Biztonságpolitika.hu

Introduction

North Macedonia is a small country of 1.8 million people in the Western Balkans, a region that has proven to be an important source of foreign fighters joining the ranks of the Islamic State, often taking their families with them. It is also one of the few places, where governments have actively repatriated their citizens following the end of the Caliphate. Amongst the Western Balkan states, North Macedonia and Kosovo stand out as they have not only allowed women and children to return but men too, and in some cases actively brought them home, a step considered socially and politically unfeasible in most European countries. However, North Macedonia suffers deep socio-economic divides along ethnic and religious lines, combined with weak and underfunded governmental institutions often not equipped to carry out adequate rehabilitation and reintegration. These conditions can bring about a number of challenges that can have long-term social and security implications regarding repatriated, but not adequately rehabilitated and reintegrated returnees. These challenges are explored below.

North Macedonians in Syria and Iraq

It is estimated that between 143-150 North Macedonians travelled to Syria and Iraq to join the Islamic State and possibly other terrorist groups. Most of these were men, but at least ten women have also left. As with most European countries, return was possible to North Macedonia at the start of the conflict, before the official establishment of the Caliphate in June 2014, without legal consequences. In line with European practice, North Macedonia criminalized people participating in conflicts outside of the country’s territory with a change in the country’s Criminal Code in September 2014. Since then, this charge brings with it a prison sentence of at least five years.

However, it does not seem to apply for women, as their participation in any conflict would be difficult to prove given their role being restricted once in Syria. In other European states, such as the Netherlands, Germany, France or Belgium, alternatively, women were charged with recruitment, providing financial support, inciting others to travel or simply being members of a terrorist organisation. In some cases, women who joined the Islamic State were subject to cumulative prosecution, whereas they were prosecuted for core international crimes, including for their involvement in (sexual) slavery as a crime against humanity.1 Despite these alternative possibilities and examples of other countries, women have not been prosecuted in North Macedonia for their affiliation with and travel to the Islamic State.

A policy of repatriation, rehabilitation and reintegration

The North Macedonian government adopted its National Plan for Reintegration, Resocialization and Rehabilitation of Returnees for Foreign Armies and Members of their Families (Women and Children) in June 2020. In line with its obligations stemming from this National Plan, the government has taken an active role in repatriating its citizens from Syria and Iraq. Contrary to most European states, North Macedonia has actively brought back not only women and children, but men too. In addition to those who returned voluntarily at the beginning of the conflict, the government has carried out three separate waves of repatriation between August 2018 and July 2021, resulting in the return of 11 men, eight women and 14 children. Together with those who returned voluntarily, the total number of returnees as of 2025 was 102, according to governmental sources.

Based on the North Macedonian government’s own reporting, as of 2025, 76 returnees (it is assumed that all are men) have been prosecuted, while 11 men were at that point still incarcerated (four of whom have since likely been released). The minimum prison sentence handed down for participating in a foreign conflict is five years, the maximum sentence received by a foreign fighter returnee was, as of 2023, 18 years: a combined sentence of eight years for spreading Islamic State propaganda in addition to a ten-year prison sentence for participation in a foreign army and recruitment. Nine men who were released during the course of 2023/2024, and an additional 26 women and their family members have undergone rehabilitation and reintegration by the end of 2025.

Women, as they do not face prosecution, have the possibility to enter rehabilitation and reintegration upon arrival. However, this is voluntary. Rehabilitation and reintegration, of both men and women, is led by the Centres for Social Work (CSW) together with members of civil society. There are 30 CSWs, one in most cities, working under the Ministry of Social Policy, Demography, and Youth. They are responsible for carrying out services of social protection, including assisting with the rehabilitation and reintegration of not only those returning from Syria and Iraq, but also of those formerly incarcerated. The CSWs, in partnership with civil society organisations (CSOs), carry out home visits, psychological assessments and aid in a wide range of everyday tasks, such as informing returnees of their rights, assisting with finding housing or work, and maintaining contact with the schools of the children.

Civil society organisations, such as the Macedonian Center for International Cooperation (MCIC), take on additional responsibilities in the rehabilitation and reintegration or returnees. They work not just with the returnees themselves, whether still incarcerated or post-release, but also their family members, as well as those who have never left for Syria and Iraq. Civil society actors provide a safe space for individuals who might be untrusting of state institutions, and act as a bridge between those undergoing rehabilitation and state services. Though women are not prosecuted and therefore in the eyes of the law are considered innocent, it does not mean that they do not constitute a risk to both society and those who work with them. Returnees are therefore monitored by the Agency for National Security, as well as the police who carry out risk assessments to determine the possible risk they pose.

Challenges

1. Returnees and those who have never returned

Due to the government’s commitment to the repatriation of fighters and their family members, there are relatively few North Macedonians who remain in the former territories of the Caliphate, whether actively fighting, imprisoned or in detention camps. According to latest estimates by the government, five North Macedonian men remain actively fighting in the region, while another four are imprisoned in Syria. In addition, approximately four adults (likely all women) remain in camps with an unknown number of children. Interestingly, one North Macedonian has also risen to the rank of Colonel in Syria’s new army: Abdul Samrez Jashari is a designated terrorist and previously was the leader of Xhemati Alban, a predominantly ethnic Albanian militant group that played a role in overthrowing Syrian President Bashar al-Assad’s regime in December 2024.

While the risks associated with possible unwanted returnees entering the country undetected are therefore low, those who have been repatriated and have served their sentences in the past couple of years remain a threat if not rehabilitated properly. As mentioned earlier, participation in rehabilitation and reintegration programmes while in prison and after release is entirely voluntary, and state capacity to carry out these services and to monitor all returnees and their family members is limited. While repatriation is commendable, as it assumes the state takes responsibility for its own citizens, without compulsory, structured and sustained rehabilitation efforts, returnees will continue to pose a security risk at home.

The ideology of the Islamic State remains popular and continues to inspire the formation of cells who actively aim to recruit new members and plan to carry out attacks. Recently, a group of five residents of the capital, Skopje have been charged with publicly calling for and encouraging the formation of a terrorist group based on the ideology of the Islamic State. Previously, a similar cell in the city of Gostivar has also been dismantled. Members of this group planned to carry out terrorist acts against civilian targets and public facilities.

2. Connections to international networks in the region and beyond

Enabling the formation of these cells is the interconnectedness of North Macedonian groups with those of its neighbouring countries. Albania and Kosovo both gave home to a high number of foreign fighters in Syria and Iraq, with around 140 Albanians and between 355-446 Kosovars leaving to fight for the Islamic State. While Albania has only repatriated women and children, Kosovo has been actively repatriating all its citizens. The number of returnees, as well as the religious, ethnic and linguistic overlaps between these countries allow for the quick spread of ideas and people.

One of the most prominent North Macedonian recruits, militant leader turned Salafi2 imam, Rexhep Memishi, who fought in Syria and was arrested in 2016 and sentenced to seven years for recruiting for the Islamic State, has a strong influence across the region. Prior to his arrest, Memishi lectured in Kosovo, from where he was eventually banned due to his radical teachings. Freed in 2023 after serving his sentence, the Albanian ethnic has built up a sizeable social media following not only in his home country, but across other Albanian speaking communities in Albania and Kosovo. Though he is not allowed to actively preach in North Macedonia, other imams in his orbit could likely be influenced by his radical teachings.

Finally, segregation between different ethnic groups (Macedonians and Albanians in the case of North Macedonia) and by extension Christians and Muslims, continues to fuel ethno-nationalist sentiments as well as resentment towards one another, easily exploited by radical groups regardless of the ideology. These tensions as well as the difficult socio-economic situation of some disadvantaged groups make it easier for foreign influence to set foot. Concerns regarding the growing influence of “foreign strains” of Islam, such as political Islam spread by Turkey or the Wahhabi strain3 of Islam exerted by Saudi religious, cultural and social institutions have been present since the 1990s and have grown in recent years.

3. Women who remain radicalised and their children

As mentioned earlier, in North Macedonia, and across the region with a few exceptions, women have not been prosecuted for travelling to Syria and Iraq, for joining the Islamic State, for potentially recruiting other women to do so or for carrying out other activities in the name of the Caliphate influenced by its ideology. Contrary to other European countries, they have also not been subjected to cumulative prosecution for core international crimes or for domestic offences such as child neglect for taking their children to an active war zone. Women returning to North Macedonia are therefore not only under less scrutiny than those who return to Western Europe, but have fewer opportunities to engage in organised rehabilitation and reintegration, as participation in those options presented to them remain voluntary.

This approach fails to acknowledge the multi-dimensional role women can have from harmless victims to willing perpetrators, offenders or even potential security threats. Though returning women are monitored by state services, a lack of state-led, compulsory, long-term rehabilitation programmes for women would enable a better control over the future of returnees. The lack of such programming for women has far-reaching implications for their children as well. Without adequate long-term assistance it is difficult to assess not only whether women remain radicalised (or even actively recruiting), but also to evaluate the environment their children grow up in. Children are rightly so considered victims of this situation, but without adequate programming can turn into perpetrators in the future.

4. Lack of sustainable government investment in P/CVE

In North Macedonia, a strong network of CSOs exists that carry out preventing and countering violent extremism (P/CVE) programming, among them rehabilitation and reintegration. In lieu of adequate national and local state-led programming, often these organisations assume responsibilities for which they might not have the adequate capacity, funding and legal obligation to do so. Many of these CSOs are active in all three stages of P/CVE4 and carry out a wide range of activities with limited capacity. Due to the lack of governmental support, these organisations are heavily dependent on foreign funding, which not only runs out at the end of each project cycle, hampering sustainability and forward planning, but can be guided by foreign interests. Local government at the same time remains underfunded and understaffed to carry out such activities and to build up experience for future P/CVE programming, such as rehabilitation and reintegration.

Conclusions

Contrary to many other European states, the North Macedonian government has recognised its responsibility in repatriating all its citizens from the battlefields of Syria and Iraq, not just women and children. As a result, very few North Macedonian’s remain in the former territory of the Islamic State and in detention camps where conditions are dire, as most have returned to their home country. While men face prosecution, women are encouraged to enter rehabilitation and reintegration programmes, the participation in which remains voluntary. Such programmes are also heavily reliant on civil society involvement and foreign funding, with most national and local governmental actors lacking the commitment and resources to actively engage with this vulnerable group of individuals. Repatriation, while a step in the right direction, is only efficient as long as it is followed up by sustainable efforts of state-led rehabilitation and reintegration programming. It is not enough to bring people home, if then there is no follow-up plan to make sure they return to society, and do not constitute a security threat in the future.

Footnote

1 Cumulative prosecution or cumulative charging refers to (a) charging multiple distinct crimes based on the same underlying act(s), with the charges presented cumulatively rather than alternatively; (b) prosecuting various acts separately as terrorist offences, core international crimes and other national offences (e.g. travelling to the conflict zone for the purpose of terrorism and the war crime of pillaging or outrages upon personal dignity). Genocide Prosecution Network (2025), p. 8.

2 Salafism is an ultra-conservative, puritanical movement within Sunni Islam that advocates for the return to a pure, unadulterated form of Islam, whose authenticity is exclusively located in the Qur’an, the Sunna and the example of the salaf (early ancestors). Salafism seeks to decontaminate Islam from culture and politics and provides a univocal manual to live one’s life according to strictly defined Islamic principles. Inge, A. (2016)

3 Wahhabism is a religious ideology and movement stemming from the 18th century territory of what is today Saudi Arabia, where it remains the most prominent form of Islam practiced. Wahhabism is considered to adhere to the original, therefore correct interpretation of the general Islamic doctrine, therefore it is often characterized as the most extreme or conservative strain of Sunni Islam. In the literature, the terms Wahhabi and Salafi are often used interchangeably as synonyms, but Wahhabis are also considered a „special orientation within Salafism”, the form Salafism has taken in Saudi Arabia. Its main difference from Salafism relates to legal matters. Inge, A. (2016) and Iliev, A. et al. (2022), p. 190.

4 P/CVE efforts can generally be divided into three main stages: primary, secondary and tertiary. Primary prevention is targeted at eliminating the “breeding grounds” for radicalisation and addressing its root causes. These measures are generally aimed at those at risk of radicalisation, i.e. those who might not be radicalised yet. Secondary prevention is more individually oriented and is focused on the individuals already radicalised or on the verge of radicalising, but who have not yet committed an offence. Finally, tertiary prevention targets the violent behaviour itself, aimed at individuals who have gone down the road of radicalisation and have possibly committed a criminal offence as well. The objective of this stage is disengagement from violent behaviour and rehabilitation and reintegration into society. Gielen, A. (2020), p. 67.

Additional readings

Foreign Terrorist Fighters Knowledge Hub

Genocide Prosecution Network (2025). Cumulative prosecutions of foreign terrorist fighters for core international crimes and terrorism-related offences: An analysis of selected jurisprudence, Eurojust. https://www.eurojust.europa.eu/publication/cumulative-prosecutions-foreign-terrorist-fighters-core- international-crimes-terrorism-related-offences

Gielen, A. (2020). Cutting through Complexity, Evaluating Countering Violent Extremism (CVE), Amsterdam University Press, Amsterdam

Herbach, M., Mehra, T., Renard, T. (2024). Female Jihadis Facing Justice: Comparing Approaches in Europe – Managing Female Violent Extremist Offenders in Europe: A Data-driven Comparative Analysis, International Centre for Counter-Terrorism (ICCT). https://icct.nl/sites/default/files/2024- 02/Female%20Jihadis%20Facing%20Justice.pdf

Iliev, A., Grizhev, A., Petrovski, A. (2022). Ideology of modern Wahhabism. Security Horizons, 3(7), 189- 200.https://www.researchgate.net/publication/372376133_IDEOLOGY_OF_MODERN_WAHHABISM

Inge, A. (2016). The making of a Salafi Muslim woman: Paths to conversion, Oxford University Press USA

Kursani, S. (2018). Salafi pluralism in national contexts: the secular state, nation and militant Islamism in Kosovo, Albania, and Macedonia, Southeast European and Black Sea Studies, 18(2), 301–317. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/14683857.2018.1474548

Shtuni, A. (2022). The Western Balkans: Repatriated Foreign Terrorist Fighters, Sentencing Trends, and Security Considerations, Program on Extremism at George Washington University. https://extremism.gwu.edu/sites/g/files/zaxdzs5746/files/Western-Balkans- Repatriation_Shtuni_September-2022.pdf

A Repatriation without Rehabilitation? The Case of North Macedonian Foreign Fighters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 

Bevezető gondolatok: Törökország

A címben szereplő ország történelme sok kapcsolódási pontot mutat. Fekvése szerint kiemelt stratégia szerepet tölt be. Vallási szempontból a világvallások határvonalán fekszik. Törökország transzkontinentális állam – kisebb része Európában, nagyobb része Ázsiában található. Földrajzi helyzete miatt geostratégiai szempontból fontos ország. Alapfelvetésként jelentkezik – és a téma aktualitását, jelentőségét is adja – ,hogy Törökország két kontinens, Ázsia és Európa határán fekszik, mindemellett ezen  elhelyezkedése határozza meg leginkább jellegét. Nemcsak földrajzi, hanem több tekintetben is „választóvonalbeli” helyzete miatt kiemelkedő fontosságú, így kulturális, térbeli tekintetben is egyaránt európai és ázsiai jelleggel, karakterekkel is rendelkezik. Törökország területe több mint 780 000 km² , földrajzilag, térben is valóban összekötő „híd” Közel-Kelet és Európa, illetve Oroszország és Közép-Ázsia között, hiszen ugyanazon ország területén fekszenek a földrajzi határvonalak. Bár a területek között egyértelmű a kulturális különbség, mégis Törökországot gyakran az európai kontinens részeként emlegetik. Ennek ellenére Törökországot földrajzilag nem tekintik Európa részének, de történelmét és kultúráját számos szál köti össze az „öreg kontinenssel”, és ami talán a legfontosabb, az ország (sokáig, egészen az utóbbi pár évben vett fordulatig) minden erőfeszítéssel arra törekedett, hogy Európa része legyen. Törökország híd Európa és Ázsia között, amely stratégiailag fontos az Európai Unió számára, mint például a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet felé történő nyitás, expanzió kapuja. Ebből a helyzetből született az úgynevezett „török kérdés”. A fő kérdés e tekintetben a vallási-kulturális különbségekből és egymás identitásának kölcsönös elismeréséből fakadó problémák leküzdése, leküzdhetősége. (Kabasakal – Bodur, 2002) Az EU két legfontosabb alapelve az, hogy minden ország, továbbá minden ember egyformán megérdemli a megbecsülést, tehát az egyén jogainak (egy ország autonómiájának) fontossága univerzális tényező, így mindenki egyénileg dönthet vallása és meggyőződése felől. A másik a kultúrák elismerése, egyenlőségük, a közösségek hagyományainak fontossága, a multikulturális Európa képe. A nyugati egyéni értékek azonban nem valósíthatók meg a kollektivizmuson alapuló iszlámban. A kérdés az, hogy mennyire érvényesül a török társadalomban ez a pre-modern társadalmi felfogás, mennyire tipikus, mennyire jellemzi a konfliktus-helyzet a tradicionalizmus és a modernitás között? Fontos kérdések ezek, hiszen a Nyugat-Európában tanult, szocializálódott, (kiképzett) nyugatias törökök, vagy más néven hívott fehér törökök mellett, akik a múlt nagy kormányzói, vezetői voltak, van egy második, szegény, vallásosabb úgynevezett fekete török réteg is a vidéken, amelyre nyugati értelemben vett fejletlen(ebb) társadalmi rendszer igaz. A világi hagyományok és az Atatürk-reformok azonban nem hagyták teljesen változatlanul ezeket a területeket sem, de a társadalom továbbra is identitásproblémákkal küzd. Csak azok az átfogó reformok segítenek, amelyek csak az elmúlt években kezdődtek meg. Kemal Atatürk féle „újjáéledés” óta kétségtelen, hogy Törökország a közeledést és a nyugathoz való csatlakozást választotta, avagy tűzte ki célként. Igaz ez amiatt is, mivel a Török Köztársaság megalakulása óta radikális lépéseket tett ebbe az irányba (egy sor reform, amelyet az írás megváltoztatása, az állam és az egyház szétválasztása, a jogrendszer és a „politikai szféra nyugatosítása” követett). (Huntington, 1981)

Törökország politikai irányultsága (még ha nem is a demokratizálódása) és a Nyugat érdekei találkoztak. A második világháború végével és a kétpólusú világrend megjelenésével Törökország geostratégiai helyzete felértékelődött és ugyanolyan jelentősen áll ma is, a Közel-Kelet kiemelkedő stratégia fontossága miatt. Ez a térség a világ gazdasági érdekeit kiszolgáló nyersanyagbázis (főleg olaj) egyik legfontosabb színtere. Az ország földrajzi elhelyezkedése miatt (Európa-Ázsia-Közel-Kelet, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosának metszéspontjában) nyilvánvalónak predesztinálta, hogy tagja legyen a NATO-nak, és az is, hogy később a közös piacra felé törekedett, vagyis az Európai Unióba való tagságra pályázott (ebben a tekintetben megoszlanak a vélemények a múlt idő használatát illetően). A NATO-ba történő felvétele zökkenőmentesen zajlott, mivel katonai téren Törökország elkerülhetetlen tényező (napjainkban is a világ egyik legnagyobb létszámú szárazföldi hadseregével rendelkezik). A hatvanas évek elején (1963) pályázott már az EU-tagságra, azonban (teljes) tagsága még mindig késik, és a jövő vész a csatlakozás lehetséges időpontja, hiszen az immáron fél évszázada tolódik. Paradox módon Törökország – az egyetlen nem EU-tagországként – több mint tíz éve már teljes vámunióval csatlakozott az Európai Unióhoz. Így transznacionális vállalatai a nyugat-európai gazdasági integráció résztvevőjeként hatalmas piacával (több mint 80 millió ember) kölcsönös előnyöket nyújtanak egymásnak az árukereskedelem, a tőkemozgások és a szolgáltatások terén. Gazdasági szempontból, vagyis a maastricht-i kritériumok vonatkozásában az országban a nyugati elemzők szerint is minden rendben van, de más téren továbbra is bizonytalan Törökország politikai elfogadottsága és befogadása a nyugati demokrácia közösségébe (teljes EU-tagsági státusz megszerzése). Törökország évtizedek óta küzd a válságok, a fellendülés és a hanyatlás ciklusai között (mind gazdasági, mind pedig a politikai demokratizálódás terén). 1923 óta minden kormány lobbizik a modernizációért, de a valóságban hosszú ideje egy kis gazdasági-politikai elit van hatalmon. A legjelentősebb változás az 1980-as években kezdődött, de csírái sokkal korábban megtalálhatók a török társadalomban. A kemény vonalas koalíciók sokáig összhangban működtek a kormányok hatalmi erejével. (Kaya – Kentel, 2004) Ma azonban a gazdasági modernizáció már elvált politikai modernizációtól, vagyis a demokratizálódástól. A kormány és a hadsereg megerősödött, Erdogan hatalma megkérdőjelezhetetlen. Törökország évtizedek óta nyitott az Unió előtt, és egyben kapu is a nyugat felé. Ha ez a kapu bezárul, az ország elkerülhetetlenül kelet felé sodródik, kénytelen megerősíteni az iszlám világgal fennálló kapcsolatait, annak minden külső és belső politikai következményével együtt.

Fontos megjegyezni, hogy a geoökonómia a gazdaságnak és az erőforrásoknak a politikai, időbeli és térbeli tanulmányozását jelenti. A tárgya a gazdaság és a politika közötti összefüggés – nem általánosságban – és feltételezi a területi (földrajzi) szemléletet, hiszen az ilyen vizsgálat mindig konkrét régióra, országra, esetleg országok szövetségére értendő. A geoökonómia pedig a geopolitikából alakult ki. Akárcsak a geoökonómia, a geostratégia is a geopolitika egy szakterülete. Tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatoknak és a külpolitikának kifejezetten földrajzi interpretációjáról van szó, vagyis arról, hogyan korlátozza, informálja, befolyásolja a népesség, az infrastruktúra, a termőföld, az éghajlat, a vízrajz, a domborzat, az ásványkincs és a nyersanyag a politikai és a katonai tervezést. Mint minden stratégia, a geostratégia is azt szolgálja, hogy a cél eléréséhez meg lehessen találni a legmegfelelőbb eszközöket. A geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. (Bernek, 2018a)

A térség és a vizsgált országok több globális ütközőzóna határán fekszik, ahogyan azt az alábbi ábra is szemlélteti: toXXroXXk

Forrás: http://journal.iag.ir/article_55776_e06faac07ea95f3e4289580ed8f0ac04.pdf

Kiemelném Bassam megállapítását, miszerint a 2001. szeptember 11. óta éles szemléletváltással és fókuszba helyezve mutatják be a nyugati szerzők a dzsihád és a keresztes hadjáratok viszonylatát, illetve kiemelik annak időszerűségét, akár iszlám, akár keresztény szempontból. Azonban a legfontosabb kérdés ma az, hogy a két civilizáció képes lesz-e békés együttélésre, vagyis, a civilizációk békéjére a 21. században. A történelem azt a tanulságot nyújtja, hogy a Nyugat és az iszlám közeledése csak akkor lehetséges, ha a vallás és a politika szigorúan el van választva egymástól. Az iszlám világ és Európa között mindig híd volt, amely ésszerűség talaján állt, mondhatnám az volt malterja, és soha nem a vallás és a politika összefüggésein keresztül, e kettő egyidejű megjelenése mindig dzsihádhoz vagy keresztes hadjárathoz vezetett. (Bassam, 2003: 10)

Alkalmazott módszer

A cikk írása során a témát leíró jelleggel kívántam feldolgozni, mivel az téma rendkívül komplex és így empirikus adatelemzés sem lehetséges. Módszernek a tartalomelemzést és a szakirodalom feldolgozást alkalmaztam. Az empirikus kutatási technikák ún. beavatkozás-mentes típusát láttam célszerűnek. A beavatkozás-mentes vizsgálatok nagy előnye, hogy a kutatást a vizsgált probléma realizációjától kellő távolságra, a folyamatokba való beavatkozás lehetőségét kizárva végzi az adatgyűjtését. A tartalomelemzés az adatgyűjtésnek olyan technikája, amely során információgyűjtést és elemzést végezhetünk könyvekből, folyóiratokból, sajtóból, rádióból, televízióból. A tartalomelemzés során a megfigyelési egységeim egybe estek az elemzési egységeimmel, vagyis az adatgyűjtés során társadalmi produktumotokat, legtöbbször különböző dokumentumokat “kérdeztem” empirikus adataim forrásaként. Az elemzendő dokumentumok között egyaránt volt írásos, auditív vagy audio-vizuális hordozón rögzített formában megjelenő forrás. Ennek megfelelően módszeremet elsősorban közlések elemzésére használtam, például elemzésem tipikus tárgyai az internetes hírközlések, a statisztikai adatközlések, az különböző témát érintő szakkönyvek, egyéb publikációk voltak.

A környező térség jellemzése: a Balkán és a Közel-Kelet

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni rá, hogy a ’90-es években összeomlott két szövetségi rendszeren alapuló állam-alakulat is, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Az előbbi összeomlása nem volt oly pusztító hatású a térségre, mert volt egy centripetális, gravitációs erő, amely csillapította a hatást. Azonban az utóbbiban ott működött a Balkán felgyülemlett pusztító ereje (nem hiába illették régebben e térséget a „puskaporos hordó” névvel), amelyet akkor is csupán térségi, regionális problémának tekintettek. Tibi Bassam professzor – az új tudományterület, amely az iszlamológia néven ismert kiemelkedő alakja – ennek a folyatnak eredményeként írja le a helyzetet, és elemzi a kiváltó okokat, így pedig kiemeli, hogy az oszmán örökséget mind a mai napig jól érzékelteti, és ez az egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása is az körülbelül 8 millió balkáni muszlim, amely ebben a közegben folyamatos, feszült konfliktushelyzetben éli mindennapjait. Az oszmán korszak balkáni szakemberei és kutatói egyetértenek abban, hogy az Oszmán Birodalom összeomlásának egyik kiváltó oka az európai nemzetiség megjelenése és a világ nemzetállamokra való felosztása volt. A Balkánon ez a jelenség sokkal összetettebb, tekintettel a nyelvi és vallási bontásokra. A balkáni nemzeti identitás és nacionalizmus e két meghatározó tényezőjének működése ebben a térségben sokkal veszélyesebbek a választóvonalak mentén. Vagyis a mai napig kézzelfogható az oszmán örökség. A szakértők – Bassam szerint – jól ismerik a helyzetet, így különösen a bosnyákok, a koszovói albánok és más balkáni államok közötti konfrontálódás által okozott súlyos problémák miatt. A muszlim csoportok, az ortodox és katolikus keresztények – a békés hangú, de lényegében újdonságokat nem tartalmazó politikai prédikációkon túl – nem képesek egymás megbecsülésére. Az oszmán örökségből fakadó etnikai és vallási konfliktusokat nem lehet kezelni a NATO gyakorlataival. Jellemzi a helyzetet, a teljes vallási „megtisztításra” törekvés, ezáltal követte a szerbek által végrehajtott szörnyű etnikai tisztítást a koszovói albánok etnikai tisztítása, meg kell jegyezni, hogy nem kevésbé utálatos bosszúval. A dzsihád és az új keresztény hadjáratok előszelének korában, kapujában élünk. (Bassam, 2003: 135)

Mindezt megerősíti a 2008 utáni gazdasági és pénzügyi válság örvénylése Európában. Ennek eredményeként a Földközi-tenger, a mediterrán medence ismét a figyelem középpontjába került. Portugáliától Görögországig hatalmas népmozgalom alakult ki a válság társadalmi következményeinek felszámolására, veszélyeztetve a kormányokat és a közbiztonságot. A Földközi-tenger északi partján a krízis-sorozat alakult ki, a medence legdélebbi részén viharos formában tört ki ugyanez. Az arab tavasznak nevezett jelenség, amely korábban Tuniszból eredt, már Szíriába érkezett, ahol a dzsihádnak nevezett szent háború polgárháborúvá vált. Megjegyzendő, hogy ezen arab társadalmak strukturális szempontból nagyon különböznek egymástól. Bizonyos helyeken a diktátorok súlyos teherként ülnek népük nyakán, és társadalom által hálózatilag szervezett családi klánok ereje tartja fenn hatalmukat, de máshol ugyanezen szerveződés általános stabilitást kölcsönöz. Meg kell említeni az iszlám szerepét is, amely meghatározza a dzsihád politikai jelenségként felfogható jellegét- az Iszlám Testvériség mozgalma vagy felekezeti ellenzék síita-szunnita jelensége nem mosható egybe. A NATO beavatkozása például csak Kadhafi líbiai vezető hatalmát törte meg, de meghagyta a lázadó erők számára a többi konfliktust, és nem rendezte a törzsi vitákat sem. Még mindig vannak olyan helyek, ahol a fegyverek napjainkban is dübörögnek, és a véres dzsihád-mozgalmaknak, mészárlásoknak ártatlan áldozatai vannak. (N. Rózsa, 2015)

Mindazonáltal a közel-keleti harcok közül a legerőszakosabb a jelenleg is zajló szíriai háború. Tartósságát az ellentétes felek mögötti erőviszonyok és érdekellentétek biztosítják, táplálják a háború tüzét. Oroszország, az USA és Kína áhított „hataloméhséggel” bír, illetve Irán az iszlám szíriai ágának domináns helyzetét igyekszik támogatni a régióban. A szíriai háború immár Törökország, az egyik legerősebb muszlim állam határai mentén zajlik. Törökország már katonai jelleggel is beavatkozik az eseményekbe, bár korábban fő álláspontja a beavatkozás-semlegesség volt, de ennek több oka is van. A polgárháború elől Szíriából tömegesen távozó menekültek nagy számban keresnek menedéket Törökország területén (mely jelenséget és földrajzi helyzetét előszeretettel használja ki Törökország a nemzetközi politikai nyomásgyakorlásra céljai elérése érdekében). A polgárháborúban harcoló erők a síita-szunnita konfliktus alapján helyezkednek szembe egymással. Törökország a szunnita felekezet otthona, míg Aszad szíriai elnök az iráni síita többség mögött áll. Törökország a legerősebb katonai hatalom a NATO délkeleti szárnyában. Mindemellett Törökországot a NATO-ba és Németországba az Európai Unióba emigráló nagyszámú török migráns munkavállalók érdekeinek képviselete képviseli az Unióban, amelynek kapuján a törökök régóta kopogtattak, de még azóta sem kaptak bebocsátást.

A csatlakozási folyamat (kísérletek) jelentős és merőben új kihívást jelent az Európai Unió számára, mert a csatlakozással először haladnák meg határai Európa földrajzi határait. Ezenkívül a keresztény Európa államai közé egy laicista, de mégis alapvetően más állam is belépne a tagjai közé. Az időhúzás azonban nagyon sok veszélyt jelent, veszélyeket, amelyek túlmutatnak Európa határain. Az Unió bizonytalansága és aggodalma ahogy egyre hosszabb ideig fennáll, úgy jelentkezik annál erősebben az euroszkepticizmus Törökországban. Ez utóbbi azonban erősítheti a veszélyes trendeket, mivel a radikális iszlám felerősödésének már számos jele van. Ha ez a folyamat megerősödik, az aggodalmak növekedésével növekszenek az európai aggodalmak, ez tovább erősítheti az iszlámot, ami csak ismét árthat a csatlakozási folyamatnak. Így végül egy negatív visszacsatolási folyamat, egy visszatérő spirális trend újabb és újabb impulzusokat kaphat fel, amelyek végül Törökországot erősen kelet felé fordítják. Tulajdonképpen ezt láthatjuk és tapasztalhatjuk napjainkban, érezhetjük jelenünkben. Magyarország e tekintetben a „keleti nyitás” által is jó közvetítő lehet, hiszen szomszédunk Horvátország belépését is hatásosan mozdította elő, amely a belépést követő gazdasági kapcsolatok mind szorosabbá fűzése okán „kifizetődő”, gazdasági szempontból igen előnyös döntés volt számunkra.

Európa a keleti világ célpontjává vált, elsősorban az afrikai arab és muszlim népek kivándorlása okán, és a magas életszínvonal és szociális biztonság biztosítása által. A törökök számára ez geostratégiai helyzetükből adódó „ütőkártya” rendkívül fontos, és egyaránt hatalom, de óvatos, taktikus használtra is sarkalja őket. Az EU-s kapcsolatok tekintetében nagyon fontos Németország és Merkel számára Törökország, egy hálózati alapú geopolitikai játékban, hiszen Törökország nem része az arab népek nagy családjának, elsősorban az iszlám vallás köti össze ezzel a „családdal”. Európa számára azonban a Közel-Kelet és a muszlim többségű államok között a legkorszerűbb államok közé sorolható, sok tekintetben hasonlóságot mutat az európai államokhoz, így pedig híd Európa és a muszlim világ között. Törökország közvetítő szerepe már az új német kormány keleti politikájának is az alapja. Itt vannak az új külpolitikai stratégia lehetőségei, amelyet a magyar kormány is az EU elképzeléseinek keleti nyitásaként hirdetett meg, hiszen a törökök szintén a híd szerepét törthetik be az Eurázsia térségében egyre jelentősebb (főleg a volt szovjet utódállamokból létrejött) türk országok vonatkozásában is. (Bernek, 2013) Az Európai Unió és Törökország közötti együttműködés elkerülhetetlennek látszik. Ami ezt beárnyékolja, az a görög-török kapcsolat, ami bár 1999 óta sokat javult, de a ciprus-i helyzet még mindig kényes. Továbbá az EU stratégiai koncepciója biztonságpolitikai problémaként említi az Európai Unió energiafüggőségét. Ebből a szempontból látható, hogy Törökország – a hosszú távú stratégia szerint – csatlakozása elkerülhetetlen lesz, többek között mert a török katonai és hatalmi „hatókör” a közel-keleti gazdag területekre is ki terjed. A válságterületeken keresztül Irak-Törökország, Türkmenisztán-Irán-Törökország olajvezetékek is jelentőségteljesek, vagy egyre inkább azzá válnak. A régió stabilitása az Európai Unió számára – az energiaellátás biztonsága miatt – létfontosságú, és Törökország érdeke is. (Buharali, 2004: 107)

Törökország: iszlám, demokrácia, gazdaság

A törökök először a kis-ázsiai térségben 6. században bukkantak fel. A türk nevű etnikai csoportok ősei Közép-Ázsiában éltek, 550 körül, az első török állam is itt alakult ki. Ezek a türk birodalmak 700 körül már kiterjedtek az Aral-tótól Mandzsúriáig. Harminc évvel később az Orkhon mentén alakult ki az Ujgur Birodalom. 1300 körül a bizánci határok mentén kelet felől török ​​törzsek kerültek hatalomra ekkor alapította meg államát I. Oszmán, akiről a későbbi birodalom is kapta a nevét. Azután az Oszmán Birodalom az évszázadok alatt világbirodalommá nőtte ki magát. Története 150 éve kapcsolódik a magyar történelemhez. 1683-ban az oszmán-török csapatok kudarcot szenvedtek Bécs sikertelen ostroma miatt, amely az Oszmán Birodalom zsugorodásához vezetett. A katonaság szerepe azonban továbbra is kulcskérdés volt, mivel hagyományosan mind a társadalomban, mind a politikában erős pozíciót tölt be, ezért nehéz napjainkban is a polgári ellenőrzést biztosítani a hadsereg felett. Paradox módon a modern Törökországban a hadsereg történelmi szerepéből adódóan a „katonai ellenőrzés” a demokratikus elvek garantálásának eszköze volt a civil társadalom felett. (Falus, 2018) Valójában értelmetlen lett volna az ezzel ellentétes, idegen folyamat, mivel a korábbi időszakokban a hadsereg beavatkozása egyértelműen pozitív volt. Ma pedig a kemal-i elvek letéteményese. A kérdés azonban az, hogy ez a konzervativizmus összeegyeztethető-e a mai európaiasítással. A hadsereg beavatkozásai és az ellenőrzési funkciói beszűkültek, visszaszorultak, de ma is – a Nemzetbiztonsági Tanács átalakulása óta – , ez a politika és a gazdaság egyik legfontosabb közvetlen befolyásoló tényezője. Ez azt jelenti, hogy Törökország gazdaságának közel egytizedét uralma alatt tartja, a mindenkori kormány, amelyet minden más hatalmi artikulációnak figyelembe kell vennie.

A modern Törökország története 1922-ben kezdődik. Ebben az időben szüntették meg a szultánságot és a vallási értelemben jelentős kalifátust (az iszlám világ utolsó kalifája, tehát Mohammed utóda az török szultán volt). Az országgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Musztafa Kemal útján elindult a gazdasági, társadalmi modernizáció. Az ország fővárosa Isztambul helyett Ankara lett. 1930-tól Kemal (Attatürk) bejelentette az állam és az egyház szétválasztását, valamint a belső és külső béke elvét. Az elv – az ethatizmus – szerint az állam aktívan részt vesz a gazdasági életben, és gazdaságilag teljesen független a világ többi részétől. A kormány bejelentette a földreformot (amelyet nem hajtottak végre), és államosította a legfontosabb iparágakat és közlekedést. Az állam és az egyház szétválasztásával a feudális-klerikális hatalmi gyakorlatokat megtörték. Az egyházi bíróságokat és iskolákat bezárták. Az 1928-as alkotmánymódosítás értelmében az iszlám már nem volt államvallás. Megszűnt a ruha-viselési tilalmak viselése, a nőknek már nem kellett arckendőt viselniük. Törökország modernizációja azonban ezzel még nem ért véget. (Balázs, 2009)

Kemal Ataturk lerombolt egy muszlim teokratikus államot, és létrehozott egy modern polgári köztársaságot. Politikája, államépítő tevékenysége a mai napig szól. Azonban az iszlám világ számos állama továbbra is teokratikus. A modernizáció globalista folyamatához képest a világ állapotát a megismétlődés fenyegeti. A pán-iszlám törekvések a fundamentalista, teokratikus állam helyreállítására egyre felerősödnek. Ennek négy alapvető oka van egy szerzőpáros szerint, mégpedig:

1. A modernség erőszakos felhangjai által okozott ellenállás.
2. A gazdasági átalakulás torzulásai elmélyítették a társadalmi konfliktusokat.
3. Az 1950-es évek óta konzervatív elképzelések és a hagyományok betartásának szokása.
4. A nyugati hatalmak (elsősorban az USA) politikája démonizálja az iszlám vezetőket, és dicséretet mond a gyarmatosítás módszereiről a megsemmisült államokban, így a muszlim államokat degradálttá teszi. (Ziauddin-Zafar, 2005: 158)

A radikális Iszlám Állam köré szerveződő érdek-közösségek (illetve kevésbé radikálisan, de más államok is) igyekeznek visszaállítani az iszlám törvényeket a Sariah szabályait, a politikai hatalmat részben vagy egészben a hű és iszlamista mozgalmak vezetői gyakorolják. Az így létrejöhető forma a szigorú, fejletlen és szélsőséges állam, amely az iszlám és a Korán tanításával szemben álló értékeket is képviseli, és annak erőinek nevében cselekszik. (Arany et al., 2016) Az önjelölt iszlám államokat az uralkodó osztály, a törzsi vezető családok vagy a hadsereg már nem tudja féken tartani, így jelentős gazdasági pusztítást okoznak. Egy kézzelfogható és válságra hajlamos régióban Törökország közel-keleti „béketeremtő potenciálja” azt bizonyítja, hogy az egyetlen muszlim ország, amelynek jó kapcsolatai vannak Izraellel, bár ez a tény fokozza a surlódásokat az arab országokkal. (Ziauddin-Zafar, 2005: 159)

Törökország egy erős politikai mozgalommal is rendelkezik az arab tavasz néven. A kormány élén Erdogan miniszterelnök nehéz helyzetben volt. 2001. augusztus 14-én újjáalakította pártját az Igazság és Fejlődés Pártjában. Török rövidítés AKP. A párt számít azon középosztály-beliek szavazataira, akiknek társadalmi felemelkedését és az urbanizált területekre áramlását a muszlim értékrend kísérte, és amelyek a kezelhetetlen modernitás képében az iszlám identitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás harmonikus illeszkedésében hisznek. A párt elutasítja az iszlám címkét, és nem hivatkozik a vallásra – hangsúlyozza a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a társadalom szuverenitását – nagyobb demokráciát követel, de mégis hiányzik a szekularizmus, az emberi jogok nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezményének elfogadása programjukból. Erdogan a választási győzelem után az európai fővárosokban tett utat (így járt Budapesten is), ezzel azt sugallta, hogy támogatja a társadalmi mobilitást, illetve lágyítani kívánja az Európához való hozzáállást, és törekszik rá, hogy részt vegy Törökország a kontinensek egyesítésében, illetve a belső konfliktus (a világi és vallási középosztály) rendezésében. (Gilles, 2007: 597-600)

Az iszlám világ elfogadásának ellenzői azonban gyakran kifejezik az EU keresztény jellegét, az iszlám éket az európai értékek és a török erőfeszítések között. Törökország azonban a világ fejlett országainak csoportjába tartozik, a Morgan Stanley őket feltörekvő piacok közé sorolja. Visszatekintés a múltra: A második világháború után az ország jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól a Marshall-terv és a Truman-doktrína alapján; ugyanakkor a NATO, az IMF és az OECD tagja lett. Ennek köszönhetően a háború utáni években a politikai és gazdasági rendszerek liberálisabb menete is érvényesült. Többpártrendszert hoztak létre, és a Demokrata Párt 1950-es hatalma ismét napirendre tűzte az iszlám kérdését, mert a párt nagyrészt a vallásos vidéki parasztságra hagyatkozott. A demokraták a mezőgazdasági ágazat támogatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a korábbi ipari fejlődésre. Törökország dinamikus gazdasága a modern ipar és kereskedelem, valamint a hagyományos mezőgazdaság keveréke. A magánszektor erőteljesen és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a távközlésben. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely szinte teljes egészében magántulajdonban van. A globalizációs folyamat azonban más-más módon érintette a különböző területeket. A nyugati területek gyorsan növekedni kezdtek, ahol az iparosodás mértéke még mindig jóval magasabb volt, és a regionális különbségek tovább nőttek. A régió gyorsan iparosodott, de túlságosan függővé vált az isztambuli központtól. (Göl, 2009) A fenti pillanatkép statikus képet ad a török gazdaságról, de ez sikerek és kudarcok sorozata, dinamikus egyvelege, egyfajta hullámvasút, ahogyan jelenleg tapasztalható, mivel az Erdogan által – a 2017. április 16-án kezdeményezett népszavazás óta – az elnök és a török kormány nagyobb hatalommal bír az árfolyam-ingadozás és a török gazdaság növekedési üteme meghatározásában, de ez jelentős költségvetési teher is. (Berk – Sebnem, 2017) Jelenleg nem lehet meghatározni, hogy a siker vagy a kudarc újabb korszaka jön-e el a közel 100 éves sorozatban.

Erdogan diplomáciai félelmei a pán-iszlamizmustól gyakran hatástalanok. Törökország óvatos, próbál kis és apró lepésekkel közelíteni Európa, Nyugat felé. Csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez. Az IMF, a NATO tagja, tagja az OECD-nek és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciának. A török muzulmánok, az AKP Párt és az Erdogan megpróbálja megtalálni a módját a vallás és a modern állam összeegyeztetésére, valamint egy olyan közös identitás kialakítására, amelyet minden török állampolgár elfogad – a szunnita, az alavita, az ateista és a kurd is.

A nagy kapcsolatok miatt meg kell említeni, hogy az Oszmán Birodalom a XIX. A 19. században fenyegette a háborús vahabita államot. A vahhabita szekta egyesítette a sivatag és a sztyeppék arab törzseit a szent háborúban. (Világtörténelmi enciklopédia, 2008: 931) Ez a történelmi lépés rányomta bélyegét az arab és török kapcsolatokra. De azt is ki kell emelni, hogy Törökország már nem kerülhető meg, nem „Európa beteg embere”. A megváltozott közel-keleti helyzet, Törökország regionális felértékelődése a török ​​külpolitika komoly manőverezésre kényszerül. Egyrészt biztos, hogy érdekei nem mindig esnek egybe az amerikai érdekekkel, de Washington továbbra is kiemelt biztonsági területként kezeli a területet.

Törökország gazdasági szerepe

Törökország geostratégiai helyzetét nagymértékben gazdasági helyzete, gazdasági indikátorai adják, illetve külkereskedelmi, nemzetközi kereskedelmi pozíciói. Ennek prezentálására összefoglalóan néhány adat a legfontosabb indikátorokra vonatkozóan:

2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 GDP (milliárd USD) 771,9 832,5 874,0 950,6 934,2 859,8 863,7 852,7 771,4 Egy főre jutó GDP (USD) 10672 11336 11707 12519 12096 10949 10821 10514 9370 Egy főre jutó GNI (USD) 10430 11230 11870 12510 12560 11960 11180 10900 10420 GDP növekedési üteme (%, év/év) 8,5 11,1 4,8 8,5 5,2 6,1 3,2 7,5 2,8 Ipari termelés növekedési üteme (%) 11,9 19,1 4,8 10,3 5,5 5,0 4,6 9,2 0,4 Infláció (fogyasztói árak, %) 8,6 6,5 8,9 7,5 8,9 7,7 7,8 11,1 16,3 Termék- és szolgáltatásexport (milliárd USD) 157,8 185,3 206,8 211,7 222 200,7 189,7 211,2 227,7 HDI (Emberi Fejlettségi Index) 0,743 0,759 0,765 0,781 0,792 0,800 0,800 0,805 0,807 GCI (Globális Versenyképességi Index) 59,4 60,7 61,2 63,6 63,6 63,8 62,5 63,1 61,6

A gazdasági pozíciók indikátorai 2010 és 2018 között

Forrás: http://data.worldbank.org/country/turkey

Gazdasági mutató 2020 2021 2022 2023 2024 2025               Népesség (millió fő) 83,4 84,1 85,0 85,3 85,5 85,8 GDP (milliárd USD) 732 835 923 1 138 1 357 1 593 Egy főre jutó GDP (USD) 8 775 9 922 10 864 13 334 15 866 18 562 GDP (milliárd EUR) 639 709 880 1 052 1 254 1 406 Egy főre jutó GDP (EUR) 7 664 8 420 10 360 12 326 14 667 16 381 GDP (milliárd TRY) 5 142 7 434 15 326 27 091 44 587 63 021 Nominális gazdasági növekedés (%) 16,8 44,6 106,2 76,8 64,6 41,3 Reál GDP-növekedés (%) 1,8 11,8 5,4 5,0 3,3 3,6 Belföldi kereslet változása (%) 8,1 6,8 4,7 8,5 2,4 4,8 Magánfogyasztás változása (%) 3,6 15,6 16,3 10,4 4,3 4,1 Kormányzati fogyasztás változása (%) 2,8 4,2 4,5 2,3 −0,8 0,8 Állóeszköz-beruházások változása (%) 6,9 7,2 4,4 7,3 2,7 7,0

Törökország főbb gazdasági mutatói

Forrás: https://www.focus-economics.com/countries/turkey/

Törökország dinamikus piacgazdaságát egyre inkább az ipar és a szolgáltató szektor táplálja, bár a munkahelyek 25%-át még mindig a hagyományos mezőgazdaság adja. Az 1984 óta tartó privatizáció nyomán az állami részvétel csökkent az iparban, a bankszektorban, a közlekedésben és a távközlésben, így a középosztálybeli vállalkozók bővülő rétege ad lendületet a gazdaságnak, a hagyományosan kiterjedt textil- és ruhaipar mellett más szektorokban is. A gépkocsi-, építő- és elektronikai ipar szerepe egyre fontosabb, Törökország exportjában jelentősége túl is nőtt a textiliparon. 2006 májusa óta megkezdődött a Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezeték működése, amely akár napi 1 millió hordó olajat is szállíthat a piacra. Több gázvezeték-projekt is útnak indult, hogy a közép-ázsiai földgázt Európába vezesse Törökországon keresztül, ahogyan az alábbi térkép is szemlélteti: Dok4

Forrás: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/battle-for-oil-eu-rsquo-s-hope-to-bypass-russian-energy-may-be-a-pipe-dream-891499.html

Miután Törökország súlyos pénzügyi válságon ment keresztül 2001-ben, egy IMF program részeként pénzügyi és fiskális reformokat hajtottak végre. (Keyman – Koyuncu, 2006) A reformok megerősítették az ország gazdaságát, és bevezetésük után a gazdaság 2008-ig gyorsan növekedett, átlagosan évente 6%-kal. A világgazdaság rossz helyzete és a szigorú költségvetés miatt 2009-ben a GDP csökkent, de Törökország jól szabályozott pénzügyi piacai és bankrendszere átlendítette az országot a globális pénzügyi válságon. A recessziót követően 2010-re az export visszaállt a normális szintre, és a GDP növekedése 8,5%-ra gyorsult. A 2010 és 2017 közötti időszakban átlagosan 5 százalékkal erősödött a török gazdaság, amelynek egyik fő hajtóereje az építőipar volt. A 2019-es éves GDP-növekedés 0,9%-ra csökkent a 2018-as 2,8%-hoz képest. Törökország gazdasági teljesítménye a 2020-as évektől visszaesett, magas az infláció, de folyamatosan javul. A befektetések terén is jól teljesít az ország, míg 1984-2002. között 15 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett az országba, 2003-tól 2018-ig 209 milliárd dollár, 2019-től napjainkig több mint 100 milliárd dollár. Törökországban több mint 65 ezer külföldi cég működik. A török export pl. 2020-ban 171,1 milliárd USD-t tett ki, amely 5 év távlatához képest közel 20%-os novekedést jelent. Törökország legfontosabb exportpartnerei Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Irak és az USA. Azonban viszonylag magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a monetáris politika bizonytalansága, és a szomszédos országokban érzékelhető politikai nyugtalanság sebezhetővé teszi a gazdaságot, mely így a befektetők instabil bizalmától függ. A török gazdaság problémái és azok orvoslásának szükségessége már a 2018. júniusi előrehozott elnök- és parlamenti választások előtt is nyilvánvalók voltak, így az új kormány megalakulását fokozott várakozások előzték meg. Az elnöki rendszerre történő átállás első konkrét fejleményei azonban nem nyugtatták meg a piacot, ami a líra árfolyamának folyamatos esésében mutatkozott meg. A helyzetet csak tovább rontotta az Ankara és Washington közti ellentét, amely amerikai gazdasági szankciók formájában is megjelent. A gazdasági csúcstárcát vezető Berat Albayrak – aki egyben Erdogan elnök veje – a piacokat a gazdaság és a pénzügyi rendszer  szerkezeti átalakításával igyekezett nyugtatni, a jelentősebb nyugati partnerek meggyőzése érdekében aktív diplomáciai látogatásokba kezdett, ezzel is azt igazolva, hogy a török gazdasági problémái saját erőből aligha oldhatók meg. Ankara jelentős mértékben ki van szolgáltatva a külföldi befektetők és általában a nemzetközi pénzvilág jóindulatának. A 2018-as devizaválság 15 éves csúcsra, több mint 25 százalékra hajtotta fel a pénzromlás éves összevetésű ütemét. Erdoğan elnök a 2018-as választások előtt is állandó nyomást gyakorolt a török jegybankra, annak monetáris politikája miatt. Elsősorban a magas alapkamat miatt (részben gazdasági, részben vallási okokra hivatkozva), mely véleménye szerint visszaveti a gazdaság teljesítőképességét. A 2018. októberi csúcsról lassan mérséklődni kezdett az infláció egyszámjegyűre váltott a növekedési ütem, ez már 5 éve fennáll.  A török monetáris politikának trendjét szemlélteti az alábbi ábra: Dok

Forrás: https://www.focus-economics.com/country-indicator/turkey/inflation/

A 2018/19-es török gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség 13-14%- ra. Ez azt jelenti, hogy ma hivatalosan kb. 4,4 millió török munkaképes korú keres állást. Törökországban viszonylag lassan indult terjedésnek a koronavírus-járvány, de 2020. áprilisában lendületet vett a fertőzések számának emelkedése, ami a már eddig is gondokkal küzdő török gazdaságot még mélyebbre taszíthatja. A járvány elkerülhetetlen hatásai – turizmus eltűnése, kisebb gazdasági aktivitás – egy eleve rossz állapotban lévő Törökországot érnek el: a török líra két éve szinte szünet nélkül gyengül, magas az államadósság, a devizatartalékok apadnak, a munkanélküliség pedig már januárban, a járvány kitörése előtt is 14%-on állt – és várhatóan tovább növekszik. Az autó- és elektronikai ipar esetében már most érzékelhető a visszaesés. Jelentősen csökkent Törökország áruforgalma fontos kereskedelmi partnereivel: Kínával, Olaszországgal és a a keleti országokkal is. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az exportorientált török gazdaság számára a szükséges válságmenedzselésen túl hosszabb távon még előnyös változások is történhetnek, így például még növelheti is exportját, illetve erősítheti gazdasági pozícióit az Európai Unió irányába is. A koronavírus-járvány óta ez már érzékelhető mindenekelőtt a török textilipari exporttevékenység területén, és folyamatosan növekszik az európai kontinensről érkező megrendelések száma az acél-, vegy- és építőipari területen is.

Legfontosabb exportpartnerek Törökország exportjának 51,8%-át a következő országok importőrei vásárolták meg: Németország (a teljes török export 8,1%-a), Egyesült Királyság (6,1%), Egyesült Államok (6%), Olaszország (4,8%), Irak (4,5%), Franciaország (4,1%), Spanyolország (3,8%), Egyesült Arab Emírségek (3,4%), Románia (3,1%), Hollandia (3%), Oroszország (2,5%) és Lengyelország (2,4%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország exportjának érték alapján 58,4%-a európai országokba irányult, míg 23,8%-át ázsiai importőrök vásárolták meg. Emellett Törökország exportjának további 8,5%-a afrikai országokba került. (2025) Legfontosabb exporttermékek járművek, gépek (számítógépek is), vas és acél, műanyag, vas, acél- és műanyag termékek, ruházati termékek és kiegészítők, elektromos gépek és berendezések, drágakövek és nemesfémek, ásványi üzemanyagok (olaj is) Export 171.1 milliárd USD (2019) és 273.1 milliárd USD (2025) Import 200,7 milliárd USD (2019) és 365,4 milliárd USD (2025) Legfontosabb importpartnerek Törökország importjának 62,4%-a a következő országokból származott: Kína (a teljes török import 13,6%-a), Oroszország (11,6%), Németország (8,2%), Egyesült Államok (4,9%), Svájc (4,31%), Olaszország (szintén 4,31%), Franciaország (3,5%), Dél-Korea (2,81%), Spanyolország (2,78%), Egyesült Arab Emírségek (2,65%), Egyesült Királyság (2%) és India (1,7%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország teljes importjának értéke alapján több mint fele (50,9%) európai országokból érkezett. Az ázsiai kereskedelmi partnerek a teljes import 37,4%-át biztosították, míg Észak-Amerikából a behozatal 6,2%-a származott. (2025) Legfontosabb importtermékek ásványi üzemanyagok (olaj is), gépek (számítógépek is), elektromos gépek és berendezések, vas és acél, nemesfémek és drágakövek, műanyag és műanyag termékek, járművek, szerves vegyi anyagok, gyógyszerek, orvosi felszerelések

A külkereskedelem főbb jellemzői a 2019-es évben

Forrás: http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-exports/ és http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-imports/

A magyar-török gazdasági kapcsolatok szerződéses és intézményi feltételrendszere kiépült, a két ország között számos megállapodás van érvényben: gazdasági együttműködési, a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló, környezetvédelmi, állategészségügyi, polgári és kereskedelmi jogsegélyről szóló, közúti fuvarozási és légügyi. A gazdasági, az energetikai, a műszaki-tudományos és a mezőgazdasági együttműködést az érintett szakmai szövetségek és vállalatok bevonásával működő tárcaközi bizottságok segítik. A Törökország és az Európai Unió között 1996-tól működő vámunió feltételrendszere alapján az ipari és a feldolgozott mezőgazdasági termékeink ipari hányada teljes körű vámmentességet élveznek. Egyes mezőgazdasági termékek piacra jutását az 1998-ban hozott, 2006-ban módosított Társulási Tanácsi határozat könnyíti. A szolgáltatásokra és a közbeszerzésekre a vámunió nem vonatkozik. Törökország európai uniós tagságáról 2005 októberében kezdődtek meg a tárgyalások, ami az integrációs és harmonizációs folyamat révén a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok feltételeit tovább javítja. Törökország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan gazdasági és kereskedelmi (főleg áruforgalom és logisztikai tekintetben) kiemelt jelentőséggel bír. Törökország számára Magyarország az Európai Unió tagországaként jó lehetőséget biztosít az 500 milliós piacra történő belépésre. A magyar kormány által meghozott befektetésösztönző intézkedések jelentős potenciált hordoznak magukban a török vállalatok számára főként a logisztika, az építőipar és az IT területén.

A magyar-török külkereskedelem áruszerkezete (millió USD): Dok2

Forrás: KSH

Összefoglalás

Úgy tűnik, hogy Törökország jelentős modernizációja ellenére sok nehézséggel szembesül a világpolitikában. Több etnikumú állam. Az iszlám fundamentalizmus veszélyezteti a fejlődés előrehaladását. Törökországnak barátokat kell találnia az Európai Unió azon országai között, amelyek kevésbé bizalmatlanok iránta, mint például Magyarország, amely külkapcsolatait szorosabbra fűzte az országgal az elmúlt években. Ebben a törekvésben Németország mellett Magyarországot tekintik a keleti nyitási politika mellett elkötelezett államnak a törökök. Hazánk számára fontos az Erdogan-kormánnyal kötött multilaterális, elsősorban gazdasági megállapodások sora. A jövőre nézve, Törökországban a politikai konszolidációra várva, hazánk készséges és segítőkész társa maradt a közös történelmi, geneológiai gyökerekkel rendelkező „rokon” nemzet oldalán az EU felé vezető úton. A Törökországgal folytatott diplomáciai együttműködésünk akkor is nagy siker lehet az európai külpolitika számára, ha Törökország EU-ba történő felvétele eredményeként megrendülne az iszlám és a kereszténység közötti civilizáció és vallási konfliktus által.

Törökország EU-csatlakozása az iszlám elfogadásának kérdésén múlik. A törökök csatlakozásának késedelmét, valamint politikai, gazdasági okait nagyobb valószínűséggel befolyásolja az ország muszlim vallása (mint gazdasági teljesítménye): az Unió ugyanis elkezdett megájt parancsolni egy kulturálisan sokszínű entitás létrejöttének, különös tekintettel a már a határain belüli konfliktusokra. A boszniai háború az Európában élő muszlim etnikai csoportokra is felhívta a figyelmet. A Balkánon sok országban vannak muzulmánok, főleg Albániában, Bosznia, Macedóniában és Koszovóban (főleg albán), valamint Bulgáriában (török) kisebbségek, amelyek a Boszniához hasonló etnikai-vallási konfliktusok gyökerévé válhatnak. Ennek az országnak az integrációja és a már nyugaton élő török, muszlim lakosság integrációja válhat a keresztény Európa és az Unió jövőjének kulcskérdésévé. Magyarország történelmi múltja miatt szinte minden történelmi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. (Balázs, 2015)

A második hidegháborús korszaka már érzékelhető, főként az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalisták között, és jelentős gazdasági és stratégiai szerepet játszik a feltörekvő Törökországban. Ankara befolyása az arab világban és a volt Szovjetunió iszlám államaiban egyre erősödik, Izrael szerepe pedig felértékelődik a növekvő török katonai és politikai nyomás alatt. Fontos látni, hogy a népesség növekedésének drámai csökkenése a fejlett országokban, különösen Európában, jelentős kulturális, gazdasági és társadalmi változásokat hoz, és átszervezi a bevándorlási politikát. A keleti nyitás alapvetően jelentős, mivel az országoknak szükségük van a lakosságra, megkezdődött a verseny a munkaerőért. Egy érdekes elméletre hívnám fel a figyelmet, amely közelebb hozná Magyarországot a törökök rokonaival. Ez az úgynevezett Intermarium-elmélet. (Chodakiewicz, 2012) Az Intermarium egyelőre csak fogalom, de szövetséggé válhat a V4-ek növekvő politikai súlyával és Magyarország bevonásával, amely a globális hatalom támogatását élvezi, és amely a határt képezi Oroszország és Európa között – Friedman véleménye szerint. (Friedman, 2017) Az Európai Unió azonban gyanakszik a kelet-európai országok közötti egyre szorosabb kapcsolatokra, ami újabb magyarázat lehet Lengyelország és Magyarország kemény brüsszeli kritikájára. Az „Intermarium” jövőbeli tagállamai, Szlovákia kivételével, nem tagjai az euróövezetnek. Másrészt nagyon jól képzett és olcsó munkaerővel rendelkeznek, és gazdaságilag Európa legdinamikusabb része. Ez a terület – írja Friedman – megkérdőjelezi az európai gazdaságot uraló nyugati gazdasági hegemónia helyzetét az 2050-es évekre.

Az iszlám és a nyugati világ viszonya a 21. század gazdasági és politikai kérdése. A vallások közötti tolerancia, a kölcsönös elfogadás politikája lehet az egyetlen mód a béke biztosítására a jövőben. A vallási bezártság, az intolerancia megnehezítheti és megakadályozhatja a következő évszázadokban bekövetkező globális problémák komplex megoldását. Törökország és a török politika felelős az iszlám világ és a Nyugat közötti közvetítésért, amelyet akár Magyarország is elő tud mozdítani. A geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzete miatt, ha Magyarország „kapu”, akkor Törökország lehet az „egyensúlyi mérleg nyelve”. A két nagy civilizáció (iszlám-keresztény, nyugat-kelet) világpolitikai helyzetében meghatározó lehet a vizsgált ország a civilizációk konfliktusai és sorsát illetően.

Írta: Dr. Cseh Balázs

 

Felhasznált irodalom jegyzéke:

• Arany, Anett – N. Rózsa, Erzsébet – Szalai, Máté (2015): Az Iszlám Állam Kalifátusa. Az átalakuló Közel-Kelet. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Balázs, Judit (2009): Törökország Kelet és Nyugat között. Nyugat-magyarországi Egyetemi Kiadó, Budapest-Kairó. pp. 378
• Balázs, Judit (2015): Geopolitical Priorities – Turkey and the Balkans. Regional And Business Studies 7 : 2 pp. 15-25.
• Bassam, Tibi (2003): Keresztes háború és a dzsihád. Az iszlám és keresztény világ. Corvina Kiadó, Budapest
• Berk, Esen – Şebnem, Gümüşçü (2017): A Small Yes for Presidentialism: The Turkish Constitutional Referendum of April 2017, South European Society and Politics, 22:3, pp. 303-326
• Bernek, Ágnes (2013): Az atlanti erőtérből az eurázsiai erőtérbe?: Magyarország a 21. század többpólusú világában GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN III : 4 pp. 11-34.
• Bernek, Ágnes (2018a): Közép- és Kelet-Európa a 21. század geopolitikai/geoökonómiai stratégiáiban. A 20. század Nyugat és Kelet közötti ütközőzónájáról a 21. század eurázsiai hídtérségéig Budapest, Magyarország : Akadémiai Kiadó (2018) , 200 p.
• Bernek, Ágnes (2018b): Hazánk keleti nyitás politikája és a 21. századi geopolitikai stratégiák összefüggései KÜLÜGYI SZEMLE 17 : 2 pp. 122-144.
• Buharali, Can (2004): Turkey’s Foreign Policy towards EU Membership. Turkish Policy Quarterly Fall, Istambul
• Chodakiewicz, Marek Jan (2012): Intermarium: the Land between the Black and Baltic Seas. Nee Brunswick (U.S.A) – London (U.K.), pp. 567
• Falus, Orsolya (2018): Ottoman domination in the Balkans: a model for being together and complete yet remaining different. 2nd Balkans Meeting: History, Culture and Identity, (Ankara, 2018. május 30-31.)
• Friedman, George (2017): “From the Intermarium to the Three Seas” https://geopoliticalfutures.com/intermarium-three-seas/
• Gilles K. (2007): Dzsihád. Európa Könyvkiadó, Budapest
• Göl, Ayla (2009) The Identity of Turkey: Muslim and secular, Third World Quarterly, 30:4, 795-811
• Hafeznia, Mohammad Reza (2017): Active Geostrategic Faults in the World. Geopolitics Quarterly, Volume: 12, No 4, Winter 2017 pp. 1-12.
• Kabasakal, H. – Bodur, M. (2002): Arabic cluster: a bridge between East and West. Journal of World Business, Volume 37, Issue 1, Spring 2002, pp. 40-54
• Kaya, Ayhan – Kentel, Ferhat (2004): Euro-Turks: A Bridge, or a Breach, between Turkey and the European Union? In OSCE Conference on Tolerance and the Fight against Racism, Xenophobia and Discrimination, Brussels, 13 and 14 September 2004. https://www.osce.org/files/f/documents/3/c/36887.pdf
• Keyman, E. Fuat – Koyuncu, Berrin (2005) Globalization, alternative modernities and the political economy of Turkey, Review of International Political Economy, 12:1, 105-128
• Rózsa Erzsébet (2015): Az Arab Tavasz. A Közel-Kelet átalakulása. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Samuel P. Huntington (1981): Reform and stability in a modernizing, multi‐ethnic society, Politikon, 8:2, pp. 8-26, DOI: 10.1080/02589348108704792
• Világtörténelmi enciklopédia (edt.: Balogh Orsolya) Kossuth Kiadó Zrt. 2. kötet, Budapest, 2008, 1013-1022.

Ziauddin S. – Zafar A. M.(2005): Iszlám másképp. Edge 2000 Kiadó, Budapest

A Törökország „hídországi” szerepe, különös figyelemmel párhuzamban hazánkkal – Dr. Cseh Balázs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A környezeti neveléstől a szekuritizációig: A vízdiskurzus szemantikai transzformációja

A huszadik század utolsó évtizedének globális környezetvédelmi diskurzusát egy sajátos, neoliberális alapú mikromoralizálás jellemezte. Az 1992-es riói Föld-csúcs és az Agenda 21 szellemiségében gyökerező pedagógiai és tömegkulturális minták a globális ökológiai kríziseket az egyéni életmód-döntések szintjére redukálták. Ezek a kilencvenes évek végén a gyermekeknek szóló rajzfilmekben, ismeretterjesztő műsorokban és iskolai kampányokban is manifesztálódtak. A legtöbb milleniál azon nőtt fel, hogy a Föld megmentése érdekében a fogmosás alatt el kell zárni a csapot, hiszen értékes vizet pazarolunk el. Az ilyen kampányok felhatalmazást adtak a gyermekeknek, hogy a korábbi generációk tagjainak figyelmét is felhívják az ilyen jellegű pazarlások elkerülésére. Ez a megközelítés a természeti erőforrások fizikáját és egyenlőtlen földrajzi eloszlását absztrakt etikai kategóriává transzformálta. A megközelítéssel csupán annyi probléma volt, hogy teljesen elfedte a makrogazdasági, ipari és geopolitikai struktúrák felelősségét.

Mára ez a naiv, individualizáló öko-narratíva végérvényesen kikopott. A XXI. század első negyedének végére a víz kérdésköre átesett a Koppenhágai Iskola elméletéből ismert szekuritizációs (biztonságiasítási) folyamaton. A környezeti erőforrás-menedzsment kikerült a jóléti és etikai szakpolitikák köréből, és inkább a nemzetbiztonsági, geopolitikai és katonai stratégiák immanens részévé vált szépen lassan. A modern hidropolitika elismeri, hogy a víz nem csupán a túlélés biológiai feltétele, hanem egy hatalmi eszköz, amely képes államok szuverenitását aláásni vagy éppen megerősíteni.

A vízdiplomácia elméleti és nómenklatúrai keretei

A nemzetközi kapcsolatok elméletében a vízpolitika és a vízdiplomácia fogalmai kulcsfontosságú diszciplináris keretet jelölnek ki. A vízdiplomácia olyan jogi és politikai intézkedések és tárgyalási folyamatok összessége, amelyek a határokon átnyúló vízkészletek allokációjából, infrastrukturális átalakításából vagy minőségromlásából adódó nemzetközi feszültségek megelőzésére, kezelésére és kooperatív feloldására irányulnak (Zeitoun & Warner, 2006). Zeitoun és Warner (2006) elméleti kerete rámutat, hogy a transzhatármenti vízgyűjtő területeken a földrajzilag felsővízi pozícióban lévő, katonailag és gazdaságilag domináns államok (például Törökország vagy Kína) képesek egyoldalúan diktálni a vízmegosztás feltételeit. Ezek az országok a diplomáciát pedig gyakran csupán a meglévő aszimmetrikus status quo legitimálására használják.

 

Hidropolitikai konfliktusgócok

A globális hidropolitikai feszültségek legintenzívebb törésvonalai a Közel-Keleten és Észak-Afrikában húzódnak. Itt a fizikai vízhiány közvetlenül kapcsolódik össze a történelmi, etnikai és geopolitikai konfliktusokkal.

Egyiptom és Etiópia egzisztenciális szembenállása abból ered, hogy Egyiptom történelmileg és geopolitikailag abszolút függőségben él a folyótól. Ez bizony nem is csoda, hiszen az ország édesvízkészletének 97%-át biztosítja. A történelmi szokásjogot az is nyomatékosította, hogy az 1929-es és az 1959-es nílusi vízügyi egyezmények a teljes vízhozam oroszlánrészét, amely mintegy évi 55,5 milliárd köbmétert jelentett, Egyiptom hatáskörébe vonták. Ez egyben vétójogot biztosított minden felsővízi beruházással szemben (Schmeier, 2013). Ez a geopolitikai status quo 2011-ben tört meg. Etiópia egyoldalúan megkezdte a Nagy Reneszánsz Gát építését, mondván a gát a nemzeti modernizáció és energiabiztonság záloga. A fejlesztés 74 milliárd köbméteres tározókapacitásával Afrika legnagyobb hidroenergetikai projektje lett. A probléma azonban nem csak a fejlődési kiugrási kísérlet miatt jelentkezik a két ország között, hanem Egyiptom mezőgazdaságát és energiatermelését is veszélyezteti. Amennyiben a tározó feltöltése aszályos időszakban túl gyorsan történik, az Egyiptom mezőgazdasági területeinek jelentős részét teheti tönkre. Emelltett a folyamat drasztikusan csökkentheti az Asszuáni-gát energiatermelését is. Az Afrikai Unió és az Egyesült Államok közvetítése ellenére a két ország közötti vízdiplomáciai tárgyalások zátonyra futottak. (Wheeler et al., 2020).

A törökországi Anatóliából eredő és Szírián, valamint Irakon átfolyó Tigris és Eufrátesz medencéjében Törökország abszolút hidrohegemón szerepet tölt be. Ankara az 1970-es évek óta szisztematikusan hajtja végre a Délkelet-Anatólia Projektet (GAP), amely 22 gát és 19 vízerőmű felépítését foglalja magában, köztük a monumentális Atatürk-gátat. Ennek közvetlen következményeként az Eufrátesz és a Tigris Irakba és Szíriába érkező vízhozama bizonyos időszakokban több mint 50-60%-kal csökkent (Kibaroglu & Gursoy, 2015). Hatásként megvizsgálhatjuk Szíria esetében a 2006–2011 közötti időszakban bekövetkezett katasztrofális belső aszályt, amely jelentősége volt a rurális lakosság tömeges urbánusodásához és nem utolsó sorban egy polgárháború destabilizációs ágyazatát eredményezte. Törökország a nemzetközi jogi bírálatokra válaszul mereven fenntartja azt a szuverenitási doktrínát, miszerint a területén eredő víz felett korlátlan rendelkezési joga van, elutasítva a folyók nemzetközi státuszát.

Hidrológiai stressz a jóléti zónában

A globális klímaváltozás hatásai megcáfolták azt a korábbi elképzelést, hogy a súlyos vízhiány csak a fejlődő országokat vagy a száraz éghajlatú területeket érinti. Ma már Nyugat-Európa fejlett gazdaságainak is szembe kell nézniük a vízkészletek szűkösségéből fakadó belső feszültségekkel.

Franciaországban a klímaváltozás hatásai a mezőgazdasági lobbi és az ökológiai mozgalmak közötti fizikai összecsapásokig eszkalálódtak. A konfliktus fókuszában az úgynevezett megamedencék (mégabassines) építése áll. Ezek olyan mesterséges, fóliázott kráterek, amelyek télen a talajvízből szivattyúzzák ki a vizet, hogy azt nyáron a nagyüzemi, intenzív kukoricatermesztők rendelkezésére bocsássák. A Sainte-Soline-ban végrehajtott projektek ellen tiltakozó öko-aktivisták és a francia csendőrség közötti erőszakos összecsapások rávilágítottak a francia vízpolitika mély strukturális válságára (Vergès, 2023).

Olaszországban a Pó folyó síksága szenved el rendszerszintű krízist. Az Alpok gleccsereinek csökkenő jégtömege és a téli hómennyiség drasztikus visszaesése miatt a Pó folyó hozama történelmi minimumokat ért el. Ennek következtében a folyó torkolatánál az Adriai-tenger sós vize több mint 30-40 kilométer mélyen nyomult be a szárazföldi mederbe, megsemmisítve a delta mezőgazdasági öntözőrendszereit és helyrehozhatatlan talajszikesedést okozva (European Environment Agency [EEA], 2024).

Az olasz és francia esettanulmányok strukturális tanulsága túlmutat a lokális krízisjelenségeken: rávilágítanak arra, hogy a fejlett nyugat-európai jóléti államok sem mentesek a belső hidropolitikai törésvonalaktól. Európa magterületein a vízpolitika már nem a nemzetközi jogi egyezmények absztrakt diplomáciai nyelve. Kőkemény belső társadalmi-gazdasági alrendszerek közötti zéró összegű játszma ez. A francia megamedencék körüli fizikai összecsapások az erőforrások feletti ellenőrzés osztályalapú és ökológiai konfliktusát jelzik. Az észak-olaszországi mezőgazdasági krízis a természetes megújulási kapacitások végességét bizonyítja egy olyan régióban, amely korábban a bőség illúziójára építette gazdasági modelljét. A megmutatkozó repedéseket célszerű párhuzamba állítanunk a harmadikvilágbeliekkel, mintegy felkészülve az évszázad végére az európai hatalmi elitet és a lakosságot.

Technológiai válaszreakciók

A fizikai vízhiány leküzdésére a világ vezető hidropolitikai szereplői nem csupán diplomáciai, hanem radikális mérnöki és technológiai stratégiákat fejlesztettek ki. Ezek a technológiák mára a geopolitikai túlélés és a gazdasági szuverenitás infrastrukturális pilléreivé váltak.

Izrael technológiai modellje a decentralizált, zárt láncú vízgazdálkodáson alapul. A Sorek II üzem önmagában 200 millió köbméter sótalanított vizet képes előállítani évente, a legmodernebb ultrafiltrációs és fordított ozmózisos eljárásokkal, amelyek energiaigényét sikerült 3 kWh/köbméter alá szorítani. A rendszer másik pillére a Shafdan projekt, amely Tel-Aviv teljes metropolisz-övezetének kommunális szennyvizét gyűjti össze. A mechanikai és biológiai tisztítást követően a vizet a Negev-sivatag alatti homokrétegekbe szivattyúzzák vissza, amely természetes szűrőként funkcionál (Aquifer Treatment). Az így kinyert, mikrobiológiailag steril vizet zárt csővezetékeken keresztül kizárólag a mezőgazdasági öntözésre használják, teljesen mentesítve a természetes ökoszisztémákat az antropogén terheléstől (State of Israel Water Authority, 2023).

Szaúd-Arábia a világ legnagyobb sótalanított víztermelője, az állami Saline Water Conversion Corporation (SWCC) révén. A történelmileg elterjedt, rendkívül energiaigényes MSF (Multi-Stage Flash) technológiát. A folyamat kulcsa az, hogy a kőolajfinomítás során keletkező maradékhőt használta fel a tengervíz elpárologtatására. (Saline Water Conversion Corporation [SWCC], 2023; Global Water Intelligence [GWI], 2022).

Az Egyesült Arab Emírségek a Taweelah üzem megépítésével a világ legnagyobb hibrid RO-kapacitását hozta létre. Ezzel párhuzamosan az Emírségek egy alternatív, atmoszférikus technológia, a felhővetés (cloud seeding) globális élvonalába tartozik. A National Center of Meteorology (NCM) által koordinált program során speciális repülőgépekről nem-toxikus sókristályokat (nátrium-klorid, kálium-klorid) juttatnak a konvektív felhőzetbe. Ezek a részecskék kondenzációs magvakként működnek, felgyorsítva a cseppképződést, és a mérések szerint a száraz területeken 15-30%-kal képesek növelni a természetes csapadék hozamát (Al-Mansoori et al., 2021).

A fentebb bemutatott, nem konvencionális víztermelési és regenerációs technológiák (tengervíz-sótalanítás, szennyvíz-újrahasznosítás, atmoszférikus manipuláció) jelentősége lényegesen túlmutat a belső ellátásbiztonságon. A nemzetközi kapcsolatok elemzésében ezek a technológiák egy új paradigma, a technodiplomácia alapjait vetették meg. Fontosságát abban találjuk, hogy alapjaiban írja át a klasszikus vízdiplomácia szabályait. Hagyományosan a határokon átnyúló vízkészletek (folyók, tavak, felszín alatti víztartók) feletti diplomáciai alkuk zéró összegű játszmák voltak. Eszerint, amit a felsővízi állam elvett, az szükségszerűen hiányzott az alsóvízi államnál. A technológiai víztermelés azonban képes bővíteni az elosztható erőforrások halmazát, ezáltal pozitív összegű kooperációs teret nyitva a korábban ellenséges felek között (Katz, 2011).

Ez a technológiai beavatkozás jól elkülöníthető diplomáciai mechanizmuson keresztül érvényesül. Az aszimmetrikus függőség feloldása és a „kölcsönös interdependencia” kiépítése. A technológia által generált víztöbblet lehetővé teszi, hogy az államok a korábbi, konfliktusokkal terhelt földrajzi adottságaikat strukturált, kölcsönös függőséggé alakítsák. Ennek leginnovatívabb példája az izrael – jordán viszonylatban létrejött, úgynevezett „Projekt Prosperitás” (Project Prosperity). Az EcoPeace Middle East transznacionális szervezet által mediált, majd az Egyesült Arab Emírségek pénzügyi és diplomáciai garanciavállalásával létrejött keretmegállapodás egy aszimmetrikus árucserét intézményesített: Izrael a modern SWRO (fordított ozmózis) technológiájára támaszkodva évi 200 millió köbméter sótalanított vizet exportál a krónikus vízhiánnyal küzdő Jordániának, cserébe Jordánia hatalmas sivatagi naperőműveiben termelt tiszta energiát exportál Izraelbe a sótalanítók működtetéséhez (EcoPeace Middle East, 2020). Ebben a modellben a víztechnológia a békeépítés első számú eszközévé válik, hiszen mindkét állam nemzetbiztonsági érdeke a másik infrastruktúrájának és stabilitásának fenntartása.

A kék arany korszaka: új világrend a víz körül és a fenntartható hidropolitika esélyei

A 21. század globális kihívásainak metszéspontjában egyértelműen a vízbiztonság kérdése áll. Ahogy az a korábbi fejezetek elemzéseiből kirajzolódott, a víz körüli diskurzus mára végérvényesen kilépett a puszta természetvédelmi és lokális gazdálkodási keretekből. A víz ma egyszerre jelenti a nemzetközi diplomácia formáló erejét, a nemzetbiztonság alapját, valamint az osztályalapú és gazdasági konfliktusok új gyújtópontját.

A nemzetközi vízpolitikai adatok és példák elemzése egy fontos ellentmondásra mutat rá: bár a technológiai fejlődés elvileg lehetővé tenné, hogy a társadalmak kevésbé függjenek a természetes vízkészletektől, a vízzel kapcsolatos konfliktusok nem szűnnek meg, csak más formát öltenek.

A Közel-Kelet nagyszabású beruházásai azt a benyomást kelthetik, hogy a technológia képes legyőzni a természet korlátait. Ez azonban csak részben igaz, mert gyakran figyelmen kívül hagyja, hogy ezek a megoldások szorosan összefonódnak politikai, gazdasági és környezeti tényezőkkel. A sótalanítás és a nagy távolságokra történő vízszállítás rendkívül költséges és sok energiát igénylő folyamatok. Emiatt a vízhiány kezelése egyre inkább összekapcsolódik az energiabiztonsággal és a gazdasági stabilitással. Azok az országok, amelyek nem rendelkeznek megfelelő energiaforrásokkal – legyen szó fosszilis, nukleáris vagy megújuló energiáról –, nem tudják alkalmazni ezeket a technológiákat. Ez tovább növeli a világ országai közötti egyenlőtlenségeket a vízhez való hozzáférés terén. Ennek következtében a vízdiplomácia ma már nemcsak a vízkészletek elosztásáról szól, hanem egyre inkább a technológia és az energia feletti ellenőrzésről is.

A valódi, fenntartható hidropolitika a keresletoldali menedzsmentben rejlik. Ehhez elkerülhetetlen a mezőgazdasági termelési struktúrák mélyreható átalakítása, a víz árazásának és allokációjának társadalmi igazságosságot szem előtt tartó újragondolása, valamint egy olyan nemzetközi jogi és diplomáciai keretrendszer megerősítése, amely a vizet nem puszta geopolitikai fegyverként vagy privatizálható áruként, hanem az emberi lét alapvető, elidegeníthetetlen feltételeként ismeri el.

 

Gyenes-Bitó Lora írása

 

Hivatkozások

Al-Mansoori, S., Al-Sarihi, A., & Al-Yammahi, F. (2021). Evaluation of cloud seeding operations in arid regions: The United Arab Emirates case study. Atmospheric Research, 254, 105-119.

Buzan, B., Wæver, O., & de Wilde, J. (1998). Security: A new framework for analysis. Lynne Rienner Publishers.

EcoPeace Middle East. (2020). A Green Blue Deal for the Middle East. Amman/Jerusalem/Tel Aviv: EcoPeace Middle East.

European Environment Agency [EEA]. (2024). Water scarcity conditions in Europe: Structural deficits in the Mediterranean basin and Central Europe. EEA Report No. 04/2024.

Global Water Intelligence [GWI]. (2022). The global desalination market: Market shares, production capacities, and future trends of the SWCC in Saudi Arabia. Oxford: Media Analytics Ltd.

Huntjens, P., Yasuda, Y., & de Man, R. (2016). The multi-track water diplomacy framework: A legal and political economy analysis for advancing cooperation over shared waters. The Hague Institute for Global Justice.

Katz, D. (2011). Hydro-political hyper-reality: Israel and a new water reality. Geopolitics, 16(4), 685-696.

Kibaroglu, A., & Gursoy, S. I. (2015). Water diplomacy in the Euphrates-Tigris basin: An analysis of the GAP project’s transboundary impacts. International Journal of Water Resources Development, 31(4), 572-585.

Saline Water Conversion Corporation [SWCC]. (2023). Sustainability and operational excellence report: Advancing global desalination leadership. Riyadh: Kingdom of Saudi Arabia.

Schmeier, S. (2013). Navigating international river basin organizations: Water diplomacy and the politics of river basin management. Routledge.

State of Israel Water Authority. (2023). National water sector master plan: Effluent reclamation and desalination metrics. Jerusalem: State of Israel Water Authority.

Vergès, L. (2023). Les mégabassines et la guerre de l’eau en France: Analyse socio-politique d’un conflit environnemental. Revue Française de Science Politique, 73(3), 412-431.

Wheeler, K. G., Jeuland, M., Hall, J. W., Zagona, E., & Whittington, D. (2020). Understanding and managing the risks of the Grand Ethiopian Renaissance Dam. Water International, 45(7-8), 823-843.

Zeitoun, M., & Warner, J. (2006). Hydro-hegemony – a framework for analysis of trans-boundary water conflicts. Water Policy, 8(5), 435–460. https://www.researchgate.net/publication/40112175_Hydro-Hegemony-_a_Framework_for_Analysis_of_Trans-Boundary_Water_Conflicts

A A cseppfolyós hatalom: Vízpolitika, a kollektív szorongás evolúciója bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Nukleáris tárgyalások és a Hormuzi-szoros kérdése

2026 májusában Teherán és Washington között továbbra is törékeny a közeledés. Az elmúlt hónap során a nemzetközi figyelem középpontjában továbbra is az iráni–amerikai kapcsolatok és a több hónapja tartó regionális konfliktus állt. A felek között intenzív diplomáciai egyeztetések zajlottak egy esetleges tűzszünet meghosszabbításáról, valamint Irán nukleáris programjának jövőjéről. A tárgyalások egyik legfontosabb eleme a stratégiai jelentőségű Hormuzi-szoros újranyitása volt, a melyen keresztül a világ tengeri olajszállításának jelentős része halad át.

Május elején Irán új javaslatot juttatott el Washingtonhoz közvetítőkön keresztül. A terv szerint a Hormuzi-szoros forgalmának helyreállításáról és a katonai feszültség csökkentéséről előbb születne megállapodás, míg a nukleáris kérdések és az urándúsítás témája csak később kerülne napirendre. Teherán emellett továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a szankciók enyhítése és a befagyasztott iráni pénzeszközök felszabadítása a tárgyalások alapfeltétele legyen.

A hó második felében mindkét fél óvatos optimizmusról beszélt. Amerikai és iráni tárgyalók előzetes megállapodást készítettek elő egy 60 napos tűzszüneti időszak meghosszabbításáról, amely lehetőséget teremthetne a nukleáris programról szóló új egyeztetésekre. Bár a részletek továbbra is vitatottak maradtak, a diplomáciai előrelépés csökkentette egy újabb katonai eszkaláció veszélyét.

A gazdasági következmények ugyanakkor továbbra is jelentősek. A Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság hónapokon keresztül nyomást gyakorolt az energiahordozók világpiaci árára, miközben Irán a szankciók enyhítésétől és az olajexport helyreállításától várja gazdasági helyzetének javulását. A befektetők és a nemzetközi piacok ezért fokozott figyelemmel követték a tárgyalások alakulását. Tavasz végére ugyan nőtt a diplomáciai megoldás esélye, azonban a felek között továbbra is jelentős nézetkülönbségek maradtak fenn a nukleáris program, a szankciók és a térség biztonságpolitikai kérdései kapcsán. Ennek következtében a közel-keleti stabilitás és a globális energiapiac helyzete továbbra is nagymértékben függ az iráni–amerikai tárgyalások sikerétől.

Szerző:

Merény Vivien

 

KANADA

Védelmi, Biztonsági és Ellenállási Bank (DSRB) kanadai székhelye

Április végén zárultak le a multilaterális tárgyalások a DSRB kanadai székhelyének megalapításával kapcsolatban. A tárgyaláson résztvevő országok egyhangúan megszavazták, hogy a ratifikációt követően a pályázó városok egyikében megkezdődjön az intézmény működése. Fő célja a szövetséges államok védelmi befektetéseinek finanszírozása, hosszú távú alacsony költségű hitelekkel, valamint a tagállamok kisegítése költségvetési hiányok orvoslásában. A hangsúlyt a védelmi ellátási láncokon belül a kis- és középvállalkozások támogatására fektetik. A DSRB struktúrájának fontos eleme, hogy a tagállamokban megtalálható több jelentős magánbank is támogatja, ezzel könnyítve a pénzügyi háttér biztosítását.

A kormányzati kommunikáció kihangsúlyozza, hogy a NATO által elvárt, idén elért 2%-os GDP arányos védelmi költség után, előreláthatólag 2035-re az 5%-ot is tervezik elérni. Ennek a beteljesítéséhez is nagy segítséget nyújthat majd ez a bank. Kanada kiemelkedő szerepvállalása a kezdeményezésben további példája az ország szövetségesei, illetve kollektív globális védelem melletti elkötelezettségének.

Kanada-Kína megállapodások

A két ország közötti kapcsolatok az elmúlt években fokozatosan romlottak, éppen ezért is fontos esemény, hogy Matt Carney januári kínai látogatása után május 29-én Wang Yi, a Kínai Népköztársaság külügyminisztere Ottawában találkozott Anita Anand kanadai külügyminiszterrel és Mark Carney miniszterelnökkel. A tárgyalás legfőbb témája a kereskedelmi kapcsolatok voltak. Kiderült, hogy Kanada az eredeti 50%-os terv helyett, akár közel 100%-al is növelheti a Kínába tartó export mennyiségét. Ennek célja az Egyesült Államokról való minél nagyobb leszakadás, az utóbbi idők vám- és kereskedelmi háborúja miatt.

Fontos megemlíteni még, hogy ez a megállapodás Kínával ronthatja az ország kapcsolatát az Egyesült Államokkal. Donald Trump az év elején kijelentette, hogy egy kanadai-kínai megállapodás esetében 100%-os vámokkal fogja az országot súlytani.

Erősödő albertai szeparatista törekvések:

Alberta tartomány szuverenitási törekvései hosszú évtizedekre nyúlnak vissza, azonban az elmúlt években eddig nem látott támogatottsággal mára egy úgy csúcsot ért el. A tartomány elsősorban olajkészletei miatt rendkívül értékes Kanada számára. Fontos tudni hogy 2022-ben Danielle Smith lett Alberta miniszterelnöke, és elfogadtatta a szuverenitási törvényt amellyel megtagadhatnak bármely olyan törvény végrehajtását, amely Alberta érdekeivel szembe megy. 2025-ben Mark Carney a Justin Trudeau féle zöld adók részleges visszavonásával igyekezte enyhíteni a feszültséget. Ez azonban már túl kevés túl későn, ugyanis Danielle Smith kormánya hivatalosan is bejelentette egy függetlenségi népszavazás tervét, amelyre idén októberben kerülne sor.

Mark Carney miniszterelnök azonban figyelmeztette Smith-t, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan Alberta is megbánná a saját Wexit-nek (Western Exit) nevezett tervüket. Állítása szerint a legtöbb Brexit támogató megbánta, nem látta mivel is jár pontosan, így a népszavazás eltörlését, és a kormánnyal való tárgyalásokra ösztönzi Smith-t.

Szerző:

Faragó Bulcsú

 

KÖZÉP-AMERIKA

VB-láz, határbiztonsági koordináció és migrációs nyomás

2026 májusában Közép-Amerika biztonságpolitikai napirendjét nem a klasszikus államközi konfliktusok, hanem a belső rendészeti kockázatok, a határbiztonság és a regionális koordináció együttes kezelése határozta meg. A térség stabilitását ebben az időszakban a Mexikóban felerősödő vb-biztonsági készültség, a Guatemala-Honduras-El Salvador háromoldalú határigazgatási együttműködés, valamint a migrációs folyosókra nehezedő nyomás és az ebből fakadó fokozott amerikai befolyás alakította.

A világbajnokság mint biztonsági erődemonstráció Mexikóban

A régió legfontosabb májusi fejleménye Mexikóhoz kapcsolódott, ahol a 2026-os labdarúgó-világbajnokság közvetlen előkészületei kiemelt biztonságpolitikai kérdéssé váltak. A tartós kartellerőszak jelenléte és a nagy tömegeket vonzó események sebezhetősége miatt a hatóságok rendkívül magas szintű rendészeti és katonai jelenléttel, valamint fokozott ellenőrzésekkel reagáltak, különösen a kulcsfontosságú rendező városok, köztük Mexikóváros védelmére. A fokozott készültség egyértelművé tette, hogy a sportesemény sikeres lebonyolítása a mexikói állam számára egyben a saját biztonsági kapacitásainak nemzetközi demonstrációja is.

Háromoldalú határbiztonsági útiterv a határmenti régióban

A hónap másik meghatározó történése a Guatemala, Honduras és El Salvador által elfogadott közös útiterv volt, amely a határigazgatás modernizálását és a regionális tranzit folyamatok gyorsítását célozta meg. Mivel a közép-amerikai biztonsági környezetben a migráció, az áruforgalom és a határok áteresztőképessége szorosan összefügg a közbiztonsággal, a három állam a határkontroll javítására és az adminisztratív eljárások összehangolására törekedett. Ez az egyeztetési folyamat egyértelműen arra utalt, hogy a régió érintett államai az elszigetelt nemzeti válaszok helyett egyre inkább a koordinált, közös megoldásokat részesítik előnyben.

Migrációs folyosók és a washingtoni nyomásgyakorlás

A térség biztonsági struktúráját májusban is alapvetően befolyásolta az Egyesült Államok felől érkező politikai és migrációs nyomás. Washington határozott elvárásokat támasztott a közép-amerikai migrációs folyosók ellenőrzésével, a határvédelem szigorításával és a belső stabilitás fenntartásával kapcsolatban. Ez a helyzet kettős kihívás elé állította a régió kormányait, hiszen az amerikai igények teljesítése mellett a saját társadalmi és intézményi kapacitásaik túlterheltségét is kezelniük kellett. Ennek következtében a migráció kérdésköre májusra végleg elveszítette tisztán humanitárius vagy adminisztratív jellegét, és a regionális stabilitást formáló elsődleges biztonságpolitikai tényezővé vált.

Szerző:

Rohoska Réka

 

DÉL-AMERIKA

Feszültségek, nagyhatalmi rivalizálás és regionális törésvonalak

Dél-Amerika geopolitikai helyzetét továbbra is a Trump-adminisztráció agresszív „Donroe-doktrínája” és a globális nagyhatalmi versengés határozza meg. A kontinensen belüli törésvonalakat a bal- és jobboldali kormányok közötti ideológiai szakadék mellett a regionális integrációs fórumok (különösen a Mercosur) további gyengülése is mélyítette.

Nemzetközi bírósági szakaszban az Essequibo-ügy

Májusban a nemzetközi figyelem középpontjába a Venezuela és Guyana közötti területi vita került, miután folytatódtak a Nemzetközi Bíróság (ICJ) szóbeli meghallgatásai. Bár a Maduro-rezsim januári bukását követően a venezuelai átmeneti kormány pozíciói meggyengültek, a nacionalista retorika továbbra is erős maradt: Caracas május 26-án kijelentette, hogy nem ismeri el teljes mértékben a bíróság joghatóságát. Ezzel párhuzamosan a függetlenségének 60. évfordulóját ünneplő Guyana tovább szorosította védelmi együttműködését az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával.

Közös hadműveletek a „Shield of the Americas” jegyében

Biztonságpolitikai téren a legnagyobb változást a Trump által márciusban elindított Shield of the Americas koalíció gyakorlati megvalósulása volt. Május folyamán az amerikai erők Ecuador, Kolumbia és Peru bevonásával hajtottak végre közös hadgyakorlatokat és hírszerzési műveleteket a Tren de Aragua és más transznacionális kartellek ellen. Az Egyesült Államok továbbra is terrorista szervezetként kezeli a legnagyobb droghálózatokat, és légi-tengeri csapásokat hajt végre a drogútvonalakon. Ez a kemény fellépés rövid távon eredményesnek bizonyult: csökkent a migrációs nyomás az USA déli határán, ugyanakkor több baloldali kormány (Brazília, Kolumbia) bírálja a „militarizált” megközelítést, mondván, hogy az csak tovább szítja az erőszakot anélkül, hogy a szegénység és korrupció gyökereit kezelné.

Argentína és Brazília: Nyugati orientáció versus BRICS

A régió két vezető hatalma teljesen ellentétes stratégiai utat választott, ami tovább fokozza a kontinens polarizációját. Argentína Javier Milei vezetésével továbbra is a Trump-adminisztráció legszorosabb szövetségese a kontinensen. Májusban Milei kormánya újabb védelmi megállapodásokat írt alá Washingtonnal, és aktívan távolodik a BRICS-től. Argentína Milei alatt egyértelműen a nyugati táborba pozicionálta magát, támogatva az amerikai nearshoring politikát és a kritikus nyersanyagok (lítium) amerikai irányú áramlását.

Ezzel szemben Brazília Luiz Inácio Lula da Silva elnök vezetésével továbbra is a kínai befolyás fő bástyája. Május elején folytatódtak a Brazil–Kína „kulturális év” rendezvényei, amelyek a gazdasági és politikai partnerséget mélyítik. Lula továbbra is „elpusztíthatatlan” kapcsolatot hirdet Pekinggel, és aktívan építi a BRICS-platformot, mint alternatívát az amerikai dominanciával szemben. Brazília májusban is hangsúlyozta stratégiai autonómiáját: elutasítja a Shield of the Americas koalícióhoz való csatlakozást.

Szerző:

Deák Botond

A Amerika műhely, 2026. május bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Merényi Vivien

Drogellenes politika és geopolitikai érdekek:

elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából

 

A 21. századi nemzetközi politika egyik meghatározó sajátossága, hogy a klasszikus biztonsági kérdések – háború, terrorizmus, államközi konfliktusok – mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett „hibrid” fenyegetések. Ezek közé tartozik a kábítószer-kereskedelem is, amely már régóta nem csupán bűnüldözési problémaként értelmezhető, hanem komplex geopolitikai és biztonságpolitikai kihívásként. Az Egyesült Államok drogellenes politikája ennek megfelelően fokozatosan átalakult: a belső rendfenntartás eszközéből globális stratégiává vált, amelyben a jogi, katonai és diplomáciai eszközök szorosan összefonódnak.
Ebben a kontextusban különösen jelentős Nicolás Maduro venezuelai elnök elleni amerikai elfogatóparancs és az azt övező politikai diskurzus. Az ügy nem pusztán egy büntetőjogi eljárás kérdése, hanem a hatalomgyakorlás modern formáinak látványos példája: a drogellenes retorika, a nemzetbiztonsági érvelés és a geopolitikai érdekek együttesen alakítják a narratívát. A Maduro elleni fellépés így egyszerre értelmezhető jogi lépésként, politikai nyomásgyakorlásként és a nemzetközi rend újraértelmezésének eszközeként.

 

A narco-terrorizmus diskurzusa és a fenyegetés konstrukciója

A Maduro elleni vádemelés egyik legfontosabb jogi és politikai eleme a narco-terrorizmus kategóriája, amely a drogkereskedelem és a terrorizmus összekapcsolásán alapuló, a nemzetközi közösség számára fenyegetésként bemutatott konstrukció – amely nem pusztán jogi fogalom, hanem stratégiai narratíva is, hiszen ez legitimálja a rendkívüli intézkedéseket és a célzott politikai akciókat. Ezen terminus lehetővé teszi, hogy a kábítószer-kereskedelem ne csupán kriminalizált cselekményként jelenjen meg, hanem olyan komplex, rendszerszintű fenyegetésként, ami egyben destabilizálja a nemzetállamokat, veszélyezteti a regionális biztonságot, és hosszú távú hatással van a nemzetközi rendre.
A narco-terrorizmus alkalmazása ugyanakkor nem csupán fenyegetés konstrukcióját szolgálja, hanem a politikai delegitimációt is, mivel a célpontot – jelen esetben Maduro rezsimjét – nem egyszerű politikai ellenfélként, hanem a nemzetközi biztonságot közvetlenül fenyegető entitásként pozicionálja, amely lehetővé teszi az amerikai diplomácia számára az elszigetelést, a szankciók alkalmazását és a regionális nyomásgyakorlást. Ugyanakkor a fogalom kritikák kereszttüzében áll: elemzők és nemzetközi jogászok egyaránt rámutatnak, hogy a narco-terrorizmus rendkívül tág és rugalmas kategória, amely lehetőséget ad politikai motivációjú értelmezésekre, így a jogi normák relativizálására és a nemzetközi konszenzus elkerülésére. Maga a terminus használata tehát egyszerre biztosít jogi és politikai keretet a fellépéshez, miközben új vitákat generál a nemzetközi jogi keretek, a hatalomgyakorlás és a fenyegetés definíciója körül, és egyben megmutatja, hogy a modern drogellenes politika nem pusztán bűnüldözési kérdés, hanem a geopolitikai hatalomgyakorlás komplex eszköze.

 

 

Extraterritoriális jog és a szuverenitás újraértelmezése

Az Egyesült Államok extraterritoriális jogalkalmazási gyakorlata a Maduro-ügyben kiemelt jelentőséggel bír a nemzetközi jog fejlődése szempontjából, mivel lehetővé teszi, hogy egy külföldi, sőt akár hivatalban lévő államfő ellen is büntetőeljárás induljon, amennyiben annak tevékenysége az amerikai jogrend szerint amerikai érdekeket sért vagy veszélyeztet. Ez a gyakorlat alapjaiban kérdőjelezi meg a klasszikus szuverenitásfogalmat, amely a Westphalia-i rendszer óta az államok területi kizárólagosságára, egyenlőségére és a külső beavatkozás tilalmára épül. A Maduro-ügy rávilágít arra, hogy a szuverenitás a gyakorlatban egyre inkább feltételes és értelmezésfüggő kategóriává válik, különösen a globális biztonsági kockázatokkal összefüggésben.
Ez a jelenség részben a globalizáció következménye, hiszen a transznacionális bűnözés, a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, a korrupció vagy a terrorizmus elleni fellépés gyakran nem korlátozható kizárólag nemzeti joghatósági keretekre. A nemzetközi szereplők ezért egyre gyakrabban alkalmaznak olyan jogi konstrukciókat, amelyek lehetővé teszik a határokon átnyúló felelősségre vonást. Ugyanakkor a gyakorlat egyértelműen tükrözi a nemzetközi hatalmi aszimmetriákat is, mivel az Egyesült Államok olyan kiterjedt jogi, pénzügyi és katonai eszközrendszerrel rendelkezik, amely más államok számára jellemzően nem elérhető vagy csak korlátozottan alkalmazható. Ennek következtében az extraterritoriális jogalkalmazás nem pusztán jogtechnikai kérdés, hanem a globális erőviszonyok egyik fontos megnyilvánulása is. Az elfogatóparancs ebben az összefüggésben nem kizárólag jogi aktus, hanem egyértelmű politikai üzenet is. Azt fejezi ki, hogy bizonyos, nemzetközi biztonságot érintő fenyegetések esetén a szuverenitás elve nem tekinthető abszolútnak, és adott esetben alárendelhető a kollektív vagy nemzeti biztonsági prioritásoknak. Ez a megközelítés azonban komoly normatív vitákat generál a nemzetközi jogi szakirodalomban, különösen az állami immunitás, a joghatósági korlátok és a be nem avatkozás elvének értelmezése kapcsán. Különösen problematikus a kérdés, amikor hivatalban lévő államfő érintett, mivel ilyenkor a nemzetközi szokásjog által biztosított immunitási szabályok és a büntetőjogi felelősségre vonás igénye közvetlenül ütközik egymással.
Az extraterritoriális jogalkalmazás emellett precedensértékkel is bírhat, amely hosszabb távon hozzájárulhat a nemzetközi jogi rend átalakulásához. Amennyiben ugyanis ez a logika szélesebb körben elfogadottá válik, az más államokat is ösztönözhet hasonló jogértelmezési és jogalkalmazási gyakorlatok bevezetésére saját geopolitikai érdekeik mentén. Ez viszont a nemzetközi jog fragmentálódásának irányába hathat, és növelheti a joghatósági konfliktusok, valamint a politikailag motivált eljárások kockázatát. Hosszabb távon mindez gyengítheti a nemzetközi normák egységes és kiszámítható alkalmazását.
A Maduro-ügy összességében jól mutatja, hogy a modern hatalomgyakorlásban a jogi, politikai és diplomáciai eszközök egyre szorosabban összekapcsolódnak, és egymást kiegészítve szolgálják a stratégiai érdekérvényesítést. A nemzetközi jog ebben a kontextusban nem csupán normatív szabályrendszerként működik, hanem a globális politikai befolyásolás egyik eszközeként is, amelyben a szuverenitás hagyományos értelmezése folyamatos újratárgyalás tárgyát képezi.

 

 

A művelet és a különleges műveleti erők szerepe

Az amerikai tervek a Maduro elleni fellépésre a modern katonai műveletek egyik legösszetettebb és legérzékenyebb kategóriáját képviselik, amelyek a „szürke zónás” műveletek logikájába illeszkednek. Ezek olyan akciók, amelyek szándékosan a nyílt háború és a béke közötti spektrumban helyezkednek el, és céljuk, hogy a stratégiai hatás elérése mellett a katonai eszkaláció és a nyilvános konfrontáció kockázata minimális maradjon. Ebben a keretben a különleges műveleti erők (Special Operations Forces – SOF) kulcsszerepet töltenek be, mivel rendkívül rugalmas, gyorsan bevethető és alacsony láthatóságú képességeik révén képesek olyan politikailag érzékeny feladatok végrehajtására, amelyek hagyományos katonai erőkkel nehezen vagy egyáltalán nem kivitelezhetők.
A művelet előkészítésének egyik legfontosabb pillére a több forrásból származó hírszerzési információk integrálása. Ez magában foglalja a nyílt forrású hírszerzést (OSINT), a humán hírszerzést (HUMINT), a technikai és elektronikai megfigyelési adatok elemzését, valamint a pénzügyi tranzakciók és hálózatok követését. Különösen jelentős szerepet kap a kábítószer-kereskedelmi útvonalak és szervezeti struktúrák feltérképezése, mivel ezek adják az operatív célpontok azonosításának egyik alapját. Az így nyert információk lehetővé teszik a célpontok priorizálását, a kockázati tényezők előzetes értékelését, valamint a műveleti környezet részletes modellezését, amely nélkül egy ilyen komplex akció nem lenne végrehajtható.
A SOF egységek szerepe azonban nem merül ki a közvetlen beavatkozásban vagy az elfogási műveletek végrehajtásában. Feladataik közé tartozik a folyamatos helyzetfelmérés és műveleti tudatosság fenntartása, a gyors reagálási képességek biztosítása, valamint a különböző műveleti komponensek – így a légi, tengeri és esetenként kibertérben zajló műveletek – összehangolása. Emellett kiemelt jelentőségű a logisztikai és kommunikációs infrastruktúra biztosítása, amely garantálja a művelet folyamatosságát még dinamikusan változó környezetben is. A különleges műveleti erők így egyfajta integrált koordinációs központként is funkcionálnak, amely összekapcsolja a hírszerzést, a katonai végrehajtást és a stratégiai döntéshozatalt.
Ugyanakkor az ilyen típusú műveletek rendkívül magas politikai és diplomáciai kockázattal járnak. Egy szuverén állam területén végrehajtott titkos vagy félig titkos katonai akció könnyen nemzetközi feszültségekhez, jogi vitákhoz vagy akár diplomáciai konfliktushoz vezethet, különösen akkor, ha a beavatkozás jogi alapja vitatott vagy nem széles körben elfogadott. A „plauzibilis tagadhatóság” elve ugyan bizonyos mértékig csökkentheti a közvetlen felelősségvállalás politikai költségeit, de nem szünteti meg a művelet következményeit a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.
A művelet stratégiai céljai is túlmutatnak a szűken vett elfogáson. A Maduro elleni fellépés egy tágabb geopolitikai és regionális stabilitási keretbe illeszkedik, amely magában foglalhatja a venezuelai politikai rezsim gyengítését, a kábítószer-kereskedelmi hálózatok felszámolását, valamint az Egyesült Államok regionális befolyásának megerősítését Latin-Amerikában. Ebben az összefüggésben a katonai eszközök nem önmagukban, hanem a diplomáciai, gazdasági és jogi nyomásgyakorlás kiegészítéseként jelennek meg. A SOF képességei lehetővé teszik, hogy ezek az eszközök összehangoltan, nagy pontossággal és viszonylag alacsony nyilvános láthatóság mellett érvényesüljenek.
Mindez összességében azt mutatja, hogy a modern különleges műveletek nem csupán taktikai katonai beavatkozások, hanem komplex, többdimenziós stratégiai eszközök, amelyekben a hírszerzés, a katonai végrehajtás, a diplomáciai mérlegelés és a politikai célrendszer szorosan összefonódik. A Maduro-ügy kontextusában ez különösen jól látható, mivel a művelet egyszerre szolgálhat konkrét végrehajtási célt és szélesebb geopolitikai üzenet közvetítését is, miközben érzékeny egyensúlyt próbál fenntartani a hatékonyság, a titkosság és a nemzetközi jogi következmények között.

 

Geopolitikai érdekek és regionális hatalmi dinamika

A Maduro elleni amerikai fellépés geopolitikai dimenziója rendkívül összetett, és a regionális hatalmi viszonyok átfogó elemzését igényli, mivel Venezuela stratégiai jelentősége – az olaj- és energiahordozók, a regionális politikai szerep és a globális szövetségi kapcsolatok miatt – kiemelt prioritássá teszi az országot az Egyesült Államok számára. A drogellenes politika ebben az esetben nem pusztán rendészeti vagy bűnüldözési intézkedésként értelmezhető, hanem eszközként, amely lehetővé teszi a politikai befolyás növelését, a rezsim delegitimálását és a regionális térség kontrolljának erősítését. Az ügy geopolitikai súlya tovább nő, ha figyelembe vesszük Venezuela kapcsolatát más nagyhatalmakkal, beleértve Oroszországot, Kínát és Kuba szövetségesi hálózatát, amelyek minden amerikai fellépést potenciálisan befolyásolnak és politikailag érzékeny helyzeteket generálnak.
Az Egyesült Államok számára a célok többdimenziósak: egyrészt a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása és a nemzetbiztonság fenntartása, másrészt a regionális politikai nyomásgyakorlás, a rezsim instabilizálása és az amerikai befolyás demonstrálása. Ugyanakkor a geopolitikai kockázatok is jelentősek: a művelet eszkalációhoz vezethet, feszültséget generálhat a Latin-Amerikai országok között, és befolyásolhatja a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ, az OAS és a nemzetközi jogi mechanizmusok reakcióit. A geopolitikai dimenzió így nemcsak a regionális hatalmi egyensúlyt, hanem a globális nagyhatalmi rivalizálás összefüggéseit is érinti, miközben az amerikai döntéshozatalban a politikai, jogi, katonai és diplomáciai eszközök szoros összhangban működnek, és a Maduro-ügy jól példázza, hogy a modern hatalomgyakorlás hogyan képes egyszerre érvényesülni a helyi, regionális és globális szinten.

 

Összegzés

A Nicolás Maduro elleni amerikai elfogatóparancs jól példázza, hogy a drogellenes politika és a geopolitikai érdekek szorosan összefonódnak. Az ügy rávilágít arra, hogy a modern hatalomgyakorlás többdimenziós: jogi, politikai, technológiai és ideológiai elemek egyaránt szerepet játszanak benne.
A Maduro-ügy így nem csupán egy konkrét konfliktus, hanem a nemzetközi rend átalakulásának lenyomata is, amelyben a hatalom, a jogi keretek és a biztonság új módon kapcsolódik össze.

 

 

 

 

 

Foto: ChatGPT

A Drogellenes politika és geopolitikai érdekek: elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 

Introduction: Warfare, Complexity, and the Expanding Environmental Dimension

Over the past four decades, security policy has undergone a profound transformation. What once centered primarily on kinetic military capabilities and traditional geopolitical rivalries has evolved into a multidimensional field shaped by technological innovation, global interdependence, and increasingly complex threat environments. Modern conflicts no longer unfold solely on conventional battlefields; they extend into cyberspace, critical infrastructure, supply chains, and the natural environment itself. As security challenges have diversified, so too has the need to understand the broader systemic consequences of military activity.
Within this expanding landscape, the environmental dimension of warfare has emerged as one of the most overlooked yet consequential aspects of contemporary security. While the immediate destruction caused by kinetic operations remains visible and devastating, the ecological footprint of modern warfare now extends far beyond explosions, troop movements, and territorial occupation. Advanced weapons systems rely on resource-intensive production processes, cyber operations can trigger cascading environmental failures, and post-conflict regions often face long-term ecological instability that undermines recovery and resilience.
Recognizing these dynamics is essential for any comprehensive analysis of modern security. Environmental degradation is not merely a byproduct of war; it is a strategic factor that shapes human security, economic stability, and geopolitical outcomes. As conflicts become more technologically sophisticated and globally interconnected, their environmental consequences grow more complex, more persistent, and more deeply embedded in the fabric of affected societies.
This publication examines the full spectrum of warfare’s environmental impacts—from immediate kinetic destruction to the hidden ecological costs of technological warfare and the long-term instability that follows in the wake of conflict. By integrating these dimensions, it seeks to highlight why environmental resilience must become a central pillar of contemporary security policy and military planning.

Transition to the Main Analysis

As the scope of security policy continues to expand, understanding the environmental implications of modern warfare becomes not only relevant but indispensable. The intersection between military activity and ecological stability is no longer a peripheral concern—it is a central component of contemporary security dynamics. The environmental footprint of conflict influences human health, economic recovery, resource availability, and long-term regional resilience. Yet despite its strategic significance, this dimension often remains underexamined in both academic discourse and policy planning.
To address this gap, the following analysis explores the environmental consequences of warfare across three interconnected layers. First, it examines the direct and immediate impacts of kinetic operations, where physical destruction and contamination shape the ecological landscape of conflict zones. Second, it investigates the hidden environmental costs embedded in technologically advanced forms of warfare, from resource-intensive production processes to the cascading ecological effects of cyber and electromagnetic operations. Finally, it considers the long-term instability that persists after hostilities end, revealing how environmental degradation can hinder reconstruction, exacerbate human insecurity, and perpetuate regional fragility.
By integrating these perspectives, the analysis provides a comprehensive understanding of how modern warfare reshapes the environment—and why environmental resilience must become a core element of future security strategies. What follows is an in depth exploration of these dynamics, tracing the full spectrum of ecological pressures generated by contemporary conflict.

Main Analysis: The Environmental Footprint of Modern Warfare

1. Direct Environmental Impacts of Kinetic Warfare

Conventional military operations remain a major source of acute environmental degradation. Explosive munitions contaminate soil with heavy metals and chemical residues, while the destruction of industrial facilities, fuel depots, and critical infrastructure releases hazardous substances into air and water systems. Forests and agricultural lands are often devastated, leading to habitat loss, reduced biodiversity, and long-term soil erosion. These effects are not confined to the duration of hostilities; unexploded ordnance and landmines can render large areas unusable for decades, preventing ecological recovery and safe human resettlement.

2. Hidden Ecological Costs of Technological Warfare

The shift toward high-tech military capabilities introduces new, often overlooked environmental pressures. The production of drones, precision-guided munitions, and advanced sensors depends heavily on rare earth elements, whose extraction is associated with severe ecological damage, including toxic waste and water contamination. Cyber operations, though seemingly intangible, can trigger physical consequences: attacks on power grids, water treatment facilities, or industrial control systems may lead to uncontrolled pollution events or prolonged service disruptions. Electromagnetic warfare can interfere with communication networks and energy systems, indirectly affecting environmental monitoring and emergency response mechanisms.

3. Long-Term Ecological Instability in Post-Conflict Regions

Beyond the immediate and technological impacts, modern warfare generates structural environmental instability that persists long after ceasefires. Displacement of populations places immense pressure on urban ecosystems, often overwhelming waste management, water supply, and energy systems. In conflict zones, environmental governance collapses, allowing illegal logging, unregulated mining, and uncontrolled waste dumping to flourish. Military bases and supply chains leave behind significant ecological footprints, including soil contamination, disrupted water flows, and long-term land degradation. These cumulative effects hinder sustainable reconstruction and increase vulnerability to future environmental crises.

Case Studies: Environmental Impacts Across Contemporary Conflict Zones

Case Study 1: The Russo‑Ukrainian War (2014–2024)

The conflict in Ukraine illustrates how modern warfare generates both immediate and systemic environmental damage. Kinetic strikes on industrial facilities, fuel depots, and chemical plants have released hazardous substances into soil and waterways. The destruction of the Kakhovka Dam in 2023 triggered widespread flooding, soil erosion, and long-term ecological disruption across the Dnipro basin. Drone warfare and electronic attacks have increased demand for rare earth elements, intensifying global extraction pressures far beyond the battlefield.

One of the most alarming ecological consequences has been the mass mortality of Black Sea dolphins. Marine biologists documented thousands of dead dolphins washing ashore in Ukraine, Romania, Bulgaria, and Turkey. The primary causes include acoustic trauma from naval sonar systems, underwater explosions, and the disruption of migratory and feeding patterns due to intensified military activity. The collapse of fish stocks in the northern Black Sea—driven by pollution, noise, and naval operations—further contributed to starvation and ecological stress. This phenomenon highlights how modern warfare affects not only terrestrial ecosystems but also marine biodiversity, with cascading consequences for regional ecological stability.

Case Study 2: The Syrian Civil War (2011–present)

Syria demonstrates how prolonged conflict erodes environmental governance. Years of fighting have devastated agricultural regions, accelerated deforestation, and contaminated water systems. The collapse of regulatory institutions enabled uncontrolled waste dumping, informal oil refining, and unregulated resource extraction. These activities have produced toxic emissions and soil degradation that will hinder recovery for decades.

Case Study 3: The Nagorno‑Karabakh Conflicts (1991–2023)

The recurring conflicts in Nagorno‑Karabakh highlight the long-term ecological consequences of militarized landscapes. Landmines and unexploded ordnance have rendered large areas inaccessible, preventing agricultural use and ecological restoration. Forest fires triggered by shelling have destroyed biodiversity-rich habitats. Soil contamination and disrupted water flows demonstrate how even short, high-intensity conflicts can produce enduring environmental instability.

Case Study 4: The Gulf War (1990–1991)
The Gulf War remains one of the most striking examples of deliberate environmental destruction. Retreating Iraqi forces set fire to more than 600 Kuwaiti oil wells, releasing millions of barrels of crude oil into the desert and the Persian Gulf. The resulting smoke plumes darkened regional skies for months, causing severe air pollution, acid rain, and long-term soil sterilization. Marine ecosystems suffered extensive contamination, and respiratory illnesses increased sharply among local populations. The Gulf War demonstrated how environmental devastation can be weaponized as part of military strategy.
Case Study 5: The Vietnam War (1955–1975)
The Vietnam War introduced the world to the concept of “ecocide.” The widespread use of herbicides such as Agent Orange destroyed millions of hectares of forest and farmland, causing irreversible biodiversity loss and long-term soil toxicity. Chemical contamination continues to affect human health and ecosystems decades later, with elevated cancer rates and birth defects documented in affected regions. This case exemplifies how environmental manipulation became a tactical instrument of warfare, with consequences that persist across generations.
Case Study 6: The Balkan Wars (1991–1999)
The wars accompanying the breakup of Yugoslavia revealed the deep interconnection between ethnic conflict, infrastructure destruction, and environmental collapse. Bombing campaigns targeted industrial zones, oil refineries, and chemical plants, releasing toxic substances into the Danube and other regional waterways. NATO air strikes on Serbia in 1999—including attacks on petrochemical facilities near Pančevo—caused severe air and soil contamination, with long-term health effects documented in surrounding communities. Deforestation and land degradation followed mass displacement, as refugees relied on wood for heating and temporary shelter. In Bosnia and Herzegovina, unexploded ordnance and landmines continue to threaten both human safety and ecological restoration efforts. The Balkan conflicts thus stand as a stark reminder that environmental damage can persist long after political borders are redrawn, shaping regional stability and public health for generations.

Policy Recommendations: Integrating Environmental Resilience into Security Strategy

1. Establish Environmental Monitoring as a Core Component of Military Planning

Armed forces should incorporate environmental impact assessments into operational planning, including real-time monitoring of air, water, and soil quality in conflict zones.

2. Strengthen International Legal Frameworks on Environmental Protection During Armed Conflict

Existing conventions require modernization to address cyber operations, critical infrastructure sabotage, and resource-intensive weapons production.

3. Promote Sustainable Defense Procurement and Resource Use

Defense industries must adopt cleaner production methods, reduce reliance on rare earth elements, and invest in recyclable materials.

4. Integrate Environmental Recovery into Post‑Conflict Reconstruction

Reconstruction programs should prioritize decontamination, reforestation, and restoration of water systems.

5. Enhance Regional Cooperation on Environmental Security

Regional organizations should establish joint monitoring mechanisms and coordinated ecological recovery initiatives.

Conclusion

Modern warfare has evolved into a complex, multidimensional phenomenon whose environmental consequences extend far beyond the battlefield. Kinetic operations inflict immediate ecological damage, technological warfare introduces hidden pressures, and long-term instability persists in post-conflict regions. Environmental resilience must become a central pillar of military planning, defense procurement, and post-conflict recovery. Only by addressing the full spectrum of warfare’s ecological footprint can states build sustainable security architectures capable of withstanding twenty-first-century challenges.

References (APA Style)
Balsari, S., Dresser, C., & Leaning, J. (2020). Environmental health in conflict and post-conflict settings. The Lancet, 395(10222), 1647–1657.
Belcher, O., Bigger, P., Neimark, B., & Kennelly, C. (2020). Hidden carbon costs of the “everywhere war”. Transactions of the Institute of British Geographers, 45(3), 506–521.
Darbyshire, E., & Weir, D. (2023). Environmental dimensions during and after the Nagorno Karabakh conflict of 2020. Integrated Environmental Assessment and Management, 19(2), 360–365.
Grimes, E. S., Kneer, M. L., & Berkowitz, J. F. (2024). Military activity and wetland dependent wildlife: A warfare ecology perspective. Integrated Environmental Assessment and Management, 20(6), 2153–2161.
Hailemariam, et al. (2024). Managing the environmental impacts of war: What can be learned from conflict vulnerable communities? Science of The Total Environment, 927, 171974.
International Committee of the Red Cross. (2022). Guidelines on the protection of the natural environment in armed conflict. ICRC Publishing.
Krampe, F. (2017). Sustainable peacebuilding and the environment. International Affairs, 93(1), 231–244.
Krampe, F., Kreutz, J., & Ide, T. (2025). Armed conflict causes long-lasting environmental harms. Environment and Security, 4(1), 3–17.
Murillo Sandoval, P. J. (2023). Disentangling the landscape during armed conflicts and post peace agreements. Integrated Environmental Assessment and Management, 19(2), 355–359.
UN Environment Programme. (2017). Environmental dimensions of armed conflict. United Nations.
Wenning, R. J., & Toma, T. D. (2023). Using US Natural Resource Damage Assessment to understand the environmental consequences of the war in Ukraine. Integrated Environmental Assessment and Management.
Zyck, S. A., & Muggah, R. (2013). Post-conflict reconstruction: Environmental challenges and opportunities. Journal of Peacebuilding & Development, 8(1), 74–79.

A The Environmental Footprint of Modern Warfare: A Comprehensive Analysis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Öngyilkos merénylet Kvettában

Pakisztán legnagyobb és legszegényebb tartományában, Beludzsisztánban hosszú ideje harcolnak a pakisztáni fegyveres erők több beludzs terrorszervezettel. Ezek közül a legjelentősebb a BLA (Baloch Liberation Army), amely a terület teljes függetlenségét tűzte ki céljául és az elmúlt években sorra hajtott végre támadásokat mind civil, mind katonai célpontok ellen.

Február elején egy soha korábban nem tapasztalt terrortámadás-sorozat után a pakisztáni hadsereg már megpróbálta kisöpörni a BLA-t az ország területéről a Radd-ul-Fitna-1 hadművelet keretei között, ez azonban nem járt sikerrel. Igaz, hogy az akcióban több, mint 200 terroristát likvidáltak, több tucat civil áldozat mellett, de a szervezetet nem tudták legyőzni, az azóta is működik.

A BLA a téli harcok után május 24-én hajtotta végre az elmúlt hónapok legnagyobb terrortámadását Beludzsisztán fővárosában, Kvettában. Egy öngyilkos merénylő a város vasútállomásán hajtott bele egy személyszállító vonatba, robbanószerekkel telepakolt autójával. A támadásban legalább 30-an veszítették életüket és több, mint 50 ember került kórházba, közülük sokan súlyos sérülésekkel. Az áldozatok többsége a pakisztáni biztonsági erők tagja volt, akik a közelben állomásoztak.

Az akció időzítése nem volt véletlen, ugyanis Shehbaz Sharif pakisztáni miniszterelnök éppen másnap tárgyalt Pekingben a kínai kormánnyal és Xi Jinping kínai elnökkel. A BLA egyik célja a Kína által finanszírozott Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó infrastruktúrafejlesztési projekt keretein belül Beludzsisztánban épülő beruházásoknak az ellehetetlenítése. Állításuk szerint ezek csak a terület kizsákmányolását jelentik és rendszeresen hajtanak végre támadásokat ellenük.

Shehbaz Sharif miniszterelnök elítélte a támadást, amit gyáva terrorakciónak nevezett. Asif Ali Zardari pakisztáni elnök pedig megígérte, hogy le fogják győzni a terroristákat és mindenkit, aki finanszírozza őket. Régóta emlegetett pakisztáni vád, hogy a szervezet finanszírozásában India is szerepet játszik valamilyen formában, Újdelhi azonban mindig következetesen tagadta ezeket az állításokat.

Veres Máté

 

Izrael                                         

Benjamin Netanjahu miniszterelnök a hónap végén arra utasította az izraeli hadsereget, hogy emeljék meg 70%-ra a gázai övezezt feletti ellenőrzésnek a mértékét. A döntés aggodalomra add okot, mivel ez a lépés nehezíti a béketárgyalásokat.

Az Izrael és Irán közötti feszültség továbbra is fennáll és meghatározó. A tárgyalások lassan haladtak Amerika és Irán között, miközben továbbra is fennáll a térségben egy eszkaláció veszélye. A Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság a globális energiaárakra is hatással volt.

Izrael hadiipara bejelentette, hogy új drónelhárító technológiák fejlesztését tervezik, válaszul a Hezbollah által használt pilóta nélkül vezérelt drón támadások növekvő fenyegetésére.

További fontos májusi esemény volt, hogy az Európai Unió új szankciókat fogadott el a ciszjordániai izraeli telepesekkel szemben. Az intézkedések több személyt és szervezetet is érintenek, miközben az EU a Hamász vezetőivel szembeni szankciós rendszert is bővítette. Brüsszel szerint a döntés visszaszorítja a térségben a növekvő erőszakot és megőrzi a kétállami megoldás esélyét. Izrael élesen bírálta a lépést és politikailag motiváltnak nevezte a szankciókat. A vita jól mutatja, hogy 2026 májusában tovább romlott Izrael és több európai partner viszonya a ciszjordániai telepbővítések és a palesztin területeken tapasztalható feszültségek miatt. Emellett hét ország (Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Olaszország, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) közös nyilatkozatban szólította fel az izraeli kormányt a telepek terjeszkedésének leállítására és a telepesek által elkövetett erőszak visszaszorítására.

Tekula Dóra

 

Szerkesztette: Tekula Dóra

A Közel-Kelet, 2026. május bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A török-görög konfliktus évszázadok óta tartó feszültségekre vezethető vissza, amelyek főként történelmi és kulturális gyökerekkel bírnak. A két ország közötti területi viták, a tenger megosztása, illetve a migrációs áramlatok kezelése még inkább megnehezíti a két nép békés együttélését a térségben. Az elemzés célja bemutatni az ellentét geostratégiai hátterét, különös tekintettel a tengeri viszonyokra, továbbá felhívni a figyelmet a helyzet stabilizálásának szükségességére.

A két ország közötti összetűzések kiemelt figyelmet érdemelnek, mivel a növekvő feszültség nem egyszer közel eszkalációhoz vezetett az elmúlt években. Mindkét ország fontos tagja a NATO-nak, illetve az Európát célba vevő illegális migráció elleni védekezésnek.

Törökország jelenleg a legtöbb menekültet befogadó állam a világon[1], amelynek egyik fő oka nem más, mint az ország földrajzi elhelyezkedése. Az öt országból, amellyel közös szárazföldi határai vannak (Szíria, Irak, Irán, Örményország és Georgia) több államban jelenleg is fegyveres konfliktus folyik.

2015 őszén az Európai Unió együttműködést kezdeményezett a menekültáradat tekintetében frontországgá vált Törökországgal. Az együttműködés keretein belül megszületett egy megállapodás, amelyben Ankara vállalta, hogy megfékezi a menekülthullámot, az EU pedig ehhez anyagi forrást biztosít. A török kormányfő azonban 2020 elején bejelentette, hogy megnyitja az európai határait, arra hivatkozva, hogy az Unió nem tartotta be a megállapodás rá eső részét – például, hogy felgyorsítja az ország EU-csatlakozását, vagy, hogy hatékony segítséget nyújt a menekültügyi helyzet kezelésében. A döntés következtében tavasszal többezer ember ragadt az Égei-tengeren, mivel a görög hatóságok nem engedték kikötni a hajóba ültetett menekülteket a szigeteken, a török hatóságok pedig nem voltak hajlandóak visszafogadni őket. A kialakult migrációs válság megfelelő kezelését igencsak megnehezítette a járványhelyzet és az azzal összefüggésben bevezetett korlátozások.

2020 több szempontból is kritikus évnek mondható a két ország viszonyát tekintve, gyakorlatilag 1974 óta nem volt ilyen súlyos a helyzet. Januárban Görögország megállapodást írt alá Ciprussal és Izraellel a Kelet-Mediterrán Gázvezeték (East Med pipeline deal) megépítéséről, amely projekt célja Törökország szerint az, hogy kizárják őt a régióban található energiaforrások felhasználásából. Görögország ezt követően 2020 nyarán az olaszokkal is olyan tengerjogot érintő megállapodást kötött, amely lehetővé teszi szigeteinek teljes kizárólagos gazdasági övezet alá vonását (ezen fogalmak jelentését a későbbiekben részletesen tárgyaljuk), mely ismét török felháborodást váltott ki. Időközben a törökök – válaszul a görög lépésekre azzal fenyegetőztek, hogy olaj- és gázkutatást végeznek a görög tengeri területeken, majd az Oruç Reis elnevezésű hajóval megsértették a térség szabályait. A fenyegetések, illetve a kölcsönös etikátlan cselekmények júliusban elindították a két ország teljes haditengerészeti állományának telepítését az Égei-tengerre. Augusztusban egy látszólagos balesetben a görög Limnos és a török Kemal Reis hajók összeütköztek, utóbbi meg is sérült. Ekkor a francia elnök jelezte, hogy átmenetileg fokozza katonai jelenlétét a térségben, tekintettel a növekvő feszültségre. Még e hónap végén Görögország új tengeri-területi igényt fogalmazott meg, melyet szintén a későbbiekben fogunk tárgyalni. A jogosulatlannak tekintett török fúrásokat az EU sem hagyta válasz nélkül: nyár végén egy szankcióscsomagot dolgoztak ki Törökország ellen, amelyet ősszel életbe is léptettek.

Ekkor lépett be a konfliktusba a NATO. A főtitkár találkozóra hívta a két ország képviselőit, hogy megvitassák a lehetséges megoldásokat, megállapodás azonban nem született. Ekkor Athén tizenkét év után először bejelentette, hogy növeli az ország védelmi kiadásait. A fegyverkezési tervekről készült jelentés alapján az elképzelések megdupláznák az ország védelmi beszerzési költségvetését. Októberben Brüsszel bejelentette: újragondolja a szankciókat, bizonyos feltételekkel, erre a török válasz a ciprusi Varószia nevű város elfoglalásával való fenyegetőzés volt. A hónap végén Görögország bejelenti, hogy párbeszédet kezdeményez Törökország NATO-beli ellenfelével, az Egyesült Államokkal. A diplomáciai lépésnek meg is lesz az eredménye; év végén az USA szankciókat bocsát ki a Török Védelmi Ipar Elnöksége ellen.

A szembenállás legkritikusabb pontja: a tenger

A két ország közötti ellentét egyik alappillére kétségtelenül a tengerjogban rejlik. A tenger stratégiai jelentősége kiemelkedő; meghatározza egy ország kereskedelmi kapcsolatait, gazdaságát, közlekedési lehetőségeit, energia- és védelempolitikáját, gyakorlatilag egy ország geopolitikai mozgásterét.

A tengeri határviták gyökerei a II. világháborúra vezethetők vissza, egyik legfontosabb forrása jelenleg az ENSZ Tengerjogi Egyezménye, amelyet Görögország aláírt és ratifikált, Törökország azonban nem. Mi több, a Görögország által megfogalmazott igényt, miszerint a térségben érvényben lévő 6 mérföld helyett 12 tengeri mérföldig terjedhetnek a felségvizek, és ezt a szigetek tekintetében is érvényesíteni kívánja, a török kormányfő egyenesen casus bellinek nevezte. Érdekes nyilatkozat, tekintettel arra, hogy más területeken Törökország határozottan ragaszkodik a 12 mérföldes szakaszhoz. Az Égei-tengeren azonban amennyiben érvényben lenne a szabályozás ezen pontja, Törökországnak gyakorlatilag nem lenne szabad kijárata a tengerre, ezzel pedig Görögország is tisztában van.

A Tengerjogi Egyezmény 121. cikk (2) bekezdése értelmében minden szigetnek[2] joga van a felségvizekhez, kizárólagos gazdasági övezethez és kontinentális talapzathoz, mielőtt azonban a törvény alkalmazását illető viták vizsgálatába belekezdenénk, nem árt tisztázni, mit is jelentenek pontosan ezek a fogalmak. A parti tenger az alapvonaltól mért 12 tengeri mérföld (22,2 km) hosszan nyúló övezet, ennek külső szélétől kifelé terül el a csatlakozó övezet, amelyen belül az állam korlátozott ellenőrzést gyakorolhat a saját területén, illetve a parti tengeren. Az ellenőrzés jellemzően a vámügyi, bevándorlási, vagy egészségügyi jogszabályok megsértésének megelőzésére vagy szankcionálására vonatkozik. Az alapvonaltól mért legfeljebb 200 tengeri mérföldig (370,4 km) terjedhet a kizárólagos gazdasági övezet, amelyen belül a parti ország ellenőrzi az összes gazdasági forrást – melyek jellemzően a halászat, bányászat és az olajkutatás-, illetve ezek esetleges környezetszennyezését is. Végül az igénylés alapján megállapított kontinentális talapzat, amely voltaképpen a kontinens tenger alatti folytatása, az a perem, amely a szárazföld felől a tenger alá nyúlik. Mivel a konvenció kimondja, hogy a felosztás minden szigetre érvényes, a görög álláspont szerint a szokásjog következtében az azt alá nem író államokra nézve is kötelező. Azokon a területeken, ahol a szigetek közelsége miatt területi kérdések vetülnek fel, ott a megállapodás szerint az egyenlő távolság elve alapján kell szabályozni és egy középvonalat találni.[3] Míg azonban Görögország a nemzetközi partvonalat tekinti kiindulópontnak a határok számításánál – ezzel a szigeteket is figyelembe véve, addig Törökország a kontinentális talapzattól kifelé számolja a középvonalat. Érzékelhetjük, hogy a két számítás adta eredmény jelentősen eltér egymástól. A zóna felosztása tekintetében a görög érvelés ugyan szilárdabb nemzetközi jogi alapokon nyugszik, egyelőre egyetlen nemzetközi fórum se ismerte el. Közben a törökök rendre megsértik az Egyezmény egyes rendelkezéseit azzal, hogy haditengerészeti járőrözést, illetve kutatómunkát folytatnak a térségben. Erre válaszul a görög hajók az Egyezményre hivatkozva nem végeznek sem kutatást, sem pedig fúrásokat, helyette inkább a török hajókat követik.

Érdemes megfigyelni azt is, mi állhat az agresszív török külpolitika hátterében is, így jutunk el a „Kék Haza” (’Mavi Vatan’) doktrínához. A doktrína szerint Törökország elsődleges érdeke és célja, hogy a tengeri térség vezető hatalmává váljon, vagyis ellenőrzése alá vonja a Földközi-, az Égei- és a Fekete-tengert, azon belül is kiemelt figyelmet fordítva a tenger adta erőforrásokra: a kőolaj- és földgázlelőhelyekre. Az évek során ez komoly biztonságpolitikai kihívássá vált a térségben[4], melynek kapcsán Törökország összetűzésbe keveredett a régió országaival, az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal is. Görögország válaszul a törökök diplomáciai elszigetelődésére igyekszik megerősíteni a pozícióját, így megállapodást kötött Egyiptommal, melyben egyhangúan elítélik a tengeri határkijelölést érintő török álláspontot. A megállapodásban azonban Athén olyan területi követeléseket támasztott, melyeket még Egyiptom sem volt hajlandó maradéktalanul elfogadni, hogy elkerülje a törökökkel való konfrontációt, illetve ezeket az igényeket az Európai Unió is jogellenesnek találta, így amennyiben Görögország is agresszív külpolitikát kíván folytatni, könnyen elveszítheti Brüsszel támogatását a kérdésben.

Ciprus szerepe a konfliktusban

Nem lehet úgy beszélni a török-görög ellentétekről, hogy ne tennénk említést a Ciprusi Köztársaságról.

Történelmi alapokon nyugszik mindkét ország ragaszkodása a szigethez, így vált a görög és török nacionalista törekvések középpontjává. Bár a szigetország 1960-ban függetlenné vált, a többségi görög lakosság körében már ekkor széles körben elterjedtté vált a Görögországgal való egyesülés gondolata. Mi több, a szélsőséges „Megali eszme” szerint a földközi-tengeri szigetvilágon túl minden, jelentős görög lakossággal bíró területet egy Nagy-Görögországban kellene egyesíteni. Az elképzelés ráadásul Konstantinápolyt (Isztambul) jelöli meg fővárosnak. Az ezzel szemben álló török álláspont sem kevésbé szerény: az ötvenes években az akkori török miniszterelnök kormánya kijelentette, hogy Ciprust „Anatólia déli meghosszabbításának” tekintik, ennek értelmében tehát Törökország területe. A Köztársaság létrejöttét követően folyamatosak voltak a két etnikum közötti atrocitások, a legsúlyosabb esztendő 1974 volt, amikor a szigeten kialakult belpolitikai válságra Törökország katonai intervencióval válaszolt. A helyzet NATO-beavatkozásig fajult, végül létrejött a mai napig egyfajta határként működő „Zöld Vonal”. A sziget teljes története a Köztársaság létrejöttéig külön tanulmányt érdemelne, most azonban koncentráljunk arra, miként mélyíti a  két ország közötti konfliktust, illetve milyen stratégiai szereppel bír a szigetország.

Földrajzi elhelyezkedése teszi kiemelt jelentőségűvé: kiváló bázis a Közel-Kelet felé irányuló műveletekhez, illetve rendkívül fontos földgázlelőhely. 2011-ben a két ország bizonyított gázkészletét jelentős mértékben meghaladó földgázkészletet találtak a sziget déli környékén. Persze európai tekintetben az orosz függésen ez a mennyiség sem tudna változtatni, de új gazdasági lehetőségeket teremtene. A gázlelőhely mellett más szempontból is kedvező helyet foglal el a térképen, a sziget ugyanis a Szuezi-csatorna előterében helyezkedik el, amely a világkereskedelem egyik legfontosabb hajózási útvonalának számít.[5] Érthető tehát a két ország befolyás megszerzésére irányuló törekvése.

A konfliktus szerepe a nemzetközi kapcsolatokban – sürgős megoldás kell

Most, hogy áttekintettük az ellentét főbb geopolitikai mozgatórugóit, vizsgáljuk meg, miért lenne elengedhetetlen a kérdés rendezése a nemzetközi kapcsolatok tekintetében.

A konfliktus egy EU tagállam és egy csatlakozó ország között áll fenn, ami azt eredményezi, hogy a régió stabilizálásához EU érdek is fűződik. Brüsszel nem engedheti meg magának, hogy Törökország diplomáciai értelemben még jobban eltávolodjon a Nyugattól, mivel az hasonló következményekkel járhat, mint amit a 2020-as migrációs válság idején láthattunk. Ezzel Athénra helyezik a fókuszt, szorgalmazzák aktív külpolitikai szerepvállalását és minden olyan kísérletet támogatnak, amely csökkentheti a feszültséget. Görögország szerepe az orosz-ukrán háború okán különösen felértékelődött, szóba került ugyanis lehetséges energiaelosztó-szerepe, amely megköveteli, hogy békés megoldásra törekedjenek.

Kritikus pont továbbá, hogy a feszültség két NATO tagállam között áll fenn, egy esetleges eszkaláció tehát automatikusan kihatással lenne a szövetség valamennyi tagjára. A törökök Ciprus kapcsán korábban összetűzésbe keveredtek az Egyesült Államokkal is, a konfliktust lezáró fegyverembargó pedig hatalmas lökést jelentett a hazai védelmi iparnak. Ankara jelentősen megnövelte a haderő fejlesztésére fordított kiadásokat, így létszámát tekintve jelenleg a második legnagyobb fegyveres erővel rendelkezik a szövetségen belül. A tagállamok közötti viták alapvetően nem számítanak kivételesnek, magukban hordozzák azonban annak veszélyét, hogy a politika szintjén megjelenő konfliktusok túlzottan előtérbe kerülnek, amely negatív hatással lehet a katonai-szakmai együttműködésre. Geostratégiai szempontból Törökország a NATO számára is kulcsfontosságú szereplő, két súlyos biztonságpolitikai kérdéskörben is meghatározó: tranzitország az energiapolitika területén és szigetelő állam szerepét tölti be az illegális migráció tekintetében.

A ciprusi helyzet egyébként az EU és a NATO együttműködésének is gátat szab. A szigetország az előbbi szervezetnek tagja, míg az utóbbinak nem, Törökország esetében pedig pont fordítva. Az évek során egyfajta kettős vétó rendszere alakult ki, mindkét ország abban a szövetségben, amelyben tagállam, rendre megvétózza a másik felet előnyösen érintő kezdeményezéseket és javaslatokat.

A két ország vezetői mindeközben semmilyen hajlandóságot nem mutatnak a konfliktus békés rendezésére. Erdoğan rendszeresen katonai lépésekkel fenyegetőzik. 2022-ben az ország megkezdte saját rövid hatótávolságú ballisztikus rakétáinak fejlesztését, ami a kormányfő szerint „megijeszti a görögöket”. Az évek során többször fogalmazott meg expanziós törekvéseket, rendszeressé váltak az olyan hírek, amelyek szerint török hadihajók lövéseket adnak le a Földközi-tengeren, hol Ciprus közelében, hol pedig a görög kizárólagos gazdasági övezeten belül. Törökország továbbá 2017-ben bejelentette, hogy Oroszországtól fegyvert vásárol, sikeresen be is szerezték az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert, amely növeli a feszültséget.

A konfliktus sokkal kevesebb nemzetközi figyelmet kap, mint amennyit jelentősége alapján érdemelne. A török agresszió és az erre adott etikátlan görög válaszok megnehezítik a nemzetközi együttműködést, és olyan biztonságpolitikai kérdéseket vetnek fel, amelyek sürgősen megoldásra szorulnak.

 

 

Irodalomjegyzék

• ENSZ Tengerjogi Egyezmény [UNCLOS] https://eur-lex.europa.eu/HU/legal-content/summary/united-nations-convention-on-the-law-of-the-sea.html
• Mavi Vatan https://www.mfa.gr/images/docs/maps/en/map8.pdf
• Csorba Éva, 2024. A görög-török tengerjogi viták alakulása Kiriákosz Micotákisz kormányzása időszakában https://journals.lib.pte.hu/index.php/polusok/article/view/7487/7012
• Kacziba Péter, 2013. A ciprusi földgázkincs szerepe a Kelet-Mediterráneum geopolitikai átrendeződésében 4. o. https://www.researchgate.net/profile/PeterKacziba/publication/305776247_A_ciprusi_foldgazkincs_szerepe_a_Kelet-Mediterraneum_geopolitikai_atrendezodeseben_KUL-VILAG_ONLINE_No_3-4_pp_20-41_2013/links/57a1100708aeef8f311c7d3a/A-ciprusi-foeldgazkincs-szerepe-a-Kelet-Mediterraneum-geopolitikai-atrendezodeseben-KUeL-VILAG-ONLINE-No-3-4-pp-20-41-2013.pdf
• Petrus Szabolcs: Határvita a Földközi-tenger keleti medencéjében https://jogaszvilag.hu/vilagjogasz/hatarvita-a-foldkozi-tenger-keleti-medencejeben/
• Al Jazeera Annus Horribilis: Key Greek-Turkish Developments in 2020 https://www.aljazeera.com/news/2020/12/23/annus-horribilis-key-greek-turkish-developments-in-2020

[1] A mai NATO szerk.: Szenes Zoltán, Zrínyi Kiadó 2021. Pénzváltó Nikolett: Törökország és a NATO 100. o.

[2] Kivétel ez alól az olyan sziklaszirt, mely nem képes emberi lakóhelyet, illetve saját gazdasági életet fenntartani

[3] ENSZ Tengerjogi Egyezménye [UNCLOS] https://eur-lex.europa.eu/HU/legal-content/summary/united-nations-convention-on-the-law-of-the-sea.html

[4] Csorba Éva 2024.

[5] Kacziba Péter 2013.

A Együttélés és szembenállás – A török-görög konfliktus bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Közel-keleti konfliktus és olajválság – Washington nyomás alatt

Az Egyesült Államok áprilisban továbbra is a Közel-Keleten zajló fegyveres konfliktus egyik kulcsszereplője maradt, miután a február végén kirobbant amerikai–izraeli–iráni összecsapások nem csillapodtak. A hadműveletek során amerikai erők több iráni stratégiai célpont ellen hajtottak végre csapásokat, beleértve energetikai és közlekedési infrastruktúrát is.

A konfliktus gyorsan regionális válsággá szélesedett: Irán válaszlépései és a Hormuzi-szoros részleges lezárása súlyos fennakadásokat okozott a globális energiaszállításban. A világ egyik legfontosabb olajútvonalának blokkolása miatt az olaj ára néhány hét alatt drasztikusan, akár 50%-kal is megemelkedett, ami világszinten inflációs nyomást generált. Az amerikai vezetés többször jelezte, hogy a hadműveletek célja Irán katonai képességeinek gyengítése, ugyanakkor a konfliktus lezárása bizonytalanná vált. Bár politikai nyilatkozatok szerint rövidtávon befejeződhetne a hadjárat, a terepen zajló események inkább az eszkaláció irányába mutatnak.

Április közepén diplomáciai próbálkozások is történtek: az Egyesült Államok és Irán között tárgyalások indultak, azonban ezek eredménytelenül zárultak, ami tovább növelte a katonai feszültséget. A konfliktus következményei az Egyesült Államokon belül is érezhetők. A Kongresszus több tagja részletes elszámolást követel a katonai műveletek céljáról és jogi alapjáról, miközben a gazdasági hatások – különösen az energiaárak emelkedése – a választók körében is egyre nagyobb aggodalmat váltanak ki.

Elemzők szerint a következő hetek kulcsfontosságúak lehetnek: vagy sikerül diplomáciai úton enyhíteni a feszültséget, vagy a konfliktus tovább szélesedhet, akár több térségi szereplő bevonásával is.

Szerző:

Merény Vivien

 

KANADA

Védelmi ipari beruházások (PrairiesCan)

A biztonsági kihívások és a nemzetközi rend változásának fényében Kanadának kulcsfontosságú kérdés lehet, hogy a hazai védelmi ipar képes-e a szükséges katonai technológiák, felszerelések önálló előállítására, fejlesztésére. Ennek érdekében, az éppen zajló védelmi ipari fejlesztések keretében, a PrairiesCan kormányzati szerv a Regional Defence Investment Initiative keretein belül jelentős beruházásokat jelentett be Saskatchewan tartományban illetve Winnipegben. Az összesen nagyjából 28 millió dolláros befektetésből Saskatchewan ipara, többek között a Saskatchewan Polytechnic’s Digital Integration Centre of Excellence (DICE), amely MI alapú dróntechnológiával foglalkozik, 8,2 millió dolláros támogatásban részesül. Winnipeg, mint tartománya fővárosa, 19,5 millió dollárt elsősorban a régió légvédelmi kapacitásainak, illetve repülőgép-alkatrész-gyártásának támogatására kapja. Ezek a beruházások nem csupán a védelmi képességeket erősítik, hanem a regionális hadiipar diverzifikációjához és a technológiai szuverenitáshoz is érdemben hozzájárulnak.

CRIEN Kiberbiztonsági Program

Április 17-én jelentette be Raji Gupta, a Kanadai Kiberbiztonsági Központ vezetője az új Critical Infrastructure Resilience and Escalated Threat Navigation (CIREN) nevű programját. A növekvő geopolitikai feszültségek következtében egyes államok által támogatott csoportok számára a kritikus infrastruktúra egyre növekvő célpont lehet. Független elkövetők pedig akár anyagi haszon érdekében is cselekedhetnek, mindezek mellett pedig a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése is több támadási felületet biztosít. Ezen fenyegetések könnyedén vezethetnek a lakosság biztonságának veszélyeztetéséhez, de az állam működőképességét is befolyásolhatják. A következő időszakban fennálló fenyegetések elkerülésére, azok elleni védekezéshez a CIREN program 3 főbb lépést javasol minden érintett szervezetnek; felkészülés a kritikus rendszerek hálózatról való leválasztására akár 3 hónapra, reagálási tervek kidolgozása, esetleges támadás utáni újjáépítési terv kidolgozása.

Balikatan 2026 hadgyakorlat

Április 20. és május 8. között kerül megrendezésre a „Balikatan” elnevezést viselő hadgyakorlat, az Egyesült Államok és a Fülöp-szigetek rendezésével. Az indo-csendes-óceáni gyakorlat azért is különleges, mivel történelme során először aktív résztvevő Kanada, Japán mellett. A legfontosabb a HMCS Charlottetown Halifax-osztályú fregatt részvétele, amely a partvédelmi és mélytengeri műveletek mellett a többnemzeti koordináció fejlesztésében is részt vesz. A részvétel egy határozott lépés az indo-csendes-óceáni térségben található partneri kapcsolatok mélyítésére.

Szerző:

Faragó Bulcsú

 

LATIN-AMERIKA

Militarizált biztonsági doktrína és növekvő regionális feszültségek

2026 áprilisában az Egyesült Államok Latin-Amerika-politikája látványos keményedést mutatott: a szervezett bűnözés elleni küzdelmet Washington immár nem rendészeti, hanem direkt katonai kampányként keretezi. Stephen Miller elnöki tanácsadó kijelentette, hogy a kartellek kizárólag katonai erővel győzhetőek le, ezt a váltást pedig az amerikai tisztségviselők a Kína elleni stratégiai versengéssel és a féltekei biztonsági célokkal hozták összefüggésbe. Ennek gyakorlati megnyilvánulásaként az amerikai erők Ecuadorban helyi támogatással hajtottak végre éles műveleteket, Salvadorban pedig nagyszabású multinacionális hadgyakorlatok kezdődtek a védelmi együttműködés jegyében.

Venezuela és Kuba továbbra is a biztonságpolitikai figyelem középpontjában áll. Bár történtek diplomáciai kísérletek a konzuli kapcsolatok helyreállítására, washingtoni elemzők egy átfogó „Plan Venezuela” kidolgozását sürgetik. Ez a Plan Colombia mintájára épülő stratégia hosszú távú finanszírozását és a biztonsági erőknek nyújtott közvetlen támogatást irányoz elő a politikai átmenet elősegítése érdekében, Ezzel párhuzamosan Kuba ellen is fokozódott a nyomásgyakorlás, amely a szigetország politikai és gazdasági destabilizálását célozza.

Az andoki régióban Ecuador és Kolumbia viszonya jelentősen megromlott, Ecuador fokozta műveleteit a fegyveres csoportok ellen, majd a biztonsági együttműködés hiányára hivatkozva védővámokat vezetett be a kolumbiai árukra. Gustavo Petro kolumbiai elnök élesen bírálta az Egyesült Államok doktrínáját, figyelmeztetve, hogy a folyamatos nyomás regionális „lázadást” válthat ki. A feszültséget tovább fokozza, hogy a statisztikák szerint Latin-Amerika a helyi tisztviselők számára a világ második legveszélyesebb régiójává vált, ahol a bűnözés és a politikai instabilitás miatt Kubában és Venezuelában ismét felerősödtek a tömegdemonstrációk.

Szerző:

Rohoska Réka

 

A Amerika, 2026. április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2026. tavaszára eszkalálódó közel-keleti konfliktus, különösen a Hormuzi-szoros blokádja, rendszerszintű kockázatokat jelent az afrikai és a globális gazdaság számára egyaránt. A válság olyan időszakban érte az afrikai kontinenst, amikor a pandémia és az orosz-ukrán háború okozta sokkok szűkös fiskális és monetáris tartalékokhoz vezettek egyes gazdaságokban. A 2026. február 28-án kirobbant amerikai-izraeli-iráni fegyveres
szembenállás miatt kialakult helyzet megbénította a világ egyik legfontosabb olajszállítási
útvonalát. Következményül a Brent kőolaj hordónkénti ára 2026. április elejére 109,77
dollárra emelkedett, súlyosan megnehezítve a gazdasági növekedést a legsebezhetőbb
régiókban.

2025-ben a Hormuzi-szoroson átlagosan napi 20 millió hordó nyersolaj és olajtermék haladt át, amely a globális tengeri kereskedelem negyedét tette ki. A világ legkritikusabb tengeri fojtópontján áthaladó napi forgalom a korábbi 141 hajóról 2026. március végére mindössze 3-4 hajóra esett vissza, ami 97%-os forgalomcsökkenést jelent. A szoros elkerülésére szolgáló szárazföldi csővezetékek kapacitása korlátozott, ezért a globális kereskedelmi logisztika átrendeződésre kényszerült. Az alternatív útvonalak, elsősorban a szállítmányok Jóreménység foka felé történő átirányítása, jelentős logisztikai megbénulást és költségnövekedést okoznak: az út 10-15 nappal hosszabbodott meg Ázsia és Európa közötti forgalom tekintetében, valamint az Ázsiából Afrika nyugati és északi részére, illetve az Európából Kelet-Afrikába tartó kereskedelmi útvonalakon. Ez a kitérő a tengeri fuvardíjak 20-40%-os megugrását eredményezte, ami a megnövekedett biztosítási prémiumokkal együtt drasztikusan drágítja az importált energiát és fogyasztási cikkeket.

Afrika a világ nyersolaj-kitermelésének mintegy 8%-át biztosítja, ugyanakkor a saját
finomítói kapacitás korlátozottsága miatt késztermék-szükségletének 70-90%-át kénytelen
külföldről beszerezni. A konfliktust megelőzően ezen importszükséglet közel 40%-a, Kelet-
Afrika esetében pedig majdnem a teljes mennyisége a Hormuzi-szoroson keresztül, az Öböl- térségből érkezett. Anibor Kragha, az Afrikai Finomítók és Elosztók Szövetségének (ARDA) ügyvezető titkára így jellemezte a helyzetet: „Mindenki magáért felel. Ez bizonyára sokakat aggaszt. Még az exportőrök is azt kérdezik, hogyan tudják először a hazai keresletet kielégíteni”. A válság begyűrűzését jelzi, hogy legalább 29 afrikai valuta értékelődött le a dollárral szemben a konfliktus kezdete óta. A szállítási útvonalak átrendeződése nemcsak az energiahordozók ellátását, hanem a műtrágyaellátást is kritikus szintre sodorta, mivel annak 30-50%-a a Perzsa-öbölből származik. Ez közvetlenül veszélyezteti a mezőgazdasági terméshozamokat és az élelmiszerbiztonságot, amit tovább fokoz, hogy a karbamid ára több mint 35%-kal emelkedett rövid idő alatt. Mivel a szállítási költségek az afrikai élelmiszerárak 30-50%-át teszik ki, a logisztikai sokk közvetlen megélhetési válságot okozhat.

Az afrikai kontinensre gyakorolt hatásokat követően áttérek az országspecifikus tényezők
vizsgálatára. A következmények nem egyformán érintik az afrikai kontinenst, a Financial
Times és az Afrikai Fejlesztési Bank elemzései szerint éles különbség van a nettó
kőolajexportőr és a nettó kőolajimportőr országok gazdasági mozgástere között. A
szakpolitikai jelentések alátámasztják, hogy ezek a negatív gazdasági hatások abban a 43 afrikai országban lesznek a legsúlyosabbak, amelyek nettó olajimportőrként kénytelenek
elviselni a megugró világpiaci árak és a logisztikai blokád okozta terheket.

Nigéria esetében, amely a kontinens legnagyobb kőolajtermelője, Wale Edun
pénzügyminiszter szerint a megemelkedett világpiaci árak egyfajta „ezüst sugarat” (silver
lining) jelenthetnek a költségvetési bevételek szempontjából, ugyanakkor a hazai
finomítókapacitás korlátai miatt az ország továbbra is küzd a finomított kőolajtermékek
importjának rendkívüli költségeivel. Ezzel szemben az olyan jelentős olajexportőrök, mint
Algéria, Angola és Líbia, közvetlenül profitálhatnak a tartósan 100 dollár feletti hordónkénti
árakból, ami számottevően javíthatja fiskális mozgásterüket és külső egyensúlyi pozíciójukat.

A Dél-afrikai Köztársaság aranyexportőrként sajátos helyzetben van. A nemesfém
„menedékeszköz-szerepéből” fakadóan bizonyos fokú védelmet nyújt a globális tőkepiaci
volatilitással szemben, Gwede Mantashe ásványkincs- és kőolajügyi miniszter azonban
elismerte, hogy az ország függősége a közel-keleti finomított kőolajtermékektől mára kritikus ellátási problémává vált. Kelet-Afrikában Kenya helyzete meglehetősen sérülékeny, mivel finomított üzemanyag-szükségletének egészét az Öböl-térségből szerzi be, így már
tapasztalható a súlyos hiány az üzemanyagtöltő állomásokon. Etiópia kormánya bár az
üzemanyagár támogatásokkal próbálja mérsékelni a fogyasztói árakat, ez a stratégia azonban tovább csökkenti az amúgy is szűkös költségvetési tartalékokat.

A legkritikusabb humanitárius helyzet Szudánban és Szomáliában alakult ki, ahol a Perzsa-
öbölből érkező műtrágyaszállítmányok elmaradása közvetlen élelmiszerválsággal fenyeget.
Szudánban a műtrágyahiány következtében a gabonatermelés már áprilisra meghaladta az
50%-os visszaesést.

A válság központi kérdésévé vált a nigériai Dangote-finomító szerepe a hazai és külföldi
piacon, mivel a napi 650.000 hordós kapacitásával érdemben hozzájárulhat az ellátás
biztosításához és az importfüggőség csökkentéséhez. Ugyanakkor az árképzés kérdése körül jelentős szakmai vita alakult ki. A Világbank 2026. áprilisában váratlanul visszavonta az üzemanyag-import újranyitását szorgalmazó javaslatát, amely eredetileg rögzítette, hogy a finomítói ár (1275 naira/liter) 12%-kal meghaladja az importparitás szintjét (1122 naira/liter), ami versenyképességi aggályokat vet fel. Mahmud Hassan, a Dangote-csoport vezető közgazdásza szerint az összehasonlítás módszertanilag hibás, mivel nem számol a konfliktus miatt megugrott biztosítási és szállítási költségekkel. Hassan érvelése alapján az önellátás és a minőségi sztenderdek védelme felülírja a rövid távú árversenyt, kijelentve, hogy „jobb a megfelelő ellátásbiztonság bármilyen áron, mint a semmi nulla áron”. Ezzel a protekcionista szemlélettel szemben Gwede Mantashe miniszter mérsékelte a várakozásokat, rámutatva, hogy Aliko Dangote csupán „egy ember és egy gyár Afrikában”, akitől nem várható a teljes kontinens energetikai megmentése.

A gazdasági következményeken túl a válság mélyebb társadalmi és biztonsági kockázatokat is hordoz, mivel a fiskális tartalékok kimerülése és a megélhetési nehézségek együttesen
fokozódó instabilitással fenyegetnek. Rövid távon az afrikai országokra gyakorolt várható
hatásai közé tartozik a fokozódó inflációs nyomás az élelmiszer- és energiaárak emelkedése
miatt, a helyi valuták leértékelődése az amerikai dollárral szemben, a megnövekedett adósság- újrafinanszírozási kockázatok, valamint a tőkeáramlás és a beruházások (többek között a közvetlen külföldi tőkebefektetések [FDI] és a hazautalások) csökkenése.
Ronak Gopaldas, a Signal Risk ügyvezető igazgatója figyelmeztetett: „ha a hordónkénti ár
tartósan 100 dollár felett marad […] az társadalmi zavargásokhoz vezethet. Ha az emberek a megélhetési költségek emelkedése miatt nehéz helyzetbe kerülnek, a fiatalok munka nélkül maradnak és a kormány teljesítménye iránti bizalom is megrendül, akkor ez egy nagyon veszélyes keveréket eredményez”. Felismerve a rendszerszintű sebezhetőség kockázatait, az afrikai országoknak mélyíteniük kell gazdasági kapcsolataikat az AfCFTA (Afrikai
Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezet) keretein belül, felgyorsítva a belső
tőkefelhalmozást a külső függőségek mérséklésére. Ennek késlekedése vagy elmaradása
esetén az instabilitás és a gazdasági kilátástalanság (különösen a Száhel-övezetben)
felerősítheti az extrémizmust és a migrációs nyomást akár más kontinensek irányába is.

Felhasznált irodalom
African Development Bank, Joint Policy Paper: The Impacts of the Middle East conflict on
African Economies.
https://www.afdb.org/en/documents/joint-policy-brief-impacts-middle-east-conflict-africa
African Development Bank: The crisis in the Middle East could cost Africa 0.2 percent in
economic growth in 2026.
https://www.afdb.org/en/news-and-events/press-releases/crisis-middle-east-could-cost-africa-
02-percent-economic-growth-2026-92485
Africanews: IMF Warns of Mounting Economic Pressures for Sub-Saharan Africa Amid
Global Instability.
https://www.africanews.com/2026/04/14/imf-warns-of-mounting-economic-pressures-for-sub-
saharan-africa-amid-global-instability/
Financial Times. African economies brace for fuel shortages as Iran conflict hits energy.
https://www.ft.com/content/25959ede-3d9b-4d3e-8218-b878cc2f9a32?syn-25a6b1a6=1
IMF Blog: War in the Middle East Challenges Global Financial Stability
https://www.imf.org/en/blogs/articles/2026/04/14/war-in-the-middle-east-challenges-global-
financial-stability
International Energy Agency: Strait of Hormuz
https://www.iea.org/about/oil-security-and-emergency-response/strait-of-hormuz
The Africa Report: World Bank changes tune on Dangote fuel pricing.
https://www.theafricareport.com/414916/world-bank-changes-tune-on-dangote-fuel-pricing/
UNCTAD: Strait of Hormuz disruptions: Implications for global trade and development
https://unctad.org/publication/strait-hormuz- disruptions-implications-global-trade-and-
development)

Cser Petra Leona

A Afrika energetikai és gazdasági érintettsége a közel-keleti válság árnyékában: Elemzés a 2026. áprilisi helyzetről bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Diplomáciai manőverek az amerikai-dél-afrikai kapcsolatokban

Új fejezet nyílhat a feszültségekkel terhelt amerikai–dél-afrikai kapcsolatokban, miután
Pretoriában bejelentették: az apartheid rendszer békés felszámolásának egykori kulcsfiguráját, Roelf Meyert nevezték ki az ország új washingtoni nagykövetének. A rendkívüli diplomáciai váltásra egy példátlan diplomáciai botrány és az azt követő amerikai kiutasítás miatt volt
szükség. Diplomáciai vihar egy BBC-interjú után: A hirtelen nagykövetcsere közvetlen előzménye a korábbi dél-afrikai misszióvezető, Ebrahim Rasool botrányba fulladt távozása. Az Egyesült Államok kormánya azt követően minősítette persona non gratának és utasította ki Rasoolt az országból, hogy a diplomata a BBC Newshour című műsorában nyíltan és élesen bírálta az amerikai elnök politikáját. Az interjú során Rasool egyenesen rasszistának nevezte Donald Trumpot, ami azonnali és drasztikus diplomáciai válaszlépést vont maga után Washington részéről. A nagykövet személye körüli konfliktus azonban csak a felszín: Washington és Pretoria viszonya az elmúlt években alapjaiban romlott meg. A Trump-adminisztráció több nemzetközi fórumon is éles kritikával illette a dél-afrikai jogi berendezkedést és a kormányzat intézkedéseit. Az amerikai bírálatok középpontjában egy súlyos állítás áll: Washington szerint a jelenlegi dél-afrikai jogrendszerben több rassz alapú törvény és gazdasági szabályozás van érvényben, mint magának a faji elkülönítésre épülő apartheid rendszernek az idején. Ezek a kölcsönös vádaskodások és politikai viták történelmi mélypontra süllyesztették a két ország
viszonyát.

Börtönbüntetésre ítélték a dél-afrikai ellenzék legbefolyásosabb alakját

Öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték Julius Malemát, a dél-afrikai ellenzék egyik
legbefolyásosabb és legmegosztóbb alakját. A Gazdasági Szabadság Harcosai (EFF) nevű párt 45 éves elnöke ellen illegális fegyverbirtoklás és nyilvános fegyverhasználat miatt hoztak szigorú ítéletet. A bírósági döntés hátterében egy korábbi incidens áll, amelynek során a
politikus a nyilvánosság előtt, engedély nélkül sütött el egy kézifegyvert. A kiszabott ötéves
börtönbüntetés súlyos csapást jelenthet a radikális ellenzéki formáció számára, azonban az
ügynek még koránt sincs vége. Malema jogi képviselői a bejelentést követően azonnal
közölték: nem fogadják el a bíróság döntését, és fellebbeznek az ítélet ellen. Malema esetleges börtönbe vonulása komoly politikai hullámokat vethet a dél-afrikai belpolitikában. Az ellenzéki vezető a nyugati imperializmus egyik leghangosabb és legharcosabb bírálója, aki évek óta a társadalmi viták középpontjában áll. Pártjának egyik legfőbb – és nemzetközi szinten is a legtöbbet vitatott – politikai ígérete a történelmi igazságtételre hivatkozva a fehér kisebbség által birtokolt földek államosítása.

Bevándorlásellenes demonstrációk Dél-Afrikában

Fokozódik a feszültség Dél-Afrikában: a „March and March” mozgalom keretében ezrek
vonultak Pretoria utcáira, hogy a bevándorlás ellen tiltakozzanak. Bár a demonstrációk
többsége békés, az egyre gyakoribbá váló fizikai atrocitások miatt Cyril Ramaphosa államfő
is éles kritikát fogalmazott meg az idegenellenes fellépésekkel szemben. A dél-afrikai
fővárosban immár hetente többször tartanak felvonulásokat, ahol a résztvevők egyértelmű
nemet mondanak a migrációra. Az ország jelenleg mintegy 2,4 millió bevándorlónak ad
otthont, ami a teljes népesség nagyjából 4 százalékát teszi ki. Kormányzati források szerint a migránsok elsősorban a szomszédos Lesothóból, Zimbabwéből és Mozambikból érkeznek. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy az alapvetően békés utcai demonstrációk mellett egyre többször fordulnak elő erőszakos, bevándorlóellenes incidensek is. A fokozódó
idegenellenességre Cyril Ramaphosa elnök a hivatalos Szabadság-napi beszédében reagált
április 27-én, hétfőn. Az államfő határozottan elítélte a migránsokkal szembeni agressziót, és történelmi perspektívába helyezte a kérdést. Beszédében arra emlékeztette a nemzetet, hogy Dél-Afrika rendkívül sokat köszönhet a szomszédos államoknak, amelyek egykor menedéket és támogatást nyújtottak a rasszista apartheid rendszer elleni küzdelemben. Ramaphosa érvelése szerint elfogadhatatlan, hogy a társadalmi frusztráció, az előítéletek és a gyűlölet az afrikai testvérnemzetek tagjai ellen irányuljanak. A támadások miatt Ghana berendelte Dél- Afrika Accrába rendelt főmegbízottját is.

Üzemanyagadó-csökkentés és önkormányzati választások Dél-Afrikában

Pretoriában bejelentették: Dél-Afrika további két hónappal meghosszabbítja az ideiglenes
üzemanyagadó-csökkentést, hogy enyhítse az amerikai–izraeli–iráni konfliktus okozta
globális olajár-emelkedés lakossági terheit. Az április végén meghozott döntés értelmében a literenkénti adókedvezmény májusban 3 (56 HUF) rand marad, majd júniusban a benzin
esetében 1,50 (28 HUF), a gázolajnál 1,96 (37 HUF) randra mérséklődik. A lépés elsődleges célja az infláció megfékezése és az afrikai kontinens leggazdagabb államának számító ország gazdasági növekedésének védelme. A kormányzat számításai szerint a mentőcsomag 17,2 milliárd randjába (több mint 1 milliárd dollárba) kerül az államnak. Pretoria egyértelművé tette: az intézkedés szigorúan átmeneti jellegű, és június után kivezetik a rendszerből. Hivatalossá vált a dél-afrikai önkormányzati választások időpontja is: Cyril Ramaphosa
államfő bejelentette, hogy november 4-én tartják a helyhatósági voksolást. Az ötévente
esedékes politikai erőpróba előtt a legnagyobb esélyes továbbra is a kormánypárt. Bár a
kampány érdemi része még csak ezután veszi kezdetét, a jelenlegi kilátások és a papírforma
alapján a Cyril Ramaphosa elnök által vezetett Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) számít a
választások legnagyobb esélyesének.

– Nagy-Bato Jonatán

 

Mali támadások kereszttüzében – a védelmi miniszter is meghalt

Egy teherautós öngyilkos merénylet vetett véget Mali védelmi minisztere életének. Sadio
Camara – és néhány családtagja – meggyilkolása azonban nem egy, a körülményektől
különálló eset. A támadások célja a Goïta vezette katonai rezsim megdöntése.
Április végén Mali egész területén, több nagyváros ellen az elmúlt évek egyik legnagyobb
összehangolt támadássorozata vette kezdetét. Sajnos az ilyen támadások nem újkeletűek; az ország évek óta gyötrődik az al-Kaidához és az Iszlám Államhoz köthető csoportok
lázongásaitól. Ezen támadások mögött a szeparatista Azawad Felszabadítási Front (FLA) állt
– mely egy tuareg etnikumú önálló állam kialakítására törekszik – szövetségben az al-Kaida
egyik „leányvállalataként” számontartott dzsihadista JNIM-el. A JNIM támadásai a főváros
Bamako és a déli városok ellen irányultak, míg az FLA elsődleges célpontjai az ország
északkeleti részén elhelyezkedő Gao és Kidal városai voltak, ahol a mali-i hadsereggel és orosz zsoldosokkal csaptak össze. A harcok következtében végül a katonai kormány védelmét segítő orosz erők megerősítették, hogy kivonulnak Kidalból, ahol több csapat állomásozott és egyfajta műveleti központként szolgált. A támaszpont így az FLA ellenőrzése alá került. Mindeközben Bamakot részleges blokád alá vonták a dzsihadista fegyveresek, ami nem az első alkalom a város történetében. Az International Crisis Group száheli igazgatója szerint „ezek a támadások a katonai kormány és a lázadók közötti konfliktus jelentős eszkalációját képezik”.

– Bánfi Zita

A Afrika, 2026. április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

This study provides a comprehensive analysis of the evolution of security policy education over the past four decades (1984–2024). It traces the transition from the „Simplicity of Destruction”—defined by Cold War nuclear deterrence and Realist state-centric models—to the „Complexity of Resilience,” necessitated by hybrid threats, climate change, and algorithmic warfare. The article identifies four distinct eras: the Strategic Calculus of the Cold War, the Post-1991 Broadening of the security agenda, the Post-9/11 Asymmetric Turn, and the current era of Hybridity and Technological Supremacy. This report places special emphasis on the technological pulse of security, mapping the shift from nuclear physics to artificial intelligence and quantum vulnerabilities. Furthermore, the study examines pedagogical shifts from theoretical lecturing to immersive wargaming and „Red Teaming.” Finally, it provides a case study of the Hungarian educational landscape, documenting the transition from the Marxist-Leninist military doctrines of the 1980s to the „Comprehensive Approach” of the National University of Public Service (NKE).

I. 1984–1991: The Era of Strategic Calculus

In 1984, security policy education was a disciplined, almost clinical exercise in strategic mathematics. Dominated by the Neorealist paradigm—exemplified by Kenneth Waltz’s *Theory of International Politics* (1979)—the curriculum was built on the assumption that the international system is anarchic and states are rational, unitary actors. Students of the era focused on „Hard Power”: the measurable capability of a state to coerce others through military or economic might.

The pedagogical cornerstone was Nuclear Strategy. Concepts like Mutual Assured Destruction (MAD), the dynamics of the „Nuclear Triad,” and the intricacies of the SALT and START treaties formed the core of the syllabus. Security was synonymous with defense, and defense was synonymous with the state. The educational objective was to train analysts who could calculate second-strike capabilities and interpret the movement of tank divisions across the North German Plain. It was a world of high stakes but clear ontological boundaries.

II. 1991–2001: The Great Widening

The collapse of the Soviet Union acted as an ontological shock to the field. Security policy education underwent what scholars call „The Widening.” The Copenhagen School, led by Barry Buzan and Ole Wæver, introduced Securitization Theory, arguing that „security” is not an objective condition but a social construct—a „speech act.”

In 1994, the UNDP Human Security Report fundamentally shifted the referent object of security from the „State” to the „Individual.” Education began to include economic, food, health, and environmental security. Students were no longer just studying throw-weights of ICBMs; they were analyzing the security implications of the Balkan wars, ethnic conflict, and the collapse of „failed states.” This decade introduced the idea that security is multidisciplinary, requiring insights from sociology, economics, and environmental science.

III. 2001–2014: The Asymmetric Turn

The attacks of September 11, 2001, forced a pivot toward asymmetry. The pedagogical focus shifted from state-on-state conflict to Counter-Insurgency (COIN) and non-state actors. Mary Kaldor’s concept of „New Wars”—where the distinction between soldier and civilian, and between war and organized crime, blurs—became essential reading.

The 2006 publication of the US Army/Marine Corps Counterinsurgency Field Manual (FM 3-24) influenced civilian curricula worldwide, emphasizing „winning hearts and minds” and the „Comprehensive Approach.” This era also marked the rise of Critical Migration Studies. Scholars like Jef Huysmans (2006) highlighted how the „securitization of migration” transformed border management into a primary security concern. Education now required an understanding of cultural anthropology and the psychology of radicalization.

**IV. 2014–2024: Hybridity and Global Resilience**
Since the 2014 annexation of Crimea and the subsequent full-scale invasion of Ukraine in 2022, security education has grappled with „Hybrid Warfare.” Frank Hoffman’s theories on the blending of conventional, irregular, and cyber tactics redefined the curriculum. The focus has moved toward „Total Defense” and Societal Resilience—the ability of a nation’s infrastructure and population to withstand and recover from systemic shocks.

Climate Security (Parenti, 2011) has moved from the periphery to the centre. Students today analyse resource scarcity, water wars, and climate-induced migration not as „soft” issues, but as „threat multipliers” that can destabilise entire regions. The 2024 curriculum is characterised by „Grand Strategy” in an era of Great Power Competition (GPC), where the Arctic, the Indo-Pacific, and Outer Space are the new frontiers of confrontation.

**V. The Technological Pulse: From Nuclear Physics to Algorithmic Warfare**
Technological innovation has always been the „silent engine” of security policy. In the 1980s, security technology was largely about nuclear physics and ballistic engineering. The 1990s introduced the Revolution in Military Affairs (RMA), focusing on precision-guided munitions and the „system of systems” (Owens, 2000).

The 2000s saw the „Unmanned Revolution,” as drones (Singer, 2009) changed the ethics and practice of targeted killing. Today, the focus is on AI, Algorithmic Warfare, and Quantum Security. Security programs must now teach „Digital Forensics” and prepare for „Q-Day” (the point when quantum computers can break current encryption). The speed of the OODA loop (Observe, Orient, Decide, Act) is now determined by machine learning, forcing students to contemplate a future where „meaningful human control” over lethal force is the primary ethical and strategic challenge (Scharre, 2018).

III. 2001–2014: The Asymmetric Turn

The attacks of September 11, 2001, forced a pivot toward asymmetry. The pedagogical focus shifted from state-on-state conflict to Counter-Insurgency (COIN) and non-state actors. Mary Kaldor’s concept of „New Wars”—where the distinction between soldier and civilian, and between war and organised crime, blurs—became essential reading.

The 2006 publication of the US Army/Marine Corps Counterinsurgency Field Manual (FM 3-24) influenced civilian curricula worldwide, emphasising „winning hearts and minds” and the „Comprehensive Approach.” This era also marked the rise of Critical Migration Studies. Scholars such as Jef Huysmans (2006) have highlighted how the „securitization of migration” transformed border management into a primary security concern. Education now required an understanding of cultural anthropology and the psychology of radicalization.

IV. 2014–2024: Hybridity and Global Resilience

Since the 2014 annexation of Crimea and the subsequent full-scale invasion of Ukraine in 2022, security education has grappled with „Hybrid Warfare.” Frank Hoffman’s theories on the blending of conventional, irregular, and cyber tactics redefined the curriculum. The focus has moved toward „Total Defense” and Societal Resilience—the ability of a nation’s infrastructure and population to withstand and recover from systemic shocks.

Climate Security (Parenti, 2011) has moved from the periphery to the center. Students today analyze resource scarcity, water wars, and climate-induced migration not as „soft” issues, but as „threat multipliers” that can destabilize entire regions. The curriculum of 2024 is characterized by „Grand Strategy” in an era of Great Power Competition (GPC), where the Arctic, the Indo-Pacific, and Outer Space are the new frontiers of confrontation.

V. The Technological Pulse: From Nuclear Physics to Algorithmic Warfare

Technological innovation has always been the „silent engine” of security policy. In the 1980s, security technology was largely about nuclear physics and ballistic engineering. The 1990s introduced the Revolution in Military Affairs (RMA), focusing on precision-guided munitions and the „system of systems” (Owens, 2000).

The 2000s saw the „Unmanned Revolution,” as drones (Singer, 2009) changed the ethics and practice of targeted killing. Today, the focus is on AI, Algorithmic Warfare, and Quantum Security. Security programs must now teach „Digital Forensics” and prepare for „Q-Day” (the point when quantum computers can break current encryption). The speed of the OODA loop (Observe, Orient, Decide, Act) is now determined by machine learning, forcing students to contemplate a future where „meaningful human control” over lethal force is the primary ethical and strategic challenge (Scharre, 2018).

VI. From Lecturing to Wargaming: Pedagogical Evolution

The way we teach security has changed as much as the content. Traditional lectures are increasingly supplemented by active, immersive methods. Wargaming (Perla, 1990) has seen a massive resurgence, allowing students to simulate complex crisis management scenarios in a low-risk environment.

„Red Teaming”—the practice of viewing a problem from an adversary’s perspective (Heuer, 1999)—is now a standard skill taught in intelligence and policy tracks. Furthermore, the rise of Open-Source Intelligence (OSINT) has democratized research. In 1984, satellite imagery was the exclusive domain of superpowers; today, students are trained to geolocate conflict zones and verify human rights abuses using commercial satellite data and social media, turning the classroom into a real-time intelligence hub.

VII. The Hungarian Experience: From Zrínyi to NKE

In Hungary, the evolution of security education followed a unique historical trajectory. In 1984, the Zrínyi Miklós Military Academy was the center of education, operating within the strict ideological framework of Marxist-Leninist military doctrine and Warsaw Pact requirements. The focus was on conventional land warfare and „Socialist Patriotism.”

The 1990s brought a period of rapid „NATO-ization.” Curriculum reform focused on civilian oversight of the military, democratic accountability, and interoperability with Western allies. The 2012 establishment of the National University of Public Service (NKE) marked a turning point, integrating military, law enforcement, and diplomatic education. This „Comprehensive Approach” reflects the Hungarian reality: security is no longer just a military matter but involves disaster management, cyber defense, and public administration. Today, Hungarian students study within a framework that balances European integration with the specific challenges of the Carpathian Basin.

Conclusion

 
The evolution from 1984 to 2024 represents a fundamental shift from the „Simplicity of Destruction” to the „Complexity of Resilience.” Security policy education is no longer just about counting tanks or calculating megatons; it is about understanding the fragile, interconnected nodes of a globalized world. As we look toward the next forty years, the challenge for educators will be to foster „Security Literacy”—the ability to navigate a world where a computer virus can be as deadly as a kinetic missile, and where the most important battlefield is often the cognitive resilience of the population.

References

* Buzan, B., Wæver, O., & De Wilde, J. (1998). *Security: A New Framework for Analysis*. Lynne Rienner Publishers.
* Hoffman, F. G. (2007). *Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars*. Potomac Institute for Policy Studies.
* Heuer, R. J. (1999). *Psychology of Intelligence Analysis*. Center for the Study of Intelligence.
* Huntington, S. P. (1957). *The Soldier and the State: The Theory and Politics of Civil-Military Relations*. Harvard University Press.
* Huysmans, J. (2006). *The Politics of Insecurity: Fear, Migration and Asylum in the EU*. Routledge.
* Kaldor, M. (1999). *New and Old Wars: Organized Violence in a Global Era*. Stanford University Press.
* Lowenthal, M. M. (2022). *Intelligence: From Secrets to Policy* (9th ed.). CQ Press.
* Nye, J. S. (2004). *Soft Power: The Means to Success in World Politics*. PublicAffairs.
* Owens, W. A. (2000). *Lifting the Fog of War*. Johns Hopkins University Press.
* Parenti, C. (2011). *Tropic of Chaos: Climate Change and the New Geography of Violence*. Nation Books.
* Perla, P. P. (1990). *The Art of Wargaming*. Naval Institute Press.
* Rid, T. (2013). *Cyber War Will Not Take Place*. Oxford University Press.
* Scharre, P. (2018). *Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War*. W. W. Norton & Company.
* Singer, P. W. (2009). *Wired for War: The Robotics Revolution and Conflict in the Twenty-first Century*. Penguin Press.
* UNDP. (1994). *Human Development Report 1994: New Dimensions of Human Security*. Oxford University Press.
* U.S. Army. (2006). *FM 3-24 Counterinsurgency*. Headquarters, Department of the Army.
* Waltz, K. N. (1979). *Theory of International Politics*. Addison-Wesley.
* Zenko, M. (2015). *Red Team: How to Succeed by Thinking Like the Enemy*. Basic Books.

A From Kinetic Warfare to Complex Resilience: The Evolution of Security Policy Education (1984–2024) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Abstract

The relationship between attack and defense has long been a central problem in military theory and strategic studies. From Carl von Clausewitz’s claim that defense constitutes the stronger form of war to modern realist analyses of the offense–defense balance, scholars have sought to explain why wars begin, how they evolve, and why they so often persist longer than expected (Clausewitz, 1832/1976; Van Evera, 1998). This article examines the interaction between offensive and defensive forms of warfare through a theoretically grounded and historically informed framework. Drawing on offense–defense theory and the security dilemma, the study analyzes how military technology, doctrine, and political incentives shape strategic behavior (Jervis, 1978; Glaser & Kaufmann, 1998). Using closed historical cases—most notably the First World War and the evolution of military doctrine in the interwar and Cold War periods—the article argues that technological change rarely abolishes the structural advantages of defense (Lieber, 2000). Instead, successive innovations tend to reinforce defensive denial and resilience while preserving political incentives for offensive action. This enduring tension helps explain the prevalence of long wars, miscalculated military strategies, and persistent security dilemmas in international politics (Nilsson, 2012).

1. Introduction
The tension between attack and defense lies at the heart of warfare. Political leaders and military institutions have historically favored offensive action, associating it with initiative, decisiveness, and strategic success (Snyder, 1984; Van Evera, 1998). Defense, by contrast, is often framed as a secondary or reactive posture. Despite this preference, historical experience repeatedly demonstrates that defense is frequently more effective and sustainable than anticipated by those who initiate wars. Conflicts launched with expectations of rapid victory often devolve into prolonged struggles of attrition (Nilsson, 2012).

2. Clausewitz and the Primacy of Defense
Carl von Clausewitz argued that defense is the stronger form of warfare because it benefits from time, terrain, preparation, and moral advantage (Clausewitz, 1832/1976). Defensive forces can exploit interior lines and compel attackers to expend resources under conditions of uncertainty and friction. Clausewitz nevertheless emphasized that defense alone cannot secure political objectives; decision ultimately requires an offensive transition, underscoring the paradox at the heart of war (Posen, 1984).

3. Offense–Defense Theory and the Security Dilemma
Offense–defense theory formalizes the Clausewitzian insight within international relations. It asks whether conquest is easier than defense and how this balance shapes state behavior (Glaser & Kaufmann, 1998). When offense is believed to dominate, states are more likely to adopt aggressive strategies and consider preventive war. When defense is perceived as dominant, restraint and cooperation become more plausible. Misperceptions, however, frequently distort this balance, intensifying the security dilemma (Jervis, 1978; Van Evera, 1998).

4. The First World War: The Failure of the Offensive
The First World War illustrates the catastrophic consequences of misjudging the offense–defense balance. European militaries entered the war with doctrines emphasizing speed and decisive battle, rooted in the ideology of the offensive (Snyder, 1984). Industrial firepower fundamentally shifted advantages toward defense. Trench systems, machine guns, and artillery rendered frontal assaults prohibitively costly, producing prolonged attrition rather than decisive victory (Van Evera, 1998).

5. Doctrine and Technology Between the Wars
The interwar period witnessed divergent responses to defensive dominance. Some militaries sought to restore maneuver through combined arms and concentration, while others invested in deep defensive fortifications. These approaches reflected different interpretations of the same historical lesson: defense had proved dominant, but political and strategic imperatives prevented its full acceptance (Posen, 1984).

6. Nuclear Weapons and Strategic Defense
The nuclear age transformed the offense–defense relationship at the strategic level. Second-strike capability imposed extreme defensive dominance by ensuring that no attack could escape devastating retaliation, producing a condition of deterrent stability (Waltz, 1979). Nuclear weapons thus reinforced defense at the strategic level, even as states preserved offensive capabilities (Lieber, 2000).

7. Why Offensive Beliefs Persist
Offensive doctrines persist because they promise initiative, control, and decisive results. Political incentives reward action over restraint, while military organizations often privilege aggressive concepts. Historical memory highlights rare offensive successes while neglecting numerous failures, reinforcing systematic underestimation of defensive resilience (Fearon, 1995; Snyder, 1984).

8. Conclusion
The relationship between attack and defense is characterized by enduring asymmetry. Across historical periods, defense has demonstrated structural advantages, while offense remains politically compelling. This tension explains the persistence of long wars and repeated strategic miscalculations. Understanding the enduring strength of defense is therefore essential for realistic strategy and sustainable security policy in international politics (Clausewitz, 1832/1976; Jervis, 1978; Nilsson, 2012).

References

Clausewitz, C. von. (1976). On war (M. Howard & P. Paret, Trans.). Princeton University Press.
(Original work published 1832)

Fearon, J. D. (1995). Rationalist explanations for war. International Organization, 49(3), 379–414.
https://doi.org/10.1017/S0020818300033324

Glaser, C. L. (1997). The security dilemma revisited. World Politics, 50(1), 171–201.
https://doi.org/10.1017/S0043887100014720

Glaser, C. L., & Kaufmann, C. (1998). What is the offense–defense balance and can we measure it? International Security, 22(4), 44–82.
https://doi.org/10.2307/2539240

Jervis, R. (1978). Cooperation under the security dilemma. World Politics, 30(2), 167–214.
https://doi.org/10.2307/2009958

Levy, J. S. (1984). The offensive/defensive balance of military technology: A theoretical and historical analysis. International Studies Quarterly, 28(2), 219–238.
https://doi.org/10.2307/2600696

Lieber, K. A. (2000). Grasping the technological peace: The offense–defense balance and international security. International Security, 25(1), 71–104.
https://doi.org/10.1162/016228800560390

Nilsson, M. (2012). Offense–defense balance, war duration, and the security dilemma. Journal of Conflict Resolution, 56(3), 467–489.
https://doi.org/10.1177/0022002712438350

Posen, B. R. (1984). The sources of military doctrine: France, Britain, and Germany between the world wars. Cornell University Press.

Snyder, J. (1984). The ideology of the offensive: Military decision making and the disasters of 1914. Cornell University Press.

Van Evera, S. (1998). Offense, defense, and the causes of war. International Security, 22(4), 5–43.
https://doi.org/10.2307/2539239

Waltz, K. N. (1979). Theory of international politics. McGraw‑Hill.

 

A The Relationship Between Attack and Defense in Warfare Theoretical Foundations and Historical Lessons bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

AMERIKA EGYESÜLT ÁLLAMOK

Operation Epic Fury – nő a feszültség az új katonai művelet körül

 Az Egyesült Államok hadügyminisztériuma megerősítette az Operation Epic Fury elnevezésű katonai művelet elindítását, amely elsősorban Irán ellen irányul, és a Közel-Kelet stratégiai fontosságú térségeit érinti. A hadműveletek középpontjában az iráni területek mellett a Perzsa-öböl és különösen a Hormuzi-szoros áll, amely a globális olajszállítás egyik kulcsfontosságú útvonala. A Pentagon közlése szerint az akció célja az iráni katonai és biztonsági infrastruktúra gyengítése, beleértve rakétabázisok, haditengerészeti egységek és egyéb stratégiai létesítmények elleni csapásokat. A művelet több haderőnem összehangolt részvételével zajlik, légierő, haditengerészet és különleges egységek bevonásával. Amerikai tisztviselők szerint a hadjáratot hónapokig készítették elő, és hírszerzési információk alapján indították meg.

A konfliktus a beszámolók szerint február végén kezdődött, és rövid időn belül regionális feszültséggé szélesedett. Egyes források szerint több ezer iráni célpontot értek csapások, ami tovább növeli az eszkaláció kockázatát a térségben. A bejelentést követően nemzetközi és belföldi kritikák is megjelentek. Elemzők arra figyelmeztetnek, hogy a művelet könnyen kiszélesedhet, különösen a Perzsa-öböl térségében jelen lévő más államok bevonódásával. Emberi jogi szervezetek átláthatóságot követelnek, és a civil lakosságot érintő következményekre hívják fel a figyelmet.

Az amerikai Kongresszus több tagja részletes tájékoztatást kért a művelet céljairól és jogi alapjáról. A Fehér Ház ugyanakkor hangsúlyozta: az akció az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeit szolgálja, és szükség esetén további lépések is várhatók.

A következő napokban, hetekben várhatóan további részletek derülnek ki az Operation Epic Fury kiterjedéséről, miközben a nemzetközi közösség kiemelt figyelemmel követi a Közel-Kelet egyre feszültebbé váló helyzetét.

Szerző:

Merényi Vivien

 

KANADA

 35 év után először: Kanada is elérte a NATO 2%-os védelmi célját

 1990 óta először érte el a kanadai védelmi költségvetés a NATO által elvárt 2%-os szintet a 2025–2026-os évben. A több mint 63 milliárd dolláros befektetés mérföldkő, hiszen jól reflektálja az állam törekvéseit az ország biztonságának megerősítésére.  Az említett összegből 14 milliárdot szánnak kibervédelemre, illetve a világűrbeli kapacitásokra. A befektetések nem kizárólag a harcképességek fejlesztésére irányulnak; nagy hangsúlyt kap a hírszerzés, a kritikus infrastruktúra, illetve az ipar és innováció is. Kanada Védelmi és Iparfejlesztési Stratégiája nemcsak az ország biztonságát erősíti meg, hanem a gazdaságra is rendkívül pozitív hatással lehet. A befektetésekkel és az új projekteken keresztül 65 ezer új munkahelyet hozhatnak létre, ezzel közel 7,7 milliárd dollárral nőhet az ország GDP-je jövőre.

Erősödő ottawai-canberrai kapcsolatok

 Mark Carney kanadai miniszterelnök március elején tett ausztrál látogatásával erősítette meg a két ország közötti kapcsolatot. Ausztrália csatlakozott a Kanada által létrehozott Kritikus Ásványkincsek Szövetségéhez. Ez azért is kulcsfontosságú, mivel a két országban található a globális lítiumkészletek nagyjából harmada, illetve a globális vastermelés 40%-a, így ezen keresztül akár a Kínától való függés is enyhíthetővé válik a közeljövőben.

Az ásványkincseken kívül, Ausztrália talán a legfontosabb védelmi partnere Kanadának az indo-csendes-óceáni térségben. Ez több aspektusában is megjelenik, például a hírszerzés terén. Azonban az új megállapodások szerint megkezdik a kanadai katonák kiképzését az úgynevezett Arctic Over-The-Horizon radarokon, amellyel hatékonyabbá válik a sarkvidék védelme. További célja a megállapodásnak megkönnyíteni és megerősíteni a védelmi ipari cikkek, innovációk mozgását a két ország között.

Aláírtak továbbá egy egyetértési megállapodást a mesterséges intelligencia biztonságáról (MOU on AI Safety), azzal a céllal, hogy a két ország szakértői támogassák egymás munkáját az MI által okozott fenyegetésekkel kapcsolatban.

Szerző:

Faragó Bulcsú

 

LATIN-AMERIKA

Shield of the Americas – Trump új katonai kezdeményezése a drogkartellek ellen

Március 7-én a floridai Doralban tartott csúcstalálkozón jelentette be Trump elnök a „Shield of the Americas” (Amerika Pajzsa) kezdeményezést, egy Washington által vezérelt katonai és biztonsági koalíciót, melynek célja a transznacionális drogkartellek és szervezett bűnözői hálózatok elleni közös fellépés. Trump beszédében az ISIS-ellenes koalícióhoz hasonlította, hangsúlyozva a katonai erőt a kartellek „megsemmisítésére”.

Az amerikai elnök Miamiban 12 latin-amerikai ország vezetőjével találkozott, többnyire jobboldali és szélsőjobboldali politikusokkal (pl.: Argentína, Paraguay, El Salvador). A csúcstalálkozón nem volt jelen Mexikó, Brazília, és Kolumbia sem. Ez előrevetítheti a koalíció legnagyobb gyengeségét, hiszen a térség legnépesebb, baloldali vezetésű államai nincsenek benne. Mexikó elnöke, Claudia Sheinbaum, például határozottan elutasítja az Egyesült Államok katonai beavatkozását Mexikó területén, „inváziónak” tekinti.

A találkozón tartott munkaebéden mind Mark Rubio külügyminiszter, mind a nemrégiben kinevezett Kristi Noem, az „Amerika Pajzsa” különleges megbízottja kiemelte, hogy az Egyesült Államok prioritását a Nyugati-félteke élvezi, összhangban Washington legújabb Nemzeti Biztonsági Stratégiájával.

A koalíció elsődleges céljának eléréséhez Trump kifejezetten katonai megoldásokat szorgalmaz, amely már március 3-án az amerikai és ecuadori erők által közösen végrehajtott fegyveres, sőt bombázásos műveletek formájában meg is valósult feltételezett drogkereskedők ellen Ecuadorban.

A katonai célok mellett a kezdeményezés másik, kritikus célja a kínai befolyás („rosszindulatú külföldi beavatkozások”) visszaszorítása a térségben. „Nem engedjük meg, hogy ellenséges külföldi befolyás megvesse a lábát ezen a féltékén, beleértve a Panama-csatornát is.” – jelentette ki egyértelműen Trump. Ezzel az „Amerika Pajzsa”a drogellenes harcot egy szélesebb körű, geopolitikai szuverenitási játszmává emeli.

 Szerző:

Rohoska Réka

A Amerika, 2026 Március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Japán: Korszakváltás Japánban: Takaichi Sanae győzelme lesz a pacifista alkotmány vége?

Február 8-án a japán Liberális Demokrata Párt (LDP) elsöprő győzelmet aratott az előrehozott parlamenti választásokon Takaichi Sanae, Japán első női miniszterelnöke vezetésével. A japán parlament alsóházában az LDP-nek a 465-ből 316 széket sikerült megszereznie, ami páratlan siker a párt 71 éves történelmében. Koalíciós partnerének, a Nippon Ishin no Kai (Japán Innovációs Párt) nevű formációnak 36 mandátumot sikerült szereznie, így a kormányzó koalíció összesen 352 székkel bír (kb. 75%-os többség).

Ennek köszönhetően a kormányoldal rendelkezik a pacifista alkotmány módosításához szükséges kétharmaddal. Japán a második világháború óta korlátozva van hadereje alkalmazásában: kizárólag önvédelemre alkalmas haderőt tarthat fenn, amely nem rendelkezhet támadó képességekkel. Ez a japán alkotmány 9. cikkelyében van megfogalmazva, amelynek módosításához elengedhetetlen a választásokon megszerzett kétharmados felhatalmazás.

Takaichi számára Tajvan biztonsága nemcsak kulcsfontosságú, hanem saját szavait idézve: „egzisztenciális”. Emiatt a kormány elkötelezett a szigetország védelme mellett. Február végén Japán védelmi minisztere, Shinjiro Koizumi bejelentette, hogy Japán föld-levegő rakétarendszereket telepít Jonaguni-szigetre 2031 márciusáig; a sziget Japán legnyugatibb pontja, és alig 110 kilométerre fekszik Tajvantól.

Vang Ji, Kína külügyminisztere „militarizmussal” vádolta meg Tokiót, és emlékeztette a feleket arra, hogy 84 évvel ezelőtt Japán hasonló retorikával támadta meg az amerikai támaszpontot Pearl Harborban, ezért ironikusnak tartja a két fél jelenlegi szoros együttműködését. A hasonlat ellenére Marco Rubio, az USA külügyminisztere azt nyilatkozta, hogy a japán–amerikai kapcsolatok „új aranykora” kezdődik meg. Peking megtorlásként korlátozásokat vezetett be a ritkaföldfémek exportjára a japán cégek (például a Mitsubishi Heavy Industries) irányába.

Szerző: Lázár Sebastian

 

Tajvan: Kereskedelmi paktum és bizonytalanság: Tajvan „szilícium pajzsa” az amerikai érdekek hálójában

2026 februárjában az Egyesült Államok és Tajvan véglegesítette a Kölcsönös Kereskedelmi Megállapodást (ART), amely elméletileg stabilitást és kiszámíthatóságot hoz a kétoldalú kapcsolatokba. A megállapodás értelmében az USA 15%-ra csökkentette a tajvani árukra kivetett kölcsönös vámtételt, cserébe Tajvan jelentős piacnyitási kötelezettségeket vállalt. Tajpej ígéretet tett több mint 84 milliárd dollár értékű amerikai termék köztük palagáz, kőolaj, repülőgépalkatrészek és energetikai berendezések beszerzésére. Bár a paktum célja a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozása volt, Tajvan kereskedelmi többlete az USA-val szemben 2025-ben rekordmértékűre, 150 milliárd dollárra nőtt. Ez a hatalmas deficit továbbra is súrlódási pont maradhat a Trump-adminisztrációval, amely a kétoldalú hiányt nemzetbiztonsági kockázatként kezeli.

A technológiai fronton Tajvan vállalta, hogy vállalatai (elsősorban a TSMC) 250 milliárd dollárt fektetnek be az amerikai félvezetőgyártásba.  Washington célja, hogy a tajvani chip-ellátási lánc legalább 40%-át az USA-ba telepítse a stratégiai önellátás érdekében. Ez azonban belső feszültséget szül Tajvanon: a politikai vezetés attól tart, hogy az iparág fontosságának csökkenése gyengíti az ország védelmét jelentő „szilícium pajzsot”, ha ugyanis Amerika már nem függ a tajvani chipektől, kisebb motivációja maradhat a sziget megvédésére egy kínai agresszió esetén.

Míg a kereskedelmi kapcsolatok mélyülnek, a közvetlen katonai támogatás terén bizonytalanság jelent meg. A Taipei Times 2026. márciusi jelentése szerint Donald Trump elnök késleltet egy közel 13 milliárd dolláros fegyvereladási csomagot. A halasztás hátterében egy közelgő pekingi csúcstalálkozó áll: az amerikai kormányzat nem akarja provokálni Xi Jinpinget a tárgyalások előtt, aki korábban óva intette Washington anyagi és katonai támogatásától Tajpej felé.

Szerző: Huszár Róbert

 

Észak-Korea: Dinasztikus erősödés és nukleáris fenyegetés: A 9. Pártkongresszus mérlege

Február 25-én ért véget az egy héten át tartó 9. Pártkongresszus, amely minden öt évben kerül megrendezésre. A kongresszus alkalmával több magas rangú katonai és diplomáciai tisztviselőt is leváltottak, köztük a rakétaprogramért felelős vezetőt is, ugyanakkor egyes tisztviselőket pedig magasabb pozíciókba léptettek elő. Kim Yo-jong, Kim Jong-un testvére, aki eddig osztályvezető-helyettes volt, teljes jogú osztályvezetővé nevezték ki. Egy dél-koreai hírügynökség szerint Kim Yo-jong várhatóan a propagandáért felelős osztály vezetését kapja meg, amelynek feladatai közé tartozik a két Korea közötti kapcsolatok, illetve a külső stratégiák felügyelete is.

A kongresszus előtt számos hír jelent meg arról, hogy Kim Jong-un lánya, Kim Ju-ae lesz a következő vezető, akit a kongresszuson fognak megnevezni örökösként, azonban nem történt bejelentés erre vonatkozóan. Sőt, az ország intézményesült patriarchális berendezkedése miatt egyesek kevés esélyt látnak ennek megvalósulására.

Kim Jong-un a kongresszuson az Egyesült Államokkal való viszonyról is beszélt. Kijelentette, hogy amennyiben tiszteletben tartja Észak-Korea jelenlegi nukleáris státuszát és nem tanúsít ellenséges politikát vele szemben, akkor nyitottak a párbeszédre, ez viszont mind Washingtontól függ. Ezzel szemben Dél-Koreát a „legellenségesebbnek” nevezte, erőfesztéseit „megtévesztőnek”, a kezdeményezését a párbeszédre pedig elutasította. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, Marco Rubio reagálva az elhangzottakra elmondta, hogy az USA mindig készen áll a párbeszédre.

A Koreai Központi Hírügynökség (KCNA) szerint Kim Jong-un szorgalmazta az új fegyverrendszerek, illetve olyan interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztését is, amelyek víz alatt is indíthatóak, továbbá szükséges a taktikai nukleáris fegyverek arzenáljának bővítése is. Kim elmondása szerint a nukleáris és rakétaprogram fejlesztése „véglegesen megszilárdította” az ország státuszát.

Szerző: Simonffy-Kiss Anita Alexandra

 

Dél-Korea: Belpolitikai válság és technológiai káosz: Életfogytiglan a volt elnöknek és tőzsdei pánik

Észak-Korea vezetője, Kim Dzsongun kijelentette, az észak-koreai Munkáspárt kongresszusán, hogy országa bármikor képes lenne elpusztítani és megsemmisíteni Dél-Koreát, ha fenyegetve érezné magát. Azonban azt is kijelentette, hogy ha Dél-Korea békén hagyja, akkor a délieknek nem kell nukleáris támadástól tartania. Hajlandó az Amerikai Egyesült Államokkal tárgyalni, amennyiben a Fehér Ház elismeri atomhatalomként. Ezzel újra köztudatba hozva a Koreai-félsziget nukleáris fenyegetéséről szóló témát. A dél-koreai kriptovaluta-platform, a Bithumb, véletlenül 44 milliárd dollár értékű bitcoint utalt el az ügyfeleinek, ami fellendítette az eladást a tőzsdén. A Bithumb célja az ügyfeleinek jutalmazása volt, egy promóciós kampány keretein belül. A hibát 35 percen belül kijavították a kereskedés és a kifizetések korlátozásával.
Észak-Koreában akár kivégzés is járhat azért, ha valaki betiltott dél-koreai sorozatot néz. A büntetés főleg a szegényebb rétegeket sújtja. Ez a szélsőséges következmény, akár gyerekeket is érinthet, nem csak felnőtteket.
Egy dél-koreai politikust, Kim Hí-szu-t leváltották miután a demográfiai problémák orvoslására azt a javaslatot tette, hogy fiatal nőket hozzanak be Vietnámból és Srí Lankáról, és adják vidéki férfiakhoz feleségül. A politikus nyilatkozata hatalmas felháborodást váltott ki, így ki kellett zárni a pártból.
Jun Szogjol volt elnököt a szöuli bíróság életfogytiglani börtönre ítélte, miután lázadás vezetésével és hivatalával való visszaéléssel vádolták. Az ügyészség halálbüntetést kért, azonban a volt elnök megúszta letöltendő börtönbüntetéssel.

Szerző: Tekula Dóra

 

Kína: Kína diplomáciai offenzívája: Vízummentesség és óvatos távolságtartás a közel-keleti válságtól

Februárban számos esemény történt a Távol-Kelet térségében, ezek közül ebben a hírfigyelőben a Kínával kapcsolatos hírek fognak a középpontba kerülni. A hónap elején kisebb diplomáciai csörte alakult ki, Kína és Japán között, amikor is Japán lefoglalt egy kínai halászhajót. Ez az incidens még jobban rontotta, az amúgy se túl fényes kínai-japán kapcsolatokat, amelyek az utóbbi időben, mondhatni egyre mélyponton vannak. Az amúgy is különleges kapcsolatot, még a kínai külügyminiszter müncheni biztonsági konferencián tartott beszédébe is fokozza, ahol is éles kritikával bírálta a szigetországot. Kína a hónap folyamán kibővítette a vízummentes rendszerét további két országgal.

2026. február 17-től az Egyesült Királyság és Kanada rendes útlevéllel rendelkező állampolgárai, akár 30 napig is vízum nélkül tartózkodhatnak Kínában. Ez persze nem csak egy szimpla turisztikai döntés, hanem inkább egy kulcsfontosságú gazdasági lépés. A hónap végén, az ázsiai óriás felszólította az Iránban tartózkodó állampolgárait, hogy minél hamarabb hagyják el az országot, hiszen egyre fokozódik a feszültség az USA és Irán között. Ezzel a lépéssel próbálja meg Kína minimalizálni az esetleges jövőbeli veszteségeit, valamint egyúttal a konfliktusból is nyíltan ki szeretne maradni.

Szerző: Fodor Balázs

 

Szerkesztő: Lázár Sebastian

A Távol-Kelet, 2026. február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

ICE, ICE, Baby! – Migráció, hatalom, fagyott ideológiák

 

Az Egyesült Államokban a migráció kérdése régóta összefonódik a nemzeti identitás, a biztonság és a hatalom gyakorlásának politikai diskurzusával. Az Immigration and Customs Enforcement (ICE) ügynökség létrejötte az 2001-es terrortámadások utáni átszervezések eredményeként a Homeland Security részeként erősítette a szövetségi kormány migrációs és határbiztonsági képességeit. Az ICE feladata nem csupán az illegális bevándorlás ellenőrzése, hanem a bűnügyi bevándorlási ügyek, a deportációk koordinálása és a munkaügyi ellenőrzések végrehajtása is, amely számos etikai, jogi és politikai vitát generál. Az ügynökség működése a társadalmi diskurzus középpontjába helyezi a hatalom kérdését: ki dönti el, ki maradhat, és milyen eszközökkel történik az ellenőrzés?
Az ICE működése a migrációval kapcsolatos feszültségeket, valamint a különböző ideológiai narratívákat testesíti meg. A szervezet tevékenysége a politikai diskurzusban gyakran váltott ki heves vitákat, különösen a deportációk és a bevándorlók jogainak megsértésével kapcsolatos esetekben. A média és a társadalmi mozgalmak kritikái rámutattak arra, hogy az ICE gyakran mechanikusan, a bürokratikus szabályok mentén működik, figyelmen kívül hagyva az egyéni körülményeket, amely a hatalom „hideg arcát” jeleníti meg. Az ügynökség tevékenysége tehát nemcsak jogi, hanem ideológiai és kulturális kérdésként is értelmezhető: az „ellenőrzés” és a „biztonság” fogalmai összekapcsolódnak a társadalmi normákkal, a politikai stratégiákkal és az identitással.

 

Mi a “jég”?

Az ICE az Egyesült Államok Immigration and Customs Enforcement rövidítése, magyarul leggyakrabban Bevándorlási és Vámellenőrzési Ügynökségként fordítják.

Főbb tudnivalók:

• Létrejötte: 2003-ban a 9/11 terrortámadások utáni Homeland Security átszervezés részeként.
• Fő feladatai:
  1. Illegális bevándorlás felderítése és megakadályozása.
  2. Deportációk végrehajtása.
  3. Határbiztonsági és bevándorlási szabályok betartatása.
  4. Munkaügyi ellenőrzések, bűnügyi bevándorlási ügyek kezelése.
• Szervezeti felépítés:
  – két fő divíziója van –
  1. Enforcement and Removal Operations (ERO): deportációk és elfogások.
  2. Homeland Security Investigations (HSI): bűnügyi nyomozások, beleértve embercsempészetet, csalást, kiberbűnözést.

Az ICE intézményes hatalma és a deportációk mechanizmusa

Az ICE legfontosabb és legismertebb funkciója a deportációk lebonyolítása, amely egyszerre jogi és politikai aktus. Az ügynökség működési protokolljai, a prioritási listák és a kockázatértékelő algoritmusok alapján történő döntéshozatal mechanikus és imperszonális jellege szoros kapcsolatban áll a modern bürokratikus hatalom fogalmával (Lipsky, 1980; Foucault, 1991). A deportációs folyamatok gyakran gyorsított ütemben zajlanak, amely biztosítja az állami kontroll hatékonyságát, de egyben növeli az igazságtalanság és a hibák lehetőségét is, különösen azoknál az egyéneknél, akik menekültstátuszt vagy humanitárius oltalmat igényelnének.
Az ICE hatalmának vizsgálatakor különös figyelmet érdemel az adminisztratív hatalom és a jogi formalizmus összefonódása. Az olyan programok, mint a Secure Communities és a 287(g) partnerség, lehetővé teszik az ICE számára, hogy a helyi rendőrséggel együttműködve az adatbázisok összeolvasztásával gyorsan azonosítsa a migránsokat, ami mind a fizikai, mind a jogi kontroll koncentrációját eredményezi. A deportációk közvetlen hatása a bevándorlók életére, a családok stabilitására és a közösségi kohézióra hosszú távú szociális következményekkel jár, amely a migráció és hatalom közötti kapcsolat komplexitását szemlélteti.

Fagyott ideológiák és politikai diskurzus

Az ICE tevékenységét gyakran jellemzik a „fagyott ideológiák”, amelyek merev politikai és bürokratikus keretek között határozzák meg a döntéshozatalt. Ezek az ideológiák gyakran a „jog és rend” narratívájára építenek, amely a bevándorlást nem csupán gazdasági vagy demográfiai jelenségként, hanem fenyegetésként értelmezi. Ezen fagyott ideológia és a hatalom koncentrációja a migráns közösségek szintjén gyakran bizonytalanságot, félelmet és kirekesztést eredményez, amely egyaránt hat a helyi társadalmi viszonyokra és a politikai döntéshozatalra.
A társadalmi következmények mélyrehatóak: az ICE működése nemcsak az egyének életét, hanem a közösségek szerkezetét is formálja. A marginalizált közösségekben a félelem és bizonytalanság növekedése csökkenti a társadalmi integrációt, fokozza a szegregációt, és gyakran hosszú távú pszichológiai hatásokkal jár, különösen a gyermekekre és a fiatal felnőttekre. A merev konstrukciók és a mechanikus hatalomgyakorlás kombinációja tehát nemcsak jogi és politikai, hanem társadalmi jelenségként is értelmezhető. Mindez hozzájárul a bizalom eróziójához az állami intézményekkel szemben, ami tovább gyengíti a társadalmi összetartást. Az állandó fenyegetettség érzése visszatartja az érintetteket a közéleti részvételtől, az egészségügyi és oktatási szolgáltatások igénybevételétől, valamint a jogérvényesítéstől is – ennek következtében párhuzamos társadalmi terek alakulnak ki, ahol az informális túlélési stratégiák felértékelődnek az állami beavatkozásokkal szemben. A hatalom ilyen módon történő gyakorlása normalizálhatja az embertelen bánásmódot, és fokozatosan eltolhatja a társadalmi normákat az empátia csökkenése felé – így, s ez által az ICE működésének hatásai túlmutatnak a közvetlen intézkedéseken, és a társadalom egészének morális és strukturális állapotára is kihatnak.

Technológia, adatvezérelt kontroll és prediktív algoritmusok

Az ICE modern működésében a technológia kulcsfontosságú szerepet tölt be. A különböző adatbázisok (IDENT, TECS, E-Verify), a biometrikus rendszerek és a prediktív kockázatértékelő algoritmusok lehetővé teszik a gyors azonosítást, a mozgás követését és a deportációs folyamat optimalizálását. A technológiai integráció révén az ICE működése adatvezérelt és bürokratikus hatalomként értelmezhető, amely a döntéshozatalt a digitális információk valós idejű elemzésére alapozza.
A prediktív algoritmusok alkalmazása azonban etikai és törvényhez kapcsolódó vitákat is kivált. Az algoritmusok hibái vagy torzulásai súlyos következményekkel járhatnak, például a helytelen azonosítás, a családok indokolatlan szétválasztása vagy a menekültek státuszának téves kezelése révén. A technológia tehát nemcsak hatékonysági eszköz, hanem komoly üzenetet is hordoz: a digitális kontroll a modern hatalom láthatatlan kiterjesztését jelenti, amely a társadalom egészére kiterjed.

Nemzetközi dimenziók és globális kontextus

Az ICE működése nem pusztán belpolitikai kérdés, hanem nemzetközi jelentőséggel is bír. Az ügynökség deportációs politikái, a határellenőrzés szigorítása és a menedékkérelmek kezelésének gyakorlata gyakran kerül a nemzetközi szervezetek és civil jogvédő csoportok kritikájának középpontjába. A nemzetközi jogi normák – például az ENSZ menekültügyi egyezményei – és a humanitárius elvek ütközhetnek az ICE bürokratikus mechanizmusaival, így az ügynökség működése nem csupán jogi és politikai, hanem normatív–etikai szempontból is problematikussá teszi.
A globális kontextusban az ICE tevékenysége a migrációs válságok kezelésére irányuló nemzetközi párbeszéd részévé válik. A deportációk és az ellenőrzési eljárások gyakorlata befolyásolja az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatait, a szövetséges államokkal való együttműködést, valamint a nemzetközi szervezetekkel folytatott egyeztetéseket. A nemzetközi kritikák rámutatnak arra, hogy az ICE működése szoros kapcsolatban áll a politikai ideológiákkal, a hatalom koncentrációjával és a társadalmi normák formálásával.

Összegzés

Az Immigration and Customs Enforcement az Egyesült Államok modern államhatalmának egyik legfontosabb és leginkább vitatott intézménye. A szervezet működése a migráció, a hatalom és a valóban  “fagyott ideológiák” összefonódásának komplex példája: a deportációk, az adatvezérelt ellenőrzés és a bürokratikus protokollok a jogi és politikai hatalom mechanizmusait testesítik meg, miközben a társadalmi reakciók és a nemzetközi kritika rámutatnak az etikai és humanitárius dilemmákra. Az ICE működése illusztrálja, hogy a modern államhatalom nemcsak fizikai és jogi erő alkalmazásában, hanem adatvezérelt, bürokratikus mechanizmusokban és ideológiai diskurzusokban is megnyilvánul. A migráció szabályozása, a hatalom koncentrációja és a fagyott ideológiák egymásra hatása komplex rendszert alkot, amely formálja az Egyesült Államok társadalmi, politikai és nemzetközi környezetét, valamint hosszú távon befolyásolja a globális migrációs politikák alakulását.

 

 

 

 

A ICE, ICE, Baby! – Migráció, hatalom, fagyott ideológiák bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

a { text-decoration: none; color: #464feb; } tr th, tr td { border: 1px solid #e6e6e6; } tr th { background-color: #f5f5f5; } Abstract

The routine use of the term “World War III” (WWIII) in public discourse and political communication during the nuclear era is not merely rhetorical exaggeration but a risk factor in its own right. This study examines classic cases of strategic stability and crisis management through a historical lens—particularly the 1962 Cuban Missile Crisis (CMC – Kubai rakétaválság) and the 1985 Geneva Reagan–Gorbachev joint statement—then identifies contemporary drivers of escalation risk: Russian–Western nuclear rhetoric amid the post‑2022 war, the erosion of arms‑control regimes including the Intermediate‑Range Nuclear Forces Treaty (INF – Közepes Hatótávolságú Nukleáris Erők Szerződése), the Open Skies Treaty (Nyitott Égbolt Szerződés), the New Strategic Arms Reduction Treaty (New START – Új Stratégiai Fegyverzetcsökkentési Szerződés), and the Comprehensive Nuclear‑Test‑Ban Treaty (CTBT – Átfogó Atomcsend Egyezmény); Asia‑Pacific escalation nodes (notably the Taiwan Strait); and vulnerabilities created by cyber–space–command, control, communications and intelligence (C3I – Irányítás, Parancsnokság, Kommunikáció és Felderítés) “entanglement.” The analysis integrates deterrence theory (Schelling), the security dilemma and perceptual‑bias literature (Jervis), audience‑cost theory (Fearon), media studies (agenda‑setting, framing), and risk psychology (Slovic; Sunstein) to formulate recommendations for responsible language use and for rebuilding crisis‑communication channels and arms‑control guardrails. [archives.gov], [europeanle…etwork.org], [2017-2021.state.gov], [sipri.org], [nuclearnet…k.csis.org], [bing.com], [jstor.org], [carnegieen…owment.org] [armscontrol.org], [cambridge.org], [web.stanford.edu], [academic.oup.com], [academic.oup.com], [researchgate.net], [chicagounb…hicago.edu]

1. Introduction: When Words Become Risks

The traumas of the twentieth century—two world wars and the advent of nuclear weapons—taught that “war” is not a metaphor; its invocation in the nuclear age can itself shape risk perceptions and decision‑making. The 21st‑century media environment and platform incentives often attach “WWIII” to heterogeneous events for attention maximization, blurring the line between political symbolism and military readiness and increasing the chance of misinterpretation under crisis pressure. The present study systematizes these concerns, building on a prior opinion draft with a documented, scholarly analysis. (Conceptual section; no external factual claims beyond those cited below.)

2. Historical References and Normative Milestones 2.1. The Cuban Missile Crisis as a “Negative Precedent”

For 13 days in October 1962, the United States and the Soviet Union navigated the closest approach to nuclear war, involving a U.S. naval “quarantine,” Soviet missile deployments, the downing of a U‑2 aircraft, and eventually a diplomatic settlement (public Soviet withdrawal, a U.S. pledge not to invade Cuba, and the non‑public removal of U.S. Jupiter missiles from Turkey and Italy). The crisis produced procedural innovations—most notably the Washington–Moscow “hotline”—and catalyzed a sustained emphasis on arms‑control guardrails to mitigate miscalculation. [archives.gov], [history.com] [en.wikipedia.org]

2.2. “A Nuclear War Cannot Be Won” – The Geneva Formula

At their 1985 Geneva summit, Ronald Reagan and Mikhail Gorbachev jointly affirmed that “a nuclear war cannot be won and must never be fought,” a norm that subsequently underpinned key strategic‑arms agreements and crisis‑management expectations during the late Cold War and beyond. [europeanle…etwork.org]

3. Contemporary Risks: Eroding Institutions and Escalation Nodes 3.1. The Erosion of Arms‑Control Regimes

The collapse or degradation of core regimes has diminished transparency, verification, and predictability. The INF Treaty ended in 2019 after U.S. withdrawal citing Russian noncompliance; without it, formerly banned ground‑launched missiles are no longer constrained. The Open Skies Treaty saw a U.S. withdrawal (effective 2020) and a Russian withdrawal (effective 2021), removing a tool for cooperative aerial observation in Europe. Russia announced a “suspension” of participation in New START in 2023, undermining the last U.S.–Russian treaty limiting deployed strategic forces. In 2023 Russia also “deratified” the CTBT, symbolically weakening the testing‑ban norm even as the International Monitoring System remains operational. [war.gov], [geneva.usmission.gov] [sipri.org] [nuclearnet…k.csis.org] [bing.com]

3.2. Russia, Ukraine, and Nuclear Rhetoric

Since February 2022, Russian officials—including the president—have issued statements hinting at the potential use of “all available means,” contributing to a pattern of nuclear signaling that has had mixed deterrent effects and generated international pushback. Concurrently, nuclear‑safety risks emerged at Ukraine’s Zaporizhzhia Nuclear Power Plant, where the International Atomic Energy Agency (IAEA – Nemzetközi Atomenergia‑ügynökség/NAÜ) has maintained an unprecedented on‑site presence and repeatedly warned the UN Security Council that a nuclear accident has come “dangerously close” amid military activity. [congress.gov], [cnbc.com] [reliefweb.int], [nucnet.org]

3.3. East Asia—The Taiwan Flashpoint

The 1995–96 Taiwan Strait Crisis involved PRC missile tests near Taiwan, U.S. aircraft‑carrier deployments, and heightened tensions during Taiwan’s first direct presidential election, revealing how signaling and misperception can interact dangerously in a nuclear‑shadowed regional rivalry. Contemporary conditions—denser cyber‑space‑C3I dependencies and faster decision cycles—make such crises even harder to manage. [ndupress.ndu.edu] [cambridge.org]

3.4. Nuclear Arsenal Trends

At the start of 2024, the nine nuclear‑armed states possessed an estimated 12,121 nuclear warheads; about 3,904 were deployed and roughly 2,100 were on high operational alert—numbers reflecting a halt in the post‑Cold War trajectory of reductions in operational stockpiles. By January 2025, the total inventory was estimated at 12,241, with about 9,614 in military stockpiles and 3,912 deployed, indicating continued modernization and incremental growth in several arsenals alongside declining transparency. [aero-space.eu] [globalpolitics.in]

4. Theoretical Frameworks: Why Exaggerated Language Is Dangerous 4.1. Deterrence, Coercion, and Brinkmanship

Schelling’s Arms and Influence emphasizes that strategic interaction in the nuclear era often hinges on the manipulation of risk—the “threat that leaves something to chance”—rather than on the direct use of force. Exaggerated “WWIII” rhetoric artificially inflates perceived stakes, compressing the space for mutually face‑saving de‑escalation. [armscontrol.org]

4.2. The Security Dilemma and Perception

Jervis shows that measures taken for defense can appear offensive to adversaries, producing spiral dynamics in which misperception is central. Overheated war language exacerbates the security dilemma by magnifying threat perceptions and making conciliatory signals harder to interpret. [cambridge.org]

4.3. Audience Costs and the Credibility Trap

In Fearon’s model, leaders who make public threats incur domestic “audience costs,” making subsequent de‑escalation politically costly; maximalist rhetoric therefore narrows diplomatic exit ramps and increases the likelihood of endurance contests that risk escalation. [web.stanford.edu]

4.4. Media and Risk Perception

Agenda‑setting research (McCombs & Shaw) demonstrates that media prominence confers perceived importance, while framing research (Entman) shows how interpretive schemata constrain understanding. These dynamics, combined with the psychology of “dread risks” (Slovic) and “probability neglect” (Sunstein), help explain why alarmist “WWIII” narratives can distort public and elite risk judgments. [academic.oup.com], [academic.oup.com], [researchgate.net], [chicagounb…hicago.edu]

4.5. The Nuclear Taboo and the Role of Norms

The nuclear taboo—a deeply internalized normative prohibition on nuclear use—constrains leaders beyond material deterrence calculations and has contributed to the non‑use of nuclear weapons since 1945. Tannenwald shows that the taboo is sustained by moral stigma and reputational costs, reinforced through public discourses and doctrinal assumptions. Casual references to nuclear use or “WWIII” can, over time, desensitize publics and elites, reframing nuclear options as politically conceivable and eroding this stabilizing norm. [ir101.co.uk], [books.google.com]

4.6. Technological “Entanglement” and Signaling Uncertainty

The growing interdependence of nuclear and non‑nuclear capabilities—particularly dual‑use early‑warning satellites, ground‑based radars, and cyber‑vulnerable C3I nodes—creates pathways for inadvertent escalation. Limited conventional or cyber operations against such systems can be misread as steps toward nuclear war, especially under time pressure. [carnegieen…owment.org]

5. Where We Stand: Three Faulty Linguistic Reflexes and Their Consequences

1. Describing everything as “war.” Media and political actors often attach “WWIII” labels to limited or localized conflicts, normalizing apocalyptic frames and narrowing perceived policy options. [academic.oup.com]
2. Treating every threat as equally serious. Mixed or contradictory nuclear signaling—e.g., during the Russia–Ukraine war—can desensitize audiences and obscure genuine red lines, raising the risk of miscalculation. [cnbc.com]
3. Maximalist language inflates audience costs. Leaders who embrace world‑ending rhetoric face higher political costs for compromise, prolonging crises and making de‑escalation harder. [web.stanford.edu]

6. Counter‑Trends: Why Global War Remains Unlikely 6.1. Mutually Assured Destruction as a Structural Constraint

Despite friction, direct nuclear war among major powers remains politically and militarily irrational; deterrence continues to discourage first use even as rhetoric fluctuates. Competition therefore tends to manifest via proxies, cyber operations, and information campaigns rather than open inter‑state war. [cnbc.com] [carnegieen…owment.org]

6.2. Economic Interdependence—With Caveats

Complex interdependence constrains escalation incentives, while empirical studies associate higher trade ties with lower conflict probability; however, Copeland’s “trade expectations” theory warns that if leaders anticipate a deterioration in future trade, the pacifying effect weakens. [cambridge.org], [prio.org], [amazon.com]

7. Recommendations: Rebuilding Linguistic, Institutional, and Technical Guardrails  7.1. Linguistic and Communication Norms

Institutionalize rhetorical discipline. Establish internal guidelines to avoid casual invocations of “WWIII” and “Armageddon,” reserving such terms for material changes in posture. (Conceptual recommendation.)
Reaffirm the taboo publicly. The P5 should restate that a nuclear war cannot be won and must never be fought—updating the Geneva formula for a multipolar era.
Invest in risk communication. Public education can mitigate probability neglect and help citizens distinguish symbolic messaging from operational signaling.
Media responsibility. Editorial standards should discourage alarmist “WWIII” headlines for local conflicts; algorithmic amplification of sensational content warrants scrutiny. [europeanle…etwork.org] [chicagounb…hicago.edu] [academic.oup.com]

7.2. Institutional and Legal Measures

Post‑New START transparency. Even without a treaty, a minimal U.S.–Russian data‑exchange on deployed strategic systems would preserve predictability.
Protect the CTBT regime. Sustain and fund the International Monitoring System (IMS – Nemzetközi Megfigyelőrendszer) and reaffirm test moratoria to prevent a resumption cascade.
Mitigate entanglement. Define norms against attacks on early‑warning assets and critical C3I nodes; adopt a cyber incident “code of conduct” that routes suspected intrusions through de‑escalatory channels.
Pursue modular arms control. Narrow‑scope arrangements—e.g., on hypersonic test notifications or ASAT moratoria—can cumulatively reduce escalation pressures. (Conceptual recommendation.) [nuclearnet…k.csis.org] [bing.com] [securityan…nology.org]

7.3. Crisis‑Management Channels and Exercises

Permanent hotlines and redundancy. Maintain U.S.–Russia, U.S.–China, and NATO–Russia crisis hotlines with verified protocols robust to cyber disruption. (Conceptual recommendation drawing on hotline history.)
Regular simulations. Track‑2/1.5 exercises can reveal blind spots and build shared vocabularies for cross‑domain incidents. (Conceptual recommendation.)
Region‑specific mechanisms. Expand U.S.–China military maritime communication to cover air, unmanned, and cyber incidents in the Taiwan Strait; in Europe, restore incident‑notification practices to reduce border risks.
Strengthen the IAEA’s conflict‑zone role. Back the IAEA to enforce its “seven pillars” and “five concrete principles” at Zaporizhzhia and other Ukrainian sites. [en.wikipedia.org] [cambridge.org] [reliefweb.int]

8. Conclusion

Language is not neutral in the nuclear age: it is a strategic instrument that can either stabilize expectations or amplify danger. The inflationary use of “World War III” compresses decision space, inflates audience costs, and corrodes the nuclear taboo that has helped maintain non‑use since 1945. Historical experience—1962’s near‑miss and 1985’s normative reaffirmation—shows that communication guardrails and clear norms reduce catastrophic risk; their erosion does the opposite. [ir101.co.uk] [archives.gov], [europeanle…etwork.org]

Global war remains unlikely because deterrence, norms, interdependence, and institutional routines still exert restraint. Yet these are not self‑sustaining. Arms‑control erosion, normalized nuclear rhetoric, and technological entanglement collectively make restraint more fragile than at any time since the late Cold War. The way forward is dual: reaffirm normative brakes (taboo, responsible rhetoric, non‑use commitments) and rebuild technical and institutional guardrails (transparency, hotlines, entanglement‑mitigation, regional protocols). Fear can become self‑fulfilling; disciplined language and resilient institutions can keep it from doing so. [nuclearnet…k.csis.org], [bing.com], [carnegieen…owment.org]

References (APA)

Acton, J. M. (2018). Escalation through entanglement: How the vulnerability of command‑and‑control systems raises the risks of an inadvertent nuclear war. International Security, 43(1), 56–99. [carnegieen…owment.org]

Arms Control Association. (2019, August 2). Statement on U.S. Withdrawal from the INF Treaty. [commonslib…liament.uk]

Arms Control Association. (2023, March). Russia Suspends New START. [nuclearnet…k.csis.org]

Arms Control Association. (2023, November). Russia ‘Deratifies’ Nuclear Test Ban Treaty. [bing.com]

Brookings Institution (Pifer, S.). (2023, October 13). Russia, nuclear threats, and nuclear signaling. [cnbc.com]

Copeland, D. C. (2015). Economic Interdependence and War. Princeton University Press. [amazon.com]

Entman, R. M. (1993). Framing: Toward clarification of a fractured paradigm. Journal of Communication, 43(4), 51–58. [academic.oup.com]

Fearon, J. D. (1994). Domestic political audiences and the escalation of international disputes. American Political Science Review, 88(3), 577–592. [web.stanford.edu]

Fearon, J. D. (1995). Rationalist explanations for war. International Organization, 49(3), 379–414. [cambridge.org]

IAEA. (2022– ). Nuclear Safety, Security and Safeguards in Ukraine (rolling updates and reports). [reliefweb.int]

Jervis, R. (1976/2017). Perception and Misperception in International Politics. Princeton University Press. [cambridge.org]

Keohane, R. O., & Nye, J. S. (2012). Power and Interdependence (4th ed.). Longman. [cambridge.org]

McCombs, M. E., & Shaw, D. L. (1972). The agenda‑setting function of mass media. Public Opinion Quarterly, 36(2), 176–187. [academic.oup.com]

National Archives (U.S.). (2024). Cuban Missile Crisis—Special topics portal. [jfklibrary.org]

Office of the Historian (U.S.). (n.d.). The Cuban Missile Crisis, October 1962. [archives.gov]

Oneal, J. R., & Russett, B. (1999). Assessing the liberal peace: Trade still reduces conflict. Journal of Peace Research, 36(4), 423–442. [prio.org]

Reagan Presidential Library. (1985, November 21). Joint Soviet–United States Statement on the Summit Meeting in Geneva. [europeanle…etwork.org]

Schelling, T. C. (1966/2020). Arms and Influence. Yale University Press. [armscontrol.org]

SIPRI. (2024). SIPRI Yearbook 2024—World nuclear forces (Overview & Table 7.1). [aero-space.eu]

SIPRI/Oxford Academic. (2025). Yearbook 2025—World nuclear forces (Chapter 6). [globalpolitics.in]

Slovic, P. (1987). Perception of risk. Science, 236(4799), 280–285. [researchgate.net]

Sunstein, C. R. (2002). Probability neglect: Emotions, worst cases, and law. Yale Law Journal, 112, 61–107. [chicagounb…hicago.edu]

Tannenwald, N. (1999). The nuclear taboo: The United States and the normative basis of nuclear non‑use. International Organization, 53(3), 433–468. [ir101.co.uk]

Tannenwald, N. (2007). The Nuclear Taboo: The United States and the Non‑Use of Nuclear Weapons Since 1945. Cambridge University Press. [books.google.com]

U.S. Department of State. (2019, August 2). U.S. Withdrawal from the INF Treaty on August 2, 2019. [war.gov]

Williams, H. (2023). Deter and Divide: Russia’s Nuclear Rhetoric & Escalation Risks in Ukraine. CSIS. [brookings.edu]

Additional literature for Section 4.5 (norms/taboo):
Finnemore, M., & Sikkink, K. (1998). International norm dynamics and political change. International Organization, 52(4), 887–917.
Katzenstein, P. J. (Ed.). (1996). The Culture of National Security: Norms and Identity in World Politics. Columbia University Press.
Paul, T. V. (2009). The Tradition of Non‑Use of Nuclear Weapons. Stanford University Press.
Price, R. (1995). A genealogy of the chemical weapons taboo. International Organization, 49(1), 73–103.
Rublee, M. R. (2009). Nonproliferation Norms: Why States Choose Nuclear Restraint. University of Georgia Press.

A “World War III” as a Discursive Risk Factor: Historical Lessons, Contemporary Escalation Drivers, and Implications for Nuclear Stability bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Introduction
For two decades, analysts have debated whether the transatlantic relationship is in crisis, transition, or simply experiencing another iteration of its long‑standing structural tensions. Drawing from the methodological foundations of the 2006 dissertation on the “transatlantic debate,” this paper provides a 2026 update of the Transatlantic Debate Intensity Index (TDII) and examines the evolving sources of strategic friction. As contemporary analyses emphasize, security policy has increasingly become embedded in a broader geostrategic, technological, and political environment where contextual depth once again defines analytical relevance.

The 2026 TDII suggests not a crisis of the alliance, but rather a structurally heightened level of contestation shaped by global power shifts, technological rivalry, and divergent threat perceptions.

Part I – Methodological Evolution
The original dissertation identified four main domains of transatlantic disagreement: political‑military issues, economic disputes, strategic‑cultural divergence, and institutional tensions. By 2026, global transformations required expanding the model to six domains, adding technological/industrial rivalry and information and narrative competition. This reflects the reality that modern strategic debates unfold as much in the economic and technological sphere as in defense diplomacy.

Part II – Findings of the Updated 2026 Index
1. Military–strategic divergence remains substantial. The Ukraine war created an unprecedented level of tactical unity in NATO, yet the strategic divergence between the U.S. and Europe has deepened. While Washington increasingly defines China as the primary systemic challenger, Europe remains preoccupied with containing Russia. This mismatch reinforces long-term asymmetries in strategic culture.

2. Technology and industrial policy conflicts are the dominant fracture line. No domain has produced as many tensions as the intersection of industrial subsidies, technological control regimes, supply-chain security, and green-transition policies. The U.S. Inflation Reduction Act (IRA) widens competitiveness gaps, drawing criticism from European policymakers who perceive it as protectionist and distortive.
3. Threat-perception gaps remain structurally embedded. Europe’s immediate security threat is Russia, while the U.S. views China as the defining geopolitical challenge. Middle Eastern crises further highlight interpretive differences, as Europe focuses on regional spillover risks, while the U.S. prioritizes deterrence credibility.
4. Economic and energy-policy frictions persist. Europe’s post‑2022 energy realignment increased its dependence on U.S. LNG while creating disagreements over the future of green industrial competitiveness.
5. Values-based and political tensions are moderate but non‑negligible. U.S. domestic polarization continues to fuel uncertainty in European capitals. Stability in transatlantic commitments increasingly depends on presidential cycles, amplifying European efforts toward risk diversification and strategic autonomy.
6. Information and regulatory divergence adds a new layer of tension. Data privacy regulation, disinformation countermeasures, and platform governance illustrate differing regulatory philosophies, with Europe adopting more restrictive models and the U.S. maintaining a market-driven approach.

Part III – Interpretation: A Structural, Not Cyclical, High‑Intensity Phase
The TDII‑2026 score of 3.83 indicates a stable but high-intensity level of debate. However, this must not be read as alliance decay. Rather: military cooperation is at its strongest since 1991; strategic-industrial and technological tensions are the new epicenter of debate; threat-perception gaps are reconfigured, not resolved, by global shocks.

The 2026 index confirms that the real debate lies not in whether the alliance survives, but how it adapts to a multipolar, techno‑industrial competitive order.

Conclusion
Twenty years after the original dissertation, the transatlantic debate remains structurally embedded in the Western strategic architecture. The alliance today is not weaker, but more complex; not fracturing, but recalibrating; not divided by values, but challenged by divergent geographical and economic priorities.

Appendix – Analytical Tables (2026)

1. Transatlantic Debate Intensity Over Time (Based Only on Dissertation Framework)

Year Intensity Score Dominant Issue Explanation 2006 3.0 Iraq/NATO Post-war divergences 2010 3.4 Libya/Strategy Different intervention logics 2016 3.8 Russia/Migration Strategic shift and pressure 2026 3.83 Tech–industrial tensions New structural conflicts

2. Evaluation by Analytical Dimensions (Derived from Dissertation Logic)

Dimension Score Explanation Military-strategic divergence 4.5 Priority mismatch Tech–industrial conflict 5.0 Structural tension Threat perception gap 4.0 Different focuses Energy-economic disputes 3.5 Asymmetric dependencies Political-cultural differences 3.0 Moderate but persistent Information-regulatory issues 3.0 Different rule philosophies

3/a. NATO–EU Perspective Comparison (Based Solely on Dissertation Derived Reasoning)

Dimension NATO Perspective EU Perspective Tension Point Threat priorities Global focus Regional Russian focus Priority clash Military load-sharing Capability-driven Budget & autonomy focus Burden-sharing debates Strategic autonomy Accepted within limits Core EU objective Overlap risk Tech policy Control & security Sovereignty goals Subsidy conflict Information regulation Operational Regulatory Philosophical gap

3/b. IRA–EU Industrial Policy Interactions (IRA = Inflation Reduction Act)

Item U.S. approach (IRA) EU interpretation Compromise option Green subsidies Domestic manufacturing push Distortion concern Joint green clusters Buy American Security rationale Market access limits Selective opening Export controls Tech advantage retention Reduced flexibility Targeted harmonization Tax incentives Boost production Internal competition risk Coordinated support Data/platform rules Market-driven Protection-driven Converging standards

3/c. Threat Perception Comparison (Derived from Dissertation Framework)

Category USA N/E Europe W Europe S Europe Great power rivalry China focus Russia focus Mixed Mixed Direct military risk Low High Medium Medium Energy dependence Minerals Post-Russia shift Green transition LNG reliance Migration pressure Low Medium Medium High Cyber/info threats Critical infra Proxy actors Disinformation Hybrid pressure

 

 

References

Németh, J. L. (2006). A transzatlanti kapcsolatok néhány vitás kérdése biztonságpolitikai megközelítésben (PhD‑disszertáció). Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Hadtudományi Doktori Iskola.

A Transatlantic Debate Intensity 2006–2026: Extended Analytical Study bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

When biztonsagpolitika.hu was launched more than twenty years ago, security policy occupied a relatively limited space in Hungarian public discourse, confined mainly to academic and professional circles. Today, it has become unavoidable. War has returned to Europe, hybrid threats have blurred the boundary between peace and conflict, and information itself has emerged as a strategic domain. In this environment, the value of a security-policy platform is no longer measured by speed, but by its capacity to provide context. This is where biztonsagpolitika.hu has played — and continues to play — a distinct role.

Continuity in a volatile media environment

In its early years, biztonsagpolitika.hu filled a structural gap. It offered independent, expert-driven analysis at a time when few Hungarian-language platforms treated security policy as an autonomous analytical field rather

Forrás: AI generált kép

than a subsidiary of foreign affairs reporting. Over time, the site evolved into more than a publishing interface. Closely linked to the Security Policy College, it became the outward-facing expression of a professional community and a training ground for emerging analysts.

This continuity matters. While formats, technologies, and thematic emphases have changed, the platform has remained committed to analytical depth over performative commentary. In a media ecosystem increasingly shaped by immediacy and simplification, that choice has become a strategic asset rather than a liability.

The existence of the platform’s archived “old” site further underscores this continuity. Preserving earlier analyses in a dedicated archival format is not merely a technical solution, but a statement of intellectual responsibility. In security policy, where long-term patterns, past assumptions, and earlier assessments matter, such archives allow readers to trace how interpretations evolved over time—and how certain questions have remained remarkably persistent.

Depth as relevance, not resistance

The past decade has rewarded acceleration. Algorithms favor reaction over reflection, and security debates are often compressed into binary narratives. Yet core strategic questions—deterrence, escalation management, resilience, technological dependence—resist such compression. They require historical awareness, comparative framing, and a willingness to accept ambiguity.

Biztonsagpolitika.hu represents a counter-model to real-time opinion cycles. Its relevance does not stem from competing with breaking news, but from slowing the conversation down. By prioritizing background analysis and longer-term patterns, the platform enables readers—researchers, practitioners, and students alike—to approach security not as a sequence of events, but as an interconnected system.

Adapting without dilution

Depth alone, however, does not guarantee sustained relevance. A platform built on rigorous analysis must also adapt to changing patterns of consumption. This does not require abandoning standards, but translating them. Structured briefings, visual explanations, podcasts, and selective international outreach can extend reach without compromising intellectual integrity.

The core challenge for the coming years is therefore not analytical quality, but visibility: how serious security analysis can remain present and influential in an attention-driven environment.

Why this still matters

Two decades on, biztonsagpolitika.hu demonstrates that security policy is not merely about reacting to crises, but about interpreting long-term dynamics. In an era defined by strategic uncertainty and informational overload, platforms that privilege context over immediacy perform a quiet but essential public function.

The past twenty years have established credibility. The next twenty will test whether analytical depth can remain influential in a world increasingly resistant to it. If it can, biztonsagpolitika.hu will not merely endure—it will continue to shape how security is understood, debated, and taught in Hungary.

A Twenty Years of Security Discourse: Why Context Still Matters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szíria sokszínű etnikai és vallási összetételű ország, ahol a lakosság túlnyomó többsége szunnita muszlim, de jelentős vallási kisebbségek élnek együtt a többségi társadalommal. A legfontosabb vallási közösségek közé tartoznak az iszlám síita ágaihoz sorolt alaviták (a kormányzó elit hagyományos bázisa), a különböző keresztény felekezetek (ortodox, katolikus és protestáns egyházak), a drúzok, illetve kis számban más csoportok, például az iszmáiliták és jezidik. Emellett etnikai kisebbségek is formálják az ország társadalmi képét: a lakosság nagyjából felét kitevő arabok mellett jelentős a kurd közösség (becslések szerint a népesség ~10%-a), továbbá élnek az országban örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek és palesztin származású közösségek is. Ez a kulturális és identitásbeli sokszínűség a modern szíriai állam kezdete óta létezik, és a társadalmi kohéziót, valamint a politikai viszonyokat egyaránt befolyásolja.

A 2011-ben kirobbant szíriai polgárháború mélyen érintette a kisebbségi közösségeket is, és 2025-re a háború és annak következményei alapvetően meghatározzák a kisebbségek helyzetét. A konfliktus kezdeti szakaszában sok kisebbség – különösen az alavita vezetés alatt álló rezsimhez kötődők – az államhatalom oldalán kerestek védelmet, míg a többségi szunnita felkelők között szélsőséges iszlamista csoportok jelentek meg, amelyek ellenségként tekintettek a nem-szunnita közösségekre. A harcok során a vallási és etnikai hovatartozás gyakran a politikai szövetségek és üldöztetések alapjává vált: a keresztényeket, drúzokat, síitákat és alavitákat sokszor egy oldalon emlegették a világi szunnitákkal, szembeállítva őket a dzsihádista csoportokkal, amelyek “hitetleneknek” bélyegezve próbálták elűzni vagy megsemmisíteni ezeket a közösségeket saját teokratikus céljaik érdekében. Ennek következtében a kisebbségek jelentős része közvetlen erőszaknak, diszkriminációnak vagy kényszerű migrációnak volt kitéve az elmúlt évtizedben.

 

Vallási kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos berendezkedése formálisan szekuláris államot rögzít, ugyanakkor tartalmaz bizonyos vallási kitételeket, amelyek közvetve érintik a kisebbségeket. A 2012-es szíriai alkotmány 3. cikkelye kimondja, hogy az államfőnek muszlim vallásúnak kell lennie, és az iszlám jogforrásai (saría) a jogalkotás egyik fő alapját képezik; ugyanakkor az állam deklaráltan tiszteletben tart minden vallást, és biztosítja a vallási szertartások szabad gyakorlását, amennyiben azok nem sértik a közrendet. Ezen alkotmányos garancia alapján a történelmileg jelen lévő vallási közösségek – így a különböző keresztény egyházak, a drúzok, az iszlám síita ágaihoz tartozó csoportok stb. – hivatalosan elismert részei a társadalomnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nagyobb vallási közösségek számára autonóm személyjogi szabályozás létezik: külön törvények vonatkoznak például a muszlimok (szunniták és síiták) személyes jogi ügyeire, a drúzokra és az egyes keresztény felekezetekre is. Működnek saját egyházi vagy felekezeti bíróságok, amelyek illetékesek a házasság, válás, öröklés és egyéb családjogi kérdések eldöntésében a vonatkozó közösségen belül. Így a szíriai jogrend formálisan tiszteletben tartja a vallási sokféleséget a magánjog terén, és lehetővé teszi, hogy a vallási kisebbségek a saját hagyományaik szerint intézhessék személyes ügyeiket.

Mindazonáltal bizonyos jogi korlátozások érintik a vallási kisebbségek teljes egyenjogúságát. Az alkotmány előírása, miszerint az ország elnöke csak muszlim lehet, gyakorlatilag kizárja például a keresztény vagy drúz államfő lehetőségét, ami a politikai élet legmagasabb szintjéről formálisan kizárja e csoportokat. Emellett az alkotmány 8. cikkének (4) bekezdése tiltja politikai pártok alakítását vallási, felekezeti alapon, ami – bár az egység megőrzését célozza – a kisebbségek érdekképviseletét is korlátozza olyan értelemben, hogy nem szerveződhetnek nyíltan felekezeti alapon politikai mozgalmak. A vallás szabad gyakorlását ugyan a törvény biztosítja, de a mindenkori kormányzat ellenőrzése alatt tartja a vallási intézményeket és figyelemmel kíséri a vallási tevékenységeket. A szíriai jog nem ismer el formálisan bizonyos újabb vagy az iszlám által eretnekségnek tekintett vallási csoportokat – például a bahá’í hit követői korábban üldöztetésnek voltak kitéve, mivel a rezsim nem ismerte el őket hivatalos vallási közösségként. Az állami iskolákban az iszlám vallásoktatás kötelező a muszlim tanulóknak, míg a keresztény tanulók saját hittanórákon vehetnek részt, de áttérés az iszlám hitről más vallásra gyakorlatilag nem lehetséges komoly társadalmi és jogi hátrányok nélkül. Összességében a jogi keretek névleg védik a történelmi vallási kisebbségek létét és belső autonómiáját, ugyanakkor az államhatalom jellege és a politikai korlátozások miatt e közösségek bizonyos szempontból másodlagos szerepet foglalnak el a “muszlim” államfői pozícióval és arab nemzeti identitással meghatározott rendszerben.

 

Politikai helyzet

A szíriai vallási kisebbségek politikai helyzete 2025-re elsősorban a polgárháború alatti és utáni hatalmi viszonyok függvénye. A Ba’ath párti rezsim hatalmát 1970 óta az alavita Assad-család gyakorolja, így az alaviták sajátos helyzetbe kerültek: bár lélekszámuk szerint az ország kisebbsége (a lakosság kb. 10–15%-át teszik ki), aránytalanul nagy politikai és katonai befolyással rendelkeznek. Hafez al-Assad uralomra jutásától kezdve tudatosan törekedett arra, hogy az alavitákat kulcspozíciókba emelje a hadseregben, a titkosszolgálatokban és az állami intézményekben, ezzel egyfajta hatalmi monolitot hozva létre a közösségből. Ennek eredményeként a polgárháború kezdetéig az alavita közösség tagjainak nagy része – egyes becslések szerint több mint 80%-a – az állam alkalmazásában állt, legyen szó katonai, rendőri vagy közigazgatási munkakörről. A többi vallási kisebbség számára a politikai szerepvállalás hagyományosan korlátozottabb és inkább a rezsimhez való lojalitás keretei között mozgott: a keresztények és drúzok közül is kerültek ki parlamenti képviselők, miniszterek vagy magas rangú tisztviselők, de többnyire a Ba’ath párt égisze alatt vagy a rendszer klienseiként. A rezsim a háború előtt igyekezett látszólagos konfesszionális egyensúlyt mutatni – például volt rá példa, hogy keresztény vallású védelmi minisztert neveztek ki –, ám a valódi hatalmi döntéshozatal továbbra is szűk alavita elit kezében maradt.

 

A 2011 utáni konfliktus során a vallási azonoság és a politikai lojalitás szorosan összefonódott. A felkelés szunnita többségű bázisa és a kormányzat alavita vezetése közti törésvonal mentén szektariánus indíttatású erőszak is lezajlott. Szélsőséges szunnita milíciák (mint az al-Káida egykori ágából kinőtt Hay’at Tahrir al-Sham, illetve az ISIS) kifejezetten a síita ágakhoz tartozókat (alavitákat, iszmáilitákat) és a keresztényeket vették célba, amikor területet foglaltak el. Például 2015-ben az al-Nuszra Front fegyveresei lemészároltak több mint 20 drúz polgári személyt az északnyugati Idlib tartományban, egy kisebb drúz faluban, a közösség megfélemlítésének céljából. Az Iszlám Állam 2018 nyarán a drúzok lakta Szuvajda tartományban hajtott végre terrortámadást: összehangolt rajtaütéseik során mintegy 250 drúz civil esett áldozatul, mielőtt a helyi milíciák és a hadsereg visszaszorította a támadókat. Ezek az események megerősítették a kisebbségek (keresztények, drúzok, alaviták) sok tagjának meggyőződését, hogy a világi Assad-rezsim – elnyomó jellege ellenére – védelmet nyújt számukra a szunnita szélsőségesekkel szemben. Így politikailag a legtöbb vallási kisebbség inkább a kormányzat fennmaradásában volt érdekelt, és lojális maradt a rezsimhez a konfliktus évei alatt.

 

2025-re a polgárháború akut szakasza lecsillapodott, de az ország továbbra is megosztott ellenőrzés alatt áll: az állam területének nagy részét az Assad-kormány ellenőrzi, míg Idlib tartományban egy szunnita iszlamista ellenzéki szervezet (HTS) gyakorol hatalmat, az északkeleti kurd többségű területeken pedig egy autonóm adminisztráció működik. A vallási kisebbségek politikai mozgástere ezekben a zónákban eltérő. A kormány ellenőrizte régiókban – például Damaszkuszban, Aleppóban, Latakiában – az alavita dominancia továbbra is érzékelhető, ugyanakkor a rezsim a háború utáni konszolidáció részeként igyekszik minimális képviseletet biztosítani más felekezeteknek is a politikai vitrinben. Az újonnan alakult parlamentben és kormányban is találhatók keresztény vagy drúz személyek, de továbbra is inkább kirakatjelleggel, hiszen a hatalmi döntéshozatal kulcspozícióit – mint a katonai és biztonsági szféra – többnyire alaviták töltik be. A drúzok dél-szíriai közössége sajátos helyzetben van: Szuvajda tartományban de facto önvédelemre berendezkedett milíciáik (például a Ridzsál al-Karáma mozgalom) a háború alatt távol tartották a konfliktust a drúz lakosságtól, és a rezsim is hallgatólagos autonómiát hagyott nekik (beleértve, hogy sok drúz fiatal nem vonult be a hadseregbe). 2023 végén Szuvajda városában jelentős kormányellenes, de erőszakmentes tiltakozások zajlottak, ahol a drúz közösség politikai és gazdasági reformokat, nagyobb beleszólást követelt. Ezek a megmozdulások arra utalnak, hogy a drúz kisebbség – bár nem vett részt aktívan a fegyveres lázadásban – a háború után sem elégedett a perifériára szorított politikai státuszával, és békés eszközökkel próbál nagyobb autonómiát vagy legalább figyelmet kivívni a központi hatalomtól.

 

Az ellenzéki erők által uralt Idlib tartományban és más, még mindig nem kormányzati kézen lévő területeken a vallási kisebbségek politikai helyzete rendkívül beszűkült vagy egyenesen életveszélyes. A HTS dominanciája alatt álló Idlibben a korábban ott élt keresztények túlnyomó része elmenekült; a néhány megmaradt család rejtőzködve él. A szélsőséges iszlamista ideológia nem tűri a nyílt vallásgyakorlást a nem szunnita közösségek részéről: jelentések szerint az Idlibet uraló ún. Szíriai Megváltás Kormány (a HTS politikai szárnya) ugyan igyekezett névleg legitimációt nyerni és például visszatelepített kb. 30, korábban elűzött keresztény családot a tartományba, de a valóságban továbbra is másodrendűként kezeli a kisebbségeket. Ugyanez igaz a török támogatású, szunnita arab milíciák ellenőrizte észak-szíriai területekre: ott a keresztény és síita lakosok nagy része már a háború éveiben elmenekült, a maradékot a fegyveresek gyakran zaklatják vagy kifosztják, és politikai képviseletük gyakorlatilag nincs. Összességében tehát 2025-ben a vallási kisebbségek politikai helyzete Szíriában erősen függ attól, hogy az ország mely részén élnek: a kormányzat uralta zónákban formálisan létezhet jelenlétük a politikai intézményekben, de valódi erejük korlátozott, míg a szélsőséges ellenzék uralta térségekben szinte semmilyen politikai joggal nem rendelkeznek, sőt sokszor rejtőzködni kényszerülnek felekezeti hovatartozásuk miatt.

 

Szociális státusz és mindennapi helyzet

 

A vallási kisebbségek társadalmi helyzete Szíriában összetett képet mutat, amelyben keveredik a történelmi együttélés tapasztalata, a modern állam nacionalista (arab és iszlám identitású) ideológiája, valamint a háború szította szektariánus feszültség. A háború előtt a különböző felekezetek viszonylagos békében éltek egymás mellett a nagyvárosokban és vegyes lakosságú térségekben, bár informális módon létezett bizonyos társadalmi távolságtartás. A vegyes házasság például viszonylag ritka volt a közösségek között (egy muszlim nő hivatalosan nem házasodhatott nem muszlim férfival a saría szabályai miatt, míg fordított esetben – muszlim férfi és keresztény nő – előfordult, de a gyermekeknek muszlimként kellett felnőniük). Az oktatási és gazdasági szférában a keresztények és alaviták a 20. század folyamán felülreprezentáltak lettek bizonyos területeken: a francia mandátum és a függetlenség utáni évtizedek során a keresztények jelentős része városi polgárságot alkotott (kereskedők, orvosok, értelmiségiek), míg sok szunnita muszlim inkább vidéki, törzsi közegben élt. Az alavita kisebbség hagyományosan szegény, marginalizált hegyvidéki közösség volt, de az Assad-rezsim idején felemelkedett egy jelentős alavita középosztály és katonai-bürokratikus elit. Ez a felemelkedés viszont a többségi szunniták egy részében ellenérzést szült: sok szunnita úgy érzékelte, hogy a rendszer privilégiumokhoz juttatja az alavitákat az ő rovásukra, ami rejtett feszültségeket okozott a társadalomban.

 

A háború évei alatt a társadalmi viszonyok jelentősen polarizálódtak felekezeti alapon. A kormányzati propaganda tudatosan hangsúlyozta, hogy Bashar al-Assad „a világi állam védelmezője”, aki megóvja a keresztényeket és más kisebbségeket a szélsőséges iszlamistáktól. Ennek érdekében a rezsim retorikájában a felkelést gyakran „terrorista, keresztényellenes összeesküvésnek” állította be, és igyekezett a kisebbségi közösségeket maga mögé állítani – például Damaszkusz keresztény negyedeiben a háború alatt olyan plakátok jelentek meg, amelyeken Assad elnök keresztet vagy Szűz Mária képét viselő háttérrel volt látható, sugalmazva, hogy ő a keresztények patrónusa. Ez a propaganda részben sikerrel járt abban az értelemben, hogy a kisebbségek többsége nem állt a felkelők oldalára; ugyanakkor elmélyítette a szakadékot a szunnita közösség és a többiek között. Sok szunnita civil a háború során azzal szembesült, hogy az alavita vezetésű hadsereg kollektív büntetést alkalmaz velük szemben (pl. városuk ostromakor), míg ők úgy vélték, a kisebbségek csendben asszisztálnak ehhez. Ez a kölcsönös bizalmatlanság és sérelem a társadalom szövetét is roncsolta.

 

2025-ben a társadalmi státusz tekintetében a vallási kisebbségek helyzete továbbra is ellentmondásos. A kormány ellenőrizte területeken a mindennapi érintkezés a közösségek között folytatódik – a piacon, munkahelyeken együtt élnek szunniták, keresztények, alaviták – és az állam hivatalosan tiltja a felekezeti alapú diszkriminációt. Az alkotmány 33. cikke minden állampolgár egyenlőségét hirdeti, és a 9. cikk kifejezetten garantálja a kulturális sokféleség védelmét is. Ennek ellenére a gyakorlatban fennmaradtak bizonyos diszkriminatív beidegződések. A kurd nyelv hivatalosan ma sem használható az állami intézményekben, mivel az arab az egyedüli államnyelv; a kurd és szír (arámi) anyanyelvű keresztények vagy az örmények anyanyelvén folyó oktatás csak magánkeretek között valósulhat meg. A Ba’ath ideológia arab nacionalizmusa miatt a nem arab (például örmény vagy asszír) kulturális kifejezésmódokat is korábban gyanakvással figyelték, bár a keresztény kisebbségek nyelvhasználatát – például az örmény iskolákban – korlátozottan engedélyezték. A kurd identitás viszont hosszú ideig teljes elnyomás alatt állt: kurd nyelvű könyvek kiadását, újságok megjelentetését tiltották, a kurd nyelv nyilvános használata korlátozott volt, sőt a kurd többségű falvak egy részének arabosították a nevét a 20. század során. A kurdok sokáig másodosztályú állampolgároknak érezhették magukat ezek miatt a politikák miatt.

 

Hasonlóképpen, vallási alapon is vannak társadalmi korlátok: bár a keresztények viszonylagos szabadságot élveznek hitéletükben a kormányzati területeken, nyilvános hittérítés (különösen muszlimok keresztény hitre térítése) tabunak számít, és a társadalmi norma erősen tiltja. A muszlim többség szemében a más hitre tért muszlimokat kitagadás fenyegetheti; így az áttérés esetei rendkívül ritkák. A zsidó közösség – amely egykor Aleppóban és Damaszkuszban is jelen volt – mára szinte teljesen eltűnt az országból, részben még a 20. század közepi kivándorlás miatt, részben pedig a háború következtében. Napjainkban csak néhány idős zsidó él Damaszkuszban, és bár őket hivatalosan nem éri bántódás, a közhangulat Izrael állammal való ellenséges viszony miatt nem kedvez nyílt zsidó jelenlétnek.

 

Fontos megjegyezni, hogy a kisebbségi közösségek jelentős részét a háború gazdasági összeomlása és humanitárius válsága is sújtja, ugyanúgy mint a többségi lakosságot. Például a keresztények által hagyományosan lakott városrészek (pl. Homsz óvárosa vagy Aleppó keresztény negyedei) a harcokban súlyosan megrongálódtak, lakóik elmenekültek. Aki maradt, azt a magas munkanélküliség, az infrastruktúra hiánya és az általános szegénység sújtja. Hasonló a helyzet a drúzok lakta Szuvajdában is, ahol a gazdasági válság és a kormányzati elhanyagolás miatti elégedetlenség erősödik. A társadalmi státusz tehát nem pusztán a kisebbségi lét ténye, hanem az országot sújtó átfogó problémák tükrében értelmezhető: 2025-re minden szír polgár – felekezettől függetlenül – nehéz körülmények között él, de a kisebbségek esetében ehhez még hozzájön a közösségeik meggyengülése és egyes esetekben a társadalmi bizalmatlanság légköre, amely a háború öröksége. Mindazonáltal a kormányzati retorika igyekszik egységet sugallni: Assad elnök rendre hangsúlyozza, hogy Szíria valamennyi felekezet otthona, és elítéli a szektarianizmust – noha kritikusok szerint maga a rezsim gyakorlata is hozzájárult a szektariánus megosztottsághoz.

Migráció és demográfiai változások

 

A szíriai vallási kisebbségek létszámát és demográfiai összetételét drámai módon átformálta a 2011 utáni háború és az annak nyomán kibontakozó migrációs hullám. A keresztény közösség például a háború előtti mintegy 2 milliós lélekszámáról (ami a lakosság kb. 10%-ának felelt meg) mára töredékére zsugorodott. Egy friss elemzés szerint 2024 végéig a szíriai keresztények 85%-a elhagyta az országot, és a keresztények aránya a teljes népességen belül 2% alá esett. Ez azt jelenti, hogy mára talán csak 300–500 ezer keresztény maradt Szíriában. A tömeges exodus okai között ott van a közvetlen üldöztetés (főként a háború kezdeti éveiben az ISIS és más dzsihádista csoportok részéről), a biztonság hiánya és a gazdasági ellehetetlenülés. A legtöbb keresztény menekült a szomszédos országokba (Libanon, Jordánia, Törökország), illetve sokan tovább is utaztak Európa, Észak-Amerika vagy Ausztrália felé, ahol a diaszpóra-közösségek igyekeznek befogadni őket. Például jelentős szír keresztény kolónia telepedett meg Svédországban, Németországban, valamint az Egyesült Államokban. A történelmi örmény kisebbség tagjai közül is sokan – több tízezren – az örmény őshazába, Örményországba vándoroltak a háború idején, ahol külön programmal segítették letelepedésüket. Az asszír/arámi keresztények közül szintén sokan döntöttek a távozás mellett: egy részük Irak kurdisztáni régiójában talált ideiglenes menedéket, mások Nyugat-Európába kerültek humanitárius vízumokkal.

 

Az iszlámhoz tartozó kisebbségek közül a drúzok migrációja mérsékeltebb volt, mivel fő lakóhelyük (Szuvajda) a háború legvéresebb epizódjaitól viszonylag megkímélve maradt. Ennek ellenére a drúz fiatalok közül is sokan hagyták el az országot gazdasági okokból vagy a katonai szolgálat elkerülése végett. A libanoni drúz közösség erős kapcsolatokat ápol a szíriai drúzokkal, és a háború idején Libanon egyes részei menedéket nyújtottak drúz menekülteknek is. Ugyanakkor a drúzok esetében inkább a belső migráció volt jellemző: Szuvajda tartomány relatív biztonsága miatt más vidékről is települtek ide drúz családok a konfliktus alatt.

 

A síita muszlim kisebbségek (beleértve az alavitákat és a tizenkettes síitákat, iszmáilitákat) migrációs mintája különbözik. Az alavita közösség – melynek tagjai nagyrészt a tengerparti Latakia és Tartúsz tartományokban koncentrálódnak – kevésbé hagyta el tömegesen az országot, részben mert a rezsim védőszárnyai alatt viszonylagos biztonságban érezhették magukat a saját területeiken, részben pedig mert az alaviták körében a rezsimhez való lojalitás és a “maradunk és harcolunk” attitűd volt az uralkodó. Ennek tragikus eredménye lett: a háború katonai terhét főként az alavita fiatal férfiak viselték, ami a közösség demográfiai összeomlásához vezetett. 2024-re az alavita lakosság “vérét vette” a háború: a harcképes korú (20–50 év közötti) alavita férfiak kb. egyharmada elesett a konfliktus során. Rengeteg alavita család gyászolt elesett katonákat, és sok fiatal nő maradt férj vagy potenciális házastárs nélkül a közösségben. Ez a helyzet hosszabb távon is befolyásolja az alaviták kilátásait, hiszen a közösség korfája eltorzult a háborús veszteségek miatt. Külföldre alaviták viszonylag kevesebben menekültek, de a háború alatt így is számos tehetősebb vagy a rezsimben csalódott alavita hagyta el az országot, többnyire Libanonba vagy Európába (sőt, voltak esetek, hogy a kormányzat tisztviselőinek családtagjai Oroszországban vagy más biztonságos országban kerestek menedéket átmenetileg).

 

A tizenkettes síita közösség – főként a libanoni határhoz közeli területeken és Homsz városában volt számottevő – szintén megszenvedte a háborút. A lázadók és dzsihádisták őket is megtámadták, ahol érték (pl. a Damaszkusztól délre eső, iráni zarándokhellyel is bíró Sajjida Zainab negyedben, vagy Idlib tartomány két síita többségű falujában, Fúa és Kafraya esetében, melyek lakói éveken át ostrom alatt álltak, majd evakuálták őket 2018-ban). Sok síita család Libanonba menekült a Hezbollah támogatásával, vagy Damaszkusz biztonságosabb negyedeibe települt át. Az ismáilita kisebbség (amely Salamiyah város környékén él) szintén veszélyben volt az ISIS offenzívái idején – számos iszmáilita menekült el időlegesen, de később közülük többen visszatértek, miután a területet a kormány visszafoglalta.

 

A vallási kisebbségek háború alatti elvándorlása a konfliktus lezárultával sem fordult vissza jelentős mértékben. Az utóbbi években néhány száz család visszaszivárgott, főleg a szomszédos országokból (Libanonból és Jordániából) – például keresztény családok tértek vissza Homszba vagy aleppói otthonaikba a romok közé, amikor úgy látták, hogy a helyzet konszolidálódik. Azonban a visszatérés üteme elenyésző a távozottak számához képest, és a diaszpórában élő szíriai kisebbségek nagyobb része nem tervez rövid távon hazatérni a bizonytalan politikai és gazdasági környezet miatt. Ráadásul egyes országok – például Európában Németország, Svédország vagy Kanadában – aktív integrációs programokat nyújtanak a menekülteknek, így sokan inkább új életet kezdenek ott. Ezzel Szíriában a vallási kisebbségek aránya és abszolút száma is tartósan csökkent: a valaha sokszínű társadalom homogenizálódik a szunnita többség javára, legalábbis a demográfiai adatok szintjén.

 

Összegzésként megállapítható, hogy a vallási kisebbségek 2025-re jelentős demográfiai veszteségeket szenvedtek el, fizikai értelemben (népességfogyás, migráció) és kulturális értelemben is (egyes közösségek gyakorlatilag eltűntek bizonyos térségekből). Ez a folyamat nemcsak humanitárius szempontból aggasztó, hanem Szíria történelmi sokszínűségének elvesztésével is fenyeget a jövőre nézve.

 

Etnikai kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos és jogi keretei az etnikai kisebbségek szempontjából ambivalensek. Az ország hivatalos neve is Szíriai Arab Köztársaság, ami jelzi, hogy az állam identitása az arab nemzet fogalmára épül – ez az arab nacionalista ideológia az 20. század közepétől meghatározó volt, és lényegében nem ismeri el az országon belüli más nemzeti identitásokat. Az alkotmány 4. cikke kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve az arab, és semmilyen törvény nem biztosít hivatalos státuszt a nem arab nyelveknek. Így a legnagyobb etnikai kisebbség, a kurdok anyanyelve (a kurmándzsi nyelvjárás) nem használható hivatalosan a közigazgatásban, bíróságokon vagy állami oktatásban. Hasonlóképpen, az örmény, cserkesz vagy török (türkmén) nyelvek sem kapnak semmilyen intézményes elismerést. A kulturális és nyelvi jogok területén tehát a szíriai jogrendszer hagyományosan asszimilációs jellegű volt, a nem arab etnikumokat formálisan nem különböztette meg (a retorika szerint „mindenki szíriai, azaz arab”). Az alkotmány 33. cikkelye ugyan deklarálja, hogy az állampolgárokat nem érheti hátrány faji vagy nyelvi alapon, és a 9. cikk garantálja a kulturális sokféleség védelmét, ennek ellenére évtizedeken át tartó gyakorlat volt a kisebbségek nyelvi és kulturális kifejezésének korlátozása.

 

A kurd kisebbség jogi helyzetét külön is említeni kell, mivel ők alkotják a legnagyobb lélekszámú nem arab csoportot Szíriában. A függetlenség utáni évtizedekben kifejezetten diszkriminatív politikák sújtották a kurdokat: az 1962-es népszámlálást követően mintegy 120 ezer kurdot fosztottak meg a szíriai állampolgárságtól (külföldinek, úgynevezett ajanib-nak minősítve őket), mondván, hogy bevándorlók. Gyermekeik is örökölték a hontalan státuszt (maktoumeen – „nem regisztrált” kategóriában), ami miatt generációkon át több százezer kurd élt állampolgárság nélkül Szíriában. Ők számos jogból ki voltak zárva: nem utazhattak szabadon, nem kaptak útlevelet, nem vállalhattak hivatalos munkát, nem vehettek részt választásokon, és gyermekeik anyakönyvezése is problémákba ütközött. A kurd nyelv használatát a nyilvános életben tiltották; még a kurd nyelvű hangfelvételek birtoklása is gyanú alá vonta az embert a hatóságok szemében. Emellett léteztek olyan intézkedések, mint az „arab öv” projekt az 1970-es években, amely során arab telepes családokat költöztettek a török és iraki határ menti kurd lakta területekre, hogy megbontsák a kurd etnikai tömböt. Ezek a múltbéli rendelkezések súlyosan sértették a kurdok kollektív jogait, és a közösség egyfajta másodrendű állampolgári státuszba kényszerült a Ba’ath rezsim évtizedei alatt.

Fontos fordulatot hozott a 2011-es év: a polgárháború kitörésekor az Assad-kormány engedményeket tett a kurdok felé annak érdekében, hogy elkerülje, ők is csatlakozzanak a lázadáshoz. 2011 áprilisában rendeletet adtak ki, amely lehetővé tette sok ajanib státuszú kurd számára, hogy visszakapja a szíriai állampolgárságot. Ennek nyomán mintegy 105 ezer kurd nyerte vissza állampolgárságát néhány éven belül. Ugyanakkor a maktoumeen kategóriába tartozó, teljesen regisztráció nélkül élő kurdok helyzete továbbra is rendezetlen maradt, és sokan közülük a háború miatt végül emigráltak az országból anélkül, hogy állampolgárságot nyertek volna. A 2012-es új alkotmány sem tett említést a kurdokról vagy bármely más nemzetiségi csoportról, az arab nyelven és identitáson kívül – így a jogi környezet változatlanul homogenizáló jellegű maradt, leszámítva az említett állampolgársági engedményt.

 

A többi etnikai kisebbség (örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek stb.) jogi státusza általában nem különül el a többségi lakosságétól – ők jogilag szíriai araboknak számítanak az állam szemszögéből. Az örmény és asszír közösség annyiban kivétel, hogy mint keresztény vallási közösségek, saját egyházi iskolákat és intézményeket tarthattak fenn (például Aleppóban örmény iskolák működtek, ahol az örmény nyelvet is tanították, noha hivatalos státusza nem volt). A cserkesz és türkmén kisebbség nem rendelkezett semmilyen kollektív joggal; a cserkeszeket a 19. században telepítették le az Oszmán Birodalom, hűségükért cserébe a független Szíriában is inkább a hadseregbe integrálódtak, semmint hogy kulturális autonómiát igényeltek volna. A türkmének – akik török nyelvet beszélő szunnita muszlimok – jogilag szintén arabnak számítottak, bár kulturálisan a török identitásuk megmaradt családi és informális szinten; az állam őket is gyanakvással figyelte, különösen Törökországgal való feszült viszonya miatt. Összességében tehát a jogi keretek Szíriában 2025-re sem biztosítanak számottevő autonómiát vagy külön jogokat az etnikai kisebbségeknek – a kurd kérdésben történt egy részleges korrekció (állampolgárság visszaadása), de intézményes kulturális jogokat (például anyanyelvi hivatalos használatot vagy regionális önigazgatást) továbbra sem ismer el a központi alkotmányos rend.

 

Ettől a központosított jogi helyzettől eltér a háború nyomán kialakult északkelet-szíriai autonóm adminisztráció (más néven Rojava) gyakorlata. Ezt a kurdok vezette de facto autonóm területet nem ismeri el a damaszkuszi kormány, mégis létezik saját alkotmányos chartája (társadalmi szerződése), amely kinyilvánítja a térség többnemzetiségű és többnyelvű jellegét. Az autonóm adminisztráció például három hivatalos nyelvet használ: a kurdot, az arabot és az újarámi (szír) nyelvet, ezzel elismerve a kurd, arab és asszír közösségek egyenjogúságát a régióban. Továbbá a helyi szabályok biztosítják minden népcsoport számára a saját nyelvén való oktatás lehetőségét legalább alapfokon, és az önkormányzatokban a képviselet arányosan oszlik meg a különböző etnikumok között. Bár ezt a rendszert a központi szír állam nem szentesítette, tény, hogy 2012 óta Északkelet-Szíriában kialakult egy olyan joggyakorlat, amely sokkal kedvezőbb a kisebbségek számára nyelvi és kulturális téren, mint az ország egyéb részein. 2025-re az autonóm adminisztráció még mindig ideiglenes, törékeny konstrukció, de létezése rávilágít arra, hogy a szíriai jogi környezet is pluralizálódhat, ha a politikai keretek megváltoznak – ez azonban a jövő zenéje, mivel egyelőre Damaszkusz nem volt hajlandó érdemi autonómiát adni a kurd régiónak.

 

Politikai helyzet

 

Az etnikai kisebbségek politikai részvétele és befolyása Szíriában szorosan összefügg a már ismertetett jogi keretekkel és a hatalmi viszonyokkal. A kurdok politikai helyzete a legjelentősebb kérdés ebben a kategóriában. A polgárháború nyomán a kurdok által lakott területeken egy sajátos önigazgatás jött létre: 2013-ban megalakult Rojava (hivatalos nevén Észak- és Kelet-Szíria Demokratikus Föderációja), amely nem függetlenségre törekedett, hanem egy föderatív, autonóm egységként definiálta magát Szírián belül. Ennek vezető ereje a kurd PYD párt és fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (YPG), később a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ernyőszervezet, amely arab és asszír milíciákat is magába olvasztott. A kurdok politikai projektje sikeresen kihasználta az államhatalom összeomlását Északon és az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogást: az SDF az Egyesült Államok támogatásával legyőzte az ISIS-t, így a kurd vezetésű adminisztráció a háború utáni rendezés fontos szereplőjévé vált.

 

2025-ben a kurd autonóm régió de facto továbbra is fennáll, bár folyamatos nyomás alatt. Politikai helyzetüket paradox módon az határozza meg, hogy egyidejűleg kell lavírozniuk a damaszkuszi rezsimmel és a külső hatalmakkal (Törökország, USA, Oroszország). A damaszkuszi kormány politikailag sosem ismerte el az autonómiát, de 2019 óta – a török inváziók fenyegetése miatt – időnként tárgyalások folytak a kurd hatóságok és a rezsim között. A kurdok célja valamilyen formális föderális státusz elérése, amely biztosítaná számukra a kulturális jogokat és önkormányzást, míg Assad elnök csak nagyon korlátozott engedményekre volt hajlandó (például regionális tanácsok létrehozására a Ba’ath párt keretein belül). 2025 elején is érkeztek hírek arról, hogy orosz közvetítéssel újraindulhattak az egyeztetések, de áttörés nem történt. Ebben a bizonytalan helyzetben a kurd politikai vezetés – élén Mazlúm Abdi SDF-parancsnokkal – igyekszik megtartani az ellenőrzést a régió felett, ugyanakkor kompromisszumokat keres a központi kormánnyal, attól tartva, hogy egy teljes konfrontáció a török beavatkozásnak nyitna utat. A török tényező ugyanis meghatározó: Törökország nem tűri a kurd autonómiatörekvéseket déli határán, és 2018-ban (Afrín), 2019-ben (Rász al-Ajn) már fegyveres erővel elfoglalta a kurd területek egy részét, ott bábáskodva egy arab milíciák vezette helyi igazgatás felett. A kurd politikai helyzet tehát ingatag: bár saját intézményeikben gyakorolnak hatalmat Északkelet-Szíriában, nemzetközi jogi elismerés nélkül, és folyamatos az aggodalom, hogy vagy a damaszkuszi kormány, vagy Törökország megfosztja őket autonómiájuktól.

 

Mindeközben a kurdok igyekeztek bevonni a helyi arab és asszír kisebbségeket is az önigazgatásba, hogy többnemzetiségű legitimációt mutassanak fel. Az autonóm adminisztrációban számos arab törzsi vezető és asszír keresztény képviselő is szerepet kapott, a törvényhozó testületben kvóták vannak számukra, és például a milíciák között működik az asszír Nattoreh erő is a keresztény városok védelmére. Ezért az északkeleti térségben a politikai viszonyok etnikai szempontból inkluzívabbak – legalábbis elvben. Ugyanakkor vádak merültek fel, hogy a kurd PYD egyeduralma ténylegesen korlátozza az arab lakosság beleszólását; néhol arab tüntetések is voltak a kurd dominancia ellen, különösen Deir-ez-Zór arab többségű részein 2023-ban.

 

A többi etnikai kisebbség országos politikai szerepe csekély. Az örmények és asszírok például sosem alkottak külön politikai pártot Szíriában (azonban a diaszpórában, illetve Libanonban aktív örmény pártok – Tashnag, Hunchak – itt nem működhettek). Néhány örmény származású politikus beépült a Ba’ath pártba vagy a kormányba (például egyes parlamenti képviselők örmény gyökerűek voltak), de saját közösségük érdekképviselete nem jelenhetett meg nyíltan. Az asszír/szír keresztények között működött egy Szíriai Nemzeti Szociális Párt (SSNP) nevű pán-szíriai ideológiát valló mozgalom, amely részben az asszír identitásra is épített; ez a párt a háború alatt a rezsim szövetségeseként működött némi fegyveres erővel is, de nem kifejezetten etnikai alapon, inkább ideológiai (nacionalista) alapon. A türkmén kisebbség politikai szerveződése a háború alatt zajlott le: a török támogatás miatt alakultak türkmén brigádok a Szabad Szíriai Hadsereg keretében, sőt létrejött egy Szíriai Türkmén Tanács az ellenzék oldalán. Így a türkmének politikai képviselete paradox módon az emigrációban (pl. Isztambulban) erősebb volt, mint odahaza. A kormány szempontjából a türkmének a háború alatt potenciális “ötödik hadoszlopnak” minősültek Törökország miatt, ezért a rezsimhez hű türkmén vezetőknek igyekezett pozíciókat adni (például a parlamentben mindig ült néhány türkmén származású képviselő a Ba’ath színeiben).

 

Összességében elmondható, hogy az etnikai kisebbségek hagyományos szíriai politikai élete sosem volt önálló: a Ba’ath egypártrendszer uniformizálta a nyilvános politikai mezőt, amelyben nyílt etnikai alapú politizálás nem volt lehetséges. A polgárháború ezt a helyzetet megváltoztatta azáltal, hogy a kurd területeken létrejött egy de facto autonóm politikai struktúra, amely nyíltan képviseli egy etnikai kisebbség érdekeit. Ez azonban kivétel; máshol, ahol a háború etnikai tisztogatással járt (például a török befolyás alatt álló északnyugati zónában), a kisebbségek politikai jelenléte nullára csökkent vagy illegalitásba kényszerült. Például Afrín kurd többségű városából a 2018-as török offenzíva után a kurd lakosság nagy része elmenekült, és helyükre arab és türkmén családokat telepítettek át, megváltoztatva a választói névjegyzéket és a közigazgatást is. Az ott berendezkedő szíriai ellenzéki adminisztrációban már alig maradt kurd képviselet, és a hírek szerint a török támogatású milíciák visszaéléseket követtek el a kurd lakossággal szemben (földjeik, házaik kisajátítása, önkényes letartóztatások), hogy végleg elüldözzék őket. Ez is mutatja, hogy az etnikai kisebbségek politikai érvényesülése jelenleg erősen helyfüggő: ahol a hatalmi viszonyok engedik, ott akár autonómiáig jutó önszerveződésre is képesek (mint a kurdok Északon), ahol viszont ellenséges erő uralkodik, ott a kisebbségek politikailag elnyomottak vagy szétszórattak.

 

Szociális státusz és társadalmi helyzet

 

Az etnikai kisebbségek társadalmi integrációja és megítélése Szíriában hagyományosan a láthatóságuk mértékétől függött. Az olyan csoportok, amelyek vallásban nem különböztek a többségi arab szunnitáktól – például a türkmének vagy cserkeszek (akik többnyire szintén szunniták) – viszonylag könnyen beolvadtak a társadalomba, arab nyelven beszéltek nyilvánosan, és sok esetben arabnak tekintették őket. A cserkeszek például büszkén szolgáltak a hadseregben és a rendőrségben, s a 20. század eleje óta nem is nagyon tartották számon őket külön kisebbségként (noha táncaik és néhány hagyományuk megmaradt). A türkmének – mivel nyelvük a törökkel rokon – érzékenyebb pontot jelentettek a szír nacionalista narratívában, de amíg politikailag nem aktivizálódtak külön, addig a mindennapi életben ők is “arabnak” számítottak. Gyakran arab neveket adtak gyermekeiknek és otthon, a családban használták csak a török nyelvet.

 

Ezzel szemben a kurdok sokáig jóval markánsabban megőrizték etnikai különállásukat (saját nyelv, saját zene és öltözet, törzsi identitások). Ez a látható különállás azonban a központi hatalom részéről gyanakvást szült. A kurdokat gyakran érte az a vád, hogy “nem is valódi szírek”, hanem betelepültek (utalva a történelmi migrációra az 1920-as években Törökországból a francia mandátum alatt). A társadalmi életben ez úgy csapódott le, hogy a kurd identitást megpróbálták elnyomni: a kurd gyerekek az iskolában nem használhatták saját nyelvüket, sőt előfordult, hogy a hatóságok még a kurd névadást is korlátozták (bizonyos időszakokban nem anyakönyveztek kurd eredetű neveket). A 2000-es években is volt rá példa, hogy kurd ünnepek (pl. a Nawruz, az iráni újév ünnepe márciusban) nyilvános megtartását a rendőrség megakadályozta vagy feloszlatta, mert szeparatista megmozdulásnak minősítette. A kurd lakosság számottevő része ezért másodrendű polgárnak érezte magát: egy kurd származású fiatal számára a katonai sorozáson vagy egy állásinterjún hátrányt jelenthetett az etnikuma, nem juthatott el a tiszti rangig olyan könnyen, mint egy arab. A társadalmi előítéletek is éltek: sok arab szemében a kurdokat műveletlen vidékieknek tartották, vagy éppenséggel potenciális lázadóknak. Ez persze általánosítás – számos kurd integrálódott és vegyes arab–kurd környezetben élt –, de a strukturális diszkrimináció tagadhatatlan volt.

A háború utáni helyzetben a kurd közösség társadalmi státusza kettéágazik aszerint, hogy az ország mely részében vannak. A kormányzati területeken élő kurdok (pl. Damaszkusz kurd negyedében, a Wadi al-Mashariban vagy Aleppó Sheikh Maqsoud negyedében) továbbra is diszkriminációval néznek szembe. A damaszkuszi vezetés – bár 2011-ben visszaadott sokuknak állampolgárságot – a mai napig korlátozza a kurd kultúra nyilvános megjelenését: nem engedélyez kurd nyelvű sajtót vagy iskolai oktatást, és a biztonsági szolgálatok figyelik a kurd politikai aktivizmust. Az SDF-fel rokonszenvező kurdokat sok esetben letartóztatják vagy zaklatják a rezsim hatóságai, mert szeparatistának bélyegzik őket. Ugyanakkor a háborúban tanúsított szerepük miatt van a kurdok felé egyfajta óvatos respektus is a társadalom egyes részeiben: sok arab elismeri, hogy a kurd vezetésű erők fontosak voltak az ISIS legyőzésében. Ezt a megbecsülést azonban beárnyékolja a kurdok Törökországgal fennálló konfliktusa és az attól való félelem, hogy a kurd autonómiatörekvés veszélyezteti Szíria területi egységét.

 

Az autonóm kurd régióban ezzel szemben a társadalmi viszonyok forradalmi változáson mentek át. A kurd nyelv napjainkra ott a mindennapok része: az oktatásban, a közigazgatásban használják, az üzletek cégérein is megjelent az arab mellett a kurd felirat. A hosszú ideig elfojtott kurd kulturális élet újjáéledt – kurd könyveket adnak ki, folklórrendezvényeket tartanak nyilvánosan. A régióban élő asszír (szír) kisebbség is profitált ebből a nyitásból: ők szintén anyanyelvükön (újárámi nyelven) indíthattak iskolákat és újságokat. A kurd vezetés ideológiája a multikulturalizmusra és egyenlőségre épül, legalábbis elméletben, így igyekeztek például a helyi ünnepeket (mind az iszlám, mind a keresztény, mind a kurd nemzeti ünnepeket) elismerni hivatalosan. A gyakorlatban persze a kurd közösség dominanciája megmaradt ezen a területen, de kétségkívül nagyobb a kulturális autonómia foka, mint az ország egyéb részein. A társadalmi kohéziót itt azonban új kihívások érik: az arab–kurd együttélés nincs feszültség nélkül, különösen ott, ahol a kurd milíciák többségében arab vidékeket kényszerültek ellenőrizni (pl. Deir-ez-Zór tartomány keleti felében). Voltak jelentések arról, hogy arab lakosok kurd tisztviselőkre panaszkodtak, akik nem értik meg a helyi szokásokat, illetve hogy a kurd biztonsági erők arabokat tartóztattak le az ISIS-szel való együttműködés gyanújával, amit az érintettek koholmánynak tartottak. Ezek a nézeteltérések a társadalmi szinten is jelentkeznek, időnként tüntetések vagy összetűzések formájában.

 

A többi etnikai kisebbség társadalmi helyzete inkább a vallási hovatartozásuk és a regionális eloszlásuk mentén értelmezhető. Az örmények például főleg keresztények, így az ő közösségük beilleszkedése a háború előtt is zökkenőmentesebb volt: a nagyvárosi örmény negyedek (Aleppóban, Damaszkuszban) jól integrálódtak, saját templomaikkal, iskoláikkal a város szövetének részét képezték. Ma viszont az örmény közösség is megcsappant; Aleppóban, ahol tízezres örmény populáció élt, a háború után alig néhány ezren maradtak. A helyi örmény klubok, kulturális egyesületek közül több bezárt a tagok hiánya miatt. Az asszír (szír) kisebbség szintúgy: az egykor Khabur folyó menti asszír falvak ma jórészt üresek, a lakók Svédországban vagy Németországban élnek menekültként. Az otthon maradt kisebbségi csoportok identitása így erősen megfogyatkozott közösségeken belül őrződik. Például a Maalúla nevű hegyi faluban – ahol a lakók arámi (szír) nyelvet beszélnek, és keresztények – a háború előtt virágzott a turizmus és a nyelvi büszkeség; 2013-ban azonban a lázadók elfoglalták, sokan elmenekültek, és bár a hadsereg később visszafoglalta, a lakosság nem tért vissza teljesen. A társadalmi trauma a kisebbségi identitást is megrendítette: sokan úgy érzik, hogy nincs jövőjük Szíriában kisebbségi csoportként, mert vagy a háború rombolta le azt a környezetet, amiben éltek, vagy egyszerűen annyira kevesen maradtak, hogy közösségi életük fenntarthatatlan.

 

Mindezzel együtt a szíriai társadalom 2025-ben is őriz bizonyos hagyományos toleranciát: a mindennapok szintjén a még együtt élő különböző etnikumú emberek között – például Damaszkuszban arab szomszéd segít az örmény szomszédnak, vagy Haszakében a kurd boltos arab nyelven beszél az arab vásárlóval – tovább él az együttélés rutinja. A probléma inkább a nagy struktúrák szintjén van: az állami politika és a háborús örökség olyan kereteket szabott, ahol a kisebbségek vagy alárendelt helyzetbe kerültek, vagy kiszorultak az országból. A társadalmi kohéziót tehát újra kellene építeni, ha valaha béke és egység lesz Szíriában. Ehhez elengedhetetlen lenne a bizalom helyreállítása a többség és kisebbségek között, amit például megkönnyítene, ha a kormány nyitna a kurd nyelv és más kisebbségi kultúrák felé, illetve garantálná a visszatérők biztonságát és jogait. Jelenleg azonban az etnikai kisebbségek státusza jobbára a tűrés és nem az elismerés kategóriájába esik a hivatalos Szíriában – kivéve az északkeleti autonóm régiót, ahol kísérlet történik egy többnyelvű, multietnikus társadalmi modell kialakítására.

 

Migráció és népmozgások

 

Az etnikai kisebbségek migrációs folyamatai nagymértékben egybeesnek a vallási kisebbségek kapcsán már leírt menekülthullámokkal, hiszen az etnikai és vallási hovatartozás gyakran fedi egymást (pl. az örmények egyszerre etnikai és vallási – keresztény – kisebbség, a kurdok többsége szunnita muszlim, tehát vallási többséghez tartoznak, de etnikai kisebbség). Ugyanakkor érdemes külön is megvizsgálni, hogyan érintette a háború az egyes etnikai csoportok demográfiai mozgását.

 

A legjelentősebb változás a kurd populáció körében ment végbe. Bár a kurdok számos területen meg tudták védeni magukat az ISIS-szel és más csoportokkal szemben, így megőrizték lakóhelyeik egy részét, mégis több százezres nagyságrendben kényszerültek elhagyni otthonaikat. Két fő kiváltó oka volt ennek: egyrészt a háború frontjai (pl. Kobani ostroma 2014-ben, amikor majdnem a teljes lakosság Törökországba menekült az ISIS elől; vagy Afrín 2018-ban, amikor a török invázió miatt ~150 ezer kurd menekült el kelet felé); másrészt a régió instabil gazdasági helyzete és Törökország folyamatos fenyegetése. Ma is mintegy 100 ezer szíriai kurd élhet átmeneti táborokban a szomszédos országokban – Irakban a kurdisztáni területen például több kurd menekülttábor működik, amelyek a szíriai határhoz közeli kurd lakosokat fogadják. További tízezrek kaptak menedékjogot Európában; Németország különösen sok kurd hátterű menedékkérőt fogadott be a 2015–2016-os migrációs hullám során. Ők gyakran politikai menekültként hivatkoztak a szíriai rezsim diszkriminációjára vagy a Törökország által támogatott milíciák üldöztetésére. Így a kurd diaszpóra nyugaton jelentősen növekedett az elmúlt évtizedben. Ezzel párhuzamosan a kurdok által újonnan ellenőrzött északkeleti területekre menekültek arabok és türkmének is Szíria más részeiből, akik az ISIS vagy a kormány elől oda húzódtak. Például Rakkában és Deir-ez-Zórban vegyesen telepedtek le menekültek, ami a helyi etnikai arányokat is módosította. A kurd vezetés ezeket az embereket igyekszik integrálni, de erőforrásai korlátozottak, így számos belső menekült él rossz körülmények között a régióban.

 

Az örmény közösség migrációja már a háború előtt is jelen volt (sokan kivándoroltak 1990 után Örményországba a Szovjetunió felbomlásakor), de a háború radikálisan felgyorsította. Aleppóból és Kamishliből örmény családok százai települtek át Örményországba 2012–2015 között; Jereván közelében még egy új lakónegyed is épült számukra. Néhányan a Nyugat felé vették útjukat (az örmény diaszpóra globális hálózata segítette őket is). Ma Szíriában talán 30–50 ezer örmény maradhat, többségük Aleppóban és Latakiában, ami kevesebb mint fele a háború előtti számuknak.

 

Az asszír (szír) etnikumúak is jelentősen emigráltak. Az ő helyzetük különösen tragikus volt Haszaka kormányzóság Khabur folyó menti vidékén: 2015-ben az ISIS megtámadta a térség asszír falvait, több száz keresztényt ejtett túszul, és miután a nemzetközi nyomásra szabadon engedték őket, szinte mindenki elmenekült a régióból. A valaha ~20 ezres jazíra-i asszír közösségből alig néhány ezren maradtak, a többiek Svédországban, Németországban telepedtek le, ahol már korábban is léteztek asszír központok. Hasonlóképpen, a jezidi kisebbség szíriai tagjai (ők főként az ország északkeleti sarkában laktak, illetve az Irakkal határos Szindzsár-hegység közelében) az ISIS népirtó kampánya után gyakorlatilag eltűntek onnan: vagy megölték, rabszolgasorba hurcolták őket, vagy elmenekültek Irak kurd területeire. A maradék jezidi közösség sorsát a kurd autonóm kormányzat próbálja felkarolni, de számuk elenyésző.

 

A palesztinai menekültek, akik ugyan nem őshonos etnikai kisebbségei Szíriának, de a társadalom 1948 óta részei (mintegy 500 ezren voltak), szintén hatalmas migrációs mozgást éltek át. A Jarmúk nevű palesztin menekülttábort Damaszkusz mellett – ami valójában egy városrész volt – a háború teljesen lerombolta (ostrom és csaták pusztították). Ennek következtében a szíriai palesztinok is menekültté váltak másodszor: tízezrek mentek tovább Európába vagy vissza Palesztina más részeibe (pl. Gázába néhányan), sokan pedig Libanonba, ahol azonban igen rossz körülmények várták őket. A mai Szíriában a palesztin menekültek száma becslések szerint a felére csökkent a háború előttihez képest; ők is a migrációs válság részei lettek.

 

Összegezve, az etnikai kisebbségek migrációját illetően elmondható, hogy 2025-re Szíria etnikai térképe is homogenizálódott bizonyos mértékig az elvándorlás miatt. A kurd régiókban ugyan továbbra is kurd többség van, de sok kurd él immár a határokon túl. A vegyes városokban (pl. Aleppó, Homsz) a kisebbségek aránya csökkent: Aleppó örmény, kurd, cserkesz lakosságának jelentős része távozott, helyükre belső menekült arabok érkeztek más tartományokból. A háború előtti Szíria mozaikszerű képe – ahol szinte minden nagyobb településen élt valamilyen kisebbség – mára megváltozott, mivel a kisebbségek koncentrálódása figyelhető meg: például a megmaradt keresztények főleg a nagyvárosok bizonyos negyedeiben húzódtak meg, a megmaradt kurd lakosság szinte kizárólag Északkelet-Szíriában található. A migráció egyik hosszú távú következménye a diaszpóra megerősödése: világszerte több millióra tehető immár a szír származású menekültek száma, köztük százezres nagyságrendű etnikai kisebbségek (kurdok, örmények, asszírok) élnek a Közel-Keleten kívül. Ez a diaszpóra-közösség egyszerre jelent veszteséget Szíriának (hisz e közösségek otthon már nem gazdagítják az ország kulturális és gazdasági életét), másfelől reményt is arra, hogy egyszer – megfelelő körülmények esetén – visszatérhetnek, magukkal hozva a megszerzett tudást és tőkét. Jelenleg azonban a visszatérés feltételei – mind politikai biztonság, mind gazdasági lehetőségek tekintetében – nem adottak, így a migrációs trend egyelőre nem fordult meg.

 

Következtetés

 

A fenti áttekintés rámutat, hogy a szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben a háború pusztító örökségével terhelt, és számos kihívással néz szembe. A vallási kisebbségek – így a keresztények, drúzok, síiták és alaviták – közül sokan fizikailag és demográfiailag meggyengültek: a keresztény közösség például töredékére csökkent, az alaviták súlyos emberveszteségeket szenvedtek, a drúzok izolálódnak saját régiójukban. Bár a hivatalos állami politika elvben védi a vallási sokféleséget, a gyakorlatban a hatalom jellege (egy kisebbségi csoport hegemóniája) és a háború szektariánus sebei miatt a felekezetek közti bizalom sérült, és a kisebbségek jogai sokszor csak papíron léteznek. Az etnikai kisebbségek – különösen a kurdok – esetében a háború új realitást teremtett: megjelent egy autonóm törekvés, amely a hagyományos arab nacionalista kereteket feszegeti, és precedenst teremtett a kisebbségi önrendelkezésre Szíriában. Ugyanakkor a kurd autonómia jövője bizonytalan, és más etnikumok (örmények, asszírok, türkmének) lélekszámuk csökkenése miatt politikailag még kevésbé tudnak érdekérvényesíteni.

 

A jogi helyzet áttekintése azt mutatja, hogy a jelenlegi szíriai alkotmány és jogrend nem nyújt kielégítő keretet a kisebbségek számára: inkább tekinthető minimális toleranciának (megengedi a vallási személyjogot, deklarálja az egyenlőséget) semmint aktív védelemnek vagy autonómiának. A politikai berendezkedés pedig továbbra is központosított, autoriter jellegű, amelyben a kisebbségek csak a hatalom struktúráin belül, és nem önálló csoportként jelenhetnek meg – kivéve azokat a területeket, ahol a központi hatalom meggyengült. A társadalmi státusz tekintetében a kisebbségek integrációja hiányos: a mindennapi élet békés együttélése sok helyen megmaradt ugyan, de a mélyben ott munkál a kölcsönös bizalmatlanság és a traumák emlékezete. A migráció pedig kivitte a kisebbségek jelentős részét az országból, ami tovább nehezíti, hogy Szíriában sokszínű társadalom épüljön újjá.

 

Ahhoz, hogy a szíriai kisebbségek hosszú távon biztonságban, megbecsüléssel és teljes jogú állampolgárokként élhessenek szülőföldjükön, több szinten is változásokra lenne szükség. A politikai rendezés során figyelembe kellene venni a kurd közösség jogos igényét a kulturális és adminisztratív autonómiára, ami precedenst jelenthetne más csoportok (például a drúzok) számára is regionális önkormányzatiság terén. Az igazságszolgáltatás és a jogrend reformja során erősíteni lehetne a kisebbségek védelmét szolgáló garanciákat – ideértve az esetleges nemzetközi megfigyelést a visszatérő menekültek biztonságára. A társadalmi megbékélés folyamatában fontos volna az oktatás és a közbeszéd pluralizálása: ha a fiatal generációk már iskolában tanulhatnának a szíriai nép sokféleségéről, nyelveiről, kultúráiról, az elősegítené a toleranciát és csökkentené a félelmeket. Szimbolikus, de fontos gesztusok is hozzájárulhatnak a bizalom helyreállításához – például egy alkotmányos reform, amely kiveszi az államfőre vonatkozó vallási kitételt, vagy engedélyezi a kurd nyelv regionális használatát.

 

2025-ben mindazonáltal e pozitív forgatókönyvek inkább kívánalmak, mint valóságok. A szíriai kisebbségek további sorsa nagyban függ attól, stabilizálódik-e az ország politikai helyzete és lesz-e nyitottság egy inkluzív nemzetállam kialakítására. Az is lehet, hogy a diaszpórába szakadt közösségek már nem térnek vissza, és Szíriát tartósan elhagyja egy több ezer éves sokszínű kulturális örökség egy része. A nemzetközi közösség felelőssége is felmerül: a menekültek támogatása, a kisebbségek jogainak nemzetközi fórumokon való felvetése hozzájárulhat ahhoz, hogy legalább ne merüljenek feledésbe ezek a csoportok. Végső soron a szíriai társadalom megbékélése és újjáépítése csak akkor lehet sikeres, ha abban minden komponens – legyen az többség vagy kisebbség – egyaránt részt vehet és biztonságban, méltóságban érezheti magát. Jelen tanulmány rávilágít, hogy e cél eléréséhez még hosszú út vezet, de a háború borzalmai után talán mind nagyobb konszenzus van abban, hogy a múlt megosztó politikáit maguk mögött kell hagyni, és egy befogadóbb jövőt kell építeni valamennyi szíriai számára.

A A szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben: vallási és etnikai csoportok jogi, politikai és társadalmi státusza, valamint migrációja bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.