Balkáni Mozaik Blog

Elgondolkoztató lehet, hogy miért csatlakoztak önkéntesek – nők és férfiak – Horvátországból az Iszlám Államhoz, az azonban még elgondolkoztatóbb, ha valaki az ISIS bukása után nem kíván onnan visszatérni.  

Horvátországban a régió többi országától eltérően nem tiltott a külföldi háborúban való részvétel, a biztonsági szervek információi szerint a kalifátusba hét horvát állampolgár érkezett, öt nő és két férfi. Tudomásuk szerint a férfiak a harcok során meghaltak, a nők táborban vannak. Egy kivételével kettős állampolgárok, a 32 éves Dora Bilić az, aki csak horvát állampolgársággal rendelkezik. Ő az, aki nem kíván visszatérni a hazájába, még a nevét is megváltoztatta.

A hír meghökkentett mindenkit, akik ismerik a Bilić családot: Dora apja ismert mezőgazdasági szakember, anyja építész, testvére jogi diplomát szerzett, nagymamája gyógyszerész, nagyapja villamosmérnök, mind értelmiségiek, katolikus család, akik értetlenül állnak lányuk átalakulása előtt.

Dora Bilić több nyelven beszél, szeretett Európában utazgatni, múzeumokat látogatni, a fordulópontot az életében Londonba érkezése jelentette. Ott ismerte meg jövendőbeli férjét, aki olyan erős befolyással volt rá, hogy vallását is elhagyta és a radikális iszlámhoz csatlakozott. Ez a házasság nem tartott sokáig, Dora hagyta el a férjét, mert számára már nem volt elég szélsőséges. Válása után, 2012-ben úgy döntött, hogy a saját ízlése szerinti sokkal radikálisabb társat keres, akit meg is talált a vahabiták közösségében a boszniai Gornja Maočaban. Ott találkozott a bosnyák Senad Avdić Čadoval, aki abban az időben a feleségével és a gyerekével élt a faluban. Elvált, rövid időn belül összeházasodtak Dorával és még abban az évben a szerbiai Sandžakon és Törökországon keresztül Szíriába utaztak. Avdić 2014-ben Rakkaban egy bombatámadásban életét vesztette.

Az utolsó információ ez év februárban jelent meg Doráról, akkor a szír-iraki határon lévő Baghouzban, a dzsihádisták utolsóként megmaradt városában látták. A Slobodna Dalmacija c. hetilap februárban közölt egy boszniai állampolgárságú nőtől kapott hírt, aki ugyancsak Szíriában volt: „Dora és az én nővérem nem egy táborban vannak Szíriában, de rendszeresen beszélnek. A testvéremtől tudom, hogy Dora az Al-Holban van. Rakkaban ismerkedtek meg, mindketten ott éltek a családjukkal.”

Egy másik informátor úgy fogalmazott, hogy „nem tudom pontosan, mi a célja, de ahogy most látom, nem hiszem, hogy el akar innen menni. Egy új országot akar, azt várja itt.” Hozzáteszi, hogy Dora a táborban nőket masszíroz, mert szakmája szerint gyógymasszőr, és megszakított minden kapcsolatot a balkáni asszonyokkal, főleg szíriaiakkal barátkozik. Minden valószínűség szerint ott van vele a Senad Avdić Čadoval kötött házasságából született kislánya is, aki 5-6 éves lehet.

Az Al-Hol tábor Szíria észak-keleti részén fekszik. A drótkerítéssel körbevett sátrak végtelen sorában több mint hetvenezren élnek sivatagi körülmények között hónapok óta. Többségében szíriaiak és irakiak, 15% harmadik országbeli. Egy humanitárius szervezet felmérése alapján 62 különböző ország polgárairól van szó. Az ENSZ humanitárius koordinációs irodája adatai szerint a táborlakók közel kétharmada 18 év alatti, 27%-a nő. A táborban nehéz ivóvízhez és egészségügyi ellátáshoz jutni.  

A horvát biztonsági szolgálat jelentésében állítólag említenek egy másik horvát nőt az ISIS soraiban. Róla akkor lehetett hallani, amikor 2011. szeptemberben amerikai dróntámadásban megölték Anwar al-Awlaki jemeni Al-Kaida vezért. Röviddel ezután Morten Storm dán hírszerző tiszt közzétette a történetet. Ebben elmondja, hogy Anwar al-Awlaki felesége volt egy fiatal szőke horvát nő, Irena Holak, aki az iszlámra való áttérése után a nevét Aminára változtatta. A dróntámadáskor ő is a férjével volt a konvojban, de túlélte és  minden bizonnyal ma is Jemenben él. A horvátországi családja minden nyomát elveszítette.  (a képen Irena Holak. A New York Post fotója)

Forrás: Slobodna-Bosna, RSE, New York Post

A montenegrói Központi Bank előzetes adatai szerint a közvetlen külföldi pénzbeáramlások január elejétől szeptember végéig elérték az 591,7 millió eurót,  míg kifizetésként 325 millió eurót teljesítettek. Így 2019 első kilenc hónapjában a nettó külföldi tőkebeáramlás 266,73 millió euró, ami az előző év azonos időszakához képest 22,5 százalékkal több. A befektetések főként tőkebefektetések. Bankokba, vállalatokba invesztálnak, ingatlanokat 129,7 millió euró értékben vásároltak külföldiek.  

Az első kilenc hónap montenegrói befektetői között Magyarország áll az első helyen 53,12 millió euróval. Magyar állampolgárok 4,12 millió euró értékben vásároltak ingatlanokat, 49 millió eurót vállalatközi hitelezés formájában, bankokba és gazdasági társaságokba fektették be. A második helyen van Oroszország 52,84 millió euróval. Továbbra is az orosz állampolgárok a legnagyobb külföldi ingatlan vásárlók, az első kilenc hónapban 30,17 millió eurót költöttek erre a célra. A vállalatközi hitelezésen keresztül 21,82 millió eurót fektettek be, montenegrói társaságokba pedig 857,292,72 eurót. A harmadik legnagyobb befektető az Egyesült Arab Emirátus 34,02 millió euróval és a negyedik, meglepetésre Bosznia-Hercegovina 32,1 millió euróval.

Azok között az országok között, amelyeknek állampolgárai, vállalatai 20 millió eurónál nagyobb összeget fektettek be, ott van többek között Svájc, Szerbia, Törökország, Németország. A montenegrói Központi Bank szeptember végéig 45 országot regisztrált befektetőként. Kulcsszerepet játszik a befektetők között Azerbajdzsán is. Azeri a tulajdonosa az Azmont Investmentsnek, az egyik legnagyobb beruházásnak, a Portonovi üdülőkomplexum építőjének.

A kormány gyakran emlékeztet arra, hogy beruházás szempontjából Montenegró a térség legbiztonságosabb országa, hogy az egykori legkevésbé fejlett jugoszláv tagköztársaságból olyan országgá vált, ami regionális vezető szerepet tölt be az integrációs folyamatokban, és a gazdaságban. A kormány folyamatosan ösztönzi a befektetőket és rámutat arra, hogy a NATO-tagsággal megnövekedett az ország biztonsági szintje, és jelen vannak a világ legrangosabb turisztikai márkái.

A gazdasági elemzők azt mondják, az jó, hogy Montenegrónak folyamatosan jó a tőkebeáramlása, de arra is figyelmeztetnek, hogy nem szabad kizárólag rájuk támaszkodni, meg kell erősíteni a reál szektort, a hazai termelést és az exportot, valamint a szolgáltatásokat.

forrás: mondo.me

A szerb kormány tervei szerint 2023 végéig kell kiemelni a Vaskapu-szorosban azt a huszonhárom hadihajót, amik leginkább veszélyeztetik a vízi út forgalmát. Becslések szerint mintegy kétszáz német hajó található a víz alatt a Duna ezen szakaszán, a projekt a forgalmat leginkább veszélyeztető 23 hajó eltávolítását tervezi. A hajók a náci Németország fekete-tengeri flottájához tartoztak.

A 2020-as szerbiai költségvetésben 180 millió dinárt különítettek el a víz alatti filmkészítés és a műszaki jelentés elkészítésének finanszírozására. A speciális búvárok kiválasztására pályázatot írnak ki. A minisztérium illetékese megjegyezte, hogy kevés olyen búvár van a világon, akik tudják, hogyan lehet felkutatni a fel nem robbant eszközöket a folyókban. A hajók helyzetének pontos meghatározása után írnak ki pályázatot a kiválasztott a hajók kiemelésére.

Az elsüllyesztett német flotta kiemelési projektje nagyon fontos, mivel a Duna azon részén, Prahovo kikötőjével szemben, a vízi út 180 méterre szűkül, és a leginkább veszélyes helyen lévő 23 hajó csak 100 méterre szűkíti az utat. A Duna navigációs térképén a Vaskapu-szoros fehér színnel jelölt, nincsenek feltüntetve a veszélyes helyek, ahol az elsüllyesztett hajók vannak. Srečko Nikolić kapitány, a Prahovo kikötői parancsnokságról azt mondta, hogy a növekvő dunai forgalomban az elsüllyesztett hajók még akkor is akadályozzák a navigációt, ha a vízszint magasabb. A keskeny szorosban a hajózás csak egy irányba halad, az áthaladásra a hajók gyakran 40 perctől 4 óráig is várakoznak. Alacsony vízállás esetén a német hajók roncsai a vízfelszín fölé kerülnek, és a folyó időnként fel nem robbant aknákat sodor a partra.

Többször is nekikezdtek a hajók felkutatásának, a feltérképezésnek, de anyagi források hiánya miatt a feltárások mindig félbe szakadtak. A most induló projekt teljes költsége 23 millió euró, amit az Európai Fejlesztési Bank finanszíroz.

A németek a Dunának a Mihajlovactól Prahováig terjedő szakaszán süllyesztették el a fekete-tengeri flottájukat 1944. szeptemberben. A Vörös Hadsereg elől menekülve a Duna Elf hadművelet során, miután a németek látták, hogy a szurdoknál az áttörés nem lehetséges, Walter Stettner Ritter von Grabenhofent altábornagy szeptember 7-én elrendelte a hajók elsüllyesztését. Körülbelül kétszáz járőrhajót, mentőhajót és csónakot süllyesztettek el. Idősebb prahovai lakosok emlékeztek, hogy még sebesültekkel teli hajókat is elsüllyesztettek, hallották a sikoltozást. Feltételezések szerint a hajók tele vannak háborús arzenállal, amit a németek a keleti frontról visszavonulóban meg akartak menteni, és vannak olyan vélekedések is, hogy a roncsok Szovjetunióban rabolt hadizsákmányt is rejtenek.

A teljesen elzárt hajóutat a második világháború után részben felszabadították, néhány hajót kiemeltek és beállítottak a jugoszláv néphadsereg folyami flottájába, másokat az oroszok hoztak a felszínre.  

Jelenleg diplomáciai tárgyalások folynak a német kormánnyal arról, hogy a hetven éve a Duna mélyén fekvő hajókat visszaadják, bár kevés az esélye, hogy bármelyik is szállítható állapotban van.

fotók: blic.rs, telegraf.rs

Légiutaskísérők hosszasan tudnának mesélni arról, hogy milyen teljesíthető vagy teljesíthetetlen kérésekkel állnak elő utasok a repülőgépek fedélzetén. A brit Telegraph összeszedett néhány kirívó esetet.

A légiközlekedés történetének minden bizonnyal legnevetségesebb összetűzése történt 2014-ben egy dél-koreai légitársaság New Yorkból induló járatának fedélzetén. Cho Hjun Ah, a légitársaság tulajdonosának lánya csinált botrányt a mogyoró szervírozása miatt. A személyzet egy fatálból kínálta az utasokat, míg Cho úgy gondolta, hogy első osztályú utast kizárólag tányéron lehet kiszolgálni. Irtózatosan kikelt magából, odarendelte a légiutaskísérőket, a kabinszemélyzet főnökét és utasította őket, hogy térdeljenek le előtte, kérjenek bocsánatot, majd azt követelte, hogy hagyják el a repülőgépet. Mindezek miatt a járat indulása 20 percet késett. Az eset vége az lett, hogy az elégedetlenkedő leánygyermek három hónapra börtönbe került a légiközlekedés biztonságának veszélyeztetése miatt.

Két Melbourne-ből induló első osztályú utas azon háborodott fel, hogy a kabinszemélyzet nem tudott számukra nagyméretű pizsamát adni, mert nincs. Ezt annyira a szívükre vették, hogy úgy döntöttek, inkább nem utaznak és követelték, hogy leszállhassanak a gépről. Teljesítették a követelésüket, a pilóta tájékoztatta az utasokat a késés okáról, mondván, hogy "vannak utasok, akik nem akarnak velünk utazni, ha nincs nagyméretű pizsama”.

A jelenlegi amerikai elnök volt feleségét, Ivana Trumpot 2009-ben szállították le a fedélzetről. Először csak a hellyel volt elégedetlen, majd amikor látta, hogy a közelében gyerekek is vannak, elkezdett sikítozni, hogy haza akar menni. Később állítólag durván káromkodott egy gyerekkel, aki az ülések között sétált, így nagyon hamar teljesítették a kérését, elhagyhatta a fedélzetet.

Nem különleges a kérés, és talán még teljesítették is volna, ha az megfelelő formában érkezik, ám minden bizonnyal nem így történt. 2003-ban a londoni repülőtéren letartóztatták Courtney Love énekesnőt agresszív viselkedésért. Love kiabált és sértegette a személyzetet, amiért nem engedték meg, hogy a barátja, akinek nem oda szólt a jegye, mellé üljön az első osztályra. Az énekes csak akkor hagyta abba a hisztériát, amikor letartóztatták.  

Ez azonban szerintem mindent visz. Egy utas mesélte el a történetet: „Nem vagyok a személyzet tagja, csak éppen akkor én is a Dubai-New York járat első osztályán utaztam. Egyszer csak nem akartam hinni a fülemnek, amikor a közelemben egy nő halál nyugodtan azt kérdezte a légiutaskísérőtől, hogy lehetne-e, hogy a pilóta leállítsa a bal oldali hajtóművet, hogy a fia nyugodtan tudjon aludni?”

Hát, így!

A „balkáni út” évtizedek óta a fegyver-, kábítószer-, emberkereskedelem útvonala, emellett az elmúlt években a menekültek útvonala is lett. Nemzetközi szervezetek szerint az út jelenleg három ággal rendelkezik: az egyik Görögország-Macedónia-Koszovó-Montenegró-Bosznia-Hercegovina, a második Görögország–Albánia–Montenegró–Bosznia-Hercegovina, a harmadik Görögország–Bulgária–Szerbia–Bosznia-Hercegovina. A probléma csúcspontja Bosznia, bár az útvonal mentén más országok is találkoznak menekült áradatokkal.  

A jobboldali pártok 2015 óta a menekültkérdést gyakran használják félelemkeltésre, hogy ezzel szavazókat nyerjenek meg. Ennek köszönhetően Európa-szerte a jobboldali erők vagy választásokat nyertek, vagy folyamatosan növelik a rájuk leadott szavazatok számát. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a menekültek elhelyezése megoldatlan, átláthatatlan az EU-ból erre a célra érkező pénzek költése, és nem utolsó sorban növekvő számuk biztonsági kérdés.  

A világ több részén hasonló helyzetekben fegyveres félkatonai formációk alakultak, jellemzően a jobboldali politika támogatói, hogy megvédjék az állampolgárokat valakik, adott esetben a menekültek ellen. Ilyen félkatonai alakulatok jöttek létre korábban Bulgáriában, és kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt meglepetésre Szlovéniában. A szervezeteknek főként szélsőségesen nacionalisták, gyakran büntetett előéletű jobboldaliak a tagjaik. „Volt néhány eset 2015 és 2016-ban, amikor a menekülteket bolgár nacionalistákból álló csoportok kifosztották és fogva tartották. Volt olyan alakulat, akik egyszerűen elfogták őket és bevitték a rendőrségre. Mostanában nincsenek ilyen esetek Bulgáriában” – mondja Jordan Božilov, a szófiai biztonsági fórum elnöke. 

A balkáni országok lakossága ahhoz van hozzászokva, hogy Szlovéniából mindig pozitív hírek érkeznek, az ország a sikeres euroatlanti integráció példája, ezért van erős visszhangja annak a hírnek, hogy az országban a horvát határ mentén járőröző félkatonai alakulatok vannak. A Stájer Gárda 2018. szeptemberben alakult, vezetője a Maribor labdarúgó klub volt vezérszurkolója, a szélsőjobboldali Andrej Šiško, aki a Nemzeti Mozgalom Egységes Szlovénia pártját is irányítja, amely eddig nem jutott be a parlamentbe. A média összekapcsolta őt a szlovén jobboldali körökkel, és mivel még mindig nem tudni, hogy ki finanszírozza a szervezetét, többször is említik szomszédos országok jobboldali pártjait ebben a tekintetben. A Reuters szerint körülbelül ötven emberből álló csoportról van szó, akik között több nő is van. 

A Stájer Gárda az elmúlt évben háromszor szervezett kiképző tábort a hegyekben. A kiképző tábor úgy működik, mint bármelyik valódi katonai tábor. Vannak menetgyakorlatok, van alakulati kiképzés és fegyverhasználati képzés. Minden úgy néz ki, mint a világ bármely hadseregének táborában, első pillantásra még a fegyverek is, de azok mégsem valódiak. Törvényesen engedélyezett légpuskákat használnak, amik Kalasnyikov másolatok.Megtanulják, hogyan kell mozogni, lőni ezekkel a fegyverekkel, hogyan kell álcázni magukat, hogyan kell az ellenséget az erdőben felderíteni, követni. A Gárdának egészségügyi alakulata is van, akik ugyancsak rendszeresen gyakorolnak.

„Szükség van a kormánnyal és a minisztériumokkal való együttműködésre. Nincsenek fenntartásaink a kérdésben és nekik sem kell, hogy legyen. Végül is a rendőrségnél és a szlovén hadseregnél olyan emberek vannak, akiket a hazánk védelmére képeztek ki. Nem akarjuk átvenni a szlovén hadsereg és a rendőrség szerepét, ez soha nem volt szándékunk. Támogatni akarjuk ezeket a szakembereket. Mi nem vagyunk szakemberek, önkéntesek vagyunk” – mondta Šiško. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy nem akarják betölteni a katonaság és a rendőrség szerepét, ugyanakkor azt akarják, hogy az állam ezekhez a szervezetekhez hasonló hatáskört adjon nekik.  

A Gárdához egyre többen csatlakoznak különféle okokból, és mivel mindenkinek nem tudják biztosítani a háromnapos kiképzést, bevezették az egynapost. Ezen a napon gyakorolják a felderítést, rejtőzködést, fegyverhasználatot Pohorjeban és más stájerországi erdőkben. "Egy olyan nemzedékhez tartozom, akik nem láttak el katonai szolgálatot. Szlovéniában nincs katonai szolgálat, és ez nagyon kár. Itt megismerkedek a fegyverekkel, és ha szükséges, meg tudom védeni a hazámat. Ezért arra kérem az összes fiatalt, hogy mindenki, aki képes és hajlandó, csatlakozzon hozzánk ahelyett, hogy otthon játszana. Gyertek a természetbe, érezzétek jól magatokat, ismerjétek meg a fegyvereket és minden mást” – mondta az újonc Marko Kočiš. Van, aki attól tart, hogy a NATO a szétesés előtt van, és senki sem fogja megvédeni őket semmiféle fenyegetéssel szemben.

Hasonló formációk erősödnek Finnországban, Szlovákiában és Magyarországon, de nincs például Horvátországban, holott egy felmérés szerint a horvát állampolgárok 65%-a úgy gondolja, hogy Horvátországnak nem szabad megengednie a menekültek belépését az országba, de ezzel együtt jelenleg nincs nyilvános kezdeményezés állampolgári önszervezésre, hogy megvédjék a határt a menekültektől. Nem tartják szükségesnek a polgári beavatkozást annak ellenére, hogy vannak esetek, amikor a rendőrség nem bánik megfelelően a bevándorlókkal, de a polgárok általában bíznak a rendőrségben és a határőrségben.  

Az elmúlt napokban számos szlovén tisztviselő, köztük a Nemzetbiztonsági Tanács képviselője nyilatkozatokat tett a félkatonai egység felbukkanásáról, mert abban valamennyien egyetértenek, hogy az ilyen irányú nemzetközi figyelem nem használ Szlovéniának. Politológusok és katonai szakértők is azt mondják, hogy a Stájer Gárda által tartott kiképzés nagyon veszélyes, kettős katonai erő alakul ki ezzel egy országban, ami minden téren nagyon rossz dolog. Akik ezekben a kiképző táborokban vannak, nekik már csak a valódi fegyver hiányzik a kezükből és valódi katonai alakulat lesznek.

Szakemberek egyetértenek abbanis, hogy sokan és sokféleképpen használják a választási kampányokban a menekültkérdést, holott az illegális bevándorlás évek óta nemzetbiztonsági kérdés, nem kellene az információkkal manipulálni, hanem tudományos kutatást kell végezni és konkrét tervet kell kidolgozni a bevándorlókkal való integráció, együttműködés és az incidensek leküzdése érdekében.

Ha a Görögországból, Törökországból, valamint a konfliktusövezet országaiból és az afrikai aszály és szegénység által érintett országokból érkező bevándorlókra vonatkozó adatokat nézzük, biztosak lehetünk abban, hogy a menekülthullám az elkövetkező években folytatódni fog. Ennek a folyamatnak az ellenőrzése érdekében, a jelenlegi kudarcok tapasztalatainak felhasználásával minden érintett ország közös és őszinte részvételére van szükség.

A nyugat-balkáni országok népei közül talán az albánokról tudok a legkevesebbet, azt egyáltalán nem tudtam, hogy megnevezésükben is megkülönböztetik a koszovói albánokat más albánoktól, és ez erős indulatokat vált ki. Legutóbb Aleksandar Vulin szerb védelmi miniszter nevezte szkipetároknak a koszovói albánokat, amit ők sértőnek éreztek, mire a miniszter azzal védekezett, hogy ők is ezzel a kifejezéssel illetik magukat. 

Albánok kisebb vagy nagyobb létszámban a Balkán-félsziget szinte valamennyi országában élnek. Albánia mellett, ahol kb. 3,4 millió albán él, ami a lakosság 95%-a, Koszovóban 1,8 millió, Észak-Macedóniában 500 000, Montenegróban 47 000. Görögországról az adatok nagyon megbízhatatlanok. Noha a becslések szerint 1990 óta több mint 600 000 albán emigrált Görögországba, a hivatalos görög statisztikák tagadják a nagy albán közösségek létezését, míg az albán becslések szerint az ellenkezője áll, különösen, ha Epiruszról van szó. 

És akkor a kölcsönös sértődéseket kiváltó megnevezésekről. 

A modernkori történelemben az albán nemzet tagjait arbanasi néven nevezték, létezett az arnaut vagy arnautin török eredetű megnevezés is, de a török uralom végével a tizenkilencedik század második felében ez apránként eltűnt. Ha a későbbiekben ki akarták fejezni az albánok elleni ellenséges érzületet, akkor használták az arnaut, arnautin kifejezést. 

1912-ben létrejött a független albán állam, hivatalos neve Albánia lett, de a szerb nyelvben gyakran használták az Arbanija nevet, ami az arbanci vagy arbanasi nevekre utal. A jugoszláv királyság idején és a kommunista Jugoszlávia első negyedében a szkipetárok kifejezés az Albánián kívül élő albánokat jelentette, akik Jugoszlávia határain belül éltek. A szkipetárok megnevezésnek a második világháború után semmi negatív felhangja nem volt, az 1960-as években vált pejoratívvá a koszovói albánok számára. Akkor a tartomány vezetői kérték a szövetségi vezetést, hogy ezt változtassa meg, mert nem lehet különbséget tenni az albániai albánok és a koszovói albánok között, mert az egy nemzet neve. Az 1974-es jugoszláv alkotmányban így lett hivatalossá az albán megnevezés a koszovói albánokra is. Ezt erősítette, hogy Joszip Broz Tito 1970-es évek eleji koszovói látogatása idején az albánok kifejezést használta, és ettől kezdve ezt tekintették a politikai korrektség normájának, ezért a későbbiekben a koszovói albánok különösen sértőnek érezték a szkipetárok megnevezést.   

                                  Arnaut harcos 

A délszláv háborúk nyomán darabjaira hullott Jugoszláviában a szkipetár megnevezés megtelt albánellenes soviniszta értelemmel, és szinte kizárólagos kifejezése lett a szerbeknek, amivel a koszovói albánokat illették/illetik. Ismailj Hasani koszovói szociológus professzor is azt mondja, hogy albánként sértőnek érzi a šiptar kifejezést, mert a legtöbb esetben az albánok megkülönböztetésére szolgál. ”Ez a kifejezés különbséget tesz koszovói albánok és albániai, montenegrói, dél-szerbiai, dél-olaszországi és macedóniai albánok között.”  Egy szerb történész szerint „ez egy rasszista kifejezés. Mindegy, hogy ki hogy nevezi magát, az számít, hogy ez egy pejoratív kifejezés.” 

A koszovói albánok részéről is van a szerbekre olyan megnevezés, amit ők éreznek megalázónak. Gyakran használják rájuk a škije szót, ami albánul a szerbek becsmérlő neve. A leginkább bántó kifejezéseket egymásra a közösségi médiákban használják. Egy felmérés szerint a szerbek a legrosszabb véleménnyel az albánokról vannak. 2011-ben szerbiai középiskolásokat kérdeztek, hogy kik Szerbia legnagyobb ellenségei és az első helyen az albánokat jelölték meg. Szakemberek azt mondják, ahhoz, hogy ez megváltozzon, a szerbiai iskolarendszernek kell változnia. Amíg a diákok olyan szövegekkel találkoznak a tananyagban, amelyek szerint az albánok az ellenség, addig erre kevés az esély. Koszovóban is az oktatásban van a fő probléma. A szerbeket jellemzően a háborúk összefüggésében említik. 

A két nép közötti gyűlölködés az utolsó 140-150 évben gyűlt fel, mert a szerbek és az albánok nem mindig néztek egymásra ferde szemmel. Ezt régi népdalok is bizonyítják, amelyekben mindkettő a törökökben látta az ellenséget, és dicsőítik a hősöket mindkét nép soraiból, akik a törökök ellen álltak ki, mint Szkander bég,vagy  Marko Kraljević. A két nép között a feszültség a 19. században kezdődött.  A szerbek célja az volt, hogy minél hamarabb függetlenedjenek a török Portától és növeljék területüket az Oszmán Birodalom rovására. Ugyanez a cél vezérelte a többi népet is a Balkánon, kivéve az albánokat. A Prizreni Liga (1878), más nemzeti mozgalmaktól eltérően nem függetlenséget kért, hanem autonómiát Törökországon belül, ezért a Porta más népek rovására is kedvezett az albánoknak, rendre megvédte őket a szerbekkel, montenegróiakkal, görögökkel való konfliktusaikban.

                    Albánok a 19.-20. század fordulóján 

Ezek a felgyűlt sérelmek, gyűlölködések szítják ma is az ellenségeskedést még olyan téren is, hogy ki hogyan nevezi a másikat és nemcsak a közösségi portálokon. Mert van a belgrádi Fellebbviteli Bíróságnak egy ítélete az Emberi Jogi Ifjúsági Kezdeményezés vezetője ügyében az Informer bulvárlap kiadója ellen, amelyben a bíróság leírja, hogy a szkipetár kifejezést politikailag hibásnak és sértőnek tekinti a szerb nyelvben a koszovói albán állampolgárokkal szemben, ettől még Aleksandar Vulin védelmi miniszter használja.

Erős, viharos jugo sújtott le az Adria partjaira és okoz jelentős közlekedési káoszt Dalmáciában és Isztrián, de Horvátország más területein is.  Aki hajózik az Adrián, nekik talán nem ismeretlen ez a dél-keleti irányból fújó szél, ami főleg tavasszal és ősszel fordul elő. A jugo jellemzője, hogy fokozatosan erősödik, megállás nélkül fúj, és a legerősebb, legsebesebb jugók elérik a partot. Ahogyan most is. A mostani vihar egy dél-olaszországi központú ciklonnal függ össze, ami szokatlan benne, hogy északi irányba halad, és várhatóan mára éri el az Adriai-tengert. A mostani jugo az elmúlt évek legerőteljesebbje, a hatóságok vörös riasztást adtak ki a dalmát térségre.

A viharos jugo visz mindent, ami az útjába kerül, fákat tép ki, konténereket emel fel és a partmenti városok egyes városrészeiben is hömpölyög a víz, sok helyen a házak alagsorába is betört.  Splitben az idei legerősebb orkán támad 130km/órás sebességgel, a tengeren óriási hullámok vannak, egyre több kompjárat áll le, hajók sérültek meg.

1986. február 1-jén mérték az eddigi legerősebb, 149km/órás széllökéseket. Nem sokkal maradt el ettől a most Dubrovnikban a Petka meteorológiai állomáson mért 143km/órás széllökés.  Rekordmagasságú, 10,87 méteres hullámot rögzítettek ugyancsak Dubrovnik közelében, a Szent András szigetnél.

A meteorológusok előrejelzése szerint a jugo csütörtökre megnyugszik, de ez csak egy napig tart, mert pénteken és szombaton ismét erősödik, vasárnapra újra több mint 100km/órás széllel érkező viharokat várnak.

Fotó: Ivo Cagalj/Pixsell

Egyedülálló ünnepet ültek ezen a héten a boszniai zsidók és a muzulmánok: a szarajevói purim napját, amikor kétszáz évvel ezelőtt a város muzulmán lakói a biztos haláltól mentették meg zsidó polgártársaikat. Ez a város zsidó közösségének saját purimja, amivel tizenegy zsidó megmenekülését ünneplik két évszázada.

1819-ben a kormányzó Mehmed Ruždi pasa elfogta Moshe Danon főrabbit és még tíz befolyásos zsidót, börtönbe vetette őket és halálbüntetéssel fenyegetőzött, ha a zsidó közösség nem fizet két nap alatt 500 zsák aranyat. Moshe Danon barátai sorra járták a kávézókat és a teázókat és muszlim barátaik segítségét kérték, de Szarajevó iszlám vezetőit is felháborította a pasa tette. Egy nappal később a város muzulmánjai felfegyverkeztek és „Szarajevó dühös polgárai, mintegy háromezren behatoltak a pasa palotájába és kiszabadították a foglyokat” – írta Zeki Effendi korabeli történetíró. Szarajevó 249 befolyásos muszlimja levelet írt II. Mehmed szultánnak, amelyben új kormányzót kértek Ruždi pasa helyett. A szultán megkapta a levelet, és a pasát visszahívta Boszniából.

Azóta az ország zsidó közössége évente megünnepli a szarajevói purim napját, november 4-ét, a jubileumi, kétszáz éves évfordulót együtt a boszniai iszlám közösséggel. "Úgy éreztük, hogy egy ilyen jelentős évfordulót nem csak zsidók ünnepelhetnek, hanem azok is, akik megmentettek minket. Úgy döntöttünk, hogy a bosznia-hercegovinai iszlám közösség képviseli azokat az embereket, akik akkoriban reagáltak és lázadtak Ruždi pasa ellen” –mondta Eli Tauber történész.

A szefárd zsidók 1492-ben érkeztek Boszniába, miután kiűzték őket Spanyolországból. A muzulmánok és a zsidók több mint ötszáz éves békés egymás mellett élésének sötét időszaka a második világháború volt. Az 1930-as években több mint 12000 zsidó élt Szarajevóban, a teljes népesség kb. 20%-a, és körülbelül 2000 zsidó az ország többi részében. A második világháború alatt a holokauszt majdnem teljesen elpusztította Bosznia-Hercegovina zsidó lakosságát. Ahogyan a történész Eli Tauber emlékezett rá, néhány zsidónak sikerült elmenekülnie Szarajevóból a helyi muszlimok segítségével, akik zsidó szomszédaikat hidzsákban, a hagyományos muszlim öltözetben szöktették ki a városból.

Az ellenkezője történt az 1990-es években, a boszniai háború alatt. A szerbek által körülzárt városban a zsidó közösség konvojokat szervezett, és együtt menekítettek ki zsidókat, muzulmánokat és másokat, akik el akarták hagyni az ostromlott várost. Tauber saját kutatásai szerint mintegy 1500 muszlimnak sikerült a zsidó konvojokkal elhagynia Szarajevót. Ma mintegy 800 zsidó él a kicsivel több mint 340000 lakosú boszniai fővárosban.

A szarajevói purim különleges, mert ilyen nem történt az Oszmán Birodalomban és a zsidók történetében sem szerepel hasonló, hogy muzulmánok mentették meg zsidók életét. „A szarajevói purim mögött meghúzódó történet a polgári felelősségvállalás, a bátorság, és a szomszédsági szolidaritás jelképe, amelyet ápolni kell és átadni a jövő generációinak” - mondta a boszniai iszlám közösség vezetője.

A boszniai zsidó közösség vezetője, Jakob Finci szerint a történet „azt bizonyítja, hogy nem volt mindig gyűlölet, nem volt mindig bosszú, hanem jól éltünk, segítettünk egymásnak, bebizonyítottuk, hogy ez lehetséges. (…) Úgy gondolom, hogy manapság, amikor a feszültségek nagyok a világon, amikor az iszlámfóbia szörnyű növekedése mindenütt jelen van, akkor nagyon fontos annak igazolása, hogy lehetséges a normális élet. Ha a bosznia-hercegovinai zsidók normálisan élhetnek a muszlimokkal, akkor miért nem teheti meg a világon mindenki más?" - kérdezte.

Többször írtam róla, hogy milyen munkaerőgondokkal kell szembenéznie Horvátországnak, és különösen a horvát idegenforgalomnak, és nincs ez másképp Montenegróban sem. Az évek óta fennálló munkaerőhiányt elsőként három szálloda igyekszik a Fülöp-szigetekről enyhíteni. Herceg Noviban a Delfin, a Park és a Kumbor szállodák a spanyol Iberostar szállodalánc tagjaként alkalmaznak fülöp-szigeteki munkavállalókat, bár szakemberek szerint ez csak tűzoltás, a valódi problémára nem jelent hosszútávú megoldást.

Furcsa ellentmondás, hogy Montenegróban a munkanélküliségi ráta 15%, az elmúlt hónapban közel 36 000 ember volt állás nélkül, míg a turizmus jelentős munkaerőhiánnyal küzd. Ennek legfőbb oka a nagyon alacsony bérezés. A montenegróiak egyre kevésbé hajlandók minimálbérért, ami jelenleg 195 euró, dolgozni a hazai szállodákban, de a szomszédos országokból érkezők számára is egyre kevésbé ösztönző a kínált fizetés. A mediterrán országok közül itt a legalacsonyabbak a bérek, Montenegróban az átlagkereset 510 euró körül van, az idegenforgalomban ennél is kevesebb, ezért egyre többen keresnek más országokban állást, és nem is kell messzire menni. Montenegróban egy két nyelven, angolul, olaszul beszélő recepciós 550 eurót keres, Dubrovnikban 1200 eurót, plusz szállás és napi háromszori étkezés.

A másik ok a relatív rövid szezon, ez is kevéssé tartja az ágazatban a munkavállalókat. Jelenleg a Földközi-tengeri országok közül Montenegróban a legrövidebb a szezon, a montenegrói turizmus a szerb és az orosz piacra alapoz, szakemberek szerint viszont a többi mediterrán országhoz hasonlóan az európai piacra, a német, az angol turistákra kellene építeni, és a hotelek nagy része így évi 150 napon át lehetne kihasznált, míg most ez száz alatt van.  

Pillanatnyilag az idegenforgalomból az elvándorlás legfőbb oka a fizetés, ezért ha meg akarják tartani a képzett szállodai, éttermi munkavállalókat, muszáj lesz a béreket rendezni. Ehhez kormányzati intézkedésekre van szükség, elsősorban a béreket terhelő adók csökkentésére, egyes esetekben a megszüntetésére. A Munkaadók Szövetsége a közelmúltban ismét megkongatta a vészharangot, és azt mondták, hogy "a következő elvándorlási hullám a montenegrói gazdaság és a munkaerőpiac számára végzetes lesz". Tavaly kétezer egyetemista ment néhány hónapra dolgozni külföldre, legtöbben az Egyesült Államokba, Franciaországba és más nyugat-európai országokba, akik megfelelő fizetésért otthon is dolgozhattak volna a nyári főszezonban.

Vannak persze a környező országokból érkező munkavállalók, az év első nyolc hónapjában több mint 20 000 munkavállalási engedélyt adtak ki külföldieknek, ami 7,5 százalékkal több, mint tavaly. Magasan a legtöbben Szerbiából jönnek, őket követik a törökök, bosnyákok, de érkeznek Kínából, Albániából és Oroszországból is.

Az első fülöp-szigeteki csoport a legnagyobb ottani munkaközvetítő közreműködésével érkezett. Ez a szervezet intézi Csehország, Szlovénia, Horvátország, Montenegró, Magyarország és Ausztria esetlegesen fellépő munkaerőigényének kielégítésével. A távol-keleti országból érkezőkkel legkevesebb fél évre, de maximum két évre kötnek szerződést. Az alacsonyan képzettek, vagy képzetlenek, mint például az szobaasszony, havi 600 dollárt keresnek, amihez szállást és étkezést is biztosítanak.

A munkaerőhiánnyal küzdő turizmus így is jelentős bevételeket generál. Az év első hét hónapjában a tavalyi azonos időszaknál 4%-kal több, 531 millió euró folyt be. Az idén megnyitott 46 új szállodával a hotelek száma 459, összesen kb. 45 000 férőhelyet kínálnak.

Európa tíz leginkább légszennyezett nagyvárosa közül nyolc Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában van, míg Bulgáriában és Lengyelországban egy-egy. Október 26-án a világ egyik leglégszennyezettebb városa Belgrád volt, és rögtön utána követte Szarajevó. Az Air Visual internetes portálon ez a két város napokig a világ tíz legszennyezettebb városa között volt. 

A szerbiai Kostolac „B” hőerőmű és a boszniai Ugljevikben működő erőmű a „felelősök” a nyugat-balkáni térségben található szénüzemek kéndioxid kibocsátásának feléért, és önmagában a két erőmű az Európai Unió és a Balkán összes kéndioxid kibocsátának közel egynegyedéért!

Vannak városok, ahol a levegő szennyezettsége a téli időszakban növekszik, de például Zenica, Tuzla, Lukavac levegője egész évben rossz. Ennek egyik oka, hogy a gyárak a régióban nagyon régiek és a szabvány alattiak. Az ipari üzemek tulajdonosai alig, vagy egyáltalán nem fektettek be olyan új technológiákba, amik csökkentik a káros anyag kibocsátást. A megkezdett beruházásokat is megszakította  a délszláv háború, és a háború utáni privatizáció sem hozott jelentős javulást. Zenica a régió fémkoházaszati központja. Itt évente 252 napon a levegő károsanyag koncentrációja az egészségre veszélyes tartományban van, a megengedett három nap helyett.   

Az Egészségügyi és Környezetvédelmi Szövetség (HEAL) és a Greenpeace is végeztek vizsgálatokat, és aggasztó eredményeket kaptak. A 2016-ban végzett vizsgálat adatai azt mutatják, hogy a térségben lévő 16 erőmű több kéndioxidot bocsájt ki, mint az összes többi (250) Európában. Sommásan azt állapították meg, hogy a nyugat-balkáni szén veszélyezteti Európa közegészségét. 

A tél beköszöntével a nyugat-balkáni nagyvárosokban egyre nehezebb levegőt venni. Belgrád közelében van egy hulladékégető, amire a közelmúltben érkezett meg az Európai Beruházási Bank megerősítése, hogy a környezetvédelmi normák minimális megléte hiányában az égetőmű finanszírozását megtagadják. Szarajevóban korábban is szennyezett volt a levegő, ezért vezették be az 1970-es években a földgázt, ezzel és a széntüzelés csökkentésével a kéndioxid és a korom koncentrációját jelentősen csökkentették. A helyzet az elmúlt években ismét romlott. Megnőtt a járművek száma, és a magas gázár miatt nőtt a szilárd tüzelőanyagok felhasználása. A város egy katlanban fekszik, a helyzetet súlyosbítják a légáramlást csökkentő sokemeletes épületek és a gáz- vagy központi fűtés nélküli magánházak. A város tengerszint feletti magassága miatt hőmérsékleti inverzió, és a kevés városi zöld terület miatt az itt lakók kénytelenek a szennyezett levegőt szívni.  

                             Szarajevó 

A legnehezebb helyzetben a krónikus betegségben szenvedők vannak. A városi légszennyezés a légzőrendszerre a legveszélyesebb, a levegőben lévő káros anyagok magas koncentrációja súlyos egészségügyi problémákat okozhat, beleértve a szívbetegségeket és a rákot is. Szakemberek azt vélelmezik, hogy tizenöt éven belül a régió lakói felének lesznek allergiás problémái. 

„A fosszilis tüzelőanyaggal működő erőművek, vagy más kibocsátók által okozott légszennyezés nem ismeri a határokat. A nyugat-balkáni széntüzelésű erőművek – Bosznia-Hercegovinában, Észak-Macedóniában, Montenegróban, Koszovóban és Szerbiában - bár nem az Európai Unió tagjai, hozzájárulnak a légszennyezéshez azáltal, hogy aggasztóan magas a szennyezőanyag kibocsátásuk, amelyek nagy távolságokra terjednek” - állítja az említett jelentés. 

A vizsgálat szerzői emlékeztetnek arra, hogy 2005-ben a Nyugat-Balkán országai aláírták az Energiaközösségről szóló szerződést, amelynek célja az Európai Unió energiapiacának a szomszédaival való integrálása, és 2018-ig határidőt szabtak meg az aláírók számára a szabályok betartására, a szennyezés ellenőrzéséről az EU rendeletekkel összhangban. Ezt a régióban nagymértékben elhanyagolják, a teljesítés jelentősen késik. 

                             Szarajevó 

A helyzet javítására az ipari központoknak szűrőkre és új technológiákra van szükségük, szigetelni kell az épületeket, hogy csökkentsék a fűtéshez szükséges energiafogyasztást, ösztönözni kell a környezetbarát járművek használatát. Növelni kell a városi zöldfelületeket és például Szarajevóban fásítani a környező domboldalakat. Az utcákat gyakrabban kell locsolni, hogy csökkentsék a város porát. Fokozatosan ki kell szorítani a szént, mint energiaforrást, mert nem a 19., hanem a 21. században élünk. A széntüzelésű erőművek új blokkjai helyett több megújuló energiára van szükség. Hogy mindezekre meglesz-e a kellő politikai akarat, a kellő pénzforrás? Nos, mindannyiunk érdeke, hogy meglegyen, Addig is a régióban egyre többen, betegek és egészségesek, maszkban járnak az utcákon.

A világ nyolcvan országából több mint negyvenezer önkéntes csatlakozott az Iszlám Államhoz, európai országból a lakosság arányához képest a legtöbben Koszovóból. A kis nyugat-balkáni államnak nincs kétmillió lakosa és becslések szerint több mint négyszázan csatlakoztak, míg összehasonlításul a 82 milliós Németországból kb. ezerötvenen.   

Az Iszlám Állam már gyakorlatilag nem létezik, több ezer harcosa észak-szíriai területeken lévő táborokban várja sorsa további alakulását. Az európai államok többsége ellenzi, elutasítja, hogy visszafogadja őket, Koszovó nem. 

A koszovóiak 95%-a szunnita muzulmán. Ők tradicionálisan a liberális iszlám követői, sokan világi életet élnek. Az 1999-es koszovói háború után azonban megnőtt a konzervatív vonulat befolyása, amiért szakértők szerint mindenek előtt Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti ország a felelős. Világos szándékuk volt ezeknek az országoknak „az iszlám újjáélesztése” Koszovóban, számtalan segélyszervezetet telepítettek az országba, akik különösen lelkesen foglalkoztak a gyerekekkel. 

A 2000-es évek közepén már láthatóvá vált a vahabista és a szalafi ideológia hatása. „Egyszerre problémák jelentkeztek a családokban. A fiú gyerekek már nem akartak beszélgetni a nőkkel, vagy nem akartak részt venni a családi ünnepségeken. Azzal vádolták a saját családjukat, hogy nem igazi muzulmánok.” A nagy munkanélküliség, a fiatalok előtti kilátástalan jövő, a mindent átszövő korrupció eredményeként Koszovó a radikalizálódás középpontja lett. 

Mindezek vitathatatlanul hozzájárultak ahhoz, hogy 2012-től több száz koszovói állampolgár, jellemzően a húszas éveikben járó férfiak, csatlakoztak a dzsihadista államhoz. 2019-ig összesen 359-en, 257 férfi, 52 nő és 50 gyerek. A háború által sújtott területeken hetvenkilencen meghaltak, ma becslések szerint mintegy százan még mindig részei az Iszlám Államnak, rendőri tisztviselők úgy vélik, hogy további száz koszovói polgár van a háborús térségben. 

Koszovó 2019. áprilisban az első országok között volt, akik visszafogadták állampolgáraikat a szíriai konfliktus zónából. Akkor egy éjszaka száztizen tértek vissza Koszovóba, 32 nő, 74 gyermek és négy harcos. Teljes titokban szállt le a gép Pristina repülőterén, még a családtagok sem tudtak az érkezésükről. A repülőteret meg sem lehetett közelíteni addig, amíg a 110 utas el nem hagyták a fedélzetet és szálltak be a lesötétített ablakú autóbuszba. A férfiakat letartóztatták, a nőket Vranidolba vitték orvosi és pszichiátriai kivizsgálásra. „Nagyon rossz állapotban voltak és nem csak fizikai értelemben”- mondta a koszovói belbiztonsági szolgálat egyik résztvevő embere. 

A hazatérők egyike volt Flora (nem ez a valódi neve), aki a többi visszatérőhöz hasonlóan házi őrizetben van szülei házában egy kis koszovói faluban. A család nőtagjai színes szoknyát viselnek, Floraból csak annyi látszik, amennyit a szeme előtt lévő kis nyílás enged.  A vékony, 22 éves nő fejétől lábujjig fekete fátyolban van. 17 évesen csatlakozott az Iszlám Államhoz, barátjával együtt utaztak Szíriába. Akkor azt hazudta apjának, hogy nyaralni megy Törökországba. Házasságot kötöttek, férjét félkatonai alakulatok meggyilkolták. Második férjét egy rakéta találta el, harmadik férje még él, a kurdok fogságában van Észak-Szíriában. Flora úgy véli, hogy két éves gyermeke soha nem fogja megismerni az apját. 

A fiatal nő most azt mondja, hogy hiba volt az Iszlám Államba menni, de azt nem érti, hogy miért vannak ellene és a többi visszatérő ellen, és miért emelnek vádat ellenük? „Mi otthon voltunk, nem csináltunk semmit. Nem volt rossz szándékunk, csak a férjünket követtük.” Állandó érvelés ez az ISIS feleségek részéről. Flora azt állítja, hogy nem tud semmit a gyilkosságokról, a bűncselekményekről, amiket az Iszlám Állam elkövetett, de látta a háború pusztítását. Áldozatnak tekinti magát és reméli, hogy nem fogják börtönbe küldeni, mint terrorszervezet tagját. Azt mondja, szeretne újra visszailleszkedni a társadalomba, de azt várja, hogy „az emberek elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Hogy elfogadják, hogy nikábot (arcot eltakaró kendő, amiből csak a szem látszik ki) viselek.” 

                          (illusztráció)

A csoport tagjaként tért haza négy gyerekével Leonora (nem ez a valódi neve) is. Néhány évvel ezelőtt a férjével Törökországba utaztak és a férfi ott mondta meg neki, hogy Szíriába mennek tovább. Amikor megérkeztek Leonora a többi koszovói albán feleség mellett maradt, a férjével csak néhány látogatás alkalmával találkozott. Két évvel később a férfit a háborúban megölték."Két és fél év után a dolgok megváltoztak, néha nem volt tető a fejünk fölött. A fizetésünk napról napra csökkent, az utolsó hónapok voltak a legrosszabbak. Nem volt elegendő étel, mert a határokat lezárták, az emberek veszekedtek, verekedtek az élelmiszerért, nagyon nehéz volt, de még továbbra is bíztunk a jobb életben. Sok nő volt ott, és mindenkinek megvolt az oka, hogy miért jött oda. Egyesek azért, mert egy saria államban akartak élni, mások a férjük után jöttek, megint mások jobb életet kerestek.”   

Leonora élete férje halála után nagyon nehéz volt. „Nem gondoltuk, hogy valaha is visszajövünk, úgy gondoltuk, hogy egész életünkben ott leszünk és nagyon boldogok vagyunk, hogy visszajöhettünk. A táborban szörnyű volt az élet, rettenetesen nehéz. Minden országból voltak ott, és mi nem reménykedtünk, mert logikusan azt gondoltuk, hogy ha Németországnak, Angliának vagy más nagy országnak nem tudják visszaadni az embereket, akkor egy ilyen kis országba, mint Koszovó, mi biztosan nem jöhetünk vissza. Aztán jöttek és mondták, hogy Koszovó keres minket, és ez a pillanat olyan volt, mintha újjászülettünk volna.” 

Leonora érzi az emberek előítéletét vele szemben, de be akarja bizonyítani, hogy nem jelent veszélyt a környezetére. Az előítéletek miatt nem beszél albánul, csak angolul. „Szeretném megmutatni, hogy normális emberek vagyunk, hogy egyáltalán nem vagyunk veszélyesek, és csak azt kérem, hogy fogadjanak el olyannak amilyenek vagyunk és segítsenek azoknak, akik még ott vannak.” 

Koszovóban húsz pszichológus és pszichiáter követi figyelemmel a visszatérő nőket és gyerekeket és figyelik beilleszkedésüket. A szakemberek tudják, hogy ez nagyon nehéz feladat, elsősorban a fejükben lévő ideológia miatt, de súlyos traumákat is hordoznak, hiszen háborús övezetből érkeznek, szörnyű bűncselekményeket, heves bombázásokat éltek, tapasztaltak meg. A pszichológusok szerint a fő feladat megnyerni a bizalmukat.  Különösen fontos foglalkozni a gyerekekkel, mivel az anyák házi őrizetben vannak, így a gyerekek mozgása is korlátozott. A hat évesnél idősebb gyerekek mind iskolába fognak járni, nyáron az új élet előkészítése részeként kirándulásokra, szórakoztató parkokba, sportcsarnokba vitték őket, hogy szoktassák és lássák, mennyire készültek fel az új körülményekhez.   

Nem minden koszovói örül neki, hogy ezeket az embereket visszafogadják. Sokan felteszik a kérdést, hogy veszélyt jelentenek-e a biztonságra, és ha igen, mekkorát?  Nincs rá valódi felelet, a terrorelhárító szolgálat vezető tisztségviselője azt mondja, „ez volt az egyetlen út, hogy szembenézzünk a problémával. Ezek az emberek a mi polgáraink. Alkotmányunk előírja, hogy gondoskodjunk népünkről, függetlenül attól, hogy hol vannak." 

A Szíriából visszatért nők állandó megfigyelés alatt vannak, szeptember elején a pristinai bíróság egyiküket két és fél év, három évre felfüggesztett börtönre ítélte „terrorista csoport szervezéséért, és abban való részvételért”. Eddig több mint ötven embert ítéltek el a közel-keleti háborúban való részvételért, harcosok felbujtása és toborzása miatt.

Forrás: DW, Kosovo online

„Minden élet a vízből teremtetett” - olvasható a blagaji dervis ház (tekke) bejáratánál. A Buna forrás rajongói erre azt mondják, ha az a víz a Buna folyó lenne, akkor mind smaragdok lennénk. Akik már látták a Neretvát, határozottan állítják, hogy a világ legszebb zöld színe. Mondják ezt mindaddig, amíg nem jönnek el a Buna forráshoz, ahol a függőleges szikla alatt csodálatos víz tör a felszínre. 

A hercegovinai Buna folyó csak kilenc kilométer hosszú, forrása Blagaj mészkő sziklái alatt, Mostartól 12 km-re dél-keletre ered és a Neretvába ömlik. A Buna forrást méltán nevezik a volt Jugoszlávia legszebb helyének. A jeges, tiszta víz mielőtt eléri a földfelszínt, 19,5 kilométer mélyen folyik a föld alatt. Áramlási sebessége 30–43 köbméter másodpercenként, Európa egyik legbővízűbb forrása. 

A forrás feletti sziklafalban üregek vannak, azt mondják, sasfészkek voltak, a sasok mára eltűntek, mert a falusiak megmérgezték őket, miután tyúkokat zsákmányoltak. 

A hely különleges, egyedülálló látványossága a forrás mellett a sziklafalhoz tapasztott dervis kolostor. A 16. század elején, egyes vélemények szerint a 15. század végén épült oszmán stílusú építészeti együttest, a musafirhant (vendégház) és a türbét (mauzóleum) az iszlám alevi ágához is köthető bektasi dervisrend tagjai építették.   

A dervis ház eredetének két legendája van. Az egyik szerint egy ősz hajú, zöld ruhába öltözött turbános öregember lovagolt fehér lovon a blagaji utakon. Letért a forráshoz és onnan soha nem jött vissza. Azt mondták róla, hogy jó, tiszta hitű ember volt, aki mindig rejtélyesen eltűnt, de mindig visszatért. Innen nem és ezért itt emeltek tiszteletére egy tekkét.  

Létezik egy másik legenda, aminek vannak történelmi gyökerei. Az itt élő bosnyákok úgy gondolják, hogy Sari Saltukot, az egész iszlám világban tisztelt misztikust a tekke közelében temették el. "Halála előtt elrendelte, hogy készítsenek hét koporsót, és vigyék el hét országba, amik egyike Hercegovina” – mesélte egy mostari. Azaz, ha a legenda igaz, Sari Saltuknak hét helyen van sírja. Ezidáig öt állítólagos sírja ismert: Blagaj mellett a romániai Dobrudzsán, Koszovóban, Albániában, a bulgáriai Karaliakra-fokon, és a korai keresztény egyházi tanácsokról ismert Nicea-ban, a mai törökországi Iznikben.

Ibn Batuta berber utazó a 14. században azt írta Sari Saltukról, hogy Isten eksztatikus híve, ugyanakkor az állította, hogy "olyan dolgokat mondott, amelyeket Isten törvénye büntet”. A hagyomány szerint ő hozta el a szufizmust a Balkánra jóval az oszmán hódítás előtt, valamikor a 13. században. A dervis anarchista hangulata valóban eltúlzott volt néha, a 16. századi Oszmán Birodalom legnagyobb teológiai hatalma, Çelebi Hodža fatwaval „keresztény szerzetesnek” nevezte. 

A dervisek – egyszerre öt-hat férfi – évszázadokon keresztül éltek itt elzárva a világtól, csendben, elmélkedve, szegénységben. A muzulmán szúfi testvériség képviselői voltak, akik a középkori keresztény szerzetesekhez hasonlóan aszkéta életet éltek. A szufizmus az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere, a szúfi misztikusok úgy tekintik az emberi szívet, mint egy tükröt, ami az idő múlásával szennyeződik, és a zikr, a dervisek ima rituáléja a „piszkos” szív megtisztítója. Szertartásaik során gyakran estek teljes extázisba, ez a híres dervis tánc.  A dervisek jelentős befolyással bírtak az Oszmán Birodalomra és a szultán elit csapatára, a janicsárokra.

A kolostor az egyik legfontosabb és látogatottabb szúfi zarándokhely a világon. A híres oszmán utazó, Evliya Çelebi is említi ezt a helyet. 1952-ben a szerzeteseket elűzték, de 2006 óta a naksbandi dervisek visszatérnek csütörtökönként és szombatonként, hogy imádkozzanak, és minden évben megünneplik a próféta születésnapját.

A Buna az egyik legtisztább folyó, hőmérséklete miatt pisztrángokban gazdag. A Neretva és a montenegrói Zete  mellett itt található dalmát pisztráng.  A Buna forrás és a dervis ház az UNESCO Világörökség része.

Jugoszlávia egykori államfője, Joszip Broz Tito szerette a luxust mind a magánéletében, mind a hivatali idejében. 1944-1980 között számos téli és nyári rezidenciát, hajókat birtokolt, vagyonát halála után sok tízmillió euróra becsülték. Az örökösödésről még mindig tart a vita. 

Macedónia és Koszovó kivételével valamennyi tagköztársaságban voltak villái. Tito a II. világháború után érkezett a felszabadított Belgrádba a legendák szerint legnagyobb szerelmével, az évek óta vele együtt harcoló Davorjanka Paunović-csal és beköltöztek a város Rózsadombján, a Dedinjén a királyi család villájába, a Bijeli Dvorba (Fehér palota). Davorjanka 1946-ban meghalt, a palota kertjében temették el. Ezután átköltözött a közeli Užička utca 15. szám alatti villába. A villát 1934-ben építették, a II. világháború alatt a német parancsnokság használta egészen addig, amíg azt a jugoszláv partizánok el nem foglalták. A partizánok vezetője Peko Dapčević innen irányította Belgrád felszabadításának utolsó műveleteit. 1946-1979 között Tito otthona volt. A Bijeli Dvor ma állami tulajdonban van, a volt király dinasztia, a Karadjordjević család tagjai használják, de nyitva áll látogatók előtt is.

                      Belgrád - Bijeli Dvor 

1997-ben Slobodan Miloševićet választották meg Jugoszlávia elnökének, aki családjával az Užička utca 15. szám alatti villába költözött. Ott éltek 1999. áprilisig, amikor az épület a NATO bombázás alatt komolyan megsérült. Átköltöztek az Užička utca 11-be, ami akkor a Tito vagyon részét képezte. Itt tartóztatták le Miloševićet 2001. április 1-jén és adták ki később a hágai nemzetközi bíróságnak, ahol háborús bűncselekményekért vádat emeltek ellene. 

Az vajdasági Palánkán lévő Karadjordjević palotát a jugoszláv kormány használta, majd 1973-ban átadták a Jugoszláv Néphadseregnek, de Tito tulajdonának tekintették, mert sok időt töltött ott főleg vadászattal, de magas szintű külföldi vendégek fogadásával is.

Horvátországban 11 rezidenciája, villája, vadászháza, nyaralója volt a jugoszláv államfőnek, a legismertebb Brioni szigetén. 1947-ben látogatott oda először és a Bijela Vila (Fehér villa) lett a hivatalos rezidenciája 1953-ban. Évente átlagosan négy-hat hónapot töltött a szigeteken, utolsó tartózkodása 1979-ben, a halálát megelőző évben volt.  

                      Brioni - Bijela Vila 

Kumrovecben a szülőháza körül elnöksége alatt egész komplexum épült ki. Emellett egy 1947-ben szállodának épült, négyemeletes, 800 négyzetméter alapterületű villát jelöltek ki 1962-ben rezidenciának.

A II. világháború kezdetén építették Splitben a Vila Dalmaciját, ami 1947-től volt Tito rezidencia.  Azt beszélik, hogy Joszip Broz ott rejtegette a szeretőit, és ott látta vendégül Sir Winston Churchillt és Indira Ghandit.

                                Vila Dalmacija 

A Dubrovnik közeli Lapad-félszigeten a gazdag Banac családtól egyszerűen elvették a villájukat és így került Tito tulajdonába, pedig állítólag nem is szerette. A család azonban nem hagyta magát és 12 évig tartó kitartó küzdelemben visszaszerezték. A tulajdonosa ma egy horvát vállalkozó. 

Horvátország keleti részén, a horvát-szerb határnál van a legkevésbé ismert ingatlan, a Vila Dunavka, Ilok városka közelében. Ez a vidéki ház a száz hektáros Pajzoš birtok része, amely valaha a vukovári Eltz grófsághoz tartozott. A birtokon szőlőültetvény, vadászatok céljára erdő és borospincék vannak. Épült egy kis helikopter repülőtér is. 1952-ben itt vette feleségül a 60 éves Tito feleségül az akkor 28 éves Jovankat.

Szintén az ország keleti részén van a Tikves kastély. A vadászkastélyt a 19. században építtette Habsburg Ferdinánd főherceg. Az 1930-as években a Karadjordjević család birtokába került, akkor építették meg a főépületet. A II. világháború után lett Tito vadászkastélya. 

                               Tikves kastély

A Zágráb melletti kisváros, Samobor elit részén van a Broz család rezidenciáinak egyetlen valóban magántulajdonban lévő ingatlana. A Broz család évtizedek óta megpróbálja visszaszerezni az államtól a tulajdonjogot. A második világháború előtt a 35 000 négyzetméteres ingatlan egy részét Tito felesége, Herta Haas vásárolta meg, a mostani házat 1947-ben építették. Az ingatlan Tito fiának, Aleksandar Misa Broz tulajdonában volt, és ő, ahogy mondja, 1964-ben lemondott a tulajdonról. Még Tito életében a család megpróbálta visszaszerezni az ingatlant az államtól, de ez a mai napig még nem sikerült. Aleksandar Broz továbbra is használja az épületet, 2017-ben az ingatlanügyi miniszter megpróbálta kilakoltatni, megvádolta, hogy jogellenesen használja az ingatlant, a jogi eljárás továbbra is folyamatban van.  

Kevésbé ismert az opatijai villa, és a hegyek között Gerov közelében a hétszobás vadászház, amit 1958-ban nevezteki ki rezidenciának. Tito mindössze kétszer volt ott fajdkakasra vadászni.

A Plitvicei nemzeti parkban, az erdő mélyén bújik meg a Vila Izvor, és hasonlóan titokzatos volt a Kupari komplexumban a Borovka 1 és a Borovka 2 villák. A Jugoszláv Néphadsereg tulajdonában lévő komplexumban öt szálloda és kemping mellett állt a két villa, ahol Tito és Jovanka is gyakran időzött. A luxuson kívül a biztonság is kivételes volt: a komplexum alatti földalatti városban harminc ember akár nyolcvan napig is élhetett bármilyen támadás esetén.

                                             Tito villák Kupari 

                      A földalatti város lejárata Kupari 

Közép-Boszniában, Bugojno közelében vannak a Tito villák: Koprivnicán és Goricán. Ezek voltak a legkedvesebb vadászhelyei. Ma mindkettő elhagyatott, és elhanyagolt, de fejlesztésére egyelőre nem kerülhet sor, mert a megoldatlan volt jugoszláv ingatlantulajdonok közé tartozik.

Egy másik érdekes hely Boszniában a Tito bunker, amit Konjicban építettek 1953 és 1979 között, ami körülbelül 350 ember befogadására képes, és ahol nukleáris támadás esetén  hat hónapig élhetnek anélkül, hogy ki kellene lépniük a külvilágba.

Bosznia nyugati részén Drvar városában található az a barlang, amely Tito főhadiszállásaként szolgált a II. világháborúban. 2006-ban felújították és megnyitották, ám nem sokáig fogadhatott látogatókat, idén márciusában biztonsági okokból be kellett zárni.

                       Tito 1944-ben Drvarban a szikla főhadisznállás bejáratánál 

1976-ban épült Montenegróban a Vila Galeb, Tito nyári rezidenciája, ahonnan a közeli gyógyfürdőbe járt egészségügyi kezelésre. A villa négy szinten 5500 négyzetméter alapterületű, mozival, úszómedencével,  atombunkerrel felszerelt. Az épületet 75 ezer négyzetméteres park veszi körül.  Tito mindössze négyszer időzött a villában.

Az azerbajdzsáni Azmont Investment társaság bérli a kotori Vila Lovcent. Ők építik a Portofino luxusjacht kikötőt. Tito soha nem volt a villában, de a volt jugoszláv védelmi tanács és a későbbi Szerbia és Montenegró védelmi tanácsa központja volt itt, és nyári pihenőhelyül használták politikai és katonai vezetők. 

A Tito tulajdonában lévő hajók közül a montenegrói kormány eladta a híres hajóját, a Galebet és az egyik jachtját, a Primorkat, míg a Jadrankára még mindig próbál vevőt találni. Az 1976-ban épült 34 méter hosszú Jadrankát 2007-ben állították le, mert a korszerűsítése túl sokba került volna. Tito harmincnégyszer használta. 104 ezer euróért kelt el az Olaszországban épített Primorka jacht. Az új tulajdonosa a kotori Smiljan Smaradžić hajós kapitány. A 117 méter hosszú úszó rezidenciát, a Galebet Rijeka vásárolta meg, 2006-ban a horvát kulturális örökség részévé nyilvánították.

                                   Vila Galeb 

Joszip Broz Tito halálát követően minden tulajdonát állami tulajdonnak nyilvánítottak, de ezt a döntést 2000-ben alkotmányellenesnek ítélték. Továbbra is folyamatban vannak a hagyatékához fűződő jogokkal kapcsolatos bírósági eljárások. Az államok a területükön lévő ingatlanok egy részét már eladták, vagy bérbe adták, néhányukat idegenforgalmi célokra, másokat állami protokolláris célokra használnak.

2013-ban Tomislav Nikolić államfő bizottságot hozott létre a Titohoz tartozó széf megnyitására a Szerb Nemzeti Banknál. A széfet kinyitották, de a közvéleményt nem tájékoztatták a tartalmáról, így a médiában számos spekuláció látott napvilágot, többek között, hogy tele volt arannyal és drága ékszerekkel. 

Svetlana nem volt még 16 éves, amikor férjhez adták a nála két évvel idősebb, ugyancsak még fiatalkorú Zoranhoz. Ez 1971. április 11-én történt. Mindkettőjüknek volt anyai beleegyező nyilatkozata, a nagynénje kérésére felkért pszichológusnak az volt a véleménye, hogy házasságra érett. Svetlana ma 64 éves nyugdíjas, és úgy véli, hogy nem követett el hibát, amikor rögtön az általános iskola befejezése után férjhez ment. 34 évig voltak házasok, öt gyerekük született. „Érettek voltunk, szerelemből házasodtunk. A mai gyerekek ebben a kaotikus világban egyáltalán nem érettek a házasságra és családalapításra abban a korban, és jó, hogy megszüntetik.”- mondta.

Szerbiában ugyanis törvénymódosítást nyújtottak be, amivel megtiltják a kiskorúak házasságkötését. A jelenleg érvényben lévő családjogi törvény lehetővé teszi 16. életév betöltése után a törvényben meghatározott feltételek megléte esetén. Indokolt esetben bíróság engedélyezheti kiskorú házasságkötését, amennyiben „elérte a házassághoz fűződő jogok és kötelezettségek gyakorlásához szükséges fizikai és szellemi érettséget" - olvasható a törvényben. A törvénymódosítás szankcionálja azokat a szülőket, akik megengedik az ilyen házasságot, vagy szerződést, valamint azt is, aki kiskorúval akar házasságot kötni.

A gyerekházasságok az összlakosság körében ritkák, de nagyon gyakoriak a cigány közösségekben. Ezekben a közösségekben karakteresen tetten érhető a szegénység és a szociális kirekesztés, itt több mint a lányok fele (57%) férjhez megy 18 éves kora előtt és közel egyötödük (18%) még 15 éves kora előtt. Nem ritka eset, amikor a szülők, rokonok kötnek egyezséget, és árusítják a gyereket.

Ezt támasztja alá Zlata története, aki vegyes szülők gyermeke, az édesanyja cigány. Az általános iskola befejezése után 16 éves korában a szülei házassági szerződést kötöttek egy vele egykorú fiúval úgy, hogy őt meg sem kérdezték. „A szülők döntöttek az életemről, a fiú egy nagyon jó családból való volt, de nem tudtam ott maradni.” Néhány hónap múlva terhes lett, megszökött és amilyen gyorsan csak lehetett, elvetette a gyermeket.

Súlyos problémát vet fel a fiatal gyereklányok terhessége. A túl korai szülés a lányoknak is és a születendő gyermeknek is számos egészségügyi kockázattal jár és az átlagosnál sokkal több áldozatot szed.  Világszerte a 15-19 éves lányok halálának fő okai terhességgel összefüggő halálesetek. Az Unicef szerbiai adatai szerint 18 éves kor előtt a cigány közösségekben a lányok 40%-a szül gyereket, 5% még 15 éves kor előtt. A lakosság körében ez a szám 4% alatt van.

Nagyon sokszor a szegénység motiválja a gyerekkorúak, fiatalkorúak házasságkötését. A szülők, a rokonok gyakran a szegénységből próbálják így kimenekíteni gyereküket, mert nem képesek támogatni. Az oktatást kívánatosnak, de alapvetően szükségtelennek tartják. A lányok gyakrabban, mint a fiúk, abbahagyják az iskolát, partnerük otthonába költöznek, ezzel teljes gazdasági függőségbe kerülnek, esélyük sincs egy későbbi bármilyen munkavállalásra, és gyakran vállalnak korai kockázatos anyaságot.

Egy Belgrád melletti faluban egy 15 gyerekes család 11 éves lánya ment férjhez. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt válaszolta: lett egy saját takaróm, amivel be tudtam takarózni. Ez a lány a házasságkötés után másfél évvel gyereket szült, 17 éves korára már három gyereke volt.   

Szerbiában évente kb. kétezer olyan házasságot kötnek, ahol az egyik fél, jellemzően a feleség, fiatalkorú, bár az adatok nem megbízhatóak, mert ezek a közösségek legtöbbször nem is regisztrálnak. Slavica Vasić húsz éve foglalkozik a cigányok gyerekházasságának problémájával, és visszautasítja, hogy az cigány hagyomány lenne. „A televízióban egy cigányasszony arról mesélt, hogy nem tudom mennyi pénzért adta férjhez a lányát. Milyen hagyomány ez? Le kellene tartóztatni emberkereskedelemért.”

Ugyanakkor tény, hogy a gyerekházasságok többségében egyes nemzetiségi csoportoknál, főleg a cigányoknál, a vlachoknál fordulnak elő. „Nem könnyű ezeket az eseteket tetten érni, mert az ilyen házasságok nem regisztráltak, hiszen törvényt szegnek vele, és nagyon gyakran a család is védi, titkolja, hogy gyerekkorút készül kiházasítani” – mondja Ljuan Koko a Roma és Etnikai Közösségek Oktatási Központjából.

Ezek a „házassági szerződések” megfosztják az érintettet a gyerekkorától, leggyakrabban abbahagyják a tanulmányokat, és belemennek egy házasságba úgy, hogy sem mentálisan, sem fizikailag nem érettek rá. Rögtön az elején reagálni kellene rá. Természetesnek kellene lenni, hogy az iskola azonnal reagál, ha 11-12 éves gyerekek nem jelennek meg a tanítási órákon. Reagálni kellene az egészségügyi intézményeknek, a kórháznak, ha egy 11 éves lány megy be szülni. Szeptemberben bejárta a szerbiai bulvársajtót a hír, hogy egy 11 éves montenegrói kislányt erőszakkal férjhez adtak Koszovóban.  Slavica Vasić szerint a média tudna segíteni, ám ehelyett szenzációs híreket csinálnak az ilyen esetekből.   

Vannak olyan példák, ahol a gyerekházasságok tartósnak bizonyulnak, de különösen a 21. században a gyerekek nem állnak készen ilyen kötelezettségek vállalására. „Ma a gyerekek 16, 17 de még 20 éves korban sincsenek felkészülve a házasságra.” Ezek a határok kitolódtak, az idők megváltoztak.

Szerbiában 2000-2018 között drasztikusan csökkent a fiatalkorúk házasságkötésének száma. 2018-ban öt olyan házasságot kötöttek, ahol a fiú volt 18 év alatti, és 101-et, ahol a lány, míg a házasságok, ahol  mindkét fél fiatalkorú, szinte eltűntek. Világszerte csökkenő tendenciát mutat a gyerekházasságok száma, de még így is riasztóan sok, 25 millió volt az elmúlt év utolsó negyedévében.

Nem csak a gazdaságilag fejletlen országokban probléma a gyerekkorúak házasságkötése. Az Egyesült Államokban 2017-ig mind az ötven államban engedélyezett volt a gyerekházasság. Ma is csak Delaware és New Jersey államokban tiltott teljesen a kiskorúak házassága.

A dél-szerbiai Donja Lokošnicát úgy is nevezik, „vörös falu”, itt termesztik Európa legjobb pirospaprikáját. Ősszel a paprika birodalom úgy néz ki, mint egy mesebeli település. Minden ház homlokzatát, minden kerítést, minden épületet paprikafüzérek borítják. Van olyan ház, amit több mint hatszáz füzér díszít.

A közel kilencszáz lelket számláló faluban minden család paprikatermesztéssel foglalkozik. Családonként átlagosan évente három tonna paprikát termesztenek, idén háromszáz tonnát.

„Paprika nélkül nincs élet, csak a mi földünk képes előállítani ezt a paprikát. Lokošnicán kívül sehol nem sikerül” – mondja egy helyi termelő. Ez valóban így van, a lokošnicai paprika vetőmagját próbálták más területeken, országon kívül is ültetni, de ennek a több mint kétszáz éves magnak sehol nem volt jobb termése, mint Donja Lokošnicán. Ahogy a helyiek mondják, ez egy kölcsönös szerelem. A falu lakosai a paprikából és a paprikáért élnek, a paprikatermesztésnek és előállításnak szentelik magukat és ezért cserébe termőképességet és gazdagságot kapnak.

Minden évben sok érdeklődőt vonz a környékről a „Paprika napok” eseménysorozat, aminek fő attrakciója a paprikafűző verseny. A tavalyi győztes három percnél rövidebb idő alatt tudott háromszáz paprikát felfűzni. A tavalyi győztes: 

Díjazzák a legjobb termelőket, a legízletesebb paprikás ételt készítőket.A látogatókat a "vörös kincsből” elkészített tradicionális ételekkel - muszaka, gyuvecs, töltött paprika - várják, de nem maradhat el az egyik leghíresebb, a sós paprikatorta sem.

„Kedves barátaim, egy olyan városból jelentkezek, aminek a közepén van a Birodalom legszebb vízesése” – írta képeslapjára a 19. század végén egy cseh turista. A Birodalom az Osztrák-Magyar Monarchia, a vízesés városa a bosznia-hercegovinai Jajce. Ma a világ tizenkét legszebb vízesésének egyike, és egyedülálló abban, hogy a város szívében található.

A Pliva és a Vrbas folyók összefolyásánál épült Jajcét az írásos emlékek először 1396-ban említik. A város alapítója a bosnyák királyság és spliti hercegség nagyhercege, Hrvoje Vukčić Hrvatinić. Korabeli utazók leírása szerint Vukčić Hrvatinić elhatározta, hogy a Nápoly közeli Castell de l’Uovo (Tojás kastély) mintájára épít várat, innen kapta a nevét a város, de vannak mondák, amik szerint a vár építése során tojásokat tettek a habarcsba, hogy szilárdabb legyen, más legendák szerint a vár tojás alakú sziklákra épült. Hrvoje aktívan részt vett a politikai intrikákban és a katonai akciókban, amik rendre veszélyeztették Bosznia függetlenségét mind a Magyar Királyság, mind az Oszmán Birodalom részéről. 1416-ban halt meg, halála után a város a Kotromanić bosnyák királyi család tulajdonába került.  

A 15. században Jajce királyi székhely lett, 1461. novemberben a város Szent Mária templomában koronázták meg az utolsó bosnyák királyt, Stjepan Tomaševićet.  A törökök 14-15. századi előretörésével és hódításával harctérré vált a Balkán-félsziget. Százötvenezer fős sereggel indultak Bosznia ellen. Mátyás király azt tanácsolta Stjepan Tomašević bosnyák királynak, hogy seregével és népével együtt vonuljon vissza a hegyekbe, és várja be a magyar király felmentő seregét, ám a bosnyák uralkodó nem fogadta meg a tanácsot. A törökök „mint a diót” rázták le egymás után a bosnyák várakat. Először Travnik esett el, majd rögtön utána Jajce és Kljuć, ahol a király és a fia rejtőzött. A török fölény elsöprő volt. Nyolc nap alatt hetven erődítmény került török kézre.

Jajcét 1463-ban foglalták el. A legenda úgy tartja, hogy a Kljućon bujkáló királyt és a családját II. „Hódító” Mehmed szultán küldötte, Mahmud pasa csellel fogta el, majd mikor azok megadták magukat, szabad elvonulást remélve, megölték őket. A szultán lelkiismeretének enyhítése érdekében fatwat (közleményt) adott ki, miszerint uralkodóként nem kötelessége betartani alattvalója szavát. II. Mehmed azt akarta, hogy a király halála után is szenvedjen, elrendelte, hogy olyan helyre temessék el, amit Jajcéból mindenhonnan lehet látni, de ahonnan Jajce nem látható. Az utolsó bosnyák király csontjait 1888-ban kiásták, azóta a Ferences-rendi kolostorban nyugszik.

Ekkor indult meg Mátyás király 25 ezer fős serege, és támadt rá a törökökre. Majdan vára, Kamengrad, és Kljuć ellenállás nélkül adta meg magát, a sereg néhány nap alatt Jajce alá érkezett. A magyar királynak óriási tekintélye volt, amit főként apjának köszönhetett. Nem telt még el sok idő 1456, a nándorfehérvári csata óta, Hunyadi Jánost legendák és félelmek övezték az ellenség köreiben, és fia is örökölte ezt. Az erődök a puszta jelenlététől megadták magukat. Jajce városát is sikerült elfoglalni, a vár azonban tartotta magát. Október elsején kezdődött az ostrom, a bevehetetlennek tartott várat Haram bég hétezer emberével minden áron meg akarta védeni, ám végül megadták magukat.   

Mátyás király elfoglalja Jajca várát

Magas hegyen állott Jajca vára, és a hegy alatt két nagy folyóvíz folyik, mind a kettőnek erősen sziklás a partja. A hegy alatt a két folyóvíz egybeszakad, majd beleömlik a Száva folyóba.
Jajca volt a boszniai királyság fővárosa, egykor István király uralkodott benne.
Történt egyszer, hogy Mohamed császár szép szóval beszélgetésre hívta a királyt, az el is ment gyanútlanul. A török császár mindjárt elfogatta, és a bőrt róla levonatta. Így pusztult el István király, és így vette birtokába Mohamed császár Rácországot, Boszniát és Szerbia nagyobb részét.
Mátyás király pedig nagyon bánta, hogy az ő királyságának birodalma csak a Száva folyóig terjed. Ezért titkon üzengetni kezdett a jajcabelieknek, akik már nagyon neheztelték a török utalmát.
A városbeliek egyetértve a várost azonnal meghódította, de a várat ostromolni kellett.
Mátyás keményen szorongatta a várbelieket, az utakat mind elzáratta, és éjjel-nappal lövette a várat.
Végre akkora lett az ínség a várban, hogy Harám bég, a vár parancsnoka személyesen kereste fel Mátyás királyt.
A király nagy tisztességgel fogadta Harám béget.
- Nincsen élésem a várban, ezért feladom, ha minden vagyonommal és az összes rabokkal elbocsátasz. Ha el nem bocsátasz, tudd meg, hogy néhány nap alatt a török császár itt terem rajtad.
Mátyás király így felelt:
- Én ezt a hadat a szegény rabokért indítottam, ezért legkisebb szolgámat sem hagyom török rabságban.
Sok szót váltottak, vitatkoztak is eleget, végül úgy állapodtak meg, hogy Harám bég feladja a várat, s aki a várban levők közül Mátyás királyt akarja szolgálni, tisztességben ott maradhat, aki pedig el akar menni, azt minden vagyonával együtt elbocsátja a király.

Mátyás király a vár elfoglalása után Székely Jánost nevezte ki várnagynak, Szapolyai Imrét pedig Bosznia kormányzójának, és horvát-dalmát bánnak. Az egész tartomány visszafoglalásában a kemény tél akadályozta meg a magyar királyt, de Jajce bevétele után így is hatvan helyőrség adta meg magát a magyaroknak. Jajce vára 1527-ig magyar kézen maradt.

A város a 19. század végén az Osztrák-Magyar Monarchia része lett. Ekkor épült meg Európa ezen részének legnagyobb vízi erőműve.

A város, a vár, a vízesés igazi gyöngyszem. Idén ötödször rendezték meg a vízesésről ugrók nemzetközi találkozóját, ami egyedülálló sport, szórakoztató esemény, igazi turista látványosság.  Különleges, mert egy vízesésnél tartják, és egyedülálló a világon, hogy mindezt egy város központjában.  

A dubrovniki Jozo Glavić kapitány vezette át a norvég Fred. Olsen Cruise Lines hajózási társaság Braemar nevű hajóját a Korinthoszi-csatornán. Ez önmagában nem lenne hír, ha nem egy akkora hajóról lenne szó, amekkora még nem kelt át a csatornán. Olyan rekord született, amit a közeljövőben nehéz lesz megdönteni.  

A Korinthoszi-csatorna 6343 méter hosszú mesterséges viziút az Égei-tenger és a Jón-tenger között, amit a Korinthoszi-szoros átvágásával hoztak létre 1881-1893 között Türr István és Gerster Béla tervei alapján. A csatorna legszűkebb pontja 24 méter.

A hajótársaság két évvel ezelőtt kínálta fel a lehetőséget a 2013 óta náluk dolgozó kapitánynak. „Hálás voltam az ajánlatért és egyben nagyon büszke. Időnként próbára kell tenni magunkat és nem találhattam volna jobb kihívást.”  

A Braemar 929 utassal és 371 főnyi személyzettel a fedélzetén szeptember 27-én indult el Southamptonból huszonöt napos körutazásra a Korinthoszi-csatornán át a görög-szigetek felé. A huszonnégyezer tonnás hajó 195,8 méter hosszú, 22,5 méter széles. A csatorna legszűkebb pontjánál mindössze 70-70 cm volt a két oldalon, az utasok olyan közel kerültek a csatorna falához, hogy szinte meg tudták érinteni a sziklákat. Másfél óráig tartott az átkelés, a kapitány azt mondta, hosszabbra számított.  

„Ezideig ez karrierem legnagyobb eredménye. Hálás vagyok, hogy erre lehetőséget kaptam, soha nem fogom elfelejteni és mindig büszke leszek rá.”

A cég közleménye arról ír, hogy nagy lépés volt ez a társaság 171 éves történetében, büszkék rá, hogy ilyen élményt oszthattak meg utasaikkal.    

fotó: dnevnik.hr

A Balkáni út, amin a menekültek a Közel-Keletről próbálnak az Unióba eljutni, 2018-tól Bosznia-Hercegovina északi részén vezet át. Két éve Una-Sana kanton viseli a migrációs krízis legnagyobb terhét. A kanton a térképen úgy néz ki, mint egy kinyújtott kéz Horvátország felé. Ez a szűk keresztmetszet Európa felé áthalad a hatvanezer lakosú Bihaćon. Bihać egy igazi képeslapváros, ám az utóbbi időben inkább az Európában zajló vita szimbóluma: kinek kellene gondoskodni az Unió külső határán feltorlódott menekültekről? A felelősséget mindenki másra hárítja: Brüsszelre, Szarajevóra, a humanitárius szervezetekre, a származási országok kormányaira, vagy közvetlenül magára a városra. 

Az év eleje óta a Nemzetközi Föderációs Vöröskereszt több mint tízezer menekültet regisztrált Una-Sana kantonban. Többnyire Pakisztánból, Afganisztánból, Algériából és Szíriából érkeztek. Az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR információi szerint csak öt százalékuk adott be menekültkérelmet, mert az ide érkezők tovább akarnak menni. Az ő célországuk Németország, Olaszország és Ausztria, Bihać csak tranzitváros. „Frusztráltak vagyunk – mondja a város polgármestere. – Itt van három-négyezer menekültünk, és nem tudjuk, hogyan kezeljük őket.” Volt, hogy verekedés tört ki közöttük, amit egyesek szerint éppen a rendőrök provokáltak, a városlakók panaszkodnak a szemét és a közbiztonság romlása miatt, ezért a polgármester egy távolabbi tábor létesítését rendelte el.

Vučjak menekülttábor 10 km-re fekszik Bihaćtól. 2019. júniusban hozták létre. A valamikori szeméttelepen létesült menekülttáborban rettenetes állapotok uralkodnak. „A feltételek elfogadhatatlanok, ami ott folyik, az becstelenség” – mondta a Föderációs Vöröskereszt szóvivője. Az IOM és a boszniai ENSZ képviselet nem akarja elismerni hivatalosan menekülttáborként, mert a hely a minimális nemzetközi előírásoknak sem felel meg a menekültek és menedékkérők gondozására, így szinte semmilyen támogatást sem kaphat.  

„Ez a maximum, amit tudunk nyújtani”- mondta Fazlić polgármester, de a tél beálltáig a helyzetre megoldást kell találni, mert Vučjak nincs felkészülve a hideg időre. „Tavaly százötven menekült érkezett hajóval Spanyolországba. Napokig ezzel foglalkozott egész Európa. Bihaćra naponta érkeznek ennyien”- mondta keserűen a polgármester. Úgy érzi, Európa magukra hagyta őket.  

Az Európai Bizottság júniusban ígért Boszniának 15 millió eurót a menekültkrízis enyhítésére, a pénzt nemzetközi szervezeteken, pl. az IOM-en keresztül juttatják el. Élelmiszerre, vízre, sátrakra, vagyis alapvető igények kielégítésére fordítható. Összehasonlításként: az EU 534 millió eurót irányzott elő a 2019. évi költségvetésben a külső határok védelmére. Fazlić júliusban volt Brüsszelben, ahol elutasították a vučjaki táborban élő menekültek segítését, mert az nem adekvát tartózkodási hely. A polgármesternek erre egész más magyarázata van: Horvátország vétója miatt nem érkezik pénz az EU-ból, mert a menekülttábor túl közel van a határhoz…

Boszniának és Horvátországnak kilencszáz kilométer közös határa van, menekültek százai próbálkoznak minden éjszaka a legkülönfélébb helyeken átjutni, a mobiltelefonjukat használva iránytűként. A horvát határőrök, rendőrök gyakran brutális módon akadályozzák meg őket. Elveszik a mobiltelefonjaikat, a pénzüket, és volt rá példa, hogy a cipőjüket, ruhájukat a szemük előtt égették el és még meg is verték őket. Akik nem vállalkoznak az útra, azok Bihaćon maradnak akár hónapokig is. A befogadóállomások telítettek, sokan ideiglenes sátrakban keresnek menedéket az utcákon. A város túlterhelt.   

A vučjaki táborban különböző nemzeti konyhák működnek, a pakisztáni Ali például naponta készít friss ételt, mert amit adnak, az nagyon kevés, a városba bemenni nem lehet, ott vásárolni nem tudnak. Van üzlet, és van a tábornak egy hallgatólagos vezetője, ő kapja a legnagyobb részesedést a bevételekből.

A menekültek közül néhányan név nélkül mesélnek az ún. „biztonságos házakról”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerbiai határon való belépéstől a horvát határig, néhány száz kilométeren keresztül Bosznián át bizonyos helyeken vannak biztonságos illegális privát szállások. Bihaćon vagy Velika Kladušán ezeket a személyeket várják, átviszik őket a horvát határon és mehetnek tovább az EU-ba. Ez egy jól képzett, összeszokott csapat. Nyílt titok, hogy Bihaćon és Velika Kladušán magánházakban tartózkodik néhány száz menekült, és a rendőrség nem tesz nagyobb lépéseket ezek felderítésére.

De nem mindenki olyan „szerencsés”, hogy magánházakban, privát szállásokon lakjon, ők azok, akik közül négy-ötszázan a Vučjak táborban élnek. Dirk Planert német újságíró és más önkéntesek kezdeményezésének köszönhetően van elsősegélynyújtás és egészségügyi ellátás az ott tartózkodóknak, ám az engedélyezés esetleges, mivel a tábort törvénytelenül hozta létre a bihaći városvezetés, ezért a humanitárius szervezetek elutasítják, hogy ott munkát végezzenek. Pedig a munkájukra szükség van. A táborban lévő sátrak közül most kettő karanténként működik, mert a rühes betegek száma napról napra nő, őket igyekeznek elkülöníteni, de az egyéb betegek is egyre többen vannak és ez a tél közeledtével csak még nehezebb helyzetet teremt.  Hideg van, az ott élőknek már nincs, vagy alig van pénzük, nincs meleg ruhájuk, cipőjük. A körülmények nagyon rosszak, nincs meleg víz, a hideg vízért is közelharc folyik, nincs wc.

Amiben mindenki egyetért: ami ott van, az nem helyes. "Nem szabad, hogy számukra a helyzet itt sokkal rosszabb legyen, mint azokban az országokban, ahonnan menekültek. Ennek semmi köze nincs az Európai Unió értékeihez"- mondta az Unió küldöttségének tagja, ám úgy tűnik, hogy sem Brüsszelben, sem az európai fővárosokban nem értik a helyzet sürgősségét, a meglévő problémát a szőnyeg alá söprik.

Selam Midžić, a Vöröskereszt bihaći vezetője minden nap hatszáz adag ételt oszt szét. Ez az egyébként sokat panaszkodó lakosság támogatása nélkül nem lenne lehetséges. Élesen kritizálja a nemzetközi szervezeteket, az IOM-t, az UNHCR-t, akik 2018-tól 28 millió eurót kaptak, de elutasítják a segítségnyújtást a vučjaki táborban élőknek. Tudja, hogy amiért ők segítenek, állandó támadásnak vannak kitéve, mert a segítségükkel a tábor továbbra is fennmarad, ahelyett, hogy evakuálnák. „De mit tehetnénk?- kérdezi.-Hagyjuk magukra ezeket az embereket?”

Mert a táborban a jelenlegi tudás szerint a menekültek száma nem fog csökkenni. Sokan ott várják a megfelelő időt az indulásra, amit maguk között „játéknak” hívnak, vagyis megpróbálják átlépni Bosznia-Hercegovina és Horvátország határát. Ha sikerül, nyertek, ha nem, game over! Vannak, akik már húszszor próbálkoztak meg az átkeléssel, de nem tágítanak.

A bihaći Vöröskeresztnél azt mondják, hogy most nyugalom van, a tábor biztonsági helyzete elfogadható. Azt állítják, hogy minden viszályt el tudnak hárítani, a veszekedőkkel egyenként beszélnek. Ez eddig bevált, de nem jelenti azt, hogy a helyzet egy pillanat alatt nem válhat ellenőrizhetetlenné. Közeleg a tél és a feltételek egyre nehezebbek és nehezebbek.

Amir Hušak Bihaćról menekült el a boszniai háború kezdetén, a new yorki egyetemen diplomázott, már hónapok óta egy menekülteket segítő projekten dolgozik a városban. „Kevesen vannak, akik készek az integrálódásra, bár sok fiatal gondolkodik rajta. Ez egy lehetőség egy olyan társadalomnak, ami egyébként elveszíti a tagjait, mert az emberek kivándorolnak. A városban panaszkodnak, hogy hiányzik a munkaerő, és senki sem beszél róla, hogy jó gazdasági lehetőségek vannak az orruk előtt Ha lenne ok, akkor lennének, akik itt maradnak, annak ellenére, hogy nem Bosznia-Hercegovina volt a célország.” Hušak úgy véli, nyomást kell gyakorolni a nemzetközi közösségekre, akik szemmel láthatóan a perifériára akarják szorítani a menekültkérdést, különben nem hagynák így ezeket az embereket. Szociális, gazdasági, egészségügyi segélyprogramok kellenek és a problémák egy része megoldódna.

forrás, fotó: DW, RSE

Heves reakciókat váltott ki a Nyugat-Balkánon, hogy Peter Handkénak ítélték az idei irodalmi Nobel-díjat, aminek a legfőbb oka, hogy Handke a délszláv polgárháborúk idején és utána is támogatta Slobodan Milosević nézeteit, tagadta a népirtást. Egy, a francia Libération újságban megjelent esszéjében 1996-ban azt írta, hogy „helytelen volt Bosznia kapcsán koncentrációs táborokról beszélni. Valóban 1992 és 1995 között elviselhetetlen táborok voltak a jugoszláv köztársaságok területén, különösen Boszniában, de hagyjuk abba a táborok automatikus összekapcsolását a boszniai szerbekkel.”

Ahmed Burić szarajevói író és publicista szerint az írók politikai meggyőződése nem feltétele a Nobel-díj elnyerésének, az irodalmi feltételeknek a politikaiak fölött kellene állni. Véleménye szerint Handke 1980-as években írt művei valóban remekművek, mint például „A kapus félelme a tizenegyestől” és a „Berlin felett az ég”, de a kilencvenes évek eleji politikai tevékenysége ezeket háttérbe szorítja, érdektelenné válnak. „Az, hogy támogatta Milosevićet, sőt még a börtönben is meglátogatta, azt mutatja nekem, hogy nem volt jó ember.”

A kritikusok gyakran az egyik legjobb európai kortárs írónak nevezik, ám irodalmi megítélése az 1996-ban megjelent "Egy téli utazás a Dunához, a Szávához, a Moravához és a Drinához – avagy Igazságot Szerbiának” című négy kisregényt tartalmazó könyve után visszaesett.  Nagy vihart kavartak 1999 után a NATO inváziót elítélő szavai: „azok, akik bombázták Szerbiát és megöltek néhány ezer embert, nem tartoznak sem Európához, sem a Föld nevű bolygóhoz.”

A Politika című belgrádi lapnak évekkel ezelőtt adott interjújában azt mondta, hogy Milosevićet annak ügyvédje kérésére látogatta meg a hágai börtönben, a temetésére 2006-ban Požarevacra pedig a család hívására ment el. Arról nem beszélt, hogy miért mondott beszédet a temetésen. Elmondta viszont, hogy „nem tettem rózsát Milosević sírjára, nem csókoltam meg a fejfáját, ezek hazugságok, amit a francia Nouvel Observateaur terjesztett.” Lehet, hogy hazugságok, de a cikk után a párizsi Comédie Francaise levette repertoárjáról Handke darabját. 

"Emlékszem, hogy az 1990-es években Vaclav Havel, Susan Sontag és még sokan mások tudták, hogy meg kell állítani a gonoszt Európában. Boszniában és Koszovóban népirtást követtek el. Handke úgy döntött, hogy támogatja és megvédi az elkövetőket. A Nobel-díj óriási fájdalmat okozott számtalan áldozatnak”- írta Hashim Thaci koszovói elnök a Twitteren.

„A világ tele van remek írókkal. A Nobel-bizottság úgy döntött, hogy egy etnikai gyűlölet és erőszak melletti propagandistát jutalmaz. Valami komoly baj van!” – véli Koszovó egyesült államokbeli nagykövetasszonya.

„Ez szégyen! Olyan, mintha egy Hitlert ünneplő író kapott volna irodalmi Nobel-díjat” - írta a koszovói Adriatik Keljmendi újságíró.

Salman Rushdie, a „Sátáni versek" miatt üldözött író vádolta Handket az általa csak „balkáni mészárosnak” nevezett Milosevićhez való lojalitásért, morális vakságáért és a modern világ iránti gyűlöletéért.

Üdvözölte a díjat és személyes üzenetben köszöntötte a díjazottat Bosznia-Hercegovina államelnökségének szerb tagja, Milorad Dodik, megjegyezve, hogy az elismerés bizonyíték arra, hogy az igazságosság nem veszett ki teljesen. Ugyancsak köszöntötte Emir Kusturica filmrendező is.

Érzékeny kérdés ez a Balkánon, a döntés fájdalmas területeket érint. Érinti azokat, akik túlélték a népirtást, vagy családtagjaik váltak áldozattá, mint a Srebrenicában, Žepában élők.  A Srebrenicai anyák egyesületét sokkolta a svéd Akadémia döntése. „Mi, Srebrenica anyják, nagyon csalódottak vagyunk, hogy az idei irodalmi Nobel-díjas Peter Handke osztrák író, aki nyíltan tagadta a Srebrenicában elkövetett népirtást, amit egy nemzetközi bíróság elismert, és ami megtörtént.”- mondta Munira Subašić elnökségi tag. Úgy fogalmazott, hogy a királyi Akadémia „cirkuszt csinált magából” és felszólította a bizottságot, hogy a lehető leghamarabb hozzon új döntést, és vegye el Handketől a díjat jó hírnevének és becsületének helyreállítása érdekében.

Elítélően írt a döntésről Peter Maas amerikai újságíró, aki az elsők között kapott engedélyt, hogy bemenjen a prijedori koncentrációs táborba és onnan küldött megrázó tudósítása az egész világot bejárta. "Hadd mondjak egy kicsit a boszniai szerb táborokról, amelyekben Handke soha nem járt a háború alatt. Koncentrációs táborok voltak. A háború alatt meglátogattam őket a Washington Post riportereként. Beszéltem a táborban foglyokkal és a túlélőkkel. A muszlimoknak nem voltak hasonló táboraik, ahol foglyok ezreit kínzták és ölték meg. Handke hozzáállása, hogy mindenki ezt tette, egy hárítás, ami nevetséges lenne, ha nem lett volna olyan gonosz.”

„Meglepődünk egy olyan író választásától, aki nyilvánosan aláásta a történelmi igazságot, és nyiltan támogatta a népirtás elkövetőit,  Slobodan Milosević volt szerb elnököt és Radovan Karadžić boszniai szerb vezetõt.”- írja Jennifer Egan, a PEN America elnöke. - „A növekvő nacionalizmus, az autokratikus vezetés és a világszerte elterjedt hamis információk idején az irodalmi közösség ennél többet érdemel. Nagyon sajnáljuk a Nobel Irodalmi Bizottság választását. "

A végtelenségig lehetne sorolni a Handke ellen és kevés számban ugyan, de mellette érvelőket. Úgy tűnik, hogy magát a díjazottat nem érdeklik a kritikák, sokak szerint a Nobel-díjat egyfajta "késői igazságszolgáltatásnak" tekinti.

Mats Malm, az Akadémia állandó titkára a New York Timesnak azt mondta, „nem az Akadémia feladata, hogy egyensúlyt találjon az irodalom és a politikai okok között.”

Peter Handkenek persze joga van abban hinni, amiben akar. Elemezhet és terelhet, amennyit csak akar. Le is írhatja, hiszen úgy tartja, ez az ő igaza. De nem biztos, hogy ezt a svéd Akadémiának díjaznia kellene.

fotó: avaz.ba

Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1991. október 8-án a horvát parlament történelmi döntést hozott: egyhangúlag kinyilvánították a köztársaság függetlenségét a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságtól, és létrehozták az önálló, független államot.  

A függetlenségről és a szuverenitásról szóló alkotmányos határozatot a Parlament már 1991. június 25-én elfogadta el, de a hatálybalépését a július 7-i Brijuni-nyilatkozat alapján három hónappal elhalasztották. Az Európai Közösség e nyilakozatban ösztönzött a jugoszláv válság békés megoldására. A moratórium október 7-én 15:03-kor járt le. Ezután a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) repülőgépei Zágrábot és a Banovi Dvort, a horvát kormány és az államfő Franjo Tudjman székhelyét rakétákkal támadták. Egy ember meghalt, négyen megsebesültek. Biztonsági okokból és a Zágráb elleni esetleges újabb támadások miatt a a parlamenti képviselőket és az újságírókat az INA horvát olajipari cég Subiceva utcai épületének alagsorába vitték, ott került sor a következő ülésre.

                     Banovi Dvor a rakétatámadás után

Úgy tűnik azonban, hogy ez az utolsó év, amikor ezen a napon ünneplik az ország függetlenedésének napját. Az elmúlt évtizedekben sem volt teljesen egyértelmű, hogy kik melyik napot tartják a legfőbb nemzeti ünnepnek.

Sokan azt mondják, hogy Horvátország 1990. május 30-án született, amikor hatalmas tömeg gyűlt össze a zágrábi Jelasics bán téren és horvát zászlók tömege alatt  éltették Franjo Tudjmant, akit a parlament aznap nagy többséggel választott elnökké. Május 30-át 1991-ben a parlament állami ünneppé nyilvánította, és ez így is volt tíz évig, az SDP koalíció 2001-es hatalomra kerüléséig. Ivica Račan és Stipe Mesič új kormánya a „Tudjman-éra” lebontásaként megszüntette az elnöki gárdát, bizalmas Tudjman dokumentumokat osztott meg a hágai ügyészséggel, és eltörölték a május 30-i nemzeti ünnepet. Ivo Škrabalo filmkritikus, forgatókönyvíró, kulturális miniszter kezdeményezésére a függetlenség napját június 25-re helyezték át, de az idő próbáját ez sem állja ki. Andrej Plenković kormányfő kezdeményezésére jövőre, az első demokratikusan megválasztott parlament alkotmányának 30. évfordulóján visszatérnek a régi államisági naphoz - május 30-hoz.

Persze még ez sem teljesen biztos! Ugyanis a Horvát Köztársaság Alkotmánybírósága 2015-ben kimondta, hogy a függetlenség napja csak október 8-án lehet! Ezzel ellenkező véleményen van Davorin Rudolf akadémikus, egykori külügyminiszter. Szerinte a függetlenség napja csak június 25-e lehet! És akkor még nem említették azt a nem hivatalos véleményt, miszerint az államiság napja június 7-e, a nap, amikor VIII. János pápa 876-ban megáldotta Branimir herceget, és így elsőként ismerte el a horvát államot.

Nos, nem könnyű új, független állammá válni, de nem könnyű a függetlenné válás ünnepnapját kiválasztani sem.

Fotó: EPA