Az Air Base blogon márciusban bemutatott, igen sikeres SH-3 Sea King helikopter történetéhez két másik típus is kötődik. Nem meglepő, hiszen a Sikorsky konstrukciója annyira a víz feletti üzemeltetésre termett, hogy adta magát egy kisebb és egy nagyobb kutató-mentő változat kifejlesztése is.
Amikor az Egyesült Államok Parti Őrsége (USCG – United States Coast Guard) az 1950-es évek második felében a forgószárnyas géppark cseréje mellett döntött, az új helikopterrel szemben megfogalmazott legfőbb követelmény a gázturbinás meghajtás és az úszóképesség volt. A dugattyús motorról gázturbinás hajtóműre való átállás mondhatni időszerű volt, az úszóképesség pedig egy új mentési eljárás miatt lett fontos. Akkoriban a parti őrség helikopterein nem volt szakképzett vízimentő, aki a vízbe ugorva segít a bajbajutottnak és az illetőt a gép fedélzeti technikusa csörlő segítségével emelhette a fedélzetre. A vízreszállásra alkalmas helikopterrel egy új eljárást alkalmazhattak és a mentett személyt egyszerűen behúzhatták a helikopterbe. Ez a képesség egy nyíltvízi kényszerleszállás esetén is jól jöhetett, mert a helikopter úszóképes maradt, időt adva a személyzetnek a gépelhagyásra, ráadásul szerencsés esetben a forgószárnyast bevontathatták egy közeli kikötőbe vagy a partra. Ugyanakkor bármilyen céllal is szállt vízre egy helikopter, ezt csak jó időben tehette meg. A vízen úszó gépet erős szél és már viszonylag csekély hullámzás esetén is borulásra hajlamossá tette, hogy a törzs felett elhelyezett hajtómű(vek) és a forgószárnyrendszer tömege miatt a súlypontja magasan volt. Az amerikai parti őrség történetében két olyan típus volt, amelyek megfeleltek az ötvenes évek végén megfogalmazott elvárásoknak, évtizedekig szolgálták az életmentést és amelyekről igen ritkán esik szó.
Ma két újdonsággal és két "sosemtudod" búcsúfélével lettünk gazdagabbak az MH szentistvánnapi légiparádéján.
Gripenek és sávok a Kossuth-téri tisztavatás feletti áthúzáskor. A rárepülés irányszöge saccperkábé 10 fok.
Az idei augusztus 20. jó alkalom volt "sosemtudod" alapon a maradék szovjet gyártmányú helikoptertípusok fotózására. A vizuális benyomás sokadik szempont, de azért nem érdektelen - eszerint nem tűnnek "lelakottnak" ezek a gépek a folytatódó ridegtartás ellenére sem.
Az L-39NG Skyfox első szereplése nyilvános rendezvényen. Nemcsak mi őt, ő is vett minket.
Szintén első auguztus 20-i "bálozó" volt a KC-390, mely nemrég esett át Portugáliában az első teherdobásain.
Ez pedig a második, nyitott rámpás áthúzás nemzeti lobogó felmutatási kísérlete.
Bemutatózik a 75-ös katasztrófavédelmi TTH, háttérben egyik MX-15-ösünk (mint kivetítő-képszolgáltató) és hordozója, az át/dekonfig 19-es MP. Bónusznak egy sirály.
Ilyen élőképet szolgáltatott néhány száz, max. 1-2 kilométerről-re tömörít/kicsomagol/szaggat módban (Médiaklikk, érdemes megnézni...). Jó tudni mindenről, hogy mire való - kapásból mit jelent az, hogy omni adás, omni vétel, pupákok.
Az infracsapdázás pillanatai a parlament sarkától, fotón. Még egy kivetett, éppen begyulladó 118-as is látszik a bal csúszótalp mellett.
Alapfokú oktatógépek tematikus köteléke.
Így nézett ki a gyakorlónapi "helikopteres szembesítés", 3-3 példánnyal az elkövetkező évtizedek két meghatározó forgószárnyas típusából. Meglátjuk - mondta a zen mester.
Végezetül egy esti kép a tüzijátékról, nem a Körúton belüli perspektívából. Néha érdemes eltávolodni, keresni egy jó helyet és visszanézni, hogy egyben is lássuk hova jutottunk. Például a centiméterekről történő, sehova sem vezető, öncélú küldöknézegetés rutinja helyett.
Zord
A dreadnoughtok korai ellenzői előrejelzéseikben megjósolták, hogy az új hajóosztály méretei folyamatosan növekedni fognak, miután az egymással versengő haditengerészetek állandóan egymásra akarnak majd licitálni. Néhányan azt is előre jelezték, hogy a méretek növekedésével párhuzamosan alighanem az ágyúk kalibere is növekedni fog.
A csatahajók standard fegyverzete ekkor már évtizedek óta a 305 mm-es hajóágyú volt, melyekből rendszerint négy darabot szereltek fel a hajókra. A dreadnoughtok és a csatacirkálók kezdetben szintén ezt a kalibert kapták, csak nagyobb számban, mint a korábbi csatahajók. A kaliber növelését az angolok kezdték meg 1912-ben, amikor az ez évben szolgálatba állított Lion osztályú csatacirkálóikat és Orion osztályú csatahajóikat 343 mm-es ágyúkkal szerelték fel. Ez főleg az akkori Első Lord, Jacky Fisher mániájának volt köszönhető, aki kincstári ésszel úgy vélte, a nagyobb kaliber nagyobb lőtávolságot tesz lehetővé, vagyis a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt hajók olyan távolságról vehetik tűz alá az ellenfelet, ahonnan az kisebb kaliberű ágyúival nem tud válaszolni. Az angol tengernagyokban láthatóan fel se merült a gondolat, hogy esetleg az ellenség is növelni fogja az ágyúk kaliberét, ugyanúgy, ahogy néhány évvel korábban arra sem gondoltak, hogy a Dreadnoughtra válaszul majd a többi haditengerészet is dreadnoughtokat kezd el építeni.
A rivális haditengerészetek természetesen ezúttal sem kívántak lemaradni, és az 1909-ben megkezdett angol fejlesztések hírére ők is hozzáfogtak saját, a korábbinál nagyobb kaliberű ágyúik kifejlesztéséhez. Miután az esztelen csatahajó-építési versenyben a versengő felek nem egyszerűen csak utolérni, hanem lekörözni akarták az ellenfelet, a 343 mm-es lövegre ennél is nagyobb kaliber volt a válasz. Az amerikaiak 1910-ben álltak neki saját ágyúik kifejlesztésének, melyet 356 mm-esre terveztek, hogy felülmúlják vele az angolokat. (Akik erre előálltak a 380 mm-es kaliberrel, amit az amerikai 406 mm-es hajóágyú követett, és ha a washingtoni konferencia nem állítja le az őrületet, következtek volna a már tervezőasztalon levő 457 mm-es és 503 mm-es lövegek, és ki tudja, hol ért volna véget az egész.)
Forró nyári napokon a mediterrán térség és az adriai partvidék csendjét gyakran veri fel a csillagmotorok vagy a légcsavaros gázturbinák jellegzetes hangja. Aztán feltűnik a hang gazdája is, egy robusztus, sárga amfíbia, amint szorgalmasan ingázik egy erdő- vagy bozóttűz helyszíne és a vízfelvétel helye között. Ez a szerkezet nem más, mint a kanadai CL-215-ös vagy továbbfejlesztett változata, a CL-415-ös, amely a helikopterek mellett a légi tűzoltás egyik leghasznosabb eszköze.
A CL-215-ös és 415-ös a középutat képviseli a légi tűzoltás területén. A csúcskategóriát a nagy oltóteljesítményű szárazföldi típusok jelentik, ezek képesek a legtöbb vizet szállítani, de megfelelő futópályával rendelkező repülőtérhez vannak kötve és az utántöltésük hosszú ideig tart. A lista másik végén a különböző teherbírású helikopterek vannak, amelyek általában külső függesztésű tartállyal, például a nálunk is ismert Bambi Buckettel dolgoznak. Előnyük, hogy a tűz közelében lévő helyről meríthetnek, de viszonylag lassúak és különösen a kisebb típusok esetében, korlátozott az általuk felvehető vízmennyiség is. A köztes megoldás az olyan kétéltű repülőgép, amely szárazföldi bázisú, de vízfelületről tud nagy mennyiségű vizet felvenni és azt gyorsan a tűzre dobni. Ez utóbbi kategóriába tartozik a CL-215-ös és az újabb CL-415-ös, amelynek kifejlesztése még a hatvanas években kezdődött.
Február közepén az Új-zélandi Királyi Haditengerészet egyik SH-2G(I) Seasprite helikopteréről első ízben indítottak hajó elleni Penguin rakétát. A fegyver kezelésének, függesztésének és indításának begyakorlása azért vált sürgetővé, mert az új-zélandi haditengerészet egy hadihajóval és a fedélzetére települt SH-2-essel a közel-keleti vizeken operáló többnemzeti harccsoporthoz csatlakozott.
Az SH-2-es Seasprite helikoptert a Kaman Aircraft Corporation még az ötvenes évek végén fejlesztette ki. A gépek a US Navynél 1962 és 2001 között álltak szolgálatban, de hadihajókról a kilencvenes évek közepe után már csak ritkán üzemeltek. Az Egyesült Államokon kívül Ausztrália, Egyiptom, Lengyelország, Peru és Új-Zéland is rendszeresítette a típust, használt és új példányokkal erősítve fegyveres erejét. Az új-zélandi helikopterek története még akkor kezdődött, amikor a munkáspárti Helen Clark miniszterelnöksége idején a légierőnél leépítési hullám futott végig. Feloszlattak két A-4 Skyhawk és egy MB339-es századot és törölték az F-16-os beszerzést is, a forgószárnyas közösség azonban négyéves előkészítés után 2001-ben szolgálatba állíthatta az SH-2-es típust. Az öt új helikopter beszerzéséről még az előző kormány idején, 1997-ben döntöttek, hogy a hasonlóan rút kiskacsát, a Westland Wasp helikoptert leváltsák velük. A gépek megérkezéséig négy használt SH-2F-et vettek át az amerikaiaktól, majd ezeket a régebbi példányokat az új SH-2G(NZ) Super Seasprite-ok érkezésekor kivonták az aktív szolgálatból és a továbbiakban alkatrészbázisként használták.
A blogon több mint két évvel ezelőtt lett bevezetve a támogatói rendszer, mellyel az olvasók önkéntes alapon különböző összegekkel támogathatták a blogot, kisebb adományok rendszeres vagy alkalmankénti utalásával. Ismét hangsúlyoznám, az ötlet nem tőlem származott, maguk az olvasók javasolták azt, amikor célozgatni kezdtem rá, hogy kezdek belefáradni a rendszeres írásba, és valószínűleg már nem sokáig fogom ezt csinálni. Vagyis aki fizetett, tényleg önkéntes alapon tette, hogy ezzel is ösztönözzön a további munkára, és így meghosszabbítsák a blog életét. Ez máig jóleső érzéssel tölt el, jó pár embernek ugyanis ezek szerint tényleg jelentett valamit az, amit az évek során itt, és az előző weblapomon összehoztam.
Az olvasók támogatásaiból nem is kis összeg került a konyhára, összesen több mint 600 ezer forint folyt be, ami szerintem ebben a műfajban nagyon szép összeg, még akkor is, ha ennek több mint harmada az első hónapok nagy felbuzdulása idején érkezett, és a lelkesedés később láthatóan erősen visszaesett. (Rendszeres havi támogatást jelenleg 13 olvasó utal.) Igyekeztem is megdolgozni a pénzemért, és a támogatások végül legalább két évvel meghosszabbították a blog életét, azt ugyanis eredetileg már tavaly be akartam fejezni. Viszont előbb-utóbb azért így is eljön az idő, amikor az ember azt érzi, most már tényleg ideje tovább lépni, és valami mással foglalkozni. Lassan 20 éve írom a netre a tengeri, főleg haditengerészeti témájú cikkeket, és egyre inkább úgy érzem, most már inkább csinálja valaki más. Jelenlegi terveim szerint jövőre, a huszadik évfordulón most már tényleg lezárom a blogot, és befejezem ezirányú tevékenységemet.
Méltánytalannak érezném, ha az utolsó napig elfogadnám a támogatásokat, és akkor mondanám azt, hogy kösz a pénzt, viszlát! Az utolsó év legyen mindenki számára ingyenes, már csak azért is, mert főleg ismétléseket teszek már csak fel, a korábbi lapomon megjelent olyan írásokat, melyek szerintem jól sikerültek, de érzésem szerint akkor nem kaptak kellő visszhangot. (Ilyen a jelenleg futó sorozat is.) Nagyobb terjedelmű új anyagot már csak egyet tervezek elkészíteni.
A technikai részletekkel nem vagyok egészen tisztában, de feltételezem, a Barion számla megszüntetésével az oda való átutalások is automatikusan megszűnnek, ezzel tehát remélhetőleg nem lesz további teendő. Ismét szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, és remélem, utólag sem érzik úgy, hogy az kidobott pénz volt.
A Tennessee osztály története hivatalosan 1915 március harmadikán kezdődött, amikor a Kongresszus két új, első osztályú csatahajót rendelt meg a haditengerészet részére. A tervezés, illetve az új hajók paraméterein és költségein való vitatkozás persze már korábban elkezdődött. A flotta ezúttal is 406 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajót akart, a minisztérium pedig ezúttal is tartotta magát ahhoz, hogy amíg az új lövegek fejlesztése nem fejeződik be, és amíg azok nincsenek rendesen kipróbálva, nem kockáztatja meg beépítésüket a csatahajókra. A két új csatahajó így végül ismét csak a Nevadával kezdődött sorozat folytatása lett, lényegében a New Mexico osztály ismétlése, kisebb-nagyobb változtatásokkal.
A pénzügyminisztérium az év végén utalta át az új hajók megépítésére szánt összeg első részleteit, ezt követően kötötték meg a szerződéseket a hajógyárakkal és a bedolgozó üzemekkel, s ezután kezdődhettek meg az előkészítő munkálatok. Miután nem teljesen új konstrukcióról volt szó, a tervezés gyorsan haladt, és a hajógyárak következő év áprilisára megkapták a csatahajók tervdokumentációját. A háborús helyzet miatt a két hajó építése némi késedelemmel végül csak 1917 tavaszán kezdődött, és már csak a háború után állították őket szolgálatba.
Negyedik éve, tavalyi típusváltozat-váltása óta viszont először vesz részt magyarországi éleslövészeten az avianói 56. harci kutató-mentő század. Figyelem! Főszerepben immár a HH-60G Pave Low helyett az új HH-60W Jolly "dobozorrú" Green II helikopterek.
Érkezik napi feladataik végrehajtására a Jolly géppár a körös-hegyi helipadra.
Málházzák a .5-ös lőszert a GAU-21-es géppuskákhoz.
Lőkörök a lőtéren.
Indulás egy újabb feladatra.
Vissza Pápára.
Zord
Bár az ötlet már korábban is többször felmerült, az US Navy vezetése mégis csak 1910-ben határozta el, hogy a további csatahajó-építéseket egy előre meghatározott követelményrendszer szerint fogják folytatni, mellyel egységesítik az új hajók paramétereit, és szabványosítják azok főbb elemeit. Ez lehetővé tette volna, hogy a haditengerészet olyan csatahajóflottát állítson fel, melynek egységei védettségben, tűzerőben, sebességben és manőverező képességben többé-kevésbé azonos paraméterekkel rendelkeznek, következésképpen egységes, kompakt ütőerőként kezelhetőek.
Az ötlet nem volt olyan kézenfekvő, mint amilyennek tűnik. A korabeli gyakorlat ennek éppen az ellenkezője volt, vagyis a csatahajó-kötelékeket nem az azonos osztályú egységekből állították fel, hanem több osztályból válogatták össze a hajókat, tehát az így felállított kötelékek eléggé vegyes-felvágott jellegűek voltak. 1916-ban például az angol First Battle Squadron nyolc csatahajója hat különböző hajóosztály tagjaiból állt össze, és a nem sokkal a Dreadnought után épült St.Vincent osztály éppúgy képviselve volt benne, mint a vadonatúj, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt szuper-dreadnoughtok. Hasonló sokféleség jellemezte a német Geschwader-eket is, melyeknek elég sok gondot is okozott, hogy a régebbi építésű dreadnoughtok állandóan lelassították a köteléket.
Épp az ilyesmit akarták az amerikaiak elkerülni azzal, hogy azonos képességű hajókból állítják fel csatahajó-kötelékeiket. Ehhez viszont először meg kellett határozni, pontosan milyen szabványok is azok, melyek szerint az új egységeknek épülniük kell, és mik azok a követelmények, melyeket támasztanak irántuk.
Bár a Roosevelt névről ma többnyire mindenkinek az oldalági rokon, Franklin Delano Roosevelt jut eszébe, de azért Theodore Roosevelt sem véletlenül került fel a Mount Rushmore oldalára. A robusztus, életerős Roosevelt általános habitusa sok szempontból erősen emlékeztet Churchillére, eltekintve attól, hogy sokkal műveltebb és intelligensebb volt, s emberi kvalitásait tekintve is felülmúlta a cinikus, és teljesen gátlástalan Brit Oroszlánt. Egyik életrajzában így jellemzik: „Roosevelt képmutató volt, de nem csaló. Ez a tehetséges, intelligens, olvasott és tiszta beszédű férfiú olyan tekintélyt és befolyást adott az elnöki hivatalnak, mely azt korábban sosem jellemezte.”
A Harvardon végzett Roosevelt már korán kapcsolatba került a haditengerészettel, történészi körökben máig nagyra tartott diplomamunkáját – „The naval war of 1812” – ugyanis az US Navy 1812-es háborúban való részvételéről írta, 1897-ben pedig a tengerészeti államtitkár helyettesének nevezték ki. (Az US Navy szervezeti felépítése más, mint a tradicionális európai haditengerészeteké, nincs például sem Admiralitás, sem Tengerészeti Miniszter. Helyette vannak olyan szervezetek, mint például a Department of the Navy, General Board of the United States Navy, illetve tengerészeti miniszter helyett tengerészeti államtitkár, United States Secretary of the Navy.) A spanyol háború idején Roosevelt lemondott állásáról, és önkéntesként, egy szabadcsapatot vezetve vett részt a kubai harcokban. (Mint Churchill nagyjából ugyanekkor a búr háborúban.) Felterjesztették a Becsületéremre is – Medal of Honor –, amit akkor ugyan nem kapott meg, ám jóval később, 2001-ben, poszthumusz odaítélték neki, így ő az Egyesült Államok egyetlen elnöke, aki birtokosa a legmagasabb katonai kitüntetésnek. (Idősebb fia, a normandiai partraszállásnál szívrohamban elhunyt Theodore, később szintén poszthumusz Becsületérmet kapott.) A propaganda által nemzeti hőssé emelt Roosevelt ezután a választásokat fölényesen megnyerve New York állam kormányzója lett, majd 1901-ben William McKinley elnök helyetteseként, vagyis alelnökként került be a Fehér Házba. McKinley-t néhány hónappal később meggyilkolták, így 1901 szeptemberében alelnöke, az ekkor mindössze 42 éves Theodore Roosevelt került az elnöki székbe, aki az 1904-es választásokat megnyerve 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget.
Bár ezt akkor még nem lehetett előre látni, de 1776-ban egy új fejezet kezdődött a fehér ember, vagyis a görög-római-keresztény civilizáció történetében. Ezt a civilizációt mindaddig európainak nevezték, képviselői azonban ebben az évben a kontinensen kívül alapítottak új államot. Nem holmi gyarmatról, kolóniáról, hanem az európai országoktól független, önálló államról volt szó, melyet az európaiak is alapvetően maguk közül valónak ismertek el, bár sokáig csak afféle jelentéktelen, periférikus országnak tekintették, mint a Balkán államait. Az európai nagyhatalmak sem fontosságot nem tulajdonítottak az új országnak, sem figyelmet nem fordítottak rá.
Pedig az óvilágban alighanem jobban tették volna, ha odafigyelnek kicsit, mi történik az óceán túlsó partján. Európához képest az Államok kezdetben valóban elég provinciális jellegű volt. Lakosságának nagy részét önálló kiskereskedők, kézművesek és farmerek tették ki, eltekintve a főleg gyapottermelésből élő déli államoktól, ahol kialakult egy ültetvényes arisztokrácia. Ez volt a klasszikus aranykor, a szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalom Cooper és Kenneth Roberts regényekből ismert kora, ami fél évszázaddal később már el is tűnt, és csak a vadnyugaton élt tovább még egy ideig. Az iparosodás igazából csak a XIX. század húszas éveiben indult el, főleg a keleti part nagyvárosaiban, majd az északi államokban. A bőséges nyersanyagkészletek, az Európából egyre nagyobb tömegben bevándorló olcsó munkaerő, a vasúthálózat, a gyárak gépesítése és tömegtermelésre való átállítása olyan gyorsuló tempójú gazdasági növekedést eredményezett, melyre sem korábban, sem későbben nem volt példa a történelemben. Voltak évek, amikor a gazdasági növekedés megközelítette a 70%-ot.
„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.)
A nyugati/nyugatos politikai közbeszédben olyan nekibuzdulással felemlegetett téma, mint az árnyékban bujkáló és alattomosan (fel)támadó fasizmus, nincs még egy. Ha ezt a jelenséget mi is ugyanúgy hajlandóak vagyunk belelátni bárkibe és bármibe, ahogy a veszélyeire figyelmeztetők általában teszik, akkor elmondhatjuk, hogy kulturális értelemben is számtalan esetben és formában bemutatott témáról van szó.
Ami azonban a szigorúan politológiai értelemben vett, (reálisan) létező olasz fasizmust, még korlátozottabb értelemben annak felemelkedését és hatalomra kerülését illeti, az azt feldolgozó történelmi filmet vagy sorozatot a magunk részéről igazság szerint nem tudunk megnevezni, legalábbis annak szülőhazáján kívül biztosan nem.
Ha találomra megkérdeznénk embereket az utcán a leghíresebb terroristákról, aligha akadna a felsoroltak között orosz nemzetiségű személy. Pedig az 20. század fordulóján Oroszországban a cári kormányzatnak igen meggyűlt a baja a terrorizmussal, aminek állami vezetők (köztük miniszterelnökök és cárok) is áldozatául estek. Ennek emlékezete Oroszországon kívül már nemigen van, de orosz közegben továbbra is ismert ez az időszak. Az egyik terroristával foglalkozunk a KatPol Kávéház 121. adásában, akinek életét a Fakó lovon ülő halál c. orosz film is feldolgozza.
A NER bizonyos kurzusfilmjeit, mint a podcastunk profiljába illeszthető kortárs termékeket, már górcső alá vettük – ezeket az adásokat linkeltük a poszt végén -, de hasonló sorozatokkal még egyáltalán nem foglalkoztunk, úgy általában a magyar TV-sorozatok közül is csak eggyel, de az sem kifejezetten jelenkori alkotás. A TV2 tavaly megjelent S.E.R.E.G. c. minisorozatát már csak ezért sem hagyhatjuk említés nélkül, és természetesen azért sem, mert a magyar állam bármelyik fegyveres ereje számára aktuális imázsfilm vagy -sorozat emberemlékezet óta biztosan nem készült.
Puskin egy helyen szerénytelenül a "jekatyerinai sasok dicsőséges seregeként" aposztrofálta azokat a tehetséges állami tisztviselőket és katonai parancsnokokat, akiket a "Nagy" jelzővel illetett híres cárnő szintúgy tehetséges (vagy egyszerűen csak szerencsés) kézzel választott ki magas pozícióikba, ezzel (is) megalapozva az orosz biodalomépítés egyik legjelentősebb korszakát. Közülük Fjodor Usakov tengernagyot a krónikások inkább mellőzték a többiekhez képest, elvégre "csak" kisnemes volt egy alapvetően ugye szárazföldi hatalom szolgálatában, egy épphogy csak létrehozott és mellékes orosz flottánál, olyan háborúkban, melyek nem kifejezetten a tengereken dőltek el. De ilyen körülmények is kétséget kizáróan bizonyította zsenialitását a tengeri hadviselés terén.
Legutóbbi adásunkban az amerikai polgárháborús tematikájú westernfilm alműfaját tárgyaltuk ki, amely elég nyilvánvalóan mutatja meg azt, hogy a közönség kíváncsiságát egyaránt csigázzák fel az egzotikus tájak, gyéren lakott hatalmas térségek és a tovaszállt korok, amikor még fiatal volt a nemzet és könnyebben akadtak lelkesítő nagy közös célok. A múlt szelektív megszépítése, romantizálása persze minden társadalomban jelen van, és bizony furcsa lenne, ha ez pont a filmművészetben nem érvényesülne. Diktatúrákban ez bizonyára fokozottan érvényes, pláne ha egyenesen a rendszer születésének és megszilárdulásának „hőskora” kerül vászonra.
A Szovjetunió esetében ehhez hozzávehetjük, hogy a konszolidáció és viszonylagos enyhülés periódusában felértékelődött a könnyed tömegszórakoztatás, és korlátozottan persze, de azért új lehetőségek nyíltak a nyugati kulturális trendek követésére, összhangban a közönség erre vonatkozó jelentős igényeivel. Így futhatott fel – bár kultúrtörténeti léptékben azért nem olyan hosszú időre - a műfaj, amit a Vasfüggöny túloldalán Eastern/Ostern névvel illettek, azaz vadregényes távoli vidékeken játszódó és az amerikai westernek főbb mintáit átvevő szocialista kalandfilm.
A Vadnyugat névvel fémjelzett időszak alatt leginkább az 1849-es kaliforniai aranyláz és a 20. század közötti időszakot szokták érteni. Ekkor az Egyesült Államok telepesei meghódították a gyéren lakott belső részeit a kontinensnek, míg végül a modernizáció véget vetett ennek a pionír hőskorszaknak. A KatPol Kávéház 117. adását két ilyen tematikájú filmnek szenteltük: az 1959-es Lovaskatonák-nak és az 1969-es A legyőzhetetlen-nek.
A belföldön legpozitívabb médiavisszhangot kapott, legnépszerűbb háború, melyben az Egyesült Államok valaha részt vett, kétségtelenül a Spanyolország elleni - pontosabban a még megmaradt spanyol gyarmatbirodalom felszámolásáért indított - volt 1898-ban. A gyors és látványos győzelem, a különböző egzotikus szigetek feletti fennhatóság ill. hegemónia megkaparintása messzemenő következményekkel járt az immár világhatalomként a történelem színpadára lépő nemzet jövőjére nézve.