Orosz kadétok rekordméretű 2 100 négyzetméteres zászlót feszítettek ki Moszkvában a Győzelem Parkban (Park Pobedi). A hatalmas orosz trikolór 40 méter széles, 54 méter hosszú és a súlya eléri a 120 kilogrammot. A monumentális zászló a június 12-i Oroszország Napja nemzeti ünnep alkalmából készült.
Amíg vártam, a fa alatt lévő asztalhoz ültem, s kissé nosztalgikusan néztem szét az udvarban, melynek a legtöbb részlete mélyen belém ivódott a nyolc év alatt, de még az azóta történt változások is olyan ismerősnek tűntek, mintha szemtanúja lettem volna bármelyiknek is. Sem a pad, sem az asztal nem volt ott az én időmben, most mégis jól esett ott üldögélni, de a fákra nagyon jól emlékszem a mai napig, hiszen akkor ültették őket, amikor még én is ebbe az iskolába jártam. Ha nem tévedek, platánfák.
Az évek folyamán naggyá és erőssé váltak, de emlékszem, a csemetéket az első néhány évben körülkerítették, nehogy a nagyszünet rohangálásai közepette tönkretegyük őket. Még arra is emlékszem, milyen csúnya ketrecek védték a vézna kis fákat, melyek évről évre egyre csak erősödtek, fejlődtek, akárcsak mi, s aztán eljött az a pillanat is, amikor már nem volt szükségük oltalomra. Lombjukkal ma már sokkal inkább ők adtak menedéket a diákoknak, tanároknak a tűző nap elől, mint ahogy azon a késő délutánon nekem is.
Más ismerős is akadt az iskolaudvaron, például a betonból kiöntött szemetesek és a nagy virágtartók, amelyeket egyszer régen az iskola diákjaiként mi festettünk át sötétbarnára és valami pasztelles sárga színűre, pontosabban a fiúk segítettek a házmesternek, mi, lányok pedig ott kontárkodtunk körülöttünk. A színük ma ugyan más, de az alakjuk őrzi azokat az időket, amikor még mi rohangáltunk itt. Aztán itt az udvar egy részén körbefutó korlát, mely már akkor is itt állt, amikor hétévesen, tele rettegéssel vártam, hogy besoroljanak az egyik elsős osztályba, és szólítson a tanító néni. Mert bizony ott a korlát mellett nagyon féltem egyedül a sok idegen gyerek között, és az járt a fejemben, mi lesz, ha nem hallom meg a nevem, vagy amikor megindulunk a hatalmas épületbe, én lemaradok a többiektől... Ez a korlát aztán a mindennapjaink részévé vált, rengeteg nagyszünet múlt el úgy, hogy felültünk rá, mint fecskék a drótra, lábunkat beakasztottuk a vaskacskaringókba, nehogy a kicsik a fogócska hevében nekünk szaladjanak, és lelökjenek, de emlékszem arra is, egyszerűbb volt átmászni, átugrani, mint megkerülni az egészet, s a tanárok nem győztek szidni bennünket emiatt. Aztán ott a tornaterem, ahol ma is ugyanaz az illat fogad, ugyanolyanok a fényviszonyok, és ugyanúgy nyikorog a parketta, ha ide belépek, még mindig ugyanaz a hálófüggöny keríti el a kistermet a nagytól, mint akkor réges-régen, mint ahogy a könyvtár is ugyanolyan zajos szünet idején, mint egykoron és az emeleti mosdótálak körül a követ még mindig nem győzik feltörölni a takarítónők.
S ott a fák alatt eszembe jutottak a lépcsők, melyeket bár évekig koptattunk, még ma is ugyanolyanok, mint akkor, vagy a tantermek és a felettük lógó tematikus képek, melyek úgyszintén akkor kerültek oda, amikor még én voltam diák. Számtalan emléket idéznek fel bennem ezek az apróságok, mert ha még sok változás is végbement azóta, ha ide jövök, egy kicsit mindig úgy érzem, hazajövök, még akkor is, ha a fákat látva tudom, rég felnőttünk. Annak ellenére idetartozónak érzem magam, hogy az iskolát, melynek egykor diákja voltam, átkeresztelték, s ma Ivo Lola Ribar helyett Széchenyi István nevét viseli, így „ivós” múltam kissé megcsorbult; hogy a tanári kar egy-két tanár kivételével teljesen lecserélődött, s már csak a városban futok össze velük néha-néha; vagy amikor újságíróként van itt dolgom, a portás idegenként fogad, zord arccal kérdi, mi járatban vagyok itt, és elkéri az igazolványomat.
De amint bejutottam, élvezettel sétálok végig a folyosókon, kukkantok be a termekbe, szünetekben zsibongás és rohangálás fogad, kerülgetjük egymást az uzsonnás tálcával egyensúlyozó gyerekekkel, vagy éppen pár perc erejéig nosztalgiázom a fa alatt, amíg a riportalanyomra várok, s ennyi épp elég, hogy ismét egy kicsit visszaidézzem az iskolás éveket, s az érzést, jó volt ivósnak lenni.
Comme il n’est pas question pour le président Obama – comme d’ailleurs les autres pays de la coalition anti-État islamique (EI ou Daesh) – d’envoyer des forces terrestres pour contrer l’avancée des jihadistes, la solution passe par la formation des troupes combattantes irakiennes. Actuellement, plus de 3.000 instructeurs américains ont été envoyés à cette fin […]
Cet article Irak : Washington va envoyer 450 instructeurs supplémentaires pour former des combattants sunnites est apparu en premier sur Zone Militaire.
Palicson, a Nyári Színpadon immár második alkalommal rendezte meg a Talentum Tehetséggondozó Művészeti Egyesület a Magyar Sokadalom elnevezésű rendezvényét, amely célja népművészeti értékeink bemutatása és továbbörökítése.