Balkáni Mozaik Blog

Az ismert szerbiai ügyvéd, Dragoslav Miša Ognjanović meggyilkolása a nyílt utcán újra reflektorfénybe helyezte a Szerbiában és Montenegróban dúló maffia háborúkat, véres leszámolásokat. Az ügyvéd idén a fegyveres maffia támadások tizenkilencedik áldozata. Azt írja a Blic, hogy tudta, hogy veszély fenyegeti, nem érezte biztonságban magát. Meg volt róla győződve, hogy Luka Bojovićhoz és családjához fűződő kapcsolata miatt vált célponttá. Szombat este a fiával sétált Új Belgrád negyedben hazafelé, a háza előtt a támadó előbb hét golyót lőtt bele, elment, majd visszalépett és a maradék három golyót is belelőtte áldozatába. Hidegvérű leszámolás. Az ügyvéd azonnal meghalt, a fia megsérült. Bár a rendőrség rögtön megindította a „Forgószél”” nevet kapott akciót, de még nincs eredmény.

                                           Dragoslav Miša Ognjanović 

A szerb ügyvédi kamara tagjai Ognjanović halála miatt tiltakozásul hét napra felfüggesztik a munkát, azzal a szándékkal is, hogy demonstrálják a szakma összetartását. Az ügyészségtől és a rendőrségtől azt várják, hogy minden lehetséges erejükkel a gyilkosság felderítésén dolgozzanak, és kezdeményezik, hogy a gyilkosságot hivatalos személy elleni támadásként kezeljék.

Az utóbbi tíz évben több mint ötven támadás ért ügyvédeket, az elmúlt három évben három gyilkosság is történt, az ügyek legnagyobb része megoldatlan.  

Dragoslav Miša Ognjanović a 90-es években a belgrádi rendőrségen a gyilkossági csoport felügyelőjeként dolgozott, majd beindította ügyvédi praxisát. Tagja volt annak az ügyvéd csapatnak, akik a hágai nemzetközi törvényszéken Slobodan Milošević védelmét látták el, részt vett Luka Bojović és családját védő jogi csapatban és képviselte őt  szerb és külföldi bíróságokon.  

A Bojović család az egyik résztvevője a kotori maffiaháborúnak. Az ellenfél a Šaranović család. A háború közöttük 2009 októberben kezdődött, amikor megölték Branislav Šaranovićot, a Slavija kaszinó tulajdonosát. 2015-ben meggyilkolták a Bojović család egyik tagját. A következő években több gyilkosság is történt a belgrádi utcákon is, amik áldozatai közel álltak az egyik vagy a másik családhoz, köztük volt a  Šaranović testvérek ügyvédje, Vladimir Zrelac. 2017 márciusban Budvában a saját háza előtt lőtték le a 79 éves Slobodan Šaranovićot. Az esetről azt gondolják, hogy a zimonyi klán állítólagos vezére, Luka Bojović követte el, megtorolván a bátyja, Nikol elleni gyilkosságot, amit gyanúja szerint a Šaranovićok rendeltek el, de bizonyíték nincs rá. 2018 májusban egy belgrádi önkiszolgáló autómosóban megölték Dragoslav Miloradović Galet, a Bojović család közeli munkatársát. Csak az utolsó néhány hónapban Luka Bojović több munkatársát és barátját gyilkolták meg Belgrádban.

                                                 Luka Bojović

Luka Bojovićot Spanyolországban 18 év börtönre ítélték szervezett bűnözői csoport működtetéséért, fegyverbirtoklásért, okirat hamisításért és egyéb bűncselekményekért.

Szerbia és Montenegró az elmúlt években véres leszámolások helyszíne. Az elmúlt hat évben 81 maffia gyilkosság történt, a rendőrségnek mindössze hat esetben sikerült a tettest elfognia. Az elmúlt hónapokban a szerb főváros lakói tucatnyi maffia leszámolásnak, lövöldözésnek és robbantásnak voltak tanúi nem ritkán napközben közlekedési csomópontokban, az utcákon. Egy vitriolos hangvételű blogbejegyzés szerint esetleg ezzel a felkiáltással is hirdethetnének belgrádi turistautakat.  

A fekete statisztika oka a kotori kábítószer maffiák közötti leszámolás. A háború már négy éve tart Kotor, Belgrád és Újvidék utcáin. 2014-ben az egyik klán, a skaljarski elloptak a másik klántól, a kavčanskitól 200 kg (egyes híradásokban 300 kg) kokaint 20 millió euró értékben. A háború során tucatnyi fegyveres és robbantásos merényletet követtek el. A maffia háborúkban érintettek labdarúgó csapatok szurkolói csoportjai is, akik egyes klánok tagjai.  

                             a kotori klánok közötti leszámolás

Az ügyben persze megszólalnak politikusok is, szakemberek szerint éppen ez az egyik probléma, hogy a gyilkossági ügyekben politikusok mondanak véleményt, miközben a rendőrség és az ügyészség hallgatnak.A belügyminiszter néhány órával Ognjanović meggyilkolása előtt jelentette be sajtótájékoztatón, hogy az elmúlt húsz évben tavaly történt a legkevesebb gyilkosság és az elmúlt 30 napban egyetlen leszámolásos gyilkosság sem követtek el. Három-négy óra múlva ez a tézis már nem volt igaz.   

Nem tudom, mennyire lehet megnyugtató az, hogy már egy hónapja nem történt leszámolásos gyilkosság, és hogy kellene ezek fényében értékelni Aleksandar Vučić elnök szavait, miszerint az országban a közbiztonság jó. Igaz, hozzátette, hogy aggasztó a kábítószerpiacon lévő klánok háborúja. 

Sokan vannak, akik az ügy miatt a belügyminiszter lemondását követelik és van, aki a bűnözői csoportoktól kéri, hogy hagyjanak fel a gyilkosságokkal. Ezt tette Zora Dobričanin ügyvédnő, aki az egész ügyvédi kamara meglepetésére a tett helyszínéről intézett felhívást, és rámutatott, hogy az ország lakosságához képest túl sok a gyilkosság, túl sok, amit a klánok elkövetnek.

Emlékszem gyerekkoromban hallottam néha otthon, halkan, hogy Tito, a láncos kutya. Nem értettem, de még kicsi voltam, nem is érdekelt. Aztán nagyobb lettem és azt tapasztaltam, hogy Jugoszlávia ugyan a nevében szocialista ország, de az útlevelünkben mégsem, mert külön ablakkal, és a nyugati országokhoz hasonlóan, háromévente utazhattunk oda. Fiatalság, megrántottam a vállam, igazán nem érdekelt. Aztán a sorsom úgy hozta, hogy közel kerültem a Nyugat-Balkánhoz, érdekelni kezdett. Érdekel az is, milyen ember volt az, akit Szarajevóban úgy jellemeztek, hogy a Monarchia mellett a másik 40 év, amikor jelentősen fejlődtek, az az ő regnálása alatt volt. De az ő regnálása alatt volt Goli otok is, és ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy vasmarokkal fogva tudta csak összetartani a soknemzetiségű országot.

Josip Brozról számtalan összeesküvés elmélet kering, ezek egyike, hogy nem is zagorskai parasztfiú, hanem egy orosz nemes vagy egy osztrák gróf gyereke… Előbbit Vladimir Dedijer, Tito önéletrajzírójának kutatása szerint állítólag Draža Mihailović kezdte el terjeszteni 1941-ben. Szeptemberben találkozott a csetnik vezér és Josip Broz és ezután terjedt el a pletyka, hogy Tito nem is jugoszláv, hanem orosz. Erről a brit és az amerikai lapok is írtak akkor, majd az oroszok közbelépésére a szóbeszéd elült. Nagy élvhajhász volt, mindig szép asszonyok vették körül, szerette a fiatal, attraktív, csinos nőket, és akkor sem tartotta magát távol tőlük, amikor nős volt.   

A maribori születésű Herta Haas volt a második felesége, akivel 1937-ben Párizsban ismerkedtek meg. Herta nagyon fiatalon bekapcsolódott a forradalmi munkásmozgalomba, elsősorban hogy harcoljon a fasizmus ellen. „Az osztrák határnál éltem és nagyon is jól értettem mit jelent a valódi nemzeti szocializmus. Tudtam, hogy a fasiszták célja lerombolni Szlovéniát. Ausztriában láttam Hitler követőinek igazi arcát. Sötét múltú emberek voltak” – mesélte. Megismerkedésük után két évvel együtt tértek vissza Jugoszláviába hamis útlevekkel, hamis néven. Zágrábban Marija Šarić és Slavko Babić név alatt házat béreltek. Kapcsolatuk 1941-ig tartott. Abban az évben Tito hivatalos útra Belgrádba utazott, és ott új szerelemmel ismerkedett meg, a párt futárjával, Davorjanka Paunovic Zdenkaval. Herta Zágrábban maradt  és néhány nappal Tito elutazása után megszülte fiát, Misát. Az anyát és a gyermeket az usztasák elől Vladimir Velebit, a párt egyik aktivistája rejtegette a legénylakásában. Hertát és az író Miroslav Krležat közvetlenül azelőtt, hogy csatlakoztak volna a partizánokhoz, az usztasák elfogták, a gyereket a pártnak sikerült egy volksbundista családhoz adni és Misa így menekült meg.  

Herta a fogságból fogolycserével szabadult ki, 1943-ban kicserélték egy Boszniában fogságba esett német szakemberek csoportjával.  

Hertanak a háború után nem volt könnyű élete. A párt beleszólt a magánéletébe, akadályozták politikai karrierjét, követték és lehallgatták, de az asszony soha senkinek nem panaszkodott. Újra férjhez ment, két kislánya született. Nyugdíjazásáig különböző állami intézményeknél dolgozott. Németül és franciául beszélt, később megtanult angolul is, cikkeket írt és előadásokat tartott. Kerülte a nyilvánosságot és különösen ügyelt rá, hogy ne beszéljen kapcsolatáról Titóval. 2010. március 5-én, 95 éves korában halt meg Belgrádban.  

Tito környezetében mindenki tudott a „partizán feleségéről”, Davorjanka Paunovic Zdenkáról, és azt mondták, ő volt élete nagy szerelme. Törvényesíteni is akarta a kapcsolatot, de a lány tbc-ben megbetegedett, és Belgrádban meghalt. A Zdenkával folytatott háború alatti házasságon kívüli kapcsolata miatt kishíján kizárták a pártból. 

Még a háború alatt ismerkedett meg azzal a fiatal lánnyal, aki később életet végéig társa volt, és akiről szintén könyvtárnyi dokumentum maradt.  

 Jovanka Budisavljević 1925. december 7-én született a horvátországi Pećaniban szerb család gyermekeként. 17 évesen állt a partizánok közé, katonai kiképzésen vett részt, kiváló lövész volt. Jövendő férjével először Daruvarban találkozott, ő váltotta fel Zdenkát a titkárnői poszton és lett a munkája mellett Tito szeretője. Akkor még nem jött szóba, hogy a felesége is lesz, ahhoz hiányzott az iskolázottsága, képzettsége. Tito mellett csak tanult nők maradhattak tartósan, akikkel tudott a művészetekről, történelemről, vagy éppen a divatról beszélgetni. Jovanka akkor még többet tudott a fegyverek kaliberéről, mint a divatirányzatokról. Fiatal harcos volt, gondoskodott két húgáról, akiket magához vett a hadiárvák otthonából. Ők nem is felejtették el neki, hogy mekkora áldozatot hozott értük, mert az egyetlenek voltak, akik mellette maradtak, miután Tito halála után az egész világ hátat fordított neki.

Tito és Jovanka titokban házasodtak össze 1952. áprilisban, még fénykép sem készült az eseményről. Jovanka 28 éves volt, Tito 60. Jovanka szerint nem volt akadály, hogy a férje 32 évvel fiatalabb volt. „A különbség korban nagy volt, de azt nem éreztem. Tito tele volt energiával, vitalitással”- mondta.

Az esküvő után Tito Opatijába és Rómába küldte a feleségét, hogy megtanítsák hogyan kell protokoll eseményeken viselkedni, hogy kell öltözködni. Szovjetunióból érkezett tanár oroszra tanította, de mellette tanult franciául és angolul is. A rendelkezésre álló anyagokból kiderül, hogy ez a tanulási időszak 1958-ig tartott. Egy vonzó, stílust teremtő first lady tért vissza Jugoszláviába, aki tehetségét és képességeit fegyverként használta, szívta magába a tudást, és hatalmas ambíciói voltak. Uralkodó akart lenni és nem csak formálisan az ország első asszonya. Úgy is viselkedett, mint egy királynő, mindenkire rákényszerítette az akaratát. Tito orvosa szerint a férje örököse akart lenni minden értelemben. 

Tito elvitte Jovankát Rijekába is egy nagyon tehetséges varrónőhöz, Žuži Jelinekhez, bár a first ladyt maga Christian Dior is öltöztette. A francia divatházban dolgozott akkor Aleksandar Joksimović tervező, aki elmesélte, hogy volt egy Jovanka méreteire készített próbababájuk, hogy ne kelljen minden alkalommal Párizsba utaznia.

A házi varrónőknek nem kis munkát adott az állandó diétája. Ha lefogyott egy fél kilót, az egész ruhatárát át kellett igazítaniuk. Hogy a munkájukat csökkentsék, mindig tettek a hűtőszekrénybe Jovanka kedvenc szendvicséből és így nem bírta sokáig a diétát. 

A házaspárt a világ leghíresebb tervezői, stylistjai öltöztették. Dior, Nina Ricci ruhák, Chanel kosztümök voltak Jovanka ruhatárában. Az ország első asszonyaként nem engedhette meg, hogy a legújabb divatot kövesse, de két év késéssel a legjobb jugoszláv szabászok, varrónők készítették el a legnagyobb divatházak modelljeinek másolatát. A finom, drága anyagok, selymek, csipkék, brokátok Angliából és Franciaországból érkeztek. Tito is imádta a szép ruhákat, büszke volt, hogy a felesége első a hölgyek között, gyakran olyan, mint egy királynő. Azt akarta, hogy mindig tökéletesen nézzen ki és ő sem akart elmaradni mögötte. Az biztos, hogy Tito a maga 60 évével sok fiatalnál életerősebb volt, és ezt Jovankának is köszönhette.

  „Nagy figyelemmel, szeretettel voltam körülvéve Tito részéről. Nagyon figyelmes tudott lenni. Több mint 20 éven át minden reggel ő maga főzte nekem és magának a kávét. Volt személyzetünk, pincérek, minden, de a reggeli kávét ő készítette és hozta nekem is. Én szerettem reggel sokáig aludni, ő korán kelt, behozta az újságot és amíg elolvasta, addig megfőzte a kávét. 20 évig csinálta ezt nekem”- mesélte Jovanka Mira Adjani Polak újságírónőnek, akinek lehetősége volt beszélgetni vele az elszigeteltsége idején. 

Néhány éve a belgrádi történeti múzeum munkatársai az egykori Tito rezidenciabeli irodában rengeteg dobozt találtak, amikben több mint 700 bőrkötésű fényképalbum volt, mindegyikben 100-150 fényképpel. Jovanka irodájában is találtak kb. 150 ezer (!) időrendi sorrendbe tett fényképet a házaspár hivatalos utazásairól. A képek tanúskodnak róla, merre jártak, hogyan öltözködtek. 

Egy sereg ember készítette elő az utazásokat. Minden ruhadarabot megszámoztak, a kalapok, kesztyűk, táskák speciális dobozokba kerültek. Tito minden útra 50 öltönyt vitt, és ugyanannyi öltözetet Jovanka is. A külföldi utazások alatt naponta hatszor öltözött át. Úgy éltek, mint a legnagyobb világsztárok. Minden bőröndjük 30-50 kilogramm volt. Ezek az útitáskák kézzel varrottak voltak, kizárólag a ruhák részére készültek. A Broz házaspár kíséretében volt legkevesebb 30 ember, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint gondoskodni a megjelenésükről.

A jugoszláv kommunista párt archívumából kikerült dokumentum arról tanúskodik, hogy a központi bizottság szerint Jovanka Broz egy elemi katasztrófa volt Tito munkatársai számára, és gyakran magára Titora is. Lenéző, lekezelő viselkedésével, az akaratát minden lehetséges módon kikényszerítő magatartásával sok ellenséget szerzett magának, akiktől azonban gyorsan megszabadult. Egyszerűen nem lehetett neki ellentmondani. Legnagyobb ellensége Ivan Mišković tábornok, a jugoszláv titkosszolgálat nagyhatalmú vezetője volt, ami végül katonai karrierje végét jelentette. És ilyenek seregnyien voltak. Mindjobban beleszólt a személyi kérdésekbe, döntésekbe a köztársasági elnöki rezidencián, és egyre erőteljesebben és rendszeresebben az elnök állami, politikai kapcsolataiba, megpróbált befolyást gyakorolni rá a döntésekben.

Az említett pártdokumentumban (Fehér könyv, hivatalosan Jovanka Broz viselkedése és cselekedetei 1974-ig) több esetet is leírnak. 1978-ban állítólag még a válás is felmerült a volt elnökben, amikor az általa hozott ajándékot a felesége egyszerűen hozzávágta. „Tito több alkalommal panaszolta, hogy Jovanka zaklatja éjjelente, bemegy a hálószobájába és egész éjszaka személyi kérdésekkel, döntésekkel bombázza, nem hagyja aludni olyannyira, hogy időnként kénytelen volt bezárkózni a fürdőszobába előle és ott kivárni a reggelt.” 

Tito közvetlen környezete azt mondta, hogy Jovanka a férje fejére nőtt. Nem értették, hogy egy despotának hogy nem volt eszköze az ellen, hogy a felesége szégyenszemre pizsamában és papucsban zavarja ki az épületből? Ha hős volt, Jovankával szemben miért nem viselkedett hősiesen, jelentsen ez bármit is? Milyen képet fest ez Tito személyiségéről? A róla szóló könyvekből az derül ki, hogy a magánéletében sokkal gyöngébb volt, mint gondolták.

A neretvai hős, az óriás, aki Sztálinnak nemet mondott, a fürdőszobába menekült a felesége terrorja elől. Sztálinnak nem sikerült őt betörnie, a nőknek igen, és ebben Jovanka volt a legjobb. De bármekkora volt is a terror, Tito nem tudott élni nélküle. 

Személyiségéhez hozzátartozik még, hogy nagyon szeretett közszeretetnek örvendő, népszerű államférfi lenni, az ellenfeleivel való leszámolást másokra hagyta. Soha nem írt alá halálos ítéletet, ezeket amíg hivatalban volt,  Aleksandar Ranković szignálta. Ő csak kegyelmi kérvényeket írt alá. 

Az étkezésében nem voltak különleges kívánságai, csak azt kérte, hogy mindig azonos időben szolgálják fel az ételét. Csak egy ételt utasított el, a csigát. Ezt utolsó inasa és szakácsa Jože Oseli írta meg könyvében. Húsz éves Chivas Regal whiskeyvel lazított és Havanna szivart szívott.  

Tito 1980. május 4-én, Jovanka 2013. október 20-án halt meg.

A tegnapi mostari hídugrást a fejjel előre, ún. "fecskeugrás" kategóriában 12-dik alkalommal nyerte meg Lorens Listo. A zsűritől a maximális 50 pontot kapta. 

Íme az ugrás: 

Ha július utolsó vasárnapja, akkor hídugrás Mostarban. Idén 452-dik alkalommal gyűlnek össze versenyzők a régióból és nézők távolabbi országokból is.

Az ugrásnak több évszázados hagyománya van. Először rögtön az átadás után, 1566-ban ugrottak. „Amikor odafutnak és elrugaszkodnak a hídról, ugranak a folyóba, szinte repülnek a levegőben, mint a madarak, az mindegyikük számára egyfajta akrobatika. Az egyik meredeken ugrik, a másik mintha ülne, felhúzott lábbal, néhányan kétszer, háromszor is ugranak, aztán boldogan kimásznak a vízből, felmásznak a sziklákon, feljönnek a hídra és fogadják az elismeréseket, az ajándékokat, az elsők jutalmát” – írta 1644-ben a kor neves oszmán történész-utazója  Evlija Čelebi.

A versenyek évszázadok alatt alig változtak, Mostar féltékenyen őrzi ezt a hagyományt, amely semmit nem vesztett varázsából. Igaz, ma már a nyertesek nevét nem örökítik meg győzelmi énekekben, de az esemény turisták tízezreit vonzza.  A hivatalos versenyek tíz év kihagyás után, 2003-ban folytatódtak, akkorra fejeződött be a hídegyüttes újjáépítése. Az ugrások a délszláv háború alatt sem szüneteltek annak ellenére, hogy 1993 novemberben a horvát-bosnyák háborúban a horvátok a hidat a Neretvába ágyúzták.

A világ legszebb „ugródeszkájáról” 28 méter magasból ugranak a versenyzők két kategóriában: fejjel előre, ún. „fecskeugrás” és lábbal előre, amit csak Mostarban láthatunk. Bármelyiket választják is, abban nincs különbség, hogy kb.100-110km-es sebességgel érkeznek a smaragdzöld folyóba. A „fecskeugrás” címvédője Lorens Listo, lábbal előre ugrásé Igor Kazić.

Az ugrásokat öttagú zsűri bírálja és pontozza, a zsűri elnöke a legendás ugró, Emir Balić. Több mint ezerszer ugrott le a hídról, a győzelmi rekordot is ő tartja, 13 elsőséggel, az ugrásokért összesen több mint 450 érmet, elismerést kapott. Ő mondta, hogy nem létezhet az Öreg-híd ugrók nélkül és ugrók sem a híd nélkül.

                                                  Emir Balić.

A hídugrás állandó beszédtéma a városban. A helyiek szerint az ugrás a mostariak génjeiben van, ennek ellenére az ugrók családjai igazság szerint nem örülnek annak, hogy hozzátartozójuk ezt a veszélyes sportot űzi, de titkon mindenki ki szeretné próbálni. A folyó vize azonban nagyon hideg, az ugrás meglehetősen kockázatos.

„16 éves koromtól, az ötvenes évek elejétől ugrottam az Öreg-hídról, ugrottam versenyeken, és megszámlálhatatlanul sokszor egyéb alkalmakkor”- emlékezik Balić. „Csak a mostariak tudnak igazi fecskeként ugrani. Amikor Listo ugrik, felmegy a hídra és elrugaszkodik, az már többé nem ugrás, az repülés. Nekem Gojko Beric mondta egyszer, hogy amikor ugrok, olyan érzése van, hogy egy századmásodpercre megállok a levegőben, és ez a repülés.”

Emir Balić Mostarban született 1935-ben, átélte a II. világháborút és a délszláv háborút is. Ez utóbbiról azt mondja „az agresszió könyörtelen és kegyetlen volt. Ma sem tudom, hogy éltem túl. Voltam fogoly, vittek kényszermunkára, bezártak a rosszhírű Heliodromba. Soha, senkivel ne történjen többet ilyen.”

„Az első alkalommal három óra kellett, amíg eldöntöttem, hogy ugrok. Álltam csak, álltam… Gondolkodtam, belenéztem a Neretvába, aztán ugrottam. Azt az ugrást soha nem fogom elfelejteni. Egyébként az ugrás három és fél másodpercig tart. Kevésnek tűnik, de egyáltalán nem az. Elrugaszkodás, repülés, leszállás. Ezek az alapelemek. Mindegyikre nagyon kell figyelni. A elmúlt háború alatt is ugrottam, akkor is, amikor a hídat már lerombolták. Utoljára 1996-ban. Az Öreg-híd iránti tiszteletből, utána már egyszer sem.”

                                               Lorens Listo

Emir Balić babérjaira törő Lorens Listo először mindjárt a hosszú szünet után, 2003-ban nyerte el az első díjat, majd utána még tízszer. Mint minden mostari gyerek, ő is már kisfiú korában fürdött a Neretvában, és nézte az ugrókat. Öt-hat évesen kezdett el ugrani alacsonyról, két-három méterről, majd egyre magasabbról és magasabbról. Végül 2000-ben döntött úgy, hogy benevez a versenyre és hivatásos ugró lesz. „El kell ismernem, hogy a második ugrás már sokkal nehezebb volt, mert tudtam, mi vár rám. Azt gondoltam, hogy a becsapódás erőssége enyhébb lesz.” Ma már az ugrás számára rutin, magasságtól teljesen független.

A világhírű „fecskeugrás” amilyen szemet gyönyörködtető látvány, annyira veszélyes is. Erre egész évben készülni kell, keményen edzeni, naponta, télen-nyáron tízkilométereket futni, naponta kétszer edzésre menni, aztán, ahogy egy kicsit jobb idő lesz, azonnal gyakorolni, ugrani.

                                        Lorens Listo és Emir Balić

A verseny szervezői idén felhívták a figyelmét a médiának és a civileknek, hogy az ugrások alatt drónok használata tilos mind az ugrók, mind a nézők biztonsága miatt. Erről a sajtótájékoztatón Lorens Listo is beszélt és azt mondta, ha egyetlen drón is megjelenik, senki nem fog ugrani. Az ugrás komoly koncentrációt igényel, amihez csend kell, ezt nem zavarhatja meg semmi.

Az Öreg-híd az Unesco világörökség része, Emir Balić kezdeményezére kérelmet nyújtottak be, hogy a kulturális világszervezet listájára a „mostari fecskék” is kerüljenek fel.

foto: blic.rs

A boszniai háború, a srebrenicai népirtás túlélőinek, áldozatainak emblematikus személye, Hatidža Mehmedović 65 éves korában, vasárnap súlyos, hosszú betegség után Szarajevóban elhunyt. Egy hétköznapi asszony volt férjjel, két fiúgyerekkel, akik 1995-ben 17 és 16 évesek voltak, aztán július 11-e gyökeresen megváltoztatta az életét. Azon a napon a szerb katonák erőszakkal elválasztották őket és mindhármukat, a férj Abdulahot és a fiúkat, Azmirt és Almirt több mint nyolcezer társukkal a halálba küldték. A férjén és a fiain kívül Hatidža elveszítette az apját, két bátyját és a család több tagját.

2003-ban visszatért Boszniába, visszaköltözött Srebrenicába és oszlopos, meghatározó tagja, majd elnöke lett az 1996-ban alakult civil szervezetnek, a Srebrenicai Anyák egyesületének.

Az idei megemlékezésen betegsége miatt nem lehetett ott Potočariban, saját otthonában, Srebrenicában emlékezett. Még ugyanazon a napon visszavitték a szarajevói klinikára, ahol alig két hét múlva meghalt.

Az őt méltató üzenetek, a részvétnyilvánítások sora érkezik a világ minden tájáról, a régióból, politikusoktól, közéleti személyiségektől. Angelina Jolie a CNN-nek írt cikket róla:

 „Négy évvel ezelőtt ismertem meg Hatidžet, amikor Srebrenicába látogattam. Jól emlékszem, a többi gyászoló asszony között ült, csendesen és méltóságteljesen mesélte történetét. Beszélt a háború előtti életéről a férjével, Abdullahhal és a fiaival, Azmirral és Almirral. Elmesélte a borzalmas napot 1995 júliusában, amikor erőszakkal elválasztották őket tőle.  

(…) Hatidža 15 évig kereste családtagjai maradványait. Az első túlélők között volt, aki visszatért Srebrenicába. Egyedül élt, szembenézett a fenyegetésekkel, az üldözéssel, a népirtás tagadásával kapcsolatos állandó próbálkozásokkal. Elmondta nekem, hogy amikor végre megtalálták a férje és fiai maradványait, minden, amit kapott, hogy eltemessen, Almir fia két lábszárcsontja volt. És ahelyett, hogy a pillanat szívet tépő fájdalmáról beszélne, egyszerűen csak annyit mond, szerencsésebbnek érzi magát annál a sok anyánál, akik nem kaptak még egy kis vigaszt sem. Hatidža Mehmedović sok szempontból emlékeztetett a többi boszniai asszonyra, akikkel találkoztam, akik túlélték a háborút, olyan módon, hogy együttesen erőt, toleranciát, alázatosságot, a gyűlölet visszautasításának eltökéltségét mutatták. De Hatidža különleges volt, 23 éven keresztül fáradhatatlanul kereste az igazságot.

(…) Soha nem volt semmilyen kiemelt státusza, de minden srebrenicai anya nevében szólt. Nem tett különbséget az áldozatok között, mindet egyenrangúnak tekintette, ugyanolyan értékesnek. Még akkor is, amikor megrendült az egészsége, konvojok szervezésén dolgozott, amikkel élelmiszert és gyógyszert vittek szíriai menekülteknek. Idő előtt halt meg, csak 65 éves volt, halála kétségtelenül hangsúlyozta mindazt, amit átélt. Most másoknak kell továbbvinni azt a terhet, amit eddig ő viselt éveken át. Míg halála szomorúsággal tölt el, és sajnálattal a bosznia-hercegovinai háború minden áldozatával, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, aki hálával és csodálattal emlékszik Hatidzára. "

Vége a labdarúgó világbajnokságnak, a horvátok remekül küzdöttek, jó meccseket játszottak, megérdemelten hozták el az ezüstérmet. Aztán jöttek a képek, felvételek, cikkek először az öltözőből, aztán az otthoni ünneplésről és nem értettem, hogy miért a nagy kirohanások, a nyilatkozatok egy előadó, és egy dal miatt.

Van egy ismert, szélsőjobboldali énekes, Marko Perković Thompson, akit a válogatott szövetségi kapitánya Zlatko Dalić és Luka Modrić hívott meg, hogy legyen velük a nyitott autóbuszon a zágrábi repülőtértől egészen a Jelasics bán térig, végig a városon, sőt, előbbit szülővárosába, Varasdra is elkísérte.

A médiák Horvátországban, a régióban, külföldön, a közösségi hálók, a kommentek, az emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek.  

Éles kritikát fogalmazott meg a Simon Wiesenthal nácivadász központ igazgatója, Efraim Zuroff. Marko Perkovićot - akinek Thompson ragadványneve az amerikai automata gépfegyver neve, amit ő is használt a délszláv háborúban – hírhedt usztasa szimpatizánsnak nevezte. „Luka Modrić talán rászolgált a vb legjobb játékosa címre, de Thompson meghívásáért piros lapot érdemel”- mondta.

Ivo Goldstein történész szerint az énekes jelenléte árnyékot vetett az ünnepségre és a válogatott egész teljesítményére a maga elfogadhatatlan dalaival. Szerinte a szervezőknek, függetlenül attól, hogy a játékosok meghívták, figyelmeztetni kellett volna őket bizonyos következményekre.

Van kommentelő, aki „fasiszta szemétnek” nevezi Thompsont, mások vállalhatatlan politikai üzenetei miatt teljesen feleslegesnek, Zdravko Reić ismert sportújságíró pedig a meghívását az ünnepségre egy „rémes gesztusnak” és helytelen cselekedetnek minősítette, ami azonban nem tudta kisebbíteni a pillanat nagyszerűségét.

Ivica Maštruko politikai elemző, korábbi diplomata, igazán diplomatikusan értékelte a történteket. Úgy véli, hogy Thompson megjelenése nem rontotta Horvátország általános megítélését, de minden bizonnyal helytelen és teljesen szükségtelen volt jelenléte, mert a kamerák nagyobb figyelmet szenteltek neki, mint amennyire szükség volt. Azt gondolja, itt a focisták politikai ismerethiányáról van szó, de nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani az esetnek, bár megjegyzi, talán jobb lett volna az egész Marko Perković nélkül.

De mi miatt is vetnek ilyen hullámokat az indulatok?

Van egy dal, a címe Bojna Čavoglave, szerzője és előadója Marko Perković. A dal 1991-ben a horvát-szerb háború idején született még abban az időszakban, amikor a horvát erők elégtelen öltözékben és szervezettségben sorra vereséget szenvedtek a technikailag kiválóan felszerelt ellenséggel szemben. A horvát védők moráljának emelésében akkor jelentős szerepe volt a dalnak, ezt senki nem vitatta és sokat jelentett a civileknek is, akik akkor már hosszú hónapok óta a szerb fenyegetettségben éltek. Először a spliti rádióban hangzott el 1991.december 31-én.

                            Thompson 1991-ben a videoklipben

A dal üzenet a szerbeknek, hogy megvédik a hazájukat, Horvátországot és a szerző szülőfaluját, Čavoglavet. Ezt a dalt kicsit finomított szöveggel énekelték a bosnyák hadsereg és a horvát védelmi hadsereg katonái is.  

Szabad fordításban két sor a dalból:

„Lépés előre, a puska kész, és dallal mind a hazáért, a szabadságért harcolunk.

Halljátok szerb önkéntesek, bandák, csetnikek, elér hozzátok a kezünk Szerbiába is.”

A dal és az arról forgatott videoklip is a hírhedt usztasa köszöntéssel, A hazért! Készen! (Za dom! Spremni!) köszöntéssel indul, és Thompson koncertjein is ezzel köszöntik egymást a résztvevők, akik közül sokan usztasa egyenruhában és/vagy szimbólumokkal jelennek meg.   

Marko Perković nagyon megosztó személyiség, egyesek hazafinak tartják, aki a dalaiban a hagyományos értékeket, az Istenbe való hitet, a család és a szülőföld szeretetét hirdeti, míg mások szélsőségesen nacionalistának. A net.hr nem reprezentatív közvélemény kutatása is mutatja, hogy mennyire megosztott a horvát társadalom Thompson személyét illetően.

A kérdés: Helye volt-e Thompsonnak a válogatottra várva? 

- Nem, ez szégyen Horvátországra!   51,43%

- Igen, nincs igazi horvát ünnep Thompson nélkül!   48,57%

A Za drom! Spremni! usztasa üdvözlés sok vihart kavart már az elmúlt nyolc évtizedben is a balkáni népek között, az elmúlt években a horvát kormányon belül is, ami nem csoda a usztasa mozgalom történetének ismeretében. Az usztasa mozgalom a két világháború közötti szélsőjobboldali függetlenségi mozgalom. Magának a szónak a jelentése: felkelő. Terrorcselekményeket hajtottak végre a királyi Jugoszláviában, Marseillesben meggyilkolták Sándor királyt. A II. világháború idején megalapították a nácibarát ún. Független Horvát Államot (NDH), és tömegesen koncentrációs táborokba hurcolták a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szerbeket. Egyes becslések szerint közel egymillió szerb civilt mészároltak le a mai Horvátország és Bosznia területén.

Tavaly Andrej Plenković miniszterelnök jelezte: mivel a köszöntés túlnyomóan az usztasa rezsimhez fűződik, elfogadhatatlan a használata.

Talán tényleg jobb lett volna Thompson nélkül…  

1992-1996 között a boszniai háborúban az országban sok dzsámi súlyosan megsérült, vagy teljesen leromboltak. A szarajevói Gazi Husrev-begova dzsámit a négy évig tartó ostrom alatt több mint száz rakétatámadás ért, jelentősen megrongálódott. A daytoni békeegyezmény aláírása után szinte azonnal, 1996-ban megkezdődött a helyreállítása nemzetközi segítséggel, és 20 évvel ezelőtt nyílt meg újra.  

A Gazi Husrev-begova dzsámi 1530-31-ben épült. Adžem Esir Ali török főépítész építette, akit halála után ezen a poszton az ismert tanár, építész Hajrudin Sinan váltott. (Ő építette a mostari Öreg-hidat is.)

A dzsámi egyike az utolsóknak, amik kora gótikus stílusban épültek, ez is az oka annak, amiért az oszmán építészet egyik legjelentősebb alkotása a mai Törökország határain kívül. Mimar Sinan 1538-ban alapozza meg a klasszicista korszakot Szulejmán szultán fiának, Mehmetnek tiszteletére emelt Šehzada dzsámival Isztambulban.

A helyreállítást szinte teljesen hűen végezték el, a belső falfestményeket kivéve. A háború előtt voltak Monarchia korabeli festmények, ezek sajnálatos módon megsemmisültek és nem is újították meg őket. Ugyancsak megsemmisült a híres kalligrafikus, Rakim ef. Islamović falfestménye.  A Haverford Collegee professzora Michael A. Sells azzal vádolta az újjáépítőket, akik az anyagi eszközöket főleg Szaúd-Arábiától kapták, hogy az túl vahabista. A belső tér most tiszta fehér, holott korábban gazdagon dekorált volt, a részletek többsége, a díszítések és a színek teljesen lecsupaszodtak, ez a vahabizmusra jellemző.

Van más is, ami eltér az eredetitől. Az építés idején nem létezett fehér homlokzat a külső falakon, csak kő volt, ahogyan az ma is látható a szarajevói Ali-pašino dzsámin, ugyanis a törökök nem készítettek homlokzatot egészen a 19. század közepéig.  

A Begova dzsámi különbözik Bosznia és a Balkán más mecsetjeitől, elsősorban a kupola nagysága miatt, ami 24 méter magas, és nincs a Balkánon még egy ilyen magas kupola. Különleges a stílusa miatt is, a szarajevói mecset kora gótikus stílusban épült, míg Bosznia többi mecsetje klasszicista stílusban.

A belső teret tekintve van hasonlóság, ilyen a nevezetes Banja-Luka-i Ferhadija dzsámiban, de ilyen egyes mecsetekben Macedóniában, és talán néhányban Bulgáriában és Görögországban. A belső térben, a mecset sarkában vannak az oszmán építészet utolsó sztalaktit díszítésű kompozíciói.  

A Begova dzsámi az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1898-ban a világon elsőként kapott elektromos világítást.

Ma Szarajevó szimbóluma, Bosznia-Hercegovina nemzeti emlékműve státuszt kapott.

„Milyen menekültek azok, akiknek a legújabb mobiltelefonjuk van, jó ruhájuk, nem úgy mint nekünk, akik a háború alatt mezítláb menekültünk az ellenség elől?”

„Emlékszem 92-re, akkor a mieink azt mondták a faluból menekülőknek, hogy hozzák az ékszereiket, mert azt az életükért el tudják adni… ezekkel a telefonokkal segítenek nekik elérni Európát… Nagyon gyorsan elfelejtettük, hogy nekünk hogy volt…”

„Ne vicceljetek már, az a telefon vagy a tablet talán az egyetlen, amije van, ami megmaradt neki, és a 21. században élünk és nem 93-ban. Ma mindenkinek van már telefonja, és hogy van az, hogy megérkeznek ide, a saját országukkal már alig van kapcsolatuk, az életüket mentik és akkor a bosnyákok azt nézik, milyen telefonjuk, milyen cipőjük van… szerencsétlen egy ország vagyunk…”

Az egyik boszniai országos napilap internetes oldalára írt olvasói vélemények, de természetesen ott is szép számmal vannak azok a megjegyzések, hogy bizony ezek a menekültek már nem a háború elől jönnek ennyien, hanem gazdasági menekültek, sőt, sokan lehetnek közöttük az Iszlám Állam tagjai, és egyéb bűnözők is.

A kis nyugat-balkáni országban a hivatalos adatok szerint jelenleg közel 4000 menekült tartózkodik, főleg gazdasági menekültek, akik túlnyomó többségének nincs semmilyen hivatalos dokumentuma.  

„Az esetek 90%-ában nincsenek okmányaik, és megsemmisítenek minden bizonyítékot, ami arra utalna, hogy hogyan jutottak be Bosznia-Hercegovinába, így őket az ún. „visszafogadási” rendelkezéssel nem tudjuk visszaküldeni abba az országba, ahonnan jöttek” – mondta Slobodan Ujić a Külföldieket ellenőrző szolgálat igazgatója. A szolgálat eddig 7926 menekültet regisztrált, akiknek 90%-a nem rendelkezik semmilyen dokumentummal, tőlük ujjlenyomatot vettek és az alapján próbálják meg személyazonosságukat kideríteni.

Az év eleje óta az országba a legtöbb menekült Pakisztánból és Szíriából érkezett, 2417 ill. 1393 fő, Afganisztánból 980 fő, Iránból 900 fő, a többiek Irakból, Líbiából és más országokból. A szakértők állítása alapján vegyes migrációról van szó, első helyen állnak a gazdasági menekültek leginkább Pakisztánból, Afganisztánból, Irakból és Iránból.  

Az elmúlt hetekben annak ellenére, hogy némileg csökkent a nyomás a határokon, naponta 30-60 menekült érkezik. A szolgálat igazgatója azt mondja, hogy Bosznia kész megerősíteni határait keleti szomszédai, Szerbia, Montenegró felé, azzal együtt, hogy a menekültek jórészt Görögországból, Bulgáriából érkeznek és EU-s országokba akarnak tovább menni. Az igazgató úgy véli, hogy az illegális migráció folytatódik, és senkinek nincs „varázspálcája”, hogy azonnal megoldja ezt a problémát. Az a véleménye, hogy egyetlen ország sem tud maga harcolni az illegális bevándorlás ellen, az Uniónak a nyugat-balkáni országok részvételével kell megoldást keresni. 

A legnagyobb nyomás Una-Szana kantonra nehezedik, azon belül is Bihács és Velika Kladusa városokra, amin keresztül a menekültek Horvátországba és onnan tovább más európai országokba igyekeznek. Becslések szerint a kantonban több mint 3000 menekült várakozik, de ahogy Horvátország erősíti határait, egyre nehezebb illegálisan átlépni a bosnyák-horvát határt, a menekültek fele „beszorult” Boszniába. A kikérdezésük során kiderül, hogy nem akarnak itt maradni, csak tranzitálásra használják az országot, sőt sokan egészen pontosan meg tudják mondani, hogy melyik országba, melyik városba tartanak.   

A kanton lehetőségei korlátozottak, hogy megbirkózzanak a menekültáradattal, ezért segítséget kérnek mind a Föderációtól, mind az államtól és az Európai Uniótól is.

Néhány napja Dragan Mektić, Bosznia belbiztonsági minisztere értékelte a kialakult helyzetet, ami lényegesen különbözik az akár két évvel ezelőtti menekült krízistől is. Akkor nem számított, hogy a szerbiai Sidben a horvát határ közelében létesült menekültközpont, most az Európai Bizottság pénzügyileg nem támogatja hasonló kialakítását Velika Kladusában, mert a város túl közel van a horvát határhoz és így az Unióhoz.

 „A menekültek akkor is csak tranzitáltak a nyugat-balkáni régióban, de akkor nem volt fontos a befogadó állomások helye. Most az EU határai nem nyitottak, a menekültek hosszabb ideig tartózkodnak Unióhoz közeli településeken. Boszniának jelenleg nincs kapacitása, hogy egyedül ellássa, hosszabb ideig eltartsa ezeket az embereket, ezért folyamatos a tárgyalás az EU-val, ami kész segítséget nyújtani minden lehetséges módon.”

Horvátország korábbi belügyminisztere, Vlaho Orepić úgy látja, „az embereknek tisztában kell lenni azzal, hogy sajnos itt embercsempészésről van szó és azt nem szabad összekeverni a valódi menekültkérdéssel.” Ugyanezt mondják maguk a menekültek is: „Nehéz nekünk, hogy összekevernek a bevándorlókkal. Az nem ugyanaz. Mi háborúból jöttünk, elhagytuk lakóhelyünket, mert ott nem lehetett élni, ezek az emberek más miatt jönnek. És az nem ugyanaz. Minket biztosan elfogadnának az európai országokban, de miattuk….”

Bihácson és Velika Kladusan a helyi lakosok, hivatalok, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, civil szervezetek és mindenek előtt a Vöröskereszt osztják meg maguk között a menekültek ellátásának egyre nagyobb problémáját.   

Befogadó központokat alakítottak ki egy gyerekotthonban, egy nyugdíjas házban, és közel 900 embert tudnak elhelyezni ideiglenes sátortáborban. Akiknek egyikben sem jut hely, azok ott vannak mindenhol: parkokban, autóbusz végállomásokon, parkolókban, és az utcákon.

Bihács polgármestere Šuhret Fazlić azt mondja, hogy naponta 4 ezer euró szükséges az élelmiszerre és higiéniai eszközökre. Ezt eddig a Vöröskereszt városi szervezete biztosította, besegített az boszniai Iszlám Közösség, a kanton kormánya és a helyiek, akik az egésznek a terhét viselik. 

A lakosság körében megoszlanak a vélemények a menekültekkel kapcsolatban, mégis tény, hogy Bihácson és Velika Kladusan hatalmas segítséget nyújtanak nekik. A lakosok és a civil szervezetek biztosítanak számukra úgy-ahogy szállásokat, ennivalót. A bihácsi egészségügyi központban eddig kb. 23 ezer szolgáltatást nyújtottak menekülteknek, Velika Kladusában 15 ezret, és azt mondják „az erőnk végén vagyunk, mert elfogytak a gyógyszerek, a gyógyászati eszközök.” Súlyos probléma, hogy sok a beteg közöttük és nemcsak a hosszú gyaloglás miatt. Regisztráltak szenvedélybetegeket és HIV pozitív beteget is. Kezelésükre a helyi egészségügyi intézményekben kapnak segítséget.

Annak ellenére, hogy a menekültek aggodalommal töltik el a helyieket, azt mondják, hogy azok körülmények, amiben élnek, a minimális szint alatt, az egyszerűen embertelen. Ezért van szüksége a két városnak támogatásra.

Az ideiglenes befogadó állomásokon dolgozó Vöröskereszt önkéntesek azt furcsállják, hogy a menekültek főleg fiatalok, 15 és 30 év közöttiek, kevés a nő és a gyerek. Továbbra is a legnyugtalanítóbb kérdés: tudjuk-e hogy kik ezek az emberek, akik napról napra egyre többen vannak? Miben reménykednek? A válasz nagyon nehéz. Csak tovább akarnak menni, és nem hátrálnak, mindig megpróbálják a határt. Minden időben és minden módon. Az elmúlt hónapban a rendőrség adatai szerint 200 embert fordítottak vissza a horvátok, miután az ottani rendőrség elfogta őket.  

Ezekben a napokban, hetekben a leggyakoribb kifejezés Bihácson és Velika Kladusában a bizonytalanság. Mert a helyi lakosok azzal együtt, hogy segítenek, félnek. „Nem biztonságos kimenni az utcára, különösen az esti órákban” - mondják sokan. – „Azért segítünk nekik, de sokáig nem mehet így. Egyrészt nem bírjuk magunk, másrészt hogy is mondjam, egyszerűen nem mehet így tovább, semmi jóra nem vezet. Ez nem jó sem nekünk, sem nekik.”

Idegenforgalmi szakemberek mondják, hogy Bihács ezt a szezont elvesztette. Szinte minden nyári foglalást lemondtak. Az arab turisták, akik a legnagyobb számban voltak vendégei az Una Nemzeti parknak, nem akarnak ide jönni.  

A Föderáció rendőrségének igazgatója Dragan Lukač azt mondta, hogy a menekültek nagy része a határokon át érkezett Boszniába, csak elenyésző számban az erdőkön, hegyeken keresztül, és szinte minden menekült és bevándorló a Föderáció területén van, a Szerb Köztársaságban szinte senki nincs, ami elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy ki honnan érkezett. „Nem lehet ezt a problémát egyetlen entitásra zúdítani, Bosznia-Hercegovinának ebben a kérdésben egységesnek kell lennie. Elfogadhatatlanok azok a politikusi kijelentések, hogy a Szerb Köztársaság egyetlen menekültet sem fogad be. Ők is Bosznia-Hercegovina részei. Nem tudom megerősíteni, hogy minden menekült Szerbiából érkezett Boszniába, de lehetséges. És ha ez így van, akkor jogosan tesszük fel a kérdést: kinek áll ez érdekében és miért?  De ezek csak spekulációk, a rendőrségnek pedig a tényekről kell beszélnie.” 

A rendőrfőnök sajtótájékoztatón elmondta, hogy meglátogatta valamennyi helyet, ahol menekültek vannak, és sokkolták az ott látottak. „Az amit tegnap láttam az ún. ’táborokban”, vagy jobban mondva  azokon a helyeken, ahol ezek az emberek tartózkodnak, azt kell mondanom, hogy rettenetes, szörnyű. Velika Kladusában rendezettebb és szervezettebb elhelyezést láttam a 100 méterrel arrébb levő kutyamenhelyen, mint ott, ahol a menekültek voltak. Ez rettenetes. Az egyik menekültközpontban olyan állapotok voltak, hogy ott nyugodtan lehetne egy horrorfilmet forgatni. Ott nincs semmi, de biztosan tartózkodik ott 7-800 ember, köztük legalább 100 gyerek. Hol végzik el szükségletüket, van-e hely, ahol legalább kezet tudnának mosni?” – kérdezte a rendőrfőnök, és hozzátette az a csoda, hogy eddig még nem tört ki valamilyen járvány.

„Sok szörnyűséget láttam életemben, átéltem a háborút, de egyszerűen sokkolt a látvány, amivel ott találkoztam. Nekünk ez Boszniában nem kell. Fel kell ébrednünk és felelősségteljesebben kell viselkednünk az országunk polgári iránt és azok iránt is, akik ide jönnek, függetlenül attól, hogy miért jönnek. Egy helyi közösség nem tud maga megküzdeni minden problémával, be kell avatkozni minden hatalmi szinten, beleértve a nemzetközi közösségeket is. Itt emberekről van szó, segítenünk kell nekik, mindannyiunk érdekében.”

Újságírói kérdésre azt is elmondta, hogy nagyon indokolt az a félelem, hogy a menekültek között vannak az Iszlám Állam tagjai is.

Ha elvétve is, de vannak jó dolgok is. Egy menekült elkezdett dolgozni egy fodrász szalonban, egy szíriai fiú és egy lány folyamatosan segítenek az ételkészítésben. Vagy a hatéves Ahmed Afganisztánból, aki még öt testvérével és a szüleivel van itt, és szintén az önkéntesekkel dolgozik, ételt oszt. És gondoskodik a családjáról.  

Még nincsenek meg a végleges adatok, de minden valószínűség szerint rekordhónapot zár június-júliusban a zágrábi repülőtér.

A labdarúgó világbajnokságra 11 charter járat indult Moszkvába. A járatokat a Croatia Airlines, az Uzbegistan Airways, a Red Wings, az Ural Air, az Aria Airways, a Turkish Airlines és a Rossiya teljesítették. A charterek közül négyet szélestörzsű repülőgéppel bonyolítottak: egy Boeing B777-300ER (364 utas), két Boing B767-300 (269 utas) és egy Airbus A340-300-as (295 utas).

A döntő előtti három napban a horvát légitársaság a menetrendszerinti járatokon növelte a kapacitást, ahogyan az Aeroflot is Airbus A321-est állított be a Moszkva-Zágráb útvonalra. Nem maradt le a Turkish sem, szombaton saját járatán szélestörzsű gépet,  Airbus A330-300-ast üzemeltetett.

A csapatot a Croatia Airlines OU8003 járatszámú Airbus A 319 típusú különgépe hozza haza, ami erre az alkalomra „Bravo vatreni!” ünnepi feliratot kapott. A matricázást a gép londoni érkezése után péntekről szombatra virradó éjszaka végezték el.  

Az ünnepi járat parancsnoka capt. Josip Grgec, a Croatia Airlines operatív igazgatója.  

foto: T6

Döbbenetes indulatok törnek fel elsősorban a szerbiai bulvársajtóban a most zajló labdarúgó világbajnokság ürügyén. Szerb médiaszakemberek, politológusok, emberjogi aktivista mondanak véleményt, keresnek magyarázatot.

„Undorító usztasák!”, „Danijel Subašić egy átkeresztelkedett szerb”, „Kolinda a fenekét riszálta Medvegyev előtt”. Ezek a finomabbak az utóbbi napokban megjelent cikkekből, amiknek amúgy gyakran nincs sok közük a labdarúgáshoz.

Az egyik szerb bulvárlap a horvát válogatott sötétkék mezében a fekete légió egyenruháját véli felfedezni, egy másik élesen bírálja a Szerb Rádió és Televíziót, amiért azok állítólag Horvátországnak szurkolnak. Nem kímélik a szerb sportújságírás legendáját, Milojko Pantićot és a világklasszis teniszező Novak Đokovićot sem. Ellene valóságos hajszát indítottak. Korábban a médiában Đoković volt az istenített szerb hős, aki bosszút áll a gonosz világon minden, Szerbiát ért igazságtalanságért, az Air Serbia légitársaság az első Airbus típusú repülőgépét is róla nevezte el. Aztán nagyon rövid idő alatt megkapta a „pszichopata”, a „teljesen őrült” jelzőket, pusztán azért, mert Horvátországnak drukkol. Most az sem számít, hogy továbbra is a világranglista első helyén áll.

„Volt idő, amikor a kommunista Slobodan Milošević, vagy a nacionalista Vojislav Koštunica közötti dilemma foglalkoztatta az embereket, de most minden a kléri-nacionalisták és a soviniszták kezében van, élükön a háborús bűnös Vojislav Šešelj és legjobb tanítványa, Aleksandar Vučić, és ezért a szerbek menthetetlenek” – tört ki élesen Pantić.

Nataša Kandić emberjogi aktivista azt mondja, a jelenkori történések még a háború előtti időkig nyúlnak vissza, az ellenségeskedés már akkor elkezdődött, majd  fokozódott, és amikor még véget lehetett volna vetni neki, nem tették meg. Úgy látja, hogy a köztévén a mérkőzések közvetítése korrekt és szakszerű, és ugyanilyen számtalan cikk és tudósítás, de ami a bulvársajtóban megjelenik, az sokkoló, mert szándékosan tartják felszínen a gyűlölködést, és felhasználnak minden eszközt és eseményt az ellenségeskedéshez.

Szerbiában a bulvársajtó népszerű és nagy befolyása van, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy „évek óta a gyűlölet nyelvén beszélnek, mintha még mindig valami háborús övezetben lennénk. Az embernek az az érzése, mintha az lenne a fő feladatuk, hogy állandóan felfedezzenek, feltárjanak valami ellenségeskedést.”

A gyűlöletbeszéd nem most kezdődött, hanem még 1987-ben, amikor Slobodan Milošević saját kezébe kaparintotta az összes médiát, és addig soha nem látott propaganda kezdődött, széles körben terjesztetve a gyűlöletet minden ellen, ami nem szerb, és ez nagyon gyorsan háborús összeütközésekhez vezetett.

Elképesztő, hogy milyen mélyen és az élet minden területén hogyan mérgezik sovinizmussal a társadalmat, felhasználva a horvát válogatott világbajnoksági sikerét. Azt pedig, hogy Oroszországot éppen Horvátország ütötte el a továbbjutástól, az oroszbarátok nagyon a szívükre vették. Mert a nagyszerb nacionalizmus időközben kicsit átváltozott, most a megmentőt Oroszországban és Putyinban látják, a labdarúgásban pedig szinte a háború folytatását, csak más eszközökkel.  

Ennek a nacionalista világnézetnek az a lényege, hogy ”szerbnek lenni azt jelenti, hogy gyűlölni a horvátokat”, de fordítva sincs másképp: „horvátnak lenni azt jelenti, hogy gyűlölni a szerbeket.” A labdarúgás „hálás gyűlöletkeltő”. A féltékenység és az irigység a horvát válogatott iránt, ami sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint a szerb, biztos táptalaja a gyűlöletbeszédnek. „A labdarúgás kiváló terepe a soviniszta gyűlöletnek” – mondta a belgrádi író, újságíró Tomislav Marković.

Nacionalisták mindkét oldalon vannak. Szerbiába például nagy mennyiségben érkezik élelmiszer Horvátországból, kelendőek is, de vajon mi motiválhatja azt a cikkírót, aki emígyen feddi meg honfitársait: „eszitek ezeket, amiről azt gondoljátok, hogy a miénk, és nem tudjátok, hogy ezek horvát termékek”. Kiderül, hogy a nemzeti identitásnak rosszat tesz a horvát ásványvíz, vagy a horvát csokoládé fogyasztása.

De a horvátoknak sem kell a szomszédba menni egy kis érthetetlen nacionalizmusért. Náluk az kavart kisebb botrányt, hogy Kolinda Grabar-Kitarović államfő szerb csokoládét osztott meg barátaival.

Egy horvát politikai elemző úgy látja, hogy Horvátországnak nincs miért botrányt kiáltania a szerbek nacionalista kijelentései miatt, mert maga is él hasonló eszközökkel, Nikola Tesla szobrát például azért távolították el, mert szerb volt.  

„Azok, akik ünnepelték Franjo Tuđman azon kijelentését, hogy „hál’Istennek, a feleségem nem szerb, és nem zsidó”, most ugyanezek az emberek megbotránkoznak a szerbiai primitív nacionalizmuson, ami tényleg primitív, tényleg szörnyű, de nem olyan valami, amivel Horvátország is ne élne már 25 éve, csak most hirtelen szeretné elfelejteni.”

Ő még emlékszik rá, hogy 1992-ben az olimpiai úszócsapatba nem válogattak be egy éremesélyes úszót a vezetékneve miatt. A nemzeti olimpiai bizottság elnöke nem engedte, hogy részt vegyen azon az olimpián, mert nem akarta, hogy a horvát csapat soraiban Milošević nevű sportoló legyen. Ezek a dolgok nem tűnnek el egyszerűen azzal, hogy most egy kicsit jobb, hogy most Horvátországban gyakorlatilag nincsenek szerbek.

Szerbiában természetesen nem osztják mindenben a bulvár gyűlölködő véleményeit, de helyiek úgy látják, hogy a józanabbak, a „normális emberek” vannak kisebbségben. Továbbra is az az uralkodó vélemény, hogy a nacionalizmus ellenesek szerbellenesek. Nemcsak a bulvárlapok operálnak a nacionalizmussal, ők csak a legagresszívabbak és a legvulgárisabbak, ugyanúgy fellelhető az úgynevezett komoly médiában is, a kulturális intézmények, az írószövetség, az egyház, az akadémia, stb. megnyilvánulásaiban.  

Stratégiai célpont

Srebrenica egy kisváros Bosznia keleti részén, a szerb határ közelében. A délszláv háborúban a szerbeknek nagyon fontos volt, minden áron irányításuk alá akarták vonni. A várost körülvevő területek teljesen a boszniai szerbek irányítása alatt álltak, számukra a város elfoglalása stratégiai fontosságú volt. 

Védett övezet

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 819-es számú határozata 1993. április 16-án Srebrenicát védett övezetté nyilvánította, ami azt jelentette, hogy nem lehet fegyveresen megtámadni, vagy egyéb más ellenséges cselekményt ott végrehajtani. Ugyanezzel a határozattal két további enklávé, Žepa és Goražde kerültek ENSZ védelem alá.

„Megváltás” Potočariban

Több ezer bosnyák menekült Srebrenicából és a környező falvakból Potočariba,  hogy védelmet találjon az ENSZ bázison. 1995. július 11-én estig 20-25 ezer menekült gyűlt össze.  A következő napokban a szerbek elkezdték elkülöníteni a férfiakat. 10-15 ezren megpróbáltak a boszniai hadsereg ellenőrzése alatt álló Tuzla felé elmenekülni.

Támadás

1995 közepén a boszniai polgári lakosság és a katonák humanitárius helyzete az enklávéban katasztrofális lett. A boszniai hadsereg térségben lévő alakulatai sürgősséggel kérték egy folyosó biztosítását a humanitárius segélyek városba juttatására. A Szerb Köztársaság hadseregének offenzívája Srebrenica ellen 1995. július 6-án kezdődött.

Tömeggyikosság

1995 júliusában néhány nap alatt Srebrenicában meghalt több mint 8 ezer férfi és fiúgyerek. Törvényszéki dokumentumok bizonyítják, hogy ősszel a szerbek nagy erőfeszítéseket tettek a tömeges kivégzések elrejtésére. Az elsődleges sírokat távolabbi helyekre, másodlagos sírokban helyezték át.

Ítélet népirtásért

A hágai nemzetközi törvényszék az első olyan nemzetközi bíróság, amelyik Európában ítéletet hozott népirtásért. 2004 áprilisában Radislav Krstić (a képen látható) perében a fellebbviteli tanács megerősítette, hogy 1995-ben Srebrenicában népirtást követték el, és jóváhagyta a bíróság által kirótt 40 év börtönbüntetést. A Srebrenicában elkövetett népirtásért ítélték el Ratko Mladičot és Radovan Karadžićot, a boszniai szerbek katonai és politikai vezetőit.

Potočari

Bill Clinton amerikai elnök 2003 márciusában nyitotta meg a Srebrenica- Potočari Emlékközpontot.  A népirtás első 600 azonosított áldozatát március 31-én temették el, majd még 118-at ugyanazon év július 11-én, a népirtás nyolcadik évfordulóján. Minden évben több tucat embert temetnek el ezen a napon.

Támadás Vučić ellen

A srebrenicai népirtás 20. évfordulóját beárnyékolta a volt miniszterelnök és a jelenlegi szerb elnök, Aleksandar Vučić elleni támadás a megemlékezés helyszínén. 2010. március 30-án a Szerb Köztársaság parlamentje elfogadta a Srebrenicáról szóló határozatot, amely "kifejezi együttérzését és bocsánatot kér az áldozatok családjaitól, amiért nem tettek meg mindent, hogy megelőzzék a tragédiát.” Idén a megemlékezésen részt vesz a szerbiai Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöke, Čedomir Jovanović. Azt mondta: „Srebrenica a mi szégyenünk, és bűnünk.”.

Holland felelősség

Hollandia fellebbviteli bírósága 2017. június 27-én másodfokú ítéletet hozott a „Srebrenicai és Zepai anyák” egyesülete által kezdeményezett perben, és kimondta, hogy Hollandia csak 30 százalékban felelős a több mint nyolcezer áldozat haláláért. Az ítélet indoklása szerint annak a lehetősége, hogy a mészárlást nem élik túl, 70 százalék volt.  A fotón Ratko Mladić a holland Karremans parancsokkal 1995.július 12.én.

Naser Orić felmentése

A Bosznia-Hercegovina fellebbviteli bírósága 2018. június elején megváltoztatta a Naser Orićot és társait felmentő ítéletet és újabb eljárásra kötelezte a hatóságokat. Naser Orić és Sabahudin Muhić , a boszniai hadsereg parancsnokai ellen vádat emeltek 1992-ben Bratunacban és Srebrenicaban hadifoglyok ellen, és Zalazje, Lolići és Kunjerac falvakban a civil lakosság ellen elkövetett bűncselekmények miatt.

Temetés Potočariban

Ma, 2018. július 11-én 35 azonosított áldozatot fognak Potočariban eltemetni 6575 társuk mellé. Több mint ezer áldozat nyomát még nem sikerült megtalálni.

fotók: deutschewelle

Boszniai életünk alatt nap mint nap szembesültem az Osztrák-Magyar Monarchia kézzel fogható örökségével, elégedetten nyugtáztam a helyiek elismerő szavait a történelem azon időszakáról, és jószívvel olvastam az egyik bosnyák politikus kijelentését, miszerint Bosznia-Hercegovina újabb kori történelmében kétszer negyven év volt békés és fejlődő, a Monarchia és a titói négy évized.

140 évvel ezelőtt, 1878. június-júliusban ült össze a berlini kongresszus, ahol az akkori nagyhatalmak, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és az Oszmán Birodalom egy új világtérképet rajzoltak. A legfontosabb vitakérdés a Balkán-félsziget volt, a résztvevő országok megállapodtak a San Stefano-i béke egyes rendelkezéseinek felülírásában. A kongresszus egyértelmű győztese a Monarchia volt, mely nemcsak arra szerzett jogot, hogy okkupálja Boszniát és Hercegovinát, de a Szerbia és Montenegró között húzódó Novibazari Szandzsák területén is helyőrségeket tarthatott fenn, ezzel sikerült meggátolnia Szerbiát abban, hogy kijusson az Adriai-tengerre.

A Monarchián kívül egyes balkáni népeknek is igazi ünnep volt a döntés, Szerbia, Montenegró, Románia területe megnövekedett, függetlenséget kaptak, a bulgárok hercegséget, míg másoknak, elsősorban a muzulmánoknak, ugyanaz a döntés szenvedést hozott, az elvándorlás és a bizonytalan jövő kezdetét jelentette.

A „harmadik” csoportba, a „jó és a rossz” együttbe tartozott Bosznia-Hercegovina, ami az okkupációval együtt is kapott egyfajta jogrendszert, amiben a muzulmánok élete biztonságban volt, szemben a szerbiai, montenegrói, macedóniai, bolgár, görög és a Balkán más részein élő muzulmánok keserű sorsával.

Az osztrák–magyar haderő 1878. júl. 29-én kezdte meg Bosznia-Hercegovina megszállását, a lakosság nem egyszer fegyveres ellenállása miatt Szarajevó elfoglalására csak aug. 29-én került sor. A Szarajevói Történeti Intézet tudományos munkatársa az évfordulóra emlékezve azt írja, hogy a berlini kongresszus döntésének ürügye a rend és a béke megteremtése volt, és Bécs azt várta, hogy katonai parádéval fogják a bevonulókat fogadni, ám ellenállásba ütköztek és nemcsak a muzulmánok részéről. Az ellenállás három hónapig tartott, több ezer áldozatot követelt, a katonai uralmat még négy évig fenn kellett tartani, a civil hatalmat 1882-ben vezették be. 

Bosznia Hercegovina 415 év török uralom után került a Monarchia fennhatósága alá, a muzulmán lakosságnak a keresztény hatalom alá kerülés óriási kulturális sokkot jelentett tartós következményekkel. Az emberek jelentős része elindult kelet felé, anélkül, hogy vissza akart volna térni, másik részük megbékélt a sorsával és hamar megtalálta a közös politikai vagy kereskedelmi nyelvet a megszállókkal.  

A császári és királyi seregeket nagyon elmaradott ország fogadta. A 15-16. században Bosznia az Oszmán Birodalom részeként virágzó tartomány volt, Szarajevó akkor élte fénykorát, a birodalomban különleges státusza volt, lakói olyan előjogokat is élveztek, amit más országokban élők nem. Örökölhetők voltak például a birtokok, a bosnyák nyelv a hivatalos diplomáciai nyelvek közé került, maga a szultán is beszélte. A fénykornak Savoyai Jenő törökellenes hadjárata vetett véget 1697-ben. Akkor Szarajevó 85%-a megsemmisült. Ezután mintha megállt volna felettük az idő, a város és az egész ország csak halvány árnyéka volt egykori önmagának, a Monarchia részeként indult újabb fejlődésnek.

Boszniának a Monarchiában is különleges státusza volt, Ausztria és Magyarország mellett a birodalom harmadik önálló egysége, azonban velük nem egyenrangú.

Bosnyák történészek is kiemelik, hogy az országnak a legnagyobb előnye abból származott, hogy bevezették a Monarchia egész területén meglévő közigazgatást. Bevezették a telekkönyvi nyilvántartást, ami még a jelenkori privatizáció alapját is képezi, a török városstruktúrát kerületek váltották fel, emeletes bérházakat kezdtek építeni az addigi földszintes kis házak helyett. Bécs terve az volt, hogy Szarajevót a tartomány európai színvonalú fővárosává teszi és ehhez nem kevés anyagi erőt is áldozott. A Monarchia negyven éve alatt a városban ötven középületet, hivatalokat, iskolákat és kórházakat építettek, megindult a villamos közlekedés, az áramszolgáltatás, a csatornázás, védőfallal erősítették meg a várost kettészelő, és a nagy esőzésekkor rendszeresen elöntő Miljacka folyót, rakpartot építettek, gyárak, üzemek létesültek.

A Monarchia közös pénzügyminisztere, Kállay Benjámin 1882-től húsz évig töltötte be a tartomány kormányzója tisztet. Megbecsülése a mai napig töretlen, érdemeit soha, senki nem vonta kétségbe. Elismeréssel beszélnek róla, azon törekvéséről, hogy az itt élő népek kölcsönös tiszteletben éljenek. Ő volt az, aki bevezette a nőorvosok praktizálását, hogy a muzulmán nők is tudjanak vizsgálatokra menni.   

Most, 140 évvel később boszniai történészek értekeznek arról, vajon a berlini döntés pozitív vagy negatív hatással volt-e Boszniára?

Egyetértenek abban, hogy óriási jelentősége van, hogy a döntés következtében létrejöttek nemzetek feletti, többnemzetiségű, multikulturális, nagy állami szervezetek, közösségek, birodalmak, amik egészen az I. világháború végéig fennálltak. Minden, ami a háború után jött, nagyon különbözött a régi világtól.

A mai napig tartó súlyos veszteségként élik meg a Szandzsák elcsatolását. A Szandzsák évszázadokon át szerves és elválaszthatatlan része volt a bosnyák államnak, legyen szó a középkorról vagy arról az időszakról, amikor Bosznia az Oszmán Birodalom provinciája (sandžak/vilajet) volt. A 19. század végén azzal együtt, hogy Bosznia történelmi, hagyományos nevét Bosznia-Hercegovinára módosították, a berlini kongresszus döntött a Szandzsák területi és politikai elcsatolásáról is, ami a mai történészek szerint a balkáni háborúkhoz vezetett. 1913-ban a bukaresti békével tovább folytatódott a Szandzsák darabolása, amikor is a déli részét Montenegróhoz csatolták. Ez a muzulmánok elvándorlásának újabb hullámát eredményezte arról a területről. A Szandzsák ma Szerbiához tartozik.  

Ferenc József 1908. okt. 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, nyilvánosságra hozta a Novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését, ezzel határozottan véget vetett az Oszmán Birodalom időszakának.  

A Szarajevói Történeti Intézet tudományos munkatársa az 1878-as  berlini döntésekről úgy vélekedik, hogy talán abban az időszakban, amikor meghozták, úgy tűnt, hogy valami megoldódott, de sokkal inkább bevezetést jelentettek a "brutális" 20. századba. Elvezettek a balkáni háborúkhoz, a két világháborúhoz, a 90-es évek polgárháborúihoz, Jugoszlávia felbomlásához. Hosszútávon a berlini kongresszus semmit nem oldott meg, sőt komplikálta a helyzetet.

Ezzel a címmel írt kollégájával, Bart Rijsszel könyvet a holland író és tényfeltáró újságíró Frank Westerman. A srebrenicai mészárlásról az évforduló közeledtével minden évben írtam, mert nem lehet erről megfeledkezni, nem lehet nem emlékezni, a Potocariban és Srebrenicában tett látogatás felkavaró, mély nyomot hagyott bennem.

Azt gondolom, hogy a történtek nem ismeretlenek, de mit látott, mit tapasztalt az újságíró?

Westerman a délszláv háború alatt kétszer utazott Srebrenicába, az ENSZ által létrehozott védett zónába és mindkét utazás után riasztó jelentéseket küldött a világnak az ostromlott városban található állapotokról, ami még a tapasztalt haditudósítónak is, aki a világ számos helyén megfordult, elborzasztó volt.

Először röviddel azután utazott oda, hogy a francia Philippe Morillon tábornok, aki 1992-93-ban az ENSZ fegyveres erők boszniai parancsnoka volt, betelepítette stábját a városi posta épületébe.

„Ez kicsivel később volt, hogy Morillon tábornok híres vagy inkább hírhedt kísérletet tett arra, hogy bevonuljon az enklávéba egy élelmiszerkonvojjal. Sajátjának nyilvánította a posta épületében lévő ENSZ stábot. 300 kanadai katona állomásozott Srebrenicában, őket váltották a holland zászlóalj katonái. Akkor voltam én Srebrenicában. Az volt a benyomásom, hogy ott nem lehet élni, a kétségbeesés uralkodott, és bár nem voltak lövöldözések, a város ostrom alatt állt.”

Különösen meghatározó élménye az iskolában tett látogatás, ahol a menekültek éltek. Azt mondja, azelőtt soha nem látott még hasonlót sem, az egész egy poklot ábrázoló középkori festményre emlékeztette.

 „Emlékszem, meglátogattam a helyi iskolát, ahol menekült családok éltek két szinten. Az első szint az épület padlója volt, a második szint a padokból, asztalokból emelt „fölső” szint. A család egyik fele az asztalok alatt élt, a másik fele a fejük felett az asztalokon. Az erkélyeket is szobává alakították. Emlékszem egy gyerekre, aki ejtőernyőből varrt ruhát hordott, rajta volt a humanitárius segélyszolgálat jelzése. Ez a kép, ennyi ember ilyen kis helyen, akiket úgy tartottak, mint egy börtönben, drámai volt. És mindezt Európában láttam, Európa szívében, a modern időkben, és olyan volt, mint egy sötét középkori kép. De nem kép, hanem a valóság volt.”

A második látogatásra 1994. júniusban került sor, amikor Westerman nem kis erőfeszítéssel megszerezte az engedélyt a holland zászlóalj felkeresésére. Meglepte, hogy milyen fizikai és mentális állapotban vannak a katonák, a helyzet megértésének teljes hiányát tapasztalta, közömbösséget a városban történtek iránt.    

„A legfőbb benyomásom az volt, hogy a hollandok érdektelenek voltak. 1994. júniusban vagyunk, vagyis egy évvel Srebrenica eleste előtt. Ők már érzéketlenek, cinikusak voltak, nem hittek a saját küldetésükben és abban, hogy megvédik a védtelen emberek életét. Beengedtek maguk közé, de nem akarták, hogy újságíróként a táborba is bemenjek, a végén mégis megmutatták. Az volt az érzésem, hogy csak azért vannak ott, hogy túléljenek és magukra vigyázzanak. Építettek egy fabarakkot, hogy tudják nézni a foci vb-t, hiányzott nekik az otthonuk. Attól a pillanattól kezdve, amikor a szerbek lekapcsolták azt az utat, ahol az élelmiszer, az üzemanyag, a benzin érkezett, minden rosszabbra fordult. Nem tudták használni a gépkocsijaikat, nem volt friss élelmiszer, konzerveket ettek kis adagokban, és egyre kevésbé voltak motiváltak, hogy tegyék azt, amit tenniük kellett.”  

Westerman beszél a városban tett látogatásáról, hogy találkozott a bosnyák hadsereg parancsnokával, Naser Orić-csal, akiről sugárzott a magabiztosság és nagyon optimista volt.  Azt mondta neki, ha támadnak, csak a boszniai hadsereg tudja megvédeni az enklávét, a holland katonáktól nem számíthatnak túl sok segítségre.

„Találkoztam  Naser Orić-csal és beszélgettünk. Emlékszem, azt mondta nekem, ő a balkáni Jasser Arafat, ő ellenőrzi az enklávét és nincs nagy véleménye a hollandokról. Az rendben van, hogy itt vannak, de csak ő és az ő egysége tartja életben az enklávét.”

Srebrenica elestekor Westermannak nem volt engedélye Boszniában utazni, de 1995. július 11-én ő és a kollégái kétségbeesetten próbálták megérteni, hogy mi történt. Korábban is érezték, hogy valami nagyon rossz fog történni, de a valóság minden érzetüket felülmúlta.  

„Emlékszem, hívtam a kollégáimat, riportereket, hogy megtudjam, mi történt, kétségbeesetten kerestük az információkat, és ez nemcsak újságírói szakmai érdeklődés volt, hanem valóban érdekelt a srebrenicaiak sorsa. Ottlétemkor találkoztam egy tolmáccsal, most nagyon aggódtam érte, de neki sikerült az erdőn keresztül kimenekülnie a pokolból és elérnie a 60km-re lévő Tuzlába. Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi történt, hogyan kerülhettek ki a dolgok az ellenőrzés alól. Már ismét riporterként dolgoztam Hollandiában, a lapom felmentett minden más kötelezettség alól, hogy megpróbáljam megtudni, mi történt. Elmentem Tuzlába, Belgrádba, Zágrábba és New Yorkba, hogy információkhoz jussak.”   

Meglepő volt a srebrenicai népirtás brutalitása és a meggyilkolt emberek száma, de még inkább zavaros volt a holland katonák és parancsnokság  naivitása, akik hittek Mladić ígéretének, hogy a fogvatartott férfiakat kikérdezik és hazaengedik. Minden újságíró jól tudta, hogy minden autóbuszra tett férfit meg fognak ölni.

„Meg voltam lepve, hogy hány embert öltek meg. Emlékszem, amikor beszéltem kollégákkal, egyetértettnk abban, hogy az elkülönített és buszokra tett férfiakat nem fogják Tuzlába vinni, eltüntetik és megölik őket. Fájdalmas felismerés volt, hogy a holland zászlóalj parancsnokai azt gondolták, hogy kihallgatásra viszik őket, amit Ratko Mladić mondott, hogy kikérdezik őket, hogy megbizonyosodjanak róla, nem háborús bűnösök-e, és hadifogolyként fogják őket kezelni, szabadon fogják őket engedni. Nem akartuk elhinni, hogy bevették ezt a mesét és fájdalmas volt rádöbbenni, hogy hivatásos katonák és tisztek sora nem értett meg semmit a legsötétebb forgatókönyvből.  

Mi történhetett az isten szerelmére, hogy azt gondolták, hogy a fogoly férfiakat megkínálják teával és hazaküldik? Mi újságírók a legrosszabbat vártuk, és ez a tömeges gyilkosság volt. Emlékszem, egy Amir nevű valaki, aki Srebrenicában dolgozott, SOS üzenetet küldött faxon. A faxban azt írta, hogy jönnek a szerbek, özönlenek le a hegyről, ha van valaki, aki olvassa ezt az üzenetet, és ha van valaki , aki meg tudja menteni őket, akkor azt most tegye, mert megölik őket. Az enklávéban mindenki tisztában volt vele, hogy ha Mladić csapatainak kezére kerülnek, akkor az a vég.”

És ezreknek valóban az volt a vég. 1995. július 11-én a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének egységei Ratko Mladić vezetésével elfoglalták a várost, a következő napokban meggyilkoltak több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiúgyermeket.  

Néhány napja horvát halászok a délszláv háborúban lezuhant jugoszláv harci repülőgépet és annak pilótáját találták meg az Adriában, most a Földközi-tengerben, a korzikai partok közelében keresik francia búvárok egy amerikai vadászgép és pilótája maradványait.A P-47 Thunderbolt a háború utolsó hónapjaiban zuhant le, pilótáját soha nem találták meg.

Van egy amerikai szervezet, a DPPA (Amerikai Védelmi Számviteli Ügynökség), akik akcióban eltűnt II. világháborús katonák és hadifoglyok felkutatására szakosodtak. Az ő embereik tíz francia búvárral az elmúlt napokban lemerültek a roncshoz és minden esély megvan arra, hogy a II. világháború egy újabb eltűnt áldozatát találták meg. Adataik szerint közel 83 ezer világháborús áldozat maradványait nem találták még meg, közülük kb. 27500-an a Földközi-tengerben vagy környékén tűntek el.   

Az ügynökségnél a 80-as évek végén figyeltek fel a vadászrepülőgép roncsáról és a felségjeléről készült fényképekre. Kb. 30 méterrel távolabb a tenger mélyén felleltek még egy P-47-est, annak a pilótája időben ki tudott ugrani a gépből.2014-ben kezdték megszervezni egy újabb fénykép hatására a 18 méter mélyen fekvő gép roncsainak, és a pilóta maradványainak felszínre hozását.  

„Az amerikai fegyveres erőknél becsületbeli kérdés, hogy senkit nem hagynak a harctéren. Ez az akció egy ígéret beváltása, akkor is, ha már eltelt 75 év” - mondta a marseilles-i amerikai konzul.

A megtalált maradványokat, beleértve a csontokat, karórát vagy bármilyen más azonosításra alkalmas tárgyat az ügynökség laboratóriumába küldik, ott végzik el a DNS vizsgálatot is. Ha a tesztek eredménye megerősíti az áldozat személyét, a maradványokat a család kérésének megfelelően eltemetik vagy a Washington melletti Arlington katonai temetőben, vagy a Franciaországban lévő tucatnyi amerikai temető egyikében.

Megtalálni a maradványait valakinek, aki 75 évvel ezelőtt tűnt el, halt meg, a rokonoknak felkavaró, de legalább bizonyosságot szereznek arról, hogy mi történt családtagjukkal.  

fotó: afp

A nyugat-balkáni régióból, elsősorban a többségében iszlám vallású országokból minden évben több csoport is indul Mekkába, a zarándoklatra. A hadzs (zarándoklat) az iszlám öt alappillérének egyike, amin minden hívőnek, ha tehetsége engedi, életében egyszer részt kell venni.

A csoportok augusztus 8-10 között indulnak és augusztus 27-30 között érkeznek vissza.

                                          Mekka

Az utazás egyik országból sem olcsó, és idén az árak jelentősen meg is emelkedtek. Ezt a szervezők azzal magyarázzák, hogy javultak az ellátás körülményei, a szállodák, biztonságosabb és kényelmesebb az utazás, nőttek a különböző adók Szaúd-Arábiában, és jöttek hozzá olyan adók is, amik korábban nem voltak.

A legdrágább Boszniából utazni, 4168 euró, Macedóniából 4100 euró, míg a legolcsóbban az albániai hívők utazhatnak, 3500 euróért.

Kicsivel több, mint egy hónap van hátra az indulásig, a jelentkezéseket természetesen még nem zárták le, de az adatokból már látszik, hogy a legtöbben hagyományosan Bosznia-Hercegovinából utaznak, eddig 1680-an, ezernél többen Macedóniából és Koszovóból, a legkevesebben, 15-en pedig Horvátországból.

                                 Zarándokok az Arafat hegyen 

Szerbiából eddig 235-en jelentkeztek az utazásra, ez a szám minden bizonnyal növekedni fog, mert sok arab él Szerbiában, akik már jelezték, hogy részt akarnak venni a hadzson. Az utazás költsége Belgrádból 3600 euró.

A horvátországi, eddig 15 fős csoportnak, ami egyébként kétszer annyi, mint tavaly volt, nincs kalkulált költsége az alacsony érdeklődés miatt, ők valószínűleg a boszniai zarándokokhoz fognak csatlakozni.  

Ahhoz, hogy a hívők ezt az utazást ki tudják fizetni, a nyugat-balkáni országok átlagbéreit figyelembe véve, 6-10 hónapot kell dolgozni, Bosznia-Hercegovina és Koszovó esetében tíz hónapnál is többet, szemben a nyugat-európai országokkal, ahol jellemzően 1-3 havi átlagbér a zarándokút költsége.

fotó: Anadolija

A horvát idegenforgalom az első félévben több bevételre tett szert, mint tavaly, azzal együtt, hogy a júniusi elmaradt az előző évitől. A legnagyobb mértékben Isztria és a Kvarner-öböl, 14, illetve 10%-kal, de kisebb mértékben kevesebb volt a bevétel Dalmáciában is. Zágrábban, Dubrovnikban és Splitben viszont 1%-kal több turistát regisztráltak.

A szakemberek, szállodások nem aggódnak a júniusi adatok miatt, mondhatni számítottak is rá az oroszországi labdarúgó világbajnokság miatt.Az okozott némi meglepetést, hogy az első félévben a legtöbb vendég belföldi volt, őket a németek és az osztrákok követik.

Ugyan nem jelentős számban vannak még jelen arab turisták, de számuk folyamatosan és rendületlenül növekszik. Ez elsősorban a horvát Idegenforgalmi Minisztérium és a Horvát Nemzeti Idegenforgalmi Testület évek óta tartó intenzív marketing munkájának eredménye. Az Emirates, a FlyDubai járatai tele vannak Dubaiból Zágrábba és Dubrovnikba.

Az Öböl-beli országok közül Katarból érkeztek a legtöbben, az első félévben kicsivel többen, mint tavaly egész évben. A jelentős számú turistát küldő országokhoz képest persze a számuk így is elenyésző, de önmagukhoz képest a növekedés jelentős. Ezek az országok korábban még statisztikai adatot sem képeztek.  

Az Egyesült Arab Emirátusból az előző évhez képest 70%-kal többen érkeztek, de ugyanezt figyelik meg Oman, Kuwait, Szaúd-Arábia. Bahrein esetében is.  

Az arab országbeliek által szívesen látogatott Bosznia-Hercegovinához hasonlóan Horvátországban is lenyűgözik őket a természeti szépségek.Szállásadók mondják, hogy téves azt gondolni, hogy ezek a gazdag vendégek csak a luxusszállodákat keresik. Ott, ahol ezt ajánlják nekik, általában a városokban, ott elfogadják, de ha nincs, akkor nem hiányolják. Otthon mérhetetlen gazdagságban és luxusban élnek, de a homokon kívül nem látnak semmit. Ezért az egyik legkedveltebb célpontjuk a Plitvicei-tavak. 

Falusi turizmusban részvevő családi gazdaságban mesélték, hogy arab vendégeik náluk láttak életükben először méheket. Málnát, szedret és vadszamócát szedtek, amiért a háziaknak 100 eurót hagytak ott, mert nekik pusztán a tény, hogy maguk csinálhatták ezt, felbecsülhetetlen értékű volt. Megnézik az állatokat, kecskéket, juhokat, őzeket, vadakat, medvéket… Néhány arab család, akiket elvittek az erdőbe sétálni, azt mondták, soha életükben nem láttak ilyen vastagtörzsű, magas fákat. Nekik a hegyi levegő, a zöld, az érintetlen természet kell.

Dubai, jordániai utazási irodák, ügynökségek képviselői jönnek folyamatosan felmérni, hogy milyen ajánlatokat tudnak kiajánlani az arab országokban élőknek, de Horvátország is rendszeresen részt vesz a dubai Arab Utazási Kiállításon.

A Perzsa-öböl gazdag országiból évente kb. 4,5 millióan legalább egyszer útra kelnek és hatszor többet költenek, mint az átlag nyugat-európai vendég.  A Gulf News Tourism adatai szerint egy egyhetes utazáson a legtöbbet a szaúdiak költik: 5333 dollárt, a kuwaitiak 3143 dollárt, az Emirátusokból érkezők 2700 dollárt.

1898. június 29-én játszották az első hivatalos labdarúgó mérkőzést Dél-Kelet-Európa és a Balkán területén, Mariborban. A Marburger Turnverein (Maribori Torna Club) Ferdinand Kuster elnök irányításával sorrendben a nyolcadik dél-ausztriai testgyakorlási sportnapot szervezte és be akartak mutatni a nézőknek néhány új sportágat, amik az Osztrák-Magyar Monarchia más részein már elterjedtek. Az egyik, és a leginkább várakozásteli sportág a labdarúgás volt.   

A mérkőzést a Mariborhoz közeli teznoi Katonai Képző Központban játszotta a Grazi Egyetem és a Grazi Műszaki Egyetem hallgatóiból álló két csapat. Maribornak akkor nem volt egyeteme, az egyetemista fiatalok többsége Grazban tanult, így vélhetően mindkét csapatban voltak maribori illetőségű játékosok is. Nagy volt az érdeklődés, a Marburger Zeitung már napokkal előtte hosszú cikkekben ismertette a játékszabályokat, amik hasonlóak voltak a maiakhoz azzal a kivétellel, hogy akkor a mérkőzés 80 percig tartott és eltérőek voltak a pálya méretei is. A mérkőzésről hosszasan írt a Grazer Tagesblatt is, megemlítve, hogy a nézők között ott voltak a politikai és társadalmi élet kiválóságai, köztük a polgármester Alexander Nagy is. Érdekes momentum, hogy a heves esőzések miatt a labdarúgó mérkőzés kivételével a szervezők minden sporteseményt lemondtak.    

A labdarúgás kb. 30 évvel ezelőtt jelent meg Nagy-Britanniában, akkor kapott hivatalos formát, akkor alakították ki a szabályokat és kezdte meg fokozatos térhódítását Európában. A nyugati kikötőkön keresztül érkezett meg Közép-Európába és onnan tovább a Balkánra.

                              Szlovén sportklub 1920-ban (fotó: AJB)

A Balkán „futball misszionáriusai” fiatalok voltak, egyetemisták, akik külföldön tanultak, főként Svájcban, Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. A jónevű zürichi, bécsi, müncheni, prágai, berlini egyetemeken tanuló szerb, horvát, bosnyák, macedón, stb. fiatalok voltak azok, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a dél-kelet-európai, a balkáni országokban a közvélemény megismerje és elfogadja a focit.   

A brit szigeteken és azokon a területeken, ahol ez a sport először elterjedt, Hollandia és Belgium kikötővárosaiban, a skandináv országokban, Észak-Németországban és Kelet-Spanyolországban a labdarúgás népi sport volt, férfias és durva játék, amit a munkásosztály, a bányászok, ipari munkások, textilipari és kikötői munkások, vasutasok kedveltek.  

Ahogy egyre szélesebb körben terjedt, társadalmi elfogadottsága is változott, a munkásosztály és a marginális rétegektől egyre inkább elfogadottá vált polgári körökben is. Míg a brit felsőosztálybeliek főleg lóversennyel, krikettel és más ún. „burzsoá” sportokkal foglalkoztak, az egyetemi, a polgári ifjúság a kontinentális Európában lelkesen fogadta a futballt.

Ebből a társadalmi rétegekből kerültek ki a foci pionírjai az Osztrák-Magyar Monarchia délszláv területein és a Balkán más országaiban is. Az elsők között volt a horvát sport atyja dr. Franjo Bućar, aki mint egyetemista 1893-ban Stockholmból hozta Zágrábba az első focilabdát.

                                    dr. Franjo Bućar

Kezdetben játékosok főleg a felső középosztályból kerültek ki, ők rendelkeztek elég szabadidővel, ellentétben a munkásosztálybeli családokkal, akik minden nap nehéz fizikai munkát végeztek, gyakran akár 17 órát is, ami után sportolásról még álmodni sem mertek. A felsőbb osztálybelieknek a szabadidőn túl az anyagi lehetőségeik is adottak voltak, így a kezdetekkor a futball misszió „terhe” a legmódosabb fiatalokra korlátozódott. Ők voltak azok, akik külföldi tanulmányi idejük alatt megismerkedtek a játékkal, hazatérve hoztak magukkal focilabdát és megismertették a hazaiakat a labdarúgás alapjaival. Az első időkben nagy különbségek voltak a labdarúgás minőségében a Monarchia délszláv területei - Szlovénia, Horvátország, Vajdaság -, és a Balkán más területei – Szerbia, Montenegró stb. között.

A Szabadkai Sport Egylet volt a Balkán első sportklubja, ahol 1898-ban megalakult a labdarúgó szakosztály. Wagner Zoltán szabadkai egyetemi diák 1896-ban vitte a városba Budapestről az első focilabdát. Ezután a többi balkáni város sem akart lemaradni. 1900-ban a ljubljanai németek megalakították a Leibaher Sportvereint, 1903-ban Zágrábban alakult az Első Labdarúgó és Sport Klub, Belgrádban az SK Soko és Kragujevácon az SK Sumadija. A szarajevói Első Gimnázium (Prva Gimnazija), Bosznia-Hercegovina legrégibb középiskolájának diákjai is ebben az évben honosították meg a tartományban a labdarúgást egy zágrábi tanulmányi kirándulást követően, az első egyesület, az SK Slavija azonban csak 1908-ban alakult meg, Montenegróban 1913-ban, Szkopjéban 1919-ben.

A II. világháború kezdetéig óriási presztízsük volt az erős európai - spanyol, olasz, angol, német - klubok által szervezett nemzetközi tornáknak. A legjelentősebb a Mitropa-kupa volt. Az első nemzetközi klubverseny szervezésének ötlete Bécsben született meg, a város az 1920-as években a kontinentális Európai igazi labdarúgó központja volt. Úgy ismerték, mint a „táncos” stílusú labdarúgás bölcsőjét, ami a rövid átadásokon, a jó labdakezelésen és a labda nélküli jó helyezkedésen alapul.  

Az Osztrák Labdarúgó Szövetség volt az első kontinentális szövetség, ami 1925-ben hivatalossá tette a labdarúgást. Minden változások ideológusa és motorja Hugo Meisl, az akkori idők legismertebb európai labdarúgó edzője, az osztrák „álomcsapat” létrehozója volt, akit sokan a közép-európai vagy a Mitropa-kupa atyjának is neveznek.

                                        Mitropa-kupa

A Mitropa-kupához a fénykorában, 1927-1939 között minden klubcsapat csatlakozott Ausztriából, Magyarországról az Újpest FC és a Ferencvárosi Torna Club, Csehszlovákiából az SK Slavia és a Sparta Prag, Jugoszláviából a BSK Beograd. A kupa jelentőségét emelte, hogy 1929-ben a legeredményesebb olasz klubcsapatok is bejelentkeztek, és többször részt vettek svájci klubok, a legismertebb zürichi Grasshopper Club, és román csapatok is.  

A jugoszláv labdarúgó klubok 1927-től vettek részt a Mitropa-kupában. A legjobb eredményük 1939-ben volt, akkor az elődöntőig jutott a BSK Beograd. A jugoszláv kluboknak 1940 is sikeres év volt, igaz, akkor a II. világháború kezdetének köszönhetően egy csonka, Kis Közép-Európa Kupát szerveztek.  

Horvát halászok Zadar mellett, egészen pontosan a Lukoranski medencében, Ugljan szigetnél megtalálták és részlegesen a felszínre hozták egy jugoszláv katonai repülőgép roncsait. A 23147 gyártási számú Galeb G-2 típusú gép néhány nappal a horvát-szerb háború kezdete előtt, 1991. szeptember 5-én zuhant le. Ezzel fény derült Neše Vrangelovski kapitány sorsára is.  A vadászgép a 251-es vadászbombázó századhoz tartozott. 

Aleksandar Radić katonai elemző azt írja, hogy Vrangelovski az eltűnése napján Zimonyból repült, hogy végrehajtson egy tesztrepülést a helyi légvédelmi egységnél Sepurin térségében. Néhány perccel az eltűnése előtt jelentkezett be utoljára rádión, amikor a tenger fölött 100 méterrel repült. 

                                   Galeb G-2

Miután eltűnt, a hadsereg keresést indított, egy Gazela helikopter fel is fedezett egy olajfoltot a víz felszínén. Úgy saccolták, hogy a repülőgép 65-70 méter mélyre süllyedt, de a parancsot, amit haditengerészet hajója kapott, hogy szedje össze a roncsokat, a háború kitörése miatt törölték. 

Idén májusban egy cseh búvárcsoport Primostennél fedezte fel egy Jastreb J-21 típusú gép roncsait. Az a repülőgép 1991. szeptember 19-én zuhant a tengerbe Valter Jurišić hadnagy kapitánnyal a fedélzetén. 

Az eltűnt repülőgépek mellett eltűntként tartanak nyilván pilótákat is. 1991-1992-ben eltűnt a jugoszláv légierő két pilótája, akiknek sorsáról nincsenek megbízható információk. Mindkettőjüknek harci repülés közben veszett nyoma. Miroslav Milutinović őrnagy, a 247. vadászbombázó század tisztje 1991. október 2-án tűnt el Jastreb típusú gépével éjszakai akcióban egy, a horvát hadsereg által elaknásított területen.

Talán a legnagyobb rejtély az első osztályú pilóta  Slobodan Medić sorsát övezi. 1992. május 2-án a 126. vadászrepülő század MIG-21-esével támadta a Bosanski Brod és Slavonski Brod közötti hidat. A repülőgépet egy földről indított rakéta eltalálta, és egy MIG-29-es gép pilótája, aki ugyancsak harci feladatot teljesített, azt jelentette, hogy látta Medić ejtőernyőjének kupoláját, ami azt jelenti, hogy a pilóta élt, amikor elhagyta a repülőgépet. A szlovén Koper TV elsőként arról tudósított, hogy Medić ejtőernyővel földet ért, horvát katonák találták meg súlyosan sebesülten, és minden valószínűség szerint foglyul ejtették. 

Tanúk 1992. augusztusban azt állították, hogy Medić egyike volt annak a hat jugoszláv pilótának, akiket Nemetinába vittek fogolycserére, de Medićet odafelé az autóbuszról közvetlenül a csere előtt az akkori eszéki katonai parancsnok Branimir Glavaš levette, és utána nyoma veszett. Azóta sem tudni a sorsáról semmit.  

Ezek a bűnök nem évülnek el. Hiába telt el több mint két évtized a délszláv háború vége óta, a gyalázatos események tevőleges részesei nem menekülhetnek. Horvátországban letartóztatták Dane Lukaićot, a manjačai tábor egykori parancsnokát.

Manjačaban, Banja Luka közelében a hegyek között volt a szerbek egyik koncentrációs tábora 1991-1992-ben, majd részlegesen újra 1995-ben is. Először horvát civileket és hadifoglyokat tartottak ott, majd 1992-től a boszniai háború kitörésétől bosnyákokat is. Az adatok szerint a fogvatartottak 80%-a bosnyák, 20%-a horvát volt, de voltak elenyésző számban szerbek is, akik megtagadták a katonai szolgálatot

Becslések szerint 3000-8000 rabot tartottak fogva, a boszniai hadifoglyok szövetsége 5000-re teszi a számukat, és nem ismert a halottak száma sem. A tábor közelében találtak egy tömegsírt 540 áldozat maradványaival, amiről bizonyossággal állítják, hogy a koncentrációs táborban elhunytakat temették oda.   

A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 3737 fogvatartott volt a táborban rettenetes körülmények között. A 240x260 méteres területen három fűtés nélküli épületben tartották a rabokat, egy-egy rabra 200x70 cm-es terület jutott, épületeként hat sorban elhelyezve, soronként 80 ember. A tábort kutyás őrök őrizték, a kerítés előtti területet aláaknázták. A foglyok száma 1992 augusztusában megduplázódott, miután sokan átkerültek az Omarska túlzsúfolt táborából, amelyet a nemzetközi nyomás miatt zártak le, de a nemzetközi tiltakozás miatt ezt a tábort is bezárták 1992 végén.

A hágai nemzetközi törvényszék egyebek mellett a manjačai táborban elkövetett háborús bűnökért Milomir Stakićot 40 év, Radoslav Brđanint 32 év börtönbüntetésre ítélte, és többeket ítélt el boszniai és horvát bíróság 12-15 évre.

A most letartóztatott Lukaić őrnagy a Jugoszláv Néphadsereg és a Szerb Köztársaság hadserege biztonsági szolgálatának tisztje volt. Háborús bűnök elkövetésével, a fogvatartottak jogainak megsértésével gyanúsítják, hogy parancsot adott embereinek a rabok fizikai, mentális bántalmazására és ezekben nem egyszer maga is részt vett.

Milorad Dodik, a Szerb Köztársaság elnöke felháborodott és azt nyilatkozta, hogy „a Szerb Köztársaság hadserege tisztjének letartóztatása elfogadhatatlan és megengedhetetlen”, és felháborítónak tartja, hogy a horvátok éppen azt a napot választották, amikor a II. világháború áldozataira emlékeznek Gospić-Jadovno-Pag-ban, ahol az usztasák haláltáborában nagyon sok szerb halt meg. Erre a megemlékezésre volt hivatalos Dane Lukaić is.   

A letartóztatásra reagált a londoni székhelyű Jasenovac Nemzetközi Igazságügyi Bizottsága szervezet is, azt állítva, hogy nem az első eset, amikor a horvát hatalom letartóztat olyan személyeket, akik Jasenovacon, vagy máshol lennének résztvevői horvátok által elkövetett bűnök áldozatainak megemlékezésén. Emlékeztetnek Milet Dakić esetére, aki egy Jasenovaccal foglalkozó nemzetközi konferencián vett részt, és akit Banja Lukáról hazafelé a horvátok szintén letartóztattak és közel két évig fogva tartottak, majd vádemelés nélkül szabadon engedték.

Lehet belekeverni nacionalizmust, lehet vádaskodni és mások bűneit emlegetni, a tény az tény marad: Manjačaban fogolytábor volt, és hogy milyen, arról az egykori rab, az 1992-ben még fiatalkorú Mirsad Duratović így emlékezett: „Klasszikus II. világháborúból ismert koncentrációs tábor volt, szögesdróttal, aknamezővel, kutyás őrökkel, munkára vezényelt rabokkal…”

Sokat beszélünk róluk, itthon szinte csak arról szól a propaganda. Menekültek, migránsok. Nagyon kevés szó esik azonban arról, hogy ebben a hatalmas tömegben gyerekek is vannak szülőkkel, vagy nélkülük, felügyelettel vagy magukra hagyva. 

Az ú.n. „balkáni út” jól ismert a kábítószer-és fegyverkereskedők, emberkereskedők, csempészek előtt, vonalvezetése miatt előszeretettel használták és használják a nyugatra menekülők is, és bár hivatalosan egy ideje zárva van, a Közel-és Közép-Keletről, Észak-Afrikából érkezőket nem igen lehet megállítani.   

Macedóniai, szerbiai, boszniai szakemberek beszélnek a menekültválságról kifejezetten a gyerekekre fókuszálva. Mert ez a tömeg valóban egy óriási nagy massza, de sodródnak velük gyerekek, fiatalkorúak, akik számtalan veszélynek vannak kitéve. Erre hívják fel a nyugat-balkáni szakemberek a figyelmet. 

Öt éve működik Dél-Macedóniában, Velesben az „üdvösség háza”, ahogyan az önkéntesek befogadó állomását nevezik. Megszámlálhatatlanul sokan találtak itt rövid idejű menedéket nyugat felé tartva. Jönnek éhesen, szomjasan, fáradtan és betegen.  Lenče Zdravkin önkéntes azt mondja, hogy nemcsak ő, más önkéntesek és humanitárius szervezetek aggódnak a menekültekért, elsősorban a gyerekekért. A macedón állam fedelet nyújt nekik, ételt, gyógyszert ad, igyekszik megkeresni a családot, ha valahol útközben elvesztették volna, de amíg elértek Macedóniáig – egyedül, csoportosan, vagy felügyelettel – a gyerekek mögött már több száz, esetleg ezer megtett kilométer van tele bizonytalansággal, félelemmel. Szembesülnek azzal, hogy nem kapnak menedéket, szállást, nincs mit enni, fáznak, elszakították őket az otthonuktól és van, hogy megtámadják őket. Különösen drámai a helyzet a határokon.   

Belgrádban van A menedékkérők segítségnyújtási és védelmi központja, akik önkénteseikkel jelen vannak az ország egész területén. Egyikük, Radoš Đurović elmondta, a kíséret nélküli gyerekek helyzete javult, mert az utóbbi hónapokban nagyobb figyelmet fordítanak rájuk mind az önkéntesek, mind a hivatalos szervek, minisztériumok részéről. Ennek csak egyik oka az, hogy az Európai Bizottság tavaly ősszel vizsgálatot folytatott Szerbiában a családok nélküli menekült gyerekek helyzetéről. Oka az is, hogy elsősorban az önkéntesen a humanitárius szervezetekben munkát vállalók nagyon is jól tudják, hogy milyen problémákkal, gondokkal találkoznak a menekültek.   

Kialakítottak gyermekek fogadására alkalmas szállásokat, a kísérő nélkülieket kiemelték a felnőttek közül, és igyekeznek a normális élethez közelítő körülményeket, védelmet, biztonságot nyújtani nekik. Komoly probléma, hogy sok gyerek nem jut el a táborokba, befogadó állomásokra, elrejtőznek, vagy rejtegetik őket, nem ritkán idősebbnek mondják magukat a valóságnál. Ha bekerülnek, gyakran megszöknek, mert félnek, hogy esetleg nem mehetnek tovább.

A humanitárius szervezetek képviselői azt mondják, hogy hiányoznak a szakemberek, elsősorban azok, akik gyerekekkel tudnának foglalkozni.  A befogadó állomásokon dolgozók nincsenek kiképezve a gyerekekkel, vagy éppen a szülők nélkül érkező gyerekekkel való foglalkozásra, nem tudják, hogy a felmerülő kérdésekre hogyan és milyen válaszokat adjanak, milyen kezelésekre lenne szükségük ezeknek a gyerekeknek. Gyakran jönnek ezért szociális munkások, hogy felmérjék, vannak-e veszélyeztetett gyerekek az érkezők között. 

Mert függetlenül attól, hogy egyedül jönnek-e, vagy szülői, rokoni felügyelettel, a gyerekeknek nincsenek meg a normális feltételek a fejlődésükhöz, a nevelésükhöz és az oktatáshoz. A felnőttek világának ebben a feszült légkörében, számtalan kockázattal telik a gyerekkoruk.  

Akiket lehet, azokat a helyi iskolákba járatják, igaz, csak néhány órára, de ők legalább erre a kis időre kiszakadnak a befogadó szállások nehéz körülményei közül, elfeledkeznek a nehézségekről. Ez csak nagyon szerény próbálkozás arra, hogy könnyítsenek a mindennapjaikon, mert az iskolában töltött egy-két óra nem alkalmas arra, hogy kövessék a tananyagot, vagy beilleszkedjenek az osztályukba és a helyi környezetbe. 

A menekültek egyre többen választják Bosznia-Hercegovinát, számuk növekedését a hivatalos adatok, a humanitárius szervezetek önkéntesei, de az állampolgárok tapasztalatai is alátámasztják. Boszniába az év eleje óta 7128 személy kísérelt meg illegálisan belépni a hivatalos adatok szerint, de azt mondják, számuk lényegesen magasabb. 

A Nemzetközi Szolidaritási Fórumban – az Emmaus, a Save the Children, a SOS Kinderdorf, az UNICEF, a World Vision szakemberei – elemezték és értékelték a helyzetet és ajánlásokat tettek. Azt kérik, hogy minden gyerek, akár kísérővel, akár kísérő nélkül érkezik, azonnal kapjon elhelyezést, orvosi ellátást, segítséget, szükséges ruhákat, higiéniai felszereléseket, megfelelő és elégséges étkezést, legalább naponta háromszor. Vannak olyan gyerekek, akik már egy vagy két éve egyedül vándorolnak, ritkán, vagy egyáltalán nincs kapcsolatuk a családjukkal. Nincs elegendő élelmük, nincsenek megfelelő egészségi állapotban, az életkörülményeik miatt nem járnak iskolába, nincs megfelelő ruhájuk, cipőjük. Kérik, hogy nekik azonnal rendezzék a törvényi helyzetüket akár gondnok kirendelésével, és biztosítsanak számukra pszichoszociális tanácsadást.

A szakemberek, önkéntesek mindenütt egyetértenek abban, hogy a gyerekekre nemcsak útközben, hanem a befogadó állomásokon is számos veszély leselkedik. Szinte mindenhol számolni kell a csempészekkel, táborozók közötti erőszakkal, a gyerekek ellen is irányuló mentális és szexuális erőszakkal. A táborokban nagy a fluktuáció, és megfelelő szakmai és érzékeny megközelítés nélkül nagy kérdés, hogy meg lehet-e ezeket előzni, fel tudják-e ismerni, meg tudják-e védeni őket az erőszakoktól, a bántalmazástól, a bűnözőktől?

Mert sokan vannak bűnözők, embercsempészek keze között, gyakran épp a családtagjaik adták át nekik őket. A nyelv, a közös eredet miatt a gyerekek jobban bíznak honfitársaikban még akkor is, ha azok bűnözők, nem bíznak az intézményrendszerek munkatársaiban, ezért nagyon nehéz az emberkereskedelem elleni küzdelem a tranzitországokban. Nem könnyíti meg a hatóságok dolgát az sem, hogy az embercsempészek minden bizonnyal kapcsolatban állnak az emberkereskedőkkel. 

A menekültek, bevándorlók és a gyerekeik problémája sokkal nehezebb és összetettebb, mint amit a humanitárius szervezetek, önkéntesek, politikusok, újságírók meg tudnak érteni. Közös és megfelelő megoldást kell találni arra, hogy könnyítsenek a sorsukon, mert erre az utazásra sem a felnőttek sem a gyerekek nem szórakozásból indultak el. Leginkább a bajból menekülnek.

fotók: EPA