, Izrael, Jordánia, Olaszország és a Palesztin Hatóság részvételével megalakult az ún. Eastern Mediterranean Gas Forum avégett, hogy az energetikai ügyeket érintő együttműködést koordinálhassák. Számos ország, így Szíria, Líbia, Libanon és Törökország (no és természetesen a KKTC) is kimaradt az egyezményből. Ennek legfőbb oka az a tény, hogy mindegyiknek van területi nehezményezése valamelyik aláíró állammal szemben (tekintsük például Libanont, amelynek Ciprussal és Izraellel szemben is vannak tengeri határvitái).  A Fórum sikerességét jól mutatja, hogy 2020 szeptemberében a hat állam (Palesztin Hatóság nem vett részt benne) az ugyancsak Kairóban tartott találkozójukon aláírt egy olyan dokumentumot, amely a Fórum regionális szervezetté történő felfejlesztéséről hivatott dönteni. Ezen lépéssel egyrészről Törökország agresszív gázpolitikája ellen szeretnének fellépni, másrészről viszont abban reménykednek az aláíró felek, hogy a regionális szervezeten keresztül a különböző, földgázt érintő fejlesztések (például: tengerfenék alatti vezeték-építés) terén is együtt tudnak majd működni, csakúgy, mint a hat érintett állam egyéb, energetikát érintő kérdésköreiben.

A képen Ciprus különleges gazdasági övezete, a fúrás blokkjai, valamint az ezeken tevékenykedő nemzetközi vállalatok származásuk szerinti besorolása figyelhető meg. (Forrás: Andreas Vou/ VoxEurop/ Observatorio balcani e caucaso transeuropa)

Ciprus tekintetében az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy a fennálló észak-déli ellentét a feltárt földgázlelőhelyekre is kiterjedt. A Ciprusi Köztársaság – mint a független sziget jogos örököse – ellenez minden olyan kutatási akciót a Különleges Gazdasági Övezetében, amelyhez nem adta beleegyezését: az ilyen tevékenységeket saját szuverenitásának megsértéseként értelmezi. Ennek szöges ellentétét hangoztatja a KKTC török lakossága: szerintük ugyanis, mivelhogy legitim államként vannak jelen, részesedniük kell a feltárt gázkészletekből. Egyfajta harmadik szereplő közvetítéséért lobbiznak (ENSZ, EU), aki majd jogosan elosztja a tengeri blokkokat. Bár voltak erre kísérletek (2011-ben, 2012-ben és 2019-ben egyaránt), mind zátonyra futott, a döntő faktor pedig az volt, hogy ha ez megvalósulna (elsősorban az EU-s közvetítés), az jogi státuszt adna az Észak-Ciprusi Török Köztársaságnak, amelyről Nicosia hallani sem akar. A feszültséget fokozza, hogy Törökország is jelentős méretű területet követel magának. Ankara nem írta alá az 1982-es ENSZ Tengerjogi Egyezményt, így nem is tartja magára vonatkozónak az abban foglaltakat, többek között a kizárólagos gazdasági övezetet (200 tengeri mérföld) sem. Szerinte Ciprus, mint sziget nem is rendelkezhet ekkora gazdasági övezettel. Mivel nem aláírója az egyezménynek, Törökország nem is próbálja betartani a tengerfenék ásványi nyersanyagainak kutatására vonatkozó szabályokat. A törökök vitatják továbbá Ciprusnak az Izraellel és Egyiptommal kötött megállapodásait is, hiszen szerintük azok a Cipruson élő törökök megkérdezése nélkül történtek.

A török fenyegetés új dimenzióban

Ciprus körül az utóbbi években egyfajta fegyverkezési verseny jött létre. A ciprusi részről licenszjogot szerző nemzetközi vállalatok (pl. Noble Energy) 2008-tól folyamatosan küldenek kutatóhajókat Ciprus EEZ-jébe. Csakhogy Ankara ezt nem hagyja annyiban, és már többször is előfordult, hogy ezen hajókat török hadihajók tartóztatták fel, nemzetközi felháborodást váltva ki. Mindemellett a törökök erőteljes hajóépítési programba kezdtek a Földközi-tengeren, feltett szándékuk pedig a fellelt földgázmezők mielőbbi elfoglalása, majd a fúrások megkezdése. A török agresszió ellen Nicosia tiltakozott, és az EU-hoz fordult segítségért. Bár az Európai Unió szankciókkal sújtotta a törököket (előcsatlakozási alap megvágása, magas szintű tanácskozások szüneteltetése), az volumenében nem volt akkora, hogy térdre kényszerítse (vagy legalábbis tárgyalóasztalhoz ösztönözze) Törökországot. Ankara tehát folytatja a fúróhajók építését és azoknak az általa követelt blokkokba történő küldését. Az is igaznak bizonyulhat, hogy Törökország, bármennyire is erőlködik, jelenleg nem képes felvenni a versenyt a másik oldal államaival, s úgy a nemzetközi közösség egészével, hiszen eszközeit tekintve még van hova fejlődnie. Szándékáról azonban nem mond le, melyet jól mutat, hogy 2020-ban már három fúróhajót és további két szeizmikus kutatóhajót tudhat magáénak, mellyel immáron a világ élvonalába tartozik. Törökország tengerpolitikáját kitűnően szemlélteti az utóbbi években meghirdetett „Mavi Vatan” (Kék haza) programja, melynek célja egyrészről a török hadiflotta kapacitásának növelése annak érdekében, hogy a Kelet-Mediterráneumban meghatározó szereplővé tudjon válni, másrészről pedig – a különböző kutatómunkálatok és fúrások révén – elérni, hogy Törökország energiafüggősége minél kisebb legyen, végeredményben pedig nettó energiaexportőr lehessen. A Mavi Vatan keretében 2019. február 27. és március 8. között megrendezték az ország modern kori történelmének legnagyobb haditengerészeti gyakorlatát. A gyakorlaton mintegy 103 hadihajó, tengeralattjáró és egyéb hajó, valamint drónok vettek részt. 2020 nyarára elkészült Törökország első repülőgép-hordozója (TCG Anadolut), amellyel növelheti nemzetközi presztízsét a Ciprust érintő kérdésekben is. A feszültség tehát fokozódik a térségben, melyre jó precedensként szolgálhat az ez év augusztusában történő görög-török incidens, melynek során egy görög fregatt ütközött össze Rodosztól 125 kilométerre egy török hadihajóval, amely egy kutatóhajót kísért. 2020 szeptemberében Törökország újabb hadgyakorlatot folytatott a KKTC területén (mint ahogy azt az utóbbi években is tette), mintegy elrettentésként címezve azt a régió államainak.

Lehetséges forgatókönyvek a ciprusi földgáz exportját illetően

I. EastMed gázvezeték megépítése

Törökország tehát elszigetelődött, a régióban magányosan próbálja érdekeit érvényre juttatni a nemzetközi rendszerben. Az elszigetelődés egyik lényegi következménye az energiapolitikában is megtalálható, ezen belül is azon leendő földgázvezeték (EastMed) kiépítésénél, amely összekötné a Kelet-Mediterráneum térséget Európával. Törökország ugyan azt szeretné, hogy a vezetékek rajta keresztül jussanak el Európába, mellyel nemcsak az orosz energiafüggőséget tudná csökkenteni, de gazdasági téren is komoly bevételekre tehene szert. Arról már nem is beszélve, hogy ennek esetleges megépülésével politikai-gazdasági „fegyverként” is képes lenne azt használni, elsősorban az Európai Unióval szemben. Ankara nem bízik semmit a véletlenre: 2019 decemberében Líbiával kötött szerződést egy „különleges gazdasági övezet” létrehozása érdekében, amely Törökország Déli, jóval a ciprusi felségvizeket is érintő gazdasági övezetét kötné össze Líbia Északkeleti-övezetével.

Az EastMed gázvezeték megépítéséről szóló megegyezést 2019 márciusában írták alá a másik oldal államai (Görögország, Olaszország, Ciprus és Izrael). Ennek az lenne a lényege, hogy az izraeli-ciprusi felségvizekről származó földgázt Görögországon és Olaszországon keresztül juttatnák el Európába, összesen 1900 kilométer távolságot megtéve. A vezeték az izraeli Leviathan földgázmezőtől indulna, majd a ciprusi Aphrodité mezőt érintve jutna el Krétára, ahol egy 120MW-os kompresszort terveznek építeni. A vezeték elkészítését 2025-re tervezik, s úgy számolnak, hogy évente 10, néhány éven belül pedig évi 20 milliárd m3 földgázt tudnak majd szállítani rajta keresztül Európába. Ezen törekvést az Európai Bizottság is támogatja csakúgy, mint az Egyesült Államok. A projekt megvalósulásával Európa energiabiztonsága is növekedni tudna, hiszen az diverzifikálná a földgázimportját. Mindemellett, Ciprus vonatkozásában fontos megemlíteni, hogy a szigetország végre összeköttetésbe kerülhetne Európával, s tranzitállamként hatalmas bevételre tehetne szert. Bár elméletben és az eddig ismertetett információk alapján kivitelezhetőnek tűnhet az EastMed gázvezeték, számos problémát kell még megoldaniuk az ebben érdekelt feleknek, amire az elkészül. Ilyen gondok lehetnek például a piacok nagyságai, vagy éppen a nemzetközi viták.

Az ábrán az EastMed gázvezeték tervezett szakaszai láthatók. (Forrás: idcommunism.com)

II. Ciprus és az LNG viszonya

A második fennálló lehetőség, hogy Ciprus maga épít egy LNG-terminált. Erre viszonylag kicsi az esély, hiszen egyrészt igen költséges, másrészt jelenleg kérdéses a kitermelhető földgázkészlet nagysága is.

III. Ciprus és Egyiptom közös érdekei

A harmadik, gyakorlatban talán a legkivitelezhetőbb alternatíva kétségkívül az lenne, ha a Ciprus környékén kitermelt földgázt Kairóba szállítanák, ahol a már meglévő LNG- terminálok cseppfolyósítanák a ciprusi földgázt. Innen természetesen hajóval szállítanák át az így átalakított természetes gázt Európába. Az ötlet komolyságát jelzi, hogy a két fél erről 2018-ban aláírt egy megegyezést is. Azóta folyamatosan találkoznak, s 2020-ban már a munkálatok is javában zajlanak. A vezeték előreláthatólag 2022-ben fog elkészülni.

Mi várható a jövőben?

Láthatjuk tehát, hogy Ciprusnak napjainkban több biztonsági kérdéssel is meg kell küzdenie. Már nem a szigetország etnikai megosztottsága körül zajlanak a fő viták, s ez valószínűleg a közeljövőben is így lesz. Az is igaz és lényeges lehet megjegyezni, hogy a török-ciprusi konfliktus alapját továbbra is a sziget megosztottsága, illetőleg a török ciprióták védelmében tett török lépések fogják meghatározni. A törökök mindenáron megpróbálják majd megszerezni az általuk követelt, de jogilag Ciprushoz tartozó gázmezőket. Elsődleges céljaik között fog szerepelni, hogy a kelet-mediterráneumi együttműködésre és a ciprusi kutatásokra nyomást gyakoroljanak, továbbá megvédjék a KKTC török lakosságát, valamint késleltessék a nemzetközi cégek fúrásait. A török agresszió ellen az EU szankciókat vethet be, bár az eddigieknél súlyosabb gazdasági megszorításokra lesz szükség Törökországgal szemben a jövőben, amennyiben érdemben segíteni szeretnék Ciprus helyzetét. Ez viszont egy, az EU számára egyáltalán nem kellemes helyzetet szülhet, nevezetesen azt, hogy Ankara zöld utat nyit a több millió szíriai menekültnek Európa felé. Egy másik lehetséges megoldás az USA beavatkozása lehetne, aki maga is érdekelt a kelet-mediterráneumi térségben, és többek között Ciprus szövetségeseként jelenik meg. Az eddigi tapasztalatokból azonban kitűnik, hogy egyedül ők sem képesek maradandó megbékélést elérni. Természetesen Oroszország is egyre nagyobb érdeklődést mutat a régiót illetően, s bár a török agressziót és flottafejlesztést egyaránt elítélte, számára előnyösek lehetnek a NATO-n belüli érdekellentétek.

Érdemes lehet még megemlíteni egy olyan javaslatot is, amely talán a legjobb megoldás lenne a kialakult konfliktus mérséklésére. Eszerint, amennyiben az érdekelt felek (Görögország, Törökország és Ciprus) megtiltana mindenfajta fúrást a Hellén-árokban és úgy egyáltalán a Földközi-tenger keleti térségében, az nemcsak a kapcsolatok javulásához, de a Párizsi klímakonferencián 2015-ben az általuk is elfogadott Fenntartható Fejlődési Célok mihamarabbi megvalósulásához is vezethet. Amennyiben az eddigi, Földközi-tengert érintő mélytengeri kiaknázások tilalmáról szóló rendelkezések tapasztalatait vesszük alapul, egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek az ötlet: a Földközi-tenger nyugati és középső részén már bevezették a fúrások általános tilalmát, de Franciaország esetében ez igaz az Atlanti-óceánra is. Egyes források szerint a mélytengeri földgázkészletek gazdaságilag alapból nem kifizetődőek, arról nem is beszélve, hogy egy-egy baleset esetén a tengeri ökoszisztéma egésze kerülhet veszélybe. Mindhárom állam érdeke, és kötelessége is az éghajlatváltozás elleni küzdelem, melyhez elengedhetetlen lenne, hogy a feltárt készleteket ne aknázzák ki. Ezen elképzelés azonban – elsősorban Törökország aktuális külpolitikájának következtében – a közeljövőben bizonyára nem fog megvalósulni a gyakorlatban.

Elmondható tehát, hogy a látottak tükrében eléggé valószínűtlen, hogy az egyesítési tárgyalások sikerrel végződjenek. Minden bizonnyal maradni fog a kialakult patthelyzet, melynek eredményeként Ciprus északi gazdasági övezetében a törökök, míg délen Ciprus, illetve az általa feljogosított államok, NGO-k fognak majd tevékenykedni. A kialakult konfliktust nagymértékben enyhíthetik, vagy éppen súlyosbíthatják az elkövetkező évek mérései, különösképpen a két ország által vitatott területeket nézve.

Címlapkép: Az olasz haditengerészet ITS Durand De La Penne rombolóhajója és a TCG Goksu, valamint a TCG Fatih elnevezésű török hadihajók tengeri hadgyakorlatot tartanak a Földközi-tenger keleti részében 2020. augusztus 26-án. Ezen a napon közös hadgyakorlat kezdődött Görögország, Ciprus, Franciaország és Olaszország részvételével a Földközi-tenger keleti medencéjében. Törökország augusztus 10-én jelent meg Oruc Reis nevű kutatóhajójával és az azt kísérő hadihajókkal a térségben, amelyre válaszul Görögország, illetve szövetségesei is megerősítették katonai jelenlétüket a területen. (Forrás: MTI/AP/Török védelmi minisztérium)

Felhasznált irodalom, források:

1. Aljazeera, https://www.aljazeera.com/news/2020/9/7/turkey-begins-military-exercises-in-northern-cyprus, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. Befagyott a történelem Európa utolsó kettéosztott fővárosában, https://www.origo.hu/tudomany/20180703-a-ciprusi-konfliktus-tobb-mint-negyszaz-eves-tortenelmi-multra-tekinthet-vissza.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
3. com: https://www.bp.com/en/global/corporate/news-and-insights/press-releases/egypts-super-giant-zohr-gas-field-begins-production.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
4. Center for Strategic and International Studies, https://www.csis.org/analysis/what-does-calypso-mean-cyprus-and-eastern-mediterranean-gas, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
5. Conference on Cyprus, https://www.embargoed.org/wp-content/uploads/2018/02/1959_London_and_Zurich_-Agreements.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
6. Construction of Turkish Navy’s TCG Anadolut o complete, https://www.maritimebusinessworld.com/construction-of-turkish-navys-tcg-anadolu-to-complete-1449h.htm, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
7. Cyprusprofile, https://www.cyprusprofile.com/sectors/energy-and-environment, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
8. Delek Drilling: Aphrodite Gas Field, https://www.delekdrilling.com/project/aphrodite-gas-field, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
9. Delek Drilling: Tamar Gas Field, https://www.delekdrilling.com/natural-gas/gas-fields/tamar, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
10. Egeresi Zoltán: Kelet-mediterráneumi gázkincs: a ciprusi válság új dimenzióban, http://real.mtak.hu/106490/1/nemzet_es_biztonsag_2019_02_5_egeresi.pdf , Nemzet és Biztonság, 2019/2. szám, 50–63.
11. Enterprise, https://enterprise.press/stories/2020/09/01/egypt-cyprus-talking-extensively-about-moving-ahead-with-gas-pipeline-21048/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
12. com, https://foreignpolicy.com/2020/09/10/turkey-greece-cyprus-no-gas-no-war-in-the-mediterranean/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
13. GreekNews, https://www.greeknewsonline.com/cyprus-the-crans-montana-deadlock-and-the-next-steps/, Letöltés dátuma: 2020. 11.01.
14. Global Energy Monitor wiki, https://www.gem.wiki/Egyptian_LNG_Terminal, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
15. International Institute for Migration and Security Research, https://iimsr.eu/2020/03/31/turkeys-maritime-strategy-ambitions-the-blue-homeland-doctrine-mavi-vatan/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
16. com, https://www.janes.com/defence-news/news-detail/greek-and-turkish-warships-collide-in-the-aegean-sea, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
17. Metric Conversions, https://www.metric-conversions.org/volume/cubic-feet-to-cubic-meters.htm, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
18. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/eastern-mediterranean-pipeline-project/#, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
19. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/leviathan-gas-field-mediterranean-sea/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
20. The 1974 Turkish invasion on Cyprus. http://acta.bibl.u-szeged.hu/30734/1/mediterran_022_055-064.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
21. The arab weekly, https://thearabweekly.com/east-med-gas-forum-turns-regional-organisation-blow-turkey, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
22. The Green Line that „divides” the island of Cyprus. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
23. The New York Times, https://www.nytimes.com/1966/01/16/archives/johnson-in-stern-64-letter-warned-turkey-on-cyprus.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.

Képek forrásai:

1. https://www.balcanicaucaso.org/eng/Areas/Cyprus/Gas-in-Cyprus-blessing-or-curse-191948, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
3. https://www.ephotopix.com/political-maps/cyprus-regions-map/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
4. http://www.idcommunism.com/2020/05/eastmed-pipeline-position-of-kke.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
5. https://www.arkansasonline.com/news/2020/sep/03/turkey-urges-us-not-to-remove-arms-embargo-on/, Letöltés dátuma: 2020. 12. 06.

A Fokozódó feszültségek a Kelet-Mediterráneumban: Ciprus geopolitikai és geostratégiai jelentőségének alakulása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (Kongó, KDK) Földünk egyik legszegényebb országa. Ennek részben történelmi, részben természetes geopolitikai okai vannak. Az ország földrajzára alapvetően jellemző az, hogy csak egy nagyon kis része éri el az Atlanti–óceánt (ez mintegy negyven kilométer tengerpartot jelent), illetve keleti oldalon a Tanganyika–tó határolja. Így összességében inkább belső magterületről beszélhetünk.

Kongó a Belga Királyság gyarmata volt – Kongói Szabadállam, majd Belga Kongó néven – amely időszak súlyos kizsákmányolással járt együtt az ország lakossága számára. II. Lipót (1878-1909) uralma alatt a rablógazdálkodás egyes becslések szerint az ország lakossága felének életét követelte. Ennek a maga groteszk módján jogi alapjai is voltak – az uralkodó egy küldött útján kötött tulajdonjogi szerződéseket az analfabéta törzsfőnökökkel, megszerezve így a földjük feletti uralmat. Emellett állami monopóliummá nyilvánították a legértékesebb árucikkek kereskedelmét, vagyis a kaucsuk és az elefántcsont árusítását, ebből is a kaucsukra fektettek nagyobb hangsúlyt. Utóbbi olyannyira fontossá vált II. Lipót számára, hogy külön rendfenntartó erőt létesített a gumibeszolgáltatások biztosítására, amelynek elsődleges feladata a lakosság megfélemlítése volt. Groteszk érdekesség, hogy a termelés biztosítása céljából a legelterjedtebb büntetés a kéz levágása volt, ezzel egyfajta verseny alakult ki a katonák között. Mivel a törzsek számára egyre nehezebbé vált a gumikvóta teljesítése, gyakran egymásra támadtak. A lakosságszám egyre csökkent, a túlélők élete egyre inkább nehezedett, a kötelező munkavégzés pedig megakadályozta őket saját földjeik megművelésében.

A történelem a későbbiekben sem hozott jobb sorsot az ország számára – 1960–ig gyarmati sorban volt, majd az autoriter rendszerből fakadó nehézségek, polgárháborúk és belső viszályok akadályozták a fellendülést.

Az ország lakossága közel kilencven millió fő, ezzel Közép–Afrika legnépesebb állama. Az egészségügyi infrastruktúra hiányosságai és a fertőző betegségek markáns jelenléte nagy terhet rónak az országra. Magas a HIV–fertőzöttek aránya, a maláriában és a vissza–visszatérő ebolajárványokban megbetegedők száma, valamint hiányoznak az alapvető védőoltások. A gyermekhalandóság csökkenőben van, de a csecsemők több mint 5%-a még mindig nem éri meg a felnőttkort. A termékenységi ráta 6, így a népességszám az egészségügyi nehézségek ellenére is folyamatosan emelkedik.

Napjainkban a kizsákmányolás, bár új formában, továbbra is folytatódik, ennek oka Kongó némiképpen szerencsétlen geopolitikai helyzete, amely azzal jár együtt, hogy az ország területe alatt rejtőzik a világ még elérhető kobaltmennyiségének jelentős része. Ugyanígy jelentős például a gyémánt, az arany, az ón, a cink, a mangán, a réz és a nikkel az országban. Ugyanakkor a belső problémák miatt Kongó a világ egyik legrosszabb helyzetben lévő államának tekinthető, a népesség 72%-a él a létminimum alatt, ők naponta kevesebb, mint 2 dollárból élnek. Ez többek között a külföldi tőkebefektetések alacsony hányadából adódik.

Ennek nyomán elmondható, hogy – Friedrich Ratzel és Rudolf Kjellén nyomán – Kongó számára nem feltétlenül volt gyümölcsöző a gazdasági–társadalmi fejlődését illetően az a tény, hogy a területén megtalálható nyersanyagok szempontjából a világ egyik leginkább diverzifikált országának számít. Ez a szociáldarwinista irányzat egyik alapelvének – melynek része, hogy a földrajzi fekvés hatással van az államok gazdasági-társadalmi fejlődésére-, a tökéletes negatív példája, mivel a fejlődés hiánya éppen a földrajzi fekvésből és a bőséges ásványkincsekből adódik. Részben ebből fakad, hogy Kongó nagy területi kiterjedése – 2267050 m2 területtel a világ 11. legnagyobb országa – ellenére sem tudott igazán komoly súlyt szerezni magának a világpolitikában. Ez az oka annak, hogy a klasszikus geopolitikában nem sűrűn jelenik meg Kongó, mint befolyásos nagyhatalom. Jól mutatja csekély súlyát például az egy főre eső GDP-je is – 2017–ben a világ országai között a 182. helyet sikerült megszereznie. Ezen mutató fényében, a nominális GDP–t alapul véve ez fejenként 462 dollárt jelent.

Az ország felfedezése elhelyezkedéséből fakadóan sokáig váratott magára a nehéz terepviszonyok és a sűrű esőerdők miatt. A földrajzi elhelyezkedéssel kapcsolatban nem elfelejtendő, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság határos Ugandával, ahol 1994 óta aktív a Lord’s Resistance Army nevű, gyerekkatonákat is alkalmazó terrorszervezet. Ez a tényező mind közvetlenül, mind közvetetten érinti Kongót, hiszen a támadások, összecsapások időnként erre a területre is átterjednek, csakúgy, mint a menekültek tömegei.

Kongó földrajzát illetően alapvető információ, hogy területének nagy részét a Kongó–medence adja, emellett a trópusi éghajlatából adódóan főként esőerdőkkel borított. Ezen kívül magaslatok, fennsíkok, dombok is jellemzőek a térségre, nehezítve így például az olyan alapvető szolgáltatások kiépítését, mint a megfelelő úthálózat vagy a telekommunikációs csatornák. Így lehetséges az, hogy összesen 4007 kilométernyi vasútvonal szeli át az országot – elsősorban teherszállítási céllal épültek ezek a vonalak – azonban a beruházások hiányából fakadóan az infrastruktúra rendkívül rossz állapotban van, sok helyen legfeljebb 35 km/h átlagsebességgel képesek haladni a szállítmányok. Ezzel hetekig is eltart, mire a nyersanyagok Angolába érnek, vagyis képesek bekapcsolódni a nemzetközi, azon belül is elsősorban a vízi úton történő kereskedelembe.

A belső konfliktusok is főleg a földrajzi jellemzőkkel állnak összefüggésben – harcok dúlnak az olyan alapvető erőforrások megszerzéséért, mint például az ivóvíz, amelyhez a lakosság mintegy fele nem tud hozzájutni a megfelelő minőségben és mennyiségben. A másik értékes dolog természetesen az ásványkincseket rejtő területek feletti uralom. Akié a föld, azé a pénz.

Különösen az ásványkincsekben gazdag területeken élő emberek vannak kitéve a támadásoknak, szexuális erőszaknak, kényszermunkának, valamint az elsődleges megélhetést jelentő termések ellopásának. Az egészségügyi ellátás romokban hever, mivel a fegyveres csoportok ezekről a területekről szerzik be a saját tagjaik számára szükséges kötszereket és gyógyszereket.

Amivel Kongó valóban geopolitikai szereplővé tud válni, az a nyersanyag, ezzel képes magának szövetségeseket szerezni. Sajnálatos módon azonban ennek a fordítottja is elmondható, a rossz életkörülmények elől külföldre menekülő embertömegek miatt ellenségeket is nagyon könnyen szerez magának az ország. Nem beszélve arról, hogy a szomszédos országok szívesen megszereznék a kongói bányák kincseit. A bányászat nem tekint vissza túlságosan hosszú múltra, inkább a világ technológiai fejlődésével (hiszen a kobalt az egyik alapvető összetevője az akkumulátoroknak) és a mezőgazdasági termelési hatékonyság csökkenésével van összhangban. Részben ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem sikerült még biztonságos munkakörülmények közé helyezni a kitermelést, illetve a jelenleg használt technológia miért nem képes elérni a termelési lehetőségek határát. A legtöbb esetben a bányászok – felnőttek és gyermekek egyaránt – kezdetleges eszközökkel ásnak, majd puszta kézzel hordják fel az akár tíz méter mélyen rejtező kincseket.

Talán némi fejlődést jelent az az intézkedés, amellyel Kongó – felismerve egyik legnagyobb erősségét – stratégiai eszközzé nyilvánította a kobaltot és megháromszorozta a kitermelés díját. Ennek oka, hogy az állam felismerte, mivel képes sakkban tartani az őt zsinóron rángató gazdasági nagyhatalmakat: ez pedig az az alapvető tény, hogy kobalt nélkül nagyon sürgősen kellene innovációkat kitalálni az akkumulátorok felépítéséhez. Az így szerzett többletbevételek alkalmasak lehetnek mind a technológiai fellendülés finanszírozására, mind a munkások bérének, így életszínvonalának emelésére.

Az „Afrika Első Világháborújaként” elhíresült két kongói háború körülbelül húsz fegyveres csoportot és kilenc állam geopolitikai státuszát érintette. A háborúk háttere elsősorban a hiányzó állami szuverenitásból fakadt: a kivonuló Belgium magára hagyta a fiatal országot, amely nem volt képes megbirkózni a hirtelen rá szakadt feladatok tömegével. Ezt követte a diktatórikus rendszer kiépítése, majd a kilencvenes években a ruandai népirtás elől menekülő emberek áradata, amely nagyon leterhelte a kongói állam ellátási képességeit. Ezzel együtt a ruandai hutuk megtámadták a KDK területén élő tuszi közösségeket, így a genocídium Kongó területére is átterjedt. A Kongó és Uganda között dúló háborúnak 2004–ben békeszerződéssel vetettek véget, ez azonban nem jelentett teljes csapatkivonást az ellenséges területekről.

A konfliktus 2016–ban ismét erőre kapott, ezzel összefüggésben például a válság kezdete óta az éhínségben szenvedők száma mintegy 750%-ra emelkedett. Habár Kongóban jelenleg is körülbelül tizennyolcezer ENSZ-békefenntartó van jelen, a belpolitikai konfliktusok felszámolása még várat magára. Így napjainkban sem jutott még nyugvópontra az ország – 2020 októberében Észak-Kivuban lángoltak fel ismét az ellentétek. Az Egyesített Demokratikus Erők csoportja (Allied Democratic Forces- ADF) a hónapban legalább negyvenkét halálesetért volt felelős.

Emellett a 2018–ban kitört újabb ebolajárvány is több mint kétezer áldozatot szedett, amíg 2020 júniusában véget ért. Ez már a tizedik alkalom volt, hogy ez a betegség az országot sújtotta. A járvány kezelését nagyban megnehezítette, hogy 2018 óta körülbelül 420 alkalommal érte támadás az egészségügyi intézményeket, ezek hátterében főleg kormányellenes erők állnak.

A 2019 elején kitört kanyarójárvány tovább súlyosbította az egyébként is nagy nyomás alatt álló egészségügyi ellátórendszer helyzetét – összesen mintegy 310 ezren kapták el a betegséget, az áldozatok száma már meghaladja a hatezer főt. Mindezt úgy, hogy az UNICEF és a WHO 2019–ben körülbelül 18 millió gyermekhez juttatta el a szükséges védőoltásokat.

Nem elfelejtendő a szomszédos Uganda területén működő Lord’s Resistance Army tevékenysége sem – a földrajzi közelségből fakadóan előfordul, hogy az LRA közvetlenül vagy közvetve érinti Kongót, úgymint gyerekkatonák toborzásával, vagy támadásokkal.

A nemzetközi közösség számára figyelmeztető jel lehet, hogy a konfliktus további eszkalálódása esetén könnyedén előfordulhat, hogy az továbbterjed Burundi, Ruanda és Uganda területére, a közvetlen hatások mellett például menekültek áradatával terhelve a szomszédos, egyébként sem kifejezetten stabil és erős államokat. Ezen felül Kínának lenne különösen nagy érdekeltsége abban, hogy Kongó egy valóban stabil kereskedelmi partner lehessen, hiszen a tizennégy legnagyobb kongói kobaltbánya közül nyolc kínai cégek tulajdonában van.

Kongó bátran nevezhető az ellentmondások földjének: egy olyan országnak, amely számára a fent leírt minőségben és mennyiségben áll rendelkezésre a nyersanyagok széles tárháza, miközben az állami szféra kudarca és a belső konfliktusok okozta általános kiszolgáltatottság és alacsony életszínvonal miatt a bányászatból fakadó előnyeit nem tudja megfelelően kihasználni. A 80 milliós lakosság mintegy hetedének – ennek mintegy fele gyermek – szüksége lenne valamiféle humanitárius támogatásra.

Címlapkép: A Kongói Demokratikus Köztársaságban tartott elnökválasztás ellenzéki győztese, Felix Tshisekedi támogatói ünnepelnek a fővárosban, Kinshasában 2019. január 20-án, miután az alkotmánybíróság reggelre virradóra megerősítette Tshisekedinek a december 30-i választáson aratott győzelmét. (Forrás: MTI/EPA/Hugh Kinsella Cunningham)

 

[1] Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010, 119-122. oldal

[2] Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 19-31. oldal

[3] Besenyő: Országismertető

 

További felhasznált források:

Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010. 119-122. o.

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019. 19-31. o.

 

 

 

 

 

 

 

A Kongó, az ellentmondások földje bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A szélesebb közvélemény részéről is közkedvelt gondolat egy, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben szerveződő orosz-kínai katonai szövetség a XXI. században. Noha a két hatalom közötti együttműködésnek valóban vannak nagyon jelentős védelempolitikai elemei, és a nemzetközi biztonsági környezet aktuális dinamikái a kooperáció erősítését indikálhatják, az orosz-kínai viszonyrendszerben számos olyan negatív metszéspont van, amelyek kétségessé teszik formális tekintetben egy robosztus eurázsiai katonai tömb létrejöttét. Az alábbi elemzésben röviden áttekintem az együttműködés védelempolitikai dimenziójának a fejlődését, valamint bemutatom azokat a tényezőket, amelyek gátolhatják egy formalizált katonai szövetség létrejöttét.

Az általános közvélekedéssel szemben az orosz-kínai viszonyrendszer fejlődése közel sem tekinthető egy kiegyensúlyozott folyamatnak. Az imperializmus korában egymás természetes ellenfelei voltak, a társadalmi szempontból meghatározó kínai történeti tudatban Külső-Mandzsúria a mai napig idegen (orosz) megszállás alatt áll. Noha a Kínai Népköztársaság létrejöttét követően a közös kommunista ideológia alkalmas volt arra, hogy közös platformra kerüljön a Szovjetunióval, a hagyományos geopolitikai és reálpolitikai tényezők azonban a hatvanas évekre már felülírták a mesterséges politikai kohéziót – a két atomhatalom közötti feszültségek egy rövid lefolyású, határmenti fegyveres konfliktushoz vezetett 1969-ben, az enyhülés pedig csupán a nyolcvanas években kezdődött meg.[1] A hidegháborút követően az Oroszországi Föderáció több lépésben (1991; 1995; 2003; 2008) rendezte a fennálló határvitáit a Kínai Népköztársasággal, valamint 2001-ben megkötötték a barátsági szerződést.[2]

A kapcsolatok rendezésével párhuzamosan fejlődött a két állam közötti együttműködés a biztonság különböző dimenziójában. A védelempolitikai vonatkozású együttműködést a kilencvenes és kétezres években a fegyverrendszerek kereskedelme határozta meg: a kétezres évek eleji csúcsán az orosz fegyverrendszerek exportja a két ország közötti teljes kereskedelem negyedét tette ki.[3] Ezzel szemben az országok fegyveres erőinek együttműködése elhanyagolható volt[4], az első jelentősebb közös hadgyakorlat a Shanghai Együttműködés Szervezet által szervezett 2005-ös „Béke Művelet”-nek (Peace Mission) elnevezett közép-ázsiai terrorizmus elleni gyakorlat volt.[5] Ráadásul a kétezres évek végén a fegyverrendszerek exportjában is negatív változás következett be, miután a hadiipari komplexumok és más kiemelt gazdasági szereplők hatására Vlagyimir Putyin orosz elnök informálisan megtiltotta a fejlett orosz technológiák exportját Kínába, tekintettel a Kínai Népköztársaság hírhedt, „visszafejtő fejlesztés” gyakorlatára, azaz a megvásárolt termékek és technológiák lemásolására.[6]

A napjaink szorosabb orosz-kínai viszonyrendszerét meghatározó dinamika a 2014-es ukrajnai konfliktus és az abba való aktív orosz beavatkozás volt. A lépés az elérhető nyílt források szerint a Kínai Népköztársaság vezetése számára is meglepő volt, azt egyaránt kihívásnak és lehetőségnek tekintették.[7] Ezen lépésével Oroszország nyíltan megkérdőjelezte a posztbipoláris nemzetközi rendet, ezzel megszakítva a stratégiai szintű együttműködését a transzatlanti közösséggel. A transzatlanti-orosz kapcsolatok mélypontra zuhanásával Moszkvának új stratégiai partnerre volt szüksége, így került még hangsúlyosabban az eurázsiai gondolat, azaz a Kínai Népköztársasággal való stratégiai együttműködés.[8]

A partnerség erősítésének céljából Moszkva felülvizsgálta az álláspontját a fejlett technológiát képviselő fegyverrendszerek exportját illetően és az orosz védelmi ipar csúcsát jelentő eszközöket, az S-400-as légvédelmi komplexumot és az Su-35 típusú nehéz vadászbombázókat adtak el a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg számára.[9] A megnevezett haditechnikai eszközök jelentősen hozzájárulnak a Kínai Népköztársaság légifölényének biztosításához a tajvani-szoros tekintetében, amely komoly kihívást jelent a Kínai Köztársaság, valamint az Egyesült Államok számára a műveleti szabadságot illetően.[10] Az elemzők azonban úgy tartják, hogy az orosz exporttevékenység helyett a jövőben a közös fejlesztések dominálhatják a védelmi ipari együttműködést, az orosz kutatási-fejlesztési, valamint műveleti tapasztalatokra és a kínai gazdasági erőforrásokra együttesen építve.[11]

A védelempolitikai együttműködés egyik legfontosabb eleme a közös hadgyakorlatoknak a végrehajtása. 2016-tól kezdődően intenzív fejlődésnek indult ezen kooperáció mind a szárazföldi, mind pedig a haditengerészeti műveletek tekintetében. Az orosz és kínai haditengerészet a két ország geopolitikai törekvéseit támogatandó együtt gyakorlatozott a Balti-tengeren (2017), valamint a Dél-kínai-tengeren (2019), aggodalmat keltve ezzel az Egyesült Államokban és szövetségeseiben.[12] A kínaiak, ha csupán egy alacsonyabb létszámú kontingenssel (ellenben páncélos és forgószárnyas eszközökkel felszerelve), de rendszeresen részt vesz az Oroszországi Föderáció éves ázsiai hadszintéri hadgyakorlatain (Vosztok és Centr).

Ezzel lehetőségük nyílik tanulniuk az ukrajnai és szíriai művetekben éles harci tapasztalatot szerzett parancsnokoktól és alakulatoktól, amely kiemelt jelentőséggel bír a Kínai Népköztársaság számára, lévén a hidegháborúban vett részt utoljára ténylegesen, az alacsony intenzitású konfliktusokat meghaladó fegyveres összetűzésben.[13] Fontos szempont azonban, hogy a hadgyakorlatok során nem kerül sor közös vezetési-irányítási struktúra kialakítására.[14]

Az együttműködés 2017-ben fejlődött tovább, amikor a Trump-adminisztráció ellenséges magatartásának következtében Peking számára is felértékelődött az orosz partnerség.[15] Ekkor került aláírásra a két ország közötti katonai együttműködésről szóló 3 éves (2017 – 2020) útiterv, amely egy fontos lépés volt a formalizált katonai együttműködés irányába.[16] A kölcsönös biztonságpolitikai bizalom és függőség erősödésének, valamint az orosz-kínai együttműködés fokának meghatározó tényezője, hogy a 2019-es Valdaj Klub-on elhangzott Vlagyimir Putyin részéről, hogy támogatni fogja Kína ballisztikus rakétavédelmi előrejelző rendszerének kifejlesztését. Ez magában foglalja olyan súlyosan érzékeny technológiai információk átadását, amely a kooperáció és bizalom rendkívül magas szintjét feltételezi – noha pontos részleteket nem közöltek az együttműködésről.[17] Ez az együttműködés lehetővé teszi a rakétavédelmi előrejelző rendszerek integrálását, azaz Oroszország lefedné Kína számára az északról, Kína pedig Oroszország számára a déli irányból érkező esetleges fenyegetéseket, ez a szintű együttműködés pedig már megegyezne azzal, amely az Egyesült Államok és legszorosabb szövetségesei között áll fent.[18]

Mindezektől függetlenül nem beszélhetünk tényleges, formális katonai szövetségről. Az orosz-kínai viszonyrendszerre a kínai fél az „átfogó partnerség”, Oroszország pedig a „stratégiai partnerségen keresztül megvalósuló szövetség” kifejezésekkel hivatkoznak.[19] Noha a formális szövetségre Moszkva részéről lenne hajlandóság, Peking ettől elzárkózik. 2019-ben, egy Dél-Korea közelében lévő vitatott területek felett végrehajtott közös berepülést követően a kínai védelmi minisztérium nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amely leszögezte, hogy Kína továbbra sem kíván egyetlen katonai szövetség részévé válni – ugyanakkor kiemelte az Oroszországgal fennálló stratégiai partnerség fontosságát.[20]

A katonai szövetség létrejötte az eddigiekben kifejtett együttműködés intenzitása és mélysége ellenére is alacsonynak tekinthető. Ennek oka, hogy az országok stratégiai érdekei a felszín alatt erősen különbözőek, az együttműködésüket nem a közös célok, sokkalta inkább a közös félelmek határozzák meg[21], mégpedig az USA és szövetségeseinek jelenléte a két ország perifériáján.[22]

A nagyhatalmak alapvetően eltérő geostratégiai törekvésekkel rendelkeznek: amíg Kelet-Ázsiában Kína revizionista hatalomként, addig Oroszország a status quo támogatójaként van jelen, Európában pedig fordítva.[23] Oroszország destruktív magatartása a nemzetközi intézmények tekintetében szintén ellentétesek Kína érdekeivel, hiszen Peking a jelenlegi nemzetközi intézményrendszerben való befolyásszerzésen keresztül próbálja erősíteni globális hatalmi szerepét.[24] A geostratégiai törekvéseiknek is megvannak azok a földrajzi (Közép-Ázsia és az Északi-sarkkör) és politikai (Oroszország és India kapcsolata) metszéspontjaik, amelyek meghatározó konfliktusforrásokká válhatnak a jövőben.[25] A két ázsiai hatalom eltérő elképzelésekkel rendelkezik az átfogó eurázsiai együttműködésekről is: gazdasági szempontból Moszkva az Eurázsiai Gazdasági Unió, Peking pedig az Egy Övezet, Egy Út projekten keresztül kívánja integrálni az ázsiai országok gazdaságát. A Shanghai Együttműködési Szervezetet – amelyet sokan prognosztizáltak egy lehetséges ázsiai katonai tömbnek – illetően is különböző a két ország álláspontja, Oroszország elsősorban védelempolitikai együttműködésként, míg Kína átfogó integrációs szervezetként tekint rá.[26]

A formális szövetségi szerződés hiánya ellenére az orosz-kínai együttműködés kiemelt kihívást jelent az Egyesült Államok számára. Önmagában, anélkül hogy bármilyen katonai műveletet végrehajtanának, a közös fejlesztések és az innovációs szinergiák kihasználása könnyedén egy fegyverkezési versenybe hajszolhatja az Egyesült Államokat. Ugyan a nagyhatalmak közötti képességbeli paritás rövidtávon még elképzelhetetlen, de Washingtonnak jelentős pénzügyi forrásokat kellene fordítani a védelmi költségvetésének tekintetében, hogy ne szűküljön be túlságosan az olló a felek között.[27] A legnagyobb kihívást természetesen az jelenti, hogy a két nagyhatalom koordinációja ne tudja úgy megosztani az Egyesült Államok erőforrásait, hogy valamelyik színtéren (Kelet-Ázsia, Európa) alulmaradjon a kihívó nagyhatalmakkal szemben.

Ahogyan az elemzők is felhívják rá a figyelmet, a jelenlegi tendenciákat alapul véve, az Egyesült Államoknak gyökeres változtatást kell eszközölnie a XXI. századi hatalmi vetélkedést illető stratégiájában, hiszen, ha mindkét hatalommal ellenséges kapcsolatban áll, úgy az természetszerűleg közelebb hozza egymáshoz az ellenfeleit.[28] Ehhez azonban egy sokkalta kifinomultabb diplomáciára van szükség és bizonyos fokú politikai deeszkalációra Washington részéről, hogy kiaknázhassa az Oroszország és Kína között meglévő geopolitikai ellentéteket és megakadályozza egy eurázsiai katonai tömb kialakulását.

Címlapkép: Az orosz elnöki sajtószolgálat által közreadott képen a háromnapos hivatalos látogatáson Oroszországban tartózkodó Hszi Csin-ping kínai államfő (balra) és Vlagyimir Putyin orosz elnök két kínai óriáspanda átadásán a moszkvai állatkertben 2019. június 5-én. Kína a két óriáspandát 15 évre adja kölcsönbe az állatkertnek. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Alekszandr Vilf)

Felhasznált források:

Aliyev, Nurlan: Military Cooperation Between Russia and China: The Military Alliance Without an Agreement? RKK ICDS, 2020. 07. 01. Elérhetőség: https://icds.ee/en/military-cooperation-between-russia-and-china-the-military-alliance-without-an-agreement/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

China and Russia Sign Military Cooperation Roadmap. The Diplomat, 2017. 06. 30. Elérhetőség: https://thediplomat.com/2017/06/china-and-russia-sign-military-cooperation-roadmap/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gabuev, Alexander: Friends With Benefits? Russian-Chinese Relations After the Ukraine Crisis. Carnegie Moscow Center, 2016. 06. 29. Elérhetőség: https://carnegie.ru/2016/06/29/friends-with-benefits-russian-chinese-relations-after-ukraine-crisis-pub-63953 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gorenburg, Dmitry: An Emerging Strategic Partnership: Trends in Russia-China Military Cooperation. Marshall Center for Security Studies, 2020. 04. Elérhetőség: https://www.marshallcenter.org/en/publications/security-insights/emerging-strategic-partnership-trends-russia-china-military-cooperation-0 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Isachenkov, Vladimir: Putin: Russia-China military alliance can’t be ruled out. APNews, 2020. 10. 22. Elérhetőség: https://apnews.com/article/beijing-moscow-foreign-policy-russia-vladimir-putin-1d4b112d2fe8cb66192c5225f4d614c4 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kainikara, Sanu: Russia’s Return To The World Stage: The Primakov Doctrine – Analysis. Eurasiareview, 2019. 11. 05. Elérhetőség: https://www.eurasiareview.com/05112019-russias-return-to-the-world-stage-the-primakov-doctrine-analysis/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kashin, Vasily: Russia and China Take Military Partnership to New Level. The Moscow Times, 2019. 10. 23. Elérhetőség: https://www.themoscowtimes.com/2019/10/23/russia-and-china-take-military-partnership-to-new-level-a67852 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kendall-Taylor, Andrea – Shullman, David – Mccormick, Dan: Navigating Sino-Russian Defence Cooperation. War on the Rocks, 2020. 08. 05. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/navigating-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kofman, Michael: The Emperors League: Understanding Sino-Russian Defence Cooperation. War On the Rocks, 2020. 08. 06. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/the-emperors-league-understanding-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 11. 11.)

Kuczyński, Grzegorz: Russia-China: a limited liability military alliance. Warsaw Institute, 2020. 05. 18. Elérhetőség: https://warsawinstitute.review/issue-2020/russia-china-a-limited-liability-military-alliance/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

[1] Személyes megjegyzés: a kárpátaljai születésű édesapám a nyolcvanas években Vlagyivosztokban töltötte a sorkatonai szolgálatát tüzérként, az enyhülés ellenére az elmondása szerint a szovjet alakulatok mindvégig magas készültségben álltak, a gyakorlatok pedig nyíltan egy kínai konfrontációra készítették fel őket. Elmondása szerint szórványosan kínai területre is végrehajtottak tűzcsapásokat, de ezt nem tudom megerősíteni.  

A Az orosz-kínai védelmi együttműködés bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mostar egy kis lélekszámú város Bosznia-Hercegovinába déli részén, a Hercegovina-Neretva kantonban, mely egyben az ország egyik fő turisztikai célpontja is. Becsült népessége nagyjából 105 ezer fő, a legfőbb problémát azonban a délszláv háború óta kialakult etnikai és vallási ellentét okozza: egy 2013-as cenzus szerint akkor az össznépesség 49,1%-át horvátok, 44,8%-át bosnyákok, és 4,2%-át szerbek tették ki. A várost a Neretva-folyó vágja ketté, mely egyben természetes határvonalként is szolgál: a muszlim bosnyákok a keleti, a katolikus horvátok a nyugati oldalon élnek, azonban nem csupán területi szegregációról van szó. Mindkét félnek külön tűzoltósága, hulladékkezelője, kórháza, postaszolgálata, focicsapata, autóbusz-állomása, társasági élete van. Az iskolákban az oktatás is etnikailag elkülönítve történik, csak úgy, mint az ország nagy részében.

A délszláv háborútól napjainkig

Az 1992 előtti város akár a különböző népek békés együttélésének mintapéldája is lehetett volna, amikor a horvátokon és bosnyákokon kívül nagyobb létszámban szerbek, jugoszlávok és más népek is gyarapították a lakosság létszámát. Az éves házasságkötések közel egyharmada eltérő etnikumok között történt. Miután Szlovénia és Horvátország után Bosznia és Hercegovina is bejelentette függetlenségét Jugoszláviától, a boszniai szerbek a Jugoszláv Néphadsereggel támogatva támadást intéztek ellenük. A délszláv háború boszniai szakaszának kezdetén a horvát és bosnyák csapatok még vált-vállvetve harcoltak a Boszniai Szerb Köztársaság ellen, és együtt verték vissza az ostromlókat Mostar térségéből, 1992 végére azonban az előbbiek nagy-horvát nemzeti törekvései a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság létrehozásával megpecsételték a szövetség sorsát.

Az új állam fővárosának Mostar-t jelölték ki, melyet 1993. május 9-én körülzártak és megtámadtak a horvát csapatok, a nyugati oldal elfoglalása után pedig tovább lőtték a bosnyák pozíciókat a folyó túloldalán, miközben a térségben etnikai tisztogatást hajtottak végre. A több mint 400 éves Stari Most („öreg híd”) is a harcok áldozata lett, miután november 9-én, feltehetőleg Slobodan Praljak boszniai horvát tábornok parancsára lerombolták. Praljak 2017-ben tett szert nemzetközi hírnévre, amikor a hágai Nemzetközi Törvényszék ülésén a délszláv háború alatt elkövetett emberiség ellen elkövetett bűntettei következményeként hozott ítélettel szemben, tiltakozásképp megitta a becsempészett méregpoharat. A washingtoni tűzszüneti egyezmény után az EU adminisztráció alatt 1996-ban ideiglenes statútum született a város önkormányzati működéséről, mely etnikai alapon hat (3 horvát – 3 bosnyák) adminisztratív kerületre osztotta fel azt, melyek határai a háborús helyzet alatt kialakult frontvonalat tükrözték.

Slobodan Praljak jelenete a hágai bíróságon. (Forrás: YouTube/RNZ)

A város fejlődéséért felelős ENSZ-főképviselő belátta, hogy minden jószándék ellenére az évek során csupán elmélyíteni sikerült az etnikai megosztottságot, emellett a hatalmasra duzzasztott bürokrácia magával hozta a rendszerszintű korrupciót és a hatalommal való visszaélést, így a statútum 2004-es módosításával próbált reformokat bevezetni, többek közt a város önkormányzásának egységesítésével.

A daytoni békeszerződés után több mint 25 évvel a népcsoportok polarizációját továbbra sem sikerült feloldani. A két legnépszerűbb, etnikai alapon szerveződött jobboldali párt, a horvát HDZ BiH (Bosznia-Hercegovinai Horvát Demokratikus Közösség) és a bosnyák SDA (Demokratikus Akciópárt) dominálják a városi döntéshozást, és a délszláv háború óta fenntartják az identitáspolitikát vívó két szekértábor állandó küzdelmét.

Tizenkét évnyi patthelyzet

Mostarban 2008 óta nem tartottak helyhatósági választásokat, mivel egy 2010-es alkotmánybírósági határozat megsemmisítette a 2004-es statútumban foglalt választási törvény egyes rendelkezéseit, amiért a kijelölt választókerületek nem biztosítottak népességarányosan elég helyet a képviselő-testületben. A városvezetésnek mandátuma hátralévő részében ki kellett volna egyeznie a választási törvény helyrehozásáról közösen az országgyűléssel, azonban a két vezető párt, a horvát HDZ BiH, és a bosnyák SDA nem tudott kompromisszumra jutni.

Mivel nem sikerült idejében megteremteni a szükséges jogi alapokat, a 2012-es és 2016-os választásokat egyszerűen nem tartották meg. Az utolsó megválasztott polgármester, Ljubo Bešlić ideiglenesen pozícióban maradt az állami parlament rendkívüli meghatalmazása által, a képviselő-testület mandátuma lejártával azonban feloszlott, ezzel a település egyfajta politikai szellemvárossá változott. A polgárok nem tudtak érdemben beleszólni a közügyek eldöntésébe, ezzel csorbult a képviselethez való joguk. Bešlić és Izet Sahovic, a pénzügyi osztály vezetője és az SDA tagja gyakorlatilag teljhatalommal rendelkeztek a városi költségvetés felett, mivel nem tudta senki elszámoltatni őket annak felhasználásáról, a korrupciós ügybe keveredett pénzek aránya éves szinten nagyjából 30 millió euróra rúgott. A lakók életét közvetlenül befolyásolta, hogy az önkormányzat egyáltalán nem, vagy csak igen hiányosan tudta ellátni feladatait, így a közművek működését sem tudta felügyelni. Az egyik legsúlyosabb problémát a hulladékkezelés jelentette: a városban öt hulladékkezelő cég működött, melyek nem mindig tudtak megállapodni az általuk kezelt terület határairól, ezért a vitatott részeket egyszerűen elhanyagolták. A túlcsordult szemetesek nyomában elszaporodtak a patkányok, melyeknek kiirtását sem sikerült koordinálni, ezzel városszerte közegészségügyi problémát okozva.

Egy nő csatája a demokráciáért

Irma Baralija filózófiatanár és a balközép Mi Pártunk (Naša stranka) alelnöke az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet, azzal az indoklással, hogy a fennálló jogi hiányosságok miatt sérült a választáshoz és a közvetlen képviselethez való joga. A Bíróság 2019 októberében megállapította Baralija jogsérelmét, és hat hónapos határidőt szabott ki a választások lebonyolítására. A HDZ BiH és az SDA pártok vezetőinek az Egyesült Királyság és az Európai Unió nagyköveteinek közvetítésével sikerült kiegyezniük az új törvény rendelkezéseit illetően, a következő választás időpontját pedig 2020. november 15-re jelölték ki az országos helyhatósági választásokkal egyidőben, azonban a lebonyolításához szükséges források hiánya miatt elhalasztották december 20-ra.

Baralija nagy sikerként élte meg a döntést: „Évtizedekig abban a hitben tartottak minket, hogy az egyén tehetetlen. Csak akkor változtathatsz a dolgokon, ha egy etnikai csoport, vagy egy párt tagja vagy. A strasbourgi testület ítélete bizonyítja, hogy nem így van. Bárki képes lehet változást elérni egyedül is” – mondta. Baralija maga is indulni készült kerületi képviselőként a Mi Pártunk színeiben, célja a háború előtti, szegregációtól mentes Mostar visszaállítása volt. Valóban, a voksolás nagy kérdése az volt, hogy vajon az új politikai tömörülések képesek lehetnek-e számottevő eredményt elérni a két legerősebb párttal szemben.

A választás eredményei

A választási rendszer alapján a voksolók 6 választókerületi listán és egy központi, városi listán szavazhattak az induló képviselőjelöltekre. A kerületi listákról összesen 22, a központi listáról 13 képviselői mandátum volt megszerezhető. A polgármester személyét a képviselő-testület választja először kétharmados többséggel, együtt nem értés esetén a harmadik fordulóban a jelenlévők egyszerű többségével. A 100 864 választóból 56 072 adott le szavazatot, vagyis valamivel több, mint a jogosultak 55%-a ment el voksolni.  A választáson 38 politikai párt és 9 független jelölt képviseltette magát. Az induló pártok nagy száma kétségeket vetett fel a választás tisztaságával kapcsolatban, egyes elméletek szerint valamennyi induló mögött a domináns pártok álltak, ezzel nagyobb irányítást szerezve a választási bizottságokban, mindenesetre a független megfigyelők nem rögzítettek komolyabb problémákat a választás napján. A két legtöbb szavazatot kapott párt, a horvát HDZ BiH összesen 13 (a kerületi listáról 8, a központi listáról 5) képviselői helyet szerzett, az SDA koalíció összesen 11 (a kerületi listáról 7, központi listáról 4) helyet kapott a képviselő-testületben a megszerezhető 35-ből. A Mi Pártunk és a szociáldemokraták koalíciója 6 mandátumhoz jutott. A polgármesteri széket a HDZ BiH jelöltje, Mario Kordic foglalhatta el. Irma Baralija a 2. választókerületben sikeresen mandátumot szerzett Sanel Zuljevic mellett a Mi Pártunkkal.

Nem mertek nagyot álmodni

Az eredmények megmutatják, hogy Mostarban a háború óta továbbra is a két nagy, etnikai alapon szerveződő párt a legnépszerűbb a lakosság körében, ezzel nem sok remény maradt a megosztottság megszüntetésére. Valamennyien rezignáltan vették tudomásul a választás eredményét: „Azt hittem, hogy adunk majd egy esélyt a fiatalabb, tanultabb jelölteknek. Úgy látszik, itt tényleg semmin sem lehet változtatni.” – mondta sajnálkozva egy 40 éves szavazó a Balkán Nyomozásjelentési Hálózatnak (BIRN). „Nagy változások előtt áll az ország. Tudom, hogy ezzel nincs vége a nacionalizmusnak vagy a nacionalistáknak, de meggyőződésem, hogy ez már a vég kezdete.” – nyilatkozta optimizmussal a Mi Pártunk elnöke, Pedja Kojovic.

Ettől függetlenül a legfontosabb eredmény azonban, hogy tizenkét év után sikerült helyreállítani azokat a törvényi alapokat, melyek lehetővé teszik ezután is a rendszeres választások megrendezését, illetve sikerült újraindítani a mostari önkormányzat intézményét, így idővel talán sikerül teljesen felszámolni az ebből fakadó problémákat városszerte. Az Európai Bizottság is üdvözölte az eseményeket, mely szerint ez egy fontos lépés volt az európai uniós csatlakozás felé vezető úton Bosznia-Hercegovina számára. Az ország 2003 óta egy potenciális tagjelöltnek számít, mely csatlakozási kérelmét 2016-ban nyújtotta be hivatalosan.

A cikk a Balkán Műhely cikksorozata keretei közt valósult meg.

Címlapkép: Magyar katona a mostari Öreg hídnál 2013. szeptember 12-én. A mostari városháza mellett egy emlékkő áll azoknak a magyar katonáknak a tiszteletére, akik 1997 és 1999 között részt vettek a híd újjáépítésében, amelyet egy horvát harckocsi lőtt szét 1993 novemberében. (Forrás: MTI Fotó/Koszticsák Szilárd)

A Mostar, ahol 12 évig lehetetlen volt választásokat tartani bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Rekordmagas Japán védelmi költésvetése 2021-ben

A japán kormány rekordmagas, 5,34 billió jenes (51,7 milliárd amerikai dolláros) védelmi költségvetést hagyott jóvá az áprilisban kezdődő 2021-es pénzügyi évre. Az előző évhez képest ez egy 1,1%-os növekedést jelent, így már kilenc éve folyamatosan emelkednek Japán védelmi kiadásai. A kormánypárt által dominált törvényhozás várhatóan az év elején megszavazza a tervezetet. A cél nem más, mint hogy az ország megfelelő képességekkel rendelkezzen Kína és Észak-Korea potenciális fenyegetéseinek elhárítására.

Egy új, saját lopakodó vadászgéptípus, az F-X létrehozására 706 millió dollárt szánnak, amely az F-2-es gépeket cserélné. A projekt teljes költségét 40 milliárd dollárra becsülik, és a 2030-as évekre várják az elkészültét. A főkivitelező a Mitsubishi Heavy Industries lesz, az amerikai Lockheed Martin cég segítségével. Ezen felül 630 millió dollárból további két F-35B és négy F-35A vadászbombázó repülőgép kerülhet beszerzésre Japán által.

323 millió dollárt költenének egy új, nagyhatótávolságú rakéta kifejlesztésére, amelynek Okinava prefektúra védelmében lehet kiemelkedő szerepe. Az elképzelések szerint a fegyver képes lenne az ellenséges hajókat azok fegyverzetének hatótávolságán kívülről megsemmisíteni. Az Aegis program keretein belül 16 millió dollár juthat két új hadihajó építésének megkezdésére, melyeknek működtetése a tervek szerint kisebb legénységet igényel majd, mint az eddigi rombolóké.

A világűrbe telepítendő képességekre 1,15 milliárd dollárt különítenének el. A tervek között szerepel, egy optikai teleszkóp, amely ismeretlen objektumok megfigyelését végezné, valamint egy műholdrendszer, amely hiperszonikus fegyvereket lenne képes észlelni, mint amilyeneket Kína és Oroszország jelenleg is fejleszt. A kibertérre 291 millió dollár juthat, melyből a védelmi erők egy új, körülbelül 540 fős kibervédelmi egységét állítanák fel. További 27 millió dollárt pedig egy nagyteljesítményű lézer kifejlesztésére fordíthatnak, amelyet többek közt drónelhárításra lenne alkalmazható.

Írta: Varga Domonkos Bálint

 

Japán a jövő légiharcaira készül

A japán védelmi minisztérium tervei szerint az ország F-X néven új, 6. generációs pilóta nélküli vadászrepülőgép fejlesztésébe kezd. Elsősorban a 2035-től fokozatosan kivonásra kerülő F-16C típuson alapuló Mitsubishi F-2 vadászgépeket kívánják az új típussal leváltani. A fejlesztések során arra törekednek, hogy közeljövőben minőségben tudják ellensúlyozni a Kínai Népköztársaság fegyveres erői által jelentett mennyiségi erőfölényt. Kína jelenleg több mint 1000 db bevethető 4. generációs harci géppel rendelkezik, amely mintegy háromszorosa a Japán Légi- és Tengerészeti Véderő rendelkezésére álló eszközök számának. Ezen felül Kína folyamatos erőfeszítéseket tesz a hazai gyártású 4+ illetve 5. generációs típusok hadrendbe állítása terén.

A felvázolt követelményeknek megfelelően az új vadászgépet már alacsony észlelhetőségűnek tervezik. A pilóta nélküli eszközök nélkülözni fogják a pilótafülkét, amely révén jelentős súlyt takaríthatnak meg, valamint kisebbre építhetik őket. Az emberi tényező hiánya lehetővé teszi, hogy olyan helyzetekben és olyan módon vessék be őket, ahol azt a pilóta által vezetett eszközöket egyébként nem lehetne.

A jövő vadászrepülőgépének megtervezése 2010-ben kezdődött, amikor felvázolásra került egy magas szinten digitalizált, intelligens és azonnali válaszadásra képes, un. „i3 FIGHTER” koncepciója. Ezt követően épült meg 2016-ban a Mitsubishi X-2 tesztrepülőgép, amelyet számos új technológia kipróbálására használtak. A Védelmi Minisztérium tervei szerint 2024-ben kerülhet sor az első tesztrepülésekre, majd 2025-ben választanák ki a sikeres prototípust, amit végül 2035-ös határidővel állítanának hadrendbe. Egyes becslések szerint teljes program több ezer milliár yenre rúghat.

Japán három lépcsőben tervezi a pilóta nélküli eszközök bevezetését: 1) egyéni távvezérléssel, 2) egy ember vezette repülőgép irányítása alatt álló drónrajok (teaming), valamint 3) teljesen önállóan működő négygépes drónrajok formájában. Az autonóm fegyverek biztonságos alkalmazásához nélkülözhetetlen a fejlett mesterséges intelligencia (MI) megalkotása. A japán fejlesztések első körben a „teaming” technológiára fognak koncentrálni 2035-ös határidővel.

A pilóta nélküli repülőgép tervezését és gyártását elsősorban a hazai erőforrásokra támaszkodva tervezik megvalósítani, de nem tartják kizártnak a külföldi (elsősorban amerikai és angol) vállalatokkal történő együttműködést sem. Hazai oldalon elsősorban repülőgépek tervezésben már jártas Mitsubishi Heavy Industries, a Mitsubishi Electric, valamint a Subaru fog részt venni a programban. A lehetséges külföldi vállalatok között az amerikai Lockheed-Martin, a Boeing, valamint az angol BAE Systems lett megnevezve. Ezek közül a Lockheed-Martin már komoly tapasztalatokkal rendelkezik 5. generációs repülőgépek fejlesztésével kapcsolatban. Erről várhatóan 2021 nyaráig születik majd döntés.

Írta: Szomolányi Szabolcs

 

India oltása

Zajlanak a COVID-19 járvány elleni tömeges oltások megkezdésének főpróbái. A dél-ázsiai országban január 2-án 4 államban tesztelték a tömeges oltások megkezdéséhez szükséges képességek tesztelését. Ezen alkalomból kinevezett oltók és oltandók bevonásával követték végig, hogy az oltóanyag megfelelő feltételek teljesülésével kerül kiszállításra, a célhelyen tárolásra, majd beadásra. Az oltóanyag állandó és megfelelő hőmérsékleten való tartásán túl komoly hangsúlyt kap egy ilyen eljárásban az oltásra jogosultak igazolása, az oltás beadása, a használt oltótűk és további elhasználódó orvosi eszközök megfelelő kezelése, illetve az egész folyamat hátterében álló logisztika megszervezése. Az első alkalom tanulságai közé tartozik, a távoli helyszínek megfelelő lefedésének biztosításának fontossága, az események gyors és széleskörű jelentésének fokozása és a személyzeti képzések gyorsításának szükségessége. Hasonló teszt vette kezdetét január 8-án is.

Indiában kettő oltóanyagot fognak használni. Az első a Covaxin a Bharat Biotech India által kifejlesztett oltóanyag melynek tesztelését már 2020 nyarán átfogóan megkezdtek, és egy feszített eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz. A második pedig a Covishield, ami az Oxford AstraZeneca egyik variánsa, melyet a Serum Institute of India fejlesztett ki. Mindkét oltóanyag feszített tempójú eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz.

Indiában január 6-ig több mint 10 millió igazolt fertőzöttje volt a vírusnak, melyből 224 ezer a jelenleg is aktív beteg, míg összesen 150 ezer elhunytat követelt. A vírus Egyesült Királyságban mutálódott verzióját 73 főnél mutatták ki. A COVID-19 által kritikusan értintett déli államok esetében érdekes módon Új-Delhinek kellett felszólítania a helyi vezetést a járványügyi intézkedések fenntartásáért bizonyos esetekben. Ezen túl, Pandzsáb és Gudzsarát államokban a kislétszámú osztályok (előbbinél 5-12 fő, utóbbinál 10-12 fő) számára újranyitják az iskolákat.

Az indiai miniszterelnök Narendra Modi Angela Merkellel is tárgyalt, mely során Modi beszámolt az Indiában fennálló helyzetről, illetve előre vetítette az indiai képességek nemzetközi szolgálatba állítását, a belső viszonyok rendezését követően.

Írta: Kertai Zoltán Péter

 

Az IDF betiltása Indonéziában

Az indonéz kormány betiltotta az Iszlám Védelmi Front (Islamic Defender’s Front-IDF) nevű, jelentős politikai befolyással rendelkező fundamentalista csoport működését A szervezet nevéhez számos olyan terrorcselekmény fűződik, amellyel ellentétet próbáltak szítani az ország többségi népességét adó muszlimok és más kisebbségi csoportok között. Omar Sharif Hiariej igazságügyi miniszter kiemelte, a főbb jelenlegi és korábbi vezetők közül 30 személyt terrorizmussal vádoltak meg, valamint az IDF vezetőjét, Rizieq Shihab-ot 455 támogatójával együtt december 18-án őrizetbe vették, miután a koronavírus-járvány következtében tiltott tömegrendezvényen vettek részt.

A szervezetet hivatalosan már a tavalyi évben feloszlatták, ennek ellenére továbbra is működött, az utóbbi időben támogatásának növelése érdekében jótékonysági programokat is szervezett. A csoport 1998-ban jött létre, legfőbb céljukként a saría törvények bevezetését tűzték ki. A 2016-os, Jakartában kirobbanó tüntetéshullám fő résztvevőjeként tagjai fontos szerepet játszottak a város akkor keresztény kormányzója, Basuki Tjahaja Purnama megbuktatásában, aki egy beszédében kifogásolta, hogy a Korán nem tesz említést a nem iszlám vallásúak politikai szerepvállalásáról.

Írta: Zernig Csombor

 

Női elnökjelölt a mongol választásokon?

Január 2-án Oyungerel Tsedevdamba, a mongóliai parlament korábbi képviselője bejelentette, hogy indul a Demokrata Párt elnökjelölti pozíciójáért. Mongóliában 2021 júniusában rendezik az elnökválasztást, az ország történetében ezt megelőzően egyszer, 2013-ban láthattunk női elnökjelöltet, Udval azonban nem járt sikerrel.

Az idén 55 éves Oyungerel közgazdász diplomáját a Szovjetunióban szerezte, 2004-ben a Stanford Egyetemen végzett, majd 2011-ben részt vett az Eisenhower Fellowship Programban, illetve ő írta a „A zöld szemű láma” című bestsellerkötetet is. Az 1990-es és 2000-es években különböző közalkalmazotti pozíciókat töltött be, a korábbi elnök (Elbegdorj) tanácsadójaként az emberi jogokkal és az állampolgárok részvételével kapcsolatos politikákkal foglalkozott. a parlamentben 2012-től képviselő. Amellett, hogy emberi jogi aktivista, a Mongóliai Demokratikus Nőszövetség vezetője is, publikációival nemcsak a társadalom legfontosabb kérdéseit érinti, hanem a szociális jóléttel kapcsolatos kezdeményezésekben is élenjár – ehhez köthető a Local Solutions Foundation szervezettel történő köztisztasági kezdeményezése.

Az elnökjelöltséggel kapcsolatban felmerültek bizonyos kérdések Oyungerel személyét illetően. Egyrészt mivel a korábbi elnök, Elbegdorj tanácsadója volt, feltételezik, hogy még mindig része holdudvarának, másrészt kritikusai azt hozzák fel ellene, hogy férje amerikai állampolgár (a külföldiekkel való házasságkötés vitatott kérdés Mongóliában).

Nem garantált, hogy Oyungerel valóban eljut az elnökválasztásig, mivel elsőként a Demokrata Párt jelölését kell megkapnia – ehhez azonban a jelenlegi elnököt, Battlugát kéne legyőznie – ezt követően pedig a Mongol Néppárt jelöltjével kellene versenyeznie (aki feltehetően a jelenlegi miniszterelnök, Khurelsukh lesz).

Írta: Györgyi Dominika

Szerkesztette: Györgyi Dominika

Címlapkép: A Japán Önvédelmi Erők (JSDF) egyik egysége a Tokiótól északra fekvő aszakai támaszponton rendezett katonai díszszemlén 2018. október 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

A Ázsia 04 – Ázsia hírfigyelő, 2020. december bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Oroszországi Föderáció minden évben rotációs elv alapján nagyszabású hadgyakorlatot tart: 2017-ben az ország nyugati részén került rá sor (Zapad 2017), ezt követte a keleti területek mozgósítása (Vosztok 2018), majd tavaly az ország középső részén szervezték meg (Centr 2019). Jövőre az egész rendszer újraindul a Zapad 2021-gyel. Idén pedig 2020. szeptember 21-26. között került megrendezésre az ez évi legnagyobb orosz hadgyakorlat, a Kaukázus 2020. Így az idei hadgyakorlat jelentősége véleményem szerint abban keresendő, hogy a korábbiaktól eltérően az orosz egységeken kívül – összesen tíz ország – stratégiai partnerek és szövetségesek is részesei voltak az eseménynek. A résztvevők – még India és Azerbajdzsán visszalépése mellett is – igen impozáns listáján olyan államok szerepelnek, mint Kína, Pakisztán, Irán vagy Fehéroroszország.  

Jelen elemzésem célja, hogy részletes összefoglaló anyagot készítsek a Kaukázus 2020 hadgyakorlatról, annak információiból kiindulva pedig megállapítást tegyek arra nézve, hogy mennyire képes ellátni a Déli katonai körzet az Oroszországi Föderáció dél-nyugati védelmét, illetve megválaszoljam a külföldi katonai erők részvételét a gyakorlaton.

A Déli katonai körzet és Asztrahán régió

A téma részletekbe menő elemzése előtt az átláthatóság érdekében fontosnak tartom tisztázni az orosz katonai közigazgatás egy alapfogalmát. A katonai körzetek az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek földrajzi-adminisztratív egységei, amelyek védelmi szempontból az országot öt részre osztják. Az öt egység: a Nyugati Katonai Körzet, a Központi Katonai Körzet, a Keleti Katonai Körzet, az Északi Flotta és a Déli Katonai Körzet.

Mint korábban említettem az éves orosz hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik, így idén a Déli katonai körzet került sorra. A katonai közigazgatási egység az ország dél-nyugati felén terül el, így határos Ukrajnával, Georgiával, Azerbajdzsánnal és Kazahsztánnal. Továbbá olyan területeket ölel fel, mint például a Csecsen Köztársaság, és az Észak-Oszét Köztársaság. A Kaukázus 2020 helyszínéül a körzeten belül, az Európa és Ázsia határán és a Kaszpi-tengeri torkolatához közel fekvő Asztrahán régió szolgált.

A terület számos ok miatt jelentős Oroszország számára: kedvező geopolitikai fekvés, stratégiai jelentőség, instabil régió. A kedvező geopolitikai fekvésének köszönhetően innen kiindulva könnyen elérhető mind a Közel-Kelet, mind pedig Nyugat-Ázsia. Továbbá a tengeri közelsége fontos kereskedelemi lehetőségeket rejt magában. Emellett köztudott, hogy a terület stratégiai jelentőségű a Déli katonai körzethez kapcsolódó műveletek – védelem és támadás – tekintetében, amit jól igazol, hogy 2015-ben Oroszország innen indított sikeres rakétatámadást Szíria ellen. Azonban véleményem szerint a legfontosabb az, hogy a Kaukázus Oroszország leginstabilabb területe. Ezt igazolja az elmúlt évtizedekben a régiót jellemző számos vallási és etnikai ellentét, illetve a területen található két befagyott konfliktus is: az Örményország és Azerbajdzsán közötti hegyi-karabahi háború, valamint a Georgiától elszakadt abháziai és oszétiai területek helyzete. Ezek alapján nem véletlen a hadgyakorlat igen magas részvételi száma és az sem, hogy a Déli katonai körzetben állomásoznak a legmagasabb harcértékű csapatok.

Miért éppen a Kaukázus?

Ahogyan azt már a korábbi fejezetekben említettem az Oroszországi Föderációban az éves hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik: egyik évben a Nyugati, majd a Déli és így sorban a Keleti a Központi katonai körzet vagy az Északi flotta került sorra.
Így a tavalyi Centr 2019 után, idén a Déli katonai körzet következik.

A hadgyakorlat helyszínéül a Kaukázus szolgált, melynek országon belüli területei köztudottan Oroszország leginstabilabb régiója. Emellett pedig szomszédos terület, így az orosz „közel-külföld” külpolitikai nézetre alapozva fontos a Föderáció számára az ingatag térség stabilizálása. Másrészt pedig az sem titok, hogy Oroszország úgy tekint a Dél-Kaukázusra, mint amely természetes érdekszférájára. Bár a katonai gyakorlat nagy része Észak-Kaukázusban zajlik, Oroszország a helyszínválasztással valójában rejtett üzenetet is küld a Dél-Kaukázusnak – különösen Azerbajdzsánnak és Grúziának.

A részes felek és a két lemondó: India és Azerbajdzsán:

Mint a bevezetésben említettem, a hadgyakorlat résztvevőinek listája és száma egyaránt igen impozáns. Hiszen Oroszország mellett, további hat ország hadseregének mintegy 80.000 tagja gyakorlatozott együtt.  Jelentőségét továbbá igazolja, hogy az észak- és dél-kaukázusi régióban, illetve a fekete-tengeri vizeken rendezett hadgyakorlaton közel 250 harckocsit, majdnem 500 páncélozott szállítóeszközt, mintegy 200 darab tüzérséget, valamint az orosz és az iráni haditengerészet hajóit is bevonták. Ezekkel a számokkal a Kaukázus 2020 lett – a Zapad 2018 után – a második legnagyobb orosz hadgyakorlat a 21.században.

A nagyszabású orosz hadgyakorlat részes állama lett volna India, illetve Azerbajdzsán is, ezek az országok azonban az utolsó pillanatban lemondták a részvételt. A hivatalos álláspont szerint ennek oka a COVID-19-hez kapcsolódó aggály volt. Vélhetően azonban Azerbajdzsán azért maradt távol, mert a szeptemberben újra felerősödő Hegyi-Karabahban zajló konfliktusban Oroszország Örményországot támogatta. Indiának alapvetően két oka is volt a visszalépésre. Hivatalosan azzal indokolta távolmaradását, hogy Azerbajdzsánhoz hasonlóan aggódik a jelenlegi pandémiás helyzet miatt. Azonban a feltételezések szerint az igazi ok az volt, hogy kiéleződött a határvita az ország és – a szintén részes fél – Kína között, így nem kívánta lekötni csapatait a gyakorlaton. Emellett India közelmúltban tett külpolitikai lépéseit tekintve az a be nem vallott ok is szerepet játszhatott a lemondásban: az elmúlt időben látványosan javította kapcsolatát az Amerikai Egyesült Államokkal.

A gyakorlatot megelőző felkészülés

Az orosz gyakorlatokra való felkészülés jóval szeptember előtt megkezdődött, és három fő szakaszból állt. Az első, június közepén az orosz déli katonai körzet erőinek – 150 000 katonai személyzet, 400 különböző típusú légi jármű, több mint 26 000 katonai felszerelés és több mint 100 különböző típusú hajó a Fekete-tengeri flottából és a Kaszpi-tengeri flottából – magas szintű harckészültségbe állításával kezdődött meg. A második szakaszban július végén, több mint 10 000 katona vett részt előkészítő gyakorlatozáson Volgograd, Rosztov, Dagesztán, Krím, valamint Abházia és Dél-Oszétia tesztterületein. Az augusztus 21-én indított, „speciális kiképzésnek” minősített harmadik szakaszban mintegy 6000 fő és 750 különböző katonai eszközt alkalmaztak a már említett területeken.

A gyakorlatok megkezdése előtti hivatalos tájékoztatón Alexander Fomin védelmi miniszterhelyettes két fontos szempontról tett nyilatkozatot. Először is a közelgő esemény „szigorúan védekező jellegét” hangsúlyozta. Másodsorban kitűzte a Kaukázus 2020 fő célkitűzéseit „az orosz fegyveres erők harci készültségének értékelése a dél-nyugati szárnyon” és a „terrorizmusellenes akciók ennek megoldások tesztelését”.

A gyakorlat legfontosabb elemei

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán öt kiemelten fontos aspektust és tényt lehet elkülöníteni, melyek a következők:

1. A helyi és regionális konfliktusokban szerzett tapasztalatok felhasználása. Amint azt Oroszország vezérkari főnöke, Valerij Geraszimov tábornok megjegyezte, „a gyakorlat alapjául a modern fegyveres konfliktusok tapasztalatai szolgáltak, ideértve a Szíriában szerzetteket is”. Egészen pontosan az alakulatok egy új elhelyezkedését – az úgynevezett „mobil echelont formation” – mutattak be működés közben. Továbbá a szíriai és líbiai konfliktusokban szerzett tapasztalataiból kiindulva különös nagy figyelmet fordítottak a cirkáló rakéták és a pilóta nélküli légi járművek (UAV) elleni küzdelemre
2. A pilóta nélküli légijárművek (UAV) használatának hangsúlyozása. A gyakorlatok során három, egy csoportban működő drón modellt – Forpost, Orlan-10 és Eleron-3 – alkalmaztak a Kapustin Yar teszttartományban. Egyes orosz források szerint az orosz erők először használták fel a drónok rajtechnikáját „ellenséges” erőkkel szemben.
3. A haditengerészet különleges szerepe. Az augusztus 3–31-i Ocean Shield 2020 haditengerészeti gyakorlattól eltérően a haditengerészetnek nem volt döntő szerepe a Kaukázus 2020 során, de ennek ellenére jelentőségét nem szabad leértékelni. A Fekete-tengeri flotta, több mint 20 hajójával vett részt első sorban megelőző terrorizmusellenes feladatokban. Mindez magában foglalta a fegyverek és felszerelések, nemzetközi terroristákhoz történő eljuttatására irányuló kísérleteket a Krasznodarszk határterületen.
4. Az olyan komplex rakéta- és légvédelmi rendszerek, mint az S-400, a Buk-M2 és a Pantsir-S tömeges alkalmazásának fontossága. Ezt a következtetést elsősorban az Ashuluk tesztterén végzett gyakorlatok alapján állapították meg. Fontos kiemelni, hogy a szárazföldi platformokon kívül, a tengeren is végeztek műveleteket a Moszkva névre keresztelt cirkálóval, a Visnyij Volochek és Orekhovo-Zuyevo korvettekkel, valamint négy rakétahajóval.
5. A precíziós légicsapások fontossága, melyek alapvetően a Fekete-tengeri flotta erőin alapulnak. Ezt igazolandó egy Kilo osztályú, főként tengerhajózási és tengeralattjáró-ellenes műveletekre szánt dízel-elektromos tengeralattjáró, elindított egy Kalibr cirkálórakétát, amely 185 kilométeres távolságban megsemmisített egy parti célt. Hasonlóképpen a Bal és a Bastion rakétarendszereket használták az „ellenséges” erők elleni csapásokra a gyakorlat során.

A gyakorlatból levonható megállapítások

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán három fő konklúzió állapítható meg.  Az első, hogy az esemény – diplomáciai szempontból – alapvetően megosztotta a nemzetközi közösség véleményét. Egyrészt Oroszországnak sikerült igen impozáns erők összefogását véghez vinni, amely magában foglalta – mindenki legnagyobb meglepetésére, tekintettel az ország „állandó semlegességére” – Türkmenisztánt.

Ezt Ashgabat növekvő megértéseként értelmezték, miszerint Moszkvával fenntartott kapcsolatai komoly javulást igényelnek, hiszen az Oroszországgal fenntartott kapcsolat lehetne a kiút a társadalom és a gazdaság fenntarthatatlan állapotából, melyben jelenleg az ország a folyamatos gazdasági válság következtében van. Ugyanakkor Szerbia részvételének elutasítását a vezető orosz katonai szakértők aggasztó jelként tartották számon implicit módon arra utalva, hogy Oroszország helyzete a Balkánon romlik, és az Egyesült Államok túllépheti Moszkvát ebben a stratégiai régióban.

Másodsorban, a gyakorlatok utolsó szakasza, amelynek csúcspontja az „ellenséges” erők veresége volt, világosan megmutatta, mely Oroszországokat tekinti szövetségeseinek a katonai-politikai területen: Kína, Fehéroroszország és Örményország.

Végül a hivatalos kijelentéssel ellentétben, amely szerint a gyakorlat „szigorúan védekező” jellegű volt, inkább ellentámadó műveletek kiképzésének tekinthető. Ez egyértelműen megmutatkozott az utolsó szakaszban, amikor „a védelem ellentámadásos műveletekké alakult át”, ami a koalíciós erők ellentámadását eredményezte.

Erődemonstráció, szövetségi rendszer erősítése és stabilizáció

Véleményem szerint a Kaukázus 2020 hadgyakorlatot hiba lenne csupán az ország bizonyos területének katonai képességeit ellenőrző gyakorlatként értelmezni. Ismerve Oroszország expanzív külpolitikai hozzáállását, a gyakorlat kitűzött célrendszere három szóval fémjelezhető a legjobban: erődemonstráció, szövetségi rendszer, stabilizáció.

Napjaink konzisztensen változó biztonsági környezetben az Oroszországi Föderációnak számos területen van szüksége az erődemonstrációra. A média elmondásai szerint az egységek védelmi taktikákat, hadszíntéri irányítást és bekerítést fognak gyakorolni. Véleményem szerint azonban a gyakorlatot részben az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalmiságának és Kína gazdasági, katonai és már egyre erősebb politikai pozíciójának ellensúlyozására rendezték meg. Hiszen a Kaukázus 2020 hatóköre széles: éles lőgyakorlatokat tartottak a harckocsik és a tüzérség bevonásával, ejtőernyős ugrásokat végeztek, tesztelték a legújabb drón technológiákat, valamint a Fekete-tengeren és a Kaszpi-tengeren is sor került manőverekre.

Ezek alapján elmondható, hogy a hadgyakorlat méretei és a haderőnemek széles spektrumára való kiterjedése bizonyítja Oroszország igyekezetét a fegyveres képességének bemutatására. amelyet akár a Déli katonai körzet dél-nyugati határán fekvő Ukrajna is közvetett üzenetként értelmezhet. Hiszen a nagyszabású gyakorlatra főként Oroszország déli katonai körzetében kerül sor, amely az oroszok által elfoglalt Krímtől nyugaton, a Kaszpi-tengerig terjed, és középen az ingatag Észak-Kaukázusig terjed. Az említett elképzelést igazolja az ukrán államfő a médiának tett nyilatkozta is, miszerint az orosz hadgyakorlat kérdését megvizsgálta és megvitatta a hadseregparancsnokkal, a vezérkari főnökség és a Védelmi Minisztérium képviselőivel. Továbbá ennek nevében azt hangoztatta: „Készen állunk erre a kérdésre, semmitől nem félünk, teljesen fel vagyunk készülve”. Véleményem szerint Ukrajna felkészültsége megalapozott, ismerve az orosz expanzív külpolitikai törekvéseket és a Krím-félsziget 2014-es annektálásának tényét.

Ezen kívül a Kaukázus vagy oroszul a Kavkaz 2020 gyakorlat ténye riasztóan hathat Azerbajdzsán számára is. Hiszen a hadgyakorlat egy része Oroszország határain kívülre került – Örményországba – számos nemzet csapatainak bevonásával. Így mintegy 1500 orosz és örmény katona gyakorolt együtt az Azerbajdzsán határtól nem messze fekvő területeken.

A szeptemberben eszkalálódó Hegyi-Karabah konfliktus és a Moszkva-Baku kapcsolatok közelmúltbeli felszínessége nyomán egy ilyen katonai gyakorlat felhívja magára Azerbajdzsán figyelmét.

A hadgyakorlat egyúttal arra is lehetőséget biztosított az Oroszországi Föderáció számára, hogy felvonultassa a nemzetközi közösség előtt milyen széleskörű szövetségi rendszerrel rendelkezik. Például Irán, mint potenciális atomhatalom, illetve Kína, a világ egyik legnagyobb gazdasági befolyással rendelkező országa. Emellett képes volt megerősíteni a szövetségi rendszeren belül fennálló politikai-katonai kapcsolatokat. Úgy gondolom, hogy ennek reményében akarta Oroszország bevonni többek között Indiát, Azerbajdzsánt, Iránt, Szíriát, Törökországot, Mongóliát, további öt közép-ázsiai államot, valamint két de facto államot (Abházia és Dél-Oszétia). Ezzel a lépéssel -amely jóval meghaladta a gyakorlatok hivatalosan deklarált célkitűzéseit– és így erősítse saját imázsát, mint erős geopolitikai közvetítő az eurázsiai régióban. Így kimondható, hogy a gyakorlatok kezdeti vagy rejtett, illetve valós orosz céljai egyesítették a katonai és a geopolitikai célkitűzéseket.

Konklúzió

Összefoglalva tehát kimondható, hogy a Déli katonai körzet képes ellátni Oroszország dél-nyugati részének védelmét. Mi több ezen területen összpontosul az orosz hadsereg legmagasabb harcértékű csapatainak jó része, hiszen egy stratégiailag fontos és egyben instabil régióról van szó. Nem csak a Kaszpi-tengerhez fekszik közel, hanem számos olyan területhez is, amelyeket Oroszország az elmúlt években – a nemzetközi közösséget erősen megosztó módon – csatolt országához vagy vonzáskörzetéhez.

Ezzel a lépéssel Vlagyimir Putyin elnök nemcsak megerősítette saját belpolitikai pozícióját, hiszen egy nemrégiben „bővített” régiót stabilizált, egyúttal Oroszország szövetségi rendszerén belüli vezető pozícióját is, mert mindezt az orosz állam széleskörű szövetségi rendszerének segítségével tette. Ezzel pedig képes volt a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatait, továbbá biztosította geopolitikai pozícióját a területen, mindemellett erőt is demonstrált az Amerikai Egyesült Államok és Kína mellett, olyan aktuális szemben álló országoknak, mint Azerbajdzsán vagy Ukrajna.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Címlapkép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (középen), Szergej Sojgu védelmi miniszter (jobbra) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (balra) a Kavkaz-2020 fedőnevű nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lévő Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

A Kaukázus 2020 – demonstratív hadgyakorlat a Déli katonai körzetben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A vízbiztonság fenntartása a XXI. században a nemzetközi közössége globális érdeke. A víz amellett, hogy az emberi élet egyik alapfeltétele, stratégiai nyersanyag is. Mindezek ellenére, a globális vízhiány problémaköre jelenkorunk egyik legégetőbb kihívása, amely a prognózisok szerint nem hogy javulni, hanem csak súlyosbodni fog az idő előrehaladtával. A vízforrások kérdése így az államok közötti viták fókuszában vannak, s már most olyan, hatalmas vitákat generálnak, amelyekre a nemzetközi jog nem tud megoldással szolgálni. Mindez megkérdőjelezi az ilyesfajta viták békés megoldásának lehetőségét. Hasonlóan van ez az észak-afrikai Nílus folyó esetében is, amely körüli vitáknak az egyik legforróbb pontját az Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát (Grand Ethiopian Renaissance Dam, a továbbiakban: GERD) építése, valamint víztározóinak feltöltése jelenti. A duzzasztógát építése ugyanis egy olyan kihívás, amely alapvetően egy olyan területet érint, amelynek jelenleg is számos aggasztó tendenciával kell számolnia, amelyet a duzzasztógát csak fokoz, továbbá nincs a helyzetre pontos szabályozó sem. A téma rendkívüli mértékben releváns, hiszen a jövőben számos, hasonló konfliktussal kell számolni, amelyek a vízszűkösség mértékének növekedésével várhatóan sokkal intenzívebbek is lesznek.

 

A Nílus

A Nílus talán az emberiség egyik legmeghatározóbb folyója, ugyanis az emberi civilizáció bölcsőjének számító Egyiptomot gyakran emlegetik úgy, mint a Nílus ajándékát. Mindez tény, hiszen Egyiptom élete valóban a Nílustól függ még napjainkban is. Azonban a Nílus nem csupán ezért meghatározó. A világ egyik leghosszabb folyójaként is számon tartja a közvélemény, amely címért az Amazonasszal verseng. Hossza 6650 kilométer, s a világon egyedülálló, dél-észak irányultságú a folyása. Mindemellett, tizenegy afrikai államot éltet vízével: Tanzánia, Uganda, Ruanda, Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kenya, Etiópia, Eritrea, Dél-Szudán, a Szudáni Köztársaság és Egyiptom területén is kanyarog a Nílus. Vízgyűjtő területe 3 millió 400 ezer km2, ez Európa területének harmadát jelenti, tehát meglehetősen nagy kiterjedésű a folyó. Mindezt támasztja alá, hogy öt éghajlaton is keresztülér: a sivatagi éghajlattól a trópusiig. Vízhozama átlagosan 2830 m³/s, amely nem számít olyan magas értéknek, azonban a terület tulajdonképpen csak sivatagból áll, így a Nílusnak nagy szerepe van a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság vízellátásában. Összehasonlításképpen. az Amazonas vízhozama 209 ezer m³/s, míg a Dunáé 6500 m³/s. A Nílus eredetét tekintve nincs egységesen kialakított tudományos álláspont, számos kutató szerint legtávolibb forrása Közép-Afrikában található, legtávolabbi forrása Ruandában ered.

A Nílus két fő mellékfolyója a Fehér-Nílus, illetve a Kék-Nílus. A két folyó a szudáni Kartúm városánál folyik össze, s válik eggyé a Nílussá, hogy folytassa útját Egyiptomba. A Fehér-Nílus a Viktória-tóból ered, s azért nevezik fehérnek, mivel színe világosabb a benne található agyag hordaléknak köszönhetően. A Fehér-Nílus a lomhább folyó, azonban hosszabb is, mint a Kék-Nílus. 3700 km hosszú, s vízhozama 878 m³/s, mindezek ellenére a Fehér-Nílus tekintendő a főfolyónak. A Kék-Nílus a gyorsabb, amit egyrészt az okoz, hogy az Etióp-felföldről ered, tehát folyása alatt lejtse nagy, s mindezek okán területén számos duzzasztógát és vízerőmű található. A Kék-Nílus az etióp Tana-tóból ered, 1800 méterrel a tengerszint felett, s azért nevezik kéknek, mert az agyagnál sötétebb színű iszapot szállítja az Etióp-felföldről. Az 1460 km hosszú Kék-Nílus vízhozama körülbelül 5663 m³/s, így ez a mellékfolyó a Nílus vízhozamának fő forrása, amely csapadékosabb időben a Nílus összes vízhozamának akár 80 százalékát is kiteheti.

A Nílus hasznosítása rendkívül széles körű, s számos ágazat működésének mozgatórugója a folyó. A Nílust például szállításra is használják, s igen könnyűvé teszi a szállítást, emellett turisztikai célú hajózásra is tökéletesen hasznosítható a folyó, elsősorban Egyiptom területén. A lakosságot is ellátja, például a háztartásokat vízzel, illetve számos halászfalu található a folyó mentén. A lakosság táplálásához nem csupán a halászaton keresztül, hanem a térségben nagy hagyományokkal bíró öntözéses földműveléssel is hozzájárul. Továbbá, a folyó mentén számos duzzasztógát és vízerőmű épül, amely nagy mennyiségű villamos-energiát termel. Vizét emellett nem pusztán a lakosság és a mezőgazdaság, hanem az ipar is hasznosítja.

A Nílus-völgy sajátosságai

A Nílus-völgyében tehát tizenegy ország helyezkedik el több, mint 250 millió fő népességgel, de az országok teljes népességét vizsgálva ez a szám 450 millió főre is rúghat egyes becslések szerint. Mindez tehát rendkívüli terhet ró a folyóra, amely különösképpen igaz Egyiptom esetében, amely ország népességének 97-99 százaléka közvetlenül a folyó völgyébe koncentrálódik, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Nílus völgyének népességmegoszlása. (Forrás: Reddit)

Mindezen terhek a jövőben csak növekedni fognak, mivel az előrejelzések szerint a vizsgált régió lakossága robbanásszerűen fog növekedni a következő években. Mindez fokozottan igaz a városi lakosság arányára is: 2050-re a városi népesség százaléka várhatóan meghaladja az összlakosság 50 százalékát a tizenegy Nílus-medencei parti állam közül négyben. Hét országban a városi népesség a teljes népesség több, mint 40 százalékát teszi majd ki. Mindezek által az urbanizációs ráta növekszik. Ez pedig megnöveli a jobb vízellátás, szennyvízelvezetés, áram, kommunikáció és egyéb szolgáltatások iránti igényeket, amelyek más, jelentős vízforrás híján mind a Nílus fokozottabb igénybevételét fogják jelenteni. Az urbanizáció várhatóan növeli a természeti erőforrásokra és a környezetre nehezedő nyomást, fennáll a veszélye a vízkészletek fokozott szennyezésének is, amely jelen időnkben is súlyos, mivel metállal, kemikáliákkal és mikroműanyaggal szennyezett a folyó.

A népesedési mutatók előrejelzései, illetve a fokozódó szennyeződés azért is veszélyes, mert Nílus országai jelen korunkban is vízhiánnyal vagy vízszűkösséggel birkóznak meg, amelyet a globális felmelegedés hatásai csak tovább fognak rontani. Emellett, a globális éghajlatváltozás okozta tengerszint növekedés szintén Egyiptomot sújtja, amelynek leglakottabb területét, s „élelmiszerkosarát” a Nílus-deltát pusztítja. A Nílust, illetve annak országait tehát számos veszély fenyegeti, amelyet nem tudnak kellőképpen kezelni, s a következőkben bemutatott gátépítések is rontják a helyzetet. Emellett, a folyó vize nincs kellőképpen szabályozva, növelve a fegyveres konfliktusoknak kitörését a térségben.

A Nílussal kapcsolatos nemzetközi szerződések

A Nílus geopolitikai jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, hogy már a XIX. század óta számos szerződést kötöttek a folyóból való részesedés vonatkozásában, így az 1929-es Nílus Egyezmény, az 1959-es Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény, az 1993-as Kairói Együttműködés Keretrendszere, az 1999-es Nílus-völgyi Kezdeményezés, illetve a 2015-ös Alapelvekről Szóló Nyilatkozat.

A Nílus Egyezményt 1929. május 9-én kötötte meg Nagy-Britannia, illetve Egyiptom. Az Egyezmény számos jogosultságot adott az észak-afrikai országnak a Nílust illetően. Elsősorban, a vízhozam elosztása tekintetében Egyiptom 48 milliárd köbméterre volt jogosult, míg Szudán 4 milliárd köbméterre évente. Mindez jelentős különbséget jelentett a két ország között. Egyiptom pozícióját tovább erősítette a folyón a vétójog, amelyet szintén ezen Egyezmény utalt hatáskörébe, s birtokában minden olyan beruházást megvétózhatott a Nílus felső részén, mely érinti vízhozamát. Mindez azt is jelentette, hogy például Szudánnak minden öntözéssel kapcsolatos projektjét Egyiptomnak jóvá kellett hagynia, továbbá Egyiptom hatáskörébe használati jogot utalt a Viktória-tó, illetve a Nílus környékén található egyéb vízképződmények tekintetében.

Az 1959-ben, Szudán és Egyiptom között köttetett Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény ugyan már felülvizsgálta az 1929-es Nílus Egyezményt, azonban jelentősen új rendelkezéseket nem hozott. Mindössze a két ország között a vízmegosztás arányát módosította: Egyiptom vízhozamát 48 milliárd köbméterről 55,5 milliárd köbméterre, Szudánét pedig 4 milliárd köbméterről 18,5 milliárd köbméterre emelte. Emellett az egyezmény előírta, hogy az átlagos vízhozam növekedése esetén, a megnövekedett hozamot egyenlő arányban kell megosztani a két alvízi részes állam, Egyiptom és Szudán között. Szembeötlő, hogy a két egyezmény, sem az 1929-es, sem az 1959-es nem említ más részes államot. Ugyan ekkora a mai tizenegy Nílus-völgyi államok nagy része nem volt még független, azonban Etiópia, ahonnan a Nílus vízének nagy része származik már független volt, mindezek ellenére sem szerepelt a szerződésekben, amely nagy hiányosság volt már ekkoriban is.

A következő, nagyobb megállapodásra majd négy évtizedet kellett várni, ekkor azonban az afrikai államok függetlenné váltak, s Etiópia szerepe is egyre jelentősebbé vált, valamint ekkora datálható az afrikai egységmozgalmak kibontakozása is, így Egyiptom számára elkerülhetetlenné vált, hogy megállapodjon Etiópiával a Nílus vize tekintetében. A két afrikai állam 1993-ban dolgozta ki a Kairói Együttműködési Keretrendszert. Mindennek keretében, megállapodtak arról, hogy a Nílus hasznosításának kérdéskörét a későbbiekben mélyreható részletességében kell kidolgozni a nemzetközi jog elvei alapján. Ami ennél is lényegesebb, hogy rendelkezett a Keretrendszer arról, hogy mind a két fél elhatárolódik bármely olyan tevékenység folytatásától, amely érezhetően sértené a másik fél érdekeit. Mindezen rendelkezés a mai gátépítésekkor rendkívül jelentős, mivel a GERD megépítése nagyrészt sérti Egyiptom érdekeit. Problémás továbbá, hogy még 1993-ban is csupán három Nílus-völgyi ország állapodott meg a Nílussal kapcsolatban, s a többi hét továbbra sem tagja ekkor a különböző kezdeményezéseknek.

A leginkább széleskörű egyezmény 1999-ben lépett életbe, ugyanis az összes Nílus-parti állam részese a Nílus-völgyi Kezdeményezésnek Eritreán kívül. A Kezdeményezés célja, hogy kooperatív formában hozzájáruljon a Nílus és országai fejlődéséhez, s hogy mindez jelentős társadalmi-gazdasági előnyökkel járjon. Célja továbbá, hogy elősegítse a regionális békét és biztonságot, valamint egy olyan intézményi mechanizmust, olyan közös jövőképet és olyan politikai iránymutatásokat biztosítson, amelyek létrehozzák az együttműködés alapszintű kereteit. Azonban, Etiópia és Egyiptom vitáját vizsgálva, megállapítható, hogy az entebbei székhelyű Kezdeményezés nem érte el fő célkitűzését. A Kezdeményezés keretében, 2010-ben hasonló célkitűzésekkel kötötték meg az Együttműködési keretmegállapodást az igazságos vízelosztás és vízbiztonság fokozása érdekében, emellett tartalmazza a Nílus-medence más államai számára okozott jelentős károk megelőzésének elvét is. Mindezek ellenére sem írta alá a két alvízi ország, Egyiptom és Szudán sem.

A helyzet további szabályozása érdekében, 2015-ben Szudán, Egyiptom és Etiópia megkötött egy újabb egyezményt a Nílus vize kapcsán, az Alapelvekről Szóló Nyilatkozatot, amely elsősorban a Nagy Etióp Reneszánsz Gát beruházás miatt köttetett meg. A Nyilatkozat rendelkezik a károk megtérítéséről, továbbá egy konfliktuskezelési mechanizmus felállításáról, illetve arról, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvízi országoknak a gát által termelt villamos energia tekintetében.

Megállapítható tehát, hogy a Nílus tekintetében számos szerződés született az elmúlt évszázad során, azonban egyik megállapodás sem rendelkezik egyértelműen a Nílus vizének felhasználása kapcsán, sem a Nílussal kapcsolatos beruházások tekintetében sem. A következőkben a gátak építésének problematikáját mutatom be, mivel azok jelentős károkat okoznak, így az alvízi országok rendszerint tiltakoznak ezen gátak megépítése ellen, s általában a számukra leginkább kedvező szerződéssel példálóznak az előzőekben bemutatottak közül. A szerződések szabályozatlansága tehát számos vitát generál, s így megfontolandó a jövőben egy átfogó és széles körű nemzetközi szabályozás létrehozása, a következőkben bemutatott, „forró helyzetek” elkerülése érdekében.

Gátak a Níluson

A Nílus tehát igencsak jelentős a térség országai számára, mivel számos állam tekintetében megállapítható, hogy gazdasága, akár csak népessége szorosan függ a folyótól, emellett a Nílus vizét és annak országai számos olyan regionális és/vagy globális kihívás éri, amelyre mielőbbi válaszlépések lennének szükségesek, hogy elkerülje a völgy a lehetséges katasztrófát, amelyet az előzőekben bemutatott folyamatok okozhatnak. A térség országai azonban elsősorban nem a kihívások megválaszolására fókuszálnak, hanem a gátépítésekre a Níluson, amely destruktív hatással van mind a folyóra, mind az országok közötti kapcsolatokra. A Nílus tehát e tekintetben is kihívást jelent, mivel az előzőekben bemutatott szerződések jó táptalajul szolgálnak a Nílus-völgy országainak különböző vitás helyzeteihez, mivel nem tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a jelenkori helyzethez igazíthatóak lennének, s így számos ország sajátosan értelmezi ezeket, elsősorban a gátépítések vonatkozásában. A gátépítések azonban nem csupán az országok kapcsolataira nézve terhesek, hanem magára az ökoszisztémára, s a környezetre is. Mindezek ellenére, számos gát található a Níluson, s jó néhány megépítése van még tervben. A jelenlegi gátakat a Níluson az alábbi ábra szemlélteti:

Gátak a Níluson. (Forrás: Neszmélyi György Iván: A Nílus vízhozamának megosztása – regionális együttműködés vagy konfliktus?, Tér és Társadalom, 28. évfolyam, 1. szám, 2014.)

Az ábra jól szemlélteti, hogy számos ország szeretné kihasználni a Nílus vizét a gátak jelentette előnyökkel. A duzzasztógátaknak ugyanis számos pozitív következményük van az építő ország számára. Elsősorban, a vízenergia olcsó, környezetbarát és fenntartható energiaforrás, s számos esetben akár energiaexportra is képessé válik az adott ország. Emellett, a különféle, gátak által létrehozott víztározók víz-erőforrást jelenthetnek olyan területek számára, amelyek nem rendelkeznek vízforrásokhoz való hozzáféréssel, így biztosítva a folyamatos öntözést a mezőgazdaság számára, illetve a lakosság és az ipar vízzel való ellátást. A gátak továbbá szabályozzák a folyók vízhozamát, így védnek az árvizektől is, illetve biztonságosabbá teszik a hajózást. A gátaknak ezzel számban rendkívül káros környezeti hatásai is vannak, amelynek következtében teljesen átalakítják az ökoszisztémát. A folyó szállította hordalék csökken, s így a Nílus-delta építését nem teszi lehetővé, valamint a folyó által szállított hordalék számos olyan anyaggal rendelkezi, amely a területeket termékennyé teszi, így a különböző földekre a gátépítés által nem jutnak el ezek a pozitív hatású hordalékok, lejjebb rontva a talaj minőségét, amelynek a szikesedés és különböző élőlények eltűnése is következményei lehetnek. Emellett, a duzzasztógátak a halállomány csökkenéséhez is hozzájárulnak, amely a Nílus esetében igen veszélyes, mivel a folyó mentén számos halászfalu található. A duzzasztógátaknak klimatizációs hatásai is lehetnek, mivel a megnövelt vízfelület miatt erősebb a párologtató hatása, így a duzzasztógát lokálisan képes növelni a légkör vízgőztartalmát, ami üvegházhatású tulajdonságot mutat. Emellett, a lassú, vagy épp álló víz iszapjában keletkezett többlet metántermelés is problémás, mivel a globális felmelegedést okozó üvegházhatású gátak egyike. A duzzasztógátak építése emellett csökkenti a folyók vízhozamát, s drasztikus mértékben csökkentheti az alvízi országok vízből való részesedésének mértekét, amely a Nílus, s Egyiptom tekintetében hatványozottan igaz. Emellett, olyan etikai és morális kérdéseket is felvetnek a duzzasztógátak építései, hogy a termelt energiából a lakosság részesedik-e, ami meghozza a szükséges áldozatokat például a halállomány és termőterületek csökkenése által, vagy messzi területek, esetleg a gazdaság? Mindezen problémák mellett, az olyan kihívások, mint a történelmi, régészeti, geológiai vagy topográfiai kincsek eltűnése (pl. Asszuáni-gát) már csupán járulékos veszteségnek tűnhetnek.

Összefoglalván, a gátak építése, s ezáltal a vízenergiát hasznosító erőművek építése számos előnnyel, azonban ugyanannyi hátránnyal is járnak. Mindez a Nagy Etióp Reneszánsz Gát építésére hatványozottan igaz, mivel az előnyök Etiópiában, míg a hátrányok az így is a Nílus vizére nagy mértékben támaszkodó, s egyre nagyobb vízhiánnyal küzdő Egyiptomban fognak érvényesülni. Ez hatalmas konfliktust generál a két ország között, s az előbbiekben bemutatott szerződések egyike sem dönti határozottan egy oldalra a mérleg nyelvét. Mindezt fokozza, hogy a konfliktusban részt vesz Szudán is, emellett olyan nagyhatalmak is, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát

A gátépítés és vízerőmű létesítésének problémakörét leginkább Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát vagy Nagy Etióp Újjászületés Duzzasztógát megépítése szemlélteti a térségben, ugyanis hatalmas port kavart a régió államai között. A Gát építését 2011-ben kezdték meg több, mint 5 milliárd amerikai dollár értékben, tehát már az összegből megállapítható, hogy a Duzzasztógát építése megaberuházás. A Duzzasztógát az előbbiekben is ismertetett negatív következményekkel járna, amelynek legnagyobb károsultja Egyiptom lenne.

Az észak-afrikai köztársaság már az építés kezdetétől hevesen tiltakozott, s a két ország kapcsolata meglehetősen terheltté vált az elmúlt évtizedben, gyakran a fegyveres konfliktus kitörésének határvonalára sodródva. Például, 2013-ban Mohammed Morsi, Egyiptom korábbi elnöke kijelentette, hogy „minden lehetőség nyitva áll” az ország vízellátását fenyegető, a GERD által okozott bármilyen veszély kezelésére, mindezzel kilátásba helyezve a fegyveres konfliktus lehetőségét is. Morsi ugyan elutasította a fegyveres erők bevonását a konfliktusba, azonban mondatai meglehetősen ezt sugallják, mivel több ízben kifejezte, hogy nem engedi, hogy veszélybe kerüljön Egyiptom vízellátása. Emellett, egy egyiptomi TV véletlenül levetített egy kormányülésről egy olyan felvételt, amelyen az egyik politikus a fegyveres akció lehetőségét ajánlja Etiópia ellen. A két ország viszonya viszonylagosan nyugodtabb talajra került El-Sziszi hatalomra lépésével, s több két- vagy többoldalú egyeztetést is folytattak az afrikai országok a GERD vonatkozásában, azonban mindez csak a felszínen és nyíltan volt így. A háttérben ugyanis Egyiptom tovább igyekezett gyengíteni Etiópia pozícióját, s számos esetről tudomást is szerzett a nemzetközi közösség, például igyekezett szorosabbra fűzni kapcsolatait Eritreával, de számos súlyosabb vád is felmerült az észak-afrikai köztársasággal kapcsolatban, például, hogy Dél-Szudánba, az etióp határhoz közel katonai támaszpontot kezdett el építeni. 2020-ban például az egyiptomi kibertámadás érte az etióp kormányzati weboldalakat. A konfliktusnak tehát meglehetősen forró pontjai is vannak, a következőkben a gát megépítésével kapcsolatos egyiptomi és etióp (ellen)érdekeket tekintem át.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát, ahogy elnevezése is mutatja Etiópiát igyekszik újjáéleszteni. A gát építése egy hatalmas beruházása az afrikai országnak, ugyanis ez a gát a tizedik legnagyobb a világon, s a kontinensen az első, míg víztározójának területe Kairó méretének többszöröse. Az afrikai országban ugyanis hatalmas mértékű a szegénység, s az infrastrukturális helyzete is meglehetősen szegényes. A GERD egyfajta lehetőséget kínál a szegénység mértékének csökkentésére, illetve a fejlődés útjára való lépésre. Az etióp vízierő-termelés ugyanis 6145 GWh fog évente nőni, ami szintén növeli a Nílus keleti részének energiatermelését is 33 százalékkal. A Duzzasztógát víztározóinak feltöltése után Etiópia nettó haszonélvező lesz, az éves energiatermelés átlagosan 300 százalékos növekedésével, tehát energiaexportra is képes lesz, tovább növelve gazdaságát. Mindez tehát az ország fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hiszen az etióp emberek 55 százaléka jelenleg nem fér az elektromos áramhoz.

A Duzzasztógát megépítése azonban Szudánra és Egyiptomra destruktív következményekkel jár. Szudán ugyan még tud kamatozni a gátépítésből azáltal, hogy a területén gyakori árvizeket csökkenti a Duzzasztógát, azonban a vízhiánnyal küzdő Egyiptomra nézve a gátépítés visszafordíthatatlan károkat okoz, mivel csökken vízhozama, amelyre az egész ország támaszkodik, s így sem elegendő, emellett a csökkenő vízhozam visszaveti Kairó vízenergia termelését is. Emellett, a csökkenő hordalék hozzájárul az egyiptomi termőföldek további szikesedéséhez, illetve a Nílus-deltát sem építi tovább, amely a globális éghajlatváltozás következményeként a Földközi-tenger növekedő tengerszintje miatt így is nagy veszélyben van. A GERD emellett Egyiptom energiaellátásra is negatív hatással lehet, egyrészt csökkenti a vízhozamot, amelyek a vízerőművek teljesítményének növekedésével járhatnak, akár az Asszuáni gát működését megnehezítve. A Duzzasztógát megépítése azonban az egyiptomi kísérletek ellenére sem hiúsult meg, s 2020 júliusára megépült. A Duzzasztógát hatalmas víztározójának feltöltésének menete azonban még kérdéses. Jelenleg a Duzzasztógát feltöltésének menete okozza a legnagyobb vitákat, mivel Egyiptomra meglehetősen más hatással van ha a víztározót 3 vagy 21 év alatt töltik fel. A következő ábra a potenciális forgatókönyveket mutatja be, s a termőterületek, illetve vízhozam százalékos csökkenését mutatja a víztározó feltöltésének ideje függvényében:

A víztározó megtöltésének ideje Mezőgazdasági terület Vízhozam 21 év 2,5 % 5 % 10 év 18 % 14 % 7 év 30 % 22 % 5 év 50 % 37 % 3 év 67 % 50 %

 

1. 1. táblázat – A GERD víztározó megtöltésének ideje, s annak következményei (saját szerkesztés, az Al Jazeera prognózisai alapján)

Összegezvén, a Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógátnak számos pozitív, de ugyanannyi negatív következménye is van, s a nagy kérdés már nem a gát és vízerőmű megépítésének ténye, hanem annak víztározójának feltöltésének ideje. Véleményem szerint, Etiópiának figyelembe kellene venni az alvízi országokat, hogy nekik sem okozzon rövid távú, visszafordíthatatlan károkat, s így a víztározónak legoptimálisabb, 21 év alatti feltöltési idejét kellene választania, hogy mind a további konfliktusokat, mind az esetleges humanitárius katasztrófát megelőzze.

Konklúzió

A Nílussal kapcsolatban tehát számos, égető problémával kell szembesülnie nem csupán a medence lakóinak, hanem a környező régiókban élőknek is, mivel ha a Nílus kimerül, az esetben az itt élő, s folyton növekedő embertömeg várhatóan meg fog indulni a jobb megélhetés reményében. Hogy mindezt megelőzzük, fontos lenne nem csupán a Nílus-völgyét érő kihívásokra válaszokat adni, hanem minden vízforrás tekintetében menteni a menthetőt, s mihamarabbi akcióterveket, végrehajtható megoldási javaslatokat kidolgozni. Mivel a jövőben a vízhiány mértékének növekedésével kell számolni, ezen kihívások tovább fognak mélyülni, s egyre hevesebb és egyre intenzívebb válaszlépésekkel kell majd számolni. Különös tekintettel a vízhozam országok közötti megosztásának és a folyón létesítendő építmények szabályozásának tekintetében, amely nem csak a Nílus vonatkozásában, hanem globálisan igaz, mivel számos más folyó estében találkozhatunk ilyen problémákkal (pl. Kína gátépítései a Mekongon).

Írta: Mészáros Kinga

Címlapkép: A Nílus folyó vizén siklik egy vitorlás a délutáni napsütésben Kairó közelében 2017. szeptember 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Mohamed Hoszam)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

 

A A víz geopolitikai jelentősége, azaz az észak-afrikai életforrás, a Nílus jövőjének kérdései bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2020-ban szinte minden hétre jutott egy olyan esemény, amiről valamiért fontos volt megemlékezni, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pandémiás helyzet alakulása, az Iszlám Állam feléledése vagy a bejrúti robbanás mind olyan folyamatok, amelyek legalább említés szintjén helyet érdemeltek a történelmet alakító tényezők között.

Május 25-e is minden bizonnyal meg fog jelenni a kronológiákban, ugyanis ezen a napon olyan történések zajlottak Minneapolisban, amelyek az USA-t, illetve közvetve vagy közvetlenül az egész világot érintő láncreakciót indítottak el. Cikkemben igyekszem bemutatni a folyamatot, ami egy afroamerikai férfi halálától indult, azonban a végét még most sem látjuk, de már rengeteg változás írható a számlájára.

A kezdet kezdete

2020. május 25-én az esti órákban négy Minneapolis-i rendőr eltúlzott intézkedése következtében életét vesztette a 46 éves afroamerikai férfi, George Floyd. Az eljárás jogszerűsége megkérdőjelezhető.

A rendőrséghez este nyolc óra környékén érkezett hívás szerint egy férfi hamis 20 dolláros bankjeggyel fizetett egy doboz cigarettáért, és amikor az eladó ezt jelezte irányába nem volt hajlandó visszaadni az árut. A férfit később George Floyd-ként azonosították, aki az eladó szerint az incidens pillanatában ittas és öntudatlan állapotban volt.

A helyszín egy olyan terület volt, ahol Minneapolis három főként feketék által lakott kerülete találkozik. Ezek Bryant, Powderhorn és Central közigazgatási egységek.

A bejelentést követő 10 percen belül már két rendőr próbálta megbilincselni a pár sarokra parkoló autójából kirángatva a feltételezett elkövetőt, aki ellenállt. Az egyik rendfenntartó, Thomas Lane már az említett jármű megközelítése során elővette és a férfira szegezte fegyverét.

Floyd reakciója a fegyverre és az erőszakos fellépésre a PTSD-vel magyarázható, ugyanis George Floyd korábban kisebb ügyek (kábítószer-birtoklás és lopás) miatt már kapcsolatba került a rendőrséggel és egy intézkedés alkalmával lövés is érte.

Miután Floydot megbilincselték, a férfi nem mutatott hajlandóságot beszállni a rendőrautóba, amelyet klausztrofóbiájával magyarázott. Eddigre már négy rendőr tartózkodott a helyszínen, köztük az a Derek Chauvin is, aki közvetlenül felelős a túlkapásért. Miután a gyanúsított ellenkezett Chauvin földre vitte, ahol nagyjából nyolc percig térdelt a nyakán, amely elég volt ahhoz, hogy a megbilincselt férfinél fulladásos halál álljon be.

A környéken tartózkodó járókelők közül többen is felvételt készítettek az esetről mobiltelefonjaikkal, amelyeken jól kivehető, hogy a földön fekvő férfi könyörög az életéért és többször is jelzi a rendőrnek, hogy nem kap levegőt. Ezeken a felvételeken hallható először az azóta ikonikussá vált mondat, amely az esetet követő események egyik jelmondata lett: „I can’t breath!” (Magyarul: „Nem kapok levegőt!”)

Érdekesség a jelmondattal kapcsolatban, hogy nem ez volt az első feltűnése. A Black Lives Matter mozgalom már 2014-ben is használta és használja az óta is. Az a 2014-es eseménysorozat, amely során elhangzott az ominózus mondat kísértetiesen hasonlít George Floyd esetéhez. New Yorkban egy fiatal fekete férfi vesztette életét egy rendőr fojtófogásában.

Az esetről készült rendőrségi jelentés nem tesz említést a rendőrtisztek magatartásáról. Csupán annyi szerepel benne, hogy a gyanúsított ellenállt és ennek következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Azonban mire a jelentés napvilágot látott, a közösségi médiát ellepték a járókelők által készített felvételek, amelyeken jól kivehető minden mozzanat. Ez hatalmas lökést adott a városban régóta fennálló ellentétnek a rendőrség és az afroamerikai lakosság között, amely az incidenssel tetőpontjához ért.

Közvetlen következmények

Az említett tetőpont eleinte csak békés tüntetésben nyilvánult meg. Május 26-án ezres nagyságrendekben mérhető tömeg gyűlt össze az előző esti események helyszínén, ahonnan délután öt óra környékén a megközelítőleg 4 kilométerre (2,5 mérföld) található minneapolisi rendőrkapitányság harmadik körzetének kirendeltségéhez vonultak.

A békés jelleg hét óra környékén kezdett megváltozni, amikor a tüntetők betörtek egy ablakot. Erre válaszul rohamrendőrök érkeztek és könnygázzal, illetve gumilövedékkel próbálták visszaszorítani az embertömeget. Éjfél környékére kaotikus helyzet alakult ki, amely során többen megsérültek és rendőrség-ellenes szlogenek is előkerültek.

A másnapi események már egyáltalán nem nevezhetőek békésnek. A tüntetők ezen a napon már az egész 3. körzetben tevékenykedtek, több üzletet is kifosztottak zavargáshoz hasonló hangulatot keltve. Ezek az események hasonlóan az előző napokhoz az esti órákban történtek. Ezen a napon indult meg a rendőrkapitányság épületének ostroma is, ami az első éles lövések eldördülését is jelentette. Ezen az estén már tüzeket is gyújtottak a rendőrállomás előtt.

Május 28-ára a rendőrség feladni kényszerült az épületet, amely még aznap éjszaka porig égett. Az Egyesült Államok történetében eddig nem volt példa arra, hogy tüntetők elfoglaljanak egy rendőrőrsöt.

Az elkövetkező napokban már országszerte tüntetések zajlottak a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen, június 7-ére pedig Ausztráliában is megmozdultak az emberek. Ott a bennszülött lakosságot érő diszkrimináció ellenében vonultak utcára, ami egyeztethető az amerikai célokkal. Európa számos országában is demonstrációk zajlottak ezen a napon, ahogyan ezt követően a fejlett világ nagy részén. Eddigre a korábban már említett Black Lives Matter (a továbbiakban: BLM) már beállt a tüntetések mögé.

Rendőri brutalitás és túlkapások az USA-ban

A következmények további szemléltetése előtt rövid betekintést szeretnék nyújtani az előzményekbe. A tüntetések célja részben a rendőri brutalitás elleni fellépés szorgalmazása, illetve a túlkapások számának csökkentése.

A rendőri brutalitás igen széles skálán mozog az egyszerű, kis sérülést okozó tettlegességtől egészen a súlyos testi sértésig, illetve nem egyszer a gyilkosságig, de néhány szakértő már a felemelt hangot is ebbe a kategóriába sorolja.

Kétségtelen, hogy ugyan bármelyik lakos szembesülhet a jelenséggel, rassztól, vallástól, kortól és egyéb tényezőktől függetlenül, de az afroamerikaiak és az egyéb nem europid rasszhoz tartozó személyek nagyobb veszélyben vannak a tapasztalatok alapján. Szakértők szerint ennek magyarázata lehet az a rasszista attitűd, amely generációról generációra száll a többnyire fehér rendőrök között, mivel az újoncok igyekeznek elsajátítani azt a hozzáállást, amelyet idősebb társaiktól látnak.

Az USA-ban napi szinten három ember hal meg egy rendőr pisztolyából leadott lövés miatt, ez a szám megközelíti a teljes fejlett világban évente összesen regisztrált ilyen eset számát. Meglepő módon a jelenséget azonban csupán néhány éve kutatják és ellenére annak, hogy nincs konszenzus a tudósok között minden téren, az vitathatatlan, hogy az amerikai rendőrök jelentősen többször használják fegyverüket, mint a világ más részein szolgáló kollégáik.

Ennek vezető oka az ún. ráutaló magatartás gyakorlata. Mivel az Egyesült Államok alkotmánya, néhány állam lakóinak kivételével minden polgárnak engedélyezi a fegyvertartást  a rendőrök kiképzésében az szerepel, hogy lőjenek, amint a gyanúsított bármilyen fegyverhez hasonló tárgyat vesz elő, vagy olyan mozdulatot tesz, amellyel ruházata alól vagy annak zsebeiből lőfegyvert tud rántani. 2019 óta az FBI részletes nyilvántartást vezet a rendfenntartó szervekhez köthető beavatkozásról az USA területén. A kezdeményezs támogatottsága azonban egyelőre viszonylag csekély az amerikai rendőrök körében, a kapitányságok nagyjából fele szolgáltat adatot.

A BLM célkeresztjét a rendőrség költségvetése sem kerülhette el. Petíciót indítottak a támogatás csökkentése és az így felszabaduló források más területeken történő befektetése érdekében, ami hamar megosztó erővé vált a politikában is. Nyáron az egyik legfontosabb kérdés ez volt a republikánusok és a demokraták harcában is. A költségvetés csökkentését többnyire a demokrata oldal támogatja, sőt New York demokrata vezetője, Bill de Blasio egymilliárd dollárt (a teljes éves büdzsé hatod részét) vont el a rendőrségtől június végén. Ez a lépés ugyanakkor azt jelenti, hogy azt az egymilliárd dollárt a város működésének egyéb területeinek fejlesztésére fordítják. Ilyen terület például az ifjúsági központok fejlesztése, amely lépéstől a bűnözés visszaszorulását várják.

Joe Biden, az USA 46. elnöke is gyanúba keveredett nyári kampánya során, miszerint támogatja a leépítést, azonban magyarázata szerint ez hamis információ. Terveiben nem a költségvetés csökkentése, hanem az elosztás optimalizálása szerepel. Véleménye szerint a rendőrök szociális érzékenységének fokozása különböző tréningek formájában megoldaná a visszaélések problémáját.

Az ötödik hatalmi ág tetten érve

A három hagyományos hatalmi ág (törvényhozás, végrehajtás, bírói) mellett a 2000-es évektől kezdődően megfigyelhető a média felemelkedése, mint a negyedik fontos terület, amely képes egyfajta hatalmat jelenteni. Ennek magyarázata, hogy rengeteg emberhez, nagyon gyorsan juttat el hatalmas mennyiségű információt, így alkalmas a közvélemény formálására, annak átalakítására.

Napjainkra már egy ötödik ág is egyre aktívabb, ez a pénzhatalom. Kétségtelen, hogy a monetáris eszközök a világ mozgatórugójává váltak az elmúlt évtizedekben, így akinek megvannak az anyagi forrásai, annak megvan a lehetősége is, hogy befolyásolja az eseményeket. Széles skálán mozog az ágazatok listája, az egyházaktól a bankokig minden ide tartozik, amely jelentős vagyont kezel, vagy folyamatos profitot termel, ezáltal tőkét teremtve. A világmárkák vagy ún. brand-ek is egyre inkább ebbe az irányba haladnak, reklámkampányaikkal képesek befolyásolni a társadalom véleményét és szponzorációik révén bizonyos alrendszerekben (pl.: sport, tudomány) is egyre nagyobb befolyást szereznek.

A brand-ek térnyerése nagyon jól tetten érhető az idei eseményekben. A nyári hónapokban több olyan eset is történt, amelyek folyamán egy-egy nagy márka kiállt a BLM ügye mellett, ezzel igyekezve visszaszorítani a rasszizmust. A következő néhány bekezdésben két szignifikáns esetet mutatok be ezek közül részletesebben.

Az első esetek egyike volt a CrossFit nagyvállalat, amelyhez világszerte több ezer edzőterem tartozik. A vezetés nem fejezte ki szolidaritását, illetve támogatását az afroamerikai sportolók felé a május 25-i eseményeket követően, ahogyan a társaságok nagy része. A helyzetet rontotta Greg Glassman vezérigazgató június 7-i Twitter-bejegyzése, amelyben George Floyd halálával viccelődött. Ezt követően a partnerségben álló edzőtermek százai döntöttek a szerződésbontás mellett, illetve a főtámogató, a szintén világmárka Reebok is elhatárolódott a CrossFit-től. Glassman másnap ugyanazon a platformon elnézést kért bejegyzéséért és kijelentette, hogy sem ő, sem a vezetőség más tagja, sem maga a szervezet nem támogatja a rasszizmust, azt negatív jelenségként értékeli.

Az utóbbi időben branddé fejlődött National Football Leauge (NFL) is átment néhány változáson, bár az előző esethez hasonló botrány itt elmaradt. A folyamat legnagyobb mértékben a ligában játszó egyik csapatot, a volt Washington Redskinst érintette. A sportcsapat nevet kényszerült váltani, ugyanis a Redskins (rézbőrűek) sértette az amerikai őslakosok önérzetét.

Az elnevezés kérdése régebbre nyúlik vissza. A megnevezés 1933 óta létezett, a csapat 1937 óta játszik Washingtonban.  Az elmúlt 87 évben többen is kifogásolták a nevet. 1992-ben és 2006-ban is petíciót nyújtottak be a Szabadalmi és Védjegy Irodához, amelyben a névváltást szorgalmazták. Végül idén júliusban, a Minneapolis-i események hatására olyan nyomás nehezedett a csapat vezetőségére, amelyet már nem tudtak másként kezelni, csak a több évtizedes hagyományra visszatekintő név megváltoztatásával. Ez a nyomás a szponzorokon keresztül, azok befektetőitől érkezett, akik kérték, hogy a FedEx, a Pepsi és a Nike a továbbiakban állítsa le a csapat támogatását. Bár ez ebben a formában nem történt meg, a FedEx, a washingtoni stadion névadója kérte a csapatot a név újragondolására, hogy folytathassák a közös munkát, a Nike pedig eltávolította kínálatából a csapat logóival ellátott termékeit. Július 13-ától kezdve a csapat hivatalos neve a Washington Football Team, bár ezt csupán ideiglenes elnevezésként jelentette be a csapat.

Az NFL ligaszinten is tett lépéseket. A pályák szélén a 2020-as szezonban az „End racism” és az „It takes all of us” feliratok olvashatóak, amelyek magyarul így hangzanak: „Állítsuk meg a rasszizmust” és „Mindenkit érint”. Ezen túl a játékosok sisakjának hátulján, a tarkópárna tartóelemén saját csapatuk neve helyett olyan afroamerikaiak neveit tüntetik fel, akik a rendőri túlkapások áldozatai, ezzel egyszerre emléket állítva ezeknek az embereknek és tiltakozva az ilyen jellegű események ellen. A felírt nevet minden játékos egyénileg választja.

Az NFL egyébként viszonylag régóta kampányt folytat elnökválasztást megelőző hetekben, 2020-ban szintén így tettek. Ezzel céljuk, hogy a lehető legtöbb állampolgárt az urnákhoz tudjanak csábítani, igyekeznek meggyőzni a sportrajongókat szavazatuk értékéről. Mivel a liga népszerűsége folyamatosan növekszik egyre inkább a közvéleményt formáló tényezővé válik.

A két kiemelt eseten kívül rengeteg hasonló példát lehetne hozni. Sok olyan márka, amelyek logójában vagy nevében eddig szerepelt bármilyen rasszra utaló passzus bejelentette, hogy változtatni fog. Ezek a lépések egyértelműen hatással vannak a fogyasztókra, akik között jó eséllyel sokan egyet is értenek a változásokkal.

Konklúzió

Az USA nagyhatalmi helyzetéből adódik, hogy ami ott történik, az nem fog ottmaradni. A globalizáció hatásaként a rasszizmus elleni harc mára világméretűvé nőtt, szépen lassan a mindennapok részévé válik. Kétségtelen, hogy 2020-ban olyan változások mentek végbe, amelyek eredményei permanens hatást gyakorolhatnak a jövőre és a jövő emberére.

Összefoglalva a leírtakat, a 2020-as események rávilágítottak számos problémára. Az események hátterébe tekintve tetten érhető az ötödik hatalmi ág, a pénzhatalom fejlődése, amely az általa generált figyelmet kihasználva képes tömegeket elérni és befolyásolni. A tavalyi nyár történései jó eséllyel hatással voltak az Egyesült Államok elnökválasztásának alakulására is.

Írta: Patocskai Péter

Címlapkép: A Black lives matter (Fekete életek számítanak) mozgalom támogatói a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen tiltakoznak New Yorkban 2020. június 15-én. Az Egyesült Államokban ekkor már három hete tartó tüntetéshullámot egy afroamerikai férfi, George Floyd halála váltotta ki, aki egy brutális rendőri intézkedésben vesztette életét május 25-én Minneapolisban. (Forrás: MTI/EPA/Justin Lane)

A Minneapolistól Washingtonig – a BLM-tüntetések eredményei bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.