You are here

Balkáni Mozaik Blog

Subscribe to Balkáni Mozaik Blog feed
Updated: 9 hours 39 min ago

A Közel-Kelet felé menő légiforgalom balkáni központja: Szarajevó

Fri, 08/09/2019 - 14:52

Maléves életünk legszebb éveit töltöttük Bosznia-Hercegovinában, közelebbről a férjem a szarajevói repülőtéren, ezért minden, ami a repülőtérrel kapcsolatos, a boszniai légiközlekedéssel kapcsolatos, érdekel. Most egy kicsit a repülőtér történetéről és a helyi légitársaságokról mesélek. 

Az első repülőtér Butmirban volt, az első járat onnan indult 1930-ban Belgrád-Szarajevó-Podgorica útvonalon, egy évvel később a Belgrád-Szarajevó-Zágráb. 1936-tól repülték a Belgrád-Szarajevó-Dubrovnik útvonalat, majd 1938-tól tovább Dubrovnikból Tiranába hetente háromszor. Ez az év volt az, amikor elindul az első nemzetközi járat is: Dubrovnik-Szarajevó-Zágráb-Bécs-Brno-Prága. 

A második világháború után az első járatokat Belgrádba, Szarajevóba és Zágrábba a jugoszláv-szovjet közös légitársaság, a JUSTA teljesítette, ami egy évvel később a Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti viták miatt megszűnt és megalakult a JAT. Onnantól a jugoszláv légitársaság repült Szarajevóból DC-3-as típusú gépekkel. 

A mai repülőtér nem messze van a korábbi butmiritól, a légikikötőt 1969. június 2-án nyitották meg. Kezdetben csak belföldi légiforgalom volt, az első nemzetközi járat 1970-ben indult Frankfurtba. Hatalmas fejlesztés előzte meg az 1984-es szarajevói téli olimpiai játékokat. Szükség is volt rá, mert a verseny ideje alatt naponta 50-70 járatot szolgáltak ki. Azokban a napokban a JAT DC-10-essel repült Szarajevóból New Yorkba, de számos nagyrepülőgép szállt le: Lockheed L-1011 Tristar, Boeing 707-es, DC-8-as és mások is. Az olimpia utolsó napján a repülőtér 14 ezer utast kezelt. 

A boszniai háború kitörése után a repülőteret a Jugoszláv Néphadsereg felügyelte. A szerbek által szinte teljesen körbezárt várost a háború első heteiben közel harmincezer ember, elsősorban nők és gyerekek, a jugoszláv néphadsereg alkalmazottai, diplomaták és családtagjaik hagyták el légi úton. A szerbek a repülőtéren leszerelték az összes navigációs és egyéb felszerelést. Az ENSZ erők 1992. júliusban vették át a repülőtér ellenőrzését, de kizárólag humanitárius segélyt szállító gépek szállhattak le. Összesen 13 ezer járat 160 ezer tonna segélyszállítmányt hozott az ostromlott városnak. Ez volt az ENSZ történetének legnagyobb légi humanitárius akciója. 

Több mint 800 ember vesztette életét, amikor megkísérelt átfutni a leszállópályán, hogy a boszniai hadsereg által ellenőrzött szabad területekre jusson. Nem sokkal később a pálya alatt megépült a Dobrinja-Butmir alagút, ami életben tartotta Szarajevót. 

A háború után 1996. augusztus 16-án nyitották meg a repülőteret a polgári légiforgalom előtt. Minden felszerelést, eszközt, beleértve még a váróhelyiségek berendezését is adományként kapták. Az első légitársaság, ami leszállt a háború utáni Szarajevóban, a Croatia Airlines volt Zágrábból, azután érkezett a török Top Air társaság gépe Isztambulból. Abban az évben a repülőtér 26 ezer utast szolgált ki. Őket követte az Austrian Airlines, a Lufthansa és 1999-től a Malév. 

Az első háború utáni felújítás 2001-ben volt, akkor átalakították a terminált, 15 check-in pultot, öt beszállítókaput – ebből kettő utashidas – alakítottak ki, felújították a 2600 x 45 méteres pályát, a gurulóutakat és az állóhelyeket. A környező hegyek miatt az ILS bevezetés (CAT II vagy CAT III) nem lehetséges, ahogy meg kell oldani a repülőtér legnagyobb problémáját, a ködöt is.  Miután a repülőtér forgalma meghaladta az évi egymillió utast, 2017-ben megkezdték egy új terminál építését, ami kétmillió utas fogadására lesz alkalmas, utashidakkal, VIP terminállal és készül egy új igazgatósági épület is. 

A régió más nagyobb repülőtereitől eltérően Szarajevónak nincs jelentős konkurenciája három-négyórás autóúton belül. A legnagyobb repülőtér a környéken Split, 260 km-re. Mostar 129 km, ez autóval két óra, meglehetősen forgalmas úton. Mostarnak nagyon kevés járata van, a Croatia repül hetente kétszer, ami semmiképpen nem konkurenciája a szarajevói heti 13 járatuknak. Az Eurowings jár Stuttgartba, de a német városból Szarajevóba is van repülőjárat. Mostarba főként charter járatok közlekednek, azok is elsősorban zarándokokat hoznak, ami nem nagyon befolyásolja a szarajevói utasokat.

 

190 km-re van Banja Luka, ami legkevesebb három óra autóval. A Ryanair a maga négy útvonalával az egyetlen komoly konkurenciája Szarajevónak, ez az olcsó low cost légitársaság mindenképpen vonzza a potenciális utasokat. Az Air Serbiának kevesebb járata van Banja Lukába, mint Szarajevóba, ez nem konkurencia. Új járat a Mahan Air járata Teherából, ami versenyt jelenthet. 

Egyelőre Tuzla repülőtere Szarajevó legfőbb konkurense. A Wizz Air a 15 járatával jelentős számú utast von el a fővárostól még úgy is, hogy az elmúlt télen a low cost légitársaság bezárta néhány útvonalát. Nem hivatalos értesülések szerint a karcsúsítás folytatódik, 2019/2020 téli menetrendjében a Wizz Air jelentős csökkentést tervez. A repülőtér vezetésének nem sikerül a döntés megváltoztatására bírni a légitársaságot, jelentős számú járatot és frekvenciát veszítenek ezen a télen, ami nagyon rossz hír Tuzlának, különösen, hogy jelentős beruházásokat hajtottak végre a terminálon.   

A régió összes városa közül Szarajevónak volt a legtöbb, tegyük hozzá kudarcot valló, nemzeti légitársasága. Az első volt 1991-1997 között az Air Commerce, ami a JAT-tól bérelt két Boeing 727-es típusú repülőgéppel indult, de aztán közbeszólt a háború. 1992. márciustól a légitársaság felfüggesztette működését, majd a békekötés után csak L-410-es típussal cargo forgalmat indított újra. 

Még a repülőtér meg sem nyílt a polgári forgalom előtt, 1994-ben megalakult az Air Bosna légitársaság gyakorlatilag mindenféle típussal: ATR-42, B737-200, Fokker 50, MD80, sőt Yak-42-essel is ukrán színekben. A légitársaság katasztrofálisan rossz vezetése miatt 2003-ban csődbe ment. 

Ezután a boszniai kormány létrehozta a B&H Airlinest 2005-ben két lízingelt ATR-72-essel. 2008. októberben a kormány a tulajdonrésze 49%-át eladta a Turkish Airlines-nak azzal a kötelezettséggel, hogy a török légitársaság két keskenytörzsű gépet is forgalomba állít. Ennek eleget téve a szarajevói bázisra érkezett egy B737-400-as és egy Airbus A319-es. A légitársaság szinte követhetetlenül járatokat nyitott és zárt be, a Turkish Airlines rövid időn belül kifejezte elégedetlenségét, amiért lehetetlen befolyást gyakorolni a B&H Airlines vezetésére, megoldást kért erre, de teljes érdektelenséget tapasztaltak a kormányzat részéről is, így 2012-ben kivonultak a társaságból. A kormány ezután milliókat fektetett be a légitársaságba, de nem sikerült életben tartani, 2015. júliusban csődöt jelentett. 

Légiközlekedési szakemberek szerint a sikertelenség fő okai a nepotizmus, a pazarlás, a kapacitáshiány, sikertelen járatnyitások, megmagyarázhatatlan versengés a piac erősebb szereplőivel (ATR-rel repültek Isztambulba, míg a Turkish és a Pegasus nagy repülőgépekkel és lényegesen több frekvenciával repülte), csatlakozás nélküli repülések nagy csomópontokra, gyakori járattörlések és az abszolút megbízhatatlanság voltak. A világ leghosszabb vonalát repülték ATR-rel Szarajevó-Koppenhága között, ami egyáltalán nem motiválta a potenciális utazókat. 

2015-ben még egy légitársaság tönkre ment, a Bosnia Wand Airlines. Őszintén szólva, erről a társaságról semmit nem olvastam korábban, ami azért nem túl meglepő, mivel kevesebb, mint egy hónap alatt, néhány járat után megszűntek. A légitársaság két Airbus A321-est üzemeltetett. Az üzleti modell annyira furcsa volt, hogy az egész szakma azt mondta, hogy a projektnek nincs jövője. Igazuk lett.  

Szarajevóban volt a bázisa a Bio Air cargo légitársaságnak, és öt repülőgépének: An-74, Il-18D, 2 db Il-76D és An-12BP. A médiák gyakran írtak a Bio Air gyanús ügyeiről, lehetséges pénzmosásról, háború alatti és utáni politikai szereplőkkel tartott szoros kapcsolatairól, a szövetségi nyomozó testületek által kezdeményezett büntetőeljárásokról. A Bio Air gépei leggyakrabban az arab országokba repültek. 

Az országnak most is van nemzeti légitársasága, a FlyBosnia. Jelenleg öt járatot üzemeltetnek Szarajevóból két Airbus A319-es repülőgéppel: Manama, Kuwait City, Rijadh, Gassim és Jeddah. A tervek szerint a gépek számát az év végéig négyre növelik. Ez a projekt az eddigiektől eltérően komolyabbnak tűnik, mögötte a szaúd-arábiai Al Shiddi Group áll, akik Bosznia-szerte ismert befektetők, ők finanszírozták többek között a Sarajevo City Centert, a Hotel Bristolt is. Ám bármilyen sikeres befektető állhat a projekt mögött, ha hiányzik a szakmai vezetés. Jószándékkal kritizáló szakmabeliek megemlítik, hogy a társaság web oldalán hónapokig nem volt semmilyen tartalom, egyetlen mondat kivételével: rövidesen jövünk, majd néhány héttel az első járat indulása előtt megjelentek általános információk, de egyetlen konkrétum sem. Megjelennek hírek új járatokról, amiket gyorsan változtatnak, ez azt mutatja, hogy a társaságnak valójában nincs határozott elképzelése, hogy hova, milyen frekvenciával akar repülni?   

A hozzáértők azt is mondják, hogy túlzottnak tűnik a 2023-ig tervezett nyolcgépes flottabővítés, mert ez a piac ennél kisebb társaságot bír csak el. Majdnem ekkora kapacitása van a Croatia Airlines-nak, és a piaca hatszor nagyobb. Ez a megalománia a társaság vesztét okozhatja. 

Szarajevó a régió Közel-Kelet és Törökország felé irányuló forgalmának központja. Az elmúlt évben a járatok egyharmada a Közel-Kelet felé, egyötöde Törökországba ment. Az összes szarajevói forgalom 57,8%-át teszik ki a közel-keleti és a törökországi járatok.  A legerősebb vonal Isztambul, 2017-ben három légitársaság, a Turkish Airlines, a Pegasus és az Atlas Global repülte heti 31 járattal, ezt követte Dubai heti 21 járattal.  

A FlyBosnia fő piaca is a Közel-Kelet. A terjeszkedés bármilyen foka feltételezi a békét a térségben, ami azonban rendkívül ingatag, bármikor kitörhet egy háborús konfliktus, ami szó szerint elpusztítja ezt a projektet. Emellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a társaság jövőjének egyik alapvető feltétele az országban a politikai stabilitás.

Nincsenek könnyű helyzetben még úgy sem, hogy egy kivételesen erős pénzügyi befektetői csoport áll mögöttük.

 


Categories: Nyugat-Balkán

A Balkán Monacoja: Porto Montenegro

Sat, 08/03/2019 - 13:39

A szerbiai bulvárlapok címoldalára került a montenegrói Porto Montenegro, mert az elmúlt napokban ott nyaralt a családjával a milliárdos Bill Gates és Tommy Hilfiger. Mindketten luxusjachtjukkal érkeztek, a Microsoft alapítója feleségével és három gyerekével a 120 méteres „Lady S” hajójával, amin mini tengeralattjáró és helikopter is van, ez utóbbival jönnek ki a szárazföldre. 

Porto Montenegro az egykori Jugoszláv Néphadsereg katonai bázisán épült Tivatban. Peter Munk kanadai-magyar milliárdos, egy időben Demján Sándor üzleti partnere, 2006-ban vásárolta meg az Arsenal hajógyárat és a támaszpontot a montenegrói kormánytól 23 millió euróért. A befektetés célja az volt, hogy kikötőt építsenek luxusyachtok számára. Üzlettársainak, a francia Bernard Arnaultnak,a Louis Vuitton és a Henessy elnökének, Oleg Deripaska orosz oligarchának és Lord Jacob Rothschild bankárnak a támogatásával létrehozta az ország legnagyobb magánszektorbeli befektetését. 

A hely ideális, tíz percre van a tivati nemzetközi repülőtér, és az UNESCO világörökség része, a gyönyörű Kotori-öböl. Az Adria együtt a hegyek szépségével, ahol egy napon lehet síelni és fürödni a tengerben, a megőrzött természeti szépségek vonzzák a világ leggazdagabbjait. Megépült Európa legnagyobb kikötője megajachtok számára. 450 kikötőhelyet alakítottak ki, itt van a világ leghosszabb, 250 méteres kikötőhelye, bár ilyen méretű magánjacht még nem készült. 

                Az Azzam jacht Porto Montenegroban

Tavaly ide futott be a világ ezideig legnagyobb magánjachtja, a bin Zayas sejk tulajdonában lévő 180 méteres Azzam. A 610 millió dolláros hajó számos rekordot megdöntött tervezés és technológia terén. A jachtot Brémában, a Lürssen hajógyárban építették 2013-ban Mubarak Saad al Ahbabia mérnök irányításával. A tervező egy innovatív, időtlen formatervezésű luxushajót álmodott, ami nagy sebességgel képes akár sekély vízben is haladni, ami kifinomult luxust biztosít a fedélzeten. Tizennyolc kabinjában harminchat vendéget tudnak elhelyezni, őket hatvan fős személyzet szolgálja ki. A hajó legnagyobb sebessége 31 csomó.

                              Yas jacht Porto Montenegroban 

Ugyancsak a kikötő vendége volt a sejk fiának tulajdonában álló 140 méter hosszú Yas nevű jacht. Ezen a hajón harminc kabinban hatvan vendéget tudnak fogadni. Ha ki akarnak menni a szárazföldre, itt is helikopter áll a rendelkezésükre. A hajón ötvenhat fős személyzet dolgozik. A Yas egykor hadihajóként szolgált a holland flottánál, 1981-ben építették. Ebből alakították ki a világ egyik legszebb, egyedi kialakítású motoros jachtját. A hajótestnek és az erős meghajtásnak köszönhetően a Yas szuperjacht 26 csomós sebességre képes. 

A platinum besorolású Porto Montenegro egy kisebb város. A komplexumhoz kikötő, rezidenciák, éttermek, butikok, az ötcsillagos Regent Porto Montenegro Hotel, pezsgőbár, egy jachtklub, egy nemzetközi iskola és számos más létesítmény tartozik. Felújították a területén lévő, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó fűrésztelepet, ahol a tengerészeti örökség gyűjteménye, múzeumi kiállítás kapott helyet. 

Peter Munk 2016-ban a Porto Montenegrot eladta egy dubai befektetési társaságnak, az Investment Corporation Dubai-nak. Az Egyesült Arab Emirátus a nyolc legnagyobb befektető egyike Montenegróban. 

                     A 250 méteres kikötőhely Porto Montenegroban

Az ICD a következő évek fejlesztésével a világ leggazdagabb embereinek legkeresettebb üdülőhelyévé teszi a Porto Montenegrot, amit a legnagyobb szupersztárok és milliárdosok látogatnak.

fotó: Telegraf


Categories: Nyugat-Balkán

Novak Djokovics múzeum lesz Belgrádban

Thu, 08/01/2019 - 15:30

Szerbia elsőszámú nemzeti büszkesége a világranglista élén álló teniszezőjük, Novak Djokovics. Hogy mást ne mondjak, róla nevezték el a nemzeti légitársaság, az Air Serbia első Airbus A319-es típusú repülőgépét egy hatalmas hangárparty keretében 2013. október 25-én. A Djokovics alapítvány évek óta több millió dollárral segíti Szerbia hátrányos helyzetű gyerekeit.

Most az édesapja jelentette be, hogy 2020-ban Belgrád sétáló utcájában, a Knjez Mihajlovon a tizenhatszoros Grand Slam győztes múzeumot kap.

Nemzeti hős ide vagy oda, azért meglehetősen nagy vihart kavart a szerb bulvársajtóban, hogy Djokovics július 1-jén, Wimbledon előtt felkérte a korábbi győztes horvát teniszező Goran Ivanisevicset, hogy csatlakozzon edzői csapatához. Volt, aki egyszerűen „botrányosnak” minősítette a partnerséget, főként a túlfűtött nacionalisták, akik azzal érveltek, hogy Horvátország véres polgárháborúban kellett kiharcolja függetlenségét Jugoszláviától. Djokovics ezekre a megnyilvánulásokra azt válaszolta: „Goran  Horvátországból származik, én Szerbiából. Mindketten abból az országból jöttünk, amelyet valaha Jugoszláviának hívtak. Amikor kicsi voltam és teniszezni kezdtem, figyeltem a meccsét  Sampras ellen. Mindenki Ivanisevicsnek szurkolt.”

A szerb teniszező ezzel a lépéssel a horvát média figyelmének középpontjába is került. Emlékeztetnek rá, hogy Ivanisevics már 18 évvel ezelőtt megmondta, hogy Djokovics a világ legjobb teniszezője lesz.  Egy horvát újságíró készített vele interjút és megkérdezte tőle, van-e valaki a volt Jugoszlávia területén, aki világkarriert tud befutni, legalább olyan jó tud lenni, mint ő, vagy a maga idejében Bob Zsivojinovics? És erre Goran azt válaszolta: Novak Djokovics. Ki ő? – kérdezte a horvát újságíró. - Egy gyerek Szerbiából. Nemrégiben láttam őt először Niki Pilics táborában. Egy kis csoda. A legjobb lesz a világon, és hosszú ideig senki sem lesz képes legyőzni.

Djokovics a drámai, Roger Federer ellen játszott wimbledoni döntő után a kanadai tornát kihagyta, mert ahogy mondta, nagyon elfáradt, szüksége van a pihenésre. Most Ivaniseviccsel együtt Marbellán pihen és készül a következő versenyekre, a US Openre. A közös munka folytatásáról azután tárgyalnak.

 


Categories: Nyugat-Balkán

Elszabadultak az árak a horvát tengerparton

Sat, 07/27/2019 - 16:01

Vészjelzéseket adnak idegenforgalmi szakemberek, figyelmeztetnek, hogy baj lesz. Sorra érkeznek az információk a turisták számának csökkenéséről, félig üres apartmanházakról, csökkenő bevételekről.  

Az adatok szerint július 1-8 között 90 ezerrel kevesebb turista érkezett, mint 2018 azonos időszakában. Ugyancsak csökkent a vendégéjszakák száma, az említett időszakban 400 ezerrel kevesebb volt, mint egy évvel korábban. A legjelentősebb a németországi turisták számának csökkenése. Július első hetében 20%-kal kevesebben érkeztek, mint az előző év hasonló időszakában. Ennél sokkal rosszabb eredményt hozott a május, amikor a német beutazó turisták száma 36,5%-kal, az eltöltött vendégéjszakák száma 47,8%-kal volt kevesebb, mint tavaly. A turisták számának csökkenése az ország minden területén észlelhető.

A horvát turizmus állami vezetői máshogy vélekednek. Gari Cappelli turisztikai miniszter és a horvát idegenforgalmi hivatal vezetője azt állítják, hogy 6%-kal nőtt a beutazó külföldi turisták és 3%-kal az eltöltött vendégéjszakák száma.

Sokan nem hisznek a növekvő számokról szóló beszámolóknak, mert nem hivatalos információk szerint jelenleg az Adrián a kapacitás 40%-a üres. A turisztikai miniszter annyit elismert, hogy vannak üdülőhelyek, ahol biztosan kevesebb a turista, mert nem adnak minőségi szolgáltatást, gondoljon is ő bármire. Korčula polgármestere úgy véli, a miniszter valami párhuzamos világban él, és ő is félig üres éttermekről, üres kompokról és strandokról beszél a településen, és arról, hogy júniusban 5-7%-kal kevesebb látogatójuk volt. „Ez az állami idegenforgalmi politika hibája. Míg a vetélytársak csökkentik az adókat, támogatják a turizmust, mi abnormális adókat fizetünk.”

Az idegenforgalom a horvát gazdaság egyik alappillére, évről évre újabb és újabb rekordok dőltek meg. Ehhez a gyönyörű tengerparton, a kellemes klímán és a lenyűgöző településeket kívül az is kellett, hogy a horvát turizmus konkurrenseinél, mindenekelőtt Görögországban, Törökországban, Egyiptomban és Tunéziában olyan politikai, gazdasági események történtek, amik válsághoz vezettek, jelentősen romlottak az idegenforgalom számai, sorra mondták le a nagy utaztatók és a magánutazók a megrendeléseiket.  Horvátország ezzel szemben, mint biztonságos ország, egyes számú célponttá vált szerte a világon. Az országról, az Adriáról, a nyaralási ajánlatokról sorra számoltak be a világ vezető hírportáljai. Ilyen feltételek mellett nem, vagy alig gondoltak arra, hogy az idegenforgalmat hogyan kellene fejleszteni.

A hivatalok vezetőinek optimista jelentéseivel ellentétben egyre nagyobbak a félelmek a piac romlásáról, van, aki egyenesen annak összeomlásáról beszél. Egyre több a panasz, amit a közösségi oldalakon meg is osztanak, így nagyon sok emberhez elér. Elmondják, hogy az árak túlzottak, a szolgáltatás alacsony színvonalú, vagy egyáltalán nincs, az alkalmazottak udvariatlanok… Sok a panasz a szegényesen, elavult, lehordott bútorokkal berendezett, ámde drága apartmanokról, ahol nincs klíma, internet, messze van a tengerpart. Mindezekkel együtt szinte lehetetlen apartmant találni napi 50-60 eurónál olcsóbban. A Dnevnik.hr szerint a Horvátországba látogató turistáknak nemcsak a szállás, az étkezés, a kirándulások és egyéb költségeket kell figyelembe venniük, hanem azt is, hogy fizetniük kell a saját törülközőjükért a strandon. A saját nyugágyon, vagy törülközőn az olajfa árnykéban 15 kuna, vagyis két euró, míg ugyanezért a napon nem kell fizetni. Hasonlóról számolt be egy bosznia-hercegovinai család is. Ők azt mondták el, hogy a Peljesac-félszigeti Trpanjban a pálmafa alatt egy napozóágy bérleti díja 75 kuna, míg közvetlenül a parton 25 kuna.

A legjelentősebb turisztikai portál, a www.hrturizam.hr tulajdonosa azt mondja, hogy „bármit is mondunk, a horvátországi turizmus a maga ajánlatával elérte a felső határt és még annál is többet. Számos problémánk van, amelyek vagy a szőnyeg alá kerülnek, vagy egyszerűen nem akarják látni őket. Erre a szezonra már semmit nem lehet tenni, de ha nem történik sürgősen valami, a következő évek nehezek lesznek. A jelenlegi horvát idegenforgalom lassan, de biztosan eltűnik.” Az okok között a vetélytársak közötti legmagasabb, 25%-os forgalmi adót, a rossz befektetéseket, a költséghatékony működés hiányát, az elégtelen szolgáltatásokat és a legnagyobb gondot, a munkaerőhiányt említette.

Észre kellene venni, hogy az évekig súlyos gondokkal küzdő konkurrensek már „ébredeznek”, és olyan ajánlatokkal állnak elő, amiket a horvát idegenforgalom nem tud ajánlani.  Rámutat a nagyon gyakran irreálisan magas árakra, amiért az ellenszolgáltatás alacsony vagy nem megfelelő, míg a törökországi szállodák a horvátokénál lényegesen alacsonyabb áron sokkal többet kínálnak, gyakran repülőjeggyel együtt.  „Itt az ideje, hogy belássuk, hogy a szolgáltatás tekintetében nem elég csak a tenger és a napsütés. Volt három évünk, hogy csináljunk valamit, hogy márkát építsünk, hogy új terméket hozzunk létre, de nem tettünk semmit.  Mindenki csak abban gondolkodik, hogy szállodát, apartmant épít, és azt kiadja. Nem normális, hogy Brač szigeten hét turisztikai ügynökség van, és mindegyik önálló marketinget folytat. Bračnak egy egységnek kellene lenni egy ügynökséggel. Hasonlóan a megyékben is. Dalmáciában például három nagyváros három saját turizmust fejleszt.”

A szakember úgy véli, hogy a legrövidebb időn belül el kell dönteni, mit akarnak kezdeni az idegenforgalommal, milyen turizmust akarnak, ahhoz milyen rövidtávú és hosszútávú intézkedések kellenek. Ehhez összehangoltan kell dolgozni, nem városonként, megyénként külön-külön, nemegyszer egymás konkurrenciájaként. Az idegenforgalom fejlesztése ugyanolyan fontos a szárazföldön is, mint a tengerparti térségekben. Figyelembe kell venni azt is, hogy az elmúlt 10-20 évben a turisták igényei is változtak. „A külföldi és a hazai turisták is minőségi elhelyezést, kényelmes és tiszta strandokat, lényegesen magasabb színvonalú szolgáltatásokat és ahhoz igazított reális árakat igényelnek. Ha ezt nem tudjuk nekik biztosítani, akkor oda fognak menni, ahol ezt megkapják”- mondta Goran Rihejl.  

A jól fizető turisták elmaradására számtalan okot lehet mondani a repülővel jobban megközelíthető tengerparti célállomásoktól kezdve, a határon a hőségben órákat várakozni kényszerülésen, a „világutazás” trendjének változásán át a nem kevésbé fontos okokig, ami miatt elkerülik a horvát partokat, és ez a valós szolgáltatás nélküli áremelkedés.

A horvátok is panaszkodnak a lassan megfizethetetlen árakra, és azt mondják, inkább külföldön, Törökországban nyaralnak, mint saját tengerpartjukon. „Itt azt hiszik, hogy meg kell elégednünk, azzal, amit nyújtanak: a tengerrel és a napsütéssel.” A török riviérán annyi pénzért, amennyiért a saját tengerpartjukon nyaralhatnának, jobb szolgáltatással és olcsóbban tudnak pihenni.   

Sokan mondják, hogy idén Törökország „ellopja” a turistákat, mert alacsony árakkal próbálják meg a politikai válság miatt évek óta tartó csökkenést megállítani. Mellettük Egyiptom ugyancsak teljes erővel visszatér, Görögországot pedig újra „felfedezik” a nyaralók.

A hisztérikus áremelkedés egyik lehetséges okára hívta fel a figyelmet a horvát turisztikai ügynökségek igazgatója. 2016-2019 között 164 ezerrel nőtt a kereskedelmi szálláshelyek száma, a jelenlegi versenyhelyzetben ennyi ágyat megtölteni egyszerűen lehetetlen. Az új apartmanok építtetői gyors megtérülést akarnak, és tekintet nélkül a régebbi szálláshelyek tulajdonosaira, korábbi hallgatólagos megállapodásokra, szégyentelenül megemelték az árakat. Ennek az lett az eredménye, hogy a régebbi apartmanok tulajdonosai csatlakoztak hozzájuk még annak tudatában is, hogy Görögországban és Törökországban az árak az övékénél sokkal kedvezőbbek.  

Ennek az egésznek a legnagyobb vesztesei a magánszállások tulajdonosai. A horvát turisztikai társaság adatai szerint a magánszektorban 630 ezer, a nyaralóházakban 480 ezer, a kempingekben 240 ezer, a szállodákban 170 ezer ágyat kínálnak.  

Vannak üresen álló apartmanok, ami főszezonban évekig elképzelhetetlen volt, a kisebb településeken nincs tömeg, probléma nélkül lehet helyet kapni az éttermekben, a strandokon. Gond nélkül lehet napozóágyhoz, napernyőhöz jutni, amire az előző években nem volt példa. 

 


Categories: Nyugat-Balkán

A béke, a megbékélés, a remény szimbóluma – a mostari Öreg-híd

Wed, 07/24/2019 - 13:32

Tizenöt évvel ezelőtt, 2004. július 23-án adták át Mostarban az újjáépített Öreg-hidat. A híd Bosznia-Hercegovina egyik jelképe, a 16. századi építészet remekműve volt évszázadokon keresztül, amíg a délszláv háborúkban, a horvát-bosnyák viszály idején a horvát hadsereg 1993. november 9-én a Neretvába ágyúzta, és súlyosan megrongálta a két végén álló 17. századi tornyokat. Egy háborúnak nem csak emberáldozatai vannak. Pusztulásra ítéltetnek az emberiség kulturális, vallási örökségei is. Az Öreg-hidat az UNESCO egy dokumentuma háborús áldozattá nyilvánította. Az új Öreg-híd 2005-ben a világörökség része lett.   

A 16. században a mostari polgárok azt kérték Nagy Szulejman szultántól, hogy kapjanak egy új hidat, mert a régi fahíd, amit még az édesapja, Mehmed Fatiha szultán idejében raktak le, elavult. A hidat a kor neves építészének, Hajrudinnak, az isztambuli Kék mecset építőjének tanítványa, Mimar Sinan tervezte. Az építkezés hét évig tartott, 1566-ban adták át.

Az egyíves híd négy méter széles, harminc méter hosszú, ívének legmagasabb pontja 27 méter. A maga korában építészetileg egyedülálló volt, másodlagos volt a kötőanyagok szerepe, mert a boltívet az egymásnak feszülő kövek tartották meg. Többfajta követ használtak, és az újjáépítéshez is az eredeti helyszínről, a közeli Mukosa kőbányából hozatták a köveket.

Egy mostari blogban olvastam, hogy a híd Jugoszláviában a barátság és az országban élő népek egyenrangúságának szimbóluma volt. Tömegesen látogatták az ország minden szegletéből. A híd a helyieknek olyan, mint nekünk, budapestieknek a „Blaha”. Az „Öregnél” találkoznak, az „Öregen” mennek át a túloldalra, az „Öreg” alatt fürdenek és az „Öregről” ugranak a smaragdzöld Neretvába.

Az értelmetlen pusztítás tanúi úgy emlékeznek, hogy azon a napon „dörgött a föld”. A hír gyorsan terjedt a rögtönzött bunkerekben, óvóhelyeken megbúvó mostariak között, és a város lakói sírtak. Sokan azt gondolták, hogy itt a világ vége, mert senki nem hitte, hogy bárki „le meri” rombolni a hidat, amit mindenki a sajátjának érzett és ami iránt mindenki különleges érzelmekkel viseltetik. 

A háború után a két partot egy ideiglenes gyaloghíddal kötötték össze. Ahogy a mostariak megbizonyosodtak róla, hogy a béke tartós lesz, azonnal elkezdtek arról gondolkozni, hogy újjáépítsék, ami jelentős nemzetközi összefogással a pusztulás után öt évvel meg is kezdődött. 

A bosnyák és a horvát lakosok között súlyos ellentéteket szült a híd lerombolása. A muzulmán oldalon voltak olyan öregek, akik nem mentek át a folyó másik oldalára, mert azt mondták, az „megszállt” terület. Holott a háború előtt ellenségeskedés nélkül éltek együtt. Hosszú, fáradtságos tárgyalások, beszélgetések eredménye lett a megegyezés, hogy „nyissanak új lapot”, de a bosnyákok azt mondják, készek mindent megbocsátani, de az Öreg-híd lerombolását sohasem. „Nem akartam elhinni, amikor összedőlt, mintha a lényem egy része semmisült volna meg.”- mondta egy helyi lakos.

2004. július 23-án az egész város ünneplőbe öltözött és este tizenegy év után ismét az Öreg-hídról ugrottak a „mostari fecskék” fáklyával a kezükben. Este 10 órára tervezték az ugrást. Az újjáépített hídról Samir Zukanović mostari bajnok volt az első ugró. Nem volt könnyű dolga, nagyon rosszak voltak az időjárási feltételek, a vízbe érkezésnél mindkét karja eltörött. Az elugrás előtti pillanatokban habozott egy kicsit, hogy ilyen időjárásban ugorjon-e egyáltalán? De a nap túl fontos volt a városnak és az országnak. „Óriási megtiszteltetés volt elsőnek ugrani. Ugranom kellett, bár tudtam, hogy nagy a kockázat, de az egész világ ránk figyelt. Nem tehettem meg, hogy visszalépek. Hiszen az emberek ugrottak a háború alatt is, a bombázások alatt is. Felmásztam és ugrottam. Nem voltam azonnal tudatában a kartöréseknek. Dino Merlin segített a partra, és amikor a kezemet nyújtottam neki, akkor éreztem, hogy eltört”- meséli Zukanović.

„Az ünnepélyes átadáson kockázatos feltételek mellett ugrottunk, tudva, hogy megsérülhetünk. Este 10 órakor orkán erejű szélben, reflektoroktól elvakítva szó szerint nem tudtuk, hova ugrunk. Nagyon megütöttem a nyakcsigolyámat. Extrém feltételek voltak, de nem akartunk visszalépni. Azt mondtam, ugrani fogok akkor is, ha nem jövök ki a vízből" – emlékezik Lorens Listo sokszoros mostari bajnok.

 

Az Öreg-híd nekünk magyaroknak különösen kedves, mióta 1903-ban Csontváry Kosztka Tivadar megörökítette. A festmény ma a pécsi Janus Pannonius Múzeumban látható.


Categories: Nyugat-Balkán

Politikai manőver része a koszovói miniszterelnök lemondása?

Sat, 07/20/2019 - 15:49

Gyakran kerül a lapok címoldalára egykori pristinai szomszédunk, Ramus Haradinaj. A városrész, ahol laktunk, attól volt „elit” negyed, hogy akadálytalan kilátás nyílt a városra, több nemzetközi szervezet, külképviselet bérelt ott villát, házat, így katonasággal, rendőrséggel jól megerősített kerület volt. Amúgy, ha esett az eső, bokáig jártunk a sárban, ha szárazság volt, nem láttunk a portól, és nem tudtuk a méteres átmérőjű kátyúkat kerülgetni. A teraszunkról viszont remek rálátás volt az utca túloldalán épülő házra. Nagy volt és hivalkodó, hatalmas, rézzel borított fémkupola tetővel, ha esetleg a városból valaki az épületet nem venné észre, a tetőt egészen biztosan. Három-négy testőr lakott a házban, először mindig ők jöttek ki az ajtón, a fekete Mercedes, vagy a terepjáró közvetlenül a kapu előtt állt és egy másik kocsi kíséretében ment el az akkor még csak pártelnök otthonról.     

                                 Haradinaj háza

Kezdetben persze nem tudtuk, hogy ki fog abba a házba költözni, a városban azt rebesgették, hogy a nemzetközi közösségek új főmegbízottjának rezidenciája lesz. Aztán a házigazdánk felesége mondta, hogy Haradinaj lesz a lakója. Olyan áhítattal ejtette ki a nevet, ahogy csak olyan valakiét lehet, akit szinte istenként tisztelnek.

Nos, ez a tiszteletreméltó politikus, Koszovó miniszterelnöke lemondott tisztségéről, miután a Koszovóban 1998-1999-ben lezajlott szerb-albán háborús konfliktus eseményeit kivizsgáló hágai különleges bíróság gyanúsítottként beidézte.

Lemondásával a kormány működése is megszűnt, Hashim Thaci államfő a parlamenti pártokkal történő egyeztetés után írja ki az új választás időpontját. Az alkotmány szerint 45 napon belül kell kiírnia a rendkívüli parlamenti választásokat, amit ezen az időn belül meg is kell tartani. Addig a jelenlegi kormány ügyvivő kormányként működik.

Ramus Haradinaj 2017. szeptember 9-én második alkalommal kapott miniszterelnöki mandátumot a 120 fős parlament mindössze 61 képviselőjének szavazatával.   

Az államfő sajnálatát fejezte ki a lemondás miatt, de megérti a miniszterelnök döntését, és bízik benne, hogy ártatlansága rövid időn belül kiderül, mert hisz a Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) „ártatlanságában” és „a szabadság katonáinak magas erkölcsi értékében”.

Haradinaj ügyvédje szerint védence most is, mint korábban, győztesként fog kikerülni az ügyből. „A történelemben mindig voltak olyanok, akik az embereik minden terhét magukra vették. Hősöknek nevezzük őket. Ilyen ember Ramus”- mondta.

A parlament elnöke Milovan Drecun viszont azt mondta, Haradinaj lemondása utat nyithat a politikai színtéren a Belgrád és Pristina közötti párbeszéd folytatásának, aminek a miniszterelnök „megkerülhetetlen akadálya és fékezője” volt. Véleménye szerint a nemzetközi közösség csak a munkáját végzi.

Ki is Ramus Haradinaj?

1968. július 3-án született Észak-Koszovóban, Glodjane faluban. A koszovói albánok 1989 évi nagy demonstrációja után Svájcba emigrált, ahol politikai menedékjogot kapott. Előbb építkezéseken, majd éjszakai mulatókban kidobóemberként dolgozott, közben harcművészet edzéseket tartott. Csatlakozott a Koszovói Népi Mozgalomhoz  és tagokat toborzott. Ebből a szervezetből alakult meg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK). 1997 közepén véglegesen hazatért, áprilisban az UCK regionális parancsnoka lett. A háborúban a Rambo nevet kapta. Egy ismert tv-s személyiség a felesége, három gyerekük van, az albán és a szerb mellett folyékonyan beszél franciául és angolul.

Nem ez volt az első alkalom, hogy lemondott mandátumáról. Először első miniszterelnöksége alatt tette meg, 2005. márciusban, amikor a hágai nemzetközi ügyészség vádat emelt ellene a koszovói háborúban 1998-1999-ben elkövetett háborús bűnök miatt.  Önként ment Hágába, ahol az akkori főügyész, Carla del Ponte „egyenruhás gengszternek” nevezte. 2008-ban felmentették, majd 2012-ben az első eljárásban megidézett tanúk megfélemlítése elleni vád alól is mentesítették. A hágai nemzetközi törvényszéken szerb és más nemalbán lakosság ellen elkövetett bűnökért összesen öt esetben folyt vizsgálat, ezek közül két volt UCK tagot elítéltek, de a parancsnokokat, mint Ramush Haradinajt és Fatmir Ljimajat felmentették.

Lahi Brahimaj, Idriz Balaj és Ramush Haradinaj a hágai Nemzetközi Bíróságon 2005. március 14-én (fotó: Michel Porro)

Ezért is érte váratlanul a politikai elemzőket, újságírókat a hágai ügyészség mostani idézése. Azt mondják, várható volt a pristinai kormány bukása a közeljövőben, de arra senki nem számított, hogy Haradinaj benyújtja lemondását. Úgy vélik, az idézés egy politikai játszma része, aminek célja új választás kiírása, és a zátonyra futott Belgrád-Pristina párbeszéd folytatása. A tárgyalások megszakadásához Haradinaj nagyban hozzájárult azzal, hogy 2018. novemberben 100%-os vámot vezetett be minden Szerbiából érkező árucikkre, amit azzal indokolt, hogy így akarja megakadályozni a területcserét és egy hosszú véres konfliktus kialakulását. Felszólította Belgrádot, hogy ismerje el Koszovó függetlenségét a tárgyalások folytatása előtt. Ellenállt a nemzetközi és a hazai, a koalíciós partnerek és az államfő irányából jövő nyomásnak, hogy törölje el a vámokat, ami viszont Belgrád feltétele a párbeszéd folytatására.

Haradinajnak a következő héten kell megjelennie a bíróság előtt Hágában. Az Európai Bizottság 2010-ben bízta meg Dick Marty képviselőt vizsgálattal, és az ő 2011-ben leadott jelentése után, 2015-ben jött létre a koszovói háború alatt, 1998-1999-ben elkövetett bűncselekmények kivizsgálásának különleges bírósága. A jelentésben hivatkoznak a szerb biztonsági erők Koszovóból való kivonása után 1999-ben elkövetett számos bűncselekményre. Marty megnevezett UCK parancsnokokat, mint többszáz szerb, cigány és „nem lojális” albán elfogásának és meggyilkolásának megszervezőit az 1999-2000 közötti  időszakban.

A koszovói háborúban 1998. január 1.- 2000. december 31. között becslések szerint 13000 ember halt meg, amiből több mint tízezer volt a civil. A Emberi Jogok alapítványa adatai szerint 8702 albán, 1203 szerb, 462 cigány és más kisebbség volt az áldozatok között. 2018-ban nevezték ki a különleges bíróság főügyészét, a nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező amerikai Jack Smith-t. A bíróság működését az Európai Unió nem csak erkölcsileg, hanem anyagilag is támogatja. A támogató országok között van Kanada, Norvégia, Svájc, Törökország és az Egyesült Államok is.

Sokan tartják a hágai idézést igazságtalan lépésnek mind Haradinaj, mind Koszovó ellen, bár hozzáteszik, nem tudják, nem kerültek-e elő újabb bizonyítékok a Dick Marty jelentés kapcsán.

Haradinaj Belgrád fő ellenségének számít, hosszú idő óta szeretnék háborús bűnökért elítéltetni. Nemzetközi elfogatóparancsot is kiadtak ellene, ez alapján tartóztatták le 2017 januárban a párizsi repülőtéren, de néhány hónapos fogvatartás után a szerb követelést a bíróság elutasította, Haradinajt szabadon engedték. Hazatértét koszovóiak ezrei várták és nemzeti hős lett. Akkor kezdte meg újabb politikai kampányát.

                      A franciaországi letartóztatás 2017-ben

Aleksandar Vučić szerb elnök szerint most sincs ok az eufóriára, a koszovói miniszterelnök lemondása szerinte pusztán politikai trükk, hogy növelje a népszerűségét. „Azt jósoljuk, hogy 48 óra után el fogják engedni. Nem mondom, hogy „talán”, mert biztosak vagyunk benne, és az albánok hősként fogják ünnepelni, nő a népszerűsége, míg mindenki másé csökkenni fog -mondta Vučić. - Szerbia továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy folytassa a párbeszédet, hogy eltöröljék a vámokat. Minden eddiginél több előterjesztéssel fogunk élni, még több tárgyalást kezdeményezünk a régió vezetőivel a Balkán gazdasági egyesüléséről.” 

 

 forrás: BBC news, Anadolija, AJB


Categories: Nyugat-Balkán

Egy srebrenicai újságíró emlékére

Tue, 07/16/2019 - 12:33

Haditudósítók, újságírók, akik háború sújtotta országokból küldik a híreket a nagyvilágba, hadifotósok, akik életveszélyes körülmények között dokumentálják az eseményeket. Sokakat világszerte ismernek, nagy társaságok munkatársai, de ismerünk magyar haditudósítókat is. A napokban egy számomra ismeretlen kezdő bosnyák újságíró megrázó történetéről olvastam.

Nihad  Ćatić, vagy ahogyan mindenki hívta: Nino az újvidéki egyetem filozófia szakán végzett, az egyik legjobb hallgató volt. 1992. áprilisban hazament Srebrenicába, hogy a családjával ünnepelje a bajramot. Az a hónap végzetes volt a boszniai kisváros szempontjából. A Jugoszláv Néphadsereg csapatai Arkan félkatonai egységeivel megtámogatva hatalmas, összehangolt támadást indítottak ellene. A következő hetekben a bombázás, a gyilkosságok, rablás, fosztogatás uralta az ostromlott várost. 

A bosnyák lakosok, akik képesek voltak rá, a közeli erdőkbe menekültek. 1992. május 9-én a bosnyák hadseregnek sikerült a várost visszafoglalni, a túlélők visszatértek a házaikba, pontosabban, ami megmaradt belőlük. Köztük volt Nihad és családja is.

A hadsereg és Arkan fegyveresei nyomán rettenetes pusztítás maradt: tucatnyi halott, megégett emberek, kiégett házak. Nihadnak többekkel együtt az volt a feladata, hogy összegyűjtse a meggyilkolt civilek holttestét.  Ólomsúllyal nehezedett a teher a fiatal újságíró vállára. Addigi élete legnehezebb feladatát kapta.

Mivel a rádió és a televízió épületét a szerbek tudatosan teljesen lerombolták, a város működő média nélkül maradt. Hogy az elszigeteltségből kitörjenek, Nihad egy csoport rádióamatőr barátjával felállított egy stúdiót és megkezdte adását a „Srebrenica hangja”. Ez jelentette a kapcsolatot a külvilággal.

Ezzel együtt amolyan kultúrmissziót is vállalt. Szükség volt rá a borzalmas mindennapokban. Szarajevó négyéves ostroma alatt is működtek a színházak, számtalan premiert, felolvasóestet, koncertet, kiállítást szerveztek. Nem volt ez sokkal másként Srebrenicában sem, ennek volt egyik motorja Nino, amellett, hogy ő maga is írt verseket, novellákat, drámákat. Egy barátjának valamikor 1993 végén ezt írta levélben:

„Barátom, itt mindenki rosszkedvű. Nehéz megbékélni ezzel a reménytelen és általános nyomorral. Olyanokról írok, amiről még soha. Talán eljutnak hozzád egyszer a verseim. Olvasd el őket, mert tudod, hogy mindig nagyra értékeltem a véleményedet. Nem gondoltam, hogy egyszer a sárgaságomat fogom dalba önteni, de elmondok mindent. Ha lesz rá alkalom, küldök egy példányt a Srebrenica hangja” újságunkból, amit néhány lelkes önkéntessel szerkesztek.”

1995. július 10-én délután a boszniai szerb erők körbezárták Srebrenicát, Nihad Ćatić a mikrofonjáért nyúlt és elmondta az utolsó segélykérést:  

„Srebrenica egy hatalmas vágóhíddá vált. A sebesülteket és a halottakat folyamatosan szállítják a kórházba. Lehetetlen leírni. (…) Minden pillanatban halálos rakéták csapódnak a városba. A kórházban jelenleg 17 halott, 57 sebesült van. Tudna jönni valaki a világ bármely tájáról, hogy lássa ezt a tragédiát, ami Srebrenicával és a lakosaival történik? Példátlan bűncselekmény, amit Srebrenica bosnyák lakosai ellen elkövetnek. Eltűnik ez a népesség a városból. Hogy e mögött Yasushi Akashi (az ENSz főtitkárának boszniai megbízottja –megj.) Bhutros Gali (ENSz főtitkára – megj.) vagy valaki más áll, nem tudom, de attól tartok, hogy Srebrenica szempontjából ennek már nincs jelentősége.”

Ezek voltak az utolsó, kiabálva elmondott szavak, és a „Srebrenica hangja” elhallgatott.

Nihad optimistán, mosolyogva búcsúzott el édesanyjától: „Anya, Tuzlában találkozunk!” és több ezer társával nekiindult az erdőnek, hogy megpróbáljon eljutni a bosnyák hadsereg által felügyelt szabad területekre. Nem érte el. Földi maradványi még nincsenek meg. 26 éves volt.

Egy nappal az utolsó adást követően, Nihad édesanyja, és az apja, Junuz, elhagyták Srebrenicát és csatlakoztak ahhoz a közel huszonötezer boszniai muzulmánhoz, akik menedéket kerestek Potočariban, az akkumulátorgyárban, a holland békefenntartók főhadiszállásán. Sokaknak azonban a biztonság helyett a „kék sisakosok” bázisa az utolsó állomás lett. Nihad édesapjának is. Az ő holttestét tíz évvel később egy másodlagos sírban, egy szeméthalom alatt találták meg Čančariban.

„Több ezren voltunk az akkumulátorgyárban, és több ezren kívül, a gyár körül.  Az első éjszakát egy régi buszban töltöttük el – mesélte később az édesanya. - A hollandok sárga szalaggal jelölték ki a területet, és azt mondták, azon belül garantálják az emberek biztonságát, de azon kívül nem. Bíztunk bennük, hittünk nekik.”

De a holland békefenntartók szinte semmit nem tudtak tenni azért, hogy megvédjék a menedéket kérőket. A szerb katonai túlerővel szemben minden ellenállás esélytelen volt.  

Nihad Ćatić volt az egyetlen összeköttetés Srebrenicából a boszniai állami rádió és televízió között. A rádió háborús igazgatója  Milenko Vočkić volt. Ahogy visszaemlékezik, a Srebrenicából a július 10-i támadásról jövő hírek alapján úgy érezte, hogy „szörnyű áldozatok ” lesznek.

„Amikor megjött a hír Srebrenica bukásáról, síri csönd telepedett az egész szerkesztőségre - mondta Vočkić.- Ott voltam, amikor  Nino Ćatić utoljára bejelentkezett …  Az a hang, amit az a hang mondott… Aztán csak a csend. Később már nagyszámú fogvatartottról beszéltek, és ahogy mondták, nagy az esélye annak, hogy megölik őket. Gyakorlatilag valamikor július 12 után kezdtük felfogni, hogy micsoda bűncselekmény történt.”

Visszaemlékezésében elmondja, hogy az UNPROFOR tartott ugyan naponta sajtótájékoztatót, de „nagyon keveset tudtunk meg, alig adtak információt, jószerével csak általánosságokban beszéltek.” 

Az állami televízió ügyeletes hírszerkesztője július 11-én Duška Jurišić volt. Pontosan emlékszik arra a napra, mert „olyan érzés volt, hogy valami szörnyű fog történni” Srebrenicában. „Bevallom, rendkívül szkeptikus voltam, hogy a nemzetközi közösség három év háború után beavatkozik Srebrenica megmentésére” - mondta.

                                  Duška Jurišić

„Délután Bosznia-Hercegovina miniszterelnöke, Haris Silajdžić érkezett a TV-be. Egy katonai telefonon keresztül közvetlen kapcsolatban volt Srebrenicával. Ez volt az első alkalom, hogy Silajdžićot ennyire megtörtnek láttam. Lesújtva hallgatta a vonal másik végén lévőt, majd egyszer csak a kapcsolat megszakadt. Silajdžić azt mondta: „Vége.”

A rádión és a televízión kívül a boszniai háború alatt minden nap megjelent az Oslobodjenje c. napilap, de a szerkesztők ott is kevés információval rendelkeztek Srebrenicából a támadást megelőző napokban. „Az enklávéból gyakorlatilag nagyon ritkán és kizárólag a rádióamatőröknek, illetve a tuzlai irodánknak köszönhetően kaptunk híreket” - mondta a lap háborús szerkesztője, Mehmed Halilović.

 lap tuzlai tudósítója Vehid Jahić volt volt az első, aki beszélt a Srebrenicából menekültekkel július 12-én. A lap fotóriportere, Ahmed Bajrić adta közre az első képeket az elcsigázott, nyomorúságos, teljesen kimerült emberekről. Ők buszokkal érkeztek Tuzlába, az újság riporterei tudósítottak arról, hogyan választották szét a szerbek a nőket és a férfiakat Srebrenicában. A következő napokban a boszniai és a nemzetközi média folyamatosan adott hírt a mészárlásokról, amik nyomán megjelentek az első vizsgálók a hágai nemzetközi bíróságról és megtörténtek az első vádemelések népirtás vádjával.

Az állami televízió hírszerkesztője, Duška Jurišić azt mondta: „nagyon hamar kristálytisztává vált, hogy itt tömeggyilkosság történt.”

Hajra Ćatićnak, Nino édesanyjának reményei, hogy fia maradványait megtalálja, egyre halványabbak. A Srebrenicai Anyák Egyesületének társvezetőjeként keményen küzd, hogy életben tartsa az áldozatok emlékét, és gondoskodjon arról, hogy a gyászoló családok esélyt kapjanak a halottak eltemetésére.

„Elmentem az aknamezőre, ahol a fiam állítólag megsebesült, de nem találtam semmit - mondja. - Egy kicsit távolabb találtam egy koponyát, de nem hiszem, hogy ő volt; túl messze volt attól a helytől. Talán Nino a még nem azonosított maradványok között fekszik. Addig keresem, amíg élek. (…) Aggódom, hogy ha Nino maradványait nem találják meg, és nem bizonyítják, hogy megölték, akkor néhány év múlva valaki megpróbálhatja letagadni, hogy meggyilkolták, és még azt is letagadják, hogy mi történt itt. Az olyan lenne, mintha másodszor is megölnék.” 

Az 1992-95-ös háború boszniai áldozatai tömegsírjainak felkutatása, feltárása még mindig tart, mert a boszniai szerbek megpróbálták a sírokban lévő holttesteket buldózerekkel elfedni. Gyakori, hogy egy személy maradványait több helyen találják meg, nem egyszer tucatnyi kilométer távolságra. Az azonosításhoz szükséges DNS-elemzés évekig is eltarthat. 

                                     Hajra Ćatić

Egy szarajevói barátunk hat-hét évvel a háború vége után azt mondta: hajlandók a szerbek mellett élni, de velük együtt nem. Nincs ez máshogy Srebrenicában sem. „Ha villanyszerelőre, vízvezetékszerelőre, vagy kertészre van szükségem, akkor az általában szerb, de soha senki nem akarja megemlíteni a „kérdést ”- mondja Hajra Ćatić.-  A legtöbb úgy tesz, mintha nem látná Junuz és Nino fényképét a falon. De az egyik szerb, aki a fiával jött, hogy bekösse az internetet, felnézett, és azt mondta: „Istenem, őt ismertem.” A háború előtt együtt dolgozott Junuzzal.” 

Hajra soha nem gondolt rá, hogy elhagyja Srebrenicát. „Itt kell maradnom, dolgoznom kell, beszélnem kell a történtekről és meg kell keresnem a fiamat.” 

Nihad Nino Ćatić az újságírói szakmában az elkötelezettség jelképe. Iskolák tucatjai viselik a bátor riporter nevét Bosznia-szerte, a Szarajevói Egyetem politikatudományi fakultásán minden évben a róla elnevezett elismeréssel díjaznak egy hallgatót, az oknyomozói újságírás legjobbját.    

fotók: Reuters, detektor.ba, avaz.ba


Categories: Nyugat-Balkán

A srebrenicai népirtás évfordulóján

Thu, 07/11/2019 - 12:44

A Srebrenica melletti Potočariban, az egykori akkumulátorgyárban 33 zöld lepellel takart koporsó várja, hogy az 1995. júliusi mészárlás áldozatait az emlékhelyen örök nyugalomra helyezzék.

Huszonnégy évvel ezelőtt, 1995. július 11-én délután került Srebrenica hosszú ideig tartó nélkülözés és ostrom után a Szerb Köztársaság hadseregének kezére és az ENSZ védett övezetében végrehajtották Európa II. világháború utáni legnagyobb tömeggyilkosságát.

Az elkövetkező napokban meggyilkoltak 8372 bosnyák muzulmán férfit és fiúgyermeket, és tucatjával  estek áldozatul a városlakók. A méltó megemlékezésre 2001-ben Potočariban emlékhelyet hoztak létre. Mostanáig 6610 áldozatot temettek el. 2003 óta tartanak csoportos temetéseket az évfordulókon, abban az évben temették a legtöbb áldozatot, ezer embert. Az áldozatok holttesteit, maradványait kb. 150  különböző helyen találták meg, közte 70 tömegsírban. A legfiatalabb áldozat az öthónapos Fatima, a legidősebb egy 1901-ben született asszony.

                          Emlékhely Potočariban

Tuzlában van a legnagyobb azonosítási központ, ott most is van még 140 azonosított áldozat, de a családok főként a maradványok hiányossága miatt még nem döntöttek a temetésről. Van, akiket a családja személyesen és DNS elemzés alapján azonosítottak, és vannak akiket csak DNS alapján. Több mint ezer áldozatot még mindig keresnek.

A srebrenicai népirtásért és más háborús bűnökért a bíróságok több mint 700 év börtönbüntetést szabtak ki 47 vádlottra, akik a bűncselekmények kitervelői, vezetői, elkövetői voltak. A legtöbb ítéletet Srebrenica ügyében a bosznia-hercegovinai bíróságok hozták, 25 esetben, Hágában, a nemzetközi bíróságon a Szerb Köztársaság 14 magasrangú katonai, politikai vezetőjét ítélték el, míg a szerbiai igazságszolgáltatás előtt öt vádlottnak, a horvátországi bíróságokon két egykori Skorpió tagnak kellett felelnie tetteiért.

Életfogytiglani ítéletet öt esetben hoztak, mindet Hágában. Idén márciusban emelkedett jogerőre a hágai nemzetközi bíróság ítélete a Szerb Köztársaság volt elnöke, Radovan Karadžić ellen népirtásért és más háborús bűnök elkövetéséért Bosznia-Hercegovinában 1992-1995 között. Karadžić 1997-ig a politikától visszavonultan Paléban élt. 1998-1999-ben titokzatos módon eltűnt, minden ellene irányuló elfogási kísérlet sikertelen volt. Tízéves menekülés és bujkálás után 2008-ban Belgrádban tartóztatták le. Nem sokkal később kiderült, hogy 1998-tól Szerbiában élt Dragan Dabić álnéven, felvéve egy 1993-ban Szarajevóban meghalt férfi személyazonosságát. Ezen a néven pszichiátriai és alternatív gyógyászati praxist folytatott, sőt nyilvános rendezvényeken előadásokat is tartott. Első fokon a bíróság 40 év börtönre ítélte, a fellebbviteli bíróság ezt súlyosbította életfogytiglanra.

                                            Radovan Karadžić

Ljubiša Beara ezredest, a vezérkar biztonsági főnökét 2010-ben mondta ki a bíróság bűnösnek népirtásban és ítélte életfogytiglani börtönbüntetésre. 2017-ben Berlinben halt meg.  

Hágában halt meg 2016-ban Zdravko Tolimir vezérkari főnök, a Szerb Köztársaság hadserege hírszerzésének vezetője. A hágai nemzetközi ügyészség 2005-ben emelt vádat ellene. Hét pontban vádolták meg népirtással, gyilkossággal, srebrenicai bosnyák lakosok üldözésével, deportálásával és erőszakos kitelepítésével. A bíróság bűnösnek mondta ki a hét vádpontból hatban és életfogytiglani börtönre ítélte. A legfelsőbb bíróság 2015-ben az ítéletet megerősítette.     

A Szerb Köztársaság hadserege Drina hadtestének alezredese, biztonsági főnöke, Vujadin Popović ellen a hágai nemzetközi ügyészség 2002-ben emelt vádat a srebrenicai népirtásban vállalt szerepéért. Nyolc évvel később a bíróság ítéletében bizonyítottnak látta, hogy Popović 1995. július 12-én Potočariban tevőleges részese volt a férfiak és fiúgyermekek meggyilkolásának megszervezésében. Bűnösnek találták népirtásban, gyilkosságban, civil lakosok üldözésében, és életfogytiglani börtönre ítélték.

                              Srebrenicai menekültek 1995. július 

Nem jogerős még a boszniai szerb erők egykori parancsnokának, Ratko Mladićnak az életfogytiglani ítélete. Ellene a hágai nemzetközi ügyészség már 1995-ben vádat emelt, onnantól szökésben volt. Tizenkét évvel később, 2011. májusban tartóztatták le Szerbiában és adták ki Hágának. A bírósági tárgyalása 2012. májusban kezdődött, és 2016. decemberben ért véget. 2017. novemberben hozták meg az ítéletet és ítélték el Srebrenicában végrehajtott népirtásért, civilek elleni terrorcselekményekért Szarajevó ostroma alatt. A bíróság bűnösnek mondta ki nemzetközi békefenntartók, az UNPROFOR katonáinak túszul ejtéséért. Az ellene felhozott 11 vádpont közül tízben bűnösnek találták.

                                       Ratko Mladić

Az életfogytiglani börtönbüntetések mellett több esetben rótt ki a bíróság több évtizedes büntetéseket. A teljesség igénye nélkül például Radislav Krstić tábornokot 35 év börtönre ítélték a srebrenicai népirtásban vállalt szerepéért. A Drina hadtest parancsnokaként tudnia kellett arról, hogy az akcióban tömeges gyilkosságra készülnek. A bíróság kijelentette, hogy bűnös „boszniai muzulmánok ezreinek meggyilkolásában 1995.július 11-19 között.” Bűnösnek találták népirtás, gyilkosság, üldözés vádjában és első fokon 46 év börtönbüntetésre ítélték. Az első hágai ítélet volt a boszniai háború eseményei vizsgálatában, amiben népirtásért mondták ki a vádlottat bűnösnek, és az első európai, akit a nürnbegi per óta nemzetközi bíróságon népirtásért elítéltek. A fellebbezések után a büntetését 35 évre mérsékelték.

Finnországi börtönben töli húsz éves büntetését Momir Nikolić, a Szerb Köztársaság hadserege bratunaci egységének parancsnoka. 2002. április 1-jén tartóztatták le és adták ki Hágának. A hágai bíróság 2003. december 2-án bűnösnek mondta és 27 év börtönre ítélte, amit 2006. március 8-án mérsékeltek 20 évre. Kulcsfontosságú tanú volt Radovan Karadžić és Ratko Mladić perében.   

                         Az áldozatok nevei Potočariban

Nem töltötte le 17 éves börtönbüntetését Norvégiában Dragan Obrenović, őt a büntetés lejárta előtt szabadon engedték a nemzetközi ügyészséggel való „különleges együttműködése” miatt. 2001-ben tartóztatták le, 2003. májusban beismerte bűnösségét, ugyanaz év decemberben hoztak ellen ítéletet és szállították át Norvégiába.  

Bosznia-Hercegovinában 24 ítéletet hoztak srebrenicai népirtásért, tömeggyilkosságért. 15 évtől 35 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték a Szerb Köztársaság hadserege vezérkarának négy magasrangú tisztjét.

Szerbiában két ítéletet hoztak Srebrenicával összefüggésben. Az elsőt azután, hogy a 10. különleges egység tagja,  Brankom Gojković egyezséget kötött és beismerte bűnösségét. Őt tíz év börtönre ítélték. A másik esetben a hírhedt Skorpio félkatonai alakulat négy tagját ítélték el összesen 53 év börtönre a Srebrenicában elkövetett gyilkosságokért.   

Horvátországban ugyancsak a Skorpió alakulat két tagját ítélték el srebrenicai bosnyák foglyok meggyilkolásában való részvételért a Szarajevó melletti Trnovoban, ahol a gyilkosságokat filmre is vették. Ezt a felvételt Slobodan Milošević hágai tárgyalásán is felhasználták.

                      Szökőkút Zágrábban Srebrenica emlékére 

Az Egyesült Államok szarajevói nagykövete az utolsó szakaszon csatlakozott a háromnapos Béke menete ezreihez és Potočariba érve azt mondta: „A Srebrenicában történtek nem ismétlődhetnek meg, nem felejthetjük el. Előre kell néznünk, a jövőbe, de Srebrenicát soha nem felejthetjük.”

 

fotó: Reuters, Anadolia


Categories: Nyugat-Balkán

Az 1995-ös „halálút” nyomvonalán Srebrenicába

Mon, 07/08/2019 - 18:58

Ha július, akkor szomorú kötelessége, vállalása túlélőknek, hozzátartozóknak, zarándokoknak Bosznia-Hercegovinában és szerte a Nyugat-Balkánon, hogy Srebrenicában leróják kegyeletüket az 1995. júliusi népirtás áldozatai előtt.

Ezekben a napokban több tízezren indulnak el gyalog, kerékpárral, motorral különböző helyszínekről Dubrovniktól Tuzláig, Ljubljanától Zágrábig, hogy fejet hajtsanak és emlékezzenek. Az út hosszú, esetenként többszáz kilométer.

A „Béke menete” 1995 óta először ugyanazon az útvonalon megy, amin Ratko Mladić katonái elől menekültek ezrek abban a reményben, hogy elérik a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területeket. A nyomvonal utolsó szakaszát tavaly aknamentesítették az Egyesült Államok, Törökország és Németország szarajevói nagykövetségeinek pénzügyi segítségével, de a nagy esőzések, földcsuszamlások miatt a résztvevők biztonsága érdekében a menetoszlop akkor más irányban haladt. Idén az időjárás nem akadály és a szervezők célja az, hogy a több mint hatezer résztvevő megtapasztalja, hogy milyen nehéz úton jutottak el az emberek Srebrenicából a szabad területekre.

A menet Nezukból indul és három nap alatt teszik meg a kicsivel több mint száz kilométeres utat Potočariba. Július 8-án indulnak és naponta 25-30 kilométert haladnak. Az út nehéz, hegyes terepen, sűrű erdőkön át vezet. Akiknek ez az út túl nehéz lenne, a szervezők alternatív útvonalat is kijelölnek, emellett pihenőhelyeket állítanak fel, helikopter leszállóhelyeket biztosítanak és garantálják a teljes útvonal aknamentességét. A pihenőhelyeken találkozhatnak és beszélgethetnek túlélőkkel, az  1995-ös halálút tanúival. 

A „Béke menete” gyalogos zarándokút minden évben a srebrenicai népirtás emlékére, emlékezve arra a több mint nyolcezer bosnyák muzulmán férfira és fiúgyermekre, akiket 1995. júliusban az ENSZ védett övezetben Ratko Mladić katonái legyilkoltak.

Srebrenica végjátéka a Szerb Köztársaság legfelsőbb katonai parancsnokságának 1995. március 8-án kiadott, Radovan Karadžič által jegyzett hírhedt 7. utasításával kezdődött. Ebben az áll, hogy a Szerb Köztársaság hadseregének „végre kell hajtani Srebrenica és Žepa teljes fizikai szétválasztását, megakadályozva az egyéni kommunikációt ezen enklávék között. Mindennapi katonai aktivitással teljes bizonytalanságot, intoleranciát és kilátástalanságot kell teremteni a régióban…” Manojlo Milovanović szerb tábornok 2013. szeptember 18-án a hágai nemzetközi bíróságon Ratko Mladić perében tett tanúvallomásában kijelentette, hogy ez az utasítás törvénytelen volt, mert Srebrenica és Žepa civil lakossága a genfi konvenció értelmében törvényesen nem lehetett katonai célpont.

                           Középen Ratko Mladić 

A 7-es utasítás a „Krijava ’95” akcióterv része volt, amit a Szerb Köztársaság hadserege dolgozott ki 1995-ben az ENSZ biztonsági övezetek, Srebrenica és Žepa elfoglalására. A "Krivaja 95" akció a háborús bűnökért 40 év börtönre ítélt Radoslav Krstić által vezetett Drina hadtest területi illetékességéhez tartozott, a támadást Ratko Mladić közvetlenül irányította. Az akcióhoz nagy számban csatlakoztak egységek Szerbiából, a hadseregen kívül számos félkatonai alakulat is, köztük a hírhedt Skorpiók.

Az ENSZ bízott az UNPROFOR hollandiai zászlóalja (DUTCHBAT) katonáiban, hogy meg tudják védeni az övezetet. A DUTCHBAT három zászlóalja 1995. január 18-án érkezett Srebrenicába, összesen 600 katona, akiknek az első fele támogató és orvosi személyzet volt, a többi a gyalogság. Júliusig a létszám jelentősen lecsökkent, mert a szerb hadsereg nem engedte be az ellátmányt szállító konvojt a Potočariban állomásozóknak.

                              Holland békefenntartók 

Az ENSZ békefenntartóknak Srebrenicában két bázisuk volt: a Charlie, ez volt a zászlóalj parancsnokság és logisztikai központ Potočariban az akkumulátor gyárban, és a Bravo, közvetlenül a város bejáratánál a Verzionica gyárban, és volt 13 megfigyelőpont: Alfa, Delta, Echo, Foxtrott, Hotel, Kilo, Mike, November, Papa, Quebec, Romeo, Sierra és Uniform. Az ENSZ megfigyelők kb. 50 kilométerre voltak a „védett övezettől”, jól felismerhetően fehérre festett építményekben, és jól látható volt az ENSZ lobogója. Nem olyan védelmi pontok voltak, amik képesek lettek volna bármiféle, az enklávé ellen induló támadást megakadályozni. A tevékenységük jószerével arra korlátozódott, hogy figyelemmel kísérték a szerb hadsereg mozgását.

A szerb hadsereg 1995. június 3-án indult meg, hogy átvegye az ellenőrzést a városba vezető utakon. Minden nap egyre előbbre jutottak, a megfigyelő pontokon szolgáló ENSZ katonákat túszul ejtették.  

A holland zászlóalj parancsnoka a helyzet tarthatatlanságát látva 1995. július 10-én, hétfőn, többször kérte a közeli légitámasztponttól, a CAS-tól (Close Air Support) légitámadás megindítását. A parancsnok, a francia Bernard Janvier tábornok az ENSZ BT jóváhagyására várt, annak hiányában habozott megadni az engedélyt, azután meg már késő volt. De nemcsak a Biztonsági Tanács engedélye hiányzott. Az engedély helyett ultimátum érkezett Bratunacból a szerbektől: légitámadás esetén kivégzik az összes túszul ejtett ENSZ katonát. Közben megindult a menekülők áradata Potočariba, védelmet kérve a holland zászlóalj parancsnokságától. A Bravo bázist a hollandok időközben felszámolták.  

               Potočariban védelmet remélve

1995. július 11-én a Drina hadtest, Krstić és Mladić vezetésével megérkezett Srebrenicába, a város a Szerb Köztársaság hadseregének kezébe került. Huszonötezer nő, gyerek és idős férfi már a Charlie bázison, vagy a közvetlen környékén voltak, reménykedve az UNPROFOR védelmében. A fiatalok, a katonakorú férfiak bíztak abban, hogy esélyük van a túlélésre és az erdőn át megpróbáltak elmenekülni Tuzla irányába a szabad területekre, amit a Boszniai Köztársaság Hadseregének 2. hadteste ellenőrzött.  

Éjfélig 12-15 ezer férfi gyűlt össze Šušnjari és Jaglići falvak között, észak-nyugatra Srebrenicától, a holland katonák Mike megfigyelőpontja közelében. Ebben a tömegben volt néhányszáz gyerek, nő és idős ember is. Becslések szerint egyharmaduk a bosnyák hadsereg 28. divíziójához tartozott, nem túl jól felfegyverezve, a többiek civilek voltak. Július 12-én éjjel fél 1-kor az emberek elindultak a Tuzlába vezető több mint 100 kilométeres útra. A fegyveres katonák mentek az élen, mintegy folyosót biztosítva a civileknek. Kb. hat óra alatt tettek meg 25 kilométert, és eljutottak Konjević Poljeba. A nehéz terep miatt a szerb hadsereg nem támadta meg a menet elejét, de a lassabban haladóknak nem volt ilyen szerencséjük. Őket hosszú kilométereken át gránátokkal támadták, szedve az első áldozatokat. Harminc ember szinte azonnal meghalt és kb. száz megsebesült. Az intenzív támadás után a délutáni órákban a szerb hadsereg az oszlop végén fogságba ejtett kb. ezer embert. Elvették tőlük a személyes tárgyaikat, néhányukat a helyszínen kivégeztek. A szerbek közben felderítették a lehetséges útvonalakat, nagyrészüket aláaknázták, sokan így vesztették életüket. A pánik és a félelem uralkodott el a menetoszlopon, de mentek tovább és július 13-án hajnalban elérték az aszfaltutat. A fellélegzés nem tartott sokáig, a szerb hadsereg páncélozott harci járművekkel reggel 6 óra körül elvágta a menet útját és foglyul ejtett legkevesebb hatezer férfit. A foglyok többségét gyűjtőtáborokba vitték Novoj Kasabiba, és Sandićibe. A foglyok egy részét a Jadar folyó partján és a közeli Cerskoban megölték. Az áldozatok többségének a keze hátul szögesdróttal össze volt kötve.

Július 13-án késő délután a foglyokat a Sandićiben lévő táborból elvitték Kravićaba és ott egy raktárba zárták őket. 18 óra körül megérkezett a parancs a megsemmisítésükre. Becslések szerint puskákkal, kézigránátokkal több mint ezer embert gyilkoltak meg.

A már szétszakadt menetoszlopból egy kb. ötezer fős csoport összegyűlt az Udrć hegyen, de a szerbek nagyon hamar beazonosították a helyet és tüzet nyitottak rájuk. Kamenica felé az állandó támadások miatt a menetnek Glodi faluban meg kellett állnia. A Zvornik járásbeli Snagova falu közelében a szerb hadsereg és a rendőrség különleges egységei jelentős erővel, páncélozott járművekkel, tankokkal vonultak fel, hogy megsemmisítsék a Srebrenicából menekülőket.

Július 14-ről 15-re virradó éjszaka a tűzszünet után valamivel több mint négyezer ember menetelt Crno Vrha felé. A menet július 15-16-ra virradó éjszaka elérte a Križevci Njiva - Baljkovica utat, egy patakban elbújtak, és várták a bosnyák parancsnok, Naser Orić vezette erőket. Tuzlából érkezett is egy fegyveres csoport, ők vezették tovább a menekültek menetoszlopát. Azon a napon, 1995. július 15-én jött létre a rádiókapcsolat a bosnyák hadsereg 2. hadoszlopa és a srebrenicai menekültmenet között.   

Július 16-án 14 és 17 óra között kb. 3500 ember elérte a szabad területeket Nezuk falunál. A feltételezett számból, a tizenötezerből, akik elindultak a „halálúton” a megmenekülés reményében, csak valamivel több mint egyötödük jutott el Nezukig. A félelem és a kimerültség, a terep ismeretének, az elégséges étel és szükséges fegyverek hiánya, a moral csökkenése és sok más ok miatt a Jaglić és Šušnjar között július 11-én kialakult oszlop nagy részének nem sikerült a túlélés. Voltak, akiket megöltek a menetoszlopot megtámadó szerb katonák, a többségüket foglyul ejtették, bezárták, majd meggyilkolták őket. Csaliként használták az  UNPROFOR katonáktól zsákmányolt eszközöket, így sokan megadták magukat az "ENSZ katonáknak", nem tudván, hogy valójában kinek a kezébe kerültek.

A férfiakat, akiket Potoćariban elválasztottak a nőktől, és a menetoszlopból elfogottak egy részét Bratunacba vitték, ahol gyakran eszméletvesztésig verték őket, sokakat kivégeztek. A férfiak két legismertebb megsemmisítő tábora Zvornikban volt. Összekötözött kézzel, bekötött szemmel hajtották fel őket a teherautókra és vitték el mezőgazdasági területekre, ahol emberek ezreit lőtték le és tették őket tömegsírokba. Nők és gyerekek voltak szemtanúi, hogyan estek fogságba férfiak százai. A holland katonák tanúi voltak 5-700 ember meggyilkolásának a Novoj Kasabiban lévő futball stadionban. 

Az UNPROFOR 31 éves parancsnoka Johan Bos a The Independentnek adott interjúban azt mondta: „A szerb katonai rendőrség büszke volt azokra, akik embereket öltek, nőket erőszakoltak. Nem volt olyan érzésem, hogy dühből vagy bosszúból tették volna, sokkal inkább szórakozásból. Elégedettek voltak magukkal.”

 

K.S. 1980-ban született, a srebrenicai mészárlás idején 15 éves volt. Ez az ő története:

„A srebrenicai exodus első napjaiban sok halottat és sebesültet láttam Buljitól Udrč-ig. Az emberek élve megadták magukat a csetnikeknek, mert az erejük végét járták. Két emberrel indultam az Udrč hegyre, ott találkoztunk még vagy húsz férfival, akik hozzánk hasonlóan nem ismerték az utat Tuzlába. Elindultunk Snagova felé. Útközben találkoztunk a mieinkkel, akiknek nem sikerült átjutni a hegyen. El voltak maszkírozva, hogy ne lehessen felismerni őket. A front közelében jártunk, nagyon sok holttestet láttunk. Az egész olyan volt, hogy szinte nem is akartad elhinni, hogy amit látsz, az valóság. Kerestük az utat a szabad területek felé, de nem találtuk. Minket viszont a szerb járőrök megtaláltak. Nagyon megijedtünk, pánikba estünk. Lőttek ránk, mi pedig szaladtunk visszafelé. A húszfős csoportunkból néhányan megsebesültek, néhányan meghaltak. Visszamentünk azon az úton, ahol jöttünk. Addigra az Udrč hegyen már néhány száz ember menedéket talált. Július 20-a volt.

A túléléshez csigákat, gombákat és gyümölcsöt ettünk, azt, amit találtunk. Más élelmünk nem volt. Körülbelül egy hónapot voltunk a hegyen, amikor a csetnikek megint megtaláltak, bekerítettek minket, így még mélyebbre kellett mennünk. Nagyon nehéz volt a terep. Amennyire láttam, ketten meghaltak, heten megsebesültek. A csoport kettéoszlott, néhányan elindultak Tuzla felé, mások más irányba. Én öt emberrel voltam egy csoportban. Főleg fiatal férfiak voltunk. Visszamentünk Kamenicába. Ott állították az első csapdát a szerbek, ott halt meg a legtöbb ember. A holttestek még mindig ott voltak, szerte minden irányban. Nem volt ennivalónk, a halottaktól vettük el a maradék sót és cukrot. Nem tudtunk úgy tovább menni, hogy ne gázoljunk át a testeken. A csoportunk egyik tagjának jutott eszébe, hogy számoljuk meg a holttesteket. Kb. ötszáz áldozatot számoltunk meg. Az áldozatok dokumentumai mindenhol szét voltak szórva. Akkor eldöntöttük, hogy visszamegyünk Srebrenicába. A várost körülvevő falvak egy része még mindig lángokban állt. Láttuk a csetnikeket, hogyan rabolták ki a házakat. Erre mentünk, bujkálva a járőrök elől.

Közeledett a hideg évszak, istállókban bujkáltunk, a szomszédos falvakba jártunk élelmet keresni. Az egyik faluban találtunk egy rádiót, azon hallgattuk a híreket. Csak az előttünk lévő napra koncentráltunk, nem terveztünk tovább. Ez segített. Hallgattuk a híreket és hallottunk a daytoni egyezményről, de továbbra is féltünk. Kételkedtünk és nem tudtuk, vajon elindulhatunk-e Tuzla felé? Maradt még egy kis élelmünk. Tél volt és hó, és nekünk nagyon kevés ruhánk. Március 1. körül a csetnikek észrevettek minket. Újra menekülnünk kellett. Ők minden élelmiszerünket, amit összegyűjtöttünk, megsemmisítették. Visszavonultunk a kb. 5 kilométerre lévő Lehovica faluba. Szinte egyáltalán nem tudtunk fürödni, az élelmünk kukorica és krumpli volt só nélkül. Lehovicában voltunk kb. húsz napig, amikor ismét felfedeztek. Akkor határoztuk el, hogy bármi is lesz, elindulunk Tuzla felé.  Teljesen kimerülten, élelem nélkül indultunk útnak 1996. március 26-án. Az idő rossz volt, esett a hó, az eső. Lassan tudtunk haladni, az út 11 napig tartott. Elértünk a szabad területek közelébe, IFOR katonákat láttunk, róluk hallottunk a rádióban. Először azt gondoltuk, hogy megadjuk magunkat nekik, de aztán visszakoztunk. Ketten közülünk előre mentek, hogy megnézzék, kik ezek a katonák. Semmi reményünk nem volt bennük, hiszen már Srebrenicában láttuk, mit tettek az UNPROFOR katonák. A rendőrségünk elkapta azt a két embert, és mi többiek, elkezdtünk menekülni, amikor láttuk, hogy jönnek felénk, de amerre futottunk, aknamező volt. Megálltunk, a rendőrség utolért minket és csak akkor hittük el, hogy megmenekültünk.” (részlet a „Gyilkos srebrenicai nyár ’95” c. könyvből)

 

fotó: Reuters


Categories: Nyugat-Balkán

Rigómező öröksége

Sun, 06/30/2019 - 13:24

Rigómező. A Balkán történelmének jelentős helyszíne a mai Koszovó területén, Kosovska Mitrovicától délre elterülő síkság. A rigómezei csata sorsdöntő esemény volt 1389. június 28-án, amiben a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai vívtak meg egymással. A törökök szétverték Lázár szerb fejedelem seregét, ezzel megszűnt a középkori szerb királyság és Lázár fejedelem elesett a csatamezőn. 2002-ben, amikor Pristinában éltünk, elmentünk megnézni a fővárostól 15 percnyi autóútra lévő emlékművet, amit akkor a KFOR norvég egysége őrzött, tartva attól, hogy az albánok megrongálják, felrobbantják. A hétéves fiam viszont nagyon élvezte, hogy fegyveres katona kísérte fel a kilátóba.   

                               Norvég békefenntartó az emlékmű előtt 2002-ben

A dátum – a Gergely naptár szerint június 28. – Szent Vitus napja,  Vidovdan, a szerb és a bolgár ortodox egyház ünnepe, aminek a szerbek számára szimbolikus jelentése van. Egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt, Kosovo Polje pedig a szerb nemzeti bölcsőt jelenti számukra.  

Nem volt véletlen, hogy harminc évvel ezelőtt, 1989. június 28-án Slobodan Milošević a rigómezei csata hatszáz éves évfordulóján hatalmas gyűlést szervezett Kosovo Poljén.  A összegyűlt tömeg előtt ezek a mondatok hagyták el a száját:

„Ma, hatszáz évvel később ismét csatában és csaták előtt állunk. Még nem fegyveres harcok előtt, bár az sincs kizárva. De mindentől függetlenül a csatát nem tudjuk megnyerni elkötelezettség és bátorság nélkül. Azok nélkül a tulajdonságok nélkül, amik már régen jelen vannak Koszovóban. Ma a legfőbb harcunk a gazdasági, politikai, kulturális jólét megvalósítása.(…) Ezen a helyen, Szerbia bölcsőjében, éppen hatszáz évvel ezelőtt volt a kor egyik legnagyobb csatája. Ez a hatszáz éves jubileum egybeesik azzal, amikor Szerbia sok évszázaddal később visszanyerte nemzeti és vallási függetlenségét. 1989-ben Szerbia visszanyerte méltóságát, függetlenségét, visszanyerte történelmi jogát arra, hogy megünnepelje a távoli múlt jelentős történelmi eseményét, ami szimbolikus jelentőséggel bír a jövőjére. (…) Hatszáz évvel ezelőtt Szerbia itt, Rigómezőn megvédte magát. De megvédte Európát is. Akkor ő volt az európai kultúra, a vallás, az egész európai társadalom védőbástyája. Ezért ma nemcsak igazságtalan, de történelmietlen és teljesen abszurd arról beszélni, hogy Szerbia Európához tartozik-e? Európa része megszakítás nélkül ma is, ahogyan korábban is az volt.”

                               Rigómező 1989. június 28. 

A beszédben kiemelte a szerb nép homogenizálásának fontosságát, ami mögött egy régi szégyenteljes gondolat lapul: egy nemzet - egy vezető. Ahogyan a Führer is mondta. Az összegyűlt tömeg azonban jól értette és elfogadta az üzenetet és egy népszerű háborús dalocskával válaszolt: „Aki azt mondja, aki azt hazudja, hogy Szerbia kicsi/nem kicsi, nem kicsi, háromszor harcolt (…) és újra fog, újra fog, ha szerencséje lesz.”  

A történelmi környezet értékelésének súlyos hibáját mutatja, hogy az egységes nemzethez ragaszkodás éppen azokban a pillanatokban hangzott el, amikor a kelet-európai országokban éppen összeomlott az egypártrendszer, amikor végre eljött a politikai pluralizmus és a demokrácia ideje. Miloševićnek ilyen meg sem fordult a fejében, ő az egypártrendszert támogatta, holott az általa álmodott sikeres államot csak egy összetett és fejlett társadalom hozhatta volna létre. Ám egy olyan társadalomban egy autoriter vezetőnek, mint Milošević, nincs helye. 

Belgrádi becslések szerint Kosovo Poljén 1989-ben kétmillió ember gyűlt össze, míg a Reuters hírügynökség akkor azt írta kb. 300-600 ezren voltak. A résztvevők az ország minden részéből ötezer autóbusszal, ötven menetrendszerinti és mentesítő vonattal és autók tízezreivel érkeztek. Ott voltak a Jugoszláv államelnökség tagjai, élükön Janez Drnovšek elnökkel, kivéve az elnökség horvát tagját, Stipe Šuvarat. Ott voltak szinte kivétel nélkül valamennyi NATO tagország, az Európai Közösség tagországainak nagykövetei, képviselői, kivéve Warren Zimmermann amerikai nagykövetet.

Maga a szónok helikopterrel érkezett, úgy szállt le hívei közé, mint valami szerb messiás. Ezzel a népgyűléssel és a beszéddel megkoronázta a már évek óta tartó erőszakos menetelését hatalma megerősítése és kiszélesítése érdekében. A Kommunista Párt Központi Bizottsága 1987. évi nyolcadik ülése után egy sort nagygyűlést szervezett, bürokratikus forradalmat indított, amiben összeomlott a Vajdaság és Koszovó autonómiája, puccsot hajtott végre Montenegróban, Koszovóban rendkívüli állapotot vezetett be, tankokat küldött a déli tartományba. Az összes médiát saját kezébe vette, lehallgatókat helyeztetett a szerkesztőségekbe, és fáradhatatlanul dolgozott a népesség homogenizálásában, magáévá téve a nacionalizmus ideológiáját, amit az őt kiszolgáló értelmiség pontokba szedve szállított neki. Milošević kemény munkával, minden eszközzel soha nem látott hatalmi koncentrációt vont a kezében, úgy állítva be saját magát, mint a hazafiasság, a nemzeti integritás letéteményesét, mint minden szerbek megmentőjét. A valóságban ez olyan diktatúrát jelentett, amelyben mindenki és minden egy embertől függött.  

A Kosovo Poljén elmondott beszéddel Milošević vitathatatlanul a szerb nemzet vezetője lett, véglegesen új útra irányította a szerbeket, ami a jugoszláv elképzelés végét jelentette. A beszédet sokan a háború bejelentéseként értelmezték, mert a nemzetiségi kapcsolatok akkor már mély válságban voltak. A népgyűlés után Jugoszláviában felgyorsultak az események, ami a következő években négy agresszív, véres háborút hozott, amelyben falvakat pusztítottak el, városokat ostromoltak és romboltak le, civileket öltek meg, nőket erőszakoltak, koncentrációs táborokat létesítettek, tömeges gyilkosságokat, etnikai tisztogatást követtek el. A beszédet a hágai nemzetközi törvényszéken bizonyítékként használták fel Slobodan Milošević perében háborús szándékainak alátámasztására. Az akkori ügyész, Geoffrey Nice kijelentette: a fegyveres harc akkor sem volt kizárt (1989-ben). Milošević ugyanakkor azt mondta, hogy a beszédét rosszul értelmezik: „Nem fogom idézni az egész beszédet, de látszik, mennyire rosszindulatúan ragadnak ki mondatokat a környezetükből, mert valójában azt mondom, hogy a gazdasági fellendülésért vagyunk harcban. Ma sem változtatnék benne egyetlen szót sem.”

                 Milošević a hágai nemzetközi bíróságon

Voltak néhányan, akik kritikát is megfogalmaztak a beszéddel kapcsolatban. Az akkori szerb államfő, Dušan Čkrebić a Szabad Európa Rádiónak adott interjúban azt mondta, hogy a rigómezei beszéd után már nem bíztak meg Miloševićben: „Milošević akkor a hatalma csúcsán volt. A rigómezei beszéddel nagy hibát követett el, azt mondva, hogy Jugoszláviában meg lehet ugyan oldani a dolgokat demokratikus eszközökkel, de szükség esetén fegyverekkel! Ezt nem kellett volna, mert ezután a többi köztársaság vezetői, akik már félúton voltak, hogy elhagyják Jugoszláviát, többé nem bíztak benne. Milošević elkötelezte magát, hogy megőrzi Jugoszláviát, mint modern országot, de nem tudta reálisan értékelni a helyzetet, nem értette meg, hogy ennek már nincs realitása, tekintettel Szlovénia és Horvátország kiválási igényeire.” 

A koszovói albánok akkor vezetője, Ibrahim Rugova kijelentette, hogy Rigómezőn egy soviniszta nagygyűlés zajlott. „Nemcsak a szerbek harcoltak a törökök ellen, abban részt vettek albánok, horvátok és bosnyákok is. Ez egy nagy jelentőségű történelmi esemény minden jugoszláviai nép számára. Az a benyomásom, hogy Jugoszláviában vannak olyan erők, amik készek terrorcselekmények végrehajtására Koszovóban. Csak figyelmeztetni tudom a szerbeket, hogy mindig, amikor egy kis nép, és a szerb is kis nép, megpróbálta növelni a hatalmát a Balkánon, az mindig a tragédiájukkal végződött.”

Nem volt ez másként a jugoszláviai polgárháborúkkal sem. Három évtized telt el a rigómezei beszéd óta, és hol tart most Szerbia? A háborúk szörnyű pusztítása után ismét, vagy azóta folyamatosan konfliktusban áll Koszovóval minden fronton. Aleksandar Vučić elnök elkötelezett az albánok elszigetelése mellett, az ellenfelei a konfliktus befagyasztására hivatkoznak, és mindkét oldalon Milošević örökségéről beszélhetünk.

                              Rigómező 2019. június 28. 

fotó: Reuters


Categories: Nyugat-Balkán

Születésnapos a boszniai konvertibilis márka

Sun, 06/23/2019 - 12:34

Huszonegyedik születésnapját ünnepli Bosznia-Hercegovina hivatalos fizetőeszköze, a konvertibilis márka (KM). 1998. június 22-én jelent meg az első széria: 50 fening, 1 KM, 5 KM és 10 KM értékben, egy hónap múlva a 20, 50 és 100 márkások, míg a 200 márkás bankjegy 2002-ben.

Az 50 feningest, az 1 és 5 márkás bankjegyeket 2003. január 1-jén kivonták a forgalomból. Ma a papírpénzek mellett 10, 20 50 feninges és 1,2 márkás érmék vannak. A konvertibilis márkának az euróhoz rögzített árfolyama van. 1 KM 0,5 euró, illetve egy euró 1,95 KM. A bankjegyek kinézete azonos a Föderációban és a Szerb Köztársaságban, de a rajta lévő portrék a két entitás pénzjegyein különbözőek, illetve entitástól függően az első helyen latin vagy cirill betűs a felirat. A 200 márkás bankjegy egységes az egész országban. Természetesen a bankjegyek keverednek, hiszen kivitelezhetetlen, hogy minden entitás csak a saját bankjegyeit fogadja el és használja.

Amikor 1999-ben megérkeztünk Szarajevóba, még párhuzamosan lehetett fizetni a korábban hivatalosnak elfogadott és még létező nyugatnémet márkával és a már megjelent saját fizetőeszközzel, a konvertibilis márkával. A két márkát egy az egyben számolták, ha nyugatnémet márkával fizettem, akkor KM-ben kaptam vissza. Ez így volt egészen 2002-ig, amíg volt német márka. Ezután vezették be Németországban az eurót.  

Nagyon kevés bank volt a városban. Ott volt a török Ziraat Bank, ami egyébként első külföldi pénzintézetként már 1997 márciusban megnyitott, de mi egyáltalán nem ismertük, így kicsit ódzkodtunk tőle, de voltak osztrák és német bankok, mint a Raiffeisen Bank vagy a Postbank. Nem voltak bankautomaták, semmi hasznát nem vettük a bankkártyánknak, ám ez nem maradt így sokáig. 2000-től viharos gyorsasággal terjedtek az automaták és egy kicsit lassabban, de követték a kereskedelmi egységek is a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ma már szinte elképzelhetetlen olyan szolgáltatás, ahol ne lehetne bankkártyával fizetni, vagy olyan hely, ahol nincs lehetőség automatából készpénzt felvenni.

  


Categories: Nyugat-Balkán

Háború alatt elkövetett nemi erőszak – háborús bűncselekmény

Sat, 06/22/2019 - 17:18

Ezt először a jugoszláviai háborús eseményeket kivizsgáló hágai nemzetközi bíróság mondta ki Duško Tadić ítéletében. Tadićot Prijedorban elkövetett bűnökért ítélték el. Ő volt az első háborús bűnös, akinek vádiratában a szexuális bűncselekmények külön is szerepeltek. A továbbiakban a hágai törvényszéken szexuális bűncselekményekért, mint háborús bűnökért több mint 30 vádlottat ítéltek el.   

A boszniai lecke azonban nem volt megfelelő figyelmeztetés a világnak. „Sajnos annak, ami Boszniában történt, nem volt visszhangja a világban, mert tessék, megtörténtek Bosznia után is más országokban…”- mondta Nusreta Sivac prijedori büntetőbíró, aki maga is nemi erőszak áldozata volt 1992-ben az omarskai koncentrációs táborban. Saját bőrén érezte a háború félelmét, az állandó megalázást, hogy saját városában „másodrangú” lett, a bírói munkától eltiltástól a fehér csillag viselésének kötelezettségén át az omarskai koncentrációs tábor pokláig. Nusreta Sivac egyike azoknak, akik a II. világháború óta Európában elkövetett legszörnyűbb bűncselekményekre felhívja a világ figyelmét. 

A háborúban soha semmi nem fehér vagy fekete, a bűnöket nemcsak az egyik fél követi el és a másik nemcsak áldozat. Nem volt ez másként a szexuális erőszakkal sem a boszniai háború alatt. Nusreta Sivac muzulmán asszony, de hozzá hasonló borzalmat élt át a bosnyák hadsereg katonáinak részéről Božica Živković-Rajilić szerb történelem, földrajz szakos tanár.  Ő ma a „Háború női áldozatai társaságának” elnöke a Szerb Köztársaságban. „Ezzel a fájdalommal élünk.  Aki túléli, a trauma csökken, de… elfelejteni nem lehet, ez elkísér a sírig” - mondja. 

Mindkét asszony kommentálta az ENSZ Biztonsági Tanácsa állásfoglalását a konfliktusokban elkövetett szexuális visszaélésekről. A határozatot Németország javasolta, a szöveget az amerikaiak nyomására „enyhítették”, Kína és Oroszország tartózkodott a szavazástól. 

„Nagyon örülök neki, hogy az ENSZ egyáltalán foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megértem Amerikát, Oroszországot és Kínát is, náluk nem volt háború. Amit mi átéltünk, amit mi megéltünk az nekik csak egy epizód volt a tévében”- mondta Božica Živković-Rajilić.   

"Olyan sok állásfoglalás, egyezmény van, amit ezekben a konfliktusokban és háborúkban sajnos nem tartottak be, nem volt semmiféle hatásuk" - mondja Sivac,hozzátéve, hogy mindenképpen jó, hogy a szexuális bántalmazás bűncselekményét az ENSZ-ben olyan problémaként hangsúlyozzák, amit meg kell oldani. 

Az ENSZ adatai szerint a boszniai háború idején 1992-95 között szexuális bűncselekmények áldozata lett 20-50 ezer ember – nők, férfiak, gyerekek. Hivatalosan 5-6 ezer áldozatot regisztráltak.

„Ez is azt mutatja, hogy sokan, akár férfi, akár nő, még mindig nem állnak készen és valószínűleg soha nem lesznek hajlandók beszélni róla, szembenézni a társadalmunkban esetlegesen előforduló következményekkel” – mondja a „Népirtás áldozatainak és tanúinak egyesülete” elnöke. – „Annak ellenére, hogy leírhatatlanok a túlélt borzalmak, az érintettek egyetértenek abban, hogy a bosznia-hercegovinai állampolgárok mentalitását ismerve még mindig "szégyenletes" a szexuális támadások vagy nemi erőszak elismerése és bejelentése.” 

Božica Živković-Rajilić elmondta, hogy az egyesületüknek 711 tagja van, és csak nagyon kis számuk merte vállalni, hogy elmondják, mit éltek át, és így jogosultak legyenek a Szerb Köztársaság kormánya által tavaly júniusban elfogadott törvény szerinti csekély kártérítésre, ami a háborús kínzás áldozatainak ítélhető meg.  

„Vannak nők, akik még mindig hordozzák a traumát és ezért nem beszélnek. Sok nő új életet kezdett, nem beszél a gyerekei, a férje miatt, egyáltalán nem akar emlékezni az átélt borzalmakra, attól tartva, nehogy elveszítse mindazt, amit a háború után felépített”- mondja Božović-Rajilić

Hasonló a helyzet a Föderációban is.  A probléma Nusreta Sivac szerint az, hogy a társadalom még mindig nem tesz semmit a szexuális bűncselekmények és erőszak áldozataiért, nem biztosít megfelelő pszichológiai segítséget és reszocializációs programokat. Az ilyen programokat ráhagyják a civil szervezetekre, amik főként a nagyvárosokra koncentrálnak és elfelejtkeznek a kisvárosokról, a falvakról.   

A háborús bűnök nem évülnek el. Hiába telt el már közel egy negyedszázad a háború vége óta, lehetséges a szexuális és egyéb háborús bűnök bejelentése és azok kivizsgálása. Mindkét asszony erre hívja fel azokat, akiknek bármilyen ilyen irányú információjuk van, és készen állnak arra, hogy vallomást tegyenek az átéltekről.  

Az Amnesty International is kiemelten foglalkozik a háború alatt megerőszakolt civil áldozatok kérdésével. A legfőbb probléma az áldozatok társadalom általi megbélyegzése, amivel gyakran nap mint nap szembe kell nézniük. Az megbélyegzés néha odaáig is elmegy, hogy az áldozatokat ítélik el, őket mondják ki bűnösnek.  

Az áldozatok megbélyegzése a legnagyobb akadálya a társadalomba való újbóli beilleszkedésüknek és az életük újjáépítésének. Megakadályozza őket abban, hogy hozzáférjenek bizonyos szolgáltatásokhoz és igazságot keressenek.

                (illusztráció) 

Serifa 27 éves volt, amikor a háború elkezdődött Kelet-Boszniában. Egy kis faluban élt Zvorniktól nem messze, a családi háza lett a helyszíne több mint száz nőn és lánygyermeken a szerb hadsereg katonái által elkövetett szexuális erőszaknak. „Itt ütöttek, vertek minket – meséli könnyek között. – Ez volt a mi világunk. Nőknek, gyerekeknek. Láttunk erőszakot, gyilkosságot, mindent.” 27 évvel később is a háborúra való bármilyen visszaemlékezés megrázó a számára. „Élek. Harcoltam azért, hogy éljek a gyermekeim miatt, de ebből a traumából soha nem fogok meggyógyulni. Ez a titkos trauma elkísér a síromig”- mondja. 

                                   (illusztráció)

Mirsada 18 éves volt 1992 tavaszán. Zvornikban lett nemi erőszak áldozata. Azon kevesek közé tartozik, aki kapott orvosi segítséget, támogatást Amra Delić doktornőtől, aki önkéntesként segített Mirsadanak, hogy a múltjától meg tudjon szabadulni. A háború után Mirsada férjhez ment, két kislánya született. Azt gondolta, hogy a múlt fájdalma elmúlik, de nem így történt. „Orvosi segítséget kellett kérnem – mondta. – Minden tavasszal újra és újra feltépődtek a sebek, visszatért a fájdalom, és a félelmet, a traumát öntudatlanul is átadtam a gyerekeknek.” 2009-ben adott először hivatalos vallomást a boszniai hatóságoknak arról, hogy mi történt vele a háború alatt. Ahogy mondja, teljesen véletlenül. „Nem tudtam, hogy merjek-e erről egyáltalán beszélni egészen addig, amíg nem kopogtatott be hozzám a SIPA” (Állami Vizsgálati és Védelmi Ügynökség). Ezután megkapta a „háború civil áldozata” státuszt, amivel havi kártérítést és egészségügyi ellátást kap.

Emsija 1992 áprilistól augusztusig volt fogságban Fočaban. Azt mondja, akkor az erőszak mindennapos volt. „1996 óta orvosi kezelés alatt állok, és soha nem fogok meggyógyulni. Ezeket a sebeket addig hurcolom, amíg csak élek. Velünk senki nem foglalkozik, senki nincs, aki minket megvédene”- mondja.  

De nemcsak nőket erőszakoltak meg. Férfiakat is. A „Boszniai koncentrációs táborok túlélőinek egyesülete” szerint ezek a kelet-boszniai városokban, Bijeljinában és Zvornikban, és az omarskai és keratermi koncentrációs táborokban történtek. A „Prijedor 92 egyesület” titkára azt mondja, hogy szinte minden nap szembesül férfi áldozatok vallomásaival, azzal, hogy ezekben a táborokban férfiakat a többiek előtt erőszakoltak meg, vagy kényszerítették őket erőszakra.  

A háború alatti szexuális erőszak áldozatainak többsége, akár férfi, akár nő, akár gyerek, soha nem kapott semmilyen orvosi, pszichológusi vagy anyagi támogatást. 

Akik vállalják, hogy bejelentést tegyenek, ők a boszniai igazságszolgáltatásban találják szemben magukat számtalan problémával. Habár a hágai gyakorlatot, miszerint a háború alatt elkövetett szexuális erőszak háborús bűncselekmény, 2005 óta alkalmazzák a boszniai bíróságok is, ám a háború civil áldozatairól szóló törvények nem egyeznek meg a Föderációban és a Szerb Köztársaságban. A szexuális erőszak miatt valamivel több mint 800 áldozata kapott „a háború polgári áldozata” státuszt a Föderációban, míg a Szerb Köztársaság nem ismeri el a háború ideje alatti nemi erőszakot háborús bűncselekménynek.

A Föderáció bíróságai több mint 100 esetben hoztak ítéletet a háború alatt elkövetett szexuális bűncselekmények és erőszak tárgyában. A különböző bíróságokon különböző módon ítélik meg a háború alatti szexuális erőszakot, a büntetések alacsonyak és nem felelnek meg a bűncselekménye súlyosságának. Nagy különbségek vannak a büntetések mértékében, ami általában 3-5 év. Vannak bíróságok, ahol magasabb büntetést szabnak ki az elkövetés súlyosságától függően. Ha egy nőt többször is megerőszakoltak, akkor 7-8-9 év börtön a legkisebb büntetés. A bírósági gyakorlat legnagyobb problémája az enyhítő és súlyosbító körülmények következetlen alkalmazása, és ez vezet a háborús bűncselekményt elkövetők alacsony büntetéséhez.  Az alacsony büntetések viszont demoralizálók azok számára, akik esetleg az igazságszolgáltatáshoz fordulnak.

Mert igaz, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetői esetében megfelelő büntetésről nem lehet beszélni, de talán az áldozatnak valamilyen mértékben, legalább részlegesen elégedettséget ad, ha szankcionálják.

A nemi erőszak áldozatainak megrázó történetei a hágai törvényszék és a boszniai bíróságok számos eljárásában rávilágítottak a megerőszakolt nők és férfiak pszichológiai és fizikai traumáira. Az átélt borzalmak egész életükben végigkísérik őket, ahogyan azt 1997-ben a hágai bíróságon egy tanú elmondta: „elvesztettem a büszkeségemet, soha nem tértem magamhoz, hogy ugyanolyan nő legyek, mint előtte voltam”.

Ugyanerről beszélt egy fiatal lány, nemi erőszak áldozata és ötven erőszak szemtanúja, aki személyazonosságát a nyilvánosság előtt eltitkolva, zárt tárgyaláson tett tanúvallomást Hágában. „Amikor befejezte, úgy értem, az erőszakot, leült és rágyújtott egy cigarettára. Azt mondta, megtehetné még többször is, sokkal többször, de a lányára emlékeztetem, így most nem teszi.”  

Bosznia-Hercegovina előtt még hosszú út áll, hogy biztosítsa az elfogulatlan eljárást a háború alatti szexuális erőszak áldozatainak, hogy sokkal erősebb védelmet biztosítson az áldozatok számára. A büntetőeljárások mellett mindent meg kell tenni azért, hogy a társadalom tudata változzon, hogy az áldozathibáztatás helyett az erőszakot elkövetőt ítéljék el és ebben a tudatosság megváltoztatásban mindenkinek részt kell vállalnia.

És a túlélő áldozatok is igénylik a bosznia-hercegovinai hatóságok nagyobb mértékű részvételét minden szinten.

 

fotók: DW


Categories: Nyugat-Balkán

Munkavállalókat vár a horvát és a szlovén gazdaság

Sat, 06/22/2019 - 11:41

Jelentős munkaerőhiánnyal küzd a szomszédos Horvátország és Szlovénia is. A horvát kormány legutóbbi ülésén háromezer fővel emelte meg 2019-re az engedélyezett külföldi munkavállalók számát, amiből kétezer főt az idegenforgalomban, ezer főt az építőiparban foglalkoztathatnak, így az éves kvóta 68.100-ra nőtt, ebből a turizmusban 12.611 külföldi kaphat munkát.

Idegenforgalmi szakemberek figyelmeztetnek, hogy a turisztikai főszezon kezdetén a helyzet a munkaerőpiacon kritikus, veszélyben vannak turisztikai vállalkozások, éttermek, kávézók, kérdésessé válik megnyitásuk. Ezért azt kérik a kormánytól, hogy további ötezer munkahely külföldiekkel történő feltöltéséről hozzon döntést.

A horvát Kereskedelmi Kamara is a munkavállalók hiányára figyelmeztet, és az elnök Luka Burilović bejelentette, hogy a külföldiekről szóló új törvény eltörölné a kvótákat, lehetővé tenné a vállalatok számára, hogy szükség szerint alkalmazzanak több munkavállalót. Ezzel együtt a munkaügyi minisztérium felhívja a munkáltatók figyelmét, hogy először a hazai munkaerőpiacról keressenek munkaerőt, és csak ezután forduljanak a külföldi álláskeresők felé. A horvát foglalkoztatási hivatal jelenleg négyezer munkanélkülit tart nyilván, közülük ezerhatszázat a tengerparti településeken.

Az elmúlt tíz évben közel ötszázezer aktív dolgozó hagyta el az országot, és a most engedélyezett hatvanhétezer külföldi munkavállaló is csak ahhoz elég, hogy az idegenforgalom ne omoljon össze. A munkaerőpiac hosszútávú megoldásához hosszútávú stratégia szükséges, amiről az horvát ellenzéki politikusok szerint a jelenlegi kormánynak elképzelése sincs, nem tudnak olyan ajánlatokat tenni, amitől megállna az elvándorlás és megoldódna a demográfiai probléma.  

A szakszervezetek azt nehezményezik, hogy a kormány nem konzultált velük a mostani döntés előtt, pedig ők azok, akik pontosan ismerik a szektor helyzetét. Emlékeztetnek rá, hogy a kvóta tárgyalások nemcsak az engedélyezett külföldi munkaerő számáról szólnak, hanem az egyéb feltételek biztosításáról is, hiszen a horvát munkavállalók az alacsony fizetések és a rossz munkakörülmények miatt hagyják el az országot.

A külföldi munkavállalói kvóta felemelése mellett a munkaerőhiány enyhítésére Horvátország kész munkásokat fogadni Bangladesből és a Fülöp-szigetekről is. Előbbivel az ország zágrábi nagykövetségén szándéknyilatkozatot írtak alá. Többek között orvosokat, ápolónőket, informatikai szakembereket, építőipari munkásokat és idegenforgalmi szakembereket foglalkoztatnának.

Egy háromszáz fülöp-szigeteki munkaerő-közvetítő ügynökséget tömörítő társaság elnöke elmondta, hogy az év elején kaptak értesítést arról, hogy Horvátországnak kb. kétezer munkásra lenne szüksége, amit ők biztosítani tudnak. A legnagyobb igény az idegenforgalomban van, de tudnak munkaerőt küldeni az építőiparba és a mezőgazdaságba is.

A minimálbér a legalacsonyabban iskolázottaknak 450 euró, plusz szállás és ellátás. A magasabban kvalifikáltak minimálbére 700 euró felett van, mondta a társaság elnöke. Az engedélyek kiadása viszonylag gyorsan történik, a nehézséget a vízum beszerzése jelenti, mert Horvátországnak nincs nagykövetsége a Fülöp-szigeteken.

Horvátország mellett Szlovénia sincs sokkal jobb helyzetben. A gazdaság legfőbb problémája, hogy az ország nem rendelkezik elegendő munkaerővel az elmúlt évekbeni magas gazdasági növekedés fenntartásához. A statisztikai hivatal adatai szerint tavaly Szlovéniában 885.700 aktív munkavállaló volt, közülük 87.700 külföldi, vagyis a minden tizedik munkavállaló. A legtöbben Boszniából (kb. 42 ezren) és Szerbiából (kb. 11 ezren) dolgoznak az országban. Őket követik a horvátok, de a pontos számukat nem lehet tudni, mivel mindkét ország az EU tagja, a munkavállaláshoz nem kell engedély. Közel 7100 munkavállaló érkezett Koszovóból és 6000 Észak-Macedóniából.

2015-ben törvényileg könnyítették a harmadik országból érkezők munkavállalását és tartózkodását. Az engedélyek a diplomáciai kirendeltségeken, az önkormányzatoknál, külföldi munkaközvetítő ügynökségeknél szerezhetők be.

A külföldi munkavállalók számának jelentős növekedése mellett megnőtt a külföldi befektetők érdeklődése is új munkahelyek megnyitására, mivel az építési és egyéb engedélyek sokkal egyszerűbbek, mint korábban, de továbbra is jelentős problémát jelent a munkaerő hiánya.

Zdravko Počivalšek gazdasági miniszter szerint a munkaerő kérdést a bérek rendezésével, ösztönzők ajánlásával, több fiatal és a nyugdíjasok bevonásával lehet megoldani, de nem kell félni az EU-n kívüli, harmadik országból származó munkaerők behozatalától sem.


Categories: Nyugat-Balkán

Könnyű Boszniát választanod lakhelyül, ha nem vagy bosnyák, horvát vagy szerb

Sat, 06/15/2019 - 12:55

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, az biztosan látja, hogy feltétlen Bosznia rajongó vagyok, életem legszebb négy évét töltöttem a nyugat-balkáni országban.  Azóta is folyamatosan figyelemmel kísérem az onnan érkező híreket, és most egy blogbejegyzésen akadt meg a szemem: a külföldieknek miért jó Boszniában élni és a bosnyákoknak miért nem? Érdekelt, mert nekünk nagyon jó volt ott élni. Elolvastam az írást. Megosztom. Talán nekünk is érdemes elgondolkozni rajta.

„Nem nehéz meggyőzni senkit arról, hogy Bosznia-Hercegovina milyen szép ország, milyen gazdag természeti kincsekben, van tengere, vannak hóval borított magas hegyek, kanyonok, csodás folyóvölgyek, források, vízesések, nemzeti parkok és minden, ami a szemnek és a léleknek megnyugvást és felüdülést okoz. Nehéz a világban olyan országot találni, ahol ilyen kis területen minden együtt van. Sokan felismerték ezt, és a világ másik végéről döntöttek úgy, hogy addigi életüket otthagyják és újat építenek Boszniában. Számtalan példa van arra, hogy otthagyták kényelmes életüket egy nyugati országban és egy új, talán nehezebb, de szebb utat választottak további életükhöz Boszniában. Nekik ez az ország megfelelő a régi életük folytatásához, vagy egy újnak a kezdetéhez.

A „Jugoszlávia véres összeomlása” és a „Bénult béke Boszniában” könyvek szerzője, Christopher Bennet elemző újságíró is Szarajevóban épített házat és él a városban 2006 óta. Ahogyan Tim Clancy ír labdarúgó menedzser is, aki új munkát talált Szarajevóban, jótékonysági és humanitárius ügyekkel foglalkozik. Ő lett az országban az első angol nyelvű idegenvezető.

Ideális az ország a párizsi Floriane Valladonnak és feleségének, akik a sikeres és nagyon népszerű francia pékséget, a Maioson Cocot üzemeltetik a fővárosban. Szeretik az országot Jasmina és finn férje Nepu is, akik a szarajevói letelepedés mellett döntöttek, és a hegyen vezetik saját vendéglőjüket.

Nagyon sok példát lehet hozni a boszniai nagyvárosokból, de újabban kis településekről is, ahol külföldiek építenek, találnak maguknak új otthont, munkát, megélhetést.

De mi az, ami miatt nekünk itt nem jó, nem maradunk a mi Boszniánkban és elmegyünk máshova új életet kezdeni, új jövőt építeni, magunk mögött hagyva az országot? Elmegyünk egy új világba, ahol építőmunkások, éjjeli őrök leszünk, ahol más nyelven beszélnek, más szokások vannak, más ételeket szeretnek és másként látják a világot. Miért?

Nagyon egyszerű.

Christopher, Tim, Floriane, Nepu és a többiek itt csak emberek. Ők nem szerbek, nem bosnyákok, nem horvátok és nem a többi. Ők csak külföldiek azzal a szándékkal, hogy Boszniában akarják folytatni az életüket. Nekik nem kell párttagkönyv, hogy munkát találjanak, nem kellenek rokoni kapcsolatok, hogy megoldjanak problémákat. Őket senki nem szólja meg azért az Istenért, akihez imádkoznak, de azért se, ha egyáltalán nem imádkoznak. Őket senki nem nézi, hogy a templomba, vagy a mecsetbe járnak-e, mert valaki úgy gondolja, hogy járniuk kéne.

Őket senki nem kérdezi meg, hogy hol voltak a háború alatt és kinek az oldalán? Senki nem tekint úgy rájuk, mint egy visszatelepülőre. Ők nem foglalkoznak politikával, őket nem érdekli, hogy Dodik (a háromtagú államelnökség szerb tagja) nem fogadta a német nagykövetet búcsúlátogatásán. Nekik vélhetően nem a híradó a legnézettebb műsoruk.  

Őket nem érdekli, hogy kik azok, akik loptak, amíg mások harcoltak, sem az, hogy kik és mit privatizáltak az ostrom legnehezebb időszakában.

Ezért nekik ez a Bosznia-Hercegovina tökéletes hely az új élethez.

És ezért ment el az én fiam jól tudva, hogy 21 évesen jó szakmával, két világnyelv ismeretével itt nem lenne olyan lehetősége, mint amilyet kapott egy amerikai cégnél Csehországban. Mert ahhoz, hogy esélyt kapjál, valakinek kell lenned. És ő csak egy közülünk, egy a családunkból. És nem több. És ez így is fog maradni.

Azért választott magának másik lakóhelyet, mert ott, ahol dolgozik, ő csak Luka, az okos, megbízható, felelősségteljes fiú. Nem több. És én ahelyett, hogy megpuszilgatnám, a messengeren keresztül nézem, és hálás vagyok érte, hogy legalább ez van.

Ezért hagyják el a mi gyönyörű országunkat.

Ezért jönnek a mi gyönyörű országunkba.

És még mindig nem vagyunk tisztában azzal, hogy az istenverte politika tönkretette az életeket.

És még biztosan sokáig nem is leszünk…”

 

Forrás:AJB


Categories: Nyugat-Balkán

Veteránautókkal Ljubljanából Csernobilba

Thu, 06/13/2019 - 11:51

Azt mondja hozzáértő fiam, hogy önmagában négyezer kilométert autózni egy veterán Zastava 101-el nem kis teljesítmény. Erre vállalkozott három szlovéniai fiatalember, a Szlovéniai Zastava Klub elnöke és két tagja, hogy a jugoszláv autóipar ikonikus autóival, három Zastava 101-el, népszerű nevén „Sto jedan” (százegyes) Ljubljanából Csernobilba utazzanak.

Sokan voltak, akik azt mondták, hogy ezek megbolondultak, de Damir Horvat és két barátja nem tágított és felkészítették az 1979 és 1981-ben készült autókat a hosszú útra. Horvatot a kalandon kívül az is motiválta, hogy reklámot csináljon a fiatal klubnak.  

Ljubljanából Kijevig a 850 kilométert két nap alatt tették meg. Az út sima volt, az ukrán határon némi fennakadással, ahol a talpig fegyveres határőrök nem a béke üzenetét sugározták.

Kijevtől a zóna még 100 kilométer. Ellenőrző pont, katonák aztán az első falu. Elhagyott, üres házak, de ez – elmondásuk szerint – nekik nem volt nagyon felkavaró, Boszniában hasonló településekkel találkoztak a háború után. Ezután érkeztek meg Csernobilba, ahol kb. háromezer ember él, akik a zónában dolgoznak.

Emlékművük van a tűzoltóknak, „Ők, akik megmentették a világot”. A 28-as egységtől értek elsőként a katasztrófa helyszínére, és hatalmas dózisú sugárzást kaptak az oltás ideje alatt. Ők néhány nappal később meghaltak. A szobor emléket állít azoknak az 1-es egységből érkező tűzoltóknak is, akik önként vállalták, és a reaktor alatt kézzel megnyitották a szelepeket, ezzel a víz hűtötte a reaktort és megakadályoztak egy sokkal nagyobb második robbanást, ami szinte fél Európát beszennyezte és sivataggá változtatta volna.  

Egy újabb ellenőrző pont után látható a „Hosszú radar”, amit a világban úgy ismertek,mint az „orosz harkály”, mert a rádióállomásokon úgy hangzott a hangja, mint egy harkály kopácsolás. Ez egy hatezer kilométeres hatótávolságú radar volt és egy nukleáris támadás korai figyelmeztetésére szolgált.

Mögötte látszik a 4-es reaktort borító új szarkofág. A Zastavákat mindössze 50 méterre parkolták le, előtte a folyamatosan kezükben tartott Geiger számlálón ellenőrizték a sugárzás mértékét, ami nagyon alacsony volt.  

A harmadik ellenőrzési pont Pripjaty város bejáratánál volt. A városban nincs senki, minden elhagyatott, a természet vette át az uralmat.

Pripjatynak a katasztrófa idején 49 ezer lakosa volt. A várost 1970-ben építették, az akkori Szovjetunió leggazdagabb, az álmok volt, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, amit az országban sehol máshol. A lakosság átlagéletkora 25 év volt, mindenki magasan iskolázott, legnagyobb részük az atomerőműben dolgozott. Nagyon jó infrastruktúrával rendelkezett, minden rendelkezésre állt, ami a kényelmes élethez szükséges volt. A rendőrségen lévő cellát raktárnak használták, mert nem volt szükség rá.

A szlovén fiatalok bementek iskolákba, szupermarketbe, kórházba, börtönbe, strandra, színházba, a körsétát a híres vidámparkban fejezték be, ami soha nem élte meg május 1-jét, a megnyitás napját.  

A kísérőjük elmondása szerint az evakuálás békésen és mindenféle incidens nélkül történt meg, az emberek bíztak a vezetőkben. Azt mondták nekik, hogy történt valami az erőműben, megnőtt a sugárzás, és „fogjátok a pénzeteket, néhány szükséges ruhát, kapcsoljátok le a villanyt, zárjátok be az ablakokat, hagyjatok ennivalót a háziállatoknak, néhány nap múlva visszajöttök”. Természetesen a visszatérés nem történt meg, minden radioaktív sugárzással szennyezett volt, de ez volt az egyetlen módja, hogy az emberek nyugodtan, pánik nélkül hagyják el otthonaikat. A város lakóit a Szovjetunió más területein helyezték el, a terhes nőknek azt tanácsolták,hogy szakíttassák meg terhességüket.

A szlovén utazók 3952 kilométer megtétele után visszaértek Ljubljanába.„Hazaértünk tele leírhatatlan élményekkel. A legerősebb benyomásunk az, hogy hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akik megvédtek minket egy nagyobb katasztrófától, azoknak akik segítettek a helyreállításban, akik az életükkel vagy az egészségükkel fizettek”-mondta Damir Horvat.

Az HBO amerikai minisorozata, a Csernobil nyomán jelentősen megnőtt a turisták érdeklődése a katasztrófa helyszíne iránt.  A turisztikai ügynökségek a sorozat indulása óta 30-40%-os növekedésről beszélnek. Úgy becsülik,hogy a tavalyi 100-150 ezer turistaszám idén legkevesebb 200 ezerre emelkedik. Az ukrán kormány 2011-ben nyilvánította a zónát hivatalosan turisztikai látványosságnak.

A Csernobil Toursnál egy túra angol idegenvezetővel 90 euró személyenként. Azokat a helyeket járják be a látogatókkal, amik szerepeltek a sorozatban, beleértve a bunkert is, ahol a városvezetők meghozták a döntést a robbanás utáni evakuálásról. Megnézik az áldozatok emlékművét az elhagyott falut és egy csernobili étteremben elköltött ebéd után mennek el a reaktor négyes blokkjához, amit 2017 óta egy 105 méter magas fém kupolával fedtek le. A túra ezután pripjatyi sétával zárul.

Az ügynökség egyik idegenvezetője azt állítja, hogy a terület teljesen biztonságos, napi autóbuszjárat van a 125 kilométerre lévő Kijevből.

A szerencsétlenség, és a mód, ahogyan a hatóságok a helyzetet kezelték, rámutatott a szovjet rendszer hiányosságaira a felelőtlen bürokraták sokaságával és a titoktartás kultúrájával. A robbanáskor a hirosimai atombomba erejének négyszázszorosa szabadult fel, a radoaktív felhők elérték egész Európát, Nagy-Britanniában néhány farmon 2012-ig voltak „post Csernobil” korlátozások. A lakosok evakuálását 36 órával a robbanás után kezdték meg. Harmincegy személy halt meg azonnal a robbanás után, több tízezer ember hagyta el a szennyezett területet. A halottak pontos száma, illetve azok száma, akik a csernobili katasztrófa következményeként betegedtek és haltak meg akár évekkel később,máig nem ismert.   

foto: siol.net

 

 


Categories: Nyugat-Balkán

Tömegsírt tártak fel a Szarajevó melletti Igman hegyen

Mon, 06/10/2019 - 12:48

Habár a boszniai háború 23 éve véget ért, még családok tucatjai keresik hozzátartozóikat, százakat tartanak nyilván eltűntként. Intenzív, hosszú ideig tartó kutatás, számtalan tanú meghallgatása után sikerült megtalálni az Igman hegyen a Golo csúcs alatt egy tömegsírt, melynek feltárása most befejeződött. Elsődleges sírról van szó, ahogyan ezt az Eltűnt személyek intézetének (INOBiH) szóvivője elmondta. Ez azt jelenti, hogy több holttest nem található a sírban, vagy a sír alatt. A szerbek gyakran másodlagos tömegsírba tették az áldozatokat, ami azt jelenti, hogy meglévő sírra, sírokra rátemettek, ezzel is megnehezítve a keresést, a feltárást.

 

Tizenkét áldozat teljes maradványait találtak meg. Úgy vélik, hogy az áldozatok a Szarajevótól 20km-re fekvő Hadžićiból valók. A várost a háború elején azonnal elfoglalták a szerb paramilitáris erők, és ott is, mint más településeken, miután átvették a hatalmat, elkezdték a nemszerb lakosok elüldözését, megsemmisítését. 

A helyszíni nyomok alapján a szakértők elsődlegesen arra a megállapításra jutottak, hogy 1992 nyarán várták és megölték ezeket az embereket, akik a hegyen keresztül próbáltak meg a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területre szökni. A megtalált töltényhüvelyek is arra utalnak, hogy az áldozatokat a helyszínen ölték meg.

A sírban ruhák és cipők mellett személyes okmányokat, személyes tárgyakat, gyógyszereket,  higiéniai tárgyakat, néhány ékszert és fegyvert is találtak, ami megkönnyíti az azonosítást. A családtagjaikat keresők közül voltak, akik még a helyszínen megnézték a maradványokat, és felismerni vélték szeretteik tárgyait. Hadžićiban még 70 eltűnt személyt keresnek a hozzátartozók. A maradványokat Visoko városi temetőbe szállították, ott vesznek mintát a DNS elemzéshez.

A elkövetkező időszakban kiterjesztik az eltűntek utáni keresést ezen a területen, és még két másik helyszínen a hegyen.  


Categories: Nyugat-Balkán

Az idegenforgalom meredeken növekvő ága a „halal turizmus"

Sun, 06/09/2019 - 16:44

Van egy kifejezés, „halal turizmus”, amivel őszintén szólva eddig még nem találkoztam, de mentségemre legyen mondva, hogy nem dolgozom az idegenforgalomban. A „halal” szó jelentése boszniai életünkből adódóan nem idegen számomra, így értem, hogy a muzulmánoknak, az iszlám vallás hívőinek szól ez a kifejezés.

De mit is jelent a „halal”? Arab szó, jelentése „megengedett”, az iszlám törvények által megengedett dolgokat és cselekedeteket jelzi. Ellentéte a „haram”, aminek jelentése „tiltott”.

A „halal turizmus” a szokásos környezetükön kívüli országokba utazó vagy ott tartózkodó muzulmánok mozgását jelenti úgy, hogy az a vallási előírásaiknak megfeleljen. Ez „halal” hotelek és éttermek, „halal” közlekedés biztosítását jelenti, de jelentenek szolgáltatásokat is, mint például az iszlám elvein alapuló turisztikai vagy éppen banki szolgáltatásokat, amik például tiltják a nyereséget, a kamatot.    

A muzulmán utazók részére a legfontosabb, hogy útjuk során hol tudnak a vallási előírásaiknak megfelelően étkezni. A „halal” éttermekben tilos a sertéshús és az alkohol forgalmazása, a „halal” hotelben vacsoraidőben a szálloda éttermének kínálatában nincs sertéshús, az italok között csak alkoholmentes italok vannak, megfelelően kialakított helyet kínálnak imádkozáshoz, megjelölik, merre van Mekka, lehetőség van elkülönített helyiségekre férfiak és nők részére, de vannak olyan kényelmi szolgáltatások is, mint a Korán példányai a szobákban, imaszőnyegek biztosítása, matricák a szobában, ami Mekka irányát jelzi. Az üdülőhelyeken gondoskodni kell a férfiak és nők strandjának vagy medencéjének elkülönítéséről, ami a wellness részlegekre is vonatkozik (nők nem masszírozhatnak férfiakat és fordítva), és jól látható és hallható a napi ötszöri imádkozáshoz a felhívás.

Amikor „halal” közlekedésről van szó, ez alatt a légitársaságokat és a vasúti társaságokat értik, amik a muzulmánoknak „halal” ételeket kínálnak.

Hogy miért jelent meg az idegenforgalmi iparágban ez a kifejezés? A muzulmán turisták számának utóbbi évekbeli jelentős növekedése miatt. Ahogy a muzulmánok száma és vagyona növekszik, úgy nő a kereskedelmi érdeklődésük is. 

A Research internetes portál szerint 2010-ben a muzulmánok száma a világon 1,6 milliárd volt, ami 2050-re 2,8 milliárdra nőhet, ez a világ népességének közel 30%-a lesz. Európában ma kb. 6%-os arányuk 2030-ig 8%-ra nő, vagyis minden tizenkettedik európai muzulmán lesz. A muzulmán népesség fiatal, képzett, az egyik leggyorsabban növekvő demográfia a globális turisztikai színtéren. „Európában a muszlim közösség most a harmadik vagy a negyedik generációjában van. Képzettek és jó fizetőképességűek”- mondta Ufuk Secgin, a Halal Booking, egy muszlim-központú üdülési kereső marketing igazgatója. A muszlimok fiatalabbak, mint a többi lakosság, mind a világban, mind Európában. 2010-ben Európa-szerte 32 év volt az átlagéletkoruk, ami 8 évvel kevesebb, mint az európaiak átlagéletkora. (40 év).

A muzulmánok több mint 60%-a az ázsiai, csendes-óceáni régióban él, 20%-uk a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, ahol a lakosság 93%-át teszik ki. Európában kb. 6%, míg Észak-Amerikában 3% muzulmán él.

A muszlimok jelenleg a globális utazási iparág egyik leggyorsabban növekvő szegmense, igényeiket a szállodák és az utazásszervezők egyre inkább megpróbálják kielégíteni. A 2017 után idén másodszor tartottak nemzetközi „halal” kongresszust (International Halal Tourism Conference) Törökországban. Becslések szerint 2020-ig 156 millióra nő a muzulmán utazók száma.   


A „halal turizmus" az utóbbi években élénkült meg. A turisztikai világszervezet, a WTTC adatai szerint a muzulmán turisták 2012-ben 137 milliárd dollárt költöttek idegenforgalmi szolgáltatásokra, ami a turisztikai utazásokra fordított összes kiadás 12,5%-a, míg 2018-ban ez már 180 milliárd dollár volt. A Mastercard és a Crescent Ratings közelmúltban megjelent közös tanulmányukban azt vélelmezik, hogy ez az összeg a következő évtizedben 300 milliárd dollárra nő.   

A világ „halal” iparának vezetője Malajzia. Ide tartoznak az idegenforgalom, turizmus mellett élelmiszeripari termékek, kozmetikumok, gyógyszerek, általános felhasználású termékek, banki szolgáltatások, stb. A történetük 1974-ben kezdődött, amikor az Iszlám Ügyek Kutatási Központja elkezdett foglalkozni a „halal” tanúsítványokkal azok részére, akik teljesítették a kritériumokat.  Ma Malajzia a globális „halal” piac vezető szereplője, az ország összbevételének 5,1%-a, 35,4 milliárd malaj ringgit bevétellel. A világon az első ország, ami a nemzeti légitársasága, a Malaysia Airlines járatain „halal” szolgáltatást nyújt. A malajziai „halal” standardot már széles körben használják neves multinacionális cégek is, mint a Nestlé, a Colgate Palmolive, és az Unilever.

Az indonéziai szállodák a saját szolgáltatásaikat „muzulmán barát”-nak hirdetik, a kereskedelmi központokban kialakított imahelyek és „halal” éttermek vannak. Szingapúr a saját muzulmán közössége és infrastruktúrája miatt teljeskörű szolgáltatást kínál a muzulmánoknak.  

Japánban 2004-2013 között a muzulmán turisták száma 7,2%-kal nőtt. Az ország repülőterein megfelelően kialakított helyiségeket kínálnak a muzulmán utazóknak az imára és az imára felkészülésre. Arra számítanak, hogy a „halal” befektetések a repülőtereken, a szállodákban, éttermekben nagyon gyorsan megtérülnek, és 2020-ig több millió muzulmán keresi fel Japánt. Ezt segítheti a 2013-ban 66 ország tekintetében bevezetett vízumkönnyítés, amibe több muzulmán többségű lakossággal rendelkező ország is beletartozik.

A statisztikai felmérések szerint 2014-ben a legnépszerűbb turisztikai célpontok Malajzia, Törökország, az Egyesült Arab Emirátus, Szaúd-Arábia és Katar voltak a főként muzulmánok lakta országok közül. Népszerű célállomások voltak Szingapúr, Thaiföld, az Egyesült Királyság, Franciaország és Belgium.

Törökország közelsége és muzulmán többségű lakossága miatt rendkívül népszerű az Öböl-menti országokból, Észak-Afrikából, elsősorban Algériából és Tunéziából érkező turisták számára. Túl azon, hogy az ország bővelkedik vallási és történelmi műemlékekben, látnivalókban, könnyű hozzájutni a „halal” élelmiszerekhez, a hagyományos muzulmán öltözetben közlekedő nőket az utcán nem érik diszkriminatív megjegyzések. Törökország a negyedik legnépszerűbb turisztikai célpont Malajzia, Dubai és Indonézia után, de szeretnének az első helyre kerülni, szeretnék, ha megduplázódna a muzulmánok számára kínált üdülőhelyek száma. Ehhez jelentősen növelik „halal” turisztikai szolgáltatásaikat, szállodák tucatjainak sikerült a török tengerparton megnyerni szolgáltatásaikkal muzulmán családokat.

Európában nincs olyan ország, ahol mindenben illeszkednek a „halal” szabványokhoz, de minden úticél megpróbálja biztosítani a muzulmán igényeket. Vannak „muszlim barát” úticélok, például Nagy-Britannia. A londoni Heathrow repülőtéren 2014-ben nyílt „halal” étterem,  azon terv részeként, hogy a világ különböző kultúráinak helyet adjon.  

Európában a legjobb dolog, hogy a kontinensen könnyedén lehet utazni egyik országból a másikba, de probléma lehet, hogy egyes célállomások kevésbé barátságosak, ami aggodalomra adhat okot a muszlimok körében, különösen az arcukon fátylat viselő nők esetében.

Szófia utcáin sok nőt lehet látni abajában, hidzsábban és nikábban. Az országban 1600 mecset és imahely van, 1700 „halal” étterem működik, emellett a gyönyörű természeti környezet, az iszlám, az oszmán korabeli emlékek is nagyon vonzóak. Bulgária közel ötszáz évig az Oszmán Birodalom része volt.  

Hasonló okból Bosznia-Hercegovina is a legnagyobb „halal” kínálattal rendelkező turisztikai célpontok közé tartozik Európában. Itt az Oszmán Birodalom idejéből származó emlékek mellett megtalálhatók az Osztrák-Magyar Monarchia korának emlékei is. A kis nyugat-balkáni ország számára jó kitörési lehetőség lehet a „halal” turizmus.  A lakosság valamivel több, mint a fele muzulmán, és természeti szépségei, földrajzi adottságai lehetőséget adnak arra, hogy a „halal” turizmusból jelentős bevételekre tegyen szert. Ehhez azonban nem elég a természeti adottság, a számtalan történelmi emlék, szükséges a megfelelő infrastruktúra megteremtése, minőségi szolgáltatások nyújtása.

Szükségesek a befektetések a „halal” kereskedelmi piacba, hogy Bosznia reagálni tudjon erre a kihívásra. Szükséges olyan iszlám pénzügyi intézmények létrehozása, mint a már meglévő BBI bank, ami az iszlám alapelvekkel összhangban működő bank, amik segíteni tudják a befektetőket az infrastruktúra kiépítésében. Ha bármilyen létesítmény „halal” szolgáltatásokat kíván nyújtani, „halal” tanúsítvánnyal kell rendelkeznie, amit csak az iszlám közösség vagy az iszlám közösség által engedélyezett tanúsító ügynökség adhat ki.Minden hiányossága ellenére, a muzulmán turisták egyik legkedveltebb célországa.   

A „halal” turizmus Horvátországnak is új lehetőség az idegenforgalom fejlesztésére. A „halal” tanúsítvány nemcsak az üdülési, hanem a konferencia turizmusnak is jó lehetőség. A zágrábi Hotel Westin és a Sheraton ennek a tanúsítványnak köszönhetően kapott jelentős szerepet iráni, malajziai, és indonéziai delegációk fogadásában.

Több mint ezer horvát termék rendelkezik „halal” tanúsítvánnyal, 85 gyártó, 20 hotel és vendéglátó egység, öt utazási iroda van tanúsítva. A „halal” turizmus vendégei pénzügyileg stabilak és erősek, és Horvátországba nemcsak turistaként, hanem befektetőként is jönnek. Aldina Dugonjić, a horvátországi „halal minőségbiztosítási központ” vezetője azt állítja, hogy ennek a piacnak a vendégei átlagosan 1700 dollárt költenek, ami 500 dollárral több, mint az átlagos európai turisták költése. Egy tíznapos kiránduláson átlagosan 13 ezer dollárt költenek.

Az idegenforgalomnak ez a szegmense óriási piaci potenciállal rendelkezik és gyors terjeszkedés jellemzi, ez is oka lehet, hogy egyre több ország csatlakozik az Imarat Consultants által működtetett Halal Focus társasághoz, ami üzleti tanácsadási szolgáltatások nyújtására szakosodott a „halal” elveken működő piacon.

forrás: naslovi.net, The New York Times, akos.ba

 


Categories: Nyugat-Balkán

Véget ért a ramadan, kezdődik a bajram

Tue, 06/04/2019 - 11:03

Ahogyan a világ muzulmánjai készülnek a szent hónapra, a ramadanra, ugyanúgy készülnek az azt lezáró ünnepre, a bajramra is. Véget ér a böjti hónap. Az ünnep a ramadan kezdetéhez hasonlóan az Újhold első megpillantásával kezdődik, ezért országonként földrajzi fekvésüktől függően változó, most június 4., vagy június 5. Ha a hold nem látszik, akkor a böjti hónap 30 napig tart. Az ünnep kezdetét hivatalosan bejelentik a médiákban és a mecsetekben.

Szarajevói tartózkodásunk alatt több bajramot is megéltünk, semmivel össze nem hasonlítható élmény volt. Amikor kiköltöztünk, fogalmam sem volt az iszlám ünnepekről, tradíciókról, így a ramadanról, a bajramról sem.

A bajram hagyományosan három napig tart, A boszniai újságok, internetes portálok már napokkal előtte tájékoztatnak az ünnep első napjának hivatalos programjáról. A központi ünnepség helyszíne hagyományosan a szarajevói Gazi-Husrev bég dzsámi. Itt tartották az ünnepet indító hajnali közös imát 05.44-kor. Ezután különböző iszlám vallási közösségeknél tartanak közös ünnepeket, este hivatalos fogadásokat.

A három nap a szeretet, a családok, a barátok, a rokoni találkozók ünnepe. Az első napon látogatják egymást a családtagok, rokonok, a második nap a háborúban elhunytak – a sehidek – emléknapja. Ilyenkor sokan látogatnak ki a temetőkbe, a politikusok, közéleti személyiségek a hősi halottak hozzátartozóival, árváival találkoznak, megajándékozzák őket.

Az ünneplés óriási, díszkivilágításban csillog minden, hatalmas molinókon köszöntik az ünnepet, városszerte bálokat, tűzijátékokat rendeznek. Az üzletekben hatalmas a tolongás és nem csak élelmiszert vásárolnak. A férfiak gyakran ékszereket ajándékoznak családjuk nőtagjainak. Ilyenkor Szarajevóban ismét megjelennek az ékszerészek kirakataiban a súlyos, hatalmas aranyláncok, gyűrűk, karkötők, a keletiesen agyoncifrázott ékszerek és vásárolnak is belőlük szép számmal. Nem egyszer voltam tanúja, hogy egy férfi 800-900 eurós nyakláncot vásárolt.

A fiatalok is nagyon készülnek, sok-sok bulit tartanak a városban, egyikből mennek a másikba, egész éjjel mulatnak. A lányom ugyan csak tiszteletbeli muzulmán volt, de teljesen magától értetődőtt, hogy az osztálytársaival tart a közös ünneplésekre.

Boszniában nagyon érdekes szokás, hogy minden ünnepen, legyen az állami, vagy vallási, intézmények, vállalatok, politikai pártok az újságokban köszöntik a hívőket. Az egyik országos napilap külön mellékletben jelenteti meg az ilyen témájú hirdetéseket. Az idő múltával ezek az üzenetek most már az interneten is megjelennek.

Bajramkor senki nem maradhat éhen. Az iszlám öt alappilérének egyike a kötelező adakozás, a Korán előírja, hogy ételedet meg kell osztanod a családtagjaiddal, barátaiddal és azokkal, akik nélkülöznek. Mi a négy év alatt nagyon el voltunk kényeztetve, nagyon sok barátunktól, ismerősünktől kaptunk kóstolókat, édességeket, és természetesen baklavát is.

Országonként különböző szokások vannak, de általánosságban elmondható, hogy a muzulmánok az ünnepre imádkozással, új ruhák, ajándékok vásárlásával készülnek. Mivel az öltözet fontos jelképe az ünnepnek, sokan hagyományos ruhákban öltöznek, amit más alkalmakkor nem viselnek, míg mások új ruhával ünnepelnek.

Az ünnep első napján az önkéntes böjt nem engedélyezett.


Categories: Nyugat-Balkán

A szarajevói Rómeó és Júlia története

Sat, 05/18/2019 - 19:22

Egy háború ártatlan, civil áldozatai értelmetlenek és elfogadhatatlanok, de még ezek között is van olyan eset, ami a többinél jobban megrázza az embereket. A boszniai háború egyik legszívszorítóbb története két fiatal 1993. május 18-i erőszakos halála, ami az egész világot megdöbbentette. Huszonhat évvel ezelőtt ezen a napon délután 5 órakor halt meg Szarajevóban a Vrbanja hídon Boško Brkić és Admira Ismić.

A CNN nevezte őket először szarajevói Rómeó és Júliának, bár itt a két család nem állt viszályban egymással. Ellenkezőleg. Egy igazi, romantikus szerelmi történet volt az övéké. Mindketten 1968-ban születtek és 1984-ben a szarajevói téli olimpián ismerkedtek meg. Boško szerb volt, Admira bosnyák, de ez semmi akadályt nem jelentett sem nekik, sem a szüleiknek. Nagyon különbözőek voltak: Admira szerette a motorokat, tudott autót szerelni, kicsit vad volt, Boško csendes, nyugodt, mosolygós fiatalember.  

Boško szülei a hetvenes években költöztek Szarajevóba. Apja mérnök, édesanyja vegyész volt. Volt egy fiútestvére. „Úgy neveltem a fiúkat, hogy nem esett szó vallásról és nemzetiségről. Soha nem mondtam nekik, hogy ők szerbek, hogy mások horvátok, vagy muzulmánok. Admirara sem úgy néztem, mint egy muzulmán kislányra, mint egy tőlünk különbőzőre. Úgy fogadtam el, hogy ő az a lány, akit az én fiam szeret, és akit én is szeretek”- mondta a mama az 1994-ben forgatott kanadai dokumentumfilmben.

Admira szülei úgyanígy gondolkoztak, jóváhagyólag fogadták legidősebb lányuk kapcsolatát. „Első naptól tudtuk és nem voltunk ellene. Örültünk neki, mert a fiú nagyon szimpatikus volt. Megszerettük és eszünkbe sem jutott elválasztani Admirától” - mondta az édesapa. Az egész családban teljesen természetes és mindennapos volt a „vegyes” házasság. Admira húga azt mondta, számára Boško nem egy szerb volt, hanem egy fiútestvér, akit mindig szeretett volna.

Boško és Admira élték a jugoszláv tinédzserek mindennapi tipikus életét, a fiú 1986-ban letöltette kötelező katonai szolgálati idejét Szerbiában, és kapcsolatuk azt is túlélte. Minden nap írtak egymásnak. Tizenegy hónap elteltével ismét együtt voltak, Admira közgazdasági egyetemre járt, Boško olasz konyhai felszereléseket árusító üzletet nyitott.

A mélyben megbúvó gyűlölet azonban lassan a felszínre tört. 1989-ben Rigómezőn (Kosovsko polje)   Slobodan Milošević  hatszázezer ember előtt beszélt Nagy-Szerbia megalakításáról. Két évvel később Horvátország bejelentette függetlenségét. Szarajevóban az emberek reménykedtek, hogy nem lesz háború. 1992. április elején azonban elkezdődött, de ennek ellenére is mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon hamar vége lesz.

                                        Kosovsko polje 1989 

Boško édesapja még a háború előtt meghalt, a lakást, ahol a család 25 éve élt, bombatalálat érte, gránátokkal lőtték azt is, ahova átköltöztek és az édesanyja úgy döntött, hogy elmennek a városból. Kétségbeesésében az egyetlen személyhez fordult, aki segíteni tudott ebben, idősebb fia barátjához, aki történetesen muzulmán volt. Ismet Bajramović Ćelo bosnyák katona volt, a boszniai háború és különösen a szarajevói ostrom alatt kulcsszerepet játszott a város védelmében a háború kezdetén. Jó kapcsolatokat ápolt szervezett bűnözői csoportokkal, ugyanakkor a szarajevói városi katonai rendőrség vezetője is ő volt. Ő segített az anyukának és nagyobbik fiának elhagyni a várost és megígérte, hogy vigyázni fog Boškora, aki nem ment velük, mert nem tudta volna otthagyni Admirát.

A fiatalok 1992 őszén beköltöztek Boško szüleinek lepusztult lakásába. A fiút zavarta, hogy nincsenek összeházasodva, de Admira nem akarta a média vegyes házasságok iránti erőteljes érdeklődése miatt. Szerb szomszédasszonyuk szeretettel emlékezik rájuk: „Boško hordott nekem vizet, segítettünk egymásnak. Volt egy fafűtéses tűzhelyem, közösen sütöttünk kenyeret, együtt ettük meg, együtt voltunk sokszor késő éjszakáig.”

Időközben Boško addig elválaszthatatlan barátja átszökött a „másik oldalra”, ahol egyes hírek szerint információkat adott át, és a fiú ott maradt a városban, mint az ellenség legjobb barátja. És akkor Boško számára egy szörnyű időszak kezdődött. Volt, hogy megdobálták kővel, Ćelo védte meg. Azt mondta, a fiúnak el kell mennie a városból. „Veszélyben volt és én nem lehettem mellette minden pillanatban.” És elkezdte megszervezni a fiatalok útját, hogy elhagyhassák a várost. A közvetítésével a két szembenálló hadsereg között megállapodás született, hogy a fiatalokat átengedik a bosnyákok által ellenőrzött oldalról Grbavica kerületbe, a szerbek által ellenőrzött részre, ahonnan el tudják hagyni Szarajevót. Admira elment a szüleihez elköszönni. Ezt a levelet hagyta édesanyjának:

„Drága anyu,

mi este elmegyünk. Minden, ami történik, Isten akarata. Felhívlak, ahogy megérkeztünk. Aggódom érted. Beszéltünk róla, ha vége a háborúnak, visszajövünk és minden olyan lesz, mint előtte. Amikor még nem volt háború. Ne aggódj értem, te vigyázz magadra, úgy nekem is könnyebb lesz. Nagyon szeretlek, a te Amirád.”

1993. május 18-án elindultak. Egy amerikai riporter, Kurt Schork, aki a tragikus szerelmi történetet a Reutersen keresztül közvetítette a világnak, azt írta, hogy mindkét fél beleegyezett abba, hogy engedje át őket a demarkációs vonalon.    

„Boško és Admira legfeljebb 500 métert mentek a Miljacka folyó jobb partján, a katonák mind a két oldalról figyelték őket. Átmentek a bosnyák fél által ellenőrzött vonalon és elindultak a szerbek által ellenőrzött Grbavica kerület felé a Vrbanja hídon, és akkor lövés dördült” – írta a tudósító.

A mesterlövész először Boškot lőtte le, aki azonnal meghalt. A második golyó találta el Admirat, aki bár halálos lövést kapott, arra még volt ereje, hogy odamásszon Boškohoz, átölelte és meghalt.

                                       A kép, ami megrázta az egész világot

Ćelo állítja, hogy azt mondta Boškonak, meg kell várniuk, amíg besötétedik, mert át kellett menniük a középső zónán (ez volt a Vrbanja híd), ahol volt négy-öt katona, a rendőrség speciális egységétől, rendőrök, a horvát védelmi hadsereg katonája… Ott volt Dino Ćapin, a horvát egység parancsnoka, aki a boszniai hadseregben szolgált, és egy közeli tetőről nézte őket. Egy másik katona emlékezett, hogy kéz a kézben futottak és ugráltak. Ahogy elértek a kereszteződéshez, csak a lövés hallatszott. „Nehéz erről beszélni. Szerettem mind a kettőjüket. Sajnálom, hogy nem hallgattak rám…” - mondta Ćelo.

A városból az egyetlen kiút a Vrbanja hídon (mai neve Suad Dilberović és Olga Sučić híd) át vezetett és ők ketten bíztak a barátaikban, akik között többen voltak olyan pozícióban, hogy garantálták, képesek lesznek biztosítani, hogy elhagyják a várost. Bíztak benne, hogy a két fél tiszteletben tartja a megegyezést.  

Nem így történt. Valaki lőtt, és ők egymást átölelve meghaltak a hídon. A kép bejárta az egész világot. Nyolc napig hagyták őket feküdni a senki földjén. Admira szülei kép nap után tudták meg, hogy meghaltak, szerették volna őket eltemetni, de nem engedték őket oda. Senki nem nyújtott segítséget a szülőknek, az UNPROFOR sem. A két szembenálló fél nyolc napig vitázott azon, hogy ki vigye el a holttesteket, egymást vádolták a halálukért. Mert nem volt oka. Nem volt logikus. Nyolc nap után a szerb rendőrség, ahogy a parancsnok bejelentette a tv-ben, „emberiességből” elvitte a holttesteket. A szerb katonai hullaházban a 250. és a 251. sorszámon vannak nyilvántartva. Elutasították a család kérését, hogy Szarajevóban temessék el a fiatalokat, Lukavica katonai temetőjében temették el őket.

Rögtön a háború után 1996-ban újratemették Boško Brkićot és Admira Ismićet. Szarajevóban a Hősök temetőjében nyugszanak közös sírban.   

Ma sem világos, hogy miért lőtték le őket.  Soha nem derült ki, melyik oldalról lőttek, mert soha nem indult vizsgálat. Soha senkit nem vádoltak meg, a gyilkosukat soha nem büntették meg.  

A szarajevói Rómeó és Júlia címmel 1994-ben a PBS’s Frontline, a National Board of Canada, a Canadian Broadcasting Corporation és a WDR Germany koprodukciójában dokumentumfilmet készített John Zaritsky.

 

fotó: radiosarajevo.ba, slobodnadalmacija.hr


Categories: Nyugat-Balkán

Hogy kezdődött a háború a mi utcánkban?

Thu, 05/02/2019 - 13:16

A délszláv polgárháború már hónapokkal korábban elkezdődött, de a szarajevóiak többsége ezen a napon, 1992. május 2-án érezte meg teljes valójában. 

1992. május 2. Anyu születésnapja volt – az ötvenötödik. Azon a reggelen, először a szarajevói tüntetés óta, ahol meghalt Suade Dilberović és Olga Sučić, szélesre tártam az erkélyajtót az Alipasino Polje kerületi lakásunkban. A szobát betöltötte a lentről jövő frissen levágott fű illata.

Habár tudtuk, hogy semmi nem ugyanaz, mint korábban és többé nem is lesz, úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Így eljött a volt sógornőm, aki korábban elvált a bátyámtól, de a régi szokások szerint a lányával jött megköszönteni születésnapján az anyukámat. Virágot is hoztak.

A kamrából, ami anyunak köszönhetően úgy fel volt töltve, mintha százéves háborúra készülne, kivettem a születésnapi torta hozzávalóit. Őrült voltam. Igaziból, ha jól utána gondolok, már őrült voltam, de úgy tettem, mint aki normális. Ezért azt hiszem jócskán pazaroltam a kakaót, csokoládét, lisztet, cukrot.

És anyu is úgy tett, mintha minden normális lenne. Kávét főzött, üdítőt öntött nekem.

És a bátyám is úgy csinált, mint aki normális, azt javasolta, hogy menjünk ki az épület előtti kis kertbe, terítsünk le egy pokrócot és ott együk meg a tortát, igyuk meg a kávét.

Bementem kikapcsolni a tv-t. A képernyőn a TV SA logóval az volt olvasható: „Kérjük, idegenekkel való összecsapásban kerüljék a fegyverek használatát.” Csak álltam a távirányítóval a kezemben és bámultam ezt a mondatot. Nem értettem, kik vannak idegenekkel ellentétes oldalon? Tudtam, hogy a szerb félkatonai csoportosulások és a Jugoszláv Néphadsereg azok, akik a konfliktust okozták, de kik a másikak? Nem volt világos. Ezek mi lennénk? De hát mi nem állunk vitában! Mi nem csaptunk össze! Vagy ennek a mondatnak a kiötlője azt a logikát követte, hogy ha valaki valakinek ellentmond, akkor az automatikusan konfliktusba kerül? Ez a magyarázat tűnt nekem logikusnak. De aggódtam, mi lesz azoknak a vitáknak a vége, ahol a felek nem látják a TV SA képernyőjét, mert mondjuk az erdőben, vagy a mezőkön vannak, és ott nincs tv, nem tudják elolvasni?

Úgy éreztem, még inkább megbolondulok, inkább kikapcsoltam a tévét és a családdal lementem a kertbe.

xxx

Leterítettük a pokrócot, kivittük a tortát, a kávét, az üdítőt. Találkoztunk a „kedves szomszéddal”, ahogyan a második emeleti lakót hívtuk. Nem tudtuk a nevét, de mivel mindig kedvesen köszönt és tartotta nekünk a liftajtót, segített a cekker cipelésében, ha vásárlásból jöttünk, nekünk teljesen megfelelt, hogy ő a „kedves szomszéd”.

Hívtuk, jöjjön, az anyu születésnapját ünnepeljük. Leült közénk, evett velünk a tortából. A legkékebb szeme volt, amit valaha is láttam. És ugyanolyan színű inge.

Hirtelen valami robbant. A bokrok megremegtek, a kávéscsészék csilingeltek… És robbant újra, meg újra… Talpra ugrottunk. A bátyám és a sógornőm felkapták a gyereket, aki sírva fakadt a robbanás hangjától és berohantak a házba. Anyu és én kiöntöttük a maradék kávét a fűbe és a tányérokat, mindet összefogtunk a pokróccal. Szaladtunk a ház felé, a pokrócban csörögtek a csészék és a tányérok.

xxx

Bekapcsoltuk a tévét. Már nem volt rajta az az üzenet. A Skenderijánál kiégett villamos képe volt, a bombázások képei, füst, lángok… volt egy kép, amin láttam, ahogy egy gránát becsapódik az épületbe, ahol rokonaink laknak.

Amelát, így hívják a bátyám kislányát, bevittük a kisszobába és ott játszottunk vele. Anyu a maradék tortákat összeszedte és a mosogatóba dobta őket.

„A fenébe is, pont a születésnapomon” – mondta, és folytak a könnyei.

Átöleltem és hirtelen azt éreztem, hogy az anyukám – erős, bátor asszony, összement, mintha csak egy homokszemcse lenne, amit a vihar elsodor.

Magamhoz szorítottam, megpusziltam és a válla fölött a tévét néztem.

A sógornőm a padlón ült, a szeme tele volt félelemmel, nézett a semmibe, ide-oda ingott, mintha transzban lenne és csak azt ismételte: mi lesz a gyerekkel? Mi lesz a gyerekkel…?

xxx

Egy gránát zúgott el az épület felett. Egy második, egy harmadik… Az üvegek remegtek, mi a padlóra hasaltunk. Robbanások újra és újra. Rohantam a WC-re.

Foglalt volt!!!

Végre sorra kerültem. Amíg a WC-n ültem, hallottam, hogyan zubog a víz a többi lakásban alattunk és felettünk. A szomszédok is féltek.

Könnyebb volt, hogy nem vagyok egyedül, aki fél. Aztán hirtelen, nehezebb is – mert mindannyian félünk.

Ki fog minket, és hogy fog megvédeni, ha mindenki fél? – gondoltam.

Lehúztam a WC-t.

A bátyám még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne, megpróbált minket megnevettetni.

„Na, ennyi, vége ennek a sz@rnak”- mondta.

„Nem, nem, csak most kezdődött”- válaszolta az anyu.

xxx

És tényleg elkezdődött. A sógornőm és a kislánya nálunk maradtak a következő néhány napban, mert a házukat, csak tíz villamosmegállónyira tőlünk, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.

Azokban a napokban a területi védelmi tanács letartóztatta a "kedves szomszédot". Megtudtuk, hogy Radonak hívják, és a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muzulmánokról, akiket likvidálni kellett. Az utolsó, a tizenhatodik emeleten kezdve sorban lefelé. Mi az ötödiken laktunk.

Snježana Mulić-Softić: 1992. május 2 . Szép, napsütéses nap volt c. könyvéből


Categories: Nyugat-Balkán

Pages

THIS IS THE NEW BETA VERSION OF EUROPA VARIETAS NEWS CENTER - under construction
the old site is here

Copy & Drop - Can`t find your favourite site? Send us the RSS or URL to the following address: info(@)europavarietas(dot)org.