Balkáni Mozaik Blog

Bosznia-Hercegovina elragadó történelmi emlékekkel teli városa a Zenica-Doboj kantonban fekvő Tešanj. Neve a kelta eredetű „tesseni” szóból származik, jelentése kis kastély. A várost először 1461. március 3-án említik egy levélben, amiben II. Piusz pápa felhívja a zarándokokat, hogy zarándokoljanak a ferences-rendi Szent György templomba bűnbocsánatot kínálva ezzel nekik.  Ma ezt a levelet a vatikáni archívumban őrzik. Ugyanabban az évben szeptember 18-án említik újra Tešanjt egy chartában, amelyben az utolsó boszniai király, Stjepan Tomašević koronaajándékként nagybátyjának, Radivoj Krstićnek adja. Tešanj lett a királyság székhelye, ahol a nemesi Krstić család 1476-ig élt és uralkodott.

Az óváros, a vár az egyik legrégibb erődítmény Bosznia-Hercegovinában. Az óváros alsó és felső részből áll, amit szakaszosan építettek. A felső részen talált régészeti leletek tanúsítják, hogy már az illíreknek volt itt erődjük, amit a rómaiak a boszniai hódításaik során a 6. században elpusztítottak. Felépítették saját erődjüket az illír erőd helyén, ezt a 7. század elején a Balkánra benyomuló szlávok pusztították el. A középkorban a helyi földesurak egy kisebb várat emeltek az egykori római erőd helyén, az óváros az arisztokrata Zlatonosović család birtokában volt. Jelentősebb erőddé a 15. század elején vált a különböző irányból, például a magyarok részéről érkező támadások miatt. Egy időben Tešanj óvárosa magyar megszállás alatt volt.

Az Oszmán Birodalom 1463-ban jelent meg Boszniában, 1520-tól Tešanjban. A város legnevesebb uralkodója, a boszniai Sandžakból származó Gazi Ferhat bég, Nagy Szulejmán szultán nővérének fia volt. Az ő ideje alatt jelentősen fejlődött a város. Iskolát épített, ami kisebb megszakításokkal 1946-ig működött. 1568-ban halt meg, az általa épített Ferhadija mecset udvarában temették el. Sírkövének felirata arab nyelvű, a város legrégibb iszlám lelete. A bég harminckét üzletet hagyott maga után, azok jövedelméből támogatták a mecsetet.

A törökök újjáépítették az óváros felső részét, a maguk képére alakították, majd megépítették az alsó részt. Megépült a 17. században az óratorony is. Bosznia-Hercegovinában összesen huszonegy óratornyot építettek, ebből négy ma is rendeltetésének megfelelően működik. A tešanji az egyik. 1890-ig az alaturk időt mutatta. Az Oszmán Birodalomban a 19. században az órákat napnyugtától napnyugtáig számolták. Ezt nevezik alaturk órarendszernek.  Fehim-beg Smailbegović azonban új órát hozott, amely már az európai időt mutatta, ez az óra működik ma is.

Az Eminagića fogadó Bosznia-Hercegovina egyik legszebb tradicionális épülete. A tešanji Eminagić család építette a 19. század közepén. A ház kívül és belül hűen mutatja egy gazdag, 19. századi boszniai család lakóhelyét.

A vár Dizdar tornyának első emeletén állították ki az 1526-os mohácsi csatából származó zászlót, a tešanji Šehagić család ajándékát, akiknek ősei a törökök oldalán harcoltak. A zászlón arabul ez olvasható: „A könyörületes Allah nevében. Vidd hírül a híveknek, a siker és a küszöbön álló győzelem Allah akarata”.  

A város az óvároson kívül ásványvizeiről is nevezetes. Az Oaza ásványvíz aranyérmet nyert az Egyesült Államokban a Berkeley Springs Ásványvíz-versenyen, és a pletykák szerint Bill Clinton elnök is azt itta a Fehér Házban.

Vegyes házasságokról akkor beszélünk, ha a házasulandók eltérő nemzethez, vallási közösséghez tartoznak. Nincs ebben semmi rendkívüli, a volt Jugoszlávia jó példája volt a sokszínűségnek, az egymás elfogadásának, a vegyes házasság teljesen elfogadott, sőt kívánatos volt, többek között azért is, hogy a multietnikai közösséget erősítse. Egy abból az időszakból származó adat szerint 13% volt az etnikai vegyes házasság, a legtöbb Boszniában, a Vajdaságban és Horvátországban. Aztán jött a polgárháború és minden megváltozott.

Egy közelmúltbeli felmérés azt mutatja, hogy a vegyes házasságot leginkább a szerbek utasítják el, majd a horvátok és legkevésbé a bosnyákok. Számos oka van annak, hogy ki miért ellenzi. Az egyik a háború és a konfliktusoktól való szorongás. A délszláv háborúk alatt a boszniai társadalom három etnikai közösségre - szerbekre, horvátokra és bosnyákokra (muzulmánokra) - osztódott egymás ellen. Sok vegyes házasságban élő pár nem tudott ellenállni az akkori nyomásnak, elhagyta az országot és sokan nem tértek vissza. A rossz tapasztalatok miatt nehéz a háború után együtt élni. Volt, aki a konfliktus okaként is a vegyes házasságokat említette. „A keveredés az 1992-es háborúhoz vezetett minket, mindenkinek saját hite szerintivel kell házasodni, hogy háború ne forduljon elő újra."

Fehim Spaho, Jugoszlávia főmuftija 1938-ban betiltotta a vegyes házasságokat. Természetesen abban az időben nagyon ritkák voltak, különösen nem voltak jellemzőek vidéken a falvakban. Spaho és a többi vallási vezető úgy vélték, hogy az iszlám vallást akkor minden oldalról fenyegetik és támadják (ami némileg úgy is volt), és ennek okai a vegyes házasságok. A délszláv háború idején is voltak muszlim vezetők, akik arról írtak, hogy Tito rezsimje azért támogatta és ösztönözte a vegyes házasságokat, hogy ezzel érje el az iszlám identitás megsemmisülését, ami természetesen abszurd. A titói Jugoszlávia idején is jelentős kisebbségben voltak a vegyes házasságok az összes házasság számához képest. Állami szinten ez 12% volt, a köztársaságokban egyenként is hasonló volt az arány, Boszniában például 11%. Ma ez 4%.

A 20. század első felében, a két világháború között a Jugoszlávia Királyságban létezett a šaria (az iszlám erkölcsi, morális értékrendje) intézménye, ami nemcsak hogy működött, de az állam, a királyság szerves része volt. Szarajevóban volt a legfelsőbb šaria bíróság, mint végső intézmény, ami döntött minden vitás muszlim családjogi kérdésben például a házasságról, az öröklésről, a temetkezésekről stb.

A šaria intézményét a törökök bejövetele után vezették be Boszniában a 15.században, de létezett 1878 után, az Oszták-Magyar Monarchia idején a keresztény fennhatóság alatt is, ahogy a Jugoszlávia Királyságban is. A Monarchia megerősítette a šaria intézményeket, Szarajevóban létrehozott egy iskolát a šaria bíráknak, ahol šaria birák generációit nevelték ki, és ami az iszlám megértésének reformjairól szóló vitákban is jelentős szerepet játszott. A šaria intézménye évszázados fennállása alatt, különösen a Monarchia idején valamiféle európai karaktert kapott, ahol fellelhetők az európai, a világi törvények, valamint a Jugoszlávia Királyság törvényeinek jellemzői is.  

A Jugoszlávia Királyság és az iszlám viszonya bonyolult volt. Azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy elnyomták, vagy ellenségnek tekintették volna. Megerősítették a šaria bíróságokat, mert az ország alkotmánya engedélyezte a muzulmánoknak, hogy saját ügyeiket ott rendezzék, és azt tiszteletben tartották. A šaria bírák állami alkalmazottak voltak, a fizetésüket az állami költségvetésből kapták, és sok esetben a šaria bíróságok, vagy a szarajevói legfelsőbb šaria bíróság olyan precedens értékű ítéleteket hozott, amiket a rendszer is magáévá tett. Ugyanez volt jellemző a titói Jugoszlávia időszakában is. A kezdeti vallási üldözés, a mecsetek bezárása, muzulmán vezetők letartóztatása és bebörtönzése után az ötvenes években a rezsim és az iszlám már a békés egymás mellett élés politikáját követte, ami mindkét fél hasznára volt.  

Ma a vegyes házasságok nagyon ritkák, kiemelkedik Mostar, ahol a kommunista Jugoszlávia előtti időknél is ritkábbak. Hogy miért? Van az etnikai-politikai polarizáció, és van a három részből álló etnikai szegregáció. Vagyis, még ha más etnikai csoportokból származó férfiak / nők szeretnének is házasodni, ennek lehetősége ma rendkívül korlátozott. Még az iskolák is megosztottak. Szinte teljesen elképzelhetetlen vegyes házasság Srebrenicában, ahol a háborúban a szerbek népirtást követtek el a bosnyákok ellen.

Mindig voltak, akik nem értettek egyet a vegyes házasságokkal, most annyival nagyobb a probléma, hogy a hivatalos politika is elősegíti az etnikai megosztást, a meg nem értést és az intoleranciát. Azok, akik a leginkább elfogadják a vegyes házasságokat, ők boszniainak vallják magukat. Emiatt nekik is és gyerekeiknek is számtalan nehézséggel kell szembenézniük. Mindenekelőtt azzal, hogy ők az „egyéb” kategóriába tartoznak, nem élvezik ugyanazokat a jogokat, mint a három alkotmányozó nemzet bármelyikének tagjai. Bosznia-Hercegovina alkotmánya különbséget tesz azok között, akik nem „alkotmányosak”, azaz nem bosnyákok, horvátok vagy szerbek, és akik igen. Jelenleg nincs politikai akarat az alkotmány módosítására vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek végrehajtására, azaz nincs megállapodás vagy kompromisszum a láthatáron.

Silvija B. egy vegyes házasságból született szarajevói lány elmesélte, hogy munkakeresés során a  leggyakoribb kérdés nem a szakértelméről szólt, hanem arról, amint mondja, hogy melyik „törzsbe” tartozik. Egy helyen nyíltan megmondták: „Mit kezdjünk veled, amikor nem tudjuk, hova tartozol? Azt szuggerálták, hogy az általuk bosnyáknak értelmezett vezetéknevem helyett vegyem fel anyám vezetéknevét, amit lehet horvátként, vagy szerbként is értelmezni attól függően, hogy milyen nemzeti kvótára van szükségük." Az olyan gyermekek, mint Silvija, számos sértésnek és megalázásnak vannak kitéve, durva, bántó jelzőkkel illetik őket.

A vegyes házasságokat Boszniában gyakran jelölik, mint „egy rákos daganatot az etnikai csoport egyébként tiszta és egészséges szövetein”, és az ilyen házasságból született gyerekeket nem ritkán nevezik genetikai deformáltnak.

Részt vett a közelmúltban Szarajevóban szervezett nemzetközi konferencián Dr. Fedja Burić Amerikában élő bosnyák történész (Bellarmine Egyetem, Louisville, Kentucky), aki doktori értekezését a bosznia-hercegovinai vegyes házasságok témaköréből írta Jugoszlávia idején és annak szétesése után. A konferenciai kapcsán adott interjúban azt mondta:

„Határozottan ki lehet jelenteni, hogy nagyon sok történész ma egyetért azzal, hogy olyan időszakot élünk, amelyben sok hasonlóság mutatkozik a két világháború közötti idővel, különösen a harmincas évekkel. Hanyatlik a demokráciák legitimitása szerte a világon, az Egyesült Államokban is. Visszatérnek a hatalomba az idegengyűlölő, bevándorlásellenes, populista pártok, olyan vezetők kerülnek előtérbe, akik ígéretet tesznek arra, hogy visszatér egy állítólagos  aranykor, ahol az etnikai és vallási homogenitás uralkodott (csak hallgassák meg OrbánViktor vagy Donald Trump szólamait). Ami a legfélelmetesebb, hogy a demokratikus intézmények erős támadások alatt állnak, az emberek sok országban hajlandók olyan vezetőket megválasztani, akik lépésről lépésre lebontják a liberális demokráciákat, amik a háború utáni Európa véres romjaiból épültek fel. Nagyon fontos figyelemmel kísérni ezeket a trendeket, és ahol csak lehet, amikor csak lehet, meg kell védeni az antifasiszta és demokratikus hagyományokat, amiket az európai népek súlyos áldozatok árán szereztek meg a II. világháborúban.”

Nehezen írok légitársasági csődről, mert valahogy déja vu érzésem van. Évek óta küszködik a Croatia Airlines, amit úgy tűnik kormányzati segítséggel életben tartanak, más sorsra jutott viszont a szlovén Adria Airways. Korábban írtam arról, hogy fennálló adósság fejében a légitársaság két gépét a lízingcég lefoglalta, illetve, hogy ideiglenesen felfüggesztették az üzemelést. Amit ideiglenesnek gondoltak, abból végleges, visszafordíthatatlan valóság lett.

Az Adrianak becslések szerint a további üzemeléshez megközelítőleg 28 millió euróra lenne szüksége, az azonban tudott volt, hogy a szlovén kormány egyetlen eurocentet sem fog adni a légitársaságnak a jelenlegi felállásban. Zdravko Počivalšek gazdasági fejlesztési és technológiai miniszter azt mondta: „a csőd az egyetlen lehetséges forgatókönyv”, és hasonló állásponton volt Marjan Šarec miniszterelnök is.

Ugyanakkor abban mindenki egyetért, hogy Szlovéniának szüksége van légi összeköttetésre a világgal, ennek érdekében "a Szlovén Köztársaság kormánya és az illetékes minisztériumok arra készülnek, hogy új légitársaságot hozzanak létre, vagy kapcsolatot létesítsenek más üzemeltetőkkel. Bár nehézségekre számítunk, a cél Szlovénia kapcsolatának megőrzése a világgal, különösen a turizmus területén."- mondta a miniszterelnök.

A kormány megbeszéléseket folytat a Lufthansával, valamint a Ljubljana Jože Pučnik repülőteret üzemeltető Fraporttal az Adria Airways néhány útvonalának átruházásáról a Lufthansa érdekeltségébe tartozó leányvállalatokhoz. Itt több társaság is szóba jöhet az Austrian Airlinestól, az Air Dolomititől, a Brussels Airlineson vagy az Eurowingsen át a Swiss-ig, akik közül egy sem közlekedik menetrendszerint a szlovén fővárosba. Zdravko Počivalšek miniszter szerint az Adria útvonalainak körülbelül a felét lehet átvinni ezekbe a légitársaságokba.

Egy új nemzeti légitársaság létrehozásának lehetőségéről azt mondta, hogy ehhez szoros partnerségre van szükség a Lufthansaval, valamint országon belüli gazdasági és politikai konszenzusra. Hozzátette, ez nem megy egyik napról a másikra, hónapokra van szükség, reményeik szerint 2021-ig, Szlovénia európai uniós elnöki tisztének betöltéséig a terv megvalósulhat.

A szlovén légitársaság 2019. szeptember 30-án 58 éves szolgálat után csődöt jelentett.  

Az Adria Aviopromot 1961. márciusban alapították, akkor vásároltak négy használt DC-6B típusú repülőgépet a KLM holland légitársaságtól. Az első kereskedelmi repülést is még holland személyzettel hajtották végre. Kezdetben a Zágráb repülőtérről repültek, 1964-ben költöztek az újonnan épített Ljubljana repülőtérre.

A következő években a légitársaság jellemzően a charter piacon volt jelen, jelentős forgalmat bonyolított Németországból, az Egyesült Királyságból, Hollandiából és Skandináviából az Adriai-tenger partján fekvő repülőterekre. Európában a legpontosabb charter légitársaságnak tartották. Az Adria Airways volt az első légitársaság Jugoszláviában, aki járatokat indított az Egyesült Államokba és Kanadába. A charter és a belföldi menetrendszerinti járatok után a nyolcvanas években érkező új MD-80-as és Dash 7 repülőgépek, majd a Jugoszláviában elsőként forgalomba állított Airbus A320-asok megjelenésével megindult a menetrendszerinti nemzetközi forgalom is európai desztinációkra.  

1991-ben Szlovénia a jugoszláv tagköztársaság közül elsőként kinyilvánította függetlenségét, ezután a jugoszláv repülési hatóság, mint továbbra is felügyeleti szerv, három hónapra felfüggesztette a társaság működését. 1992. januárban indult újra, új lehetőségekkel, egy jelentősen kisebb piacon, mivel az új államok létrejöttével a tengerparti repülőterekre irányuló charter forgalom jó része hozzáférhetetlenné vált. Míg 1991-ig forgalmának 90%-a charterjáratokból származott, Szlovénia függetlenségét követően a szolgáltatások 70%-a menetrend szerinti járatok volt.

Az 1990-es években az állami tulajdonú vállalkozások privatizációjának ösztönzéseként az Adria részvénytársasággá alakult. 2004-ben az első légitársaságok a világon, amelyek megkapják az IATA Működési Biztonsági Audit (IOSA) tanúsítványt, amely kiterjed a szervezésre, az üzemeltetési eljárásokra, a repülésbiztonságra és a vállalati biztonságra. 2006-ban szállítottak először egymillió utast, 2007-ben a hat hónapos EU-elnöksége alatt a Szlovén Köztársaság kormányának hivatalos fuvarozója lett. Ugyanebben az évben a flottakorszerűsítés keretében két új, 86 üléses CRJ900-as repülőgép érkezett.

Az időről időre felmerülő pénzügyi nehézségek ellenére a légitársaságot 2016-ban privatizálták. A müncheni székhelyű 4K Invest befektetési alap 100%-os tulajdonában lévő AA International Holding vásárolta meg. Százezer euróért került tulajdonukba az Adria részvényeinek előbb 91,58%-a, majd később a 100%-a. 2017-ben létrejött az Adriának egy leányvállalata, az Adria Airways Switzerland, amely megszerezte az Etihad Airways svájci érdekeltségét, az Etihad Regionalt. A tranzakció nem volt sikeres, a társaság rövidesen tönkrement. Ugyanebben az évben nyolcmillió euróért eladták az Adria márkanévet egy, a 4K-hoz kapcsolódó társaságnak. 2018. decemberben az Adria Airways egyesüléssel felvásárolta az STBE társaságot. Ez megnövelte a légitársaság alaptőkéjét és megváltoztatta a tulajdonosi struktúrát. A többségi tulajdonrészt (54,3%) Stefan Beulertz máltai illetőségű ügyvédnek, a 4K Invest egyik partnerének adták át.

2019. szeptember 23-án késő este az Adria Airways ideiglenesen felfüggesztette az üzemelését, szeptember 30-án fizetésképtelenséget jelentett.

Az Adria Airways utolsó menetrendszerinti járatát saját repülőgéppel és személyzettel Koppenhágából Ljubljanába repülte szeptember 23-án, a végső járata egy Párizsból Ljubljanába közlekedő charter volt. Szeptember 30-án Szlovénia Európa bajnoki címet nyert férfi röplabda csapatát vitték haza a kontinens viadalról.

Fotó: EPA 

Negyvennégy évvel ezelőtt ilyenkor Ferihegyen már mindenki tudta, hogy baj van. Már tudták a malévesek, az lri-sek, mindenki, hogy valami nagyon nagy baj van. Pali bácsi a zöldtoronyban már letépte a telexet, már felhívta a forgalmiban Szentesi Petit, hogy jól érti-e? Már megérkeztek a főnökök, kiadták az utasítást az infós lányoknak, hogy hírzárlat van. Mert baj történt. Még nem tudták, hogy mekkora, csak annyit, hogy 1975. szeptember 30-án hajnalban a MA240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tu-154-es típusú repülőgép a bejruti leszállás előtt kb. 6 perccel eltűnt a radar képernyőjéről. Később már nem volt kétséges, hogy a repülőgép a tengerbe zuhant. Ötven utas és a tízfőnyi személyzet életét vesztette.

Sokszor és sokan írtak erről a máig felderítetlen katasztrófáról, én is itt a blogon. Most azonban egy könyvbemutató kapcsán szeretnék megemlékezni erről a számunkra mindig is fájdalmas évfordulóról. Fájdalmas akkor is, ha – mint én – még nem voltunk malévesek, még nem dolgoztunk a repülőtéren, nem is ismertük őket, de a családunk tagjai voltak.

Az évfordulóra jelent meg Odze György: A bejrúti rejtély, 1975 c. könyve. Az Aeroparkban tartott könyvbemutatón a szerző elmondta, hogy forgalmistaként élte meg a katasztrófát, negyven éve készül a megírására, de a végső döntést tavaly októberben hozta meg. Átnézett számos dokumentumot, ám egyikről sem lehet megmondani, vajon hiteles-e? Oldalak hiányoznak, nevek vannak kihúzva, kisatírozva. Nem elképzelhetetlen, hogy a levéltári dokumentumokba is belenyúltak. Beszélt diplomatákkal, titkosszolgákkal külföldön és belföldön, mert vannak feltételezett titkosszolgálati szálak. A katasztrófát a bekövetkezte pillanatától kérdések ezrei kísérték, titkok lengték körül, olyan titkok, amikre ma sem derült fény. Óriási volt a politikai nyomás. Sok mindent tudunk és nagyon sok a gyanús körülmény. Miért indult hat órás késéssel a járat Ferihegyről? Miért állt le Bejrutban a légiforgalmi irányítás magnója? Miért küldték várakozó körre a repülőgépet, amikor a térségben nem volt forgalom? Miért nem volt rendezett a repülőgép biztosítása? Számtalan megválaszolatlan kérdés. Ki tette? Miért? Hogyan?

A könyv dokumentumok és fikció keveréke valós személyekkel. Így is történhetett. Ez a könyv „a Bejrutról” Odze György igazsága, amivel szavai szerint nemcsak a halottaknak, mindenkinek tartozott.

A MA240 HA-LCI járat 1975. szeptember 30-án Bejrutnál lezuhant személyzetének tagjai:

Pintér János – repülőgép parancsnok

Mohovits Árpád – pilóta

Kvasz Károly – másodpilóta

Horváth István – fedélzeti mérnök

Majoros László – utazó szerelő

Herczegh Miklósné, Németh Lászlóné, Fried Richárd,

Kmeth Ágnes Szentpály Mercedesz - légiutaskísérők

Jelentős szerepet játszott a balkáni háborúk, elsősorban a boszniai háború lezárában a 86 éves korában elhunyt francia államfő, Jacques Chirac. Az amerikai béketárgyaló Richard Holbrook a „Hogyan vessünk véget a háborúnak?” c. könyvében azt írja, hogy Chirac elnöki mandátuma kezdetén 1995-ben megértette, hogy Bosznia-Hercegovinában, de az egész Balkánon is a helyzet holtpontra jutott és a nyugati hatalmaknak fel kell adniuk középutas politikájukat. Felszólította az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, hogy vessenek véget a boszniai háborúnak.

Gyökeresen más politikát folytatott, mint elődje, Francois Mitterand. Az amerikai diplomata szerint Mitterand részrehajló volt a szerbek irányába, ezzel szemben Chirac a konfliktusok megoldására törekedett. Mitterand 1992. júniusban néhány órára Szarajevóba utazott, hogy megpróbálja újra megnyitni az ostromlott város repülterét legalább a humanitárius segélyszállítmányok előtt, de ez a missziója kudarcot vallott. Ezzel együtt a szarajevóiak emlékében úgy maradt meg, mint aki azzal, hogy repülővel érkezett és távozott, azt akarta a világ felé demostrálni, hogy a városban normális élet folyik.

Chirac elnöknek szinte közvetlenül a beiktatása után krízishelyzettel kellett szembenéznie. 1995. május 27-én az UNPROFOR tagjainak álcázott szerb egység elfoglalta a Vrbanja-hidat és ezzel szinte teljesen megbénították Szarajevót. A francia vezérkar az elnök támogatásával parancsot adott a boszniai fővárosban állomásozó katonáinak, hogy minden áron szabadítsák fel a hidat. Az akcióban ketten meghaltak és 17 francia katona súlyosan megsérült. Néhány nap múlva a szerbek túszul ejtettek 350 ENSZ békefenntartót, többségében francia katonákat. Az új elnök a francia különleges erők küldésével válaszolt, megüzenve ezzel, hogy az UNPROFOR hozzáállása a jövőben jelentősen megváltozik.  

                                     Jacques Chirac és Bill Clinton

Miután tudomására jutott, hogy a boszniai szerbek bevonultak Srebrenicába és Potočariban összezsúfolódott közel harmincezer menekült, gyors, határozott reakciót követelt. Egészen az amerikai elnökig, Bill Clintonig ment el, azt javasolva, hogy Srebrenicában állítsák vissza a július 11-i állapotot. Figyelmeztette Clintont, hogy az ENSZ teljes missziója megkérdőjeleződik, ha az amerikaiak nem támogatják a katonai beavatkozás ötletét. Florance Hartman francia újságíró, Carla del Ponte főügyész idejében a hágai nemzetközi törvényszék szóvivője „A reálpolitika vére, a Srebrenica ügy” c. könyvében Chirac Clintonnal folytatott telefonbeszélgetésének egy részét idézi: „Civilizált nemzeteknek ellen kell állni a fasizmusnak. Nem állhatunk félre, amikor a humanizmus és a demokrácia alapelveit veszik semmibe. Amennyiben Franciaország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Németország nem állapodik meg egy korlátozott, közös katonai műveletről Srebrenica visszafoglalására… a vezető demokráciáink olyan utat választanak, mint ami a második világháborúhoz vezetett.”

A néhány évvel ezelőtt felszabadított CIA dokumentumokban is fellelhetők a francia és az amerikai elnök egyeztetései. E szerint Chirac aggodalmát fejezte ki Bosznia-Hercegovina miatt, és hozzátette, hogy Srebrenica bukása, Zepa valószínű eleste és Gorazde komoly fenyegetettsége az ENSZ, a NATO és az összes demokrácia súlyos kudarca. „A televízióban nézzük, ahogyan a szerbek elválasztják a nőket a férfiaktól, hogy nőket erőszakolnak meg és férfiakat gyilkolnak. Véleményem szerint nem állhatunk tovább és nézhetjük mindezt. Változtatnunk kell a helyzeten az ENSZ által garantált módon”- mondta a dokumentum szerint.

Chirac akkor állítólag azt mondta Clintonnak, hogy nem szeretné, hogy Franciaország bűnös legyen, és hogy minden attól függ, hogy az USA hajlandó-e együttműködni az etnikai tisztogatás megakadályozásában, vagy „csak ülünk karbatett kézzel és hagyjuk, hogy embereket gyilkoljanak, aztán hazamegyünk.”

Bill Clinton, Jacques Chirac és Helmuth Kohl a daytoni békeegyezmény párizsi ratifikálásán

Korábban Mitterand azt mondta az ENSZ és az Európai Unió képviselőinek, akik megpróbáltak végetvetni a háborúnak, hogy ellenzi a Szarajevó körüli hegyekben levő szerb tüzérségi állások elleni légitámadásokat a katonai akciók megállítására, míg Chirac elnök támogatta a NATO beavatkozást. Nem habozott felhasználni hatalmát, és nyomást gyakorolt a daytoni tárgyalások valamennyi résztvevőjére. Elutasította Karadžić zsarolási kísérletét. A boszniai szerbek vezetője azt kérte, hogy biztosítsa neki, hogy részt vehessen a daytoni tárgyalási folyamatban, és ellentételezésként szabadon engedi az 1995. augusztus 30-án Paleban lelőtt két francia pilótát. A pilótákat a daytoni békeegyezmény párizsi ünnepélyes aláírása, 1995. december 14. előtt két nappal engedték szabadon.  

Erőfeszítéseket tett a koszovói háború békés megoldására is. A szerb és az albán képviselők rendelkezésére bocsátotta a Rambouillet-i kastélyt, házigazdaként ő nyitotta meg a békekonferenciát, a tárgyalások azonban kudarcot vallottak.

Chirac elnök 1998-ban látogatott Szarajevóba és Mostarba. A külföldi hírügynökségek arról írtak, hogy a boszniai lakosok nagy részének nagyon negatív a megítélése a francia kormányról, úgy vélték, ők voltak a legfőbb oka, hogy a Nyugat nem avatkozott közbe korábban a háborúba, mivel politikailag a szerbek felé húztak. A látogatása kapcsán Alija Izetbegović bosnyák elnök a televízióban mondta el, hogy Chirac támogatta a katonai beavatkozást, és hogy jelentősen különbözik a politikája Mitterandétól.

                          Chirac és Alija Izetbegović

A tévé képernyőin át tájékoztatta a francia elnök is a lakosságot arról, hogy az ország részt vesz az észak-atlani szövetség Szerbia elleni légitámadásaiban, mert Szerbia túl hosszú ideig mutatott „ellenséges viselkedést a koszovói albánokkal szemben.”

„Tudom, hogy a francia nép megérti, hogy miért kell ezt tennünk”- mondta, hozzátéve, hogy nem volt más választás, mint a katonai beavatkozás annak érdekében, nehogy összeomoljon az amúgy is törékeny stabilitás a Balkánon.

Jacques Chirac az első állami vezető volt az európai uniós és NATO tagállamok közül, aki a katonai beavatkozás után 1999-ben Szerbiába látogatott. 2001-ben Vojislav Koštunica elnök meghívására érkezett Belgrádba kétnapos hivatalos látogatásra, és ekkor nyitották meg ismét az 1999-ben bombatalálatot kapott francia kulturális intézetet. Koštunica 2000. október 5-i változások utáni első külföldi útja Chirac meghívására Párizsba vezetett.

                             Jacques Chirac és Vojislav Koštunica

A volt francia elnök, akit a karrierje kezdetén a „Buldózer” becenévvel illettek elszántsága és ambíciója miatt, támogatta ugyan a Szerb Köztársaság katonai erői elleni légitámadásokat, de állítólag vétót emelt a belgrádi Duna-hidak bombázása ellen. A szerb fővárosban tett látogatásakor azt mondta, hogy „Jugoszláviának vissza kell térnie a helyére, ami megilleti, az európai családba” és felszólította a szerbeket, hogy működjenek együtt a hágai nemzetközi törvényszékkel a volt Jugoszlávia területén bujkáló háborús bűnösök bíróság elé állításában.

Ő volt az első francia vezető, aki elismerte Franciaország felelősségét a holokausztban. És ő volt az is, aki ellene volt 2003-ban az Egyesült államok Irak elleni inváziójának.

2011. februárban Szarajevó díszpolgárává választották. A méltatás szerint azért, mert két elnöki ciklusa alatt figyelemre méltó módon járult hozzá a háború befejezéséhez és a béke megteremtéséhez Bosznia-Hercegovinában.

                                 Az Öreg-híd Mostarban

Jacques Chirac 1998-ban tagja volt a mostari Öreg-híd felújítására létrejött alapítványnak és 2016-ban megkapta a „Mostari béke-díj” nemzetközi kitüntetést. Ennek kapcsán ezt írta: „A mostari Öreg-híd egy szimbolikus kikötő, amely közelebb hozza a népeket, akik együtt alkotját Bosznia-Hercegovinát. Az egyedülálló Bosznia-Hercegovinát, a multikulturális, demokratikus országot, aminek teljes mértékben helye van egy fokozatosan stabilizálódó régióban, és aminek Európának kezet kell nyújtania… Bosznia-Hercegovina évszázadokig a tolerancia és a különbözőség példája volt. Az lehet újra és annak is kell lennie! Ez a múltja és meggyőződésem, hogy ez a jövője is. Egész Európa jövője.”

Fotó: EPA

Aki a közelmúltban a horvátországi Murat szigetén nyaralt, vagy a környéken hajókázott, találkozhatott a világ egyik legszebb vitorlásával, a Máltai sólyommal.

A 88 méter hosszú, 2400 négyzetméter alapterületű hajót 2006-ban építette a Perini Navi az isztambuli Tuzlában. A Hewlett Packard tulajdonosa, Tom Perkins rendelte meg, aki 2007-ben egy BBC interjúban azt mondta, hogy személyesen ő írta a jacht egyedülálló vezérlőszoftverét. A hajó könnyen irányítható, számítógépe automatikusan érzékeli a paramétereket és megjeleníti a kulcsfontosságú adatokat. Egyetlen személy tudja üzemeltetni. 

A vitorlás hat kabinban tizenkét vendéget tud fogadni, akikről 19 fős személyzet gondoskodik.  A kellemes időtöltést a bár, a wellness részleg, a szabadtéri mozi is biztosítja.  

A vitorlást 130 millió euróért kínálják eladásra, de bérbe is lehet venni hetente hatszázezer euróért.

Fotó: Perini Navi 

Néhány nappal ezelőtt írtam arról, hogy a horvát miniszterelnök a légitársaság 30. születésnapjára szervezett hangárpartin bejelentette, hogy a kormány pénzügyi segítséget fog nyújtani a társaságnak. A szeptember 19-i kormányülésen döntés született: két részletben 250 millió kuna, kb. 33,6 millió euró támogatást kap a nemzeti fuvarozó a stabilitására és egy esetleges, de szükséges privatizáció előtti feltőkésítésre.  Az első 100 millió kunát még idén, a fennmaradó összeget 2020-ban fizetik ki.

Nem ez az első alkalom, hogy az állam befektet a Croatiába, hét évvel ezelőtt már egyszer leírták valamennyi adósságukat. A mostani pénzügyi segítségből fedezik két repülőgép nagyjavítását, a beszállítók felé fennálló tartozásokat, finanszíroznak elengedhetetlen beruházásokat és törlesztik a meglévő hiteleket. Ha mindezeknek eleget tesznek, azzal ki is merítik a 250 millió kunás keretet.

Évek óta küzd nehézségekkel a szezonalitásnak meglehetősen kitett légitársaság, ahol a turista járatok jó részét egész évben fenntartják, holott a nyári szezon végeztével ezeken a járatokon szinte alig van utas. Nem kis kihívás a nyári menetrendi időszakban Horvátországba repülő csaknem száz légitársaság sem. Emellett a vállalat jelentős belső szervezeti problémákkal is küzd, ezer munkavállalójukból háromszáz inaktív. mindössze 65% dolgozik. Ez a mutató a low cost légitársaságoknál akár 95% is lehet.

A 2012-es szerkezetátalakítás után a cég 2018-ig nem hozott újabb veszteségeket, de ezt nem az üzemelés hatékonyságával érték el, hanem egyéb más módon biztosították. 2017-ben például értékesítették a legértékesebb, a londoni Heathrow repülőtéri slotokat, ebből 138 millió kuna bevételre tettek szert. Két évvel korábban eladták majd visszalízingelték egy Airbus hajtóműveit. A tavalyi év üzemi vesztesége már 82,9 millió kuna (11,2 millió euró) volt.

A kormány határozott célja megtartani a légitársaságot nemzeti fuvarozóként, üzleti tevékenységének biztosítása elengedhetetlen a horvát gazdaság, elsősorban az idegenforgalom szempontjából. A kormány szerint a megszűnésének negatív gazdasági következményei meghaladják a feltőkésítés összegét, a cég felszámolása veszélyeztetné 700 millió euró értékű kulcsfontosságú infrastrukturális projektek sikerét.  

A 100%-ban állami tulajdonban lévő horvát légitársasággal ellentétben a szlovén Adria Airways magántulajdonban van, de hasonlóan súlyos gondokkal néz szembe, mint szomszédja.

A szlovén polgári légiközlekedési hatóság megerősítette, hogy az Adria Airways Bombardier CRJ900-as típusú, S5-AAU és S5-AAV lajstromjelű repülőgépeit néhány nappal ezelőtt a Trident Aviation a fennálló tartozások miatt lefoglalta.

A társaság flottájában 12 Bombardier repülőgép van, a felét ún. wet lease konstukcióban bérbeadják más légitársaságoknak. Saját tulajdonukban egyetlen repülőgép sincs. Négy darab CRJ900-as 2022-ig, kettő 2026 és 2027-ig van a társaságnál, egyet óránkénti díjszabás alapján bérelnek, a használat szerint fizetnek a tulajdonosnak. A maradék két gépet hosszútávra bérlik.

Az Adria azonban felszínen akar maradni, a két lefoglalt gépet visszavásárolták, az 58 éves cég közleményt adott ki: „Az Adria Airways kihívásokkal néz szembe, a vállalat vezetése intenzíven keresi azokat a megoldásokat, amik lehetővé teszik a nagyobb stabilitást. Törekszünk arra, hogy valamennyi menetrendszerinti járatot teljesítsünk, az utasoknak azt tanácsoljuk, hogy a társaság web oldalán kövessék nyomon az aktuális utazási információkat.”

Rok Marlot, a repülési hatóság első embere arra figyelmeztetett, hogy a hitelezők más légijárműveket is visszavehetnek. „Nehéz megjósolni, mi történhet, mivel az Adriának nincs saját tulajdonú repülőgépe. Óránként monitorozzuk a helyzetet.”

Az Adria Airways több mint tízmillió euró veszteséget termelt az első félévben, csökkent a szállított utasok száma, 60 millió eurónyi adósságot halmozott fel a hitelezőkkel szemben, gondjai vannak a késésekkel, járattörlésekkel. Mindezek együttesen jelentős hátrányt jelentenek stratégiai partner keresésében, amire óriási szükségük lenne a működéshez szükséges tőke biztosításához.  

Marjan Šarec miniszterelnök azt mondta: „Az állam nem tud segíteni a társaságnak, mivel magántulajdonban van. Ráadásul mérlegei annyira rosszak, hogy bármilyen állami támogatás csak pénzkidobás lenne.”

Békésebb hangot ütött meg az Infrastrukturális Minisztérium: „Nagyon sajnáljuk, hogy tanúi vagyunk az Adria Airways kibontakozó helyzetének, de nincs eszközünk a társaság megsegítésére, mivel 2016 óta magántulajdonban van.” Alenka Bratušek infrastrukturális miniszter többször figyelmeztetett, hogy „a légitársaság eladása a német befektetési cégnek tévedés volt. Szlovénia akkori kormányának olyan stratégiai partnert kellett volna találni a légiközlekedési iparban, ami garantálta volna a fuvarozó hosszútávú létezését és fejlődését ”.

A miniszter megjegyezte, hogy kulcsfontosságú az összeköttetések megtartása európai úti célokkal.  "Jelenleg a legfontosabb a légi üzemeltetés maximális biztonsága. Ha az Adria Airways beszünteti az üzemelést, a mi felelősségünk Szlovénia kapcsolatának biztosítása a külvilággal, ezért készítettünk egy törvényjavaslatot, ami szükség esetén támogatást tesz lehetővé. Ez négy vagy öt uticél lenne, nem az Adria teljes vonalhálózata.” . A miniszter azonban hozzátette, hogy "ez egy bonyolult és időigényes folyamat, amelyet az Európai Bizottságnak jóvá kell hagynia".

Igyekszem kerülni a napi politikát a blogon, de néha kikerülhetetlen.  Az utóbbi időben egyre többet hallom a közszolgálati rádióban vezető magyar politikusoktól a polgárháború kifejezést a mai Magyarországgal összefüggésben. Hallgatom és elborzadok. Megint egyszer olyan fogalmat dobnak be a köztudatba, aminek tartalma az ország lakossága előtt szerencsére ismeretlen, kevesen vannak, akik látták bárhol a világban polgárháború nyomait, következményeit. Én láttam a véres délszláv háború nyomait szinte közvetlenül a békeegyezmény után, romjaiban, fájdalmában. Nem volt ez olyan régen, és egészen biztos vagyok benne, hogy önmérsékletet kellene tanúsítani. Egy polgárháborúban rettenetes dolgok történnek, az emberi gonoszságnak olyan bugyrai nyílnak meg, amire normális ésszel nem is gondolnánk. Az alábbiak is sokkolók, de tessék rajta egy kicsit elgondolkozni. 

Az Eltűnt személyekkel foglalkozó nemzetközi Bizottság (ICMP) 2005-ben megjelent szakértői jelentésében ír arról, hogy 2001. szeptember 21-én fejezték be a Belgrád melletti Batajnicában egy tömegsír július 10-e óta tartó feltárását és 269 áldozat maradványait ásták ki. A halottak koszovói albánok, akiket 1999-ben öltek meg a háború idején Koszovó területén. Hátborzongató, ahogy ezek a holttestek Koszovóból Batajnicába kerültek.

                      Tömegsír feltárása Batajnicában

1999. április 4-én egy horgász a kelet-szerbiai Tekija falunál hűtőkamiont vett észre a Dunában. Rendszámtáblája nem volt, a hátulján lévő felirat, a „PIK Progres” árulkodott arról, hogy a prizreni (Koszovó) vágóhídhoz tartozik. A lemerülő búvár megállapította, hogy a kamionban nem volt sofőr, a gázpedálra egy követ rögzítettek. A bűnügyi technikusok első látásra úgy gondolták, hogy balesetről van szó, de a vizsgálat során kiderült, hogy a hűtőben nem levágott állatok, hanem emberi testek vannak.  Nyolcvanhat koszovói albán holttestét találták meg, akiket 1999-ben katonai, rendőri akciókban öltek meg, és a bűncselekmények nyomait akarták eltüntetni azzal, hogy a Dunába dobták őket.

                              A hűtőkamion a Dunában

A helyi rendőrség és a biztonsági szervek terve az volt, hogy az egész esetet eltussolják, átfestették a kamion hátulján lévő feliratot és felszereltek rá egy szerb rendszámtáblát. A két évvel későbbi rendőrségi kihallgatáson Boško Radojković bűnügyi technikus ezt vallotta: „Azt javasoltam, hogy adjunk ki egy közleményt a holttestekről, mondjuk azt, hogy kurdok és egy katonai lövöldözés után kerültek a kamionba.” Mégsem így történt, a kamion kiemelése után mégis értesítették a rendőrség országos parancsnokságát és a Belügyminisztériumot. A minisztérium közbiztonsági osztályának vezetője elrendelte a holttestek eltemetését és a nyomok eltüntetését.  

Éjszaka láttak neki a titkos akció végrehajtásának. Radojković és rendőrségi kollégái által felügyelve a helyi kommunális cég munkásai a hűtőkamionból harminc testet áttettek egy teherautóra. „Volt közöttük egy 5-6 éves fiú, egy 7-8 éves kislány és egy 18-20 éves fiatal fiú holtteste” – mondta Radojković.  A teherautó korán reggel indult el Belgrádba, ahol azt a sofőrtől a biztonsági szervek képviselői vették át. A második kamion 53 holttesttel és három fejjel és egyéb testrészekkel következő napon érkezett meg Batajnicába, a rendőrségi oktatási központba. A hűtőkamiont a Kladova melletti Petrovo Selo lőterén felrobbantották. „Azt tettem, amit megparancsoltak. Nem csak én, mind így cselekedtünk ottani munkások”- mondta egyikük.

Az UNMIK adatai szerint 2001-2002-ben Batajnicában 744 holttestet találtak. Petrovo Seloban a rendőrségi központban 75, a Perućac-tóban 84, míg a raškai kőbányában 54 holttestet exhumáltak, mind a koszovói háború albán áldozatait. A megtalált holttestek között voltak Izbica faluból származó áldozatok, ahol 1999. márciusban a háború egyik legnagyobb mészárlása történt. A falubeliek, akik túlélték a támadást, gyorsan eltemették rokonaikat, szomszédaikat, majd elmenekültek Albániába. Amikor a háború után visszatértek, a holttestek már nem voltak ott, azokat a szerbek összegyűjtötték Petrovo Seloban elásták. 

„Amikor megérkezett egy holttesteket szállító teherautó, kotrógéppel egy gödröt ástak, azt benzinnel megtöltötték, beledobták a testeket, gumiabroncsokkal lefedték és meggyújtották. Két-három óra múlva a terepet elegyengették” – vallotta a tevékenységben résztvevő Dusko Nenadović.

Létezett terv a szerb erők koszovói bűncselekménye után a „terep rehabilitációjára”, amiről a legmagasabb szinten állapodtak meg. A cél az volt, hogy elrejtsék a hágai bíróság lehetséges bizonyítékait. „Az ezzel kapcsolatos első tárgyalást Milošević elnök irodájában tartották 1999. márciusban”- mondta Dragan Karleusa belügyminisztériumi munkatárs tanúvallomásában a Milošević elleni tárgyaláson.- „Az elnökön kívül részt vett Vlajko Stojiljković belügyminiszter, Vlastimir Đorđević tábornok, Radomir Marković tábornok és néhány más személy.”  

Radomir Marković azt vallotta, hogy ezen a megbeszélésen Vlastimir Đorđević  vetette fel az albán holttestek eltávolításának kérdését „annak érdekében, hogy eltüntessék a civil áldozatokat, akik a hágai nemzetközi bíróságon vizsgálat tárgyát képezhetik.” 

A Belügyminisztérium közbiztonsági osztályának vezetőjét, Vlastimir Đorđevićet  a hágai nemzetközi bíróság 18 év börtönre ítélte koszovói albánok meggyilkolásáért és üldözéséért, valamint a bűncselekmények elrejtésében való közvetlen részvételt, Vlajko Stojiljković belügyminiszter 2002-ben öngyilkos lett, miután a nemzetközi törvényszék vádat emelt ellene. 

                            Tüntetés Belgrádban Batajnica 744 - az eltemetett igazság

A hágai bírósági tárgyalások hozzájárultak a Milošević rezsim által a bűncselekmények eltüntetésére alkalmazott brutális módszerek feltárásához, de sokan vannak, akiket Hágában azonosítottak ugyan, de soha nem vádolták meg őket, szabadon élnek Szerbiában. A holttestek más helyszínekre történő szállításában közvetlenül résztvevők közül senkit sem vontak büntetőeljárás alá.

                           Batajnica - 13 Maj felé vezető út 

Egy civil szervezet 2016-ban emlékmű felállítását kezdeményezte Batajnicában a koszovói albán áldozatok emlékére, a helyiek azonban nem örültek neki és a terv eddig nem valósult meg. A helyiek nem akarnak emlékezni, nem akarnak szembenézni a történtekkel. Batajnica 13 Maj kerületének, ahol a tömegsírokat megtalálták, ma kb. ezer lakosa van. Ők azt mondják, hogy két évtizeddel ezelőtt nem tudták, hogy a házaik, otthonaik tőszomszédságában rettenetes bűncselekményeket követnek el, hogy ott van az egyik legnagyobb tömegsír, amit a volt Jugoszlávia területén találtak.    

foto: kosovo.sense-agency

A horvát nemzeti légitársaság, a Croatia Airlines a 30. születésnapját ünnepli. A zágrábi repülőtér hangárjában megtartott ünnepségen jelen volt Andrej Plenković kormányfő, aki ünnepi beszéd helyett, mint a társaság főtulajdonosának, az államnak a képviselője, a légitársaság jövőbeni konkrét terveiről beszélt. "A kormány úgy döntött, hogy Horvátországnak nemzeti fuvarozóra van szüksége. Csütörtökön a kormány döntést hoz a Croatia Airlines feltőkésítéséről" – mondta.

A légitársaság háza tájáról gyakran érkeznek baljós hírek a szakemberek elvándorlásáról, a sztrájkfenyegetésekről, a pénzügyi gondokról. Idén márciusban a szerb internetes szakportál újságírója egyenesen arról írt, hogy a „helyzet kaotikus, csőd előtti, szinte helyrehozhatatlan”. A nyári forgalom természetesen javított a helyzeten, de az tény, hogy a kormány hosszú ideje keres stratégiai partnert a Croatia számára, szakértők többször elmondták, hogy a társaságnak feltőkésítésre van szüksége annak érdekében, hogy jövőbeni fejlődése, a flottamodernizáció biztosítható legyen. Úgy vélik, legkevesebb 35 millió eurót kell befektetni.

Horvátország az Európai Uniós szabályozás szerint most nem tudja pénzügyileg kisegíteni a társaságot, mivel azt tíz év alatt csak egyszer teheti meg, és 2012-ben történt szerkezetátalakítás, feltőkésítés, így egy újabb csak három év múlva lenne lehetséges. A rendezvényen az újságírók megpróbáltak részleteket megtudni a miniszterelnöktől, ő csak annyit mondott, hogy a kormánynak sikerült megtalálni azt a modellt, ami lehetővé teszi a feltőkésítést, a további információk a csütörtöki kormányülés után. 

A Croatia Airlines-t 1989. augusztus 7-én alapították, akkor a zágrábi Cégbíróságon Zagreb Airlines d.d. (Zagal) néven jegyezték be. A Zagal ugyanazon év decemberében kezdte meg működését, kezdetben csak postajáratokkal. 1990. július 23-án megváltoztatta nevét Croatia Airlines d.d.-re, és nemzeti légitársasággá vált. 1991. május 5-én indult meg az utasszállítás MD-82 típusú repülőgéppel elsőként Zágráb-Split útvonalon. Pontosan egy évvel később szállt fel az első nemzetközi járat Frankfurtba.  

A kezdetektől máig a Croatia Airlines több mint 600 ezer járatot teljesített, 40 millió utast szállított. Ebben a szezonban a légitársaság 38 városba repül, amiből nyolc belföldi desztináció.

A flotta: 4 db Airbus A319, 2 db Airbus A320 és 6 db turbólégcsavaros Dash8 Q400-as.

A vezető horvát divatház, a Varteks a 30. születésnapra elkészítette javaslatát a hajózó- és kabinszemélyzet új egyenruhájára, amit a hangárpartin mutattak be. A bemutató érdekessége volt, hogy az egyenruhákban nem hivatásos manökenek, hanem a Varteks munkatársai léptek a kifutóra.

Banja Luka Bosznia-Hercegovina második legnagyobb városa, a boszniai Szerb Köztársaság fővárosa. Az ország ötszáz éves török uralma alatt a bosnyák pasa székhelye volt. Ide, a város melletti Delibasino Seloba érkezett 1869. június 21-én egy hosszú, fekete szakállú osztrák férfi, Franz Pfanner trappista szerzetes hat társával együtt, nem kis feltűnést keltve az emberek között, és megalapította a trappista kolostort. Persze nem volt ilyen egyszerű, ahogyan itt leírom.   

Franz Pfenner, születési nevén Franz Wendelin, 1825. szeptember 21-én született Ausztria nyugati részén Langenben, egy nagyon szegény családban. Padovaban filozófiát, Brixenben teológiát tanult, 1850-ben pappá szentelték. 1863-ban Heimbachban, a Mariawald apátságban csatlakozott a trappista rendhez. Ezután Magyarországra utazott azzal a szándékkal, hogy ott kolostort alapítson, de az akkori érsek nem engedélyezte, ezért Pfanner továbbment Zágrábba. A horvát törvényhozástól kért engedélyt a kolostoralapításra, ami heves parlamenti vitához, majd elutasításhoz vezetett. Röviddel ezután tudomására jutott, hogy Törökországban hoztak egy törvényt, ami a keresztényeknek is engedélyezi a földvásárlást. Huszonhárom hónapig tartó küzdelem után 1869-ben Banja Lukán Toma Radulovic földbirtokostól 1400 dukátért 100 hektár földet vásárolt Delibašino Seloban. A trappisták 1869. június 21-i Delibašino Selo-ba érkezésének napját a "Marija Zvijezda", Mária csillaga kolostor alapítása napjának tekintjük. 

Akkor azonban még csak egy kis fakalyibában éltek, ami annak előtte a birkák szálláshelyéül szolgált. Ez a fakalyiba ma is látható a kolostor udvarán.  Nem sokkal később ideiglenes kolostort építettek, aminek a teljes neve a Mi Drága Asszonyunk Mária csillaga kolostor lett, hálából egy azonos nevű német kolostornak, ami jelentős erőkkel támogatta az építkezést. A végleges kolostor hatvan szobával 1870-ben épült meg, amire az építési engedélyért Ferenc atyának Konstantinápolyba kellett utaznia. 

A trappisták a ciszterci rendből nőttek ki a XVII. század közepén, amikor Armand-Jean Bouthillier de Rancé apát reformot hirdetett, ami a Szent Benedek idejében honos szigorú fegyelemhez való visszatérést jelentette. Nevét a franciaországi La Trappe kolostorról kapta, ahonnan a reform elindult. A trappistákat a reformista ciszterciták alakították, akik a karthauziakkal együtt a katolikus egyház két legszigorúbb rendjét alkotják. Egy olyan szemléletű rend, amely a csend, az ima és a fizikai munka révén szolgálja Istent és az embereket. 

Mindenki arra számított, hogy az Oszmán Birodalomban a csendes életet követik, ők azonban kemény munkához láttak. Kolostort és templomot, kórházat, lakásokat és iskolát építettek, árvaházat, közkonyhát alapítottak. Sörfőzdét, tejüzemet, sajtüzemet, téglagyárat, malmot, nyomdát, tésztaüzemet, magtárat, kovácsüzemet, fűrésztelepet, szilvaszárítót, méhészetet, faiskolát, tehénistállót, pékséget, bőr- és festékgyárat üzemeltettek, több mint harminc különböző kézműves tevékenységet folytattak. 

A trappista szerzetesek által épített gyárak elektromos áram nélkül nem tudtak működni, ezért úgy döntöttek, hogy vízierőművet építenek a Vrbasra. 1899. március 27-én készült el, az első vízierőmű volt a Balkánon. Két 60 lóerős turbina biztosította a gazdaságokhoz és az utcai világításhoz szükséges elektromos áramot Delibasino Seloban. Később villamos energiát szállított a vasútállomáshoz is.1910-ben a trappisták egy 300 lóerős turbinával az egész város villamos energiáját szolgáltatták. Ugyancsak ők építették 1904-ben Banja Lukán a város első hídját, a Szent Benedek hidat. Nekik köszönhetően létesült Banja Luka, illetve Bosznia nyugati részének első felsőfokú iskolája, a Filozófia-teológia felsőfokú iskola 1907-ben. Nagyon sokaknak adtak munkát, az ipar teljesen az ő kezükben volt. 

Ezek egyike volt a sörgyártás. A szerzetesek készítették a Trappista sört, amit ma Nektár sör néven forgalmaznak. 1879-ben kezdték meg az ipari termelést, 1873-tól még csak saját fogyasztásra főzték az italt. Az elsőként érkező szerzetesek németek voltak, ismerték a sör előállításának technológiáját, és azt is látták, hogy az emberek rossz minőségű pálinkát isznak, amitől gyakran megbetegszenek. Ferenc atya, a kolostor alapítója kórházat épített az ilyen típusú betegek számára, ahol sörrel kezelték őket. A kúra idején napi négy liter sört kellett meginni. 

A sörfőzdénél azonban sokkal nagyobb és jelentősebb volt a sajtgyártás. A sajttermelés kezdete a Mária csillaga kolostorban 1872-re nyúlik vissza, egy kis sajtüzemhez, amit Ferenc atya épített, a sajtot pedig svájci sajtnak nevezte el. Az a sajtüzem az állatállomány betegsége miatt nem maradt fenn sokáig. Az "igazi" trappista sajt előállítása 1882-ben kezdődött, amikor Ignatius apát megérkezett a Port-du-Salut francia kolostorból Banja Lukára. A francia kolostorból származó sajt nevét és eredetét 1876-ban levédették, az anyakolostoron kívül sehol máshol nem lehetett készíteni. Lassan azonban elterjedt több franciaországi és más országbeli trappista kolostorban, így jutott el Boszniába is. A sajtokat a város, vagy a kolostor neve szerint nevezték el, például belvári trappista, citeaux-i trappista, stb. Ezért először a banja lukai sajt neve is Mária csillaga trappista volt. 

A sajtkészítés titkát egy tucat szerzetes őrizte. Gyártási műveletenként csak egy sajtkészítő dolgozott, minden sajtkészítő csak a munkafázis egy-egy részét ismerte, míg a többi számára titok volt. A titkos receptet kolostoronként csak egy szerzetes tudja, a titok kizárólag szájról szájra öröklődik. A titok tudójának váratlan halála esetén a recept a franciaországi kolostorban megtalálható. Történt is ilyen eset, a gyártás történetében először 1996-ban, amikor a szerzetes, aki a fejében őrizte a titkot, meghalt és a sajt gyártását ezért felfüggesztették. 2008-ban utazott el a ma a kolostorban élő három szerzetes egyike, Tomislav atya Franciaországba az anyakolostorba, ahol az eredeti receptet őrzik, kívülről megtanulta, visszatért Banja Lukára és a gyártás újraindult. 

Kezdetben csak a kolostor közösségének készítettek sajtot, később az Osztrák-Magyar Monarchia minden országába, de azon túl Európába is exportálták „fromage de la Trappe” néven. Rövid idő alatt nagyon keresett cikk lett. Hivatalos beszállítói voltak a belgrádi királyi és a bécsi császári udvarnak. Évente ötven-hatvanezer kilogramm sajtot készítettek, a legnagyobb mennyiséget Pesten értékesítették. Kilóját 1 forintért adták. 

A Mária csillaga kolostorban a 19-20. század fordulóján több száz szerzetes élt, körülötte és belőle több ezer ember. Az I. világháború előtt 230 lakója volt kilenc országból. Volt közöttük matematikus, fizikus, orvos, teológus, építész, biológus, és nyelvtanárok. A hivatalos nyelv a német volt, a liturgia és az istentisztelet nyelve a latin, de főleg csendben voltak. 

1940-ben 128 szerzetes élt a kolostorban, 1945-ben már csak 51, főleg németek mentek el, nekik el kellett hagyniuk a titói Jugoszláviát. 1944. december 31-én súlyos támadás érte a trappistákat. A partizánok elfoglalták a kolostort és mindent felgyújtottak, az istállókat, az épületet is. A szerzetesek éjszaka átmenekültek a Vrbas bal partjára, családoknál, majd a nővérek házában húzták meg magukat. 

A háború után néhány szerzetest börtönbe zártak, néhányat munkatáborba vittek, soknak el kellett hagynia Boszniát. Elvették a sörgyárat, de nemcsak azt. Mindenüket elvették. És volt mit. Adatok bizonyítják, hogy a banja lukai trappista közösség csak 21 dinárral kevesebb adót fizetett az államnak, mint az összes többi banja lukai vállalkozás, cég és a lakosság összesen. Mindent maguk termeltek és állítottak elő, kivéve a sót, cukrot és olajat. Aztán egy éjszaka alatt mindeküket elvették. A kolostor templomából katonai raktár lett. Körülbelül húszezer, nyolc-tíz nyelven írt könyvet égettek el, a Szent Benedek szobrot bedobták a Vrbasba, a kolostort ortopédiai klinikává alakították át. 

A trappistákkal kapcsolatban számos érdekes legenda kering. Az egyik, hogy bár a kolostor és a templom komoly károkat szenvedett mind a háborúk, mind a két földrengés (1969 és 1981) során, a 2,60 méter magas, a Szűz Mária a gyermekkel szobor, ami a szentély egyik fülkéjében állt rögzítetlenül, egyszer sem sérült meg, nem mozdult el a helyéről, ugyanakkor a templom többi része súlyos károkat szenvedett.

A másik legenda Franz Pfanner atyához fűződik. A feltámadást akarták ünnepelni úgy, ahogyan a katolikusok ünneplik szerte a világon, harangszóval. Négyszáz év után tartottak volna újra körmenetet Boszniában. A kérelem benyújtását követően kaptak ajándékba egy harangot egy jótevőtől, de nem tudták, hogyan juttassák el Banja Lukára. Az Oszmán Birodalomban, aminek akkor Bosznia a része volt, szigorúan tiltották a harangozást. A leleményes Ferenc atya a harangot egy hordó olcsó borba rejtve szállította Boszniába. Elkezdtek harangozni, amiért a törvények megsértésével vádolták. 1872-ben Bosznia-szerte súlyos aszály volt, a törökök esőért imádkoztak, de nem esett. Pfanner atya felajánlotta a pasának, hogy ő és a többi katolikus is imádkoznak az esőért. Az imádsághoz azonban harangra van szükség, mondta a pasának. Megkapta a harangozási engedélyt, de csak addig, amíg nem esik az eső. Néhány nap múlva végre eleredt, a trappisták pedig folytatták a harangozást, bár mindig voltak belőle problémák.  

A valaha volt közösség, ami támogatta és felépítette Banja Lukát, ma három szerzetesre csökkent. A Topić testvérek, Tomislav és Zvonko atya és Franjo Apanović atya. A közösség jövője bizonytalan. A templom tetőterében lévő szobákat, a temetőt és a 25 évvel ezelőtt visszakapott öreg malmot és a körülötte lévő néhány hektár földet használják. Ma is az „imádkozz és dolgozz” elv szerint élnek, a tétlenséget az ördög eszközének tartják. Napközben imádkoznak, olvasnak, ásnak, vetnek, ültetnek gyümölcsfát és szőlőt, szarvasmarhát tartanak, különféle kézműves foglalkozásokat űznek. Másolják a régi kéziratokat, verseket írnak, biológiával, numizmatikával foglalkoznak, nagy könyvtárat tartanak fenn. A hagyományoknak megfelelően majdnem vegetáriánusok, mert csak a betegeknek adnak húst és halat, tojást és vajat azoknak, akik kemény fizikai munkát végeznek. Az italuk többsége sör, almabor és író. 

A 150 év alatt, mióta trappista szerzetesek élnek Banja Lukán, a kezdetektől, amikor a szegénységük miatt csak babot ettek, eljutottak odáig, mikor naponta 400 kilogramm kiváló minőségű sajtot készítettek. Az árvaházukban felneveltek 4500 gyereket, és ma más testvéri kolostorok segítségével élnek. Nem akarnak megbékélni ezzel a helyzettel, várják, hogy elérkezzen az az idő, amikor törvényt hoznak az elkobzott javaik visszaszolgáltatásáról.

Budapest? Bécs? Párizs? Nagyvárad? Bármelyiket joggal nevezhetjük a kávéházak városának, de nekem egyértelműen Szarajevó a kávéházak városa. Megszámlálhatatlan kávézó van a boszniai fővárosban a Baščaršijan és a külvárosokban, a hegyen és eldugott kis zegzugos utcákban, parkokban és a Ferhadiján. Teljesen elfogadott, hogy ahol van három-négy négyzetméternyi szabad terület, ott megjelenik egy-két asztal székekkel és kávéznak. Mindig és mindenhol.  

Az első kávézó Szarajevóban több mint 400 évvel ezelőtt, 1592-ben nyílt meg a Bentbasan közvetlenül azután, hogy Konstantinápolyban megnyitott az első kávéház. A nevét az egyik tulajdonosról, Hadži Šaban sikeres üzletemberről kapta és meg is tartotta az 1930-as évekig. A konstantinápolyi példájára épített kávézóban valódi, kövek között őrölt jemeni kávét, gyümölcsleveket, süteményeket, cukrozott gyümölcsöt, rahat lokumot fogyaszthattak. A török újságok mellett a vendégek szórakoztatására különféle játékeszközöket is kínáltak: ostáblát, sakkot, dominót, különféle hangszereket, például údot, kanunt és másokat. A kávézó kétszíntes volt, egy terasszal a lépcsőn a víz felett. A dombon, a folyó másik oldalán volt Szarajevó egyik első játszótere.

                               A Hadži Šabanova kávézó a Bentbasan 

A jemeni kávé mellé a legfinomabb dohánnyal töltött hosszú csibukot, valamint vizipipát szívtak, de szívtak ópiumot is. Hadži Šaban gyakran ment Konstantinápolyba, hogy új kávéfajtákat szerezzen be, és rendszeresen jött vissza ópiummal töltött edényekkel. Az ópium, vagy ahogy a szarajevóiak nevezték „afijun” és annak élvezői nem voltak ismeretlenek különösen a gazdagok körében Bosznia-Hercegovinában. Az ópium élvezetét nem tekintették szégyennek, mint például az alkoholfogyasztást. 

A Hadži Šabanova kávézóban örmény táncosnők szórakoztattak, a közelben volt egy kirethatan, iszlám olvasóterem, a Bentbasa egyfajta kulturális központ volt. 

A Hadži Šabanova emellett valádi találkahely is volt, ahova nemcsak Boszniából, hanem távolabbi tájakról is jöttek vendégek, utazók. Korán reggel, rögtön az első imádság után sok vendég tért be egy kávéra, hogy közben megtudja a legfrissebb városi híreket, amiket a szélrózsa minden irányából érkező kereskedők hoztak. Mert Szarajevó egyike volt a legfontosabb és messze legismertebb kereskedelmi központnak, ide érkeztek a velencei, dubrovniki, konstantinápolyi és más városokbeli karavánok, kereskedők. Elképzelhetetlen volt, hogy bármelyikük is elkerülje a város akkori legszebb és legmodernebb kávézóját. Ez így volt hosszú évekig, azután az idő megállt Szarajevó felett, nem volt több fejlődés, az egykor virágzó várost a  szegénység és az elmaradottság jellemezte. Minden megváltozott, csak az emlékek maradtak. Elveszett a város lelke, a romantikája. 

A Hadži Šabanova kávézó 350 éves épületét a II. világháborúban, 1942-ben rombolták le. 

A szarajevói Hadži Šabanova kávézó után másodikként Banja Lukán nyílt meg kávéház. 1617. május 21-ről van az első írásos emlék róla. Szarajevóban és Banja Lukan előbb volt kávézó, mint Párizsban (1671), vagy Bécsben (1683). 

A kávépörkölés az Oszmán Birodalomban állami monopólium volt, így azt sem a kávézóknak sem magánszemélyeknek nem engedélyezték.  A pörkölést a tahmis nevű állami tulajdonú pörkölőkben végezték. Néhány tahmist az állam bérbe adott. Egy 1866-os dokumentum szerint egy banja lukai tahmist  például évi 6500 groschenért.  

A legnagyobb kávéfogyasztók Szarajevóban, Bijeljinában és Banja Lukán voltak, ezekben a városokban már az év vége előtt “felitták” a rendelkezésre álló mennyiséget, ezután mint kávé helyettesítőt, csicseriborsót használtak, amit pörköltek és megőröltek.

                                 Ćemaluša utca 

Szarajevó az Osztrák-Magyar Monarchia idején indult újra fejlődésnek. Jelentős építkezések kezdődtek a kor két neves építésze Karl Paržik és  Josip Vancaš tervezésével és irányításával. A városban addig nem lévő emeletes bérházak épültek, széles utcák alakultak ki, akkor épült meg a város legszebb utcája, a Ćemaluša, a mai Tito marsall sugárút. 

1945 után ugyancsak a itt nyílt meg Jugoszlávia első kávézója, a Lisac is. Damir Lisac volt a tulajdonosa, akiről a maga idejében az a legenda járta, hogy „eladta” a Viječnicát, a Városházát. Azt mesélik, hogy Lisac akkor harmadéves joghallgató volt, a Viječnica könyvtárában tanult és szünetben az épület előtt találkozott egy Busovacból származó emberrel, aki 25 éve Chicagóban élt. Lisac, mint kedves honfitársának felajánlotta a lehetőséget, hogy megvásárolhatja a Viječnicát, amit az azonnal elfogadott. Lisac elment a könyvtár igazgatójához Mitro Papičhoz, aki értette a viccet, és előbb egymillió, majd később négyszázezer dollárt kértek az épületért.  Az amerikai bosnyák foglalónak adott tízezer dollárt, amit Lisac és barátai egy tengerparti utazásra el is költöttek. Végül a rendőrség letartóztatta őket, vissza kellett fizetni a pénzt, de továbbra is marad a kétely, igaz-e a legenda, vagy nem. 

A Lisac az 1970-es évek végén státusszimbólum volt, amit Szarajevó „krémje” látogatott. A helyiségben 130 ember fért el, és ennél sokkal többen vártak előtte a bejutásra a Marsala Titán.  

Szarajevó ma valószínűleg a legtöbb kávézóval rendelkező város Európának ezen a részén, nekem a legszebb kávéházak városa. 

Albánia a Balkán titokzatos országa. A két világháború között Apponyi Géraldine grófnő személyében I. Zogu király feleségeként magyar királyné uralkodott, míg a II. világháború után szovjet érdekkörbe került és a kommunizmus éveiben szinte teljesen elszigetelődött.

1976-ban a Munkapárt Albániát a világ első ateista államának nyilvánította, a vallás tilalmát az alkotmányba foglalta. Ez állt a 37. szakaszban: “Az állam nem ismer el semmilyen vallást, támogatja és fejleszti az ateista propagandát az emberek materialista és tudományos világképbe vonása érdekében.” Az 55. szakaszban megtiltottak minden vallási indíttatású rendezvényen való részvételt, ennek megszegéséért, vallási könyvek birtoklásáért büntetést szabtak ki. Ezzel párhuzamosan kívánatos volt hinni Enver Hodzsában, az Albán Munkapárt első titkárában, a kommunizmusban és a pártban. 

A vallásos emberek elleni harc a II. világháború után kezdődött. 1945. decemberben szoros nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező katolikus papok és hívek tucatjait tartóztatták le. Katonai bíróságon harminckilenc személyt ítéltek el súlyos börtönbüntetésre, 1946. márciusban hatot kivégeztek. 

Enver Hodzsa 1967. február 6-án beszédet mondott, amivel hivatalosan is meghirdette a harcot a vallási ideológiák ellen. A Munkapárt központi bizottsága levelet küldött valamennyi állami intézménynek, amiben elrendelte a vallás elleni háborút. “A vallás ópium a népnek. Mindent meg kell tennünk, hogy ezt mindenki megértse, azok is, akiket megmérgeztek. Meg kell őket gyógyítanunk. Ez nem könnyű, de nem lehetetlen feladat” - állt a levélben. 

                                                          Enver Hodzsa 

A politikai retorika és az intenzív propaganda vallási létesítmények lerombolására bátorított. Az Albán Politikai Tudományok Intézete online projektje szerint 2169 vallási intézményt zártak be, köztük 740 dzsámit, 608 pravoszláv templomot, 157 katolikus templomot és 530 türbét (török mauzóleum). Emellett kulturális és történelmi emlékhelyeket is leromboltak. A le nem bontott templomokat garázsokká, raktárakká, állattartó pajtákká alakították, vagy egyszerűen hagyták lepusztulni.

Vallás ellenes propaganda filmeket készítettek, amiket rendszeresen vetítettek a televízióban, az újságokban cikkek százait jelentették meg, amiben a vallás elleni fellépésre buzdították az olvasókat. Gyakran közöltek karikatúrákat papokról vagy fotókat a bírósági tárgyalásaikról. A papokat a nép ellenségének, a nyugat kémeinek, árulónak nevezték.

                                  Vallás ellenes filmkocka 

A ma 90 éves Ernest Simoni Trosani atya így emlékezik: “1963. december 24-én este Badnjéban a mise végén megjelent négy ember. Ketten katonai egyenruhát viseltek, a másik kettő civilben volt. Hátracsavarták a kezemet, mint egy bűnözőnek, és azt mondták: a nép nevében letartóztatjuk. Hozzátették, hogy fel fognak akasztani, mert azt mondtam az embereknek, hogy ha kell, akár életemet is adom Jézus Krisztusért.  Szörnyen bántak velem idős szüleim szeme láttára, akik csak rémülten álltak” – mesélte.  

Mivel akkor a vallásgyakorlás még törvényileg nem volt tiltott, a papokat különféle bűnökkel vádolták meg. “Az összes vád ostobaság volt, végül az agitáció, az ország elleni propaganda, szökési kísérletek maradtak és hozzá vették a John Kennedy meggyilkolása után tartott gyászmisét. Ez utóbbi igaz volt.  Amikor az amerikai elnököt meggyilkolták, a pápa azt tanácsolta a világ összes papjának, hogy tartson misét a lelkéért"- mondta Trosani. 

                      Trosani atya (középen) 2016-ban a Vatikánban

Elmondta, hogy a kihallgatások során megkínozták, hogy beismerje a hamis vádakat. “Mindent megpróbáltak, úgy megbilincseltek, hogy elszorították az ereket. Nem tudom, hogy vagyok ma is életben, de amikor Isten próba elé állít, erőt is ad hozzá, hogy kibírd azt”- mondta. Trosanit 25 évre ítélték, amiből 18-at Spac politikai börtönben töltött az ország északi részén, ahol a rabokat nehéz bányamunkára fogták réz-és piritbányákban. 1973. májusban börtönlázadás tört ki, amiben a fogvatartottak szabadságot és a kommunizmus végét követelték. “A tábort körülvette a katonaság és elkezdtek lőni. Tizenkét vagy tizenhárom társammal együtt letartóztattak, a vád lázadás szervezése volt.” A halálbüntetéstől megmenekült, de továbbra is börtönben maradt. A szigorú szabályok ellenére titokban folytatta a vallásos tevékenységet, miséket szervezett. Időközben az állami üldözést a családtagokra is kiterjesztették, Trosani atya családját és rokonait folyamatosan megfigyelte a titkosszolgálat, a Sigurimi. Miután kiszabadult, ismét letartóztatták és elítélték. A büntetése csatornaépítésnél végzett nehéz fizikai munka volt újabb három évig. 

A muzulmánok is politikai elnyomás alatt voltak, az egyik legjelentősebb muzulmán vallási vezető Hafiz Ali Kraja  egy beszéde miatt került hosszú évekre börtönbe. A “Mi a kommunizmus és annak következménye az albán hitre és nemzetre?” címmel mondott beszéde után Hafiz Ali Kraja azonnal kommunistaellenes lett. 25 évre ítélték, 19 év után, 1965-ben szabadult. Az elítélt imám a börtönben is böjtölt és hozzá hasonlóan a családja továbbra is tiszteletben tartotta a tradíciókat és a vallási előírásokat.   

                                 Hafiz Ali Kraja 

Az albániai kommunista üldözés egyik legtragikusabb története Stjefen Kurti esete. Kurti 1898-ban született Koszovóban, ami akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozott. Ausztriában és Rómában járt iskolába, miután pap lett Albániába költözött, ahol Zogu királytól állampolgárságot és támogatást kapott katolikus missziójához. Ő volt Teréz anya és Géraldine királyné gyóntatója a királyi udvarban 1939-ig. 1946-ban a Munkapárt hatalomra kerülésével letartóztatták, és mint a nyugat ügynökét húsz évre ítélték. Tizenhét év után 68 évesen szabadult. “Amikor 1964-ben kijött a börtönből és hazajött, akkor láttam őt először.  Ráncos volt, összetört és beteg”- mesélte az unokaöccse, Nikolin Kurti.    

Három évvel ezután hangzott el Hodzsa beszéde a vallás elleni háború megindításáról. A templomok és dzsámik rombolása nem volt elég, Kurtit, aki akkor már öreg és beteg volt, arra kényszerítették, hogy falun mezőgazdasági munkát végezzen. Ahogy a dossziéjában áll, abban az időben tizenhat titkosügynök követte. Mégis, titokban gyerekeket keresztelt. “Ez felkeltette a titkosszolgák figyelmét és 1970-ben újra letartóztatták. Akkor 74 éves volt” - mondta Nikolin. Elítélték kémkedésért, szabotázsért és titkos vallási szervezkedésért. 

A kommunizmus bukása után Nikolin Kurti  felkutatta nagybátyja üldözésének részleteit és a titkos dossziékból megtudta, hogy a koncepciós per, ami cinikusan egy korábbi templomban folyt, öt napig tartott. Stjefen Kurtit halálra ítélték. A bírósági vizsgálati anyagban az áll, hogy Stjefen Kurti miután lehetőséget kapott védekezésre, azt mondta: “Nem halálra ítéltek engem,  mert élet és halál Isten kezében van, ti engem rövid életre ítéltek.” 

1971. szeptemberben halt meg, amiről a családját nem értesítették. A kivégzés és a temetés helye ma is ismeretlen. “A család 1973. március elején tudta meg, amikor az olasz rádió a hírekben bemondta, hogy “Albániában egy gyermek megkereszteléséért agyonlőtték Stjefen Kurtit”- mondta Nikolin.  

Annak ellenére, hogy az állam erőfeszítéseket tett a vallási intézmények megsemmisítésére, szent könyvek elégetésére, a papok és imámok bebörtönzésére és meggyilkolására, egyes albán családok továbbra is titokban gyakorolták a vallásukat úgy is, hogy "nemzeti ellenségnek" bélyegezték őket.  

Zihdi Dervisi szociológus szerint a kötelező ateizmus 33 éve maradandó nyomot hagyott az albán társadalomban. “Úgy gondolom, hogy az albán társadalom elindult a piacgazdaság, a demokrácia útján, amin azonban két súlyos kolonc kíséri: egy lerohasztott állam állami konszolidáció nélkül, és a vallási oktatás hiánya.” Úgy látja, hogy a vallási értékek hiánya “kárt okozott Albánia szocializációjában” és a bűnözés nagyon magas fokát eredményezte. Enver Hodzsa 1990-ig tartó tilalma ellenére az albánok többsége ma is vallásosnak mondja magát. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az albán lakosság 56,7%-a muzulmán, 10,03%-a katolikus, 6,75%-a pravoszláv és 2,09%-a egyéb. 13,79% tagadta meg a válaszadást erre a kérdésre, míg ateistának 2,5% vallotta magát.  

Bár az albánok ma abban hisznek, amiben akarnak, azok a családok, akik Hodzsa idejében a hitük miatt szenvedtek, soha nem tudják elfelejteni az elnyomás éveinek tragikus történeteit.

fotók: BIRN

Bosznia-Hercegovina kollektív államelnöksége szarajevói épületének története 1884-ben kezdődött, amikor a Miljacka folyó két partján fekvő város Európa jelentős városává kezdte kinőni magát.  1878-1917 között, az Osztrák-Magyar Monarchia idején modern európai várossá alakították. Nagyon sok középületet emeltek, iskolákat, kórházakat, múzeumot, bankot, katonai objektumokat, de épült városi park, vízvezeték, csatornahálózat és megindult a villamos közlekedés.  

A ma az Elnöki palotának helyet adó épületegyüttes első fázisát 1884-1885-ben építették a kor sikeres építészének, Josip Vancašnak tervei alapján.  Az első nemzeti jelentőségű adminisztratív-igazságügyi intézmény volt, egyike a város legreprezentatívabb épületeinek.

                 A kormányépület I. 

Az 1878-as bécsi döntést követően 1879 elején iktatták be Bosznia-Hercegovina új kormányát, a tartomány élére a császár Kállay Benjámint, a Monarchia közös pénzügyminiszterét nevezte ki. Kállay 1882 évi látogatásakor látta, hogy milyen körülmények között dolgoznak az állami hivatalnokok és elrendelte egy új épület megtervezését. Egyetértett a telek kiválasztásával és felszólította a württembergi tartományi kormány vezetőjét, hogy vásárolja azt meg 4000 forintért Gazi Isabegov kereskedőtől. A császárt is meggyőzte új kormányzati épület szükségességéről. Azzal érvelt, hogy ha a lakosok látják, hogy a hatalom képviselői milyen méltatlan körülmények között dolgoznak, bizton gondolhatják, hogy az új kormány csak ideiglenes. Nehézkes az ügyintézés, mert a kormányzati szervek a város különböző pontjain vannak, ami Kállay véleménye szerint ugyancsak rombolja a hatalom tekintélyét. 

A főépítész Schmidt tanácsára választotta Kállay Josip Vancašt fő kivitelezőnek. Az építész honoráriuma 16 ezer forint volt. 1883. decemberben megérkezett a császári jóváhagyás, megkezdődhetett a műszaki dokumentáció és az építkezés előkészítése.1883-1884-ben Vancaš bécsi irodájában  a kormányzati épület és a Jézus Szíve katedrális tervein dolgoztak. Ahogy az építkezés 1884. márciusban kezdődött, az iroda is Szarajevóba költözött. Vancaš 1884. évi Szarajevóba érkezésével kezdődött a város építészetének nyugat-európai színvonalú fejlődése, ami elsősorban neki köszönhető. Harminchét évet élt és dolgozott a boszniai fővárosban. Szarajevó közvetlen vagy közvetett építészete az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában elválaszthatatlan Josip Vancaš nevétől és munkájától.

A kormányépülethez három stílusváltozatot javasolt: a firenzei korai reneszánszt, az olasz gótikát és az olasz késő reneszánszt. Ragaszkodott hozzá, hogy az épület bejárata a déli oldalon, a mai Marsala Tita utcáról legyen. 

Az épületet a döntés alapján neoreneszánsz stílusban építették, ahogy a reprezentatív épületek nagy részét az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában. A neoreneszánsz legfigyelemreméltóbb példája a 15. századi firenzei paloták (Pitti palota, Palazo Ruccelai) után. 

Bécsi javaslatra Karlo Schwarzot választották építésvezetőnek, a szakmai felügyelettel Vancast bízták meg. Az építkezést egy, az erre a célra létrehozott bizottság követte, ami  a határidő letelte előtt 13 nappal befejezte a munkáját és az ő érdemük, hogy a végső költségek 400 000 forintról 393 000 forintra csökkentek. 

Másfél évvel a kezdés után, 1885. októberben az épületet átadták a kormány használatába. Akkoriban ez volt Szarajevó legmagasabb épülete, alagsorból, földszintből és két emeletről állt.

A földszinten kapott helyet a tartományi földhivatal, a kataszteri igazgatóság, néhány politikai szervezet, a posta és a távíró iroda, valamint az őrség helyiségei. Az első emeleten volt egy nagyterem és a kormányhivatal irodái. A második emeletre költöztek a város különböző részein lévő kormányzati szervek és a Legfelsőbb bíróság.  Kezdetben a Múzeumi Társaság, és a Szarajevói Közlöny is a földszinten működött, míg az alagsorban volt a nyomda.  

Ahogy az apparátus egyre nőtt, felmerült egy új épület építésének szükségessége. 1911-ben a kormányzati épületre annak teljes terjedelmében felhúztak egy harmadik emeletet, amit már Karlo Paržik irányított.

Tíz évvel a kormányépület tervének megszületése után megkezdődött az kormányépület II. építése. 1896-ban készült el, mint második kormánypalota az első közvetlen szomszédságában, a kelet oldalon. Ma a Külügyminisztérium és a Föderáció Vasút igazgatósága működik benne. A bővítés tovább folytatódott és 1905-ben a kormányépület nyugati oldalán átadták a harmadik épületet, ahol ma a városi önkormányzat és Szarajevó Kanton hivatalai vannak.

1929-1941 között, a Jugoszláv királyság idején az I. kormányzati épületben működött a Drinai bánság központja, 1945-1963-ig a Jugoszlávia Szövetségi Népköztársaságban Bosznia-Hercegovina elnöksége és a parlament végrehajtó tanácsa, 1974-től Bosznia-Hercegovina Szocialista Köztársaság elnöksége. A háború alatt, 1992-95 között az elnökség mellett itt működött a hadsereg főparancsnoksága. 

Bosznia-Hercegovina 1996 októberi alkotmánya az épületet a kollektív államelnökség hivatalaként jelöli meg. Itt vannak az irodái az államelnökség bosnyák, szerb és horvát tagjának és apparátusának, a Föderáció elnökének és alelnökének, néhány miniszternek és az alkotmánybíróságnak. 

Az elnöki palota épületét 2008-ban a Nemzeti Emlékművek Megőrzésével Foglalkozó Bizottság Bosznia-Hercegovina nemzeti emlékművének nyilvánította, egyike a Szarajevó területén lévő 101 nemzeti műemléképületnek.  

fotó: historija.ba

Amikor a boszniai háború kapcsán Srebrenicáról van szó, kikerülhetetlen a holland békefenntartó zászlóalj tevékenysége. Sokan és sokszor elmondják, hogy az ENSz biztonsági zónában nem tudták megakadályozni a népirtást, hogy a szemük előtt öltek meg embereket, hogy nem tettek meg mindent a bosnyákok megmentésére. Születtek bírósági ítéletek, évekkel az események után belebukott a holland kormány, de ahogy minden másban sem, itt sem minden fehér és fekete.

Többen leírták, hogy ott védték volna a békét, ahol háború volt, hogy kellő kompetencia, hatáskör nélkül küldték oda az egységeket úgy, hogy a megfelelő felszerelést, támogatást sem biztosították. Kétségtelen, hogy továbbra is ellentmondásos az ENSz és más államok szerepe az eseményekben, melynek során meggyilkoltak több mint nyolcezer muzulmán férfit és fiúgyereket.

Tom Barlow Brown angliai fotóriporter, újságíró tervei között szerepel egy dokumentumfilm készítése Srebrenicáról, ehhez az akkor ott szolgálatot teljesítő holland ENSz misszió tagjait is megszólaltatja. Beszélgetőtársai a DutchBat III. zászlóalj tagjai voltak. Azért nevezték így, mert a harmadik holland egység volt, akik az ENSz keretében békefenntartókként voltak jelen Srebrenicában. A DutchBat III. 1995. januárban érkezett állomáshelyére. Nem volt világosan meghatározva az egység mandátuma, a holland katonai vezetést nem zavarta, hogy nincsenek részletes információik a Srebrenica környéki eseményekről. Ezzel teljesen lehetetlen helyzetbe hozták a zászlóaljat, aminek feladata a boszniai szerb erőkkel körülvéve a biztonsági övezet megfigyelése volt. Fegyverhasználatuk kizárólag önvédelemre korlátozódott.

Az újságíró célja a DutchBat III. zászlóalj tagok tanúvallomásainak összegyűjtésével a nemzetközi közösség kudarcának jobb megértése a helyszíni képviselők szempontjából, valamint az emlékezet és a megbékélés folyamatának további segítése.

Henk van der Berg: Totális katasztrófa volt

„1995 elején már voltak ellátásbeli problémák. De csak 20 éves voltam és azt gondoltam, hogy nem történhet semmi. Bosznia felé menet megálltunk Splitben, én onnan elmentem Zágrábba, olyan volt, mint egy nyári táborozás. Volt McDonald’s, Burger King és hasonlók. A következő napon felszálltunk az autóbuszra, ami elvitt minket Srebrenicába, ahol nem volt semmi. (…) Azon a napon, amikor a bosnyák menekültek áradata megindult, miután Srebrenica szerb kézre került, az energia központban dolgoztam. A műszak után kimentem és láttam az emberfolyamot, ahogy a bázis felé jönnek. Segítettem nekik. (…) A gyár hátsó részén volt egy óriási üzemcsarnok, ami tele volt emberekkel. A helyzet rettenetes volt és kaotikus. Nem tudom biztosan, hány ember volt bent, de rettenetesen féltek, maguk alá vizeltek, volt, aki abortált. Ami ott volt, az maga volt a pokol. Az a bűz borzalmas volt, tényleg borzalmas. Akkor azt gondoltam: Mit tehetünk? Nincs elég élelem, víz, nincsenek gyógyszerek. Nekünk elég volt, de nem sok. Teljes katasztrófa volt. 

(…) Nem gondolkoztam azon, hogy mi fog ezután történni. Egy dolgot tehettem, hogy a menekültekkel maradok. Egyszer csak azt mondták, álljak a bázis bejáratához, hogy a szerbek lássanak. Élő védelmi falat alkottunk. (…) A szerbeket nézve kizárhattuk, hogy azok tapasztalt katonák. Srácok voltak puskákkal, késekkel, mindenféle eszközzel, ami a kezük ügyébe került. Tetőtől talpig fel voltak fegyverkezve. Néhányuknak katonai eszközöket kellett adnunk. Nagyon fenyegetően néztek ki.(…) Miután a menekültek elmentek, mi még maradtunk néhány napig, de nem többet, mint egy hetet. Minden olyan rendkívülinek tűnt. A gyár üres volt, a bűz rettenetes. Kísérteties volt a csend. Emlékszem, ültünk kint, ittuk a kávét, hallottuk a lövéseket és a kutyák ugatását. Valaki mondta, hogy a szerbek még mindig vadásznak a menekülőkre az erdőben. De akkor már hozzászoktunk ehhez a helyzethez.

(…) Az első néhány évben nagyon nehéz volt. Visszamentem a munkába, de nem tudtam dolgozni, koncentrálási problémáim voltak. Nagyon nehéz időszak volt. Most a dolgok változnak, többé már semmi nem fekete és fehér. A menekültek és a túlélők ugyancsak megértik, milyen helyzetben voltunk. Mind együtt. Nekik sokkal rosszabb volt, mint nekünk, mert mi hazamentünk és tudtuk folytatni az életünket, de ők elveszítették a családjukat, a barátaikat. Megölték őket. Nekünk veteránoknak nincs okunk panaszkodni. Vannak, akik máshogy gondolják, de a bosnyákoknak nagyon, de nagyon rossz volt. Ezért én nem panaszkodok, habár nagyon nehéz időszakokon mentem keresztül. Sokakat ez frusztrál, mert nehéz probléma. Rosszul alszol, vagy egyáltalán nem alszol. Problémáid vannak a munkával vagy az emberi kapcsolatokkal. Mindenkinek meg kellett ezzel harcolni és vannak, akik még mindig küzdenek. A DutchBat veteránok jó része úgy érzi, hogy mindez tegnap történt. Ők még mindig küzdenek és nem képesek rá, hogy folytassák az életüket.”

Remko de Bruijne: Nem tudtunk harcolni

„Mindenki azt gondolja, hogy a szerbek hétfő este támadtak és kedden reggel esett el az enklávé, de nem így volt. Egy héttel korábban már a támadások középpontjában volt az enklávé. A megfigyelők már akkor látták a szerbek készülődését. Én megfigyelő voltam a Romeo és a Quebec pontokon, a Romeo pont a hegyen volt, jól láttuk a szerbeket. Hetekkel előbb láttuk a tankokat,és a katonákkal teli autóbuszokat, ahogy a mi irányunkba jöttek. Minden nap kellett jelentést küldeni Szarajevóba. Jelentettem, hogy tíz autóbuszt láttam tele katonákkal, ahogy Szerbia felől jönnek felénk. Ez egy héttel volt a támadás előtt. Az ilyen jelentések után minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy kapcsolatba léptek a szerbekkel, hogy ez csak gyakorlat, és hogy ne aggódjunk.

(…) A szerbek ellenőriztek mindent az első naptól az utolsóig. Mi egyedül csak a rendszer fenntartásán dolgozhattunk, hogy ételt, cipőt és ruházatot szerezzünk magunknak és a civileknek. A fő feladatunk az volt, hogy megfigyeljük és lefegyverezzük a bosnyák katonákat. Ez volt az ENSz célja. Hivatalosan nem volt kijelentve, hogy meg kell védenünk a civileket, ez nem volt a mi feladatunk. Megpróbáltuk, és ez volt az első hiba, amit elkövettünk. (…) Amikor a szerbek megtámadták Srebrenicát, minket az első vonalba küldtek, hogy megállítsuk őket és néhányan a bajtársaink közül úgy döntöttek, hogy együtt harcolnak a bosnyákokkal. Ebben az volt a probléma, hogy ENSz katonaként nem állhatunk egyik fél oldalára sem, és mi ezt tettük. Akkor ebből sok probléma volt, mert ezzel az ENSz politikája ellen tettünk. Az ENSz azzal érvelt, hogy kaphatunk légi támogatást, így mi azt mondtuk a bosnyákoknak, akikkel harcoltunk, hogy ne aggódjanak, jön a segítség.

(…) Nem tudtuk, de abban az időben az ENSz-en belül húztak egy képzeletbeli határt a szerbeknek, amit ha átlépnek, akkor megindul a légi támogatás. Nekünk erről fogalmunk sem volt, mert a kommunikáció az első vonalban kaotikus volt. A második, vagy a harmadik napon a szerbek átlépték azt a képzeletbeli határt, de a légi segítség nem érkezett meg. Minden alkalommal, ahogy törtek előre, mi újabb frontvonalat nyitottunk. Ez körülbelül két napig tartott, egészen addig, amíg elfogyott a lőszerünk, és vissza kellett vonulnunk Potocariba. Felsorakoztunk a gyár hátsó részén és megpróbáltuk azt mutatni, hogy megvédjük az embereket a bázison, de ez már csak színjáték volt, mi nem tudtunk harcolni.

                       Középen Karremans, bal szélen Mladic

(…) Egy ponton Karremans (a DutchBad parancsnoka, ezredes) megegyezett Mladic-csal (a Szerb Köztársaság hadsereg parancsnoka), hogy kienged minket és az embereket Potocariból, mert Mladic azt akarta, hogy mindenki kijöjjön. Akkor elkezdtek érkezni az autóbuszok. Azt mondták nekünk, hogy segítsünk a civileknek, hogy felszálljanak a buszokra és abban a pillanatban a szerbek elválasztották a férfiakat és a fiúkat azzal a magyarázattal, hogy háborús bűnösöket keresnek. Tudták, hogy minket nem bánthatnak, de azt állították, hogy kihallgatásra visznek minden tíz évnél idősebb fiút. Nekünk ezt mondták. Nem hittünk nekik, de nem tehettünk semmit, mert sokkal többen voltak. Egyedül a nőknek és a gyerekeknek tudtunk segíteni, hogy kijussanak. Mindenki azt mondja, hogy segítettünk a népirtásban, mert segítettünk, hogy elválasszák a férfiakat a családoktól. De nem mi választottuk, hogy ezt tegyük. Én személyesen nem tettem fel senkit a buszra, nem választottam el senkit, azt a szerbek csinálták. Nekem félre kellett állnom. Ilyen helyzetben két lehetőség van és mind a kettő rossz: vagy megmented a nőkkel és gyerekekkel teli autóbuszt vagy megmentesz öt férfit. Ilyen dilemmák voltak.”

Anne Mulder: Nem számítottam rá, hogy ez fog történni

„1995. februárban érkeztem Srebrenicába, valamikor a Valentin-nap körül. Zágrábig repülőgéppel, onnan autóbusszal. Átmentünk jónéhány ellenőrző ponton. Az autóbuszunk egészségügyi felszereléssel volt tele, amit az enklávéba kellett becsempésznünk. Ez volt az első, amin elcsodálkoztam, mert azt gondoltam, hogy az ENSz a főnök. Miért kell akkor csempésznünk? Amikor megérkeztünk, akkor mondták nekem, hogy az egész területet körülvették. Nem volt sok készletünk, nagyon kevés benzin, fűtőolaj és nem túl sok étel, néhány kanadai és francia konzerv. Olyankor jutottunk némi „friss” ételhez, ha egy-egy konvojt nagyritkán beengedtek az enklávéba.  

(…) Néha kimentünk járőrbe, „szociális járőrbe”, körbejártunk a főutakon. Nem nagyon akartak kiengedni minket a bázison kívülre, féltek, hogy túszul ejtenek, ahogy az korábban megtörtént. A helyzet fokról fokra romlott. Egyre kevesebb friss élelem, lőszer volt, nem engedték meg, hogy a katonák kivegyék a szabadnapjaikat, én az utolsók között voltam, akik még kaphattak szabadságot. Tíz napra elutaztam Horvátországba, utána visszatértem az enklávéba.(…) Ha visszatekintek, talán látni lehetett volna, hogy mi készül. De abban az időben nem gyanítottuk, hogy a szerbek megtámadják az enklávét. Nem számítottam erre. Emlékszem az evakuálásra, amiben ugyan nem vettem részt, de ami olyan volt, mint a Schindler listája. A bázison főleg anyák, gyerekek és öregek voltak, de volt kb. 240 férfi is. Ezek a férfiak nagyon ijedtnek néztek ki. Nyár volt. Nem volt élelem, nem volt privát szféra és nem volt elegendő wc. Egészségügyi szempontból óriási káosz volt.

A kollégáim közül néhányan megpróbálták megmenteni őket, úgy, hogy felszálltak az autóbuszra, azonban ahogy a látóterünkből kiértek, a szerbek leszállították őket, elkobozták tőlük a fegyvereiket, sisakjaikat, páncélmellényüket. Reménytelen volt. Nem voltam tisztában vele, hogy a férfiakat elfogják és megölik. El sem tudtam képzelni. Hogy ölhetnek meg nyolcezer embert? El tudtam képzelni a hadifoglyokat, de nem tudtam elképzelni a szisztematikus gyilkolást. Nem vártam, hogy ez fog történni. Megértettem, hogy az emberek félnek egymástól, de erre nem számítottam. Hogyan lehetséges, hogy összeterelik ezeket az embereket és megölik? Vagy bezavarják őket a házakba és bombát dobnak rájuk? Hihetetlen.

(…) Amíg a kapuban álltam, láttam boszniai szerb civileket, ahogy megérkeznek az enklávéba, rabolnak, lopnak edényeket, szarvasmarhákat, lovakat, TV-ket, hűtőszekrényeket… Mindent elloptak és integettek nekünk. Megalázó volt. Soha nem láttam ennyi hibát elkövetni ilyen rövid idő alatt. Néhány kollégám fényképeket készített a bűncselekményekről, ám azok elvesztek. Úgy tűnik, mintha semmi nem történt volna.”

Henk van der Berg szolgálata leteltével, 1995. decemberben elhagyta a hadsereget és visszatért korábbi munkahelyére. Ma feleségével közösen hátrányos helyzetű gyerekeken segít. 2017-ben veterán társaival együtt visszament Srebrenicába.

Remko de Bruijne a szolgálata végéig volt a hadseregben. Most veteránoknak segít feldolgozni a traumákat és egyéb pszichés problémákat. 2019-ben részt vett a volt boszniai szerb vezető, Radovan Karadzic ítélethirdetésén, ahol találkozott azokkal az asszonyokkal, akiket kihozott az enklávéból.

Anne Mulder is elhagyta a hadsereget szolgálata végén és visszatért tanulmányaihoz. Csatlakozott a Szabadság és Demokrácia Néppárthoz, nagyrészt a DutchBat veteránok szolgálatának elismertetéséért. 2010-ben a holland parlament képviselője lett, jelenleg a védelmi és a külügyi bizottság tagja. 2018-ban tért vissza Boszniába választási megfigyelőként Szarajevóba és Srebrenicába.

Forrás: Balkaninsight

Már a blogbejegyzés címe is megdöbbentett – "Csak áruló szerbek nyaralnak a horvát tengerparton" -, de ahogy olvastam a döbbenetem egyre nőtt.

A bejegyzés apropója Slobodan Antonić politológus, filozófus, szociológus, a belgrádi egyetem Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar professzorának „A szerbek megtámadása Horvátországban nem incidensek, hanem egy százéves projekt részei” című írása, ami a „Sve o Srpskoj” portálon jelent meg, ahol rendszeresen publikál.  

Antonić a szégyenpadra ülteti a Horvátországban nyaraló szerb közszereplőket, és elmagyarázza, hogy ez miért bűn. A szerző szerint Horvátországban létezik a „Nagy terv” vagy a „Nagy terv a szerbek megsemmisítésére”, ami már száz éve folyik szinte megszakítás nélkül. „A Nagy terv szempontjából nem fontos, hogy az első Független Horvát Állam (NBH 1941-1945) náci volt, a második pedig európai és demokratikus, mert mind a kettő ugyanannak a projektnek a része. Hasonlóképpen a projekt része volt a szocialista Horvátország is, amiben a szerbek által lakott települések egy részét úgy azonosították, hogy azok, ahol nincs aszfaltút, vagyis realizálódik a százéves politikai diszkrimináció.” Álláspontja szerint a szocialista Horvátországban a szerbek megsemmisítésére irányuló nagy projekt része volt, hogy nem burkolták le az utakat az általuk többségében lakott területeken. Azt már a blogíró teszi hozzá, hogy ezek szerint Szerbiában is népirtást követnek el a szerbek ellen, mert számtalan településen, falvakban még ma sincs aszfaltút, és nem jobb a helyzet városok agglomerációjában sem. Úgy tűnik, hogy valami titokzatos erő hajtja végre a „Szerbek elpusztításának nagy projektjét” Szerbia közepén évszázadok óta.

De mi is a bűnük a Horvátországban nyaraló szerbeknek? Antonić szerint nem kevesebb, minthogy a tengerparti áruló fürdőzésükkel és napozásukkal részt vesznek a "bűncselekmények elutasításában, relativizálásában és minimalizálásában." És ebből szerinte logikusan következik, hogy semmiben nem különböznek azoktól, akik a náci Horvátországban nyaraltak. Vagyis, aki Szerbiából a horvát tengerpartra utazik, az az usztasák bűnrészese a szerbek elleni népirtásban.

Egy igaz szerb soha nem megy Horvátországba, még a batrovci határátkelőhely közelébe sem, nem beszélve Pularól vagy Splitről. Ha kénytelen Szlovéniába utazni, bár az is kérdés, mit keres egy szerb Szlovéniában, akkor az egyetlen helyes, hazafias út Magyarországon és Ausztrián keresztül vezet. Ez kerülő ugyan, és hosszú ideig tart, de legalább nincs az a kockázat, hogy a népirtás normalizálójává, árulóvá nyilvánítsák.

Szerb „hazafiak” egy csoportja, akik magukat a „szerbek tengerparti őreinek” nevezik, valósággal vadásznak a Horvátországban nyaraló ismert emberekre, a bulvárlapok lecsapnak rájuk a tengerparton, a hazafias portálok pedig megdöbbennek a honfitársaik árulása miatt. Hogy ezt a szégyent elkerüljék, néhány évvel ezelőtt a jobboldali „Szerb Akció” szervezet kampányt is indított a horvátországi nyaralás ellen, és Belgrádot ellepték a plakátok, amin figyelmeztették a szerbeket, hogy ne napozzanak a horvát égbolt alatt.

A nacionalisták logikája szerint, mindenki, aki Horvátországba utazik, a szerbség árulói. Azok a szerbek, akik Horvátországban élnek, dolgoznak, adót fizetnek, ők a szerbség legnagyobb árulói.

Izabela Kisić a Helsinki emberjogi bizottság szerbiai igazgatója Antonić árulózására megjegyezte: „Antonic elmulasztotta megemlíteni, hogy több mint tizenötezer szerb állampolgár dolgozik szezonálisan Horvátországban, hogy Trebinje fele dubrovniki szállodákban dolgozik, hogy a dubrovnikiak a trebinjei piacon vásárolnak, hogy belgrádi sofőrök taxiznak Dalmáciában ... "

A szerbek és a horvátok együttműködnek, nem sokat törődnek azokkal a „hazafiakkal”, akik csak akkor boldogok, ha a két nemzet tagjai gyűlölik egymást. Antonicot és az „antonićovistákat” az tölti el elégedettséggel, hogy a másik oldalon is vannak hozzájuk hasonló soviniszták.   

Azt írja a blogger, hogy az rendben van, hogy Antonic mindent megtesz, ami módjában áll, hogy figyelmeztesse a szerbeket a Horvátországban rájuk leselkedő veszélyre, de vannak még hiányosságai. Mert miért kell megállni Horvátországnál? Nem az egyetlen turisztikai célpont, ahol fenyegetik a szerb „hazafiakat”.

Valójában nagy kérdés, hogy hol nyaralhatnak egyáltalán az igaz szerbek?- tépelődik a blogíró. Montenegróban nem, mert az egykori „szerb Spárta” mára rosszabb lett, mint a Horvát Köztársaság. Olaszország vagy Franciaország szóba sem jöhet, mert a gonosz nyugaton vannak, ami rabszolgává akarja tenni a szerbeket, meg akarja változtatni a tudatukat, és ezek az országok a NATO tagjaiként részt vettek a bombázásokban, már csak ezért sem lehetnek turisztikai célpont.

Fel sem merülhet Törökország lehetősége, mert a Marmarisban nyaraló szerencsétlen szerb turisták részt vennének az ötszáz éves török hódoltság "elutasításában, relativizálásában és minimalizálásában". Bulgáriába nem utazunk amiatt, amit a bolgárok mindkét világháború alatt eleink ellen elkövettek. Kézenfekvő lenne Görögország, de ha őszinték akarunk lenni, a görögök hazug barátaink: ha valódi barátok lennének, nem lennének a NATO tagjai és nem állnának ezzel a szerbek ellenségei mellé. A valódi szerb hazafi nem köt kompromisszumot, őket nem lehet látni sem Krétán, sem Korfun. Egyiptom, Tunézia és hasonló célpontok nem jönnek számításba, mert pravoszlávok és keresztények nem nyaralhatnak nem keresztények között.   

Ha mindent figyelembe veszünk – összegzi a blogger -, igaz szerb hazafinak nincs megfelelő strand. Jó, nem kell a tengernél nyaralni, igaz szerb hegyen, vagy fürdőben is nyaralhat, bár a szárazföldi országok között sincs olyan, ami nagyon megfelelne. Romániába nem mehet a NATO bombázás miatt, nem bolond, hogy Magyarországra utazzon, amikor a magyar fasiszták szétzúztak minket a II. világháborúban, Lengyelországban nincs mit keresniük az orosz testvéreink elleni tradicionális gyűlöletük miatt, Ukrajnában még rosszabb a helyzet, és az olyan országok, mint Litvánia, Lettország vagy Észtország nem érdemelnek figyelmet sem, mert elszakadtak a Szovjetuniótól és hátba szúrták, amikor neki a legnehezebb volt.

Talán Kína a nagy szerb barát? Az sem, mert ott még az a kommunista hatalom van, ami a szerbeket tönkretette, és ami most egy bizarr társulásban a kapitalizmussal éppen újra elkezdi tönkretenni. Ugyanebből az ideológiai okból kerülendő Észak-Korea. Az igaz szerbnek marad csak a testvéri Oroszország, a szerb anyácska, a mi második hazánk. Csakhogy Oroszország aligha megfelelő célpont. Ha őszintén meggondoljuk, hogy Oroszország valóban Szerbia barátja-e, akkor jussanak eszünkbe azok a szerbek, akik néhány évszázaddal ezelőtt tömegesen vándoroltak az akkori Oroszországba, hogy asszimilálódtak és váltak azonnal oroszokká.   

Ha objektíven nézzük a világ turisztikai kínálatát – zárja gondolatmenetét a blogíró -, világossá válik, hogy nincs ország, ahol az igaz szerb hazafiak, az „antonićovista” típusok nyugodt szívvel nyaralhatnak. És ha kicsit jobban utána gondolunk, miért is akarja egy igaz szerb egyáltalán elhagyni Szerbiát? Legjobb, ha nem mozdul sehova.  A legjobb otthon. „Más egének napja nem süt úgy, mint a szerb nap”- mondja a költő.

Lehet persze polemizálni a filozófus mondatain, azon, hogy „aki Horvátországban nyaral, hozzájárul a tartósan fennálló százados népirtás normalizálásához", de ezzel gyakorlatilag leárulózott minden szerbet, aki Horvátországot választotta, választja üdülési célpontnak, kétségbe vonja az egyének személyes döntési szabadságát.

„A Balkánon nem vagyunk képesek kezelni a dolgokat, és ennek a képtelenségnek következtében hajlamosak vagyunk egyik vagy másik oldalon rendre az erőnket fitogtatni. Van a társadalomnak a kozmopolita része, de jelen van a nacionalista is. Nem új, ami most történik, részünk van benne az 1980-as évek óta és korábbról is, csak különböző formákban. Megosztottak vagyunk Jugoszlávia kérdésében, a történelme és az általános kapcsolatok szempontjából, és most a nyaralás szempontjából is. Ez mind csali, amit az emberek bekapnak” – mondta dr. Neven Cveticanon, a belgrádi   Társadalomtudományi Intézet Stratégiai Tanulmányi Fórumának elnöke. A megjelent írást trollkodásnak nevezi, még akkor is, ha az egy egyetemi tanártól jött.  

blogger: Tomislav Marković

Van egy hajó, amit a rendkívüli hasonlósága miatt egyszerűen csak a horvát Titanicnak neveznek. Ez az ss Baron Gautsch utasszállító gőzös, ami 1914. augusztus 13-án süllyedt el Rovinj közelében. 

                                                            Az ss Baron Gautsch    

                                                     Titanic

Az Adria első és legnagyobb hajózási társaságának, az Osztrák Lloydnak 85 méter hosszú, 11 méter széles és 7,5 méter magas hajóját 1908-ban építették a skóciai Dundee-ben. Rövid civil életet követően 1914. júliusban az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészete kötelékébe léptették az összes osztrák-magyar kereskedelmi hajóval együtt, ahol csapatszállítóként vagy ellátóhajóként szolgáltak. A Baron Gautsch utasokat és hadianyagot szállított Trieszt  és Kotor között a Pula, Mali Losinj, Zára, Split, Gruz és Herceg Novi vonalon. Háromszáz utas befogadására volt alkalmas.

Az admiralitás 1914. augusztusban, a hadbalépés után azonnal elrendelte, hogy aknazárral lássák el a Monarchia jelentősebb kikötőit az Adrián. Ezt jelezték a hajózási cégeknek és védett útvonalak használatát javasolták.

A Baron Gautsch utoljára 1914. augusztus 13-án pontosan 12 órakor indult el Mali Lošinj-tól Trieszt felé. A parancsnokságot a viszonylag tapasztalatlan másodtiszt látta el, míg a kapitány a kabinjában aludt, a hajótársaság vezérigazgatója pedig az első osztályú utasokkal ebédelt. A parancsnoki híd sorozatos hibás parancsai miatt a hajó körülbelül hat tengeri mérföldre délnyugatra a Szent Mihály-világítótoronytól, nem messze Rovinjtól, teljes sebességgel befutott az aknamezőre. A közelben dolgozó Basilisk aknatelepítő hajó látta, hogy a Gautsch a veszélyzóna felé halad, próbálta figyelmeztetni, amit vagy nem láttak, vagy nem értettek. Amikor a hídon a másodtiszt felismerte a veszélyt, akkor már későn volt, a hajó aknazárra futott. A hajótestet hatalmas robbanás rázta meg, majd lassan elkezdett az oldalára dőlni. Az utasok pánikszerűen próbáltak meg a mentőcsónakokhoz jutni. Óriási volt a káosz. A mentőcsónakok egy része a fedélzethez volt hegesztve, voltak, amiket annyira szorosan vagy bonyolultan kötöttek ki, hogy nem lehetett használni. Sokan a vízbe vetették magukat, ahol vagy megfulladtak, vagy megégtek, mivel az olajtartályokból kifolyt fűtőolaj begyulladt. A robbanást követően a hajó 10 perc alatt elsüllyedt.  

A hivatalos adatok szerint 246 utas volt a fedélzeten, amibe nem számították be a katonákat és a 10 év alatti gyerekeket. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a háború kezdete miatt ellenőrizetlen volt a beszállás, tehát az utasok pontos száma még ma sem ismert. A közelben tartózkodó Basilisk, Csepel és Balaton aknatelepítő hajók azonnal a katasztrófa helyszínére siettek és kimentettek 148 utast és 31 fő személyzetet. A 147 áldozatot a pulai katonai temetőben helyezték nyugalomra. Őket tekintik az Adriai-tengeren az első világháború első áldozatainak.

A Baron Gautsch roncsa 28-40 méter mélységben fekszik, nincs jó állapotban, sok helyen megsérült, ennek ellenére az egyik legnépszerűbb merülési célpont a hajóroncsok felfedezői számára. Ez azonban csak a horvát Kulturális Minisztérium engedélyével lehetséges.  

Rijekában várja sorsának jobbra fordulását Joszip Broz Tito legendás hajója, a Galeb (Sirály), de jövője még mindig bizonytalan. Felújítására pályázatot írtak ki, amire két ajánlat érkezett: a rijekai Viktor Lenac hajógyárból 60 millió kuna, míg Kraljevicaból 45 millió kuna értékben. A Sirály helyreállítása és múzeummá alakítása a „Rijeka - Európa kulturális fővárosa 2020” projekt részeként valósulna meg. A tervek szerint a hajón mintegy 4000 négyzetméteren múzeumi-kulturális létesítményeket, további 1000 négyzetméteren szállás-és vendéglátóhelyeket alakítanak ki.

                               Jelenlegi állapotában

A Városi Tanács megosztott a kérdésben. A képviselők egy része élesen ellenzi az újjáépítést, a helyi média szerint elsősorban Tito hajójának szimbolikus jelentése miatt. Az ellenzők békés tiltakozást is szerveztek a Korzón.

A hajó a jugoszláv haditengerészet iskolahajója volt, 1938-ban építették Genovában, majd 1951-ben felújították. Dicsőségét és ismertségét annak köszönheti, hogy 1953-1979 között Tito úszó rezidenciája volt. A Sirály története ezt megelőzően meglehetősen viharos.

Eredetileg gyümölcsszállítás céljából készítették. 1936-ban az olasz Regina Azienda Monopoli Bananas, a RAMB gyümölcskereskedelmi társaság rendelt négy darab gyors, dízel üzemelésű hajót. 1938-ban készült el az Ansaldo hajógyárban és a RAMB III nevet kapta. Eredeti funkciója fagyasztott banán szállítása volt Szomáliából és Eritreából, az olasz Kelet-Afrikából Európába.

Noha eredeti célját nem teljesítette, soha nem érte el az olasz Kelet-Afrikát, a RAMB III-nak hosszú karrierje volt az olasz királyi haditengerészetben, ahol az ellátó köteléknél kísérőhajóként szolgált. Két 120 mm-es ágyúval, nyolc 13,2 mm-es légvédelmi géppuskával szerelték fel. 1941. május 10-én a líbiai Benghazi kikötőbe szállított húst az olasz katonáknak, amikor a HMS Triumph brit tengeralattjáróról torpedótámadás érte. A sérülésekkel a hajó nem tudott tovább menni, Giuseppe Aneti kapitány azonban úgy rendezte el a rakományt, hogy vissza tudjon térni. A hajó hátrafelé haladt a kilencszáz mérföldnyire lévő Szicíliába, ahonnan a trieszti San Marco hajógyárba vontatták.

A háború alatt német tulajdonba került, a Kiebitz nevet kapta, 1945. november 5-én Rijekában a szövetségesek bombái elsüllyesztették. A kikötő megtisztítása után megkezdődött a hajó kiemelése 22 méter mélyről, ami végül 1948 elején sikerült. A pulai hajógyárban felújították és Galeb néven iskolahajóként adták át a jugoszláv haditengerészetnek. Eredeti rendeltetésétől merőben eltérően, teljesen új szerepben további harminc évet szolgált.

                                Tito és a Galeb legénysége

Tito először 1952. szeptember 10-én, a Tengerészek napján lépett a Sirály fedélzetére Podgoricában, amikor szemlét tartott a jugoszláv haditengerészeti flottánál. A következő 27 évben a hajó pontosan 549 napot töltött Tito szolgálatában. A jugoszláv államelnök 318 napot töltött a fedélzeten 86062 tengeri mérföldet (157420 km) hajózva az Adrián és a világtengereken. Tizennégyszer utazott vele három kontinens – Európa, Afrika, Ázsia - 18 országába. 29 kikötőben kötött ki.

                                       Calcuttában 

A nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjába először 1953. márciusban került, amikor első kommunista vezetőként Nagy-Britanniába látogatott. A Sirály fedélzetén érkezett, a hajóról csónakkal vitték ki közvetlenül a londoni parlament épületéhez. Tito egyenruhában volt, ott fogadta őt Winston Churcill és Fülöp edinburgh-i herceg, a királynő férje, aki erre az alkalomra a Királyi Haditengerészet admirálisának egyenruháját viselte. Az út Londonig és vissza egy hónapig tartott.

Tito nagyon intenzíven használta a hajót 1954 és 1961 között, amíg nem alakult meg az el nem kötelezett országok mozgalma. Ez alatt az idő alatt a Sirállyal kétszer volt Ecuadorban, elhajózott Burmába, Indiába és Ceylonba. Ezek az utazások hónapokig tartottak. Az utolsó ilyen hosszú útja 1961-ben volt Afrikába. Azután főleg repülővel utazott, a hajó gyakran a célállomás kikötőjében várta.

                                     Bombay-ban

A fedélzeten megfordultak a világ legnagyobb államférfiai, királyok, császárok, hollywoodi hírességek, a tudományos, kulturális és művészeti élet híres szereplői. 1976-ban az el nem kötelezettek csúcstalálkozóján Kolombóban vendégül látott 70 államfőt, köztük Brunei szultánját a 37 feleségével! A már beteg elnök 1979 augusztusában hajózott ki vele utoljára Brioniból Zadarba és vissza egy rövid megállóval Rab szigeten.

                               Josip Broz, Sophia Loren és Jovanka Broz

A hajó az utolsó két önálló útját Jugoszlávia szétesésének, a balkáni háborúk kezdetén tette. Nem katonai felszereléseket szállított Koperből a Kotori-öbölbe 1991-ben. A békekötés után megvásárolta egy görög hajótulajdonos, és a rijekai Viktor Lenac hajógyárba vitték, hogy felújítsák. A tulajdonos azonban nem tudta fedezni sem a felújítási, sem a kikötői költségeket, hatalmas adósságot halmozott fel, ezek fejében a bíróság a hajót nyilvános árverésre bocsátotta, ahol Rijeka 150 ezer dollárért megvásárolta.

                                 Az úszó rezidencia szalonja 

A hajó 2006-tól a horvát kulturális örökség része és a vétel révén 2009-től Rijeka város tulajdona.  A Sirály 117 méter hosszú, 17 méter széles. Tízezer tengeri mérföldet tudott megtenni és ezer katonát tudott befogadni teljes fegyverzettel és felszereléssel. A hajón még most is az eredeti, 1938-ban beépített motorok vannak, két 7000 LE-s Fiat dízelmotor, amivel 17,6 csomós sebességgel tudott haladni. Az olaszok nagyon büszkék ezekre a motorokra, egy ízben felajánlották Jugoszláviának, hogy építenek egy új, korszerű iskolahajót cserébe a két motorért, amit kiállítanának a torinói Fiat múzeumban, de a jugoszlávok elutasították az ajánlatot.

A hajón fénykorában háromszáz fekvőhely volt, három ebédlő, két konyha, hentesek, pékségek, cukrászdák, férfi és női fodrászok, cipőkészítők, több hivatal, egy műtő és négy szabadidős terem. 120 tengerész szolgált rajta, csak a motorházban 45. Több leírás is arról szól, hogy a hajó nem volt semmi luxussal berendezve. Az egykori kapitány Miodrag Šepić így emlékezett: „Tito és Jovanka külön aludtak. Tito szobája színes juharfából készült, Jovankáé fehér juharból. A hajóba nem építettek be semmi luxusfelszerelést. Iskolahajó volt és az is maradt.”  

A Sirály hajómúzeum – ahogy mondják: a rijekai eper a tortán – hatalmas kulturális-turisztikai attrakció és Volko Obersnel polgármester megüzente, hogy a városi tanács döntésétől függetlenül felújítják.

fotó: crckarije.com, oslobodjenje.com

Több mint három éve tart a boszniai főváros ostroma, a körbezárt városban naponta bombák tucatjai robbannak, mesterlövészek vadásznak a járókelőkre, az emberek minden nap a túlélésért harcolnak. Még előtte vagyunk a Markale piac elleni, hatvannyolc halálos áldozatot követelő véres merényletnek, a daytoni békeegyezmény még nem is körvonalazódik. Kevés ok van örömre. Ebben a környezetben fogalmazódik meg 1995-ben a filmfesztivál gondolata művészek egy csoportjában, az Obala Art Centar tagjaiban. 

        A szervezők 1995-ben. Szemben áll Mirsad Purivatra alapító, igazgató

A nyolcvanas években az előadóművészek legnépszerűbb alternatív társasága volt az Open Scene Coast Szarajevóban, később új alkotók csatlakoztak hozzájuk és létrejött az Obala Art Centar. Az ostrom alatt az Obala Art Centar nagyon sokféle tevékenységet folytatott. Kiállításokat, filmvetítéseket szerveztek, könyveket adtak ki. Az Apollo moziban, a„háborús mozi” keretében VHS kazettákról vetítették a filmeket minden nap.  Rendbe hozták a Művészeti Akadémia épületének előcsarnokát és átalakították művészeti galériává. Ezek voltak a csírája az első filmfesztiválnak, hogy a szarajevóiak, hacsak rövid időre is, úgy érezzék, normális életet élnek.

                         Sajtótájékoztató 1995-ben

A fesztivál alapítója és igazgatója Mirsad Purivatra a jubileum kapcsán mesélt. Elmesélte, hogyan tanulmányozták az előző évek „mini fesztiváljait”, mint a locarnoi, vagy az edinburgi. Nyári fesztivált terveztek, egy hosszabb tűzszünet idejére gondoltak, de a feltételek romlása, az emberek biztonsága érdekében a rendezvény időpontja egyre tolódott. A tervezett augusztusból végül sokszoros módosítás után október lett. Így történhetett, hogy az első nyári fesztivál alatt egyszer csak megindult a hóesés. 

„Az első fesztiválon programjának megszervezése, a technika biztosítása nagy kihívás volt. Sikerült szerezni és beüzemelni két sérült filmvetítőt és 35mm-es filmeket. A vendégek, az Oscar-díjas mexikói Leos Carax és Alfonso Cuaron személyesen hozták el filmjeiket a városba” –mondta Purivatra. Alfonso Cuaron 1995-ben az ostromott városban mutatta be a Kis hercegnő című filmjét több mint nyolcszáz gyerek előtt, akik közül soknak az volt első moziban látott filmélménye. Közülük többen ma a szervezető csapat tagjai. Cuaron később azt mondta, hogy filmes karrierje egyik legmeghatározóbb élménye, és életének egyik legfontosabb tanulsága volt. Az első filmfesztivál vendége volt az említetteken kívül Vanessa Redgrave és Bono is. 

Habár a fesztivál nagyrészt filmek vetítésére korlátozódott, azért volt lehetőség a jelenlévő filmesekkel találkozókra, beszélgetésekre. Ebből született és mára nagy, elismert nemzetközi fesztivállá nőtte ki magát, ami a délkelet-európai régióra összpontosít. A legnagyobb filmrendezvény Bécstől Isztambulig. Purivatra apró kulisszatitkokat is mesélt, elmondta, hogy sok vita volt a vörös szőnyegről, voltak érvek pro és kontra, de a szervezők azt akarták, hogy külsőségekben is ünnepeljék a térség alkotóit.   

A Szarajevói Filmfesztivál központi helyszíne a Nemzeti Színház, előtte hagyományosan a Susan Sonntag téren lefektetett vörös szőnyegen vonulnak be a résztvevők. Idén a jubileum tiszteletére új vörös szőnyeg került, amit a Nemzeti Múzeumban őrzött 1930-as évek Szarajevójából származó szőnyeg motívumai ihlettek. Rekordszámú, ezerháromszáz vendéget várnak és rekordszámú, 270 filmet mutatnak be 18 kategóriában 56 országból. Hatvannyolc filmnek világpremierje lesz, a Szarajevó Szíve díjért 53 film verseng négy kategóriában. A filmeket szakértő csoport választja ki. Soha nem támasztanak földrajzi, vagy politikai feltételeket. Idén 950 filmből került ki a bemutatandó 270.

A nyitófilm a bosnyák rendező Ines Tanović Sin (A fiú) című filmje egyidőben a Nemzeti Színházban és a háromezer nézőt befogadó nyári moziban. „A film egy család életével foglalkozik a mai Szarajevóban, a gyermekek nevelésével a Dayton utáni Bosznia-Hercegovinában, amikor sok érték átfordult” - mondta a rendező.

                                                       Alejandro Gonzalez Inarritu

A fesztivál díjnyertes filmjei Szarajevó szíve díjat kapnak, és minden évben odaítélik a Tiszteletbeli Szarajevó szívet is. Idén Pawel Pawlikowski lengyel rendező, Alejandro Gonzalez Inarritu mexikói producer, rendező, forgatókönyvíró, zeneszerző és Isabelle Huppert francia színésznő kapták meg.

Pawlikowski már volt vendége a szarajevói fesztiválnak 2014-ben, akkor itt mutatták be Ida című filmjét és tavaly, amikor a Hidegháború c. filmjével nyitották meg a rendezvényt.

Inarritu az első mexikói rendező, akinek filmjét Oscar-díjra jelölték. Ez a Bábel című film volt 2007-ben. Akkor nem nyert, de 2015-ben a legjobb rendezésért neki ítélték a kis szobrot.

„Ahogy idősödik az ember, egyre inkább figyeli, hogy dolgozik a szíve. Nagyon örülök annak, hogy kaptam egy szívet, ami erős, bátor, tele van céllal és megbékéléssel, tűzzel és szeretettel.Tegnap töltöttem be a 56. évemet. Ez a legszebb születésnapi ajándék”-mondta Inarritu.

                                   Pawel Pawilowski 

„Nagyra értékelem ezt a pillanatot. Nagy érzelmekkel vagyok itt. Ez egy város, amelynek nincs egyszerű szíve. Olyan sok ellentmondás van itt, de ez a szív erősebb, mint bármely ideológia és a nacionalizmus. Remélem, hogy ez a város továbbra is olyan lesz, mint évszázadok óta”- mondta Pawlikowski.  

A fesztivál a térség filmes szakembereinek, a filmipar képviselőinek találkozóhelye, ahol a fiatal filmkészítőknek lehetőségük van arra, hogy találkozzanak a mai legnagyobb filmesekkel, akik készek rá, hogy megosszák tapasztalataikat és tudásukat. A fesztivál nem titkolt célja a Bosznia-Hercegovinából és a régióból származó szerzők felfedezése és támogatása.

                                   A nyári mozi 

A jubileumi Szarajevói Film Fesztivál augusztus 16-23 között tart az UNESCO védnökségével. Az idei rendezvény különlegessége, hogy ez a kavilifikációs fesztivál az Oscar-díjra a rövidfilmek kategóriájában.

„Ez az egyik legjelentősebb filmfesztivál a térségben, amelyik egyre nő és egyre szebb, jól szervezett és egy olyan városban van, amit nagyon szeretek, ahol mindenki nagyon vendégszerető és remélem, ez így is fog maradni” –mondta Nikola Kojo szerb színész. 

„Örül a szívem, amikor Szarajevóba jövök. Most kétszeresen is örülök a filmfesztivál miatt. Boldog vagyok" – mondta Alma Prica zágrábi színésznő.  

Pjer Žalica filmrendező az első fesztiválra emlékezett: „Amikor az első fesztiválon itt voltunk, boldogok voltunk, mert úgy éreztük, hogy élünk. Nem gondoltuk, hogy a fesztivál meg fog élni 25 évet, mert akkor azt sem tudtuk, hogy a holnapi napot megéljük-e. De most már biztos vagyok benne, hogy lesz hetvenedik születésnapja is.”

fotó:klix.ba

Ebben az évben pontosan hetven éve, hogy megnyílt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság leghírhedtebb börtöne, a Goli otok. Írtam már róla itt a blogon, most a kerek évforduló kapcsán megjelent több visszaemlékezés, a Szabad Európa Rádió szerkesztősége is megjelentette az egykori fogoly, Vladimir Poplavski memoárját és több egykori rab, hozzátartozók felkeresték a szigetet.

Goli otok, a„horvát Alcatraz” 1949-1956 között politikai átnevelő tábor volt. A tábor alapítása előtt a sziget lakatlan volt, az épületek többségét a foglyok építették. A történészek úgy vélik, hogy az első fogolytábort az Oszták-Magyar Monarchia idején, az I. világháború alatt építették itt, orosz hadifoglyokat hoztak ide a keleti frontról. Ante Zemljar horvát iró, aki 1949-1953 között raboskodott Goli otokon, azt írta, hogy a foglyok az építkezésekkor találtak orosz katonai egyenruhákat. Mindez azonban még mindig csak legenda, mert a szigeten nem végeztek semmiféle régészeti feltárást.

1949-től a szigetre a jugoszláv sztálinistákat hozták, illetve azokat, akik támogatták az Informbüro 1948-as állásfoglalását, és ezzel ők a „jugoszláv nép ellensége” lettek.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform, Informbüro) 1947. szeptember 27-én alakult meg Lengyelországban belgrádi székhellyel. A Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) és a Szovjetunió közötti vita miatt Jugoszláviát alig néhány hónappal a megalakulása után kizárták az Informbüróból. 1948. márciusban Sztálin levelet küldött a jugoszláv vezetőknek, amiben kritizálta a JKP-ot. A pártvezetés akkor úgy döntött, hogy Tito nem vesz részt a Kominform következő ülésén Bukarestben, amit 1948. júniusra terveztek. A lengyel kommunista vezető Vladislav Gomulka és a bolgár kommunista párt vezetője Georgi Dimitrov ugyancsak lemondták a részvételt a találkozón. Az ülésen a résztvevők határozatot fogadatak el a „JKP helyzetéről”, miszerint a párt ellenséges politikát folytat a Szovjetunióval szemben, a pártot kémek és külföldi zsoldosok vezetik, akik nem hallgatnak más kommunista pártok tanácsaira.

„Az Informbüro elítéli a JKP központi bizottsága pártellenes politikáját és eljárásait. Az Informbüro megállapítja, hogy mindezek eredményeként a JKP központi bizottsága kizárta magát és a pártot a testvéri kommunista pártok családjából, az egyetlen kommunista frontról és következésképpen az Információs Iroda köréből.”- áll a dokumentumban.

Sztálin halála után a megbékélés felé az első lépést Nyikita Hruscsov tette meg, amikor 1955. májusban Belgrádba utazott. Onnantól enyhült a két ország közötti feszültség és már a következő évben könnyítettek a foglyok helyzetén Goli otokon.

1956-1980 között a szigetet hivatalosan a „kommunizmus ellenzőinek” fogolytáborának nevezték. Josip Broz Tito elnök 1980 évi halála után átalakították fiatalkorúak gyűjtőtáborává, ám még ugyanabban az évben bezárták, mert nemzetközi szervezetek az emberi jogok megsértése és a fogvatartottak embertelen bánásmódja miatt minden fórumon vádolták Jugoszláviát.  A komplexumot véglegesen 1988-ban zárták be, az utolsó őr akkor hagyta el a szigetet.

Ma Goli otok elhagyatott, látogatói kiváncsi turisták, nudisták és nagyon ritkán kutatók. A Szabad Európa tudósítója egy napsütéses napon meglátogatta a szigetet, beszélt volt foglyokkal és hozzátartozóikkal a jugoszláv történelem ezen sötét időszakáról.  A „Mala Maris” turista hajó csöndesen közelíti meg Goli otokot, a 4,7 négyzetkilométeres szigetet. Goli otok a legkisebb sziget a három közül, ami a népszerű turisztikai célpont, Rab sziget közelében van. A hajó ugyanott köt ki, ahova 1949. július 9-én érkezett meg a „Pilat” nevű hajóval a poltikai foglyok első csoportja.

Mára a szigeten csak birkák maradtak, amiket a Rab szigeti falusiak hoznak ide legeltetni, és a környező szigetek lakói vadászat céljából nyulakat tenyésztenek itt. Bármelyik épületbe szabadon be lehet menni, de az építmények nem biztonságosak, omlanak a falak, a tetők. Nincs egyetlen ép ablak, ajtó. Fák sincsenek, csak száraz fatörzsek. Minden faültetés sikertelen kísérlet volt annak ellenére, hogy azokat a raboknak büntetésül a saját testükkel kellett védeni a napsugarak elől. A facsemetéknek naponta 0,5-0,7 liter vizet kellett adni (Goli otokon nincs egyetlen forrás sem), míg a kőbányában kemény fizikai munkát végző elítélteknek a napi adagja két deciliter volt.

A hivatalos adatok szerint Goli otokon 16101 elítéltet tartottak fogva, nemhivatalosan ezt a számot negyven-és hatvanezer közé teszik. A halálesetek száma még kevésbé pontos. Habár a horvát történészek 413 halottat azonosítottak név szerint, ezt a számot szinte mindenki kétségbe vonja. Háromezer és tizenötezer közötti halálesetről beszélnek. A rabok 44%-a szerb, 21,5%-a montenegrói, 16%-a horvát, 5%-a macedón volt, és néhány szlovén és albán. A rabok leggyakrabban bírói ítélet nélkül kerültek a szigetre, hivatalos dokumentumok abból az időből szinte egyáltalán nincsenek.

A fogvatartottakat több csoportra osztották és elnevezték őket. A "gazemberek" voltak azok, akik nevén nevezték a valóságot, nem mondták azt, hogy Goli otok munkatábor, hanem azt, hogy börtönsziget, nyilvánosan kimondták, hogy az étel rossz, és megpróbáltak zavart okozni. Nekik volt a legrosszabb soruk. Aztán jöttek a „kopogtatók”, akik tartósan megtagadták, hogy levelet írjanak a rokonaiknak és a barátaiknak. A „kétszínűek”, akiknek csak a szájuk volt nagy, de lélekben besúgók maradtak, és voltak a "kétkerekűek", akik visszatértek másodszor is, mert "nem tanulták meg a leckét".

A szigeten folyó rettenes életről mesélnek a tanúk. Sokan beszéltek a „forró nyúl”-nak nevezett kínzásról. Rögtön a megérkezés után az új raboknak („forró nyulak”) végig kellett menni egy vonalon, ahol az öreg rabok ütötték őket. „A nagypám belgrádi újságíró, Vuk Trnavski. 1951-ben érkezett a szigetre –mesélte a Szabad Európának Miloš Trnavski. – Az ő csoportja is átesett a „forró nyúl” kínzáson párosával: a párok a lábuknál egymáshoz voltak láncolva. Az ember, aki együtt volt a nagyapámmal, az ütések nyomán meghalt, nagyapámnak kellett őt magával vonszolnia a táborba.”  Vuk Trnavski büntetése azután is folytatódott, hogy szabadon engedték. „Amikor megpróbált újra munkát találni és kérdezték tőle, hogy hol dolgozott korábban, a nagyapám azt válaszolta, hogy újságíró volt. A pártban úgy döntöttek, hogy akkor megfelelő munka lesz neki a Belgrádban nyomtatott újságok vagonba rakodása, hogy eljussanak szerte az országban. De nagyapámnak végül szerencséje lett, megismerkedett egy magasrangú pártvezetővel, aki elmondta, hogy a Politika c. lapnál, ahol nagyapám a börtön előtt dolgozott, a helyzet egyre rosszabb és rosszabb, miközben valódi újságíróknak vagont kell rakodniuk. Így nagyapám visszakapta a munkáját.”

Jelena Mrđa belgrádi fotós szülei is megjárták Goli otokot. „Édesanyám 1949-ben másodéves volt az agrár egyetemen. Tudott gépelni és egy provokátor megkérte, hogy írjon le neki valamit. Ő legépelte, ezután letartóztatták, bár erről soha nem kapott semmilyen dokumentumot.”  Édesanyjának Sirály volt a beceneve, mert hasonlított a színésznőhöz, aki az 1915-es orosz filmben játszott. „Ez elég volt ahhoz, hogy kikiáltsák a Szovjetunió szimpatizánsának és a táborba küldjék. Apám elkezdte őt keresni. Elment anyám szülőfalujába, nem messze Belgrádtól és kérdezősködött, hogy látta-e valaki? Őt is letartóztatták és őt is Goli otokra vitték. Anyám négy évet, apám másfél évet volt ott. 1953-as szabadulásuk után újra találkoztak, én 1956-ban születtem.” Jelena szülei ritkán beszéltek az átélt borzalmakról. „Erről nem beszéltünk, de mindenki tudta, hogy Goli otokon voltak. Soha nem mentünk a tengerhez. Azt mondták, nekik egy életre elegük van a tengerből.” Apja csak a felesége halála után beszélt az átélt kínzásokról. „A táborban a foglyokat kényszerítették, hogy egymást kínozzák, ellenkező esetben őket büntették meg és verték még jobban. Azt gondolom, hogy a volt rabok nemcsak félelemből, hanem a szégyen miatt is hallgattak. Nem akartak beszélni arról, hogyan kínozták a másik embert”- mondta.

A szigeten találkoztak Joška Pinjatela zadari orvossal, aki négy hónapot töltött 1957-1958 között a szigeten. Akkor 18 éves volt. Pinjatela szabadulása óta most jött először a szigetre. „Minden annyira megváltozott, hogy nehezen tudom felismerni az épületeket - mondta. - A kaszárnyák, ahol aludtunk, már nincsenek meg. Mindegyikben 150-200 embert helyeztek el, háromemeletes ágyakon aludtunk.” Pinjatela azt mondta, hogy a táborban a foglyoknak volt önkormányzata. „Ez jónak tűnhet, de valójában még rosszabb volt, mert az idősebbek megpróbálták bebiztosítani magukat, hogy hatalmon maradjanak” – állítja a volt rab. Az orvos a jugoszláv identitás iránti tiszteletlenség és a horvát szimbólumok népszerűsítése miatt került a táborba. „Abban az időben az én úgynevezett aktivitásom nem volt politikai, semmit nem tudtam a politikáról. Csak szeretet volt az országom iránt, és ezért usztasának nyilvánítottak. Szlogeneket írtunk Zadarban a házfalakra, mint „Éljen Horvátország, éljen a horvát nyelv!” Nem fogadtam el a szerbhorvátot. Nekem az egy mesterséges nyelv volt, amit rám kényszerítettek. Kirúgtak az iskolából, kaptam egy határozatot, hogy tilos beiratkoznom bármilyen oktatási intézménybe Jugoszláviában, és annak érdekében, hogy visszanyerjem az oktatáshoz való jogomat, be kell bizonyítanom, hogy meggondoltam magam és viselkedésem.” Pinjatela 1957. novemberben érkezett Goli otokra. „Már hideg volt. Azonnal a hideg víz alá küldtek zuhanyozni. A ruháinkat a fürdő előtt hagytuk, és amikor kijöttünk, a földön csíkos pizsama várt minket. Az első cigarettát Goli otokon szívtam el. Dohányoztunk, hogy legalább az melegen tartson. Ma is dohányzom. Az én Goli otokom 1957-ben nem volt olyan borzalmas, mint amiket a dokumentumfilmekben mutatnak az 1949-1956 közötti időszakról. A hruscsovi látogatás után a fogvatartottak körülményei megváltoztak. De még mindig voltak szörnyű büntetések. Emlékszem, hogy húztam a köveket a kocsin egy dróttal, ami véresre vágta a kezemet. Volt, hogy lépcsőt kellett takarítanunk, 170 lépcsőfokot felülről lefelé úgy, hogy nem hajlíthattuk be a térdünket. Nagyon nehéz volt. Amikor lassan vagy rosszul dolgoztunk, akkor megvertek minket”- mondja a volt elítélt. „Megbocsátottam nekik.”  

A ma 85 éves Boško Vulović csak 17 éves volt, amikor Kotorban gimnazista társaival együtt egy „Le Titoval, éljen Sztálin!” falfirka előtt letartóztatták.  „Még mindig minden részletre emlékszem- meséli az idős férfi. – Megvertek minket és azt mondták, lehajítanak az erkélyről, ha nem valljuk be, hogy mi írtuk, és azt fogják mondani, hogy szökni akartunk… Valljátok be és becsületszó, hogy nem bántunk, ellenkezőleg, elengedünk benneket - mondták. Azt gondoltuk, hogy bíróságra kerülünk, ahol kiderül az igazság. Azonban a kotori börtönbe vittek minket, ahol felolvasták az ítéletet, három év Goli otokon. Nem volt semmiféle tárgyalás. Ott pedig volt minden, verés, megalázás, gyilkosság, öngyilkosság…”

Többen is meséltek a tábor közepén lévő, annak idején háromméteres fallal körülvett területről, ami tábor volt a táborban. A többi rabtól teljesen elkülönített részt 101-es tábornak nevezték, a rabok ironikusan kolostornak hívták, ahol a jugoszláv köztársaság és a kommunista párt magasrangú funkcionáriusait „nevelték át”, akiket azért tartóztattak le, mert kritizálták a Marsalt és embereit. A terület közepén volt a „Péter lyuk”, ami Montenegro parlamenje elnökéről, Peter Komenicről kapta a nevét. Ő volt az első rab, akit ide vetettek, és aki néhány évvel a szabadulása után belehalt Goli otok következményeibe. A földbe ásott lyuk nyolc méter mély és 25 méter széles volt. Egy barakkot állítottak fel benne, amit létrával értek el, később a foglyok csupasz kezükkel lépcsőt faragtak kőből kőbe. Éjszaka reflektorok világítottak, és géppuskások őrizték.

Minden elíélt, aki a „Péter lyukban” végezte, magasrangú tisztviselő volt, volt közöttük szövetségi miniszter, tábornok, gyárigazgató, pártvezető, egykori partizán egység parancsnok, vagy a spanyol nemzetközi brigád parancsnoka. Egyes adatok szerint, mert erről sincsenek hivatalos számok, ebbe a lyukba 136 embert tettek, arányaiban itt haltak meg a legtöbben. A halálokok között volt fáradtság, betegség, kínzás és öngyilkosság. A túlélők elmesélése szerint az itt tartott embereket brutálisan megkínozták, éheztették, a rabok felismerhetetlenek voltak, úgy néztek ki, mintha a csontjaik minden pillanatban ki akarnák lyukasztani a bőrüket. Danio Drezgić elítélt megélesített egy fém kanalat és megpróbálta elvágni vele a saját torkát, de annyira gyenge volt, hogy nem sikerült rögtön belehalnia, a napon vérzett el.

Alkalmazták a „bojkott” büntetést, a foglyok pszichikai megtörésére. Ez azt jelentette, hogy azzal a személlyel, aki bojkott alatt állt, senki nem beszélhetett. Gyakran akasztottak táblát a nyakukba: „áruló vagyok”.

Goli otok már évtizedek óta megszűnt, egyre kevesebben vannak a túlélő tanúk, ezért is van szükség arra, hogy visszaemlékezéseik fennmaradjanak, mert ezeket a szörnyűségeket nem szabad elfelejteni. A sziget a birkákon és nyulakon kívül lakatlan és ez talán így is van jól.  

fotók: Radio Slobodna Europa

Megkezdődött a muzulmánok egyik legnagyobb ünnepe, a kurban bajram, az áldozati ünnep. Minden ünnepkor felidéződnek a szarajevói napok, féltve őrzött emlékek az ünneplőbe öltözött város képe, az utcákat betöltő baklava illata.   

A kurban bajram az iszlám holdnaptár utolsó hónapjának tizedik napján kezdődik, körülbelül hetven nappal a ramadan, és közvetlenül a hadzs, a mekkai zarándoklat után. Hadzs bajramnak is nevezik. 

Az ünnep négy napig tart, az első napon a hívek hajnalban mennek a mecsetbe, elmondják közösen az áldozati imát, ezután elmennek a temetőbe majd otthon készülnek az állat áldozatra.  

Az áldozati állat általában birka, juh, bárány, kecske vagy szarvasmarha, de a világ egyes részein akár teve is lehet. Boszniában a birka és a juh volt a jellemző. A konyha ablakból ráláttam a szomszédunk hegyoldalbeli kertjére, ahol a bajramot megelőző hetekben megjelentek a vágásra nevelt juhok, bárányok. A hívők a birkát még az ünnep első napja előtt kiválasztják és vagy maguk vágják le, vagy felfogadnak rá egy embert. A városban élők általában a bérvágatást választják, tömegesen hozzák be vidékről az állatokat. Sokan élnek ebből. Egész évben nevelik, legeltetik, őrzik az állatokat, és a kurban bajramra eladják. Mindenki a lehetőségei szerint vásárol állatot, van, aki egyet, de vannak családok, akik többet is. Az áldozati állatnak legalább egy évesnek kell lennie, hogy megfeleljen. 

Lakásunk bérbeadói muzulmánok voltak, de vallásukat nagyon szolidan gyakorolták, nem imádkoztak naponta ötször, hol böjtöltek, hol nem, így nem kicsit rökönyödtem meg, amikor egyik évben az erkélyről lenézve ott láttam a család ünneplőbe öltözött férfi tagjait a garázs előtt, körülállva egy férfit, aki éppen birkát vágott. Mert ezt az ünnepet azok is tartják, akik egyébként nem követik szigorúan az iszlám előírásait.  Később már nem lepődtünk meg a szertartáson az Audi mellett.

A levágott állat húsát háromfelé kell osztani: egyharmad a szegényeké, egyharmad a családé és a szomszédoké és egyharmad az állatot levágó segítőé. Az ünnepkor levágott állat húsát tilos eladni. 

„Az állatáldozás hagyománya nagyon régre nyúlik vissza, még amikor a Mindenható szolgájának, Ibrahimnak idős korában született meg a fia, Ismail. Ezután az Engesztelő megparancsolta Ibrahimnak, hogy áldozza fel a fiát, és amikor látta, hogy kész ezt megtenni, akkor Allah feloldozta ez alól az áldozat alól és azt parancsolta, hogy a fia helyett egy birkát áldozzon fel. Azóta a muzulmánok birkát áldoznak ezen az ünnepen.”   

Az ünnepen senki nem maradhat éhesen, az is hozzájut a hagyományos ételekhez, akinek nincs módja megvenni. A népkonyhákon, közkonyhákon vagy a csak erre az alkalomra létrehozott közösségi konyhákon több ezer adag étel készül a rászorulóknak, ehhez Szarajevóban idén ehhez több mint ezer birkát vágtak le. 

Soha nem maradtunk ki mi sem. Minden évben kaptunk kóstolókat a háziaktól, a szomszédoktól, a bosnyák barátainkból, a maléves kollégáktól. Mert mindegy honnan jössz, milyen vallású vagy, az ünnep mindenkié. 

A reggeli központi imát a hagyományoknak megfelelően Szarajevóban a Gazi Husrev bég dzsámiban tartották. Reisu-l-ulema Husein ef. Kavazović megemlítette a Palesztinában, Jemenben, Kasmírban, Szíriában, Afganisztánban, Kínában és Mianmarban élő emberek mindennapi tragédiáit, és azt mondta: „nem fordíthatjuk el a fejünket a szegényektől, az utazóktól, a menekülőktől. Nem lehetünk példa azoknak, akik az emberek elleni erőszakra szólítanak, és azoknak, akik szögesdrótfalakat építenek az emberek között.”

                         Szarajevó, Gazi Husrev bég mecset