Biztonságpolitika

„A háború sosem változik.” – hirdeti a Fallout franchise elhíresült mottója. Mint ebből a felvezetőből is kiderülhet, a KatPol Kávéház mai adásában a posztapokaliptikus unverizumban játszódó sorozattal foglalkozunk behatóbban. Már maga a mottó is elgondolkodtató, hiszen a háború lényege pont az adaptálódás és fejlődés, de itt egyértelműen nem hadászati, hanem az emberi tényezőről van szó, arról, ahogy fajunk az idő kezdete óta vív küzdelmet nemcsak az elemek, de egymás ellen is. Habár idővel más kérdések is napirendre kerültek (társadalomkritika, görbe tükör formájában) az alapvető üzenet mindig is ez volt.

[...] Bővebben!

Ha az ardenneki csatára gondolunk, melynek helyszíneiről és emlékezetéről podcastunk 98. adásában közöltünk élménybeszámolót, a II. világháború egyéb nyugat-európai fejezetei közül - vagy ha akár egész Európát nézük, bár az oroszországi viszonyokkal ezen a téren nem vagyunk nagyon tisztában - kettő olyat tudunk bizonyosan említeni, amely felülmúlja azt emlékezetpolitikai jelentőségében: a Market Garden és az Overlord / D-Nap. Ezt figyelembe véve és pozitív belgiumi tapasztalatainkon felbuzdulva - ki hitte volna, hogy ezt a szóösszetételt egyszer így leírjuk - csapatunk arra vállalkozott, hogy az ottanihoz lényegében hasonló, de a harcok kerek, 80. évfordulójára időzített, és ennélfogva azért grandiózusabb normandiai rendezvénysorozaton teszi tiszteletét.

[...] Bővebben!

A Távol-Kelet és azon belül is Japán már a XIX. század óta élénken foglalkoztatja a nyugati közvéleményt. Ennek egyik fellángolására a második világháborút követően került sor, ebben pedig nagy szerepet játszott James Clavell brit író 1975-ös A sógun című regénye is. A KatPol Kávéház 111. adásában az ezen regényt feldolgozó, idén megjelent sorozattal foglalkozunk így a nyári szünet után, amiről utólag természetesen szemtelenül mondjuk azt, hogy előre eltervezett volt. Akárcsak az eggyel ezelőtti adásan, csatlakozott hozzánk ezúttal is a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, és egyik, egyébként igen ritkán szereplő szerkesztőnk,Grodin.

[...] Bővebben!

Podcastunkban ma ott vesszük fel a fonalat, ahol a 81. adásban letettük. Vendégünk ezúttal is a Spacejunkie nevű, űrutazással és űrkutatással foglalkozó, magyar nyelvű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs, aki a szereplés mellett ismét vállalta, hogy ajánlót is készít a mai adáshoz a For All Mankind c. nagy sikerű sorozat 4. évadáról. Ismét csatlakozott hozzánk továbbá a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, és a változatosság kedvéért Grodin, egyik szerkesztőnk is.

[...] Bővebben!

,,Henrik, ha mint király kormányozol ...
. . . én. s tízezer boldogtalan hazánkban,
Nem hagy halálát gyászoló özvegyet ... "
("VI. HENRIK" II. FELV. 6. SZÍN. VAS ISTVÁN FORD.)

„Szent angol vér trágyázza majd a földet
S álnok tettét késő korok nyögik,
Pogány törökkel kél a béke nászra,
S e békés honban szörnyű háborúk
Kevernek össze majd rokont rokonnal;
Zűr, irtózat, lázongás, rémület
Ver itt tanyát s e hont a koponyák
Hegyének s Golgotának nevezik majd."
(,,II. RICHÁRD" IV. FELVONÁS 1. SZIN.
SOMLYÓ GYÖRGY FORD.)

"Isten legyen könyörületes hozzánk az ő szent irgalmával, hogy minél előbb jó és bölcs uralom alá kerüljön ezen grófság, mert még soha nem hallottam annyi rablásról és gyilkosságról ebben a grófságban, mint most, igencsak rövid idő alatt." - részlet Margaret Paston férjéhez írt leveléből, 1462. január

Podcastunk 105. adásában, melyben ígéretet tettünk, hogy részletekbe menően vissza fogunk térni még az angliai rózsák háborújára, III. Richárd filmes ábrázolásairól beszélgettünk. Most eljött az ideje, hogy beváltsuk ezt az ígéretet, és először is érdemes tisztáznunk, hogy a Shakespeare által sommásan befeketített York-házi király alakja nemcsak mozifilmekben került a képernyőre, hanem legalább egy TV-sorozatban is. Ez a magyar szinkronnal is forgalmazott A fehér királyné (Company Pictures, 2013), mely mai adásunk egyik témája.

[...] Bővebben!

Amikor 2022 elején adást közöltünk le az új, Villeneuve-féle Dűne adaptációról, ígéretet tettünk, hogy a 2. résszel is foglalkozni fogunk. Ne mondja senki, hogy nem tartjuk meg az ígéretünket: ez a film a témája a KatPol Kávéház 108. adásának.

[...] Bővebben!

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze így is akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába.

Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni.

[...] Bővebben!

Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban. Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „Igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával.

Ebben a helyzetben kapcsolódunk be a meglepően nagy érdeklődést keltő Legjobbak a pokolban című akciófilmhez. Maga a film még 2022 októberében jelent meg Jevgenyij Prigozsin személyes finanszírozása és közreműködése mellett. Ez sem véletlen, hisz még bukása előtt Prigozsin egy nagyobb szentpétervári központú médiabirodalommal rendelkezett, így pontosan értette és tudta, mi szükséges a Wagner körüli mítosz további fejlesztéséhez. A cím egyben a Wagner nem hivatalos – de szintén Prigozsintól származó – szlogenjének a parafrázisa, amely szerint „bár mind a pokolra kerülünk, de a pokolban is mi leszünk a legjobbak”.

[...] Bővebben!

„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint

Szerelmes e sok szép szavú napokban,

Elvégezém, hogy gazember leszek,

S utálom léha kéjit e napoknak.”

- Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)

III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.

[...] Bővebben!

Az 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy hőstörténet alapanyagául is szolgálhat: egy merész, de jól számító hadvezér, egy valódi csodafegyver, ami nemcsak a fantázia világában döntő fontosságú, egy elég csüggesztő kiindulópont és a végzetesen elbizakodott ellenség. Ha pedig történetesen egy fiatal lovagkirály áll a győztes sereg élén, a megfelelően honesztáló krónikákat még egyszerűbb feladat papírra vetni.

[...] Bővebben!

Kemény László

Tisztelt Mihail Szergejevics, köszönöm, hogy lehetőséget adott erre a beszélgetésre. Ez lesz az első interjú az utóbbi tíz évben, amelyet valamelyik magyar televíziós csatornának ad. Nagyon örülünk ennek az exkluzív alkalomnak.

Mihail Gorbacsov 

Vagyis Ön megköszönte a találkozót és mindjárt meg is kritizált.

KL

               Nem, ez nem Önnek címzett kritika. A magyar újságíróknak a hibája, hogy mindeddig nem kérdezték meg Önt, pedig a magyar nép jól emlékszik Önre, és biztos vagyok benne, hogy szívesen meghallgatná a véleményét a kor fontos kérdéseiről.

               MG

               Majd igyekezni fogok. Különösen, ha könnyű kérdéseket tesz fel.

                KL

                Mostanában nem nagyon könnyűek a kérdések, de számunkra az Ön véleménye a fontos.

               MG

               Értem én.

               KL

               Itt van mindjárt az Ön valamikori elképzelése az „új külpolitikai gondolkodásról”. S ennek élén fogalmazódott meg a kérdés a globalizációról. Hogyan vélekedik most erről? A világ valóban globálisabbá vált, de hol van ebben a globális világban a mi helyünk?

             

               MG

              Igen, Ön helyesen emlékeztet. Igaz kicsit más oldalról, de a globalizáció témáját mi már 1986-ban a XXVII. Kongresszusunkon felvetettük. Szerintem az akkori időkhöz képest elég bátor gondolatokat képviseltünk és javaslatokat is tettünk. A világ ellentmondásos, egyszerre hordoz magában egy egységet, és mindinkább kölcsönös kapcsolatokká, kölcsönös függőségekké válik. Ezek azok az első - hogy úgy mondjam - tézisek, amelyek bázisán formálódott az „új gondolkodásmód”. Ha mi egy csónakban, egy hajóban, annak személyzeteként létezünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy ne fordítsuk fel ezt a hajót. S ez akkor lehetséges, ha összehangolt munka van, amikor szabályok vannak, amelyekre ezen a hajón a kapcsolat-viszonyok épülhetnek. Ha tudjuk hol „szorul” a hajónk. Ebben az értelemben, úgy vélem, ez jótékony (hasznos áldásos, üdvös) gondolat volt, amelyik egyáltalán megfontolásra késztetett bennünket. S az első, amire jutottunk, hogy csakugyan úgy van az, hogy ott a Fehér Házban ülnek és unalmukban azt fontolgatják, hogyan is tudnák a Kremlt, a Szovjetuniót, az egész Varsói Szerződést szétzúzni? Aligha. Nem is olyanok. Mi nem gondoljuk azt, hogy nekünk feltétlenül meg kell semmisíteni az Egyesült Államokat. Szerintem ilyen vad nézet nem jutott eszünkbe.

               KL

               Természetesen, Önöknek egészen más elképzelésük volt, az Európa Ház felépítése.

               MG

              Igen. S ha így van, akkor fontoljuk meg azt, hogy valami jót is tehetnénk, ahelyett, hogy veszekszünk. Tegyük fel egymásnak a kérdést, olyan leküzdhetetlen a szembenállás, amit kialakítottunk, a Falak, amelyeket felépítettünk, a létrehozott blokkok és az, hogy egymást elátkozzuk, méghozzá valóságos pszichológiai háború formájában. Egyébként szólva ezek nagyon fontos kérdések voltak. Ezeket meg kellett válaszolni, mert enélkül nehéz lett volna a megújulásra és az adaptálódásra gondolni már az új időkhöz és az új kihívásokhoz szükséges külpolitikában. Végül is ez jött elő, amit „új gondolkodásként” neveztünk. Mi úgy mondtuk, hogy a „peresztrojka” (átépítés) a nemzet számára, ez a demokratizálódás, az ország megújítása, ez a „glásznoszty” (a nyilvánosság), ez a nyitottság, ez az, ami a művelt társadalmunknak lehetővé teszi, hogy a legjobb oldaláról mutassa meg magát.

 Mi is történt nálunk a XX. században? Mi sikerült, mi nem sikerült? A projektünk ezzel kezdődött. A külpolitikával, természetesen. S a legfontosabb, hogy az „új gondolkodás” már korán elkezdődött.  A globalizáció, ez egy objektív folyamat, és a politikát adaptálni kell ehhez a világ folyamathoz. De hiszen, ezzel egy időben az új gondolkodás - úgy vélem - kifejezésre jut mindenütt.

  KL

Igen. A maga idejében azt mondtuk, hogy a modern korra vonatkozóan ez a meghatározó.

      MG

      S, miért új? Amikor az atombomba megjelent, amikor a nukleáris verseny ahhoz vezetett - általánosan szólva, - hogy hatalmas fegyver készletek halmozódtak fel, - hiszen az Egyesült Államok és a Szovjetunió olyan hatalmas nukleáris fegyver készletekkel rendelkeztek, hogy ezerszer is meg lehetett volna mindent semmisíteni a Földön.

      KL

       S hogy ez ne következzen be, azért kellett az új gondolkodás?

      MG

       Igen. Hogyan is van ez? Gondolunk-e mi egyáltalán az emberi faj megőrzésének folytatásáról, vagy elveszejtjük mind azt, ami ezer éveken keresztül a Föld evolúciója során az élet formában született? Mindezt elveszejtjük, s ezzel a bolygónkat megsemmisítjük. Ez egyáltalában szólva, nagyon vad dolog. Úgy vélem, a nukleáris fenyegetettség, amely akkoriban fokozódott, a verseny erősödött, a pokoli fegyverkezési verseny, amelyről azt gondoltuk, hogy egyáltalán sikerülhet-e még vagy nehéz lesz megállítani. Már senki nem hitt ebben. Mi a Szovjetunióban, s ezt a barátainkkal is megtárgyaltuk, és Amerikában is tudták, hogy végbemehet úgy, hogy háború, nukleáris konfliktus kezdődhet. Korántsem a politikai döntésünk szerint. A politikai nézeteink ellenére. Az a rendszer annyira összetett, el lehet veszíteni felette az ellenőrzést. Pedig ez még csupán két ország, s ha nem fogunk hozzá a csökkentéshez, akkor mindenki keresni fogja a hozzáférést ehhez az abszolút fegyverhez. Valamilyen paranómia áll elő, amely vezérelne bennünket. Ezt kellett felfognunk, és javaslatot tennünk. Innen kezdődött. Természetesen az európaiak, különösen a közép-kelet európaiak, a mi szövetségeseink, velük kezdtük a megvitatását. Gyakorlatilag mindaz, amit elkezdtünk nálunk, általában megbeszéltük a barátainkkal.

      KL

      Vagyis mindenről tudtak?

      MG

       Valamikor Kádár János mondta - mi vele nagy barátságban voltunk, bár Önöknél sokféleképpen viszonyulnak hozzá, én úgy vélem, hogy a sors hozta úgy, hogy mindenek ellenére ilyen okos ember parancsnokolt Önöknél a megrendítő 56-os év után, és megóvta Magyarországot a hosszú idejű megpróbáltatásoktól, és egyáltalán mindenek ellenére Önök mégiscsak demokratikusak voltak, és voltak szövetkezetek, és kezdeményezések folytak a gazdálkodás más formáiban és így tovább. Bennünket mindig, engem legalább is mindig érdekelt, hogy mi is megy végbe Magyarországon. Tehát, azt mondta nekem, Mihail Szergejevics, Ön későn jött. Én meg mondom, hogy később születtem. Korábban nem voltam képes jönni. Valóban a bizalmi viszony tette lehetővé számunkra, hogy meggyőződjünk a közös igazságunkban. Kádár János az egyike volt azoknak, akik szorgalmazták a konfrontáció problémáinak megoldását. Magyarország már akkor együttműködött a nyugat-európai országokkal, voltak versenyképes termékei, képes volt az amerikai technológiát alkalmazni a kukorica termesztéshez, s ma is az egyike a legjobban  termesztő országoknak.

      KL

      Vagyis Ön szerint létezett valamilyen „magyar modell”?

      MG

       Igen, volt.

       Tehát, ezért, amikor megéreztük, hogy a barátaink is azon a véleményen vannak, hogy őket ez a konfrontáció egyébként már nyomasztja, és nem ad lehetőséget, hogy úgy mondjam kilépni az együttműködés keretein túlra,  a fegyelemmel elégedetlenek, az alakult ki, hogy létrehoztunk olyan struktúrákat, olyan mechanizmusokat, olyan realitást, ami már mindanyiunkat nyomaszt. A beszélgetéseink az Európa Házról, ez mind, hogy úgy mondjam már ezen koncepció realizálásával kapcsolatos projektek. Az „új gondolkodás” projektjei. S természetesen értettük, hogy szeretjük vagy nem szeretjük, vagy ők - az Egyesült Államok - szeret-e bennünket, nem ez az érdekes, nekünk velük közös dolgunk van.

       KL

       Igen, természetesen. Tehát az „új külpolitikai gondolkodás”-tól és a „peresztrojká”-tól kezdődően a világ valóban abszolúte más lett. Az utóbbi 10 év alatt szinte felismerhetetlen.

       MG

       Őszintén szólva ez az Ön kérdésének a második része. A globalizáció miként van.

       KL

       Igen. Miként értelmezi?

       MG

       Mindaz, amit csináltunk, s ami bennünket elvezetett az együttműködéshez, a nagyon felelős lépésekhez, a nukleáris és egyáltalán a fegyverzet csökkentéséhez, ahhoz, hogy lebontottuk a szembenállás falát, leültünk a tárgyalóasztalhoz megállapodni, demobilizálni a nemzetközi kapcsolatokat, mindez azoknak az embereknek a kolosszális munkája, akik az akkori struktúrában a politika élén álltak és megállapodtak. Erre emlékezni kell, és én minden partneremnek megadom azt ami megilleti.

       S most eltelt tíz év. Egy napot sem nyugtalankodom a tehetetlenség miatt, amiatt ami végbement a világban és nálunk. De annyi minden nyugtalanít abból, ami most folyik, nagyon erősen felzaklat. Egyenesen mondom Önnek, azt gondolom, hogy a barátaink nyugaton, amikor megszűnt a Szovjetunió, egyáltalában véve eldöntötték, hogy a zavarosban fognak halászni. Úgy vélem, hiába. Volt a Charta a Földről. Van a Bécsi Megállapodás, és vannak más dokumentumok, amelyeket mindannyian, akik ebben részt vettünk, elfogadtunk. Ezt a projektet én másként kezeltem volna. Szó volt az új világrendről, amikor az idősebb Bush megforgatta ezt az ötletet, mi pedig támogattuk. Az más kérdés, hogy hamvába holt ez az ötlet. De mi történt? A Varsói Szerződés eltűnt, a NATO maradt. Pedig, hiszen volt ennek a két blokknak egy transzformációs folyamata. Emlékezzen csak a NATO-ról szóló londoni tanácskozásra.

       KL

       És az, amit Önök Máltán aláírtak, az megvalósul, vagy nem teljesedik?

       MG

       Természetesen megvalósul.

       KL

       Teljesen?

       MG

       Stratégiailag. De ezt is, fékezetten (halogatással, késleltetve). Én egyszerűen azt gondolom, azt mondtuk: charta, a Párizsi Charta Európa számára, ez az összeurópai biztonság megteremtésének projektuma, de hát, felcserélték az. EBESZ-t, peremen kívülre került.  S, hát, hogy úgy mondjam a NATO-ra tettek. S az, hogy a NATO-ra tettek, ahhoz vezetett, hogy – ismételten -  ellentmondások keletkeztek. Önök beléptek a NATO-ba. Mi megállapodást kötöttünk. S nem érthető (nem világos), mi is ez? Egy jobb irányba megyünk-e, vagy nem? Itt ül Ön előtt az első számú kritikusa mindannak, ami új veszély, megosztás és új bizalmatlanság. És ezt különösen megerősítette Koszovo. Hiszen a legfontosabb annak a kísérlete, hogy a NATO olyan módon kezdett tevékenykedni, mely szerint a Biztonsági Tanácsra nincs szükség, a nemzetközi jogot figyelmen kívül lehet hagyni, és, hogy úgy mondjam, létre lehet hozni egy olyan precedenst, mi szerint nincs szükség az ENSZ-re, az már elaggott, öreg, kacat (döledezett, összeomlott), meg kell tőle szabadulni, - ez egyébként amerikai ötlet - hibás, persze. Hát okos is az elnökük Chlinton, - nem akarom ezt tőle elvitatni - intellektuális, mostanában ott magasra értékelik Őt, de amit egyébként szólva tesz, az európai ügyekben, a világ ügyeiben, bennem sok kérdést vet fel.

       KL

       Egyébként ezt a kritikáját Ön elmondja az új vezetőknek? Vannak olyan ismereteink, hogy Ön közvetlenül gyakran találkozik velük.

       MG

       Ezeket a következtetéseimet, megítéléseimet egyenesbe mondom. Az amerikaiak érdeklődéssel figyelnek rá, meg akarják érteni. Ők is nyugtalankodnak, miként lesz a továbbiakban. Ezért, - érti - létre lett hozva egy hatalmas esély Európa, az új, egységes, demokratikus, együttműködő stb. Európa transzformálására.

       KL

       De a folyamatok nem ebben az irányban bontakoztak ki.

       MG

       Igen, még nem. De azt mondanám, hogy az irány nyitottá vált, de nem indult be az ilyen mozgás.

       KL

       Amikor elkezdtünk a „peresztrojká”-ról, az „új külpolitikai gondolkodás”-ról beszélni, akkor saját használatra megfogalmaztam magamnak egy jelmondatot: át kell építeni a Szovjetuniót ahhoz, hogy integrálni lehessen az átalakított világba. Ön miként gondolja? A világ átalakult, és integrálni lehet belé legalább Oroszországot?

       MG

       A „peresztrojka” a világ számára még előttünk áll. A nyugati vezetőknek, a beszélgető társaimnak mindig azt mondom, mi azt mondjuk, hogy változnunk kell, Önök is azt mondják, hogy meg kell változnunk. Mi megváltozunk. És Önök? Ha Önök azt gondolják - hiszen így is történt, hirtelen nem lett a Szovjetunió, és már el is indult a szöveg a liberális eszme győzelméről, a nyugat győzelméről, a győzelemről a hidegháborúban - akkor miért is kellene átalakulniuk, minden úgy van, ahogy kell, ha egyszer győztek. A valóságban azonban ez egy hazug (hamis) beállítás, abszolúte, mert a „peresztrojka” politikája győzött, s nem egyszerűen csak a „nyugat”. Ez az eszme, s az egész világon  győzött, és nem pedig az egyik győzött, a másik meg vereséget szenvedett, mindannyian győztünk, és mindannyian vereséget szenvedtünk a fegyverkezési versenyben. Tíz trillió USD- használt el a Szovjetunió a fegyverkezési versenyben.

       KL

      Ha ezt az építésre használták volna? Ha a gazdaságba épült volna be? Elképzelni is nehéz mi lett volna a Szovjetunióból, vagy Oroszországból.

       MG

      Azért képzelje csak el! Ez engem Hegel tanítására emlékeztet az abszolút eszméről, amely a porosz monarchiában realizálta magát. Ez a hatalmas ember fontolgatta, fontolgatta és arra jutott, hogy itt a történelem vége, a porosz monarchia. Most pedig a történelem vége: a liberalizmus. S egyszer csak kiderült, hogy Európában a szociáldemokraták kerültek a hatalomhoz.

       KL

       Mellesleg szólva, a szociáldemokratákról: tudunk róla, hogy Ön létrehozott egy szociáldemokrata pártot. Erre azért volt szükség, hogy úgy mondjam, az új körülmények között terjesszék a baloldali elveket?

       MG

       Ez egyáltalában véve a „peresztrojka” és a „glasznoszty” folytatása. A puccs megszakította nemcsak a decentralizáció folyamatát és az új szövetségi megállapodáshoz vezető utat, de  meghiúsította a párt megreformálását, amelyet 1991novemberében  képzeltünk el megtenni a soron kívüli kongresszuson, s annak a programnak a bázisán, amely feltárta a szociális problémákat, s amely egy szociáldemokrata program. Éppen akkorra gondoltuk, hogy ezen a kongresszuson elvégezzük az elkülönülést: létrejön a kommunista párt és a liberális, meg a szociáldemokrata párt is. De ez a lánc megszakadt. Később jelentkeztek - az úgymond már posztszovjet időben, a jelcini érában, - életre keltek szociáldemokrata, szocialista felfogású pártok. Tizenkét ilyen párt került bejegyzésre. De ezek embrionális pártok, „cinkosok”, körök, alapvetően moszkvai körök, néhányat kivéve. Ezeken kívül komoly pártok, a perifériáról is, megalapozottak, néppártok nem voltak. A KPRF (OFKP) ebben a sorban szintén megállt félúton. Ha önöknél Közép-Európában a kommunista- és munkáspártok megreformálásának folyamata messzire is ment, más pozíciókat foglaltak el - vagy szocialista, vagy szociáldemokrata, liberális stb. lettek, - de, hiszen ott is végbe ment az elkülönülés. Sőt némelyik már választást is nyert, azután veszített.

       KL

       Mégegyszer veszített, majd újra lábra állt.

       MG

       Az adott esetben Magyarországon. Bár meg kell mondjam, a Horn Gyula kormánya ugyan Magyarországon elveszítette a legutóbbi választást, de tudja miért veszített, mert a tevékenysége periódusában el kellett végeznie azt, amit nem tettek meg a liberálisok. Hiszen liberális reformokat hajtottak végre. Ezért, természetesen a kritika az ő hibájukra vonatkozik. Az ő hibájukra, de - azt gondolom - idővel megértik, hogy ez a párt nagyon sokat tett azért, hogy a magyar nép boldoguljon. Na és nálunk, miért indultunk el mi is, most és nem korábban? Azért mert az emberek nem akarnak már visszatérni az elmúlt kommunista rendhez, az idősebb nemzedék ........... a fiatalok, a közép nemzedék - kevés kivétellel - nem akar hátra felé mozogni, lemondani a szabadságról, a demokráciáról, mindenről, amit a peresztrojka adott az utolsó években. És a másik, a jelcini reformok tíz éve azt mutatta meg, hogy a „fundamentalizmus” is bolsevista, csupán más előjellel. Maga Jelcin elnök rákényszerült, amikor - a Szövetségi Gyűlésnek küldött üzenetében - elismerte, hogy 12%-al nyertek, s azután veszítettek. Igen, ma Oroszországban a szegénységi küszöb alatt él a lakosság kétharmada. Ez egyszerűen nagy baj. Valóban. Nem régen találkoztam az Egyesült Államok új Elnökével, beszélgettünk, - hiszen ismerem őt, régi ismerősök vagyunk - és mondtam neki, úgy vélem, arról kell mégiscsak gondolkodnunk, hogy megtaláljuk az együttműködésünket érintő pontokat az üzlet terén, hogy a kapcsolatunkat program szerint nem annyira a megbeszélések, a rendezvények, a biztonság kérdései kössék össze. Mert, amikor a kapcsolatok az üzlethez kötődnek, amikor függünk egymástól, akkor nagyobb a felelősségünk azokban a kérdésekben is. Tehát, azt mondta nekem, biztos vagyok benne, hogy Oroszország természetesen kiegyenesedik, mert az a potenciál, amellyel rendelkezik ehhez elegendő. Ez egy hatalmas intellektuális potenciál, és átfoghatatlan természeti erőforrások. És ezt követően bizonyos idővel kaptam tőle egy levelet, amelyből kiderül, hogy most mégiscsak ráhangolódott arra, hogy új napirendre térjünk rá. Ez nem lesz egyszerű, mert nem kevés kérdés van, és eltérések is vannak és nemcsak velünk. De, ami az együttműködést érinti az üzleti szférában, különösen a legfejlettebb technológiát illetően, - én most hoztam létre Andrej Kokosinnal, az Akadémia levelező tagjával, parlamenti képviselővel, aki korábban a Biztonsági Tanácsunk titkára volt, egy olyan alapítványt, amelyik a legfejlettebb technológia támogatását szolgálja. S máris elkezdtük a kontaktusok kialakítását Németországgal, Japánnal és az Egyesült Államokkal, és nagyon nagy az érdeklődés irántunk.

       KL

        Ezt örömmel hallom, de van e konkrét eredménye is?

       MG

       Ezért mondom, hogy van perspektívája az együttműködésnek. Én azt gondolom, hogy Oroszország még át tud törni. De, ha mi most, elszámítjuk magunkat a stratégia megválasztásában, abból a nagyon nehéz helyzetből való kijutásban, amit az Elnök káosznak nevezett, s amit örökségül kapott, akkor az esélyünk az áttöréshez, lecsökken. A sanszunk pedig valójában meg van, ez a természeti erőforrásaink, technikai erőforrásaink, és különösen az intellektuális potenciálunk. S különösen kellemes megjegyezni, hogy ismét van érdeklődés az iskola iránt, ismét nagy a felvételi konkurencia, mind a matematikai, mind a közgazdasági, a jogi fakultásokra, ez örömteli. Volt egy olyan időszak, amikor nagy volt a visszaesés. Most ismét növekvő. A mi oktatási rendszerünk - minden hiányosságával együtt, ami a kommunista ideológiához kapcsolódik, - a széleskörűsége, a vizsgáztatás stb. nagyon komoly oktatási rendszer. És még a legnehezebb időszakokban is Oroszország, a mi végzőseink versenyképesek a különböző olimpiákon, tanulmányi versenyeken. Úgy hogy az Elnök mindezt most átgondolja, fontolgatja, és néhány politikai program mellett, - amelyek a kormánykörökből származó központi programból vezethetők le, - már  hitet is tett. Ezek az oktatást, az egészségügyet, a kommunális gazdaságot érintik. S elsősorban olyan módon, hogy még egyszer nem lehet megengedni olyan megközelítést, hogy a ráfordításokat ezekre a reformokra a lakossággal fizettessék meg.

      KL

      Mihail Szergejevics, tudjuk, hogy Önnek Jelcinnel nem voltak nagyon jó kapcsolatai. Milyen viszonyban van az új Elnökkel? Találkoznak, hallgat Önre?

      MG

      Úgy mondanám, hogy közöttünk nincs valamilyen megállapodás, nincs szerződés, nincsenek rendszeres találkozóink, mondjuk havonta egyszer vagy kétszer, vagy mondjuk hétfőnként. Ilyen nincs. De a viszony közöttünk, úgy vélem, nagyon komoly, felelősségteljes, erős, és tudunk beszélgetni a kollegiális viszonyról. Ő, egy nagyon okos ember, komoly ember. S ez számunkra reménykeltő, mert ez alatt az idő alatt nagyon nagy utat járt be, a progresszív erők irányítását tanulja meg, sajátítja el ez az ember. Sok újat lát, most azt látta meg, hogy amilyen programokat vetettek most elé, azok olyan megközelítéssel készültek, hogy a nép megint kimarad belőlük. Így pedig nem lehet az ügyeket intézni. Hiszen a nép ma az Ő legnagyobb erőforrása. A nép támogatja Őt. Mindennek ellenére támogatja, ha hibázik is, ha valamit nem is dönt el, vagy éppen valamit megenged, ha valami nem készül még el. Meg is kell érteni, hiszen ekkora országban egy év alatt korrigálni a folyamatokat nem olyan egyszerű. Én érzékelem a progresszivitását. Egyébként a közelmúltban a partneremmel, Konsztatyij Tyitovval, Szaratov kormányzójával, Rosztovban voltam, - Ő a vezetője a Szociáldemokrata Pártnak, én pedig az egyesülteknek és most egyesülünk, - körbeutazzuk a hét körzetet, az egész országot, hogy találkozzunk az aktivistáinkkal, ebben részt vesznek a teoretikus professzorok, meg mi a politikusok, s így megy végbe ez az egyesítő folyamat, lelki beszélgetésekkel. Tehát, ott egy sajtótájékoztatón feltették nekünk a kérdést, hogyan fogunk részt venni a következő elnök választási kampányban? Ezt a kérdést már megtárgyaltuk, - mert ez beletartozott azon megvitatandó kérdések körébe, - mit a kérdések a hatalomról, a tulajdonról stb. - amelyeket el kellett dönteni az egyesüléshez, ezek között volt a következő választás is. Arra a pozícióra helyezkedtünk - s ez mindkét párt pozíciója, - és ezt közzé is tettük, hogy Putyint fogjuk támogatni.

       KL

       Értem, és ez nagyon érdekes.

       MG

       Igen, s azért, mert most látjuk, hogy ez az ember már tudja, mit kell tennie a hatalommal, eligazodik a legtöbb kardinális kérdésben, saját álláspontja van, s elővigyázatos, ami nagyon fontos, mert Oroszországban sok a bravúroskodó „fenegyerek”. Nekem kialakult a véleményem, s ez szilárd, ennek az embernek van karaktere, ambíciója, de ez normális ambíció, milyen is lenne az ember az Elnök szerepében ambíció nélkül. Úgy hogy, ha a máról beszélünk, akkor most a társadalom abban reménykedik, hogy az Elnöknek sikerülni fog kibontakoztatni úgy a folyamatokat, hogy jogszerű rend kezdjen el működni, a bíróságok működjenek, a vertikumok, a hatalmi ágak megosztása, most éppen ezen munkálkodnak.

       KL

       Az Ön koncepciójában a peresztrojkáról szintén a hatalom megosztásról volt szó. Feltehetek Önnek egy kérdést azzal kapcsolatban, hogy a mostani Elnöknek és magának Oroszországnak nagy problémája - s nem csupán belpolitikai, hanem külpolitikai is, - ahogyan Ön is említette, hogy nem egészen az elképzelt irányban zajlottak a folyamatok, és most ezért is ismét erősödik a feszültség. Miként lehet úrrá lenni a kialakuló új feszültségeken?

       MG

       Ha egyáltalán valaki szemünkre vet valamit, és hogy úgy mondjam akar valamit a feszültségről, - ezt nem ritkán megkapjuk a nyugati sajtótól, - hogy megint arra készülünk Oroszországban, hogy nyomort hozzunk létre, hogy valakiket üldözzünk. Semmi ilyen nincs. Ezt én felelősséggel mondhatom. De azt is, hogy az együttműködést kell fejlesztenünk. Mi alakult ugyanis ki, a természetes partnereinkkel, akiket ismerünk, tanulmányoztuk egymást, a nyelveket tanultuk, stb., a Varsói Szerződés volt tagállamaival a kapcsolataink nagyon legyengültek. Egyszer. S miért is a Varsói Szerződés, amikor a posztszovjet térségben Jelcin gyakorlatilag mindent összeomlasztott. Putyin erre most nagy figyelmet fordít. Kiderült, hogy amikor elkezdtünk a komoly projektekhez nyúlni, Oroszországban nem vagyunk erre képesek Ukrajna, Belorusszia, Kazahsztán nélkül, más esetekben pl. a könnyűiparban Tadzsikisztán együttműködése nélkül. Hiszen valamikor így volt ez kitalálva, a munkamegosztás. Nálunk a kooperáció szintje magasabb volt, mint ma az Európai Unióban. Mindezt felrobbantották, minden le lett rombolva.

       KL

       E helyett lett volna az „új szövetségi megállapodás”.

       MG

       Igen, és néhány nap múlva lesz éppen tíz éve, hogy nem lett belőle semmi. De Putyin most alaposan foglalkozik ezzel, nem elsietve, de foglalkozik az integráció, az együttműködés folyamataival a posztszovjet térség keretei között. A megközelítése a következő, én már ismerem.

       KL

        És támogatja is?

       MG

        Igen, támogatom. A realitásokat figyelembe véve, számolva a Független Államok Közösségével, mint realitással. Bizalommal kell irántuk lenni, tisztelettel, és nem számolni, nem kívánni, hogy mikor történik velük valami. Amikor erről Jelcinnek beszéltek, azt mondta, semmiség, úgyse tudnak mit kezdeni magukkal, térden csúszva másznak Oroszországhoz. Ez olyan szemlélet, ahogy mondani szokás, hogy a „barlangtól bűzlik”, ez egy barlangi ideológia és politika. Nem, az integráció végbe kell, hogy menjen és végbe is fog menni. Ebben biztos vagyok. Még akkor is, ha ezek a politikusok nem lesznek képesek a kor kihívásainak megfelelni, maga az élet fog rákényszeríteni az együttműködésre. Kazahsztánnal nagyon össze vagyunk kötve, Ukrajnával és Belorussziával is.

       KL

        S miként gondolja, a volt szocialista országokkal a kölcsönös kapcsolat hogyan alakul, többek között Magyarországgal?

       MG

        Igen, amikor engem erről kérdeznek Európában, akkor azt mondom, hogy önök Európa építéséről beszélnek, igen létezik a nagy Európa, s nincs erről itt mit hosszasan, körülményesen beszélni, s az időnket vesztegetni. De egységessé, együttműködővé kell tenni, integrálttá, ez már olyan feladat, amelyet meg kell oldani. S Ön miként gondolja? - kérdezik. Én meg azt mondom, hogy ha valaki azt képzeli Európát egységessé lehet tenni az Európai Unió köré fonva, az nagyon mélyen téved. És egyébként szólva minden egyesülésnek van egy korlátja. Ahogyan az impériumok (birodalmak), először fejlődnek, bővülnek, azután egyszer csak széttöredeznek. Van egy határ, amihez nem szabad eljutni. Az Európai Uniónak is látnia kell ezeket a határokat, mert másként bekövetkezhetnek a repedések. Önöknek meg nem sikerül megkapni még az „ajándékokat”.

      KL

      Bennünket még fel sem vettek, úgyhogy még nem érint.

      MG

      Persze, tudom én, csak mondom. Tehát, én azt mondom Európát nyugatról és keletről kell építeni, és én mindig hozzá teszem és középről is. Magyarország, Csehország, Lengyelország tapasztalata különösen értékes, nagyon komoly tapasztalat, nagyon érdekes, s ezért figyelni kell rá. Azt gondolom, hogy itt van az együttműködéshez érdeklődés Nyugat-Európa és Oroszország oldaláról, és Közép-Európa keretei között meg Dél-Európából. Konkurencia lesz, ez természetes, s legyen is, jobbak lesznek a projektek, a minőség, valami olcsóbb lesz, s mindez a javunkra válik. De nem szabad eljutni a kereskedelmi, a befektetési háborúkig, pont ellenkezőleg, össze kell fogni az erőket, az egyesült Európa projektje ezt követeli meg. S ami a posztszovjet térséget illeti, Oroszország nélkül, az integrációs erőfeszítései nélkül, az egyéb országokkal való együttműködés feltételeinek a megteremtésére törekvés, nem sikerülhet. Ami magát Oroszországot érinti, most már megértettük Oroszországban, hogy tíz év elveszett abban, ami a volt Varsói Szerződés országaival való együttműködést érinti. Nekem úgy tűnik, hogy van még esély arra, hogy ezt kijavítsuk. Azok az emberek akik ismerték egymást, emlékeznek - s ez nagy dolog - egymásra. Ettől mindannyian csak nyerhetünk. Ettől magabiztosabban érezhetik magukat ezek az országok - a magyarok, a csehek is - az együttműködésben másokkal, a nyugatiakkal. Ez lehetővé teszi a választást, a manőverezést, a magabiztos cselekvést. Nekünk pedig maga az Isten rendelte úgy, hogy sok mindenben azt tegyük, amit tettünk, természetesen meg kell tisztítani azt, ami megmaradt attól, ami nem érthető, ami nem magyarázható meg. Most már világos, hogy Közép-Európa országai nyugatra fordultak, és gyorsan, azután tanulmányozták, megértették, hogy Keleten is dolgozniuk kell. Ezt mindannyian jól megértették. Jelcin szintén azt gondolta, hogy azért mert szétrombolta a Szovjetuniót és a Kommunista Pártot, majd a tenyerükön hordozzák. Micsoda naivitás. Hát egy politikus kergethet ilyen ábrándokat?

       KL

       Rendben van. Miután Ön együttműködik a nyugati vezetőkkel, jól ismeri őket, hogyan vélekedik, milyen módszerekkel, milyen formában, milyen lehetőség van arra, hogy valóban magabiztosan tudhassuk, hogy van lehetőség a feszültség megszüntetésére, és együtt lehet majd dolgozni? Van ennek realitása?

       MG

       Tudja, egy nagy kérdést hozott szóba. Valóban nekünk hiányzik a vezérlés a globalizáció feltételei közepette, s a globalizáció a nyitottság feltételei közepette a fejlett országok érdekében működött. A szegény országok még szegényebbek lettek.

       KL

       Ennek következménye Settlei, s ami ott az utcán történt?

       MG

       Igen, igen. S ezért én azt gondolom, hogy nagyon sok függ majd Európától. Ha maga Európa erőre kap, s új oldalt nyit az együttműködésben Oroszországgal, és az Európai Unió keretében folytatódni fog a progresszió, akkor azt kell mondanom létre lesz hozva egy hatalmas erő központ, olyan központ, amelyik hatni tud az egész világpolitikára, a világra kiterjedő folyamatokra. Ezért lehet, hogy ez ma a legfontosabb. Erre a központra, az együttműködésre és az erős Európára szükségünk van nekünk európaiaknak, s szüksége van az Egyesült Államoknak is. S nincs szükség arra, hogy kialakítsunk valamilyen Európára szóló együttműködési terveket az Egyesült Államokkal szemben. Ez badarság, ez üres fecsegés. Ezt ki kell vetni a fejekből. Nem lesz nyugodt, normális, magabiztos, dinamikus Európa, ha antiamerikai vagy antiorosz alapokra fog felépülni. Azt gondolom, hogy az erős Európa, jó partnere lesz a dialógusra minden kérdésben az Egyesült Államokkal. Nekünk pedig meg kell reformálni az egyesült nemzeteket. Nekünk ki kell alakítani az összeurópai intézményeket, a biztonság és az együttműködés területén. S ebben az értelemben nekem nem igen tetszett néhány „tábornoki szemrehányás” az idősebb Bush volt biztonság politikai tanácsadójától, aki az egyik olasz lapnak adott interjúban arról szólt, ami mellett én mindig is felléptem, az európai biztonsági tanácsról, amelyben minden európai, aki aláírta a párizsi chartát képviselteti magát, s a csoportjaik által kidolgozásra kerül a biztonságpolitika. A NATO, mint katonai elem megmaradhat, de nem a NATO-nak kell eldönteni a politikát. A Skoultrouff pedig azt mondta, hogy Ő amellett van, hogy legyen valamilyen direktórium, amelyben képviselve lesz az Európai Unió, Oroszország, Amerika, a semleges országok. Vagyis úgy nézne ki a Direktórium, hogy az országok különböző rétegei lennének benne képviselve.

       KL

       Ez nagyon érdekesnek tűnik politikai nézőpontból. De, miként néz ez ki gazdasági oldalról? Ön hogyan képzeli el?

        MG

        Gazdaságilag mivel rendelkezünk? Van nekünk ugye az együttműködésre az Európai Unió, azután itt a posztszovjet térségben az új szervezetek, az Eurázsiai Közösség szerveződik.

        KL

      S valamilyen alapok, esetleg?

      MG

      Ezek eszközök. Ha nem lesz nálunk valamilyen bázis, amelyik   megvalósítja az együttműködés azon elveit, amelyek elismertek és megvalósulnak az Európai Unióban, itt a posztszovjet térségben, akkor nem lesz semmi. Azt mondom mindez meg kell, hogy legyen, bázisnak lennie kell, és akkor nálunk is lesznek nagy projektek. Például egész Európa számára létrehozni az energetikai bázist. Ebben mindenkinek részt kell venni. Egyesek megosztják a természeti erőforrásaikat, mások a területükkel, a rendszereikkel stb., vesznek részt. Ezek nagyon érdekes projektek.

       KL

       Valóban nagyon érdekesek.

       MG

       Nagyon érdekesek. S hát az amerikai partnerek gyakran kérdeznek, azt mondják: ezt a gázt hová is kellene, melyik irányba elfordítani? Mert, hogy ez az Oroszország megint leigáz valakit. De nem lehet már senkit leigázni. Még Amerika se tudna, az ő erejével, még ha a GDP-je már közel is van ahhoz, hogy a világ 30%-át tegye ki, mégse sikerülhet neki sem a világ egészével megbirkóznia. Adja Isten, hogy Macedóniával és ... nem is folytatom. Azt szeretném, hogy mindannyian megértenénk, hogy a világ más lett, más koordináta rendszerben van már, és mások az elvei, és más a politika, a mechanizmusa. Természetesen az együttműködés mechanizmusa, ha nemzetközi szinten beszélünk, akkor ez egy nemzetközi keretek közötti együttműködés integrációja, a pénzügyi, a kereskedelmi és más mechanizmusoké. Ezen szabályok közül sokat még a hidegháborúból örököltünk, s nem egyenrangúak, már nem felelnek meg. Ezért ezt a kérdést az Elnökünk - úgy vélem - az amerikaiakkal, s főként az elnökükkel megvitatja. A kérdés Oroszország belépése a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetbe, hiszen mi olyan egyszerűen nem tudunk oda belépni. Miként Kína, amelyik jó néhány évig vívta a harcát a belépésért. Ha jól tudom, még nem vették fel?

       KL

        De, már igen.

       MG

        Azért mert, - tudja-e - Kínának be kellett mutatnia azokat a szabályokat, amelyek megfelelnek az érdekeiknek. Nem lehet úgy építkezni a világban, hogy az csupán egy ország-csoport, vagy egy ország érdekeinek feleljen meg. Úgy kell építkezni - s egyébként ez az egyik alapelve az új gondolkodás módnak -, hogy ne az erőszakra, a kényszerre támaszkodjunk, hanem az érdekek egyensúlyára, a dialógusra (párbeszédre), a nyitottságra, amely csökkenti a szembenállást. Én gyakran felteszem a kérdést. Miért van az, hogy megint mindenki elkezdett foglalkozni a fegyverkezéssel? A fegyvergyártás növekszik, a fegyverkereskedés erősödik, félelem van attól, hogy több ország el kezd nukleáris fegyvereket létrehozni, meg más tömegpusztító fegyvereket. Tehát, valami rosszul van. Ez azt jelenti, hogy továbbra sem hiszünk egymásnak. Valószínűleg a fejlett országok semmibeveszik azt, amit megbeszéltünk, hogy a világ integrált legyen. Senki nem arról beszél, hogy a világban minden egyenlősítve legyen, az éltnek szabványai legyenek, ilyen soha nem lesz. A világ annyira különböző, hogy nem lehet mindent hasonlóvá tenni. De lehet, hogy attól félnek, hogy elvesznek tőlük valamit. De, nem. Arról van szó, hogy azoknak az országoknak is legyen lehetőségük, amelyek fejlesztenének, a termelésüket, új technológiát, a társadalmi viszonyokat, hiszen ezek ma szegénységben vannak, ezeknek a nemzeteknek alá van ásva az egészsége. Erről kell elgondolkodni. A bumeráng dolgozik, már működésbe jött. Mit jelent a seatl-i mozgalom, éppen ez az. Ha valaki azt próbálja meg, hogy ezt azonosítsa a megbolondult, bandita csoportocskákkal, amelyek betörték az üzletek kirakatait, és mindent elraboltak, ami az útjukba került, az nem érti, hogy nem erről van szó.

       KL

       Ilyenek mindig is lesznek. Mélyebben kell nézni ezt az ügyet.

       MG

        Igen. Figyeljen csak, hiszen Genfben háromszáz ezer, nagyon szervezett, tekintélyes, komoly ember ment az utcára. Egy hónappal a genfi találkozó előtt mi fórumot tartottunk, arról, amit majd ott fognak megtárgyalni. S erre meghívtuk a seatle-i mozgalom képviselőit, akik előadásokkal szerepeltek, részt vettek a vitában, és komoly népek voltak. Nagyon komolyak.

       KL

        Önt jól fogadták?

       MG

       Mi hívtuk meg őket, mi voltunk a szervezők, és együttműködünk velük. Szükség van dialógusra, szükség van párbeszédre. Meg kell érteni, hogy nem lehet elzártan tartani. Miért van az, hogy „is goy”-ok az irániak, az irakiak, és még az észak-koreaiak is? S akkor nem „is goy” az a világ, amelyik egy- másfél dolláron él? Ez akkor mi, rezervátum? S egyáltalán, miként lehet morális pozícióból vélekedni, ha tudod, hogy már nemcsak harmadik világ van, hanem negyedik is. Ami egy milliárd háromszáz millió főt jelent. Mi mindannyian annyira függünk már a globalizációtól, mondjuk valahol Indonéziában valami elindult és egészen hozzánk gurulgatott.

       KL

       Egyuttal eljutottunk az ekológiai (környezetvédelmi) problémákhoz. Igaz az, ahogyan én ismerem, Ön az egyik vezetője a „zöldek” világmozgalmának?

       MG

       Igen, s ezzel kapcsolatban is mondom, hogy volt a kiotói megállapodás, és volt a rioi konferencia, ezután a találkozó után tíz évvel - éppen az idén kell majd találkoznunk, vagy jövőre - hogy leszűrjük a tapasztalatokat, de már látom, hogy siralmas tapasztalatok lesznek, mer hiszen Rióban torpedózták meg a fejlett országok, hogy ne kelljen messzire mennünk ezekben az ügyekben. S tényszerűen - természetesen valamit azért csinálunk, a nemzetközi charta alapján készültek nemzetiek is, vagyis valami azért történik - de nagy programok, mint pl. a légkör szennyezés ügyében - amellett, hogy egészségkárosodást okoz, meg klíma változást, az amerikaikat ez nem érdekli. Az pedig bennünket érdekel, hogy önök miket rendeznek, hogy mindenütt jelen vannak, mindenbe beavatkoznak, - miért van ez így- önöknek elegendő, hogy önök felismerjék valamelyik szférában az érdeküket, s máris cselekszenek. Ez így nem lehet. A nemzeti érdekeket most már szintén a globalizáció kontextusában kell kezelni, s azzal számolva, hogy vannak mások is, akiknek nem kevesebb, hanem több az érdekeltségük. Valamikor az amerikaiak nekem azt mondták, amikor arról beszéltem, hogy ők nagyon belekapaszkodnak az amerikai életforma propagandájába, ugyanúgy, mint mi korábban a kommunistába, amikor ezt a modellt tartottuk a boldogítónak, amiként önök, amikor azt hirdetik, hogy Amerika egy „fénylő város a dombtetőn”. Mögöttünk van a hidegháború, mögöttünk hagytuk mindkét oldal fecsegése-locsogása, mi már más világban élünk és komolyan kell nézni a dolgokat. A fogyasztói társadalom nem igazolódott be, az erőforrások olyan pazarlásához vezetett, és a természeti kincsek olyan felhasználásához, hogy mi elherdáltuk a természetet, és felrobbantjuk - ahogy mondani szokás - magunk alatt azt a hajót, amelyen ülünk. És azután, ha elterjed az önök egész életmódja, az életvitelük standartjai, és azon vannak, hogy azon szabványok szerint éljenek, ahogyan önök élnek, önök pedig, - nem egészen háromszáz millió lakosként, - annyit fogyasztanak, hogy elfogyasztják 44% -át a világ egész elfogyasztott energiájának, akkor honnan vegyük az energiát, ha a többiek is úgy akarnak élni, mint önök. Egyszerűen, elgondolkodtak már ezen? És nekem néha felrémlik, lehet, hogy azért hozzák létre ezeket a hatalmas fegyveres erőket, és fenn tartják azokat, sőt növelik a ráfordításokat, piacokat hoznak létre, hogy megtartsák ezt a parazita-kolosszust, amelyik semmi jóra nem vezet, mert nem hisznek a demokratikus, humanista perspektívában. Nem hisznek abban a világrendben, amelyről a római pápa azt mondja, hogy az új világrend stabilabb kell hogy legyen, igazságosabb, és humánosabb. Leghőbben vágyott idea. És azt gondolom, hogy megint fegyverrel kell megvédelmezni. S azt kell mondjam, amikor ilyen következtetésre jutunk, akkor mindez rányomja a bélyegét valamennyi politikai lépésre, nemzeti és nemzetközi keretekben egyaránt. Ez nagyon komoly dolog.

       KL

        Ez az, amit mindenképpen meg kell akadályozni. Hiszen ez a folyamat sehova nem vezet. Mit tehetünk? Mindenek előtt az együttműködéssel érhető el. S ismét visszatérek az Ön ideájához, mely szerint a feszültségtől az együttműködésre kell áttérni. A konfrontációtól a közös cselekvésre.

       MG

       Az erőszakról a párbeszédre, a dialógusra.

        KL

         A dialógusra és a dologra, mert cselekedni is kell. A beszéd önmagában már kevés, cselekedni kell. Arról is tudunk, hogy Ön egy alapítvány elnöke, amelyiket éppen Amerikában hoztak létre az együttműködés érdekében. Nem gondolja, hogy érdemes lenne egy ilyen alapítványt Európa számára is létrehozni?

       MG

       Úgy vélem, hogy szükségünk van egy ilyen alapítványra. S mindenek előtt Közép-Európa javára. Nem Oroszországban, s nem is Nyugaton, hanem éppen Közép-Európában.

       KL

        Gondolom mi magyarok nagyon szívesen részt vennénk ebben.

       MG

        Én is azt gondolom, hogy Magyarország erre nagyon is megfelelne. A cseh barátaim, pl. már azt javasolták, hogy nyissam meg a Gorbacsov-alapítvány filiáléját náluk. De én azt gondolom, hogy itt nem egy filiálé kell, hanem szükség van egy új alapítványra. Ez úgy is lenne elnevezve és a célja is az lenne, hogy vitákat és párbeszédet folytassunk, s azután a különböző egyéb területeken a kultúrában, a tudományban stb. meg lehetne találni a cselekvési lehetőségeket, a projekteket. Ez nagyon fontos lenne. Ez egy nagy integrációs projekt lehetne. Nem lenne ellenemre részt venni benne.

       KL

       Mihail Szergejevics, természetesen még nagyon sok nagy horderejű, fontos kérdés lenne, a világ ismét viharos, és szükség lenne sok olyan friss és világos gondolkodóra, mint Ön, olyan horderejű politikusra, aki képes megérteni, hogy mi történik a világban és megoldásokat, projekteket is tud javasolni. Nos, Ön mit javasolna?

       MG

        Mindjárt mondom. Az elmúlt években itt nálunk az Alapítványban tanulmányoztuk a globalizációt. Elkészült erről egy könyv is, megajándékozom vele, pontosabban a vizsgálati anyaggal, mert a könyv még nem jött ki. Elolvashatja majd, és érdekes lesz az ön számára, mert mi már nagyon is sokat tudunk a globalizációról. Azt látjuk, hogy a politika elmarad a világban zajló globalizációs folyamatoktól. A politikusok most abba gabalyodtak bele, hogy megnyerjék a következő választásokat az országaikban. A többi nem érdekli őket, pedig ez is összefügg a globalizációval. Félelmetesen összefügg, mi csak megkíséreljük észrevételezni. Úgyhogy én eldöntöttem az olaszokkal együtt, és a barátaikkal, az első volt Jack Delor, és elkezdtük a megalakítás folyamatát, hogy létrehozzunk egy alapot, a Politikai Davos-t. S miután ez valahol a Mont Blanc környékén van, ezért a neve lesz Mont Blanc Alap. Az első alapító összejövetelen már részt vett Jaruselzkij, Genscher, Andreotti, Solares, Nazarbajev.

       KL

        Vagyis azok az államférfiak, akik hatni tudnak az európai folyamatokra?

       MG

        Igen, és el is fogadtunk egy kiáltványt, és tovább fogjuk folytatni. Most egy kicsit zavarnak a választásokon bekövetkezettek, mert voltak bizonyos megállapodások az előző olasz kormánnyal, most azt leváltották, és találkoznom kell Silvio Berluskonival, hogy felélesszük a kapcsolatainkat, mert egyébként ismerjük egymást. Tehát egy ilyen fórum, amelyikben részt vesznek a tekintélyes régi és most is működésben lévő vezetők, el kezdheti kidolgozni a világpolitika számára a legfontosabb projekteket és irányokat.

       KL

       Azt gondolom, hogy egy ilyen projekthez, az Ön ilyen nagy horderejű ügyeihez, szükség van jó egészségre, s ezért is szeretnék Önnek nagyon sok egészséget kívánni, olyan „harci” felkészültséget”, amilyennel Ön most is rendelkezik. Egyuttal szeretném Önt meghívni Magyarországra, valóban már régen nem volt Magyarországon, ennek szükségét is érezzük.

       MG

        Köszönöm, és azt gondolom, hogy megtaláljuk a módját a teljesítésének. Főként az lenne még jobb, ha összekapcsolnánk valamilyen projekttel. Vannak jó ismerőseim a magyar emberek között, kapcsolatban vagyok pl. László Andorral, a Budapest Club képviselőjével.

       KL

       Még egyszer köszönöm a mai beszélgetést, s ha lehet majd folytatjuk Magyarországon.

        MG

        Én is köszönöm, hogy kezdeményezte ezt a beszélgetést , s így lesz valamilyen kontaktusom a magyarokkal.

        S kihasználva az alkalmat, szólok közvetlenül most már a magyarokhoz. Szeretnék mindenkit köszönteni. Nagy szeretettel viszonyulok Magyarországhoz, nagy tisztelettel, a néphez, az országhoz, és nagyon örülnék, ha valami hasznosat tudtam mondani számukra ebben a beszélgetésben.                          

A II. Világháború elvileg a hitleri fasiszta rendszer kapitulációjával zárult. Ugyanakkor, már a fegyveres harcok befejeződése  körüli zűrzavar – kik előtt és mikor (1945. május 8 vagy 9) kapituláltak a nácik, miközben Prágában még dörögtek a fegyverek, s a japán front is létezett még, nem beszélve az amerikaiak atom támadásáról Hirosima és Nagaszaki ellen stb. – is jelezte, hogy a béke átmeneti lehet, s a világrendben a szembenállások nem szűntek meg.

Nem is váratott sokáig magára a konfrontáció létének bejelentése.  Winston Churchill 1946. március 5-én elhangzott „fultoni beszédében” hirdette meg azt a „hidegháborút”, amely sok kanyaron át kitartott az 1980-s évekig. Nem részletezve mindazt, ami ez alatt a több mint három évtized alatt történt, tényként fogadhatjuk el a Nyugat által elképzelt végét, ahogyan Reagan „harangozta be” 1982. június 8-án Londonban a brit parlamentben elmondott „antikommunista kiáltványában”. Ebben a szovjet-rendszer bukását jósolta meg. Itt lényegi momentum, hogy a beszéd középpontjába a szovjet–amerikai viszony elhidegültsége került, amely a Szovjetunió legyőzésének eszméjében teljesedett ki, örökidőre „ráragasztva” a „Gonosz Birodalma” jelzőt, ezzel is elutasítva az együttműködés bármilyen formáját. Itt hangzott el a hírhedt kifejezés: „a történelem hamu dombján hagyjuk a marxizmus–leninizmust”. Reagan erősen ellenezte a kommunizmust, a brit népet pedig beszédében arra bíztatta, harcoljon a szabadságért, ahogyan Winston Churchill tette a náci uralommal szemben. (Ronald Reagan: Address to British Parliament. The History Place Great Speech Collection. Elérhető: http://www.historyplace.com/speeches/reagan-parliament.htm

Azért érdemes feleleveníteni a 40. évfordulós beszédet, mert igazából a mai történések forrása ebben rejtőzik. Nem részletezve valamennyi ideológiai, politikai, gazdasági, biztonsági stb. összefüggést, (ezt sok szerzőtől sok nézőpontból olvashatjuk!), a mára vonatkozó lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy a globálissá vált tőkés-világ nem tudta túltenni magát azon az 1917-s „résen”, amelyet az oroszországi proletár forradalom ütött a rendszerén, s amely előrevetítette  a kapitalizmus (a történelem menetében kialakult, a felhalmozott vagyonok biztosította elitek  hatalmának) megdönthetőségét. A Szovjetunió alternatíváját kellett volna a német fasiszta ideológia felhasználásával likvidálni, de „nem jött be” a számítás! A végén a második fronttal, az antifasiszta-szövetséggel, a jaltai-megegyezéssel stb. sikerült az emberiség előtt „tisztázni” az ideológiai-kompromisszum szerepét. De, az 1946-ban meghírdetett hidegháborúval, s mindazzal, ami a Truman-elvből, a Marshall-tervből, a Dulles-stratégiából stb. következett sikerült újra összedrótozni a tőke-rendszerét és elfedni az ideológiai rést. Az „orosz(szovjet)-alternatíva” kiktatása azonban megmaradt célként.

A technikai fejlődés posztindusztriális szakaszába lépve értékelték úgy az elitek, hogy eljött az idő a végső győzelemre. A globalizációs és interdependencia folyamatok megjelenése az idő-tér vetület általános leszűküléséhez vezetett, a II. világháború utáni világpolitikai és világgazdasági berendezkedés pedig nem volt többé alkalmas ennek kereteket szabni. A helyzet megoldását a gazdasági integráció kiterjesztésében, ha úgy tetszik, a globalizáció egy újabb lendületében látták. Biztonságpolitikai oldalról reális veszélynek tűnt, hogy a két oldalon felhalmozódott óriási mennyiségű nukleáris töltet kicsúszik az ellenőrzés alól és illetéktelenek kezébe kerül. Ezen felül felelősségtudatot ébresztett a szuperhatalmak vezetőiben a nyomasztó tény, hogy a rendelkezésre álló nukleáris potenciállal akár ezerszer is megsemmisíthetné egyik fél a másikat, és egy háború 1100 millió ember azonnali, további 1100 millió rövid időn belüli elpusztulását eredményezné. Az emberiség teljes megsemmisülésének a kulcsa a kezükben volt. A kollektív – értve ez alatt a világ népeit – biztonság kérdése tehát közös üggyé vált a 80-as évek közepétől. „Az enyhülés időszakában mindkét oldalról megtett lépéseknek is köszönhetően a világ olyan állapotba került, hogy szinte láthatóvá vált a hidegháború végének „célszalagja” – írtam én a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig c. könyvemben. Az USA azonban a nyíltan vállalt felsőbb rendűségétől vezérelve mindenáron győzni akart, és a SZU akkori vezetői sem szándékoztak lemondani a „világ-forradalmi folyamat” győzelméről. A „kézenfogva-befutó” helyett elkeseredett küzdelmű végjáték kezdődött a győzelemért. A felek újra rendezték soraikat és mozgósítva minden erőforrásukat, ismét egymásnak feszültek. A 40 évvel ezelőtti Reagan beszéd ezt hírdette meg, s az akkor már megszületőben lévő szovjet-elt váltás is a kompromisszum híveit toborozta.   . .  

Reagan 1982. júniusi beszédében megfogalmazott stratégiához tartozott azon projektek létrehozása, amelyek felkészítik a SZU és a szocialista országok aktivistáit a nyugat győzelmének elősegítésére, az ezekben az országokban várhatóan kialakuló ideológiai-politikai vákuum kitöltésére, ill. a majdani új rendszer vezető politikai elitjének a szerepére. Ezeknek a projekteknek a vezénylésére hozták létre az USAID és NDI szervezetet Madeleine Albright égisze alatt, az Einstein Alapítványt és Intézetet Gene Sharp irányításával. Mindezek működését, finanszírozását (Soros, Rockefeller, CIA stb.), hatékonyságát a Republikánus Párt szenátora, McCain koordinációja biztosította.

Végül is – az emberiség szerencséjére – 1989 decemberében sikerült kompromisszumos megállapodást kötni a két világhatalom mérsékeltebb vezetőinek, Mihail Gorbacsovnak és George Bushnak arról, hogy „abbahagyják” a szembenállást, vagyis „döntetlenre” adják! A Máltai Megegyezés egyik fél győzelméről vagy vereségéről sem szólt. Gorbacsov volt az, aki „félre-rántotta” a kormányt, hogy ne ütközzenek. A Szovjetunió erre „ráment”, de a világ megmaradt. A szovjet ideológia is átalakult, de a marxizmus él és fejlődik a közben megerősödött Kínában, Dél-Amerikában és Európában is. Az USA azonban győztesnek kiálltotta ki magát és a „vesztes” utód Oroszországot mohón letarolta. 

Négy évtized elteltével ismét visszatért a világ a kiinduló pontra. A globális kapitalizmus világa nem tűri meg a „réseket” a neoliberális ideológián nyugvó világrendszeren. Oroszország pedig nem hajlandó megalázottként, legyőzöttként gazsuálni. Most ismét kompromisszumos megállapodásra lett volna szükség, s az amerikaiakon lett volna a sor, hogy félre-rántsák a kormányt! Nem ez történt. 

Természetesnek tartja szinte mindenki, hogy a magyar társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres átalakítása nem köthető konkrét dátumhoz, hanem hosszú távú folyamatban ment végbe. Mégis ki lehet jelölni legalább a kezdetét, az indító impulzusok idejét. Miután az egész „keleti” régiót érintette a változás, így a bennünket érintő időpontot is a globális térben találjuk meg. A hidegháború abbahagyásáról döntő 1989-s szovjet-amerikai csúcstalálkozók sorakoztatták fel a kelet-európai államokat a starthoz, s kitüntetetten a decemberben Máltán történt megegyezés adta a jelet az induláshoz.

A felkészülés jelei azonban már korábban érzékelhetőek voltak nálunk. A „hogyan-továbbiról” kibontakozó viták, az „ellenzéki-megmozdulások” stb., a ’80-s évek közepétől „borzolták” a politikai közéletet. Megszületett a reform-közgazdászok „Fordulat és Reform” c. vitaírata a gazdaságról, és annak kiegészítéseként Bihari Mihály tanulmánya a „Reform és demokrácia”, a politikai rendszer válságáról és a változtatás lehetséges módjairól. Szegeden a pártelit és az értelmiség széles köreinek részvételével elméleti tanácskozáson kísérelték meg egyeztetni az elképzeléseiket a „Szocializmus fejlődésének időszerű kérdéseiről hazánkban”. Sor került a „lakiteleki” és a „monori” ellenzéki találkozókra. Megszerveződött a „Magyar Demokrata Fórum”, ahol a nemzeti ügyek pártolását előtérbe állítók gyülekeztek, és a „Szabad Demokraták Szövetsége”, a liberális nézeteket vallók szervezeteként. Újra alakultak a „történelmi” pártok is. Felerősödtek a tüntetések a romániai magyarok lakta falvak lerombolása ellen; és a Dunán, a szlovákokkal együttes Bős-Nagymarosi Vízlépcső létesítésének megakadályozására. Lezajlott a ’88-s pünkösdi pártértekezlet, amely leváltotta és kicserélte az MSZMP vezetését, elnökévé választotta, de megfosztotta a hatalmától Kádár Jánost. Sor került Nagy Imre újratemetésére, amellyel – miként az emberek között elterjedt – egy korszak szállt a sírba. A temetéshez kapcsolódóan, ’89. június 16-án a Hősök terén tartott 1956-s szimbolikus megemlékezéssel pedig elindult az Orbán Viktor fémjelezte generáció színrelépése az új magyar társadalmi-politikai és főként gazdasági rendszer forgatagában.

A rendszerváltás negyedszázadának eseményeit, folyamatát számos elemzés igyekezett már feldolgozni és kiemelni a meghatározó rendszer-szervező tartalmakat, formai elemeket, mégis a magyar társadalom többsége továbbra is inkább bizonytalan a kialakult rendszer megítélésében. Ezt bizonyítják az ismétlődő gazdasági, pénzügyi válságok, az erősen differenciálódó társadalmi struktúra, a nagyfokú elszegényedés, sőt elnyomorodás, a marginálisan kis létszámú, „kivagyisággal” párosuló oligarchisztikus gazdagok rétege hátterében. A bizonytalanságból kialakult kiábrándultságot erősíti, a lakosság által már „belakottként” legitimált, demokratikus-köztársasági rendszernek az újabb és újabb „igazira váltására” lelkesítő, „fidesz-polgári keresztény-demokraták” kétharmados hatalomra jutása. Hiába lettünk közben a fejlett európai közösség, az Európai Unió tagországa, és részesedünk a felzárkóztatásunkra számunkra megítélt javakból, a „nemzeti összetartozás” lázában égő „permanens-forradalmi” rendszerváltók nem hagyják az „embereket” konszolidálódni, folyton-folyvást szabadság-harcot kell folytatniuk. 

Nehezen követhető ma már, hogy mikor és hol voltunk még a globálisan-integrált világ fő útvonala közelében, s volt e esélyünk ezen az úton járni. Ami azonban az utóbbi négy év változásaiból – az alkotmány helyére került labilis „alaptörvény” szinte személyre szabott politikai érdekérvényesítő – diktátumaiból kirajzolódik, nem erősíti a jövőjéről gondolkodó, a világban eligazodni vágyó, a civilizáció fejlődésével lépést tartani akaró, a szabadságban, egyenlőségben és a szolidaritásban bízó magyar emberek hitét, biztonság érzetét. Kellett nekünk, így kellett nekünk ez a negyedszázad?   

Melléklet: 1991-ben tartott előadásom a rendszerváltásról.

 A piacgazdaságra való áttérés társadalmi-gazdasági-, politikai dilemmái.

 Ma még Magyarországon nincs piacgazdaság, és világosan nem is látszik, hogy milyen lesz itt a gazdaság. Az azonban tény, hogy elkezdődött az átmenet valamibe. Alapvető kérdés, hogy milyen problémákkal jár ez az átmenet, s milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy megállapodott gazdasági-, társadalompolitikai helyzetbe kerüljünk.

A változások nehézségeit tapasztalva sokan kérdezik: miért volt szükség változtatásra, miért kellett egy konszolidált gazdaságirányítási, gazdaságszervezési modellből más irányba, a piacgazdaság rendszerének irányába fordulnunk. Egyáltalán szükség volt-e arra, hogy áttérjünk más társadalmi-gazdasági-politikai rendszerre?

A mai magyar közéletben szinte mindenki azt mondja, hogy rendszerváltás ment végbe. Sok tényező bizonyítja ugyanakkor, hogy még nem befejezett folyamatról van szó. Az áttérés állapotában vagyunk, bár vannak már bizonyos markánsan kirajzolódott tendenciák, de végső nyugvópontra sem a gazdasági, sem a társadalmi, sem a politikai folyamatok még nem jutottak. A "végső" alatt természetesen azt értve, hogy már egy kikristályosult, rendszerbe szervezett valamivel állnánk szemben.

A változtatás szükségességének alapvetően két makró összefüggéseket hordozó oka van, természetesen sok mikró- és mezoszintű indok mellett. Az első: a világban végbemenő tudományos-technikai forradalom oly mértékben rendezte át a termelőerőket a legfejlettebb országokban, hogy a kevésbé fejlettekhez képest nagyon rövid idő alatt rendkívüli mértékben „megugrottak”. A kevésbé fejlett országok - közéjük tartozik egész Kelet-Európa, a Szovjetunió is -, nem tudtak lépést tartani ezzel a tempóval. Az eredendő elmaradottságukat is figyelembe véve, jórészt azért nem tudtak lépést tartani, mert a termelési viszonyaik nem idomultak megfelelően a termelőerőkben lezajló dinamikus átalakuláshoz. És éppen azért, mert nem változtak, egyfajta féket képeztek a termelőerők fejlődésének útján.

A tulajdoni-, a politikai-, az elosztási rendszer, ha dinamikusan fejlődött volna, akkor segítették volna a termelőerők fejlődését, de miután konzerválódtak abban a formában, amelyet a politológiai terminológia „parancsuralmi rendszernek” nevez, így nem tették lehetővé, hogy dinamikusabb fejlődés következzék be. Szükség van tehát a parancsuralmi rendszer megszüntetésére, a termelési viszonyoknak az átalakítására, hogy mind a tulajdoni, mind a politikai, mind az elosztási rendszer oly módon alakuljon át, hogy lehetővé tegye, elősegítse a termelőerők dinamikusabb fejlődését.

A második ok jórészt az előbbiből következik, s ez a világban zajló folyamatokhoz való igazodás kényszere. Tudomásul kell venni, hogy a legfejlettebb országok valamikor a 80-as évek elején átlépték azt a küszöböt, amikortól azt lehet mondani, hogy elkezdődött a tudományos-technikai forradalom termelési rendszerbe állítása. Ez az automatizálásnak, a kibernetikának, az informatikának a termelésbe állítását jelenti elsősorban, sok minden mással együtt, de ezeket legfőképp. A lényege pedig az, hogy olyan technika, olyan termelési rendszerek jönnek létre, amelyek folyamatosan kizárják az ember részvételének a lehetőségét a közvetlen termelési folyamatban; amelyek nagyságrendileg többszörösen megemelik a korábbi termelékenységet, és ebből következően átalakítják mind a termelés egészét, mind az ember egész környezetét. A természeti és a társadalmi környezetet is. Ahhoz, hogy lépést tudjon tartani ezekkel a legfejlettebb országokkal, Kelet-Európának integrálódnia kell ebbe a világfolyamatba, miközben az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy ez a régió nem integrációképes. Jórészt azért nem, mert lényegét tekintve eltérő volt a gazdaságszervezése: ott piacgazdaság, itt központosított tervlebontásos gazdaságirányítási rendszer. Lényegét tekintve eltérő volt a tulajdoni szerkezet: ott a teljes körű magántulajdonra alapozott társadalmi berendezkedés, itt a nem magántulajdonra, vagy pontosabban fogalmazva ebben a régióban a kizárólagos állami tulajdonra alapozott gazdasági-társadalmi rendszer működött. Mindebből következően nem lehettek meg azok a technikák sem, amelyek lehetővé tették volna a két rendszer összekapcsolódását. Ha nem akar a Kelet-Európai régió reménytelenül lemaradni a fejlődésben, akkor integrációképessé kell magát tenni, át kell alakítani a gazdasági- társadalmi-politikai berendezkedését olyan formában, hogy integrálódni tudjon a fejlett világba.

A változtatás szükségességének két alapvető okát többé-kevésbé mindenki elismeri. A kérdés azonban az, hogy milyen irányban és milyen mértékben történjék a változtatás. Itt már eltérnek a nézetek. Ma Magyarországon azok, akik az u.n. „rendszerváltást” kierőszakolták és a változások menetében uralkodó pozícióban vannak, lényegét tekintve azt vallják, hogy olyan rendszerre van szükség, amelyik egy az egyben megfelel a legfejlettebb tőkés országok rendszerének. Tehát vissza a kapitalizmusba. Vissza a teljes körű magántulajdonba, vagy a dominensen magántulajdonra épített társadalmi-gazdasági berendezkedésbe, és ebből vonnak le a gyakorlat számára számtalan következtetést.

Kérdés azonban, hogy valóban vissza-e? 1989-ben különösen széles körben jelent meg az a jelszó, hogy "vissza Európába". Miért vissza, miért nem előre? Előre Európába! A "vissza" jelszóból következnek az anakronisztikus mai állapotok. Olyan ez a helyzet, mintha valaki beülne egy gépkocsiba és a kormány helyett a visszapillantó tükörrel akarna kormányozni. A "vissza” az azt jelenti, hogy minden szempontból visszafelé megyünk egy korábbi Európába, amelyet Európa ugyanakkor már réges-régen elhagyott. A váltás szükségességének a lényege nem a "visszában" van, - sem a gazdasági, társadalmi, politikai rendszert, sem ezek egyéb részkérdéseit illetően -, hanem az előrében. Változtatni kell, hogy integrációképesek legyünk.

E mögött pedig az a gondolat húzódik meg, hogy nem egy statikusan értelmezett, a fejlett országok mai viszonyait jelentő, hanem egy megváltoztatott világba kell integrálni a megváltoztatott Kelet-Európát, benne a megváltoztatott Magyarországot. Ez az ugrópontja sok mindennek, amely az elkövetkezendő időszakban hazánkra vár. Aki nem érti meg, hogy a világ változik és nem statikusan, egy korábbi kapitalizmus képében jelenik meg előttünk, amihez nekünk idomulni kell, az konzerválni fog, vagy megpróbál konzerválni egy olyan társadalmi, gazdasági berendezkedést, amely nem visz bennünket Európába, nem visz bennünket a világgazdaságba, amely alapján ismét nem lehet integrálódni.

A változtatáshoz számolni kell a meglévő realitásokkal. Milyen adottságok vannak, milyen feltételek szükségesek és az új folyamatok milyen belső problémákat hoznak felszínre. A számtalan feltétel és probléma közül négy olyant emelek ki, amelyek átgondolása nélkül nehezen képzelhető el az új rendszerre való áttérés.

Az első az elmélet és a tudat átalakításának a problémája. Az a nagy-nagy bizonytalanság - úgy is mondhatnám, hogy ugrás a sötétbe, amely jellemzi hazánk átalakulását, hogy elindultunk, de nem igazán tudjuk, hogy hova - az jórészt azért van, mert nincs ennek a váltásnak elmélete. Nem alakult ki az átalakulásra iránymutatást adó elmélet. Ehhez kapcsolódóan természetesen nem alakulhatott ki az embereknek a váltáshoz illeszkedő tudata sem.

Az egész gazdasági, társadalmi berendezkedésünk ma még jórészt a tervgazdaság modelljéből táplálkozik. Átalakítani pedig nem hűbelebalázs módjára, hanem megfelelően megalapozottan, a realitásokból kiindulva kell, de ehhez ismeretekre van szükség. Ilyen elmélettel és tapasztalattal nem rendelkezünk. Egyetlen kelet-európai ország sem rendelkezik. Kísérletek voltak a jugoszláv modelltől, a 60-as évek lengyel kezdeményezésein keresztül, a 68-as magyar gazdaságirányítási reformig, s a csehek 68-as „emberarcú” átalakulási kísérletéig. Egyfelől azonban megfelelő elmélet - arra vonatkozóan, hogy az u.n. „szociális piacgazdaság” miként alakulhat ki, és milyen lehet-lesz a gyakorlatban - továbbra is hiányzik. Nem született meg az átalakulás elmélete arról, hogy amikor bizonyos szociális körülményeket megteremtett társadalmi-gazdasági berendezkedést, ha átalakítunk - miközben hatékonyabb termelés jön létre - miként érhető el, hogy legalább a már korábban elért szociális vívmányok ne vesszenek el. Másfelől a kísérletek sem voltak igazán biztatóak. A jugoszláv modellről most látjuk, hogy miként omlik össze. Nagyon rövid időn belül kiderült a lengyel és a magyar 68-as kezdeményezéseknek az a rákfenéje, hogy csak a gazdaságon belül gondolkodtak, és a termelési viszonyok egész rendszerében nem alakítottak át semmit. Főleg a politikai rendszerben a reformok nem mentek végbe. Ebből is adódott, hogy egy külgazdasági krízis azonnal lehetővé tette a gazdasági folyamatok visszarendezését is. 68-ban Csehszlovákia ugyan elindult egy koherens átalakítás útján, azonban a világrendszerek közötti hidegháborús helyzet kiéleződése nem tette lehetővé a megvalósítást. A csehszlovák kísérletet csírájában elfojtották. (Miként a párizsi diáklázadás is összeomlott). Tehát a kísérletek sem adtak lehetőséget megnyugtató, egyfajta modellt képező elméleti általánosításra.

Mindezekből is következik, hogy az emberek fejében pedig káosz van. Hosszú évtizedeken keresztül egyfajta biztonságban éltek. Itt Magyarországon különösen érzékelhető létbiztonság volt. Nem igazán értik ma az emberek, hogy ez az "ugrás a jövőbe", miért a létbiztonságukat szünteti meg. Hiszen a változtatásnak éppen az kellett volna, hogy legyen a lényege, hogy hatékonyabb gazdaság alakuljon ki, az emberek életkörülményei ezáltal javuljanak. Ezzel szemben pontosan az ellenkezője következett be. Ezt felfogni, tudatosan feldolgozni - miért van így, hova indultunk, milyen irányba megyünk, és hova érkezünk - borzasztóan nehéz.

Az első nagyon fontos feltétel tehát, hogy az átalakítás tudományos megalapozottságára lenne szükség, és ehhez kapcsolódóan a fejekben kellene rendet tenni. Megfelelő teória és ehhez kapcsolódó tudati átalakítás kellene. Ez utóbbi helyett azonban jelen pillanatban nagyon-nagyon sok manipulációval találjuk magunkat szemben. Különösen a tömegkommunikációban olyan mértékű a politikai törekvéseknek megfelelő manipuláció, amely nem teszi lehetővé, hogy az emberek tisztán lássanak. A politikai harc lépett a mélyebb elemzések és gondolkodás helyébe.

A második feltétel, ill. problémakör egy nehezen feloldható, vagy talán feloldhatatlan ellentmondásból származik. S ez pedig a következő: a gazdaságunk és vele együtt a társadalmunk is válságba került a 80-as évek közepétől. Ennek a mélyülő válságnak a menetében jöttünk rá arra, hogy változtatni kell, és irányt kell venni a piacgazdaságra. Tehát a válságból megyünk a piac felé, miközben köztudott - elméletileg is bizonyított és a gyakorlatban is tapasztalt - hogy a piac nem küszöböli ki a válságot. Különösen az átmenet időszakában, a piacra való áttérés időszakában is hordoz mikro és makroszintű válságokat. Ebből következik, hogy az egyes emberek tudatában, de a társadalmi tudatban is, az áttérés nem, mint valamiféle jó irányban tett lépés jelenik meg, hanem pont ellenkezőleg, a válság elmélyülésével erősödik a folyamatos elfordulás a változásoktól.

Mit jelent az, hogy a piacra való áttérés menetében elmélyül a válság? Egyrészt a piac természetéhez tartozik a válság. A piac a kereslet és a kínálat harmóniáját kell, hogy jelentse. A gazdaság fejlettségétől függően azonban lehet kínálati piac, lehet keresleti piac, s az egyikről való áttérés a másikra szükségszerűen válsághelyzetet hoz létre. Strukturális válságok is kialakulnak a piacgazdaságokban. Hiszen a termelési rendszerek változtatása - a korábbi leváltása és az új beállítása – nyilvánvalóan az előbbit leértékeli, és ezzel válságot hoz létre. Ciklikus válságok is vannak a piacgazdaságban és így tovább, ez történelmileg végig járt út. A piac önmagában nem mentesít és nem is ment meg a válságoktól.

 Másrészt, miközben átmegyünk a piacgazdaságba, két dologgal feltétlenül számolnunk kell. Az egyik, hogy le kell építeni azokat a termelési rendszereket, amelyek a válság hordozói, amelyek nem kellő hatékonysággal működnek, amelyek nem piacképesek, amelyeket a piac leértékel. Tehát meg kell szabadulni azoktól a gazdasági egységektől, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak, mert önmagukban hordozzák a válságot. De miközben megszabadulunk tőlük, nyilvánvalóan csökken az ország teljesítménye, visszaesik a nemzeti jövedelem termelése. Egyes számítások szerint 1990-ben Magyarországon több mint 40% volt a bruttó hazai termék csökkenése. Az ipar teljesítménye több mint 10 %-kal csökkent. A kisvállalkozásokban ugyan van némi felfutás, de a nagyüzemek, a nagy gazdasági egységek, amelyek magukban hordozták a válságot, ilyen mértékben estek vissza. Ez hozzátartozik a piacgazdaságra való áttéréshez, amikor a piac méri meg, hogy melyik termék, melyik termelés piacképes, melyik pedig nem. A másik ehhez kapcsolódóan, hogy az elosztási viszonyokban is bekövetkeznek feszültségek, s elmélyül a válság. Ha csökken a termelés, kevesebb jut elosztásra, miközben a piacon a kereslet-kínálatnak megfelelően egyesek, egy bizonyos társadalmi réteg a javakból kiugróan többet kap, egy jelentős társadalmi réteg, vagy a társadalomnak a döntő többsége pedig kevesebbet. Tehát dinamikusan "szétszakad" a társadalom egy piacképes rétegre, amelyik nagyon gyorsan meggazdagodik és egy kevésbé piacképes rétegre - a középrétegeket is beleértve - amelyik zuhanásszerűen esik vissza, egészen az elszegényesedés és az elnyomorodás szintjéig. Ezt 90-ben már lehetett tapasztalni, 91 első felében, ahogyan fokozódott a termelés visszaesése, és ahogyan a nem piacképes vállalatok bezárása, felszámolása elkezdődött, egyre növekszik a munkanélküliség, és ennek nyomán az előbbi módon az átrendeződés az elosztásban, ill. ehhez kapcsolódóan a társadalmi struktúrában. Ide tartozik az infláció növekedése is. A piacra való áttérés menetében átalakulnak az árak és a bérek, és ha ehhez kapcsolódóan még a tulajdoni rendszer is átalakul, akkor egy tőkeszegény országban az új tulajdonosi osztály létrehozása nyilvánvalóan csak mesterségesen következhet be, ez pedig inflációnövelő hatással bír. Mindez nemhogy csökkentené a válságból való kilábalás esélyét, ellenkezőleg az áttérés menetében növekszik a válság.

 

Harmadrészt, van az áttérés folyamatának még egy oldala, ez pedig, a külkapcsolatokhoz illeszkedik. A válság jórészt azért következett be, mert kettős csapdába kerültünk. A korábbi külgazdasági kapcsolataink konzerváló hatása - az egy piachoz, az elmaradott piachoz, elmaradott termelésszerkezethez való illeszkedésünk - az egyik csapda; a másik oldalról pedig mindjobban szorított az adóság csapda. Az adóság csapdával az a legnagyobb baj, hogy nem a termelési szerkezet átalakítását, a tudományos-technikai forradalomhoz való felzárkózást eredményezték hiteleink-adóságaink, hanem a kölcsönök jórészt fogyasztásra fecsérelődtek el. Ennek következtében nem teremtődtek meg azok a termelési rendszerek, amelyekkel ebből a csapdából ki tudnánk jutni, amelyekre alapozva exportunk olyan mértékben növekedhetne, hogy nyereségéből belátható időn belül legalább csökkenteni tudnánk az eladósodottságunkat. A piacgazdaságra való áttérés, és eközben még különösen a külpiacváltás menetében az adósságcsapda hatása, felerősödik. A közvetlen függés helyébe - amely abban nyilvánult meg, hogy kapunk-e olajat vagy nem, kapunk-e gázt vagy nem, elzárják a csapot vagy nem zárják el, itt vannak a szovjet hadsereg egységei vagy nincsenek, a politikai kapcsolatok milyen mértékűek, stb. - most egy közvetett függőség lép. A gazdasági, pénzügyi kapcsolatokon, az eladósodottságunkon keresztül, olyan közvetett függésbe kerülünk, amilyen mértékben még soha nem voltunk kiszolgáltatottak. Ma a magyar gazdaság változási irányait, lehetőségeit jórészt ez a függőség határozza meg. Az utóbbi évek költségvetéseinek készítése bizonyítja, hogy elfogadásuk lényegében a Valutaalap és a Világbank igényeinek a kielégítését jelenti. Sokan azt mondják, hogy ebben a kényszerben nagyon sok pozitívum van, mert ezzel visznek bennünket a világgazdaságba való integrálódás felé. Ugyanakkor világosan látnunk kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap követelményei - a mi realitásunkkal összevetve - mélyítik a válságot. Különösen a társadalmi vonatkozásait a válságnak.

A harmadik belső feltétel az átalakulás helyesen megválasztott dinamikája. Itt lényegében háromféle nézettel találjuk magunkat szemben. Vannak, akik azt tartják, hogy minél gyorsabban zajlik le ez az átalakulás, annál kevesebb fájdalommal jár. Amikor, mondjuk, egy szervezetben megjelenik a rák, azt gyorsan el kell távolítani, hogy ne burjánozzon tovább. Tehát „sokkterápiát” kell alkalmazni. Rövid idő alatt, rendkívül határozottan, ha úgy tetszik semmire sem tekintettel, egyszerűen ki kell vágni azt a rákos részt és akkor a dolgok jól mehetnek tovább. Igaz, hogy ilyen sokkterápia alkalmazása közben rendkívül éles politikai feszültségek keletkezhetnek, társadalmi robbanással is járhat az ilyen típusú átalakulás, de lezajlik rövid idő alatt és utána van esély arra, hogy jó irányú dinamikus fejlődés következhet be. Ilyen sokkterápiát alkalmaztak pl. Lengyelországban, ahol a Balcerovic-terv szerint egyik pillanatról a másikra lényegében konvertibilissé nyilvánították a zlotyit, vagy legalábbis azt mondták róla, hogy mindenre átváltható és ennek megfelelően teljesen szabaddá tették a külföld számára a piacot. A belső gazdasági átalakításokat is ilyen gyorstempóban, sokkszerűen zúdították rá a társadalomra. Végérvényes szintre emelték az árakat, aminek az lett a következménye, hogy az abszolút hiánygazdaságból kínálati piac alakult ki. Lengyelországban ma dugig vannak a polcok, nincs hiány, lényegében mindent a legszélesebb választékban meg lehet vásárolni. Egyetlen probléma van csupán, hogy nincs pénze az embereknek. Az ilyen sokkhatásnak a másik oldala az, hogy az életkörülmények nagyon gyorsan romlanak és az a társadalmi feszültség, amelyet ez okoz, könnyen politikai robbanáshoz is vezethet. Mindezt el lehet mondani Jugoszláviáról is, ahol a nemzetiségi ellentéteket - sok más mellett - jórészt a gazdaságban alkalmazott sokkterápia váltotta ki. Az egyenlőtlen fejlődés következtében a különböző köztársaságok a sokkszerű átalakítást nehezen tudták megfelelő szinten kezelni.

A másik nézet azt vallja, hogy folyamatosan, fokozatosan kell az átalakulást végigvinni, mindig csak annyit, amennyit az adott ország teherbíró képessége el tud viselni. Ebből következően hosszú idő alatt történik az átállás, bár közben lehetnek dinamikusabb szakaszok is. Összességében azonban a váltás hosszú folyamat eredménye, lépésről lépésre való átállítást jelent. Példaként szokták említeni Spanyolországot, ahol 19 éven keresztül folyamatosan alakították át a gazdaságot, még végül a Francó diktatúra után egy jelentős lépés következett be azzal, hogy felvették az Európai Közösségbe, és ezzel lényegében befejeződött az átalakulás, eljutott arra a szintre, hogy integrációképessé tudott válni. Bizonyos értelemben a magyar gazdaság is ezt a fokozatos folyamatot járja végig, hiszen 1968 óta kis lépésekkel, de haladunk a piacgazdaság felé.

Most azonban egy olyan szakaszba jutottunk, amikor - elsősorban politikai szándékokból - felgyorsultak ezek a folyamatok. Voluntarista módon, s nem a realitásokból következő lépcsőkön keresztül megy végbe az átalakulás. Politikai szándékok az irány és ütemadóak, amelyek azt tartalmazzák, hogy a gazdaságban a ma létező politikai kurzus bázisát megteremtő változás történjen. Ha nem ilyen irányultságú és eredőjű lesz a változás, akkor ez a politikai kurzus nem tud hosszú időn keresztül fennmaradni. A gazdaság oly mértékben képezhet ellensúlyt, hogy végső soron az új politikai irányzat bukásához is vezethet. Tehát szükségessé válik az új politikai elit számára, hogy nagyon gyorsan változtasson, és itt már a szociális robbanás veszélyével sem igazán számol.

Van harmadik megközelítés is. Eszerint a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális körülményeket rendszerbe foglalva egészében, és az összefüggéseket is számításba véve, folyamatosan és fokozatosan kell végrehajtani a változtatást. A belső, fejlődésbeli különbségekkel különösen számolni kell ahhoz, hogy a változások ne vezessenek robbanáshoz.

Ezzel együtt nehéz megmondani, hogy melyik változat a megfelelő. Az világosan látszik, hogy egyetlen országban sem sikerült még az átállást megfelelő gazdasági hatékonysággal és megfelelő társadalmi viszonyok közepette végigvinni. Elemezni lehet Kelet-Németországtól kezdve Lengyelországon, Csehszlovákián, Magyarországon, Románián, Bulgárián és a Szovjetunión keresztül bármelyik országot, nem találunk egyetlen olyan példát sem, ahol "eltalálták" volna ennek az átalakulásnak a dinamikáját. Az azonban tény, hogy csak az adott ország realitásaiból és lehetőségeiből kiindulva lehet a változtatás dinamikáját megválasztani, és olyan ütemet diktálni, amely nem vezet társadalmi-politikai robbanáshoz. Miután azonban nagyon sok külső körülmény befolyásolja ezeknek az országoknak az átalakulását, a külső hatások nagyon sok esetben nincsenek tekintettel az adott ország realitásaira. Többek között, ezért is, meg belső politikai törekvések és harcok következtében, ezt a dinamikát még nem sikerült jól eltalálni sehol sem.

A belső feltételek és problémák sorában a negyedik kérdéskör a szociális összefüggéseket tartalmazza. Valamikor a most átalakuló un. tervgazdaságú országokban is piacgazdaság volt. Ezt váltotta fel a központosított tervutasításos, tervlebontásos rendszer. Felfoghatjuk ezt akként, mintha a piacgazdaság bővizű folyó lett volna, amelyre egy vízierőmű gátját építették fel, és ezzel a szélessodrású folyót szabályozott mederbe terelték. A vízierőmű gátja mögött rendkívül nagy vízoszlop magasodik, amelynek az a funkciója, hogy szabályozni lehessen vele a folyó további folyását. Valahogy így alakult a gazdaság rendszere is. A volt piacgazdaságra ráhúzták a rideg tervutasításos rendszert, szabályozott mederbe terelték a gazdaságot és most, pedig el kell távolítani ezt a gátat, ezt a központi szabályozó rendszert. Ha felrobbantjuk a gátat a folyó természetszerűleg azonnal a korábbi mederbe nem kerül vissza. Ha felrobbantjuk a gátat, akkor a mögötte lévő hatalmas víztömeg mindent elsöpör az útjából. Ha most ezt a társadalomra és a gazdaságra vetítjük át, vagyis ha most felrobbantjuk ezt a központi utasításokra épített tervgazdaságot és egyik pillanatról a másikra rázúdítjuk a piacot a társadalomra, akkor elsősorban a korábbi szociális vívmányokat söpri el az útjából, és semmire sem lesz tekintettel. Megfigyelhettük egy ilyen robbantásnak a hatását pl. Kelet-Németországban. Ahol ez az átalakulás úgy ment végbe, hogy a fejlett nyugat egyszerűen „lenyelte” a kevésbé fejlett keletet, és rázúdította a kifejlett piacot, amelynek a befogadására ez az országrész nem volt felkészülve. Olyan megrázó szociális feszültségek keletkeztek, amelyek még nem értek véget és nem is biztos, hogy kezelhetőek lesznek. Tehát rendkívül veszélyes a robbantás hatása. A korábbi rendszert folyamatosan, fokozatosan és a szociális körülményekre tekintettel lehet csak lebontani és átalakítani. Ha a rájuk zúduló piac meggyötri az embereket - mert egy viszonylagosan elmaradott országban csak elmaradott piacgazdaság jöhet létre, s ezért az emberek létbiztonsága kérdésessé válik - akkor szembe fognak vele fordulni. Döntő feltétel ezért, hogy a dolgozók részesei legyenek az átalakításnak. A részvétel pedig elsősorban a tulajdonláson keresztül valósítható meg.

A másik feltétel, hogy az átalakítás egész menetében a szociális szempontoknak minden esetben szerepelniük kell. De nem jótékonykodásként. Sokan úgy gondolják, hogy a piac kiszűri a gazdaságtalanságot és ezért nem tűri el a szociális tényezőt, például az árban, vagy a kereskedelmi kapcsolatok alakításában, stb. Ezért mondják, mindegy, hogy miként alakul át a gazdaság, majd utána „kihúzzuk" a szociális hálót, majd jótékonykodunk, a perifériára, margóra szorultaknak majd ingyenkonyhát állítunk fel, meg egyéb juttatásokat adunk. Ha a társadalom ebben az irányban fejlődik, akkor minden bizonnyal szociális robbanásra is felkészülhet. Csak a gazdaság piaci rendszerűvé alakításának és a szociális viszonyok ennek megfelelő átalakításának együttes folyamatában lehetséges, hogy a társadalom, az emberek érdekeltsége megmaradjon, az átalakítást elfogadják, magukénak vallják. Ha a váltás nem így megy végbe, akkor könnyen társadalmi robbanáshoz fog vezetni.

A második nagy kérdéskör az átalakítás külső feltételeivel kapcsolatos. Ez "sztereo" probléma. Egyfelől a külpiacnak, a külgazdaságnak is változnia kell, hogy viszonyaikba integrálódni tudjunk, vagyis be kell, hogy engedjenek a piacaikra, a világgazdaságba. Másfelől a belső piacunk olyan legyen, amelyre a külgazdaság szívesen jön, működni tud rajta. E kettővel együtt válik lehetővé, hogy a szerves integrálódás végbemenjen.

Az első kérdés tehát az, hogy jelenleg a külső körülmények lehetővé teszik-e az integrálódásunkat? A világgazdaság, a világpiac olyan-e, amely lehetővé teszi a korlátlan részvételünket? Ha ezt a kérdést alaposan elemezzük, akkor azt látjuk, hogy nem ilyen a helyzet. Még nagyon sok politikai jellegű korlát is van a gazdasági szankcionálás mellett. A politikai korlátozások közé tartozik pl. az u.n. COCOM lista. Ennek az 1948-tól létező diszkriminációnak az a lényege, hogy a legfejlettebb országokkal nem azonos társadalmi berendezkedésű országoknak olyan technikát, technológiát nem adnak el, amelyek az adott ország szintjénél egy szinttel magasabb technikát, technológiát jelentenek. Jelenleg már vannak bizonyos könnyítések, de ez a korlátozás továbbra is létezik, s lényegét tekintve nem változott. Stratégiai jellegű technikát továbbra sem adnak el. Másik példaként említhető a GATT nemzetközi gazdasági-kereskedelmi társaság, amelyben mi már jó néhány éve tagok vagyunk, azonban valamennyi előnye számunkra még ma sem érvényes, bizonyosfajta korlátozások velünk szemben továbbra is léteznek. Vagy a korlátozásra példa a Breton-Wood-i pénzügyi rendszer, amely nem teszi lehetővé, hogy a fejlett országokkal azonos feltételek mellett vegyünk részt a pénzügyi világforgalomban és a forint teljesítményünknek megfelelően legyen konvertibilis. És így tovább. Tehát ma a világgazdaságban még nagyon sok politikai jellegű korlátozás is van, amelyek akadályozzák, hogy oda szervesen illeszkedni tudjunk. Az egyik fontos feltétele az integrációnak ezért az, hogy a politikai jellegű - s természetesen a gazdasági - diszkriminációkat velünk szemben szüntessék meg.

A második: láthatóan a legfejlettebb országok politikai körei; a nemzetközi tőke gyűjtőhelyei, a kialakult világrend átalakítását úgy képzelik, hogy minden az ő feltételeik szerint menjen végbe. Kicsit szemléletesebben fogalmazva: úgy nézzen ki minden, mint a Mc-Donalds lánc, amely minden országban ugyanazokat a feltételeket nyújtja, bárhova megy az ember, ugyanazt kapja tőlük, ugyanazt a minőséget, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan csomagolásban és így tovább. Tehát azt várják el a piacgazdaságra áttérő országoktól, hogy ugyanúgy nézzenek ki, ahogyan azt a legfejlettebb országokban a nemzetközi tőke megszokta, amilyen körülmények között dolgozik, amilyen körülmények között biztosítottnak látja a profitját, vagy az extraprofitját. Ebből következően mindaddig nem igazán enged be bennünket a piacaira, a világgazdaságba, amíg ugyanolyan feltételeket nem biztosítunk számára idehaza, mint amilyeneket megszokott, mint amilyen körülményeket elismer, vagyis amilyenek a saját piacai. Nyilvánvaló, hogy amit elvárnak tőlünk az minden szempontból kapituláció. A kelet-európai országok, köztünk hazánk is rövid idő alatt nem tudja teljesíteni ezeket az igényeket. Az pedig nem is biztos, hogy csak egyfajta társadalmi berendezkedés, egy formáció létjogosult. Elég, ha csak a római pápa legutóbbi megnyilatkozására utalunk, aki azt jelentette ki, hogy nem csak egyedül a kapitalizmus az üdvözítő. Kell, hogy legyen egy másik alternatíva, mert a kapitalizmus, ha egyedül maradna a világban, akkor gátlástalanná és korlátozhatatlanná válna. Mindezen külső szemléleti torzulások és politikai törekvések mellett világos, hogy a külgazdaságba való beilleszkedéshez arra is szükség van, hogy a belső körülmények megváltozzanak.

A külvilághoz való illeszkedéshez szükséges belső változások is kétoldalúak. Az egyik, hogy olyan feltételeket kell teremteni idehaza, amelyek biztosítják gazdaságunk illeszkedő képességét a külgazdaságba, vagyis a gazdaságunk képes legyen megfelelő termelékenységet, minőséget, termék "külcsínt" produkálni, és így tovább. Vagyis képes legyen a versenyre a külpiacokon. Ebből a szempontból sok új dologra van szükség. Többek között arra, hogy a tudomány jobban jelen legyen a termelésben; dinamikusabban alakuljanak át a termelési berendezéseink, legyen végre termék és termelési szerkezetváltás, és így tovább. A másik oldala a belső változtatásnak az, hogy a "külgazdaság" be akarjon jönni a piacainkra, és itt működni tudjon. Ehhez megint csak sok mindent át kell alakítani. Addig, amíg a pénzünk nem konvertibilis, nyilvánvalóan nem igazán lesz képes idejönni a "külgazdaság", mert nem tud mit kezdeni az itt megtermelt profitjával. Ha nem válthatja át a számára szükséges pénznemre a nyereséget, akkor ez nem ösztönző. Tehát konvertibilissé kell tenni a forintot. Megfelelő törvénykezésre van szükség, hogy az ide beáramló tőke vagy áru biztonságban érezze magát. Ehhez pl. beruházás védelmi garanciák kellenek. A garanciák közé tartozik a biztosítási rendszerünk átalakítása is. Megfelelő infrastruktúrára is szükség van. Ha ide nem tud telefonálni, mondjuk Chicagóból, vagy nem tudja gyorsan megszerezni a megfelelő információt, nem tud kapcsolódni a világban létező nagy adatbankokhoz, és így tovább, ha a kapcsolatot, a döntésképességet biztosító infrastruktúra számára hiányzik, akkor nem képes itt működni. Nem kapja azt, amit megszokott. Tehát ez a fajta átalakítás is szükséges ahhoz, hogy a világgazdaságba a mi piacunk is szervesen illeszkedjen.

Hol tartunk most az átalakulásban? Valahol nagyon a kezdeteknél. Részben azért, mert a külső körülmények nem igazán változtak meg, a korlátozás, a bizalmatlanság velünk szemben továbbra is fennáll. Még nem döntötték el a világgazdaságban és politikában mérvadó tényezők, hogy bennünket miként fognak fel. Piacnak tekintenek-e, vagy olcsóbérű "összeszerelő állomás"-nak avagy a világgazdaságba szervesen illeszkedő egyenrangú és -jogú gazdaságnak, szuverén államnak. Nem dőlt el az sem, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyukban minek tekintenek bennünket. Mi leszünk-e számukra az az előőrs, amelyik a nagy szovjet piacon ismeretekkel rendelkezik, és ezért szondázni tudja azt, vagy hídként segíti át oda a nemzetközi tőkét, ügynököl a számára? Avagy ellenkezőleg, úgy döntenek, hogy a Szovjetuniót hermetikusan elzárják, a határainál leeresztik az új vasfüggönyt, s bennünket egyfajta gazdasági és politikai "kordon-szanitérként" kívánnak felhasználni. S ha a Szovjetunión belüli fejlődés úgy hozná, hogy az átalakulások a nemzetközi tőkének minden szempontból kedvezőek, akkor át is léphetnek rajtunk, s nélkülünk hódítják meg az ottani hatalmas piacot. Ekkor az átalakulásunk mindenki számára közömbössé is válhat, s legjobb esetben tranzithelyzetbe kerülünk.

Van még egy szempontja az elemzésnek, s ez a hazai politikai erők szándéka. A jelenleg hatalmon lévők láthatóan politikai indíttatásokból szakítanak a keleti piaccal. Politikailag szakítanak, és jól tudjuk, hogy a politikai szakítás hosszútávon csak akkor tartható fenn, ha nincs mögötte gazdasági kapcsolat. Kérdés azonban, hogy ezt a szakítást a kelettel, a környezetünkkel helyettesíthetjük e a másik piacon. Átengednek-e bennünket megfelelő módon vagy nem és akkor vákuumhelyzetbe kerülünk. Ez utóbbi esetben nemcsak a világgazdaságba nem leszünk képesek integrálódni, hanem a saját ellátásunkat is nagyon nehezen fogjuk tudni megoldani. Ennek a veszélye jelen pillanatban fennáll.

A piacgazdaságra való áttérés harmadik nagy kérdésköre a tulajdoni rendszer átalakítása. Világosan látni kell, hogy a piacon a tulajdonosok találkoznak egymással, ők versengenek, s ők a főszereplői a piacnak. Tehát az egyik döntő kérdés az, hogy milyen tulajdoni rendszer felel meg a piacgazdaságnak, és hogyan sikerül kialakítani Magyarországon ezeket a tulajdonviszonyokat.

A tulajdon kérdése rendkívül "sikamlós" terület. Ez nemcsak gazdasági, hanem politikai, társadalmi kategória is. Jórészt a tulajdoni rendszertől függ az adott ország társadalmi berendezkedése, jelentős mértékben a politikai rendszert is ez határozza meg. Azt is lehet mondani, hogy központi kategória a tulajdon.

Eddig Magyarországon szinte kizárólagosan állami tulajdonra alapuló rendszer volt. Egyesek azt mondják, hogy ezért ez állam-szocializmus volt. Mások pedig azt mondják, hogy miután ilyen tulajdonviszonyokban igazában szocializmus nem tudott kifejlődni, ez államkapitalizmus volt, annak is torz formája. Majdnem mindegy, hogy miként nevezzük el, a lényeg azonban az, hogy a "magántulajdon dominanciája" helyett Magyarországon nem a "nem magántulajdon" különböző formájának a dominanciája valósult meg, hanem az "állami tulajdon dominanciája". Az állam volt a földre és szinte mindenre kiterjedően a tulajdonos. Nyilvánvaló, hogy ha ez a tulajdonosi forma lesz továbbra is szinte a kizárólagos, akkor a piac nem fog tudni működni. Nem lesz igazi tulajdonos, nem lesz, aki döntéseket hozzon, aki a piac szabályainak megfelelően érzékenyen reagáljon a változásokra. A tulajdonhoz tehát hozzá kell nyúlni.

Más okai is vannak annak, hogy a tulajdonhoz most hozzá kell nyúlni. Az egyik az, hogy - bármennyire is ostorozzák mostanság az elmúlt negyvenegynéhány évet - az azonban tény, hogy a magyar társadalom jelentős része ez alatt az időszak alatt olyan vagyonra tett szert, amelynek egy része tőkeként tudna funkcionálni, ha ezt lehetővé tennék, ha erre lehetősége lenne. Miután azonban a szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszer erre nem adott módot, ezért a magánkézben lévő pénz, vagyon nem tőkeként funkcionál, hanem elherdálódik, presztízsfogyasztásra; jórészt külföldre vándorol, stb. Bizonyosfajta felhalmozás történt úgymond „jobb időkre", de semmiképpen nem sikerült visszaáramoltatni az újratermelési folyamatba, nem tudott tőkeként funkcionálni. Amikor a tudományos-technikai forradalom kibontakozásához a legnagyobb problémát a tőkehiány, a forráshiány jelenti, akkor valamilyen módon ehhez az elfekvő potenciális tőkéhez hozzá kell nyúlni, lehetővé kell tenni, hogy ez valóban tőkeként tudjon működni.

Van egy külső ok is. Kizárólagosan vagy szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszerbe a külföldi, főleg a magántőke nem fog beáramolni. Márpedig - újra visszatérve az előző gondolathoz - egy tőkehiányos gazdaságban, illetve olyan modernizálódó gazdaságban, amely forráshiányos, szükségszerű a külföldi tőke, a külső források bevonása. A fejlett világba való integrálódás is elképzelhetetlen a tőkeáramlás nélkül. A ki- és beáramlás nélkül. S ez megint csak a tulajdoni rendszer átalakítását igényli.

Végül meg kell említeni a sérelmeket is okként. Pontosabban azt, hogy az államosításokkal - amikor a magántulajdon dominanciájáról végbement az áttérés a nem magántulajdon, pontosabban az állami tulajdon dominanciájára - nagyon sok sérelmet okoztak. Különösen a kistulajdonosok körében. Olyan egységek is állami tulajdonba mentek át, amelyek magán kézben minden bizonnyal hatékonyabban működtek volna. Külön elemzés tárgya lehet, hogy abban a szituációban, akkor az adott körülmények között a teljes körű államosítás milyen célt szolgált, milyen politikai harcnak volt a következménye. Annál is inkább, mert különböző országokban eltérően zajlott le. A németeknél például nem volt olyan széleskörű a kistulajdon államosítása, mint pl. Magyarországon. Az akkori politikai viszonyok a kisajátítást jelentős mértékben befolyásolták. Nyilvánvaló, hogy a rendszer átalakításakor ezek a sérelmek előkerülnek. Ha a gazdaság oldaláról nézzük, akkor is kézenfekvő, hogy a fodrász, a pék, a trafikos, stb. a személyes szükségleteket kielégítő különböző szolgáltatók a hatékonyság elvének megfelelően kistulajdonban, kis magán, vagy csoporttulajdonban legyenek. Vissza kell tehát állítani az ilyen jellegű kistulajdont, s ebben még politikai kárpótlás is szerepet játszhat.

Mindezeket, hogyha figyelembe vesszük, akkor nyilvánvaló, hogy elsősorban gazdasági megfontolásokból a tulajdoni rendszert át kell alakítani. Milyen irányban és hogyan? Sajnos ez ma már politikai harc kérdése, és nem elsősorban gazdasági szempontok vezérlik. Magyarországon a legdöntőbb politikai küzdelem jelenleg a tulajdon körül zajlik. Négy politikai áramlatot lehet megfigyelni.

Az egyik szerint nem kell a tulajdonost "keresni", hiszen megvan, s ez pedig a volt tulajdonos. Mindent vissza kell adni a volt tulajdonosnak. Vagyis „reprivatizálni” kell az állami tulajdont. Nem csak azért, mert ez gazdaságilag is kifizetődőbb, hiszen a magántulajdonos majd gondoskodik, hogy a tulajdona jól működjön - mondják - hanem azért is, mert igazságtalan, erkölcstelen volt a kisajátítás, mert megszakította a szerves fejlődés folyamatát, stb. stb. Ezért tehát vissza kell adni a volt tulajdonosnak a jussát. Elsősorban a Kisgazdapárt vallja ezt, és küzd érte főleg a föld kérdésében. Nagyon sok érvet lehetne nézetükkel szembeállítani arról, hogy mennyire megvalósíthatatlan a reprivatizáció és milyen károkat okoz. De az alapérv is elég lehet, nevezetesen, hogy a ma meglévő ingatlan, üzlet, stb. az nem ugyanaz a tulajdon, mint ami 48-49-ben volt. Ha csak az épületet nézzük, annak az amortizációja olyan mértékű volt, hogy akár nullára leirtnak is lehetne tekinteni. A gépekről, berendezésekről nem is beszélve. A föld értéke, azóta, megsokszorozódott, hiszen a nagyüzemi termelési rendszerek, a kemizálás - amelyek ugyan kárt is okoztak, egyetértve bizonyos értelemben a környezetvédőkkel - a föld termőképességét mégis csak megsokszorozták, s ezt a terméseredmények tényei bizonyítják. Tehát ez a föld már nem az a föld, amit annak idején elvettek tőlük. Sorolni lehetne politikai érveket is. Olyan mértékben megosztja a magyar társadalmat, amilyen mértékben semmi más nem tudná megosztani, s ebből politikai, társadalmi robbanás lehet. Ezzel együtt a reprivatizálás politikai áramlata rendkívül erőteljes, agresszív, tőr előre.

A másik politikai áramlat a privatizációt állítja előtérbe. Ennek a politikai törekvésnek két ága van. Az egyiket jórészt ma a Magyar Demokrata Fórum és bizonyos értelemben a Keresztény Demokrata Néppárt képviseli. Szerintük magyar nemzeti tulajdonosi réteget kell létrehozni, vagy másként fogalmazva nemzeti burzsoáziát. Tehát, meg kell őrizni vagy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megőrizhető legyen az ország gazdasági szuverenitása. Ehhez elsősorban a hazai tulajdonosok járulhatnak hozzá. Az állami tulajdont ezért döntő mértékben úgy kell lebontani, - mondják - hogy a magántulajdon dominanciája jöjjön létre, méghozzá nagyon rövid idő alatt, de úgy, hogy ez elsősorban hazai kézben maradjon és egy nemzeti burzsoázia teremtődjék. Ennek érdekében mindent megtesznek azért, hogy az egyébként tőkehiányos gazdaságot és a társadalom egy részét plusz tőkéhez juttassák. Ezért születik az egzisztencia alap; ezért mennek bele a kárpótlási törvénybe, amely eredményeként ugyan fedezet nélkül, de száz vagy egyes MDF-esek véleménye szerint 300 milliárd Ft-nyi tőke, illetve tőkeimitációjú értékpapír jelenik meg a magyar gazdaságban. Így is képződhet tőke és főleg tőkés, a probléma csak az, hogy ha fedezet nélkül erre a gazdaságra ekkora papírhalmazt zúdítanak, akkor az csillagászati léptékű inflációt fog gerjeszteni. Arról nem is beszélve, hogy ezzel nem kerültünk ki az adósságcsapdából sem. Ez utóbbiról az az elképzelésük, hogy majd ha lesz nemzeti burzsoázia, az előbb-utóbb kifizeti. Mesterségesen hoznák létre a hiányzó tőkést ezeken a hiteleken és értékpapírokon keresztül, de ezekhez hozzákapcsolják az államadósság egy bizonyos részét, mondván, hogy majd a nemzeti burzsoázia ki fogja termelni és ki fogja fizetni. Ez csak abban sántít, hogy nincs meg az a tőkeerős bázis Magyarországon, amely szinte kizárólagosan egy nemzeti burzsoáziát újra tudna teremteni. Arról nem is beszélve, hogy ha a kárpótlási törvény életbe lép és elkezdik kiosztani a kárpótlási jegyeket az elöregedett, elszegényedett volt tulajdonosok nem tudnak már "termelni" az ölükbe "pottyant" javakkal. A számukra ugyan értékesnek tűnő, de egyébként a vállalkozások szempontjából többségében hasznavehetetlen kárpótlási jegyet sokkal olcsóbban a piacra dobják majd, és ez egy bizonyos rétegnek nagyon gyorsan a meggazdagodásához vezethet. Ma a tulajdoni átrendeződés folyamatát Magyarországon a nemzeti burzsoázia újrateremtésének, illetve a reprivatizációnak a szimbiózisát képviselők koalíciója határozza meg.

A magántulajdon dominanciáját, s ezért privatizációt akarnak a liberális politikai erők, vagyis az SZDSZ és a FIDESZ is. Azzal a különbséggel, hogy ők a privatizáció értelmét elsősorban a külföldi tőke bevonásában látják. A világgazdaságba való leggyorsabb szerves integrálódásunkat akkor látják megvalósíthatónak, ha a világgazdaság legfelsőbb rétegébe tartozó nagy tőkét engedjük be az országba, neki ajánljuk fel megvásárlásra a vállalatainkat. A Generál-Motors-t, a Generál Electric-et, a Fordot, a Suzukit, stb., azokat a multinacionális nagy vállalatokat, amelyek az egész világot behálózzák, és amelyek nyilvánvalóan a legfejlettebb technikát, gazdaságszervezést jelentik ma a világban. Vagyis a magyar állami tulajdont - szerintük - elsősorban a nemzetközi nagytőke, a nemzetközi multinacionális vállalatok bevonásával a legcélszerűbb privatizálni. Ugyanakkor tudni kell, hogy ez a multinacionális nagytőke szeretné - ha beteszi a lábát valahova - ott kényelmesen érezhetné magát. Ez pedig már a politikai viszonyokat is érinti. Elvárja, hogy ne kelljen politikai-hatalmi torzsalkodással szembenéznie. A tőkebefektetés cél-országában a számára előnyös gazdasági, társadalmi, politikai körülmények legyenek és ennek megfelelően saját természetének adekvátan tudjon működni. Ezért is fordult elő, hogy amikor Magyarországon nem a liberális politikai áramlat győzött a hatalomváltáskor, ez elriasztotta a multinacionális tőkét.

Van egy negyedik politikai áramlat, amelyről meg kell jegyezni, hogy ma kiszorult a tulajdoni viszonyokat átalakító hatalmi struktúrából. Ez az áramlat, amelyik - előtérbe állítva a hatékonyság elvét - a szinte kizárólagos állami tulajdont, vegyes tulajdonú berendezkedésre kívánná lebontani, átalakítani. Tehát nem politikai szempontok vezérlik, nem az adottságokat figyelmen kívül hagyva, Magyarországnak a világ élvonalába való, azonnali "bekapcsolódását" kívánja elérni, hanem a realitásokból kiindulva, a hatékonyság elve alapján vegyes-tulajdonú gazdaság kiépítését szorgalmazza. Mit jelent a hatékonyság elve? Azt, hogy olyan tulajdonformák legyenek, amelyek az adott termelési szinten, fejlettségi körülmények között a leghatékonyabban tudnak működni. Ahol a leghatékonyabb a kis magántulajdon, ott legyen kis magántulajdon. Ahol ez magántulajdonra épülő közösségi tulajdon, vagy szövetkezeti tulajdon, ott legyen magántulajdonra épülő szövetkezeti tulajdon. Ahol ez csoporttulajdon, ott legyen ez a forma. Ahol a leghatékonyabban az állami tulajdon tud működni nagy formációban, ott legyen állami tulajdon. Vagyis a hatékonyság elve legyen a meghatározó. A vegyes tulajdonú gazdaság elvét a szocialista pártot képviselők között meg kell említeni, ha a hatalmi viszonyokat nem is tudja befolyásolni, de legalábbis meg tud szólalni. Mindemellett ez a párt köztes elképzelést képvisel, amelynek kicsit leegyszerűsítve az a lényege, hogy teremtsünk minél előbb kapitalizmust, mert hiszen az a hatékony, és aztán majd harcolunk ellene. Eszerint lényegét tekintve elfogadható korlátozott mértékben a reprivatizáció, a privatizáció egyik, vagy másik fajtája is, s mindez abból a meggondolásból, hogy csak essünk már túl rajta, mert úgysem lehet már ezek ellen tenni semmit, s ha a folyamat végre lezárul, akkor utána lehet a kialakult új rendszerrel szemben fellépni.

Mi lehet mindezen törekvéseknek és az objektív folyamatoknak a summázata? Ahhoz nem fér kétség, hogy a tulajdoni rendszer átalakítására szükség van. Az előbb leírtakból ez világosan látszik. Nem mindegy azonban, hogy a változás miként fog végbemenni és milyen tulajdoni rendszer jön létre Magyarországon. Ha kizárólagosan magántulajdoni rendszer jön létre, az ugyanolyan nagy hiba lesz, mint amilyen súlyos hiba volt, hogy kizárólagosan állami tulajdoni rendszer alakult ki. Ha a váltást a magántulajdonra nagyon rövid idő alatt fogják végrehajtani, akkor a magyar gazdaság és társadalom összeomlik. Ez ma már világosan látszik. Részben azért, mert nincs megfelelő mennyiségű hazai tőke, részben azért, mert olymértékben szakítaná szét a lakosságot tulajdonosokra, ill. tulajdon nélküliekre, amelyet ez a társadalom nem tudna elviselni. Tehát az átalakításnak az ilyen szélsőséges egyirányúsága sem gazdasági, sem társadalmi megfontolásból nem fogadható el. Mégis világosan kell azt is látni, hogy ma a politikai csatározás határozza meg, a politikai szándékok és törekvések, és nem a gazdasági racionalitás, nem a gazdasági összefüggések, hogy milyen irányban fognak változni a tulajdonviszonyok.

A tulajdoni rendszer változásával összefüggésben lehet csak hitelt érdemlően levezetni a politikai rendszer átalakításának kérdéseit, feltételeit és problémáit. Az, az 1968 utáni gazdasági átalakítások sorában különösen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan átmenet elképzelhetetlen a piac felé, amely nem érinti, változatlanul hagyja a politikai rendszert. A piacgazdaság nem tud kiépülni neki megfelelő politikai struktúrák nélkül. A piachoz tulajdonosok kellenek. A tulajdonosok pedig új érdekeket jelenítenek meg. Kézenfekvő, hogy egypárt-rendszer a különböző tulajdonosi érdekeket, illetve a tulajdonosok és a nem tulajdonosok érdekeit nem tudja megjeleníteni, kifejezni. A politikai rendszert tehát át kell alakítani. A kérdés csak az, hogy hogyan. Vannak nagyon leegyszerűsített megközelítések. A fejlett gazdaságok a polgári demokrácia politikai rendszerében működnek. A mi elmaradott gazdaságaink parancsuralmi, egypárt-rendszerű politikai rendszerben vegetálnak. Ahhoz, hogy nekünk fejlett gazdaságunk legyen - mondják - át kell venni a gazdasággal összefüggő elképzeléseket a fejlett gazdaságoktól, az eddigi politikai rendszerünk helyébe pedig át kell ültetni a polgári demokrácia politikai rendszerét. Ezzel az egyszerű cserével minden gondunk megoldódik. Ha mélyebben elgondolkodunk a társadalom és a gazdaság lehetőségein és szükségletein, akkor világosan kell látnunk, hogy nem lehet, mint valamiféle szatócsbolt választékából, kiválasztani a leginkább tetsző politikai rendszert. Nem lehet egy meglévő politikai rendszert egyszerűen "kivágni", eldobni és helyére egy másikat beültetni. Az átalakításnak legalább négy nagyon fontos determinánsa, meghatározója van.

Az első, a társadalmi struktúra. A történelmileg kialakult társadalmi rétegzettség figyelembe vétele nélkül nem lehet a politikai rendszert átalakítani. Ha valaki megpróbálja ezt figyelmen kívül hagyni, az mindig szembe fog ütközni a különböző rétegek érdekeivel, és az azt képviselő szerveződésekkel. Ebben az esetben a politikai rendszer csak a "politikai marakodások" színtere lesz és nem a gazdasági, társadalmi fejlődést segítő intézményrendszer.

Ha megváltozik a tulajdoni rendszer, akkor hozzá kapcsolódóan új érdekek jönnek létre. Valóságos érdekpluralizmus alakul ki. Hiszen eltérő az érdeke annak, akinek az átmenet időszakában esélye van tulajdonszerzésre, arra, hogy tulajdonos legyen, és egészen más az érdeke annak, akinek esélye sincs arra, hogy tulajdonos legyen. Más-más érdekei vannak azoknak az értelmiségi köröknek, amelyek például menedzserként az új tulajdonosokhoz kötődnek, és egészen más érdekei vannak azoknak az értelmiségi rétegeknek, amelyek nem kötődnek tulajdonosi érdekekhez, mint pl. a pedagógusok, vagy tudományos kutatók, stb. A tulajdoni rendszer-váltással polarizálódnak az érdekek is, s az egyébként is létező eltérő ideológiai nézetek ezeket az érdekeket politikai törekvésekké szervezik. A piacgazdaság tulajdon-rendszerbeli sokféleségéhez hozzátartozik a politikai szerveződések sokfélesége, vagy is a többpártrendszer.

 Magyarországon különleges helyzet van. Előbb alakult meg a sok párt - a rendszer még nem - mintsem ezek az érdekek kialakultak és világosan elkülönültek volna. Azok a pártok, amelyek ma Magyarországon léteznek egy politikai "pókerparti" eredményeként jöttek létre. Nagyon sok blöffel, hiszen a pártok mögött nincs valóságos szervezett érdek, nem a képviselni szándékozott megfelelő társadalmi csoportok, rétegek érdekeit fejezik ki. Ezért igazából ezek a politikai szerveződések csak majd akkor lesznek pártok, amikor a tulajdoni rendszer átalakítása előrehalad és a tulajdonhoz kötődő valóságos érdekek valóságos pártokat hoznak létre. Van ugyan ma már néhány olyan párt, mint pl. a Kisgazdapárt, amelyik egyértelműen és világosan a volt tulajdonosi osztály, s az új tulajdonosok érdekeihez kíván kötődni, de ez még csak deklaráció, hiszen a tulajdonosok még most bújnak elő, s még nem döntöttek az érdekképviseletükről. Legkevésbé a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége kapcsolódnak ma érdekekhez. Kapcsolódhatnak majdan, de azok az érdekek még igazából nem jelentek meg a felszínen. Jelenleg még csak az ideológiai, politikai törekvések motiválják ezeknek a politikai szervezeteknek a tevékenységét. Létre kell, hogy jöjjön az a politikai szervezet, az a párt is, amelyik a tulajdon nélküliek érdekeihez kötődik majd. Azoknak az érdekeihez, akik ebben az átalakulásban a vesztesek lehetnek, illetve lesznek. Ma még nincs jelen ilyen párt, mert a magyarországi politikai játszmának az eredményeként bizonyos szerepek előzetesen az u.n. „kerekasztal” mellett el lettek osztva. A "rendszerváltásba" beletartozott, hogy a majdani tulajdonnélküliek érdekeit képviselő politikai szervezet az átalakulás menetében ki legyen iktatva. Ne tudja politikai szervezet érvényesíteni a tulajdonszerzésre esélytelen munkavállalók érdekeit, mert ellenkező esetben a piacgazdasághoz elképzelt tulajdoni átrendeződés nem jön létre. Ezért azt a politikai szerveződést, amely akadályt jelenthetett volna megfelelő politikai és nemcsak politikai eszközökkel kiszorították a befolyásolási szférából. Utóvédharcot vívnak még a szakszervezetek, mint valószínűsíthető letéteményesei a kialakuló piacgazdaságban a munkavállalói érdekeknek.

A másik determináns a politikai rendszer átalakulási folyamatában a történelmi elem. Minden esetben, amikor kialakult "kikristályosodott" társadalmi berendezkedést megbolygatnak, akkor felszínre tör mindaz, ami a jelenlévő társadalmi berendezkedés előtt létezett, és amelyet ez a társadalmi berendezkedés valamilyen módon illegalitásba vagy "margóra" szorított, vagy "palackba zárt", tehát valamilyen módon "kiiktatott". Ha megvizsgáljuk a magyar történelmet, különösen az utóbbi évszázadét, akkor abban nagyon sok "kiiktatást", „kiszorítást", repressziót, törvényen kívül helyezést, stb. tapasztalunk. Elég, ha csak a második világháborút megelőző, vagy az utána következő időszakot nézzük. A jelenlegi politikai rendszerváltás során ez a történelem a felszínre jön. És keresi "igazsága" érvényesülésének lehetőségét. Ezért jelent meg az átalakítás folyamatában az elsők között a címervita, a különböző "elnevezések" vitája, /kezdve az utcanevektől, és befejezve a megyék átkeresztelésével a "nagy Magyarország” vármegyeinek elnevezéseit hozva vissza/. Ebbe a folyamatba tartozik a szimbólumok kiiktatása, ill. átrendezése, a szobrok eltávolításától kezdve kitüntetések át- illetve visszarendeződéséig, stb. A történelmi reinkarnációhoz tartozik valamennyi kelet-európai volt szocialista országban a vallás társadalmi-állami szerepének az újraélesztése. Az egyik ideológiai, politikai erő, amely az eddig volt politikai rendszerből kiiktatódott, a vallás, az egyház volt. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltoztatás menetében ezek fantasztikus erővel tőrnek felszínre. Egyedüli üdvözítőként igyekeznek a társadalomra oktrojálni szerveződéseiket, a szimbólumaikat, így hirdetik ideológiájukat és próbálják mindezzel a politikai átrendeződést saját kurzusuk szerint befolyásolni.

A harmadik determináns a változtatásra ítélt politikai intézmény rendszer sztereotípiáinak a továbbélése. Amitől búcsúzunk, annak a pszichikai, a strukturális sztereotípiái még nagyon sokáig élni fognak. Aki úgy gondolja - miként a hatalmon lévő új politikusok - hogy itt már végbement a rendszerváltás és ez egy egészen más társadalmi, politikai rendszer, az nagyon téved. A korábbi időszaknak, az elmúlt negyven évnek, s főleg az 1956 utáni időszaknak a tudati és a strukturális, az emberi kapcsolatokban létező sztereotípiái még nagyon hosszú időn keresztül megmaradnak. Példa lehet erre a választások ügye. A lakosság fokozatosan kiábrándult a politikai pártokból, mert kiderült róluk, hogy ideológiai alapon jöttek létre, választási pártokként és nem a reális érdekeket kifejező politikai erőkként. Ezzel összhangban folyamatosan csökkent a különböző választásokon a részvétel és a pártokra szavazók aránya. Megfigyelhető volt ugyanakkor a sztereotípiák hatása. A helyhatósági választásokon pl. a legtöbb szavazatot a "függetlenek" kapták. Újra azok kerültek megválasztásra, akik a korábbi időszakban vezető pozícióban voltak. Főleg a kistelepüléseken, ahol az emberek jól ismerik egymást, kevés a lehetőség a manipulációra. A helyhatósági választásokon a társadalom 60%-a nem ment el szavazni. A szavazó kb. 40%-nak a 85 %-a a "függetlenekre", és az előző időszak politikai tényezőire szavazott. Ha mindezt összeadjuk, akkor kitűnik, hogy a választásra jogosult polgároknak mindösszesen kb. 5%-a szavazott az új pártokra. Az összes többi vagy nem vesz részt, mert nem tudta eldönteni, vagy pedig a korábbi struktúrának a továbbélésére és embereinek a további útjára szavazott. Az emberi kapcsolatokat nem lehet "leváltani". Nagyon sok olyan gazdasági egység jött létre az elmúlt évben, amelyik a korábbi kapcsolatokból építkezik és abból szerveződik. Ez pedig nemcsak a hatalom átmentésének vagy a gazdasági erő átmentésének a kategóriájába tartozik, hanem egyszerűen az emberi kapcsolatok tovább élését példázza. S arról nem is beszélve, hogy amikor 30 valahány éven keresztül létbiztonságban éltek az emberek, s az ezt tükröző tudat volt a meghatározó, akkor a váltás a létbizonytalanságba, nyilvánvalóan az előző időszak sztereotípiáit erősíti. Ez a pszichikai tényező még hosszú időn keresztül meghatározó lesz. Azok a politikai erők, amelyek a mai magyar társadalmat meghatározzák és nem veszik észre ennek a pszichikai és strukturális sztereotípiának a hosszú távú létezését nagyon súlyosan hibáznak. Könnyen a hatalmuk gyors elvesztéséhez is vezethet ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása.

Végül a negyedik determinánsa a politikai átalakulásnak a külső hatás. Bizonyos szempontból döntő mértékben éppen ez határozza meg az átalakulást. A külső hatásnak három domináns eleme van. Az első a hasonulás. Ez pozitív elem. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem kell újfent kitalálni. Az egész átalakulás lényegét tekintve azért megy végbe, hogy a világgazdaságba beilleszkedjünk, integrálódni tudjunk. Mindazt a pozitív tapasztalatot, egyszerűen át kell vennünk, amely évszázadokon keresztül, vagy az utóbbi évtizedben kialakult a legfejlettebb országokban, azokban amelyekhez mi integrálódni akarunk, vagy amelyekkel együtt integrálódva akarunk egy új világrendet. A demokrácia működésének a technikáját, pl. amely kétszáz éven keresztül csiszolódott nem kell most nekünk valami egészen új dologként feltalálnunk. Ezt egyszerűen elemezni kell és a mai magyar realitásoknak megfelelően kell alkalmazni. Kritikátlanul azonban ezt sem szabad csinálni. Példa rá a köztársasági elnöki funkció. A körülötte kialakuló, s majdnem a formálódó politikai rendszer válságát előidéző vita, eredője Magyarországon az volt, hogy kritikátlanul végezték az adaptációt. Mindössze össze akarták "gyúrni" a modelleket. A mi köztársasági elnökünk kicsit úgy nézzen ki, mint az angol királynő, aki nem avatkozik semmibe és felsége sérthetetlen, de egy kicsit olyan is legyen, mint a francia elnök, aki viszont kvázi elnöki-rendszerben működik, de valójában olyan is legyen, mint az amerikai elnök, aki elnöki kormányzást valósít meg. Ebből a háromból lehet-e "csinálni" megfelelő elnököt egy olyan országban, ahol egyébként nincs is hagyománya a köztársasági elnöki funkciónak? Az évszázadok alatt kikristályosodott és bizonyítottan pozitív, használható közéleti elemeknek az átvétele mindamellett fontos tényező. .

A másodikat úgy lehetne megfogalmazni, hogy az, az igazodás. Ha integrálódni akarunk a világba, akkor minimális követelmény, hogy az általunk is aláírt nemzetközi szerződéseket betartsuk. A politikai rendszerben meg kell hogy jelenjenek mindazok a törvények, szerkezeti elemek, amelyeket mi a nemzetközi egyeztetések során elfogadtunk. Ilyen a helsinki dokumentum, amely tartalmazza többek között az emberek és eszmék szabad áramlását. Ezt aláírtuk, de korábban nem biztosítottuk - az emberi jogoktól kezdve a turizmus segítésén keresztül - a benne foglaltak megvalósítását törvényeinkben, politikai rendszerünkben. Az emberek és eszmék szabad áramlásához hozzátartozik, hogy legyen világútlevél, de ne legyen "vasfüggöny", s ne legyen szögesdróttal elválasztva egymástól a két világ, stb.

 A harmadik tényező elemzése az előzőknél kicsit bonyolultabb. Ez a tényező: az erőszakos kényszer hatása. A különböző hazai politikai erőknek lehet stratégiai elképzelése arról, hogy milyennek szeretnék látni Magyarországot. Világosan kell látni azonban azt is, hogy nemcsak idehaza van ilyen stratégiai elképzelés, hanem a világ sorsát valamilyen módon befolyásoló, adott esetben irányító külső politikai tényezőknek is. A kérdés adott szituációban az, hogy melyik stratégiai erő az erőteljesebb? Figyelembe véve nagyságrendünket, a térképen való elhelyezkedettségünket szembe tűnő, hogy külső tényezők és stratégiák jelentős mértékben befolyásolják cselekvési lehetőségeinket, azt, hogy milyen irányban változzunk. Jelen pillanatban a fejlett tőkés világ meghatározó politikai tényezőinek a stratégiája érvényesül. Ezt világosan kell látni még akkor is, hogyha az átalakítást kezdeményező folyamatot - amelynek részesei vagyunk - a Szovjetunió indította el. A gorbacsovi peresztrojka volt 1987-től a katalizátor, de e folyamatban ma már elsősorban a Nyugat meghatározó stratégiája érvényesül. Ebből pedig az következik, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen kényszer alatt valósítunk meg, vagy alakítunk át a politikai rendszerünkben. Többek között ide sorolható, hogy az egyik nagyon fontos hatalmi tényezőt - a sajtót - az első pillanatban kézbe vette a Nyugat. Jól tudják, hogy a sajtón keresztül lehet leginkább befolyásolni, manipulálni az emberek tudatát. Ezen keresztül jelentős mértékben befolyásolják azt is, hogy milyen irányban menjen a politikai rendszer átalakítása.

Ez a négy determináns attól függetlenül létezik, hogy a mai Magyarország politikai szereplői felismerik-e létezésüket, és működésük törvényszerűségét avagy nem. Ha felismerik és megfelelő módon alkalmazni tudják, akkor a politikájuk erőteljesebb lesz és hatalomra kerülhetnek, vagy meg tudják tartani a hatalmat. Azok a politikai erők, amelyek azonban nem ismerik fel, s megfelelő módon nem tudják alkalmazni, azok előbb-utóbb vesztesként kerülnek ki ebből az átalakulásból. És főleg a társadalom kerülhet ki vesztesként, ha olyan politikai erők kaparintják, vagy kapják meg a hatalmat, amelyek ezeket a determinánsokat nem ismerik fel.

***

Végül is milyennek lehet ma megítélni a magyarországi helyzetet? Ez egy átmeneti - még nem konszolidálódott helyzet. Nagyon sok a bizonytalan, a kísérleti elem. Sok szempontból elhamarkodott diagnózis alapján rossz terápia született. Ugyan valójában beteg volt a társadalom, csak nem az volt a baja, ami ellen gyógymódokat ajánlottak. Ebből következően ma nem a gyógyulás útján halad. Társadalmi kísérletre a történelemben számtalan példa volt. Némelyekről elég volt egy hét, hogy bebizonyosodjon megvalósíthatatlansága, vagy káros volta. Másokról ez egy hónap alatt bizonyosodott be. Némelyikre egy emberöltő, egy nemzedék élete ment rá. A mostani magyar átalakulásról egy év után bizonyosodott be egyértelműen, hogy ezt továbbfolytatni nem lehet. Mást kell, másként csinálni. Át kell alakulni, de egészen másképen.

Budapest, 1991. 02.  (Előadás az MSZOSZ Központi Iskolájában)

Minőségi fordulat érlelődik a világban az energia forrásait és hordozóik hasznosítását illetően. Kitüntetett szerepet játszhat e vonatkozásban a 2006-os év. Nem lehet véletlen, hogy szinte napra azonos időben hozta nyilvánosságra Bush amerikai és Putyin orosz elnök országaik új energiastratégiáját. Koncepciójukból kiderül, hogy olyan folyamatok indultak be, amelyek előrevetítik az energiahordozók tekintetében a gáz- és olajkor végét, és egyúttal új verseny kezdetét a globális energiapiacon. Olvasva a különböző tudományos közleményeket az energiahordozók várható tartalékairól és az alternatívákról, egyre erőteljesebben fogan meg az a gondolat, hogy Oroszországban történelmi elhatározásra jutottak. Minél gyorsabban fel kell használni a rendelkezésre álló - főként olaj és földgáz - tartalékokat, mert az új energiahordozók olyan intenzitással lépnek a helyükbe, hogy néhány évtized múlva már nem is lesz rájuk szükség.

Úgy léptünk az új évbe, hogy január elsején, vasárnap, magyar idő szerint 13 óra 54 perckor a Gazprom orosz földgázipari óriás elzárta az Ukrajnát ellátó gázvezetéket, mert az orosz-ukrán üzleti vitában nem tudtak megegyezni a földgáz áráról. Annak bizonyításaként azonban, hogy az árvita mögött Oroszországnak a nyugati integrációba, az Európai Unióba törekvő Ukrajnával szembeni geostratégiai nyomásgyakorlása húzódik meg, az ukránok érzékelhetően megcsapolták az európai-tranzit gázvezetékeket. Mindennek következményeként az Európai Unió országai is megérezték, hogy az energiaellátás területén milyen gazdasági és politikai természetű függőségek, veszélyeztetettségek léteznek. Bár az orosz-ukrán “párviadal” három nap alatt - mintha mi sem történt volna - lerendeződött és Európa gázellátása rendben folytatódott, az érintett országok kormányainak és lakosságának döbbenete azóta is tart. Brüsszelben az EU energiaellátását koordináló bizottság válságtanácskozásra jött össze, regionális és országokon belüli válságstábok üléseznek: kiderült, hogy nincs senki felkészülve az energialánc bármilyen - politikai, gazdasági, technikai, esetleg kriminalisztikai vagy éppen meteorológiai - okból történő tartós megszakadásának kivédésére, s főként biztonságos alternatív helyettesítésére. Többen - talán politikai előítéletektől vezérelve - az oroszoktól való függőségben keresik a bajok forrását, de a reálisan és távlatokban gondolkodók már rájöttek, hogy a kölcsönös egymásrautaltság korában tudomásul kell venni az eltérő érdekeket, és azok érvényesítését a partnerségi bizalom mentén, a mindenki számára elfogadható előnyös együttműködésben lehet csak elérni. A történtek - így vagy úgy - energiapolitikájuk újragondolására késztetik a világ valamennyi országát: a termelőket éppúgy, mint a nagy felhasználókat.

George W. Bush az unió helyzetéről elmondott hagyományos beszédében új energiapolitikát javasolt az USA-nak. Ennek lényege kettős: a közel-keleti - és általában - a kőolajimport csökkentése 2025-re 75 százalékkal; az alternatív üzemanyagok - különösen az etanol - kifejlesztése és versenyképessé tétele. A közel-keleti olajfüggéstől történő megszabadulás szoros összefüggésben áll a mostani iraki helyzetről, az iráni nukleáris törekvésekről és a terrorizmus veszélyéről alkotott amerikai  politikai értékeléssel; az alternatív energiahordozókra vonatkozó új stratégia pedig a versenyképesség, az amerikai világelsőség megőrzésével indokolt.

 Vlagyimir Putyin ugyancsak január végén fejtette ki nézeteit, többek között az energiapolitikára vonatkozóan is, a már szintén hagyományosnak mondható évnyitó beszélgetésén, a nemzetközi- és a hazai sajtó mintegy ezer képviselője előtt. A különböző indíttatású kérdésekre adott válaszaiból három lényegi elem bontható ki. Oroszország piacgazdaság, és az ennek megfelelő árakat érvényesíti minden világpiacra szánt terméke - így a gáz és az olaj - esetében is. Mindent elkövet annak érdekében, hogy megőrizve a szállítások biztonsága és pontossága iránti bizalmat, diverzifikálja jelenlétét ezekkel a termékekkel a világpiacon. Az energiaellátást illetően - a hagyományos energiahordozók (szén, gáz, olaj stb.) és az új “alternatív” források terén is - minden szempontból a világpiacon meghatározó központi helyet foglaljon el.

Az amerikai elnök - miként washingtoni megfigyelők fogalmaznak - “energiaforradalmat” kínál az eddig az amerikai illetőségű multinacionális vállalatok által vezérelt globális energiahasznosításban. Ebbe beletartozik, hogy csökkentik a régió olajimportját, a tervek szerint 2025-ig 5 százalékra. 2005-ben az USA volt a világ legnagyobb olajvásárlója, kétszer annyit importált, mint a második helyezett Japán. Az importcsökkentés mögött az az elképzelés is meghúzódik, hogy sokkal kevesebb nyersolajat és olajszármazékot használjanak a közlekedésben és a háztartásokban. Jelenleg a világ olajtermelésének az egytizedét az amerikai utakon robogó gépkocsikban “égetik” el. De a világ közlekedése használja el a kitermelt olaj 70 százalékát, és a közlekedés energiaszükségletének 92 százalékát az olaj biztosítja. Ha nem következik be valóban forradalmi fordulat az energiaforrások és a felhasználás tekintetében, akkor egyes számítások szerint, a jelenlegi technológiát figyelembe véve nem lehet majd annyit termelni, amennyire szüksége lenne a világnak. Amerika eddig is számos alternatív energiahordozót, üzemanyagot, ipariolaj-helyettesítőt (vízenergia, bioenergia származékok, szél, nap, atomenergia stb.), próbált ki és használ is elég jelentős hatékonysággal. Most Bush elnök azzal, hogy bejelentette: Amerika “túllép az olajalapú gazdaságon”, a helyzet komolyságát támasztotta alá. Vélhetően fontos technológiai áttörés előtt áll a világ, ennek mibenlétét azonban még nem ismerhettük meg. Bár a Nobel-díjas Oláh György a Népszabadságnak adott interjújában (2006. január 18.) éppen azt a könyvét ismertette, amelyben a metanol alapú gazdaságról értekezik. A professzor azt állítja, hogy “a szénhidrogének végül kifogynak, de az áruk még azt megelőzően elviselhetetlenül magasra emelkedik majd. Rövid és hosszú távon egyaránt a metilalkohol lehet a megoldás”. A tudomány számára még az a kérdés vár megoldásra, hogy miként lehet a metilalkoholt (metanolt) energiatárolásra felhasználni. A metanol alapú gazdaságról, két éve egyik budapesti előadásában, más összefüggésben is beszélt Oláh György. Akkor, arra a kérdésre, hogy az USA miért nem írja alá a kiotói klímajegyzőkönyvet, azt a választ adta, hogy azért, mert rövidesen nem lesz probléma a levegőbe kerülő szén-dioxiddal. Most az interjúban is megerősítette, hogy “hosszabb távon az sem kizárt, hogy a légkörből vonjunk ki nagy mennyiségű széndioxidot, … a metilalkohol-gyártás a megoldás - egész egyszerűen ez a legjobb módja a széndioxid-tárolásnak”. A megoldásra tehát várni kell, de egyes reménykedők már megelőlegezik, hogy Bush elnök az üzemanyag-függőség távlati bejelentésével együtt “virtuálisan” a kiotói klímajegyzőkönyvet is aláírta.

Putyin elnök ezt a jegyzőkönyvet már jóval korábban valóságosan is aláírta, és láthatóan a globálisan integrált világ energia problémáit és ezekkel kapcsolatban Oroszország szerepét és lehetőségeit másként fogja fel, mint amerikai kollegája. Nemcsak a nemzetközi sajtóbeszélgetésen elhangzott látványos bejelentései, hanem már az ukránokkal folytatott polémiában vállalt nyilvános szereplései arra következtetnek, hogy az orosz vezetésnek kész tervek állnak a rendelkezésére. Az utóbbi hetek eseményei pedig arról győznek meg, hogy Moszkva olyan energetikai stratégiát készül megvalósítani, amely rendszerszerű hatással lesz a világ geopolitikai viszonyaira is. Expanzió indult meg mind az olaj és a földgáz; mind a nukleáris-, vízi- és egyéb erőműi villamos energia termelése, hazai hasznosítása, szállítása és exportja területén.

Olvasva a különböző tudományos közleményeket az energiahordozók várható tartalékairól és az alternatívákról, egyre erőteljesebben fogan meg az a gondolat, hogy Oroszországban történelmi elhatározásra jutottak. Minél gyorsabban fel kell használni a rendelkezésre álló - főként olaj és földgáz - tartalékokat, mert az új energiahordozók olyan intenzitással lépnek a helyükbe, hogy néhány évtized múlva már nem is lesz rájuk szükség. Belátható időben még magas áron, jó feltételekkel lehet nagy mennyiségben értékesíteni a gázt és a kőolajat. Belföldön ennek következtében gazdasági és szociális felzárkózás érhető el a legfejlettebb világ szintjére, külföld felé pedig a szállítási útvonalak és feltételek átrendezésével a geopolitikai környezet változtatható az ország javára.

Az orosz “energia-forradalomnak” a másik oldalát pedig jól szemlélteti a Föderáció 2006-2015 közötti űrkutatási programja beharangozójának a címe: “A világűr - a mi kőolajunk”. Tartalmilag ez arra utal, hogy a továbbiakban elsősorban gazdasági célokat követnek az űrkutatásban: amely az energiaforrásokat tekintve a geológiai feltárások elősegítését; az űrhajók (és más jellegű rakéták!) számára kikísérletezett üzemanyagok polgári hasznosítását; és a Holdon talált hélium-3 izotóp folyamatos kitermelésére bázis és szállító kapacitás kiépítését jelenti.

A teljesség igénye nélkül tekintsünk át az erre a stratégiaváltásra utaló néhány - különösen a geopolitikát érintő - eseményt. Oroszországban a ’90-es évek elején közel 40 ezer “billegő fejű” olajkút rozsdásodott munka nélkül. 2005-ben azonban már 478 millió tonna kőolajat hoztak felszínre, és ez a mennyiség folyamatosan emelkedik is, mintegy 500 millióra a következő években. Jelenleg nincs elég piac ennek a mennyiségnek a gazdaságos értékesítésére. A Transznyefty vezetője, Szemjon Vajnstok arról tájékoztatta a sajtót, hogy az orosz kőolajat szinte teljes egészében nyugatra adják el, de ma már új piacokat keresnek, mert szükség van a szállítási útvonalak diverzifikálására.

Az orosz államfő ezzel is kapcsolatos jelentős külföldi körutakon vett részt a 2005 év végi heteiben. Először Törökországban Erdogan miniszterelnökkel és Berlusconi olasz miniszterelnökkel közösen hozták működésbe a Kék folyam elnevezésű új gáz-csővezetéket a Fekete-tenger kikötővárosában, Samsunban. Az 1987 óta Törökországba szállított 130 milliárd köbméter földgáz az eddigi csövön Ukrajnán, Moldávián, Románián és Bulgárián keresztül jutott a címzetthez. Az új, 2000 méterrel a  tenger alatt futó vezeték jelentősen megrövidíti az utat és olcsóbbá teszi a szállítást, hiszen nem kell tranzitdíjat fizetni. A vezeték teljes hossza 1213 kilométer, és az olaszokkal kötött megállapodások alapján rövidesen leágazik a Dél-Balkánra és Olaszország felé, majd később más Dél-Európai országokba és Izrael felé is. A tervezett teljesítményét 2010-ben éri el, amikor évi 16 milliárd köbmétert szállít majd, és teljesíti 25 év alatt a törökökkel kötött szerződés szerinti 365 milliárd köbméter földgáz leszállítását. Meg kell jegyezni, hogy a közel múltban nyitották meg hivatalosan a Baku-Ceyhan kőolajvezeték grúziai szakaszát, amelyen szintén közvetlenül Törökországba történne az azeri olaj szállítása, de ebben az esetben Oroszországot megkerülve. Az oroszok azonban ma már nagy nyugalommal szemlélik ezeket az eseményeket, mert tudják, hogy az azeri, a kazahsztáni és a türkmén olaj- és gázkitermelés is gyorsan növekszik és az orosz infrastruktúra már nem tudja a megnövekedett mennyiséget kiszolgálni. Az orosz kormányt ezzel összefüggésben más izgatja: szeretnék elkerülni, hogy a grúziai csővezetékük védelmére az Egyesült Államok katonai támaszpontot létesítsen. 

Azért is fontos az orosz-török tengeralatti vezetéknek az üzembe helyezése, mert - miként Hrisztyenko ipari- és energetikai miniszter a vezeték átadási ünnepségén bejelentette - ugyanezzel a különleges technológiával kívánják megvalósítani a Balti-és az Északi-tenger alatt annak az Észak-Európa gáz-vezetéknek az építését, amelyik az orosz partot a némettel köti össze közvetlenül, ugyancsak kikerülve a korábbi tranzit országokat, Ukrajnát, Lengyelországot, illetve a balti államokat. Az első csöveket azóta lefektették, bizonyítván, hogy az új német kormány is felvállalta ezt a geostratégiai átrendezést. Nekik is érdekükben áll a német partról tovább vinni a vezetékeket Franciaországba, Spanyolországba, Angliába és másfelé.

Putyin elnök ennek a sikernek a tudatával utazott Dél-Koreába, ahol Puszanban részt vett az APEC országok 13. csúcsértekezletén. Ezt követően tárgyalt Szöulban, majd Tokióban, és közben találkozott a kínai vezetőkkel is. Mindez arról szólt, hogy a dél-kelet ázsiai országok egyre nagyobb érdeklődést mutatnak az orosz olaj és gáz importja iránt. Jelenleg a szállítások vasúton történnek, de már döntés született arról, hogy a Gazprom gázvezetékeket épít ebben a régióban. Ezeknek a vezetékeknek a feladata lesz évi 20-30 milliárd köbméter szibériai gáz eljuttatása Kínába; a többi dél-kelet ázsiai térséget és az észak-amerikait pedig főként a Szahalin-2 projekt keretében, a koviktyinszki feltárásokból látnák el. A japán miniszterelnökkel folytatott tárgyalások egyik témája a közös érdekeltségben készülő tervek szerinti csővezeték-rendszer kiépítése volt, amely Kelet-Szibériából a Csendes-óceán partjáig vinné a gázt, majd onnan tovább minden irányban a tengerek és az óceán alatti vezetékeken, valamint vasúton Kína, Japán, Dél-Korea és Észak-Amerika felé.

Az utóbbi napokban már napvilágot látott az a terv is, amely még egy stratégiai útvonalat nyitna meg: gáz- és olajvezeték építéséről kezdődtek tárgyalások Iránon, Pakisztánon keresztül Indiába.

Ez az új orosz stratégia jelentősen megnövelné és diverzifikálná a piacokat; csökkentené a tranzit-függőségeket és megváltoztatná az eddigi szállítási útvonalakat, s ezzel együtt a politikai és gazdasági kapcsolatok mélyülésén keresztül a geopolitikai viszonyokat. Az Oroszország körüli államoknak újra kell gondolniuk hozzáállásukat ehhez a megváltozott stratégiához. Az oroszok csak világpiaci áron hajlandók szállítani; kizárva az eddigi bartert a tranzitért cserébe. Ha pedig ezt nem fogadják el az eddigi tranzit országokban - pl. Ukrajnában - és “kisajátítják” az Európának szánt kőolajat, gázt, akkor a továbbiakban nem rajtuk keresztül látják el Európát. Putyin a moszkvai televízió nyilvánosságát felhasználva magyarázta el a világnak, hogy a tenger alatt szállított gáz ára Nyugat-Európa számára jóval olcsóbb lesz, hiszen nem terhelik tranzit-díjak; az ukránok pedig az általuk felvállalt európai piacgazdasági normák szerint gazdálkodhatnak a továbbiakban. Miután ezek a stratégiai jellegű változások jelentősen átrendezhetik a gazdasági fejlődés geopolitikai hátterét, prognosztizálható a folyamatos nemzetközi konzultációk sorozata, és a piacok átalakulása, az árak jelentős mozgása.

Az orosz stratégia másik lényegi fejezete - az amerikai bejelentésekhez hasonlóan - az alternatív energiaforrások megtalálása és használatba vétele. Oroszországban jelenleg is meghatározó a vízenergia, a vízi-erőművek és az atomenergia teljesítménye, különösen a villamosenergia-termelésben. Kevésbé használatosak más jellegű - pl. bio- és szél, vagy napenergia - források. Az utóbbi időben nyilvánosságot kapott programokban nem is lehetett találkozni ezek fokozottabb felhasználására vonatkozó elképzelésekkel. Sokkal nagyobb visszhangja volt annak a tervnek, amelynek a komolyságát és megalapozottságát jelzi, hogy a napokban maga Putyin elnök jelentette be: Oroszország azt tervezi, hogy a Holdon üzemet épít a hélium energiaforrásként hasznosítható izotópjának kitermelésére. Azt is hozzátette, hogy ez egy olyan energiaforrás, amellyel az egész világ rohamosan növekvő energia szükségleteit hosszú távra biztonságosan ki tudják elégíteni.

Miről is van szó? Nyikolaj Szevasztyijánovnak, az Energija űrkonszern elnökének magyarázata szerint, a hélium-3 a közönséges hélium radioaktív izotópja, amelyet magfúziónál lehet hasznosítani. Ideális nukleáris üzemanyagnak tekinthető, mivel úgy szabadít fel rendkívüli energiát a fúziós reaktorban, hogy az égése során szinte nem keletkezik radioaktív hulladék. Egyes számítások szerint húsz tonna hélium-3 fedezhetné az USA egyévi energia-szükségletét.

  Azt nem lehet még teljes biztonsággal prognosztizálni, hogy milyen mértékben valósulnak meg az USA, illetve Oroszország tervei az “energiaforradalom” véghezvitelére. Az energia és az energiapiac gyökeres átrendeződésének folyamata azonban mindenki számára érzékelhetően elkezdődött. A kérdés az, hogy partnerség vagy kíméletlen konkurenciaharc érvényesül majd ebben a folyamatban? Hogyan érinti mindez azokat az országokat és régiókat, amelyek főként fogyasztókként vannak és lesznek is jelen ebben az átrendeződésben. Európa már megérezte a “szelét”, és késve, nem igazán kompetensen, “hideglelősen” reagált. Még nem késő, hogy az EU felismerje: az energiaellátásnak legalább olyan fontosságot kell tulajdonítani, mint a terrorizmus elleni harcnak. Magyarország - miután az egyik legnagyobb mértékben energiafüggő ország - különösen érdekelt és kezdeményezi is, hogy az EU mielőbb kiépítse a feltételeket a tagországok együttműködő és szolidáris energiapolitikája számára. Emellett és ennek keretében saját stratégiával kell rendelkeznie, amely számol az ország történelmileg kialakult sajátosságaival. Semmiképpen nem az energiafüggőségnek a jelenlegi viszonyok között értelmezhetetlen politikai szembenállásként történő kezelése a stratégia alapja, hanem az együttműködés, a kölcsönös egymásrautaltság szükségének a felismerése. Ilyen irányú kezdeményezés valósul meg az orosz Gazprom, a német E.ON és a magyar MOL rendszerszerű együttműködésében a gáz- és kőolajmezők kiaknázásáról, szállításáról, a kereskedésről, a tulajdonlásról stb. történő megállapodásában.

Az energetikai kérdések nemzetközi összefüggéseinek megtárgyalásával kíván foglalkozni a G-8 soros összejövetele Szentpéterváron és az APEC következő, 2006-os csúcsértekezlete Moszkvában. A vendéglátó orosz kormányzat nagy volumenű célokat készül e tanácskozások elé tárni. A jövő útja jó részt attól függ, miként fogadják a többiek - elsősorban az USA és az EU tagországai - az orosz stratégiai kezdeményezéseket és ajánlatokat. A tét a globálisan egymásra utalt világ további egyenjogú együttműködő integrációja, vagy egy olyan új világrend, amelyik visszahozza a feszültségeket, a kiszámíthatatlan következményű szembenállásokat. Biztonsághoz, békéhez, avagy háborúságra vezet-e az energiaforradalom?       

Megjelent: Európai Tükör, 2006. március

Here are the abstracts from the latest issue of our Russian Media Analysis newsletter. You can also download the full text PDF version.

This newsletter covers developments up to February 21, 2022. Russian media discussions of Russia’s recognition of the Donetsk and Luhansk People’s Republics on February 21, 2022, as well as the Russian invasion of Ukraine on February 24, 2022, will be covered in the following issue.

1. HIGHLIGHTS OF PUTIN SPEECH

The key points of Vladimir Putin’s speech on February 21 include the following: Ukraine is preparing for a conflict with Western military support. Ukraine will seek to create nuclear weapons, or potentially get Western assistance to do so. Ukraine joining NATO is just a matter of time. Ukraine in NATO is a “direct threat to Russian security.” The US and NATO have sought not only to arm and train but also to integrate Ukraine’s military. These actions present a threat to Russia. NATO military bases are already present in Ukraine. Previous rounds of NATO expansion have not led to an improvement in relations with Russia, as the West has promised. Russia has unsuccessfully sought to cooperate with the West in various formats. Instead, the West has “cheated” and NATO infrastructure is now on Russia’s doorstep. US missile defense and strike capabilities are expanding and will pose a threat to Russia from Ukrainian territory. The West has “ignored” Russian proposals to resolve the current situation and this will have consequences.

2. PERCEPTION OF US GOALS IN THE CRISIS

Several articles discuss Russian perceptions of what the United States is looking to achieve in the current confrontation between the West and Russia. They focus on US domestic problems and fears of a loss of world domination as reasons that Washington is provoking a confrontation with Russia. They also suggest that the current confrontation is just the culmination of a long-term US plan to weaken Russia. They also argue that the US feels that Russia has little to offer in the way of potential concessions to end the crisis.

3. RUSSIAN GOALS IN THE CONFRONTATION

Several articles discuss Russian goals in the confrontation with the West and what Russia has achieved. Unlike Western analysts, who tend to focus on efforts to stop NATO enlargement or reorient Ukraine, Russian analysts address possibilities such as averting a new European missile crisis or forcing Ukraine to carry out the Minsk agreements. Russian achievements during the confrontation including bringing the US and its European allies to the negotiating table on major security issues, while negative consequences include reinforcing Western unity and creating a more negative perception of Russia in the West.

4. THE CONSEQUENCES OF WAR AND POSSIBLE SOLUTIONS

Two authors discuss the potentially dangerous consequences for Russia of a war in Ukraine, while several offer possible solutions to the crisis. Writing from opposing perspectives, a conservative commentator and a liberal former FSB general agree that Russia is not prepared for war in Ukraine and for confrontation with the West. Possible solutions to the crisis focus primarily on the possibility of a neutral Ukraine, though some propose a broader array of confidence-building measures to reduce the extent of confrontation in Europe as a whole.

5. IMPLICATIONS OF US AND EUROPEAN SANCTIONS

Numerous articles in the Russian press discuss and even dismiss the potential implications of US efforts to impose sanctions on Russia. In Gazeta.ru, Anatoliy Akulov analyzes the challenges of US consensus-building among European actors to sanction Nordstream 2. In Topwar.ru, Aleksandr Staver critiques US targeted sanctions against Russia, arguing that they in essence view the children of Russian investors in the UK as hostages. In Izvestiya, Mariya Vasil’eva focuses on the sanctions’ potential impact on the Russian embassies abroad, arms exports, and electronics, among others. In Voenno-Promyshlennyi Kur’er (VPK), Vladimir Eranosyan writes about the challenges that the US faces in making good on its threat to disconnect Russia from SWIFT as well as about the INSTEX system created in the wake of Iran’s disconnect from SWIFT. Finally, in another article in VPK, Vitaliy Orlov writes about how Russia could transition away from the use of the US dollar for exports of Russian armaments abroad.

6. WESTERN FORCE DEPLOYMENTS GARNER RUSSIAN ATTENTION

As the crisis between Ukraine and Russia heats up, Russian authors have been quick to point out new military deployments by Western powers in the region. American deployments to Poland and Slovakia have been of interest, as well as UK support elsewhere in Eastern Europe. Overall, the articles view these deployments as ominous, but also par for the course given the bellicose trajectory of interstate relations in recent months.

7. UKRAINE ARMS FOR WAR

Many articles in the Russian press are reviewing current political and military tensions surrounding Ukraine. Taking a variety of tacks, articles largely focus on the state of the Ukrainian military and its support by Western powers. They encompass details about military equipment and technology transfers, discuss the broader abilities of the Ukrainian armed forces, and launch critical broadsides against Ukraine’s perceived bellicose position relative to Russia and the separatist republics.

8. BELARUS AIDS IN RUSSIA’S MILITARY BUILDUP

Cooperation between Russia and Belarus are a point of interest for several observers, especially as tensions continue to ratchet up with neighboring Ukraine. Belarus and Russia are jointly undertaking combined-arms military exercises in the form of “Union Resolve – 2022,” which some view as a further step away from any putative neutrality by Belarus. Others noted that Belarus has taken a hard line vis-à-vis Ukraine in terms of public declarations of support for Russia’s side, which is a shift from previous years. Finally, a military doctrine for the Russo-Belarusian Union State has been recently approved, which has further underlined the considerable alignment between the two countries.

9. TURKEY AS A MEDIATOR FOR THE RUSSIA-UKRAINE CONFLICT

An Izvestiya article interviews Russia’s ambassador to Turkey, who discusses Ankara’s offer to mediate the Russia-Ukraine crisis. While Turkey claims that it is “the only country” that can meet both Russia and Ukraine halfway to find resolution, the ambassador has doubts of Turkey’s impartiality, noting its “well-known military-technical ties with Ukraine.” Moreover, the ambassador suggests that Ankara may not adequately understand the extent of Russia’s grievances. He states, “If our Turkish partners can influence the Ukrainians and encourage them to fulfill the previously-made [Minsk] agreements and obligations, this can be welcomed.”

10. SIVKOV CAUTIONS US ABOUT NUCLEAR WAR

In VPK, Russian commentator Konstantin Sivkov extrapolates from what he alleges to have been a statement made by Gen. David Goldfein about “three steps to destroy Russia.” He concludes that a nuclear conflict between the US and Russia would be fatal for both Russia and the United States—and lead to the dominance of other states in the international system. This, he notes, should force “global and US elites to think—should they free up a “place in the sun” for others?”

11. PERSPECTIVES ON INFORMATION WARFARE

In a February 11 article in Nezavisimoe Voennoe Obozrenie (NVO), Yuriy Yur’ev writes about the concept of information warfare as a “component part of hybrid warfare” and traces the evolution of US information warfare concepts, arguing that Russia has lost the initiative to its opponents in this area. In Krasnaya Zvezda, Oleg Martynov discusses the creation in Poland of a cyber defense force. This article traces the evolution of US and NATO concepts in the cyber domain and posits that NATO has long “viewed the cyber sphere as a domain for military action.”

12. NEXUS OF CRIMINALS AND TERRORISTS IN HYBRID WARS AND COLOR REVOLUTIONS

In VPK, Konstantin Strigunov focuses on the nexus of criminal and terrorist groups as a potential globalization trend that weakens state governments. He argues that criminal, terrorist, and other groups are also utilized in “non-classical wars” such as hybrid wars and color revolutions.

13. US EXERCISES AND WEAPONS SYSTEMS

VPK and Kommersant discuss US and allied exercises and weapons systems. In Kommersant, Marianna Belen’kaya discusses Western reactions to the Russo-Belarusian Allied Resolve 2022 exercises and Russian commentators’ perspectives on military activities in the region. In VPK, authors discuss US presence in the Mediterranean for the Neptune Strike-2022 exercises, the testing of the joint air-to-ground missile, and US ballistic and cruise missile programs.

14. CHINESE-RUSSIAN STRATEGIC PARTNERSHIP

Several articles reported on the meetings between presidents Putin and Xi on the sidelines of the Beijing Winter Olympics: the leaders declared that there were no limits to their strategic partnership; they vowed to counter instances of foreign interference in internal affairs; and Beijing announced that it joins Putin in opposing further NATO expansion. While some articles gloat at these new developments, others are more cautious—noting drawbacks and inequities in the alliance in the context of the Ukraine conflict. Another article argues that the US is trying to use Ukraine to drive a wedge between China and Russia.

15. KURIL ISLANDS DEVELOPMENTS; RUSSIAN-JAPANESE RELATIONS

Several articles report on an alleged US Virginia-class submarine incident that occurred near the Kuril Islands on February 12, which the Russian Ministry of Defense characterized as “a gross violation of international law.” According to reports, the submarine entered Russian territorial waters during a planned Russian military exercise, ignored warning messages instructing the vessel to surface, and was chased away by a Russian frigate. Other articles discuss the Japanese-Russian territorial dispute surrounding the South Kuril Islands, and how potential anti-Russian sanctions from Tokyo might affect the bilateral relationship.

16. IRAN NUCLEAR NEGOTIATIONS

Two articles discuss the US decision to reintroduce sanction waivers to Iran in hopes of reviving the nuclear negotiations. In an interview, the Russian Permanent Representative to International Organizations in Vienna notes that this step “should have been taken long ago” but welcomes the decision. A different article questions whether this is enough to save the Iran deal, noting Tehran’s lack of enthusiasm in response to the waivers, and the lack of trust that a diplomatic resolution would be upheld by future US administrations.

Here are the abstracts from the latest issue of our Russian Media Analysis newsletter. You can also download the full text PDF version.

1. The Ukraine Crisis: Views of US-Russia Negotiations

Negotiations between the United States and Russia over the Ukraine-Russia crisis are widely discussed across Russian media, from a variety of angles. Most commentators are in agreement that the United States and its allies are engaging in bad-faith negotiations, given their continued military-technical support for Ukraine, although some note concern with Russian posture. The negotiations themselves are seen as a first step, and meetings with Secretary Blinken and Foreign Minister Lavrov, as well as the formal diplomatic response from the United States to Russia over their treaty proposals, are treated in a variety of ways.

2. The Ukraine Crisis: Perceptions of US Strategy

In discussing the current confrontation between the United States and Russia, a number of publications consider causal factors affecting US strategy. The focus is on the impact of the withdrawal from Afghanistan and its effect on US assessments of geopolitical risks and US aggressiveness. The articles also discuss the US predilection for narcissism and double standards. Some analysts do note the clear rejection of a military response by US leadership as leaving open the possibility of a compromise solution.

3. The Ukraine Crisis: Discussion of Russia’s Strategy

Russian media published a number of articles discussing Russian goals and strategy in the Ukraine crisis. Several articles focus on Russia’s need for security guarantees as a key driver of the current crisis. Other articles suggest that Russia’s real concern is not NATO enlargement per se but specifically the placement of NATO military hardware near Russia’s borders. Others suggest that in provoking a crisis now, Russia is reacting to a perception of weakness on the part of the United States in order to push the US into making concessions on Russian security demands.

4. The Ukraine Crisis: Signals of Potential Elite Unease

Two articles highlight the possibility of concerns within the Russian military about how an invasion of Ukraine would play out. The two authors, both well connected with segments of the Russian military and defense industry, suggest that a Russian military intervention in Ukraine could go badly and does not correspond to Russian national interests.

5. The Ukraine Crisis: Reaction to Potential US Sanctions

In Voenno-Promyshlennyi Kur’er (VPK), Vladimir Vasil’yev of the Institute of USA and Canada Studies (ISKRAN) argues that the Russia sanctions bill proposed by Senate Foreign Relations Committee chair Bob Menendez is “Cold War 2.0 legislation.” Vasil’yev notes that one way to interpret the bill is that it intends sanctions to “speed up and ease the Ukraine’s accession” to NATO. In a Topwar.ru article focused on how sanctions on exports of high technologies to Russia can be incredibly damaging to the Russian economy, Andrey Mitrofanov posits that US sanctions seek to turn Russia into North Korea 2.0.

6. The Ukraine Crisis: Reactions to Western Military Activities and “Information Warfare”

Numerous articles in the Russian press focus on the US deployments to Europe and the shifts in force postures and military activities in the region. Kommersant describes the state of “information warfare” and “hysteria” around Ukraine. Nezavisimaya Gazeta describes the military exercises and troop movements in the region, noting that NATO “assumes Russian aggression against Ukraine, [while] the Russian-Belarusian side [is concerned about] the possibility of NATO provocations that could push Kiev to resolve the problem of Donbass and Luhansk by force. Anton Lavrov, Roman Kretsul, and Andrey Fedorov discuss changes in the US force posture in Europe and quote a former Ministry of Foreign Affairs official as saying that some can be regarded as a “menacing maneuver.”

7. The Ukraine Crisis: Military Aid to Ukraine

More than 10 articles report on training and military aid to Ukraine, including new shipments from the US and UK, as well as transfers of US weapons from the Baltics, UAVs from Turkey, and artillery shells from the Czech Republic. While one article suggests that the acquisition of these new capabilities proves Ukraine’s intent to invade the Donbas, most are skeptical that these weapons provide Ukraine with any new meaningful capability.

8. The Ukraine Crisis: Ukrainian Military Developments

Several articles report on Ukrainian military developments “which confirm the fact that it is preparing for aggression against the [Luhansk and Donetsk People’s Republics].” Two articles report on movements of the 58th Separate Motorized Infantry and 53rd and 54th Separate Motorized Brigades, transport of portable demining units, military exercises near Crimea, and Zelensky’s decree to increase the size of armed forces by 100,000. A Topwar.ru article argues that Ukraine has been preparing to take back the Donbas by force since 2014. A fourth article reports on the low morale of Ukrainian troops.

9. Reactions to NATO Development Plans

Several articles address how NATO is planning to develop in the near to medium term and the threat that the organization’s plans pose to Russia. The topics include the expansion of NATO’s zone of operations to new territories, such as the Middle East, and new domains, such as space. NATO enlargement and its aggressive militarism, in the context of an overwhelming conventional force superiority over Russia, are highlighted as the main threats to Russia. The possibility of an unwanted NATO-Russia war being caused by Ukraine is also mentioned.

10. Scandinavia and NATO Enlargement

Yevgeny Fedorov, writing in Topwar.ru, discusses the possibility of Sweden and Finland joining NATO. He argues that even though the two countries recently reiterated that they are not currently interested in joining the alliance, they retain the right to join at any point in the future while remaining so closely integrated with the alliance that membership would be merely a formal change in status.

11. Concerns About Turkish Expansionism

An article in VPK discusses how Turkey is increasingly being used by the US and UK as a proxy to contain Russia on its southern flank and to pursue expansionist ambitions in Central Asia. The article argues that despite some tensions with its NATO allies, Turkey remains firmly committed to the alliance’s strategy to weaken Russia by forcing it to defend all of its borders and to impact its economy by creating alternative energy sources for Europe.

12. Potential Russian Military Development in the Caribbean

Two articles discuss potential Russian military developments in Caribbean states-namely, Cuba, Venezuela, and Nicaragua. A Topwar.ru article argues that because NATO is “increasingly, unceremoniously settling in close to Russia’s borders from the Barents to the Black Sea,” including US missile deployment, Russia is forced to respond in kind. A Novye Izvestiya article argues that while US influence on Venezuela and Cuba may prevent them from being viable hosts of Russian military bases, Nicaragua may be a more suitable option. Both articles acknowledge the challenges associated with challenging US hegemony in the region.

13. US Support for Japan’s Military Goals

Russian commentators continue to be concerned about a further deepening of the US-Japanese security relationship, arguing that Japan’s military-strategic plans to reemerge as an important player in East Asia have led it to follow the US lead on geopolitical issues elsewhere. Writing in Nezavisimaya Gazeta, Valery Kistanov explores the question of why Japan wishes to become a military power, and what it is willing to sacrifice in order to achieve this. Although suspicious of Japan’s claims to be concerned about national security, he nevertheless writes that it is necessary to take this as-is and focus on the fact that a considerable military buildup is in its early stages.

14. Chinese-Russian Relations as a ‘Biathlon’

The Olympic Games in Beijing may bring about renewed and strengthened diplomatic ties, according to Yuri Tavrovsky, the head of the Expert Council of the Russian-Chinese Committee for Friendship, Peace, and Development. Writing in Moskovskii Komsomolets, Tavrovsky argues that upcoming meetings between Vladimir Putin and Xi Jinping in the context of the games are a perfect venue for continuing down a line of close cooperation between the two at a personal level.

15. The CSTO in Central Asia Versus NATO

The deployment of CSTO forces into Kazakhstan during political troubles earlier in January has led to some Russian analysts to reappraise the organization. One article in Gazeta.ru by Viktor Sokirko and Dmitry Mayorov attempted to assess the CSTO’s military capabilities at the alliance level. They argue that in fact the CSTO, while inferior to NATO in general, is more than capable of maintaining order in Central Asia and ensuring a form of moderate collective defense. This is more than sufficient, given that the CSTO has very different goals from NATO in the first place, according to the authors.

16. Russian-Iranian Cooperation and Reactions to JCPOA Negotiations

Topwar.ru provides an update on the JCPOA negotiations and expressed criticism of the US position in the talks, highlighting Russian opposition to artificial deadlines. An article in Ekspert about the recent visit by Iran’s president Ebrahim Raisi to Moscow highlights areas of Russo-Iranian cooperation, and says that the visit was aimed at securing Russian support in the face of US pressure for additional concessions from Iran as part of JCPOA negotiations.

Here are the abstracts from the latest issue of our Russian Media Analysis newsletter. You can also download the full text PDF version.

1. Russian perceptions of the NATO threat

Several articles describe Russian perceptions of NATO and the threat that it poses to Russian security. They focus on the role of the alliance as a weapon of US domination in Europe, the threat posed to Russia by NATO’s previous expansion to the east, and the possibility that it could expand further to include Sweden, Finland, or Georgia. These Western actions can be countered either by NATO and the United States providing binding security guarantees to Russia or by Russia extending its security border to the Soviet Union’s previous western border in Belarus and Ukraine.

2. Karaganov argues that NATO is a metastasizing “cancer” that needs to be “limited territorially”

On January 19, the Russian newspaper Argumenty i Fakty interviewed Sergey Karaganov, dean of the Faculty of World Economy and International Affairs at Moscow’s Higher School of Economics, on the state of Russia’s relations with the US and NATO. In the interview, Karaganov also discusses Russia’s intentions in Ukraine, contrasts Russia with the Soviet Union, and discusses potential steps that Russia could take in response to the ongoing crisis.

3. US-Russia diplomatic engagements

During this reporting period, recent diplomatic efforts are frequently mentioned. These include US-Russia talks in Geneva, NATO-Russia talks in Brussels, Organization for Security and Co-operation in Europe (OSCE) talks in Vienna, and a phone conversation between Foreign Minister Lavrov and Secretary Blinken. Several articles discuss Russia’s motivation behind the talks, which followed unrealistic demands for security guarantees and largely ended in stalemate. They also discuss what lies ahead.

4. Plans for US sanctions against Russia

Several articles highlight potential US plans to further strengthen sanctions against Russia. Draft US plans to impose personal sanctions against top Russian officials are dismissed as unlikely. However, the possibility of serious measures to limit interactions with Russian financial institutions and to prohibit the transfer of a wide range of technology to Russia (and the use of that technology by Russia) is taken more seriously. Russia could respond with highly disruptive countermeasures and may see the most severe measures as, in effect, a declaration of war.

5. The West prepares for conflict

Russian media published extensive discussions of statements being made by Western officials in response to Russia’s deployment of forces near Ukraine. These articles focus on the deployment of additional NATO forces to Eastern Europe, reports about the evacuation of Western and Russian embassy personnel from Kyiv, and US efforts to find alternative sources of natural gas for EU member states that would be engaged in a conflict with Russia.

6. NATO, Russia-Belarus military exercises

One article discusses NATO’s upcoming Cold Response exercise, which will take place in late March and early April and will include 35,000 military personnel from 28 states. The article notes that “such large-scale exercises as Cold Response-2022 have not been held in Norway since the 1980s.” Earlier in the year, on February 10–20, Russia and Belarus will hold joint military exercises, titled “Allied Resolve.” Two articles discuss the size, scope, and motivation of the maneuvers. A fourth article reports that the head of Poland’s National Security Bureau requested that NATO hold military exercises in the region in response to the joint Russian-Belarusian exercises.

7. Nuclear risk reduction and potential Western reactions to Belarusian nukes

Several articles cover nuclear issues. Krasnaya Zvezda focuses on Russia’s views on the importance of the P5 Joint Statement of the Leaders of the Five Nuclear-Weapon States on Preventing Nuclear War and Avoiding Arms Races, and the importance to Russia of the “inadmissibility of any war between nuclear states, whether nuclear or with the use of conventional weapons.” Aleksey Poplavskiy in Gazeta.ru offers Russian expert commentary on potential Western reactions to the unlikely placement of Russian nuclear weapons in Belarus. (The December 6–16, 2021, issue of Russian Media Analysisaddressed this latter issue.)

8. Options for new Russian missile bases as competition grows

As geopolitical competition increases, Russian authors are suggesting possibilities for new staging points that can counter perceived NATO encroachment. Two articles in Topwar.ru point out the potential for sites in Cuba and Serbia, respectively, as states that may be particularly open to hosting new forward-deployed arms. While Cuba is seen with a glow of Soviet-era nostalgia, the Balkan case represents a more novel vision in any future arms race.

9. Western information warfare against Russia

In Voenno-Promyshlennyi Kur’er (VPK), Sergey Korotkov argues that the US (and the West) are leaders in disinformation and have used this in the past to create a justification for wars in Iraq and Yugoslavia. The article posits that “the US views the internet as the main instrument of conducting hybrid warfare to achieve global domination in the global information space” and “aggressive propaganda in the form of disinformation campaigns is conducted at the state level and is a component of the ‘systematic deterrence of Russia.’” Separately, an article in Topwar.ru offers perspectives on a January 6 Atlantic Council event that featured retired general Wesley Clark, who argued that Putin is a war criminal and that Russia could use chemical weapons in Ukraine.

10. Military aid to Ukraine

Many articles have focused on the crisis between Russia and Ukraine, looking specifically at new plans for military aid being developed by NATO countries to assist Ukraine in light of a potential Russian military action. Several articles focus on aid from the UK, which is stated to be moving faster and with greater qualitative effectiveness than other aid plans at present. Other authors review US military aid being debated in Congress as well. In general, the articles frame UK and US military aid as a means of ratcheting up the local threat against Russia, further destabilizing the regional security environment, and further cementing Ukraine’s de facto position as a quasi-member of NATO and the broader Western security architecture.

11. Tumult and fragmentation in Ukrainian domestic politics

The domestic travails of Ukraine were recently noted by two Russian authors, each arguing that the internal politics of the country were riven by scandal, faction, and dissent. Both articles are provocative: one, in Topwar.ru, asks why Ukrainian statehood had ever even been considered; the other, in VPK, drives home the point that Western efforts to aid Ukraine are not always clearly appreciated by Kyiv.

12. How future wars will be fought

Two articles by noted military specialists address the question of how wars will be fought in the future. Aleksandr Khramchikhin suggests that UAVs are likely to become the most important weapon in future wars, because they would be virtually impossible to eliminate and could be used to eliminate enemy air defense infrastructure. Viktor Murakhovsky is, on the whole, more skeptical about the dominance of technology in future warfare. The ineffectiveness of high-tech warfare in Afghanistan and Yemen suggests that future warfare may not be as technology dependent as visionaries on both sides believe.

13. Concerns about Turkish geopolitical designs

Multiple articles in Topwar.ru look at the geopolitical place of Turkey as well as ethnic ties across the Turkic peoples of Eurasia. Focusing on the potential for military cooperation along a pan-Turkic basis, as well as the prospects for major military expansion by Turkey in the Black Sea and Mediterranean, the articles add to a growing sense of paranoia about the prospect of alternative regional power blocs based on ethnic relations.

14. US accused of stirring up extremist groups in the North Caucasus

According to an article by Evgeny Fedorov in Topwar.ru, the United States is seeking to undermine internal Russian stability by way of encouraging extremist movements in the North Caucasus. Fedorov argues that American support in organizing and propagating Islamic extremist movements over the internet has grown in recent years, with the goal of provoking protest and confrontation between the authorities and local radicals. Fedorov highlights a new memorial set up by a local extremist organization, 1ADAT, as a new means of American meddling in internal affairs.

15. Alarm about new Kazakhstan biosafety-level-4 lab

Several articles in the Russian media and on online sites discuss the planned construction of a BSL-4 laboratory in Kazakhstan. Articles in Topwar.ru and Izvestiya argue that reference labs and biosafety facilities in Ukraine, Georgia, Armenia, Azerbaijan, and Kazakhstan are an enormous cause for concern for Russia because they are nontransparent and potentially unaccountable facilities conducting dangerous work close to the Russian border. While both of these articles include disinformation, they also exemplify the perspectives of Russian military analysts about CTR-supported installations in Eurasia.

A Jelen hetilap mai számában Jeszenszky Géza történészt, a rendszerváltás külügyminiszterét, korábbi washingtoni  és oslói nagykövetet köszöntöm 80. születésnapján.

Egy kis ízelítő a cikkből:
"Jeszenszky külügyminisztersége őt történelmi személyiséggé avatja. Fontos öröksége az Antall-Jeszenszky-féle külpolitikának Magyarország nemzetközi szerepvállalása hármas célrendszerének megalapozása: euroatlanti integráció – jó kapcsolatok a szomszédokkal – a határon túl magyarság érdekeinek képviselete. Külügyminiszterként jelentős szerepe van Magyarországnak a Nyugatba történő újraintegrációjában, hiszen Magyarország későbbi EU- és NATO-tagságának az alapjait az Antall-Jeszenszky-féle külpolitika rakta le. Nagy szerepük volt a szovjet csapatok kivonásában, valamint a KGST és a Varsói Szerződés megszüntetésében is."

Jelen lapajánló videó II/45

Jelen hetilap publicisztika: Fehér Zoltán: Jeszenszky 80 (2021. november 11.)

 

Jeszenszky Géza történész, a rendszerváltás külügyminisztere, korábbi washingtoni és oslói nagykövet 2021. november 10-én töltötte be 80. születésnapját. Ez alkalomból egy online eseményt szerveztem, amelyen barátai, kollégái és tisztelői köszöntöttük a neves tudóst és diplomatát a nyilvánosság bevonásával. Az esemény házigazdái az Új Világ Néppárt és a Mindenki Magyarországa Mozgalom voltak. A születésnapi esemény fontos része volt „Az elveszett presztízs” című külpolitikai panelbeszélgetés, amelyben Jeszenszky Géza nemrég újra kiadott műve kapcsán azt vitattuk meg, hogyan vesztette el Magyarország ismét a nemzetközi presztízsét az elmúlt évtized során és hogyan lehetne azt a közeljövőben újra visszaszerezni. Születésnapi köszöntőt mondott:
- Márki-Zay Péter, az egységes ellenzék miniszterelnök-jelöltje, Hódmezővásárhely polgármestere, a Mindenki Magyarországa Mozgalom elnöke
- Pálinkás József akadémikus, az Új Világ Néppárt elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke „Az elveszett presztízs” külpolitikai panelbeszélgetésen részt vettek:
- Jeszenszky Géza történész, a rendszerváltás külügyminisztere, korábbi washingtoni és oslói nagykövet,
- Pálinkás József akadémikus, az Új Világ Néppárt elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke,
- Győrffy Dóra, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem professzora,
- Szent-Iványi István külpolitikai szakértő, volt külügyi államtitkár és ljubljanai nagykövet, - Fehér Zoltán diplomata-politikatudós, a Texasi Egyetem (Austin) tudományos kutatója. Isten éltessen, Géza! Még sok boldog születésnapot! A külpolitikai panelbeszélgetéssel egybekötött születésnapi köszöntés egy élő Facebook-eseményként zajlott, amely felvételről megtekinthető az alábbi linkeken: Jeszenszky 80: születésnapi köszöntés és külpolitikai panelbeszélgetés (Facebook) Jeszenszky 80: születésnapi köszöntés és külpolitikai panelbeszélgetés (Youtube)

Bizonyos rendszerességgel nyilatkozom a New Yorkban működő, az amerikai orosz diaszpórának sugárzó TV-csatornának, a meglehetősen színvonalas hírprogrammal jelentkező RTVi-nak. Ezúttal arról kérdeztek az interjúban, hogy mi a háttere annak, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nukleáris tengeralattjárók gyártásáról állapodott meg Ausztráliával, ezzel komoly diplomáciai csörtét okozva Washington és Párizs között, hiszen az AUKUS-nak elnevezett szerződés Franciaországot ütötte el az Ausztrália részére történő tengeralattjáró-gyártástól, amelyről már korábban megállapodtak. Az AUKUS szerződés célja nyilvánvalóan Kína katonai erejének ellensúlyozása az Indiai- és Csendes-óceáni régióban.

Az orosz nyelvű interjú megtekinthető az alábbi linken:
RTVi New York-i orosz tévécsatorna: Interjú az AUKUS megállapodásról és a nyomában kialakult amerikai-francia diplomáciai csörtéről (2021. szeptember 20.)