Biztonságpolitika

A hárompárti összkoalíció, az Ampelsystem Németországban nagy válaszút elé érkezett: vajon képesek lesznek mind az Unió által szorgalmazott doktrínákat figyelembe venni és betartatni mint belső szabályrendszert vagy az erőteljesség mögött a saját kudarca felé robog?

Nehéz az út és nemzetközileg sem egyirányú, amely az egyik fél szerint jelenti a tényleges háború fogalmát, míg a másik oldalon egyfajta honvédő háborúként definiált rész-egész egységet nemcsak szétzilálja, hanem újfajta világpolitikai történéseket is hordoz immáron magában. Önmagában a dezinformáció a legerősebb biztonságpolitikai fegyver, az, amelyen belül a két különböző struktúra elkülönül és jelentésében erőteljesebb képet fest. Az Ampelsystem, másnéven Ampelkoalition vagy közlekedésilámpa-koalíció a 2021-ben megválasztott német Szociáldemokrata Párt, a régebbi stílusú Szabaddemokrata Párt és az újonnan belépő egyre markánsabb Zöldek egyszerre kormányzása. Egyedi megoldás volt a Merkel-éra után, tele kérdőjelekkel egyaránt a magukat németnek valló lakosság részéről, egyaránt a külföld részéről is, ahol nagy figyelem hárult rájuk. A többpárti kormányzás hibrid formája valósult meg Németországban, egyelőre nagyobb belpolitikai harcok nélkül.

Megbízhatóságát az utókor fogja láttatni, mint minden korábbi párt esetében is történt, de szerencsés helyzet, hogy nem egységileg bomlik le – ahogy Ausztriában láttuk–, hanem egységenként eltérő véleményt képvisel. A belső törvényhozás mint tagállami jog és az uniós jog sui generis attribútumából adódóan a non-definitív jelentéstartalmon túl belső tagállami feszültség is a béke-nem-tűrés szimbólumává vált, csakúgy mint a hárompárti koalíció egymáshoz való viszonya. Ez az egység kiegészül az alkotmányjogból is megismert kevésbé erős államfő fogalmával, az időközben újraválasztott Frank-Walter Steinmeier  kezében nem sok hatalom összpontosul, de reprezentatív funkciója adott tárgykörben (is) megkérdőjelezhetetlen. Mind személyében, mind retorikájában a belső békét hivatott (tehát itt: hivatalból) megtestesíteni, holott a kérdések súlya bár nem tőle egyszemélyben függ, de jelentős beleszólása van továbbra is a törvénykezésbe. Nagyon érdekes szempont továbbá az is, hogy a nemrég lezajlott választáson a szomszédos Ausztriában ismét Alexander van der Bellen  kapta meg a szövetségi elnöki tisztséget és ez egy igen erős érv arra nézve, hogy a német valamikori egység valahogyan belsőleg próbál meg kilábalni a válságból.

A hárompárti koalíció megválasztása előtt a véghajrában egyik fél sem beszélt konkrét szükségállapotbeli kérdésekről, a programokon belül főleg a pártok különbözőségét igyekeztek ellensúlyozni és lehetőség szerint közelíteni egymáshoz,  azonban a kialakult háborús helyzetre valamilyen ok miatt egyáltalán nem voltak felkészülve, holott a történelem amennyiben ismétli önmagát, úgy nem sok újat hoz magával – a legnagyobb hiba kétségtelenül az, ha egy összpárti koalíciónak nincsenek meg a sikerhez vezető belső útjai és itt ez a kérdés sokkal összetettebb egy olyan ország esetén, ami nemcsak példa, hanem gazdasági életszereplő és a törvényhozás tekintetében „állam az államban”. A német gazdaság a háborús kérdések árnyékában rendre nehezebben viseli a kialakult új, nekik nem mindig tetsző kötelezettségvállalásokat,  de a rendszer működőképesebb még mindig mint az Unió bármely más országában köszönhetően annak, hogy a jóléti állam fogalma ezt a képet adatja vissza – képernyőn keresztül. A valóságban természetesen a cenzúrázott média által előadott és megszerkesztett képsorok mögöttes jelentéstöbbletét is magában hordozó apróbb figyelemfelhívások és a közösségi média megkerülhetetlen mivolta azt mutatják, hogy a belső befolyásolás televízió-csatornánként, adott pártszimpatizásként meglehetősen heterogén.

Szavazólevél

A Zöldek egy évvel ezelőtti németországi hatalomra jutásával soha nem látott mértékű spórolási hullám indult el, ami öngerjesztő mivolta miatt először visszásnak tűnt, később más országok is átvették, mondhatni párhuzamosan ezt a „technikát”, hogy jogilag is és társadalmilag is túléljenek. Nemcsak a kialakult háborús helyzetet igyekeznek túlélni, hanem a gazdasági visszaesés és az esetleges vágtató inflációra való felkészülés is hozzátartozik ehhez, nem beszélve az ebből adódó belpolitikai feszültségekről (vagyonmenekítés, fokozódó terrorfenyegetettség), melyek békeidőben is javarészt elkerülhetetlenek. A zöld propaganda bizonyos értelemben megreformálta az európai közös gondolkodást, mert a fenntartható fejlődést egyre inkább szorgalmazó törekvésekből egyre több és több van, kérdés természetesen továbbra is az, hogy ezek a célok vajon 2030-ra teljesíthetőek-e? Utópisztikus lenne az a gondolkodás, miszerint az egyik háborúban harcoló fél sarcát rövid időn belül arányosan belpolitikai kudarcok nélkül lehessen támogatni, Európának és vele együtt a legerősebb húzó-országoknak is évek kellenek majd, hogy ezt a kiesett keretösszeget megfelelő módon tudja újra visszaforgatni önnön költségvetésükbe; ilyen módon nehéz a 2030-ra kitűzött reformtörekvésekről beszélni, amikor is a fejlődés egyáltalán nem fenntartható a jelenlegi instabil helyzetben.

A hatalmi törekvések és az euróövezeti közös valuta fokozatos elértéktelenedése azt vonják maguk után, hogy a háborúellenes tüntetések előbb-utóbb mindegyik uniós országot pillérszerkezetre lebontva belsőleg kezdik ki. A nemzetek feletti európai gondolat, amely vezérfonala volt a közös európai egység gondolatának, mostanra halványul, még ha ez a torzító hatás látens összefogásonként újabb és újabb szövetségeseket szül. A német-francia tengely nemcsak motorikusan, hanem ideológiailag is meghatározta az Európai Uniót, mostanra sajnos ez a szomszédságpolitika sem annyira erős mint egykoron volt és ennek az az oka, hogy az Unión belül eltérő álláspontok megvitatására nincs olyan fórum jelenleg a szupranacionális szervezeten belül, ahol a nemzetek egymás előtt és egymás védelmében vélelmeznék a közösen kidolgozott javaslatokat ilyen veszélyhelyzeti közös kormányzásra, tagállami szinten természetesen működhet, azonban össztársadalmi szinten megkérdőjelezhető ennek jelenléte.

„… az Európai Unió nem csupán a közös piacot jelenti, sokkal több ennél: az értékek és értékrend közösséget is jelenti, ugyanakkor közösen kell fellépni a potenciális fenyegetések ellen is, legyen szó akár az ebolajárványról, az ukrán válságról, Oroszország agressziójáról vagy a terrorizmusról. Az EU egyik legaktuálisabb kihívásának azonban a kohézióteremtést tartotta, mivel az összetartás elengedhetetlen ahhoz, hogy együtt, összehangoltan tudjunk cselekedni. Megjegyezte továbbá azt is, hogy hazája külpolitikája mindig is „európai” volt, ugyanakkor azt is gyakran tapasztalja, hogy rendkívül – néha túlságosan is – magasak az elvárások Németországgal kapcsolatban. Hozzátette, hogy részben az ukrajnai helyzet hatására 2014-ben új külpolitikai irányvonalat fogadtak el: szakítottak a régi szokásokkal és az eddigi „Ostpolitik” irányvonal változni látszik.” – Lieselore Cyrus, a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete 2015. ápr. 15-i beszéde után a problémák nem eltűntek, inkább kibővültek, ennek azonban nem az elhibázott politika az oka, hanem az össz-tagállami nem megfelelő fellépés volt, aminek következtében az agresszorokkal szembeni fennálló szankciós törekvések veszítettek értékükből, avagy fel sem tűntek a korábbi szokásjogi normák elfogadásai miatt és ez a nemzetközi jog sajátos felfogásának is betudható.

A legnagyobb kérdés viszont az, hogy a kezdetben mindhárom párt által támogatott integratív beilleszkedési törekvések mennyire lesznek hosszú életűek nemcsak az országukat elhagyó oroszok, hanem a volt szovjet tagköztársaságokból érkezőknek – elképzelhetőek-e Németországban népességszankciós csomagok és újabb határzárak, ahogy a koronavírus megfékezése érdekében tették? Amennyiben a cél szentesít, akkor az eszköz megválasztása a korlátlan lehetőségek háza. Mennyire hat ez belsőleg és kifelé; identitáskeresésében mennyire támogató mint ahogy azt korábban ígérték, mennyire elképzelhető végtére is (a legrosszabb forgatókönyveket idézve) az NC mint a német egyetemekre bejutás esetében (a.m. numerus clausus)? Ezeket a kérdéseket a politikai és a területi rend hivatott majdan megválaszolni.

Végezetül a szakadárok sajátos helyzete egy újabb jogalanyiságot teremt, mely normál esetben kevésbé lenne markáns, itt viszont egyre inkább felülvizsgálandó az a tény, hogy aki az egyik országban parancsot teljesít vajon a másik országban mint nemzeti hős vonulhat be a köztudatba? Az utóbbi évtizedek megmutatták, hogy jelen cikk egyik esete sem de facto egyedi eset, de ezt minden esetben a nemzetközi jog bírósági esetjoga dönti, döntheti el és az állampolgároknak akárhány félről legyen is szó – önnön meggyőződése a mérleg bármely részét tekintve releváns képet ad a belpolitikai anomáliákról.

Ábrányi Endre írása.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A cikkben Norbert Braun és Glenn Cartens képeit használtuk.

A Az Ampelsystem kihívásai a háború árnyékában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A bolgár honatyák további nyolc darab F-16C/D Block 70 vadászbombázó beszerzését szavazták meg a közelmúltban. Az újabb tranzakció közel 1,3 milliárd dollárjába kerül az adófizetőknek.

A 2010 végén, 2011 elején kezdődött és a „jázminos forradalomban” kicsúcsosodott tunéziai megmozdulások az egész arab világ szempontjából kiemelkedő eseménysorozatnak számítanak. A kiterjesztett értelemben vett Közel-Kelet térségében (MENA) jelentős politikai és társadalmi változások bekövetkeztét katalizálták. Az észak-afrikai régióban hosszú ideje autoriter kormányzást folytató tunéziai és líbiai vezetők hatalomból történő eltávolításával azonban az Európai Unió biztonság- és védelempolitikai érdekeivel ellentétes folyamat erősödött fel az Afrikából Európa felé tartó tömeges illegális migráció formájában. A jelen elemzés a migráció szempontjából ma már fontos kibocsátó és tranzitországnak számító Tunéziából induló és az Európai Unió déli tagállamai felé tartó 2011 és 2022 közötti migrációs folyamatokat elemzi, valamint az ezeket erősítő gazdasági és társadalmi tényezőket vizsgálja meg, végül pedig áttekinti a Tunéziából kiinduló migrációs folyamatoknak az elmúlt évtizedben bekövetkezett változásait.

A kezdetek: legális és államilag támogatott migráció Tunéziából Európába

Az arab világ nyugati részén (Maghreb) elhelyezkedő Tunézia 75 évig állt francia gyarmati uralom alatt. Az 1881 és 1965 közötti időszakban jelentős számú népesség vándorolt el gazdasági okok miatt Tunéziából Európába. Miután az ország 1956-ban a később autoriter módon kormányzó Habib Bourguiba vezetésével visszanyerte függetlenségét, Tunézia számos nyugat-európai országgal kötött olyan kétoldalú megállapodást, melyek keretében a tunéziai állampolgárok vízummentesen utazhattak Európába és ott szabadon vállalhattak munkát. Az elsősorban partmenti övezetekből származó és európai viszonylatban olcsó munkaerőnek számító tunéziaiakat nagy számban alkalmazták a francia, német, holland és később az olasz gazdaság különböző szektoraiban, enyhítve a kialakult munkaerőhiányt. A schengeni egyezmény elfogadását követően azonban az egyezmény részes államai az 1990-es években jelentős mértékben szigorították a külső határellenőrzést, amelynek részeként megszűnt a volt francia gyarmatok állampolgárainak vízummentessége is. Ezzel az Európába irányuló migráció legális útjait az újonnan életbe léptetett vízumfeltételek egyre inkább korlátozták. Miután a tunéziai állam a saját nemzetgazdasági érdekeit figyelembe véve kifejezetten támogatta a saját állampolgárai európai munkavállalását, számára az európai államok lépése kedvezőtlen volt. Ezzel ugyanis apadni kezdett az Európában munkát vállaló tunéziaiak által hazautalt deviza mennyisége, valamint nőni kezdett a hazai, elsősorban a fiatalokat érintő munkanélküliség is, miután a tunéziai gazdaság nem tudta felszívni a népességrobbanás miatt drasztikusan megnőtt munkaerő jelentős részét. Az európai országok vízumrendszerének szigorítása hasonlóan érintette a térség más államait is. [1]

 

Az Európába irányuló irreguláris migráció kezdete: az első útvonalak kialakulása

A legális migráció feltételeinek szigorítása ellenére a helyieket továbbra is nagy számban vonzották a kedvezőbb európai gazdasági lehetőségek. A korábban a sokszor a gazdaságilag elmaradottabb régiókban elsősorban árucsempészettel foglalkozó és bizonyos feltételek – többek között a kábítószer- és fegyvercsempészet, illetve a felkelők csoportjaival és a határokon átívelő terroristahálózatokkal történő együttműködés beszüntetése – teljesülése mellett az állam informális toleranciáját is maguk mögött tudó hálózatok [2] tevékenységi körüket diverzifikálva, számos Észak-Afrikából Európába irányuló illegális migrációs útvonalat alakítottak ki. Az útvonalak Marokkó és Spanyolország, Tunézia és Olaszország, valamint Líbia és Olaszország között jöttek létre. Ezeken az útvonalakon egyre nagyobb számban szubszaharai országok állampolgárai is átkeltek, és a 2000-es évek elején az európai határőrök már több szubszaharait fogtak el, mint észak-afrikait. Az utóbbi fejlemény a térséget az ezredfordulóra a migráció szempontjából fontos tranzitterületté tette. [3] Az a tény, hogy illegális migránsok nagy számban érkezhettek Észak-Afrikába, feltételezi, hogy a térség államainak határai könnyen átjárhatók voltak. Ezt a körülményt tovább erősítette a Maghrebben működő kiterjedt csempészhálózatok megléte, amelyek ugyan közvetlenül nem veszélyeztették az érintett államok stabilitását, azonban a létezésük jelezte a határbiztonsági architektúrában meglévő jelentős hiányosságokat. [4]

Az 1990-es éveket megelőzően a cigaretta, kábítószer, fegyverek és lőszerek csempészetére szakosodott és az olasz maffiával is szoros kapcsolatot ápoló hálózatok a Tunézia északi részén található, franciául Cap Bonnak nevezett félsziget és Szicília, valamint a középső és déli kormányzóságok és a Pelagie-szigetek (Lampedusa, Lampione, Linosa) között létesítettek illegális migrációs útvonalakat. Miután a tunéziai állam szemet hunyt a területén működő embercsempészettel is foglalkozó hálózatok működése felett, a csempészhálózatok által foglalkoztatott helyi halászok és tengerészek jelentős számban szállítottak migránsokat az előbb említett olasz szigetekre, akiknek túlnyomó többsége tunéziai állampolgár volt. [5]

 

Együttműködés Olaszország és Tunézia között

Olaszország és Tunézia között mindig is intenzív politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok álltak fenn. Silvio Berlusconi második miniszterelnöki ciklusa (2001–2005) idején az Olaszország és Tunézia közötti együttműködés az egyre nagyobb migrációs terhelés miatt még szorosabbá vált. A két állam számos kétoldalú szerződést írt alá, amelyek magukba foglaltak egyebek mellett egy, az Olaszországban illegálisan tartózkodó tunéziai állampolgárokra vonatkozó visszafogadási megállapodást, valamint a két állam által közösen folytatott tengeri járőrözést is. A Tunéziát 1987 óta elnökként irányító Zine el Abidine Ben Ali továbbá törvényi úton büntethetővé tette az embercsempészetet 2004-ben, és ezzel párhuzamosan a tunéziai hatóságok határozottabban kezdtek fellépi az ország területén működő embercsempész-hálózatokkal szemben is. Ugyanebben az évben hozták létre az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökséget (Frontex). A migrációval kapcsolatos szigorúbb fellépés hamarosan eredményt hozott. A Tunéziából Olaszországba irányuló illegális migráció visszaszorult, azonban a tunéziai állam érdemben nem kezelte az illegális migrációt kiváltó, alapvetően gazdasági és társadalmi okokat, így az Európa irányába tartó illegális migráció nem szűnt meg. [6]

 

A tunéziai embercsempészek átteszik tevékenységük központját Líbiába

A tunéziai hatóságok keményebb fellépésének hatására a Tunéziában működő embercsempészek tevékenységük jelentős részét Líbiába helyezték át. A két ország között már az 1970-es évektől számos olyan embercsempész-hálózat működött, amely a tunéziai munkavállalókat – kihasználva a határokon átnyúló törzsi kapcsolatokat – abban segítette, hogy az ekkoriban beinduló líbiai olajkitermeléshez kapcsolódó iparágakban helyezkedjenek el. Legális és nem legális úton megközelítőleg 85.000 tunéziai jutott el Líbiába az 1980-as években, hogy az ottani olajszektorban találjon munkát. [7] Ezek az embercsempész-hálózatok 2004-et követően az Európába illegális módon eljutni kívánók Tunéziából Líbiába, majd onnan Európába történő mozgását segítették, miután úgy ítélték, hogy a líbiai partoktól kiinduló utazás a helyi hatóságok figyelmét kevésbé kelti fel. A tunéziai illegális migránsokhoz hasonlóan Marokkóból is egyre nagyobb számban érték el Európát Líbiából indulva. A gyenge líbiai határbiztonság végső soron lehetővé tette, hogy 2006-ra Líbia az Európába tartó észak-afrikai illegális migránsok egyik legfőbb kilépési pontjává vált. [8]

Együttműködés Olaszország és Líbia között

A Berlusconi-kormány Líbia vonatkozásában is törekedett arra, hogy a Tunéziával folytatott együttműködéshez hasonlót alakítson ki. Ezt elősegítették a két állam között meglevő szoros történelmi és gazdasági kapcsolatok. Számos esetben kényszerítették Líbiát a menekültügy legfontosabb nemzetközi dokumentuma, az 1951-es menekültügyi egyezmény szerinti eljárásra, holott azt a líbiai állam sosem írta alá, így azt nem is tekintette magára nézve kötelező érvényűnek. Annak érdekében, hogy a Líbiából Európa felé irányuló illegális migrációt vissza tudják szorítani, az olasz és a máltai parti őrség a líbiai parti őrséggel közösen végezte Líbia tengeri határainak, illetve a nemzetközi vizek bizonyos részének ellenőrzését. A 2008-ban megválasztott negyedik Berlusconi-kormány (2008–2011) még nagyobb hangsúlyt fektetett Olaszország külső határainak ellenőrzésére és védelmére. Ennek köszönhetően a Líbiából Európa felé irányuló illegális migráció 2009 és 2011 között szinte teljesen megszűnt. [9]

Mindez azt támasztja alá, hogy Tunézia és Líbia 2011 előtti elnökei – megfelelő politikai és diplomáciai nyomást követően – készek voltak együttműködni az európai államokkal az Európai Unió külső határai védelmének és az EU-ba irányuló illegális migráció megfékezése érdekében. Az észak-afrikai országoktól délre eső államokból kiinduló és észak felé irányuló migráció fékezéséért – és természetesen a térségbeli francia és olasz gazdasági érdekek érvényesüléséért – cserébe az európai politikai kész volt szemet hunyni a térséget irányító politikai vezetők autoriter és sok esetben emberi jogokat súlyosan sértő irányítási módszerei felett, illetve lehetővé tették, hogy megszűnjenek a Líbiára kivetett nemzetközi szankciók, és ezzel Moammer Khadafi a 2000-es évek elejére kiemelje országát a már hosszú ideje fennálló fojtogató politikai, gazdasági és diplomáciai elszigeteltségből. [10]

 

Tunézia a 2011-es „jázminos forradalom” előestéjén

Az Észak-Afrikából Európa felé irányuló illegális migrációs folyamatokat tekintve a 2011-es év mérföldkőnek számít, mert a 2010 végén, 2011 elején Tunéziában kirobbant „arab tavasz/iszlamista tél” eseménysorozat alapozta meg a térségbeli migrációs helyzetet. Emiatt érdemes röviden áttekinteni, hogy melyek voltak a tunéziai „arab tavaszként” elhíresült „jázminos forradalom” legfontosabb közvetett kiváltó okai, amelyek többsége máig megoldatlan problémaforrás a tunéziai állam számára: demográfiai robbanás, a gazdaság szerkezetváltozására visszavezethető megoldatlan problémák, az állam munkahelyteremtő képességének gyenge volta, következésképpen magas munkanélküliségi ráta, illetve a belbiztonsági szervekre kiemelten támaszkodó autoriter állammodell.

• Demográfiai robbanás: Az arab világban a népesség ugrásszerű növekedése a 20. század közepén kezdődött. A tunéziai népességnövekedés jellegét tekintve követi a többi arab országban tapasztalható népességnövekedési folyamatokat, azonban attól mértékét tekintve elmarad. A tunéziai népesség tehát folyamatosan nő, azonban a többi arab országhoz hasonlóan egyre lassuló növekedésről beszélhetünk. Ez a trend az európai népesedési pályát időbeli lemaradással követi. 1960 és 2011 között a népességszám több mint 5-szeresére (4.200.000 főről 10.700.000 főre) nőtt, azonban a népesség eltérő ütemben növekedett. Az 1980-as évek elejéig – egy rövidebb időszakot leszámítva – a népességszám megszakítás nélkül emelkedett. A csúcspontot 1983 jelentette, amikor a népességnövekedés az 1961-ben mért 1.4% kétszerese, 2.8% volt. Az 1983-at követő két évtizedben ezzel szemben a népességnövekedés üteme jelentős mértékben lelassult. A 2003-ban mért 0.7%-os mélypontot követően a tunéziai népesség növekedésének mértéke 2011-ig sosem haladta meg az 1.1%-ot. A termékenységi adatokat nézve hasonló, az európai mintát követő tendencia rajzolódik ki: míg 1960-ban egy nő átlagosan közel 7 gyermeknek adott életet, addig ez a mutató 2011-re 2.2-re esett vissza. A tunéziai társadalom korfája szintén egyre közelebb kerül az európai adatokhoz: míg a 0–14 éves korosztály 1960-ban a társadalom 43%-át tette ki, addigra 2011-re már csak a 23%-át (az Európai Unió államaiban ez az arány átlagosan 15%, míg az arab világban 34%). A többi arab országhoz hasonlóan Tunézia a gyors népességnövekedés okozta széleskörű munkanélküliségből fakadó problémákra csupán tüneti megoldást adott azzal, hogy a felsőoktatást minél szélesebb rétegek számára tette elérhetővé. [11] A tunéziai hadsereg – szemben a többi arab állam haderejével – politikai okokból nem volt alkalmas a felesleges munkaerő felszívásása.

 

• Gazdasági szerkezetváltozás, munkanélküliség: A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által az 1980-as évektől a térségre kényszerített, a gazdaság liberalizációjára és a külkereskedelmi nyitás megteremtésére hivatott Strukturális Kiigazítási Programokért (SAP-ok) cserébe a kölcsönben részesült államoknak nagy árat (robbanásszerűen emelkedő élelmiszerárak, magas munkanélküliség) kellett fizetniük. [12] A sokak által modellországként tekintett Tunéziában az 1990-es évek végére a nemzetgazdaság teljesítménye – az évente 3 és 6% közötti GDP-arányos növekedés ellenére – elégtelennek bizonyult. A létrehozott munkahelyek többsége ugyanis alacsony fizetésért alacsony képzettséget igénylő munkát kínált, amely nem követelte meg a magas hozzáadott értéket teremtő munkatevékenységet, így érdemben nem növelte a tunéziai gazdaság hozzáadottérték-termelési képességét. A vonzó elhelyezkedési lehetőségek hiánya hosszú időn át tartó magas, 13–16%-os munkanélküliséghez vezetett, ami elsősorban a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalokat érintette súlyosan. Az utóbbiak aránya a tunéziai társadalomban jelentősen megnőtt a 2000-es évekre, a körükben tapasztalható munkanélküliség 2010-re a 30%-ot is elérte. [13]

 

• A mukhábarát-típusú állammodell: A függetlenségét 1956-ban nem katonai, hanem politikai úton kivívó Tunéziában – ellentétben más arab országokkal – az állam erejét nem a hadsereg, hanem a belbiztonsági szolgálatok és a titkosszolgálati szervek (mukhábarát) képezték. A hadsereg marginalizálása arra a félelemre vezethető vissza, miszerint az állam vezetői mindig is attól tartottak, hogy a hadsereg meg fogja dönteni a hatalmukat. A „Legfőbb Harcosnak” (le Combattant suprême) is nevezett Bourguiba ezért – látva a közel-keleti katonai puccsok növekvő számát – professzionális, kis létszámú – megközelítőleg 36.000 fős – haderőt hozott létre, amelyet nem ruházott fel politikai hatalommal. A depolitizált hadsereg teljesen egyedülálló fejleménynek számított az arab világban, hiszen az 1950-es és az 1960-as években az arab államokban a nemzeti haderők igyekeztek politikai szereplővé válni, hogy ezáltal ők határozhassák meg a társadalmi fejlődés irányát. [14] A tunéziai függetlenség kivívását követően nem sokkal alakult meg a Nemzeti Gárdából, az Elnöki Gárdából és a Nemzetbiztonsági Rendőrségből álló rendvédelmi architektúra, amely elsősorban az ország vezetőjének hatalmát és a rezsimbiztonságot volt hivatott garantálni. Tunézia politikai vezetői a rendvédelmi szektor intézményeit használták fel a gazdasági nehézségek szülte, tüntetésekben kicsúcsosodó társadalmi elégedetlenség leverésére. [15] A Bourguiba hatalmát békés úton megpuccsoló Ben Ali azonban az 1990-es évekre – egy ellene kitervelt, ám sikertelen katonai puccskísérletet követően – rendőrállamot (commissariat) épített ki: jelentősen felduzzasztotta a rendvédelmi szektor személyi állományát, költségvetésüket pedig megemelte. [16] Ennek következtében a belbiztonsági szolgálatok és a titkosszolgálati szervek létszáma Ben Ali idején mintegy 150.000 főt tett ki. [17] Az elnök elhatározásában okként legalább ugyanilyen hangsúlyosan jelent meg a Közel-Keleten, különösképpen a szomszédos Algériában megerősödött iszlamista mozgalmak jelentette biztonsági kockázat. A Nahda (Harakat al-Nahda/Mouvement Ennahda) nevű tunéziai iszlamista politikai párt – amely az 1990-es években részt vett az elnök elleni puccskísérlet megtervezésében – ugyanis reális fenyegetést jelentett meg Ben Ali számára, attól tartva, hogy a politikai iszlám Tunéziában is erőre kap. Az – egyébként valóban létező – iszlamista fenyegetésre hivatkozva politikai ellenfeleit börtönbüntetésre ítélték vagy száműzték az országból. [18] A rendőrállam megkülönböztetett figyelmet szánt a média ellenőrzésének is, miután az elnök családjában elhatalmasodó és köztudottá váló korrupció, valamint az elmaradó politikai változások fokozódó társadalmi elégedetlenséghez vezettek. [19] Ennek következtében a tunéziai sajtótermékek állami propagandát közöltek és az elnök személyi kultuszát építették („benalizmus”). Az utóbbi fejlemény már Bourguiba idején is megfigyelhető volt. [20]

A „jázminos forradalom” hatása a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációra

A mindössze 28 napig tartó és közel 350 halálos áldozatot követelő „jázminos forradalom” a líbiai, szír és jemeni folyamatoktól eltérően nem torkollott polgárháborúba. Ennek legfontosabb oka, hogy a hosszú évtizedekig elhanyagolt hadsereg – miután a védelmi erők a fennálló rezsimtől nem remélhettek sokat – Ben Ali rendszerével szemben a tüntetők oldalára állt és nem volt hajlandó drasztikus intézkedések megtételére. [21] A biztonsági erők figyelmét a futótűzként terjedő tüntetéshullám leverése kötötte le, a tunéziai határellenőrzés összeomlásával párhuzamosan pedig az állam kevesebb figyelmet fordított az illegális migráció megfékezésére. 2011 első hónapjaiban az olasz hatóságok közel 48.000 illegális migránst fogtak el, ebből megközelítőleg 28.000 fő tunéziai állampolgársággal rendelkezett. [22] Ez a 2010-es adatokhoz viszonyítva 4192%-os emelkedést mutat. [23]

 

Csökkenő tendencia a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációs folyamatokban 2011 és 2017 között

A migráció hirtelen megugrása azonban két okból is átmenetinek bizonyult. Egyrészt a következő évre a tunéziai hatóságok a belpolitikai káosz mérséklődésével újra képessé váltak az illegális migrációval szembeni hatékony fellépésére. [24] A meglévő tunéziai politikai akaraton túl azonban az olasz kormány is nyomást fejtett ki Tunéziára. A negyedik Berlusconi-kormány 2011 tavaszán ugyanis olyan megállapodást kötött Tunéziával, amelynek eredményeképpen a Tunéziából Olaszország felé irányuló illegális migráció 2012-re megközelítőleg 90%-kal esett vissza, így 2017-ig éves szinten nem haladta meg a 2.500 főt. [25]

Az illegális migráció célpontjai között azonban Olaszország mellett további régiók is feltűntek. Többek között a romló gazdasági helyzet és a szociális kirekesztettség hatására sokan radikalizálódtak és különböző közel-keleti szélsőséges mozgalmakkal kezdtek szimpatizálni. [29:30–29:53] Így 2011-et követően a tunéziai illegális migránsok egy része már nem Olaszország felé indult el, hanem Szíriába, Irakba és Líbiába. Tunéziából megközelítőleg 7.000 harcos csatlakozott terrorista szervezetekhez, ebből körülbelül 1.500-an a szomszédos Líbiában működő al-Kaida vagy ISIS helyi filiáléjához („foreign fighter phenomenon”). Más országokkal összehasonlítva Tunézia volt a legtöbb külföldi harcost kibocsátó ország. A tunéziai harcosok körében volt a legmagasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, így többségében ők töltötték be az ISIS-on belül a vezető tisztségeket is. Sőt, a Szovjetunió ellen harcoló afgán-arabok többségét is a tunéziai mudzsáhedek tették ki, akik Boszniában is jelen voltak. [26]

 

A változás éve a Tunéziából kiinduló és Európa felé tartó illegális migrációban (2017–2018)

A Tunéziából Európa felé irányuló migrációban a 2017-es év változást hozott. A 2011 nyarától csökkenő tendenciát mutató adatokhoz képest az olasz hatóságok 2017 közepétől egyre több tunéziai illegális migránst fogtak el az olasz partoknál. Az illegális migránsok számának emelkedése a már korábban is meglévő súlyos gazdasági problémák felerősödésére vezethető vissza. A 2017 és 2018 közötti időszakban a tunéziai fizetőeszköz, a dínár (TND) az euróhoz és a dollárhoz viszonyított értéke ugyanis mintegy 30%-kal csökkent, ami 2018-ra a tunéziai viszonylatban rekordmagas, közel 8%-os inflációhoz vezetett. Ezek a kedvezőtlen gazdasági folyamatok csak tovább növelték az ország egyébként is magas külső sérülékenységét. Mindezek hatására az olasz hatóságok ebben a két évben több mint 11.000 tunéziai illegális migránst fogtak el. [27] Az emelkedő számokat látva az Európai Unió tagállamainak biztonsági szervei attól tartottak, hogy az Észak-Afrikából Európába érkezők közé olyan dzsihádisták is keveredhetnek, akik akár már a Közel-Keletet is megjárták és képessé váltak az EU területén terrorista tevékenység folytatására.

 

Az Olaszországra nehezedő migrációs nyomás erősödése 2020 és 2022 között

Az elmúlt két és fél évben a 2017 és 2018 között tapasztalt migrációs folyamatok felerősödtek, és ennek nyomán az olasz hatóságok által elfogott tunéziai állampolgársággal rendelkező illegális migránsok száma a 2011-es eseményeket követő hónapok óta nem látott szintre emelkedett. A 2020-ban ez a szám mintegy 13.000-re emelkedett, ami kétezerrel több, mint amennyit 2017 és 2018-ban összesen elfogtak. 2021-ben már a 15.000 főt is meghaladta azoknak a tunéziai illegális migránsoknak száma, akik a Földközi-tengeren áthajózva eljutottak az olasz partokig, így 2021-ben több mint feleannyian jutottak el illegális tengeri útvonalon Olaszországba, mint a 2011-es „jázminos forradalmat” követően. [27] A 2022. január és szeptember között eltelt hét hónap során pedig több tunéziait fogtak el az olasz hatóságok, mint 2021-ben összesen. Ezért feltételezhető, hogy ez a tendencia még nem tetőzött, és a Tunéziából Olaszországba illegális úton érkezők száma a következő hónapokban és minden bizonnyal években tovább fog emelkedni. [31:32–32:22]

 

A 2020 és 2022 közötti migrációs nyomás erősödését kiváltó főbb tényezők

A Tunéziából kiinduló migrációs folyamatok mögött összetett és egymással szoros összefüggésben álló társadalmi és gazdasági tényezők húzódnak meg.

• Gazdasági problémák: A bajok forrásának elsőszámú okozója a már korábban említett, hosszú évek óta rosszul teljesítő tunéziai gazdaság, amely nem képes megfelelő számú és minőségű munkalehetőséget kínálni az egyre nagyobb lélekszámú lakosságnak (Tunéziában a 2021-es adatok szerint megközelítőleg 200.000 fővel éltek többen, mint 2011-ben.) Így a munkanélküliségi ráta 2019 óta folyamatosan emelkedik, 2021-ben majdnem elérte a 17%-ot. A GDP-arányos növekedés a 2020-ban mért -8.7%-ot követően 2021-re jelentős mértékben javult, 3.3%-ot tett ki. Az infláció mértéke ugyan a dínár 2017–2018-ban tapasztalt leértékelődését követően közel 2%-ot csökkent, azonban 2021-ben még így is 5.7% volt.

 

• Zsugorodó középosztály: Az egyre súlyosbodó gazdasági problémák már nem csupán a korábban is kedvezőtlen körülmények között élő családokat érinti. A tunéziai középosztály is egyre inkább ki van téve a romló gazdasági környezetnek. [16:40–17:03]
• Kormányzati kudarcok: A tunéziai kormány az 1990-es évek óta nem képes kezelni a közoktatási rendszerben a jelentős mértékű lemorzsolódást. Három évtizede ugyanis éves szinten a középiskolai diákok 12%-a, mintegy 70.000 fő hagyja el az egyébként egyre romló közoktatást. Többségük nem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon, így hozzájárulnak a munkanélküliségi ráta, valamint a megoldatlan társadalmi feszültségek keltette általános kiábrándulás súlyosbodásához. [21:37–22:38]

 

• Covid-19: A járvány okozta gazdasági hatások minden államot megviseltek. Ez különösen igaz a mára adósságcsapdában vergődő Tunéziára, amelynek az egyik húzóágazata a turisztikai ipar. A pandémia által szükségessé vált egészségügyi intézkedések tovább emelték a 2020 előtt is magas munkanélküliségi rátát. [17:05–17:58]
• Az ukrajnai háború: A 2022. február vége óta tartó háború – a Covid-19-hez hasonlóan – tovább rontott az inflációs rátán és Tunézia magas külföldi sérülékenységén az akadozó és dráguló gabonaimport miatt, miután az ország szükségletének jelentős részét a hadban álló felektől szerzi be. [18:15–18:35] A helyzet súlyosságát mutatja, hogy Tunézia kénytelen volt többek között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon túl az IMF-hez is kölcsönért folyamodni 2022-ben. (A hitelekért cserébe azonban Tunéziának várhatóan a SAP-ok által kiváltott negatív társadalmi következményekkel kell majd ismét szembenéznie.)

 

Változások a Tunéziából Európa felé tartó illegális migrációt ösztönző folyamatok dinamikájában

2011-hez képest számos változást állt be a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációhoz köthető folyamatokban.

• A nemzetiségi összetételt érintő változások: A Tunéziából Európa felé tartó illegális migránsok döntő többsége mindvégig tunéziai állampolgár volt. Azonban 2020-tól kezdődően a Tunéziából Olaszországba illegálisan érkezők körében egyre nagyobb a külföldiek aránya, ami a tunéziai és az olasz elfogási adatokban is megmutatkozik. Egy 2020 januárja és 2021 decembere között készült statisztika szerint a tunéziai hatóságok által elfogott migránsok közel 30%-a nem rendelkezett tunéziai állampolgársággal. [28] A külföldi illegális migránsok többsége Nyugat-Afrikából származik, körükben egyre több a nő és a fiatal gyermek. Tunéziában jellemzően Tunisz, Sfax és Sousse térségében koncentrálódnak. [29]

 

• Életkort, nemet, valamint pénzügyi-oktatási hátteret érintő változások: A tunéziai illegális migránsok hagyományosan a kedvezőtlen életkörülmények között élő családok rossz életkilátással jellemezhető fiatal férfitagjainak a köréből kerültek ki. Mára azonban egyre nagyobb számban döntenek az illegális migráció mellett a korábban stabil munkahellyel rendelkező középosztálybeli családok is. A migrációs adatok alapján növekedést mutat a negyven és ötven év feletti férfiak, a nők, illetve a kísérő nélküli gyerekek száma is. Utóbbiak aránya 2022 januárja és júliusa között az olasz hatóságok által elfogott tunéziai állampolgársággal rendelkező migránsok 20%-át tette ki. [30]

 

• A tunéziai embercsempész-hálózatok működése: Az észak-afrikai embercsempész-hálózatok közül az elsők egyike Tunéziában jelent meg az 1990-es években. Ezek a hálózatok nem mentek át jelentős változáson az elmúlt három évtized alatt: a líbiai hálózatokkal ellentétben kevés embert foglalkoztatnak – jellemzően a harmincas éveik közepén járó halászférfiakat, ritkán nőket is – és kis kiterjedésű földrajzi területen működnek. A hálózat emberei túlnyomórészt tunéziai állampolgárok, de bizonyos utazási lehetőségek esetében külföldi állampolgárok, így francia vagy olasz személyek is bekapcsolódnak az embercsempészetbe. Általában készpénzben kérik el a nyújtott szolgáltatás díját, azonban néhány hálózat a bankkártyás fizetést is elfogadja. [31]

 

• Tunézia illegális elhagyásának módjai: Az illegális migrációban részt vevők döntő többsége valamelyik embercsempészettel (is) foglalkozó hálózat szolgáltatását veszi igénybe, hogy Tunéziából Európába jusson. A hálózatok – kényelmi szempontok és az érkezésre kiszemelt országba való eljutás gyorsaságától függően – kétfajta szolgáltatást nyújtanak. A hosszabb ideig tartó és veszélyesebb, jellemzően rozoga bárkákon és csónakokon való utazás ára 2019 óta nem változott jelentősen. Ma is 900 és 1.500 euró között mozog. A másik lehetőség egy ennél sokkal kényelmesebb és rövidebb ideig tartó utazás, amelynek a működtetésében külföldi állampolgárok is részt vesznek. Ebben az esetben a Tunéziából útnak indulók általában egy magánjachton szelik át a Földközi-tengert, és ezért 2.500 és 3.500 euró közötti összeget fizetnek. Ha valaki az utóbbit választja, akár Franciaországba is eljuthat. [32] Az elmúlt években azonban egyre több tunéziai döntött úgy, hogy nem veszi igénybe az embercsempész-hálózatok szolgáltatásait, hanem saját maguk tervezik és szervezik meg az utazást az elejétől a végéig. Az illegális migrációnak ez a módja ugyanis az Európába érkezés szempontjából lényegesen biztonságosabb, kevésbé kelti fel a hatóságok figyelmét. [33]

 

• Az illegális migráció tunéziai kilépőpontjai: Mindazok számára, akik Tunéziát illegális módon tervezik elhagyni, a helyszínt illetően számos lehetőség kínálkozik. Nem áll rendelkezésre arra vonatkozó információ, hogy a kilépőpontokat illetően jelentős változás állt volna be. Az illegális migránsok többsége továbbra is az ország középső kormányzóságában található nagyvárosból, Sfaxból indul az olasz partok felé. Egyéb fontos kiindulópontok: északon Bizerte és Nabeul, keleten Mahdia, délen pedig Medenine városa. [34]

Kitekintés: mit hoz a jövő?

Az arab világban 2022-ben végbemenő folyamatok meglepték az Európai Uniót, amely nem volt felkészülve az elsősorban a déli tagállamait érintő tömeges és illegális migrációra. A kezdeti nyugati reményekkel ellentétben ráadásul az „arab tavasz” kevés államban hozott kézzelfogható pozitív változást, a strukturális problémák továbbra is megoldásra várnak. Számos ország máig tartó mély politikai, gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt a rég nem látott ellentétek felszínre kerülésével. A bajokat pedig csak tetézi, hogy némelyük területén a jelenben is végeérhetetlennek tűnő fegyveres konfliktus zajlik.

Az „arab tavasz” hatására az észak-afrikai térségben végbemenő változások közvetlen hatással vannak az Európai Unió bevándorlás- és menekültpolitikájára nézve, és ezért kulcsfontosságú, hogy az Észak-Afrika irányából jelentkező migrációnak elsődlegesen kitett déli államok miként gondolkodnak a 2011 óta tartó migrációs folyamatokról, illetve miképpen tudnak nyomást gyakorolni az olyan kibocsátó és tranzitországokra, mint Tunézia. Éppen ezért a nemrég megválasztott új olasz kormány migrációs politikája az eddigi gyakorlathoz képest jelentős elmozdulást is hozhat a jövőben.

 

Felhasznált irodalom

[1] Herbert, Matthew: At the Edge. Trends and Routes of North African Clandestine Migrants. Institute for Security Studies, 298, 2016, 3–4. & De Bel-Air, Françoise: Migration Profile: Tunisia. Policy Brief – European University Institute (2016/8), 1.

[2] Ben Yahia et al: Transnational Organized Crime and Political Actors in the Maghreb and Sahel, Mediterranean Dialogue Series (2019/17), 4–5.

[3] Triandafyllidou, Anna & Maroukis, Thanos: Migrant Smuggling. Irregular Migration from Asia and Africa to Europe, New York 2012, 33.

[4] Hanlon, Querine & Herbert, Matthew M.: Border Security Challenges in the Grand Maghreb, United States Institite for Peace, 109, 2015, 9.

[5] Herbert, 2016, 3–4.

[6] Herbert, 2016, 4–5.

[7] De Bel-Air, 1.

[8] Herbert, 2016, 5.

[9] Triandafyllidou & Maroukis, 40–41.

[10] Besenyő János & Marsai Viktor: Országismertető – Líbia. MH Összhaderőnemi Parancsnokság, Székesfehérvár 2012, 57–63.

[11] N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz. A Közel-Kelet átalakulása, Budapest 2015, 77–78 és De Bel-Air, 1.

[12] Eldin, Kamal & Salih, Osman: The Roots and Causes of the 2011 Arab Uprisings. Arab Studies Quarterly 35 (2013/2), 187.

[13] World Bank: The Unfinished Revolution. Bringing Opportunity, Good Jobs And Greater Wealth To All Tunisians, Synthesis Development Policy Review, 2014, 5.

[14] N. Rózsa Erzsébet: A hadseregek politikai szerepe az arab országokban in Hadseregek a Mediterráneumban, Veszprém–Budapest 2009, 70–71.

[15] N. Rózsa, 2015,100–102.

[16] Éva Ádám: A tunéziai biztonsági és védelmi szektor reformjának eredményei és nehézségei az „arab tavasz” után (Külügyi Szemle – Különszám 2020). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2021.

[17] N. Rózsa, 2015, 104.

[18] N. Rózsa, 2015, 101–102.

[19] N. Rózsa, 2015, 105.

[20] Sadiki, Larbi: Bin Ali’s Tunisia: Democracy by Non-Democratic Means. British Journal of Middle Eastern Studies 29 (2002/1), 70–72.

[21] Bou Nassif, Hicham: A Military Besieged: The Armed Forces, the Police, and the Party in Ben Ali’s Tunisia, 1987–2011. International Journal of Middle East Studies 47 (2015/1) 80. & Ádám, 60.

[22] Herbert, Matt: Losing Hope. Why Tunisians are Leading the Surge in Irregular Migration to Europe. Research Report – Global Initiative Against Transnational Organized Crime, 2022, 6.

[23] Herbert, 2016, 2.

[24] Herbert, 2016, 22.

[25] Herbert, 2022, 6.

[26] Kis-Benedek József: Dzsihadista fészkek mint a terrorizmus lehetséges kiindulópontjai, Hadtudomány 27 (2017/1–2), 99.

[27] Herbert, 2022, 6.

[28] Herbert, 2022, 8.

[29] Herbert, 2022, 10–11.

[30] Herbert, 2022, 9.

[31] Herbert, 2022, 21–22.

[32] Herbert, 2022, 32.

[33] Herbert, 2022, 24–25.

[34] Herbert, 2022, 11–13.

 

Kmeczkó Sára írása.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A cikkben Julie Ricard és Eric Masur képeit használtuk.

A A Tunéziából Európa felé irányuló illegális migráció történeti áttekintése (2011–2022) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Emirates, a világ legnagyobb Airbus A380-as és Boeing 777-es üzemeltetője, az óriásgép-pilóták új generációját képezi ki. Bártfai Krisztián, az egykori magyar olimpikon pilóta segítségével összegyűjtöttük, miért is igazi álommunka a világ legnagyobb légitársaságának csapatában lenni!

Az Olasz Légierő a közelmúltban indította el az első, IV. fázisú tanfolyamot az olasz és külföldi vadászpilóták számára a szardíniai Decimomannu légibázison.

A római történelem legnagyobb érdeklődésre számot tartó és legnépszerűbb korszaka a Köztársaság válságának időszaka, amikor olyan nagy személyek küzdöttek a hatalomért, mint Caesar, Pompeius, Brutus, Augustus és Marcus Antonius. A szentimentálisabbak Kleopátra különböző szerelmi afférjait is felidézhetik a kor hallatán. Mindezt mutatja be fiktív elemekkel vegyítve, „alulnézetből” az HBO Róma című sorozata, amelynek két évada 2005-2007 között jelent meg. Erről a sorozatról és a korszakról szól podcastunk aktuális adása.

A Római Köztársaság válsága bőséges anyaggal szolgáltat a szórakoztatóipar számára, Spartacus felkelésétől kezdve Marius és Sulla harcán át egészen a két triumvirátusig és az Augustus vezette principatus megszületéséig. A Róma sorozat Caesar galliai hadjáratának végén, az alesiai győzelem után veszi fel a fonalat és egészen addig tart, míg Augustus Róma megkérdőjelezhetetlen urává válik, puha egyeduralmával véget vetve az addigi belharcoknak és káosznak.

[...] Bővebben!

Az 2022. február 24-én megindított orosz katonai agresszió Ukrajna ellen számos tekintetben nagy jelentős hatást gyakorolt a nemzetközi gazdasági-, hatalom-politikai, energetikai-, ipari-, valamint diplomáciai viszonyokra egyaránt. Jelen cikk a gazdasági szankciók, háborús események közepette, egy pillanatnyilag média háttérben lévő témát igyekszik ismertetni.

A geopolitikai szempontból egyre hangsúlyosabbá váló arktiszi térségben való orosz ambíciók a jelenlegi ukrajnai események fényében kisebb figyelmet kapnak. A cikk éppen ezért Moszkva gazdasági- katonai érdekeinek és kapacitásainak bemutatásán keresztül igyekszik felhívni a figyelmet az Oroszországi Föderáció egyéb terjeszkedési céljaira és (ismét) egyre erősödő befolyásépítésére.

Miért érdekli a Kreml-t a térség?

Arktiszi érdekei érvényre juttatása során Moszkva számára elsődleges fontosságú, hogy zavartalan és könnyed hozzáférése legyen a régió óriási mennyiségű kőolaj és földgáz kincséhez. A régió hozzávetőlegesen mintegy összesen 90 milliárd hordó olajat, 481.000 millió köbméter földgázt, valamint mintegy 44 milliárd hordó cseppfolyósított gázt rejt, így érthető, hogy a Kreml nem titkolt célja, hogy a hatalmas állam kedvező földrajzi pozícióit kihasználva a lehető legnagyobb mértékben részesüljön ebből az igen jelentős energiakincsből. Mindemellett hatalmas gazdasági jelentőséggel bír, hogy a RAZ (Russian Arctic Zone) (valamint az Arktisz bizonyos egyéb részei) bizony egyéb ásványkincsekben sem szenved hiányt. Olyan számos iparág számára találhatóak meg itt, mint a süllyesztett gyémánt (99%-a az orosz termelésnek), platina csoportba tartozó elemek (98%), nikkel és kobalt, króm, réz mangán, volfrám és egyéb ritkaföldfémek. kritikus jelentőségű nyersanyagok

A nyersanyagban való ellátottságból logikusan következik, hogy a szubarktikus területek Oroszország számára nem csupán szűkebb értelemben vett gazdasági-, hanem óriási ipari jelentőséggel is bírnak. Ugyanakkor annak ellenére, hogy az orosz arktikus területek a hatalmas állam bruttó hazai össztermékének 11-, míg exportbevételeinek 22%-át adják, az ország lakosságának mindössze 1%-a él a térségben. Az Arktisz tényleges potenciáljának a lehető leghatásosabb kihasználása érdekében elengedhetetlen, hogy az orosz állam, illetve magáncégek akár külföldi befektetések (FDI) bevonzásával is, de jelentős fejlesztéseket hajtsanak végre olyan fontos szektorokban, mint a bányászat, a közlekedési- vagy kommunikációs infrastruktúra, vagy az energiaszektor.

Nem véletlen tehát az sem, hogy az orosz kormány állami stratégiai dokumentumokban is világossá teszi az északi sarki érdekeket, valamint, hogy olyan dokumentumok is megjelennek, mint amilyen például a 2008-ban jóváhagyott “Az Orosz Föderáció alapjai, állami politika az Északi-sarkvidéken 2020-ig és azon túl” című úgynevezett arktiszi stratégia, vagy ennek „tovább fejlesztése”, (számos változtatással) a 2020. november 5-én megjelent „Az orosz állam sarkvidéki politikájának új alapelvei 2035-ig” névre keresztelt stratégia.

Orosz katonai jelenlét a sarkkörön túl

Ami Moszkva északi-sarkvidéki katonai jelenlétét illeti, megállapítható, hogy nem csupán a jelenlegi háborúnál, még modern Ukrajna és Oroszország között kialakult 2014-es területi konfliktusnál (Krím-félsziget) is jóval régebbre nyúlik vissza. A hidegháborús szembenállás idején, a mai Oroszországnál jóval nagyobb ipari-, katonai- és gazdasági potenciállal rendelkező Szovjetunió a jelenlegi orosz képességeknél (a kor viszonyai között) jóval erősebbekkel rendelkezett és utódállamával ellentétben számos tengerészeti és légierő fegyvernem tekintetében is paritást tudott felmutatni az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val szemben.

A posztbipoláris viszonyok között a gazdaságilag káoszba süllyedő „újszülött” Oroszországi Föderáció a többi katonailag, valamint stratégiai szempontból jelentős fölrajzi térség mellett az Arktiszon sem tudta fenntartani az „örökölt” szovjet katonai kapaitásokat és létesítményeket csupán a nukleáris erőkivetítő képesség, valamint az     arzenál lehetőségek szerinti leginkább épp állapotban való megőrzését tekintette elsődleges katonai prioritásnak. A 2000-es évek végére gazdaságilag egyre inkább feltörekvő Föderáció (olajáremelkedés) a már fentebb említett célok érdekében az említett dokumentumok értelmében megkezdte ambíciói érvényesítését (a korábbi pozíciókra hivatkozott) „terjeszkedést” a térségben.

A számos kiépített katonai légibázis és nukleáris atomsiló (Kola-félszigeten található az orosz nukleáris arzenál jelentős része, valamint) a térségben világosan mutatja, hogy az orosz hatalmi elit komolyan számol a térség jövőben egyre csak növekedő (jégolvadás, felmelegedés) gazdasági, kereskedelmi (Northern Sea Route – NSR) és katonai lehetőségeivel. A Távol-Kelet és Európa, valamint az Eurázsia és Észak-Amerika között potenciálisan megnyíló alternatív útvonalak a hatalmas (közvetítő)kereskedelmi profit mellett bizony katonai-rendészeti (határrendészeti – partiőrség) feladatokat is jelentenek a Föderáció számára. Ennek következtében tehát, a már említett 2020-ig tervező arktiszi stratégiában az orosz vezetés kiemelten fontosnak tartja Északi Flotta Egyesített Stratégiai Parancsnokságának, Szövetségi Biztonsági Szolgálat parti védelmi szolgálatának (FSZB), valamint a határellenőrzésnek fokozott felelőségét. Az Északi-sarkvidéki Erők Csoportjának feladata tehát nem csupán a területek védelme – és az egyes szorosok és folyótorkolatok ellenőrzése-, hanem az orosz gazdasági-, katonai- és biztonsági érdekek térségbeli érvényesítése is. A biztonsági szervek és a katonai szervek egymásba integrálása sikeres volt, így például aktualitásként említhető ez év augusztusában lezajlott az Északi Flotta FSZB-vel végrehajtott hadgyakorlata.

Az Északi Flotta jelentősége, modernizálása

Bár történelmi előzményei a cári időkig visszanyúlnak, az Északi Flotta igazán nagy jelentőségre a szovjet éra alatt tett szert. A cári korszak Jeges-tengeri flottillájából 1933-ra egy fejlettebb és ütőképesebb tengerészeti erő fejlődött ki, melyet ekkor szerveztek a Szovjetunió Haditengerészetébe. Miután 1965-ben kitüntették a Vörös Zászló érdemrenddel, a Vörös Zászló Északi Flottájának hívták. A hidegháborús fegyverkezés zenitjén, az 1970-es években jelentős felszíni erők mellett több mint 200 tengeralattjárót üzemeltetett, melyek közöl számos nukleáris tölteteket célba juttató ballisztikus rakétákkal (meglepetés ereje – általában nem lehetett tudni az atomtengeralattjárók pontos helyzetét) volt felszerelve.

Ugyan a posztbipoláris korszak posztszovjet térséget sújtó gazdasági- és részben ennek következtében bekövetkező katonai hanyatlása az Északi-Flottát sem kímélte, mára számos fejlesztésnek, és a 2010-es évek elejétől meginduló modernizációnak (nem lehet tudni pontosan milyen károkat és csúszásokat okoz ebben Moszkva jelenlegi gazdasági- és politikai elszigeteltsége) lehetünk tanúi. Az Ilja Murometsz jégtörő, a Knyaz Vlagyimir Borej-osztályú atomtengeralattjáró, a frissen tesztelt Poszeidón nukleáris vezető nélküli vízalatti jármű (UUV -Unmanned Underwater Vehicle), valamint a hiperszonikus Cirkon rakéták azonban az Északi Flotta nagyfokú fejlesztéséről tanúskodnak, melynek legújabb szakasza a 2018 és 2027 között lezajló a fegyveres erőket érintő fejlesztési programban hivatott tovább folytatódni. Emellett fontos megemlíteni, hogy az orosz katonai tervezés az északi sarki vizek egyre hajózhatóbbá válásának dacára továbbra is igyekszik növelni a flotta operabilitási képességeit a jégtörő flotta fejlesztésével. (ezen a területen az ország előnyben van a nyugati államokkal szemben) Az említett 2017-ben szolgálatba állított Ilya Murometsz mellett a Flotta mintegy 5,5 milliárd rubel értékben rendelte meg a szentpétervári Almaz vállalattól a Jevpatyij Kolovrat segédjégtörő hajó építését mely ugyan kisebb, de kisebb és olcsóbb a fenntartása     , mint a jelenleg „fő” jégtörőnek számító Ilya Murometsz és amely tervek szerint ez évben került volna hadrendbe. Ugyan ez valószínűleg késni fog, a Flotta igénye további jégtörőkre az egyre szűkülő és kedvezőtlenebb gazdasági lehetőségek ellenére is töretlennek látszik.

A jelenlegi orosz fegyverkezési program

A 2018-tól 2027-ig tervezett orosz fegyverze-tmodernizálási program, melyet 2017 novemberében fogadott el Vlagyimir Putyin elnök ugyan az Orosz Fegyveres Erők valamennyi haderőnemét, így a téma szempontjából jelentős hadászati nukleáris-, valamint flottaerőket is érinti. A program egy 2011-től meginduló modernizálási program folytatásaként indult azzal megegyező, mintegy 19 billió rubelnyi költségvetéssel. Ugyan kezdetben számos nézeteltérés akadt a Védelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium között a felhasználható pénzösszeget illetően (a percepciók és az államapparátuson belüli összhangot mutatja, hogy jóval a program megindítása előtt a Védelmi Minisztérium nagyjából 40 billió rubelnyi igényével      szemben a Pénzügyminisztérium először 14 billió rubel allokálására lett volna hajlandó) komoly viták akadtak, azonban kompromisszum megszületése sem jelentett egyértelmű viszonyokat, csupán áthelyezte a konfliktust egy alsóbb szintre. Ennek értelmében az egyes haderőnemek (szárazföldi- űrerők és haditengerészet, stratégiai rakétaerők és légideszanterők, valamint a különleges műveleti erők) „versenyeztek” egymással az elérhető pénzösszegekért.

Orosz hadihajó

A stratégiai rakétaerők modernizálása

A program értelmében 2021-re a nukleáris triász haditengerészeti komponensének hat Delta IV-osztályú és nyolc Borei-osztályú stratégiai ballisztikus rakéta-tengeralattjárót kellett volna magában foglalnia, egyenletesen elosztva az északi és a csendes-óceáni flotta között. Ebből mindössze a Delta IV-osztályra való célkitűzést sikerült teljesíteni (mindegyik az Északi-Flottához tartozik), míg a Borei osztályból mindössze 5 került aktív szolgálatba, s ebből csupán 3 került az arktiszi erőkhöz. További célkitűzésként már mostanra megvalósult a Kh-55-ös nagyhatótávolságú cirkálórakéták jelentős részének Kh-101-re való lecserélése is. Végül, de nem utolsósorban a program keretében három jelentősebb fejlesztési projekt is megindult (vagy kapott forrásokat a befejezéshez) a nukleáris triád továbbfejlesztésére. A      Rubezs  közúti mozgó interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM), a Barguzin vasúti mozgó ICBM és a Szarmat nehéz, silóalapú ICBM. Ezek közül eddig csak a Rubezs projektből ért el sikereket, ugyanis a RS-24-es (Rubezs-24) modelleket már szolgálatba állították. Ugyanakkor a szintén célként kitűzött 26-os modell még mindig nincsen kész, és már a jelenlegi háborús viszonyokat megelőzően bejelentésre került, hogy ezen évtized végéig várhatóan nem is kerül befejezésre. (háborús szankciók nélkül sem)

Flottafejlesztés az Arktiszon

A fentiek szerint, az előző fegyverkezési program (2008/11-2018) során is jelentős fejlesztések valósultak meg az Északi Flotta eszközállományát illetően. Mindazonáltal meg kell említenünk, hogy bár ezen fegyverkezési ciklusban is számos fejlesztésről állapodtak meg, a flotta összességében a forrásokért folytatott „verseny” egyik legnagyobb vesztesének tekinthető. Az előző ciklusban folyósított mintegy 4,7 billió rubelnyi összeg helyett, a tervek szerint a jelenlegiben csupán mindössze 2,6 billió rubelnyi támogatást fog kapni. A nagyfokú forrásmegvonás egyik legfőbb oka, hogy – bár a katonapolitikai szándék megvan a tengeri erőkivetítőképesség tovább növelésére – a flotta az orosz hajóipar technológia hiánya, a Krím annektálását követő nyugati szankciók miatti gazdasági korlátozottságban nem tudta elkölteni a fejlesztésekre kiutalt óriási összegeket. Annak ellenére, hogy a haditengerészeti doktrínában nagyszabású tervek szerepelnek nagy vízkiszorítású, impozáns fegyverzettel rendelkező hajók építésére, jelenlegi helyzetben valószínűbbnek tűnik, hogy a fókusz egyre inkább a tengeralattjárók, valamint a fregattok és korvettek fejlesztésére és modernizálására fog áttevődni. A jelenleg zajló egyetlen új fejlesztési projekt, mely egy teljesen új hajóosztályt kíván vízre bocsátani, a Szuper-Gorskov osztályú nukleáris fregatt, mely a tervek szerint 48 darab 3M-54 Kalibr cirkálórakéta mellett Cirkon-hiperszonikus ballisztikus rakétával is fel lenne szerelve. Az ambíciók ellenére azonban látnunk kell, hogy az Oroszországi Föderáció gazdasági teljesítő képessége igencsak korlátolt, és azt a jelenlegi nyugati gazdasági szankciók valószínűleg csak gyengíteni fogják. Ez, valamint a szükséges technológiáktól való elszakadás rendkívül negatívan érinti az orosz hadiipart, valamint a modernizációt is.

Konklúzió

Összességében látható tehát, hogy Moszkva ambíciói számos tekintetben az északi sarkkörre vonatkozó fejlesztésekben sem igazán találkoznak a tényleges kapacitásokkal. Az orosz hajóipar számára az import helyettesítés már 2022-ig is ötéves késedelmet okozott az egyes fejlesztési és modernizálási projekteket illetően, és várható, hogy az orosz United Shipbuilding Corporationt sújtó 2022. áprilisi szankciók további gátakat jelentenek majd a Kreml modernizálási ambícióinak.

Kovács Tibor írása.

Hasonló témájú cikkeink itt találhatók.

A cikkben Vitali Adutskevich és Nikolai Artiminov képeit használtuk.

A Mi történik északon a háború közben? – Az orosz Északi Flotta és arktiszi ambíciók bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Eurofighter Typhoon flottájának üzemeltetési nehézsége vagy éppen cseréje kapcsán gyakori szereplője a repülős híreknek Ausztria légiereje. Ezúttal az ötödik generációs F-35-ös típus került szóba nyugati szomszédunknál.

2022. október 24-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium meghívására A mohácsi csata emlékezete címmel tarott előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Oktatási Épületében a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar egyetemi docense, Dr. Négyesi Lajos ezredes úr, hadtörténész, csata- és hadszíntérkutató.

Az előadás két nagy tematikus egységből állt. Az első részben a csatának a magyar történelemben elfoglalt szerepéről, emlékezetkultúrájáról esett szó. Négyesi ezredes úr bemutatta a Csele-patak partján található II. Lajos királyunknak állított emlékművet, átfogó ismertetőt tartott a szobor építésének hátteréről és a király halálának körülményeiről. Ezredes úr külön felhívta a résztvevők figyelmét a minden évben megrendezett emléktúrára, amely a csata napján érkezik meg Mohácsra és egy megemlékezéssel zárul.

Ezt követően a Mohács városának főterén található, Árkay Bertalan munkáját dicsérő, a csata emlékére állított Fogadalmi templomot mutatta be az előadó a szakkollégistáknak és az érdeklődő közönségnek. A templom építése 1926-ban kezdődött meg, majd 1940-ben szentelték fel. Ahogy azt Dr. Négyesi Lajos elmondta, a templom a Trianont követő trauma feldolgozásához szükséges szimbolikus építmény. Alapjához az ország települései által küldött földet használták fel, ezzel is kifejezve a nemzet egységét. Magyarországnak a mohácsi csatavesztést követő háromfelé szakadása és a Trianonban elrendelt területi átalakítások között is párhuzam fedezhető fel. A templom két oldalán húzódó árkádsor oszlopainak száma utal Magyarország egykori vármegyéinek számára is. Emellett a kezdeti tervek szerint csak magyar szenteknek szánt oltárokat helyeztek volna el a templom belsejében, illetve ide kívánták elhelyezni a csatában elesetteket, ezt azonban a későbbi korok politikai szele messzire fújta, mára pedig a tömegsírok helyén igyekeznek méltó környezetet kialakítani az elesett katonáknak. Az ezredes Úr hangsúlyozta a Mohácsi csata emlékezetének tanulságát, ami a honvédelem ügyének támogatásában csúcsosodik ki.

Ezt követően a csata emlékezettörténetének középpontjában álló Mohácsi Nemzeti Emlékhely részletes ismertetése következett. Négyesi ezredes úr a csata feltárásának korai szakaszairól, saját kutatásairól és annak nehézségeiről mesélt. Majd rátért arra, hogy az összesen öt tömegsírt magába foglaló terület minden eleme üzenettel bír. A Hádész-kapu, amin keresztül belép a látogató be nem fejezett boltívével a teljesség hiányára utal, amely Magyaroroszág akkori felbomlott állapotára utal. A kapu, melynek fém elemeit apró csontokat ábrázoló elemekből állították össze, egyfajta jelzés a belépőnek, hogy elhunytak között lépdel majd, így eszerint viselkedjen. A sírkertben található kopjafák az 1970-es évek apolitikus felfogása okán vegyesen használnak erdélyi, dél-amerikai és a szobrászművészek által megálmodott egyedi bálványokat.

Az előadás befejező részében Négyesi ezredes úr a csata lefolyását mutatta be, külön-külön ismertetve a rekonstruálásra rendelkezésre álló forrásokat, az egyes korok hadtörténészeinek elképzeléseit a csata menetéről, valamint a régészeti források jelentőségét és a feltárások jelenlegi helyzetét. Az előadást követően a jelenlévők nagyszámú kérdése és érdeklődése is mutatta, napjainkban is mennyire aktuális a középkori magyar állam bukását eredményező csata története, annak pontos feltására, valamint a történelmi szimbólum továbbélése és ápolása.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium ezúton is köszönetét fejezi ki Dr. Négyesi Lajos ezredes úrnak az alapos és részletes előadásért, valamint az elhangozott értékes gondolatokért.

Dr. Kaló József egyetemi docens

elnök

Biztonságpolitikai Szakkollégium

 

A A mohácsi csata emlékezete – Dr. Négyesi Lajos ezredes úr előadása a Biztonságpolitikai Szakkollégiumban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A holland királyi légitársaság és regionális leányvállalata, a KLM Cityhopper ismét elnyerte az utaselégedettséget vizsgáló APEX szervezet World Class minősítését, amellyel a biztonságért, utasélményért és fenntarthatóságért tett lépéseket ismerték el.

Az Emirates 5 új Boeing 777-200LR típusú teherszállító repülőgépre szóló megrendelést jelentett be, amelyből 2 darabot 2024-ben, a fennmaradó 3 darabot 2025-ben szállítják le. Ezzel a légitársaság teljes rendelésállománya 200 szélestörzsű repülőgépre nő.

Közel egy éve, 2021 decemberében számoltunk be lapunkon arról, hogy Románia vásárolna a nyugdíjazott, norvég F-16-os flottából. A tervből mára valóság lett, a felek 2022. november 4-én írták alá a beszerzésre vonatkozó szerződést.

2022. október 28-án került sor Dani Zoltán székely származású nyugalmazott ezredes nagykanizsai előadására a Halis István Városi Könyvtárban. Mutatjuk Olvasóinknak a pénteki program teljes anyagát!

Zord

A Magyar Honvédség - 2015 és 2019 után - immár harmadik alkalommal, idén augusztustól négy hónapon át látja el vezető nemzetként a balti országok légtérrendészeti feladatait a litvániai Šiauliai repülőbázisról.

Így szólíthatta volna fel a Magyar Honvédség A319-es Airbus-ának kapitányát a teljes fegyverzettel mellénk zárkózó Gripen pilótája, de ő a napellenző mögül inkább mosolyogva integetett, hiszen ez most egy előre egyeztetett és régen várt pillanat volt a szállítógép utasai számára.

A száraz nyári időszakban fellobbanó, majd rövid időn belül nagy területen tovább terjedő tüzek megfékezésében idén is fontos szerep jutott a honvédség helikoptereinek. A légi tűzoltó képességre nem csak itthon, de külföldön is szükség volt, mivel Szlovéniában az ország történetének legnagyobb tüze pusztított. A Magyar Honvédség szerepvállalásába, a négynapos művelet mozzanataiba Remzső Zsolt őrnagy, oktató-gépparancsnok, és Klement Zsolt őrnagy, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Repülő Műszaki Zászlóaljának megbízott zászlóalj-parancsnoka adott betekintést.

[...] Bővebben!

A XXI. században a háborúk már nem korlátozódnak kizárólag a fizikai térre, hanem ma már a kibertérben is legalább olyan mértékű és jelentőségű háború zajlik. A 2016. júliusában Varsóban tartott csúcstalálkozóján a NATO hadszíntérré nyilvánította a kiberteret, mely beigazolta az addigi véleményeket, álláspontokat, miszerint a kibertér kiemelt jelentőséggel bíró színtere az államok között kialakult konfliktusokban, diplomáciában. Ebből kifolyólag a mai modern világban a katonai műveletek megkerülhetetlen színterévé vált a kibertér, melynek köszönhetően a különböző műveletek egyszerre több dimenzióban, több területen képesek futni, ezért sokan hibrid hadviselésnek nevezik a mai modernkori hadviselés formáját.

Fontos megjegyezni, hogy a kibertámadások számában és intenzitásában növekedés tapasztalható az elmúlt években, melynek egyik legnagyobb oka az, hogy a mai napig nincs teljes mértékben letisztázva, jogszabályokban rögzítve, hogy milyen tevékenységet lehet végezni a kibertérben és mely az a határ, amikor már kibertámadásról, kiberhadviselésről beszélhetünk. A hadviselésről alkotott képet elsőként az Észtország ellen, 2007-ben indított kibertámadás alakította át végérvényesen, amikor is (feltehetően) Oroszország megtámadta és megbénította Észtország közigazgatási rendszerét a kibertéren keresztül. Ez a támadás volt az, amikor is a közvélemény megismerhette, megtapasztalhatta, mi mindent el lehet érni egy kibertérből indított támadással és mi mindenre lehet képes egy összehangolt kibertámadás. Az első katonai konfliktus, mely hibrid formában ötvözte a kiberteret, illetve a hagyományos értelemben vett fizikai teret, a 2008-ban kirobbant orosz-grúz háború tekinthető. Az orosz hackerek még a fizikai térben kirobbant fegyveres konfliktus előtt támadásokat intéztek grúz állami weboldalak ellen, melynek célja az volt, hogy rombolják a grúz állam megítélését a külföldi államok vonatkozásában. A támadások mellett a másik cél a lakosság dezinformálása, félretájékoztatása volt, melyet a kommunikációs csatornák blokkolásával igyekeztek elérni. Fontos kiemelni, hogy Grúzia akkoriban nem rendelkezett fejlett informatikai hálózattal, ezért ezek az információs műveletek nem tudtak akkora kárt okozni, mint mondjuk Észtország esetében, mely rendkívül fejlett informatikai kiépítettségéről volt ismert.

A kibertámadások alkalmazása ma már szinte minden állam eszköztárában megjelenik. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a nehéz bizonyíthatóság miatt bárki könnyedén letagadhatja azt, hogy kibertámadásban vett volna részt vagy adott ki rá parancsot, mely egyfajta kockázatmentességet biztosít a támadó fél számára. Nincs ez másként a 2022. február 24.-én kirobbant orosz-ukrán háború vonatkozásában sem, ahol a hagyományos értelemben vett szárazföldi és légi katonai műveletek mellett a kibertérben is fokozott háború zajlik az államok között. Fontos tisztázni, hogy a két állam között korábban is történtek kiberbiztonsági incidensek, támadások. Elég csak megemlíteni a 2016-ban elterjedt NotPetya nevű rosszindulatú programot, melyet sokan az orosz állam által támogatott kibertámadásnak tartanak. Ennek a zsarolóvírusnak az elsődleges célpontja Ukrajna, azon belül a különböző kormányzati és pénzügyi szervek voltak, azonban a kártékony program az egész világon éreztette hatását a Pennsylvaniától egészen a Tasmániáig. A rosszindulatú program mechanizmusa úgy működött, hogy a megfertőzött eszközön az adatokat letitkosította és bizonyos összegért cserébe-melyet az esetek nagy többségében kriptovalutában kértek a támadók- feloldották (jobb esetben) az adatokon lévő titkosítást. A zsarolóvírus által elért kár becslések szerint meghaladta a 10 milliárd dolláros határt, mely jól reprezentálja, hogy a kibertérből milyen mértékű károkat lehet okozni, melyre minden olyan állam vagy állam által támogatott hackercsoport képes lehet, amely rendelkezik megfelelő kibertámadási kapacitással és infrastruktúrával.

A hibrid háború megértéséhez fontos tisztázni, hogy milyen eszközökkel vívják a kiberháborút a szemben álló felek, illetve mit is értünk pontosak kibertér és kiberhadviselés alatt. A kibertér definícióját a 1139/2013. évi (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiája elég pontosan meghatározza, miszerint „A kibertér globálisan összekapcsolt, decentralizált, egyre növekvő elektronikus információs rendszerek, valamint ezen rendszereken keresztül adatok és információk formájában megjelenő társadalmi és gazdasági folyamatok együttesét jelenti”. A kiberhadviselés fogalmának meghatározása a katonai terminológiában következőképpen hangzik: „olyan összehangolt és koordinált tevékenységeket takarnak, amelyek a műveleti biztonság, a katonai megtévesztés, a pszichológiai műveletek, az elektronikai hadviselés és a számítógép-hálózati műveletek különböző akcióival támogatják a harc sikeres megvívását”.

Egy kiberháborúban az első szakasz mindig az információszerzés, amikor is a támadó fél információkat gyűjt a kiválasztott célpont felépítéséről, sebezhetőségeiről. Ez azért is szükséges és fontos, hogy a megindított kibertámadás minél nagyobb eséllyel sikerrel tudjon végbe menni. Manapság a leginkább alkalmazott és elterjedt információszerzési technika a nyílt forrású hírszerzés vagy más néven Open Source Intelligence (a továbbiakban: OSINT). Ennek az információszerzési módszernek a lényege, hogy a támadó fél olyan oldalakból, adatbázisokból, újságokból vagy más nyílt forrásból gyűjt információkat a célpontról, melyek bárki számára ingyenesen hozzáférhetőek. Az orosz-ukrán konfliktusban is nagy szerepet játszik az OSINT, melyet mindkét fél alkalmaz. Ennek eklatáns példája az ukrán kormányzati Diia nevű alkalmazás, mely lehetővé teszi az állampolgárok számára, hogy földrajzi címkével ellátott képeket és videókat küldjenek el az orosz csapatok mozgásáról.

Egy támadás a megismert sebezhetőségekre, sérülékenységekre épít, mely számos módszerrel kivitelezhető. Egyik legelterjedtebb támadási forma rosszindulatú csatolmányok, linkek küldése social engineering technikával ötvözve. Ez a támadás az emberi sebezhetőségre (minden elektronikus információs rendszerben a leggyengébb láncszem az ember) épít, mely, ha sikerül rászednie az adott célpontot, a csatolmányra vagy linkre kattintva a kártékony program lefut, illetve hamis weboldalra irányítja a felhasználót. Ennek számos formája ismert, többek között lehet zsarolóvírus (ransomware), trójai program, kémprogram (spyware) vagy hitelesnek látszó fake weboldalra történő átirányítás.

A másik igen gyakran alkalmazott támadási módszer a túlterheléses vagy szolgáltatásmegtagadással járó támadás (Denial of Service), illetve, ha több számítógép használatával történik, akkor pedig elosztott túlterheléses támadás (Distributed Denial of Service). Manapság az utóbbi a jellemzőbb, melyet többek között a fentebb már említette Észtország ellen is alkalmaztak 2007-ben. A támadási módszer mechanizmusa, hogy ha a támadónak sikerül zombihálózatot kiépítenie- zombi hálózat alatt megfertőzött számítógépek összességét értjük- akkor nagyobb erőforrással képes végrehajtani a támadást. A megfertőzött számítógépek felett általában rosszindulatú programok (malwarek) segítségével veszik át az irányítást a támadók. A zombihálózatot egy zombiszerver koordinálja, mely képes akár több millió számítógépet egyidőben irányítani. A támadás fő célja a nevéből adódóan egy adott digitális szolgáltatás (weboldal, online portál) hozzáférhetetlenné tétele a felhasználók számára. Ezt a két kibertámadási módszert szemléltetésképpen ismertettem azzal a céllal, hogy milyen szofisztikált kivitelezésű és számú módszer áll rendelkezésre egy kiberháború elindításához, lefolytatásához.

A jelenleg is zajló háborúban az orosz kibertámadások elsődleges célpontjai már nem az ukrán kormányzati és pénzügyi elektronikus információs rendszerek, sokkal inkább az ukrán egészségügyi ágazat. Ennek legfőbb oka, hogy az oroszok az ukrán egészségügyi rendszer megtöréséből számos olyan adat, információ kinyerhető, mely a katonai műveletek vonatkozásában relevánsak és fontosak lehetnek. Ilyen adat lehet például az, hogy a háború megkezdése óta (melyet az oroszok mai napig különleges katonai műveletnek neveznek) hány ember veszítette életét, mennyi ember szenved betegségben, az ország mely régióiban volt kiemelkedően nagy az emberveszteség. Ezen információk tudatában az orosz katonai erők (mely az ukránok esetében is igaz lehet) jobban képesek felmérni azt, hogy az adott fronton hozzávetőlegesen mekkora katonai ellenállásra számíthatnak, mely óriási előnyt jelenthet a tervezésben, mint harcászati, mint hadműveleti szinten egyaránt.

Az orosz-ukrán konfliktus kiváló esettanulmányként szolgál arra, hogy bemutassa miként használja mindkét hadviselő állam műveleteiben a modernkori technológiákat, eszközöket. Mindkét fél számára nagyon fontos a saját narratívájának erősítése, hihetővé tétele. Erre kiváló eszközként szolgálnak a közösségi platformok, melyek kiváló lehetőséget biztosítanak bármely állam számára, hogy az általuk megalkotott híreket, információkat juttassák el az emberek számára. Ez azonban azzal a következménnyel jár, hogy a háború menetének objektív megítélése szinte lehetetlen feladat, hiszen mindkét fél a saját szubjektív véleményét mutatja be a külvilág számára, melyek szinte mindig óriási különbségeket mutatnak egymáshoz viszonyítva. Ebből kifolyólag szinte lehetetlen feladat megállapítania egy felhasználónak a hatalmas mennyiségű híranyagból, hogy mi tekinthető valós, hiteles információnak és mi a hamis hír. A közösségi oldalak ilyen célú használata már korábban is megfigyelhető folyamat volt, elég csak megemlíteni például a 2016-os amerikai elnökválasztást, amikor is álhírek terjesztésével próbálták befolyásolni az választás kimenetelét. A közösségi platformok használata összefoglalva tehát kiválóan alkalmas az álhírek terjesztésére, a dezinformálásra, mely a kiberhadviselés fontos eszközeként funkcionál mindkét fél vonatkozásában.

A kiberhadviselésben az álhírek, a dezinformálás mellett kiemelt szerep jut az állami kiberkatonáknak, illetve az állam által támogatott hackercsoportoknak. A félreértés elkerülése végett fontos tisztázni, hogy egy kiberkatona hivatásszerűen, a hadsereg tagjaként, legálisan látja el a feladatát, míg egy hacker vagy hackercsoport sok esetben illegálisan hajtja végre az adott állam által rájuk kiszabott tevékenységet. Az államok ezeket a hackercsoportokat a legtöbb esetben a háttérből irányítják, pénzelik, mivel ezen csoportok nyílt támogatása nem lehetséges jogszabályi vagy etikai okok végett. A hackercsoportok jellemzője, hogy általában Advanced Persistent Threat (a továbbiakban: APT) jellegű támadásokat hajtanak végre, melynek fő ismérve, hogy nem egyből hajtja végre a rosszindulatú tevékenységet, hanem a rendszerben megbújva, hosszabb idő elteltével fejti ki a hatását. Egy ilyen jellegű támadásnak számos célja lehet az anyagi haszonszerzéstől az adatszerzésen át a kémkedésig széles körben alkalmazható. Az APT támadások folyamatosan fennálló, fejlett támadást jelentenek, melyek a legtöbben esetben nem véletlenszerűen, hanem előre kiválasztott célpont ellen irányulnak.

Mindkét hadviselő fél esetében beszélhetünk APT jellegű csoportokról vagy hackercsoportokról, amelyek támogatják a szembenálló feleket. Ukrán oldalon a legismertebb hackercsoport az Anonymous, mely nyíltan az ukránok mellet áll a kiberháborúban. Az Anonymous tagjai világszerte, globálisan megtalálhatóak, mely decentralizáltan működő aktivistaközösségként funkcionál. Ezt kihasználva a hackercsoport a háború kitörése után közvetlenül kampányolni kezdett, hogy a kiberharcosai támadják meg Oroszország információs rendszereit. A támadások fő célpontjai orosz kormányzati weboldalak (köztük a Russia Today hírszolgálat), valamint az oroszvédelmi minisztérium weboldalai voltak. Az Anonymous már korábban, a 2014-es krími konfliktusban is indított hasonló volumenű DDoS támadásokat Oroszország ellen, melynek akkor ugyancsak az volt a célja, hogy offline állapotba helyezzék az orosz állami weboldalakat. Ismertebb csoportok még az AgainstTheWest, illetve a fehérorosz Cyber Partisans, melyek Ukrajnát támogatják.

Orosz oldalon is számos APT csoport jelen van a háborúban. A kettő, talán legismertebb csoport a Cozy Bear (más néven APT 29) és Fancy Bear (más néven APT 28). A két APT csoport legfőbb célja az orosz állami érdekek előmozdítása. A hackercsoportok kiemelt célpontjai között szerepelt korábban Ukrajna, Grúzia, Németország és az Egyesült Államok. Legismertebb támadásaikat 2016-ban hajtották végre, amikor kibertámadást indítottak a Demokrata Nemzeti Bizottság ellen, melynek célja az amerikai elnökválasztás eredményének befolyásolása volt. A Fancy Bear csoport már korábban is intézett kibertámadást Ukrajna, azon belül annak tüzérsége ellen, melynek célja az ukrán hadsereg meggyengítése volt. A Fancy Bear az orosz katonai hírszerzési szolgálat (GRU) kiberkémkedési egységeként hajtja végre támadásait. A Cozy Bear csoport a Fancy Bear csoporttal szemben nem katonai, sokkal inkább civil egységként működik. Hozzájuk köthető többek között a FireEye elleni kibertámadás, melyben a Fancy Bear csoport is érintett volt. Természetesen ezen csoportokon kívül számos más hackercsoport részt vesz orosz oldalon is a kibertérben történő hadviselésben. Az egyik legismertebb ezek közül a Conti nevű csoport, mely számos nagy volumenű ransomware támadást végrehajtott a közelmúltban.

Összességében megállapítható tehát, hogy a mai modern hadviselésben a kibertérnek megkerülhetetlen szerepe van, mely a jövőben nagy valószínűséggel tovább fog erősödni. A kibertérből eredő támadások számának növekedése újabb konfliktusokhoz vezethetnek az államok között, melynek elhárítása és diplomáciai úton történő rendezése nagy kihívást fog jelenteni a jövőben bármelyik ország számára.

Ésik Béla írása.

Ebben a témában közzétett korábbi cikkeink ide kattintva érhetők el.

A cikkben szereplő képek a flickr.com-ról származnak.

A Modernkori hadviselés az orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Pipishegyi bázissal, Mi-17-es és H145M típusok bevonásával, változó időjárás mellett zajlik az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis szokásos őszi kutató-mentő gyakorlata, az Air Wolf Hunting. A környéken élők által szívesen látogatott gyakorlatról idén is Colin Penny jóvoltából állíthattam össze egy albumot.

1. nap

[...] Bővebben!

2022. február 24-ét követőn alaposan megváltozott a világunk. Az orosz támadás nyomán sok országnak kellett újragondolnia a külpolitikáját, így a semleges Finnország és Svédország felvételét kérte a NATO-ba. Az új tagjelöltek közül ezúttal annak az országnak a légierejét mutatjuk be, amely már jelenleg is igen fontos partnere a kecskeméti vadászrepülőknek.