You are here

Biztonságpolitika.hu

Subscribe to Biztonságpolitika.hu feed Biztonságpolitika.hu
Független internetes portál, hiteles, szakértői elemzéssel és értékeléssel a külpolitika, illetve a biztonság- és védelempolitika területéről
Updated: 1 week 1 day ago

Szíria: Megoldódik a megoldhatatlan helyzet?

Mon, 03/11/2024 - 23:02

Halkuló fegyverek?

Szíria, ez a máig megoldatlannak tűnő problémákkal küszködő ország, úgy tűnik, hogy lassan a stabilitás útjára lép, amit több elemző is a gázai háború miatti meggyengült amerikai behatásnak is betud. A változás szeleként is igazán jól érzékelhető, hogy az Öböl menti arab nemzetek lassan újra elkezdték felújítani kétoldali kapcsolataikat Szíriával, és ami méginkább hatalmas változást hozhat pozitív irányban Szíria státuszának növekedésében és erősödésében, hisz az Arab Liga vissza vette soraiba az országot. A kapcsolatok robbanásszerű fejlődésben a legátütőbb esemény az elemzők szerint -Arábia Szaúd-Arábia külügyminiszterének damaszkuszi hivatalos látogatása jelentette, ahol többek között a két ország közötti repülőjáratok újraindításáról is megállapodtak. Szaúd-Arábia volt a már 2011 óta zajló polgárháborúban az Aszadellenes felkelők legnagyobb támogatója, így mostani fordulata jelzésértékű az arab világ számára.

Moszkvában, a Kreml kezdeményezésére Szergej Kuzsugetovics Sojgu orosz, , a török Hulusi Akar és a szíriai Ali Mahmúd Abbász védelmi miniszter közös találkozót tartott a kölcsönös együttműködés jegyében,  ami itt a szírek arab világban elfoglalt helyének javulását jelzi, az a török oldal részvétele volt a találkozón. Ez nem mellesleg megmutatja azt is, hogy Törökország kulcs szereplőnek számít a Közel-Keleten, hiszen megkerülhetetlenek a konfliktus rendezésében. Ezt alátámasztja az asztanai találkozó is.

A Közel-Keleten úgy tűnik, hogy  Szíria helyzete fokozatosan stabilizálódik és erősebb alapokon nyugszik, mivel kisebb jelek arra utalnak, hogy szinte minden régióbeli országban felismerik, hogy a szíriai polgárháború lényegében, bár formálisan még nem, de gyakorlatilag közelít a végéhez, és az Aszad-féle vezetőség, kormányzat az ország területének túlnyomó részére kiterjesztette és megtartja befolyását, és hatalmi primátusát.

Az elmúlt időszak véres tapasztalatai után a fegyverek csendesedni látszanak. Észrevehetően egy egyfajta békeszerző keretrendszer jött létre, melynek keretében különböző társadalmi csoportok, akik ellentétes vagy részben eltérő érdekeket képviselnek, gyakorlati megfontolásokból, saját érdekeiket is szem előtt tartva ugyan, kompromisszumok által kialakított viszonyokat tartanak fenn a kurdok által lakott és ellenőrzött autonóm területekkel. Szíria hihetetlenül súlyos veszteségeket szenved és szenvedett el, de képes volt megőrizni nemzetközileg is elismert államhatárin belüli egységét, az ISIS által kikiáltott kalifátus (melynek területét az Egyesült Államok vezette koalíció segítségével 2017re sikerült felszámolni, 2019. március 23-án az amerikai támogatású kurd-arab fegyveres koalíció, a Szíriai Demokratikus Erők (SDF Syrian Democratic Forces) teljes katonai győzelmet hirdetett ki az Iszlám Állam felett.) és más terrorcsoportok tevékenységének ellenére is túlélte a belső konfliktust, és még a nyugati és arab világ együttes szankciói és katonai beavatkozásai sem döntötték meg a rezsimet.

A kezdet

A napjainkban regnáló szíriai elnök Bassár el-Aszad édesapja, Háfez el-Aszad 1971-ben ragadta magához a hatalmat, s lett a későbbiekben Szíria teljhatalmú vezetője. Az Aszadok azóta is gyakorolják az országban a hatalmat. A Közel-Keleten sajnos a stabilitás nem számít hétköznapi jelenségnek, és Szíria elkerülve végzetét, átment a nemzeti legitimitás vizsgáján.

Az országot a hetvenes évektől a szocialista irányzatú Ba’ath Párt irányította világi, szekuláris rendszerben. A kemény politikai elnyomással párhuzamosan viszonylag jó volt az oktatás és az egészségügy, a háború előtt a születéskor várható élettartam hasonló volt a magyarországihoz.

A rendszer stabilitását a szegényebb rétegeknek juttatott, rendszeres dotációk biztosították. Az országra erőltetett piacpárti reformok, a szociális támogatások csökkenése volt talán az Arab Tavasz mellett az egyik kirobbantó oka az azt követő eseményeknek.

A polgárháború viharában

2011. március 15-e óta Szíriában dúló konfliktussorozat eleinte kormányellenes demonstrációkkal indult el a Tunéziában történt eseménysorozatok, illetve az Arab Tavasz által indukált politikai folyamatok hatására, amelyek 2011 márciusában érték utol Szíriát. A szíriai válság közvetlen előzményeként megemlítendő, hogy az eleinte Londonban or-vosnak készülő Bassár el-Aszad mindössze 34 éves volt, amikor apja halálát követően 2000-ben átvette Szíria vezetését a korábban egy balesetben váratlanul elhunyt testvére helyett.

A kivonuló tüntetők az uralkodó politikai körök autoriter hatalomgyakorlása ellen tiltakoztak, de a demonstrálók kezdetben csak reformokat követeltek, nem pedig a rezsim leváltását. A rendfenntartók a helyzetnek nem megfelelően kezelő erőszakos beavatkozása következtében a tüntetések zavargássá fajultak, majd a rendőrség éles lőszerrel lőtt a tiltakozó tömegbe, a lázongások gyorsabb elfojtása érdekében pedig harckocsikat is bevetettek.

Az elmúlt évek alatt egy államon belüli, fegyveres  konfliktus nemzetközi fegyveres erők jelenléte közben zajló konfliktussá fejlődött ki, amelyben a Bassár el-Aszad vezette szíriai rezsimhez hű kormányerők és szövetségesei állnak szemben a szíriai demokratikus ellenzéki erőkkel és szövetségeseivel.

Emellett több belső és külső szereplő is részt vesz a konfliktusban a rezsimmel és a felkelőkkel is szemben állva, ami nehezen átláthatóvá teszi az egész szíriai helyzetet, olykor még a szakértők számára is.

A Szíriai Arab Fegyveres Erők (Syrian Arab Armed Forces) és a főként szunnita ellenzéki csoportok mellett többek között szalafista dzsihadista fegyveresek (mint például az an-Núszra Front), a kurdokból és arabokból álló Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és a gyakorlatilag mindenki számára ellenségnek számító Iszlám Állam harcosai állnak szemben egymással. A válság összetettségét pedig tovább fokozza az a tény, hogy az immár hosszú évek óta húzódó polgárháborúnak már több külső állami szereplője is van, amelyek közvetetten proxyk támogatásával vagy akár közvetlenül katonai intervencióval avatkoztak be a konfliktusba, például Irán, Oroszország, Törökország és az Egyesült Államok.

A közkeletű magyarázat szerint az orosz hadsereg billenti a szíriai polgárháborút Aszad javára. Az orosz hadsereg és a Wagner-csoport valóban komoly segítséget jelentett a szír hadseregnek.

Az elmúlt évek váltakozó sikerű harcait követően viszont a helyzet stabilizálódni látszik. A háború mérhetetlen szenvedéssel párosult, ráadásul az egész térség biztonságát veszélyezteti a következményeivel. Lehet, hogy Szíria Bassár el-Aszad győzelmével „csúnya ország” marad, de a harcok csendesedésével, és a kormányon lévő Aszad-rezsim vezető jellegét hallgatólagosan kezdi valamennyi fél elismerni, s az esetleges fegyvernyugvással visszanyerheti stabilitását a Közel-Kelet egyik legforróbb pontja. Környezete számára ez minden bizonnyal megnyugtatóbb, mint ha iszlám terroristák és elszabadult hadurak anarchiája tombolna a romokban heverő ország helyén.

A békéhez egyetértés kell – a vallási kérdés kulcsszerepe

Egy esetleges, hosszanti alapokra helyezendő béke viszonylatában nagyon fontos tényező lehet a vallási türelem kérdése. A szekuláris értelemben vett demokrácia vizsgálata mellett a muszlim többségű országokban a vallásszabadság lényegesebb a politikai pluralizmusnál.

A klerikális diktatúrákban a kisebbségi vallások hívei állandó üldöztetésnek vannak kitéve, a visszatérő pogromok tíz- és százezrek halálával járnak. Szíriában viszont vallásszabadság volt, és a kisebbségek szabadon gyakorolhatták a hitüket. Az ország lakosságának mintegy tíz százaléka keresztény, és szinte a teljes, kétezer éves keresztény egyháztörténet képviselve van az országban. A szír katolikusok és ortodoxok mellett a káld, asszír, örmény egyház is jelen van, és az ókori egyházszakadás idején elkülönült nesztoriánusok közösségei is megmaradtak. Kisebb keresztény közösségek ma is az evangélium korának köznyelvét, az arámit beszélik. Damaszkusz keresztény virágzott a háború kitörése előtt.

Másik jelentős vallási kisebbségként vannak még jelen az országban a keresztények mellett az alaviták. A dogmatikai alapjait tekintve síita jegyekkel rendelkező, de keresztény elemeket is mutató vallási irányzatot a szunniták egy hányada nem tartja az iszlám részének, és az alaviták még a közel-keleti keresztényeknél is több üldöztetésnek voltak kitéve. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szír alavita kisebbség tudatosan fonódott bele a biztonsági erők és a hadsereg kötelékébe. Ráadásul, hogy a súlyuk mértékére méginkább rámutassunk, ki kell emelnünk azt a tényt, hogy a politikai elit döntő többsége, őt, az Aszadok is ehhez az irányzathoz tartoznak.

Tisztában vannak azzal, hogy vallási meggyőződésüket nem erőltethetik rá a szunnita többségre, ezért hagyományosan a vallási türelmet, a szekuláris államot támogatják. Ebben a szíriai keresztények a legfontosabb szövetségeseik, akik számára a polgárháború különösen kemény kihívást jelentett.

Nagyhatalmak árnyékában

Az oroszok számára fontos szempont volt a beavatkozás szempontjából a szíriai orosz hadikikötő megmentése, az iszlamista terjeszkedés megállítása és az a lélektani üzenet, hogy Moszkva Washingtonnal szemben nem hagyja cserben a szövetségeseit. Ám a sikeres beavatkozás lehetséges módon az orosz vezetés elhamarkodott hozzáállásához vezethetett a későbbiekben Belaruszban és Kazahsztánban zajló események mellett az ukránokkal szemben.

Ez súlyos tévedés volt, a hazájukért küzdő ukránok harcértéke nem hasonlítható az iszlám milíciákéhoz. Oroszország mellett Irán is küldött fegyveres egységeket Szíriába, és diszkrétebb eszközökkel, de Kína is igyekezett megmenteni az Aszad-rendszert. India pedig a kívülről vezényelt rendszerbuktatást ellenezve tartott fel korrekt kapcsolatokat Damaszkusszal.

A szír rendszer hatalma megvédése közben nagyon súlyos bűnöket követett el a civilek ellen is, hasonlóan persze az ellenfeleihez.

A 2020-as év azért is tűnik fordulópontnak Szíria vonatkozásában, mert az elemzők szerint az Aszad-rezsim, ha nem is megnyerte, de „túlélte” a polgárháborút, amelynek az ország számára és a régió számára is komoly következményei lesznek

A globális aktorok közül az Amerikai Egyesült Államok a korábbi évek során világossá tette ugyan, hogy nem kíván mélyrehatóan foglalkozni a szíriai politikai rendezés és újjáépítés kérdéseivel, és azt lényegében átengedte Oroszországnak, ám az orosz-ukrán háború kitörésével, illetve Kína és Oroszország egymáshoz való közeledtével változhat ez a fajta közel-keleti politika, amely az országban csendesedni vágyó konfliktus újra fellángolásával fenyegethet. Nyilván, ha és  amennyiben a  rezsim Moszkva támogatásával felszámolja a  felkelők által ellenőrzött területet, akkor a török befolyás alatt álló rész, és az észak-szíriai Rodzsava autonóm tartomány kivételével valamennyi terület az  Aszad-rezsim szuverenitása alá tartozik majd. Észak-Szíriában a napjainkban is hajt végre légicsapásokat a török légierő a kurd lázadók ellen. Valójában ebből a szempontból a kulcsfontosságú Szíria nyugati tartományai, a Damaszkusz–Homsz–Hama–Aleppó-vonal feletti ellenőrzés, hiszen a lakosság nagy része itt összpontosul. Ez a terület pedig, Idlib tartományt leszámítva, visszakerült az Aszad-rezsim ellenőrzése alá.

Mi lehet a vége?

Az Aszad-rezsim hatalma megszilárdulni látszik. Viszont, amennyiben végleg pontot tesznek a háború végére, hatalmas felelősség fogja nyomni a damaszkuszi kormányzat vállát, mint az ország stabilitásának és biztonságának helyreállítása, valamint a humanitárius segítségnyújtás szervezése a szenvedő lakosságnak.

Az újjáépítés időszakban kiemelten fontos lenne a menekültek visszatérésének támogatása és az ország újjáépítésének kezdeményezése. Ehhez szükség lenne nemzetközi segítségre és támogatásra, beleértve a pénzügyi és technikai erőforrások biztosítását.

Azonban a fenntartható béke és stabilitás elérése érdekében ezek a lépések szükségesek lennének a szíriai nép és az egész régió jövője szempontjából.

Az Európai Unió felelőssége is hatalmas a kérdésben, ha megkezdi a szankciók szakaszos feloldását és az újjáépítési segélyek adagolását a menekültek visszatelepítéséhez, a békés átmenethez szükséges ellenőrizhető reformok bevezetéséhez, az állami erőszak megszüntetéséhez köthetné azokat.

A megbékélés folyamata szintén kulcsfontosságú lenne a tartós béke eléréséhez. Ez magában foglalná az igazságszolgáltatást és a felelősségre vonást a háborús bűnösökkel szemben, valamint a különböző etnikai és vallási csoportok közötti párbeszéd előmozdítását a közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében.

Ám az országon belüli feszültségek az Aszad kormány által irányított területeken megint növekednek az Izrael és az Egyesült Államok által az iráni titkosszolgálat és más terrorista szervezetek ellen irányított légicsapások miatt, melynek kiváltó okai, hogy Irán titkosszolgálatának jelenléte az országban, hisz amaz támogatja a  jemeni húti lázadókat és a Hesbollahot egyaránt fegyverekkel és pénzügyileg. A lázadók támadásainak oka a napjainkban is zajló Gázai háború, melyet Izrael vív a Hamasz terrorszervezettel szemben. A harcokban ugyan Szíria nem vesz részt, de elítéli Izrael túlzónak ítélt katonai fellépését, illetve egyre erősebben ad hangot a területén végrehajtott légicsapásokkal szemben. Illetve robbantások rázták meg Damaszkuszt, ami a feszültségek további növekedéséhez vezet.

A politikai reformok elengedhetetlenek lennének a demokratikus intézmények megerősítése és az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében. Az állampolgári részvétel előmozdítása és a korrupció elleni küzdelem szintén fontos elemek lennének a stabilitás és a fejlődés elősegítésében, aminek egyik legszembetűnőbb eleme, hogy 2019-ben létrejött a Szíriai Alkotmányozó Bizottság, aminek célja a kormánypárti és az ellenzéki erők közötti közös nevező kialakítása.

Összességében a szíriai polgárháború lezárása hosszú és bonyolult folyamat, amely nemzetközi együttműködést és kompromisszumkészséget igényelne minden érintett eddig egymással szemben álló felett.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket ide kattintva!

A borítókép Aladdin Hammami fényképe az Unsplash-ről.

A Szíria: Megoldódik a megoldhatatlan helyzet? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Befagyott konfliktusok nyomán: Koszovó

Tue, 02/27/2024 - 18:35

Az orosz-ukrán háború és a jelenlegi izraeli konfliktus komoly hatást gyakorolhat a balkáni országok közötti viszonyrendszerre, így a koszovói helyzetre is. A fő kérdés, hogy vajon a koszovói helyzet mennyi ideig tekinthető még „befagyott konfliktusnak”?

A „puskaporos hordó”

A Balkánt Európa „puskaporos hordója”-ként is szokták emlegetni. A térségben dúló konfliktusok története az ókori Rómához visszavezethető, a világháborúkon át egészen Jugoszlávia felbomlását követően a volt tagköztársaságok között dúló fegyveres konfliktusig. A volt jugoszláv államok közötti fegyveres konfliktus „délszláv háború” -ként vonult be a történelembe, amelynek 1999-ben a NATO bombázása vetett véget.

A Nyugat-Balkán a délszláv háború után sem tekinthető konfliktusmentes övezetnek. 2023-ban a geopolitikai konfrontáció közül egyértelműen az orosz-ukrán háború az egyik legsúlyosabb. Azonban több más befagyott konfliktus fenyeget az eszkaláció veszélyével. Ilyen befagyott konfliktus vagy háborús küszöb alatti konfliktus Kína és Tajvan viszonya, október 7. napja előtt az izraeli és palesztin vezetés közötti viszony, illetve Szerbia és Koszovó viszonya is.

Szerbia és Koszovó kapcsolata

A koszovói albánok és a szerb között zajló és 1999-ben lezáruló fegyveres konfliktust követően, 2022 végén élesedtek ki ismételten az ellentétek. Az eszkaláció magas kockázatával járó feszültség a felek között 2023. május 29-én a rendőrség és a helyi szerbek közötti összecsapáshoz vezetett. A helyzet és a további eszkaláció megakadályozása érdekében kivonult a NATO parancsnokság alatt álló KFOR is. A KFOR az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének egyik legrégibb, a Nyugat-Balkán stabilitásában kulcsszerepet játszó misszióban magyar katonák is részt vesznek. A május 29-ei zavargások során tömegoszlatási feladatok ellátása céljából bevetésre került a magyar kontingens, amelynek során 27 magyar katona is megsérült. Ezt követően a Szövetség további tartalékos erőket vezényelt Koszovóba a nyugat-balkáni erőkből.

A konfliktus kiéleződése

Miután 2008-ban Koszovó kikiáltotta függetlenségét, megkezdődött a koszovói rendszámtáblák gyártása, emellett 1999 óta párhuzamosan gyártott UNMIK jelzésű rendszámtáblával. A többségben szerbek által lakott Észak-Koszovóban viszont elfogadott, bár tiltott volt a szerb hatóságok által kiadott rendszámtáblák használata.

A koszovói kormány 2022. november 1-jén hatályba lépő döntésében kötelezni akarta a koszovói szerbeket, hogy a szerb hatóság által kibocsátott rendszámtáblák helyett a koszovói állam által elfogadott rendszámtáblákat használják.

Az új szabály életbelépésével a koszovói hatóságok kezdetben csak figyelmeztették a szerb rendszámmal közlekedőket, azonban november 21-től már 150 eurós pénzbírsággal is sújthatták azon gépkocsi-tulajdonosokat, akik nem a koszovói állam által elfogadott rendszámtáblákat használták.

Az új jogszabály ellen a koszovói szerbek több száz fős demonstráció keretében tiltakoztak. Majd az Észak-Koszovóban élő szerbek kivonultak az állami intézményekből,  ezáltal a bíróságokból, önkormányzati hivatalokból és a rendőrségekből.

A szerbek kivonulására válaszul Vjosa Osmani, Koszovó elnöke önkormányzati választásokat írt ki a kivonulással érintett településeken.

Az Európai Unió közreműködésével tárgyalásos úton megegyezésre került sor a felek között. A megegyezés értelmében Szerbia tartózkodni fog a rendszámtáblák kibocsátásától, azonban jogában áll megújítani a régieket. Koszovó pedig felhagyja a koszovói szerbek bírságolását a rendszámtáblák miatt.

Ezt követően Szerbia és Koszovó viszonyában a következő feszültséget egy szerb rendőrtiszt 2022. decemberi őrizetbevétele jelentette, akit terrorizmussal vádoltak. A koszovói szerbek tiltakozásul barikádokat állítottak az autópályákon. A további eszkaláció elkerülése érdekében a koszovói államfő elhalasztotta a decemberre kiírt önkormányzati választásokat.

A konfliktus kicsúcsosodása

A kiújuló feszültség drasztikus mélypontját az előrehozott önkormányzati választások jelentették. A négy észak-koszovói településen megtartott választásokon 3%-os részvételi aránnyal kerültek megválasztásra az albán polgármesterek. A szerbek bojkottja miatt alacsony részvétellel lezajlott választásokat a szerbek tiltakozása követte, amely során az újonnan megválasztott albán polgármestereket a helyi szerbek nem akarták beengedni az önkormányzati hivatalokba. Az önkormányzati választásokat követő zavargások május végére csúcsosodtak ki, amikor a tüntetők összecsaptak a koszovói rendőrökkel és a KFOR erőkkel.

2023 szeptemberében újabb összecsapásra került sor Koszovóban szerb fegyveresek és koszovói rendőrök között.

A koszovói Szerbtöbbségű Önkormányzatok Szervezete (SZÖSZ)

A Szerbtöbbségű Önkormányzatok Szervezetének létrehozását Koszovóban már a 2013-ban aláírt brüsszeli megállapodás is tartalmazta, amelyet a koszovói-szerb kapcsolatok normalizálásának érdekében írtak alá az akkori szerb és koszovói kormányfők. A SZÖSZ értelmében, azon 10 szerbtöbbségű koszovói önkormányzat szövetségbe való tömörülését tenné lehetővé, ezáltal bizonyos tekintetben többlet – végrehajtói és közigazgatási – jogosítványokkal rendelkeznének. A 2015-ben kidolgozott részletes megállapodás azonban megosztotta a koszovóiak véleményét a szerbek végrehajtási jogosítványának elfogadásával kapcsolatban, amely egyfajta területi autonómiát biztosítana számukra.  A megállapodás végrehajtását továbbá ellehetetlenítette, hogy a koszovói alkotmánybíróság kimondta, hogy egyes részei összeegyeztethetetlenek az alkotmánnyal.

Az EU 2022 tavaszán elfogadott megállapodáshoz kompromisszumos javaslatot nyújtott be a feleknek, azonban Albin Kurti, Koszovó miniszterelnöke elutasította a SZÖSZ létrehozására irányuló folyamat megindítását.

A Nyugat szerepe a konfliktusban

A májusi zavargásokra válaszul Josep Borell, az Európai Unió külügyi- és biztonságpolitikai főképviselője válságtanácskozásra invitálta Aleksandar Vučić szerb elnököt és Albin Kurti koszovói miniszterelnököt. A tanácskozás keretében egy 11 pontból álló uniós gyakorlati javaslatot tartalmazó megállapodás született meg a két fél közötti kapcsolat rendezésének érdekében.

2023. május 29-ét követően Jens Soltenberg, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének főtitkára bejelentette a NATO haderő megerősítését. A nyugat-balkáni térségben történő katonai jelenlét növekedésének fő célja, hogy kontroll alatt tartsa az erőszakot a koszovói albánok és a koszovói szerbek között.

Az Európai Unió számos nyilatkozattal igyekszik segíteni a konfliktus további eszkalációjának elkerülését. Az EU-t tárgyalások során megtestesítő Josep Borell, mint a közös kül- és biztonságpolitika főképviselője aktív szerepet igyekszik betölteni a koszovói válságkezelésben. Azonban sem a nyilatkozatok, sem a tárgyalások nem bizonyultak elégnek a Belgárd és Pristina közötti párbeszéd normalizálásához.

Az Európai Parlament öt képviselőcsoportja közös állásfoglalást nyújtott be a szeptember 24-ei koszovói válsághelyzetre való válaszul, amelyben terrortámadásnak nyilvánított a szerb félkatonai erők által elkövetett merényletet.

A felek közötti párbeszéd sikerességét befolyásolja, hogy annak ellenére, hogy alapvető érdek a Nyugat-Balkán stabilitása, a nagyhatalmak között még sincs konszenzus a tárgyalási pozíciók és az elérni kívánt célok tekintetében.

Részben a nagyhatalmak közötti egyet nem értés, és részben a felek kompromisszum-hiánynak következtéből nem várható jelentősebb áttörés Belgrád-Pristina viszonyában. A szerb és a koszovói fél között politikai kérdésekben teljes összeférhetetlenség áll fenn, engedmények megtételére egyikük sem hajlandó.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben különösen nagy figyelmet érdemel a koszovói válsághelyzet. Minden állam érdeke, hogy előrelépés történjen Belgrád és Pristina közötti tárgyalásokon, ezzel elkerülve egy újabb háborús küszöb alatti konfliktus háborús övezetté válását.

A borítókép Besart Ademi fotója az Unsplash-ről.

Érdekli a téma? Válogasson hasonló cikkeink közül ide kattintva!

A Befagyott konfliktusok nyomán: Koszovó bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Ismét megrendezésre kerül a Válságövezetek a XXI. században konferencia!

Tue, 02/27/2024 - 18:19

A Válságövezetek a XXI. században konferencia a Biztonságpolitikai Szakkollégium visszatérő rendezvénye, amely minden tanévben megrendezésre kerül. Alapesetben az őszi szemeszterben kap helyet az esemény, azonban idén a tavasziba került. Március 22-én új helyszínen, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Orczy Úti Kollégiumának A-D multimédiás termeiben kerítünk sort a konferenciára, amelyre a korábbi évekhez hasonlóan várjuk minden olyan hallgató és kutató jelentkezését, akik be szeretnék mutatni legfrissebb kutatási eredményeiket.

A konferencia szekciót a beérkező előadások témái alapján manuálisan válogatjuk össze. Az eseményen biztonságpolitikai témák bemutatása az elsődleges, azonban ez tágan értelmezhető, így minden biztonsági vonatkozású bemutató szerepet kaphat.

A jelentkezéshez egy egyoldalas absztrakt megküldése szükséges a biztpolszakkoll@gmail.com címre. Határidő: 2024. március 18. 23:59.

A szekciók beosztásait legkésőbb március 20-án közzétesszük.

A borítókép Kenny Eliason fényképe az Unsplash-ről.

A Ismét megrendezésre kerül a Válságövezetek a XXI. században konferencia! bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Tavasszal is felvételizhetsz a Biztonságpolitikai Szakkollégiumba!

Thu, 02/08/2024 - 13:26

A Biztonságpolitikai Szakkollégium idén második alkalommal hirdet felvételit a tavaszi félévben. A felvételi eljárás egyszerűsítése érdekében, ezúttal nem szükséges esszét beküldeni, hangsúlyosabb lesz ugyanakkor az írás- és szóbeli fordulók szerepe.

Jelentkezés 

A jelentkezéshez egy amerikai típusú önéletrajz és egy motivációs levél megküldése szükséges a biztpolszakkoll@gmail.com e-mail címre. A dokumentumokat külön fájlban, .docx vagy .pdf formátumban kérjük csatolni. Sem az önéletrajz, sem a motivációs levél nem lehet hosszabb egy oldalnál.

Írásbeli forduló

Ez a kör továbbra is egy tesztből áll, amelyben a kérdések száma 30-ról 15-re csökkent. A feladatsorban szerepel egy esszékérdés, amelyben az érvelésé a főszerep. Ha kíváncsi vagy, hogy milyen jellegű kérdésekre számíthatsz és hogy hogyan teljesítenél, ide kattintva elérhetsz egy minta feladatsort. Az írásbeli fordulóra 2024. február 28-án kerül sor és csak személyesen lehetséges a részvétel.

Szóbeli forduló

Ebben a fordulóban egy beszélgetés vár a jelentkezőkre, amely során mind szakmai, mind pedig a személyes motivációt érintő kérdések előkerülnek. A szóbeli felvételi pontszáma a legmagasabb, időpontja pedig 2024. március 6-a. Ebben körben már engedélyezett az online részvétel a jelentkező akadályozottsága esetén.

Jó munkát és sikeres felvételit kívánunk mindenkinek!

A Tavasszal is felvételizhetsz a Biztonságpolitikai Szakkollégiumba! bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Oroszország geopolitikája az amerikai kapcsolatok tükrében

Tue, 01/02/2024 - 11:37

A mindenkori politikai helyzet minden irányban befolyásolja a körülette lévő
történéseket és azok meghatározott jelenlétét – ez bizonyos szemszögből pozitív hatással bír, másrészt anomáliákat okozhat – ez alól nem kivétel a geopolitika sem – sem mint fenomén, sem mint tudományterület. Ezen felfogást alapjául véve a mai nagyhatalmak prominens szereppel vannak felruházva, amit nem szabad félvállról venni – különösen, ha az Amerikai Egyesült Államok és Oroszországi Föderáció tevékenységét és kettejük viszonyát tartjuk szem előtt.

Bevezetés

Napjainkban fokozott figyelmet kapnak az országok – különösen a jelenlegi nagyhatalmak – tevékenységei, mozgolódásai. Mind a civil szféra, mind a biztonság, – és védelempolitikai szakemberek naponta kísérik figyelemmel, hogy mely nemzet, milyen lépést tesz.
A közelmúlt – különösen a 2022-es év –  egyik legnagyobb politikai eseménye és egyben geopolitikai törekvése az úgynevezett orosz–ukrán háború – ez a  valóságban egy Ukrajna elleni speciális katonai hadművelet, ami egy folyamatban lévő fegyveres összecsapás Oroszország és Ukrajna között. A valódi konfliktus 2014 februárjában kezdődött, közel nyolc esztendővel később Vlagyimir Putyin egy offenzív és nagy horderejű inváziót kezdeményezett nyugati szomszédja felé. Érdemes megfigyelni, hogy az USA miként reagált az eseményre és hogyan próbálja kordában tartani, esetlegesen irányítani a helyzetet és milyen együttműködéseket vagy szankciókat eredményezett az Oroszországi Föderációval szemben. Miben rejlik az amerikai hegemónia és stratégia jövője a volt szovjet nagyhatalommal szemben? Hogyan viszonyultak egymáshoz korábban és milyen volt a kapcsolata a két államnak?

Történelmi előzmények

A mai napig mindkét nemzet – az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció egyaránt – nagy mennyiségű történelmi eseményt tudhat maga mögött. „Az egymásról való ismeretek egyenlőtlensége tükröződik az amerikai-orosz kapcsolatokban a hidegháború vége óta fennálló általános hatalmi egyensúlytalanságban. Negyedszázad hiperhatalom után az Egyesült Államok már nem szokott alárendelni magát más globális szereplők, köztük Oroszország érdekeinek.” Mindkettő a máig kiemelkedő hatalomnak pozicionálja magát – Oroszország jobban hajlik a globális hatalom, – amíg USA a szuperhatalom státusz felé – , de természetesen mindkettő állam rendelkezik erősségekkel és gyengeségekkel is, ami minden területre kiterjed. Oroszország az Egyesült Államokat komoly kihívásnak tekinti – különösképpen, hogy mindketten jelentős atomkészlettel és fegyverarzenállal van ellátva. „(…) más szóval, miközben Oroszország és az USA még mindig képes nemcsak egymást, hanem az egész világot elpusztítani.”

Made in Amerika

Amerika sem hunyta le (mindig) a szemét, amikor a Kreml tevékenykedett – ha nem is közvetlenül, az USA mindig válaszolt a nagyhatalom lépéseire – habár előbbi a geostratégiai felfogását illetően mindenképpen kimagasló. „Geopolitikai közhely, hogy ahhoz, hogy egy szereplő regionális vagy globális vezetővé váljon, három dologra van szüksége: erőre, szándékra és elfogadottságra. Az egypólusú, amerikai világrend kialakulásakor az Amerikai Egyesült Államok mindhárommal rendelkezett. A létrejöttének körülményei azonban számos sajátos kihívást jelentettek mind a szuperhatalomra, mind pedig az új világrend tartós stabilitására nézve” A globális közterek (global commons) uralma is célzottan az USA tervei között van – hiszen ez is akkora irányítást és szankcionálási lehetőséget biztosít, amely egyértelműen növeli a hegemónia összetevőt: nagyobb vizek, légterek, világűr és a kibertér.

„A nemzetbiztonsági stratégiák tanúsága szerint Washington hatalomfelfogása öt alapelven nyugszik. Azok egyidejű megléte szükséges ahhoz, hogy az Egyesült Államok biztos kézzel tölthesse be az egypólusú világrendet vezető hatalom pozícióját.

Ezek a következők:

  1. A hatalom csak összetett lehet.
  2. Egyidejű mennyiségi fölény szükséges annak minden összetevője vonatkozásában.
  3. Az önerő nem elegendő, így azt hatalommultiplikátoroknak

kell növelniük.

  1. A fölény területi megoszlása akkor megfelelő, ha az minden

régióban érvényesül.

  1. A függelmi viszonyai közül mindegyik neki kedvezően legyen

aszimmetrikus.”

(ex-)Szovjetunió

A jelenkori és a történelmi Oroszországra is jellemző, hogy presztízst élvez (például: politika, geopilitika, földgáz vagy nyersanyagok terén)  – vagy élvezni vél – a természeti, földrajzi kvalitása miatt. „Az orosz geopolitikai gondolkodás fejlődésében kiemelkedő szerephez jutott a térbeliség kérdése, nagy hangsúlyt kapott a térnek az orosz történelemben betöltött szerepe.”  Lehetséges-e az új európai biztonsági konszenzus? Az új, regionális helyzet miatt az Európai Uniónak és Európa egész térségének részt kell vennie abban, hogy nemzetközi – legfőképpen területi – békemisszió kezdődjön Ukrajna szabadsága végett; és ebben a legfőbb partner a NATO, köztük az USA lesz. „A mai Oroszország jelentős mértékben különbözik a Szovjetuniótól, de a cári Oroszországtól is a hatalmi viszonyok tekintetében. Az elmúlt negyedszázad során Oroszországnak az Egyesült Államokkal, valamint a nyugat-európai országokkal való kapcsolata többször is megváltozott. Túlzott várakozások, illuzórikus politikai elképzelések, kiábrándulások, ideológiailag is motivált, konfrontatív nézetrendszerek és az egymásrautaltság megértése nyomán kialakult együttműködés felismerése keveredett a kapcsolataikat meghatározó döntésekben.” Nincsenek lehetőségei a Kreml embereinek, hogy a NATO szintjén tudják formálni a katonai beavatkozásokat, így minden más, lehetséges területet használnak fel.

Gazdasági felépítés

Mindkét nagyhatalomra jellemző, hogy a maga módján használja és kihasználja a gazdasági erőforrásait és lehetőségei szerint él azokkal. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága a világ legnagyobbja, amely a globális nominál értékű GDP 22,4%-át foglalja magába és a globális GDP 16,6%-át képviseli – az ipara, kereskedelmi zónája kiváló; emellett a világ legnagyobb gyáriparával büszkélkedhet az ország. Oroszország viszont szinte kimeríthetetlen földgáz, – és kőolaj forrásai mellett igen sok, ritkábban fellelhető nyersanyagban és ásványkincsben gazdag területeket birtokol.

Nagyon gáz, ha nincs gáz…

„Mindenki jól látja, hogy Oroszország jobban függ a nyugattól, mint a nyugat Oroszországtól. (…) A nyugatnak vannak valódi alternatívái, de Oroszországnak jelenleg nincsenek.” Az Amerikai Egyesült Államok az idei év tavaszán fontolgatta, hogy betiltja az oroszországi olaj és a hozzá kapcsolódó termékek importálását, amire válaszként a Kreml olajválsággal fenyegetőzött. Alekszandr Novak – az orosz kormány miniszterelnök helyettese így nyilatkozott: „Ha szükséges, Oroszország leállítja az Északi Áramlat-1 (oroszul: Северный поток) vezetéken keresztül működő gázszállítást. Ez azonban senkinek nem érdeke…” Az Európai Unió földgázának 40 %-át kitermeli, és a világ kőolajfejtésének közel tizede is ide kapcsolódik. Az állam szénkészlete is jelentős, kb. 175 milliárd tonna: ezek mind kiemelkedő szerepet foglalnak el a jelenlegi konfliktusokban, hiszen a csökkenő globális energiatartalékok okán az USA is megmutatja ellenszenvét – tudják, hogy ezeket az információkat nem kezelhetik semmisként, mindamellett majdnem minden adott, hogy nívós színvonalon fenntartsák és irányítsák a gazdaságot.

Kritikus nyersanyagok az orosz földekben

Oroszország területe szerint a világ legnagyobb országa, közel 17 098 240 km²-es terület. Az ipar jelentősebb ágazatai a vas-, alumínium- és színesfémkohászat, acélgyártás, gépgyártás, járműgyártás, kőolaj-feldolgozás, vegyipar, építőipar, fa- és papíripar, textilipar és élelmiszeripar. A területe és természeti, valamint éghajlati adottságai miatt számos értékes bányászati termék adatik meg az orosz gazdaságnak és az iparnak. „Az Egyesült Államok és imperialista szövetségesei versenyt folytatnak az úgynevezett ritkaföldfémek és ásványok ellenőrzéséért. (…) Ezen ásványok (az USA számára) növekvő jelentősége az elektronikai ipar fejlődéséből és számos más gyártási folyamatba és késztermékbe történő beépítéséből adódik.”

Nem elhanyagolható, hogy Oroszország nem szűkölködik a következő természeti (erőforrások ) kincsekből – ezek az úgynevezett kritikus ásványok:

  • nikkel
  • platina-csoport fémek (PGM: Platinum Group Metals)

irídium, ozmium, palládium, platina, ródium, ruténium

  • ritkaföldfémek
    17 féle ásványból álló gyűjtemény
  • kobalt
  • grafit
  • lítium
  • és a szkandium.

Példaként említve ezekből az anyagokból az Amerikai Egyesült Államok is igen nagy arányban használ,- és hasznosít fel; a rohamosan fejlődő, modern technológia napi szinten alkalmazza ezen anyagokat a gyártási folyamatok során. Az itt előállított ipari termékek egy része a hadiipar számára készülnek, azáltal növelve a piaci forgalmat is.

USA vs. Oroszország

Ugorjunk vissza az időben körülbelül 10 évet, amikor Barack Obama amerikai elnök 2012. március 26-án Szöul városában (Dél-Korea), Dmitrij Medvegyev jelenléte mellett azt nyilatkozta, hogy „amennyiben a következő időszakban is ő lesz az államfő, további munkája során „nagy rugalmasságot” tud majd tanúsítani a NATO rakétaelhárító rendszerének európai telepítését illetően. Mitt Romney – Massachusetts állam korábbi kormányzója – igen erősen és őszintén véleményezte a tényállást: Oroszország az USA első számú geopolitikai ellensége. (…) Nyugtalanítónak tartom, hogy Obama elképzelését, hogy rugalmasságot kell tanúsítani a vele való kapcsolatokban.„ Ez a példa is kiválóan mutatja, hogy az ellenszenv valóban nem egy nóvum.

„A világ, amelyhez az atlanti világ tagjai hozzászoktak, és a világ, amelyre vágynak, lassan eltűnni látszik, és mint ilyen, Oroszország egyaránt oka is és szimbóluma is ennek.” Az USA rohamosan fejlődik – és együtt a NATO országai mellett – folyamatosan fenntartják a hegemóniát és újabb stratégiai lépéseket tesznek. Úgy látszik, a két ország nem akar, vagy csak képtelenek egymással kommunikálni, ez is komoly konfliktusokat okozhat. „Egyik fél sem fordít különösebb figyelmet az együttműködés fenntartására vagy a bővítésére irányuló erőfeszítéseket, akár hivatalos, akár nem hivatalos csatornákon keresztül.” Sokszor a külső szemlélő számára csak egy érthetetlen huzavona megy végbe, de ha szakmai szemmel vesszük górcső alá az eseményeket, más dolgokat is észrevehetünk. „Kiderült, hogy az Egyesült Államok és Oroszország nagyon eltérően értelmezi, mit jelent a konstruktív kapcsolatot kialakítani egymással.”

„A növekvő hatalmi verseny világában az Egyesült Államok kijelentette, hogy meg akarja őrizni katonai fölényét – és egyre inkább szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy geopolitikai megegyezésre törekedjen (Kínával) és Oroszországgal a globális együttműködés és a háború kockázatának elkerülése érdekében.” Az USA-nak ott van az az aduásza, ami Oroszországnak nincs: a NATO államai. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Kína jobban szimpatizál a Kreml működési elvével, mint az Egyesült Államok munkálataival – ami bizonyos módon érthető – hiszen mindkét ország autoriter állami berendezkedésű, ezért jobban összeegyeztethetőek a kormányzásai elveik, mint egy demokráciával. „A világ számos katonai konfliktusa mögött amerikai–orosz érdekütközés, illetve szembenállás áll. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország ellentétei nem elszigetelten, önmagukban, hanem Nyugat és Kelet konfliktusának részeként jelennek meg.”

Példa katonai konfliktusokra, amelyek visszavezethetőek az amerikai-orosz szembenállásra a II. világháborút követően:

  • Grúzia
  • Ukrajna
  • Szíria
  • Észak-Korea

Miért fontos az USA számára az Ukrajna feletti geopolitikai ellenőrzés?

Oroszország igen régóta konfliktusban áll Ukrajnával, és szükségét érzi, hogy bekebelezze az államot. Valóságos jelenség, hogy a geopolitika sokszor egy brutális tényező. „A volt Szovjetunió hamvaiból feltámadt Oroszország mindent megtett, hogy helyreállítsa a geopolitikai hegemóniáját a posztszovjet térben a nyugati befolyás visszaszorítására, nemzetbiztonságának fokozása, az erőviszonyok felborítása érdekében. (…) Ukrajna nyílt megszállása csupán a legújabb – és minden bizonnyal a legkegyetlenebb – bizonyítéka az ilyen határozott törekvésnek.” Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) jelezte a szándékát Vlagyimir Putyinnal, az Oroszországi Föderáció elnökével szemben, javasolta a gyarmati rendszer megszüntetését – holott ezt a Helsinki Záróokmány keretein belül szeretné folytatni. Oroszország a Szovjetunió jogutódja, és hasonló tevékenységet szeretne véghezvinni. A háromnaposra tervezett villámháború – orosz különleges katonai művelet – a mai napig tart, holott a Kreml nem tud felmutatni kiemelkedő sikereket: egy hosszas „téblábolás” az, ami történik – mellette majdnem az egész világ úgy kezeli (és talán védelmezi) Ukrajnát, mintha maga is a nyugati demokráciák tagja lenne. „Az Egyesült Államok kormányának el kell ismernie a befolyási övezetek „brutális tényét”. Washington már nem állíthatja, hogy „csak Putyinhoz hasonló brutális zsarnokok akarnak befolyásolni szomszédos országokat.” Mert az USA „magát hazudtolná meg” ezzel. (…) Csak, ha az Amerikai Egyesült Államok tiszteletben tartja Oroszország befolyási övezetét, akkor lenne garantált, hogy az orosz befolyás nem fogja tönkretenni Ukrajnát, és így Európa nem kerül háborúba.”

Konklúzió

Azt a megállapítást tehetjük, hogy még ha nem is ápolnak szoros együttműködést az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció – figyelemmel kísérik egymást és egymás lépéseit; mellette nem vonakodnak attól, hogy állja a sarat a másikkal szemben és azonnali reakcióval lássa el a másik oldalt. Mindkét ország nagyhatalomnak számít mai viszonylatban  – ugyanúgy, mint a korábbi időkben – valamilyen szinten szükségük is van egymásra. Az USA és a NATO erős fenyegetés Putyin számára, hiszen mindkettejük elhatározása, hogy kordában tartsák a volt szovjet nagyhatalmat. Oroszország a maga módján ezt tudja és kissé talán féli is Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) teljes szövetségét, mégis feszegeti a határokat – minden értelemben.

A jelen (geo)politikai mozgolódásai miatt még magunk sem tudhatjuk teljesen pontosan, hogy mit hoz a jövő – fontos, hogy fürkésszük, hogy ki melyik bábuval lép az amerikai-orosz sakktáblán – hiszen két olyan fontos szereplőről beszélünk, akik hozzávetőlegesen kéz a kézben járnak, mégis hatalmas differenciával bírnak.

A borítókép Michael Parulava fényképe az Unsplash-ről.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket ide kattintva!

A Oroszország geopolitikája az amerikai kapcsolatok tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Konfliktusok a Kongói Demokratikus Köztársaságban

Thu, 12/07/2023 - 16:15

A Kongói Demokratikus Köztársaságban (Továbbiakban: KDK) szinte függetlenedésének első percétől folyamatos fegyveres harcok dúlnak. Mára az országnak rendkívüli mértékű gazdasági, etnikai, vallási, biztonsági és nem utolsó sorban politikai problémákkal kell szembenéznie. Az évtizedek óta tartó harcok, ellentétek és humanitárius katasztrófák során a KDK a Föld egyik legnagyobb veszélyzónájává vált. Mindez olyan kritikus és kilátástalan helyzetbe sodorta az országot, amely teljes helyreállítása szinte már lehetetlen, de legalábbis hosszú évtizedekre lenne szükség ahhoz, hogy egy békés, demokratikus, jól működő állammá válhasson.

 

A Kongói Demokratikus Köztársaság

A Kongói Demokratikus Köztársaság Közép-Afrikában található, a kontinens második legnagyobb országa és egyben a Föld második legszegényebb állama is. Több mint 103 millió lakosa van, világszinten is meglehetősen népes államnak számít. A népesség nagyrésze a keleti országrészben koncentrálódik.

1960. június 30-án kihirdették az ország Belgiumtól való függetlenedését, jelenlegi nevét pedig 1997 óta viseli. Ez a megnevezése volt 1971 előtt is, de ebben az évben Mobutu Sese Seko tábornok megváltoztatta Zaire Köztársaságra azzal indokolva döntését, hogy így egy hitelesebb afrikai neve lett az országnak. 1996 óta a KDK területén szinte folyamatosan harcok dúlnak, amelyek során több mint 4 millió ember vesztett már életét és több ezren eltűntek. Az instabil helyzet miatt rendkívül rossz a közbiztonság, folyamatosak az erőszakos bűncselekmények és a kannibalizmus sem ritka ebben a térségben. Komoly etnikai ellentétekkel néz szemben az ország és ezáltal súlyos etnikai küzdelmek árnyalják az ott élők mindennapjait. Több mint 200 különböző etnikum lakik a KDK területén, de a szomszédos országok faji és vallási problémái is hatással vannak az itt élőkre. Tehát a politikai, gazdasági konfliktusokon és a fegyveres harcokon túl egyfajta humanitárius krízisről is beszélhetünk a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Számos nemzetközi szervezet van jelen az országban annak érdekében, hogy a szegénység, rossz higiéniás viszonyok, valamint a humanitárius katasztrófa mérséklésében közreműködjenek és azokat elősegítsék.

 

A konfliktus gyökerei

A Kongói Demokratikus Köztársaságban évtizedek óta zajló konfliktusok egyik legkiváltóbb oka az ország olyan ásványkincsekben való bővelkedése, mint például a kobalt, réz, cink, urán, valamint a KDK a Föld legnagyobb fém- és ritkaföldfémekkel rendelkező országa. A világ minden eddiginél jobban függ azoktól az ásványi anyagoktól, amik ebben az országban megtalálhatók, így a helyi és külső erők egyre inkább ösztönözve vannak abban, hogy részt vegyenek a KDK területén lévő konfliktusban. Egyértelműen kijelenthető, hogy a KDK-ban található természeti erőforrások globalizálták a küzdelmet. Többek között Kína és az Egyesült Államok is részt vesz a KDK belső konfliktusában és nagy befolyása van a gazdaságában is, de pénzügyi érdekeltséggel rendelkezik még a kongói bányákban például Ruanda és Uganda is.

Az országban zajló konfliktusok, a kialakult ellentétek egészen 1960-ig és politikai eseményekre vezethetőek vissza. Az 1960-as, első parlamenti választásokat a Kongói Nemzeti Mozgalom jelöltje, Patrice Lumumba nyerte meg, akivel nem sokkal ezután két tartomány is szembeszállt és azok deklarálták saját autonómiájukat. Ezekután a hadsereg vezetője, Joseph Mobutu katonai puccsot hajtott végre az országban, valamint felfüggesztette az alkotmányt és a parlament működését. Továbbá létrejött egy újabb rivális kormány az ország keleti részén és ezzel négy különböző kormányzati rendszer volt hatalmon. Ezen politikai események hatására bontakoztak ki a katonai konfliktusok és alakultak hosszú évekig tartó, állandó harcokká az ország teljes területén. Mindez hatalmas emberáldozatokat követelt, amelynek eredményeként, pár hónapon belül az ENSZ is beavatkozott, azonban kevés sikerrel jártak a missziók. Ezek az összecsapások, fegyveres harcok 1965-ig tartottak, amikor viszonylag megszilárdult a politikai vezetés és az országban egy békés időszak vette kezdetét. Mindez kevesebb mint 20 évig tartott, ugyanis 1994-ben újra súlyos etnikai összecsapások és polgárháború bontakoztak ki a Kongói Demokratikus Köztársaságban és mindez a mai napig tart. 1996-ban kitört a véres harcokkal teli első kongói háború, amelyhez az 1994-es ruandai népírtás vezetett és két évig tartott. 1998-ban kirobbant a második kongói háború és ez is hasonlóan borzasztó és pusztító volt, sőt, Afrika legvéresebb modernkori háborújaként tartják számon. Kilenc ország katonái harcoltak egymással a KDK területén. Végül ezt a háborút 1999-ben tűszünettel felfüggesztették, de a harcok nem sokkal később, 2001-ben ismét kiújultak. 2003 júliusában ért véget a háború egy átmeneti kormány megalakulásával.

2006-ban tartották 40 év után újra az első, többpárti választásokat, ugyanis a függetlenedés óta egypártrendszer volt az országban. Ekkor a KDK államformáját köztársaságként rögzítették. A szavazás után ismét egy fegyveres összecsapás alakult ki, amely meglehet csak két napig tartott, mégis számos áldozatot követelt és csak a beavatkozó ENSZ erők tudták megfékezni a harcok további proliferációját.

A konfliktus 2016 nyarán kezdődött újra, amikor az ország keleti részén lévő egyik régiójában egy helyi vezetőt meggyilkoltak a biztonsági erők. A fegyveres összecsapások azóta is tartanak a kormányerők és a helyi milíciák között és ez minden további problémának – éhínség, alultápláltság, belső migráció, szexuális erőszak, gyermekkatonaság – az okozója.

 

Jelenkori konfliktusok

A közép-afrikai állam évtizedek óta erőszakos konfliktusok kereszttüzében áll, amely az ország keleti részén koncentrálódik. Mintegy 5 békésnek mondható év után, 2022 márciusában a fegyveres csoportok ismét offenzívát indítottak ami a mai napig tart, sőt egyre csak súlyosabbá válik a helyzet. Több mint 100 fegyveres csoport tevékenykedik az ország keleti részén és családok százait, több százezer embert kényszerítenek arra, hogy elhagyják otthonaikat. Ez vezetett ahhoz, hogy jelenleg a KDK a világ azon országai közé tartozik, ahol a legnagyobb a belső menekültek száma. 2022 márciusától, amikor ismét fegyveres offenzíva vette kezdetét, 2023. október 30-ig majdnem 7 millió ember kényszerült elhagyni a lakóhelyét, ami a korábbiakhoz képest a legmagasabb szám és mindez kevesebb idő alatt történt, mint korábban bármikor.

Ez a 2022-ben kiújult konfliktus a humanitárius segítségnyújtást jelentősen akadályozta, majd teljesen megszakította, hiszen a segélyszervezetek akadályoztatva vannak abban, hogy eljussanak a bajba jutottakhoz. A jelenleg is zajló fegyveres konfliktus során a nők és gyermekek elleni támadások száma is jelentős mértékben megnövekedett a korábbiakhoz képest.

Komoly kihívást jelent az ország számára mindezek mellett az is, hogy a gazdasági körülményei közel sem mondhatók jónak, valamint olyan betegségek rohamos terjedésével kell szembenézniük, mint az ebola, malária vagy kanyaró. Az egészségügyi válsághelyzet mellett komoly problémát jelent, hogy az élelmiszer-biztonság hiánya egyre csak súlyosbodik az utóbbi hónapokban, hiszen elmondható, hogy minden negyedik kongói állampolgárnak nem áll rendelkezésére elegendő élelem. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre több ember éhezik és kényszerül kétségbeesett döntéseket hozni a túlélés reményében.

A legfrissebb tudósítások, jelentések alapján napjainkban egy ismét eszkalálódó válság van kibontakozóban a KDK területén és emiatt az elmúlt 2 hónapban újabb több százezer ember kényszerült arra, hogy elhagyja lakóhelyét és az országon belül máshova meneküljön a túlélés reményében. A férfiakra a halál jelent nagy veszély, míg a nők az ellenük elkövetett erőszakolások miatt rettegnek. Ehhez hozzájárultak a militáns csoportok összecsapásai, a politikai erőszak, a szomszédos országokkal fennálló feszültségek, valamint a biztonsági erők által elkövetett gyilkosságok.

A humanitárius segítségnyújtásnak továbbra is útját állják, a főbb útvonalakat elzárták, így korlátozottan tudják elérni és segíteni a rászorulókat. Ezzel több mint 200 ezer ember esett el attól a lehetőségtől, hogy bárki a segítségére legyen. Az ország jelenlegi helyzetét, ha egy mondatban kellene összefoglalni, akkor azt mondhatnánk, hogy: Az állampolgárok, az egymást követő generációk csak a túlélésért küzdenek.

A jelenlegi konfliktusok a KDK keleti részén hátráltatják a békefolyamat iránti törekvéseket, hiszen több fegyveres csoport is tevékenykedik a régióban, terrorizálják a civileket és ami talán a legfontosabb, akadályozzák a hosszútávú béke fel vezető utat. Az áldozatok száma továbbra is növekszik, mivel a fegyveres csoportok civileket, önvédelmi csoportokat és menekülttáborokat támadnak. Az ország kapcsolata a szomszédos államokkal továbbra is feszült, hiszen a Ruandával fennálló konfliktusok a 2023-as évben csak tovább eszkalálódtak, így ez is oka az országban fennálló instabilitásnak és az erőszak súlyosbodásának.

Mindent összevetve egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban az évek óta zajló lázadói konfliktusok és az ebből kialakuló társadalmi gondok a világ egyik legnagyobb humanitárius válságának kialakulásához vezettek.

 

A közelgő parlamenti választások

A Kongói Demokratikus Köztársaság területén zajló fegyveres konfliktusokhoz, a humanitárius katasztrófákhoz, az erőszak jelenlétéhez, valamint az instabilitás rendkívüli mértékéhez a 2023. december 20-án tartandó egyfordulós, általános választások is nagyban hozzájárulnak. A mintegy 44 millió szavazati joggal rendelkező lakos megválasztja a nemzeti parlament és a 26 tartomány regionális gyűléseinek tagjait, valamint a helyi tanácsosokat. A jelenlegi miniszterelnök, Felix Tshisekedi ismét indul a választásokon és 25 kihívóval kell szembenéznie.

A politikai nyugtalanság is egyre csak fokozódik az országban, különösen a keleti tartományokban. Több vád is napvilágot látott az utóbbi hetekben, miszerint a vezetők szándékosan konfliktusokat szítanak és azokat támogatják annak érdekében, hogy minél több választópolgárt maguk mellé tudjanak állítani.

Az utóbbi két hónapban ismét fellendültek az erőszakos bűncselekmények az ország keleti részén, újabb összecsapások vették kezdetét a lázadó csoportok között és így újabb több tízezer civil állampolgár kényszerült elhagyni lakóhelyét.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy bár 2022 márciusa óta az ENSZ békefenntartói részvételének száma megháromszorozódott, a külföldi erők népszerűsége csökkent a helyi lakosság körében, mivel képtelennek bizonyultak az erőszak megfékezésére. Ennek következményeként az ENSZ békefenntartói ellen is számos tüntetés volt az országban 2023 júliusa óta. Ezek az ENSZ békefenntartó missziók, valamint a nemzetközi és regionális kontingensek most ki is vonulnak az országból, több mint 25 éves folyamatos jelenlét után, annyira fellendült az ellenük való lázadás.  A külföldi erők kivonását 2023 decemberében, az elnökválasztással egy időben tervezik majd. Egyértelművé válik mindezekkel, hogy a KDK komoly biztonsági és logisztikai kihívásokkal néz szembe ezelőtt a kulcsfontosságú decemberi választás előtt.

Felerősödhetnek a pártok támogatói és a politikai jelöltek között már amúgy is meglévő feszültségek, amelyek a konfliktus további elmélyedéséhez, a tüntetések eszkalálásához, valamint a politikai feszültségek súlyosbításához vezethetnek.

Legutóbb a KDK-ban 2018-ban tartották meg az általános választásokat, amikor azt kétszeri elhalasztás után sikerült lebonyolítani, így ennek példáján nem elképzelhetetlen, hogy így lesz ez a 2023. december 20-án esedékes választásokkal is. A sikertelenséget okozhatják a technikai gondok, a csalás és még számos más kihívás, amivel most szembe kell néznie a szervezőknek, hisz ugyanúgy fenyegetést jelentenek, mint öt évvel ezelőtt. Rendkívül fontos lenne a jövő alakulásának tekintetében, hogy elkerüljék ezeket a választásokat befolyásoló, akadályozó zűrzavarokat és késedelmeket. Mindezek fényében egyértelműen kijelenthető, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság 2023. december 20-án döntő fontosságú, általános választásokra készül, amelynek eredménye nagyban meghatározza majd az ország jövőjét.

A borítókép Kaysha fényképe az Unsplash-ről.

Érdekli a téma? Válogasson hasonló cikkeink közül ide kattintva!

A Konfliktusok a Kongói Demokratikus Köztársaságban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Vallás és Biztonság hírfigyelő – 2023. október-november

Tue, 12/05/2023 - 22:27

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Vallás és Biztonság műhelyének hírfigyelője. A beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak. Az ide első szám Izraelre koncentrál.

Mi történt Izraelben?

2023. október 7-én brutális támadást indított a Hamasz terrorszervezet. Az átfogó, tehát szárazföldön, tengeren és levegőben megindított, meglepetésszerű támadás során több ezer izraeli civilt lemészároltak, több mint 240 embert túszul ejtettek, és a gázai bázisukra hurcoltak. A támadást közvetlenül több ezer rakéta civil célpontokra történő megindítása előzte meg. Izrael október 8-án bejelentette: az ország hadban áll, amire 1973 óta, a Jom kippuri háború óta nem volt példa.

A Hamasz támadása az „Al-Aksza Özön” nevet viseli. Érvelésük szerint a zsidó állam túlságosan erős kontrollt gyakorol az Al-Aksza mecset felett (ez a jeruzsálemi Templom-hegyen található mecset), ami az Iszlám harmadik legszentebb helye (a zsidóságnak viszont a legszentebb helye). A Templom-hegy, és így a Ciszjordánia státuszát nem fenyegette semmi az elmúlt években, hiszen az izraeli elnök Benjamin Netanjahu többször is kiemelte, hogy nem célja megdönteni a status quo-t, bár valóban tény, hogy soha annyi zsidó látogatta meg a Templom-hegyet, mint az elmúlt évben. Tény azonban az is, hogy a mecset felett a jordán és palesztin vezetésű iszlám tanács (Vakf) felügyelete alatt áll. A Hamasz nem csupán Izraelre kívánja kiterjeszteni a hatalmát, erre utalt a Hamasz vezetőjének üzenete is: „Az egész Földön a mi törvényeink lesznek érvényben, nem lesz több zsidó vagy keresztény áruló”. A Hamasz támadása azért is váratlanul érte Izraelt, mert a hatnapos háborúhoz hasonlóan, a támadás napja sabbath napra esett, a zsidók szent pihenőnapjára.

Izrael a napokban megindította bosszúálló támadását Gáza ellen. Október 7-e óta több mint 9000 ember hunyt el Gázában és több mint 24 000 ember sebesült meg. Gázából 2005-ben vonult ki Izrael, az ott élő népesség választotta meg a Hamaszt vezetőjüknek. 

A háborút a nemzetközi közösség nagy része elítélte, ám a legtöbben a megtámadott Izraelt teszik felelőssé. Az Izrael mellett kiálló nemzetek közül kiemelkedik az Egyesült Államok, illetve hazánk, Magyarország, hiszen egyik ország sem volt hajlandó a „humanitárius békéről” szóló ENSZ határozatot elfogadni. Az Izraellel szembeni politika azonban aktívabb. 

Törökország: Törökország kezdetben békére sürgette a feleket, majd a második napot követően kezdett támadólag fellépni Izraellel szemben. Erdogan azóta többször is szabadságharcosoknak titulálta a Hamasz terroristáit, valamint megszállónak nevezte Izraelt. A török elnök szerint az Izrael által Gázára mért csapás aránytalan, és célja a palesztinok mészárlása. Hogy gyakorlatba is ültesse szavait, hazarendelte Törökország tel-avivi nagykövetét.

Irán: A háború legelső napján az iráni ajatollah tanácsadója „büszke hadműveletnek” nevezte a Hamasz terrortámadását. Megnyilvánult az iráni ajatollah is: „ha Isten úgy akarja, a bitorló cionista rezsim rákos megbetegedéseit a palesztin nép és az ellenálló erők kezei fogják kiirtani az egész régióban.”

Izraeli ellenzék: Az izraeli ellenzék a politikai tőkekovácsolás helyett egyből a kormány segítségére sietett, az ellenzéki pártok egységkormányt ajánlottak a kormánynak rögtön az első napokban. Naftali Benett, a Netanjahut megelőző elnök is egységre hívott: „Soha nem gondoltam volna, hogy jönnek és mészárolnak, elvágják a gyerekek torkát. Ezek állatok… úgy kell kezelnünk ezt, mintha nácik lennének.” – fogalmazott. Izrael tehát a valós megosztottságok ellenére is egységes, mind az ellenzék, mind a kormány kiáll az egységes és oszthatatlan Izrael mellett.

A nyugati közvélemény az első napokban egyöntetűen Izrael mellé állt, azonban a harmadik-negyedik nap derekán elkezdtek megerősödni az Izrael-kritikus hangok. Rotterdam, London, New York, Sydney és még sok, a nyugati civilizációhoz tartozó ország palesztin és arab lakosa aktivizálta magát, hogy kifejezze véleményét a konfliktussal kapcsolatban. Ezen megmozdulások során izraeli zászlókat égettek, sok helyen pedig zsidó származású emberek elleni támadásokba is átcsaptak ezek a békésnek meghirdetett események. A legdurvább esemény Los Angelesben történt, ahol egy tüntetés alatt halálra vertek egy 69 éves zsidó férfit a tüntetők. Párizsban és Berlinben megjelentek a hitleri Németországból ismert sárga Dávid csillagok is a zsidók által birtokolt épületeken, Oroszországban pedig egy izraeli felségjelzésű repülőgépet is megrohamoztak a szélsőséges muszlim csoportok. A német Die Welt országos német napilap cikket közölt, ahol Németországot is közvetetten felelőssé tette a kirobbant konfliktus miatt, hiszen „Berlin már évtizedek óta finanszíroz olyan palesztin tankönyveket, amelyekben Izrael elpusztításáról írnak”. Az Unió kezdetben a palesztinoknak szánt évi 600 millió eurós támogatás felfüggesztéséről tanácskozott, ám később visszakozott, és mégis a támogatások kifizetése mellett döntött annak ellenére, hogy eléggé nagy a valószínűsége, hogy ezt a gázai kormányzatot vezérlő Hamasz fegyverekre fogja költeni.

Mire számíthatunk? Benjamin Netanjhau kiemelte: hosszú háborúra készül Izrael. Bár a gázai övezetbe már megkezdték a beszivárgást és a terület átfésülését, még messze nem értek el akkora eredményt, amivel el tudnák rettenteni a Hamaszt és Izrael ellenségeit egy újabb támadástól. Izrael továbbra is a „tetőkopogtatás” politikáját folytatja, vagyis, hogy egy adott területre mért csapások előtt szöveges üzenetekkel, telefonhívásokkal figyelmezteti az ott élő lakosságot a bombázásra.

Szerző: Nagy Jonatán Imre

Libanon és a Hezbollah az izraeli-gázai háború kezdetén

Libanon, Izrael északi szomszédja, már a háború kitörése napján – október 7-én – a figyelem középpontjába került. Ennek egyik oka, hogy ebben az államban működik a Hámasz egyik legfontosabb szövetségeseként számontartott Hezbollah, az Irán által (is) támogatott síita terrorszervezet. Másrészt Libanonban majdnem fél millió palesztin menekült él, többségük menekülttáborokban. 

Bejrutban került sor az egyik első tüntetésre, ami kiállt Palesztina, és a palesztinok mellet, amit aztán még számos hasonló megmozdulás követett országszerte. Ezekben elsősorban a palesztin menekültek vettek részt, de számos libanoni is kifejezte szolidaritását az Izrael-szerte elkövetett atrocitások palesztin áldozatai iránt, és állt ki a Hámasz által megindított, Operation Al-Aqsa Flood néven elhíresült hadművelet mellett. A Hezbollah is üdvözölte a Hámasz által végrehajtott (terror)támadásokat. 

A libanoni kormány részéről Nadzsíb Míkáti miniszterelnök október 9-én nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy Libanon nem kíván belesodródni a háborúba, és a kormány számára a prioritás a béke és a stabilitás megőrzése Dél-Libanonban.

A Hezbollah részéről már sokkal fenyegetőbb megnyilvánulások érkeztek, ugyanis szinte egyből kijelentették, hogy egyelőre csak figyelemmel követik az eseményeket, de amennyiben Izrael szárazföldi műveletekbe kezd a Gázai övezetben, ez gyorsan megváltozhat. Emellett már október 8-án sor került az első ütésváltásra az izraeli-libanoni határ mentén. Elsőként a Hezbollah támadta rakétákkal az Izrael által 1967 óta megszállt Shebaa Farms területét, amire válaszul Tel-Aviv is rakétacsapásokat hajtott végre dél-libanoni célpontok ellen, amiben a Hezbollah 3 tagja is életét vesztette. A helyzet további eszkalálódását viszont sikerült elkerülni. Izrael megelőzve bármilyen beszivárgást, vagy meglepetés szerű rajtaütést a Hezbollah részéről, megerősítette katonai jelenlétét mind a Libanonnal, mind a Szíriával közös határszakaszai mentén. 

Továbbá a Hezbollah tudatta Joe Biden amerikai elnökökkel, hogy amennyiben az USA közvetlenül beavatkozik a konfliktusba, ők válaszul amerikai célpontokat fognak támadni a Közel-Keleten. Ez válasz volt arra, hogy Biden figyelmeztette Izrael térségbeli ellenfeleit, hogy ne akarjanak hasznot húzni a kialakult helyzetből, és támogatása jeléül még a USS Gerald R. Ford repülőgéphordozót is Izrael partjaihoz vezényelte.

Az izraeli-libanoni határon azóta állandósultak a kisebb-nagyobb rakétacsapások mind Izrael, mind a Hezbollah részéről, amik több halálos áldozatot is követeltek már, viszont a konfliktus továbbra is alacsony intenzitású maradt.

Szerző: Veres Máté

Irán szerepe az izraeli-palesztin háborúban

  1. október 7-én a Hamasz több ezer felfegyverzett katonája behatolt Dél-Izraelbe. Rakéták ezreit lőtték ki és ezzel kitört az izraeli-palesztin háború. A Hamasz terroristái megkezdték a mészárlást, megszállták a városokat, ártatlan, civil lakosokat ejtettek foglyul. Mióta kitört a háború több mint 4600 embert öltek meg, köztük gyermekeket, nőket és időseket, valamint közel 10 000 ember sebesült meg. Több százan kerültek fogságba, akik hollétéről és hogylétéről aligha lehet tudni valamit.

Az Izraeli Államban még soha nem volt ilyen nagyszabású és kiszámított támadás, mint az október 7-i. Mindenidők egyik legpusztítóbb és legvéresebb háborúja zajlik most a Közel-Keleten. 

A háború kitörése után egyből felmerült a kérdés, hogy Iránnak lehet-e köze a bombázásokhoz. Több biztonságpolitikai elemző úgy véli, hogy Teheránnak köszönhető az Izrael elleni meglepetésszerű palesztin támadás. Jogosan feltehető ez a kérdés, hiszen Irán szoros kapcsolatot ápol a Hamasszal, évtizedek óta támogatja az Izrael-ellenes militáns csoportokat és műveleteket. Tovább erősíti ezt a felvetést a tény, hogy Irán vezetői bátorítással és támogatással reagáltak az offenzívára. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Irán rendelte el a Hamasz támadását és azt sem, hogy ők irányítják a palesztin fegyveres erőket.

Irán kulcsfontosságú szerepet játszik a Hamasz katonai fejlődésében, valamint rendszeresen hatalmas pénzösszegeket bocsát a szervezet rendelkezésére. Egy, az amerikai külügyminisztérium által közzétett jelentés szerint Irán nagyságrendileg évi 100 millió dollárral finanszírozza a palesztin fegyveres csoportokat. Mindezt annak érdekében teszi, hogy azok megfelelő fegyverekkel, illetve megfelelően képzett katonákkal rendelkezzenek. Az elmúlt évtizedekben számos fegyverkezési programját támogatta Irán, rakétákat küldött, valamint a megfelelő szakértelmet is biztosítja. Ezen ellátások Teherán kialakított különböző csempészútvonalakat, valamint a tengeren keresztül is szállítottak fegyvereket és rakétagyártó anyagokat.

Az iráni támogatás vélelmét alátámasztja az is, hogy 2023. augusztus végén nemzetközi terrortalálkozót tartottak Libanonban, ahol a Hamasz és az Iszlám Dzsihád tisztviselőivel találkozott az iráni külügyminiszter. A nem nyilvános megbeszélés után kijelentette az iráni diplomáciai vezető, hogy nem hagyják magára a palesztinokat és elkötelezetten támogatják a palesztin ellenállást. Határozottan kijelentette, hogy nem hátrálnak meg és folytatják azokat a műveleteket, amelyekkel a palesztinokat segíteni tudják.

Ezek alapján egyértelmű, hogy az iráni szponzoráció jelentős szerepet játszott abban, hogy a Hamasz meg tudta kezdeni az október 7-i harcokat. Különböző hírportálok szerint Irán az Izrael elleni támadás kitervelésében több héten keresztül segítette a palesztinokat. 

Konkrét választ érdemi bizonyítékok hiányában mégsem lehet adni arra a kérdésre, hogy Iránnak valóban szerepe volt-e a háború kitörésében, ugyanis Teherán tagadja, hogy köze lett volna a támadásokhoz és minden erről szóló hírt hamis pletykának minősít.

A legfőbb nemzetközi cél az, hogy a Hamasz iráni támogatását csökkentsék, majd teljesen megszüntessék. Ehhez szükség lenne egy szigorú ellenőrző mechanizmus biztosítására, valamint a csempészet visszaszorítására. Másik módja lehetne a támogatás csökkentésének Irán növekvő befolyásának ellensúlyozása a Közel-Keleten. Ebben nagy szerepet játszhatna az Egyesült Államok, hiszen segíthetne az arab államoknak és Izraelnek további normalizációs megállapodásokat kötni, amelyek mindkét felet jobb helyzetbe hozzák az együttműködésben. Erre azonban egyelőre nagyon csekély az esély, ilyesfajta megoldásokról, próbálkozásokról majd csak akkor lehet beszélni, ha a háború véget ér és Izrael megindul az újjáépítés irányába.

Szerző: Mócsán Evelin

Az iráni külügyminiszter október 7-ét követő közel-keleti körútja az iráni média tükrében

Irán és Izrael kapcsolata számos pontos szorosan kapcsolódik egymáshoz, a két nép közös történelmi múlttal is rendelkezik. A zsidók története Irán területén 2500 évre tekint vissza, így az iráni a diaszpóra egyik legrégibb zsidó közössége. A két közel-keleti állam viszonyában az 1979-es-ig tartó iráni iszlám forradalom hozott gyökeres változást. A forradalom előtt stratégiai szövetségesek voltak, hiszen a nemzetgazdaság és nemzetbiztonság számos aspektusát érintő szoros együttműködést tartottak fenn. A Khomeini ajatollah vezetésével győzelemre jutó forradalmat követően azonban megszakították a diplomáciai kapcsolatokat.

Az Izrael-ellenesség az iráni politikai krédó alapját képezi, a zsidó államra nyugati gyarmatosító hatalomként tekintenek. Továbbá Irán – és számos arab állam – politikai nyelvezetében Izraelt „gyarmatosító hatalomként”, „cionista entitásként”, „cionista rezsimként” és „kis Sátánként” emlegetik, kerülve az Izrael kifejezést. Sőt, Mahmúd Ahmadinezsád konzervatív elnök (2005–2013) egy 2005-ös beszédében úgy fogalmazott, hogy Izraelt „le kell törölni a térképről”. A rendkívül agresszív politikai retorika ellenére Irán sosem intézett nyílt katonai támadást Izrael ellen. Az óvatos perzsa állam viszont az „ellenállás tengelye” nevű Teherán-központú hálózat egyes, Izraelt már számos alkalommal megtámadó tagjait (Hezbollah, Hamász, Palesztin Iszlám Dzsihád, jemeni húszik) pénzügyi, technológiai és informatikai támogatásban részesíti. A hálózat stratégiai előnye, hogy a nemzetközi jog szempontjából „tagadhatóságot” biztosít, és Irán a saját határain kívül tudja tartani az ellenfeleivel fennálló konfliktusait, akikre így közvetve nyomást tud gyakorolni. 

A Hamász Qasszám Brigádok nevű fegyveres szárnya és a velük szimpatizáló gázai civilek által elkövetett terrortámadás 1400 ember, jelentős többségében civilek halálát okozta Dél-Izraelben. Az iráni média a Hamász által elkövetett terrortámadás kegyetlenségéről keveset ír, helyette az izraeli válaszcsapásokban elhunyt gázaiak magas számára helyezi a hangsúlyt. Egy iráni tisztségviselő a Hamász támadását a „cionista rezsim óriási megalázásának” nevezte, valamint kiemelte, hogy a szervezet akciója az Izraelt támogató Egyesült Államok társadalmi és gazdasági összeomlása felé vezető út egyik állomását jelenti. A támadást követően az iráni külügyminiszter, Hoszein Amir-Abdollahián közel-keleti diplomáciai körútján öt arab államot is érintett: ellátogatott Irakba, Libanonba, Szíriába, Katarba és Szaúd-Arábiába is. 

Bagdadban Mohamed Siá al-Szudáni iraki miniszterelnökkel és az iraki kormány nemzetbiztonsági tanácsadójával, Qászim al-Aradzsival is találkozott. Az iráni külügyminiszter a két ország közötti biztonsági megállapodásra, a regionális kérdésekre és főként az aktuális gázai fejleményekre fókuszáló tanácskozást követően tartott sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy Irán álláspontja a palesztin kérdésben egyértelmű, a perzsa állam mindig is támogatta a palesztinok elidegeníthetetlen jogát az „izraeli megszállással” szemben. Kiemelte továbbá, hogy a Hamász hadműveletében Irán semmilyen formában nem vett részt, az teljes egészében „spontán” palesztin akció volt válaszul a „cionisták palesztinok ellen elkövetett folyamatos bűncselekményeire”. (Ezt később az iráni külügyminisztérium szóvivője is megerősítette, noha a Hamász megköszönte Irán támogatását.)

Hoszein Amir-Abdollahián ezt követően Bejrútba utazott. A háromnapos látogatás során Nadzsíb Mikáti ügyvezető miniszterelnökkel, Abdullah Búhabib külügyminiszterrel, valamint Nabíh Berri házelnökkel is találkozott. A találkozók központi témáját a libanoni politikai helyzet és a libanoni gazdasági problémák jelentették. Az iráni külügyminiszter leszögezte, hogy hazája támogatja Libanon belső stabilitását és biztonsági helyzetének megerősítését, és ha szükségessé válik, ehhez kész segítséget is nyújtani. Libanon energetikai problémáira reflektálva felajánlotta, hogy Irán vállalja a libanoni erőművek javítását és új erőművek építését, valamint az ország olajjal való ellátását, hiszen ez az iráni nemzeti érdekekkel is egybeesik. A jemeni helyzet megvitatásán túl az iráni külügyminiszter kiemelte, hogy a Hamász által elkövetett támadás az Egyesült Államok által támogatott Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormány „szélsőséges politikájára” adott „természetes és arányos válasz”. Meglátása szerint Izrael amerikai segítséggel elkövetett Gáza elleni támadásának célja az egész övezet elpusztítása. Kijelentette, hogy a folytatódó izraeli csapások „kemény választ fognak kiváltani az iszlám világból” és ez új frontok megnyitását is eredményezheti.  Kiemelte továbbá, hogy a palesztin ellenállás az izraeli támadás dacára továbbra is „jelentős képességekkel rendelkezik”, illetve felszólította Izraelt „a palesztin nép ellen elkövetett háborús bűneinek”, valamint a Gáza elleni „véres támadások” és az „embertelen ostrom” beszüntetésére. 

Az iráni külügyminiszter a libanoni vezetőkön kívül egyeztetést folytatott a Hezbollah főtitkárával, Haszan Naszrallahval, Zijád al-Nakhala, a Palesztin Iszlám Dzsihád főtitkárával, valamint Száleh al-Arúrival, a Hamász politikai irodájának vezetőhelyettesével is. A megbeszéléseken a palesztin nép felszabadításáért folytatott ellenállás és küzdelem támogatását az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikája központi elemének nevezte, valamint kifejezte reményét a Szaúd-Arábiához fűződő kapcsolatok normalizálását illetően is. Úgy fogalmazott, hogy az október 7-ei események ráirányították a figyelmet arra, hogy a palesztin ügy továbbra is létezik, és annak Izrael egyes arab országokhoz való közeledése sem fog véget vetni. Ismertette továbbá Irán diplomáciai erőfeszítéseit a „cionista rezsim” Gáza elleni „háborús bűneinek” felszámolására is. 

Hoszein Amir-Abdollahián Damaszkuszban a szíriai elnökkel, Bassár al-Aszaddal és Fejszál Miqdád külügyminiszterrel tárgyalt. A találkozó során Amir-Abdollahián hangsúlyozta a két ország közötti kapcsolatok megerősítését, felajánlotta Irán segítségét Szíriai gazdasági újjáépítéséhez és a biztonsági helyzet megerősítéséhez. A sajtótájékoztatón az iráni külügyminiszter Szíriát „az ellenállás tengelye egyik centrális elemének” nevezte, és hangsúlyozta, hogy az „ellenállás tengelye” a palesztinok döntéseit is figyelembe véve fogja „teljesíteni a kötelességét”. 

Az iráni külügyminiszter dohai látogatása során Iszmáil Haníjével, a Hamász politikai irodájának Katarban élő vezetőjével is találkozott, aki – a Hamász libanoni tisztségviselőjéhez hasonlóan – kiemelte, hogy az izraeli civil foglyok ügyét prioritásként kezelik, és amint a feltételek adottak lesznek, tárgyalni fognak a fogolycseréről. Az iráni diplomata megbeszélést folytatott a katari emírrel, Tamim bin Hamad al-Szánival is, és újra kijelentette, hogy az izraeli támadás folytatása a konfliktus eszkalációjának veszélyével fenyeget. A megbeszélés központi témája a Hamász által ejtett izraeli foglyok szabadon bocsátása volt. 

Az iráni külügyminiszter ezt követően a szaúd-arábiai Dzsiddában folytatott megbeszélést az Iszlám Együttműködés Szervezetének főtitkárával, Hoszein Taha Ebrahímmal. A Gázai övezetben tapasztalható humanitárius helyzettel és az izraeli kormány döntésével kapcsolatban, miszerint leállítják az övezet víz-, áram- és üzemanyagellátását, az iráni külügyminiszter kezdeményezte a szervezet rendkívüli, külügyminiszteri szintű találkozóját a gázai lakosságnak nyújtott humanitárius segítségnyújtás megfontolása céljából. (A találkozóra október 26-án került sor.) Hangsúlyozta továbbá a muszlim umma egységének szükségességét, a muszlim országokat Izrael teljeskörű embargójára és a „bitorló rezsim” nagyköveteinek kiutasítására szólította fel. Kezdeményezte egy muszlim jogászokból álló testület felállítását is, amelynek feladata az „izraeli háborús bűnök” dokumentálása lenne, előkészítendő az „izraeli háborús bűnösök” és támogatóik későbbi perét egy nemzetközi bíróság előtt. 

Mindeközben a Hamász politikai irodájának vezetője, Iszmáil Haníje személyes megbeszélést folytatott Ali Khamenei legfőbb vallási és politikai vezetővel és Ebrahím Raiszi iráni elnökkel Teheránban. Az egyeztetés résztvevői a gázai és ciszjordániai fejleményeket vitatták meg. Khamenei ajatollah nagyrabecsülését fejezte ki Gáza „állhatatos lakosságának” türelmét és kitartását illetően, melyet a „cionista rezsim” és a nyugati államok által ellene elkövetett bűneivel szemben mutat. Az október 4-ei találkozót követően Raiszi elnök a norvég miniszterelnökkel, Jonas Gahr Støre-vel folytatott megbeszélése során kijelentette, hogy a Hamász adja Gáza törvényesen megválasztott legitim kormányát, és ezáltal Izrael Hamász ellen indított háborúja a demokrácia elleni háború. Az iráni elnök a Hamász támadását korábban dicsérő szavakkal is illette, és gratulált a támadásban résztvevők „bátorságáért” és a gázai nép „példaértékű ellenállásáért”. 

Szerző: Kmeczkó Sára

Iszlám Állam és a Hamász

Október 7-én a Hamász Izraelre mért támadását követően Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök így nyilatkozott: Hamász úgy lesz szétverve, ahogy az Iszlám Állam. Ennek hatására a közösségi médiában is szárnyra kapott a „#HamasisISIS” hashtag. 

Ezzel a kijelentéssel nyíltan üzent a szervezet számára, de mi van még mögötte azon túl, hogy egy olyan végkifejletet vázolt fel a terror szervezet számára, amelyet az Iszlám Államot is utolérte. Fontos és érdekes megjegyezni, hogy ez esetben csak bizonyos célok egyesítik a két szervezetet mivel alapvetően több szempontból eltérnek. Míg a Hamász egy nacionalista iszlamista mozgalom az Iszlám Állam egy transznacionális pán-iszlamista mozgalom. Az Iszlám Állam Sínai-félszigeten leányvállalatának, Ansar al-Bayt al-Maqdisnak szintén kevés kapcsolata van a Hamásszal.

Azon túl, hogy a titkosszolgálati jelentés is mely a szerb határon megjelent szervezetek között is egy lapon említi a Hamász-t és az Iszlám Államot több közük is van egymáshoz az elmúlt hónap eseményeit tekintve. 

A Szufa kibuc (Héber szó, amely egyszerűen összegyűjtést jelent. Az első kibucok a múlt század tízes éveiben alakultak meg, s ezeknek a gazdaságin túl védelmi-katonai rendeltetésük is volt, lévén, hogy ellenséges arab környezetben működtek.) elleni támadást követően az IDF erői egy ISIS zászlót is találtak, amiről október 12-én posztolt fotót az IDF. Szufa kibuc elleni támadásról több videó is készült, amiben a támadók test kamerás felvételeit láthatjuk, az egyiken azt nézhetjük testközelből végig, ahogy éppen az egyik terroristát lelövik és ezt saját test kamerája is rögzíti. 

Az Iszlám Állam csak október 19-én foglalkozott nyilvánosan a támadással az al-Naba heti számának vezércikkében. Az Al-Kaida és az Iszlám Állam is támadásokra szólít fel zsidók, amerikaiak és Izrael ellen világszerte. 

Szerző: Csesznegi Márk

Jelentős haditengerészeti erők a Közel-Kelet körül

Az Izraelt ért október eleji terrortámadások, majd az ezek nyomán indult katonai műveletek nyomán rég nem látott erőkoncentrációt figyelhetünk meg a térségben. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének jelenléte növekedett meg, de a Földközi- és a Vörös-tenger, valamint az Ománi- és a Perzs-öböl vizet számos nemzet hadihajói szelik. 

Már az Izrael elleni terrortámadást követő napon az Egyesült Államok a Földközi-tenger keleti medencéjébe, az izraeli partok közelébe vezényelte a 12. csapásmérő köteléket, mely a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozóból, a USS Normandy rakétás cirkálóból, valamint három Burke-osztályú rombolóból és támogató hajóikból áll. A kötelék hozzávetőleg 50-70 vadász és/vagy bombázó repülőgépet képes többszáz kilométeres sugarú körben bevetni, emellett vélhetően jelentős cirkálórakétás és robotrepülőgépes csapásmérő képességgel is rendelkezik. 

A Ford-kötelék még nem is érte el őrjárati helyét, amikor az Egyesült Államok egy második, összetételében és ütőerejében hasonló kötelék telepítéséről döntött. A 2. számú, Dwight D. Eisenhower csapásmérő köteléket a névadó hordozó és kísérő- valamint támogatóhajói alkotják. A CSG 2 (Carrier Strike Group 2) a november 4-én haladt át a Szuezi-csatornán, hogy ezt követően elfoglalja állomáshelyét a CENTCOM, tehát az Egyesült Államok fegyveres erőinek központi parancsoksága által meghatározott területen. A pontos járőrterülete még nem ismert a hordozónak, de várhatóan az Ománi- vagy Perzsa-öbölben erősíti majd az Egyesült Államok érdekérvényesítő képességeit. 

További jelentős ütőerőt képvisel az október 10-én ismét egy járőrterületre összpontosított 2. NATO haditengerészeti csoport az HMS Duncan vezetésével. A Királyi Haditengerészet rombolójához hat NATO-tagállam egységei csatlakoztak a Földközi-tenger keleti medencéjében, így spanyol, olasz, francia és török rombolók, illetve fregattok, valamint egy német és egy spanyol támogatóhajó látnak el közös járőrszolgálatot, és hajtanak végre gyakorlatokat a térségben. 

További, amerikai és NATO jelenlétet erősítő tényező a USS Bataan által vezetett Partraszálló Készenléti Egység és a USS Mount Whitney, mely egy elsősorban partraszálló egységek műveleti vezetését szolgáló parancsnoki hajó. OSINT-források szerint ezeken túl további, nagyjából harminc, NATO-tagállamok zászlaja alatt szolgáló haditengerészeti jármű tartózkodik a közel-keleti térségben. 

Viszonylag jelentős sajtóvisszhangot produkált a Kínai Népköztársaság haditengerészetének jelenléte is a közel-keleti vizeken, a PLAN hat rombolója ugyanis Ománban és Kuwaitban is látogatást tett. A korai, vészjósló riportokkal ellentétben azonban nem rapid és újkeletű erőmozgatás történt a gázai eseményekre válaszul, hiszen a kínai hadihajók már május óta a térségben állomásoznak, számos gyakorlatot végrehajtva és udvariassági látogatást is téve környező államok kikötőiben. 

Egészen friss, november 5-i hír, hogy a CENTCOM hivatalos csatornája tájékoztatott egy Ohio-osztályú ballisztikus rakétahordozó térségbe érkezéséről. Az erről való puszta híradás is merőben eltér a haditengerészeti zsargonban „boomerként” emlegetett rakétahordozók normál modus operandi-jétől, hiszen az amerikai nukleáris csapásmérő arzenál talán legfontosabb elemeit képző tengeralattjárók őrjárati régióit, ütemterveit sem szokás nyilvánosságra hozni. Nehéz tehát másképp értelmezni a CENTCOM bejelentését, mint kemény és egyértelmű üzenetet a Közel-keleti régió országai, különösen Irán részére. Az üzenet tartalma 20 nagy hatótávolságú, Trident II típusú, nukleáris robbanófejekkel ellátott ballisztikus rakéta, melyek jelenléte jelzi: az Egyesült Államok komolyan gondolja régiós szövetségesei megvédését és hegemóniája elleni kihívásnak tekinti az eddigi közel-keleti rend felforgatására tett kísérleteket. 

Szerző: Töll Konrád

Szerkesztő: Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi részei ide kattintva érhetők el.

A borítókép Claire Satera fényképe az Unsplash-ről.

A Vallás és Biztonság hírfigyelő – 2023. október-november bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Orosz-ukrán háborús hírfigyelő II. – 1.rész

Fri, 11/17/2023 - 15:06

Ismét indul a Biztonságpolitikai Szakkollégium Orosz-ukrán háborúval foglalkozó műhelyének hírfigyelője. A havonta megjelenő beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak.

Oroszország visszavásárolja fegyvereit

Oroszország az orosz-ukrán konfliktus miatt elkezdte visszavásárolni más országoktól az eladott védelmi rendszereit, hogy feltöltse raktárait. 2023.  áprilisában orosz tisztviselők találkoztak Kairóban Abd el-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnökkel azzal a céllal, hogy visszavásároljanak több mint 100 helikopter motort, jelentette a Wall Street Journal lapja. A források alapján Kairó engedélyezte a szállítmányokat és decemberben várható érkezésük. 

A lap szerint Oroszország felvette a kapcsolatot Fehéroroszországgal, Brazíliaival és Pakisztánnal azzal a céllal, hogy helikoptereket és motorokat vásároljon vissza. A vásárláson túl várható, hogy Oroszország megnöveli a fegyvergyártását is. Oroszország azonban tagadja, hogy ezt azért tenné mert fogytában vannak készletei.

Dél Korea szerint Oroszország többek között Észak Koreától is elkezdett fegyvereket vásárolni, ezt azonban Észak Korea tagadja.

November 7-én Oroszország kilépett a CFE-szerződésből (Hagyományos fegyveres erők Európában) azzal az indokkal, hogy a NATO terjeszkedés miatt ilyen szerződést fenntartani már lehetetlenné vált.

Eközben Ukrán katonai szakértők szerint Kiev ellentámadása azért volt sikertelen mivel a Nyugat nem hatékony módon küld fegyvereket és egyéb felszerelésket. „A stratégiai célok nem lettek elérve ebben az évben és aligha lehetséges, hogy az elkövetkezendő hónapokban el lesznek érve”. Így számolt be Igor Romanenko az Ukrán Fegyveres Erők vezérkari főnöke az Al Jazeera hírügynökségnek.

Szerző: Lázár Sebastian

Szlovákia beszünteti a fegyverszállításokat Ukrajna felé

A 2023. szeptember 30-án Szlovákiában tartott parlamenti választás eredményeként a baloldali Smer (Irány – Szlovák Szociáldemokrácia) párt szerezte a legtöbb szavazatot, így ez a politikai egység Robert Fico-t jelölte miniszterelnöknek, aki nem sokkal később megkapta mandátumát negyedik kormányának megalakítására egy hárompárti koalíció élén.

Ez a politikai átalakulás nemcsak a belpolitika, hanem a külpolitika színterét illetően is jelentős változásokat hozott el, ugyanis a koalíció elítéli az Ukrajnának szánt katonai segélyeket, és az Oroszország elleni szankciókat. Robert Fico miniszterelnök már miniszterelnökségének első hetében megerősítette, Szlovákia nem szándékozik további fegyverekkel támogatni Ukrajnát, egyedül a humanitárius segélyek szállítását teszi lehetővé. Ezzel összhangban kritizálta az Európai Uniót is az Ukrajnának történő fegyverszállítások miatt, valamint a katonai műveletek beszüntetésének fontosságára hívta fel a figyelmet. 

Korábban Szlovákia is az Ukrajnát fegyverrel támogató országok közé tartozott, ez az állam volt ugyanis az első, amely 2022. február 24-e után légvédelmi rendszert adott át Ukrajnának. Egészen idáig Szlovákia közel 671 millió euró értékben biztosított katonai segélyt Ukrajnának, a fegyverszállítások többek között olyan eszközöket is magukban foglaltak, mint a Szlovák Légierő 13 darab Mig-29-es elfogó-vadászrepülőgépe. 

A Szlovákiában történt politikai változás tehát a katonai segélyek leállításával közvetlenül is érintheti az orosz-ukrán háború alakulását, és bár Dmitry Peskov orosz szóvivő szerint a lépés a szlovák fegyverszállítások alacsony aránya miatt nem fog jelentős hatást eredményezni, Lengyelország hasonló szeptemberi külpolitikai fordulatával egyértelmű változást hoznak az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos európai külpolitikában.

Szerző: Kertész Bence

Avgyijivka: az új Bakhmut vagy inkább Debalceve?

A 2023-ban indított „tavaszi” (nyári) ukrán ellentámadás sikertelensége után, az orosz fél a jelek szerint egy hasonló tematikához nyúl vissza e télen, mint azt tette előző télen. Ismételten fokozza támadásait az Ukrán energia ellátás és kritikus infrastruktúra ellen, és ismételten kisebb offenzív műveleteket próbál meg végrehajtani a Harkov-Donyeck vonalon. Ezen belül az előző évhez hasonlóan ismételten van egy település, amely kiemelkedik a többi közül, Eddig minden jel arra mutat, hogy ez a település nem más, mint Avgyijivka, mely mindkét országnak fontos a háború szempontjából, és szimbolikusan is nagy jelentőséggel bír.

Az Oroszok a jelenlegi információk alapján északi és déli irányból végeznek offenzív műveleteket, mely során jelentősebb veszteségek árán ugyan, de sikerült elérni, hogy a településtől északra lévő már-már magaslatnak számító hulladéklerakót.

Orosz oldalról a település birtoklása két szempontból fontos; egyrészt a város birtoklásával az ukrán fél nem lenne képes az egyszerű tábori tüzérséggel zavarni a város ellátását és ezáltal megkönnyíteni Moszkva dolgát abban, hogy a várost ellátási központként használhassa, e mellet a település a 2014-óta kiépített ukrán védelmi vonal egyik legfontosabb „erődje” melynek bevétele jelentős mértékben befolyásolhatja a harcoló ukrán csapatok morálját, mint ahogy az történt Bakhmut-nál is.

Az elkövetkező hónapok eseményei majd egyértelművé teszik, hogy a település egy lassú több hónapos véres összecsapások áron fog e esetleg gazdát cserélni. Vagy az orosz csapatok északi és déli manőverei olyan helyzetbe kényszerítik az ukrán vezérkart, hogy csapatait visszavonja, ezzel elkerülje a településen lévő harcoló alakulatok bekerítését, mint ahogy ez 2014-ben fenyegette az ukrán csapatokat Debalceve-nél.

Szerző: Horváth Kristóf

Oroszország kilépésre készül a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló szerződésből

Az orosz törvényhozók jóváhagyták az Átfogó Atomcsend-szerződés (CTBT) ratifikációjának visszavonásáról szóló törvényjavaslatot. A lépés tovább növeli a Moszkva és a Nyugat közötti feszültséget Oroszország ukrajnai háborúja közepette.

A Duma egyhangúlag szavazott az átfogó nukleáris fegyverek kísérletét betiltó, mérföldkőnek számító megállapodás felmondásáról szóló törvényjavaslatról. A hatályba lépéshez már csak Vlagyimir Putyin elnök aláírására van szükség.

Moszkva október 6-án jelentette be, hogy ki kíván lépni a szerződésből, célja ezzel az volt, hogy reflektáljon az Egyesült Államok álláspontjára, amely maga is aláírta, de soha nem ratifikálta a szerződést. Az továbbra sem világos, hogy a felmondás következménye ként Oroszország újra megkezdi a nukleáris fegyverek tesztelését.

Az amerikai külügyminisztérium szerint a lépés célja az USA és azon más országokra történő nyomásgyakorlása volt, amelyek támogatják Ukrajnát az orosz erők elleni harcban.

A CTBT felmondásával Washington és Moszkva között az utolsó fennmaradó kétoldalú atomfegyver-szerződés az Új START egyezmény, amelynek keretében a két fél rendszeresen ellenőrizte egymás nukleáris létesítményeit és korlátozta a robbanófejeket. Oroszország februárban felfüggesztette a szerződést, amely 2026 elején jár le.

Szerző: Parádia Cintia Kitti

Rakétacsapás érte egy kárpátaljai dandár katonáit

November 3-án orosz rakétatámadás sújtotta a dél-ukrán Zaporizzsjai régiót, erősítette meg az ukrán védelmi miniszter, Rusztem Umerov. A támadás során a kárpátaljai 128-as különálló hegyi rohamdandár katonái súlyosan megsebesültek, egyes jelentések szerint 20 halálos áldozata is lehet a tragédiának. Egyes információk szerint a munkácsi dandár katonái egy kitüntetési ünnepségen vettek részt, amiről – egyelőre nem tudni, hogy az orosz hírszerzés egyik ügynöke vagy csak egy civil – értesítette az orosz erőket. Az áldozatok emlékére Kárpátalján 3 napos gyászt hirdettek. Kárpátalja kormányzója, Viktor Mikita a Telegram-csatornáján arra kérte a lakosságot, illetve a vendéglátóipari egységeket, hogy a következő napokban óvakodjanak a nagyszabású események, rendezvények, koncertek megtartásától. 

Az ukrán légierő parancsnoka, Mikola Olescsuk a Telegram-csatornáján bejelentette, hogy sikeres rakétacsapást mértek az oroszok által 2014-ben annektált Krím-félsziget Kercs városában található hajógyártó üzem és infrastruktúra ellen. Az orosz védelmi miniszter szerint az ukránok 15 rakétát indítottak, amelyből az orosz légvédelem 13-at még a levegőben hatástalanított és a becsapódó rakéták egy orosz hadihajóban tudtak kárt okozni. Olescsuk szerint annál a kikötőnél állomásozott az orosz hadiflotta egyik legmodernebb hadihajója is, de egyelőre csak találgatni lehet, hogy mely hajót sikerült eltalálnia az ukrán légierőnek. 

Szerző: Németh Merse

Szerkesztő: Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide kattintva érhetők el.

A borítókép Jade Koroliuk fotója az Unsplash-ről.

A Orosz-ukrán háborús hírfigyelő II. – 1.rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

From Aspiration to Action: The Western Balkan’s EU Accession

Fri, 11/17/2023 - 13:23

The European Commission has made a significant step towards EU enlargement on November 8th when it adopted the 2023 Enlargement Package, providing a detailed assessment of the state of play and the progress made by Albania, Bosnia and Herzegovina, Kosovo, Montenegro, North Macedonia, Serbia, Türkiye, and for the first time also Ukraine, the Republic of Moldova and Georgia on their respective paths towards accession to the European Union. This could mark the end of the so-called ‘enlargement fatigue’ that has characterised the EU since Croatia’s accession in 2013. The push for enlargement is mainly due to the fear of a further escalation of the conflict in Ukraine and the growing Russian and Chinese influence in the region.

The EU accession process is a complex and time-consuming journey. The length of the process is heavily affected by a number of factors, including the country’s performance in terms of the EU accession criteria, the political will of EU Member States and the European Union’s own internal dynamics.

Following the Thessaloniki summit in 2003, which affirmed that all Western Balkan countries would join the EU (they ‘will become an integral part of the EU’) upon fulfilling the established Copenhagen criteria, the EU’s dedication to enlargement has faced several setbacks. Over the two decades following the summit a vicious circle has emerged in the Western Balkans due to the slowdown in the dynamic towards membership. The political will to introduce radical reforms has significantly decreased in the states concerned.

Meanwhile, Ukraine’s determined efforts for EU integration has brought about a paradox in the EU’s accession process. With a total population of 17 million, the six Western Balkan countries do not threaten the EU’s absorption capacity. Yet the EU is reluctant to move forward with their accession, whereas with Ukraine, there is a perceived urgency to move forward, but concerns about its size may introduce absorption capacity issues.

Where do the Western Balkan countries currently stand in the accession process, and which one is making the most progress?

Albania officially applied for EU membership in 2009 and was granted candidate status in 2014. Since Albania’s accession has been connected to North Macedonia, concerning which Albania’s Prime Minister, Edi Rama, has expressed his desire to achieve accession separately from Northern Macedonia, the first formal intergovernmental conference with the EU took place in July 2022. The European Union has given the green light to begin accession talks with Albania and North Macedonia following the resolution of a longstanding dispute between Skopje and its EU neighbour Bulgaria.

Albania has undertaken significant judicial reforms in recent years. The aim is to enhance the efficiency, transparency, and independence of the judicial system. The reforms include vetting of judges and prosecutors to ensure their integrity and competence, as well as the establishment of new institutions to oversee the judiciary. These efforts are part of Albania’s broader commitment to meeting EU accession criteria and improving the rule of law within the country.

Albania takes a pro-European position, with the government and a vast majority of its citizens supporting its EU integration. According to a survey conducted in 2022, 95.9 percent of the respondents support the country’s accession to the EU. However, the process could last for years – as for Croatia, it took eight years to achieve full membership of the European Union.

North Macedonia applied for membership in 2004 and was granted candidate status in 2005. The path to opening accession negotiations has been slow and difficult. The decades-long name dispute with Greece was a major obstacle. With the signing of the Prespa Agreement in 2018, the almost 30-year-long name dispute ended, and the debated name of the Western Balkan state officially became Northern Macedonia, allowing the start of Euro-Atlantic integration, a process that was previously hindered by Greek objections.

Following these events in 2020, North Macedonia could fairly assume that accession negotiations could finally begin. In November 2020, however, Bulgaria has expressed its opposition, claiming that its neighbour does not respect their common history, ethnic and linguistic roots. Negotiations did not start until July 2022, when legislators in North Macedonia approved an agreement brokered by France, designed to resolve a conflict with Bulgaria and pave the way for overdue European Union membership talks. The agreement suggests amending North Macedonia’s constitution to acknowledge a Bulgarian minority without necessitating Bulgaria’s recognition of the Macedonian language. As part of the deal, Bulgaria will permit its western neighbour to start negotiations talks with the European Union.

As a result of these setbacks, public opinion in North Macedonia has also undergone a change regarding the country’s accession to the EU. According to the public opinion poll of the Balkan Barometer 2023, 25 percent of the population think the country will be a member of the EU by 2030, 28 percent expect the country to achieve membership by 2035, and 37 percent believe the country will never join the European Union. Such doubts may be overruled by future political and economic reforms and diplomatic efforts.

Bosnia and Herzegovina applied to join the European Union in 2016 and was officially granted candidate status by the European Council in December 2022. The ongoing conflict between Russia and Ukraine has reinvigorated the European Union’s readiness to explore the possibility of including more of its eastern neighbours, breaking a prolonged period of stagnation. The country is at the bottom of the list in terms of readiness for EU accession.

The distribution of power based on ethnic lines, persistent veto mechanisms, and the ongoing presence of the High Representative as the top authority in the country impede Bosnia’s progress toward EU integration. Constitutional reform is essential for the country to become a functioning democracy and, with it, to fulfil its EU accession aspirations. In May 2019, the European Commission identified 14 priorities hat Bosnia must fulfil in order to start accession negotiations, including democracy and functionality, the rule of law, fundamental rights and public administration reform.

The start of accession negotiations is still pending, as the Member States’ positions regarding Bosnia’s readiness are not the same. While Hungary, Slovakia, and Croatia support it, the Netherlands and others strongly oppose it. Simultaneously, according to the Balkan Barometer 2023 survey, 41 percent of respondents believe that Bosnia and Herzegovina will become a member of the European Union by 2035.

Montenegro is one of the relatively young states, having declared independence from Serbia in 2006. The country applied for EU membership in 2008 and was given candidate status in 2010, with EU accession negotiations starting in 2012. Up to this point, all the 33 of 35 screened chapters have been opened, with three of them being provisionally closed. After 11 years, however, Montenegro’s legislators have shown little commitment to implementing the reforms needed to become a member to the European Union. There has been minimal advancement in terms of the comprehensive reform of the electoral, legal, and institutional framework.

On 31 October, after an all-night debate, MPs in the Montenegrin Parliament voted for the new Montenegrin government led by Milojko Spajic. The coalition government includes the pro-European, the pro-Russian, as well as the pro-Serbian parties. The new Prime Minister announced that one of the country’s foreign policy priorities would include obtaining full membership to the European Union.

Earlier this year, the High Representative of the Union for Foreign Affairs and Security Policy, Joseph Borell, stated that Montenegro is the most advanced accession candidate. According to Prime Minister Jakov Milatović, Montenegro stands out as the top contender among the 10 countries aspiring for membership. He emphasizes that Montenegro has been a NATO member since 2017, the country’s national currency is the euro (which the country unilaterally adopted), and it enjoys a per capita prosperity equivalent to 55 percent of the EU average.

Montenegrin public opinion continues to support the country’s EU accession efforts and considers the EU as its most important political and economic partner. Opinion polls have revealed, however, that people are not satisfied with the pace of the country’s admission to the EU.

Serbia embarked on its journey toward European Union membership in 2000, following the overthrow of the authoritarian regime led by Slobodan Milošević. The country applied for EU membership in 2009 and granted EU candidate status in 2012. During this period, Serbia encountered significant challenges, including cooperation with the International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia (ICTY), the dissolution of the state union with Montenegro, and ultimately, the issue of Kosovo, which declared independence in 2008.

Since the start of the accession negotiations in 2014, Serbia has not managed to demonstrate any major and tangible results. So far, 22 out of 35 chapters have been opened (including all chapters under cluster 1 on the fundamentals of the process and cluster 4 on Green agenda and sustainable connectivity), two of which are provisionally closed. The European Commission’s 2021 report on Serbia’s efforts in essential reform areas emphasized a disturbing absence of media freedom, attacks on opposition and civil society activists, corruption, organized crime, and state influence over the police and judiciary. The country seems to be moving towards autocracy and democratic institutions have seriously deteriorated. The accession process is further complicated by the Serbian government’s reluctant attitude towards sanctions against Russia.

This downturn is also reflected in public opinion. For the first time in two decades, a majority of Serbs are against the country’s EU accession. According to a survey, 35 percent of the respondents were in favour of Serbia’s EU membership, while 44 percent were against it. Regarding the date of accession, 19 percent of the participants think that Serbia will join the EU by 2030, 28 percent say it will join by 2035, and 40 percent believe that the country will never join the European Union.

Kosovo, as the youngest state in Europe, formally applied to join the European Union in December 2022. Although candidate status is currently unavailable for the country, Kosovo is listed as a potential EU candidate. The key barrier to Kosovo’s integration is that although Kosovo unilaterally declared independence from Serbia in 2008, five EU member states, including Cyprus, Greece Romania, Slovakia, Spain, do not recognise it as an independent state.

On 8 October 2008 (resolution 63/3), the General Assembly decided to ask the International Court of Justice to render an advisory opinion on the following question: “Is the unilateral declaration of independence by the Provisional Institutions of Self-Government of Kosovo in accordance with international law?”. Serbia argued that the unilateral declaration of independence violates the internationally confirmed territorial integrity of Serbia guaranteed by norms of international law. In contrast, Albania declared that “Kosovo’s declaration of independence is in full accordance with international law, it being an expression of the right of self-determination of the people of Kosovo”. Ultimately, the Court concluded that the adoption of the declaration of independence had not violated any applicable rule of international law. By the time the Court’s ruling, 69 states—including 22 of 27 European Union (EU) member states—had already recognized Kosovo’s independence.

Despite ongoing diplomatic efforts in the region, relations between Serbia and Kosovo remain tense. The EU and other international actors are actively engaged in supporting bilateral dialogues and promoting stability in the region.

Conclusion

The integration of the Western Balkans into the European Union can be understood in several relevant ways. First, it could contribute to the stability and security of the region. The EU accession process implies the strengthening of democratic institutions, the promotion of the rule of law and economic and social development. Secondly, the Western Balkan countries’ EU membership could boost the EU’s expansion by extending shared values and economic opportunities. This expansion could also promote peace and cooperation in the region. The countries of the Western Balkans are moving towards a common goal, even if at different speeds, and their progress towards European integration will be crucial in the coming years.

Further efforts are required in the fields of the rule of law and corruption in the 6 countries, as these are necessary preconditions for EU accession. Giving up the reform path and turning in the opposite direction could lead to additional decline in democratisation. The challenges of EU integration of the Western Balkan countries include political and ethnic tensions, which could continue to influence the regional stability and relations among the countries.

Read similar articles clicking here.

Photo by Christian Lue on Unsplash.

A From Aspiration to Action: The Western Balkan’s EU Accession bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A Kína – Tajvan konfliktus alakulása az elmúlt hónapok tükrében

Thu, 11/16/2023 - 15:54

A Kína-Tajvan konfliktus egy régóta tartó politikai és katonai vita a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság, közismertebb nevén Tajvan között. A konfliktus gyökerei a Csang Kaj-sek vezette Kínai Nacionalista Párt és a Mao Ce-tung vezette Kínai Kommunista Párt közötti kínai polgárháborúig (1945-1949) nyúlnak vissza. A Kínai Nacionalista Párt a polgárháború elvesztése után 1949-ben Tajvanra vonult vissza. Ugyanebben az évben alakult meg a Kínai Népköztársaság is, valamint Tajvan is ugyanezen esztendőben alakította meg saját kormányát. Kína külpolitikájának legérzékenyebb pontja hosszú idők óta és jelenleg is a szigetországgal való kapcsolata. Továbbá ma a Kína és Tajvan közötti feszültség a világ egyik fő törésvonala.

Tajvan

Tajvan egy sziget Kína délkeleti partjainál, körülbelül 160 kilométerre az országtól. Tajvanon többpárti demokrácia van és egy rendkívül szabad, demokratikus társadalomnak tartják. Teljesen úgy működik, mint egy önálló állam: saját hadserege, diplomáciai tevékenysége, pénzneme és választott kormánya van. A szigeten élők is saját, külön országukként tartják számon Tajvant.

Katonai erejét tekintve 2023-ban az éves GFP-felülvizsgálat (Global Firepower) alapján elvégzett mérések eredményeként a vizsgált 145 ország közül a 23. helyen áll. Egy saját összeállítású képlet alapján születnek meg az eredmények. Minél közelebb áll az adott ország értéke a nullához, annál jobb a katonai ereje. Ez alapján Tajvan pontszáma 0,3639 volt 2023-ban. A legjobban teljesített ország az Egyesült Államok 0,0712 ponttal, míg a leggyengébb katonai erővel rendelkező államnak Butánt minősítették 6,2017 ponttal.

Tajvan hadereje szárazföldi erőkből, légierőből és a haditengerészetből áll. A fegyveres erők összlétszáma csekély, mindössze 169 000 aktív katonája van. Ehhez képest viszont a tartalékos állománya meglehetősen nagy 1,66 millió fővel.

Hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem pedig Tajvan nem deklarálta önálló országként. Tajvan hivatalos neve a Kínai Köztársaság és 1949 óta kormányozzák függetlenül.

Mi áll a konfliktus mögött?

A Kína és Tajvan közötti eltávolodás 2016-ban kezdődött el ismételten, amikor a tajvani választásokat a baloldali függetlenségpárti Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, élén Caj Jing-ven elnökkel. A párt elnöke a választások során egyértelművé tette, hogy nem kívánja a jövőben fenntartani a Kína-barát politikát, inkább a békés függetlenedést szeretné előmozdítani. Ez vezetett ahhoz, hogy Kína és Tajvan között még jobban kiéleződött a konfliktus, ugyanis mindezt a kínai vezetés nem nézte jó szemmel.

Kína befagyasztotta intézményes kommunikációs csatornáit Tajvannal. Válaszul az új tajvani kormány elutasította az „egy Kína” elvet. Az „egy Kína” elv azt jelenti, hogy Kínának egy legitim vezetése van, a Kínai Népköztársaság és ennek részeként tartják számon Tajvant is. Tehát a sziget saját irányítású kormányát nem ismeri el a kínai vezetés. Mivel nem fogadja el Kína, hogy Tajvan függetlenedni akar, megfogadta, hogy egyszer visszaszerzi a szigetország felett az irányítást és az ismét Kínához fog tartozni.

A 2020-as tajvani választásokat is a Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, ráadásul fölényes győzelemmel. A következő elnök- és parlamenti választást 2024. január 13-án tartják majd Tajvanon, ami sorsdöntőnek ígérkezik, hiszen Kína és Tajvan politikai és gazdasági kapcsolatát tekintve évtizedekre meghatározhatja a sziget sorsát.

Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a konfliktusban

Kína töretlenül a saját tartományaként tekint Tajvanra és ebben megerősíti az is, hogy hivatalosan csupán néhány ország ismeri el a sziget önálló létezését. Az évek során ez a csekély szám is egyre csak csökken, ugyanis sorra lépnek vissza az elismeréstől az államok. A Tajvannal szövetkezni kívánó országok száma is kevés, folyamatosan szakítják meg a diplomáciai kapcsolatokat.

Jelenleg 13 ország tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot a szigettel, amely a világ 193 országához viszonyítva meglehetősen csekély szám. Hozzá kell tenni azt is, hogy itt nem a legnagyobb és legbefolyásosabb államokról beszélünk, hanem néhány latin-amerikai, a Karib térségi és kelet-ázsiai kevésbé fejlett országról van szó.

Az Amerikai Egyesült Államok sem tekinti önálló államnak Tajvant. 1979-ben ismerte el az amerikai vezetés, hogy Tajvan Kína része, de ezzel párhuzamosan megtartotta a kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat is a szigetországgal. Ezen felül mindenben támogatja, teljes mellszélességgel kiáll mellette, minden rendelkezésre álló eszközével igyekszik segíteni a szigetországot a mai napig. Az akkori miniszterelnök, Ronald Reagan kijelentette, hogy készen áll Tajvan védelmére kelni, de erre valójában sose kötelezte el magát hivatalosan az Egyesült Államok.

Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi elnöke is határozottan kijelentette – először 2021-ben – hogy készen állnak megvédeni Tajvant egy esetleges kínai támadással szemben. Biden úgy nyilatkozott, hogy kötelességük lenne odaállni Tajvan mellé. Ezt azonban nem tudjuk, hogy hogyan kellene értelmezni, hiszen ilyen kötelezettség az amerikaiak részéről nem létezik. Ezt a kijelentést az évek során többször is megismételte. Emellett meglehetősen következetesen jelentette ki azt is az amerikai miniszterelnök, hogy az Egyesült Államok fenntartja az „Egy Kína elv” politikáját. Az amerikai politikára ebben a konfliktusban stratégiai kétértelműség jellemző és nem tudni, hogy a továbbiakban is ez marad-e vagy valamelyik irányba változás fog bekövetkezni.

Az Amerikai Egyesült Államoknak azért kulcsfontosságú a szerepe a konfliktusban mert annak biztonságára és egyben jólétére is jelentős hatással lesz Tajvan sorsa. Fontos megjelölni, hogy a nemzetközi rend és a demokrácia jövőjének alakulására is nagyban kihat a konfliktus és majd annak az eredménye.

Kína és az Egyesült Államok kapcsolatára rányomja a bélyeget az, hogy Joe Biden és kormánya kiáll Tajvan mellett és a szigetország függetlenedését támogatja. Ez magában hordoz egy egyfajta fenyegetést is, hiszen a két állam között fokozatosan nő a feszültség. Ezzel még nem mondható az, hogy ez fenyegetést jelentene a világ számára vagy egy kitörőben lévő háborúval néznénk szembe, azonban ezek a szcenáriók nem elkerülhetetlenek.

Az Amerikai Egyesült Államok számára meglehetősen fontos, hogy Tajvan ne kerüljön Kína ellenőrzése alá, ugyanis, ha ez megtörténne akkor nagyon nehéz lenne fenntartaniuk a hatalmi egyensúlyt az indiai-csendes-óceáni térségben. További nehézséget okozna az is, hogy megakadályozzák a kínaiak regionális dominancia iránti törekvését, illetve, ha ez bekövetkezne akkor megváltoznának az erőviszonyok. Ha Kína annektálná a szigetet, az Egyesült Államoknak könnyen csökkenne a befolyása és ez a regionális és globális instabilitás növekedését eredményezné.

Az Egyesült Államok már régóta fegyvereket ad el a szigetországnak, az idei évben is több száz millió dollár értékben vásárolt Tajvan az amerikaiaktól. 2023 júniusában a Biden-kormányzat hagyott jóvá egy összesen 440 millió dolláros fegyvereladási folyamatot. Tajvan vásárol lőszereket, járműveket, valamint fegyverek alkatrészeit. Az amerikai külügyminisztérium úgy nyilatkozott az eladásról, hogy ez az Egyesült Államok nemzeti, gazdasági és biztonsági érdekeit szolgálja, azáltal, hogy támogatja Tajvant a fegyveres erőinek modernizálásában és a hiteles védelmi képességének fenntartásában. A kínai külügyminisztérium ezt meglehetősen ellenzi, sőt fel is szólította az Egyesült Államokat, hogy fejezze be a fegyverek eladását Tajvannak, mert ezzel csak további feszültséget kelt és teljesen aláássa a béke és stabilitás lehetőségét a felek között.

Ezek alapján egyértelművé válik, hogy nagy tétje van annak, hogy Kína indít-e támadást Tajvan ellen vagy sem. Ezért az Egyesült Államoknak hatványozott erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Kínát elrettentse attól, hogy erőszakot alkalmazzon a szigetország ellen. Tovább kell fejleszteni a Tajvannal kapcsolatos politikáját az Egyesült Államoknak azért, hogy a szigetország meg tudjon küzdeni az egyre nagyobb képességű, magabiztosabb, kockázatvállalóbb, és egyre elégedetlenebb Kínával.

Jelenleg nem fenyegető egy katonai konfrontáció kialakulása a Tajvani-szorosban, viszont fontos kiemelni, hogy erre az esély egyre csak nő.

A konfliktus alakulása 2023-ban

Kína az elmúlt néhány hónapban egyre csak fokozta katonai, diplomáciai és gazdasági kényszerét Tajvanra. Ennek oka, hogy ezt egy elveszett területként konstatálja és mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezze a szigetet és ha arra szükség van, erőszakot fog ennek sikeressége érdekében alkalmazni. A kínai elnök célja az, hogy teljes ellenőrzése alá vonja Tajvant és erre az erősforrást sem sajnálja ráfordítani. Egyértelművé tette a pekingi vezetés, hogy hajlandó katonai beavatkozásra is amennyiben Tajvan egyoldalúan kikiáltaná függetlenségét.

Egy kínai támadás Tajvan ellen nagy mértékű monetáris viszályokat eredményezne, mivel dollárbilliókkal csökkentené a globális gazdasági teljesítményt. Ez azért következne be mert hatalmas szerepe van Tajvannak a világgazdaságban; a tajvani vállalatok a világ vezető félvezetőcsip-gyártói; ők adják az össztermelés 70 százalékát. Egy kínai támadás leállítaná ezen termékek gyártását és szállítását. Ez olyan árucikknek a hiányához vezetne, amely technológiát tartalmaz – okostelefonok, számítógépek, autók, mesterséges intelligenciára épülő fegyverrendszerek gyártásához létfontosságú – és ennek bekövetkezte egyik országnak sem érdeke.

2023 nyarán több tízezer kínai katona haladt át a Tajvani-szoroson, erre pedig Tajvan a saját erejével válaszolt. Korábban, 2023 áprilisában volt nagyszabású kínai hadgyakorlat Tajvan partjai közelében, de a nyári manőver sokkal komolyabb erődemonstráció volt. A műveletben több hadihajó és vadászrepülőgép is részt vett. Több harci repülő áthaladt a tajvani légvédelmi azonosító zónán, ráadásul ezek között voltak nukleáris fegyver hordozására alkalmas gépek. Erre válaszul Tajvan is mozgósította saját katonai gépeit és hajóit, hogy nyomon tudja követni a kínai tevékenységet. A műveletek kiváltó oka lehet, hogy a tajvani elnök, Caj Jing-ven és más tajvani politikusok, miniszterek többszöri alkalommal találkoztak más országok minisztereivel, politikusaival – amerikai és kanadai küldöttek, amerikai házelnök, német igazságügyi miniszter – az elmúlt egy évben. Kína ezt nem nézi jó szemmel, sőt az ilyenfajta törekvéseket ellenzi, mert úgy gondolja, hogy ezzel az államok beavatkoznak Kína belügyeibe.

2023 szeptemberében sem csökkentek a kínai hadgyakorlatok, bevetések a Tajvani-szorosban. A kínai Népi Felszabadító Hadsereg – People’s Liberation Army (továbbiakban: PLA) – szeptember hónapban 18 nap alatt 225 bevetést hajtott végre Tajvan légvédelmi zónájában, valamint nagyszabású haditengerészeti gyakorlatokat is tartott. Mindezt a sziget hadserege felügyelte. Annak ellenére, hogy ezek a műveletek nemzetközi vizeken és légtérben zajlottak, egyértelmű célja Kínának, hogy Tajvant megfélemlítse. A kínai vezetés ezzel akarja bizonyítani, hogy ha oda kerül a sor akkor képes erő alkalmazására is annak érdekében, hogy visszaszerezze a sziget feletti ellenőrzését. Hszi Csin-ping, Kína vezetője utasította a PLA-t, hogy 2027-re álljon készen egy sikeres invázió végrehajtására. Ez nem jelenti azt, hogy ígéretet tett arra, hogy az említett évben fog sor kerülni Tajvan megtámadására, csupán fel kívánta hívni a figyelmet, hogy mennyire komolyan összpontosítanak és milyen ambíciói vannak. Jelenleg a PLA tartós, alacsony szintű, nem harci műveletekben vesz részt, amely több elemző szerint is erodálja Tajvan katonai felkészültségét és előnyeit.

2023. október 22-én látott napvilágot a hír, miszerint Tajvan hadserege egyhetes éleslövészetet indított Közép-Tajvan térségében azért, hogy a szárazföldi csapatok felkészültségét teszteljék. Ezt egyértelműen megkövetelte a Kína felől érkező növekvő katonai fenyegetés. A gyakorlatokkal az a cél, hogy az abban részt vevő két dandár harccsellel kapcsolatos vezetési technikáját teszteljék. Vizsgálják, hogy megfelelően képzettek-e az egységek a hírszerzés, parancsnokság, elfogás, kommunikáció és a logisztikai támogatás terén.

A két ország katonai erejét szinte összehasonlítani sem lehet. Míg Kína a világ legnagyobb állandó hadseregével rendelkezik – 2 millió tag – addig Tajvannak mindösszesen 169 000 aktív katonája van. Ebből adódik, hogy sokkal erősebb légi, szárazföldi és tengeri hadszíntéren is Kína, mint a szigetország.

Itt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy két olyan országról beszélünk, amelyek nukleáris fegyverekkel rendelkeznek. Nem lehet látni, hogy mi történne akkor, ha közvetlenül szembe kerülnének egymással és nukleáris fegyvereiket használnák, hisz ilyen korábban még soha nem fordult elő.

Az elmúlt hónapokban azt figyelhettük meg, hogy egyre gyakoribbak a kínai hadgyakorlatok, a repülőgépek, hajók és katonák mozgósítása. Hszi Csin-ping azt nyilatkozta, hogy a fokozott haditervezés és kiképzés, valamint a megerősített parancsnoki struktúra biztosítja, hogy a kínai hadsereg ne csak harcolni, hanem győzni is tudjon egy esetleges összeütközésben Tajvan ellen.

Az évek óta tartó politikai huzavona eredményezte azt, hogy jelenleg a Kína és Tajvan közötti tengerszoros a Föld legfenyegetőbb és legbizonytalanabb térségévé vált. Ezen felül a kínai külpolitika legérzékenyebb pontjaként tartják számon a szigetországgal való kapcsolatát.

Jelenleg Tajvan státuszára azt mondhatjuk, hogy meghatározatlan. Nem érték még el azt a végpontot, ahol meg lehetne mondani, hogy Tajvan Kína része, egy független állam vagy valami egészen más. Kutatásom alapján azt a konzekvenciát tudom levonni a ma fennálló helyzetből, hogy előre nem látható, hogy mikor fog eldőlni a szigetország sorsa, milyen végkimenetele lesz a konfliktusnak és hogyan, milyen eszközökkel, mennyi idő alatt fogják tudni rendezni a nézeteltéréseket. Továbbá ezekből az információkból, adatokból arra tudok következtetni, hogy a háború kitörésének fenyegetése egyre nagyobb, valamint egyre beláthatóbb időn belül van a konfliktus eszkalálódása. Azonban a helyzet összetettsége miatt nehéz lenne megjósolni a Kína-Tajvan szembenállás jövőbeni alakulását.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Chi Lok TSANG fényképe Unsplash-ről.

A A Kína – Tajvan konfliktus alakulása az elmúlt hónapok tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Lengyel választások potenciális hatásai az ország fegyverkezési törekvéseire

Thu, 11/16/2023 - 07:53

A választások eredménye

Kelet-Közép Európa legnagyobb geopolitikai súllyal rendelkező államában 2023. október 15-én tartották a rendszerváltást követő tizedik szabad választást. A rekordszámú, (74,4%) közel 22 millió választópolgár részvételével lezajló választás nagyban oszlatja a potenciálisan felállítandó a PO (Polgári Koalíció) – Trzecia-Droga (Harmadik út) -Lewica (Baloldal) (30,7%, 14,4%, illetve 8,61%) kormánykoalícióval kapcsolatos legitimitási aggályokat. A legtöbb szavazatot begyűjtött Jog és Igazságosság Párt (35,38%) nem szerepelt különösebben rosszul és stabil választói bázisát is többnyire sikerült megnyernie. A nyugati országrész városiasabb régióinak, Varsónak-, illetve a külhoni lengyelek jelentős részének (mintegy 600.000 levélszavazat) magasabb fokú mobilizációja azonban valószínűsíthetően a PO-Lewica-TD koalíció kormányalakításához fog vezetni. Ugyan Andrzej Duda, október 26-án bejelentette, a november 13-án esedékes parlamenti alakulóülésig semmiképp sem történik miniszterelnöki kinevezés, a kormánypárnak még a tőle jobbra lévő Konföderáció párttal összefogva sem rendelkezik elegendő mandátummal (231, a 460 fős Szejmben) a kormányalakításhoz. A PiS megfelelő koalíciós partner hiányában tehát maximum november végéig maradhat kormányon, mivel az alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek a parlamenti alakulóülést követő 14 napon belül ki kell nevezze az elégséges mandátummal rendelkező párt(koalíció) jelöltjét.

Belső és külső katalizátorok a jogalkotásban

A választási kampányban a politikai tömörülések közötti nézetkülönbségek számos területen kiütköztek, (EU-hoz-, kulturális- és társadalmi kérdésekhez való viszony) és ezek közt nem jelentéktelen a Lengyel Fegyveres Erők fejlesztésének és modernizációjának kérdése sem, mely a megelőző két ciklusban kormányon lévő Jog és Igazságosság Párt kiemelt ügyének számít. Lengyelország már a 2010-es évek elejétől közel állt a NATO 2014-es walesi csúcsán előírt GDP 2%-át kitevő védelmi költségvetéshez, azonban 2022. február 24-i Ukrajna elleni orosz agressziót követően az ország rohamos mértékben kezdte növelni a védelmi szférára, és azon belül is főleg a fegyverbeszerzésekre szánt összeget.

Míg 2015-ben (a Krím-félsziget orosz annexióját követő évben) a lengyel védelmi költségvetés 37 milliárd zlotyi-t (az akkori GDP 2,2%-át) tette ki, addig 2023-ra a Szejm a költségvetésben eddigi rekordösszegnek számító 97,4 milliárd zlotyit szánt, mely a GDP 4%-val egyenértékű. A PiS honvédelem iránti elszántságát és percipiált orosz fenyegetés elleni fellépésének komolyságát húzza alá, hogy ezen tetemes összeggel Varsó az USA-t és Görögországot megelőzve a legnagyobb arányban fordít védelmi célokra a NATO-n belül. Az ország gazdasági teljesítő képességéhez mért gigantikus méretű erőforrás-allokáció nem csupán a fegyveres erők létszámának gyors növelését, de a haditechnikai eszközállomány átfogó modernizációját is finanszírozza. E tekintetben a jobboldali-konzervatív PiS kormány nem szerény tervekkel állt elő az ország védelmi képességeinek rohamos növelése érdekében.

A jelenlegi belpolitikai változások azonban minden bizonnyal változást jelentenek számos szakpolitikai kérdésben. Kérdés, hogy vajon a védelmi költségvetés magasan tartása, valamint a lengyel fegyveres erők védelmi képességeinek további fejlesztése az új balközép kormánykoalíció prioritásai között marad-e?

A lengyel külpolitika egyik többé-kevésbé kormányokon átívelő, konszenzusos elvének számító atlantizmus, valamint az Egyesült Államokkal való szívélyes viszony fenntartása fontos feltétele a tavaly kitűzött ambícióknak is. A PiS kormány által tavaly márciusban végül elfogadott Honvédelmi Törvényt Jarosław Kaczyński pártelnök már jóval az orosz támadás megindulása előtt, 2021 októberében a Szejm (alsóház) elé terjesztette. A korai időpontban való „orosz imperializmusra” való hivatkozás is megerősíti azt, hogy a lengyel kormány hitelt adott az USA és más nyugati országok hírszerző szolgálatai által terjesztett információnak, miszerint Moszkva határmenti csapatösszevonásaiból és erőkoncentrációjából arra lehet következtetni, hogy valamikor a 2022-es év elején támadás várható Ukrajna ellen. A törvényjavaslatot a Szejmben, illetve a Szenátusban (felsőház) óriási többséggel fogadták el a képviselők és 2023. március 18-án Andrzej Duda államfő aláírásával törvényi erőre lépett.

Jelenlegi beszerzési és fejlesztési tervek és projektek

A nagy hatású, több mint 450 oldalas jogszabály számos fontos változást hozott a lengyel védelempolitikában, és összesen 14 korábbi törvény helyettesítését volt hivatott ellátni. Többek között olyan jelentős területeken hozott változásokat, mint a személyi állomány növelése, anyagi ösztönzők és kedvezőbb katonai életpálya, a költségvetésen kívüli védelmi alap bevezetése, az önkéntes rendszer és a kiképzés fejlesztése, valamint az új haditechnikai eszközök (akár lízing általi) beszerzése. Ezen utóbbi területén különösen is figyelemreméltó az USA-val és szövetségesének számító Dél-Koreával kötött szerződések, melynek keretében az ország meglévő 247 darab Leopard 2 (A4-, A5- és PL-lengyel variáns típusok) harckocsija mellé már a háborút megelőzően további képességfejlesztésre törekedtek ezen fegyvernem terén.

A lengyel kormány már 2021 júliusában 250 M1A2 Abrams típusú beszerzését jelentette be mintegy 4,7 milliárd dollár értékben, majd ezt követően 2022 áprilisában a tényleges megállapodás is megszületett Varsó és Washington között. Ezt tetézte a tavaly júliusban tett védelmi miniszteri nyilatkozat, melyben Mariusz Blaszczak további 116 használt amerikai M1A2-ről megkötött szerződést jelentett be. Az Abrams harckocsik fokozatos leszállítása várhatóan 2025-2026 körül fog teljesülni, így a már jelenleg is igen komoly szárazföldi képességekkel rendelkező Lengyel Fegyveres Erők az évtized második felében minden bizonnyal az európai élmezőnybe tartoznak majd. Ezzel párhuzamban a lengyel védelmi tárca 2022 júliusában egy másik beszerzés részeként összesen 960 K2 típusú harckocsi-, 648 K9 önjárólöveg, valamint 48 FA-50 Golden Eagle 4. generációs (amerikai-koreai) közösfejlesztésű vadászrepülőgép beszerzéséről állapodott meg Dél-Koreával. A szerződés keretében a K2-ből az első 180 db Dél-Koreából érkezik (már megérkezett decemberben), míg a maradék 800-at Lengyelországban gyártanak le 2026-tól kezdődően. Ehhez hasonlóan az első 48 K9 megérkezését követően, a következő 600-at 2024-re várják, és 2026-tól pedig az önjáró lövegek gyártását is belföldön tervezik a lengyelek. Ezenfelül az ukrajnai háború tapasztalatait látva 2023 szeptemberében a kormány bejelentette, hogy 486 indító-töltőmodul-készletet szándékoznak beszerezni az amerikai M142 HIMARS (High Mobility Artillery Rocket Systems) rendszerek számára, hogy ezzel is erősítsék a tüzérségi fegyvernem képességeit. Ezen modulkészlet, még a 2019-ben megkötött 20 HIMARS-ról (2 kiképzési célokra) szóló üzlet kvázi „kiegészítésének” tekinthető, és a védelmi miniszter szerint az egyeztetett ütemtervnek megfelelően 2025 körül várható a leszállítás.

A forgószárnyas képesség vonatkozásában fontos fejleményt jelentett a 2022. szeptemberi bejelentés Blaszczaktól, hogy Lengyelország 96 db AH-64 E (Apache) támadó helikopter beszerzését tervezi az Egyesült Államokból. Hivatalosan idén augusztusban tette közzé a washingtoni külügyi tárca, hogy a kormány beleegyezett a lengyel kérésbe, így 12 milliárd dollár értékben szerződés született, melynek tárgyát képezik a helikopterekhez szükséges Hellfire rakéták, levegő-föld rakéták, Stinger rakéták, valamint gyakorló rakéták is. A fegyverkezési láz a légvédelem területén is éreztette hatását, így 2023. június végén a fegyverexport ellenőrzéséért felelős Védelmi Biztonsági Együttműködési Ügynökség bejelentette, hogy hozzájárul Lengyelország 48 MIM-104 Patriot légvédelmi rakétaindítóra és ehhez tartozó 644 rakétából, illetve radarokból és egyéb alkatrészekből álló légvédelmi rendszerre vonatkozó igényéhez. A légi komponens fejlesztési tervének integráns részének tekinthető Lengyelország részvétele az F-35-ös projektben, melynek részeként Varsó a 48 db F-16-sa (régebbi verzió), valamint az említett dél-koreai FA-50-sek mellé 32 db F-35 hadrendbe állítását tervezi melyek fokozatos beérkezése 2024-től várható.

Ezen mennyiségű haditechnikai eszközpark és a különböző fegyverrendszerek integrálása a fegyveres erőkbe nemcsak a képzés, de a logisztika és a folyamatos szervízelés területén is irdatlan összegeket emészt fel, így nem kizárt, hogy a hosszú távú beszerzési programokban a 2023-tól a GDP 4%-ra növelt védelmi költségvetés, valamint a szeptember végén bejelentett 2 milliárd dolláros közvetlen védelmi fejlesztési hitel ellenére is lehetnek fennakadások. Ez annak ellenére is gazdasági kockázatként jelentkezhet Varsó számára, hogy az USA többek közt Lengyelország ukrajnai háborúban betöltött „logisztikai csomópontként” betöltött szerepére, valamint az elkötelezett anyagi segítségére való tekintettel az átnyújtott szovjet-, illetve régebbi lengyel gyártású haditechnikai eszközök (MiG-29 vadászgép, T-72 harckocsi, Krab önjáró löveg, Rosomak páncélozott szállító harcjármű) pótlására jóval kedvezőbb feltételek mellett hajlandó modern fegyvereket biztosítani.

Várható-e változás?

A különösen éles hangvételű, vádaskodásoktól sem mentes választási kampány a védelmi szféra terén is kiéleződött. Mariusz Blaczak védelmi miniszter ugyanis egy szeptember 17-én (a Lengyelországi II. világháborús szovjet invázió 84. évfordulóján) közzétett videóban azzal vádolta meg Tuskot, hogy egy potenciális orosz támadás esetén kész lenne akár a keleti országrész feladására is. Ennek során Blaszczak egy titkosítottnak mondott 2011-es katonai dokumentumból (Donald Tusk elnöksége) képeket mutatva állította, hogy az akkori vezetés Kelet-Lengyelország elvesztésével is számolt. Számos ellenzéki érzelmű védelmi elemző, valamint katona Blaczczakhoz hasonló „ízlésességgel” fejezte ki aggodalmát az ilyen típusú nyilatkozatok és a védelmi minisztériumi dokumentumok kiszivárogtatásával kapcsolatban. Stanisław Koziej PO jelölt, valamint nyugállományú dandártábornok az esettel kapcsolatban az nyilatkozta: „Kérem, ébresszenek fel, azt hiszem, álmodom! Ez egy pártcélokból elkövetett nyílt és tudatos tett Lengyelország biztonsága ellen.” Koziej bejegyzése végén arra kérte a választókat, hogy „mentsék meg Lengyelországot ettől a kormánytól”.  Ezen eset és a hangnem ékes példája a lengyel belpolitikai harc intenzitásának, az ellenségképpel, valamint a védelmi célok fontosságával kapcsolatban mégiscsak alapvető konszenzus van a lengyel társadalomban.

A PO-TD-Lewica koalíció programjának védelemre vonatkozó részei számos pontban azonban helytelenítik a jelenlegi stratégiát. A PO elmondásuk szerint nagyobb értékben szerezné figyelembe a lengyel védelmi ipari vállalatok érdekeit a modernizációs törekvések során. Czesław Mroczek volt védelmi miniszterhelyettes kijelentette: „Ez az ügy egy nagyon komoly problémát illusztrál: a lengyel ipar kihagyását, amely a jelenlegi tenderek nagy részében nem vesz részt. Ez máris gyengítette a hazai ipari potenciált, és az ukrajnai háború világosan mutatja, hogy a saját védelmiipar a fegyveres erők mellett a védelmi potenciál egyik pillére.”

A jelenlegi szerződésekkel kapcsolatban az ellenzéki párt alapvetően nem ellenkezik, azonban az újonnan beszerzett eszközök logisztikai- és főképp személyi működtetési hátterével kapcsolatban is vannak kétségeik. A PO véleménye szerint azonban elemzés alá kéne venni a már meglévő szerződések egyes részleteit, mivel azok egyfelől egy hosszútávú elköteleződést jelentenek, másrészt nem biztos, hogy összeegyeztethetőek a fegyveres erők személyállományának jövőbeli létszámával. Az ellenzéki pártok ugyanis nem osztják a PiS reményeit a fegyveres erők 2035-ig történő 300.000 főre emelését a jelenlegi 180.000-ről, (említett Honvédelmi Törvény) így saját elmondásuk szerint lassabban és megfontoltabban hajtanák végre. A KO állítása szerint először a műszaki-logisztikai-személyi modernizációra törekedne, hogy ezt követően a Lengyel Fegyveres Erők sikeresebben tudják ellátni az eszközök fenntartását. Nagyobb hangsúlyt fektetnének a Területi Védelmi Erők fejlesztésére és a többi szolgálati ágba való integrációjára, melytől anyagi források megspórolása is várható. Ezenfelül a párt fontosnak érzi a gabonavita miatt Ukrajnával megromlott viszony minél előbbi rendezését és a további odaadó támogatás biztosítását. Külpolitikai módosulás lehet, hogy a nyilatkozatok szerint a PO bár továbbra is nagyon fontosnak tarja az USA-val védelmi kérdések terén is meglévő erős bilaterális kapcsolatokat, de a legfontosabbnak a „NATO hatékony szervezetként való működését tekinti”. Mindazonáltal a PO és a Lewica között feszül némi ellentét a védelmi költségvetés mértékét illetően, mivel utóbbi párt tartaná a NATO által előírt GDP 2%-át kitevő összeget, melynek 20%-át fordítaná modernizációra. (bár a jelenlegihez hasonló különösen intenzív beszerzési programok idején elfogadhatónak tartanák ennek emelését). Éppen ezért a PO egy a költségvetésen kívül álló, az EU-s Újjáépítési Alapból való finanszírozást sem tart kizárandó opciónak a jelenlegi és a közeljövőben várható igen súlyos védelmi költségek finanszírozására.

Összességében megállapítható, hogy a hamarosan minden bizonnyal megalakuló új lengyel kormány elődjéhez képest nem folytat majd merőben más védelempolitikát. Külpolitikai téren azonban valószínűsíthető, hogy Varsó számra a kelet-közép európai térség jelentősége csökkenni fog, míg a weimari hármak (Lengyelország-Németország-Franciaország) szorosabb együttműködésére egyéb szakpolitikák mellett akár a katonai-védelmi területen is sor kerülhet.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Kris Cros fényképe Unsplash-ről.

 

A Lengyel választások potenciális hatásai az ország fegyverkezési törekvéseire bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

A BRICS államok előretörése, kialakulhat-e egy új világpólus?

Wed, 11/15/2023 - 14:37

2023. augusztus 22 – 24 között megtartotta az öt BRICS állam a dél-afrikai Johannesburgban XV. Csúcstalálkozójukat. Az esemény történelmi. Hat taggal bővül a gazdasági szövetség 2024. január 1-től kezdve. Innentől kezdve egy 11 tagú szervezetté válik, ami négy kontinenst fed le. Egyesek szerint a BRICS a G7-et lehagyva a G20 kihívójává válik.

A BRICS XV. Csúcstalálkozója és bővülése Johannesburgban

Dél-Afrikai Köztársaság elnökletével 2023. augusztus 22 – 24 között megrendezésre került a XV. BRICS Csúcstalálkozó. A házigazda Cyril Ramaphosa a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke volt. A csúcstalálkozón jelen volt a kínai elnök Hszi Csin-ping, az indiai miniszterelnök Narendra Modi és a brazil elnök Luiz Inácio Lula da Silva. Említésre méltó, hogy az orosz elnök Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nem vett részt személyesen az eseményen, csak online.

Moszkvát Johannesburgban a külügyminiszter Szergej Viktorovics Lavrov képviselte.  Ennek oka az, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság márciusban elfogatóparancsot adott ki az orosz államfő ellen. Pretoriának le kellene tartóztatnia Putyint, ha az országba lépne.

A csúcstalálkozónak öt fő témája volt:

  • Együttműködés kiépítése egy méltányos igazságos átmenet irányába
  • Oktatási és képesség fejlesztés átalakítása a jövő számára
  • Az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezeten keresztül a lehetőségek megnyitása
  • Poszt-pandémia utáni szociális-gazdasági helyreállítás, valamint az Agenda 2030 ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok képességeinek erősítése
  • Multilateralizmus erősítése, egy olyan reformon való munkálkodást, ami valóban átalakítja a globális kormányzási szervezeteket ezenkívül a nők béke procedúrákban való részvételének hatásos erősítése

Azaz összefoglalva a fő témák azok, amik a nyugati világot is foglalkoztatják jelenleg. A fenntartható fejlődés biztosítása, az oktatás és ezáltal a szegénységből való kitörés, Afrika gazdasági kiaknázása és egy új igazságosabb világ teremtése. Ez az utolsó pont azért említésre méltó, mert a két legjelentősebb BRICS tag Kína és Oroszország álláspontja szerint a jelenlegi nyugati rendszer nem jó, újat kell teremteni.

A dél-afrikai elnök szerint a csúcstalálkozó sikeres volt: „szeretném megköszönni Brazília, Oroszország, India és Kína vezetőinek és delegációinak, hogy részt vettek ezen a legsikeresebb XV. BRICS Csúcson Dél-Afrikában Johannesburgban”.

Az esemény jelentőségét viszont az adja, hogy a BRICS öt tagról 11-re bővült, mivel 2024. január 1-gyel hat új taggal bővül a szervezet. Ez a hat ország a következő:

  • Argentin Köztársaság
  • Etióp Szövetségi Demokratikus Köztársaság
  • Iráni Iszlám Köztársaság
  • Szaúd-Arábiai Királyság
  • Egyiptomi Arab Köztársaság
  • Egyesült Arab Emírségek

Ezzel a világ GDP 29,3%-át fogják kitenni, a korábbi 26,4% helyett. A világ populációjának immáron a 46%-át teszik, míg korábban csak a 40,8%-át tették ki. De a fejlődés itt valószínűleg nem áll meg, mert még több taggal fog bővülni a szervezet.

A BRICS következő bővülésének lehetséges jelöltjei

A médiában több helyen megírták, hogy a BRICS bővülése itt nem áll meg és valószínűleg további tagokkal fog bővülni.

Enoch Godongwana dél-afrikai pénzügyminiszter szerint Algéria biztosan csatlakozni fog a következő körben. De felmerült Afganisztán, Indonézia, Nicaragua, Nigéria, Szenegál és Thaiföld csatlakozásának is a lehetősége.

Június 2-án Fokvárosban a BRICS külügyminisztereinek találkozóján Kazahsztán külügyminiszterének első helyettese Kairat Umarov megerősítette Asztana azon szándékát, hogy a jövőben szeretnének taggá válni. Ezen kívül több más állam is jelen volt, akik közül többen taggá is válnak a jövőben.

2024. január 1-el tagok Csak érdeklődők 1. Argentína Banglades 2. Egyiptom Burundi 3. Irán Comore-szigetek 4. Szaúd-Arábia Kongó 5. Egyesült Arab Emírségek Gabon 6. Indonézia 7. Uruguay

 

Nem sokkal ezután június 19-én Banglades hivatalosan is bejelentette, hogy szeretne csatlakozni a BRICS-hez, amit a bangladesi külügyminiszter Abdul Momen is megerősített. Oroszország szövetségese Belarusz is bejelentette szándékát, hogy csatlakozna a BRICS-hez.

Ezenkívül pedig megfigyelhető például Oroszország kommunikációján, hogy szeretné, ha minél többen csatlakoznának a gazdasági szövetséghez. Putyin szeptember 29-én a Latin-Amerika – Oroszország Parlamenti Konferencia megnyitóján utalt arra, hogy Latin-Amerikában nagy gazdasági potenciál van és nyitva áll előttük az út a BRICS vagy akár az Eurázsiai Unióval az együttműködésre.

A Kreml szóvivője Dmitrij Szergejevics Peszkov szerint „ez nem Oroszország politikájának a következménye (hogy ennyien csatlakoznak), ez a fejlődési lehetőségek hatása, amit a BRICS-hez való csatlakozás magában rejt”. Azt is kiemelte, hogy ez egy „olyan együttműködése az országoknak, ahol egy közös megközelítést alkalmaznak arra vonatkozóan, hogy fejlesszék a kapcsolatokat, aminek az alapja az előny és kölcsönös tisztelet nem egymás kioktatása arról, hogy hogyan kellene élni”.

A fenti kijelentések egyértelműen passzolnak a jelenlegi Nemzetbiztonsági Stratégiájukhoz, ahol meghatározzák egy változó világrend kialakulását. De Indiának is fontos a BRICS bővítése:

„A BRICS többé nem „alternatíva”, hanem a globális világ kialakult jellemzője. A BRICS által megtestesített reformüzenetnek át kell hatnia a multilateralizmus világát” – vélekedett az indiai külügyminiszter Subrahmanyam Jaishankar.

Jól látszik, hogy több forrás szerint is a BRICS létszáma nőni fog, azonban egyelőre kérdés, hogy a jelentkezők közül kiket fognak valóban bevenni. Összefoglalva jelenleg az alábbi lehetséges lista kering az interneten:

Bejelentették hivatalos csatlakozási szándékukat Érdeklődnek a szervezet iránt 1. Algéria Afganisztán 2. Bahrein Angola 3. Banglades Burundi 4. Belarusz Comore-szigetek 5. Bolívia Kongó 6. Kuba Gabon 7. Honduras Bissau-Guinea 8. Kazahsztán Mianmar 9. Kuvait Nicaragua 10. Palesztina Észak-Korea 11. Szenegál Pakisztán 12. Thaiföld Szudán 13. Venezuela Szíria 14. Vietnám Tunézia 15. Törökország 16. Uganda 17. Zimbabwe 18. Indonézia

 

A BRICS gazdasági potenciálja

A fentiekben jól látszik, hogy jelenleg egy komoly átalakulási folyamaton megy keresztül a BRICS. Jövőre hat ország csatlakozik és ezenfelül többen is bejelentették, hogy a későbbiekben szeretnének tagok lenni. Fontos megvizsgálni, hogy valóban kihívója lehet-e a G7-nek.

A Visual Capitalist weboldala szerint 2024. január 1-től kezdve a BRICS magába tömöríti a világ lakosságának 46%-át, a világ GDP 29,3%-át, az olajtermelés 43,1%-át és a globális exportban való részesedés 25,1%-át. Míg a G7 országai (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország, Kanada) a világ GDP 29,89%-át a lakosság 10%-át. Az olajtermelés tekintetében az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország – esetleg még Kanada – akik jelentősebb olajtermelők a G7-en belül. A BRICS kapcsán más weboldalak is, mint az Economic Times is hasonló adatokat közöl a BRICS gazdasági teljesítménye kapcsán, mint a Visual Capitalist.

Természetesen azt meg kell említeni, hogy a százalékos eloszlások nem egyenletesek, mert India és Kína együtt kiteszik a világ lakosságának 35,5%-át BRICS-en belül pedig a lakosság 78%-át. A világ GDP 18,4%-át Kína teszi ki, míg a BRICS-en belül a GDP 62%-át teszi ki.

Viszont az olajkitermelésben egyértelműen Oroszország és Szaúd-Arábia dominál együttesen a világ 24,8%-át teszik ki. A BRICS-en belül pedig a termelés 57%-át.

Az olajtermelés kapcsán érdemes megfigyelni  az OPEC szervezetét is, hogy mennyiben fedi majd le a jövőben a BRICS.

OPEC tagok Tagja BRICS-nek 1. Algéria még nem 2. Angola még nem 3. Ecuador nem 4. Egyesült Arab Emírségek igen 5. Gabon még nem 6. Egyenlítői-Guinea nem 7. Irán igen 8. Irak nem 9. Kuvait még nem 10. Líbia nem 11. Nigéria nem 12. Szaúd-Arábia igen 13. Venezuela még nem

Az látható, hogy a 13 tagból jelenleg még csak 3 tagja a BRICS-nek, azonban még 5 ország az, akiknél lehetséges a későbbi tagság. Így végső esetben 8 BRICS tag foglalna helyet az OPEC országai között, ami a szervezet 61%-át jelentené.

Másrészről azt is fontos megnézni, hogy kik termelnek a legtöbbet az OPEC-en belül. (#-el jelölve a BRICS tag és *-al az aspiráns.)

Ország Éves olajtermelés (hordó/naponta) 1. Algéria * 1,698,785,656 2. Angola * 1,796,742,754 3. Ecuador 548,378,765 4. Egyesült Arab Emírségek # 3,772,788,273 5. Gabon * 210,427,672 6. Egyenlítői-Guinea 244,000,000 7. Irán # 4,376,194,355 8. Irak 4,443,457,393 9. Kuvait * 2,990,544,137 10. Líbia 499,396,792 11. Nigéria 1,938,542,727 12. Szaúd-Arábia # 12,402,761,040 13. Venezuela * 2,355,423,552 Összesen: 37 277 443 116

 

A táblázatból kitűnik, hogy a leendő BRICS tagok éves olajtermelése (hordó/naponta) összesen 20 551 743 668, ami az egész szervezet 55,1%-át teszi ki, tehát közel 60%. Ha hozzá vesszük azokat a tagokat is, akik bejelentették lehetséges csatlakozási szándékukat akkor ez az érték 29 603 667 439-ra nő, ami már 79,41% alig marad el a 80%-tól. Kijelenthető, hogy a BRICS országai teljesen lefedik, majd a jövőben az OPEC országok olajtermelését.

Ezen kívül azt is fontos kiemelni, hogy ezek az országok több fontos kereskedelmi fojtópont felett gyakorolnak uralmat, ami így részben vagy teljesen BRICS országok ellenőrzése alá kerülne. Egyiptommal a Szuezi-csatorna, Iránnal a Hormuzi-szoros kerül BRICS országok tulajdonába. Indonéziával a Malaka-szoros egy része kerülne hozzájuk, valamint a Lomboki-szoros, de Indonézia csatlakozása még nem biztos.

Összességében megállapítható, hogy egy jelentősebb gazdasági együttműködés van kialakulóban, ami jelenleg is fejlődésben van. A kérdés, hogy lehet-e a kihívója a G7-nek vagy milyen célt szolgál majd a későbbi geopolitikai játszmákban.

Lehet-e kihívója a G7-nek?

Annak ellenére, hogy megvan a gazdasági potenciálja a BRICS-nek, mégis vannak olyan szakértők, akik úgy gondolják, hogy nem fog alternatívát kínálni a G7-tel kapcsolatban. Több okot határoznak meg.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a demokrácia hiánya és a korrupció miatt fog megbukni a szövetség. De olyan elméletek is vannak, ami csak úgy számol a BRICS-el mint egy platform, ami csak segítséget, alternatívát ad a nyugati befolyással szemben és nem fogja se leváltani és az ellensége se lesz.

A demokrácia terén a Freedom House és az Institute for Democracy tanulmányából is az a következtetés jön le, hogy a G7 országai demokrácia-mutatóihoz képest elmaradnak a BRICS államai, tehát ebből következik, hogy a BRICS nem egy demokratikus szervezet.

Az Institute for Democracy 2022-es adatai szerint egy 0-1-es skálán a G7 0.77-en a BRICS csak 0.31-en áll. A Freedom House 0-100-as skálán a G7 országainak átlagát 92-re a BRICS országaiét 49-re értékelte. Ezen kívül több tanulmány, szerint is a gazdasági növekedés összefügg a demokráciával és a szabadsággal.

Thorvaldur Gylfason izlandi emeritus gazdasági professzor a cikkében ezt problémának tekinti, mivel a demokrácia, szabadság és az emberi jogok tisztelete az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozata szerint univerzális értékek, ezzel viszont szembe mennek a BRICS országai. Brazil elemzők is megemlítették, hogy valóban probléma lehet, hogy antidemokratikus irányt vett a BRICS bővülése és fontos lesz Brazíliának ügyelni arra, hogy a szervezet semleges maradjon és ne Kína és Oroszország geopolitikai érdekeit szolgálja.

Az izlandi professzor hozzátette, hogy történelmi ellentétek feszülnek a BRICS országai között, ezért sohasem lehet igazán jó viszonyban egyik ország sem, hiszen területi követeléseik vannak egymással szemben, valamint vannak érdekütközések is. Ezt a véleményt osztja az Atlanti Tanács oldalán több szakértő is. Véleményük szerint problémát okozhat Oroszország-Kína-Irán nyugat ellenessége a kevésbé nyugat ellenes Brazília-India irányába, de kérdés lesz, hogy az afrikai országok érdekei mennyire férnek majd össze a közel-keleti országokéval.

A fenti megállapítások igazak, hiszen valóban több olyan ország kerül egy szövetségbe, akiknek érdekeik ütköznek, történelmük konfliktusokkal terhelt. Azonban ez a megállapítás igaz a nyugati szervezetekre is. Már csak a G7-en belül Németország és Franciaország Napóleon idejétől kezdve a múlt század közepéig komoly ellenségek voltak.

De ha az Európai Unióra és a NATO-ra vetítjük ki ezt a problematikát ott is látható, hogy Közép-Európa országainak egymással szemben területi követeléseik vannak, a lengyelek nem bíznak a németekben, Törökország és Görögország történelmi ellenségek stb. Ennek ellenére működnek ezek a szervezetek. Tehát nem lehetetlen a BRICS-nek sem megoldani ezeket a típusú problémákat.

A BRICS fejlődik és több ország szeretne csatlakozni. Ennek oka leginkább az, hogy szeretnének egy olyan platformhoz tartozni, ami pont, hogy egy alternatívát kínál a jelenlegi nyugati rendszerrel szemben. Kritizálják a nyugati NGO-k Kínát és Oroszországot, mert nem elég demokratikusak, de sok kevésbé demokratikus ország szívesen kereskedik velük.

Ennek oka, hogy nem kérik számon az emberi jogok hiányát. Továbbá úgy pozícionálják magukat, mint akik a nyugati neokolonializmus ellen küzdenek. Ez jól rezonál, mert a  párizsi klímacsúcson a dél-afrikai elnök is kijelentette, hogy „Mi (Afrika) azt akarjuk, hogy egyenlőként legyünk kezelve” ez tökéletesen leírja, hogy Afrika úgy érzi a nyugat kizsákmányolja és lenézi őket. Egyelőre még több szakértő szerint még csak egy alternatívaként fog üzemelni és nem fogja leváltani a nyugati blokkot.

A katari illetőségű Al-Jazeera cikkében az áll, hogy inkább lesz egy gazdasági és diplomáciai alternatíva az Egyesült Államok által dominált blokkal szemben, minthogy teljesen lecserélje. Grace Yuehan Wang akadémiai vállalkozó szerint nem egy blokk, hanem sokkal inkább egy hálózat, ami hasonló országokat tömörít. Fejlődő országok a globális délen, akik fejlődni akarnak.

Alekszandr Babakov orosz Állami Duma alelnöke azt mondta, hogy Oroszország a BRICS tagjaival és más afrikai országokkal a dollár dominancia felszámolásán és saját valuta bevezetésén dolgozik.

Modern Diplomacy-n megjelent cikk szerint Kína több szervezeten és intézkedésén keresztül fejti majd ki befolyását a világra. Ilyenek a Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) és ilyen lesz a BRICS is. Kína egyre inkább egy alternatív rendet próbál kialakítani, ami szembe megy a nyugati világgal. Erre a BRICS is kiváló eszközként fog szolgálni, ugyan még csak egy gazdasági tömörülésként írják le, mint ahogyan Putyin is tette az Latin-Amerika-Oroszország Parlamenti Konferencián, de megvan az esély, hogy egy komolyabb erővé fogja kinőni magát.

Ezért a G7 is igyekszik úgy pozícionálni magát, hogy ne egy Kína által vezetett ezért hívták meg 2022-ben a G7 találkozóra Indiát és Dél-Afrikát. Az utóbbi időben viszont India és Kanada viszonya jelentősen megromlott a Halisztán-ügy kapcsán, mivel a kanadai kormány szerint egy kanadai szikh férfit az indiai kormány öletett meg. India ezen felháborodott, ami eltávolítja a nyugati blokktól és inkább a – rivális – Kína irányába tereli.

Kérdés az, hogy a BRICS megmarad-e egy gazdasági szövetségnek vagy egy sokkal komolyabb politikai szövetséggé válik.

Zárás

Összefoglalásként az állapítható meg, hogy a BRICS egy jelentős gazdasági potenciállal rendelkező platform. Nem tagadható, hogy a világ népességének a többségét tömöríti a szervezet, ezenkívül mind a kőolajkitermelést tekintve, mind az összterületet tekintve a G7 elé került. A GDP—t tekintve nincs nagy különbség egyes elemzések szerint még a G7 vezet más szerint már a BRICS.

Geopolitikailag nézve több fontos fojtópontot is az ellenőrzésük alatt tartanak, mint a Szuezi-csatorna vagy a Hormuzi-szoros. A világkereskedelem szempontjából mindkettő jelentős csomópont.

Ugyan megvannak a kritikák miszerint nem eléggé demokratikus a szervezet vagy éppen ellentétek feszülnek a tagállamok között, azonban a BRICS-nek leginkább abban rejlik a népszerűsége a nem nyugati országok körében, hogy nem kérik számon rajtuk az emberi jogokat és a liberális demokráciát.

Kína és Oroszország valószínűleg egy olyan platformként fogják felhasználni, ami egy lazább szövetségbe gyűjti a nyugattal szemben kritikus államokat. Amíg Oroszország hozzáadott értéke kevesebb lesz, úgy Kína lesz a térség vezető hatalma.

A kínai politika egyesítve befolyását a BRICS, Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel és a kínai elnök által meghirdetett Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) révén komoly befolyást építhet ki a világon.

Egyelőre a BRICS még csak gazdasági kezdeményezés, azonban a jövőben ez túlmutathat rajta és a nyugatból kiábrándult államok laza szövetsége lehet, ami Kína és Oroszország álláspontja szerint is az új, igazságosabb és demokratikusabb multipoláris világrend megalapításának egyik biztosítéka lesz, ahol mindenki szuverén lesz és nem szólhat bele az Egyesült Államok senkinek sem a politikai rendszerébe.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A borítókép kirill_makes_pics képe a Pixabay -ről.

A A BRICS államok előretörése, kialakulhat-e egy új világpólus? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Az Oroszországi Föderáció és Ukrajna harca a Kijevi Rusz történelmi örökségéért

Tue, 11/14/2023 - 12:53

A tavaly kitört orosz-ukrán háború megmutatta, hogy a korábban több szálon kapcsolódó két rokon nemzet között több ellentét húzódik. A háború során nem csak a harcmezőn, médiában, gazdaságban, politikai kommunikációban, hanem a történelemben is folyik a harc. Oroszország és Ukrajna is közös őshazájának gondolja a középkori Kijevi Ruszt. Az orosz értelmezésben innen ered a keleti szláv népek rokonsága, amikor még egy államban éltek. Az ukránok viszont egyre inkább úgy gondolják, hogy ők voltak a Rusz. Moszkva ezt a nevet csak ellopta. Mindkét fél célja az, hogy meggyőzze a világot – de elsősorban saját nemzetüket – hogy ők a valódi örökösei a Rusznak ezzel is erősítve saját országuk legitimitását.

Az ukránok célja, hogy bebizonyítsák a világnak és maguknak, hogy valójában az oroszok bitorolják a „ruszkij” nevet és Ukrajna az ősibb ország, így joga van a függetlenséghez. Az oroszok célja pedig megmutatni, hogy a Rusznak ők az örökösei, így ahogyan a Moszkvai Nagyfejedelemség egyesítette a szétszakadt keleti szlávokat úgy a modern Oroszországi Föderáció is csak történelmi kötelességét folytatja.

A cikkben szeretném röviden ismertetni az orosz-ukrán közös történelmi múltat. Itt leginkább a Kijevi Ruszt értem alatta. Ebből kifolyólag nem célom a Lengyel-Litván Unió, a Romanovok Oroszországának az ukrán nacionalisták tevékenységének a bemutatása.

A Kijevi Rusz rövid bemutatása

Mielőtt bemutatnám a napjaink politikai csatározásait érdemes egy rövidebb történelmi áttekintést adni a Kijevi Rusz történelméről.

A történelmi áttekintés

A Kijevi Rusz létezését 862 – 1242-ig tartó időszakra tehetjük. A történelmét a korabeli Régmúlt idők elbeszélése című krónikából ismerhetjük meg. E szerint az itt élő szlávok visszahívták a korábban elűzött varégokat – akiket ruszoknak is hívtak – azért, hogy segítsék megszervezni ezt a gazdag államot, valamint kiűzni a kazárokat. Rurik érkezett ide két testvérével Szineusszal és Truvorral. Rurik Novgorodban másik kettő Beloozeróban és Izborszkban telepedett le. Utóbbi kettő gyorsan meghalt és Rurik átvette az ő birtokaikat is. Dinasztiáját 862-ben alapította meg novgorodi központtal. Utódai I Fjodorig, azaz 1598-ig voltak Oroszország uralkodói. Halálával beköszöntött a zűrzavaros időszak (1598-1613), ami a Romanov-dinasztia hatalomra jutásával ért véget.

Visszatérve 862-be: Rurik két embere Aszkold és Dir elfoglalták Kijevet és ők itt telepedtek le. Rurik 879-ben halt meg, akit Oleg követett. Ő volt az, aki legyőzte Aszkoldot és Dirt és 882-ben elfoglalta Kijevet, ahova Novgorodból áttette a központot. Őt Igor követte, aki feleségül vette Olgát. Olga személye azért említésre méltó, mert mind az oroszok mind az ukránok tisztelik. Ukrajnában állami kitüntetés Oroszországban egyházi kitüntetés van róla elnevezve.

A Kijevi Rusz következő jelentős uralkodója I. Vlagyimir novgorodi fejedelem és kijevi nagyfejedelem. 988-ban ő keresztelte meg országát. Ezzel létrehozta a keleti ortodox szláv államot. Zelenszkij rendelete szerint Vlagyimir megkeresztelését július 28-át az ukrán államiság napjaként kell megünnepelni.

Vlagyimirt I. (Átkozott) Szvjatopolk követte, aki meggyilkoltatta Vlagyimir három fiát. Uralkodása rövid volt, mert I. (Bölcs) Jaroszláv átvette tőle a hatalmat. A Rusznak ő volt az utolsó jelentős uralkodója az ország utána hanyatlásnak indult. A XII. századra a Rusz több fejedelemségre szakadt. Formálisan egy ország volt azonban a fejedelemségek: Novgorod, Rosztov-Szuzdal, Polock, Szmolenszk, Csernyigov, Rjazany, Pereszjavl egyre nagyobb önállóságra tettek szert. Amikor 1240-ben a Mongolok elfoglalták Kijevet, akkor már egy széteső birodalmat győztek le.

A Kijevi Rusz problematikája

Az előző alfejezetből több dologra lehetünk figyelmesek. Egyrészről az alapító dinasztia Rurik vezetésével sem nem orosz sem nem ukrán volt, hanem varég. A Régmúlt idők elbeszélései krónika szerint ráadásul a varégokat hívták ruszoknak nem a szlávokat. Tehát az idők folyamán a szlávok és a ruszok összeolvadtak.

A történelemszemléletet tekintve az orosz identitás alapját az 1674-es Kijevi Szinopszisz című könyv adja. Lényegében Kijev – Vlagyimir – Moszkva egyirányú történelmi fejlődés volt. Oroszország Kijevben kezdődik és a kisoroszok (ukránok) és a nagyoroszok egy nemzet. A következő évszázadban megérkezett az ukrán válasz: „A ruszok vagy Kisoroszország története”, ami valamikor a XVIII. század végén XIX. század elején jelent meg.

E szerint az igazi ruszok az ukránok nem az oroszok, tehát Oroszország nem a Kijevi Rusz örököse. A probléma az, hogy mind az ukrán, belarusz és orosz nyelv a Rusz felbomlása után jött létre. Mindhárom népnek a közös őshazája a terület. Ez viszont elvezet napjaink problémájáig.

Az orosz-ukrán álláspontok okai

Mind az Oroszországi Föderáció mind Ukrajna úgy gondolja, hogy a Kijevi Rusznak az örökösei. Előbbi testvérnépként gondol Belaruszra és Ukrajnára. Utóbbi azonban egyedüli örökösként gondol magára, míg az oroszok csak ellopták tőlük a múltat. A kérdés miért olyan fontos ennek a két országnak a Kijevi Rusz, hiszen 1242-ben megszűnt? A válasz a történelmi legitimitás. Mindkét állam saját politikáját a régi múlttal próbálja igazolni.

Ukrajna álláspontja

Kétségkívül az ukránoknak nehezebb dolguk van, mint az oroszoknak. Ukrajna, mint állam 1991 előtt sosem létezett. Ezzel szemben Oroszország igen. Az oroszoknak több évszázados történelmi múltjuk van önálló állammal, uralkodókkal, győzelmekkel, forradalmakkal stb. Ukrajna ezzel szemben mindig is valamilyen birodalom része volt. Ha a mai területeit nézzük, akkor a történelem bizonyos szakaszaiban mindig más államok uralták területeik egyrészét: Magyar Királyság, Lengyel-Litván Unió, Habsburg Birodalom, majd Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Szovjetunió és a két világháború közötti Lengyelország.

Mivel az ukránoknak nem volt „önálló történelme” ezért kreálni kellett. A Kijevi Rusz az az időszak, amire vissza lehet nyúlni arra hivatkozva, hogy az a modern Ukrajna őse. Hiszen, ha Kijev megakar szabadulni Moszkva örökségétől akkor ez az az időszak, aminek az újra értelmezésével független országgá válhat. Ha Kijevi Rusz a modern Ukrajna alapja és a Moszkvai Fejedelemség Oroszországé akkor Ukrajna ősibb, Oroszországnak nincs joga testvérként kezelni őket és Ukrajna Európa része.

A modern kijevi politika pedig mindig is törekedett arra, hogy szakítsanak Oroszországgal. Jó példa erre a második ukrán elnök – akit nyugaton szeretnek oroszbarátként emlegetni – Leonyid Danyilovics Kucsma 2003-ban megjelent könyve: Україна — не Росія (Ukrajna nem Oroszország). De a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra jutott Viktor Andrijovics Juscsenko elnök is folytatta nyugati orientációját. A 2014-es majdani események meg még inkább orosz ellenes irányba tolta az ukrán politikát.

Ezekből kiindulva Ukrajna nem ismerheti el a Kijevi Ruszt közös őshazának, mert akkor automatikusan az orosz narratíva érvényesül miszerint testvérnépek. Ha kulturális, gazdasági, nyelvi és politikai függetlenségre törekszik Moszkvától, akkor ki kell sajátítaniuk a Kijevi Ruszt és azt kell mondaniuk, hogy a később létrejött Moszkvai Nagyfejedelemség az, aki elbitorolta a Rusz nevet abból a célból, hogy saját politikai terjeszkedésére felhasználja. Tehát visszakell venni a Ruszt az oroszoktól. Erről a következő fejezetben lesz részletesebben szó, ahol a gyakorlati eseményekre térek ki az információs/pszichológiai hadviselés terén.

Oroszország álláspontja

Az Oroszországi Föderáció helyzete sokkal könnyebb. Több százéves önálló államisággal rendelkeznek és még a Moszkvai Nagyfejedelemség uralkodói dinasztiája is megegyezik azzal a dinasztiával, akik még a mongol pusztítás előtt Kijevben uralkodtak. Továbbá III. (Nagy) Iván uralkodása alatt 1480-ban függetlenedtek a tatároktól. Ő tette meg a bizánci kétfejű sast címerré, ami jelenleg is Oroszország címere. Innentől kezdve definiálja magát Moszkva harmadik Rómának és III. Iván alatt sok régi területet foglaltak vissza, ami a Kijevi Ruszhoz tartozott.

Tehát a Moszkvai Nagyfejedelemség már közel 600 évvel ezelőtt is úgy tekintett magára, mint a Kijevi Rusz örökösére, aminek a legfontosabb feladata a régi területek visszafoglalása, ami – akkori viszonylatban – közel 250 éve elveszett. Ez a logika végig követte az orosz történelmet a Romanovok alatt is. I. (Nagy) Péter, II. (Nagy) Katalin: mindegyikőjük célja a régi történelmi határok visszaszerzése volt.

Ez a történelem értelmezés a modern Oroszországban is megfigyelhető. Ők továbbra is úgy gondolják, hogy a Kijevi Rusz a közös őshaza, hiszen ebből kiindulva legitim az az álláspont, hogy az orosz-ukrán testvérnép és régen egy országba tartoztak csak a történelem közbe szólt. A közös történelmi múlt miatt komoly érzelmek fűzik az oroszokat az ukrán és belarusz területekhez. A jelenlegi geopolitikai érdekeknek is tökéletes ez a történelemszemlélet.

Ha a Moszkvai Nagyfejedelemség a Kijevi Rusz egyenes folytatása – hiszen ott is Rurikok uralkodtak és ők kezdték újra összegyűjteni a területeket – és a három ország – Oroszország, Belarusz, Ukrajna – testvérnemzet így joggal tekintheti ezeket az országokat Moszkva saját érdekszférájának. Hasonlóan, mint ahogy az Egyesült Államok az egész amerikai kontinenst saját belügyének tekinti.

A fentiekből jól látható, hogy miért ilyen fontos napjainkban is a Kijevi Rusz öröksége, főleg úgy, hogy a jelenleg is zajló háborúban is komoly szerepet játszik az eltérő múlt értelmezés. Továbbá mindkét fél igyekszik meggyőzni a másik felet saját igazáról, az ukrán narratívát pedig erőteljesen felerősítette a nyugati sajtó.

Harc az emberekért

Természetesen a fent említett szembenállás a gyakorlatban is megjelenik a politikai kommunikáció során, újságcikkekben, vlogokban stb. A cél, hogy meggyőzzék az átlagembert a saját igazukról, legyen az ukrán vagy az orosz álláspont. Akkor sikeres a narratíva, ha minél többen elhiszik. A következőkben a gyakorlatban megnyilvánuló példák következnek.

Példák az oroszok és ukránok tevékenységére

Az oroszok természetesen a kezdettől fogva azon az állásponton vannak miszerint az orosz-ukrán-belarusz népek testvérek. Ez mindig is így volt csak a szerencsétlen történelmi folyamatoknak köszönhető, hogy ma külön országokban élnek. „A Szovjetunió felbomlása volt a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” – hangzik Putyin híres idézete.

A 2021-ben publikált kétnyelvű cikke pedig híressé-hírhedté vált, ahol az orosz-ukrán nép közös történelméről értekezik és a két nép egységéről. Az orosz részről ez válasz volt a több éve tartó ruszofób ukrán politikára, amit szerintük a nyugat támogat 2014 óta.

Kirill pátriárka is megegyező véleményen van Putyinnal, aki szintén úgy gondolja, hogy a három szláv ország egy közös őstől ered és mind az orosz világnak a része. Tehát a Kijevi Rusz orosz szempontból igazolása annak, hogy Oroszország csak a saját történelmi népei igyekszik biztonságban tudni. Ukrajnának viszont a Rusz a független ukrán államot jelenti.

A fent említett problematikája a Kijevi Rusznak már a háború előtt is egyre inkább kezdte foglalkoztatni a kijevi gondolkodást. 2021. augusztus 31-én Olekszij Aresztovics feltöltötte youtube csatornájára azt az interjút, amit Roman Cimbaljuknak adott. Itt azt javasolta, hogy az ukrán államot Rusz-Ukrainának kellene hívni ezzel is megfosztva az Oroszországi Föderációt a „russzkij” brendtől. „Végül megkell őket fosztanunk a „russzkij” brendtől. Azért küzdök, hogy ezt a háborút helyesen „russzko-rosszijszkaja”[1] háborúnak hívjuk. A Rusz mi vagyunk.”

Az ellopott történelem narratívát már több nyugatra kommunikáló ukrán vlogger is terjeszti. Annak ellenére, hogy „csak” vloggerek fontos őket megemlíteni, mert angolul nyugatra kommunikálnak, tehát a céljuk a nyugati ember megszólítása és az ukrán érdekek közvetítése. Ezt nem kell elítélni, mivel természetes, amit csinálnak. Helyén kell kezelni őket és tudni, hogy tevékenységükkel ők is beszálltak az információs hadviselésbe, ami a Kijevi Ruszért folyik.

Anna Danyilcsuk youtube csatornáján több videót szentelt már annak, hogy bebizonyítsa hazája történelmét Oroszország elrabolta. Videóiból jól látszik a jelenlegi ukrán gondolkodásmód. A témák között megtalálható az egyház kérdése, a Krím miért is volt mindig is és lesz mindig is Ukrajnáé vagy éppen a Kijevi Rusz történelme. Itt azt állítja, hogy a Rusz tradícióit nem örökölte Oroszország, Moszkva a mongol hordák örököse és csak Nagy Péter találta ki az Orosz Birodalom elnevezést.

Ugyan sokszor nem pontosan hivatkozik a történelmi eseményekre, mint például az egyik videójában azt állítja, hogy Novgorod is Kijevből nőtt ki, ami viszont nem igaz, mivel a fent írtakban kiderült, hogy Rurik Novgorodban uralkodott és utódja Oleg foglalta el csak Kijevet.

E mellett szereti az orosz népet úgy beállítani, akik rajonganak a despotákért – mint Vlagyimir Putyin – és ezért minden diktátor az orosz nép szülöttje. Tehát mindenki felelős Vlagyimir Putyin hatalomra jutásáért. Nem a rendszer hibája, hanem a nép hibája, hogy megválasztották.

Az pedig, hogy mennyire nem légből kapott az állítása miszerint Oroszország nem a Rusz, hanem a Moszkvai Nagyfejedelemség felmerült már hivatalosan is Ukrajnában, hogy Oroszországot nevezzék át Moszkóviára. Az ukrán elnök honlapján a petíció elérte a 25000 aláírást, aminek következtében az elnök is foglalkozik a kérdéssel. Utasította a miniszterelnököt, hogy nézzen utána a lehetséges jogi megoldásoknak.

Itt még Aresztovics 2021-es interjújához is visszakanyarodunk, ahol a rusz brendjétől akarja megfosztani az oroszokat. Továbbá Anna Danyilcsuk videójához – ami ugyan válasz volt erre a petícióra – ahol támogatólag nyilatkozik erről és javasolja Aresztovics Ukraina-Rusz elnevezését is. A korábbi orosz elnök Dmitrij Medvegyev Twitteren úgy kommentálta az ukránok ötletét, miszerint az oroszoknak Schweinisch Bandera-Reich azaz Disznó-Bandera Birodalomra kellene átnevezni Ukrajnát.

A korábbi fejezetben kifejtett álláspontot miszerint, ha Ukrajna függetlenedni akar Oroszországtól, akkor egy választása van kisajátítani a Kijevi Rusz történelmét. Ezt bizonyítja Volodimir Zelenszkij elnök kijelentése, ahol azt állítja az orosz és ukrán nép nagyon távoli rokonok.  Kiemelendő, hogy ez még háború előtti felszólalás. Tehát nem a 2022-es orosz támadás okozta a törést az orosz-ukrán viszonyban.

Továbbá egy 2021-es kutatás szerint amit az ukrán Rating Group «Рейтинг» végzett, bizonyítja, hogy az ukrán nép valóban nem gondolja magát már egynek az orosszal. Ami azt jelenti országos szinten 55% van ellene és 41% mellette. Az is kiderült miszerint az ukránok 75%-a tekinti magát a Kijevi Rusz kizárólagos utódjának és csak 8% szerint Oroszország a kizárólagos utód.

John Mark Dougan oroszbarát vlogger videójában megjelent, ahol Jan Gaginnal a Donyecki Népköztársaság elnökének tanácsadójával mutatnak be Ukrajnából zsákmányolt könyveket, ami véleményük szerint a társadalom oroszellenes indoktrinációját szolgálja. Internetes keresés után néhány könyv megtalálható, amit bemutatnak a videóban:

  • Leonyid Kucsma: Європейський вибір (Európai választás) 2002
  • Mihajlo Grusevszkij: Як жив український народ. Коротка історія України (Hogyan él az ukrán nép. Ukrajna történelme röviden) 1915 reprint: 1991.
  • Vaszil Marocsko: Голодомор 1932-1933 (Holodomor 1932-1933) 2000-es évek.
  • Россия и ее „колонии”. Как Грузия, Украина, Молдавия, Прибалтика и Средняя Азия вошли в состав России (Oroszország és gyarmatai, Hogyan lett Grúzia, Ukrajna, Moldova, a balti államok és Közép-Ázsia Oroszország része) 2007
  • Valentyin Kozsevnyikov: Яка національна ідея українців? Що таке український націоналізм? Хто такі українські націоналісти? (Mi az ukránok nemzeti elképzelése? Mi az ukrán nacionalizmus? Kik az ukrán nacionalisták?) 2011

Az amerikai érdek az eseményekben

Az Egyesült Államoknak is megvannak az érdekei az orosz-ukrán történelmi harcban. Nyikolaj Sztarikov politikai szereplő szerint Washington célja az antitézis azaz Ukrajnában az Anti-Oroszország létrehozása. Ezt még nem sokkal a krími események után fejtette ki, jóval a háború kezdete előtt. De azóta az orosz elnök Vlagyimir Putyin is erre az álláspontra helyeződött.

Véleménye szerint ez a projekt már jóval a XIX. századig nyúlik vissza és a kollektív nyugat mindig is elakarta ragadni Ukrajnát az Orosz Birodalomtól. Ez volt a célja az Osztrák-Magyar Monarchiának, Lengyelországnak és most az Egyesült Államoknak is. Zbigniew Brzezinski szerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni.

Persze feltehető a kérdés, hogy miért is lenne jó egy Anti-Oroszország létrehozása? Több okból is:

  • Létrejönne egy nyugati orientációjú szláv ortodox ország
  • Aláásná Putyin és Lukasenko rendszerét
  • Ukrajna hídfőállásként szolgálna a keleti terjeszkedés felé
  • Erőt adna Oroszország és Belarusz ellenzékének
  • Putyin elveszítheti befolyását Közép-Ázsiában
  • Ha Ukrajna válik a Russzá, akkor az egész orosz történelmi legitimitás elveszik a föderáció összeomolhat

Egyébként valóban megjelent nyugati oldalon is egyre több helyen az az elmélet miszerint Oroszország csak bitorolja a Kijevi Rusz történelmét Ukrajnától. Ez látható több internetes cikkben is. Ugyan „csak cikkek” mint a vloggerek is „csak vloggerek” viszont ezek azok a források, amiből az átlagember tájékozódik. Mivel átlalában 7 másodpercig tart egy ember érdeklődése így elég csak egy jó címet adni és a szalagcímeket átolvasva már lehet ideákat ültetni az ember agyába. Csak néhány példa:

  • Hogyan használta régóta Moszkva a történelmi Kijevi Rusz államát, hogy expanzionizmusát igazolja
  • Történelem lopás: Hogyan rabolja el Moszkóvia Ukrajna történelmét
  • Sajnálom Mr. Putyin. Ukrajna és Oroszország nem ugyanaz az ország
  • Ukrajna korai állama a Kijevi Rusz a 11. században élte aranykorát

Az is megfigyelhető egy Google keresés által, hogy az angol nyelvű források a háború előttről többször hivatkoznak középkori Oroszországként a Ruszra, viszont a háború után több cikk jelent meg, ami már középkori Ukrajnaként hivatkozik rá.

Egyébként kiemelendő, hogy tárgyilagos cikkek ugyanúgy vannak, ami leírja, hogy igazából egy közös ősről van szó, ami nem volt se orosz se ukrán. Azonban ez, ahogyan korábban ki lett fejtve az orosz narratívának kedvez, mivel ebből következik, hogy testvérnépek.

Itt jönnek képbe az amerikaiak, akik az oroszok szerint az ukrán nemzetébredést mesterségesen kreáltak ezzel az ellennarratíva terjesztésével. A cél az Anti-Oroszország létrehozása és a Föderáció népeinek megbontása. Ezt bizonyítja az, hogy nem csak ukránok, hanem ellenzéki belaruszok, oroszok, csecsenek és grúzok is harcolnak Ukrajnában jelenleg az oroszok ellen.

Viszont az ukrán álláspont, ahol ők most a saját nemzetszületésükben gondolkodnak, akik több évszázados elnyomás után függetlenednek a Moszkvai Nagyfejedelemségtől. Náluk ez egy természetes folyamat, ami most történik.

A két legnagyobb különbség a két oldal között tehát, amíg az egyik szerint egy mesterséges folyamat zajlik nyugatról megtámogatva, addig a másik szerint egy természetes nemzetfejlődés történik.

Összefoglalás

Végső soron elmondható, hogy a háború a történelemben is zajlik, hiszen egy ország legitimitásának és függetlenségének fontos része a gazdag történelmi múlt, ahol évszázados létezésüket bizonyítják. Oroszország szempontjából azt láthatjuk, hogy ismételten régi történelmi területeiket megszállta a nyugat és ők felszabadítóként érkeznek. Az ukrán szempontból pedig a függetlenedésre csak egy lehetőség van a teljes közös történelmi múlt tagadása az oroszokkal és a Kijevi Rusz kisajátítása. Továbbá ezzel magát az 1000 éves Oroszország eszméjét is elpusztítják helyére Ukrajnát állítva. Ez a nyugati országoknak elsősorban az Egyesült Államoknak kedvez, akik Nyikolaj Sztarikov szavaival élve Ukrajnából Anti-Oroszországot akarnak kreálni.

[1] Ez lefordíthatatlan magyarra. A különbség a russzkij és a rosszijszkij között az, hogy míg az előbbi etnikailag orosz addig az utóbbi már állampolgári alapon orosz csak, tehát az Oroszországi Föderáció állampolgára. Aresztovics kijelentése azt sugallja, hogy az ukránok az igazi oroszok -russzkij- még a Föderációban csak mesterségesen kreált oroszok -rosszijszkij- élnek. Ez pedig a háborúban megindult a ukrán narratívának kedvez miszerint az Oroszországi Föderáció egy mesterséges állam, amit a Moszkvai Nagyfejedelemség magterülete tart egyben ezért fel kell bomlasztani.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Robert Anasch on Unsplash.

A Az Oroszországi Föderáció és Ukrajna harca a Kijevi Rusz történelmi örökségéért bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Emmanuel Macron október 24-25. között a Közel-Keletre utazott tárgyalni a háború kapcsán

Mon, 11/06/2023 - 10:41

A francia államfő kétnapos közel-keleti útra indult, hogy a békés rendezésről tárgyaljon. Az útja során Izraelben, Palesztinában, Jordániában és Egyiptomban járt. Párizs elsősorban a békés megoldást támogatja és elítélte a terrorizmus minden formáját.

A francia elnök három célt határozott meg magának az útjára.

  • Franciaország teljes szolidaritása Izraellel
  • elkerülni a régióban az eszkalálódás veszélyét
  • megnyitni egy politikai perspektívát és egy széleskörű nemzeti konszenzus kialakítása

Ezenkívül a köztársaság elnöke még az útja előtt a Hamász támadására válaszul egy három tengelyen nyugvó iniciatívát ajánlott a béke és biztonság érdekében: terrorizmus elleni küzdelem, civil lakosság védelme, új politikai horizont.  Kiemelendő, hogy a francia elnök – az orosz elnökhöz hasonlóan – szeretné a politikai rendezést olyan irányba vinni, ahol létrejöhet a független Palesztina.

Október 24-én Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnökkel közösen megtartott sajtótájékoztatóján teljes egészében szolidaritást vállalt Izraellel. Kiemelte, hogy 30 francia állampolgárt megöltek és 9-et túszul ejtettek a Hamász emberei. Amellett, hogy megjegyezte az izraeli kollégájának, hogy nem támogatja az erőszakos rendezést, szárazföldi hadműveletek megindítását és szeretné, ha Izrael és Palesztina kölcsönösen békésen elismernék egymást egy erősebb kijelentést is tett.

„Franciaország készen áll arra, hogy mint a nemzetközi koalíció tagja, ami által Irakban és Szíriában részt veszünk harcokban a Daesh ellen, harcoljunk a Hamász ellen is. Azt javaslom a nemzetközi partnereinknek, hogy építsünk egy regionális és nemzetközi koalíciót a mindannyiunkat fenyegető terrorista csoportok elleni harcra”.

Az arab országok meglepődtek a kijelentésen. Kérdés, hogy Macron mit ért a jövőben ez alatt. Erősebb francia jelenlét a Közel-Keleten vagy az Euróbába érkező bevándorlókkal másabb hozzáállás.

Ugyanazon a napon Palesztinába is elutazott, hogy találkozzon a Palesztin Hatóság államfőjével Mahmoud Abbassal. A francia elnök kiemelte, hogy véleménye szerint a Hamász nem képviseli a palesztin népet, valamint szükségesnek tartja, hogy Izrael és Palesztina elismerjék egymást kölcsönösen. Itt is elítélte azt, hogy Izrael keményen lép fel a gázaiakkal szemben és hozzátette mindenkinek ugyanannyit ér az élete. Legyen az francia, palesztin vagy zsidó.

Az utat Kairóban Egyiptomban zárta, ahol az államfő Abdel Fattah el-Sissi fogadta. A felek egyetértettek a deeszkaláció fontosságában és a békés rendezésben. A franciák orvosi felszereléseket és hajókat küldenek Gázába, hogy segítsék a civileket. Egyiptomi kollégájával úgy gondolják, hogy Palesztina függetlensége a megoldás. Az arab kritikákra miszerint a nyugati vezetők nem törődnek a palesztinokkal így reagált:

„Franciaország nem követi a kettősmércét, a nemzetközi jog mindenkire vonatkozik és Franciaország mindig is az univerzális humanizmus oldalán állt.”

Amellett, hogy kiállt az elmúlt napokban Izrael mellett figyelmeztette is őket az emberi jogokra és arra, hogy nem támogatják a szárazföldi offenzívát. Humanitárius segélyt küldenek Gázába és fenntartják a kapcsolatot az arab felekkel is.

Nem véletlen, hogy Macron a térségbe utazott és próbált mindkét oldalnak megfelelni. Franciaországot mélyen érinti a közel-keleti konfliktus, mivel sok arab és zsidó él náluk, ezért a kormánynak olyan álláspontot kell elfoglalnia, ami nem sérti meg egyik oldalt sem. Valamint, ami nem ad okot a jelenleginél is nagyobb tüntetések kibontakozására.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Cole Keister on Unsplash.

A Emmanuel Macron október 24-25. között a Közel-Keletre utazott tárgyalni a háború kapcsán bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Kiberműveletek az Izrael és Hamász közötti háborúban

Mon, 10/30/2023 - 12:54

Miközben Izrael a Hamásszal zajló háborúját vívja a szárazföldön, sokak számára nem ismert, hogy a harc korántsem kizárólag a fizikai közegben zajlik, hanem jelentős mértékben kiterjed a kibertér virtuális valóságára. Milyen kibertámadások érték eddig Izraelt, és milyen aktorok állhatnak a műveletek mögött? Mi a jelentősége és jellege a kiberhadviselésnek korunk konfliktusaiban? Jelen cikk ezen kérdések megválaszolására kíván áttekintő elemzést nyújtani.

Csupán 12 perccel azután, hogy Izrael felé megindultak a Hamász rakétacsapásainak sorozatai, 2023. október 7-e reggelén a kibertérben is támadások láncolata indult el az izraeli digitális infrastruktúra ellen. Hasonlóan a rakétacsapásokhoz, melyek Izrael légvédelmi rendszerének, a Vaskupolának a túlterhelését kívánták elérni, az első kibertámadások szintén a túlterhelés módszerével igyekeztek csapást mérni az izraeli informatikai rendszerekre.

Ezek a műveletek működésüket tekintve ugyanis a DDoS-támadás (Distributed Denial of Service) vagyis kiterjesztett szolgáltatásmegtagadás kategóriájába tartoznak, céljuk általában egy adott (digitális) infrastruktúra rendelkezésre állását megakadályozni. Ez különösen is olyan rendszerek esetében jelenthet számottevő kárt, melyek folyamatos működése valamilyen (állami) alapfunkciót biztosít, így például a kritikus infrastruktúra leállításával megszakadhat az energiaellátás, egy kormányzati felület támadásával ellehetetlenülhet a háborús időben kiemelt jelentőségű közérdekű tájékoztatás. Ennek érdekében a támadó az adott célrendszer felé sorozatos, nagyszámú lekérést indít, melyet az túlterheltsége miatt így a valódi felhasználók felé sem tud biztosítani. Mivel ez a kibertámadási forma a mennyiségen és nem a felhasznált programok fejlettségén alapszik, így ez az egyik legalapvetőbb támadási eszköz, mely széles körben alkalmazható.

Csak október 7-én közel 30 ilyen túlterheléses támadás érte az izraeli kiberinfrastruktúrát, 36 százalékuk a kormányzat, 10 százalékuk a média, 9 százalékuk pedig a közlekedés ellen irányult. Az egyik izraeli kormányzati oldal elleni támadás mértéke tízszerese volt az átlagos forgalomnak, ugyanis közel 13 ezer IP-címről érkezett összességében másodpercenkénti 1 millió lekérés, jól szemléltetve a túlterheléses támadások arányait. Nagy valószínűséggel ilyen támadásnak tudható be az egyik legolvasottabb izraeli híroldal, a Jerusalem Post leállása is, melyért az Anonymus Sudan hackercsoport vállalt felelősséget.

További támadási módszerek

A támadók azonban a túlterheléses támadásokon túl számos egyéb módszert is felhasználtak műveleteikhez, melyek céljai ilyen módon az előbbiektől különbözve általában nem a rendelkezésre állás, hanem az adott kiberinfrasturktúra sértetlenségére irányultak, mely rendszerint adatmódosításban nyilvánult meg. Ezek legjelentősebb példái közé tartoznak a Red Alert applikációba való behatolás, és a RedAlert – Rocket Alerts program hamisítása. A Red Alert azon applikációk közé tartozik, melyek a felhasználót valós időben értesíteni tudják a már észlelt, Izrael felé tartó tüzérségi lövedékekről és rakétákról, ezáltal lehetővé téve a gyors és megfelelő reagálást. Éppen ezért az ezen program ellen irányuló műveletek komoly következményekkel járhatnak az azt felhasználó izraeli polgárok biztonságára nézve, így kiemelt célponttá téve azt a kibertámadások számára. Az AnonGhost hackercsoport az Izrael elleni szárazföldi műveletekkel párhuzamosan egy sérülékenységet kihasználva behatolt a Red Alert rendszerébe, ahonnan hamis üzeneteket, többek között közeledő nukleáris csapásról szóló figyelmeztetést küldtek a felhasználóknak. A jelenlegi konfliktus kirobbanása miatt még relevánsabb lett az előrejelző alkalmazások telepítése, így a helyzetet a támadók további módszerekkel igyekeztek kihasználni. Eközben ugyanis a szintén ilyen szolgáltatásokat biztosító RedAlert – Rocket Alerts is a kiberműveletek célkeresztjébe került, azonban más típusú módszerrel került felhasználásra. Ez az applikáció ugyanis egy spoofing, tehát hamisítási művelet tárgyává vált, vagyis a támadók az eredeti programot felhasználva készítettek hamis alkalmazást, mely az eredetit imitálva érzékeny adatokat gyűjthetett a felhasználókról. Az álprogram a minél nagyobb elérés és megtévesztés érdekében az URL-t (Uniform Resource Locator), vagyis a webcímet is hamisította, ugyanis annak szövege az eredeti oldaltól csupán egyetlen, „s” karakterrel különbözött, és amíg az iOS-verzió oldalon található hivatkozása valóban az eredeti szoftverre irányult, addig az Android-verzió látszólag hiteles hivatkozása viszont a rosszindulatú szoftvert töltötte le.

Kibertámadások fizikai célpontokkal

Az Izrael elleni kibertámadások azonban célpontjukat tekintve nem korlátozódtak kizárólagosan a virtuális térre, számos esetben ezen műveletek a fizikai (kritikus) infrastruktúra elemei felett kívánták átvenni a kontrollt. Ilyen módon kiemelt célponttá váltak az ICS-ek (Industrial Control System), vagyis az ipari irányításért felelős rendszerek, melyekbe a támadók különféle sérülékenységeket felhasználva igyekeztek behatolni. Szintén kihasználható sérülékenységeket biztosíthatnak a támadók számára azok az izraeli biztonsági kamerák, melyek RTSP-protokollal (Real Time Streaming Protocol), vagyis valós idejű közvetítést lehetővé tévő internetes kapcsolattal rendelkeznek, ugyanis amennyiben egy ilyen eszköz gyenge biztonsági konfigurációval rendelkezik, úgy kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy a rendszerbe behatolva a támadók Izrael bizonyos területeiről folyamatos képet kaphassanak. Szintén fizikai rendszerek sérülékenységére világított rá egy bár marginális hatással bíró, de különleges módszerű kiberművelet, mely során a támadók két izraeli digitális hirdetőtábla felett vették át az irányítást, melyen keresztül a Hamászt támogató üzeneteket sugároztak.

Válaszcsapások és védekezés

A különféle Izraelt érő kibertámadások azonban nem maradtak válasz nélkül, és számos palesztin érdekkörbe tartozó digitális infrastruktúra ellen is műveletek indultak el. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az izraeli non-profit egészségügyi szervezet, a United Hatzalah adománygyűjtő weboldala túlterheléses támadás alá került, a palesztinok segélyezését biztosító Medical Aid for Palestine nevű jótékonysági szervezet is elérhetetlenné vált ideiglenesen, szintén egy DDoS-támadás miatt. A virtuális térben is zajló konfliktusba időközben egy új aktor is csatlakozott, az Indian Cyber Force nevű csoport ugyanis Izrael mellett kiállva palesztin célpontokra mért csapást a kibertérben. A csoport megtámadta a Palesztin Nemzeti Bank és a Nemzeti Telekommunikációs Csoport, valamint magának a Hamásznak a hivatalos honlapját, különféle Izraelt támogató üzeneteket hagyva a weblapokon. Mindeközben a támadásokra reagálva Izrael folyamatosan fejleszti kibervédelmét, melynek egyik kulcsfontosságú eleme a mesterséges intelligenciát is felhasználó Cyber Dome, melynek célja a digitális infrastruktúrák védelmével egy olyan biztonsági védőernyő létrehozása, mint amelyet a hasonló nevű Iron Dome (Vaskupola) valósít meg a kinetikus fenyegetések elleni védelem terén.

A kibertámadások aktorai

Mint minden kibertérben zajló műveletnél, úgy itt is felmerül a kérdés, hogy valójában milyen csoportok állhatnak ezen különféle módszerű és motivációjú támadások mögött. Bár a virtuális tér adottságaiból fakadóan az aktorok pontos azonosítása komoly kihívást jelent, és nem minden esetben teszi lehetővé azok valódi identitásának felderítését, a hackercsoportok egy része nyilvános kommunikációt folytat sikeres támadásaik bemutatására, tevékenységük népszerűsítésére. Ilyen módon egymástól elkülöníthetővé válnak a jelenlegi konfliktus kiberműveleteinek legfontosabb szereplői, részben felfedve a harcoló felek dinamikáját. A konfliktus alapvető jelensége lett a hacktivizmus, vagyis a politikai motivációjú hackertevékenység, melynek következtében számtalan kisebb, általában azonosítatlan hackercsoport kapcsolódott be a műveletekbe. Az izraeli célpontokat támadó aktorok közül kiemelkedik a korábban már az orosz-ukrán konfliktusban orosz oldalon tevékenykedő Killnet csoport, mely az izraeli kormányzati oldalra való behatolást vállalta magára, valamint a már említett AnonGhost, és az Anonymus Sudan is kulcsfontosságú szerepet játszott a támadásokban. Emellett felbukkant a kibertérben a vélhetően gázai lokalizációjú Storm-1113 csoport is, mely az izraeli energia, védelmi és telekommunikációs szektort támadta.

Ezzel szemben a palesztin célpontok támadásában az Indiához köthető hackercsoportok játszanak domináns szerepet, így a Team UCC és a már említett Indian Cyber Force is Izraelt támogatja a kiberműveletek során. Utóbbi csoport nemzeti hovatartozásának elismerése azonban eszkalációs következményekkel járt, ugyanis tevékenységükre válaszul számos, palesztinokat támogató hackercsoport magát az indiai állami digitális infrastruktúrát kezdte támadni, rámutatva ezzel az identitás felfedésének kockázataira a kibertérben.

A kibertér, mint hadszíntér különleges jellemzőit bizonyítja, hogy a két fő oldal mellett olyan aktorok is megjelenhetnek, melyek a káoszt igyekeznek kihasználni bármilyen fajta elköteleződés nélkül, így például a ThreatSec csoport mind izraeli, mind palesztin célpontokat egyaránt kibertámadás alá vett.

A kiberhadviselés jellege és szerepe – konklúzió

Összességében tehát a jelenlegi Izrael és Hamász közötti háború már első napjától fogva demonstrálta az egyik legújabb hadműveleti térben, a kibertérben történő hadviselés és műveletek nemzetközi konfliktusokban játszott szerepét és különleges jellegét. Amint az már a konfliktus első napján bebizonyosodott, napjaink fegyveres harcai nem csupán a kinetikus hadviselésre korlátozódnak, hanem a különféle műveletek a kibertérre is kiterjednek, akár a szárazföldi műveletek közvetlen támogatását is szolgálva ezáltal. Ennek a virtuális hadszíntérnek a sajátosságaiból fakadóan azonban a hadviselő feleket nagyon nehezen (vagy sokszor egyáltalán nem) sikerül azonosítani, valós hátterük és identitásuk fedett, és ahogyan bebizonyosodott, nemzeti hovatartozásuk elismerése azonban akár nemzetközi szintű eszkalálódáshoz is vezethet. Ezen csoportok egyre gyakrabban politikai motivációkkal rendelkezve „hacktivista” entitások, melyek azonban képességeikben és elköteleződésükben is rendkívül széles skálán mozognak, így a köztük való együttműködés nem jellemző, inkább alkalomszerű. Módszereik ehhez igazodva szintén különbözőek, a mennyiségi erőre támaszkodó DDoS-támadásoktól egészen a fejlettebb képességeket igénylő rendszerbehatolásokig terjednek. Célpontjaik, a kiberhadviselés kinetikus hadviseléssel szembeni jellegére rámutatva, már nem korlátozódnak a (digitális) katonai infrastruktúrára, hanem legtöbbször közvetlenül az állami rendszerek és a polgári lakosság ellen irányulnak, mely különféle további kockázatokat rejthet magában. Ilyen módon tehát az Izrael és Hamász közötti háború újabb bizonyosságot adott napjaink nemzetközi konfliktusainak megváltozott dinamikájáról, demonstrálva a kiberhadviselés egyre meghatározóbbá váló szerepét és különleges jellegét.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Markus Spiske on Unsplash.

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október 31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Kiberműveletek az Izrael és Hamász közötti háborúban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Az Izrael-Hamász háború belépett a második fázisba, az ENSZ azonnali tűzszünetet kér

Sun, 10/29/2023 - 10:42

Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök sajtótájékoztatóján közölte, hogy a konfliktus belépett a második fázisba. A védelmi miniszter Yoav Gallant is hasonlóan nyilatkozott az ország a háborúban egy „új fázisba lépett”. Az izraeli erők megkezdték Gázába való lassú benyomulásukat. „A gyalogság, páncélosok és a műszakiak, valamint a tüzérség erős tűztámogatással megkezdte a Gázai övezetben a szárazföldi hadműveleteket” – fogalmazott Daniel Hagari altengernagy. Valószínűsíthetőleg az egyik első cél Bein-Hanoun elfoglalása lesz.

„A Hamász teljes kormányzati és katonai képességének a megsemmisítése és a túszok kiszabadítása” – határozta meg a szárazföldi hadműveletek megindításának fő célját Netanyahu.

A művelet nem lesz egyszerű. Az övezet sűrűn lakott, szűk utcák vannak emeletes házakkal, ahol minden ház egy erődként szolgál. Lassú utcai harcokra kell készülni, ahol az izraeli hadsereg előnyeit a mobilitását a páncélos egységekben tekintve, kommunikációját és tüzérségi fölényét nem tudja úgy alkalmazni, mint nyílt terepen. Az orosz-ukrán háború példáját tekintve Mariupol, Szeverodonyeck-Liszicsanszk és Bahmut ostromához lehetne hasonlítani. Ezért az izraeli kormányfő lassú és elhúzódó háborúra készül, ahol végül ők kerülnek ki győztesen.

Eközben a halottak száma egyre nő. Október 23-án a gázai halottak számát 5000 főre tették. Ez a Hamász terrorakciójára válasz, ahol 1400 izraelit öltek meg október 7-én. A főtitkár António Guterres úgy fogalmazott, hogy egy humanitárius katasztrófa keletkezik a szemünk előtt. A WHO közleménye szerint a kommunikációs és áram kimaradások folyamatosak a bombázások következtében. A kórházak teljes kapacitáson működnek és a sérülteket nem lehet evakuálni. A WHO a Gázában tartózkodó embereivel már nem tud kommunikálni sem.

Ezért az ENSZ Közgyűlése október 27-én pénteken elfogadott határozatában azonnali humanitárius fegyverszünetet kér. „A polgári lakosság védelme és a jogi és humanitárius kötelezettségek fenntartása” nevű határozatban a Közgyűlés kérte, hogy a felek azonnal és teljesen engedelmeskedjenek a nemzetközi jognak. Véleményük szerint a megoldás a két állami alternatíva. Fel kell állítani Palesztinát is.

A határozat mellett 121-en ellene 14-en voksoltak. 44 állam tartózkodott (Eredetileg 120 volt, de egy tagállam technikai problémákra hivatkozva megváltoztatta a szavazatát).  Izrael értelemszerűen ellene szavazott az Egyesült Államokkal együtt, de Magyarország is ellenezte. Érdekesség, hogy a nyugati országok többségében tartózkodtak, míg Franciaország az azonnali tűzszünet mellett van, ahogy a héten Macron ezt hangsúlyozta is a közel-keleti útján. Az Oroszországi Föderáció, akik szintén az azonnali békét kommunikálják szintén mellette szavaztak.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by CHUTTERSNAP on Unsplash.

A Az Izrael-Hamász háború belépett a második fázisba, az ENSZ azonnali tűzszünetet kér bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Békecsúcs Kairóban

Thu, 10/26/2023 - 02:43

Október 21-én békecsúcsot rendeztek Egyiptomban. Kairó városában megrendezésre kerülő békecsúcs-találkozó során az arab országok vezetői elítélték a Gázai övezet Izrael általi bombázását, elítélték a civilek ellen elkövetett erőszakot mindkét oldalon és felszólították a feleket a békefolyamat megindítására. A találkozón Izrael egyáltalán nem vett részt, az Egyesült Államok pedig csak alacsonyabb szinten, a kairói nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjével képviseltette magát.

Az egyiptomi elnök, Abdel-Fattáh esz-Szíszi kezdeményezésére összehívott találkozó célja Izrael és a Hamász közötti konfliktus további eszkalációjának megelőzése ezáltal pedig egy regionális háború kitörésének megakadályozása. A békecsúcson harmincnégy ország, három nagy nemzetközi szervezet és az Európai Unió is képviseltette magát.

A találkozó a résztvevők közös nyilatkozata nélkül zárult. A találkozón a résztvevők hangsúlyozták a civil életek védelmének fontosságát, elismerték Izrael önvédelemhez való jogát, azonban azt a nemzetközi joggal és a nemzetközi humanitárius joggal összhangban kell gyakorolnia.

A békecsúcs nem tudta beteljesíteni eredeti célját, ami a konfliktus regionális háborúvá változásának megakadályozása volt. Az országok képviselői tartózkodtak egy közös nyilatkozat elfogadásától, amelynek megalkotása során a nemzetközi közösség tagjai között komoly ellentéthez vezetne a Hamász támadások vagy Izrael önvédelmi jogának beemelése egy közösen kiadott dokumentumba.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Omar Elsharawy on Unsplash.

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október
31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Békecsúcs Kairóban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Az Oroszországi Föderáció álláspontja a HAMÁSZ-Izraeli háború kapcsán

Fri, 10/20/2023 - 02:29

A világ két táborra szakadt az október 7-i eseményeket követően. A törésvonal nagyjából megegyezik a nyugati világ és a velük szemben felemelkedő Kína és Oroszország tengelyével. Az előbbiek Izrael az utóbbiak Palesztina – a béke fontosságát hangsúlyozva – védelmére keltek. Az Oroszországi Föderáció helyzete viszont több szempontból is érdekes.

A két ország kapcsolata

Moszkva és Tel-Aviv viszonya azért komplikált, mivel a hidegháborús időszakot tekintve a Szovjetunió hagyományosan mindig Izrael ellenségeit az arabokat támogatta. Izrael pedig az Unió nagy riválisának az Egyesült Államoknak volt akkor és ma is a kulcsszövetségese a régióban.

Ettől függetlenül Oroszország nem viszonyulhat ellenségesen a zsidó államhoz, mivel rengeteg orosz származású zsidó él ott. A statisztikák szerint a volt Szovjetunió területéről körülbelül 1 300 000 oroszul ajkú települt be. Ez a kb. 9 400 000-es lakosságnak a 13,82%-a. Az Izraelbe bevándorlóknak pedig a 35%-a. A 2021-ben beérkezett emigránsok 30%-a orosz.

Attól függetlenül, hogy általában azok vándorolnak ki, akik elégedetlenek a rendszerrel Dmitrij Peszkov a Kreml szóvivője hangsúlyozta, hogy fontos dolog a sok közös polgár: „Izrael Állammal is megvannak a kapcsolataink, akikkel sok közös dolog egyesít. Legfőképpen az, hogy több állampolgárunk él ott.”

Ellentétes szövetségi rendszerek

Oroszországnak a Közel-Keleten egyik legfontosabb szövetségese Irán. Teherán Tel-Aviv legfőbb ellensége a térségben. A perzsa állam az 1979-es iszlám forradalom óta elakarja pusztítani Izraelt. Ezt jól mutatja az iráni legfelsőbb vezető Ali Hamenei Izrael állam elpusztítására való buzdítása, ugyanakkor szerinte Izrael azaz „a cionista rezsim” elpusztítása nem jelentetné a zsidók kiirtását. Ezen felül Irán áll a libanoni Hezbollah és a gázai HAMÁSZ mögött, bár Hamenei tagadja, hogy közük lenne az október 7-i támadáshoz. Izrael nem támogatja az iráni atomprogramot – amit Oroszország viszont támogat – mivel úgy érzik ez ellenük irányul és a 2010-es Stuxnet kibertámadást a zsidó államhoz kötik, aminek a célja az volt, hogy megakasszák a perzsák atomprogramját.

E mellett Oroszország másik térségbeli szövetségese Szíria. Damaszkusz sem a legnyitottabb a zsidó állam fele. Jelenleg területi követeléseik vannak egymással szemben. Izrael 1967-ben a hatnapos háború során, miután az arabok megtámadták elfoglalta a Golán-fennsíkot Szíriától, amit 1981-ben annektált. Hivatalosan a fennsík Szíria része, de valójában Izraelhez tartozik. Ezen kívül többször éri Szíria területét izraeli rakétacsapás, ami általában az Iránhoz köthető milíciákat éri. E fölött egyébként Oroszország szemet szokott hunyni és Izrael is ügyel arra, hogy orosz csapatokat ne bántson.

A politikai nyilatkozatok

A fenti ellentmondásoktól függetlenül Moszkva igyekszik arra, hogy fenntartsa a baráti kapcsolatot Tel-Avivval, ami látszik a politikai megnyilvánulásokból is:

„Ami ott történik az szörnyű. Ha a férfiak harcolni akarnak egymás között, akkor harcoljanak egymással. De a gyerekeket és nőket hagyják békén. Ez vonatkozik mindkét oldalra” – fogalmazott Vlagyimir Putyin orosz elnök az energetikai fórumon és hozzátette, hogy Izraelnek joga van ahhoz, hogy megvédje a saját biztonságát.

Továbbá kiemelte: „nagyon stabil üzleti kapcsolatunk van Izraellel. Palesztinával évtizedek óta baráti kapcsolatot ápolunk. Véleményem szerint Oroszország is hozzá tudna járulni a rendezési folyamathoz.”

„Most nem az ügy katonai oldalával, hanem diplomáciával kell foglalkozni, meg kell keresni a módját, hogy véget vessünk az ellenségeskedésnek, minél előbb, annál jobb, és visszatérjünk a tárgyalási folyamathoz, aminek elfogadhatónak kell lennie minden párt, beleértve a palesztinokat is” – folytatta.

Ettől függetlenül az arabok álláspontját is nyíltan támogatja a Kreml:

„Fel kell állítanunk az önálló Palesztin államot, aminek Kelet-Jeruzsálem lesz a fővárosa” – mondta Putyin Biskekben a FÁK találkozóján.

Oroszország próbálja úgy pozícionálni magát, hogy ő legyen – Kínával együtt – a mediátor a Közel-Keleten. Az orosz politika szerint az Egyesült Államok hibás külpolitikája tehet a kialakult helyzetről.

Érdemes Izrael Oroszországra adott reakcióit is megnézni. Az ukrán elnök megvádolta az oroszokat azzal, hogy ők állnak a HAMÁSZ mögött, de ezt a moszkvai izraeli nagykövet Alekszandr Ben Cvi is nevetségesnek nevezte: „Ez teljesen nonszensz. Nem hisszük, hogy Oroszország ebben bármennyire is érintett lenne.”

Ezenkívül Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök nem találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel arra hivatkozva, hogy az idő most nem alkalmas. E mellett Izrael nem támogatja az oroszok elleni szankciókat és nem szállít fegyvert Ukrajnának.

A fenti megnyilvánulások Izrael részéről azt mutatják, hogy nem akarják Moszkvát maguk ellen hangolni. Ennek két oka lehet, amire már mind ki lett térve. Az izraeli lakosság nagy része orosz ezenkívül az orosz csapatok szíriai jelenléte segítette őket az Irán elleni műveletek végrehajtásában. Paradox módon a Közel-Keleten valamilyen módon mindenki összejátszik a másikkal a szövetséges háta mögött.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Jørgen Håland on Unsplash

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október 31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Az Oroszországi Föderáció álláspontja a HAMÁSZ-Izraeli háború kapcsán bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Ismét fellángolt a palesztin-izraeli ellentét

Tue, 10/17/2023 - 01:58

Október 7-én érkeztek az első lesújtó hírek Izraelből, amikor a palesztin terrorszervezetek a Hamász vezetésével mintegy 3000 (egyes források szerint 5000) rakétát lőttek ki Izrael területére a Gázai-övezetből. A támadás több civil áldozatot is követelt. Ezt követően palesztin fegyveresek hatoltak be az övezettel  határos településekre, majd mélyebben is az országba. A benyomulók rengeteg otthont és katonai létesítményt vettek ostrom alá. Több helyszínen is tűzharc alakult ki az izraeli biztonsági erők és a milicisták között, számos helyi és katona is fogságba került, akiket a Gázába szállítottak. A behatoló erők két rendezvényt is megrohamoztak, ahol sok résztvevő sérült meg a támadásokban. A palesztin akciók összesen legalább 900 izraeli életét követelték. A támadás okaként

Izrael meglehetősen gyorsan reagált és Joáv Galant védelmi miniszter általános mozgósítást rendelt el. A jogrendszer átalakítása ellen a tartalékos katonai szolgálat megtagadásával és tüntetésekkel tiltakozó szervezet az Áhim Benesek is arra szólította fel híveit, hogy tegyenek eleget bevonulási kötelezettségüknek. Még október 7-én Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy országa háborúban áll. A mozgósítás egy szintén rakétákra épülő ellentámadásban csúcsosodott ki október 8-án, amely hasonlóan magas számú civil áldozatot szedett, mint a Hamász csapása.

Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke elmondta, hogy támogatja Izrael önvédelemhez való jogát és biztosított arról, hogy az általa fémjelzett adminisztráció mindenben Izrael mellett áll. Véleményét osztja a nyugati világ legtöbb országa, köztük Magyarország is. Az arab világ egyes országai ezzel szemben az ellencsapást ítélik el és a palesztin oldalt támogatják.

Az október 7-i támadást számtalan kisebb összecsapás előzte meg. Ezek közül kiemelkedik a Dzsenínben és az al-Aksza mecetben történt ütközetek, amelyek esetében izraeli telepesek voltak a kezdeményezők és közel 250 palesztin halálát okozták. A Hamász ezeket jelölte meg elsődleges indokként a hirtelen rakétazáporra. A palesztin oldalon is fegyverbe szólítottak mindenkit a Gázai-övezeten belül és kívül.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Clark Gu on Unsplash

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október 31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Ismét fellángolt a palesztin-izraeli ellentét bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Hamarosan konferenciát rendez a Biztonságpolitikai Szakkollégium

Mon, 10/16/2023 - 20:05

A Biztonságpolitikai Szakkollégium alapításának 20. évfordulóját szakmai rendezvénysorozattal ünnepli, amelynek utolsó eseménye egy konferencia lesz. A program során lehetőséget biztosítunk mindenkinek legfrissebb kutatási eredményeinek prezentálására.

Az november 13-án 9.00 és 17.00 között zajló konferenciára az alábbiak szerint lehetséges jelentkezni.

A jelentkezéseket az alábbi négy szekcióba várjuk:

  • állam- és jogtudomány
  • biztonságpolitika
  • politológia és szociológia
  • hadtudomány

A jelentkezéshez egy email megküldése szükséges a biztpolszakkoll@gmail.com címre, amelynek a következőket szükséges tartalmaznia:

  • a kutatás összefoglalása egy oldalban, csatolt .docx formátumú fájlban
  • a szekció megjelölése
  • az előadó rövid bemutatkozása

Határidő: november 10.

Hogy a jelentkezés teljes legyen, kérjük, ide kattintva regisztráljon az eseményre.

Sok szeretettel várjuk jelentkezését!

Photo by Headway on Unsplash

A Hamarosan konferenciát rendez a Biztonságpolitikai Szakkollégium bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Categories: Biztonságpolitika

Pages

THIS IS THE NEW BETA VERSION OF EUROPA VARIETAS NEWS CENTER - under construction
the old site is here

Copy & Drop - Can`t find your favourite site? Send us the RSS or URL to the following address: info(@)europavarietas(dot)org.