Biztonságpolitika.hu

Immár három hónap telt el az első koronavírusos hírek megjelenése óta. Negyed év, aminek távlatából időszerűvé válik visszatekinteni, helyzetet elemezni. Ez az a legrövidebb idő, amely után széleskörű információkkal rendelkezünk mind az intézkedéseket, mind azok hatásait, mind a különböző kormányok hozzáállásának összevetését tekintetve. Mostanra a közbeszédben is elegendő helyes információ terjedt el a vírusról és a járványról ahhoz, hogy mindenki képet alkosson róla; és elegendő helytelen ahhoz, hogy aktuálissá váljon helyre tenni, megmagyarázni azokat. Cikksorozatunk első részében a vírus kiindulópontjával, Kínával kapcsolatban világítok rá a – sokszor rasszista beütésű ‑ féligazságok helytelenségére, a kínai hatóságok és társadalom berendezkedésére.

 

A kínai viszonylatok jobb megértésére először néhány alapvető tényt kell szemléznünk. Kínában számos etnikum él együtt, de még a Han népcsoporton belül is, amely a népesség nagyjából 92%-át adja, számos jól megkülönböztethető embercsoport található. Épp úgy, ahogy Európában is feltűnő különbséget látunk egy skandináv és egy mediterrán ember közt, legyenek bár mindketten kaukázusiak. Európa teljes területe 10,18 millió négyzetkilométer, egymagában Kínáé 9,6 millió. Előbbi népessége a 750 millió főt sem éri el, utóbbié 1,4 milliárd felett jár. Ezekre az adatokra érdemes gondolni, mielőtt „kínai vírusnak” bélyegezzük meg a Covid-19-et, vagy a teljes kínai népet, esetleg a Távol-Kelet összes népét együttesen hibáztatjuk a járvány kialakulásáért. Fordított esetben, például egy portugáliai eredetű járvány idején értetlenül és (joggal) felháborodva állnánk az előtt, ha egy kínai undorral és félelemmel kerülne ki minket az utcán. Végül, mindezek mellett objektívan látni kell, hogy egy világjárvány kiindulási pontja jó eséllyel lesz Kína. Ez már csak valószínűségi alapon is így van a fenti népességi és területi szárazadatok alapján, továbbá fontos szempont, hogy a szintén nagy területű és népességű Indiával vagy éppen Afrikával ellentétben a kínai gazdaság és a világszerte jelenlévő diaszpórák is olyan helyzetben vannak, amely rendkívül jelentős utasforgalmat generál Kína és a világ többi része között. Emellett az erősen és dinamikusa átalakuló kínai gazdaság, valamint társadalom növeli a belső egyenlőtlenségeket és a belső migrációt is.

 

A járványhelyzet kezdeti palástolását tekintve is érdemes objektív elemzést végeznünk a felháborodás helyett. Egyéni ítélőképességünkre van bízva, hogy mennyire fogadjuk el magyarázatként, de a kínai kormány a kezdetekben nem akarta széles nyilvánosság elé tárni a járványveszélyt. Mi több, amíg fel nem fedezték, hogy teljesen új vírustörzzsel van dolguk, nem volt lehetőségük a fertőzöttek számának felmérésére sem, ahogy a terjedés akadályozása is váratott magára. Azt is tudni kell, hogy a vírustörzsek folyamatosan mutálódnak, azonban az elváltozások elsöprő többsége olyan új vírust eredményez, ami teljesen életképtelen. Még ha életképes is lesz, általában elhal, mielőtt terjedni tudna, vagy olyan kis csoportban tud elterjedni, hogy a világ sosem szerez róla tudomást. A világ közvéleménye csak néhány évente értesül egy-egy ilyen esettel, amikor az új vírus komoly járványt okoz. A wuhani egészségügyi felügyelet is csak december 26.-án küldte meg az egyik beteg mintáját a shanghai kollégáiknak felülvizsgálatra, ugyanis ekkorra lett egyértelmű számukra, hogy új típusú koronavírussal találkozhattak. Ennek ellenére itt éles kritikát fogalmazhatunk meg a Xi Jinpinggel (Si Csinping) és a teljes kínai vezetéssel szemben, hiszen ha egy nyugati típusú demokráciában tapasztaltunk volna hasonlót, nagy valószínűséggel az adott ország egészségügyi hatóságai azonnal jelezték volna az epidémiát (közösségben terjedő járványt), és külföldi szakértők meghívásával kezdték volna azt vizsgálni, legyőzni. Az autoriter kínai vezetésnek igenis komoly felelőssége van abban, hogy a járvány pandémiává (népek között terjedővé) nőhette ki magát.

Sajnos azonban Nyugaton is számos országban tapasztalhattuk, hogy a elnök vagy miniszterelnök valótlan állításokkal nyugtatta népét, hivatkozva az elegendő mennyiségű védőfelszerelés és teszt meglétére, holott kijelentése távol állt a valóságtól. Ráadásul ezek a nyugati politikusok kisebb nyomás alatt állnak kínai kollégáiknál, hiszen csak a második hullámban kellett becsatlakozniuk a válságkezelésbe. Sosem fogjuk megtudni, miként jártak volna el az illetékesek, ha a járvány origója San Francisco, Dortmund, vagy mondjuk Szombathely lett volna. Donald Trump amerikai elnök még arról is beszélt, hogy néhány hónapon belülre elkészülhet a vakcina a Covid-19 ellen. A témát érintő optimista sajtótájékoztatói végén rendszerint szakemberek is röviden felszólalnak, kiegészítve az elnök nyilatkozatát szigorúan a szakmai szempontoknak megfelelő tényállításokkal.

Következő lépésként bontsuk ki az autoriter kínai vezetés személyiségjegyeit. Volt szerencsém középhosszú ideig Kínában élni, így kísérletet teszek saját tapasztalataimat és kínai ismerőseimmel az elmúlt napokban folytatott beszélgetések tanulságait segítségül hívni. Számomra emlékezetes eset, amikor 2017-ben Dél-Kínában a hosszas esőzések után földcsuszamlás végzett sok ezer emberrel. Erről napokkal hamarabb értesültem, mint lakhelyemen, Qingdao (Csingtao) városában élő kínai ismerőseim – annak ellenére, hogy főként rendőrtisztek, orvosok, üzletemberek voltak. Az állami kézben lévő média csak néhány nappal később, akkor tárta nagynyilvánosság elé a történteket, amikor már a köré tudták felhúzni a szomorú hírt, hogy a környező falvak védelmére védfalat emeltek. Ez a jelenség nem csak Kínában, de világszerte megfigyelhető. Minél erősebb kézzel kormányoznak egy országot, minél hajlamosabbak autoriter eszközökhöz nyúlni és szigorúan szabályozni, annál inkább elvárja a társadalom a megbízható és óvó vezetés működését. Egyszerűbben, egy liberálisabb jegyekkel rendelkező ország, ahol szabadabb és szabadosabb az élet, fejlett és felelős társadalmat kíván meg, az egyének pedig nagyobb beleszólást és nagyobb felelősséget is éreznek a rend fenntartásának irányába. Ahol viszont az élet különböző területein szigorúan szabályozva élnek, ott elvárják, hogy engedelmes életvitelükért cserébe a vezető megvédje őket.

A kínai nép elől azonban a Covid-19 terjedését nem lehetett addig takargatni, amíg megoldják valahogy a problémát. Először Li Wenliang wuhani orvos próbálta megkongatni a vészharangokat, minek okán rövid úton a fogdán találta magát (ez utólag már nem is hangzik annyira rosszul, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy később meghalt), de addigra elszabadult a hír. Az emberek félni kezdtek, és haragra gerjedtek a kormánnyal szemben mind az elhallgatás, mind az elhallgattatás miatt. Olyan feladat volt ez a Xi-adminisztrációnak, amellyel ritkán kell szembenézniük. Az elnöknek nemrégiben így is komoly csatát kellett megnyernie a Kommunista Párton belüli ellenzékével szemben. 2017 számára annak bizonygatásáról szólt, hogy nem túl öreg a kínai fejlődés következő lépéseinek levezényléséhez. A régi idők pártkatonájaként a konzervatív vonalat képviseli. Egyik oldalt ott vannak az amerikai gyorséttermek, az egyre szabadabb társadalom (nem ritka látvány az utcán az amerikai zászlós, New York feliratú pólóban sétálgató fiatal, és a nemzetközi utazás is egyre nagyobb tömegek számára elérhető), az exportkereskedelem egyre nagyobb ütemű élénkítésének feladata, a kínaiak munkakörülményeinek folyamatos javítása. A másik oldalt pedig az e mellett fenntartani kívánt olcsó és hatékony termelés, a szigorából semmit sem engedő cenzúra és a hatalom tévedhetetlenségének látszatát fenntartó politikusmatuzsálemek. Végül Xi akarata érvényesült, még az elnökségét 10 évben maximáló rendelkezést is sikerült eltörölnie, így elméletileg 2022 után is pozíciójában maradhat.

Xi Jinping, a Kínai Kommunista Párt főtitkára és a Kínai Népköztársaság elnöke (forrás: Quartz)

A jelenlegi helyzet azonban neki is új volt, ezúttal a széleskörű népharagot kellett legyőznie. Ide már nem volt elég a Wechat alkalmazáson figyeltetni egyes kulcsszavakat, most bő egymilliárd ember haragját kellett levezetnie, és visszanyerni a bizalmat. Rég túl voltak azon a ponton, amikor ki lehet bújni a felelősség alól, valakinek „el kellett vinni a balhét”. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy az nem ő akart lenni. Nem is kellett sokat várni a drákói lépésekre. A Wuhan központú Hubei tartományban több magas rangú politikai és egészségügyi tisztviselő vált kegyvesztetté és – rövid időre ‑ munkanélkülivé. Az állam eszméletlen erőforrásokat csoportosított válságkezelésre, természetesen nem csupán a politikai kármentés reményében, hanem természetesen azzal a céllal, hogy utolérjék és megfékezzék a járványt. Nagyon jól tudták, hogy elébe menni már nem tudnak. A legszigorúbb intézkedések léptek életbe, amelyek segítségével lelassították a terjedést, a járvány méreteit sikerült behatárolni és minimalizálni a veszteségeket. Ekkorra viszont már késő volt megakadályozni egy teljes Kínát, valamint legnagyobb valószínűség szerint az egész világot érintő járványt. Az időzítés sem lehetett volna tragikusabb, hiszen a január 25-i kínai holdújév alkalmából kínaiak tízmilliói, valamint a külföldi diaszpórákban élők milliói utaztak szülővárosukba, hogy tágabb családjuk körében ünnepeljenek. A járványnak ennél hatékonyabb katalizátorát valószínűleg elképzelni sem lehetne 2020-ban a Föld bolygón, talán a tokiói olimpia szurkolóinak érintkezése érhetett volna a közelébe.

A feladat tehát adott volt Xi elnök és hivatalnokai előtt. Ők pedig energikusan vetették bele magukat az építésbe, szervezésbe, a helyes irány kijelölésébe, és az elmúlt hónapok tanúsága alapján azon végig is vezették a kínai népet. A nép legnagyobb része pedig utólag csak erre emlékszik. Vagy azért, mert csak erre akar, vagy azért, mert olyan jól dolgozott az állami propaganda, hogy az elmúlt negyed évet akár sikertörténetként is meg lehessen élni. A korlátlan anyagi javak és emberi erőforrás ráfordítása mellett ugyanis ez is egy nagyon kézenfekvő eszköz volt az amúgy is összetartó kínai társadalomban. Legyen szó rendőrtisztekről, üzletemberekről, étteremtulajdonosról, egyetemi oktatókról, vagy éppen egy jelenleg 15 éves, annak idején a focipályán megismert kisfiúról, a napokban minden beszélgetőpartnerem a leghangsúlyosabban emelte ki számomra, hogy az emberek összefogtak, egységbe kovácsolódtak, és együtt sikerült legyőzniük a vírust. Kialakult véleményükben, legyen az írott vagy szóbeli, egyértelműen tetten érhetőek a Xinhua hírügynökség és a Kommunista Párt véleményvezéreinek előre csomagolva tálalt vezérgondolatai. Az „összefogás” és „együtt legyőzni valamit” pedig olyan kifejezések, amik az elmúlt évszázadban fontos elemeivé váltak az autoriter rendszerek retorikájának.

Így el is érkezünk a társadalmi mentalitás a társadalmi fegyelem kérdésköréhez. Olyan pontok ezek, amelyek méltán jelenthetnének számunkra követendő példát, a keleti társadalmakhoz idomulás azonban mégsem jelentheti a helyes utat számunkra. Egyszerűen lehetetlen lenne, mert túl rég óta fejlődik más irányba a nyugati típusú demokrácia. Amíg megtörténhet, hogy a késő este bejelentett és másnap reggel 8-tól hatályos észak-olaszországi karantén hírére tízezrek kelnek útra déli rokonaikhoz, nem gondolkodhatunk ebben. Amíg megtörténhet, a szűk kéthetes otthonlétet megunó olaszokat naponta sok ezrével bírságolja a rendőrség, nem gondolkodhatunk ebben. Amíg megtörténhet, hogy a magyarországi korlátozó intézkedések hatására a Balaton partján egyes falvakban a polgármester nyári forgatagról számol be a nyaralóikat megrohamozók miatt, addig nem gondolhatjuk komolyan, hogy az európai társadalmak többsége képes fegyelmezetten viselkedni. „Szerencsére a kormány megmondta, mit csináljunk, és hinnünk kell nekik, mert nem tudunk annál jobbat” – hangzott divattervező kínai barátomtól. „Nekem ne mondják meg, hova mehetek” – hallhattunk mindnyájan az elmúlt két hétben itthon.

Elnéptelenedett utcák Wuhanban (forrás: The Atlantic)

A kínai társadalom otthon maradt, mert azt mondták nekik. Ha kimentek, kivétel nélkül maszkot viseltek. Ezeket a korlátozásokat be lehetett vezetni, mert az emberek engedelmeskedtek a saját érdekükben. Ennek köszönhető, hogy Kína három hónap alatt győzte le az új típusú koronavírust, úgy, hogy még olyan tartományokban is, ahol nem regisztráltak nagyszámú megbetegedést, 1-2 hónapig teljesen leállt az élet. Az ország végül közel 82000 igazolt beteggel és közel 3500 ismert áldozattal zárja a járványt – ez utóbbiban a hivatalos statisztikák szerint tehát az 1,4 milliárdos ország jobban tudott teljesíteni, mint a 60 milliós Olaszország, ahol még javában tombol a járvány. Számos városban tegnapelőtt nyitották meg a közösségi használatú futballpályákat, játszótereket. A munkahelyeken, gyárak nagy részében már folyik a munka. Az iskolák továbbra is zárva tartanak, az intézményektől most már bármelyik nap kaphatnak friss tájékoztatást a diákok. Az első kísérleti vakcinát múlt hét végén beadták 108 önkéntesnek Wuhanban (miközben egy amerikai cég fejlesztése is elérte az emberi tesztelés szakaszát Seattle-ben), eredmény a hathónapos tesztidőszak után várható. Megfeszített és tiszteletreméltó munkával, valódi összefogással megfékezték a járvány továbbterjedését, az új esetszámok mindenhol napról-napra zuhannak és közelítenek a nullához. Az egészségügyi dolgozók már rendezvényeken, virágcsokrok és tapsvihar közepette ünneplik a járvány végét. Az utcákat alakzatba állva járja seregnyi védőruhás munkás, akik óriási permetfelhőt zúdítanak mindenre. A szakemberek véleménye finoman szólva is megoszlik arról, hogy az utca hetek-hónapok óta használatlanul álló aszfaltjának fertőtlenítése bármit is segítene a vírus legyőzésében, de a kínai vezetést ez most nem érdekli. Xi Jinpingnek és politikai vezérkarának most az a legfontosabb, hogy az emberek ablakaikon kinézve látványos és biztonságérzetet nyújtó eseményeknek legyenek szemtanúi. A történet végén ugyanis, egy autoriter rezsim azért mégis csak autoriter rezsim marad.

 

Szomszédságpolitika

Az Európai Bizottság folyamatosan azon dolgozik, hogy támogassa az EU tagállamait, és megerősítse a COVID-19 terjedésének lassítására irányuló nemzetközi erőfeszítéseket.A vírus globális terjedésének, megelőzésének és visszaszorításának fokozása érdekében a Bizottság február 24-én, hétfőn bejelentette egy új, 232 millió eurós támogatási csomagot.

Az EU szomszédságpolitikáért és bővítési tárgyalásokért felelős biztosa, Várhelyi Olivér Ukrajnában látogatott. Ottléte során találkozott Volodymyr Zelensky ukrán elnökkel és Vadym Prystaiko külügyminiszterrel, a találkozón megállapodás született a gazdasági kapcsolatok megerősítéséről,egy erős és ellenálló ukrán gazdaságot megteremtendő.

Február 11-én az EU és Ukrajna megállapodást írt alá egy új, 25 millió eurós programról az ukrán elektronikus kormányzás és a digitális gazdaság támogatására. A megállapodást Várhelyi Olivér szomszédságpolitikáért felelős biztos és Dmytro Kuleba miniszterelnökhelyettes és euroatlanti integrációért felelős miniszter írták alá.

Az megállapodás aláírását követően Várhelyi biztos Oleksiy Honcharuk miniszterelnök tárgyaltak az EU-Ukrajna kétoldalú együttműködésről, beleértve  a mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi megállapodás frissítését, Ukrajna további integrációját a digitális piacon és az együttműködést a terepen az energia és a környezet.

Az Európai Unió Tanácsa február 11-én Marek Szczygieł-t kinevezte az EU grúziai megfigyelő missziójának (EUMM) új vezetőjévé. A diplomata jelenleg a lengyel külügyminisztérium nemzetközi kiberpolitikájának koordinátora, mandátuma az EUMM élén 2020. március 15.-től december 14-ig tart.

A negyedik éves Társulási Végrehajtási Jelentés szerint Georgia továbbra is elkötelezett az EU– Georgia társulási megállapodás végrehajtása mellett. A dokumentumot február 7-én tették közzé – a következő EU – Georgia Társulási Tanács előtt, amelyet az idén tavaszra terveznek. Az EU által összeállított dokumentum szerint a következő hónapokban Georgiának lépéseket kell tennie  politikai polarizáció leküzdésére és a reformok iránti folyamatos elkötelezettségének bizonyítására, különösen a választások és az igazságszolgáltatás területén. Joseph Borell az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője szerint Georgia továbbra is fontos és megbízható partnere az Európai  Uniónak. Ezzel egyetértésben Várhelyi Olivér szomszédságpolitikáért felelős biztos kijelentette, hogy az EU támogatja Georgia területi integritását a nemzetközileg elismert határain belül.

Február 25-én az EU Tanácsa meghosszabbította hat EU különleges képviselő (EUKK) mandátumát.Toivo Klaar az EU dél-kaukázussal és a grúziai válsággal megbízott külnleges képviselője is tovább folytathajta munkáját 2021. február 28-ig.

Február 25-én Josep Borrell, az EU főképviselője telefonon tárgyalt  Zohrab Mnatsakanyan örmény külügyminiszterrel, a beszélgetés során bilaterális és regionális kérdéseket vitattak meg. A főképviselő üdvözölte Örményország elkötelezettségét a reformintézkedések, valamint az EU-Örményország átfogó és megerősített partnerségi megállapodás végrehajtása iránt. A beszélgetés során szó esett továbbá a Hegyi Karabah konfliktusról is.

Hasonló témában tárgyalt Josep Borell kül- és biztonságpolitikai főképviselő Elmer Mammadyarov azerbajdzsáni külügyminiszterrel, szintén egy telefonbeszélgetés keretében.

Emellett Borrell főképviselő megköszönte Mammadyarov miniszternek Azerbajdzsán hozzájárulását az Albániában a közelmúltbeli földrengés utáni nemzetközi adományozói konferenciához.

 

Szankciós politika

Törökország

Az Európai Unió Tanácsa korlátozó intézkedéseket vetett ki két személlyel szemben, akik kapcsolatba hozhatók a Földközi-tenger keleti részén végzett, a Ciprusi Köztársaság engedélye nélkül folytatott, illegális szénhidrogén kutatási cselekményekkel. A szankciók vagyoni eszközök befagyasztását, valamint utazási tilalmat vonnak maguk után.

Brüsszel, 2020. március 9.
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke (j) fogadja Recep Tayyip Erdogan török államfõt Brüsszelben 2020. március 9-én.
MTI/EPA/Stephanie Lecocq

Szíria

A Tanács 2020. február 17-én újabb 8 személlyel és 2 szervezettel szemben fogadott el korlátozó intézkedéseket. A jegyzékbe vett természetes és jogi személyek finanszírozták a szíriai rezsim működését, ezzel közvetetten táplálva az országban hatalmas méreteket öltő korrupció és elnyomás további fennmaradását.

 

Brexit- EU

A tény, hogy Nagy-Britannia januárban kilépett az Európai Unióból, nem jelenti azt, hogy ezzel a hosszadalmas folyamat befejeződött, hiszen még hátra van a jövőbeni kétoldalú kapcsolatrendszer feltételeinek kialakítása.

A felek álláspontjai és elképzelései a kapcsolatról és annak feltételeiről azonban merőben eltérnek. Michel Barnier szerint Nagy-Britannia nem lesz hajlandó olyan kompromisszumokra a tárgyalások során, melyek alapvetőek lennének a megfelelő kilépés érdekében. Ezeket a tárgyalásokat a 11 hónapos átmeneti időszakban kellene lefolytatni, azonban előreláthatólag ezek el fognak húzódni, a britek elképzelései ugyanis számos kérdésben, mint például a szabadkereskedelmi megegyezésben láthatóan kiforratlanok. Az EU nyitott az átmeneti időszak meghosszabbítására az eredmények és a viszonyok rendezése érdekében.

Brüsszel, 2020. március 2.
Michel Barnier, az Európai Unió tárgyalóküldöttségének vezetõje (j) és David Frost, a brit kormány fõtárgyalója Brüsszelben 2020. március 2-án, amikor megkezdõdik az EU és az EU-ból kilépett Nagy-Britannia jövõbeni kapcsolatáról szóló hivatalos tárgyalások elsõ fordulója.
MTI/EPA pool/Olivier Hoslet

Az EU  gyors és átfogó megoldások létrehozása érdekében tíz tárgyalócsoportot fog létrehozni. Ezek működése a tervek szerint március elején indul be, az Unió feltett célja pedig, hogy a csoportokon keresztül megvédje olyan érdekeit Nagy-Britanniával szemben, mint a vámmentes és kvóták nélküli szabadkereskedelem.

Hogy jutottunk idáig?

A 21. századi Európában az egyik legmegosztóbb, legnehezebben megválaszolható, és egyben legaktuálisabb politikai természetű kérdés a nemzeti kisebbségekhez kapcsolódik, formálva a nemzeti és nemzetközi biztonságot egyaránt.

Skócia az úgynevezett „stateless nation”, állam nélküli nemzet egyik legtisztább példája Európában, annak ellenére, hogy nemzetiségi státuszát (Katalóniával ellentétben) nem kérdőjelezik meg, az 1707-es egyesülés óta nem független. Az uniós törvény értelmében mind Anglia, mind Skócia elvesztette szuverenitását, s az új politikai entitásban, a Brit Királyságban egyesült. A kompromisszum alapján létrejött Nagy-Britannia kétkamarás parlamentje Westminsterben, mely alsó- és felsőházába Skócia (és a szintén unióra lépő Wales) is delegált tagokat. A skót identitás a politikai- és vámunió ellenére nem veszett el, mivel a törvényhozás, oktatás és egyház kérdéseit nem érintette az összeolvadás.[1] A skót államfejlődés a 19. század végétől két különböző tendenciát mutat: míg a gazdaságpolitikában, az adózás és az általános jólét kérdésében egyre jelentősebbé vált az Angliára való hagyatkozás, a törvénykezés, oktatás és új közszolgáltatások szervezésében az önálló mozgástér igénye került előtérbe.[2]

A skót politikában három nézőpontot különböztethetünk meg a nemzet kérdésével kapcsolatban a tömegpolitika megjelenésétől kezdve: az unionizmust, az önrendelkezést (decentralizációt), és a teljes függetlenséget.

A brit unió nem járt feltétlenül asszimilációval, mivel tiszteletben tartotta a nemzeti sokszínűséget, megőrizve a szimbólumokat és hagyományokat, ugyanakkor nem hagyott teret alkotmányos törekvéseknek.

Az önrendelkezés (Home Rule) Skócia esetében először adminisztratív (közigazgatási) decentralizáció formájában jelent meg, amikor 1885-ben létrehozták a Skót Irodát. Az önrendelkezés gyakorlatának politikai szintre emelése az 1970-es években fogalmazódott meg, azonban 1979-ben a skót decentralizációs referendum (Scottish devolution referendum) nem hozta meg a várt eredményt. A huszadik század folyamán egyre erősödő törekvés 1999-ben érte el csúcspontját, amikor egy második referendumot követően létrehozták a Skót Parlamentet.

A függetlenség opciója az 1970-es években került fókuszba, ettől kezdve egyre hangsúlyosabbá vált, végül a 2014-es függetlenségi referendumban teljesedett ki. Lehetséges megvalósulását, mely a Brexit kapcsán egyre nagyobb figyelmet kap, kettősség jellemzi. Felfedezhető benne egyrészt a rövidtávú politikai taktika, melyet a 2007-ben koalícióban, majd 2011-ben abszolút többséggel megválasztott Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party, SNP) a 2014-es referendummal elevenített fel, azonban érdemes megjegyezni, hogy hosszútávon az önálló Skót Parlament 1999-es létrehozása emelte be a köztudatba a törekvést.[3] A Parlament és a skót kormány felállítása platformot és lehetőséget teremtett a függetlenséget támogató célkitűzések előmozdítására, ugyanakkor az SNP sikere arra engedett következtetni, hogy a decentralizációs törekvések teljes elszakadás nélkül is megvalósíthatók.

A párt 2011-es választási győzelmét követően megkezdődött a kampányolás a függetlenségi referendum megtartása érdekében. A hosszú népszavazási kampány váratlan tapasztalata, hogy nem vázolt fel egymástól radikálisan eltérő jövőképeket Skócia számára: inkább egy olyan versenynek volt tekinthető, melyben a cél nagyjából egyező, de különböző pártok versenyeznek az elérés legjobb módjáról. A skót parlament öt pártja közül négy a szociáldemokrata spektrumba tartozott, míg a jobboldali képviselőket egy konzervatív párt tömörítette. A radikális függetlenség kampánya a politikai spektrum másik oldaláról jött. A Munkáspártot és az SNP-t az alkotmányos kérdések osztották meg, ugyanakkor gazdaság- és szociálpolitikai nézeteikben nem mutatkozott jelentős eltérés. A referendum-kampány során az egyes táborok törekedtek a vita napirendjének meghatározására, hangsúlyozva a számukra előnyös témákat.[4]

A 2014-es függetlenségi referendum, és hatása a politikai életre

A referendum során, melyet 2014. szeptember 18-án tartottak, a szavazati joggal rendelkező állampolgárok adtak választ a kérdésre: „Ön egyetért azzal, hogy Skócia önálló ország legyen?”. A verseny az SNP várakozásával ellentétben 55-45%-ban a „nem” válasz javára dőlt el. Érdemes kiemelni a közel 85%-os részvételt, mely összesen 4,283,392 szavazatot jelentett.[5]

Skót függetlenségpárti szavazók (forrás: Foreign Policy)

A referendum felvetette az identitás, a gazdaság, a jólét, a külkapcsolatok dimenzióját. Az SNP akkori pártelnöke, egyben Skócia első minisztere, Alex Salmond úgy fogalmazott, hogy Skócia hat unióhoz tartozik: politikaihoz, a monarchikushoz, a monetárishoz, a védelmihez, az európaihoz és a társadalmihoz. Az SNP elképzelése szerint a függetlenség elérése után Skócia kilépne a politikai unióból, azonban a másik ötben benne maradna. Ezt az unionisták vitatták, ragaszkodva ahhoz, hogy a monetáris unió kívül eshessen a függetlenség kérdésén, hangsúlyozva az Európai Unióba való felvétel, illetve NATO-tagság elnyerésének nehézségeit.[6]

A skót függetlenségi népszavazás során mindkét fél győztesen került ki a helyzetből: az unionisták képesek voltak mozgósítani a társadalmat, ugyanakkor a függetlenségpártiak is elég támogatást kaptak, hogy nyomást gyakoroljanak az Egyesült Királyság kormányára és pártjaira, annak érdekében, hogy további engedményeket tegyenek a skót önkormányzat számára. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért kezdett az SNP függetlenségi kampányba annak ellenére, hogy a választók körében nem nőtt látványosan az elszakadás támogatása. Folyamatot indítottak, mely mozgalmat formált, SNP határain átnyúlva elérve a függetlenség támogatásának történelmi csúcsát. A referendum megerősítette az SNP-t, hat hónap alatt tagsága megnégyszereződött (a népszavazás idején 25.000 taggal rendelkezett, fél évvel később létszáma elérte 100.000-ret).[7]

Az SNP pártelnöke a függetlenségi népszavazás idején Alex Salmond volt, aki 2020 márciusában áll bíróság elé szexuális zaklatás vádjával. A párttagság és támogatottságának ugrásszerű növekedése elsősorban az őt követő politikusnak tulajdonítható. A párt új vezetője, Nicola Strugeon 2014-től tölti be tisztségét, a közvéleménykutatások alapján nemcsak Skócia, hanem egész Nagy-Britannia legnépszerűbb politikusának, a skótok körében pedig a leginkább elismert élő embernek számított. Ez megmutatkozott az Egyesült Királyság általános választásain is, ahol az SNP egyre több parlamenti helyet szerzett (2015-ben hármat, 2019-ben tizenhármat).

A népszavazás egynél több nyertest hozott, azonban meglepő, hogy a győztes felek nem tudták kihasználni előnyüket. A „Better Together” unionista pártjának a népszavazási kampány, majd a győzelem is jelentős költségekkel járt, a Skóciában egyre népszerűtlenebb konzervatívok a nem teljesítettek jól az általános választásokon. A skót liberális demokraták már a 2011. évi skót parlamenti választásokon érezhették a konzervatívokkal való szövetség következményeit: mindössze ötre tettek szert a 129 parlamenti helyből, és hasonló eredményt értek el a 2015. évi általános brit választásokon. A Munkáspárt is jelentős vereséget szenvedett: 2015-ben az alsóházban egyetlen helyet kapott, a szavazati részesedése összeomlott. [8] A brit pártpolitika fragmentáltsága egyre jobban megmutatkozott a 2014-es függetlenségi népszavazás következében.

A Brexit kérdése

Az Egyesült Királyság elhagyta az Európai Uniót. Erről 2016. június 23-án szavazhattak az állampolgárok, az eredmény pedig 52%-os többséggel az Unióból való kilépés igényéről adott számot. Érdemes megjegyezni, hogy a szavazóközönség főként az idősebb korosztályból állt, valamint a földrajzi eloszlás jelentőségét: az Egyesült Királyság területén Anglia és Wales lakosai szavaztak többségében az EU elhagyása mellett, azonban Észak-Írországban és Skóciában is inkább a maradás mellett döntöttek. Skócia esetében a szavazatok megoszlásának aránya 62-38% volt.[9] A különbség a politikai akarat között, és a Brexit megvalósulásának fényében előrevetítette egy új függetlenségi népszavazás tartását, azonban ezúttal annak a lehetősége is felmerült, hogy Észak-Írország is követi a skót példát.

Észak-Írország az Ír-szigeten helyezkedik el, vallás szempontjából többségében protestáns, politikailag inkább unionista, azonban az Ír Köztársasággal határa az EU-tagság és a Good Friday Agreement (vagy Belfast Agreement) 1998-as aláírása következtében könnyen átjárható. A Good Friday Agreement vetett véget az ír-észak-ír határon zajló erőszakos cselekményeknek, melyek nagy részéért az IRA (Irish Republican Army) terrorszervezet volt felelős. A „Troubles” időszaka az 1960-as években kezdődő politikai-nacionalista alacsony intenzitású konfliktus Észak-Írország Egyesült Királyságból való kiszakadását célozta, sikertelenül. A Good Friday Agreement két fontos tényt rögzít: elsősorban Észak-Írország lakói az Egyesült Királyság állampolgárainak vallják magukat, másrészt azonban nem határolódnak el az egyesült Ír-sziget, mint Írország létrehozásának gondolatától sem. Ezutóbbi ad lehetőséget a Brexit életbe lépése esetén arra, hogy Észak-Írország az EU tagja maradjon, Írországgal egyesülve.[10]

A Brexit-szavazás eredménye körzetekre lebontva (forrás: BBC)

Skóciának az esetleges függetlenedést követően, mely alapvetően legalább 18 hónapba telne, az Európai Uniós tagság elnyerése érdekében teljesítenie kéne a követelményeket. Noha a joganyag átültetése nem okozna jelentős fennakadást, gazdasági szempontból érdemes kiemelni a pénznem kérdését. Skócia valutája jelenleg az angol font, saját pénznemmel nem rendelkezik, és annak ellenére, hogy Nicola Sturgeon hangsúlyozta, hogy Skóciának nem kéne feltétlenül áttérnie az euró használatára, mivel gazdasági helyzetének javításával megfelelhet az EU szabályozásnak.[11]

A függetlenség nehézségei

Az esetleges elszakadás a Salmond által megjelölt hat dimenzión túl több kérdést is felvet. Politikai és katonai szempontból egyaránt jelentős az atomfegyverek (Trident, nukleáris robbanófejjel felszerelhető tengeralattjáró) elhelyezkedése, mivel a bázisok Skócia területén találhatók, azonban fegyverek az Egyesült Királyság tulajdonát képezik. Említésre méltó, hogy míg az Egyesült Királyság tulajdonában álló nukleáris csapásra képes tengeralattjárók száma tíz, a 27 EU tagállam összesen 9 darabbal rendelkezik.[12] A tengeri olajfúrótornyok szintén főként a skót partvidéken találhatóak, ezzel a Brit-sziget energia-tartalékjait erről a területről biztosítják. Ez csak két aspektusa a függetlenedés nehézségeinek, azonban még ezekre sincs olyan reális megoldás, mely garantálná mindkét fél szuverenitásának tiszteletben tartását.

Napjaink változásai

Annak ellenére, hogy az SNP továbbra is élvezi a skót lakosság támogatását, érdemes megjegyezni, hogy mind az oktatás, mind az egészségügy kapcsán felmerülnek olyan belpolitikai kérdések, melyekre választ kell adniuk a 2021-ben esedékes választásokig.[13]

Az egészségüggyel kapcsolatban a politikát és a közvéleményt leginkább foglalkoztató, emberek életére közvetlen hatást gyakorló kérdés a koronavírus-járvány megfékezése. A világjárvány kihívást jelent a deficites gazdaságnak és az egészségügynek, bár látható, hogy az Egyesült Királyságban 3,269 koronavírussal diagnosztizált beteg közül 266 helyezhető Skócia területére, a halálos áldozatok száma március 19-én az északi országrészben hat volt.[14]

Mind a brit, mind a skót kormányfő követi az európai tendenciát, és gyakran ad tájékoztatást a helyzetről. A járvány központi kérdéssé vált a politikában, amint azt március 18-án Nicola Strugeon bejelentette, a skót iskolák is bezárnak a hét végéig, a vírus terjedésének lassítása érdekében.[15]

Amíg a járvány tombol, szinte biztosra vehető, hogy a második függetlenségi népszavazás nem kerül megtartásra. A brit és a skót politikai vezetés is prioritásként kezeli az összefogást az állampolgárok egészségének megőrzése érdekében. A továbbiakban is érdemes lehet figyelemmel kísérni a skót függetlenségi törekvéssel kapcsolatos fejleményeket, hiszen mind az Alex Salmond-per, mind az SNP és Nicola Sturgeon intézkedései megváltoztathatják a közvéleményt a kérdésről.

Írta: Györgyi Dominika

 

Források:

Alex Salmonds trial will coincide with a reassessment of the SNPs record. The Economist. https://www.economist.com/britain/2020/01/25/alex-salmonds-trial-will-coincide-with-a-reassessment-of-the-snps-record (2020.03.18.)

Briefing: Brexit and Sinn Fein’s success boost talk of Irish unification. The Economist. 2020.02.13. https://www.economist.com/briefing/2020/02/13/brexit-and-sinn-feins-success-boost-talk-of-irish-unification

Briefing: Brexit and Sinn Fein’s success boost talk of Irish unification. The Economist. 2020.02.13. https://www.economist.com/briefing/2020/02/13/brexit-and-sinn-feins-success-boost-talk-of-irish-unification

CAMERON, A. Ewen: Unionism and nationalism: The historical context of Scottish politics. In. ed. MCTRAVISH, Duncan (2016): Politics in Scotland. Rotulegde, Oxon, UK. pp. 6-24.

CAMPBELL, John: Brexit: What are the backstop options? BBC. 2019.10.16. https://www.bbc.com/news/uk-northern-ireland-politics-44615404

Coronavirus in Scotland. https://www.gov.scot/coronavirus-covid-19/ (2020.03.18.)

EU Referendum Results. BBC. https://www.bbc.com/news/politics/eu_referendum/results (2020.03.18.)

KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: Beyond the Referendum: Winners and Losers in the Referendum Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. p.195.

KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: The Scottish Independence Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. pp. 1-26.

McCALL, Chris: Coronavirus in Scotland: SNP must ‘formally rule out’ IndyRef2 in 2020. The Scotsman. 2020.03.16. https://www.scotsman.com/news/politics/coronavirus-scotland-snp-must-formally-rule-out-indyref2-2020-2451815 (2020. 03. 18.)

MCTRAVISH, Duncan (2016): Politics in Scotland. Rotulegde, Oxon, UK. pp.1-6, 59-91, 259-263.

MCTRAVISH, Duncan: Politics in Scotland: Introduction. In. ed. MCTRAVISH, Duncan (2016): Politics in Scotland. Rotulegde, Oxon, UK. pp.1-6, 59-91, 259-263.

Military Balance 2020, Chapter 4.: Europe.

Nicola Sturgeon announces schools in Scotland will close at the end of the week. The Scotsman. https://www.scotsman.com/education/nicola-sturgeon-announces-schools-scotland-will-close-end-week-2484537 (2020.03.18.)

POÓR, János (2000): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest. ISBN: 9633797810

Scotland Votes No. BBC. https://www.bbc.com/news/events/scotland-decides/results (2020.03.18)

Scotlans Decides: Results. BBC. https://www.bbc.com/news/events/scotland-decides/results (2020.03.18.)

SIM, Philip: Scottish independence: Could a new referendum still be held? BBC. 2020.01.31. https://www.bbc.com/news/uk-scotland-scotland-politics-50813510 (2020.03.18.)

The Fallout from Alex Salmonds trial will damage the SNP. The Economist. https://www.economist.com/britain/2020/03/12/the-fallout-from-alex-salmonds-trial-will-damage-the-snp (2020.03.18.)

 

[1] POÓR, János (2000): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest. ISBN: 9633797810

[2] MCTRAVISH, Duncan: Politics in Scotland: Introduction. In. ed. MCTRAVISH, Duncan (2016): Politics in Scotland. Rotulegde, Oxon, UK. pp.1-6, 59-91, 259-263.

 

[3] CAMERON, A. Ewen: Unionism and nationalism: The historical context of Scottish politics. In. ed. MCTRAVISH, Duncan (2016): Politics in Scotland. Rotulegde, Oxon, UK. pp. 6-24.

[4] KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: The Scottish Independence Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. pp. 1-26.

[5] Scotland Votes No. BBC. https://www.bbc.com/news/events/scotland-decides/results (2020.03.18)

[6] KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: The Scottish Independence Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. p.18.

[7] KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: Beyond the Referendum: Winners and Losers in the Referendum Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. p.195.

[8] KEATING, Michael; MCEWEN, Nicola: Beyond the Referendum: Winners and Losers in the Referendum Debate. In. ed. KEATING, Michael (2017): Debating Scotland: Issues of Independence and Union in the 2014 Referendum. Oxford University Press, Oxford, UK. p.195.

[9] EU Referendum Results. BBC. https://www.bbc.com/news/politics/eu_referendum/results (2020.03.18.)

[10] Briefing: Brexit and Sinn Fein’s success boost talk of Irish unification. The Economist. 2020.02.13. https://www.economist.com/briefing/2020/02/13/brexit-and-sinn-feins-success-boost-talk-of-irish-unification

(2020.03.18.)

[11] SIM, Philip: Scottish independence: Could a new referendum still be held? BBC. 2020.01.31. https://www.bbc.com/news/uk-scotland-scotland-politics-50813510 (2020.03.18.)

[12] Military Balance 2020, Chapter 4.: Europe.

[13]  Alex Salmonds trial will coincide with a reassessment of the SNPs record. The Economist. https://www.economist.com/britain/2020/01/25/alex-salmonds-trial-will-coincide-with-a-reassessment-of-the-snps-record (2020.03.18.)

[14] Coronavirus in Scotland. https://www.gov.scot/coronavirus-covid-19/ (2020.03.18.)

[15] Nicola Sturgeon announces schools in Scotland will close at the end of the week. The Scotsman. https://www.scotsman.com/education/nicola-sturgeon-announces-schools-scotland-will-close-end-week-2484537 (2020.03.18.)

Nem tudott megállapodni januárban Fehéroroszország és Oroszország a föderációból a köztársaságba szállítandó olaj áráról. Míg Oroszország éveken át belföldi áron szállította nyugati szomszédjának az olajat, ezt idén megtagadta tőle és világpiaci áron kínálja a terméket Fehéroroszországnak. Lukasenka elnök az olajszállítások visszafogása, megdrágulása, valamint a nemrég történt olajszennyezési botránynak köszönhetően egyéb külföldi partnerek után kezdett nézni, mely azonban nem tetszik Putyinnak, hiszen ellentétes a két ország „integrációs” terveivel. A korábban nagy barátságnak örvendő Moszkva-Minszk kapcsolat mosolyszünetet tart? Mi várható a 2005-ben Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter által „Európa utolsó diktatúrájának” emlegetett országban? Hatalomban tud maradni az immáron 26 éve elnök Aljakszandr Lukasenka? Cikkem megpróbálja áttekinteni az idei év egyik legfurcsább konfliktusának körülményeit és várható forgatókönyvét.

Fehéroroszország Európa, vagy talán a világ leginkább szovjet-nosztalgikus állama, valószínűleg a legoroszbarátabb közvéleménnyel. Az országot 1992-es függetlenedése óta irányító Lukasenka (1994-től Fehéroroszország első elnöke) egy klasszikus szovjet típusú gazdasággá alakította, erőskezű egypártrendszeres politikai rendszerrel. A Lukasenka vezetés tudatosan elnyomta az elmúlt közel 30 évben a nacionalizmust, erősítve a fehérorosz-orosz együvé tartozás gondolatát. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása volt, mikor is az 1991-es függetlenné váláskor használt, a világháborúból származó fehér-vörös fehérorosz zászlót visszacserélték a szovjet szocialista köztársaságbeli zászlóra, mely kisebb változtatásokkal a mai napig a hivatalos lobogója Belarusznak. A hivatalos indok erre az volt, hogy a második világháború alatt működő fehérorosz, szovjetellenes alakulatok, mint náci kollaboránsok is ezt a zászlót használták. A lobogó hivatalosan is be lett tiltva, azóta is előfordul, hogy tüntetőket ezen szimbólum használatáért visznek el a rendőrök, mely a Lukasenka-ellenes front jelképe lett.

A volt szovjet szocialista köztársaságbeli, a jelenlegi (1995-től) és az 1991-1995-ös címer és zászló (forrás: Новая Европа)

Agnieszka Romaszewska-Guzy, a független, varsói központú fehérorosz médium, a Belsat TV igazgatója így fogalmazott a Foreign Policy-nek: „A fehéroroszok intenzíven oroszosítva lettek az elmúlt, több mint két évtizednyi Lukasenka-uralom alatt. Ma például összes hét fehérorosz nyelvű iskola található (a majdnem 10 milliós lakosságú – a szerk.) az országban, melyből hat a fővárosban, Minszkben lelhető fel, ráadásul ezek közül csak kettő gimnázium”. Ugyanakkor a független fehérorosz Szociogazdasági és Politikai Tudományok Intézetének egy kutatásából az derül ki, hogy a lakosság felénél is kevesebb 46%-a támogatná az Oroszországgal történő egyesülést. Az oroszoknál ugyanezt az elképzelést a még alacsonyabb, 17%-os támogatottság jellemzi a moszkvai központú Orosz Közvéleménykutató Központ kutatása szerint.

Abszurdnak is tűnhet a gondolat, azonban a valós politikai realitás mögötte hatalmas. Tavaly tartották az uniós szerződés 20. évfordulóját, melyben Fehéroroszország és nála jóval nagyobb szomszédja megállapodtak, hogy lehetőségeik szerint igyekeznek előkészíteni az integrációt egymás közt, mely hosszútávon a két ország egy föderációt alkotásához vezethet. De mégis mi haszna származik ebből Lukasenkának? Jelenleg nem sok. Amikor a két ország 1999-ben megkötötte a két ország a szerződést, az Oroszországi Föderációt még Borisz Jelcin vezette, aki addigra egy öreg, betegeskedő ember volt. Lukasenka ezzel szemben egy életerős fiatalembernek számított még a politikai életben, aki korábbi üzleti tapasztalatainak köszönhetően „dörzsöltebb” volt, mint legtöbb orosz kollégája. Elképzelése az volt, hogy hiába Fehéroroszország a kisebbik fél, az egyesülés után lehetősége fog nyílni a teljes unió irányításának megkaparintására. Azonban elszámította magát, ugyanis Moszkvában egy még nála is „agyafúrtabb” személy, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin került hatalomba, aki mellett már biztossá vált, hogy Fehéroroszország legfeljebb egy provincia lehet az unióban.  A minden évben megtartott, a szerződés apropóján összehívott ünnepi találkozón legutóbb Maxim Oreshkin, orosz fejlesztési miniszter hökkentette meg Európát, amikor is kijelentette, hogy a két ország közelebb áll a mezőgazdasági, telekommunikációs és vámpolitikai egységesítéséhez, mint valaha.

A találkozó után a bonyolult fehérorosz gyülekezési törvények ellenére csaknem ezren vonultak Minszk utcáira, hogy Fehéroroszországot és függetlenségét éltessék. Piotr Rudkouski, a Fehérorosz Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője szerint „a fehéroroszok döntő többsége ragaszkodik a függetlenséghez, de mivel gyenge a nemzeti identitásuk, az a habitus hamar változhat. A közvélemény Fehéroroszországban főként oroszbarát, ortodox-párti és nyugatellenes” – fogalmaz.

Mit is akarhat tehát Lukasenka? Egy egyesülést Oroszországgal? Papíron az integráció nem a fehérorosz állam beolvasztását jelenti a föderációba (nyilván ugyanakkor egy ilyen típusú megállapodás ezt eredményezné). A teljes autonómiát Oroszországtól? Fehéroroszország 2019-ben jobban teljesített az életszínvonalát tekintve mint valaha – állítja a Világbank „Ease of Doing Business” (az üzleti vállalkozások létrehozásának könnyűségét mérő) indexe. Ebben a listában a kelet-európai állam jobban teljesít mint több Európai Uniós állam: míg Fehéroroszország a 37. helyet foglalta el, az immáron egy évtizede válságoktól tépázott Görögország a 72., de még Magyarország is csak az 53. helyen tartózkodik. Fehéroroszország az utóbbi tíz évben ráadásul komoly modernizációba kezdett a munkapiacán és az elnök javaslatára létrehozták a „fehérorosz Szilikon-völgyet”, ahol immáron több mint 30 ezren dolgoznak és olyan programokat fejlesztettek ki, mint a népszerű kommunikációs app, a Viber, vagy az internetes játék World of Tanks. Egy IT-specialista a hétköznapi kelet-európai béreket megszégyenítő havi 2000 dollárt is tud keresni ha a technológiai pályát választja ma Fehéroroszországban. Magyarul Fehéroroszország többet nem csak egy autoriter ország és különösen nem egy elmaradott régió Oroszországhoz képest. Értelemszerű tehát, hogy a Medvegyev-kormányt váltó technokrata Misusztyin-kormány nemrégiben feltette a kérdést, hogy miért is kéne kedvezményes áron adniuk bármilyen terméket egy országnak, ahol jobban élnek mint az ő régióik döntő többségében?

Február elején Mike Pompeo külügyminiszter közel húsz év után az első magas rangú amerikai politikusként látogatást tett Minszkben. Az amerikai kiemelte: „Washington nem várja el, hogy Minszk döntsön köztük és Moszkva között”, ugyanakkor megállapodtak, hogy újranyitják egymás nagykövetségeit a két országban. Mégis mi történhetett, hogy a tradicionálisan nyugatellenes Fehéroroszország fővárosában egyszer csak megjelent egy amerikai főképviselő? Dmitrij Kozak, az orosz államfői hivatal helyettes vezetője február 7-én jelentette be, hogy Moszkva nem ad kedvezményt Minszknek a szállított olaj árából, mint ahogy ezt tette éveken át. Míg Oroszország éveken át jelentős árengedményeket adott Fehéroroszországnak, addig Minszk piaci áron adta tovább harmadik országoknak a feldolgozott olajterméket, ezzel is pörgetve a gazdaságot. Ennek köszönhetően – nagy örömet okozva ezzel a Kremlnek – a fehérorosz gazdaság teljesen kiszolgáltatottá vált Oroszországnak. Az árvita még tavaly kezdődött, amikor is az orosz fél leállította a kivitelt Fehéroroszország felé, majd a fehérorosz állami energiavállalat, a Belneftekhim felfüggesztette az olajipari termékek Európába történő exportálását. A vita azonban a februári szocsi találkozón mérgesedett el igazán, ahol Kozak is kijelentette, hogy nem kívánnak további árengedményt biztosítani Lukasenka országa számára.

A vita kezdete az úgynevezett orosz „adómanőverrel” kezdődött. Ezen pénzügyi folyamatnak a következtében az elmúlt évek során gyakorlatilag megszűnt Oroszországban a kiviteli vám és megnőtt az ásványianyag-kitermelési adó. A Belneftekhim még januárban közölte, hogy az orosz olaj ára jelenleg 83 %-a a világpiacinak, de az „adómanőver” további áremelkedéshez fog vezetni. A felek próbáltak megoldást találni erre a problémára, azonban nem tudtak megállapodni. Február 1-jén végül a fehérorosz monopóliumellenes szabályozásért és kereskedelemért felelős miniszter úgy döntött, hogy 6,6 %-al megemeli a Druzhba (Barátság) kőolajvezeték tranzitdíját. Mindemellett Lukasenka bejelentette, hogy környezetvédelmi adót vetnek ki az olajtranzitra és 50 %-al megnövelik a csővezeték-tulajdonosok profitadóját. Fehéroroszország bebizonyította Moszkvának, hogy ők is tudnak zsarolni, ha úgy hozza a helyzet. Az orosz Russznyeft csoport azonnal tiltakozni is kezdett Minszk döntése ellen. Mihail Gucirevics, a csoportot vezető üzletember hangsúlyozta, hogy két olyan országban, ahol egységes olajpiacot alkotnak és egységes módon szabják meg az olajárakat nem lehet ilyen döntéseket hozni.

A Druzhba (Barátság) kőolajvezeték (piros) hazánkat is ellátja olajjal (forrás: Wikipédia)

Lukasenka azonban nagyon másképp látja a helyzetet, mint az olajiparral foglalkozó orosz kollégái. Ő a szocsi találkozót „az igazság pillanatának” nevezte. A The Moscow Times írása szerint Vlagyimir Putyin már a találkozó előtt elkezdte „piszkálni” belarusz kollégáját. Az újság beszámolt róla, hogy a találkozó előtt felajánlott Lukasenka számára egy tál zabpelyhet, amit a fehérorosz elnök – tekintve, hogy közismerten az egyik kedvenc étele – el is fogadott, azonban melyet vízben, nem pedig tejben szolgáltak fel neki. Mikor Lukasenka szólt orosz kollégájának, hogy valószínűleg hiba történhetett, hiszen kihagyhatták a tejet a tálból, Putyin erre metaforikus módon pusztán annyit válaszolt, hogy „próbáld ki így, ízleni fog”. A találkozó ugyanakkor nem épp úgy sült el, ahogy Putyin azt tervezhette. Az eseményt követően Lukasenka erős szuverenista retorikába kezdett, mely vélhető módon már az idén nyáron tartandó elnökválasztási kampányának előszele.

Ahogy a gázár nőni fog Fehéroroszország számára, melynek következtében kénytelenek lesznek egyre kevesebb olajat importálni külföldre, valamint hitelhez, sőt akár még az aranytartalékaikhoz is nyúlni, úgy egyre szuverenistább, sőt akár egyre nyugatbarátabb retorika is várható Minszktől. Lukasenka példája ugyanakkor nem egyedi eset. Az elmúlt években tapasztalhattunk hasonlót más, korábban szinte kizárólag az oroszokkal kereskedő posztszovjet államoktól történő felismerést, hogy akár a saját útjukra is léphetnek: ilyen volt Örményország és Kazahsztán is. Mindhárom ország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének és az Eurázsiai Gazdasági Uniónak is, ugyanakkor kötöttek bilaterális szerződéseket Washingtonnal és Brüsszellel is. Ráadásul Fehéroroszország zsarolási potenciált is felfedezett azóta: egyrészről az oroszok katonai bázisokat működtethetnek az ország területén teljesen ingyen, másfelől Belarusz dönthet úgy, hogy a Druzhba vonal áramlását megfordítja, és Lengyelországból importál azon keresztül, melynek súlyos következményei lennének az orosz gazdaságra nézve, végül pedig minden egyes oroszellenes minszki tüntetésnél mutathatja Lukasenka Putyinnak, hogy „csak óvatosan, ugye nem akarsz egy Kijev 2.0-át?”.

A szuverenista retorika hamar meg is jelent a fehérorosz politikában. Február 14-én Lukasenka egy papírgyár látogatása alkalmával beszédet intézett az ott dolgozó munkások számára, ahol úgy fogalmazott: „ők [Oroszország vezetése – a szerk.] integráció alatt Fehéroroszország bekebelezését értik. Ez nem integráció. Ez beolvasztás. Én sosem egyeznék bele ebben. Mindig is országunk szuverenitásáért és függetlenségéért fogok harcolni. Az első elnökötök, akit egykor megválasztottatok, nem lesz az utolsó is”. Később a fehérorosz elnök egy rádióinterjúban ismét aláhúzta korábbi kijelentését: „Semmi túlzót nem követelünk, pusztán megállapítjuk, hogy Fehéroroszország és Oroszország két különálló ország. Ők elhintették, hogy lehetnénk egy ország. Hogyan lehetnénk mégis egy ország Oroszországgal? Ha már itt tartunk, ennyi erővel Oroszország is lehetne Fehéroroszország része: erről miért nem hallunk?” – fogalmazott Lukasenka.

Лукашенко: Чисто экономические вопросы по интеграции, но по настоящей интеграции, а не так, как плявузгаюць в средствах массовой информации в России. Они понимают интеграцию как поглощение Беларуси Россией. Это не интеграция, а инкорпорация. На это я никогда не пойду pic.twitter.com/EinsDPGxHn

— Дмитрий Смирнов (@dimsmirnov175) February 14, 2020

Mike Pompeo tehát nem véletlenül látogatott Minszkbe. Mint fogalmazott a találkozón, az Egyesült Államok támogatja Fehéroroszország harcát szuverenitása tiszteletben tartásáért, épp ezért versenyképes áron fel is kínálták számukra a lehetőséget, hogy olajat szállítsanak az országba, melyet Minszk megköszönt és kijelentette, hogy megfontolják. Nem ők ugyanakkor az egyetlenek, akik az első szóra Fehéroroszországban teremtek, hogy betöltsék az oroszok által immáron nem monopolizált piacot. Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Azerbajdzsán és Lengyelország mind kifejezték az igényüket az USA mellett, hogy szívesen szállítanának olajat Fehéroroszország számára. Mindeközben pedig Lukasenka kisebb támadásokat is intéz, melyekkel folyamatosan figyelmezteti Oroszországot, hogy komolyan gondolta amiket mondott. Ilyen esemény volt legutóbb, amikor a Belavia fehérorosz légitársaság müncheni gépe január 24-én Lengyelország fölé ért, hirtelen visszafordult, majd a határmenti Hrodna településen leszállt, ahol a belarusz rendőrség eltávolított két főt. A két letartóztatott személy egy fehérorosz cukorgyár társvezetői voltak, akik egy oroszországi „shell company-n” („kiürített társaság”, kevés forrással rendelkező, könnyen felvásárolható társaság) keresztül rengeteg pénzt kerestek mindkét országban. A két férfinek ráadásul kiterjedt kapcsolati hálója van az oroszországi politikai elittel, melyből következtethetünk az akció politikai üzenetére is. Kamil Klysinski, a varsói központú Kelet-Európai Tanulmányi Központ elemzője úgy fogalmazott az RFE/RL-nek, hogy „Lukasenka ezzel üzenni akart a gyanús, orosz politikai befolyással rendelkező fehéroroszországi ügyletek vezetőinek, hogy >>mostantól semmi ilyesmi nem lesz elfogadható, tartanotok kell magatokat a minszki szabályokhoz<<”. A fehérorosz igazságügyi minisztérium emellett bejelentette azt is, hogy megváltoztatja az ország a címerét is, mely nem változott jelentősen Fehéroroszország függetlenné választása óta és még mindig a szovjet mintát követi. A módosítások között szerepel az embléma – mivel a heraldikai szabályok értelmében nem minősül címernek, ugyanis kerek – felső részén lévő ötágú vörös csillag kevésbé lesz hangsúlyos, valamint a központi elemnek minősülő földgömb előreláthatóan már nem Oroszországot, hanem Nyugat-Európát fogja mutatni (mely erős üzenet Moszkva számára).

Fehéroroszország jelenlegi és tervezett új emblémája, immáron Nyugat-Európával, nem Oroszországgal a glóbuszon (forrás: Radio Free Europe/ Radio Liberty)

Mi a garancia mindarra amit Lukasenka mond? Nem sok. A politikus „vén rókának” minősül Európában, aki mindig is a hintapolitikára törekedett. Jelen pillanatban is erre törekszik, azonban a mostani helyzet egy kicsit erőteljesebb és szokatlanabb neki. Erről tanúskodnak azon, akár „hisztérikusnak” nevezhető kijelentései is, mint hogy ha nem kapnak elég olajat az oroszoktól „megcsapolják” a Druzhbát, mely nem csak az orosz gazdaságot érintené tragikusan, hanem minden másikat is, ami ugyanazt a vonalat használja, így többek közt Magyarországot is. Természetesen fenyegetése hatott Moszkvára, Putyin nemrégiben kártérítést ígért neki. A pénz jól fog jönni Lukasenkóéknak, ugyanis a megszokott két millió tonna olaj helyett eddig az évben összesen félmillió tonna érkezett meg. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy Oroszország továbbra is tartozik Fehéroroszországnak a tavaszi-nyári szennyezett kőolaj-szállítások miatti kártérítéssel, mely károkat okozott többek közt fehérorosz finomítókban is.

Már csak egy kérdés maradt. Mit akar elérni Vlagyimir Putyin? Az orosz elnök alkotmányos értelemben utolsó periódusában van és mandátuma lejár 2024-ben. Mint tudjuk, ez az orosz elnököt azonban soha nem riasztotta el, legutóbbi két hivatali idejét is egy különleges alkotmányos manőverrel tölthette csak be. A következő terve, hogy továbbra is hatalomban tudjon maradni feltehetően az volt, hogy addigra úgyis egyesül egy föderációvá Oroszország és Fehéroroszország és majd mint egy teljesen új ország új alkotmányának értelmében első elnökként kerülhet hatalomra. Ezen terve azonban egyre halványodik. Épp emiatt nem zárja ki a katonai agresszió lehetőségét sem orosz oldalról Alekszij Danyilov, Ukrajna Nemzetvédelmi és Biztonsági Tanácsának elnöke: „ha ma Oroszország nem tud megoldani úgymond diplomáciailag, akkor tapasztalataink szerint nem valószínűtlen az invázió lehetősége sem”.

A fehérorosz gazdaság már jelentős veszteséget produkál: az ország bruttó hazai összterméke pusztán 1,2%-os növekedésben van, mely 1,9%-al kevesebb mint tavaly ilyenkor. Míg a kormány 2,8%-os növekedést képzelt el 2020-ra, addig a Fehérorosz Nemzeti Bank már csak 1,9%-ot tudott elképzelni, az IMF pedig csak egy még szerényebb 0,5-1%-ot  (ráadásul mindez még a koronavírus európai kitörése és annak gazdasági következményei előtt történt). Azonban Oroszország sem járt jól a bilaterális gazdasági konfliktussal: a rubel-dollár árfolyam 73,47-ről felment 83,77-re. Emellett nemrégiben az Európai Unió meghosszabbította a szankciókat, melyeket még 2006-ban rendelt el az autoriter Fehéroroszországgal szemben. A szankció magába foglal egy általános fegyverembargót és négy fehérorosz utazási tilalmát az EU területére, akik részben felelősek két politikus (Jurij Zakaranka és Viktor Hancsar), egy üzletember (Anatol Kraszuszki) és egy újságíró (Dmitrij Zavadszki) eltűnéséért 1999-2000-ben.

Minszk, 2020. február 1.
Mike Pompeo amerikai külügyminisztert (j) fogadja Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök Minszkben 2020. február 1-jén.
MTI/EPA/BELTA/Nyikolaj Petrov

A fehérorosz-európai kapcsolatok legalább olyan problematikusak, mint az oroszokkal valók. Az Európai Unió támogatná Fehéroroszország szuverenitásának tiszteletben tartását, ugyanakkor szerződéses elveivel ellentétes egy antidemokratikus rendszer támogatása, még úgy is, hogy adott esetben egy annexió ellen küzdenek. A brüsszeli központú Európai Reform Központjának nemrég kiadott publikációja is ezt tárgyalja, melynek a sokat sejtető „Eljött az idő, hogy újratárgyaljuk az EU-Fehéroroszország kapcsolatokat?” címet adták. Az Egyesült Államok is sokat kritizálta az országot Lukasenka 1994-es elnöki hatalomba lépése óta. A tengeren túli hatalmat aggasztja a szabad sajtó megszüntetése, valamint az ellenzéki újságírók bebörtönzése is, mely miatt több szankciót is bevezetett az ország ellen. Minszk erre válaszul kiutasította az amerikai nagykövetet, így Washington helyi képviselete egészen az idei évi megállapodásig ügyvivői státuszban működött pusztán.

Politikát vált-e tehát Fehéroroszország vagy csak visszatér Lukasenka még egyszer az egykoron működött hintapolitikára? A globális koronavírus járvány által okozott különleges európai rendben és gazdasági helyzetben ezek a kérdések még nehezebben megválaszolhatók, azonban enélkül is kétesek. Minszk mindig is különutasnak számított a világpolitikában és várhatóan ez is fog megmaradni iránynak. Azonban hogy Minszknek ehhez milyen gazdasági és politikai döntéseket kell majd meghoznia még egy ideig kérdéses lesz.

Oroszország már az 1950-es évektől fogva meghatározó szerepet játszott a Közel-Kelet eseményeinek alakulásában. Az egykori Szovjetunió igyekezett minél stabilabb gazdasági-, politikai- és katonai kapcsolatokat kiépíteni a térségben, azonban az évtizedek során az Anvar Szadat vezette egyiptomi kormány Egyesült Államok irányába való nyitása miatt meggyengült a viszonya az észak-afrikai arab országgal, Irak irányába pedig a helyi politika és a Kuvait felé mutatott agresszió miatt mérsékelte a törekvéseit. A szuperhatalom Szíriát azonban a 60-as évek közepétől folyamatosan az érdekszférájában tudhatta. De miért is?

A szovjet katonai jelenlét az 1967 októberében lezajló, a szír és egyiptomi csapatok számára katasztrofális vereségét eredményező hatnapos háború után kezdett el erősödni Szíriában: habár eleinte a Szovjetunió csak tanácsadókat küldött a közel-keleti országba, később az 1973-as jom kipurri háború során szovjet reguláris alakulatokat is bevetett a szír haderők támogatására. Az újabb vereség elkerülésének érdekében további fegyverszállítmányokkal támogatta Szíriát, így biztosítva a háború számukra kedvező kimenetelét.

A hatvanas évek puccsai után, az 1971-ben elnöki pozícióba kerülő Háfez al-Aszad szerette volna az ország katonai erejét megnövelni, Moszkvában pedig ehhez hosszútávon potenciális szövetségest látott. Az orosz nagyhatalom hamarosan az arab állam fegyverbeszállítójává vált: 1974 és 1985 között a Szovjetunió mintegy 500 katonai repülőgépet, 2500 harckocsit és 1200 páncélozott járművet szállított Szíriába. Ezt a későbbiekben Oroszország még további 2000 légvédelmi eszközzel egészítette ki. Mindemellett Aszad felajánlotta a Szovjetuniónak, hogy Szíria területén katonai támaszpontokat létesíthet és használhatja az ország hadikikötőjét. A Szovjetunió így kapta meg a tartúszi hadikikötőt, amelyet Oroszország mindmáig használ. Az állam a tavalyi év során is óriási összegeket fordított a kikötő fejlesztésére, illetve ide szeretné behozni azt a 100 000 tonna gabonát, amelyet humanitárius segélyként szeretne Szíriában szétosztani 2020 közepéig. Emellett Vlagyimir Putyin 2017 decemberében ratifikálta a január 18-án aláírt egyezményt, amely magában foglalta a tartúszi hadikikötő további 49 éves orosz használatát. A kelet-európai országnak ezzel lehetősége nyílt 11, köztük több nukleáris meghajtású hadihajó elhelyezésére a Földközi-tenger keleti csücskében.

Orosz katonák Szíriában (forrás: AMN)

2005 ás 2008 között Oroszország elengedte Szíria tartozásának 73%-át, összesen 13.4 milliárd dollárt, amellyel lehetőségek nyíltak új szerződések megkötésére, amelyek javarészt a fegyverkereskedelmet érintették. A szír-orosz kapcsolatokat tovább erősítette, hogy a szír tiszteknek lehetőségük nyílt orosz katonai akadémiákon tanulásra, emellett Oroszország kiküldött katonai tanácsadóinak száma Szíriában 2006-ban elérte a 2000-et.

2011-ben az orosz vezetés folyamatosan figyelte a nyár végére polgárháborút eredményező arab tavasz fejleményeit. A nagyhatalom eleinte csak politikai eszközökkel állt ki az Aszad-rezsim mellett. Erre volt példa a 2013-as gútai vegyifegyver-támadás, amelynek elkövetői ma sem ismertek: a szír kormány és Oroszország  szerint a támadást az ellenzék követte el, egyfajta „false flag”, tehát a hadviselő fél saját maga ellen indított, más erők nevében megvalósított műveletként, míg a nemzetközi közvélemény a szír politikai vezetést okolta a legkevesebb 281 áldozatot követelő csapásért. Mivel ezzel Szíriában megsértették az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Biológiai- és toxinfegyver-tilalmi egyezményét, a Biztonsági Tanács szankciókat készült kiszabni Szíria ellen, amelyek között szerepelt egy lehetséges amerikai beavatkozás indítása. Ezt a felvetést Oroszország és Kína is elítélte, hiszen a nyugati nagyhatalom nagyobb erőkkel való megjelenése „katasztrofális következményekkel” járhatott volna a politikailag megosztott arab országban. A Barack Obama által kezdeményezendő beavatkozás ötletét azonban elvetették, mert Szíria 2013. szeptember 10-én elfogadta, az Oroszország és az Egyesült államok közötti megállapodást, miszerint a vegyifegyver-készleteit el kell, hogy pusztítsa.

A 2013-as szíriai vegyi támadások helyszínei (forrás: BBC)

A polgárháború mellett azonban másfajta veszélyek is fenyegették a lakosságot: az ellenzéki milicista csoportok mellett az Iszlám Állam és az al-Nuszra terrorszervezetek is megjelentek a régióban. 2014-re az ISIL a hatalma alá vonta Szíria egy részét. Az ország, polgárháborús helyzete miatt azonban külső katonai támogatás nélkül nem tudott volna sikeresen fellépni a dzsihadista szervezet ellen. Aszad ezért Oroszországhoz fordult katonai segítségért: az első orosz légicsapások 2015. szeptember 30-án kezdődtek a térségben, az Orosz Légierő a korai támadásokat Hamá és Homsz területein hajtotta végre.

2015 novemberére 2000-ről körülbelül 4000 főre növelték a Szíriában állomásozó orosz katonák számát. A katonaság mellett bombázókkal, helikopterekkel is bővítették a légierő arzenálját is. A harcok intenzitása indokolta a további orosz alakulatok bevetését is, így 2018 augusztusára már több mint 60 000 orosz katona harcolt az Iszlám Állam ellen. A BBC cikke szerint az Orosz Légierő négy év alatt 39 000 “sortie”-t azaz ellenséges állomások ellen intézett gyors, rövid légitámadást hajtott végre, amellyel 121 466 terrorista célpontot iktatott ki, és mintegy 80 000 ellenséges katonával végzett . Azonban a 2015-2017 során az intervenció magas számú civil áldozatai miatt ezeket a légicsapásokat nemzetközileg elítélték. Az ENSZ legfrissebb, 2020. március 2.-i jelentése szerint pedig az Orosz Légierő a civil területek támadásával háborús bűnt követett el. Ezeket a vádakat a Kreml azonban tagadja.

A védelmi minisztérium közleményéből kiderült az is, hogy Oroszország mintegy 231 féle hadieszközt tesztelt a szíriai polgárháborús helyzetben, közöttük új vadászgépeket és robotrepülőgépeket. 2019-re kritikus helyszíneknek számító Dél-Idlíbben és Észak-Hamában a szír és az orosz reguláris seregek jelenléte mellett – annak ellenére, hogy ezt Moszkva eleinte tagadta – felmerült az különleges alakulatok és a katonai hírszerzés (GRU) tevékenységének megkezdése is az kormányellenes csapatok ellen.

Az Iszlám Állam fokozatos visszaszorítása után, napjainkban az Északnyugat-Szíriában található Idlíb tartományában folynak heves harcok. A visszamaradó DAESH katonák és más különböző dzsihadista csoportosulások – például a Hayat Tahrir al-Sham (HTS)- mellett a török támogatású Szabad Szíriai Hadsereg csapatai is harcba szálltak a kormánypárti erőkkel szemben. Aszad emiatt még 2019 december 19-én, egy jelenleg is tartó offenzívát indított a térségben tevékenykedő kormányellenes csapatokkal szemben, amelyben az orosz erők is aktívan részt vesznek.

Idlíb provincia (forrás: BBC)

Emiatt a felkelők és a hátramaradó terroristák ellen irányuló harcok mellett a közelmúltban újabb konfliktushelyzet alakult ki: 2020 február 28.-án legalább 33 török katona esett áldozatul egy légicsapásnak. A török kormány a sok áldozattal járó támadásért az Aszad-rezsimet és Oroszországot okolja. A helyzet gyors eszkalációja és az érintett felek miatt a NATO február 28-án rendkívüli ülést tartott, amelyen felszólították Oroszországot és szíriai kormányt az Idlíb 2019 decemberében megkezdett offenzívájának szüneteltetésére, illetve szolidaritásukról biztosították Törökországot. Törökország azonban a csapásra mintegy válaszként támadásokat indított a szír kormányerők ellen, amelynek számlájára eddig több mint 3000 szír fegyveres halála, 3 vadászgép lelövése illetve több száz katonai jármű elpusztítása írható.  Az idlíbi helyzet további romlásának megakadályozásának érdekében március 5-én, Moszkvában tárgyalás kezdődött Vlagyimir Putyin orosz- és Recep Tayyip Erdogan török elnök között, amelyet a két fél egy, még aznap éjféltől életbe lépő tűzszünet megkötésével zárt le. Így a 2018-as Szocsiban aláírt, limitált sikereket hozó megállapodás után egy újabb török-orosz megegyezés született, amellyel elő lehetne segíteni az idlíbi helyzet javulását. Bárhogy is alakuljon a konfliktusban részt vevő felek közötti viszony, az szinte biztos, hogy amíg Szíriában Bassár el-Aszad van a kormány élén, addig Oroszországnak nem csak évtizedes múltja, hanem biztos jövője is van a közel-keleti állam és a mindmáig zajló szíriai polgárháború eseményeinek alakításában.

Írta: Fuksz Emese

 

Cikk eleje, a jom kipurri háborúig Sz. Bíró Zoltán tanulmánya alapján:

Sz. Bíró Zoltán, a Szovjetunió és Oroszország a Közel-Keleten, Világtörténet, 7. (39.) évfolyam, 2017.4.
http://real.mtak.hu/74124/1/vt2017_4_Sz._Biro_u.pdf

Kapcsolatok 2005-2008 :

Rodkiewicz, Witold, Russia’s Middle Eastern policy regional ambitions, global objectives, OSW Studies, Number 71
https://www.osw.waw.pl/sites/default/files/studies_71_russias_middle_eastern_policy_net.pdf

A Makovecz program keretein belül a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakkollégiumainak tagjai 2020. január 18-26 között erdélyi tanulmányúton vehettek részt. A program során a Biztonságpolitikai Szakkollégiumot, Gönczi Róbert szakmai és Párducz Árpád közösségi koordinátor képviselték. A program során megismerhettük a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a képzéseit, valamint az egyetem campusainak otthont adó három erdélyi várost.

Az első néhány napot Kolozsváron töltöttük, ahol Dr. Szenkovics Dezső dékánhelyettes köszöntötte a Szakkollégiumok hallgatóit. A Sapientia kolozsvári campusán került sor a két egyetem hallgatói által készített előadások bemutatására egy konferencia keretében. A konferencia során az előadók különböző érdeklődési körének köszönhetően lehetőségünk nyílt több, nem a kutatási területünkhöz tartozó témában ismereteket szerezni. Érdekes előadásokat hallhattunk például a BREXIT tárgyalások alakulásáról, a II. Világháborús katonai régészetről, valamint az orosz internetes cenzúráról. A konferenciát követően egy helytörténeti séta keretében megismerhettük Kolozsvár gazdag történelmével. Ezt követően megtekintettük a Tordai Sóbányát, ahol értékes információkkal gazdagodtunk az erdélyi sókészletről, és csónakázhattunk a híres bányatóban.

Látogatóban a híres kolozsvári citadellán

A következő állomás Marosvásárhely volt, ahol betekinthettünk a campuson folyó tudományos munkába. A kertészmérnöki szakon tanuló hallgatóktól megtanultuk hogyan kell kiszámolni egy gyümölcsfajta cukortartalmát, emellett megtanultuk, hogyan lehet kivonni bizonyos teafajtákból az illóolajokat. A mechatronikai laboratóriumokban a mesterséges intelligenciával barátkozhattunk meg, a hallgatók által készített különböző robotok formájában. A tudományos programok mellett megtekintettük a város főbb nevezetességeit, a Marosvásárhely történetét bemutató Kultúrpalotát, valamint a Teleki család könyvtárának otthont adó Telekitékát.

A program utolsó három napját Csíkszeredán töltöttük, ahol az egyetem rektorhelyettese Dr. Mara Gyöngyvér rektorhelyettes fogadott minket, és mutatta be a csíkszeredai kart. A városban töltött időnk alatt megismertük a város történetét, és a szakmai programok keretében DNS-t is izolálhattunk a biológiai laborban. Szabadidős program keretében lehetőségünk volt ellátogatni a csíkszentsimoni Csiki Sörgyárba, ahol megfigyelhettük a sörkészítés folyamatát, valamint megkóstolhattuk a sörgyár híres termékeit.

A Makovecz programnak köszönhetően közelebbről megismertük Erdély történelmét és jelenét, és ami legfontosabb, sikerült barátságokat kötnünk a többi szakkollégium, valamint a Sapientia hallgatóival.

Írta: Párducz Árpád

Bevezetés

Január 19-én került megrendezésre a német szövetségi kormány és az ENSZ szervezésében a Berlini konferencia, amely Líbia immár évek óta tartó konfliktusára kívánt megoldást találni. A konferencián többek között Olaszország is részt vett, mely a kezdetektől a líbiai helyzet megoldását szorgalmazó országok közé tartozik. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök   hivatalba lépése óta, hogy független, eredményes diplomáciát alakítson ki Líbiával, amelyen keresztül a politikai stabilizációt segítené a konfliktus sújtotta övezetben.

Írásom célja bemutatni, hogy a belpolitikai történések mennyiben befolyásolták Olaszországot azon törekvésében, hogy vezető szerepet töltsön be a líbiai konfliktus párbeszédében. Ennek érdekében bemutatom nagyvonalakban a releváns olasz politikai elit szereplőit a 2018-as tavaszi választásoktól kezdve, a 2019-es kormányválságon át, a jelenlegi kormányig, továbbá az őszi tüntetéssorozatot, az Italeave (Olaszország lehetséges kiválása az EU-ból) lehetőségét, továbbá az aktuális problémákat. Ezt követően megkísérlem nagyvonalakban bemutatni a líbiai történéseket, és az erre reflektáló olasz kormány által hozott lépéseket.

Olasz belpolitika

A 2018 tavaszán megrendezett parlamenti választások eredményeként az 5 Csillag Mozgalom (M5S) és az Olaszok Koalíciójából (az Északi Liga, Forza Italia és az Olaszország Fivérei pártszövetsége) az Északi Liga kapták meg az esélyt a kormányalakításra, amely azonban ténylegesen csak 3 hónappal később történt meg, mert a felek közötti tárgyalások sikertelennek bizonyultak egy közös kormányprogram és miniszteri névsor elfogadásában, amely odáig fajult, hogy a köztársasági elnök, Sergio Mattarella új választások kiírásának lehetőségét jelezte, amennyiben a felek nem állapodnak meg. A július 1-ével megszületett koalíciós kormány végül miniszterelnöknek a pártfüggetlen, de az 5 Csillag Mozgalom által támogatott Giuseppe Contét választották.

(Balról jobbra) Salvini, Conte, Di Maio. Forrás:https://www.repubblica.it/politica/2019/06/10/news/vertice_in_serata_fra_conte_di_maio_e_salvini-228410676/

Mind a jobboldali Ligát mind a magát centristaként pozicionáló, Luigi Di Maio vezette 5 Csillag Mozgalmat populista pártként tartják számon, ugyanis az előbbire a bevándorlásellenesség és az erősen megjelenő euroszkepticizmus, míg utóbbira a berendezkedés-ellenesség (anti-establishment) és az enyhe euroszkepticizmus a jellemző. A pártok közös pontja elsősorban az Európai Unióval szembeni nagyobb térnyerés, az erősebb olasz szuverenitás köti össze, de a kezdetektől látni lehetett, hogy ez nem lesz egy hosszúéletű koalíció. Az erősödő euroszkepticizmussal – leginkább a Brexit hatására- a közvéleményben felmerült az Italeave gondolata, amelyet leginkább Salvini (a Liga vezetője és az olasz kormány belügyminisztere) hangoztatott. A Brexit tárgyalások sikertelensége, és a koalíción belüli feszültségek azonban eltántorították a szereplőket, hogy komolyan figyelembe vegyék Olaszország esetleges kilépését az Unióból. Az alábbi statisztikát érdemes figyelemmel kísérni, amely megmutatja, hogy többek közt az olasz társadalom hogyan értékeli az EU-s tagságot.

Euroszkepticizmus. Forrás:https://eu-awareness.eu/euroscepticism/

 

A nehezen megszületett kormánynak szembe kellett néznie a nagy mértékű államháztartás hiánnyal, és emiatt a fokozódó brüsszeli nyomással. A gazdasági kérdések megosztották a Ligát és az M5S-t, az egyet nem értést mindkét fél beépítette az Európai Parlamenti választások kampányába, amit végül 34%-ban a Liga nyert.

A koalíción belüli (leginkább a Conte-Salvini és Salvini-Di Maio közti) feszültség és nézeteltérés odáig vezetett, hogy Salvini 2019. augusztusában összeférhetetlenségre hivatkozva, egy lehetséges új választások kiírása és a kormányfői pozíció betöltése reményében felbontotta az együttműködést. Kilépését követően azonban nem került sor új parlamenti választásra, ellenben az 5 Csillag Mozgalom a Demokrata Párttal lépett koalícióra. Contét az augusztusi lemondását követően az M5S támogatásával újra megválasztották. Az immár második kormányzati ciklusa 2023-ig, a következő parlamenti választásokig tart hivatalosan.

Az új kormánynak szintén szembe kell néznie az országot sújtó nagymértékű államháztartási hiánnyal. A koalícióban az ezzel kapcsolatos megoldások máris megosztották, az M5S nem volt hajlandó megszavazni a Demokrata Párt által megtervezett költségvetést, mely többek között adóemeléssel tervezte növelni az állami bevételt.

Az augusztusi kormányválságot követően az ősszel már a januári regionális választásokra készültek a szereplők. Salvini ellen a januári Emilia-Romagna tartománybeli választások kapcsán rendezett kampányturnéja során a „” nevezetű civil mozgalom szervezett ellentüntetéseket, nevük a kampányon és a tüntetéseken megjelent embertömegre utal. A tüntetéssorozat novembertől január végégig tartott, a szervezők szerint volt olyan esemény, ahol 30-40 ezer ember is részt vett. A „szardíniák” kritizálták Salvini politikáját, és lehetőség szerint szerették volna kiszorítani a Ligát az egyébként hagyományosan bal oldali Emilia-Romagnaból. A mozgalom végül elérte célját; a Demokrata Párt szerezte meg a többséget, de így is a Liga számít Olaszország legnépszerűbb pártjának.

A “szardíniák” tüntetése. Forrás:https://www.wantedinmilan.com/news/italys-sardines-rise-up-against-far-right.html

Azonban a kormányzati oldalon is jelentkeztek a problémák. Az 5 Csillag Mozgalom pártja a 2018-as választások óta folyamatosan veszít népszerűségéből, ennek hatására 2020 januárjában Luigi Di Maio lemondott a párt vezetői posztjáról. Ezzel együtt kritizálta a Demokrata Pártot, és békés tüntetésre szólította fel a polgárokat a párt tervezett lépései ellen. Tehát kevesebb, mint fél évvel az új kormány beiktatását követően, instabilitás mutatkozik a koalícióban.

A líbiai konfliktus olasz szemszögből

Líbiában a második polgárháború 2014 óta tart; jelenleg két rivális kormány van hatalmon. Az észak-nyugati régiót Fajez Al-Szarradzs miniszterelnök tartja irányítása alatt, akit az Európai Unió és az ENSZ is a törvényes vezetőnek ismeri el. Az észak-keleti régiókat Halífa Haftar tábornok irányítja, aki a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) vezetője. Az ő hatalmát a nyugat nem ismeri el, viszont olyan befolyásos országok, mint Oroszország vagy Egyiptom, őt tartják a legerősebb potenciális politikai erőnek. Al-Szarradzs hatalma, hiába a szélesebb körű nemzetközi támogatás, gyengébb, mint Haftaré,  , így a kormánya nem képes a rend, köztük a tengerpartok védelmének fenntartására. Líbia egy 2017-es térkép szerint az alábbiak szerint lett felosztva”:

Líbia: Ki mit kontrollál? Forrás:aljazeera.com

Az elmúlt években Líbia konfliktusa proxyháborúvá vált; számos idegen hatalom csatlakozott különböző ideológiai és gazdasági érdekek védelmének érdekében. Bár Al-Szarradzs adminisztrációját az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati hatalom támogatja, katonailag, gazdaságilag és a diplomáciában elsősorban Törökországra, Katarra és Olaszországra támaszkodik. Haftar eközben Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Oroszország, Szaúd-Arábia, Jordánia és Franciaország támogatását élvezi.

A konfliktus a biztonsági kockázatok mellett az olasz állam más szektoraira is hatással van. A világsajtóban kevésbé jelenik meg, de a líbiai szituáció gazdasági nehézségeket is eredményez, ugyanis Líbia még 2017-ben is az olasz gazdaság 5. legnagyobb partnere volt, de az olasz energiaellátását (földgáz-, és olajszállítmányok tekintetében) is a térség nagy része biztosítja Algéria mellett. Az Eni (olasz olaj-, és gázvállalat) is több, mint fél évszázada stabilan jelen van Líbiában, de a cég idén bejelentette, hogy felére kellett csökkentenie az olajtermelését az országban.

A legtöbb hír az illegális migránsok beáramlásáról szól, amit jelentős nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintenek. Olaszországot a középső fölközi-tengeri migrációs útvonal érinti, melyet a tengeri halálozások számai alapján az egyik ként tartanak számon. Az országba érkező illegális bevándorlók száma 2020 első két hónapjában kb. . Ezzel együtt egyre több líbiai nemzetiségű személy vesz részt az illegális határátkelésben, pedig korábban Líbia a migrációs útvonalak tekintetében elsősorban tranzitországnak számított.

Többek között ezen okok miatt szeretné az olasz kormány megoldani a helyzetet. Ennek érdekében évek óta kemény és puha eszközöket is bevetnek. Giuseppe Conte, aki maga a „soft politics” elvét, inkább a diplomáciai megoldást sürgeti, többször is kijelentette, hogy szeretné a líbiai békefolyamat középpontjába visszahozni Olaszországot, elsősorban a bilaterális kapcsolatokra helyezvén a hangsúlyt. Ennek okán 2018 végén megszerezte Donald Trump amerikai elnök jóváhagyását arra, hogy Olaszország legyen az Egyesült Államok elsődleges közvetítője a „mediterrán kihívások” ideje alatt. A 2018 novemberében megrendezett, a háború sújtotta észak-afrikai ország stabilizálására irányuló előtt a kormányfő ellátogatott a líbiai Bengázi városába. A találkozó célja, hogy személyesen beszéljen Haftar tábornokkal, elősegítve a további békés együttműködést.

Az olasz miniszterelnök által szervezett Palermói nemzetközi konferencián a legfőbb cél a líbiai politikai rendezés megvitatása volt. A találkozón többek között részt vettek Tunézia és Egyiptom vezetői is, Ghassan Salamé, az ENSZ rendkívüli líbiai megbízottja, aki biztosította a szervezőket az ENSZ támogatásáról, valamint a rivális és releváns líbiai belpolitikai szereplők. A tárgyalások egyik kulcsfigurájának számító Haftar tábornok megjelenése sokáig bizonytalan volt. A konferencián ismertetésre került az ENSZ legújabb líbiai rendezési terve, amelynek értelmében a 2019-es évben választásokat, illetve azt megelőzve egy, a megbékélést célzó nemzeti konferenciát kell tartani. A konferenciát, annak ellenére, hogy a médiában sikeresnek ítélték meg, sok kritika érte, miszerint nem volt kellőképpen előkészítve, valamint a rendezési tervben kitűzött célok sem teljesültek.

(Balról jobbra) Al-Szarradzs, Conte, Haftar. Forrás:https://aawsat.com/english/home/article/1462071/palermo-conference-libya-ends-no-clear-results

A sikertelenségét az is mutatja, hogy 2019. április 4-én Haftár megtámadta az Al-Szarradzs irányítása alatt lévő Tripoli városát, amely a harcok kiújulását eredményezte. Tripoli offenzívája váratlanul érte a nemzetközi szereplőket. Az olaszok következetesen támogatták addig a líbiai nyugati (és tripoli) székhelyű erőket, főleg azért, mert Tripoli az Olaszországba tartó migránsok elsődleges kiindulópontja és a gazdasági központok székhelye. A fegyveres harcok kiújulásával kapcsolatban Conte Rómában találkozott Al-Szarradzs-dzsal, ahol kijelentette, hogy továbbra is a békés, politikai megoldást támogatja a katonai beavatkozás helyett. Olaszország szerepét a kríziskezelésben az nehezítette, hogy Haftar nem fogadta el az olasz segítséget, hiszen a Conte-kormányzat, sok más nemzetközi szereplő mellett az Al-Szarradzs féle Nemzeti Egységkormányt támogatja. Az olasz kormánynak Franciaországgal is megromlott a viszonya, mivel Macron Haftart támogatja.

A líbiai helyzetre egyelőre nincs megoldás; a feleknek februárban nem sikerült megegyezni a tűzszünetről. Al-Szarradzs a Genfi tárgyalásokon való részvételét a Tripolit érintő rakétatámadások miatt visszavonta.

Konklúzió

Olaszország egyedül nem lesz képes megoldani volt gyarmatának problémáját. Vezető szerepe a jövőben a konfliktus megoldásában csak geopolitikai elhelyezkedése miatt lehetséges, hiszen az olasz kormány által eddig megtett katonai, politikai, diplomáciai lépések nem mondhatók sikeresnek, a válság az Észak-Afrikai országban még mindig jelen van, és hatásait továbbra is érezni lehet az olasz csizma félszigetén. Diplomáciai erejét pedig a fentebb felsoroltak mind-mind gyengítik; az egymást követő kormányok gyengesége, a migrációs válság, gazdasági gyengülése mind-mind korlátozza az olasz politikai döntéshozatal azon képességét, hogy érdemi támogatást nyújtson az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Legnagyobb problémája az instabil kormányokban rejlik; a 2019 őszén beiktatott kormány mandátuma 2023-ig tart, de az elmúlt évtizedek kormányainak példájából okulva, melyeknek átlag élettartama 1,5 év, a bizalom az új kormányban sem nemzeti, sem nemzetközi szinten nincs jelen.

Az elmúlt 5 év migrációs válsága politikailag és gazdaságilag is meggyengítette az országot; az illegális bevándorlók kérdése megosztotta az állampolgárokat és a pártokat egyaránt, és az EU-ból érkezett financiális és humanitárius segítség ellenére is komoly teher volt a kormányzatra nézve. A gazdasági problémák miatt az EU egy esetleges pénzügyi válság bekövetkezésétől tart. Továbbá meg kell említeni, hogy február közepén a koronavírus-járvány elérte az országot, a gyorsan növekvő betegek és a halálos áldozatok száma miatt több tartományban is karantént rendeltek el. Az Olaszországban felbukkanó vírus miatt az Európai Unió több országában is figyelmeztetést adtak ki, a repülőtereken és a vasúti hálózatokon ellenőrzik az utasokat. A járvány okozta ellenőrzések, szállítmánykésleltetések-, és törlések az olasz kereskedelemre is hatással lesz, nem beszélve a turizmusról, amely a GDP 13%-át adja. A Wizz Air a járványra való tekintettel bejelentette, hogy várhatóan április elejéig csökkenti fogja az olaszországi járatok számát.

Az írásomban említett okok miatt nem valószínű, hogy Olaszország a líbiai konfliktus megoldása során egy eredményes vezető szerepet tudna betölteni, de az kétségtelen, hogy mind az Európai Unióban, mind az ENSZ-ben fontos és komoly szereplő, akinek helye van az évek óta tartó krízis dialógusában, ezért a megoldásban továbbra is szükséges az EU-s szereplők kooperációja.

Írta: Ács Nóra

(forrás: Think Marketing)

A robotika és a mesterséges intelligencia területének fejlődése az elmúlt években, évtizedekben jelentős változásokat hozott az élet számos területén. Az egyik legmeghatározóbb változás a hadviselés területén fog bekövetkezni, a mesterséges intelligencia területén elért fejlődés forradalmasíthatja azt, ahogyan harcolunk. Számos civil fejlesztés – mint, az arc- és hangfelismerés, önvezető járművek, kereskedelemi drónok – könnyen átültethető és felhasználható katonai célokra is. Mind hadászati, mind harcászati szinten át kell alakítani a háború megvívásáról alkotott képünket. Az autonóm fegyverrendszerek létrehozására irányuló kutatások kapcsán már napjainkban is aktív eszmecsere zajlik a katonai szférában, társadalmi szinten és a nemzetközi közösségben is. A vitának középpontjában a katonai alkalmazásuk előnyei illetve a használatuk etikai problémái helyezkednek el.

Az autonóm fegyverrendszerek fogalmának meghatározása kulcsfontosságú a hatásuk megértése érdekében. A probléma azonban pontosan itt kezdődik, hogy nincs egy mindenki által elfogadott definíció, hanem minden állam és az ENSZ is külön fogalmakat alkot. A fogalmak sokfélesége hátráltatja annak a meghatározását, hogy hol állnak a fejlesztések, illetve lehetetlenné teszi egy átfogó, nemzetközileg elfogadott egyezmény létrejöttét. Az ENSZ keretében a tagállamok évek óta vitatják az autonóm fegyverrendszerek betiltásának kérdését a Convention on Certain Conventional Weapons (CCW) keretében. Az általánosan elfogadott fogalom a következő:

Minden olyan fegyver, amely képes önállóan, emberi beavatkozás nélkül felderíteni, azonosítani, kiválasztani és megtámadni célpontokat.

Azaz a teljes OODA ciklust önállóan hajtja végre a fegyverrendszer. A szakirodalomban az OODA (observe-orient-decide-act) ciklussal írják le a harc menetét. Az a fél nyeri meg a küzdelmet, amelyik képes gyorsabban végrehajtani a saját OODA ciklusát és/vagy megakasztani az ellenfél ugyanezen ciklusát. Vagyis az nyer, aki gyorsabban veszi észre, azonosítja, és semlegesíti az ellenfelét.  Azt követően, hogy aktiválták, a fegyverrendszer önállóan hajtja végre a feladatát. Azaz ebben az esetben már nem egy előre beprogramozott útvonal követéséről és feladat végrehajtásáról van szó, hanem a döntési jogkör is át lett adva fegyverrendszer számára. Nincs emberi operátor, aki távolról befolyásolhatja a támadás végrehajtását. Az ember szerepének kiiktatása a háborús műveletek végrehajtásából azonban komoly technikai, erkölcsi és jogi aggályokat vet fel.

A szakirodalom általában négy kategóriába sorolják a fegyvereket autonómia szerint:

• Az nulladik szint ahol az OODA ciklus minden elemét az ember végzi, ezek a hagyományos fegyverek.
• Az első szint az automatizált vagy félautonóm fegyverek, amelyek esetében az ember szerves része a folyamatnak, de a rendszer komoly segítséget nyújt a katona számára. A támogatás ellenére azonban az ember dönt az alkalmazásról. (Pl. LRASM)
• A második szint a felügyelt autonóm fegyverek, amelyek képesek önállóan észlelni, azonosítani, döntést hozni és fegyvert alkalmazni, de az ember végig követi a folyamatot és beavatkozhat amennyiben szükségesnek ítéli. Ezek a fegyverek kulcsfontosságúak például az aktív önvédelmi rendszereknél vagy a modern légvédelmi rendszereknél. (Pl. Aegis rakétavédelmi pajzs)
• A harmadik szint pedig a teljesen autonóm rendszerek, itt már teljesen önálló a feladat végrehajtása és az elindítás után a katonának nincs lehetősége közbe avatkozni. (Pl. Az izraeli Harpy)

Napjainkban még kizárólag kísérleti projektek vannak autonóm fegyverrendszerek létrehozására. Az Egyesült Államok Légiereje és Haditengerészete egy közös DARPA projektben egy olyan hajó elleni rakétán (LRASM) dolgozik, amely képes nagy távolságról indítva önállóan megtalálni, azonosítani, majd elpusztítani az ellenséges célpontot. A fejlesztés alatt álló fegyver a megadott leírás szerint a célterület és a célpontok meghatározása után önállóan odatalál a célterületre, észlelve és kikerülve az ellenséges hajóraj által tette ellenintézkedéseket és ott kiválasztja és elpusztítja a legmegfelelőbbnek ítélt célpontot. Csoportosan indítva ezek a rakéták egy 500 tengeri mérföldes hatótávon belül képesek egy teljes ellenséges hajóraj elpusztítására. Azt fontos leszögezni, hogy nem beszélhetünk még teljes autonómiáról, hiszen az ember választja ki az elpusztítandó célt, nem pedig a rakéta. Az LRASM ugyanis csak egy eleme a fegyverrendszernek, amely a műholdból, a katonából és a rakétából áll. Az ember fontos eleme a folyamatnak.

Azon országok melyek rendelkeznek vagy fejlesztenek autonóm fegyverrendszereket, Forrás: https://autonomousweapons.org/

A fenti példa is mutatja, hogy kevés számban és korlátozott feladatkörben, de már ma is vannak hadrendben teljesen autonóm fegyverrendszerek. Jellemzően ilyen fegyverek az ún. „öngyilkos drónok”, melyek elindítás után a kijelölt célterület felett körözve keres lehetséges célpontokat, majd ha talált egyet rárepül és elpusztítja azt. Ilyenre példa az izraeli Harpy drón, amely ma már számos országban van hadrendben. Ez az eszköz a fellövés után képes 2 és fél órán át a levegőben maradni egy 500 km-es terület felett, ellenséges radarokra vadászva. A drón önállóan választja ki a radarok közül a célpontját. A radarok úgynevezett kooperatív célpontok, mivel különböző jeleket bocsátanak ki magukból, amiket a drón a szenzoraival könnyedén lekövethet.

Az izraeli fejlesztésű Harpy rakétarendszer, Forrás: IAI

Ilyenek kooperatív célpontok még a repülőeszközök és felszíni hajók is. Ezeket a járműveket a kibocsátott elektromágneses jelek miatt könnyű észlelni és kiszűrni a lehetséges katonai célpontokat. A Harpy is ezek a kibocsátott jelek alapján deríti fel és azonosítja az ellenséges radarokat. Mivel azonban a baráti járművek is ugyanúgy bocsájtanak ki ilyen jeleket, szokás azokat ellátni egy ún. barát-ellenség megkülönböztető (IFF) jeladóval. Az IFF jeladók aktív használata könnyen csökkentheti a hagyományos és autonóm fegyverrendszerek használatából adódó „baráti tűz” általi veszteségeket.

A célpontok zöme azonban nem-kooperatív célpont, ugyanis nem bocsájtanak ki könnyen észlelhető és a környezettől elkülöníthető jeleket. Ilyenek azok a hajók, radarok és repülőeszközök, amelyek kikapcsolják a radarjukat, tengeralattjárók, amelyek halk üzemmódban vannak vagy a szárazföldi járművek. A nem-kooperatív célpontok felderítéséhez szükségesek az aktív szenzorok, amelyek jeleket bocsátanak ki és azok visszaverődéséből következtetnek (radar, szonár). A vízi és légi célok felderítése nem-kooperatív célpontok esetében is relatíve könnyű, hiszen ezek az eszközök erőteljesen kitűnnek a háttérből.

A szárazföldi célpontok esetében a zavaros környezet miatt az észlelés sokkal nehezebb. Erre szolgálnak azok a kezdetleges eszközök, amelyeket szintetikus apertúrájú rádiólokátornak (SAR) neveznek. Jellemzően úgy történik ennek a használata, hogy egy légijármű átrepül egy terület felett, elárasztva az radarjelekkel és a visszaverődött jelekből egy fekete-fehér szemcsés képet alkot. Az ember ezeken a képeken nehezen ismeri fel a katonai célpontokat, az MI algoritmusok azonban megfelelő mennyiségű „betanult” kép után meglehetősen nagy pontossággal képes erre. Az ún. neurális hálózatok a mélytanulás módszerével nagy mennyiségű kép vizsgálata után képesek könnyedén és gyorsan felismerni bármilyen alakzatot. Mivel azonban ezek a rendszerek továbbra sem tudnak különbséget tenni civil és katonai célpont, barát és ellenség között, valamint nagyon könnyen és ember által észlelhetetlen módon is összezavarhatók az öntudat és kontextus komplex értelmezésének hiányában, jelenleg még nagyon megbízhatatlanok. Főleg az emberekre igaz ez, hiszen még egy tapasztalt katona számára is rendkívüli nehézséget jelent az ellenséges kombatáns kiszűrése az emberek közül, nem beszélve azokat a helyzeteket, amikor az nem visel egyenruhát és próbál beolvadni a civilek közé.

Egy rosszul működő autonóm fegyverrendszer nagyon könnyen okozhat hatalmas járulékos veszteségeket, anélkül, hogy képesek lennének az leállítani a fizikai megsemmisítéstől eltekintve. Az általános szakmai közvélekedés pedig pontosan emiatt akarja megőrizni az embert a „fegyver mögött” és megakadályozni a teljesen autonóm fegyverrendszerek alkalmazását.

Erre példa az 1988-as USS Vincennes incidens, amely az irak-iráni háború egyik legforróbb időszakában történt a Perzsa-öbölben. Az Egyesült Államok Haditengerészete többször tűzharcba keveredett az iráni féllel, mert az olajtankereket támadott. Az egyik ilyen eset során a USS Vincennes több iráni hajóval folytatott tűzharc közben két repülőgép felszállását észlelte a közeli Bandar Abbas kettős civil-katonai felhasználású repülőtérről. Az egyik az Iráni Légierő egy F-14-es vadászbombázója a másik pedig az Iran Air Flight 655-ös járata volt. A 655-ös járat hiába repült kereskedelmi azonosítóval és IFF-el, a USS Vincennes legénysége összekeverte az F-14-es radarjelével és a hajó parancsnoka engedélyt adott a tüzelésre. A 655-ös járatot lelőtték és 290 ember halt meg rajta. Pedig a hajó a kor legfejlettebb önvédelmi rendszerével az Aegis rakétavédelmi rendszerrel volt felszerelve és minden jól működött. A legénység azonban túl volt árasztva információval  a fegyveres harc alatt és tévesen ítélte meg a helyzetet.

Az Aegis rendszer a gyakorlatban, Forrás: DefenseNews.com

[Az Aegis egy főleg hajókra telepített ballisztikus rakétavédelmi rendszer, amely a hajó védelmének „agyaként” szolgál. Összegyűjti a hajó szenzorjainak adatait és összehangolja a védelmet. Rugalmasan konfigurálható, mivel a rendszer autonómiáját a kézi működtetésről egyészen felügyelt autonóm működésig lehet változtatni. Az Aegist egy 10-12 fős legénység irányítja a kapitánnyal együtt, aki bármikor mechanikusan, a nyakában lógó kulccsal aktiválhatja vagy leállíthatja a rendszer működését. Ezáltal egy sokoldalú, rugalmas és megbízható rendszer.]

A USS Vincennes esete példázza, hogy korszerű technológia birtokában, az autonóm rendszer tökéletes működése mellett, akaratlanul is okozhat tragédiát egy modern haderő. A megfelelő helyzetértékelés képessége elengedhetetlen egy modern, komplex háborús környezetben, ahol egyszerre jelenhetnek meg civil, félkatonai és katonai elemek is. Még a kooperatív célpontok elleni küzdelem is okozhat problémákat, ha nem megfelelően kiképzett vagy túlterhelt a legénység. Sokan érvelnek amellett, hogy ha még egy kiképzett legénység is komoly hibákat képes elkövetni, mert rosszul értékeli a környezetét, akkor egy robot ennél még egy nagyságrenddel rosszabbul teljesítene. Ebben pedig van igazság, hiszen a mai MI nem képes a szenzorjai által gyűjtött adatok alapján egy átfogó képet alkotni a csatatérről. Nem tudja megkülönböztetni az aktív kombattánst a sebesülttől, vagy a hadifogolytól, civilektől. A komplex és ember számára számos esetben visszakövethetetlen és érthetetlen döntési mechanizmus pedig könnyen megzavarható. Ilyen robotok kezébe fegyvert adni felelőtlenség lenne. Többek között azért is, hiszen ha egy teljesen autonóm fegyver hibázik és emberek halnak meg, ki volna a felelős? A parancsnok, aki aktiválta a fegyvert? Az állam, amelyik hadrendbe állította? A gyártó? A robot?

A felelősség és számon kérhetőség talán az egyik legkomolyabb kérdés az autonóm fegyverrendszerek kapcsán és egyáltalán nem egyértelmű a válasz. A felelős megtalálásának nehézsége rosszabb esetben motiváló hatással is lehet, ha a cél a minél nagyobb civil áldozatok. Jobb esetben is a felelős hiánya bizalmatlanságot kelt a rendszerek iránt. Ha pedig egy parancsnok nem bízik a fegyverében habozni fog, akkor is, amikor indokolt és biztonságos lenne a használata. A habozás pedig a baráti oldalon kerülhet emberéletekbe egy intenzív háborús környezetben. Az autonóm fegyverrendszerekbe vetett bizalmat csak a szükséges és valós emberi irányítás megtartásával lehet elérni. A katonák is kizárólag akkor tudnának bízni egy ilyen eszközben, ha tudják, mire számíthatnak. Tudják, hogy a robot nem fog a következő pillanatban ártatlan civilek vagy baráti csapatok ellen fordulni. Ha valami balul sülne el, a kezükben a kulcs a leállításra. Jól használva a gépek gyors adatfeldolgozása és hatékonysága az ember komplex értékelési képességével karöltve képesek lennének csökkenteni is a civil és katonai veszteségeket egyaránt. A robot soha nem fárad el, nem hat rá a harci stressz, nem szeszélyes érzelmileg és bosszúvágya sincsen. Továbbá bizonyos szűk feladatkörökre jóval hatékonyabbak, mint mi, emberek. Az Aegis rendszer harminc éves fejlesztése pedig bebizonyította, hogy az ember-gép páros egyszerre hatékony és biztonságos működést tesz lehetővé. Az Aegis-közösség a USS Vincennes incidens óta se szenvedett el balesetet, annak ellenére, hogy folyamatosan használatban van aktív háborús zónákban is. Ezt úgy sikerült elérni, hogy az incidens után az Egyesült Államok Haditengerészete évekig vizsgálta az esetet. A tanulságok alapján rugalmasabbá, kezelhetőbbé, és ami a legfontosabb előre tesztelhetővé tették a rendszert. A legénységet pedig alaposabb kiképzésben részesítették. Azóta a fegyverrendszer a kihajózás előtt beprogramozzák, letesztelik és begyakorolják a használatát minden eshetőségre. A rendszer alapos ismerete által a legénység magabiztosan képes használni azt.

A fentebb leírt technikai problémák miatt az autonóm  fegyverrendszerek szárazföldi célpontok, de leginkább emberek elleni bevetése megbízhatatlanságuk miatt nem javaslott egyelőre. Az autonóm fegyverrendszereket morális és hatékonysági okok miatt inkább a légi és tengeri illetve kooperatív célpontok ellen használhatók kielégítő megbízhatósággal. Ennek oka, hogy a szárazföldi harcok során sokkal nehezebb a kommunikáció, a célfelismerés és egy incidens esetén a közbelépés lehetősége is kisebb. Arányaiban sokkal nagyobb civil veszteségeket okozhatnak, mind a jól és mind a rosszul működő fegyverek, ha szárazföldi célpontok ellen kerülnek bevetésre. Ezzel szemben a légi és tengeri haderőnemekbe tartozó alegységek sokkal szigorúbb biztonsági előírásokkal rendelkeznek, könnyebb felkutatni és azonosítani ellenséges célpontokat, valamint kevesebb civil kerül veszélybe a fegyverhasználat közben. Ameddig nem fejlődik kielégítő módon a MI-t használó rendszerek helyzetértékelési képessége (másnéven öntudata) addig az ember bevonása a fegyverhasználatba mindenképpen szükséges.

A hatékonyság talán leginkább a pszichológiai hadviselés területén nőhet látványosan a következő években. A robotok és általában az új technológiai vívmányok kitűnő eszközök az ellenfél elrettentésére. Az új eszközök megjelenése a harcmezőn, mindig meglepi az ellenséget és magára vonja a figyelmét, amit könnyen ki lehet használni a fegyveres harc során. Illetve a drónok megjelenése a harcmező felett azok hosszú levegőben töltött ideje miatt akár folyamatos megfigyelés is végrehajtható. Az iraki felkelő elleni műveletek során sokszor bebizonyosodott, hogy a felkelők kezdetben állandó rettegésben éltek a folyamatos megfigyelés rémképével, ami egy plusz nyomás az egyébként is stresszes csatatéren. Emellett a robotok puszta megjelenése is demoralizáló lehet az ellenfél számára több szempontból is. Először is a tudat, hogy hiába pusztítják el a gépet az azt irányító ember továbbra is él, és ez a veszteségek illetve erőfeszítések hasztalanságának érzését eredményezheti az ellenfélben. Másodsorban pedig a robotok tervezésénél olyan audiovizuális megoldásokkal lehet élni, amelyek félelmet keltenek az ellenfélben. Ezek a hatások azonban a konfliktus hosszát tekintve rövidtávúak, hiszen, amint az ellenfél kiismeri az új eszközöket a hatás drasztikusan csökken. Sőt idővel akár ellentétes hatást is elérhetnek. A túlzott hagyatkozás az automatizált erőkre könnyen vezethet könnyelműségre és elkényelmesedéshez. Továbbá az ellenfél oldalán a félelemkeltés mellett növelheti a harci szellemet, hiszen a robotok alkalmazása gyengeség és gyávaság üzenetét is küldheti akaratlanul. A drónok megjelenése sokszor jobban elidegenítette a helyi lakosságot a nyugati erőktől, hiszen például a pastu törzsekben a személyes bátorság elsődleges fontosságú. Egy olyan ellenféllel szemben pedig, amely szintén robotokat használ, a félelemkeltés egyébként sem hatékony. Továbbra is helytálló az állítás, miszerint győzelmet aratni csak úgy lehet, ha katonák vonulnak be az ellenség területére és személyesen veszik át az irányítást.

Forrás: AFP/Getty Images

A lakosságra gyakorolt hatás sem lehet utolsó szempont. A háború ugyan nem egy népszerűségi verseny, de a végcél eléréséhez nem szabad figyelmen kívül hagyni sem a hazai sem a nemzetközi közvéleményt. A hazai közvélemény és a szövetségesek támogatásának elveszítése, a média figyelmének felkeltése valamint az ellenfél lakosságának teljes elidegenítése negatív hatással lehet a háborús erőfeszítésekre. Könnyen a szélsőségek és a terrorizmus irányába tolhatja el az embereket az elkeseredettség, félelem és a düh.

A háborút pedig végülis emberek vívják, emberek ellen, így a túlzott robotizáció könnyen „embertelenné” teheti azt, szó szerint és képletesen is.

Írta: Berkes Rudolf

Felhasznált irodalom:

SCHARRE, Paul:  Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War, W.W. Norton & Company, 2018.

P.W. SINGER: Wired for War: The Robotics Revolution and Conflict in the 21st Century, The Penguin Press, New York, 2009

CRS: Lethal Autonomous Weapon Systems: Issue for Congress, Congressional Research Service, Washington D.C., 2016.

BRUNDAGE Miles: The Malicious Use of Artificial Intelligence: Forecasting, Prevention, and Mitigation, Future of Life Institute, 2018

 

A Boko Haram kifejezés jelentése hausza nyelven “A Nyugatiasodás Szentségtörés”, vagy “A Nyugati Oktatás Tiltott”. Az iszlamista csoportra úgy is hivatkoznak, mint “Akik a Próféta tanításait és a Jihadot támogatják”. A dzsihadista csoport nigériai központú, azonban megjelenik Csádban, Nigerben és Kameronban is. Nigérián belül leginkább az északi területeken, Yobe, Kan, Bauchi, Borno és Kaduna régiókban tevékenykednek. Nigéria történelme során számos vallási konfliktus színterévé vált, hiszen ilyen szempontból nem egységes a lakossága: annak megközelítőleg 50%-a iszlám, akiknek nagy részük szunni, 48%-a keresztény, nagyrészt protestáns, 2%-a pedig az ősi nigériai vallást követi. A Boko Haram politikai szerepet nem vállal, az iszlám fundamentalista irányzata, melyet képviselnek ugyanis ezt tiltja mindaddig, amíg az adott állam jogrendszere nem a Koránban összefoglalt Sharia törrvénykezésen alapul. A Boko Haram legfőbb célja a Sharia törvények bevezetése a lehető legnagyobb területen, elsősorban Nigéria déli részén, ahol a legnagyobb arányban élnek keresztények. Más törvénykönyvekkel szemben ez nem csak a közéletet, hanem az emberek privát ügyeit is hitéletét is szigorúan meghatározza. A testi fenyítés és a halálbüntetés alkalmazását részesíti előnyben a bebörtönzéssel szemben, a nőkkel szemben pedig kivételesen restriktív és diszkriminatív jellegű.

A Boko Haram és az ISWA jelenléte Észak-Nigériában. Forrás:

A Boko Haram feltehetően 2002-ben alakult meg az észak-nigériai Maiduguriban, ahol a brit kolonizáció során a muszlim Bornu Birodalom állt, és ahol a történelem során végig véres harcok folytak a vallási ellentétek miatt a helyi a keresztények és muszlimok között. Kezdetben a csoportot Nigériai Talibánnak is nevezték a hitvallásukon alapuló hasonlóságaik miatt. 17 év alatt a terrorcsoport egy kiterjedt informátorokból és szimpatizánsokból álló hálózatot épített ki a lakosok között országszerte, gerilla harcmodort alkalmazva pedig számtalan brutális merényletet, civilek elleni támadást és emberrablást követett el. Ezek közé tartozott a világsajtót felkavaró 2014. áprilisi tömeges emberrablás, melynek 276 diáklány esett áldozatul, a ’Bring Back Our Girls’ kampány, mely az USA-ban volt rendkívül felkapott, és a nemzetközi nyomás hatására a szervezet ezeknek a lányoknak egy részét elengedte, azonban 195 a mai napig fogságban van. Ezt követően tevékenységüket ugyanúgy folytatták, a világsajtó azonban hamar elfelejtette az ügyet. Az egyik sűrűn használt módszerük, hogy az elrabolt nőkre és lányokra bombákat rögzítenek, majd ráveszik őket, hogy öngyilkos merényletet hajtsanak végre.

A Sharia törvénykezést alkalmazó államok Nigériában. Forrás: constitutionnet.org

Egy IEP által kiadott kutatás szerint 2014-ben a Boko Haram és az ISIS volt felelős az összes, csoportok által okozott halálok 51%-ért, ezen belül pedig a Boko Haram túlszárnyalta az ISIS-t. Egészen 2014-ig a világ legveszélyesebb terrorszervezetének számított, ez év után viszont hatalmát, befolyását tekintve hanyatlásnak indult.

Ennek oka elsősorban az a tény, hogy 2015-ben a csoport vezetője, Abubakar Shekau hűséget esküdött az Iszlám Államnak. Ezzel egy olyan folyamat indult el, amely a Boko Haram fragmentálódását és gyengülését okozta, 2016-ban ugyanis az Iszlám Állam bejelentette, hogy az addigi vezetőt lecserélve, Habib Yusuf élén az eredeti csoportból megalakul a Nyugat-afrikai Iszlám Állam (ISWA). Abubakar Shekau azonban nem fogadta el a döntést, a terrorcsoport egy részét maga mellé állította, ezzel a szervezet két részre szakadt: az ISWA-ra és a meggyengült Boko Haramra.

2015-ben a nigériai kormány egyik fő céljaként tűzte ki a Boko Haram megállítását, annak gyengülését pedig sikernek könyvelte el, annak ellenére, hogy ezt a szervezeten belüli konfliktus eredményezte. A kormány számára a két csoport közötti különbség nem lényeges, ugyanolyan ellenfélként tekintenek az ISWA-ra, mint elődjére és ugyanolyan módszerekkel veszik fel velük a harcot. A nigériai légierő gyakran hajt végre bombázásokat az elfoglalt területeken, harcukat pedig amerikai, francia és brit csapatok segítik.

A két csoport tevékenysége és támadásai leginkább Északkelet-Nigériát, Csád, Kameron és Niger határvidékét, valamint a Csád-tó környékét érintik. Az alapvető különbség azonban, hogy amíg a Boko Haram merényletei elsősorban civileket érintenek, addig az ISWA általában katonai célpontokat választ ki, a helyi lakosok körében pedig igyekszik egy pozitív képet kialakítani annak érdekében, hogy maga mellé állítsa a lakosságot: kutakat ásnak, segítik a helyi mezőgazdaságot és a pásztoroknak, kereskedőknek biztosítják a veszélytelen áthaladást az általuk elfoglalt területen. Emellett védelmet is biztosítanak a lakosságnak a Boko Haram ellen, amire a nigériai hatóságok sokszor képtelenek. Ezzel a stratégiával az ISWA szigorú, a fundamentalista iszlámon alapuló szabályokat kényszeríthet a lakosságra, valamint adókat is kivethet, cserébe pedig stabilitást és támogatást nyújt a helyieknek mindaddig, amíg betartják a szabályaikat. Az ok, amiért ilyen zavartalanul beleszólhatnak a lakosok életébe az, hogy a környező államok az említett Csád-tó területéről a folyamatos, véres konfliktusok miatt szinte teljesen levették a kezüket. Ez lehetőséget nyújt az ISWA számára a további terjeszkedésre, így ma már sokkal nagyobb befolyással rendelkezik a térségben, mint a Boko Haram. Ezt a fölényt katonáik száma is erősíti, amely 3000-5000 főre tehető, ez kétszer annyi, mint a Boko Haram katonáinak megbecsült száma (akik gyermekkatonákat is alkalmaznak), emellett folyamatosan nő, mivel a lakosok bevonása a csoportba egyre hatásosabb. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Nyugat-afrikai Iszlám Állam ezek mellett egy véres merényleteket és tömeges emberrablásokat is végrehajtó terrorcsoport. Ugyan céljuk, hogy a civilekben bizalmat keltsenek, de akik ellenszegülnek velük, azokat keményen megbüntetik. 2018 februárjában több mint 100 iskoláslányt raboltak el, akiket erőszakkal próbáltak muszlim hitre téríteni. Egy hónappal később elengedték a lányokat és azoknak, akik muszlim hitűek voltak, bocsánatot kértek szüleiktől, mondván, azt hitték a lányuk keresztény. Majd kijelentették, hogy ha a lányokat még egyszer az iskolában látják, soha többé nem fognak hazatérni. Ebben a kijelentésben megfogalmazódik a nyugati típusú oktatás elvetése, és az a meggyőződés is, hogy a fundamentalista iszlám szerint a lányok számára tilos részt venni bármiféle oktatásban.

A külvilág számára a két szervezet közötti kapcsolat éveken keresztül rendkívül homályos volt, a kettőt sokszor egy csoportként kezelték, megkülönböztetésük a mai napig nem egyszerű. Ez pedig rendkívül káros, hiszen egyes ISWA által végrehajtott merényletek után a Boko Haramot állították be felelősnek. Így egészen 2018-ig kellett várni, mire az USA különálló terrorszervezetté nyilvánította.

A Boko Haram (és az ISWA) úgy tűnik, eléri kitűzött célját: 2007 óta 5 millióval nőtt a gyerekek száma, akik nem részesülnek általános iskolai oktatásban, vagyis ma megközelítőleg 13,2 millió nigériai gyermek iskolázatlan. Emellett Nigéria lakossága folyamatos félelemben él, a halálesetek és merényletek pedig –ha kisebb arányokban is,- a mai napig folytatódnak.

Szerző: Ustea Dóra

Szankciós politika

Ukrajna

A Tanács újabb 5 embert vett fel az ukrajnai helyzethez köthető korlátozott személyek és szervezetek jegyzékébe. A korlátozó intézkedések alá eső személyek részt vettek a jogellenesen annektált Krími Autonóm Köztársaságban és az ukrajnai Szevasztopol városában 2019. szeptember 8-án tartott orosz helyhatósági választások megszervezésében. A jegyzékbe szereplő személyek aláásták Ukrajna szuverenitását és területi integritását, emiatt az EU területén belül található vagyoni eszközeik befagyasztásra kerültek, valamint a szankciók hatálya alá eső személyek, szervezetek részére uniós személy vagy szervezet nem bocsáthat vagyoni eszközöket. A jegyzékben szereplő természetes személyek száma 177-re növekedett a 44 szervezet mellett.

 

Venezuela

Juan Guaido, magát egy éve Venezuela elnökének kikiáltó ellenzéki politikus, európai körútján, Madridban sürgette az uniós szankciók kiszélesítését a venezuelai kormánnyal szemben. Hangsúlyozta az déli részén kitermelt arannyal szembeni korlátozó intézkedések fontosságát, melynek kitermelése a kormányzat egyik fő jövedelemforrása, valamint óriási károkat okoz a helyi lakosságnak és a környezetnek egyaránt.

(forrás: Arkansas Democrat Gazette)

Szomszédságpolitika

Líbia

A líbiai szituáció eszkalálódása kapcsán az Európai Unió is kifejezte aggodalmát. Josep Borrell, az EU külügyi- és biztonságpolitikai képviselője kifejezte az eset kapcsán aggodalmát a tekintetben is, hogy Tripoli körül is eszkalálódhat  az erőszakos összecsapások sorozata. Illetve, kifejtette az EU elköteleződését a líbiai helyzet békés politikai megoldás kidolgozása mellett. Emellett, felszólította a feleket, hogy az ENSZ égisze alatti politikai folyamatokba kapcsolódjanak be.  A Líbiában dúló konfliktus eszkalációja kapcsán, január 8-án a Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Josep Borell Fajez esz-Szarrádzs-dzsal találkoztak Brüsszelben, ahol a líbiai konfliktus eszkalálódásáról esett szó elsősorban. Továbbá, január 19-én Berlinben konferenciát tartottak a legbefolyásosabb régiós és nemzetközi szereplők részvételével a líbiai helyzet rendezésével kapcsolatban. Az esemény nagy sikernek könyvelhető el, hiszen 55 pontban megegyeztek, többek között abban, hogy a felek a továbbiakban tartózkodni fognak a katonai támogatástól, illetve minden olyan félmegoldástól, amely a fegyverszünetet veszélyeztetné.

Izrael

Az izraeli telepes mozgalom kapcsán, január 5-én és 6-án ismét újabb incidens történt: az izraeli hatóságok közel 2000 lakóegység felépítését engedélyezték. Ezzel kapcsolatban, az EU kifejezte álláspontját, miszerint Izrael Állam tevékenysége a nemzetközi jogi normákba ütközik és hátráltatja a két-állami megoldás elérését. Az Unió emellett felszólította Izraelt, hogy fejezze be ezen tevékenységét és továbbra sem fogadják el az 1967-es határok bárminemű megváltoztatását.

 

Fehéroroszország

Január 8-án az EU és Fehéroroszország vízumkönnyítési megállapodást és visszafogadási megállapodást írt alá. A vízumkönnyítési megállapodás megkönnyíti a belorusz állampolgárok számára a rövid távú vízumok megszerzését az Európai Unióba történő látogatáshoz.

 

Irán

Január 11-én az EU nyilatkozatot adott ki az Ukrainian Airlines PS752 járatának az iráni főváros, Teherán közelében, 2020. január 8-án történt balesetét követően.  A nyilatkozat szerint az EU elítéli a tragédiát, valamint részvétét fejezi ki az áldozatok családtagjainak. Emellett felszólították az iráni vezetést, hogy minden tekintetben működjön együtt az átfogó vizsgálatok során.

 

Ukrajna

Január 28-án az EU és Ukrajna Brüsszelben megrendezésre került a Társulási Tanács hatodik ülése. Az ülés során az ukrán küldöttséget Oleksiy Honcharuk miniszterelnök, az EU küldöttséget pedig Josep Borrell az EU kül és biztonságpolitikai főképviselője vezette. A Társulási Tanács újfent megerősítette a felek folyamatos elkötelezettségét Ukrajna politikai társulásának és gazdasági integrációjának az EU-val történő megerősítése mellett, a társulási megállapodás, annak szabadkereskedelmi övezete, valamint a benne foglalt közös értékek alapján.

(forrás: EU Neighbours East)

Örményország

Február 3-án az Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan telefonon keresztül folytatott megbeszélést.  A felek megvitatták az EU és Örményország közötti kapcsolatokat, valamint ígéretet tettek a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztésére, ideértve a kereskedelmi kapcsolatokat is. A beszélgetés középpontjában az örmény reformtervezetek álltak.

 

Regionális politika

Január 28-án mutatta be Donald Trump amerikai elnök a Fehér Házban közel-keleti béketervét, Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök társaságában. A tervezetet palesztin részről határozottan elutasítják, míg Izrael szerint ez lenne a jövőbeli béke záloga. Az Európai Unió közös kül-és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell szerint a tervezet nem felel meg a nemzetközi jog normáinak, többek között azért, mert az USA a palesztin vezetéssel egyáltalán nem tárgyalt előzetesen. Emellett a főképviselő szerint a Palesztina határairól és Jeruzsálem végleges státuszáról való megegyezés nélkül nem jöhet létre tartós béke, ezeket pedig Trump javaslata nem rendezi megfelelően. Ezen nyilatkozatára reagálva az izraeli külügyminisztérium sajnálatosnak és furcsának nevezte Borrell kijelentéseit. A külügyminisztérium szóvivője szerint az EU Közel-Kelet-politikája jól mutatja, hogy a szervezet szerepe a nemzetközi tárgyalások során “minimalizálódik”. Az EU egységesen nem ismeri el a palesztin államot, viszont számos tagja, köztük Magyarország is, már a diplomáciai kapcsolatokat is felvette a Palesztin Autonómiával.

 

Brexit

 A decemberi választások után felállt brit parlament alsóháza január 9-én jóváhagyta Boris Johnson kilépési megállapodását. Az alsóházi képviselők 330 – 231 arányban szavazták meg a javaslatot, amit ezután a parlament felsőházának küldtek fel mérlegelésre. A Lordok háza január 21-én számos módosítással együtt jóváhagyta a megállapodás. Mivel azonban ezek a módosítások ellentétben álltak a parlamentben többségben lévő Konzervatív Párt érdekeivel és elképzeléseivel, ezért másnap a parlament alsóháza ismét napirendre vette a javaslatot és kiszavazta belőle a felsőház módosításait. Az ismételten felküldött megállapodást a Lordok Háza ezúttal már módosítások nélkül jóváhagyta, ezzel a brit törvényhozás egészén átment a kilépési megállapodás. Ezt követően január 24-én az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, illetve Charles Michel, az Európai Tanács elnöke aláírta azt. A következő lépéshez a kilépés végrehajtásában az Európai Parlamentre volt szükség, amelynek szinten el kellett fogadni az Egyesült Királyság kilépéséről szóló megállapodást. Az Európai Parlament egy érzelmes, de formális vitát követően szintén elfogadta a megállapodást. 621 képviselő szavazott mellette, 49 ellene, 13-an pedig tartózkodtak. Így már semmilyen jogi akadály nem állhatott az Egyesült Királyság útjába, hogy január 31-én kilépjen az Európai Unióból.

(forrás: European Parliament.eu)

A kilépés egyelőre azonban formális, mivel egy átmeneti időszak veszi kezdetét, amely idő alatt az uniós szabályok továbbra is érvényben vannak a szigetországban, azonban a döntéshozás folyamatában már nem vehetnek részt a britek. Az átmeneti időszak 2020 végéig tart és ez a 11 hónap alatt kell végezni a kilépési tárgyalások második szakaszával. Az Európai Uniónak és az Egyesült Királyságnak a következő hónapokban a későbbiekben folytatott kereskedelem és gazdasági kapcsolatokról. Az uniós tisztviselők és szakértők ezt az időt kevésnek gondolják a megtárgyalandó témák nagysága miatt. Egy ilyen átfogó kereskedelmi megállapodás elkészülte akár évekbe is telhet a szakértők szerint. Ennek ellenére a brit parlament törvénybe iktatta, hogy az átmeneti időszak nem hosszabbítható és Boris Johnson kormányfő magabiztos a határidő betartásával kapcsolatban. A közeli határidő miatt január 31. után megindul a versenyfutás a tárgyalások befejezése érdekében.

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A víz a földi élet alapja. Ebből kifolyólag az emberiség egész történelme alatt kulcsszerepet játszott a túlélésben és a civilizációk fejlődésében. Napjainkban a globális klímaváltozás, valamint a társadalmi és gazdasági változások következményei egyre jobban terhelik édesvízkészletünket. Egyre nagyobb számban alakulnak ki konfliktusok, melyek, ha nem is kizárólag csak a vízhez köthetőek, mégis valamiféle módon kapcsolódnak hozzá. Ezeket nevezzük vízkonfliktusoknak.

Európában a Duna-medence régiója lehetne alkalmas egy potenciális vízkonfliktus kirobbanására. Itt azonban nem valószínű a klasszikus ivóvízért folytatott harc megjelenése, és gazdasági szempontból is csupán a bős-nagymarosi vízlépcső ügye körül alakult ki feszültség. A térségben elhelyezkedő országok az Európai Unió Duna Régió Stratégiájának keretein belül 2011 óta folyamatosan együttműködnek egymással, célul kitűzve a jólét és biztonság megvalósítását. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy a térség országai közt leheletnyi az esélye egy „vízkonfliktus“ kitörésének, sokkal inkább a kormányzatoktól független belső és külső, a Dunához köthető, potenciális veszélyekre és fenyegetésekre, valamint ezek semlegesítésére szükséges koncentrálnunk. Ugyanis az egész Európai Unióban Magyarországon és Románián kívül nincs olyan ország, amely folyami fegyveres erővel rendelkezne, ennélfogva a Duna fegyveres védelme nem biztosított. Ez egy olyan hiányosság, melyet szükséges lenne megoldani annak érdekében, hogy egy esetleges jövőbeli, a biztonsági dimenziók bármelyikéhez és egyben a vízhez köthető konfliktus kirobbanásakor azonnali és eredményes választ adhassunk. Elemzésemben Dr. Balogh Tamás és Szilágyi Zsolt ezredes gondolatait felhasználva mutatom be a probléma megoldásának lehetőségét.

A Duna – jellemzők

A Duna a németországi Fekete-erdőből ered és Romániában a Fekete-tengerbe torkollik. Mintegy 2850 kilométerével Európa második leghosszabb folyójaként tudható számon, mely 10 országon halad át közvetlenül, s emellett 4 további állam tartozik a medencéjéhez. Ezek közül kilenc Európai Uniós tagállam (Ausztia, Bulgária, Csehország, Horvátország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) és öt Unión kívüli (Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Moldova, Szerbia, Ukrajna).

A Duna sokrétű összeköttetést jelent a vízgyűjtő területéhez tartozó országok között. Kiemelt jelentőséggel bír a turizmus, az energiagazdálkodás, valamint a folyami közlekedés és kereskedelem szempontjából. 2010-ben 99,7 millió tonna áruforgalmat bonyolítottak le a folyón (lásd 1. ábra), továbbá az EU közlekedési miniszterei 1994-ben beemelték a hét legfontosabb fejlesztendő transzkontinentális közlekedési folyosó közé. A gazdasági faktorokon kívül a Dunára édesvízkészletként is tekinthetünk.

A Dunán lezajló áruforgalom 2010-ben. Forrás: ines-danube.info

Együttműködés a Duna-medence államai közt

2011 júniusában hagyták jóvá az Európai Unió második makro-regionális stratégiáját, a Duna Régió Stratégiát, mely tagjai közt tudhatja számon mind a 14 Duna-medencében elhelyezkedő államot. A koncepció négy pillérre épül, melyek a Duna-régió összekapcsolása (közlekedés, energia, turizmus és kultúra), környezetének védelme, a jólét növelése a régióban és a régió megerősítése. A stratégia projektjeit a pillérekhez tartozó 12 prioritási területen keresztül valósítják meg, amelyek közül Magyarország három darabért vállalta a felelősséget. Elsőként „a fenntartható energia használatának ösztönzését“ koordinálja Csehországgal közösen, másodszor „a vizek minőségének helyreállításának és megőrzésének“ a területén működik együtt Szlovákiával, harmadszor „a környezeti kockázatok kezelésé“-ben vesz részt Romániával összefogva.

A dunai makro-stratégia megteremti az együttműködés új, hatékonyabb formáit, javítja a hajózás feltételeit. Keretet biztosít a fejlesztéspolitika összehangolására, hozzájárul a nagyfokú regionális fejlettségbeli különbségek felszámolásához, lényeges mérsékléséhez. Európai politikaként kell elfogadni és végrehajtani, s eközben szorosabbra fűzni az uniós tagsággal nem rendelkező országokkal a kapcsolatot, elősegíteni csatlakozásukat az EU-hoz.

Az együttműködés irányítása soros elnökségi rendszerrel valósul meg. Magyarország 2017-ben töltötte be ezt a pozíciót, jelenleg Romániát 2020-tól Horvátország fogja követni a sorban.

Kockázatok

A Duna mentén számos kockázattal kell szembe nézniük az államoknak. Elsőként az édesvíz kérdéskörét említeném meg. Mint a bevezetőben már utaltam rá, az édesvizek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, miközben vízkészleteink egyre terheltebbek. Az édesvizek mennyiségi és minőségi értékének, továbbá fenntartható hasznosításuk érdekében magas szintű együttműködést kell kiépíteni az érintett szereplők és államok között. Ez az ún. „felelős vízkormányzás“ kialakítását igényli, melyben össze kell hangolnunk és egyszerre megvalósítanunk a stratégiai vízkészletek megőrzését és a vízigények (ivóvízigény, ipari, közlekedési, ökológiai vízigények) biztosítását.

A Duna vízlépcsői. Forrás: hydroinfo.com

Másodrészt kockázatot jelent, hogy Magyarországon belül nincs egy vízlépcső sem a Dunán. Ennek következtében nem tudjuk megfogni a Duna vizét, az csupán átfolyik rajtunk. Míg Németországban 25, Ausztriában 12, Szlovákiában 1 vízlépcső található (lásd 2. ábra). Továbbá a szerb-román határon van kettő, a román-bolgár határon pedig egy. A “felettünk” található vízlépcsőkkel a németek, osztrákok, szlovákok képesek megfogni a Duna vizét , ami ezáltal nem jut le hozzánk. Valamint ha felduzzasztják a vizet, majd egyszerre engedik el, árvizet okozhatnak. Ez nagy biztonsági kockázatnak számít.

Harmadrészt nagy kihívás elé állítja az államokat a régióban jelen lévő szervezett bűnözés, a súlyos bűncselekmények (csempészet, emberkereskedelem), a határokon átnyúló feketepiac működése és a tömeges migráció. Ezen tényezők ellen harcol a 2013-ban létrehozott Dunai Folyami Fórum struktúrájának létrehozása (Setting up the Structure of a Danube River Forum, DARIF), mely az EU Duna Régió Stratégiájának 11. prioritási területéhez kapcsolódóan (biztonság javítása a súlyos bűncselekmények és a szervezett bűnözés jelentette kihívásokkal való megküzdés közös munkával) lát el feladatokat. A projekt résztvevői: Ausztria, Bulgária, Horvátország, Moldova, Magyarország, Németország, Románia, Szerbia, Szlovákia, és Ukrajna. Magyarország koordináló szerepet lát el, a magyar résztvevők körét a rendőrség, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósága, a folyami információs szolgáltatásokat működtető Rádiós Segélyhívó Infokommunikációs Országos Egyesület, valamint a Fórum működtetéséhez csatlakozó Duna-régió országaiból delegált vízi és határrendészeti, bűnügyi, vám és hajózási, valamint folyami információs szakterületen együttműködő szervek vezetői, összekötő tisztviselői, és szakértői alkotják.

A DARIF résztvevő államai.

A DARIF célja, hogy a Duna-menti országok hatékonyabban léphessenek fel napjaink fenyegetéseivel szemben, közösen megerősítve a vízi biztonságot, biztosítva az összehangolt fellépést és az operatív, határokon átívelő rendészeti szakmai együttműködést. Mindehhez a fórum technikai hátteret biztosít.

Védelem

A DARIF megszületésével megindult a rendészeti együttműködés a Duna-menti régió  több országa közt, azonban a fórum nem fedi le teljes egészében a Duna-medencét, melynek  ezenfelül fegyveres védelméről napjainkig nem született átfogó megállapodás.

A Dunán nemcsak kereskedelmi forgalom zajlik, hanem veszélyes anyagok legális szállítása és potenciálisan bármilyen hadi vagy egyéb anyag, akár illegális szállítása is. Ez is indokolttá teszi a védelem kialakítását, habár a magyar és román flotillán kívül egy uniós ország sem rendelkezik folyami fegyveres erővel. Sőt, Románia csupán az al-Duna védelméért tud felelni, a Duna felső és középső szakaszának fegyveres védelme a Magyar Honvédségre hárul, melyben az I. Tűzszerész és Hadihajós Ezred rendelkezik a feladat végrehajtásához szükséges szakosodott- és résképességekkel. Felszerelésük tartalmaz Nestin-osztályú MS-25 típusú aknamentesítő hajókat, AN-2 típusú aknásznaszádokat (tűzszerész járőrhajó), parancsnoki motorosokat, roham- és gumicsónakokat.

A HTHE tűzszerészmentesítő feladatai közül több köthető a vízhez:

• ellenőrzi, szükség szerint aknamentesít a hajózható vízi utakat,
• biztosítja a folyami műtárgyak úszóaknák elleni védelmét,
• kiképzi a személyi állományt a béke és háborús alkalmazás érdekében,
• az ország területén, valamint külföldi műveletek során végzi az improvizált robbanószerkezetek felderítését, hatástalanítását és megsemmisítésé

Továbbá végrehajthatnak járőrtevékenységet, hajózási és folyamzár-telepítési szempontból felderítési feladatokat, mentési feladatok vízi biztosítását, valamint búvárok részére merülési hely biztosítását. Egy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet során a vízi utakra áttevődő illegális határátlépések megakadályozása érdekében folyamzárakat telepíthetnek a rendőrséggel együttműködve, valamint mobil platformként kiegészíthetik a folyóparti megfigyelőtornyokat.

Ezen feladatokat a Dunán csak Romániában végzik, Ausztriának, Horvátországnak, Németországnak, Szkovákiának nincs hadihajós alakulata, azaz a Duna az alsó szakaszától eltekintve védtelen. A kockázatok kezelésére a hadihajós alakulatok potenciálisan jóval nagyobb mértékben alkalmasak, mint a szárazföldi- vagy a légierő, s hozzájárulhatnak egy uniós közös védelmi képesség kialakításához, biztosítva a Duna-medence védelmét.

Szerző: Szilágyi Laura

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata az 2015-ös atomalku megkötésével rendeződni látszott. Donald Trump azonban 2018-ban egyoldalúan bejelentette, hogy országa kilép a 21 hónapnyi tárgyalás eredményeként létrejött szerződésből. Mindez a történelem során egyébként is feszült amerikai-iráni kapcsolatokra meglehetősen rányomta a bélyegét, amelyet a napokban kezdődött orosz-kínai-iráni közös haditengerészeti gyakorlat tovább terhelt.

Az amerikai-iráni kapcsolatok áttekintése

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata a bipoláris korszak kezdetén még korántsem volt olyannyira gondterhelt, mint manapság. A két ország kapcsolata meglehetősen kedvezően indult, hiszen a Szovjetunió térségbeli ellensúlyozásában, s a kommunista eszmék terjedésének megállításában Washington szerepet szánt Teheránnak, s az ország geopolitikai helyzete (Perzsa-öböl, Ománi-öböl, Hormuzi-szoros, olajlelőhely) is rendkívül fontossá tette az államot a korszakban. A két állam közötti kapcsolat 1953-ban vált szorossá, Moszadek elnököt eltávolították, s helyére a nyugatbarát Reza Pahlavi sah került. A sah vezette ország atomprogramjának beindításában is elsősorban az USA segédkezett az 1960-as években, s ezt követően, Irán is csatlakozott az 1968-as atomsorompó szerződéshez.

A két ország kapcsolata az Amerika-barát sah, Reza Pahlavi elmozdítását és az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően romlott meg, amelyet a teheráni amerikai nagykövetséget ért támadás, majd az 1981-ig tartó túszdráma és annak következményei tovább mélyítettek. Az 1980-as években Washington és Teherán konfliktusa tovább mélyült: az 1980-88-as irak-iráni háború során az amerikai fél Bagdad támogatása mellett kötelezte el magát, s 1984-ben az USA Külügyminisztériuma Iránt a terrorizmust támogató országok listájára helyezte. Mindezzel ellentmondásos az USA azon cselekedete, amikor különböző fegyvereket szállított az iszlám köztársaságnak a Libanonban fogvatartott amerikai túszokért cserébe. Emellett, számos szankcióval is sújtotta az évek folyamán az Egyesült Államok Iránt, s a perzsa retorikában is az USA-t általában a „Nagy Sátán”-ként emlegették.

Az 1988-as évet újabb mélypontként lehet számon tartani a két ország közötti kapcsolatban: a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Vincennes amerikai hadihajó két rakétával megsemmisített egy F-15-ösként azonosított, azonban 300 utast szállító iráni polgári gépet. Az eset hatalmas port kavart, Irán az amerikaiakat barbár mészárlással vádolta és bosszút helyezett kilátásba a mártír áldozatokért. Az 1990-es években az USA számára Irán a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető tényezőként volt jelen, s ennek megfelelően igyekezett a nemzetközi porondon is elszigetelni Iránt, illetve megnehezíteni az iszlám köztársaság szándékait. A két állam kapcsolata 1997-ben ismét elkezdett javulni ugyanis Irán élére Mohamed Khatami került, aki sokkal inkább nyitott volt a reformokra, s a nyugati világ felé, a két ország számos lépéssel igyekezett újra normalizálni kapcsolatát.

A posztbipoláris korszak történetének mérföldkövét 2001. szeptember 11. jelentette, amely az amerikai külpolitikai gondolkodást is gyökeresen megváltoztatta. Ugyan Teherán az elsők között nyilvánította ki részvétét Washington számára, Bush 2002. januári beszédében mégis Iránt a „gonosz tengelye” országai közé sorolta Észak-Koreával egyetemben. Hámenei ajatollah erre reagálva, az Amerikai Egyesült Államokat ismét a „nagy sátánként” emlegette, illetve kifejezte Irán büszkeségét az iránt, hogy ismét Washington gyűlöletének célpontja. 2003-tól Washington szövetségeseivel fizikailag, jelentős katonai erővel is megjelent Irán közvetlen szomszédságában (Irak, Afganisztán). Teherán számos, a nyugati világ érdekeit szolgáló ajánlatot tett annak érdekében, hogy Washington feloldja a szankciókat és a nemzetközi elszigetelést az iszlám köztársasággal szemben, a Bush-adminisztráció azonban következetesen elutasító álláspontot tanúsított. 2003-tól a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Irán megkezdte nukleáris képességeinek fejlesztését, amely fokozta a feszültséget a két ország kapcsolatában is, s újabb amerikai, EU és ENSZ szankciók célpontja lett Irán a kétezres években.

Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra. Azonban, Irán hatalmi törekvéseit a térségben jelentősen megkönnyítette az USA 2011-es iraki kivonulásával, majd az Afganisztánban állomásozó erők csökkentésével. A fordulópont 2013 szeptemberében következett be, amikor Irán élére a sokkal mérsékeltebb irányzatot képviselő Haszán Róháni került. Ekkor került sor arra – több, mint 30 év után -, hogy a két ország vezetője közvetlenül, telefonon beszéljen. Ezt követően került sor az Obama-adminisztráció egyik nagy sikerére, amely már az iráni atomalku előzményének is tekinthető: a szankciók feloldásáért cserébe Irán és a P5+1 (USA, Oroszország, Egyesült Királyság, Kína, Franciaország+Németország) aláírták a 6 hónapra szóló genfi megállapodást, amely Irán nukleáris tevékenységét és helyszíni ellenőrzését lehetővé tette. Az atomalku végleges formájának aláírására 2015. július 14-én került sor, végrehajtásának határidejét 2016 januárjára határozták meg.

A Trump-adminisztráció Irán-politikája

Donald Trumpot 2016-ban választották meg az elnökké. Trump Iránhoz fűződő kapcsolatáról már kampánya alatt sok elem napvilágot látott, többek között számos alkalommal élesen kritizálta az atomalkut, a valaha megköttettet legrosszabb megállapodásnak titulálta, amelyet szerinte – a Hatok tiltakozása ellenére – újra kellene tárgyalni. 2018 májusában az Egyesült Államok végül kilépett az alkuból, s újra szankciókkal sújtotta Teheránt, valamint a vele kereskedő országokat. Azonban, az USA ezzel a legfőbb szövetségeseinek, és a nyugati világnak is hátat fordított. Az európai országok ugyan biztosították az iszlám köztársaságot a megállapodás védelméről, azonban a legtöbb vállalat nem kockáztatta üzleti kapcsolatait Washingtonnal Irán kedvéért.

Az USA atomalkuból való kilépését követően a két ország viszonya mélypontra esett, s számos konfrontáció, provokáció történt a felek részéről. Trump szankcióit az elmúlt közel két évben tovább bővítette és mélyítette, s így Irán is többször felvetette a megállapodásból való kilépésének lehetőségét. Mi több, Róháni 2018-ban felszólította a muszlimokat az Amerika ellen való összefogásra, ahelyett, hogy „vörös szőnyeget terítenének ezek elé a bűnözők elé”. Az évben – főként a közösségi média platformjain – tovább folytatódott a két ország vitája: Trump elsősorban Twitteren keresztül üzent az iszlám köztársaságnak, Mike Pompeo, a Trump-adminisztráció külügyminisztere beszédében maffiához hasonlította az iráni vezetést, majd az újabb szankciók lehetőségének felvetése után elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok célja a teljes nyomásgyakorlás Iránra, mindezt követően a két ország kölcsönösen terroristának titulálta a másikat.

A konfliktus „legforróbb” szakasza 2019 nyarán, az Ománi-öbölben és a Hormuzi-szorosban kezdődött. 2019 májusában Washington a térségbe küldte az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóját, majd B-52H Stratofortress-eket a katari légitámaszpontjukra. Róháni már 2018 júliusában megemlítette, hogy Irán jelentősen meg tudná zavarni az olajkereskedelmet a szorosnál, s 2019 májusában és júniusában két jelentős incidens is történt, amelyek során 6 hajót – köztük két szaúdit – megtámadták a szorosban, amellyel Washington Teheránt gyanúsította. Mindez hatalmas port kavart, az USA erre kibertámadással válaszolt, olyan célpontok ellen, amelyek valószínűsíthetően a tankerek elleni támadás kivitelezésében vettek részt Ugyanebben a hónapban a feszültség egyre fokozódott, Washington 1000 katonát küldött a térségbe, majd Irán lelőtt egy, a térség felett elhaladó amerikai Global Hawk megfigyelő drónt. Erre válaszul, Donald Trump elmondása szerint, „10 perccel támadás előtt állította le azt a titkos akciót, amely számos ember életébe került volna és mely három helyszínt érintett volna Irán szerte”. Júliusban Washington azt állította, hogy az USS Boxer hadihajó egy fenyegető iráni drónt lőtt le a szoros felett, mindezt azonban Teherán tagadta. Irán ez követően, bemutatta a Kian drónt, amely nagy pontosságú felderítő és harci drón és 1000 kilométeres távolságig működik és az orosz S-300-al is vetélkedő rakétarendszert. A 2019-es évben az újabb forrópontot a szaúdi olajfinomító ellen indított húszi dróntámadás jelentette szeptember 14-én, amellyel Rijád és Washington is Teheránt gyanusította, miszerint az iszlám köztársaság támogatta a jemeni felkelőket. A támadás hatalmas botrányt keltett, így Washington újabb szankciókat helyezett kilátásba, majd szeptemberben az USA ismét nagyszabású kibertámadást intézett Irán ellen.

A közös gyakorlat

2019. december 27-én kezdődött az előbbiekben is bemutatott, konfliktusok terhelte Ománi-öbölben, valamint az Indiai-óceánon, az a nagyszabású, négynapos haditengerészeti gyakorlat, amelyben az USA riválisának tekinthető, Oroszország és Kína is részt vesz Irán mellett. Az iráni fél elmondása szerint „a közös gyakorlat üzenete a béke, barátság és a tartós biztonság elérése az együttműködésen és egységen keresztül, s mindez eredménye lesz, hogy Irán bebizonyítja, hogy nem lehet őket elszigetelni”. Mindezek alapján, az üzenet címzettje elsősorban az USA, ahogy a gyakorlaton résztvevő országoknak is van egyfajta üzenetértéke Washington számára. Mindemellett, az iráni állami televízióban levetített riportban a három országot az új tengeri erőháromszögként nevezte meg.

Az orosz fregatta megérkezése a gyakorlatra (forrás: https://www.aljazeera.com/news/2019/12/china-russia-iran-joint-naval-drills-191227183505159.html)

Hadihajók az Ománi-öbölben a gyakorlat második napján (forrás:https://www1.cbn.com/cbnnews/national-security/2019/december/iran-joins-forces-with-russia-and-china-to-send-strong-message-to-the-us)

 

Teherán együttműködése Pekinggel és Oroszországgal régre nyúlik vissza, habár a három ország vezetői szerint a mostani gyakorlat igazán jelentőségteljes közös történelmükben. A három állam együttműködését nagyban erősíti, hogy az Amerikai Egyesült Államok az évek folyamán, igyekezett őket valamilyen formában elszigetelni, esetleg törekvéseiket megnehezíteni, amely nyugat- vagy amerikaellenesség kialakulásához vezetett, s rivális hatalomként tekintenek Washingtonra. Mi több, mind Kína, mind Oroszország élesen kritizálta és elítélte az USA-t az iráni nukleáris megállapodás felbontásakor. Emellett, már csak a gazdasági kapcsolatok miatt is, kiemelten fontos Peking és Moszkva számára Irán és a térség, amellyel élesen szembemegy az amerikai fokozódó katonai jelenléttel, s az Iránt sújtó nyugati szankciókkal szemben. Így, ez a gyakorlat ennek ellensúlyozásaként is értékelhető, hogy a három ország megmutassa jelenlétét, s képességeit a térségben, amelyek az USA-val is fel tudják venni a versenyt. Különösen fontos ez számukra, az előzőkben bemutatott egyre fokozódó feszültség miatt.

Irán és Amerika kapcsolata tehát rendkívül feszült, amelyet a hasonló gyakorlatok még tovább fokoznak. Megemlítendő, hogy egyre több érdekelt fél, szövetséges érkezik a térségbe, s ilyen formában vesz részt a két ország közötti konfliktusban. A jemeni húszik támadása után Washington bejelentette, hogy megerősíti katonai jelenlétét a térségben és szövetségeseivel műveletet indít a térségben történő hajózás biztosítására. A gyakorlat kezdetének napján az USA szövetségesnek számító Japán bejelentette, hogy katonai erőket küld a térségbe, de nem csatlakozik az USA vezette koalícióhoz.

A feszültség további eszkalálódásának elkerülése érdekében, kiemelten fontos lenne Washingtonnak és Teheránnak, hogy újra tárgyalóasztalhoz üljenek, s a nemzetközi közösség megnyugtatására, az iráni atomalku újratárgyalásában megegyezzenek. Erre némi remény látszik a jövőben, hiszen a Japán miniszterelnök, Sinzó Abe 2019 májusában bejelentette, hogy szívesen közvetítene mediátorként az amerikai-iráni konfliktus megoldásában, illetve az atomalku újratárgyalásában. Pozitív, hogy mindezt Donald Trump is szívesen fogadta, s a napokban az iráni média hírt adott arról, hogy Haszán Róháni látogatást tesz Japánba. Azonban, továbbra is kettős ez a kapcsolat, hiszen a tárgyalási szándékok mellett, Washington 2019. december 30-án bejelentette, hogy a következő év folyamán újabb szankciókat vet ki Teheránra, amely tovább lehetetleníti el az iszlám köztársaságot. A napokban végrehajtott iraki és szíriai célpontok elleni amerikai támadás is rányomhatja a bélyegét a két ország közötti kapcsolatra, hiszen a Pentagon szerint ezek a célpontok Irán által támogatottak.

(írta: Mészáros Kinga)

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

India vízrajza. Forrás: prokerala.com

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A világ 15 legszennyezettebb városa. Forrás: ohmyindia.com

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

Az észak-indiai népességnövekedés. Forrás: mapsofworld.com

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A tervezett, folyókat összekötő csatornarendszer. Forrás: mapsofindia.com

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ’Zero Budget Natural Farming’, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába.  A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult „Terror elleni háborúban” az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy „papírtigrist” jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének „tesztjére” egészen a 2011-es „arab tavaszig” kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy „megvásárláson” alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es „arab tavasz” annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai „kivonulásnak” az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a „nemzeti” identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az „Arab Tavasz” eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az „Arab Tavasz” első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár „sajátjaként” tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később „elfoglalta” Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része – ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk – a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges „proxijai” közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős „puha hatalommal” bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a „süllyedő hajót”.

Szerző: Wagner Péter

 

A 2019 márciusi Hadtudományi Akadémia[2] éves tudományos konferenciáján, Valerij Geraszimov hadseregtábornok, az orosz Vezérkar főnöke előadásában kijelentette, hogy a potenciális háborúk típusai (aszimmetrikus vagy klasszikus eszközök felhasználásával) és a bennük részes potenciális szereplők (államok, illegális alakulatok, magánvállalatok, részlegesen működő államok) száma növekszik,  s ebből fakadóan egy háború kitörésének fenyegetése is fokozódik. Mindemögött nézetei szerint az Amerikai Egyesült Államok katonai infrastruktúrájának Oroszország területeihez egyre közeledő kiterjesztése, valamint a felmondott INF-szerződés és az új START-szerződés kiterjesztésének lehetséges elutasítása révén, az amerikai részről aláásott hadászati stabilitás áll. Továbbá ezt erősíti az Egyesült Államok és szövetségesei támadó katonai intézkedéseivel (globális csapásmérés, színes forradalmak, puha hatalom – „soft power” alkalmazása) támogatott agresszív külpolitikája a kellemetlenséget okozó államok kiiktatása céljából. Oroszország geopolitikai versenytársai politikai céljaikat nem csupán regionális konfliktusokon kersztül kívánják elérni, hanem egy háború keretében bevetett nagy pontosságú fegyverek és aktív információs összecsapások felhasználásával is. Geraszimov állítása szerint az USA az „ötödik hadoszlop” [3] belső destabilizáló tevékenységeit kívánja összekapcsolni a „trójai faló” stratégiájából kiinduló, kulcsfontosságú célpontokra irányuló csapásmérésekkel közösen.

A jelenlegi körülmények megkívánják, hogy Oroszország tovább fejlessze fegyveres erőit a hadászati elrettentés és az ország védelme céljából. Az előrelátható fenyegetésekre az „aktív védelem stratégiájával”  kíván meg választ adni, mely tökéletesen összhangban van az Oroszországi Föderáció érvényben lévő Katonai Doktrínájának védelmi jellegével.

Az aktív védelem magába foglalja az állam biztonságára fenyegetést jelentő tevékenységek egységes eszközökkel történő megelőző semlegesítését, valamint három alapelvre épül, melyek a háború megelőzése, a háborúra való felkészülés és a háború viselése. Az orosz terminológia szerint ezek jelentése az alábbiakban fogható meg:

• háború megelőzése = stratégiai előrelátás, a felmerülő fenyegetésekre idejében történő válaszlépés érdekében
• háborúra való felkészülés = a fegyveres erők állandó magas harckészültségének és mozgósítási készenlétének fenntartása, valamint hadászati tartalékok és készletek felhalmozása
• háború viselése = katonai és nem katonai eszközök összehangolt alkalmazása a meglepetés, döntő erejű csapás kivitelezése és a hadászati tevékenységek folytonossága érdekében

Ezenkívül Geraszimov tábornok még hozzátette, hogy a cél a gyors cselekvés, az ellenség támadó lépéseinek megelőzése elhárító intézkedésekkel, sebezhető pontjainak azonnali azonosítása és elfogadhatatlan mértékű veszteségek okozásának kilátásba helyezése, ami biztosítja az ellenséges támadó kezdeményezésének késleltetését és megállítását.

Tisztázásra került a nem katonai és katonai eszközök támogatott és támogató szerepének spektruma és a konfliktusok változatai nem katonaitól egészen a közvetlen katonai konfliktusig. A tábornok definiálta a modern konfliktusokat, melyek elsőszámú jellegzetessége, hogy a konfliktusban a katonai erőre támaszkodó műveletek során integráltan irányítják a politikai, gazdasági, információs és egyéb nem katonai eszközöket. A háború lefolytatását és v befolyásoló nem katonai eszközök biztosítják és megalkotják a katonai erők hatékony alkalmazásának körülményeit. Azaz a háborút a fegyveres erők döntő szerepével kiegészülve, katonai és nem katonai eszközök összehangolt bevetése alapján irányítják. Ezek aránya egymáshoz 1:4-hez.

A Vezérkar főnöke kiemelte Oroszország nukleáris és nem nukleáris stratégiai elrettentési elképzelését, melyhez szüksége van új hadászati és nukleáris, több rendeltetésű (dual-capable) és lézer alapú fegyverrendszerekre (laser-based weapon system). Geraszimov mindemellett tisztában van azzal, hogy eképpen csupán választ ad egy fenyegetésre egy újabb létrehozásával.

Geraszimov tábornok a szíriai tapasztalatokról is szót ejtett, a „korlátozott műveletek stratégiáját” [4] kiemelve. A továbbiakban is fejleszteni kívánt stratégia egy független erőcsoport létrehozására összpontosít, amely túlnyomórészt a körülményeknek leginkább megfelelő haderőnemre épül (ez Szíriában a Légierő volt). Végrehajtása során főként az információs fölényt hangsúlyozná , amelynek feladatai: erők rejtett telepítése, egységes felderítési rendszer, csapásmérő eszközök, valamint vezetés-irányítás kialakítása, amelyek lehetővé teszik a kritikus célpontok helymeghatározását és becélzását közel valós időben hadászati és hadműveleti-harcászati nem nukleáris fegyverekkel. Mindemellett Geraszimov tábornok szükségét látja az elhárító digitális technológia, robotika, drónok és harcászati rádióelektronikai eszközök használatára is.

A modern katonai konfliktusok jellemzője , hogy az ellenség a célpont-állam belső biztonságának destabilizására törekszik. Ennek megelőzése érdekében Oroszország terület védelmi rendszerek fejlesztésébe kezdett, ide értve a minisztériumok és ügynökségek összehangolt tevékenységeit az egységes biztonság biztosítása érdekében. Kiemelte a kritikus fontossággal bíró állami infrastruktúra egységes védelmének szükségességét az ellenséges műveletekkel szemben minden téren, annak érdekében hogy megelőzze a káoszt és az irányítás elvesztésének kialakulását.

A közelmúltban lejátszódott konfliktusok kimutatták/bebizonyították az információs tér növekvő jelentőségét a hagyományos szárazföldi, légi és tengeri hadműveleti terek mellett. Az információs tér nem rendelkezik tisztán meghatározható határokkal, s így biztosítja a mélységi, rejtett műveletek kivitelezésének lehetőségét nem csupán a döntő relevanciával bíró információs infrastruktúrák ellen, hanem az ország társadalmával szemben is, közvetlenül befolyásolva ezáltal az állam nemzeti biztonságának állapotát. Ebből kifolyólag az információs műveletek előkészítésére és kivitelezésére vonatkozó kérdések kidolgozása a hadtudomány legfontosabb feladata.

Geraszimov párhuzamot vont a katonai stratégia és a gazdaság védelmi célokat támogató kompetenciáinak előkészítése közt, eszerint a stratégiának három kérdést kell a gazdaság háborúra való készítésével kapcsolatban feltennie:

• Milyen fajta potenciális háborúval szemben és milyen irányba kéne a gazdaságnak felkészülnie?
• Hogyan biztosítsuk a gazdaság túlélési és ellenálló képességét?
• Hogyan a legcélszerűbb elhelyezni a gazdasági létesítményeket védelmük biztosításának érdekében?

A hadtudománynak emellett jövőbelátóan meg kell határoznia, hogy az elkövetkezendő háborúk milyen típusú fegyvereket, fegyverrendszereket fognak megkövetelni az eredményes védekezés érdekében.

Geraszimov a Fegyveres Erők harcképességét is emelni kívánja mennyiségi és minőségi dimenziókban. A célkitűzések közt szerepel a szerződéses katonák számának növelése, a katonasággal szembeni bizalmatlanság csökkentése és előrelépés az állami fegyverkezési terv megvalósításában. Megjegyezte, hogy a hirtelen elrendelt gyakorlatok (snap alert exercises) megnövelték a fegyveres erők és alakulatok mozgósítási készségét, így egyre rövidebb időn belül tudják bevetni őket nagy távolságokban. Valamint dolgoznak a lakosság, elsősorban a katonák ideológiai és morális-pszichológiai ellenállási képességének növelésén.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megítélésében is változások mutatkoznak. A 2014-es Katonai Doktrínában a NATO tevékenységeket külső veszélyként határozták meg, azonban a következő doktrínába valószínű, hogy az USA és szövetségesei már fenyegetésként fognak megjelenni, ezáltal a katonai doktrína és a 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia közt összhang állna fel.[5]

Az orosz „aktív védelem” elnevezésű biztonsági megközelítés szorosan összekapcsolódik a „fenyegetések megelőző semlegesítésével” . Az „aktív védelem” elnevezés inkább retorikai és propaganda fogás az orosz oldalról, egy hosszútávú, több területre kiterjedő terv, melynek célja a jelenlegi világrend aláásása és megváltoztatása, mindezt a „nyugati hibrid orosz-ellenes kampányokkal” szembeni védelmi reakcióként alkalmazva. Oroszország minden tette szigorúan védelmi célzatú, nem agresszív, valamint elutasítják a „hibrid hadviselés” fogalmának használatát az orosz tevékenységek leírására. Az orosz vezetők és szakértők saját terminológiát dolgoztak ki az orosz-ellenes agresszió leírása érdekében. Ezek a fogalmak: irányított  káosz, felőrl és megsemmisítés stratégiája, színes forradalmak, hibrid hadviselés.

Geraszimov végigvezeti a katonai és nem katonai eszközök felhasználásának szerepét a konfliktus előrehaladtával: kezdetben az aszimmetrikus műveletek az elsődlegesek és a katonai eszközök használata másodrendű, azonban ahogy a katonai konfliktus súlyosbodik úgy vonul vissza az aszimmetrikus hadviselés támogató jellegűvé és a katonai eszközök használata lesz az elsőszámú. Az orosz agresszió katonai elemei a konfliktus minden szintjén jelen vannak.

[1] Dave Johnson: General Gerasimov on the Vectors of the Development of Military Strategy, Russian Studies Series 04/2019, 2019. március 30. 

[2] A Hadtudományi Akadémia egy olyan orosz, informális véleménycserére lehetőséget biztosító platform, amelynek keretein belül katonai vezetés-irányítási és hadtudományi szervek képviselői, valamint védelmi problémákkal foglalkozó szakemberek fejtik ki gondolataikat.

[3] Az „ötödik hadoszlop“ emberek egy rejtett csoportja, amely egy nagyobb csoportot, például egy nemzetet belülről aláás. Az ötödik hadoszlop lehet az ellenséggel titokban szimpatizálók egycsoportja. A taktika lényege a titkos beszivárgás a megtámadott célpont vonalai mögé, különösen a döntéshozói és védelmi kulcspozíciókba, ahonnan szabotázsakciókat hajthatnak végre. A kifejezés Emilio Mola spanyol tábornoktól származik a 20. századi spanyol polgárháború időszakából. Forrás: Encyclopaedia Britannica, https://www.britannica.com/topic/fifth-column, Letöltési idő: 2019. október 23. 

[4] Strategy of limited actions Forrás: https://russiandefpolicy.blog/tag/academy-of-military-sciences/, Letöltési idő: 2019. október 29.

[5] A 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia alapján összetett világunkban Oroszország megerősítése az új, nemzeti biztonságot fenyegető veszélyek elhárítása érdekében szükséges. Az Oroszországi Föderáció független kül- és belpolitikájának irányítása ellentétet vált ki az Amerikai Egyesült Államokkal és Szövetségeseivel szemben, akik a világ ügyeinek feletti dominanciájuk fenntartására törekszenek.

írta: Szilágyi Laura

 

Atomprogram, szankciók, egyezmények, fenyegetések, dróntámadások: az utóbbi években szinte mindennapossá váltak az efféle tartalmakkal bíró hírek Irán tekintetében. Mindezen események elemzése természetesen rendkívül fontosak az Iránnal szemben való, jövőbeni politikai állásfoglalásokhoz. Van azonban egy minden konfliktuson túlmutató, de ahhoz szorosan kapcsolódó jelenség, mely a kelleténél talán kevesebbszer szerepel az országgal kapcsolatos hírekben, s mely belülről, gyökerestül pusztítja Irán gazdasági-társadalmi életét: a vízhiány.

Irán éghajlati sokszínűsége. Forrás: Geopolitical Futures

Irán mai területe megközelítőleg 1.75 millió km2, mellyel világviszonylatban az élvonalhoz tartozik.  Éghajlatát tekintve igen sokszínű, ugyanis a Föld 13 klímája közül 11 megtalálható a területén, melynek eredményeként az éghajlatváltozás több fronton érvényesül, a jelen politikai-társadalmi helyzetben majdhogynem ellehetetlenítve Iránt egy átfogó megoldás kidolgozásában annak leküzdésére. Irán éves csapadékmennyisége átlagosan mindössze 250 mm/év, ez 376 km3/év csapadékból származó vízmennyiséget jelent. Ennek csupán „töredéke”, mintegy 137.5 km3 marad meg tartósan különböző formában, a többi 64% elpárolog. Az ország mintegy 90%-át érintő szárazság elleni küzdelemben tehát elengedhetetlen (lenne) a vízkészletek tudatos felhasználása.

Irán vízgyűjtő területei. Forrás: Fanack.com

Előzmények

Irán 20. századi vízpolitikájának alapvetően három nagyobb korszaka volt, melyek mindegyike egyaránt befolyásolta az országban ma fellelhető, eltérő elképzeléseket a víz felhasználását illetően.

1: Kezdeti időszak (1927-1963)

Ezt a periódust főleg a hagyományos vízgadálkodás jellemezte: a 2016-tól az UNESCO Világörökségét képező, több ezer évre visszatekinthető, híres perzsa-iráni qanat-rendszer (qanat = „ásni”) használata lehetővé tette a víz szállítását szinte minden, földművelésre alkalmas területre anélkül, hogy az érintkezett volna a földfelszínnel, így kiküszöbölve a párolgás lehetőségét. Ezen földeket az 1920-as években földesurak birtokolták, akiknek a földjeik megmunkálásához szükséges vízmennyiséget az ún. mirabok mérték le, majd biztosították. Fontos tényező volt, hogy mindig csak a szükséges mennyiségű vizet használták fel, így a vízkészlet nem csökkent.

2. Mohammad Reza Pahlavi Sah földreformja (1963-1979)

Irán utolsó Sahja 1963-as, „White revolution” nevű reformja a mezőgazdaságot is érintette. 1968-tól megkezdődött a földterületek privatizációja, melynek keretében több millió lakos kapott birtokot. Ezzel párhuzamosan Pahlavi erőteljes víztározó-gát építési programot hirdetett meg. A mindidáig megépülő 58 gát eredeti célja a rendelkezésre álló vízkészletek növelése volt többek között a csapadék gyűjtése és a folyószabályozás által. Hamarosan azonban kiderült, hogy az eredeti terveknek csupán egy része valósult meg: bár a gátak megteltek vízzel, az „elszipolyozott” víz hiányában nem volt mivel művelni a földeket, így emberek tízezrei kezdtek kutakat ásni. Ez természetesen a qanat rendszer hasznosításán alapuló mezőgazdasági gazdálkodásforma háttérbe szorulásához és Irán földalatti vízkészletének igen nagy mértékű csökkenéséhez vezetett. S bár a problémát felismerték, sőt törvényben szabályozták a kutak ásásának körülményeit, a valóságban nem sikerült hatékony megoldást találni a főleg illegális kutak egyre nagyobb térnyerése ellen.

3. 1979 –

A legdrasztikusabb változások az utóbbi 40 évben történtek, melyek az 1979-es iráni forradalomtól kezdődően folyamatosan hozzájárultak az ország vízhiány-válságához. A már meglévő építéseken túl – melynek folytán 40 év alatt 60 000-ről majd’ 800 000-re megnőtt a főleg illegális kutaknak a száma –  az éghajlatváltozás hatása is egyre erőteljesebb lett, fokozva az ország vezetésének a vízprobléma megoldását célzó, de annak épp ellentétes hatását kiváltó intézkedéseit.

Nehézségek a megoldás keresésében

Számos olyan tényező van, mely hátráltatja az esetleges megoldás megtalálását a vízproblémára. Az okok egyrészről földrajziak: Irán területének megközelítőleg 85%-a teljes mértékben sivatag, vagy félsivatag. Az ország éléskamrájaként csupán a Kaszpi-tenger partvidéke nevezhető, minden egyéb terület csak korlátolt, vagy egyáltalán semmilyen mértékben nem képes élelemmel ellátni a lakosságot. Vannak azonban ember keltette problémák is, ilyen például a kormány rossz környezetpolitikája. Egy jelentés szerint Irán mezőgazdasági szektora a vízkészlet több, mint 90%-át használja fel, ugyanakkor hatékonyan ennek csupán 35%-át tudja hasznosítani. Az esetleges technológiai innovációt akadályozza az Irán atomprogramjára válaszul érkező, főleg amerikai gazdasági embargók, melyek egyúttal szinte ellehetetlenítik az új technológiák importálását is. Ehhez még hozzájön Irán vallási-ideológiai ellentéte is az őt környező államokkal, melynek során teljesen elszigetelődve, önállóan kell megszabnia gazdaság-és fejlesztéspolitikáját. Törökországgal és Afganisztánnal szemben fokozza a feszültséget, hogy ezen országok az utóbbi években részben geostratégiai megfontolásból, részben pedig a földműveléshez szükséges vízmennyiség biztosítása céljából nagy iramú duzzasztógát építési programba, valamint folyószabályozásba kezdtek bele, jelentősen csökkentve az Iránt elérő folyók vízhozamát. Ugyanez fordítva is igaz: Irán gátépítései a Kark és Karún folyókat is elérték, melyek nélkülözhetetlenek Irak északi (főként kurdok lakta) területeinek öntözése érdekében. A három nagy gát megépülése a terület kiszáradásához, és a két állam közötti feszültség növekedéséhez vezetett. A gazdasági szankciókhoz, valamint Irán elszigetelődéséhez szorosan kapcsolódva sorolhatjuk még az iráni vezetés részéről az országba érkezendő külföldi segítségnyújtás felé mutatott, már-már paranoiás hozzáállását. Hasszán Rohaninak, az Iráni Iszlám Köztársaság elnökének van egy koncepciója, a „reverse brain-drain”, melynek lényege, hogy a külföldön diplomát szerző iráni fiatalokat visszacsábítsák hazájukba, s a megszerzett tudásukkal elősegítsék az ország fejlődését. A bizalom ellenben nem teljes, hisz a katonai vezetés, s legfőképp az Iráni Forradalmi Gárda ezt sok esetben vagy az országra nézve egy biztonsági kockázatként kezeli, vagy mint saját privilégiumaikra veszélyes jelenségként.

Irán szárazságnak kitett régiói. Forrás: Iran’s Meteorological Organisation Az iráni vízkészletek felhasználása. Forrás: Geopolitical Futures

Az éghajlatváltozásnak is óriási szerepe van Irán vízproblémájának alakításában. 2013-ra már az ország felszín alatti vízkészletének 85%-a eltűnt 1979-hez képest, míg a népesség megduplázódott (jelenleg több mint 83 millió fő). Amennyiben ugyanezen paraméterek megmaradnak, úgy az elkövetkezendő 50 év során Irán 31 tartományából tizenkettőben mindenfajta víztározó teljesen eltűnhet. Az éghajlatváltozás a térségben mint egyre gyakoribb és eddig nem tapasztalt szárazság formájában van jelen, melyre a legjobb példát az Irán Észak-Nyugati területén fekvő Urmia-tó szolgálja. A Közel-Kelet második legnagyobb tavának (5000 km2) vízszintje az 1970-es évek óta tartó egyre kevesebb éves csapadékmennyiség, a kormány által a tó mellékfolyóinak elvezetése, valamint a több tízezer illegális kút ásásának következtében mára a negyven évvel ezelőtti állapothoz képest 80%-al esett vissza. Ugyanez a helyzet Irán szent folyójával is, a Zayandeh Ruddal (jelentése: „életet adó”), mely az utóbbi években többször is teljesen kiapadt.

A Zayandeh Ruddal kiszáradt medre Isfahan városában, háttérben a 400 éve épített Si-o seh Pol híddal. Forrás: thenational.ae

A klímaváltozás elismerése és az arra való gyakorlati megoldások kidolgozása helyett azonban gyakori az iráni kormány részéről a bűnbakok keresése (azaz más államok hibáztatása) a környezetüket ért károkért, és úgy magáért az éghajlatváltozásért. Erre egy jó példa Gholam Reza Jalali, az iráni Polgári Védelmi Szervezet vezetőjének 2018-as felszólalása, amikoris lényegében azt állította, hogy azért nincs felhő Iránban, mert Izrael ellopta azt.

Tüntetések a vízhiány ellen

A több éve tartó szárazság és az ezzel párhuzamosan az ivóvízhez való nehezebb hozzáférés következményeként 2017-ben és 2018-ban egyre több és elszántabb tüntetések alakultak ki Irán egyes régióiban. Ilyen helyszín volt például a Huzesztán tartományi Abadan városa is, ahol az emberek a gyenge vízminőség, míg az ugyanezen tartományban lévő székhelyvárosban, Khorramshahrban a csapból jövő sós és szennyezett folyadék miatt kezdtek el tiltakozni, s melynek során két tucat tüntető vesztette életét a rájuk lövő biztonsági erők által. Az, hogy miért pont ezen városokban robbant ki az azóta az egész országra kiterjedő tüntetéssorozat, annak vallási, etnikai, s így történelmi okai is vannak. Mivel ezen térségben főleg szunnita arabok élnek, gyakoriak voltak mindig is a velük szembeni diszkriminációk az adott kormány / uralkodói kör részéről. A helyzetet csak rosszabbá tette az 1980-as években lefolyó Irán és Irak közötti nyolcéves háború, mely a régiót egyaránt közvetlenül, s a talajszennyezés által közvetett módon is érintette.

Teherán helyzete

A síita világ fővárosát, Teheránt nem csak a vízhiány sújtja, de egy részben ebből fakadó fenyegetés is: a talajsüllyedés. A talajsüllyedésnek alapvetően két típusát különböztetjük meg: a „spot subsidence-t” és az „area subsidence-t”, melyek egyaránt formálják Teherán földrajzát. Előbbinek főleg az emberi tevékenyég, így a talajfúrás, a qanatok megsemmisítése vagy irányainak megváltoztatása, vagy akár a magasabb épületek talapzatainak kialakítása során létrejövő kráterek, utóbbinak pedig a környezeti faktorok, mint a talajvíz vízszintjének csökkenése és azoknak sóval való telítődése a kiváltó okai. Az urbanizáció következtében a városban ma több, mint 8,7 millió ember él. Részben a jobb megélhetés érdekében, de nagyrészt a fentebb említett okok következtében kiszáradó termőföldek megmunkálhatatlansága és az ezzel egyidejűleg fennálló vízkészlet-csökkenés eredményezte a fővárosba történő tömeges bevándorlást. Issa Kalantari, az Iráni Környezetvédelmi Minisztérium vezetője nyilatkozta 2017 decemberében, hogy amennyiben a mezőgazdasági célokra felhasználandó vízkészletek mértékben nem változnak, úgy 25 éven belül Irán keleti és déli területei teljesen ki fognak száradni, majd elsivatagosodnak. Ennek okán várhatóan 50 millió ember lesz rákényszerítve, hogy elhagyja otthonát, s nagyobb városokban kutasson új lehetőségek után. Ez a történelem egyik legnagyobb migrációs krízisét idézné elő. S mint ahogy sok más, gyorsan városodott településnél is jellemző, úgy Teherán sem képes alkalmazkodni a tömeges beáramlás okozta kihívásokhoz. A rendelkezésre álló vízkészletet sem teljesen tudják hasznosítani: nem fordítanak nagy erőt a csapadék összegyűjtésére és tárolására a lakosság egyre növekvő ellátási igénye és a mezőgazdasági szükségletek kielégítése érdekében. Ehelyett – a tudósok figyelmeztetései ellenére – a talajvizet szipolyozzák ki a város környékén, amely az 1200m tengerszint feletti magasságban fekvő Teherán évenkénti 20-25cm , más mérések szerint pedig akár 36 cm süllyedéséhez vezetett. Ennélfogva rengeteg lakás, ház alatt nyílt már meg a talaj, mely így a lakosság egyre növekvő félelméhez és a kormánnyal szembeni türelmetlenségükhöz vezet.

A kormánynak különböző elképzelései vannak a válság enyhítése, majd megoldása érdekében. Egyrészről az Energiaügyi Minisztérium 2015-től kezdődően kihirdetett programja, másrészről a város vezetésének a víz újrahasznosításával kapcsolatos tevékenysége válthat ki pozitív eredményeket. Előbbi értelmében szükségeltetik minden, Teheránt környező földfelszíni víztározó feltöltése, melyhez elengedhetetlen a megfelelő csatornarendszer kialakítása, valamint az illegális kutak felszámolása. A jelenleg is működő szennyvíztisztitó üzem fejlesztésével pedig évenként mintegy 50 millió m3 vizet lehetne visszajuttatni a talajba újbóli felhasználás végett.

Áradások a közelmúltban

De ha van áradás, miért is van kiszáradás? Mind a kiszáradás, mind pedig a vízhiány egyértelmű jelei arra mutathatnak, hogy általánosságban véve nagyon kevés csapadék esik egy év alatt Iránban, Noha korábban ez egy esztendő több hónapja alatt zajlott le, újonnan azonban ezek egy-két nap alatti heves esőzések formájában mennek végbe. Ebből adódóan olyan talajerózió következhet be, mely esetenként nagyobb kárt okozhat, mint maga a kiszáradás.

A 2019-es áradások által okozott károk becsült értékei az egyes tartományokra levetítve. Forrás: wunderground.com

A 2019. évi, áprilisi és márciusi rekordmagas, valamint az október eleji esőzések is csak rosszabbá tették a helyzetet. Az ennek következtében kialakuló árvizek mintegy 100 ember életébe kerültek, s a hatalmas gazdasági (10 milliárd dollár) kár mellett a politikai életre is nagy hatással voltak. Ayatollah Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető kénytelen volt olyan alapokból elvonni pénzt a keletkezett károk orvoslása érdekében, melyek Irán jövőbeni infrastrukturális fejlődéséhez és hosszútávú projektek kivitelezéséhez elengedhetetlenek lennének.

Megoldási lehetőségek

Jóllehet idén az átlagosnál több csapadéknak köszönhetően a víztározó gátak nagy része megtelt, a több éve tartó extrém szárazságot ez sem tudja ellensúlyozni. Több javaslat és terv is megfogalmazódott az elmúlt években a vízprobléma mérséklése érdekében, melyekből eddig csupán töredéküket kezdte el a kormány a gyakorlatban alkalmazni. Ezeknek, a korábban említett tényezőkön kívül (megkérdőjelezhető klímapolitika, külföldi aktorok hibáztatása, más területek előnyben részesítése a környezetvédelemmel szemben) egyértelműen közrejátszik az is, hogy Irán teljes elszigeteltségben van, gazdasági-pénzügyi támogatásra más országtól nemigen számíthat, így egyedül kellene fedeznie a leendő fejlesztéseit.

Mindezek ellenére Irán belekezdett olyan újításokba, amelyek a vízprobléma leküzdését tekintve pozitívnak értékelhetőek. 2018 November 6-án a kormány bejelentette például, hogy elkezdi a „Cloud seeding project” elnevezésű programját. Ez, az egyébként az 1940-es években az Egyesült Államokban kidolgozott módszer fontos szerepet tölthet be a vízhiány csökkentésében. Működésének röviden a következő a lényege: drónokkal, repülőgépekkel vagy a földfelszínre telepített generátorokkal ezüst-jodidot fecskendeznek a levegőbe, melyekre a vízgőz és a vízcseppek rátapadnak, kémiai reakciót váltva ki. Végső soron mind a felhő mérete, mind pedig a vihar/esőzés időtartama megnövekszik. Az egyetlen hátránya, hogy csak akkor alkalmazható, ha van felhő, így tavaly nem, idén viszont már hasznát tudták venni a nagy esőzések következtében. Az országban regisztrált 36 000 qanat ésszerű működtetése – melyeknek összesített hossza becslések szerint megegyezik a Föld-Hold távolsággal – szintén hozzájárulhat a víz céltudatosabb felhasználásához csakúgy, mint a vizes területek megóvása, az öntözéses gazdálkodás hatékonyságának növelése vagy akár a fiatalok bevonása a természetvédelembe.

Iráni gépek juttatnak ezüst-jodidot a levegőbe vihar idején. Forrás: en.eghtesadonline.com

Összességében tehát elmondható, hogy Irán egy rendkívül súlyos és összetett (de nem egyedülálló) problémával néz szembe, melynek leküzdésére bár történtek törekvések és lennének is megoldási lehetőségek, mégis, a kormány eleddig alkalmatlanságáról tett bizonyságot a témát illetően. A nyomás és feszültség  ezzel egyidőben egyre nő, mely a közeljövőben alapjaiban változtathatja meg az ország politikai és társadalmi rendszerét, új irányokat szabva ezzel az Iránt érintő nemzetközi viszonyokban.

Szerző: Tóth Milán

Az internetes weboldalakon megjelenő hírek, döntések generálta viták, eszmecserék új dimenziókat nyitottak meg a politikai vélemény kinyilvánításban. A szerveződő csoportok állandó kapcsolatban kerültek egymással, így az információáramlás, véleménynyilvánítás és a csoporton belüli koordináció is hatékonyabban valósulhat meg. Az okos telefonok megjelenésével párhuzamosan, rohamos fejlődésnek indultak az új lehetőséget kínáló chat, illetve egyéb mobiltelefonos applikációk. A hordozható, egymással és a világgal valós időben kommunikáló (LIVE) készülékek már az események pontos, individuális dokumentálását is lehetségessé tehetik bárki számára.

A transzparencia növekedésével együtt, a demonstrációk céltudatos, hatékony és gyors koordinációja is szerepet kapott a politikai akarat kikényszerítésében. „Légy olyan, mint a víz”. .A harcművész és színész Bruce Lee híres kvótája mára a hongkongi és katalóniai megmozdulások egyik vezér frázisává vált. A továbbiakban digitalizált kommunikáció és annak hatásait szeretném bemutatni a modern kor tüntetéseinek vonzatában.

Hongkong

A Kínában található autonóm státuszú városállamban június eleje óta folynak a tüntetések Carrie Lam kormányzó által indítványozott kiadatási törvénytervezet miatt. A demonstráló tömegek szembekerültek a világ legnagyobb totalitárius megfigyelő rendszerével, amely kijátszásához saját digitális és fizikai „fegyvertárat” hoztak létre.

A Kínában folyamatosan működő állami cenzúra és kontroll szükségessé tette a tüntető csoportok számára a gyors és hatékony mobilizáció megszervezését, valamint a különálló csoportok között az anonim, ezzel együtt védett kommunikációs csatornák biztosítását. A 2014-es esernyős tüntetések után megnevezhetőek voltak azok a személyek, akik a megmozdulások vezetőiként funkcionáltak, így őrizetbe vételük után a tüntető tömeg irányítása megakadt, a további tervezés és szervezés leállt, a demonstráció lecsillapodott, majd megszűnt. A 2019-es hongkongi tüntetések egyik forradalmi újítása volt a decentralizált koordinációs modell bevezetése. Az applikációkon keresztül zajló anonim kommunikáció során nem lehet célzottan megnevezni olyan vezető személyiségeket, akik egyértelműen fontos szerepet töltenek be az atrocitások kialakulásában, így a kormányzati szervek nem tudnak célzottan fellépni a tervező és szervező csoportokkal szemben.

Tüntetések Hongkongban. Forrás: Nikkei.com

A demonstrálók a tüntetéseken viselt gázálarcokon és esernyőkön felül, mindennapos internet használati szokásaikban is egyre óvatosabbakká, körültekintőbbé válnak, félve az állami megfigyeléstől. A résztvevők igyekeznek előnyben részesíteni a készpénzes fizetést a kelet-Ázsiában igen népszerű mobilfizetés helyett (Alipay, WeChat), eldobható SIM-kártyákat használnak, valamint metró, illetve tömegközlekedési jegyeiket is egy útra váltják meg, így elkerülve bármilyen személyes okiratszám megadását.

A város fejlett hálózati lefedettsége és korszerű technikai környezete kedvező feltételeket biztosít a digitális koordinációra. A tüntetők az étel- és vízkészletek elosztására, valamint a taktikai, illetve stratégiai célok megvitatására a Telegramm-ot használják. Az applikáció fő előnye, hogy akár nagyobb titkosított csoportok is tudnak egymással kommunikálni, mindezt teljesen névtelen módon. A tüntetések elindulásakor Kínából indított kibertámadásokkal (DDoS) próbálták destabilizálni az alkalmazás rendszerét, de nem jártak sikerrel. Népszerű még a LIHKG app, amely kizárólag helyi internetszolgáltatókon keresztül érhető el, azonban lehetőséget biztosít az anonim tervezésre és a felmerülő alternatívák szavazásra bocsájtására. A túlterhelt vagy zavart hálózatok kiküszöbölésére Person to Person (vagy peer to peer, P2P) alapú applikációkat kezdtek el használni, mint a Bridgefy, vagy a Firechat. A P2P rendszer lényeg, hogy nincs egy központi szerver (+kliens), amelyen bejövő és kimenő adatok könnyűszerrel ellenőrizhetőek, hanem a készülékek egyenrangúan, egy helyi hálózaton keresztül kommunikálnak egymással (pl.: Bluetooth), mindezt internet kapcsolat nélkül. Az üzenetek telefonról telefonra titkosítottan „ugrálnak”, míg el nem érik a címzett készüléket.

Forrás: medium.com

A nagy digitalizáltság azonban komoly veszélyeket rejt magában. Míg a tüntetők mobiltelefonjaik segítségével igyekeznek egyre hatékonyabban működni, addig a feltehetően Kína által támogatott, kormányzati oldalon próbálják meggátolni a további zavargások kialakulását. A rendőri jelenléten és tömegoszlató eszközök (könnygáz, vízágyú) alkalmazásán túl, jelentős a köztéri megfigyelő kamerák szerepe az eseményekbe befolyásolásában. A Kínában már javában működő társadalmi kreditrendszer alapjául szolgáló mesterséges intelligencia komoly fenyegetést jelent a hongkongiak személyes (biometrikus) adataira, hiszen a két rendszer közötti együttműködés szintje továbbra sem ismert.

Spanyolország, Katalónia

A madridi legfelsőbb bíróság 9 szeparatista katalán politikust 9-13 évig terjedő szabadságvesztésre ítélt a 2017-es eseményekben való részvételéért. Ahogy az ázsiai metropolis esetében, úgy a katalán demonstrációk szervezésében is kulcs szerepet kapott a hatékony és gyors mobilizáció, valamint a virtuális anonimitás kérdésköre.

Az október óta zajló tüntetések egyik csoportja, a Demokratikus Cunami (Tsunami Democràtic) egy új applikációt fejlesztett ki. Az alkalmazás képes egységesíteni, ezzel együtt dekoncentráltan irányítani a nagy tömegeket, miközben koordinál a kialakult kisebb csoportok között. A felhasználóknak engedélyezniük kell az app. számára saját helyadataikhoz való hozzáférést, ezzel egy viszonylagos helyzetet közölve a többi közelben lévő készülékkel. A tüntetés elindulása előtt a közelben lévők egy értesítést kapnak, amely után önkéntes alapon jelezhetik részvételüket, vagy távolmaradásukat, így az organizátorok fel tudják mérni az érdeklődést az egyes helyszíneken. A résztvevőkből szerveződő sejtek bármikor könnyen mozgósíthatóak és akár gyorsan fel is oszlathatóak, ha komolyabb rendőrségi ellenállásba ütköznek. A gyors információcserének köszönhetően értesülhetnek a rendőri jelenlétről, a biztonsági zónákról, egy újabb csoportszerveződésről (egy adott hatósugáron belül), vagy éppen tanácsokkal láthatják el egymást anonim módon. Előfordulhat, hogy azonos időben párhuzamosan több sejt szervez megmozdulást, amivel a rendfenntartó erők koncentrációját, valamint koordinációját is egyszerre gyengíthetik.

Forrás: techcrunch.com

Az alkalmazás csak android operációs rendszerű készülékekre tölthető le egy tömörített APK fájl formájában (Android Package File). Az applikáció terjesztése sem a megszokott Google Play áruház segítségével, hanem meghívásos alapú rendszeren (friend to friend) működik. A hálózat egyes tagjai 10 darab QR kódot oszthatnak tovább a csatlakozni kívánóknak, így nagymértékben megszűrve az rendőri, nemzetbiztonsági szervek beépített embereit. Nagy hátránya a Hong Kongban alkalmazott Bluetooth vagy más helyi hálózatokkal szemben, hogy (bár ugyanúgy P2P rendszer alapján működik) internet segítségével kommunikál az applikáció, így a kialakuló csomópontokat fel lehet térképezni, ha a spanyol internetszolgáltatók erről hajlandóak adatokat szolgáltatni.

A szervezet saját applikációját, mint a „békés polgári engedetlenség eszközeként” írja le, ennek ellenére az eldurvuló harcok a tüntető tömegek és rendfenntartó erők között más képet mutatnak.

Az anonimitás ambivalenciája

Az előbbiekben bemutatott demonstrációk legnagyobb vívmánya az anonim, dekoncentrált koordináció. Felvetődik azonban a kérdés, hogy egy arctalan irányítási rendszer mennyire megbízható és az általa adott utasítások mennyire vannak összhangban a megmozdulások valódi céljaival.

A hongkongi és katalán tüntetések alapkoncepciója egy olyan rendszer létrehozása volt, ami a hatalmi erők hierarchikus, centrális felépítésével ellentétes, kölcsönös bizalmon alapuló és egy adott politikai helyzet megváltoztatására törekszik. A nagyfokú anonimitás azonban komoly biztonsági kockázatokat hordoz magában. Az applikáció mögött megbúvó stáb kiléte és szándékai nem ismertek, így a résztvevő tüntetők könnyen befolyásolhatóak, avagy dezinformálhatóak (Fake news), akár önkényes célok elérésének érdekében is. A terrorista szervezetekhez kísértetiesen hasonlító sejtek kialakításával meglepetésszerű akciók kivitelezhetőek, amelyek lefolyása és módszerei könnyen összevethetőek akár a hibrid hadviselés jellemzőivel.

Forrás: thesafety.us

Egy titkos hadsereg feletti korlátlan rendelkezéssel, amelynek állományát az adott ország civil állampolgárai szolgáltatják, akár külső nemzetközi szereplők számára is lehetővé válhat olyan politikai folyamatokat befolyásolni, amelyek mind a nemzeti, mind a nemzetközi térben nagy jelentőséggel bírhatnak.

A „kétarcú” nyilvánosság

A közösségi média platformok elterjedésével az egyéni élettapasztalatok megoszthatóvá váltak a világ számára. A képek és írott szövegen túl az élő közvetítések nagy népszerűségre tettek szert, hiszen valós időben válik egy-egy esemény az arra érdeklődők számára közvetlenül megoszthatóvá. A digitalizált demonstrációk egyik legfőbb aspektusává is az állandó LIVE-stream vált, azaz az események folyamatos közvetítése a világhálón egy okostelefon segítségével. Az individuális dokumentáció lehetővé teszi az események több szemszögből való megismerését, elemzését, valamint információk továbbítását a külvilág számára, ezzel ellehetetlenítve az adott térség izolálását a nemzetközi közösségtől.

Másfelől azonban a valós idejű felvételek segítségével az eseményekben résztvevők koordinátái és személyes adatai is meghatározhatóak. A hatóságok eszközrendszerében szerepel az internet és a sajtó folyamatos figyelése, így egy esetleges rövidebb idejű bejelentkezés, vagy tudósítás iránytűként szolgálhat az adott szerveződő akció felderítésére és meggátolására.

Összegzés

A technológiai fejlettség új kapukat nyitott meg a véleményszabadság számára és ezzel együtt újabb fenyegetések is megjelentek. A modern kor demonstráció túllépték a fizikai teret, így a világ számára megtapasztalhatóvá és hatalom számára nehezebben ellenőrizhetővé váltak. Az alulról szerveződő, a virtuális térben koordináló mozgalmak forradalmasították a polgári engedetlenség fogalmát, ezzel tovább bővítve az információs társadalom ismérveit. A kibertérben megjelenő általános személytelenség azonban sok kérdést vet fel ezen új modell megbízhatóságával és átláthatóságával kapcsolatban.

Szerző: Zernig Csombor

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

Miért fontosak a nagy folyók?

Az emberi civilizáció bölcsőjének is szokták hívni azokat a folyómenti területeket, ahol az ókorban kialakultak az első nagy civilizációk. Afrikában a Nílus-völgy, a Közel-Keleten Mezopotámia, Indiában az Indus-völgy, míg Kínában a Sárga-folyó az, amely életre hívta az első államokat. Erre azért kerülhetett sor, mert ezeken a területeken az öntözéses földműveléssel nagy terméshozamot lehetett elérni, a nagyobb hatékonyság érdekében pedig a folyókat szabályozni kellett. A sok élelmiszer adta népesedés és a folyószabályozás szervezettséget igénylő mivolta vezetett el az első államok kialakulásához.

Gyakran hívják éléskamrának ezeket a területeket, mivel az ókor óta magasfokú mezőgazdasági tevékenységről híresek, ami a technológia fejlődésével jobb és jobb terméshozamhoz vezetett. Ehhez elengedhetetlen volt a folyók megbízhatósága, vagyis az, hogy nagyjából mindig ugyanannyi víz folyt le a medrükben.

A mai Irak területén lévő hajdani Mezopotámia, vagyis a Tigris és Eufrátesz folyók köze is évezredekig lehetővé tette, hogy az ottani mezőgazdaság virágozzék, amihez a víz volt a kulcs. Manapság viszont más hírek jönnek Irakból: a vízhozam csökkent, a víz szennyezett, a folyóköz kiszárad, emiatt pedig egyre elégedetlenebbek az irakiak. Mindezért háborúk sora és Irak kiszolgáltatott helyzete a felelős.

Az iraki víz

A mai Irak területe azért válhatott mezőgazdasági paradicsommá, mert a mezopotámiai vízgyűjtő területen hatalmas mennyiségű víz folyik át. A két fő folyó a Tigris és az Eufrátesz, amik Törökország délkeleti hegyeiben erednek több ezer méter magasan, hogy aztán egyesüljenek a Shatt al-Arab folyóban és elérjék a Perzsa-(Arab-)öblöt.

Irak problémája abból fakad, hogy a rajta átfolyó vizeknek legalább a 81%-a külföldön ered: 71% Törökországban, 6% Iránban és 4% Szíriában. Ez azt jelenti, hogy Irak nagymértékben függ a szomszédos államoktól, sőt Törökország egymaga képes a folyók szabályozásával ellehetetleníteni az évezredes hagyományokkal rendelkező iraki földművelést.

Fogy a víz

Az 1970-es években indította el Törökország a Délkelet-Anatólia Projektet, aminek a célja a folyószabályozással elektromosságot termelni és javítani a mezőgazdasági lehetőségeket. A projekt keretében 22 gátat, 19 hidroelektrikus erőművet és 1,8 millió hektárt lefedő öntözőrendszert terveznek építeni a Tigrisen és az Eufráteszen, illetve azok mellékfolyóin. Ezek megvalósítása jelenleg is folyamatban van, például idén töltötték fel a legutóbb elkészült Ilisu-gátat. Törökország mellett Irán 12, Szíria pedig 4 gátat épített, amelyek bár kisebbek a török gátaknál, jelentősen hozzájárulnak az iraki vízhiányhoz.

Mezopotámiai vízgyűjtő medence és az ott található folyószabályozási infrastruktúra 2009-ben. Forrás: University of Victoria.

Vízben Törökország sem bővelkedik, így nem meglepő, hogy stratégiai erőforrásként kezeli a nagy folyóit, ezzel azonban befolyással van a Tigris és az Eufrátesz alsóbb folyására, főként az ezekre támaszkodó Irakra. A folyók apadása drasztikus, ugyanis nagyjából megfeleződött a rajtuk lefolyó víz a XX. századhoz képest.

Szennyezett a víz

A vízmennyiség csökkenésével párhuzamosan lett egyre szennyezettebb az iraki folyók vize, ami az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által meghatározott egészséges értéket nem mindenhol éri el (lásd 2. ábra). Ennek egyrészt oka a vízmennyiség csökkenése is, ugyanis kevesebb vízben a több szennyező jóval nagyobb hatást fejt ki. A folyók vízhozamának csökkenése okozott egy másik problémát is: a Shatt al-Arab sodrásának gyengülése lehetővé tette, hogy Dél-Irakban a sósvíz egyre feljebb folyjon, így gyorsítva az egyébként mocsaras terület elsivatagosodását.

Az iraki víz minőségére a víztisztító infrastruktúra hiánya is nagy hatást gyakorol. Az elmúlt évtizedekben több háborúba is belekeveredett Irak, sőt az Iszlám Állam nevű terrorszervezet pusztítása és polgárháborús állapotok is sújtják a közel-keleti államot. Ezek során gyakran volt a harcok célpontjában az iraki infrastruktúra, de arra is volt példa, hogy a vizet fegyverként alkalmazzák. Az Iszlám Állam 2014-ben sikeres offenzívát hajtott végre Irakban, és dél felé haladva egyre több gátat és víztisztító állomást foglalt el, amiket megmérgezve az iraki fegyveres erők és lakosság ellen is felhasználtak.

Irak főbb folyóinak emberi fogyasztásra való alkalmassága 2018-ban. Sötétkék: kiváló, piros: fogyaszthatatlan. Forrás: Iraq Energy Institut.

Iraki vízkatasztrófa közeleg

A gátak építésének folytatásával és a klímaváltozás hatásaival együtt nem valószínű, hogy Irak vízkészletei nőni fognak az elkövetkező évtizedekben, hacsak a szomszédos országok nem engednek át több vizet vagy nem fejleszti Irak a víztisztító infrastruktúráját.

Ennek a helyzetnek a következményei súlyosak. Az öntözéses földművelés visszaszorulásával a termőterületek elsivatagosodhatnak, miközben a rendelkezésre álló élelmiszer is csökkenne a tiszta ivóvízzel együtt. Eközben Irak lakossága rohamosan nő, az évezred közepére a mostani közel 40 millió főről 70 millióra nőhet, amit az iraki állam nem tudna ellátni.
Hogy milyen lesz a jövő, már látszik: Irak legdélebbi tartományának fővárosában már tüntetések zajlanak a víz minősége miatt. A 2,5 milliós Bászra egykor Irak gazdasági központjaként funkcionált, ma viszont már nem jut el odáig elég fogyasztható víz, így a helyiek egyre elégedetlenebbek.

Szerző: Petróczki Márk

Napjainkban a szakértők által Latin Amerika mintaállamának nevezett Chile a jobboldali diktátor Augusto Pinochet 1990-es bukása óta történelme legnagyobb tüntetéssorozatával néz szembe.

A 2018-ben megválasztott államfő Sebastian Pinera, a tüntetésekre válaszul kihirdette a szükségállapotot, valamint parancsot adott a hadsereg bevetésére a közrend visszaállításának érdekében. Civil szervezetek a demonstrációsorozatot az eddigi halálesetek, a kormány reakciói, valamint az demonstrálók száma miatt a demokratikus Chile legnagyobb hatású tiltakozásának tekintik.

A tüntetés kiváltó okai:

A tüntetések október 7.-én kezdődtek amikor a bérlet- és jegyáremelésekre válaszul középiskolások és egyetemisták csoportjai szervezetten megtagadták a menetjegyek kifizetését. Egy héttel később a folyamatosan növekvő tiltakozók csoportjai összecsaptak a metró biztonsági személyzetével, valamint a rend helyreállítására kivezényelt rendőrökkel.

A tüntetők szerint a demonstrációk mozgatórugója az országban tapasztalható egyenlőtlenség. A demonstrálok szerint a mindennapi életet jelentősen nehezítik a magas lakhatási költségek, a részben privatizált oktatási és egészségügyi rendszer, valamint több bírálat érte a privatizált nyugdíjrendszert is.

A társadalmi csoportok között valóban jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, 2017-ben a chilei lakosság leggazdagabb 20%-a 8-9-szer többet keresett, mint a lakosság legszegényebb 20%-a, a fejlett országok között sehol máshol nem található ilyen méretű eltérés. Bár az elmúlt évtizedben a szegénységi ráta is jelentősen csökkent, valamint reálbérnövekedés történt, még így is csak a lakosság fele éri el a chilei bérek mediánjának megfelelő 400 ezer (kb.550$) pezo havi keresetet.

A tüntetések:

A tüntetések október 18-án eszkalálódtak amikor is a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel a chilei főváros Santiago utcáin, az összecsapások során több épület is jelentős károkat szenvedett, valamint az egész metróvonalat le kellett zárni a folyamatos támadások miatt. A demonstrációk hevessége miatt a kormány a rendőrség megerősítése miatt bevetette a hadsereget, első alkalommal a demokratikus Chile történetében. Az összecsapások során összesen 11 ember vesztette életét, valamint a kormány kihirdette a vészhelyzetet mely értelmében korlátozhatók a gyülekezés szabadsága, emellett a nagyobb városokban kijárási tilalom lépett érvénybe. A kormány a szükségállapot kihirdetését a privát és magántulajdon védelmével magyarázta. Sebastian Pinera elnök egy TV beszéde során kijelentette, hogy az utcákon randalírozó és a rendőrökkel összecsapó emberek nem mások, mint bűnözők, valamint kifejtette, hogy a demonstrációk mögött bűnözői szervezést és szervezettséget észlel. Pinera elnök beszédében kijelentette, hogy minden káresetért felelősségre fogják vonni az elkövetőket.

Forrás: New York Times

Michelle Bachelet az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Chile korábbi elnöke közleményt adott ki, melyben a chilei közélet politikai és civil szereplőit egy békés megoldást garantáló párbeszéd megkezdésére sürgeti. A főbiztos fokozottan felszólította a fegyveres erők tagjait, hogy munkájuk során tartsák be a nemzetközileg is elfogadott emberi jogi normákat, emellett elítélte az eddigi rendőri túlkapásokat. A főbiztos véleménye szerint a helyzet békés rendezéséhez a közélet minden szereplőjére szükség van.
Közeledési kísérletek:
A folyamatos tüntetések hatásra, Sebastian Pinera egy TV által közvetített bocsánatkérés során több reformtervezetet jelentett be:
• a kormány által garantált minimálbér;
• a kormány által támogatott nyugdíjak;
• villamosenergia árának csökkentése;
Az elhúzódó tüntetések hatására a Pinera elnök bejelentette, átalakítja a kormányát, hogy jobban megfeleljen a chilei polgárok igényeinek, ezért felmentette 8 miniszterét, köztük a belügy és pénzügyminisztert. Azonban Pinera ígéretei nem tudták lecsillapítani a tüntetőket, akik nem tartották elégségesnek a kormányzat eddigi lépéseit.
Az országban tapasztalható feszültségeknek köszönhetően Pinera elnök úgy döntött, hogy lemondja a tervezett APEC (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés) csúcstalálkozót, amelynek Chile a házigazdája lett volna. A találkozó során tárgyalta volna meg Donald Trump amerikai elnök és Xi Jinping kínai államfő a két állam közötti kereskedelmi megállapodás első kérdéseit.
Az APEC konferencia mellett lemondásra került az ENSZ COP25 elnevezésű klímakonferenciája is melynek december 2. és 13. között szintén Chile adott volna otthont, a konferencia során a Párizsi egyezmény bevezetésnek lehetőségeit fogják megtárgyalni. A klímakonferencia lemondása tovább szította az elégedetlenséget, a chilei fővárosban Santiagoban előfordultak olyan tüntetések is amiken a 1 millió demonstráló vett részt.
A tüntetések hatására több városban „tanácsokat” szerveztek melyek részeként, a chilei polgárok elmondhatták véleményüket az országot érintő fontos problémákról. A résztvevők szerint továbbra is szükséges fenntartani a nyomást Pinera elnökön, hiszen így változásokat kényszeríthetnek ki az egészségügyi és a nyugdíjrendszerben.
A legfontosabb kérdés a chilei polgárok szerint egy új alkotmány bevezetése, mivel a jelenleg érvényben lévő chilei alkotmány 1980-ban August Pinochet diktatúrája alatt került elfogadásra. Az alkotmány ellenzői szerint, nem garantálja megfelelően az alapvető emberi jogokat, valamint nem biztosítja kielégítően a részvételi demokrácia védelmét, ezért nem jelképezi megfelelően a modern Chilét. November 10.-én Gonzalo Blumel belügyminiszter kijelentette, hogy a kormány elfogadta a tüntetők követelését egy új alkotmány kidolgozásáról. A belügyminiszter ezt azután jelentette, hogy tanácskozott a kormányfővel, valamint a kormánykoalíciót alkotó jobboldali pártok képviselőivel. A belügyminiszter szerint a legjobb megoldás, egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása lenne, melynek munkájában a lakosság széleskörűen részt vehet. A közvéleménykutatók mérései szerint a lakosság 78%-a támogatja egy új alkotmány létrehozását. Korábban a kormányzó jobboldali koalíció leszavazta az előző elnök Michelle Bachelet alkotmánytervezetét, melynek fő pontjai, mint az egészséghez, az oktatáshoz való jog megjelentek a tüntetők főbb követelései között is.
Szakértők szerint a kormány vállalása nem feltétlenül elég a tüntetések azonnali felfüggesztéséhez, de lehetőséget nyújt a tüntetők többségét kitevő középosztály kibékítéséhez. A hírekre a piac is reagált, mivel az új alkotmány bejelentésének hatására a chilei pezo értéke tovább csökkent a dollárhoz képest, és ennek köszönhetően elérte a 760,43 pezo/1$ árfolyamot, ami az eddig mért legalacsonyabb a pezo története során.

Sebastian Pinera elnök. Forrás: BBC

Mit hozhat a jövő?

A tüntetők eddig visszautasították Pinera legtöbb reformtervezetét és a lemondását, valamint egy új alkotmány megalkotását követelik, amire a feszült helyzet és a bizonytalan politikai klíma nem teremt sok esélyt. Szakértők szerint Sebastian Pinera előtt egy nehéz csata áll, meg kell fékeznie a demonstrációkat, vissza kell nyernie a chilei polgárok támogatását, hiszen támogatottsága a tüntetések kezdete óta 14%-ra csökkent. A legnehezebb feladatnak az új chilei alkotmány megalkotása és elfogadása tűnik, hiszen az ellenzék többségben van a chilei kongresszusban, így valószínűsíthető, hogy a kérdésben legkésőbb a 2021-ben esedékes választások után születik döntés.

Szerző: Párducz Árpád

70. évforduló

2019. 12. 03. – A NATO vezetői Londonban gyűltek össze a Szövetség 70. évfordulója alkalmából (Györgyi Dominika)

A szövetséges állam- és kormányfők 2019. december 3-án, Londonban találkoztak a NATO 70. évfordulója alkalmából. A vezetők döntöttek a Szövetség további megerősítéséről és a változó biztonsági környezethez való alkalmazkodás folytatásáról. Az est folyamán II. Erzsébet királynő tartott fogadást a NATO vezetőinek a Buckingham-palotában.

December harmadikán, Jens Stoltenberg NATO Főtitkár a nagyszabású diplomáciai rendezvényen adott tájékoztatást a tárgyalás fő témáiról. Másnap a tisztviselők a The Grove Hotelben találkoztak az aktuális biztonsági kérdések megvitatása céljából, valamint döntéseket hoztak a NATO jövőbeli adaptivitásának növelése érdekében. Tárgyalás zajlott a szövetséges erők készenlétének további javításáról, az űr operatív területként való elismeréséről és a NATO terrorizmus elleni cselekvési tervének frissítéséről, stratégiai vitát tartottak Oroszországról, a fegyverzet-ellenőrzés jövőjéről, valamint Kína felemelkedéséről.

A védelmi beruházások növekvő tendenciái alapján az európai szövetségesek és Kanada, 2020 végére 130 milliárd USD értékben járulnak hozzá a szövetség terheinek megosztásához, mely összeg 2024 végére 400 milliárd dollárra növekedhet.

 

2019. 12. 04. – Stoltenberg: ahogy a világ, úgy fog a NATO is változni (Tóth Milán)

A NATO megalapításának hetvenedik évfordulója alkalmából, december 4-én Londonban ült össze az évben utoljára a Szövetség vezetése annak érdekében, hogy megoldást találjanak a következő évtized kulcskérdéseire. A gyűlés sikerességét méltatva Jens Stoltenberg NATO Főtitkár az ülés végén kifejtette, hogy a Szövetség maradt az egyetlen olyan platform, ahol Európa és Észak-Amerika államai a mindennapi biztonságukat érintő stratégiai fontosságú kérdéseiket hatékonyan megvitathatják.

A NATO vezetői számos lényeges területen tudtak döntést hozni annak érdekében, hogy a szervezet készenléti képességeit növelni tudják. Ennek keretében az űrt hivatalosan is új hadszíntérré nyilvánították, valamint elköteleződtek a telekommunikációs infrastruktúra védelmének biztosítására. Hangsúlyozták továbbá a terrorizmus elenni közös fellépés fontosságát is, melynek gyakorlati megvalósítása érdekében egy erre vonatkozó tervezetet is elfogadtak. Jens Stoltenberg szerint immáron ötödik éve, hogy a NATO államai évről-évre folyamatosan növelik védelmi kiadásukat. Kiemelte továbbá az európai tagországok és Kanada egyre növekvő szerepét a költségek vállalásában, melynek eredményeként a jelenlegi 130 milliárd dollárról 2024-re 400 milliárd dollárra szeretnék emelni a NATO-s védelmi ráfordításaikat.

A találkozón szó esett még Oroszországról is, illetve a fegyverkorlátozás sem maradt napirenden kívül. Ez utóbbival kapcsolatban a Főtitkár elmondta, hogy sikerült leküzdeniük a Kína által generált problémákat, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben az ázsiai ország is részt fog venni fegyverkorlátozásról szóló egyezmények megkötésében.

 

Fejlesztések és változások

2019. 12. 11. – Többnemzetiségű légierő-kiképző bázis nyitotta meg kapuit Horvátországban (Gönczi Róbert)

Horvátország mellett Bulgária, Magyarország és Szlovénia is részt vett azon a zárai ceremónián szerdán, december 11-én, ahol hivatalosan is elindították a Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Programot. A centrum feladata egy repülőgép  kezelőszemélyzet kiképzése lesz, amely felelősen el tudja látni a különleges műveleti erők szállításának teendőit.

A megnyitó házigazdája a honvédelmi miniszter és miniszterelnök-helyettes Damir Krstičević volt, aki vendégül látta a másik három ország védelmi minisztereit, valamint egyéb képviselőit, szintúgy, mint a horvát fegyveres erők parancsnokát, Mirko Šundov tábornokot, a NATO védelmi beruházásaiért felelős helyettes főtitkárt Camille Grandot, illetve a NATO különleges műveleti parancsnokát, Eric P. Wendt altábornagyot.

„A Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Program tömören összefoglalja miről szól a NATO – a szövetségesek együtt többet érhetnek el, mint egyedül bármelyikük” – fogalmazott Grand helyettes főtitkár.  „Azzal, hogy komoly kiképzésnek vetjük alá a különleges műveleti erők következő generációját, befektetünk egy olyan jövőbe, ahol sokkal zökkenőmentesebben mennek a közös műveletek.” – tette hozzá.

A kiképző központ 2020-ban fogja megnyitni akadémiáját, a légi-kiképzést pedig 2021-től fogják megkezdeni az intézményben. Zára nem véletlenül lett a központ helyszíne: a régió számos egyedi földrajzi lehetőséget biztosít a helikopteres személyzet kiképzésére, így hegyek közt, a tengeren és szigeteken is gyakorolhatnak az itt tanulók.

A Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Program (NSLKP) fő patrónusa a NATO Különleges Műveleteinek Központja, akiknek a lehetőség kifejezetten jó alkalmat biztosít állományának feltöltésére, valamint a résztvevő szövetséges államok számára. Ez a fajta különleges műveleti együttműködés egyedi jelenség a NATO-ban. A NATO szabványok alkalmazásával lehetőség nyílik az átjárhatóság bővítésére a résztvevők között, így a szövetség és a NATO partnerek között. Azzal, hogy már meglévő, vagy jövőbeli NATO partnerek majd csatlakozhatnak az NSLKP-hoz, azzal a szövetség egy lehetséges kiterjedés-köri bővítését segíthetik elő.

 

2019. 12. 17. – A NATO és az EU kibervédelmi együttműködése (Kertai Zoltán Péter)

A NATO és EU szakértői 2019. december 17-én ültek össze a NATO brüsszeli főhadiszállásán, hogy megbeszéljék a múltban kialakult kibervédelmi együttműködést, továbbá, hogy a jövő lehetséges perspektíváit kilátásba helyezzék. Az eddigi eredmények közé tartozik, hogy a két szervezet kibervédelemre szakosodott egységei valós idejű információcserét folytatnak, közös gyakorlatokat és kutatásokat végeznek. Kijelentették, hogy a jövőben a következő generációs hálózatok védelmét kívánják erősíteni, valamint a kiberstabilitást biztosítani az államok között, illetve a rosszindulatú kibertevékenység megelőzésére, elrettentésére, válaszadására is tettek javaslatokat. „Tartanunk kell a lépést, miközben tovább mélyítjük az együttműködésünket” – nyilatkozta Pawel Herczynski az EU részéről. A közös stratégiai érdekek miatt a NATO és EU együttműködése számos más területre is kiterjed, de a kibervédelem kiemelten fontos szerepet fog betölteni a jövőben – jelentette ki.

 

2019. 12. 30. – Lengyelország átvette a NATO VJTF vezetését (Szilágyi Laura)

Németországtól a lengyel hadsereg vette át 2020 januárjában a NATO Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Műveleti Erő (VJTF) vezetését és ezer katonát állított készenlétbe, akik pár napon belül bevethetőek lennének egy esetleges incidens bekövetkezése esetén.

Jens Stoltenberg köszönetét fejezte ki az országnak a feladat elvállalásáért, mely „jelentősen hozzájárul a kollektív védelemhez és Lengyelország képességeinek erőteljes megjelenítéséhez“.

A VJTF ereje azonnal rendelkezésre áll a Szövetség megvédése érdekében, bármilyen fenyegetés ellen, ami a jelenlegi biztonsági kihívások közt még fontosabb, mint valaha – jelentette ki.

Idén a lengyel haderő egységei mellett bolgár, brit, cseh, magyar, lett, litván, olasz, román, spanyol, szlovák és török erők fognak szolgálni a VJTF-ben.

A VJTF a NATO Reagáló Erőinek (NRF) részeként szárazföldi, légi, tengeri és különleges erőkből áll. Létrehozásáról a 2014-es Walesi Csúcstalálkozón határoztak válaszul a megváltozott biztonsági környezetre (ide értve a Krím-félsziget oroszok általi illegális annexióját).

 

(írta: Györgyi Dominika, Tóth Milán, Gönczi Róbert, Kertai Zoltán Péter, Szilágyi Laura)

(szerkesztette: Szilágyi Laura)