Biztonságpolitika

Hétvégi érkező és induló gépek Ferihegyen, a ködös napokat felváltó napfényes időben, a naplementét megelőző órában.

A drót mögött a Ryanair London Stanstedről érkező járatán csillog a napfény.

Az easyJet Switzerland Genf-Budapest járatát teljesítő A320-asa érkezik,…

… és indul vissza Genfbe egy óra múlva.

Helyükre húzódnak a futóművek a Wizz Air A320-asán.

Nehéz idők járnak a török fapados légitársaságra, a Pegasusra. Egy hónapon belül két B737-800-asuk futott túl az isztambuli pályán és tört össze. Két évvel ezelőtt egy harmadikat is selejtezni kellett, miután Trabzonban lecsúszott a pályáról.

Egyelőre még a rövid életű Joon festését viseli az Air France A321-ese.

Irány Doha - indul a Qatar A330-asa.

 * * *

Fotó: Szórád Tamás

Polt Péter legfőbb ügyész hivatalában fogadta az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) főigazgatóját, Ville Italát; a találkozón a felek a szervezetek közötti együttműködés további elmélyítésében állapodtak meg – közölte a Legfőbb Ügyészség.

A közlemény szerint a felek ennek érdekében együttműködési megállapodást dolgoznak ki. A találkozón megerősítették azt is, hogy az uniós pénzeket érintő bűnügyi visszaélésekkel kapcsolatban a szervezetek közötti hatékony információcserét és együttműködést továbbra is kiemelten fontosnak tartják. A magyar ügyészség és az OLAF szorosan együttműködik, a szervezetek jó munkakapcsolatát mutatja például, hogy a magyar ügyészség minden OLAF igazságügyi ajánlásra vagy elrendelte a nyomozást, vagy ha már folyamatban volt az ügyben a nyomozás, akkor a nyomozás keretében értékelték azt – írták.

Kiemelték: a hazai nyomozások eredményességét igazolja, hogy az OLAF 2018-as jelentése szerint a magyar ügyészség a 36 százalékos uniós átlagnál lényegesen többször, az esetek 45 százalékéban emel vádat az OLAF igazságügyi ajánlásaival érintett ügyekben. Pozitív változás az is, hogy az OLAF igazságügyi ajánlásainak száma az utóbbi években folyamatosan csökkent: míg 2015-2016-ban tíz-tíz, 2017-ben hat, 2018-ban négy, 2019-ben pedig két ajánlás érkezett – tették hozzá.

A közlemény szerint az OLAF feladata az európai uniós pénzek felhasználásával kapcsolatos adminisztratív szabálytalanságok feltárása. A hivatal például igazságügyi ajánlást tehet, ha a közigazgatási vizsgálat megállapításai alapján az OLAF szerint bűncselekményre merülhet fel adat az ügyben. Az igazságügyi ajánlás nyomán az adott tagállam arra jogosult szervei döntik el a nyomozás szükségességét.

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata az 2015-ös atomalku megkötésével rendeződni látszott. Donald Trump azonban 2018-ban egyoldalúan bejelentette, hogy országa kilép a 21 hónapnyi tárgyalás eredményeként létrejött szerződésből. Mindez a történelem során egyébként is feszült amerikai-iráni kapcsolatokra meglehetősen rányomta a bélyegét, amelyet a napokban kezdődött orosz-kínai-iráni közös haditengerészeti gyakorlat tovább terhelt.

Az amerikai-iráni kapcsolatok áttekintése

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata a bipoláris korszak kezdetén még korántsem volt olyannyira gondterhelt, mint manapság. A két ország kapcsolata meglehetősen kedvezően indult, hiszen a Szovjetunió térségbeli ellensúlyozásában, s a kommunista eszmék terjedésének megállításában Washington szerepet szánt Teheránnak, s az ország geopolitikai helyzete (Perzsa-öböl, Ománi-öböl, Hormuzi-szoros, olajlelőhely) is rendkívül fontossá tette az államot a korszakban. A két állam közötti kapcsolat 1953-ban vált szorossá, Moszadek elnököt eltávolították, s helyére a nyugatbarát Reza Pahlavi sah került. A sah vezette ország atomprogramjának beindításában is elsősorban az USA segédkezett az 1960-as években, s ezt követően, Irán is csatlakozott az 1968-as atomsorompó szerződéshez.

A két ország kapcsolata az Amerika-barát sah, Reza Pahlavi elmozdítását és az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően romlott meg, amelyet a teheráni amerikai nagykövetséget ért támadás, majd az 1981-ig tartó túszdráma és annak következményei tovább mélyítettek. Az 1980-as években Washington és Teherán konfliktusa tovább mélyült: az 1980-88-as irak-iráni háború során az amerikai fél Bagdad támogatása mellett kötelezte el magát, s 1984-ben az USA Külügyminisztériuma Iránt a terrorizmust támogató országok listájára helyezte. Mindezzel ellentmondásos az USA azon cselekedete, amikor különböző fegyvereket szállított az iszlám köztársaságnak a Libanonban fogvatartott amerikai túszokért cserébe. Emellett, számos szankcióval is sújtotta az évek folyamán az Egyesült Államok Iránt, s a perzsa retorikában is az USA-t általában a „Nagy Sátán”-ként emlegették.

Az 1988-as évet újabb mélypontként lehet számon tartani a két ország közötti kapcsolatban: a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Vincennes amerikai hadihajó két rakétával megsemmisített egy F-15-ösként azonosított, azonban 300 utast szállító iráni polgári gépet. Az eset hatalmas port kavart, Irán az amerikaiakat barbár mészárlással vádolta és bosszút helyezett kilátásba a mártír áldozatokért. Az 1990-es években az USA számára Irán a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető tényezőként volt jelen, s ennek megfelelően igyekezett a nemzetközi porondon is elszigetelni Iránt, illetve megnehezíteni az iszlám köztársaság szándékait. A két állam kapcsolata 1997-ben ismét elkezdett javulni ugyanis Irán élére Mohamed Khatami került, aki sokkal inkább nyitott volt a reformokra, s a nyugati világ felé, a két ország számos lépéssel igyekezett újra normalizálni kapcsolatát.

A posztbipoláris korszak történetének mérföldkövét 2001. szeptember 11. jelentette, amely az amerikai külpolitikai gondolkodást is gyökeresen megváltoztatta. Ugyan Teherán az elsők között nyilvánította ki részvétét Washington számára, Bush 2002. januári beszédében mégis Iránt a „gonosz tengelye” országai közé sorolta Észak-Koreával egyetemben. Hámenei ajatollah erre reagálva, az Amerikai Egyesült Államokat ismét a „nagy sátánként” emlegette, illetve kifejezte Irán büszkeségét az iránt, hogy ismét Washington gyűlöletének célpontja. 2003-tól Washington szövetségeseivel fizikailag, jelentős katonai erővel is megjelent Irán közvetlen szomszédságában (Irak, Afganisztán). Teherán számos, a nyugati világ érdekeit szolgáló ajánlatot tett annak érdekében, hogy Washington feloldja a szankciókat és a nemzetközi elszigetelést az iszlám köztársasággal szemben, a Bush-adminisztráció azonban következetesen elutasító álláspontot tanúsított. 2003-tól a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Irán megkezdte nukleáris képességeinek fejlesztését, amely fokozta a feszültséget a két ország kapcsolatában is, s újabb amerikai, EU és ENSZ szankciók célpontja lett Irán a kétezres években.

Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra. Azonban, Irán hatalmi törekvéseit a térségben jelentősen megkönnyítette az USA 2011-es iraki kivonulásával, majd az Afganisztánban állomásozó erők csökkentésével. A fordulópont 2013 szeptemberében következett be, amikor Irán élére a sokkal mérsékeltebb irányzatot képviselő Haszán Róháni került. Ekkor került sor arra – több, mint 30 év után -, hogy a két ország vezetője közvetlenül, telefonon beszéljen. Ezt követően került sor az Obama-adminisztráció egyik nagy sikerére, amely már az iráni atomalku előzményének is tekinthető: a szankciók feloldásáért cserébe Irán és a P5+1 (USA, Oroszország, Egyesült Királyság, Kína, Franciaország+Németország) aláírták a 6 hónapra szóló genfi megállapodást, amely Irán nukleáris tevékenységét és helyszíni ellenőrzését lehetővé tette. Az atomalku végleges formájának aláírására 2015. július 14-én került sor, végrehajtásának határidejét 2016 januárjára határozták meg.

A Trump-adminisztráció Irán-politikája

Donald Trumpot 2016-ban választották meg az elnökké. Trump Iránhoz fűződő kapcsolatáról már kampánya alatt sok elem napvilágot látott, többek között számos alkalommal élesen kritizálta az atomalkut, a valaha megköttettet legrosszabb megállapodásnak titulálta, amelyet szerinte – a Hatok tiltakozása ellenére – újra kellene tárgyalni. 2018 májusában az Egyesült Államok végül kilépett az alkuból, s újra szankciókkal sújtotta Teheránt, valamint a vele kereskedő országokat. Azonban, az USA ezzel a legfőbb szövetségeseinek, és a nyugati világnak is hátat fordított. Az európai országok ugyan biztosították az iszlám köztársaságot a megállapodás védelméről, azonban a legtöbb vállalat nem kockáztatta üzleti kapcsolatait Washingtonnal Irán kedvéért.

Az USA atomalkuból való kilépését követően a két ország viszonya mélypontra esett, s számos konfrontáció, provokáció történt a felek részéről. Trump szankcióit az elmúlt közel két évben tovább bővítette és mélyítette, s így Irán is többször felvetette a megállapodásból való kilépésének lehetőségét. Mi több, Róháni 2018-ban felszólította a muszlimokat az Amerika ellen való összefogásra, ahelyett, hogy „vörös szőnyeget terítenének ezek elé a bűnözők elé”. Az évben – főként a közösségi média platformjain – tovább folytatódott a két ország vitája: Trump elsősorban Twitteren keresztül üzent az iszlám köztársaságnak, Mike Pompeo, a Trump-adminisztráció külügyminisztere beszédében maffiához hasonlította az iráni vezetést, majd az újabb szankciók lehetőségének felvetése után elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok célja a teljes nyomásgyakorlás Iránra, mindezt követően a két ország kölcsönösen terroristának titulálta a másikat.

A konfliktus „legforróbb” szakasza 2019 nyarán, az Ománi-öbölben és a Hormuzi-szorosban kezdődött. 2019 májusában Washington a térségbe küldte az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóját, majd B-52H Stratofortress-eket a katari légitámaszpontjukra. Róháni már 2018 júliusában megemlítette, hogy Irán jelentősen meg tudná zavarni az olajkereskedelmet a szorosnál, s 2019 májusában és júniusában két jelentős incidens is történt, amelyek során 6 hajót – köztük két szaúdit – megtámadták a szorosban, amellyel Washington Teheránt gyanúsította. Mindez hatalmas port kavart, az USA erre kibertámadással válaszolt, olyan célpontok ellen, amelyek valószínűsíthetően a tankerek elleni támadás kivitelezésében vettek részt Ugyanebben a hónapban a feszültség egyre fokozódott, Washington 1000 katonát küldött a térségbe, majd Irán lelőtt egy, a térség felett elhaladó amerikai Global Hawk megfigyelő drónt. Erre válaszul, Donald Trump elmondása szerint, „10 perccel támadás előtt állította le azt a titkos akciót, amely számos ember életébe került volna és mely három helyszínt érintett volna Irán szerte”. Júliusban Washington azt állította, hogy az USS Boxer hadihajó egy fenyegető iráni drónt lőtt le a szoros felett, mindezt azonban Teherán tagadta. Irán ez követően, bemutatta a Kian drónt, amely nagy pontosságú felderítő és harci drón és 1000 kilométeres távolságig működik és az orosz S-300-al is vetélkedő rakétarendszert. A 2019-es évben az újabb forrópontot a szaúdi olajfinomító ellen indított húszi dróntámadás jelentette szeptember 14-én, amellyel Rijád és Washington is Teheránt gyanusította, miszerint az iszlám köztársaság támogatta a jemeni felkelőket. A támadás hatalmas botrányt keltett, így Washington újabb szankciókat helyezett kilátásba, majd szeptemberben az USA ismét nagyszabású kibertámadást intézett Irán ellen.

A közös gyakorlat

2019. december 27-én kezdődött az előbbiekben is bemutatott, konfliktusok terhelte Ománi-öbölben, valamint az Indiai-óceánon, az a nagyszabású, négynapos haditengerészeti gyakorlat, amelyben az USA riválisának tekinthető, Oroszország és Kína is részt vesz Irán mellett. Az iráni fél elmondása szerint „a közös gyakorlat üzenete a béke, barátság és a tartós biztonság elérése az együttműködésen és egységen keresztül, s mindez eredménye lesz, hogy Irán bebizonyítja, hogy nem lehet őket elszigetelni”. Mindezek alapján, az üzenet címzettje elsősorban az USA, ahogy a gyakorlaton résztvevő országoknak is van egyfajta üzenetértéke Washington számára. Mindemellett, az iráni állami televízióban levetített riportban a három országot az új tengeri erőháromszögként nevezte meg.

Az orosz fregatta megérkezése a gyakorlatra (forrás: https://www.aljazeera.com/news/2019/12/china-russia-iran-joint-naval-drills-191227183505159.html)

Hadihajók az Ománi-öbölben a gyakorlat második napján (forrás:https://www1.cbn.com/cbnnews/national-security/2019/december/iran-joins-forces-with-russia-and-china-to-send-strong-message-to-the-us)

 

Teherán együttműködése Pekinggel és Oroszországgal régre nyúlik vissza, habár a három ország vezetői szerint a mostani gyakorlat igazán jelentőségteljes közös történelmükben. A három állam együttműködését nagyban erősíti, hogy az Amerikai Egyesült Államok az évek folyamán, igyekezett őket valamilyen formában elszigetelni, esetleg törekvéseiket megnehezíteni, amely nyugat- vagy amerikaellenesség kialakulásához vezetett, s rivális hatalomként tekintenek Washingtonra. Mi több, mind Kína, mind Oroszország élesen kritizálta és elítélte az USA-t az iráni nukleáris megállapodás felbontásakor. Emellett, már csak a gazdasági kapcsolatok miatt is, kiemelten fontos Peking és Moszkva számára Irán és a térség, amellyel élesen szembemegy az amerikai fokozódó katonai jelenléttel, s az Iránt sújtó nyugati szankciókkal szemben. Így, ez a gyakorlat ennek ellensúlyozásaként is értékelhető, hogy a három ország megmutassa jelenlétét, s képességeit a térségben, amelyek az USA-val is fel tudják venni a versenyt. Különösen fontos ez számukra, az előzőkben bemutatott egyre fokozódó feszültség miatt.

Irán és Amerika kapcsolata tehát rendkívül feszült, amelyet a hasonló gyakorlatok még tovább fokoznak. Megemlítendő, hogy egyre több érdekelt fél, szövetséges érkezik a térségbe, s ilyen formában vesz részt a két ország közötti konfliktusban. A jemeni húszik támadása után Washington bejelentette, hogy megerősíti katonai jelenlétét a térségben és szövetségeseivel műveletet indít a térségben történő hajózás biztosítására. A gyakorlat kezdetének napján az USA szövetségesnek számító Japán bejelentette, hogy katonai erőket küld a térségbe, de nem csatlakozik az USA vezette koalícióhoz.

A feszültség további eszkalálódásának elkerülése érdekében, kiemelten fontos lenne Washingtonnak és Teheránnak, hogy újra tárgyalóasztalhoz üljenek, s a nemzetközi közösség megnyugtatására, az iráni atomalku újratárgyalásában megegyezzenek. Erre némi remény látszik a jövőben, hiszen a Japán miniszterelnök, Sinzó Abe 2019 májusában bejelentette, hogy szívesen közvetítene mediátorként az amerikai-iráni konfliktus megoldásában, illetve az atomalku újratárgyalásában. Pozitív, hogy mindezt Donald Trump is szívesen fogadta, s a napokban az iráni média hírt adott arról, hogy Haszán Róháni látogatást tesz Japánba. Azonban, továbbra is kettős ez a kapcsolat, hiszen a tárgyalási szándékok mellett, Washington 2019. december 30-án bejelentette, hogy a következő év folyamán újabb szankciókat vet ki Teheránra, amely tovább lehetetleníti el az iszlám köztársaságot. A napokban végrehajtott iraki és szíriai célpontok elleni amerikai támadás is rányomhatja a bélyegét a két ország közötti kapcsolatra, hiszen a Pentagon szerint ezek a célpontok Irán által támogatottak.

(írta: Mészáros Kinga)

Másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre, illetve közérdekű munkára ítélte a Monori Járásbíróság hétfőn azt a férfit és nőt, akik láncra verve tartottak a pincéjükben egy halottá nyilvánított idős nőt – közölte a Budapest Környéki Törvényszék.

A közlemény szerint az elsőrendű vádlott a személyi szabadság társtettesként elkövetett megsértése, testi sértés bűntette és becsületsértés vétsége miatt – halmazati büntetésül – 1 év 6 hónap börtönbüntetést kapott, amelynek végrehajtását két évre felfüggesztették. A másodrendű vádlottat a személyi szabadság társtettesként elkövetett megsértése miatt kétszáz óra közérdekű munkára ítélték.

A vádlottak élettársként együtt laktak monorierdői házukban. A sértett egyedül élt budapesti lakásában, pszichiátriai betegsége miatt már 1998 májusában cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte a bíróság. Az idős nő 2010-ben többször ismeretlen helyre ment a lakásából, ezért 2010. december 28-tól eltűnt személyként körözte a rendőrség, majd 2016. december 16-án holttá nyilvánították.

A pár 2010-ben ismerkedhetett meg a sértettel, aki önként ment velük monorierdői házukba, ott a pincében kialakított lakrészében lakott, velük étkezett és rendszeresen ház körüli munkát végzett. Mivel többször engedély nélkül elhagyta a házat, a lábait egy lánccal összelakatolták és az elsőrendű vádlott egyszer meg is ütötte, aminek következtében az idős nő bordatörést szenvedett.

A vádlottak 2017. június második felében is lánccal vascsőhöz lakatolták a sértettet, majd elmentek otthonról, a nőnek ekkor sikerült szétszednie a láncot, átmászott a kapun és a vasúti sínek mentén elindult Vecsésre. A sértett 2017. június 26-án reggel egy vecsési élelmiszerüzletnél a kukákban turkált, alultáplált, elhanyagolt, valamint rendkívül éhes és szomjas volt. A jobb bokáján egy körülbelül hatvan centiméter hosszú fém lánc és lakat lógott, ezt a lakossági bejelentés alapján intézkedő rendőrök távolították el róla.

Az ítélet nem jogerős, mivel az ügyész elsőrendű vádlott esetében három nap gondolkodási időt kért.

Horvátország új pályázatot írt ki többcélú harci repülőgépek beszerzésére, miután tavaly januárban meghiúsult az izraeli F-16C/D Barak típusú harci repülőgépek megvételére irányuló üzlet – közölte szerdán az erre célra létrehozott tárcaközi bizottság.

A védelmi minisztérium az Egyesült Államoktól (F-16), Svédországtól (Gripen) új gépekre, valamint Franciaországtól (Rafale), Olaszországtól (Eurofighter), Norvégiától, Görögországtól és Izraeltől (F-16) használt gépekre kér végleges ajánlatot. A pályázati kiírás szerint a válaszokat májusig várják, az ajánlatok értékelésének teljes folyamata pedig augusztusban zárul le, miután a tárcaközi bizottság ajánlattal áll elő a kormány felé.

A horvát védelmi minisztérium 2017-ben öt országtól – Svédországtól, Görögországtól, Izraeltől, az Egyesült Államoktól és Dél-Koreától – kért ajánlatot harci gépek beszerzésére. Dél-Korea kivételével mindegyik küldött ajánlatot. Zágráb a kedvező ár miatt 2018 márciusában az izraeli gépek mellett döntött.

Az izraeli ajánlat tíz együléses és két kétüléses használt, korszerűsített 25-30 éves F-16-os harci gép, valamint egy szimulátor szállítását, hat-nyolc pilóta és 45 technikus továbbképzését, a teljes infrastruktúra (hangárok és üzemanyagraktár) és a gépekre felszerelhető fegyverek biztosítását tartalmazta. Az ügylet félmilliárd dollár értékű lett volna.

Izrael azonban tavaly januárban bejelentette, hogy nem tudja teljesíteni a vállalását, mert nem tudta megszerezni az Egyesült Államok szükséges jóváhagyását a harci repülők Zágrábnak történő eladásához. A fiaskó miatt az ellenzék a horvát védelmi miniszter lemondását követelte, de a bizalmatlansági indítvány nem kapott többséget a parlamentben. A kormány még tavaly decemberben döntött az új pályázat kiírásáról.

Horvátország egyetlen vadászrepülő százada nyolc szuperszonikus, nagyjavított MiG-21 Bisz harci és négy UM gyakorló repülőgépből áll. A gépek nagyjavítását komoly botrány kísérte: a horvát katonai ügyészség 2016 márciusában nyomozást indított, mert sorozatos hibák jelentkeztek a repülőgépek használata közben. A vizsgálatok során kiderült, hogy Ukrajna nem eredeti MiG-21-es vadászrepülőket adott el Horvátországnak, hanem több, más országból beszerzett alkatrészből összeállított gépeket. A megvásárolt repülőgépek sorozatszámait átütötték, és az alkatrészek sorozatszámai sem egyeznek a dokumentációkban lévőkkel. Jelenleg mindössze néhány repül közülük, és azok is csak minimális időt töltenek a levegőben.

Európa országútjain az újhidegháborús időknek megfelelően érezhetően megnőtt a katonai konvojok mozgása, amiből az amerikai erők kimagasló részarányt tudhatnak a magukénak. A LégierőBlogger a minap a vicenzai 173. légideszant dandár támogató zászlóaljának (173RD BSB)  konvoját előzte az észak-olasz A4-es Serenissima autópályán.

A Warfighter Information Network-Tactical (WIN-T) rendszer kommunikációs hálózati központjai HMMWV alvázra illetve utánfutóra kerültek az FMTV teherautókról. Ez a Tactical Communications Node-Lite (TCN-L), mely oszlopmenetben (SATCOM on the move - SOTM), rövid megállásból is tud összeköttetést létesíteni, illetve települt harcálláspontot is ki tud szolgálni.

Zord

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

India vízrajza. Forrás: prokerala.com

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A világ 15 legszennyezettebb városa. Forrás: ohmyindia.com

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

Az észak-indiai népességnövekedés. Forrás: mapsofworld.com

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A tervezett, folyókat összekötő csatornarendszer. Forrás: mapsofindia.com

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ’Zero Budget Natural Farming’, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra

Percek alatt szerelés nélkül összecsukható és nyitható konténerekkel lép az izraeli védelmi piacra a Continest Technologies Zrt. – közölte a magyar start-up vezérigazgatója.

Kis-Márton Vidor hozzátette: a kifejlesztett technológia segítségével a konténer térfogata annak egyötödére csökkenthető, amely 80 százalékos megtakarítást jelent a logisztikai költségekben és a károsanyag-kibocsátásban is.

Elmondta: a konténer szinte bármire használható, átmeneti infrastruktúraként tökéletes például nagy tömegrendezvényeken, de ha szükséges katasztrófahelyzetben és hadgyakorlatoknál is használható. A konténerek bérleti költségének legnagyobb részét a szállítási díj teszi ki, de ezek az új, összecsukható konténerek képesek a logisztikai folyamatok racionalizálására – fűzte hozzá.

Az együttműködés a konténerek mellett az azokhoz kapcsolható környezetbarát vizesblokkok, valamint a napelemes és a ballisztikus rendszerek, illetve a fejlesztés alatt álló specifikus, szállítás utánfutó rendszerek piaci megjelenésére és a közös gyártásra is vonatkozna.

Az amerikai és a brit kormány által aláírt nemzetközi szerződés garantálja ezentúl az atlanti-óceáni hullámsírjában pihenő Titanic roncsainak megőrzését és biztonságát. A szerződés felhatalmazza a két ország kormányát, hogy engedélyt adjon vagy tagadjon meg a roncsok látogatásával és a hajón található tárgyak elmozdításával kapcsolatban.

A nemzetközi szerződésre azért volt szükség, hogy biztosítsák a végtisztességet a hajóval hullámsírba szállt a több mint 1500 utasnak és személyzetnek és garantálják a roncsok megőrzését. A belfasti Harland és Wolff hajóműhelyben készült luxusgőzös 1912-ben az Atlanti-óceánt átszelő első útján jéghegynek ütközött és elsüllyedt.

A BBC News felidézte, hogy Nagy-Britannia már 2003-ban aláírta a szerződést a hajó maradványainak védelméről, a megállapodás azonban csak január 21-én lépett életbe azután, hogy 2019 decemberében Mike Pompeo amerikai külügyminiszter is jóváhagyta. A nemzetközi vizeken található roncsot eddig csak a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO-egyezmény védte.

Nusrat Ghani brit tengerészeti államtitkár “nagy jelentőségűnek” nevezte a megállapodás érvénybe lépését.

“Az óceán mélyén, két és fél tengeri mérföld (4 eze méter) mélyen nyugvó Titanic tragédiája a történelem legjobban dokumentált tengeri katasztrófája. Több mint 1500 ember nyughelyéhez méltó tisztelettel és érzékenységgel kezeljük” – fogalmazott a miniszter. Mint elmondta, Nagy-Britannia szorosan együttműködve dolgozik a kérdésben a többi észak-atlanti országgal, köztük Kanadával és Franciaországgal a Titanic védelmén.

A Titanic roncsait 1985-ben találták meg 350 tengeri mérföldre (650 kilométerre) Új-Fundland kanadai partjaitól. 1986 óta folynak a tárgyalások több ország között a roncs védelméről szóló nemzetközi megállapodásról.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) 2012. január elsejével kezdte meg működését, de már akkor határozott kormányzati elképzelések fogalmazódtak meg az intézmény többlépcsős bővítéséről. Két év múlva megnyitotta kapuit a Ludovika főépülete, a hallgatók 2017 szeptemberében birtokba vehették a közel négyezer fő befogadására alkalmas oktatási központot, a Ludovika Campust, majd a Rendészeti Oktatási Épületet és a kollégiumot. Időközben elkészült a Ludovika Aréna, ahol sportcsarnok, uszoda, valamint a Campuson lőtér és sportpark várja a hallgatókat, de egy jól felszerelt lovarda és speciális oktatási laborok, szaktantermek is a diákok és az oktatók rendelkezésére állnak.

Az NKE tevékenységének kiteljesítése azonban korántsem merül ki a létesítmények megépítésében, az egyetem szervezeti fejlődésének, az új irányok kijelölésének mindig is az objektumok birtokbavétele előtt kell járnia. 2018. szeptember elsejével Koltay Andrást nevezték ki az NKE rektorának, aki korábban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanszékvezetőjeként végzett munkájával már bebizonyította, hogy képes lesz új lendületet adni az ország legdinamikusabban bővülő felsőoktatási intézményének.

— Alig több mint fél éve vette át a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vezetését. Hogyan értékeli az intézményben folyó munkát, az oktatási tevékenységet?
— Az első időszakban rengeteg dolgot kellett megismernem és megtanulnom, hiszen korábban nem volt kötődésem az NKE-hez. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemről érkeztem, az ott töltött közel 16 év nagy részében a katedrán szereztem tapasztalatokat, így mindvégig közvetlen kapcsolatban voltam az oktatással. Úgy gondolom, érthető, hogy a „Pázmányt” bizonyos szempontból most is szellemi otthonomnak tekintem. Bíztam abban, hogy hasonlóan jó oktatói-szellemi közösségre találok itt is – és ez így is történt. Rendkívül gyorsan megtaláltuk a közös hangot a munkatársaimmal. Mivel közös értékrendet vallunk, vezetőtársaimmal magától értetődően tudtuk elkezdeni a közös munkát.

— Mivel, hogyan kezdte az NKE mindennapjaival való ismerkedést?
— Az első hónapokban sorra jártam a szervezeti egységeket, hogy minden szinten minél mélyebben megismerhessem az intézmény munkatársait. Ma már tisztán látom, hogy az elmúlt években egy rendkívül intenzív egyetemépítési folyamat zajlott, ami nem lehetett volna eredményes a kollégák elkötelezettsége nélkül. Számomra nagyon nagy öröm és egyben megható dolog azt látni, ahogy az itteni munkatársaim a „hátukon viszik” ezt az egyetemet. Régóta tudom, és az itt töltött hónapok tapasztalatai újra megerősítették azt a meggyőződésemet, hogy a jól szervezett csapatmunka mindig meghozza az eredményeket.

Új működési rend, szervezeti átalakítások

— Vannak olyan területek, amelyeknél változtatást lát szükségesnek, ha igen, melyek azok?
— Ahogyan azt a rektori pályázatomban is kiemeltem, az NKE és annak vezetői, illetve teljes közössége hatalmas munkát végzett az egyetem létrehozása és a jogelődök közötti kohézió megteremtése érdekében, ezért az „egyetemalapítók” eredményeire építve kezdtem meg a munkámat. Az egyetem alapítását követő néhány év teremtő munkája után most elérkezett az idő, hogy intézményünket nyugodt és kiszámítható pályára állítsuk. Az NKE Szenátusa 2018 november végén egyhangúlag elfogadta az intézmény új szervezeti és működési rendjét, amelyet az NKE-t fenntartó Miniszterelnökség is jóváhagyott. Ezzel egy olyan jelentősebb szervezeti átalakítás vette kezdetét, aminek segítségével megpróbáljuk új pályára állítani az intézményt, szakmai és finanszírozási oldalról egyaránt. Egyetemünk életét és munkáját úgy kell megszerveznünk, hogy az a lehető legmagasabb minőségben szolgálja az oktatást, a kutatást és a rendelkezésünkre álló páratlan egyetemi infrastruktúra megfelelő kihasználását.

— Milyen jellegű átalakításokat terveznek? A korábbiaknál több vagy kevesebb szervezeti egységgel működik majd az NKE?
— Az új szisztémában kiemelt szerepet kapnak az intézményben működő karok. Egyetemi szinten összességében jelentősen csökken majd a szervezeti egységek száma, és ezzel párhuzamosan csökkenteni kívánjuk az egyes szervezetek működésének bürokratikus jellegét is. Az már biztos, hogy új formációkat is kialakítunk, ilyen lesz például a Stratégiai Tanulmányok Intézete, amely a közszolgálati szektor stratégiai, vezetői feladatainak ellátására felkészítő magyar és nemzetközi képzési programok tervezéséért és megvalósításáért lesz felelős. Egy másik új szervezet, az Eötvös József Kutatóközpont meghatározott területeken stratégiai szintű, multidiszciplináris kutatásokat folytat majd. Létrejön továbbá a Nemzetközi és Pályázati Igazgatóság, a páratlanul gazdag infrastruktúra üzemeltetéséről pedig a Campus Igazgatóság gondoskodik majd. A kormány döntése értelmében az egyetemen bevezethetik az oktatói, kutatói és dolgozói életpályamodellt is, ami nagymértékben elősegíti a minőségi egyetem irányába mutató elképzeléseink megvalósítását.

Kiemelt szerepben a magánbiztonság

— Mekkora jelentősége van az egyetem profiljában, életében a Rendészettudományi Karnak?
A rendészeti képzés – hasonlóan a honvédtisztképzéshez – komoly történelmi hagyományokkal rendelkezik, hatalmas felelősség terheli mindkét hivatásrendet, hiszen ők jelentik a magyar társadalom biztonságának garanciáit, ők képviselik az alkotmányos rendszer alapköveit. A Rendészettudományi Karról (RTK) kilépő hallgatókból kerül ki a jövő állami rendészetének parancsnoki állománya, ők lesznek az állam fennmaradásának és működésének fontos pillérei. Az RTK ugyan monopolhelyzetben van a felsőoktatásban, de az eddigi képzésfejlesztési eredmények elismerése mellett folyamatos továbbfejlesztésre, innovációra is szükség van. Egyaránt nagyon fontosnak tartom a megrendelő rendészeti szervek képzésre irányuló igényeinek kiszolgálását és a konstruktív, szakmai kapcsolat fenntartását.

— A rendészettudományi kutatásokban és képzésekben mekkora prioritással szerepel a magánbiztonság?
— Kiindulási pontként úgy fogalmaznék, hogy a közbiztonság megteremtése társadalmi együttműködés eredménye, amelyben az állami szervek mellett egyre fontosabb szerep jut a magánbiztonságnak. Több országból vett példák és elemzések is igazolják, hogy ez a megállapítás egyaránt igaz itthon és külföldön. A Rendészettudományi Kar képzési portfóliójában a biztonsági szakirányon belül nappali és levelező munkarendben is folyik úgynevezett alapképzés. Bizonyosan nem véletlen, hogy mostanra a biztonsági szakirány felvételi pontszáma és a jelentkező hallgatók száma jelentősen emelkedett, ami egyben azt is mutatja, hogy egyrészt a szakgazda Magánbiztonsági és Önkormányzati Rendészeti (MÖR) Tanszék jó úton jár, másrészt a közelmúltban a magánbiztonság és az önkormányzati rendészeti tárgyú képzések iránti igény jelentősen felértékelődött hazánkban. Ezért kézenfekvő kiszolgálni e megnövekedett igényeket, akár új, magasabb szintű képzésekkel is. Így a már említett alapképzés és az arra épülő mesterképzés mellett a jövőben rövidebb időtartamú szakirányú továbbképzések is szóba jöhetnek. Mindebből következik, hogy a Magánbiztonsági és Önkormányzati Rendészeti Tanszék biztonsági szakirányának egyre komolyabb perspektívái mutatkoznak a jövőben.

Speciális képzések

— A 2015–2020 közötti Intézményfejlesztési tervben szerepel, hogy „A magánbiztonság kutatásának és oktatásának fejlesztése alapozhatja meg egy magánbiztonsági szak indítását, amelyet a képzésfejlesztés napirendjén kell tartani.” Mikorra várható a szak megindítása?
— Valóban, kézzelfoghatóan érezhető, hogy jelentős igény mutatkozik a biztonsági vezetői mesterképzés beindítására, hiszen ilyen jellegű kurzusnak nincs alternatívája hazánkban. Éppen ezért a szakgazda Magánbiztonsági és Önkormányzati Rendészeti Tanszéken az alapozó kutatások után immár a szakmai szervezetek aktív bevonásával gőzerővel folynak a képzés előkészületei, a szükséges kidolgozó munkálatok. Sikeres akkreditáció esetén akár 2020 őszén elindulhat a mesterképzés.

— Milyen együttműködés van az egyetem, illetve a vagyonvédelmi és őrző-védő szolgáltatásokat kínáló vállalkozások vezetése között?
— Az említett MÖR Tanszék és a biztonsági szakirány sikereinek kulcsa éppen a magánbiztonsági vállalkozások és önkormányzati rendészetekkel kialakított szoros együttműködés. A partnerek felismerték, hogy ők lehetnek a szakirány „megrendelő szervei”, egyben az itt végzett tehetséges hallgatók elsődleges „felvevőpiaca”. Folyamatosan bővül a tanszék partnerhálózata, Ruzsonyi Péter dékán év végén írta alá az újabb együttműködési megállapodást a szakirány támogatására.

— Kapnak-e, illetve kaphatnak-e speciális szakmai képzést, továbbképzést e vállalkozások vezetői, esetleg alkalmazottjai?
— A biztonsági szakirány hallgatói speciális képzésben részesülnek, ami azt jelenti, hogy az alapozó ismeretanyagon túl szakmaspecifikus tantárgyakat – például biztonságtechnika, létesítményvédelem, személy- és vagyonvédelem – is nagy óraszámban, az elméleti és a gyakorlati ismereteket ötvözve tanulnak. A partnereknek köszönhetően immár egy jól felszerelt biztonságtechnikai szaktanterem is segíti a gyakorlatiasabb képzést, ami komoly előrelépésnek tekinthető. A MÖR Tanszék kiváló gyakorló szakemberekkel bővült az elmúlt hónapokban, akik további garanciát jelentenek a naprakész, gyakorlatorientált tudás átadására.

(Cikkünk a Biztonságpiac 2019 évkönyvben jelent meg, tavaly februárban.)

Életének 77. évében elhunyt Nováky Balázs, a Határőrség Országos Parancsnokságának egykori parancsnoka – közölte a rendőrség.

Az Országos Rendőr-főkapitányság kommunikációs szolgálatának közleménye szerint Nováky Balázs nyugállományú határőr altábornagy 1990 és 1999 között volt a Határőrség Országos Parancsnokság parancsnoka.

A testület teljes állománya osztozik a család fájdalmában – írta az ORFK. Temetéséről később intézkednek.

Az élelmiszer-hamisítás napjainkra a világ negyedik legjövedelmezőbb üzletága lett. Noha hazánkban nem találkozhatunk nagy számban a fekete­gazdaság ezen szereplőivel, mégis egyre növekvő társadalmi problémát jelent szerte a világon. Helik Ferencet, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal Kiemelt Ügyek Igazgatóságának vezetőjét kérdeztük.

— Mit takar egészen pontosan az élel­­­­mi­­­szer-hamisítás?
— Akkor beszélünk élelmiszer-hamisításról, ha valaki gazdasági előny vagy haszonszerzés céljából szándékosan megváltoztatja egy élelmiszer beltartalmát, romlási jelenséget leplez el, kihagy, vagy adott esetben olyan alapanyagot tesz hozzá egy élelmiszerhez vagy takarmányhoz, amelyet egyébként nem lenne szabad. Ide kell sorolni emellett azt is, ha valaki egy termék minőségmegőrzési idejét vagy fogyaszthatóságát meghosszabbítja, vagy a terméket lényeges tulajdonságára vonatkozó félrevezető megjelöléssel hozza forgalomba. Hamisításnak minősül továbbá, ha valaki az eredeti jogvédett terméket a jogosult engedélye nélkül lemásolja, annak a csomagolóanyagába más terméket rak.

— Élelmiszer-hamisításon tehát nem csak a már kész, fogyasztásra alkalmas termékeket, ételeket kell értenünk?
— Nem, hiszen nemcsak az élelmiszert hamisítják, hanem a takarmányt is. Sőt a növényvédő szerek hamisítása is egyre nagyobb üzletté vált. Ebben a szegmensben is éves szinten milliárdos bevételhez jutnak a csalók. Az élelmiszerekhez hasonlóan a leggyakoribb hamisítási alap­esetek itt is ugyanazok. Vagy nincs benne hatóanyag, vagy olyan kerül bele, amely nem engedélyezett, de az is előfordul, hogy az eredeti hatóanyag gyártójának az engedélye nélkül használják fel a hatóanyagot.

— Gyógyszerek, étrend-kiegészítő termékek esetében is alkalmazzák a hamisítók ezt az eljárást?
— Sajnos igen, ott is ugyanígy előfordul. Nagyon gyakori, hogy a különböző étrend-kiegészítő termékekben illegális anyagot vagy gyógyszerhatóanyagot találunk. Vitaminok, vitamin jellegű készítmények esetében például minden jó tulajdonságot ígérnek a doboz csomagolásán, de ezek mégsem találhatók meg bennük. 2018-ban a legnagyobb fogásunk is étrend-kiegészítő termékhez kapcsolódott. Közel ötvenmillió forint értékben hatvanezer doboz étrend-kiegészítőt, elsősorban potencianövelő készítményt vontunk ki a forgalomból, amelyek eredete nem volt igazolható. De tavaly találkoztunk olyan potencianövelő készítménnyel is, amely gyógyszer-hatóanyagot tartalmazott. Ez minden esetben tilos, tekintettel arra, hogy étrend-kiegészítőként hozták forgalomba.

— Hogyan sikerült fényt deríteniük erre a jelentős csalásra?
— Ez egy hosszabb időt felölelő, összehangolt ellen­őrzés volt, amelynek sikere több hatóság együttes munkájának volt köszönhető. Az előzetes adatgyűjtést követően helyszíni adatmentést végeztünk a teljes informatikai rendszerükről. Ennek alapján tudtuk elkezdeni felgöngyölíteni az ügyet, és így bizonyosodott be, hogy a termék több cég hálózatán keresztül jutott be Magyarországra. Mivel nem volt nyomon követhető a termék, ki kellett vonnunk a forgalomból.

— Volt még hasonlóan nagy fogásuk?
— Két hasonlóan súlyos jogsértéssel találkoztunk az elmúlt években. Az egyik esetben a vállalkozások a gesztenyemasszába nem megfelelő mennyiségű gesztenye-alapanyagot raktak, inkább burgonyapehellyel, illetve rizsliszttel helyettesítették. Így pedig sokkal olcsóbban tudták előállítani a magyarok egyik nagy kedvencét. A másik esetben a sajttal vagy brokkolival töltött fagyasztott pulykamedál termék nem felelt meg a jogszabályoknak. Mivel ebben az esetben sem a szakember, sem a fogyasztó érzékszervileg nem tudta megállapítani, hogy milyen fajta húst vásárolt, DNS-teszttel elemeztük a terméket. Itt derült ki, hogy az érintett vállalkozás pulyka helyett elsősorban csirkehúsból állította elő az élelmiszert. Ehhez ugyanis sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni.

— A beltartalom megváltoztatása mellett melyek a leggyakoribb trükkök, amelyeket alkalmazni szoktak a hamisítók?
— Az egyik legklasszikusabb eset, amikor a lejárt terméket próbálják meg újra fogyaszthatóvá „varázsolni”. Bevált procedúra például, amikor a bolti eladó a 10-én lejárt terméknél a nullát áthúzza, amiből így már 8-as szám lesz. De az elmúlt években volt egy ennél jelentősebb dátumhamisításunk is. A nagyáruházakban keletkezett több száz tonna lejárt terméket a megsemmisítést végző vállalkozás nem a megsemmisítő állomásra szállította, hanem a saját telephelyére. A termékekre sok esetben profi, nyomdai úton gyártott új matricákat nyomtatott, majd újból forgalomba hozta őket.

— Amiket aztán önök lefoglaltak és megsemmisítettek. Mennyi élelmiszer válik ily módon hulladékká?
— 2012 óta közel nyolcezer tonna terméket vontunk ki a forgalomból és rendeltük el a megsemmisítésüket. Ez viszonylag magas számnak tűnhet, de vegyük azt alapul, hogy hazánkban napi szinten 24 ezer tonna élelmiszer fogy. Ebben pedig még nincs benne az export, valamint az, amit a hazánkba látogató turisták fogyasztanak el.

— Az élelmiszer minden esetben bizalmi termék. A fogyasztók emiatt feltétlen bizalmat adnak az éttermeknek is. De jól gondolom, hogy ezen a területen is gyakoriak a szabálysértések?
— Sajnos igen. A higiéniai problémák és a lejárt szavatosságú termékek további tárolása, felhasználása viszonylag nagy számban fordul elő. Az egyik jelentős 2018-as ügyünkben egyéb súlyos jogsértést is megállapítottunk. A szóban forgó étterem híres volt arról, hogy az egyik legfinomabb borjú bécsit forgalmazza. Vizsgálatunk során azonban megállapítottuk, hogy a vizsgálattal érintett időszakra vonatkozóan a forgalmazotthoz képest csak elenyésző borjúhúsmennyiségről tudott bemutatni számlát. Mivel a cég házhoz szállítást is végzett, így sikerült adatokat mentenünk a házhoz szállítást végző cég informatikai rendszeréből. Ennek alapján pontosan tudtuk, hogy melyik nap mennyi adag ételt szállítottak ki. A dokumentumok és adatok elemzése alapján megállapítottuk, hogy az étterem nagy mennyiségben használt fel olyan húst, amelynek eredete nem igazolható.

— A különbséget ezek szerint a fogyasztók nem is vették észre. Történt olyan eset, amikor a fogyasztók jelezték, hogy valamilyen probléma lehet az élelmiszerrel?
— Néhány évvel ezelőtt egy nagy kakaógyártó cég mindenki által ismert csomagolását állították elő a hamisítók, majd a dobozt megtöltötték ócska, silány minőségű kakaóval. Az ügyre pontosan úgy derült fény, ahogyan kérdezte. Egyre több fogyasztó fordult reklamációval az eredetit előállító céghez. A gyártó emiatt elkezdte kivizsgálni, hogy melyik boltból érkezett a panasz, és így derült ki, hogy ők oda nem is szállítanak. Természetesen a hamis terméket gyorsan kivontuk a piacról.

— A haszonállattartási szegmensben is sok intézkedést kellett alkalmazniuk az elmúlt évben?
— Ezen a területen főleg az exportra szállítás kapcsán végeztünk ellenőrzéseket. Jellemzően állategészségügyi előírásokat nem tartottak be a vállalkozók. Sok esetben nem volt megfelelően megoldott a karanténozás, sem pedig az állatok jelölése. Szarvasmarha esetében például mind a két fülben kell lenni krotáliának. További szabálytalanságot fedeztünk fel a különböző okiratok, például a marhalevelek esetében is. A legnagyobb problémát azonban továbbra is az állatok moslékkal etetése okozza. 2004 óta az Európai Unió ugyanis tiltja a sertések ezzel való táplálását. Ennek ellenére azonban mégis sokan megpróbálkoznak azzal, hogy konyhákból, éttermekből összeszedik a maradékot vagy a vágóhídi mellékterméket, és ezzel etetik az állatokat. Ez ellen azonban minden esetben fel kell lépnünk.

— A hamisítás mellett nem kerülheti el a figyelmüket az élelmiszer-terrorizmus sem. Hazánkban mennyire kell ettől tartani?
— Magyarország nagyon kivételes helyzetben van. Nálunk nincsenek jelen sem illegális élelmiszer-előállító gyárak vagy üzemek, sem pedig az élelmiszer-maffia tagjai. A terrorizmus azonban globálisan fennálló veszély, amire mi is kiemelt figyelmet fordítunk. Tavaly tavasszal azonban kaptunk egy jelzést, miszerint valaki szándékosan szennyezte az UHT tejek egy részét. Ez nagyon tanulságos eset volt, hiszen az élelmiszer-terrorizmus, az élelmiszerrel való fenyegetés súlyos helyzetet teremthet. Magyarországon ilyen 2014-ben fordult elő utoljára, akkor el is fogták az illetőt. A tavalyi eset azért volt különösen jelentős, mert több áruházláncot érintett. Nagyon gyorsan kellett a boltoknak és a hatóságoknak is reagálniuk, hiszen a termékeknek minél előbb le kellett kerülniük a polcokról. Noha a bejelentés alaptalan volt, így is közel ötvenmilliós kárt okozott a fenyegető.

— Ön szerint hogyan lehetne elérni, hogy egy élelmiszer ne veszélyeztesse a fogyasztót?
— Talán a legjobban az említett kakaóporos esettel tudnám leírni. A vásárló visszajelzése, az élelmiszer-előállító odafigyelése és a hatósággal való együttműködés alkotja azt a hármast, ami elvezet ahhoz, hogy élelmiszer-biztonságról beszéljünk.

(Cikkünk a Biztonságpiac 2019 évkönyvben jelent meg, tavaly februárban.)

Soron kívül megkezdte az egészségügyi védőmaszkok gyártását a büntetés-végrehajtási szervezet – jelentette be a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) szóvivője szombaton a debreceni büntetés-végrehajtási intézet gyártóüzemében.

Orosz Zoltán alezredes emlékeztetett rá, hogy a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs pénteki ülésén elfogadott akciótervében a BVOP feladatául szabta, hogy készítse elő az egészségügyi védőfelszerelések gyártására történő átállást. “A büntetés-végrehajtás (bv) az átállást végrehajtotta” – mondta a szóvivő.

Hozzátette: a védőmaszkokat a bv gazdasági társaságai közül a fogvatartottakat foglalkoztató Adorján-Text Kft. gyártja, amelynek a fő profilja ágyneműk, függönyök, asztalterítők, törölközők, egészségügyi termékek, munka és védőruhák gyártása. A védőmaszkok gyártásához minden alapanyag rendelkezésre áll, a fogvatartottak hosszított idejű váltásban, napi 12 órán át készítik, csomagolják a maszkokat, amelyből húszezer darab gyártására képes naponta az üzem – részletezte Orosz.

A szóvivő hangsúlyozta: a jelenleg is zajló gyártási folyamat eredményeként folyamatosan nő az árukészlet, de már most jelentős raktárkészlettel, több mint 320 ezer védőmaszkkal rendelkeznek. A maszkokat az ország több pontján kialakított raktárakban tárolják, ahonnan szükség esetén azonnal szállíthatják a felhasználókhoz.

A kormány 2017. december végén hozott elvi döntést arról, hogy az úgynevezett okosvárosok kialakításához szükséges technológiák magyarországi elterjesztésének elősegítése érdekében megvalósuló fejlesztéseket költségvetési forrásból és egy rugalmasan bővíthető központi informatikai infrastruktúra létrehozásával kell támogatni. A döntést követően kialakított koncepció szerint a kapcsolódó fejlesztések tartalmi részleteinek kidolgozását először egy olyan pilotprojekt keretében célszerű megvalósítani, amelynek előkészítésére Monor városát jelölték ki.

Az okosvárosprogram második lépésében született kormányhatározat pénzügyi forrást biztosított a pilotprojekt megvalósíthatósági tanulmányának elkészítéséhez, amelynek összeállítása tavaly nyár végén fejeződött be. A Belügyminisztérium által elfogadott tanulmány alapján készült kormány-előterjesztés megvitatása után 2018. december végén megszületett a határozat: Monor elkezdheti az okosváros-pilotprojekt megvalósítását.
A 18 500 lakosú járási székhely ezzel kiemelten fontos szerephez jutott az okosváros koncepciójának közép- és hosszú távú előkészítésében, majd megvalósításában. A következő években – nagyrészt a helyben megvalósított fejlesztések eredményeként – nemcsak a városi hivatalok, hanem a lakosság is XXI. századi szolgáltatásokat élvezhet majd. Zsombok Lászlóval, Monor polgármesterével a mintaprogram részleteiről, a kitűzött célokról, a megvalósítás helyzetéről és a következő időszak feladatairól beszélgettünk.

— Összefoglalható röviden, hogy mi az okosváros koncepciójának lényege?
— Egy kissé hivatalosnak tűnő megfogalmazásban az okosvárosprojekt egy komplex szolgáltatáscsomag megvalósítása, amelyben az államigazgatás központi funkciói és a helyi funkciók ötvöződnek. Az elképzelés végcélja egy olyan, a közigazgatásban alapvetően már létező központi infrastruktúrára – azon belül főként az informatikai rendszerekre, adatbázisokra – épülő információszolgáltatási rendszer kialakítása, amely kétirányú információáramlást biztosít. Tehát például bizonyos lokálisan létrejött adatbázisok elérhetők lesznek az adott hivatalok országos központjaiban is, ugyanakkor a helyi hivatalok – jelen esetben a monori szervek – közvetlenül lehívhatják a rájuk vonatkozó és a munkájukhoz szükséges adatokat. A majdan kiépülő országos rendszer moduláris felépítésű lesz, és végeredményben egy olyan, platformjellegű szolgáltatáscsomag létrehozása valósul meg, amely az adott település egyéni igényeinek megfelelően testre szabható funkciókat kínál.

— Ezek szerint a két alappillér a központi és a helyi infrastruktúra?
— Igen, illetve azok részleges integrációja, kooperációja. Az okosvárosprogram logikai szerkezete a központi és a helyi információk összesítésére és együttműködésére épül. Példának vehetjük a térfigyelőkamera-rendszert, amely nemcsak lokálisan ad segítséget a helyi rendőrségnek és polgárőrségnek, de említhetném a lakosság számára közvetlen előnyt kínáló e-személyit is, amely különböző helyi szolgáltatások igénybevételére jogosító városkártyaként is használható lesz. Általánosítva azt is mondhatnám, hogy több olyan fejlesztési elem is van, amely a központi infrastruktúrán keresztül valósul meg, de jó néhány olyan komponens is lesz, amelyeket mi helyben találunk ki, és valósítunk meg. A pilotprogram egyik célja, hogy tapasztalatokat szerezzünk a központi szolgáltatások és a helyi fejlesztések közötti együttműködésről.

— A későbbiekben milyen országos és milyen lokális előnyök származnak a központi infrastruktúrához való csatlakozásból?
— Egy ilyen központi rendszer létrehozásának az az egyik előnye, hogy a csatlakozó településeknek csupán a helyi sajátosságokat kiszolgáló fejlesztéseket kell biztosítaniuk, a tipikusan előforduló részfeladatok központi támogatása adott. Így ezeket a funkcionalitásokat nem szükséges minden településnek elkülönült, más-más technológiai alapokon létrehozott, szerteágazó licencjogokkal védett szigetszerű fejlesztésekkel létrehoznia. Egy ilyen központi „egységcsomag” kialakítása és létrehozása a költségek csökkentésével és a fejlesztések leegyszerűsítésével nagyban javíthatja és felgyorsíthatja az okosváros-technológiák magyarországi elterjedését. Ugyanakkor a települések számára a kialakított rendszer egyedi – központi rendszertámogatást nem igénylő – fejlesztésekkel történő kiegészítése továbbra is lehetséges marad, így az okosváros-platformszolgáltatás végül nem jelent túlzott egységesítést.

— A megvalósíthatósági tanulmányban konkrét fejlesztési célokat is kitűztek?
— Igen, de előtte az egész projektre általánosságban is érvényes szempontokat fogalmaztunk meg. Négy városfejlesztési aspektus szerint állítottuk össze a szakmai tartalmat, azokat az alapvetéseket írtuk le, hogy milyen jellegű fejlesztéseket foglaljon magában a pilotprojekt. Röviden összefoglalva: az önkormányzat által a lakosság részére biztosított szolgáltatások minőségének és hatékonyságának javítása mellett az energia és más erőforrások takarékosabb felhasználását, valamint az állampolgárok bevonását és életminőségük javítását, illetve a gazdaságilag önfenntartó rendszerek megalkotását tűztük ki elérendő célként.

— Ezek a fejlesztések kizárólag informatikai jellegűek?
— Egyáltalán nem, sőt! Ez a mintaprojekt, és meggyőződésem szerint az országos koncepció lényege és küldetése alapvetően nem a technológiai fejlesztés. Úgy gondolom, hogy a „Smart City” már egy kissé elcsépelt angol kifejezés, amelynek ma már inkább negatív jelentéstartalma van, az okosváros egy fokkal jobb, de én inkább az „élhető város” terminológiát szeretem használni, mert jobban kifejezi az eredeti gondolat jelentéstartalmát, és azt, hogy itt korántsem csak hardverekről és szoftverekről, hanem a mindennapi életet segítő szolgáltatásokról van szó. Teljesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ebben a pilotprojektben elsősorban Monor lakosságára kell fókuszálni, az itteni polgárok életét kell élhetőbbé, egyszerűbbé, jobbá, kényelmesebbé, komfortosabbá tenni. Olyan típusú fejlesztéseket szeretnénk megvalósítani, amelyekben a technológia csak egy eszköz – a szolgáltatások igazi értékét és előnyeit azonban nemcsak a hivatalok élvezik majd, hanem a lakosság is.

— Említene néhány konkrét példát?
— Lesznek olyan szolgáltatások, amelyek a hivatalok számára jelentenek segítséget, a lakosság csak közvetve érzékelheti az előnyöket. Ilyen például a webalapú települési térinformatikai platform kialakítása, amelynek segítségével a Lechner Tudásközpont építésügyi szakrendszereiben tárolt térképi rétegek elérhetővé válnak az önkormányzat számára is, mégpedig felhőalapú szolgáltatásként, azaz minden arra feljogosított hivatal és szervezet letöltheti az állományokat. Ez a rendszer nem közvetlenül az állampolgároknak ad információs szolgáltatást, a hivatali ügymenetet azonban sokkal egyszerűbbé és gyorsabbá teszi, így végül a lakosság érdekeit is szolgálja, mivel gyorsabb és precízebb szolgáltatást kapnak a polgárok is.

— Milyen szolgáltatásokat fejlesztenek közvetlenül a lakosság számára?
— Jó néhány olyan, többnyire helyi fejlesztésben megvalósuló funkció is létrejön, amelyek egy része az okostelefonok mobilalkalmazásaival lesz elérhető. Ilyen lesz például az iskolai étkeztetés térítési díjának kezelését felkínáló megoldás, amely a helyi, már működő Étinfó rendszerünkhöz csatlakozik majd. Az elképzelések között szerepel az e-számla is, amelyet többek között a gyermekétkeztetés terén tervezünk bevezetni, ez a rendszer lehetőséget biztosít a különböző díjak elektronikus úton történő kiegyenlítésére. Szintén a lakosságot közvetlenül is érintő újítás lesz az e-személyazonosító igazolvány bevezetése, amelynek egyik funkciója lehet, hogy egyben városkártyaként is szolgál, annak segítségével lehet majd igénybe venni a szociális alapú támogatásokat, illetve olyan intézmények szolgáltatásait, mint például az uszoda vagy a könyvtár, de ugyanez az e-személyi alkalmas lesz a helyi kereskedelmet élénkítő marketingeszközök támogatására is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az adott helyszíneken kártyaolvasókat helyezünk el, a kártyaelfogadói hálózat kiépítéséhez pedig alapszoftvercsomagot telepítünk. Minden monori iskolában szeretnénk legalább egy okostantermet kialakítani, ahol a tanárok multifunkciós digitális tábla segítségével oktathatnak, a diákok pedig tabletekkel dolgozhatnak, és ahol a szükséges szerveren és szoftvereken kívül egyéb technikai eszközök is rendelkezésre állnak. Természetesen a pedagógusok felkészítéséről is gondoskodnunk kell, és az oktatási kormányzattal közösen biztosítani fogjuk a korszerű oktatáshoz szükséges digitális tananyagokat is. Egy másik fejlesztés célja, hogy az általános iskolások az iskolaépületbe érkezésükkor és távozásukkor automatikusan azonosítsák magukat, amiről a szülők elektronikus értesítést kapnak. Tervezünk egy úgynevezett okosutcát is, ahová a közterületen bemutatható, valóban működő és hasznos, innovatív eszközöket, köztéri bútorokat telepítenénk – például okospadokat és olyan kerékpártárolókat, amelyek az e-személyi igazolvánnyal történő azonosítással nyithatók és zárhatók. Számos tervünk van még, telepítünk innovatív köztéri illemhelyeket, elhelyezünk multifunkciós információs táblákat, és lesz egy úgynevezett okos-gyalogátkelőhely is.

— Mikor fejeződnek be a fejlesztések, és mikorra várható a pilotprojekt élesítése?
— A projekt megvalósítását 2019-ben kezdjük, több ütemben várható az egyes fejlesztési elemek „beélesítése”, a tervek szerint 2020 februárjában már teljeskörűen működni fognak a szolgáltatások.

Cikkünk a Biztonságpiac 2019 évkönyvben jelent meg, tavaly februárban.)

Csehország csatlakozik a szintén Maliban működő Barkhane művelethez 60 katonával (Maliban egyszerre van egy ENSZ, egy EU és egy francia katonai művelet, + még részben egy regionális közös katonai művelet)
Mi ebben az érdekes? Egyrészt hogy Kelet-Europából a cseheken kívül mindenki passzív az afrikai missziók tekintetében főleg a legveszélyesebb Szahel térségben. A cseheknek van már egy 120 fő egységük Maliba az EUTM keretében, nekünk van asszem 20 fő jóváhagyva, de évekig csak 4-8 körül volt. Az EU-s misszió kiképző jellegű és az ország biztonságosabb déli részén. Az ENSZ misszió nagyon veszélyes mert az főleg az északi területeken mozog, és a MINUSMA az elvesztett katonák számát tekintve egyértelműen a legveszélyesebbnek számíl eddig kb. 200an haltak meg a 15.000 fő misszióból.
A csehek azzal léptek újat, hogy az EU misszió mellett szerepet vállaltak a franciák új kezdeményezésében, a Task Force Takouba . Én is most hallottam róla először, de a lényege, hogy a Barkhane művelet emberhiánnyal küzd (igen, a franciáknak nincs elég katonája) és ezért egy mentorálási jellegű missziót indítanak, amibe partnereket keresnek. Mint a 2000-es évekbeli afganisztáni OMLT missziók. A katonák alapból kiképeznek egy adott harcoló egységet, majd el is kísérik őket a műveletekbe, ami sokszor éles tűzharcot is jelent. Ez az egyik legveszélyesebb forma a konkrét háborúskodáson kívül, ráadásul Mali igazi sivatagi hadviselést jelent, ahol egyedül vagy a sivatagban, hosszú járőröket teszel, sivatagban alszol, rajtaütések vagy rajtadütések stb.A csehek 60 fővel mennek, ez a cikk konkrétan különleges műveleti erőkkel írja le a TF Takouba-t. Azaz a csehektől nagy dolog, hogy ezt bevállalják, idáig rajtuk kívül csak észtekről szól a hír (részükről is nagy dolog).
Egy ilyen misszió ideális is lehetne a magyar különleges műveletieknek, jármű, felszerelés van, csehekkel közös logisztikát ki lehetne alakítani, most már lenne is mivel utánpótlást szállítani, de gondolom a franciák egy csomó mindent biztosítani fognak a résztvevő országoknak (az észt képességek és lehetőségek jóval szerényebbek). Csak ugye a politikai akarat hiányzik, hogy vállaljuk az ilyen misszióval járó kockázatokat. A magyar-francia kapcsolatok felvirágoznának, abban biztos vagyok, és ez az EU-s politikáinkban több helyen is visszaköszönne.

70 milliméteres FZ rakéta-éleslövészet a körös-hegyi lőtéren, 2018. július 16. éjszaka, az Airbus Helicopters H145M HForce tesztkampánya során.

Zord

Eddig ismeretlen felvételek százaiból álló fotógyűjteményt fedeztek fel német történészek a lengyelországi zsidóság megsemmisítésére indított náci műveletről, az úgynevezett Reinhard-akcióról. Több fényképen nagy valószínűséggel a sobibóri haláltábor hírhedt egykori őre, John Demjanjuk is látható, aki haláláig azt állította, hogy nem járt a lágerben.

Német lapbeszámolók szerint a több mint 350 felvételt tartalmazó gyűjtemény Johann Niemann, a sobibóri megsemmisítőtábor helyettes vezetőjének hagyatékából került elő. A gyűjteményt bemutató – Fotók Sobibórból című – kötetet január végén mutatják be A terror topográfiája (Topographie des Terrors) nevű berlini dokumentációs, kiállítási és kutatási központban.

A kutatóintézet közleményében kiemelte, hogy vannak még olyan náci bűncselekmények, amelyek nem kerültek megfelelő helyre a társadalmi emlékezetben. Ezek közé tartozik a Reinhard-akció, amelyben 1,7 millió, többnyire lengyelországi zsidót gyilkoltak meg a sobibóri, a treblinkai és a belzeci megsemmisítőtáborban. Az emlékek hiányossága főleg annak tulajdonítható, hogy kevés a túlélő, az elkövetők pedig sikeresen eltüntették bűneik nyomait. Azonban az is fontos, hogy sok esetről szinte egyáltalán nem maradt fenn képanyag.

Az úgynevezett Niemann-gyűjtemény viszont megalapozza a Reinhard-akció képi emlékezetét, a felvételek bemutatják a művelet számos helyszínét a megszállt Lengyelországban. Néhány sobibóri felvételen az őrszemélyzet csaknem hét évtizeddel később világszerte ismertté vált tagja, John – korabeli nevén Ivan – Demjanjuk is látható, akit 2011-ben egy müncheni bíróság elítélt, bűnrészesnek találva őt a láger 28 060 zsidó foglyának legyilkolásában. A 2012-ben elhunyt vádlott mindig is azt állította, hogy Sobibór közelében sem járt. Az egykori felettesének hagyatékából előkerült felvételek jelentik az első, teljességgel egyértelmű bizonyítékot ennek az ellenkezőjére, és ha már annak idején meglettek volna, bizonyára egészen másként zajlott volna le a bírósági tárgyalás.

A Demjanjuk-per fordulópont volt a náci háborús bűnösök németországi felelősségre vonásában. A vádlott aktív közreműködése a gyilkosságokban ugyan nem nyert bizonyítást, de a bíróság megállapította, hogy felvigyázói munkaköréből szükségszerűen következik, hogy köze volt foglyok halálához. Ez az ítélet szemléletváltáshoz vezetett a német igazságszolgáltatásban, időközben valamennyi még élő egykori náci lágerőr ellen eljárást indítottak, holott korábban nem foglalkoztak velük, mert úgy látták, hogy nincs esély elmarasztaló ítélet kiharcolására.

A Topographie des Terrors a náci rezsim történetének egyik legismertebb berlini kutató- és emlékhelye. A náci állambiztonsági szervek, köztük a Gestapo és az SS – a titkos politikai rendőrség és a náci párt fegyveres szervezete – egykori központi irodaépületének helyén, részben romjain épült intézményt évente több mint egymillió látogató keresi fel.

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába.  A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult „Terror elleni háborúban” az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy „papírtigrist” jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének „tesztjére” egészen a 2011-es „arab tavaszig” kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy „megvásárláson” alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es „arab tavasz” annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai „kivonulásnak” az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a „nemzeti” identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az „Arab Tavasz” eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az „Arab Tavasz” első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár „sajátjaként” tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később „elfoglalta” Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része – ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk – a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges „proxijai” közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős „puha hatalommal” bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a „süllyedő hajót”.

Szerző: Wagner Péter

 

Megépülhet Szekszárdon a 2007 óta tervezett légimentőbázis, a Készenléti Rendőrség jelezte a projekt befejezésének szándékát az önkormányzatnak.

A szekszárdi önkormányzat tájékoztatása szerint a tolnai megyeszékhely közgyűlése legutóbbi ülésén hozzájárult ahhoz, hogy a korábban e célra a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek átadott terület a Készenléti Rendőrség kezelésébe kerüljön.

A légimentőbázis létesítését 2007-ben az Országos Mentőszolgálat Légimentő Kht. kezdeményezte Szekszárdon; a város önkormányzata 2011-ben a kijelölt területet állami tulajdonba adta, az OMSZ azonban 2016-ban elállt a leszálló és a hangár megépítésétől.

Ács Rezső, Szekszárd polgármestere előterjesztésében emlékeztetett arra, hogy a légi mentés repüléshez tartozó feladatait a Készenléti Rendőrség vette át. Arról is beszámolt, hogy a szervezet 2019. októberben kifejezte szándékát a szekszárdi bázis megvalósítására, amelynek létesítési engedélyét a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Repülőtéri és Légiforgalmi Hatósági Főosztálya 2021. márciusig meghosszabbította.

A Magyar Légimentő Nonprofit Kft. honlapja szerint ma Magyarországon hét légimentőbázis működik: Miskolcon, Debrecenben, Szentesen, Budaörsön, Balatonfüreden, Sármelléken és Pécsen.

A rendőrség december 31-én azt közölte, hogy a szolgálatnak a múlt év végén kilenc használt, de jó állapotú mentőhelikoptert adott át a Honvédelmi Minisztérium Elektronikai, Logisztikai és Vagyonkezelő Zrt., és megkezdődött új légimentőbázisok építésének, illetve a meglévők felújításának, korszerűsítésének a tervezése.

Ez évtől a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. tulajdonosi jogait a Készenléti Rendőrség gyakorolja, a légi mentés egészségügyi, szakmai irányítását továbbra is az OMSZ főigazgatója végzi.

A változást mindenki másként éli meg. Ki könnyebben, ki nehezebben veszi tudomásul, hogy ez az élet velejárója, és vannak, akik maguk keresik az új lehetőségeket. Utóbbiak közé tartozik Gampel Balázs is, aki néhány éve a Magyar Honvédség törzsőrmestere volt, ma repülőműszakiként az egyik közel-keleti légierő szállítógépein dolgozik.

Balázs Magyarországon töltött szabadsága idején szakított időt arra, hogy az indíttatásról, a második világháborús magyar pilótákról, és az An-26-oson eltöltött évekről meséljen és arról is, hogy miért választotta a földi beosztást a repülés helyett.  

- Mindig is érdekelt a második világháború és főleg a repüléssel kapcsolatos része. Körmendiként megpróbáltam felkutatni a helyi vonatkozású dolgokat és így kerültem kapcsolatba a Magyar Királyi Honvéd Légierő legendás pilótáival, a Pumákkal. Miután 16-17 évesen elolvastam Tobak Tibi bácsi „Pumák földön, égen” című könyvét, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szervezni kellene egy író-olvasó találkozót. Ő egyből igent mondott a megkeresésemre és levonatozott Körmendre. Nagy élmény volt személyesen találkozni vele, hiszen nem mindennap adódik a lehetőség, hogy az ember a példaképével találkozzon. Ebben az időben maketteztem is, és megvolt Tibi bácsi kék 11-es Messzere. Az író-olvasó találkozó előtt volt még időnk, így beugrottunk hozzánk, megmutattam neki a makettet és megkínáltam harapnivalóval. Mire ő - soha nem felejtem el - zsíros kenyeret kért. Ezen a találkozón fogalmazódott meg, hogy mi lenne, ha a körmendi születésű Bejczy József (Dzsó) századosnak - aki Tibi bácsi századparancsnoka volt és 1944. november 4-én vesztette életét - lenne egy emléktáblája a városban. Dzsó miatt a Pumáknak és Tibi bácsinak is erős kötődése volt Körmendhez. A helytörténésszel, Komjáthy Kálmán bácsival összefogtunk, hogy összejöjjön az emléktábla. Sok segítséget kaptunk Tibi bácsiéktól és a Magyar Veteránrepülő Szövetségtől is. A tábla avatására 1997 novemberében, Dzsó eltűnésének évfordulóján került sor. Az avatóra Tibi bácsi mellett meghívtunk három volt Puma pilótát. Ezen az eseményen találkoztam először a kecskeméti Puma század parancsnokával, Hegedűs „Gege” Ernővel. Sokat beszélgettünk és Gege meghívott Kecskemétre, a századhoz. Hatalmas élmény volt, hogy közelről láthattam a MiG-29-eseket és megnézhettem egy üzemnapot.

Közben a középiskola utolsó évében láttam a „Memphis Belle” című filmet, és nagyon megragadott, ahogy a gépszemélyzet egy emberként dolgozott. Mindezek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy katonai pályára lépjek. Jelentkeztem Szolnokra, de sajnos a felvételi nem jött össze. Az érettségi után egy évig egy helyi cégnél dolgoztam, de nem adtam fel, próbáltam felkészülni testnevelésből, mert azon estem ki. 2000-ben már sikeresen felvételiztem és augusztus 14-én bevonultam. Felmerült bennem, hogy pilóta legyek, korábban el is mentem a szombathelyi hadkiegészítő parancsnokságra, de vadászon már nem volt képzés, és helikopteren sem kecsegtettek semmi jóval. Ezért a Szolnoki Katonai Középiskola és Kollégiumba vonultam be, amelynek ez volt az utolsó éve, mint különálló szervezet. Tizennégyen indultunk egy FRISZ (Földi Repülésirányító Szolgálat) szakaszként.

Egy B-17-es bombázó parancsnoki ülésében.

2001-ben hallottam, hogy üresedés van fedélzeti beosztásokban helikopteren és An-26-oson egyaránt. Megkerestem a szolnoki személyügyest azzal, hogy érdekelne a dolog. Helikopteren és Ancsán egyaránt volt fedélzeti technikus beosztás, de azt repülőműszaki szakmai végzettséghez kötötték. Maradt a fedélzeti rádiós beosztás az An-26-oson. A szállítógépek akkor még Szolnokon voltak, a 89. Vegyes Szállítórepülő Ezrednél. Megkerestem a Szállítórepülő század vezetését, akik szívélyesen fogadtak és kértek egy időpontot a repülőorvosi vizsgálatra Kecskemétre, ahol alkalmasnak találtak fedélzeti rádiósnak. Ettől kezdve már csak a vizsgákon kellett megfelelni. Az avatásomra 2001. július 7-én került sor, ekkor kerültem a Magyar Honvédség kötelékébe, mint hivatásos őrmester. Az első beosztásom az 1. szállítórepülő századhoz szólt.

Az An-26-os rádiósának kis kerek ablaka közvetlenül a pilótafülke mögött van.

Féléves angol nyelvtanfolyam következett, ahova még hallgatóként iskoláztak be, majd 2002-ben elkezdtem a földi előkészítést az An-26-osra. A szakutasítások alapján felkészültem és levizsgáztam a típusból és 2002. május 16-án elkezdtem repülni, mint kiképzés alatt álló fedélzeti rádiós. A szakszolgálati engedélyt megszerezése után már önállóan dolgozhattam. Beintegrálódtam a század életébe és elkezdtem a hadműveleti repüléseket. A századnál jó volt a légkör, sokat tanultam az idősebbektől. Például a hagyományos navigáció vagy a tervezés területén olyan alaptudást kaptam, ami már kezd kikopni a mindennapokból. Sokszor eszembe jutott a Memphis Belle és a személyzete valamint, hogy röpke három év alatt az álomból valóság lett és gépszemélyzetként szolgálok, mint fedélzeti rádiós. Szerettem az An-26-ost. Amellett, hogy berepültük Európát, rengeteg egyéb helyre is eljutottunk vele, például a Közel-Keletre vagy a volt szovjet tagköztársaságokba. Az évek során sikerült megszereznem az oktató majd berepülő fedélzeti rádiós szakszolgálati engedélyt is. Szerencsés korszakban repülhettem a típuson. Alig hét év alatt több mint 1800 repült órával zártam az An-26-os karrierem. Sokféle feladatban vettem részt, a katonai légi szállítástól a felsővezető szállításig mindenben, amit az Ancsával végeztünk. Az életem ezen szakasza 2008. október 15-ig tartott, ekkor repültem utoljára fedélzeti rádiósként.

*

- 2007-ben már hallani lehetett, hogy formálódik egy többnemzeti szállítórepülő alakulat. Pápa mellett akkor még Ramstein és Constanta versenyzett a helyért. Egy időre csend is lett körülötte, nem tudtuk hogyan áll a dolog. 2008 elején kezdett realizálódni, hogy Magyarország milyen módon tud részt venni ebben a programban. Aláírták a szándéknyilatkozatot, beindult a szervezés, a gépek gyártása, és amikor kezdett letisztulni minden, akkor kiírták, hogy a résztvevők között ki milyen helyet kap a programban. Mi a szervezés-tervezésben kaptunk szerepet, ami természetes velejárója volt annak, hogy a gépek magyar lajstromba kerültek. Szükség volt olyan emberekre, akik járatosak a diplomáciai engedélyek beszerzésében, egy magyar repüléstervező hely is alakult és a kommunikációs vonalon is volt beosztás a magyar katonáknak. Amikor ezekre a helyekre kiírták a pályázatot, akkor a parancsnokunkkal történt egyeztetés után jelentkeztünk. Ez 2008 tavaszán volt.

Törzsőrmesterként a HAW első hivatalos ceremóniáján, a résztvevő nemzeteket képviselő katonák között.

Amikor az ember elér valamit, akkor szeretne új feladatokat. Én legalábbis kerestem az új kihívást és ez annak tűnt. Még úgy is, hogy nem kínált repülési lehetőséget. Amikor elkezdődött, még senki nem látta a jövőjét és, hogy ez hogyan fog működni. Egy teljesen új dolgot elkezdeni és csinálni nagyon inspiráló tud lenni és ez nekem is megmozgatta a fantáziámat. Az An-26-os időszak alatt beleláttam a repülések szervezésébe és tervezésébe és úgy gondoltam, hogy ezt a tapasztalatot megpróbálom hasznosítani. Tényleg nem láttuk még, hogy az egész, hogy működik majd, de mindenki kihívásként fogta fel. Szerettem a munkám, de azt is éreztem, hogy ha tovább kell lépni, akkor ez most a jó alkalom, most valami új kezdődik, és én ott lehetek a kezdeteknél. 2008 nyarán ötödmagammal behívtak egy angol tesztre, ez volt mindennek az alapja. Miután megtörtént a kiválasztás, még azon a nyáron volt egy kéthetes felkészítés az akkori légierő parancsnokságon, a légiszállítás szervező részlegnél. Nekem ez annyiban volt új, hogy láttam hogyan történik a kommunikáció a külügyminisztérium felé, hogyan történik az engedélyek beszerzése, repülési tervek benyújtása stb. Láttuk, hogyan működik az egész, mielőtt elér az alakulathoz és ebből tudtuk, hogy valami hasonló lesz a miénk is.

Gampel Balázs és kollégái egy C-17-est készítenek elő bekötött rendszerű ejtőernyős ugratáshoz. 

Megkaptam az áthelyezési parancsot, és 2008. november 1-ével átkerültem Pápára a Nehéz Légiszállító Ezred (HAW) kötelékébe. Hárman kezdtünk magyarok, a protokoll tiszt, az egyik repüléstervező és én, mint diplomáciai engedély ügyintéző. (A következő év januárjában még egy magyar csatlakozott hozzánk. majd az év további részében teljessé vált a magyar kontingens.) Leültünk az első megbeszélésre a HAW parancsnokával, John Zazworsky ezredessel, hogy hogyan képzeljük el az alakulatot. Zazworsky ezredes az elején leszögezte, hogy ez egy közös projekt, őrmestertől az ezredesig egy csapatként dolgozunk. Közben figyelünk egymás családjára, mert a család a „tizenharmadik nemzet”, és jól kell érezniük magukat Magyarországon. Ők adják a hátteret, a támogatást. Mindenki úgy jött be dolgozni, hogy ma valami fontosat csinálunk. Ott tanultam meg, hogy probléma nincs, kihívás van. A probléma egy negatív töltetű szó, csak negatív érzést ad, a kihívás egy pozitív szó, az ember inspirálódik, hogy ez egy kihívás, megcsinálom. A kihívás akkor az volt, hogy 2009. július 14-én az első gépnek haza kell jönni. Ez egy fix dátum volt, hogy addig el kell jutnunk egy olyan fázisba, hogy fogadni és üzemeltetni tudjuk a gépet. Kihívás volt a Pápa Bázisrepülőtérnek, mert attól kezdve, hogy a gép megérkezett, Pápa lett a bázisa és ki kellett szolgálni, plusz kihívás volt a Boeingnek is, hogy mire van szükség a gép karbantartásához.

Irány a felső fedélzet, mert egy katonai szállítógépen is fontos a tisztaság.

Amit az An-26-oson addig megszoktunk, az a C-17-essel kitolódott globális szintre. Kinyílt a világ és ezt meg kellett tanulni az egész ügyintézési láncolatnak, például a magyar külképviseleteknek is, akik aktívan részt vesznek a diplomáciai engedélyek intézésében. Korábban nekik sem volt ilyen tapasztalatuk. Ha most, tíz év után megnézzük, hogy mi lett abból az irodából, ahol kezdtük, és hogy mi van most Pápán - új torony, hangárkomplexum, utasterminál - bizony büszkeséggel tölt el, hogy ott voltunk az alapoknál és létrehoztunk valamit, ami jól működik. Sokszor a Smart Defence kitűnő példájaként hozzák fel, hogy milyen jól működik az alakulat.

*

- 2011-ig, azaz három évig dolgoztam ebben a beosztásban. Szépen beindultak a dolgok, a C-17-esek mindenfelé repültek, nekem pedig elkezdett hiányozni a kerozinszag és a gépek közelsége. Azt tudtam, hogy fedélzetre nem kerülhetek, nem volt olyan beosztás. Az üzemeltetési tapasztalatok alapján a Boeing ekkortájt kezdett helyi munkavállalók után nézni. Így kerültem kapcsolatba a céggel. Tisztában voltam azzal, hogy ez civil munkahely, nem katonáknak szól a lehetőség. Amint a Boeing honlapján kijött, hogy Pápa légibázisra keresnek embereket én is megpályáztam. Ez egy újabb terület felfedezésével járt, mert hiába repültem korábban, nem voltam műszaki. Ezt is egy újabb kihívásnak fogtam fel. A születésnapomon volt az interjú, vártam és 2-3 hét múlva jelentkeztek, hogy kiválasztottak. A részletek tisztázása után beadtam a leszerelési kérelmemet. 2011. június 30-án kijöttem, mint a Magyar Honvédség törzsőrmestere és július 1-én bementem, mint „local hire” vagyis a Boeing Hungary magyar munkavállalója. Azóta vagyok a cég kötelékében.

Munka a C-17-esen

Mivel volt repülőgép-ismeretem - ha nem is olyan, mint egy műszakinak - technikus pozícióba kerültem Pápán. A gépek Boeing üzemeltetésben voltak. Az amerikai kollégákkal kezdtünk dolgozni és megismerni a cég rendszerét. Aztán betekintést kaptam a C-17-es üzemeltetésbe, kiszolgálásba, a rendszerek üzemeltetésébe. Tankolás, kerékcsere, előkészítés, szakág szerinti hibafeltárás közben ismerkedtünk a géppel (OJT - On the Job Training). Ez nagyon jó alap volt ahhoz, hogy 2012-ben másodmagammal részt vehessek az amerikai légierő három hónapos C-17-es típustanfolyamán Dél-Karolinában, a Charleston légierő bázison. Ott mélyebben megismertük a C-17-es rendszereit és a hibajavítás mozzanatait. A tanfolyam után az USAF által kiképzett technikusok lettünk. Hazajöttünk, dolgoztunk és tapasztalatot gyűjtöttünk. Többéves tapasztalat után egy vizsgával megszereztük azt a jogosítást, ami bizonyos munkafázisok visszaellenőrzésére és aláírásra jogosít. Én inkább az elektromos dolgokban mélyültem el, ez volt a szakágam, de 2016-ban Angliában, Farnboroughban, az International Training Centerben elvégeztem a mechanikus tanfolyamot. Ezzel betekinthettem a sárkány-hajtóműves munkákba. Azóta ez is a szakágam, jelenleg is ebben a munkakörben dolgozom.

*

- Amikor a kuvaiti légierő 2014-től megkapta a gépeit, ott is felállt egy C-17-es karbantartó csapat, és folyamatos volt a felvétel. Azáltal, hogy 2008 óta egy multikulturális környezetben dolgoztam, egy idő után úgy éreztem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy kipróbáljam magam olyan helyen, ami teljesen más, mint az addigiak voltak. Egzotikusan hangzott a közel-keleti munka, megpályáztam és Pápán is szóltam, hogy jelentkeztem az állásra. Egy telefonos interjút követően jelezték, hogy szívesen dolgoznának velem. Elindult egy Boeingen belüli folyamat, hogy átkerülhessek Kuvaitba. A bonyolult bevándorlási szabályok miatt ez egy viszonylag hosszú folyamat volt. A cég, amiben tudott, segített: letelepedés, költözés, papírok intézése. Mivel az ügyintézés arabul folyik, én pedig nem beszélem a helyi nyelvet, ez körülményesebb procedúra volt. Nagyjából négy hónap alatt sikerült elintézni a szükséges dolgokat, és hogy minden a helyére kerüljön és a családom is csatlakozhasson hozzám. Hiszen a család támogatása idekint az egyik legfontosabb tényező, nélkülük nehezebb lenne a kint töltött idő Megismertük a helyet, a helyi szabályokat és a törvényeket. Kuvaitban mások a társadalmi érintkezés szabályai és vigyázni kell, nehogy megsértsük a helyieket. A lakhatásban is segítettek, megmutatták a bérelhető lakásokat. Ezen később lehet változtatni, de azt már a saját erőből kell intézni.  

A kuvaiti légierő C-17-ese a megszokottól eltérő színekben.

A mi munkahetünk úgy néz ki, hogy péntek-szombat a szabadnap, a többi napon dolgozunk. A gépek ugyanazok, a rendszerek ugyanazok, talán pár dolog különbözik. Inkább az időjárás szélsőségei okoznak kihívást. Kuvait hallatán mindenkinek a hőség jut eszébe. Valóban, nyáron 48-50 fokos forróság sem ritka, ami kint a betonon még melegebbnek érződik. Az segít valamennyit, hogy száraz melegről beszélhetünk, nem párásról. Úgy ki lehet száradni, hogy észre sem venni, ezért különösen fontos a folyadék bevitel. Télen kb. 25 fokra csökken a hőség, éjszakára viszont nulla fokra is lehűlhet a levegő. Ez lenne a kellemesebb évszak, de ekkor van az esős szezon is. Februártól májusig tartanak az olykor pillanatok alatt keletkező homokviharok, amikor porvédő maszkban, szemüvegben dolgozunk. A gépek karbantartásán amerikaiak és angolok dolgoznak – ők a közvetlen kollégáim - és én, mint egyetlen magyar. A C-17-esek üzemeltetése, és a műveleti rész a kuvaitiak feladata, a karbantartás a Boeingé.

Magyar repülőműszaki a kuvaiti pálmák árnyékában.

Igyekszünk tartani a kapcsolatot a helyi magyar közösséggel is, ha időnk engedi, közös programokat is szervezünk. Szabadidőmben színházba, moziba megyünk, vagy búvárkodom, és tettem lépéseket annak érdekében, hogy ha nem is hivatásszerűen, de pilótaként repülhessek majd a közeljövőben.

* * *

Fotó: Gampel Balázs, Fekete Tamás, Boeing, Szórád Tamás