Balkáni Mozaik Blog

Történelmi tanulmányaimból tudom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának jelentős haditengerészeti flottája volt rombolókkal, tengeralattjárókkal, híres haditengerészeti akadémián képezték a tiszteket Fiuméban, de bevallom, azt nem tudtam, hogy hidroplan egysége is volt. Egyik neves pilótája volt az I. világháborúban a szerb Dimitrije „Mita“ Konjović.

Dimitrije „Mita“ Konjović egy ismert zombori család szülötte, 1888. december 29-én született a közeli Stanišić faluban egy négy fiúgyermekes család második gyermekeként. Apja a helyi szerb általános iskolában tanított, idősebb bátyja ismert zeneszerző, Petar Konjović, nagybátyja neves vajdasági szerb festőművész, Milan Konjović.

Tehetségének köszönhetően 1903-ban ösztöndíjat kapott a nagy tekintélyű rijekai haditengerészeti akadémiára. Az ösztöndíjat egy gazdag szerb nemesasszony, Jelena Ostojić Zozuk 1864-ben létrehozott alapítványa ítélte neki. Az alapítvány egy-egy bácskai szerb fiatalt támogatott az akadémia minden évfolyamán.

                                               Dimitrije „Mita“ Konjović Kumborban 

Az akadémia után navigációs tisztként hadihajókon szolgált a Földközi-tengeren, pilóta kiképzése 1914-ben fejeződött be, a császári és királyi haditengerészet hidroplánjaival az észak-adriai térségben repült.

1916 elején korvettkapitány lett és kinevezték az Adria középső és déli részén lévő osztrák-magyar hidrobázisok parancsnokának. A Kumborban állomásozó hidroplán egység parancsnokaként az ellenséges hajók, tengeralattjárók bombázása volt a feladatuk, de az „ellenség” között ott voltak a sajátjai, a szerbek is. Ez súlyos lelkiismereti problémát jelentett számára.                        

1916. januárban parancsot kapott olasz és francia hadihajók bombázására az albániai Šenđin kikötő (olaszul San Giovanni di Medua) közelében, amiken visszavonuló szerb katonák voltak. Észrevette, hogy közöttük sok civil is van, és úgy döntött, hogy nem támadja meg, a bombák a tengerbe csapódtak. Nem tudhatta, hogy ezzel megmenekült a szerb és délszláv írásos emlékek egyik legnagyobb kincse, a legrégebbi illusztrált szerb könyv, az 1180-ból származó Miroslav evangélium, amit az egyik hajón rejtettek el. Parancsba adta a pilótáinak, hogy nem bombázhatnak hajókat, amik szerb katonákat és civileket szállítanak Olaszországba és Korfura.

                      A Foucault tengeralattjáró személyzetének mentése 

1916. szeptember 15-én egy másik hidroplánnal a Foucault francia tengeralattjárót támadták a Kotori-öböl közelében. A tengeralattjáró súlyosan megsérült, fel kellett emelkednie a felszínre, és a parancsnok elrendelte a hajó elhagyását. Akkor a két támadó repülő leszállt a vízre és felvették őket. A menekülő tengerészek fürtökben lógtak a repülőn. Időközben a Kotori-öbölből elindult egy romboló, ők vették át a legénységet, míg a tiszteket Konjović gépe vitte a szárazföldre. A Foucault teljes személyzetét kimentették. „Aznap este a háború lovagiassági szabályai szerint megittak egy koktélt a francia tisztekkel, ami után hadifogságba kerültek”- mesélte egy televíziós műsorban Konjović fia. Ez volt az első repülőgép által elsüllyesztett hadihajó a hadviselés történetében. 1968. február 14-én a Francia Tengeri Mentők Egyesülete a centenáriumi megemlékezésük alkalmával, 52 évvel az eset után Dimitrije „Mita“ Konjovićot a tengeri csatában mutatott bátorságáért, emberségéért kitüntette.

                                 Konjović és egy L59-es hidroplán

A központi hatalmak elveszítették a háborút, IV. Károly 1918. október 30-án elrendelte a flotta átadását a megalakulóban lévő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, ezzel a császári és királyi légierő sorsa is megpecsételődött. Dimitrij „Mita“ Konjović fregatt kapitány a Kotori-öbölben állomásozó teljes flottát átadta és ezután belépett a délszláv királyi hadseregbe. Újvidékre, a folyami flottához vezényelték. 1922-ben tagja volt annak a katonai delegációnak, ami vadászgépeket vásárolt a hadseregnek. A királyi hadsereg tagjaként részt vett nemzetközi repülési kongresszusokon.

1923-ban leszerelt és Újvidéken testvéreivel és barátaival megalapította az első szerb repülőgép-autó-és gépipari gyárat, az Ikarust. A kis gyárat néhány év múlva Zimonyba költöztették, ahol jelentős fejlődésnek indult. Kezdetben hét munkása volt, a II. világháború kitörésekor háromezren dolgoztak ott, 477 repülőgépet – a Jugoszláv Királyságban gyártott összes repülőgép közel felét - gyártottak, amikből kilenc típus hazai konstrukció volt, nyolc pedig licence. Konjović, a gyár igazgatója és tulajdonosa a Jugoszláv Királyság egyik leggazdagabb embere volt. Ő maga tesztelte minden, a gyárban készült repülőgépet.

                             Az Ikarus gyár tulajdonosa a II. világháború előtt 

1941-ben a németek az elsők között tartóztatták le és a banjicai koncentrációs táborba hurcolták. Egy hónappal később egykori fiumei akadémiai társa, aki akkor a Wermacht szolgálatában állt, a régi barátságukra tekintettel közbenjárt az érdekében és szabadon engedték. A háború végéig nem ment be a gyárba, amit németek foglaltak el. A család az értékeik eladásával vészelte át a háborús éveket, a Steinway zongorát egy tehénért cserélték el.

A háború után megszervezte az Ikarus gyár újjáépítését, de hamisan megvádolták azzal, hogy együttműködött a német megszállókkal, így elkobozták a gyárát és teljes vagyonát. Az ipari műemlék Ikarus gyár épületét az építészek tiltakozása ellenére Új Belgrádban néhány éve lerombolták.

A vagyonelkobzás után Konjović a szerémségi Béska faluba költözött, ahol mezőgazdasági termelésből élt.

                                   A feleségével Béskán

„Apám kivételesen bátor és határozott ember volt, mindig vonzották a kalandok”-mondja a fia, Slobodan Konjović. – „Emellett rendkívül elvhű és precíz, pedáns ember volt. Minden hátramaradt dokumentuma katonás rendben van.”

Az Oszták-Magyar Monarchia haditengerészetének egyik I. világháborús hőse, később a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az egész Balkán légiközlekedési ipara létrejöttének egyik vezető személyisége, a II. világháború előtti Jugoszlávia egyik leggazdagabb embere 1982. január 5-én, 94 éves korában halt meg Belgrádban.   

fotók: ravnoplav.rs

Nem gondoltam, hogy írni fogok róla, de egy repülős facebook csoportban tegnap valaki felvetette a kérdést, és eszembe jutott, mi hogyan éltük meg Cserbonilt.

1986. április 7-én érkeztünk meg további munkás éveink új helyszínére Bukarestbe, mi hárman egy két és fél éves gyermekkel. Laci dolgozott a repülőtéren, a városi irodában, neki jöttek-mentek a repülők, én egy rémes lakásfelújítás kellős közepén kerestem a helyemet a kis Ágival együtt. Nagy magyar kolónia volt akkor a román fővárosban, több mint száz család, de még szinte senkit nem ismertünk.

Április 27-én vagy 28-án kormányjárat érkezett. A tanácskozás többnapos volt, a gép a személyzettel együtt ott maradt a városban. 27-én este az akkori képviseletvezető vacsorán látta vendégül a személyzetet és minket is meghívott. (Most, hogy kutatok az emlékeimben, eszembe jut a felesége rosszalló arckifejezése, amikor karomban a lányommal becsöngettünk, és a kérdése: gyerekkel jöttetek? Mondjuk nem tudom mit képzelt, hova fogok tenni egy idegen városban egy bölcsis korút? )

A vacsora kellemes hangulatban folyt, ez azért nagyjából mindig így volt, mindig örültünk az otthonról jött vendégeknek, a haza híreknek, aztán egyszer csak a járat kapitánya megemlítette, hogy az észak felé repülő kollégái óriási felhőt láttak a radaron, a SAS pilóták is a Szovjetunió felől mozgó felhőről beszéltek, és azt mondják, hogy egy atomreaktorban robbanás történt. A képviseletvezető felesége teljesen kikelt magából, mert egyébként is rettenetesen rossz néven vette, hogy a Pestről érkezett malévesek egymás kezéből vették ki a szőke, göndörhajú, nagyon aranyos kis vendéglánykát, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a szovjet elvtársak már értesítettek volna mindenkit és ott különben sem történhet meg ilyen.

Pedig de. Csak nem tudtunk róla. Vagyis időben nem tudtunk róla.

Május 1-jén a magyar kolónia annak rendje és módja szerint megrendezte szokásos majálisát a Diplomata klubban, szinte mindenki kint volt, gyönyörű, napsütéses idő volt, ideális szabadtéri program. Ettünk, ittunk, aztán sötétedéskor hazamentünk. Késő este, ha jól emlékszem 10 óra körül dörömböltek a házunk kapuján, ott állt az MTI akkori tudósítója, hogy nem tud minket telefonon elérni, de jöjjünk azonnal a gyerekkel, mert a Poliklinikán jódot osztanak a külföldi gyerekeknek.

Azt sem tudtam, hogy mi az a Poliklinika, miért osztanak jódot a gyerekeknek, de a Gyuri nem tűrt ellentmondást, berakott minket az autójába és elvitt egy épületbe, ahol rajtunk kívül rengeteg külföldi volt, és megkaptuk mi is a jódtablettát, ami a sugárzás semlegesítésére szolgált. Illetve csak a gyerekek. Természetesen mi is beadtuk az Áginak, ugyanakkor még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt.

Aztán kiderült, hogy az a bizonyos atomreaktor valóban felrobbant, valóban akkor, amikor a Malév kapitány mondta, és az atomfelhő a légköri viszonyok miatt jelentős részben Románia felé mozgott.

Még a Ceausescu-féle híradások is arra szólítottak fel, hogy a gyerekeket ne vigyék ki az utcára, az ablakokat tartsák zárva és elrendelték az utcák, házak rendszeres mosását. Mi olyan kétemeletes házban laktunk – románok között -, ahol a ház fala borostyánnal volt befuttatva. Ezt a lakótársak naponta többször mosták slaggal, én bezártam a felújítás alatt lévő lakásba a két és fél éves gyereket, még a teraszra sem engedtem ki, azt hiszem néhány napig bírtam ezt az őrületet, aztán abbahagytam.

Saját magunknak nem kértünk jódtablettát, bár a gyerekek után már korlátozott számban a Poliklinikán lehetőség lett volna rá. A Poliklinikára egyébként különböző országok szállítottak gyógyszereket, hogy a kiküldötteik ne kerüljenek hirtelen bajba, de közben az ott dolgozók – önhibájukon kívül – sokszor azt sem tudták, hogy egyes gyógyszerek mire alkalmazhatók és mivel együtt adhatók vagy éppen nem adhatók.

Egyes kolóniabeliek között kifejezett pánik tört ki, odáig menve, hogy az egyik diplomata felesége az éjszaka kellős közepén hisztériásan ordítozott a férjemmel a telefonban, hogy azonnal szervezze meg, hogy a Malév különgéppel jódot hozzon ki a magyaroknak. Szerencsére ennél a férjem is és a nagykövetség is sokkal józanabb volt, még az ötlet felvetéséig sem jutott el a hangneme miatt javaslatnak sem nevezhető követelés.

Az évfordulók mindig alkalmasak egy kis visszaemlékezésre, elfelejtett történések felelevenítésére. Ez az évforduló nem a kellemes emlékek közé tartozik.

A délszláv háborúk során a legtöbb szó a szerbek horvátok, bosnyákok, albánok elleni harcáról szól, kevesebbet beszélünk a horvát-muzulmán háborúról. A közöttük 1992 nyarán kirobbant fegyveres konfliktus újabb fordulatot hozott a polgárháborúban. Egyik közvetlen előzménye a Vance-Owen béketerv, amit a horvátok elfogadtak, a bosnyákok viszont elutasítottak. Az 1994-es kiegyezésig, amikor Washington közvetítésével létrehozták a bosnyák-horvát föderációt, rengeteg szenvedésen ment át mindkét nép.

A legtöbbet említett és egyik legfájdalmasabb veszteség a mostari Öreg-híd lerombolása volt, amit 1993. november 9-én a horvát hadsereg a Neretvába ágyúzott, de nem kímélték a civil lakosokat sem. 

Szarajevó történeti múzeumában egy 26 évvel ezelőtti véres mészárlásra emlékeztek Bob Stewart brit ezredes, politikus részvételével. 

1993. április 16-án Közép-Boszniában a Horvát Védelmi Tanács (HVO) 4. hadosztálya és a „Jokerek” különleges egység reggel 5.30-kor megtámadta az Ahmićiben élő bosnyák lakosokat. Három oldalról támadtak, a szabadon hagyott út végén katonák vártak és lőtték menekülőket. Körülbelül 5-10 fős katonai csoport házról-házra járt, gyilkolt és gyújtogatott. 116 bosnyák civilt gyilkoltak meg, a hágai nemzetközi törvényszék adatai szerint az áldozatok között volt 32 nő és 16 gyerek. A legfiatalabb egy három hónapos baba volt. A mai napig nem találták meg minden áldozat holttestét. A falut feldúló katonák a két helyi mecsetet felrobbantották.   

                        Ahmići (fotó: Giles Penfound)

A tömeggyilkosságot az ENSZ brit békefenntartó csapata fedezte fel Bob Stewart ezredes vezetésével.

Bob Stewart gazdag katonai és háborús tapasztalatokkal rendelkező kipróbált katona volt. Hét turnusban szolgált Észak-Írországban, ahol egy éjszaka bombatámadás érte az egységét és 140 emberéből egyetlen éjszaka alatt hat embert elveszített és 35 sebesültjük volt. Ez 1982-ben történt, amikor 32 éves volt. Ezen az eseten kívül is számtalan háborús helyzetben állt helyt, de azt mondja, ami Ahmićiben történt, az más volt. 

Azon az 1993. áprilisi napon Bob Stewart nem hitte el, hogy a kapott információk valósak, ezért úgy döntött, hogy utána jár és személyesen győződik meg a helyszínen. Amit Ahmićiben látott, azt soha nem fogja elfelejteni. Ma is úgy véli, ott népirtás történt, mert a támadás csak és kizárólag bosnyák muzulmánok ellen irányult, a faluban élő horvátokat nem érte támadás. Katonai szempontból Ahmići nem volt célpont, a cél az emberek megölése volt. „Ott a katonaság direkt a civilek ellen intézett támadást. El tudom fogadni, ha katona öl meg katonát, de azt nem, amikor hivatásos katonák lőnek és gyilkolnak fegyverteleneket, nőket és gyerekeket”- mondta. 

Az ezredes bizonyítani nem tudja, de úgy gondolja, hogy az akciót a HVO speciális egysége vezette, mert nehezen fogadható el, hogy a helyi HVO egységek ilyen mészárlást véghezvittek volna. Azt mondja, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ezek az emberek olyan helyzetbe kerüljenek, hogy legyilkolják a barátaikat, szomszédjaikat.

Stewart találkozott a „Jokerekkel” is április 22-én, automata fegyverekkel támadták a gépkocsiját, de nem válaszoltak a provokációra, mert ahogy emlékezik, „akkor az én küldetésem nem az volt, hogy velük foglalkozzak, hanem, hogy Ahmićiba menjek.”

A brit kormány részéről többször is felmerült, hogy visszavonja békefenntartó csapatait, mert a háború közepén is úgy látszott, hogy semmire nincs befolyásuk, de az Ahmićiben látottak megerősítették az ezredest és a katonáit is abban, hogy nem mehetnek el, meg kell védeni az embereket. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a visszavonulási parancs soha nem érkezett meg Nagy-Britanniából, „mert nem tudom, akkor mit csináltam volna. Nem akartam elhagyni Boszniát, mert éreztem, hogy a munkámat nem végeztem el.”

Sokakban akkor is és később is felmerült, mi a magyarázata annak, hogy az ENSZ csapatai soha nem vettek részt a háborús eseményekben? Különböző borzalmaknak voltak kitéve, és mindig „semlegesnek” látszottak. Stewart ezredes elmondta, hogy az ő csapata részt vett fegyveres összetűzésekben. Fehér páncélozott járműveikkel álltak a harcoló felek közé amolyan ütköző zónának, de nem egy esetben tüzet is nyitottak, különösen akkor, ha úgy vélték, hogy civilek vannak veszélyben. Ha azt látták, hogy emberek rekedtek háborús zónában, felvették őket a kocsijaikba és biztonságos helyre vitték. De nem mindenki tette ezt.

                   Bob Stewart ezredes a katonáival

Érdekes és elgondolkoztató, amit az ENSZ csapatokról mondott: „A nemzetközi csapatok különbözőek voltak. Az én katonáim, kanadaiak és franciák, jók voltak. Az ukránok, egyiptomiak nem. Mivel a boszniai muzulmánok veszélyben voltak, állandó támadás alatt, vártam katonákat az arab országokból. Hol voltak az arabok? Folyton a Nyugatot és Nagy-Britanniát hibáztatták, hogy nem akadályoztuk meg a háborút, de hol voltak az arab országok, ők miért nem küldték a katonáikat az ENSz kötelékbe, hogy megvédjék az embereket? Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sok muzulmánt mentettünk meg, amire én azt válaszoltam, hogy sok embert mentettünk meg függetlenül attól, hogy muzulmánokról, horvátokról vagy szerbekről van szó. Mert az ártatlan ember, az ártatlan ember.”  

Bob Stewartot többször tanúként hallgatták meg Hágában. Háromszor tanúskodott boszniai horvát katonatisztek ellen, egy esetben, a bosnyák hadsereg parancsnokának, Enver Hadžihasanovićnak perében a védelem tanúja volt. Hadžihasanovićot a bíróság bűnösnek mondta ki, mert nem gyakorolt megfelelő felügyeletet a mudzsahedek felett, így azok szinte kontroll nélkül működhettek. Az ezredes akkor is és most is azt állítja, hogy a boszniai hadseregnek nem volt ellenőrzése a Közép-Boszniában állomásozó mudzsahed egységek felett, nem tartoztak a bosnyák hadsereg felügyelete alá. „A mudzsahedek azért jöttek, hogy gondot okozzanak. Hadžihasanović elítélése politikai döntés volt, mert el akartak ítélni egy bosnyákot is”-mondta.

Az Ahmićiben elkövetett gyilkosságért a hágai bíróság hat embert ítélt el összesen 95 év börtönre, a parancsnok Dario Kordićot emberiség ellen elkövetett bűnök miatt 25 évre. Egy ausztriai börtönben letöltötte büntetésének kétharmadát, kb. öt évvel ezelőtt szabadult. Kordićot sújtották a legsúlyosabb büntetéssel a horvátok és a bosnyákok közötti háborúban elkövetett bűncselekményekért. A nemzetközi bíróság a „Jokerek” különleges egység három tagját is 8-20 év közötti börtönbüntetésre ítélte.

                                    (fotó: Giles Penfound)

A brit békefenntartó egységgel együtt ment a faluba Giles Penfound, az angol hadsereg hivatásos fotósa, akinek az volt a feladata, hogy a brit UNPROFOR egység akcióit dokumentálja. „Megdöbbentem és meglepődtem, hogy emberek képesek ilyet tenni”- mondta egy korábbi interjúban.

A minden évi megemlékezés fontos, hogy ne feledjük, mire képes a gyűlölet, mire képes a megosztottság.  

A balkáni háborúk kitörésének, az évekig tartó véres öldöklésnek, a gyűlöletbeszédnek, a rossz értelemben vett nacionalizmusnak, az emberek egymás elleni hergelésének kulcsfigurája volt Slobodan Milosević, és nem különben a felesége, Mirjana Marković.  Slobodan Milosevićet évekig tartó diplomáciai tárgyalások, a nemzetközi közösségek nyomására 2001.április 1-jén Belgrádban letartóztatták és június 28-án átadták Hágának, ahol a Nemzetközi Bíróságon Koszovóban és Horvátországban elkövetett háborús bűnökért, boszniai népirtásért emeltek vádat ellene. A tárgyalás ideje alatt, 2006. március 11-én a scheveningeni börtönben meghalt.

Felesége, Mirjana  a két gyerekükkel elhagyta az országot és az elmúlt 16 évben Oroszországban élt, ahol 2006-ban politikai menedékjogot kapott. 77 éves korában, április 14-én vasárnap halt meg Moszkvában tüdőgyulladás okozta szövődményben. A moszkvai búcsúztatóján részt vett a fia, Marko és a szerb nagykövetség dolgozói, majd az urnát pénteken Szerbiába szállították.

Mirjanak kérésének megfelelően a férje mellé temették el Požarevacon április 20-án. A szertartáson részt vettek a család Szerbiában élő tagjai, a szerb pravoszláv egyház, egykori miniszterek, politikusok. A belgrádi kardiológiai intézet főigazgatója mondott beszédet. Többek között ezeket a mondatokat:

„Slobo és Miro, soha nem vesztettétek el tiszteletünket, rátok Szerbiának mindig emlékeznie kell. Senki nem fizetett nagyobb árat a szabadságért, mint ti. Slobodan Milosević nagy szerb vezető volt, a történelem ítélőszéke Mirjana Marković nevéről is le fogja törölni a sarat. A történelem csak növelni fogja dicsőségeteket.”

Montenegró egykori elnöke, a Jugoszláv Szocialista Köztársaság volt miniszterelnöke, Momir Bulatović olvasta fel Mirjana lányának, Marijának a levelét: „Sajnálom, hogy úgy döntöttél, hogy apa mellett leszel, ahol mi Markoval sosem leszünk. Örülök, hogy már nem olvashatod, miket írnak rólunk április 14. után.” Marija Marković kérte, de nem kapott engedélyt, hogy részt vehessen anyja temetésén. Az urna elhelyezésekor a Moszkva parti esték című orosz dal szólt.

Mirjana Marković 1942. július 10-én született Požarevacon. A gyerekkora nemcsak a háború miatt volt traumatikus. Édesanyja partizán volt, akit a nácik 1942-ben elfogtak. A kínzások hatására titkokat adott ki, és több adat is arra mutat, hogy kiszabadulása után az apja, vagyis Mira nagyapja megparancsolta a lánya megölését árulás miatt, amit végre is hajtottak. Mira és Slobo még tinédzserként ismerkedtek meg a középiskolában 1958-ban. A középiskola után szociológiát tanult a belgrádi egyetemen, abból is doktorált. Házassága Slobodan Milosević-csel negyven évig tartott.

A BBC szerint férje egyik legmegbízhatóbb, legbefolyásosabb tanácsadója volt annak 2001-es letartóztatásáig, szerbiai hívei a „Balkán nagyasszonyának” is nevezik, ami azért erős túlzás, bár kétségtelenül nagy hatással volt a kilencvenes évek Jugoszláviájára és ezzel az egész térségre.

Nem elégedett meg azzal, hogy a férje tanácsadója, támogatója legyen, saját politikai karriert is akart.  Egyik alapítója és első elnöke volt a Jugoszláv Baloldal Pártnak (JUL), ami 1994-2000 között koalíciós partnere volt a Milosević vezette Szerb Szocialista Pártnak (SPS).

Férje bukása és letartóztatása után 2003-ban elmenekült az országból, amit nagyban siettetett az ellene indított rendőrségi, ügyészségi vizsgálatok sora.  Politikai ellenfelei eltüntetésével, gyilkossággal, gyilkosságra felbujtással, cigarettacsempészettel, hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták.

Ivan Stambolić fia biztos benne, hogy apja megölése mögött a Milosević házaspár áll, és afelől sincs kétsége, hogy a házaspár felelős a „Dnevnog telegraf” tulajdonosának, Slavko Ćuruvija meggyilkolásáért is.

Ivan Stambolić szerb államfőt 2000. augusztus 25-én rabolták el, de csak a Zoran Djindjic meggyilkolt kormányfő gyilkosai utáni hajszában, hónapokkal később derült fény arra, hogy még aznap meggyilkolták és holttestét egy Újvidék melletti erdőben, egy meszesgödörben ásták el. Az emberrablást és a gyilkosságot az állambiztonsági kommandó (JSO), az úgynevezett „vörössapkás” osztag öt tagja hajtotta végre, egyenként 20 ezer márkáért. A vizsgálatot folytató ügyész azt mondta, hogy a gazdasági maffia, a titkosrendőrség, a hadsereg, az uralkodó rezsim hálózatának közepén a Milosević házaspár áll, akik az egész rendszert megszemélyesítik.

Vádat emeltek ellene hivatali hatalommal való visszaélés miatt is, konkrétan befolyását felhasználva utaltatott ki lakást unokája dadájának. Ezért a bíróság távollétében egy év börtönbüntetésre ítélte, amit nemrég a belgrádi fellebbviteli bíróság eltörölt és új eljárásra utasította az ügyészséget.   Ezzel összefüggésben azonban 2005-ben a szerb Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, mivel nem jelent meg a bíróságon.

2006-ban ellene és fia, Marko ellen indítottak eljárást a kilencvenes években folytatott cigarettacsempészés miatt. Az ügyészség feljegyzésében azt írta, hogy a csempészhálózatban Milosević felesége volt az egyik legfontosabb láncszem, mert neki elég volt egy telefonhívás a vámszervezet akkori vezetőjének, Mihály Kertésznek, és a cigaretta szállítmány akadálytalanul mozoghatott. Hivatalosan nem gyanúsították meg.

Mirjana Marković moszkvai életéről itt és itt is olvashat. 

fotók: blic.rs

Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaság területén van egy kis falu, Sokolovići, ami több nagyvezért, pasát, béget adott az Oszmán Birodalomnak, mint bármelyik más település a Balkánon Ma már csak néhány lakosa van, az elhagyott házak között áll a többször is felújított dzsámi, amit Mehmed pasa építtetett az apja tiszteletére.

A Sokolović család egyike a boszniai történelemben meghatározó szerepet játszó legjelentősebb feudalista muzulmán családoknak. A 16. században a család több tagja is vezető pozíciót töltött be az Oszmán Birodalomban.

Sokolovići

A boszniai falucska leghíresebb szülötte Mehmed Sokolović pasa, aki 1505-ben Bajica Nenadić néven született, a történelmi források szerint szerb nemzetiségű volt. 15 éves korában elszakították a szüleitől, hajóval a mai Edirnébe vitték, ahol az oszmán hadsereg elit alakulatába, janicsárnak képezték ki, később taníttatták. Bevált gyakorlat volt abban az időben keresztény gyerekek begyűjtése és janicsárrá nevelése. Tanulni akkor privilégium volt, csak a Portához közelállóknak adatott meg a lehetőség. Mehmed Sokolović tanulmányai végeztével kezdetben a szultán személyes szolgája és fegyverhordozója lett, később a haditengerészet admirálisa, a török hadsereg katonai parancsnoka, Arábia és Bagdad hódítója. 1565-1579-ig három szultánt szolgált nagyvezérként: Nagy Szulejmánt, II. Szelimet és III. Muratot. Egyike volt a legfontosabb hivatalt betöltőknek a Birodalomban. Minden bizonnyal róla mintázták a Szulejmán sorozatban Ibrahim figuráját, aki többször is utal boszniai származására.

Mehmet pasa nagyvezér

Mehmed Sokolović a kor elismert irodalmára, tudósa volt, szülőfalujában mecsetet, vízvezetéket építtetett, de építkezett Belgrádban, Isztambulban, Aleppoban, Damaszkuszban, Mekkában, Medinában és a mai Magyarország területén is.  Az ő akaratából és parancsára építették 1571-1577 között a Drinán átívelő hidat, amit a Nobel-díjas Ivo Andrić Híd a Drinán c. regényéből is ismerhetünk. A híd ma a Mehmed Paša Sokolović nevet viseli, az UNESCO világörökség része.

 Híd a Drinán 

A híressé vált hídon kívül a nevéhez fűződik még három híd építtetése az akkori Bosznia területén: Trebinjén, Žepaban, a Kecske-híd Szarajevóban és egy Montenegróban, Podgoricában a Vezér-híd.

Az Oszmán Birodalom fennállásának 600 éve alatt 36 szultán uralkodott, akiket 210 nagyvezér szolgált, közülük 17 volt boszniai. Kiemelkedő helyet foglalt el Mehmed pasa, aki nem mellesleg a budai pasa hivatalát is betöltötte. Mehmed Sokolović a Birodalomba érkezés után a többiekhez hasonlóan fel kellett vegye az iszlám vallást, később a vallásáról így írt: „igaz muzulmán vagyok, a korábbi pravoszláv vallásomat az igazi hit előfutárának érzem”. Megtalálta magában a harmóniát és a folytonosságot.

Mehmed és Makarije Sokolović szobra Andrićgradban

Figyelemre méltó a Sokolović család keresztény vonala is. Mehmed pasa bátyja, Makarije Sokolović az alapítója és első szerb pátriárkája volt a Peč-i egyházkerületnek. A patriarchátus alapítását Mehmed paša Sokolović is támogatta, mert akkor a Porta engedélye nélkül az nem jöhetett volna létre.  

A Sokolovićok Mehmed pasa után még két nagyvezért, több mint 15 magas beosztású pasát (ma miniszternek felelne meg), és három szerb pátriárkát adtak.

Lezajlott Isztambulban a „nagy költözés” akció, amiben 1800 dolgozó 45 óra alatt átköltöztette az Atatürk repülőtérről az eszközöket az új Istanbul repülőtérre. Ez alatt az idő alatt 47.300 tonnányi anyagot mozgattak meg. A rendőrség és a csendőrség is nagy erőkkel vett részt az akcióban, végig biztosították az útvonalat, több „backup” állomást hoztak létre bármilyen meghibásodás, fennakadás esetére.

A tervek szerint a költözésre 2018. december 31-én és 2019. január 1-jén került volna sor, még októberben Kadri Samsonlu, a repülőteret építő és üzemeltető konzorcium vezérigazgatója ezt jelentette be, de ténylegesen most kerülhetett rá sor.

Az Atatürk repülőtérről a Turkish Airlines utolsó járata Singapore-ba indult, míg az új reptérről az első járat Ankarába.  

Az új repülőtér április 6. éjféltől IST kódot viseli és a korábbi ISL kódot kapja meg az Atatürk repülőtér, ami mostantól teherszállító gépek, kisrepülőgépek és VIP járatok kiszolgálását végzi.

Az Istanbul Airport a török nagyváros Atatürk és Sabiha Gökcen repülőtere mellett a harmadik légikikötő, a város európai részén fekszik.

Lenyűgözőek a méretei és elgondolkoztatóak az építésének egyes körülményei. Az Istanbul Airport Recep Tayyip Erdogan elnöknek szinte „személyes” projektje, így nem volt kétséges, hogy bármi áron lehetővé kell tenni számára, hogy a köztársaság kikiáltásának 95. évfordulóján, 2018. október 29-én átvághassa a szalagot.

Az építés terve 2013-ban született meg, a munkákat 2015. májusban kezdték el. Ahhoz, hogy az első fázist tényleg át lehessen adni 2018 végén, a munka rendkívül feszített volt. A hivatalos adatok szerint az építkezés ideje alatt 27 munkás vesztette életét, de a szakszervezetek jóval többre becsülik számukat. Elégtelen, néha veszélyes munkakörülmények, nem megfelelő biztonság kísérte az építkezést a kezdetektől. Miután egy munkásokat szállító autóbusz balesetében tizenheten megsérültek, az építők sztrájkba léptek, amit a török rendőrség erővel tört le, négyszáz munkást letartóztattak.  

Szakértők szerint az új repülőtér esetében nemcsak az építkezés feltételeivel, az erőltetett munkatempóval voltak gondok, hanem a környezetvédelem terén is. A terület, ahova a repülőteret építik, nagyrészt erdős terület volt, ezért a Török Környezetmérnöki Kamara 2013-ban pert indított, azzal érvelve, hogy megsértették a környezeti hatásvizsgálat elkészítésének időpontjában érvényes szabályokat. 2014. februárban a török bíróság felfüggesztette a teljes projektet, ennek ellenére négy hónap múlva megtörtént az alapkőletétel.

Érdekes ellentmondás, hogy a tömeges erdőirtás ellenére az új repülőtér "zöld" repülőtérnek számít, amit az újrafeldolgozási képességeknek és az esővíz hasznosítási kapacitásának köszönhet.

A repülőteret építő és üzemeltető IGA (Istanbul Grand Airport) konzorcium öt török mérnök-építész vállalatot foglal magában, 22,1 milliárd eurót ajánlott a repülőtér 25 éves bérletéért. A repülőtér beruházási költsége nem ismert, az első számok 7 milliárd euróról szóltak, ami később 10 milliárd fölé emelkedett, az építkezés végső költségét nem hozták nyilvánosságra.

Az egész projektet négy fázisra osztották, mire teljesen elkészül, a tervek szerint a világ legnagyobb repülőterévé fejlesztik. Az októberi átadással lezárult a repülőtér építésének első fázisa, az új légikikötő kapacitása évi 90 millió utas, amit 2030-ig 150-200 millióra terveznek fejleszteni, bár az átadáskor Erdogan elnök azt mondta, 2028-ra be kell fejeződnie a teljes építkezésnek. A repülőtér közvetlenül 225 ezer, közvetve 1,5 millió embernek ad munkát.

A további tervek is nagyon impozánsak, a projekt következő fázisaiban új pályák és terminálok épülnek, a tervek szerint az építkezés végére hat pálya és négy vonattal összekötött terminál, 70 ezer autó befogadására képes garázsok és parkolók, több mint 160 utashíd  készül el.  A belső utastér 1,5 millió négyzetméter alapterületű lesz.

   Az új torony első díjat nyert a „Future projects - Infrastructure” kategóriában a 2016-os világ építészeti fesztiválon Berlinben.

 „Repülőtéri tervezési szempontból a projekt példátlan, mind mérete (a végső terv, hogy a repülőtér 200 millió utas befogadására alkalmas, ami közel kétszerese a világ jelenlegi legnagyobb repülőtérének, Hartsfield-Jackson Atlanta Nemzetközi repülőtérnek) és különösen a projekt kivitelezési sebessége tekintetében.  

Minden bizonnyal hatással lesz a légiközlekedésre mind a régióban, mind globálisan." – mondta többek között Dr. Thomas Budd, a nagy-britanniai Cranfield Egyetem Repülőtér tervezés és menedzsment szak, a Légiközlekedési menedzsment Központ professzora.  

forrás: tportal.hr, CNN

fotók: tportal.hr, CNN

Huszonegyedik alkalommal ad otthont a legnagyobb horvát és nemzetközi tengerészeti kiállításnak és vásárnak a Croatia Boat Shownak Split április 10. és 14. között.

A Diocletianus palota kapujában rendezett hajóbemutató egyedülálló Európában, a kiállítás és vásár a világ hat legjelentősebb hasonló kiállításainak egyike. Az öt napon összegyűlik a világ hajózási iparágának összes fontos szereplője, köztük olyan jelentős luxus yachtépítők, mint a Sunseeker, a Ferretti vagy a Princess Yachts. Ott lesznek a hajók, a hajófelszerelések, az elektronika, a charter cégek és a turisztikai és gazdasági ágazatok képviselői.

A szervezők az úszó kiállítási város felépítésével lehetővé teszik a kiállítóknak, hogy a legjobb hajóikat természetes környezetben mutathassák be, a legtöbb hajót a tengeren állítják ki. A rendezvény alatt próbautakat is lehet tenni, így ez a vásár egyedülálló és jelentősen különbözik másoktól.

Az idei vásár biztosan nagyobb lesz, mint a tavalyi, ami akkor a 300 részvevő kiállítóval is kétszer akkor volt, mint az előző évi. A tavalyi, jubileumi kiállításon már látszott, hogy a hajózási ipar a sokéves recesszió után helyreállt, a vásár jóval nagyobb, látványosabb és értékesebb volt, mint az előző éviek.

A hajóparádé évről-évre több ezer látogatót vonz, ezért a hajó show mellett már szerepel a Nauticus Show és a Split Auto Show is.

A Nauticus Show résztvevői a gasztronómia, a borkultúra képviselői, de jelen vannak a halászfelszerelések gyártói, a hajókirándulások szervezői, kikötők üzemeltetői, a Split Auto Show pedig az autóipar képviselőinek ad lehetőséget a megjelenésre.

A horvát hajófesztivál mind a hajózási iparágban mind az ahhoz kapcsolódó szorosabb és szélesebb körből a legnagyobb neveket vonzza nem kevés luxussal. Kétségtelenül nehéz ellenállni az Adriai-tenger egyik legszebb városa adta kiállítási díszletnek.

Az április elején megrendezett spliti kiállítás és vásár hagyományosan egyben a turisztikai szezon kezdete is Horvátországban.   

Bosznia-Hercegovina fővárosának, Szarajevónak ikonikus épülete a sétálóutcán, a Ferhadiján álló Szent Szív katedrális. Az épület egyike az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős építésze munkáinak, egyike azoknak az épületeknek, amivel alapjaiban megváltoztatta Szarajevó képét.

160 évvel ezelőtt, 1859. március 22-én született Sopronban Josip Vancaš építész. Édesapja postai tisztviselő volt, a fia születése után néhány évvel Zágrábba nevezték ki igazgatónak. A család odaköltözött, Vancaš ott végezte el a város jónevű reálgimnáziumát, majd Bécsbe utazott, ahol 1881-ig felsőfokú technikumba járt. Az európai kultúra fővárosában sok olyan emberrel, művésszel ismerkedett meg, akik segítették őt jövőbeli fejlődésében. Az ő ajánlásaiknak köszönhetően kiemelkedő építészek műhelyében dolgozhatott, és nyilvánvaló tehetsége miatt felvételt nyert a Művészeti Akadémiára, ahol sikeresen diplomázott. Az Akadémia vezetője akkor Friedrich Schmidt, Közép-Európa egyik legsikeresebb építésze volt.

                                            Szent Szív katedrális 

Kállay Benjámin, a Monarchia közös pénzügyminisztere, Bosznia-Hercegovina kormányzója elrendelte katolikus székesegyház építését. A projekt eredetileg a bécsi Heinrich Ferstel építész munkája lett volna Friedrich Schmidt tervei alapján, ám az általuk benyújtott terveket annak kivitelezési költsége miatt nem fogadták el, így Schmidt professzor átadta a munkát egyik legjobb tanítványának, Josip Vancašnak. A 24 éves fiatalembernek ez hatalmas elismerés volt, de ugyanakkor óriási felelősség is. Már 1883 nyarán elkészült a tervekkel, majd egy évvel később, 1884-ben a bosnyák kormány hívására Szarajevóba költözött és ott dolgozott hat évig kormányzati építészként.

A katedrális építkezését 1884. augusztus 19-én kezdték el, és 1889-ben fejezték be. A kéthajós, neogótikus stílusú, kéttornyú bazilika egyik fő értéke, hogy kőből készült, amihez a szükséges követ, a belső mészkőoszlopok anyagát, a sárga homokkövet a Szarajevó környéki Visokoból és Vogošćaból szállították. Josip Vancaš munkájának elismerését mi sem bizonyítja jobban, minthogy a megnyitóra számos főpap érkezett, I. Ferenc József császár a Vitézi kereszt kitüntetést adományozta neki.

                               A kormányzati épület 1886-ban 

1886-ban építette a ma az államelnökségnek helyet adó Kormányzati épületet, amivel Kállay Benjámin személyesen bízta meg. Az ő nevéhez fűződik a Zeneakadémia is, aminek először más funkciója volt, 1893-ban a Szent Ágoston Intézet működött benne.

                                                     Postapalota a Miljacka folyó partján

Húsz évvel később épült meg Szarajevó egyik gyöngyszeme, a bécsi Postsparkasse mintájára készült gyönyörű Postapalota a Miljacka folyó bal partján, de az ő remekműve a folyó túlpartján, a Bistrik kerületben épült Szent Antal ferences rendi templom is.  

                                     Szent Antal ferences rendi templom                                 

Az építész zseni munkásságáról beszélve elsősorban a egyházi épületei kerülnek előtérbe, de szólni kell egyéb építészeti remekeiről is. A már említett kormányzati épület, vagy a Postapalota mellett összesen 70 templomot, 110 palotát és lakóépületet, 12 iskolát, 10 kormányzati épületet, 10 bankot, hat szállodát és kávézót épített. A milleneumi világkiállításon, 1896-ban ő építette Budapesten a Bosznia-Hercegovina pavilont. 

Vancaš más boszniai városban is épített, elsősorban egyházi épületeket: Tuzlában, Bijeljinaban, Kraljevóban, Jajcéban és máshol.   

A monumentális építkezések Josip Vancaš és más építészek munkái nyomán városiasították Szarajevó képét, tucatnyi lenyűgöző szépséget és értéket adott a városnak. Sikerült anélkül modernizálniuk a várost, hogy feláldozták volna az Oszmán Birodalom kulturális örökségét. Ez az egyik oka, amiért Szarajevót Európa Jeruzsálemének nevezik.

                                           Vancaš építette lakóház Szarajevóban           

Vancaš 1932. december 15-én Zágrábban halt meg.

A székesegyház a bosnyák főváros egyik szimbólumává lett. 1889-től a Szent Szív katedrális nem csak egy hely, ahol imádkozni lehet, hanem a szarajevóiak és a városba látogatók közkedvelt találkozóhelye. Kinti életünk alatt számtalanszor hallottam a telefonban a lányomtól, ahogy osztálytársaival találkozót beszél meg „kod katedrala”, a katedrálisnál.

Számolatlanul érkeznek fegyverek a Nyugat-Balkánról Európába, az Európai Unió országaiba. Még tudósítói időszakomból többször is írtam arról, hogy a balkáni háborúk után a volt Jugoszlávia utódállamaiban a hatóságok időről-időre „fegyver amnesztiát” hirdettek. Ezek az akciók több hónapig tartottak, ez alatt büntetlenül be lehetett szolgáltatni az otthon illegálisan tartott fegyvereket. Ha a tulajdonos kérte, és megfelelt a törvényben előírt feltételeknek, akkor fegyverét regisztrálták és visszakaphatta. Ezeknél a kampányoknál tízezres nagyságrendben adtak le könnyű lőfegyvereket, pisztolyokat, ennél jóval kisebb számban automata fegyvereket, kézigránátokat, de még vállról indítható rakétákat is. A hatóságok viszont egy esetben sem voltak elégedettek a beszolgáltatott lőfegyverek, egyéb harcászati eszközök számával, mindig úgy értékelték, hogy elmaradtak a várakozástól, még akkor is, amikor emlékeim szerint Montenegróban a beszolgáltatók között egy gépkocsit is kisorsoltak.

Az Europol becslése szerint a Nyugat-Balkánon 3-6 millió lőfegyver van, a Könnyűfegyverek ellenőrzését Dél-Kelet Európában végző központ (SEESAC) szerint Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Macedóniában és Szerbiában 100 lakosnál 30 fegyver van, ami 15%-kal több mint a világátlag. Hasonló a helyzet Koszovóban is.

Bosznia-Hercegovinában az ENSZ Fejlesztési Program (UNDP) 2010-es felmérése szerint közel 495 ezer család rendelkezett illegális fegyverrel, és egy családban több személynek is lehet fegyvere, így azok számát több mint 750 ezerre becsülik.  A SEESAC napról napra követi a fegyverrel elkövetett eseteket, Boszniában 2019. január 1.- március 22. között 145 esetben használtak lőfegyvert, ezzel az első helyen állnak Dél-Kelet-Európában.  

Szerbiában és Montenegróban 100 lakosra 39 fegyver jut, amivel az Egyesült Államok és Jemen után a világon a harmadikok.  A genfi székhelyű Nemzetközi és Fejlesztési Tanulmányok Intézetének adatai szerint kb. három millió be nem jelentett lőfegyver van szerbiai polgároknál. Az országban elkövetett bűncselekmények 80%-át illegális fegyverrel hajtják végre.

A nagyszámú fegyverbirtoklást a lőfegyverek iránti vonzódás is magyarázza, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Jugoszláviában nagyon jelentős volt a fegyvergyártás, majd a háborúk alatt ellenőrizetlenül és órási számban érkeztek fegyverek és egyéb harcászati eszközök a balkáni országokba.

Persze a világ más tájain is szeretik a polgárok, ha fegyvertulajdonosok. A polgári lakosság általi fegyverbirtoklásban és használatban az Egyesült Államok világelső, Izraelt nem lehet semmilyen összehasonlításban számításba venni, mert ott kormányzati fegyvereket használnak civilek, de az európai országok sem nagyon maradnak le. A skandináv országok, Németország, Ausztria és Spanyolország polgárai is nagyszámú lőfegyvert birtokolnak. Svájc érdekes, mint olyan ország, aminek területén nem dúltak háborúk, de a fegyverek tekintetében jelentős hagyományokkal rendelkezik. Az alpesi országban kétszer annyi fegyver van magántulajdonban, mint Franciaországban és Olaszországban, és engedélyezett a félautomata puska birtoklása is.

Boszniában 341 ezer regisztrált fegyver van, Montenegróban 96110, Szerbiában 960 ezer, Horvátországban 371 ezer. A különböző szervezetek becslései szerint a legális és az illegálisan tartott fegyverek száma Boszniában 650 ezer és 1,1 millió között, Montenegróban kb. 150 ezer, Szerbiában több mint három millió, Horvátországban közel egymillió, Macedóniában 256 ezer és Koszovóban 415 ezer fegyver.

Több oka is van annak, hogy az illegálisan tartott fegyvereket nem adják le. Mladen Blagovčanin a boszniai belügyminisztérium nyugállományú bűnügyi felügyelője szerint az egyik, hogy azért nem jelentik be, mert félnek a büntetéstől. A másik ok véleménye szerint, hogy újabb konfliktus kirobbanásától tartanak, amit felelőtlen, nem ritkán populista, jobboldali, nacionalista politikusok megnyilvánulásai indíthatnak el.

Az Europol értékelése azt mutatja, hogy továbbra is a Nyugat-Balkáni régióból érkezik a legtöbb illegális fegyver az Európai Unió területére.  A szervezett bűnözői csoportok a meglévő útvonalat, az ún. nyugat-balkáni csempészutat használják, de keresnek új útvonalakat és új módszereket is, hogy kijátsszák a határellenőrzéseket, hogy minél könnyebben hozzáférhetővé tegyék a fegyvereket. Egyre gyakoribb az online kereskedelem, gyakran használják az ún. „sötét web” oldalakat. 

Az elmúlt években néhány államban drámai növekedést mutatott a nyugat-balkáni országokból érkező illegális fegyverek száma. Nagy-Britanniában, ahova a fegyverek többsége Amszterdamon, a fegyvercsempészek fő elosztóközpontján keresztül érkezik, a hatóságok a helyzetet annyira súlyosnak értékelik, hogy a Nemzeti büntető ügynökség (NCA) elrendelte, hogy Anglia és Wales összes rendőri szerve (összesen 34) fokozza az illegális fegyverek elleni küzdelmet.

Svédországban a bűncselekmények számának növekedése szervezett bűnözői bandákhoz kapcsolódnak. Jelentős mértékben növekedett a gyilkosságok száma, míg 1990-ben 4%-kal, addig 2018-ban 40%-kal. A bűnözői csoportok által használt fegyverek nagy része a Nyugat-Balkánról érkezik. A svédországi bűncselekménynél gyakori kézigránátok használata, aminek oka lehet, hogy rendkívüli olcsók. Az utcai feketekereskedelemben egy darab ára 100 korona, ami kb. 9,6 euró. Leggyakrabban M-75 típusú kézigránátot használnak, amit nagy mennyiségben a volt Jugoszláviában gyártottak.

A nemzetközi közösségek készek pénzzel támogatni a balkáni országokat az illegális fegyvercsempészet felszámolásában. Az ENSZ és az EU szervezetei a balkáni államokkal közösen vesznek részt a probléma megoldásában. 2017 végén francia-német koordinálással indult kezdeményezés a fegyvercsempészet elleni küzdelemre, amihez 2024-ig tartó tervezet dolgoztak ki. A német külügyminiszter Heiko Maas, francia kollégájával Jean-Yves Le Driannal 2018. decemberben jelentették be, hogy több eszköz, több pénz is rendelkezésre áll az illegális fegyverkereskedelem visszaszorítására. A két miniszter szerint százezer számra keringenek fegyverek a régióból Európában a kilencvenes évek háborúi óta, amit a bűnözők és terroristák szerte a kontinensen gyilkolásra használnak. A német kormány ezért jelentősen növeli hozzájárulását, több mint hétmillió eurót biztosít a kezdeményezés keretében megvalósuló projektek finanszírozására.

1999. március 24-én 19.45 perckor a NATO megkezdte a légitámadást a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) ellen. A parancsot a szövetségi erők akkori parancsnokának, az amerikai Wesley Clarknak Javier Solana NATO főtitkár adta ki. A belgrádi kormány ugyanazon éjszaka kihirdette a háborús állapotot.

Az észak-atlanti szövetség tizenkét tagjának egységei indítottak támadást az Adrián horgonyzó hadihajókról, négy olaszországi légitámaszpontról, megtámogatva stratégiai bombázókkal nyugat-európai bázisokról, majd később az Egyesült Államokból is.

Hogy mi vezetett idáig?

A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés 1995 novemberi aláírása után sem lett nyugalom a Nyugat-Balkánon. 1996-1997-ben Koszovóban súlyos fegyveres harcok voltak a koszovói albánok és a szerb fegyveres erők között, ami 1998-ban ért el tetőfokára. A nemzetközi közösségek közvetlenül a NATO beavatkozás előtt háromszor kísérelték meg megoldani a válságot, véget vetni a vérontásnak.

1999. február 6-tól a franciaországi Rambouillet-ben a szerbek és a koszovói albánok delegációja 17 napon keresztül tárgyalt sikertelenül, néhány nappal később 1999. március 15-én Párizsban ültek tárgyalóasztalhoz. Ott a békeajánlatot a koszovói albánok elfogadták, Belgrád azonban elutasította, így a béketárgyalások motorja, Richard Holbrooke amerikai diplomata dolgavégezetlenül tért vissza 22-én Belgrádba. Akkor találkozott utoljára Slobodan Milošević-csel, utolsó lehetőséget ajánlva neki a rambouillet-i békeszerződés elfogadásával, amivel Koszovó visszakapta volna autonómiáját. A Koszovói Felszabadítási Hadsereget lefegyverezik, a tartományt a békefenntartók és a NATO ellenőrzik. Milošević az ajánlatot ismét elutasította, és két nap múlva megindultak a harci gépek. Nem segített Miloševićen az sem, hogy levélben fordult Borisz Jelcin orosz elnökhöz, hivatalosan kérve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság felvételét Oroszország és Belorusszia Szövetségbe, de Moszkva nem értékelte ezt az ötletet, mondván, először meg kell oldani Koszovó kérdését.

                                 Richard Holbrooke és Slobodan Milošević

A diplomáciai erőfeszítések sikertelensége mellett a bombázás megindításának konkrét oka 45 albán meggyilkolása volt a koszovói Račak faluban 1999. január 15-én, amiről vizsgálatok megállapították, hogy a halottak civilek voltak, ellentétben az akkori JSZK kormánya állításával, hogy „a szerb biztonsági erőknek albán terrorista bandákkal vívott fegyveres küzdelemben” elesettekről van szó.

1999. április 23-án éjjel 2 óra 6 perckor a NATO támadást intézett a Szerb TV székháza ellen, ahol 16 munkatárs halt meg. Ez volt az első eset, hogy bármilyen média legitim katonai célponttá vált. Három újságíró vesztette életét a kínai nagykövetség belgrádi épületét ért bombatalálat során is, ami Peking éles tiltakozását váltotta ki. A NATO bocsánatot kért azt állítva, hogy a rendelkezésre álló térképeken a követséget nem jelölték, annak támadása nem volt szándékos.

A 78 napig tartó bombázások alatt 2300 légitámadást intéztek 995 objektum ellen szerte az országban, elsősorban katonai létesítmények, fegyverraktárak ellen Belgrádban Nisben, Újvidéken, katonai célpontok ellen Montenegróban is, támadták a katonai repülőtereket, légelhárító egységeket Batajnican, Mladenovacon, Prištinaban, Podgoricában és más helyszíneken. Célpontok voltak a katonai objektumok Danilovgradban, Bar és Ulcinj, Budva és Sutomore között. 1150 katonai repülőgép indított 420 ezer rakétát. Kilőttek 1300 „cirkáló” rakétát, ledobtak 37 ezer kazettás bombát.

Az országot jelentős károk érték, a bombák 25 ezer épületet romboltak le, járhatatlanná tettek 470 kilométernyi utat, súlyos károkat szenvedett 14 repülőtér, 19 kórház, 20 egészségügyi intézmény, 18 óvoda, 69 iskola, 176 kulturális emlék, és 44 híd, míg 38 megsemmisült. Bombázták a két olajfinomítót Pancsevóban és Újvidéken. Megsemmisült az elektromos hálózat egyharmada, az ország termelő kapacitásának 50%-a, az energiaellátó rendszert úgynevezett grafitbombával bénították meg.

A materiális veszteséget az akkori jugoszláv kormány 100 milliárd dollárra, a G17 szakértői csoportjának jelentése 30 milliárd dollárra becsülte. Az észak-atlanti szövetségnek 2016-os katonai adatok szerint a JSZK elleni támadás 43 milliárd dollárba került, egyike volt a legdrágább beavatkozásnak.

Hosszú diplomáciai nyomásra a bombázások a kumanovói katonai-technikai megállapodás 1999. június 9-i aláírásával szűntek meg. A NATO részéről Michael Jackson tábornok, a JSZK részéről Obrad Stevanović rendőr tábornok, Svetozar Marjanović hadsereg tábornok és a külügyminisztérium képviselői írták alá. A nemzetközi közösségeket Marti Ahtisai finn diplomata vezetésével Strob Talbot amerikai és az orosz elnök külön megbízottja, Viktor Csernomirgyin képviselték.

                                             A kumanovói megállapodás tárgyalása 

Miután a NATO főtitkára június 10-én parancsot adott a légitámadások beszüntetésére, az utolsó rakéták a koszovói Kokoleč faluban csapódtak be 13.30-kor. Következő nap, június 11-én kezdődött meg a JSZK hadseregének kivonása Koszovóból. Ugyanazon a napon fogadta el az ENSZ Biztonsági Tanács a 1244-es határozatot, ami Koszovó nemzetközi felügyeletéről rendelkezik. A tartományba 36 ország 37200 katonáját küldték a KFOR keretében azzal a feladattal, hogy fenntartsák a békét, a biztonságot és biztosítsák a több százezer albán menekült visszatérését, amíg a legszélesebb körű autonómiát meg nem határozzák.

Szerbiában két évtizeddel a támadások után sincs hiteles adat arról, hogy a NATO beavatkozásnak hány áldozata volt. A hazai kimutatások, média spekulációk 1200-2500 fő között jelölik meg, míg a sebesültek számát hatezerre becsülik.

A Human Right Watch ennél lényegesen kevesebb áldozatról tud, az ő tudomásuk szerint 488-527 civil halt meg. Hasonló számot jelentetett meg az Emberiségi jogok alapítvány is. Az ő adataik szerint 754 haláleset történt: 454 civil és 300 fegyveres erőkhöz tartozó. A civilek közül 207 szerb és montenegrói, 219 albán, 14 cigány és 14 egyéb nemzetiségű polgár volt. A fegyveres erők halottai közül 274 katona és rendőr, és huszonhatan a Koszovói Felszabadítási Hadsereg tagjai.

A NATO vesztesége két halott, négy sebesült és három fogságba esett katona volt.

                                                         Az újvidéki Žeželj-híd  

Most, az évforduló kapcsán készült egy felmérés, ami szerint a szerbiai polgárok 46%-a úgy véli, hogy még húsz évvel a bombázások után sem jött el az ideje annak, hogy békét kössenek a NATO-val. A bocsánatkérést is csak a polgárok egyharmada fogadná el, kétharmaduk kategorikusan elutasítaná. A lakosság mindössze 10%-a támogatná a szövetséghez való csatlakozást, 79%-uk ellene van. A felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezettek 45%-a azt a 78 napot a legújabbkori szerbiai történelem legfeketébb napjainak ítéli.

Szakértők között is eltérnek a vélemények. Vannak, akik úgy vélik, hogy a kibékülés egyelőre nem lehetséges, mert a NATO tagja azoknak az erőknek, amik résztvesznek Szerbia elszigetelésében. Mások felhívják a figyelmet, hogy Szerbia 2006 óta tagja a Békepartnerségnek, akkor békét kötött a NATO-val és megtette az első lépést a teljes jogú tagság felé. A belgrádi parlament NATO ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke szerint az országnak az lenne a legjobb, ha arra törekedne, hogy megújítsa kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ahogyan tette ezt 100 évvel ezelőtt és ismét Washington hűséges, hiteles és kiszámítható partnerévé váljon.

Szakértők, katonai, politikai elemzők minden alkalommal kitérnek arra is, hogy a NATO intervenció az ENSZ BT jóváhagyása nélkül indult meg, egyoldalúan felrúgva ezzel a nemzetközi jogi normákat, és precedenst teremtettek azóta több hasonló cselekményre Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában, stb.

A kumanovói szerződés aláírása után kb. 750 ezer elüldözött albán térhetett vissza Koszovóba, de kb. százezer szerb megtorlástól tartva, félelmében elhagyta a tartományt. Tíz évvel később Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függtlenségét, amit eddig több mint száz ENSZ tagállam ismert el, Szerbia nem és a vezetői mindig kijelentik, hogy számukra elfogadhatatlan akkor is, ha ez a feltétele minden további európai uniós közeledésnek.

A húszéves megemlékezést Nisben tartják, amin részt vesz Aleksandar Vučića államfő és Ana Brnabić, miniszterelnök is.

fotók: Mediapress.rs, index.hu, Liman Guerilla

2016 márciusban a hágai Nemzetközi Törvényszék elsőfokon 40 év börtönbüntetésre ítélte a boszniai Szerb Köztársaság volt elnökét, Radovan Karadžićot Bosznia-Hercegovina területén elkövetett háborús bűncselekményekért. A vádlott az ítélet ellen fellebbezett, a vádpontok alól felmentését kérve, az ügyészség súlyosbítást, életfogytiglani börtönbüntetést kért.

Az ítélethirdetésre a világ minden tájáról 250 újságíró akkreditált, jelen voltak a boszniai áldozatok képviselői, de ott voltak Karadžić hívei is. A boszniai közszolgálati tv mellett más csatornák is egyenesben közvetítettek, a szarajevói Városházán (Vijecnica) számos meghívott szakértővel sokan követték a bírósági tárgyalást.

                                   A tárgyalást nézik Szarajevóban a Városházán 

Az interneten percről percre tájékoztattak arról, hogy éppen mi történik a tárgyalóteremben, egészen olyan részletekig, hogy Karadžić fekete öltönyt és fehér inget viselt, és mindenkinek jó napottal köszönt, amikor belépett a terembe.

14.53 perckor a dán Vagn Joensen bíró felszólította Karadžićot, hogy álljon fel és kimondta, hogy a bíróság egy kivételével minden vádpontban megerősíti az elsőfokú bíróság megállapításait, a 40 év börtönbüntetést „tekintettel a bűncselekmények példátlan mértékű brutalitására” életfogytiglanra változtatja. Kimondta, hogy Karadžić bűnös népirtásban, emberiség elleni bűnök elkövetésében és a háború törvényeinek és szokásainak megszegésében. A tárgyalóteremben ezeket a szavakat hatalmas tapsvihar és füttyszó kísérte.

Az ítélet felolvasását és az indoklást Karadžić bármiféle reakció nélkül hallgatta.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye, a kimondásakor jogerőre emelkedik. Karadžić a hágai börtönben marad addig, amíg nem fejeződik be az átadásának megszervezésébe abba az országba, ahol büntetését fogja tölteni.

A bírói tanács tagjai az ítéletet felolvasó dán Vagn Joensen mellett William Sekule tanzániai, Jose Solaese spanyol, Graciela Santana uruguayi és Ivo Rosa portugál bírók voltak.

Bosznia-Hercegovinában mind a politikusok, mind az ország lakói túlnyomó részre elégedetten fogadták az ítéletet. Egy prijedori áldozat édesanyja azt mondta: Megnyugodott a szívem. A Szerb Köztársaság elnöke, az államelnökség tagja Milorad Dodik szerint viszont az ítélet „arrogáns és cinikus”.

                A boszniai országos napilap, a Dnevni avaz mai címlapja: Életfogytiglan! 

A horvát televízióban kerekasztal beszélgetésen történészek, jogászok és a horvát igazságügyi miniszter értékelték és üdvözölték az ítéletet. Azt mondták, hogy jó, hogy megerősítették az elsőfokú ítéletet, beleértve a srebrenicai népirtás bizonyítottságát is. Jó, mert az életfogytiglani ítélet üzenet, de kritikával illetik, hogy Szerbia vezetését semmilyen szinten nem bünteti a Bosznia-Hercegovinában szerbek által elkövetett bűnökért. 25 év elteltével azt lehet mondani, hogy a Hágai Törvényszék megpróbált politikailag kiegyensúlyozott igazságszolgáltatást nyújtani.

Szerbia hivatalosan még nem kommentálta az ítéletet, ugyanakkor a szerbiai média hosszasan foglalkozik a boszniai, horvátországi, a nemzetközi közösségek és a pártok reakcióival. A horvát szakértőhöz hasonlóan szerb elemzők is észrevételezik, hogy az ítélet egyetlen helyen sem foglalkozik Szerbia szerepével a háborús bűncselekményekben Bosznia-Hercegovinában.

A belgrádi Ifjúsági kezdeményezés az emberi jogokért nevű szervezet azt írja: „Szerbiának, intézményeinek és vezetőinek be kell fejezni a srebrenicai népirtás tagadását, ahogyan más háborús bűnök elkövetésének relativizálását is Bosznia-Hercegovinában és végre elfogadni a srebrenica népirtásról szóló deklarációt és a legnagyobb tiszteletet tanúsítani az áldozatok és hozzátartozók irányában.

Mind a politikusoknak, mind a szerb társadalomnak határozottan el kell ítélniük a háborús bűnösök támogatását és a háborús bűncselekmények elkövetésének tagadását. A háborús bűnösök nem a mi hőseink. Ha a háborús bűnösöket éltetjük, az az általuk elkövetett bűncselekmények ünneplését jelenti.”

Az ítélet az áldozatokat nem hozza vissza, a fájdalmakat nem gyógyítja, de igazságot szolgáltat.

Az Iszlám Állam utolsó állásait számolják fel a koalíciós erők, katonák és civilek ezreit viszik a kelet-szíriai Baghouzból börtönökbe és táborokba kurd területekre. Ahogy nő a fogvatartottak száma, a táborokban a körülmények egyre nehezebbek, a humanitárius szervezetek azt kérik az államoktól, hogy saját polgáraikat fogadják vissza. „A gyerekeknek vissza kell térni a normális életbe, a felnőtteknek, akik bűncselekményt követtek el, bíróság előtt kell felelniük. A származási országoknak segíteniük kell saját polgáraik visszatérését.”

A Human Right Watch arra figyelmeztet, hogy a külföldi foglyok helyzete a kurd börtönökben nagyon könnyen válhat az „Eufrateszi Guantanamo”-vá, ha nem tartják tiszteletben az emberi jogokat.

Ugyancsak a külföldi harcosok visszafogadására hívta fel a származási országokat Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a február 6-án Washingtonban szervezett, az Iszlám Állam elleni harcra létrejött koalíció ülésén, amin 79 állam minisztere vett részt. A nyugat-balkáni országok közül a Koalíció tagja Bosznia-Hercegovina és Koszovó is.

A szerb biztonsági szolgálatok adatai szerint kb. ezer, Szíriában harcoló, Balkánról származó dzsihadista az Iszlám Állam felszámolása után az asszadi erők, vagy a kurdoktól való félelmükben a következő hónapokban megpróbálnak visszatérni Boszniába, Koszovóba, a Szandzsákba, Makedóniába és Albániába.

Boszniából a biztonsági szolgálatok információi szerint 241 felnőtt ment Szíriába és Irakba 2012-2017 között, 180 férfi és 61 nő, velük több mint 60 gyerek, és az öt év alatt kint született 150 gyermek. A minisztertanács 2018 nyarán határozott arról, hogy hivatalos keretek között koordináltan foglalkoznak a kérdéssel. A legnagyobb probléma, hogy egy nemhivatalos kormánnyal, jelen esetben a kurdok képviselőivel nincs diplomáciai kapcsolat, ezért olyan nemzetközi szervezetek, külföldi kormányok közbenjárását kell kérni, akiknek hivatalos kapcsolatuk van velük.

A visszatérés problémájával a boszniai hatóságok azután szembesültek, hogy napvilágot látott egy kurd táborban élő három bosnyák nő esete. Másfél éve élnek a Roj táborban kilenc gyerekkel és nemrégiben felhívással fordultak a hatóságokhoz, hogy küldjék őket vissza Boszniába. Március elején még öt nőt vittek ugyanabba a táborba.

„Mindenkit, akiről bebizonyosodik, hogy boszniai állampolgár, elfogadjuk. Ezeknek a nőknek az esete, akik táborban vannak és vélhetően boszniai állampolgárok, nem egyszerű. Gyerekek élnek velük, akik nincsenek sehol anyakönyvezve, jelenleg azt sem tudjuk megállapítani, melyik gyerek melyik asszonyhoz tartozik, kik a szülei”- mondta Dragan Mektić boszniai biztonsági miniszter.

A miniszter megerősítette, hogy március végéig Bosznia-Hercegovinába kell szállítani az Iszlám Állam két egykori harcosát, akik több éve észak-szíriai börtönben ülnek kurdok által ellenőrzött területen. Mindkét esetben lezárult az azonosítási eljárás, megállapították, hogy bosnyák állampolgárok, megfelelnek a deportálási feltételeknek, hogy visszatoloncolják őket Boszniába, és további sorsukról hazájukban döntsenek.

Az 1995 és 1997-es születésű, szarajevói és Velika Kladusa-i férfiakat 2017-ben tartóztatták le és börtönözték be a kurdok. Boszniában vizsgálat fog indulni ellenük militáns csoportban való részvételért, mindketten részt vettek az Iszlám Állam terrorcselekményeiben. Bosnyákok tucatjai vannak még hozzájuk hasonló helyzetben, számuk napról-napra nő, ahogy a táborokba és börtönökbe érkeznek a kalifátus felszámolásával a letartóztatottak. Szíriából és Irakból eddig 60 férfi tért vissza, legtöbbjük büntetőeljárás alatt áll, vagy már folyik a tárgyalásuk. A visszatért nők és gyerekek száma nem ismert.

A politika tudományok tanszék professzora, biztonságpolitikai szakértő Vlado Azinović a Reutersnak azt mondta, hogy „azok, akik táborokban vannak, különösen a nők és a gyerekek nagy traumákat éltek át. Ha visszatérnek, az újbóli szocializáció és újra beilleszkedés nehéz folyamata várja őket egy olyan országban, ahol ilyen programok nem léteznek.”

Bosznia-Hercegovinában a kérdésben konszenzus van a Föderáció és a Szerb Köztársaság között, ahogy Koszovóban is. Koszovóból kb. négyszázan csatlakoztak az Iszlám Államhoz és utaztak Szíriába és Irakba. 255 férfi, a többiek nők és gyerekek. Hivatalos adatok szerint Szíriában és Irakban 40 gyerekük született. Eddig 135-en tértek vissza Koszovóba, becslések szerint kb. hetvenen a háborúban életüket vesztették, még kb. 190 koszovói tartózkodik Szíriában, valamint több mint 60 olyan gyerek, akinek legalább egyik szülője koszovói állampolgár.

A koszovói kormány aggodalommal figyeli a még háborús övezetben tartózkodó állampolgárai helyzetét, de a kormánynak nincs konkrét terve a visszafogadásukra.

A szerbiai Szandzsákban kb. 30 vahabista visszatérésére számítanak, akik a szír hadsereg ellen harcoltak, és akik magukkal vitték feleségüket és gyerekeiket is. Többségük, köztük a nők is jelentősen részt vállaltak terrorcselekményekben, a hatóságok úgy vélik, miután tele vannak gyűlölettel és szélsőséges ideológiával, az országra veszélyt jelent visszatérésük. Amint visszatérnek, letartóztatják és bebörtönzik őket, mert a törvény egyértelműen kimondja, hogy idegen háborúkban való részvétel bűncselekmény. Néhány visszatérni szándékozó vahabistára már most jogerős letöltendő börtönbüntetés vár, egyeseket távollétükben ítéltek el, mások most várnak az ítéletre olyan bűncselekményekben, amiket még Szíriába távozásuk előtt követtek el. Különösen „várják” Abidu Podbićanin visszatértét. Az eredetileg szaúdi férfi irányította a legjelentősebb toborzó központot Novi Pazarban, majd a szíriai háborúban Ebu-Safija néven szerbiai és boszniai önkéntesek egységének vezetője volt. Távollétében közvetlen segítőjével, Rejhan Plojović-csal együtt Szerbiában 11 év börtönre ítélték és nemzetközi elfogadóparancsot adtak ki ellene.

Lehetséges, hogy Koszovón keresztül több mint 200 vahabista tér vissza Szíriából, mondja a biztonsági szakértő Novi Pazarból, aki évek óta követi a vahabista közösségek mozgását Szerbia ezen területén. Elérendő cél lehet az Európai Unió, elsősorban Bécs, ahol erős vahabista központ működik. Ausztriában ítélték sokéves börtönre a szintén szandzsáki Mirsad Omerovićot az Iszlám Állam segítése miatt. Omerović fiatalokat toborzott önkéntesnek az Iszlám Állam számára, szellemi „felbújtónak” tartják, aki évek óta terjeszti a gyűlöletet Ausztria-szerte.

A Sziriai Demokratikus Erők (SDF) szóvivője, Mustafa Bali twitteren jelentette be, hogy a marokkói kormány átvette állampolgárait a kurd táborokból.

Habár Baghouz térsége az utolsó, amit az Iszlám Állam ellenőriz, az ottani csoportot még mindig jelentős biztonsági fenyegetésnek tekintik. Az európai államok félnek a volt önkéntes harcosok visszatérésétől is, akik a származási országukban elégtelen bizonyítékok hiányában nagyon gyorsan szabadlábra kerülhetnek.

A történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, mi lenne, ha?, de az elmúlt napokban néhány szerbiai történész, politológus arról beszélt, milyen ország lenne ma Szerbia, ha 16 évvel ezelőtt nem gyilkolják meg az akkor miniszterelnököt, Zoran Đinđićet? 

Nem mindenben értettek egyet, de abban igen, hogy nehéz lenne találni Szerbiában olyan embert, aki azt mondaná, hogy 2003. március 12. után az ország nem változott meg. Egyetértettek abban is, hogy ma nagyon messze vannak attól, amit Đinđić elképzelt, de hozzáteszik, biztosak benne, hogy szembenézett volna minden problémával, kérdés, hogy hogyan harcolt volna ellenük. 

„Ha nem lett volna a merénylet, befejezett volna 2004-ben néhányat a megkezdett reformokból.” „A politikai életünk vélhetően más lenne, jobb lenne, a demokratikus blokk stabilabb lenne.”

Van olyan vélemény is, ami szerint nem jósolható meg, hogy milyen politikát folytatna ma Zoran Đinđić, mert a „szerbiai politikai rendszer olyan, mint a ringlispil”. Van, akinek kétsége sincs, hogy pusztán a hatalomért nem egyezkedett volna, ha kell, akkor az ellenzéki koalíció vezetője lenne.

Erre most minden esélye meglenne, Demokrata Párt (DS), aminek egyik alapítója és 1994. januártól haláláig elnöke volt, a legutóbbi választásokon a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt sem érte el, kevés befolyással bír a szerbiai politikai életben. 

Zoran Đinđić szerb politikus, államférfi, a filozófia tudományok doktora, egyike annak a 13 értelmiséginek, akik a háború előtt megalakították a Demokratikus Pártot, 1997-ben Belgrád főpolgármestere, a Slobodan Milošević rezsim bukása utáni időszak első miniszterelnöke volt. 2001-2003 között koalícióban kormányzott a Szerb Demokratikus ellenzékkel (DOS). Az általa vezetett kormány 2001. január 25-én alakult meg, parlamenti expozéjában azt mondta, nem uralkodásra, hanem változtatásra kapott mandátumot. 

Kormányzási ideje alatt szigorú gazdasági és társadalmi reformok indultak, és megindult a demokratizálódás folyamata. Legfőbb törekvése volt, hogy Szerbia minden polgárának állama legyen, hogy ajtót nyisson a világra és távolodjon a „balkáni harcos” címkétől. A miniszterelnök és miniszterei is szorosan együttműködtek a hágai nemzetközi ügyészséggel a háborús bűnösök felkutatása és átadása érdekében. Az ő kormányzása alatt tartóztatták le és adták át a Hágának Slobodan Milosevicet. 

A Đinđić után jövő kormányok szinte mindenben folytatták az ő politikáját, Koszovó kérdését kivéve. Kérdés, hogy Đinđić kitartott volna-e Koszovó mellett végig, és úgy vélik, hogy minden valószínűség szerint nem. Ő nem volt fanatikus ilyen kérdésekben, pragmatikus vezető volt. 

Zoran Đinđić politikai karrierje jó részén inkább a nem túl népszerű, mint a népszerű politikai vezetők közé, amihez nagyban hozzájárult Slobodan Milošević fűződő kapcsolata, de nem tudott megszabadulni a "német fiú" címkétől sem, mint Joshka Fischer német külügyminiszter barátja.

2003. március 12-én 12.25-kor a Miniszterelnökség épületének kapujában a szemben lévő épületből nagy kaliberű távcsöves puskával lőtték le, amint épp az autójából szállt ki. Többször kíséreltek meg ellene merényletet, emlékezetes, amikor a zimonyi klán egyik tagja tehergépkocsival próbálta meg útját állni az akkori Limes csarnoknál. Még tartja magát a vélekedés, hogy koszovói albán vezetők, Hašim Tači és Agim Čeku is a meggyilkolását tervezték, amitől montenegrói tanácsra álltak el. Egy állítólag lehallgatott beszélgetésben felrótták neki, hogy Madeleine Albright amerikai külügyminiszternek adott ígérete ellenére sem ismerte el Koszovó függetlenségét, úgy vélték, hogy hátat fordított azoknak, akik a háború alatt védelmükbe vették. Leegyszerűsítve annyit mondtak: a szerbekben nem lehet megbízni. 

Az ellene elkövetett merényletben való bűnrészesség miatt 12 embert ítéltek el, akik az ún. „zimonyi klán” tagjait. A klán vezetője az egykori „vörös sapkások” speciális egység parancsnoka, Milorad Ulemek Legija volt. Az elkövetők összesen 348 év börtönbüntetést kaptak, Ulemeket a gyilkosság megszervezéséért a maximálisan kiróható 40 év börtönbüntetéser ítélték. A gyilkosság politikai hátterét a mai napig nem tárták fel. 

Hívei és ellenségei abban egyetértenek, hogy kivételes intelligenciájú férfi, karizmatikus egyéniség volt, valószínűleg jobb vezető lenne sok mai politikusnál.

Egy amerikai internetes oldal, a Matador Network  Mostart tette az első helyre a „világ hét legjelentősebb romantikus városainak” listáján.

Azt írják: itt az ideje, hogy véget vessünk a szerelem városa, Párizs monopolhelyzetének, mert a világ számos városa kiérdemli ezt az elismerést, és nemcsak nagyvárosok.

Így került a listán az első helyre a bosznia-hercegovinai, Neretva parti Mostar. Kiemelik az óváros, az Öreg-híd történelmét és szépségét, ahol lenyűgözően keveredik a régi török és európai építészet, hívogatóak a kicsiny boltok, kávézók és kihagyhatatlanok a finom borok.

A listán Mostar után a chilei Vina del Mar, a dél-afrikai Cape Town, Budapest, a guatemalai Antigua, Quebec City és Osaka szerepel.

Személyes megjegyzésként, ha Bosznia-Hercegovinán keresztül indulnak autóval a horvát tengerpartra, Mostart mindenképpen tervezzék be és nemcsak a romantikát keresők. A város hangulata magával ragadó, megéri megállni ott akár csak néhány órára.

A hágai fellebbviteli bíróság március 20-án hirdet ítéletet a Boszniai Szerb Köztársaság egykori elnöke, Radovan Karadžić perében. Radovan Karadžić és Ratko Mladic, a hadsereg parancsnoka ellen még a boszniai háború alatt, 1995. július 25-én nyújtotta be a hágai ügyészség az első vádiratot népirtásért, háborús bűnök és emberiség elleni bűntettek elkövetéséért. 2002-ben a két ügyet szétválasztották.

Karadžić vádiratát többször módosították, kiegészítették, először négy hónappal az első benyújtás után a Srebrenicában elkövetett gyilkosságok vádjával, amit Carla del Ponte főügyész 2001-ben népirtásra módosított. A harmadik módosítást 2009-ben Serge Brammerz főügyész nyújtotta be.

„A háborús bűnöket azzal a céllal követték el, hogy a boszniai muzulmánokat és a boszniai horvátokat véglegesen elűzzék Bosznia-Hercegovinából, arról a területről, amiről azt állítják, hogy arra a boszniai szerbeknek van joguk. 1991. októbertől 1995. november 30-ig Radovan Karadžić részt vett népirtásban, üldöztetésben, megsemmisítésben, gyilkosságban, deportálásban és embertelen, erőszakos cselekedetek kitervezésében és végrehajtásában.”   

                                       Radovan Karadžić és Ratko Mladic

A daytoni békeszerződés aláírása után (1995. november 21.) Karadžić hosszú évekig sikeresen bujkált, az ellene indított hajtóvadászatok sorra kudarcot vallottak. Egyes értesülések szerint hol Paléban, hol Montenegróban, hol Szerbiában bujkált, többen tudni vélték, hogy a pravoszláv egyház adja őt kézről kézre és bujtatják kolostorokban. Egy biztos, nem vezettek eredményre sem az amerikaiak 5 millió dolláros vérdíja, sem a boszniai, sem a nemzetközi erők elfogási kísérletei. A nemzetközi közösségek Szerbiát számtalan szankcióval sújtották, illetve gazdasági megállapodásokat kötöttek a háborús bűnös kiadásához. Ez végül 2008. július 24-én történt meg, akkor letartóztatták és Hágába szállították.

Tizenegy pontban emeltek vádat ellene: két pontban népirtásért, öt pontban emberiség ellen elkövetett bűnökért (gyilkosság, üldözés, megsemmisítés, deportálás, erőszak) és négy pontban a háború törvényeinek, az 1949. évi genfi konvenció fegyveres konfliktusokra vonatkozó szakaszainak súlyos megsértése miatt. A periratok összességében több mint 300 ezer oldal.  

Az elsőfokú bíróság 2016. március 24-én hirdetett ítéletet, tíz pontban bűnösnek mondta ki és 40 év börtönbüntetésre ítélte. A tizenegy vádpontból egyrendbeli, a Srebrenicában elkövetett népirtásban, az emberiség ellen elkövetett bűnökért emelt öt vádpontban és a háború törvényeinek súlyos megszegése miatt emelt négy vádpontban mondta ki a bíróság a bűnösségét. Egyrendbeli népirtás vádjában, amit Bosznia-Hercegovina más településein követtek el, felmentette. A bíróság bizonyítottnak ítélte, hogy 1991. október és 1995. november között létezett a közös terv a boszniai muzulmánok és horvátok végleges elűzésére, és ennek a tervnek kidolgozásában, végrehajtásában bűnszervezetben többek között Momčilo Krajišnik, Ratko Mladić, Slobodan Milošević, Biljana Plavšić, Nikola Koljević, Momčilo Mandić, Franko Simatović, Željko Ražnatović (Arkan), Vojislav Šešelj Karadžić-csal közösen vettek részt.

Az elsőfokú ítélet kihirdetése után Serge Brammerz főügyész így nyilatkozott: „A világ 1993-ban úgy döntött, hogy a volt Jugoszlávia áldozatainak igazságot kell szolgáltatni. Két évtizede ezek az áldozatok bizalmat adtak nekünk, hogy az igazságot bebizonyítsuk. Áldozatok ezrei jöttek ide, hogy elmondják saját eseteiket és bátran szembenézzenek kínzóikkal. Ma ezzel az ítélettel rászolgáltunk a bizalomra. Az ítélet elégtétel azokkal szemben, akik kicsinyíteni akarják a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket, de emlékeztet arra is, hogy a világ sok táján számtalan konfliktus ártatlan áldozatai várnak még az igazságukra. Ez az ítélet azt mutatja, hogy lehetséges az igazság.”

A vádlott és védői megfellebbezték az ítéletet, a fellebbviteli bíróság most ebben fog ítéletet mondani. Az eredetileg 2018. decemberre tervezett ítélethirdetést a bíróság elhalasztotta, a bírói tanács vezetőbírója, Theodor Meron számos jogi kérdésre kért még bizonyítékot és visszavonta az elsőfokú bíróságnak a bizonyítékok ügyében hozott határozatát, mely szerint  Karadžić nem felelős az 1992-ben elkövetett népirtásért.

Hogy mennyire fontos ez az ítélethirdetés Boszniában, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy március 20-án Szarajevóban a Városházán (Vijecnica) nyilvánosan közvetítik a bírói tanács ítéletét. A délután 2 órakor kezdődő ítélethirdetést a boszniai fővárosban közösen hallgatják az áldozatok egyesületei, szövetségei, szakértők, tudományos közösségek, nemzetközi szervezetek és civil szervezetek. A hágai hivatalos rész után jogi szakértők fogják elmagyarázni a meghozott ítéletet, a Karadžić elleni hágai eljárás teljes folyamatát.

Radovan Karadžić 1945. június 19-én született Savnikban, Montenegróban. Életének legnagyobb részét Szarajevóban töltötte, ahová 15 éves korában került, ott végezte az orvosi egyetemet. Foglalkozása pszichiáter, szűkebb szakterülete a depresszió kezelése. Egyszer három  hónapig a belgrádi Crvna Zvezda labdarúgóinak pszichológusaként is dolgozott. Részt vett egy amerikai szakmai továbbképzésen is, ahol nemcsak sok tapasztalatot szerzett, hanem kiválónak megtanult angolul, aminek későbbi politikai tevékenysége során nagy hasznát vette. 

1996-ig a Szerb Demokrata Párt (SDS) és 1990-től a boszniai szerbek elnöke volt. Habár későn kezdett el politizálni, mivel jó szónok volt, szívélyes és türelmes, nagytekintélyű vezér és közkedvelt politikus lett. Ez a látszólagos jómodor azonban egy fanatikus természetet leplez, egy olyan embert, akinek szilárd meggyőződése, hogy az erőszak és az összeférhetetlenség a politika egyedül hatékony eszköze.

A politika mellett költészettel is foglalkozott, négy kötete jelent meg, de a történelembe nem irodalmi munkássága, hanem 250 ezer muzulmán, horvát és más nemszerb halálával írja be magát.

A kelet-szíriai Baghouz városból az elmúlt néhány napban ötezer ISIS harcost adtak át a szír erőknek. Egyikük Szerbiából érkezett és most a Kurdistan24 tv-ben beszélt arról, hogy ő miért ment egyáltalán a Közel-Keletre, hogyan állt a háborúban az Iszlám Állam oldalára. A szerbül adott interjúban elmondta, azért csatlakozott a szíriai háborúhoz, hogy támogassa az iszlámot és terjessze azt az egész világon. „Amikor Szíriába mentem, akkor még nem volt az Iszlám Állam, így a Nusra Frontot támogattam” - mondta.

A Nusra Front az Al-Kaida szervezete rögtön a polgárháború kitörésekor, 2012-ben megjelent Szíriában, majd átvette az ellenőrzést Raqqa és Deir al-Zour felett, Szíria északi és keleti részén. Amikor az Iszlám Állam létrejött, Raqqa azonnal az ellenőrzésük alá került.

A nyugat-balkáni országokból összesen közel kilencszázan, Boszniából közel négyszázan érkeztek önkéntesek Szíriába, utóbbiak főként a boszniai háború el-mudzsahed egységének az országban maradt tagjai és családjaik. Köztük volt például Ines Midžić Bihácsról, egyike a leghírhedtebb boszniai iszlám harcosnak. 1990-ben született, úgy ismerik mint Salahudin al-Bosni, a videofelvételeken „tisztelet a dzsihádnak, üzenet a Balkánnak” felirattal jelent meg. Az Iszlám Államhoz 22 országból csatlakoztak önkéntesek, számukat tekintve Koszovó és Bosznia az élen járt, Albánia is az elsők között volt, de érkeztek harcosok minden egykori jugoszláv tagállamból. Az önkéntes katonák többsége, ha visszatér hazájába, letartóztatásra számíthat, kivéve Horvátországot, ahol nem tiltott a külföldi háborúban való részvétel.

Azok a szír katonák is visszatérhetnek családjaikhoz, akiket az Iszlám Állam harcosai raboltak el és ejtettek túszul az elmúlt években. Visszatérnek azok a gyerekek is, akiket 2014-ben raboltak el az iraki Sinjarból és vittek egy speciális ISIS táborba, ahol harcosnak, nem ritkán öngyilkos bomba-merénylőnek képeztek ki.

A szír hadsereg bejelentése ellenére, a háború még nem ért véget, az ISIS megmaradt kb. ezer katonája és családjaik Baghouzba szorultak, a koalíciós erők a levegőből támadják az állásaikat.

Egy nemrég megjelent statisztika szerint a Turkish Airlines repül a világ legtöbb országába, második a Lufthansa csoport, harmadik az Air France, negyedik a Qatar Airways és ötödik az Emirates.

A török légitársaság több mint 300 célállomásra repül a világ 121 országában, a Lufthansa csoport 105 országba indít járatokat. A Lufthansa a legnagyobb európai légifuvarozók listáján 2017-ben megelőzte a Ryanairt. A csoport tagjai a Lufthansa, az Eurowings, a Swiss Air, a Brussels Airlines és az Austrian Airlines.

A harmadik helyen álló francia nemzeti légitársaság 85 országba közlekedik, jellemzően a két párizsi repülőtérről, a Charles de Gaulle-ról és az Orlyról.

A Qatar Airways forgalma a dohai Hamad nemzetközi repülőtérről az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt. Katar nemzeti légitársaságát 1993-ban alapították, a közelmúltban tagja lett a Oneworld légiszövetségnek, lehetőséget adva ezzel utasaiknak, hogy a világ minden pontjára eljussanak.

Az Egyesült Arab Emirátus-beli Emirates légitársaság mindössze két országgal előzi meg az utána következő British Airwayst, 77 országba indít járatokat. A légitársaság a ME3 (Qatar, Etihad, Emirates) egyike, amik az elmúlt évtizedben hihetetlen gyors növekedést mutattak. Az Emirates márkanév gyakran kapcsolódik a luxus utazáshoz.

Az ENSZ adatai szerint a világon 195 ország van, a Turkish Airlines 62%-ukba üzemeltet járatot. Az új csomópont, az Istanbul nemzetközi repülőtér a világ legnagyobb és legforgalmasabb légikikötője lesz. A légitársaság közel 60 millió utast fuvaroz a 300 repülőgépes flottájával.

A top10 további légitársaságai: 6. British Airways – 75 ország, 7. United Airlines – 73 ország, 8. KLM – 66 ország, 9. Delta Airlines – 57 ország, 10. Aeroflot – 52 ország.

Forrás: flight-delayes.co.uk

Belgrádban a francia Vinci Airports cég ünnepélyesen átvette a Nikola Tesla nemzetközi repülőtér irányítását. A cég 25 éves koncesszióban üzemelteti a légikikötőt. A szerb kormány még 2017 tavaszán írta ki a nemzetközi tendert a repülőtér üzemeltetésére és 2018. januárban született meg a döntés, a szerződést a franciákkal március 22-én írták alá. Szerbiában ez az első koncessziós szerződés. A repülőtér tulajdonosai továbbra is a részvényesek, többségi tulajdonosa a szerb állam 83,5 százalékos részesedéssel.

Az ünnepélyes ceremónián részt vett Ana Brnabić miniszterelnök, aki azt mondta, hogy a megállapodás stratégiai jelentőségű Szerbia gazdasági lehetőségeinek előmozdítása és az idegenforgalom, a külföldi turisták számának növekedése szempontjából.

Szakemberek és politikusok a koncessziótól beruházásokat, a repülőtér kapacitásának bővítését várják. A koncessziós díjakból, a beruházások hozamából összességében 1,5 milliárd euró hasznot remélnek.

A Vinci Airports a Nikola Tesla repülőteret dél-kelet-európai központjának tekinti, céljuk a nemzetközi forgalom, elsősorban az interkontinentális járatok növelése, és az infrastruktúra fejlesztése repülőtéren belül és kívül is. A belgrádi repülőtéren nincs szálloda és nincs vasúti összeköttetése.

A Vinci nemrégen 262 millió eurós megállapodást írt alá a görög Terna épitőipari vállalattal. A szerződés szerint a következő öt évben jelentős munkák várhatók, többek között egy új, 42ezer négyzetméter alapterületű terminál építése és a jelenlegi felújítása. Várható egy 3500 méter hosszú pálya építése, a meglévő pályát felújítják, kilenc új állóhelyet létesítenek és bővítik a jégtelenítési területet is. A repülőtér úgynevezett „nyilvános” részén új utakat, új 2400 férőhelyes parkolót építenek és több kiszolgáló épületet az hulladékfeldolgozás, az energia és a meteorológiai állomás számára. Tervezik a víz-és csatornahálózat felújítását is.

A jelenlegi koncessziónak és fejlesztésnek az alapja az Air Serbia partnersége az Etihad Airways-szel, ennek köszönhetően növekszik folyamatosan a repülőtér forgalma. 2018-ban 5,4%-kal emelkedett, elérte az 5,6 millió utast. A nem olyan távoli jövő célja 15 millió utas évente.

A Vinci 2018. december 27-én aláírta a londoni Gatwick repülőtér részvényei 50,01%-ának átvételéről szóló megállapodást.

Emlékszem, fiatal koromban milyen irigykedve hallottam, hogy a jugoszlávok mehetnek nyugatra dolgozni, hogy olyan lehetőségeik vannak, amikre nálunk akkor leginkább is gondolni sem mertek/mertünk. De valóban olyan irigylésre méltó volt a helyzetük?

Ötven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1968. október 12-én írta alá a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság azt az egyezményt, ami lehetővé tette a jugoszlávok munkavállalását Nyugat-Németországban. Vendégmunkások. Németül der Gastarbeiter, horvátul, bosnyákul, szerbül gastarbajter. Nincs rá saját szavuk, teljesen átvették német kifejezést. Kik és miért mentek el vendégmunkásnak a szocialista Jugoszláviából a kapitalista Németországba és miért volt szüksége a németeknek külföldi munkaerőre?

Nyugat-Németországnak a súlyos háborús veszteségek, a gazdaság növekvő igénye miatt nagyszámú munkaerőre volt szüksége, ehhez úgynevezett „vendégmunkás” országokkal szerződéseket kötött, az elsőt 1955-ben Olaszországgal, majd Törökországgal és Görögországgal. Az utolsó volt a sorban Jugoszlávia.

Néhány héttel ezelőtt Berlinben a Südost Kultur szervezett fórumot „A jugoszláviai vendégmunkások 50 éve” címmel, amin többek között a Humboldt egyetem professzorai tartottak előadást a témáról. 

Vladimir Ivanović történész professzor évtizedekig kutatta a jugoszláv vendégmunkások történelmét, több könyve is megjelent a témában. Ezen a fórumon elmondta, hogy a 60-as években az akkor uralkodó nomenklatúrának az volt a célja, hogy a fejletlen térségekből – Koszovó, Macedónia, Dél-Szerbia – elküldje a munkaerőt külföldre. Ez jugoszláv specifikum, az egyetlen szocialista ország volt, amelyik úgy döntött, hogy munkaerőt exportál. Az ötlet 1961 óta érlelődött. Egy kisebb gazdasági reform után 1963-ban, aztán egy nagy reform után 1965-ben a munkanélküliség növekedése miatt a jugoszláv kormány úgy döntött, hogy útlevelet ad az embereknek, aki akar, menjen. Az 1965-ös reform célja az volt, hogy az egész ipart piaci alapokra helyezze, azaz a jugoszláv vállalatok versenyképesek legyenek a világpiacon. Ezt a célt nem sikerült elérni, de a tömeges elbocsátások és a vállalati támogatások eltörlése megtörtént. Ők voltak, kapitalista szóhasználattal élve, a változások vesztesei.

Az állam terve az volt, hogy valamilyen formában mégiscsak szabályozza a kivándorlást, és ennek érdekében bizonyos országokkal munkaszerződéseket köt. Ez megtörtént 1965-ben Ausztriával, Franciaországgal és Svédországgal, de az NSZK-val nem. A két ország között 1957-től nem volt diplomáciai kapcsolat, mert az NSZK akkori politikájának megfelelően minden országgal megszakította a kapcsolatot, akik elismerték az NDK-t, Jugoszláviával is, így végül a pecséttel ellátott megállapodás 1968. október 12-én jöhetett létre, ugyanakkor az egyezmény megkötésekor már mindenféle szerződés nélkül 300 ezer jugoszláv munkás dolgozott Németországban. 

De hogy is volt az, hogy a gyűlölt kapitalizmusban több munkalehetőség van, mint a szocializmusban? Erről vélhetően Jugoszláviában sem volt szabad nyíltan beszélni, emellett az emberekben még élesen éltek az II. világháború borzalmai, és azt mondták: „Hogy menjek, hogy dolgozzak a sváboknak, akik 12 évvel ezelőtt meg akartak ölni?” A németekről minden tekintetben valós ellenségkép élt bennük, de el kellett ismerniük, hogy nincs munka, hogy nagy bajban vannak, és eltérően a többi szocialista országtól saját utat választottak. 

A gazdasági kényszeren kívül lehet-e azt állítani, hogy a Nyugat-Németországgal kötött megállapodás a háborús jóvátétel valamiféle formája volt? Nem – válaszolja meg Vladimir Ivanović professzor. A náci üldöztetés jugoszláviai áldozatainak kártérítése 1973-ban fejeződött be, amikor Josip Broz Tito és Willy Brandt kancellár úgynevezett „gentleman agreement” megállapodást kötöttek. Soha nem foglalták írásba, de azután világosan látható volt, hogy Jugoszlávia sokkal többet kapott, mint amennyit kért, de ezt soha nem nevezték „kompenzációs” megállapodásnak. 

Az 1968-as megállapodást Brandt azon keleti politikájának környezetében is kell nézni, amiben külügyminiszterként megpróbálta Németországot a politikai elszigeteltségből kivezetni. Fontos volt számára, hogy helyreállítsa a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszláviával, ami 1968. január 30-án meg is történt, és nem sokkal azután jött a megállapodás a jugoszláv munkaerő fogadásáról. 

Kik vállalkoztak arra, hogy Németországba menjenek dolgozni? Hogy fogadták ott őket? Ez utóbbiról hátborzongató történetek vannak, erre emlékeztetett a fórumon Hannes Grandits, a Humboldt egyetem dél-kelet-európai tanszékének oktatója, kommentálva Krste Papic „Különleges vonatok” című dokumentumfilmjét. A filmben egy német orvos által vezetett bizottság Jugoszlávia területén szelektálja a munkásokat. De a Jugoszláviából érkező munkások többsége túl fiatal volt, hogy emlékezzenek a második világháborúban történtekre, az átlagéletkoruk 25 év volt. Különböztek a többi vendégmunkástól abban is, hogy míg Törökországból, Görögországból és Olaszországból kizárólag férfiak érkeztek, a jugoszláv kontingens egyharmada nő volt.

Az első tíz évben főleg képzetlen, félig írástudatlan munkások érkeztek, ez 1968-tól, amikor már szervezetten érkeztek megváltozott, a képzetlen munkaerő szükséglet annyira leszűkült, hogy Jugoszláviából főként szakmunkások érkeztek, sokaknak több szakmája is volt. Azt azonban nem lehet mondani, hogy kiemelkedően képzettek lettek volna. Az általános tudásuk, az általános műveltségük a jó jugoszláv oktatási rendszernek köszönhetően magasabb volt, de a szakképzettségük nem volt a német szinten, ám mégiscsak volt valamilyen szakmájuk. Ebben jelentősen különböztek a török, görög, olasz munkásoktól, akik akkor jellemzően írástudatlanok voltak, vagy éppen csak elvégeztek négy osztályt. A jugoszlávok főleg gyárakban dolgoztak, olyan munkákon, amik bizonyos képzettséget igényeltek. Nagyvárosokba és környékére koncentrálódtak, elsősorban az autógyárak és vegyigyárak környékére: Köln, Stuttgart, Frankfurt, München. 

A 70-es években a jugoszláv munkások jó része úgy döntött, hogy otthagyja biztosnak mondott munkahelyét és sokan közülük éttermet nyitottak. A hetvenes évek második felében számos jugoszláv étterem jött létre. Idősebb németek még ma is emlékeznek azokra az időkre, azt mondták: ha sok húst akarsz enni, menj a jugoszlávokhoz! És így volt. Kevés pénzért sok húst kaptak, de nem feltétlenül ez volt az oka, hogy sok jugoszláv étterem tönkre ment a 80-as évek második felében. Annyiban érdekesek ezek a történetek, hogy a jugoszláv munkások úgy döntöttek, hogy önállóak lesznek, hogy kimennek a szabadpiacra, hogy elindulnak egy bizonytalan úton. Maks Fris svájci író mondta: „munkaerőt hívtunk, emberek jöttek”. 

A jugoszláv munkások legnagyobb részt úgy indultak útnak, hogy egy meghatározott ideig maradnak. A céljuk nem a kiköltözés, nem az integráció, nem a nyelvtanulás volt, hanem az, hogy rövid idő alatt elég pénzt keressenek, hogy meg tudják oldani otthoni egzisztenciális problémáikat. Ez mindenek előtt a lakhatás kérdése volt, aztán talán egy autó vásárlása. Voltak, akik azért mentek, hogy tudjanak venni egy motort, amivel fel tudnak vágni a spliti riviérán. Az okok különbözőek voltak, de abban egyetértettek, hogy egy-két évre mennek, ennyiről szólt a szerződés, és visszajönnek. Aztán maradtak még egy évet, meg még egy évet, a németek pedig elfogadták. Eleinte vízumot csak egy évre adtak, aztán kettőre, majd 1973-tól öt évre és sokan eleve így tervezték a jövőjüket. Ahogyan a gazdasági helyzet Jugoszláviában nemhogy javult volna, hanem egyre rosszabb lett, sokan úgy döntöttek, hogy maradnak, előbb csak addig, míg a gyerekek iskolába nem mennek, aztán addig, míg nem végzik el, és az ideiglenes tartózkodásból végleges lett.

„A jugoszlávok főleg arra koncentráltak, hogy a munkában sikeresek legyenek, hogy a gyerekeik jó iskolába járjanak. Sok energiát fektettek abba is, hogy a gyerekek anyanyelvi kiegészítő iskolába is járjanak”- mondja a kereszténydemokrata politikus, Barbara John, aki 1981-2003 között Berlin város külföldiekkel foglalkozó biztosa volt.

A jugoszlávok nem gyakran folytak bele sem politikai sem szakszervezeti ügyekbe. Ennek minden valószínűséggel az otthonról elbocsájtó üzenet volt az oka. „Mindannyiunkat elhívtak egy előadásra, ahol a szakszervezet emberei azt üzenték, hogy mi Németországban a saját országunk nagykövetei vagyunk, és annak megfelelően kell viselkednünk. Ha politikával akartok foglalkozni, azt tegyük Jugoszláviában”- szólt az üzenet. Bosiljka Schädlich 1968-ban érkezett Berlinbe, ő is részt vett ilyen gyűlésen, ahol az sugallták, hogy a külföldi politikai aktivitást ellenséges tevékenységnek tekintik. 

Dragan és Mileva története 

„1969. június 27-én érkeztem meg – meséli Dragan. Bihácsról mentünk autóbusszal Zágrábig, onnan vonattal Münchenbe. Nem tudom láttak-e háborús filmeket, hogyan viszik a rabokat a táborokba? Ez ugyanolyan volt. 26 éves voltam, a feleségemmel indultunk el, a fiunk a szüleinél maradt vidéken azzal a szándékkal, hogy majd később utánunk jöhet. Nem volt más választás, mert nem volt munka, nem volt pénzünk, ruhánk, cipőnk. Amíg a vonatra vártunk, a feleségemnek vettünk egy műanyag szandált, hogy legalább legyen miben utaznia. Amikor megérkeztünk Münchenbe, akkor a postai irányítószámok szerint csoportokba osztottak, mi északnak indultunk, Frankfurtba. Azt gondoltuk, hogy együtt leszünk a feleségemmel, de félúton elválasztottak minket, ő sem tudta, hogy én hol vagyok és én sem, hogy ő hol van.

Frankfurtban egy gyárban kezdtem dolgozni, ahol radiátorokat készítettek, később egy építőanyagokat gyártó üzemben, onnan is mentem nyugdíjba. A feleségem, Mileva, bányászoknál dolgozott a fürdőben. Úgy találtam meg, hogy voltak olyan kollégáim, akik a háborúban hadifoglyok voltak Kninben és tudtak egy kicsit szerbül.”

A közvéleményben az a kép él, hogy a vendégmunkások kőgazdagok, mindent megvehetnek maguknak. Ezeket a sztereotípiákat a féltékenység táplálja azokban, akik elmentek ugyan külföldre, de sikertelenek voltak, vagy neki sem indultak – mondja Vladimir Ivanović. A 70-es évek végétől létezik egy kifejezés: jugosváb. Ezzel illetik azokat, akik elmentek Németországba és esetleg visszajönnek. 

Az autó lett a vendégmunkásság státusszimbóluma, a másik, az önálló ház. Draganék kétszer építettek házat. Az elsőt szülővárosukban Bihácson, ott töltötték a nyári szabadságokat, de a háború miatt el kellett adniuk. Abból a pénzből telket vettek, rajta egy romos házzal, azt újították fel. Ma a környező házaktól csak a kovácsoltvas kapujával és belső berendezésével különbözik., de Draganék, ha nem is mondják a szemükbe, de érzik a szomszédok irigységét. „Azt hiszik, hogy nekünk csak úgy az ölünkbe hullott minden.” 

A Világbank adatai szerint 1989-ben a jugoszláv vendégmunkásoktól 3,8 milliárd dollár érkezett az országba. Ma ez Boszniában kb.1,5 milliárd, Horvátországban 2,6 milliárd, Szerbiában 2,8 milliárd dollár. „Ez, ami hivatalosan, bankon keresztül érkezik - mondja Damir Miljević közgazdász. - Vélhetően még egyszer ekkora összeg jön a diaszpórából különböző csatornákon. Küldik autóbusz vezetőkkel, ismerősökkel, rokonokkal, vagy éppen postai úton direktben. Azt lehet mondani, hogy ezekben az országokban a szociális kiadások jó részét a külföldről jövő befizetések biztosítják.” 

Ez a pénz főleg a családoknak és a barátoknak érkezik és arra szolgál, hogy támogassa ezeket az embereket a túlélésben - mondja a közgazdász. Lényegében ezzel tartható fenn a társadalmi béke, mert ez az összeg a GDP 5-7%-a, enélkül lennének emberek, akik éhen halnak vagy társadalmi zavargások történek ki. Másrészről ezek biztosítják, hogy a hazaiak rendszeresen be tudják fizetni az adójukat, tudjanak fizetni a szolgáltatásokért, ebből vásárolnak élelmiszert, aminek áfa tartalma 17%, ami szintén jelentős bevétel az államnak – magyarázza a közgazdász. A külföldről jövő pénz tartja stabilan például Bosznia költségvetését. A valódi befektetések azonban elenyészőek, szinte nem is érzékelhető, ez legalábbis Boszniában nem jellemző. „Nincs semmi elképzelés a diaszpórával való együttműködésre. Az utóbbi években az emberi jogi és menekültügyi minisztériumban elkezdtek kidolgozni valamiféle stratégiát a külföldön élőkkel való együttműködésre. Más szóval az állam rájött, hogy szélesíteni kell az együttműködést és a külföldre költözőket nemcsak kihasználni kell, hanem segíteni is őket akár ott, ahol éppen dolgoznak, élnek.” 

Ez nem mindig volt így, állítja Ivanović. A 70-es években a vendégmunkások befektették a pénzüket a jugoszláv gazdaságba. Léteztek például devizás gyárak, amiket a vendégmunkások tartottak fenn, önszabályozó rendszerben működtek, és a helyi lakosok, akik főként rokonok voltak, dolgoztak ezekben a gyárakban. Aztán megjelentek a részvények. A jugoszláv alkotmány 1974-es változása lehetővé tette a kisvállalkozások számára, hogy 50 foglalkoztatottig részvénytársaságot alapítson. Ez a trend a 80-as évekig tartott, de az újabb gazdasági válság, a polgárháborús helyzet miatt sokan visszatértek Németországba és más országokba. A régió egyetlen országa sem rendelkezik olyan törvényi szabályozással, amely támogatná a vendégmunkások befektetéseit, amit Ivanović a politikusok szűklátókörűségével magyaráz. 

1968-72 között közel egymillió jugoszláv munkás érkezett Németországba, akkor ők voltak a legnagyobb külföldi kisebbség, többen voltak, mint a törökök. Aztán Jugoszlávia 1973-ban úgy döntött, hogy többet nem küld szervezetten munkásokat, sőt megpróbálta rábírni a polgárait, hogy térjenek haza. Akkor sokan hazatértek, de jelen van a remigráció is, amikor ugyanazok az emberek ismét elhagyják az országot. Ma már klasszikus értelemben vett vendégmunkás nincs, az egykori jugoszlávok továbbra is ugyanazokba a nyugati országokba mennek, otthon csak „vendégek”. És a kivándorlási hullám nem csökken, az utóbbi években folyamatos és állandó az elvándorlás Horvátországból, Boszniából és Szerbiából. Az elmúlt években mintegy 3-4 millió emberről beszélünk.

Forrás: DW

Fotók: dpa

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenhárom év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, és amikor azon gondolkozok, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése, az érzés, hogy otthon vagyok.  

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem a mai napig kitart, bár sokkal enyhébb formában, hiába a több száz levegőben töltött óra. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - , „mint a villamos”.  Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk. 

1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget és a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok! 

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.

1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk. 

                                             Szarajevó

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem. 

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok! 

                                      Pristina

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak. 

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk. 

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is maléves!”  Mert egy család voltunk. 

A Malévnál töltött 30 évből nekem az érzések a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a maléves busz befutott egy-egy városba. 

Mert jó volt malévesnek lenni. Mert otthon voltunk. 

 Fotó: iho