Biztonságpolitika

Közvetlen környezetünkből kitekintve érdemes néha egy pillantást vetni Afrikára. A fekete kontinensen zajló légierő-fejlesztések mifelénk (ma még) kevéssé vannak a fókuszban. A nigériai légierő számára az elmúlt szeptemberben kezdődött új időszámítás, miután valamennyi A-29-es Super Tucano gépe megérkezett az országba.

Nigéria légiereje a sugárhajtású Alpha Jetek és a gépágyús Mi-35-ös harci helikopterek mellé már 2015-ben szerette volna beszerezni az Embraer légcsavaros-gázturbinás A-29 Super Tucano típusát, hogy azzal is a Boko Haram terrorista szervezet és az Iszlám Állam nyugat-afrikai csoportja valamint az országban és a Guineai-öbölben zajló illegális szárazföldi és tengeri forgalom ellen harcoljon. Az A-29-es a típus amerikai jelzése, valójában az EMB 312 Tucanónak a célfelderítést segítő szenzorral felszerelhető, hagyományos és precíziós bombák alkalmazására képes, alacsony fenyegetettségű környezetben bevethető, EMB 314 Super Tucano jelzésű könnyű támogató változatáról beszélhetünk. A típus jelenleg Brazíliában, Chilében, a Dominikai Köztársaságban, az Egyesült Államokban, Ecuadorban, Hondurasban, Indonéziában, Kolumbiában, Libanonban, Mauritániában, a Fülöp-szigeteken, Türkmenisztánban és immár Nigériában áll rendszerben. 2018-ban már volt szó az afgán A-29-esekről. A gépek sorsa ismert: az augusztusi tálib hatalomátvétel miatt a pilóták külföldre, Üzbegisztánba repülték azokat, de Afganisztánban is maradt Super Tucano. Ha pilóta akadna is rájuk, az üzemeltetési háttér összeomlásával jövőjük - elvileg - nincs.

Hat gép sivatagi kamuflázst kapott, a többi hat dzsungelmintás festést

A 2015-ös üzlet emberjogi aggályok miatt nem jöhetett létre, de végül a Trump adminisztráció 2017-ben jóváhagyta 12 darab Super Tucano és a hozzájuk tartozó fegyverzet eladását Nigériának, közel 500 millió dollár értékben. Ez az addigi legmagasabb összeg volt a szubszaharai térségbe - Fekete-Afrikába - irányuló katonai eladások között. Az üzlet a gépeken túl a hajózó és repülőműszaki állomány képzését, a földi üzemeltetési és képzési infrastruktúra-fejlesztést, az alkatrészellátást, a feladattervező és kiértékelő rendszereket, földi kiszolgáló eszközöket is magában foglalta valamint civil szereplőket (kontraktorokat) az üzemeltetési és logisztikai területen. A szerződést 2018 novemberében azzal a Sierra Nevada Corporationnel kötötték, amely 2013 óta áll kapcsolatban az Embraerrel és az afgán gépek gyártásában és üzemeltetésében is részt vett. A brazil repülőgépgyártó a floridai Jacksonville-ben létesített üzemet az A-29-esek gyártására, amelyet a Sierra Nevada Corporation végez. A 12 Super Tucanóért a cég közel 330 millió dollárt kapott, majd ezt sikerült feltornázni 345 millióra, amiért hat gépet infravörös szenzorrendszerrel (FLIR) láttak el. A program részét képezi az a 36,1 millió dolláros csomag is, amelynek keretében a gépek honi bázisán fejlesztéseket hajtott és hajt végre az amerikai hadsereg műszaki hadteste. A Kaindzsi légibázis új előtereket, világítástechnikát, fedett állóhelyeket, földdel fedett fegyverraktárakat, hangárt, megerősített biztonsági kerítést és új beléptető rendszert kapott. A csomag része az épületegyüttes is, amelyben a szimulátort és a fegyveres műhelyeket helyezték el. A repülőgépek üzemeltetése és karbantartása, a fegyverzet kezelése és karbantartása valamint a képzési háttér működtetése miatt egy mérnökökből és technikusokból álló támogató csoport települt Nigériába, akik helyi kollégáikat segítik az új típus üzemeltetésének első időszakában.

*

A program fontos pillanata volt, amikor Jacksonville-ben 2020. április 16-án felszállt a nigériai légierőnek készült első A-29-es. A fegyverrendszerrel kapcsolatos módosításokra és tesztekre már Coloradóban került sor. A pilóták és a repülőműszakiak – összesen 64 fő, beleértve a fegyveres szakág embereit is - elméleti és gyakorlati képzése 2020 szeptemberében kezdődött az Egyesült Államokban, a Georgia állambeli Moody légierő bázison. Itt működik az egykor Európában állomásozó A-10-eseiről ismert 81. vadászrepülő század, amely ma A-29-es könnyű légi támogató kiképzőszázadként működik. A nigériaiak képzését saját vadonatúj gépeiken, az amerikai tematika szerint, több csoportban hajtották végre. Egy-egy csoport nagyjából kilenc hónapon át ismerkedett a Super Tucanóval. A hajózók először természetesen a típusátképzést kapták meg. A földi előkészítés után megtanulták biztonsággal repülni az A-29-est látás utáni és műszeres körülmények között, megismerkedtek a vészhelyzeti eljárásokkal majd azt sajátították el, hogy miként alkalmazzák a Super Tucanót, mint fegyverrendszert. A tananyag itt már a repülőgépre függesztett géppuskakonténer vagy a nem irányított rakéták használata és a bombázás volt. A repülőszakmai képzéseken túl a katonai erő alkalmazásának szabályairól szóló tanfolyamokat is hallgattak a nigériai pilóták. 

A nigériai pilóták géppuskával gyakorolják az éleslövészetet

A képzés egy év után 2021. szeptember 2-án ért véget, amikor az utolsó nigériai csoport is befejezte átképzését. Ekkor a 12 Super Tucanó fele már otthon volt. A kontinenseken átívelő úton valamennyi gépre három póttartályt függesztettek. Az első hatgépes kötelék 2021. július 14-én indult el a Moodyról, hogy Izland, az Egyesült Királyság, Spanyolország és Algéria érintésével Nigériába repüljön. A második hatos kötelék szeptember 15-én indult, de hazatelepülésüket az Izland térségében uralkodó mostoha időjárás némileg késleltette, ezért két napot várakoztak az észak-atlanti szigeten. Ezután egy egyesült királyságbeli, majd az előző kötelékhez hasonlóan egy spanyolországi és algériai tankolással repültek haza. Mindkét köteléket egy civil Dornier 328-as légcsavaros gép kísérte.

A Super Tucano 1600 lóerős PT6-os gázturbinája egy ötágú légcsavart forgat, a pilótafülkét kevlárlapok védik

Érdekesség, hogy a Super Tucano mellett egy másik típust is rendszeresített a nigériai légierő, igaz csak három darabos mennyiségben. Ez pedig a JF-17 Thunder, amelynek utolsó példánya tavaly áprilisban érkezett meg Pakisztánból. Ezzel még nincs vége a fejlesztésnek, mert az Alpha Jetek leváltására 24 darab M346 Master gépet rendeltek meg az olasz Leonardótól.

* * *

Fotó: US Air Force

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. december - 2022. januári dupla számában jelent meg.

2022. január 6. fontos dátumként vonul be a Norvég Királyi Légierő történelemkönyvébe, hiszen az ötödik generációs F-35-ösök ezen a napon vették át a fegyveres készenléti szolgálatot a búcsúzó F-16-osoktól.

Líbia belpolitikai szemszögből 2011 óta az egyik leginstabilabb országnak számít az afrikai kontinensen. A nemzetközi hatalmak is a beavatkozás mellett döntöttek és a 2021. december 24-re kiírt választás elhalasztása sem kecsegtet sok reménnyel a probléma közeli jövőben való megoldására. Jelen összefoglalóban azt szeretném bemutatni, hogy a Líbiában működő terrorszervezetek hogyan szereztek befolyást maguknak az évek során és jelenleg milyen jellegű és mértékű hatalommal rendelkeznek Líbia területén.

Az első és legfontosabb szervezet, amelyet említeni szükséges az ISIS (Iszlám Állam) és annak tevékenysége az országban. Az ISIS-nak 2011-ben sikerült előnyére fordítania a Kadhafi rezsim bukása után felszínre törő káoszt. Líbia partvonalánál található városok közül többet is sikerült az irányítása alá venni ezen időszak alatt. Ahogy mindenhol máshol, az ISIS Líbiában is elutasított minden más vallási gondolkodást, így nemcsak az ideiglenesen felállított kormányt, hanem a többi terrorista szervezetet is az ellenségének tekintette.

Az ISIS elképzelése a Líbiával kapcsolatos céljait illetően alapvetően abból állt, hogy felépítsen egy viszonylag stabil alapokon álló katonai csoportot, aminek alapköve, hogy a harcosokat megakadályozzák abban, hogy Líbiából átmenjenek Szíriába. Mindemellett olyan csoportokkal lépett kapcsolatba, amelyek támogatták ideológiai hátterüket. Ezen elvek közé a következők tartoztak:

• Líbiát egy újabb területévé tegyék a kalifátusnak;
• enyhítsék a nyomást Szíria és Líbia területén annak érdekében, hogy befolyásuk elérjen egészen a Szaharáig, valamint a Földközi- tengerhez;
• hozzáférésük legyen fegyverekhez, amelyeket más konfliktusos területekre tudnak tovább szállítani.

Az ISIS első legfontosabb bázisa 2013-ban alakult meg Derna városában. Ezen területet több nagyszabású támadásra is felhasználták az évek során. Az egyik ilyen cselekmény során nyugati turistákat és keresztény egyiptomiakat gyilkoltak meg, aminek okán több ország is katonai akciót szeretett volna végrehajtani ellenük, ám az Európai Unió több országa és az Amerikai Egyesült Államok inkább a diplomáciai lépések mellett döntött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy el szerették volna kerülni, hogy egy esetleges beavatkozást következően az ISIS a nemzetközi szereplők által bevitt fegyverekhez hozzájusson. AZ ISIS folyamatosan terjeszkedett az ország partszakaszán, egyik legnagyobb nyeresége Szurt városa, amely előzőleg az Al-Káida kezében volt. Ahogy az ISIS hatalma egyre jobban nőtt és terjedt a térségben, az Al-Kaidából egyre többen csatlakoztak át, mivel fontosnak számított az, hogy melyik szervezetnek van a legnagyobb befolyása. Líbiában az ISIS sose ért el akkora nagyságot mint Szíriában, ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy uralkodó szerepet fog elnyerni az országban. Ám mégis kevesebb emberük volt Líbiában, mint Szíriában, aminek oka az volt, hogy drasztikus módszereik sokak számára már nem voltak elfogadhatóak.

Finanszírozásuk is sokkalta csekélyebb volt, mint bármelyik másik országban, ahol jelen voltak. Legnagyobb bevételük a Líbiai Központi Bankból való lopásból származott, valamint Irakból és Szíriából érkezett támogatás. Legnagyobb hibájuk a pénzügyi területen, hogy nem sikerült olajkutakat szerezniük, amiből folyamatos bevétel származhatott volna. Az ISIS 2015-ben érte el tetőpontját Líbiában, mivel több kikötőváros és Szub-Szaharai terület felett szerzett uralmat, valamint több fegyveres támadást is sikerült végrehajtania az országban, amelyeknek nagy sokkhatásai voltak.

Az ISIS „bukása” annak volt köszönhető, hogy túlságosan radikális volt- nemcsak az állammal, hanem a többi csoporttal szemben is, valamint érzékeny volt a külső fegyveres támadásokra. Az egyetlen oka annak, hogy ennyi ideig kitartottak, a líbiai belpolitikai krízisnek volt köszönhető. 2016-ra szinte teljesen visszahúzódtak a NATO támadások következtében, és a többi iszlám csoport sem támogatta őket a továbbiakban. 2017 közepére elvesztették Szurt bázisuk feletti irányítást is és nemcsak Líbiában, hanem Irakban és Szíriában is párhuzamosan érte őket a veszteség. A szervezet sok tagja szétszéledt a környező országokba és a mai napig is vannak olyan támadások, amik visszakövethetők a líbiai ISIS-hoz. Annak ellenére, hogy elvesztette pozícióját, a bűncselekmények rendszerébe sikerült beágyazódnia Líbiában, elsősorban az embercsempészet és a drog kapcsán, ami az új pénzügyi forrását is jelentette egyben, így nem lehet kijelenteni azt, hogy teljesen eltűnt volna az országból.

Jelenleg az ISIS még mindig hálózattal rendelkezik az országban, megvannak továbbra is a kapcsolatai a líbiai belpolitikai vezetőkkel, az embercsempészettel nagy összegekre tehet szert, mindemellett az erre létrehozott utak azt is biztosítják számára, hogy fegyvereket és harcosokat tudjon vinni Európába. Mivel az ISIS megtiltotta az ottani harcosoknak, hogy Szíriába menjenek, nagy valószínűséggel a környező országokban vannak szétszóródva. Az ISIS az egyik olyan terrorszervezet Líbiában, amely a legjobban képes arra, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi válságokat kihasználja, esetlegesen tovább szítsa a helyzetet saját nyeresége reményében.

A következő terrorszervezet, amelyről mindenképpen említést kell tenni egy Líbiáról szóló elemzésben az Anszar as-Saría. Iszlamista csoport, akiket az Al-Káidához lehet kötni. Céljuk a saría törvények bevezetése Líbiában. Felemelkedésük szintén a 2011-es polgárháborúhoz köthető, mivel ezután Líbiának nem volt működő kormánya, így törzsi és fegyveres csoportok irányítottak azt. Kezdetben LIFG (Líbiai Iszlám Harccsoport) néven, 1995-ben alakult meg olyan líbiaiak által, akik Afganisztánban harcoltak a szovjet erők ellen. A 2001-es terrortámadások után az ENSZ világszerte betiltotta a LIFG-t mivel az al-Kaida részeként tartotta számon. A céljuk az volt, hogy megdöntsék a Kadhafi rezsimet és iszlám vezetés kerüljön az ország élére. Alapvetően nem osztotta az Al-Kaida elveit, miszerint az ellenség a messze lévő Amerikai Egyesült Államok.

Ahogy az Al-Kaida folyamatosan alakította ki szárnyait a szomszédos országokban, az LIFG végül csatlakozott hozzájuk és 2006-ban felvette az Anszár as-Saría nevet. Innentől kezdve közös elvek alapján dolgoztak együtt. 2012-es feltételezések szerint több, mint 300 tagja az Al-Kaidának Líbiában található. Első publikus megjelenésük egy felvonulás volt 2012-ben Bengáziban, ahol 200 furgonnal és nagy fegyverarzenállal vonultak végig az utcákon. 2017-ben bejelentették, hogy nagy veszteségeket követően feloszlanak.

Említést szükséges tenni továbbá az AQIM-ról (Al-Qaeda in the Islamic Maghreb), amely az algériai polgárháborúból nőtte ki magát. 1998-ban alakult meg „Csoport a megtérítésért és harcért” néven. Katonai és politikai célpontjai egyaránt voltak, majd 2006-ban szintén hűséget fogadott az Al-Kaidának és 2007-től AQIM néven működött tovább. Ez volt az első transznacionális dzsihadista jelenlét a térségben, és bár Líbiában kisebb létszámmal van jelen mint máshol, mégis fontos logisztikai pontnak számít az ország. Ennek oka abban kereshető, hogy Líbia Európa kapujában van, és egyben az utat jelenti a két kontinens között.

Az Al-Kaidához való csatlakozás után az AQIM átvette a szélsőséges ideológiát és háborút hirdetett minden külföldi ellen a térségben. Eszközei leginkább a helyi kapcsolatok kihasználása és a fegyveres nyomás gyakorlása. Finanszírozásukat emberrablásokból oldják meg, ahol váltságdíjakat kérnek: 2012-ben vélhetőleg az összjövedelmük 90%-t tette ez ki.

Összefoglalóként elmondható, hogy Líbiában a Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA), a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) és a nem állami szervek közötti konfliktusok megakadályozzák azt, hogy elegendő eszközük legyen a terrorizmus elleni harchoz. Mindennek ellenére a GNA-nak az évek során sikerült több letartóztatást és kiiktatást végrehajtania, ám ezek nem akkora volumenűek, amelyek tényleges változást lennének képesek hozni. A GNA együtt dolgozott az Amerikai Egyesült Államokkal is és tovább folytatta feladatát, miután az utóbbi kivonult Líbiából.

Líbiának nincsenek jelentős lépései a nem állami szereplők akadályoztatására, ám annyit tesz, hogy bűncselekménynek minősít minden fellépést, ami a nemzetbiztonságot fenyegeti. Ebbe a körbe tartozik a terrorizmus, annak promotálása, valamint az ezzel kapcsolatos pénzügyi cselekmények. Annak ellenére, hogy a GNA felvenné a harcot a terrorizmus ellen, a nem megfelelő irányítás és a szűk földrajzi hatáskör miatt nem tud sikerrel járni, mivel csak azon a területen tud bármiféle nyomást gyakorolni, ami felett van irányítása is. Líbia az Európához való közelsége miatt mindig is nagy szerepet fog játszani a terrorista cselekmények során. A választások megtartása talán az első lépését jelenthetné a líbiai helyzet stabilizálásának.

Írta: Takács Anna

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Líbiai terrorszervezetek bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A légierő fejlesztése terén abszolút jó úton járunk, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy 1990 után nem igazán történt modernizáció. Az első komolyabb lépésre csak 2005-ben, a Gripen-beszerzés szerződésének aláírásával került sor.

2021 végén új típust vehetett át a Bolgár Légierő: december 15-én három, míg december 17-én egy Zlin Z 242L könnyű, légcsavaros kiképző repülőgép érkezett meg Bulgáriába. Mutatjuk a fotókat!

Zord

A közösségi média a digitalizáció és az információs társadalom korszakában megkerülhetetlen tényezővé vált a XXI. században világszerte. A közösségi oldalak-mint például Facebook, Instagram, Twitter stb.- népszerűsége a 2000-es évek elejétől napjainkig permanens módon növekedett a társadalmakban.

Ennek oka egyrészt, hogy manapság a legtöbben rendelkeznek valamilyen digitális eszközzel- például laptop, okostelefon, tablet stb.- melyek alkalmasak a közösségi média elérésére és annak használatára. Másrészt ezek a platformok olyan lehetőségeket, opciókat kínálnak, mint például videochatelés, telefonhívás, mely funkciókat az emberek a munkahelyükön és a magánéletükben egyaránt könnyedén használhatják. A közösségi média által kapcsolatba léphetünk ismerőseinkkel, barátainkkal, családtagjainkkal, képeket posztolhatunk magunkról, kifejezhetjük véleményünket különböző témákban komment formájában, online csoportokhoz csatlakozhatunk vagy akár mi magunk is létrehozhatunk ilyen jellegű közösséget. A szakirodalmakban nem találkozni két egyforma definícióval a közösségi média meghatározására, melyre a kutatók, szakemberek különböző megnevezéssel hivatkoznak. A teljesség igénye nélkül hivatkoznak rá alternatív média, radikális média, közösségi média, állampolgári média, szabad média, független média, civil média, csináld-magad média, nem nyereségérdekelt média, aktivista média, harmadik típusú média, gerilla média, nyílt média, nonprofit média, illegális média, kalóz média, etnikai média, nem fősodorbeli média elnevezésekkel.

A közösségi oldalak használatához nem feltétlenül szükséges nagyobb szintű informatikai ismeret, átlagos felhasználói tudás elegendő hozzá. A közösségi média használata legtöbbször teljesen ingyenesen igénybe vehető, csak bizonyos funkciókért szükséges fizetni. Napjainkban a legnépszerűbb és a legtöbb felhasználóval rendelkező közösségi platform a Facebook, melyet közel 3 milliárdan használnak. Sokan a közösségi médiát a Facebookkal teszik egyenlővé, mivel ez a világon a legelterjedtebb, legnépszerűbb közösségi oldal, amely természetesen nem fedi a valóságot. A közösségi médián belül megkülönböztethetünk általános, szakmai és speciális közösségi oldalakat. Általános közösségi oldal például a Facebook, Instagram, Twitter. Szakmai közösségi oldalnak tekinthető a LinkedIn, ResearchGate vagy a Google Groups. Speciális közösségi oldal pedig a SecondLife, Active Worlds, There vagy az Open Simulator.

Közösségi média mentális hatásai

A közösségi média használatának jó vagy rossz hatásait nagyon nehéz meghatározni annak összetettsége miatt. Fontos megjegyezni, hogy a közösségi média megjelenése tovább mélyítette a digitális szakadékot a generációk között, mivel az új technológiát nagyrészt fiatalok használják.

1. 1. ábra Legnépszerűbb közösségi média platformok 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Egyértelműen tapasztalható jelenség, hogy azok, akik a közösségi média korszakában születtek sokkal többet kommunikálnak az online térben, mint személyes formában. Ennek a folyamatnak azonban számos lélektani és mentális hatása lehet, melyek befolyásolhatják a felhasználók mindennapjait. A közösségi média használata a többi embernek való megfelelési kényszer következtében ronthatja az önértékelést, önképet, testképzavart okozhat, mely lelki betegséghez, depresszióhoz vezethet.

A 18-70 éves Facebook felhasználók esetében felfedték, hogy minél több időt tölt el valaki a közösségi oldalakon, annál magasabb a stressz-szintje és annál rosszabb az életminősége.

2. 2. ábra Közösségi média felhasználóinak megoszlása kor és nem szerint 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Labrague 2014-es tanulmányában azzal érvelt, hogy ha valaki sok időt tölt közösségi oldalakon, nagyobb valószínűséggel találkozik negatív megjegyzésekkel, hírekkel, melyek negatív érzelmi állapotot válthatnak ki a felhasználók esetében. Továbbá a túlzott közösségi média használat korlátozhatja a szocializációs időt, személyes interakciókat, melyek a felhasználó mentális egészségét negatívan befolyásolhatják (például: elmagányosodás, szorongás). Fontos leszögezni, hogy a különböző mentális betegségek kialakulásához nem önmagában a közösségi oldalalak használata, hanem ezen platformok felhasználásának módja járulhat hozzá. Az elmúlt 20 évben az öngyilkosságok száma drasztikus mértékben növekedett, különösen az USA-ban a fiatalok és serdülő korúak körében a közösségi média megjelenése után. Egy 2011-es tanulmány ismertette azt a tényt, hogy azon gyerekek körében, akik több időt töltenek a közösségi oldalakon, nagyobb számban volt tapasztalható a különböző mentális egészségügyi problémák megléte és azok kialakulása. Ilyen mentális probléma volt az agresszív viselkedés, rémálmok, alvászavar.

Komoly probléma továbbá az internetfüggőség jelensége is, mely olyan méreteket ölthet, hogy az már hatással van a felhasználó munkavégzésére, iskolai vagy társadalmi működésére és egészségére. A közösségi média függőség az internetfüggőség egy részhalmazát jelenti, vagyis az internetfüggőség tágabban értelmezett fogalom. A széles körben elterjedt közösségi oldalakon (Facebook, Instagram) a jelenség egyre nagyobb problémát jelent. A társadalmi következmények megértése érdekében fontos tisztázni, hogy pontosan mi is okozza a függőséget. Korábbi kutatások szerint a társadalmi, pszichológiai és biológiai tényezők, valamint a közösségi média tartalma okozza a függőség kialakulását, mivel sok felhasználó számára a közösségi oldalak jelentik a menekülőutat a mindennapi stressztől és a valóságtól.

Közösségi média használatának leggyakrabban előforduló veszélyei

A XXI. században a technológiai fejlődés következtében sokféleképpen létesíthető kapcsolattartás, kommunikáció, azonban ennek is megvannak a maga kockázatai, veszélyei. A közösségi média szempontjából az egyik, ha nem a legnagyobb probléma a túlzott információmegosztás. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó túl sok adatot oszt meg másokkal, mely számos szempontból súlyos következményekkel járhat. Például, ha megosztjuk minden bizalmas adatunkat (lakóhely, munkahely), akkor különböző célokból (politikai, gazdasági, titkosszolgálati) bárki felhasználhatja ezeket az információkat, melynek következtében könnyedén kiismerhetővé, sebezhetővé válhatunk.

A közösségi média kiváló színtér az információk gyűjtésére, ellopására, melyet a csalók és bűnözők egyaránt alkalmaznak. A közösségi média használatával összefüggésben előforduló veszély az internetes zaklatás kérdésköre. Az interneten keresztül történő zaklatás jellemzőiben nagyrészt megegyezik a hagyományos zaklatással. Az internetes zaklatásnak két fajtáját különböztethetjük meg: közvetlen vagy közvetett módon történő zaklatás. Közvetlen zaklatás esetében az egyoldalú interakció az áldozat felé irányul, míg közvetett zaklatás esetében más személyeken keresztül történik a kapcsolatfelvétel. A közösségi média használatának módja egyénenként különböző, ezért az internetes zaklatás hatása is eltérő lehet a felhasználók körében.

A közösségi média használatából származó leggyakoribb veszélyek vonatkozásában megkerülhetetlen a social engineering, mely az emberi tényező befolyásolására épülő támadási formát jelent. Ennek a támadási módszernek az alkalmazásával a támadók a gyanútlan célszemély manipulálásával igyekeznek hozzáférni egy védett rendszerhez. A social engineeringen belül megkülönböztethetünk humán és IT alapú támadásokat. Az IT alapú támadásoknál fontos megemlíteni az adathalászatot (phishing), mely malwarek segítségével nyújt lehetőséget a támadónak a különböző alkalmazásengedélyek megszerzésére. A humán alapú támadások esetében a jelszavak kitalálásán, feltörésén túlmenően az információgyűjtésnek is fontos szerepe van, melyre kiválóan alkalmas a közösségi média. Ha valaki régebb óta rendelkezik közösségi média profillal, illetve kevésbe figyel a biztonsági beállításokra, könnyebben tudnak róla használható információkat gyűjteni. Egy social engineering támadás röviden úgy néz ki, hogy a támadó kitalál egy történetet (legendát) és egy hamis profillal a célszemély közelébe férkőzik. A kapcsolatfelvétel és a bizalom kiépítése után eljuttat az áldozathoz egy malwaret (ppt, képeslap stb. formájában), amivel annak megnyitásával vagy feltelepítésével további információkhoz férhet hozzá.

A közösségi média használatával kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adatvédelemmel kapcsolatban felmerült problémákat. Az adatvédelmi aggályok azt jelentik, hogy a felhasználó úgy érzi, fennáll a lehetősége annak, hogy visszaélnek személyes adataival, vagy sérülni fog a magánélete. A közösségi médiával kapcsolatban mindig felmerülnek a felhasználók adataival kapcsolatos adatvédelmi kérdések. Ezt a legkönnyebb módon úgy lehet kivédeni, hogy csak azokat az információkat adjuk meg magunkról, melyek feltétlenül szükségesek. Ennek következtében kevésbe kell tartanunk attól, hogy olyan információk kerülnek ki a közösségi oldalunkról, melyek érzékenyen érintenek bennünket. További megoldást jelenthet a jövőben a közösségi oldalakat birtokló cégek számára egy egységes adatvédelmi irányelv kidolgozása nemzetközi szinten, mely tartalmazza azokat az adatvédelmi előírásokat, szabályokat, melyet minden techvállalatnak kötelezően alkalmaznia kell.

A közösségi média megjelenésével megsokszorozódtak és elterjedtek az álhírek (fake news). Az online médiában tapasztalatlan emberek számára nehéz megkülönböztetni a valós híreket az álhírektől. Ebből következően azokban a felhasználókban, akik nem tudnak különbséget tenni a megjelenő hírek valódisága között, az álhírek hamis elvárásokat kelthetnek, negatív irányba befolyásolhatják őket, melyek veszélyeztethetik a társadalmak működését. Az álhírek irányulhatnak személyek, szervezetek vagy akár állam ellen is. Manapság a dezinformáció és dezinformálás fellegváraként Oroszországot szokták megjelölni: Ilyen jellegű akcióra kiváló példa a 2016-os amerikai elnökválasztás, melybe be nem bizonyított tényként Oroszország is beavatkozott, többek között dezinformáció terjesztésével.

Közösségi média és kiberfenyegetettségek

A közösségi média használatával összefüggésben nem mehetünk el szó nélkül a kibertérben jelenlévő fenyegetettségek mellett. Először is fontos tisztázni, mit is értünk pontosan kibertér alatt. A kibertér definícióját nehéz meghatározni, mivel a kutatásokban különböző formában van meghatározva, de talán a legpontosabb definíciója a következő: a felhasználók, eszközök, szoftverek, folyamatok, tárolt vagy átvitel alatt lévő információk, szolgáltatások és rendszerek gyűjtőfogalma, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon számítógép-hálózathoz vannak kapcsolva. A szakirodalom a kiberfenyegetettségeket négy nagy csoportra osztja, viszont a kiberterrorizmus (melyet a hacktivizmussal egyként kezelnek) megjelenésével a kategóriák száma tovább bővülhet majd a jövőben. Beszélhetünk kiberbűnözésről (cyber crime), kiberkémkedésről (cyber espionage), hacktivizmusról és kiberhadviselésről (cyber warfare).

3. 3. ábra Kiberfenyegetettségek alakulása 2021 szeptemberében (saját szerkesztés, Forrás: Hackmageddon)

A kiberbűnözés röviden olyan illegális cselekmények összességét jelenti, mely a támadó számára anyagi haszonnal kecsegtet. A hacktivizmus és kiberterrorizmus, habár fogalmilag eltérő tevékenységet jelent, számos közös jellemvonással bír: mindkettő vonatkozásában kisebb létszámú, decentralizált csoportok által elkövetett műveletekről beszélhetünk, melynek elsődleges célja a médiafigyelem megszerzése, ezen keresztül pedig ideológiájuk, hitvallásuk terjesztése. A kiberkémkedés vonatkozásában a legfontosabb cél az állami vagy nem állami szereplők által működtetett információs rendszerekben tárolt adatok, információk megszerzése. A kiberhadviselés pedig olyan tevékenységet jelöl, mely az államok közötti konfliktusokban jelenik meg, mely esetben a szembenálló felek informatikai eszközök, technológiák alkalmazásával támogatják akár a konvencionális hadviselés, akár az önálló tevékenységeik működését.

A közösségi média használatával kapcsolatban akkor beszélhetünk kiberfenyegetettségről, ha konkrétan az állami közszektor és szervei ellen irányul valamilyen formában elkövetett támadás, mely esetben fontos szerepet játszott a közösségi oldalakon történő jelenlét. A közösségi média megjelenésével rendkívüli módon felértékelődött és megerősödött a nyílt forrású hírszerzés jelentősége (Open Source Intelligence-OSINT). A nyílt forrású hírszerzés röviden olyan hírszerzési formaként határozható meg, mely esetében az információszerzés legális eszközökkel, mindenki számára elérhető (publicly available) forrásból történik. Ez az információszerzési forma a különböző titkosszolgálati szervek által gyakran alkalmazott módszer az adott személy, szervezet felderítésére. A közösségi média a terrorszervezetek számára is új lehetőségeket, perspektívákat nyitott, mivel ezeken az oldalakon tudnak tagokat toborozni, propagandájukat terjeszteni. A közösségi oldalakon sok esetben megtalálható szinte minden információ a felhasználóról a teljesség igénye nélkül: fotó, társadalombiztosítási szám (vagy annak egy része), teljes név, születési dátum, tanulmány, munkahely, munkacím és telefonszám, családi képek, gyermekek és családtagok neve, az egyén otthoni címe és telefonszáma, rendszeresen látogatott, kedvelt helyei, jövőben tervezett kirándulások, nyaralások dátumai és részletei. Ezen információkat pedig teljesen önként közöljük magunkról, amelyek sok esetben súlyos kockázatot hordozhatnak magukban. Egy kibertámadás esetében például a kiberbűnöző számára tudva a pontos munkahelyünket, munkatársnak álcázva magát megtudhat fontos információkat vagy olyan tranzakciót kérhet, mellyel anyagi kárt okozhat a felhasználó számára.

A közösségi médiára jellemző, hogy az ott megjelenő tartalom folyamatosan változik a felhasználóknak köszönhetően. A közösségi média megjelenésével megjelent és elterjedt a különböző rosszindulatú szoftverek (malwarek) használata. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a vírusok, férgek (worm), kémprogramok (spyware), agresszív reklámprogramok (adware), a rendszerben észrevétlenül megbúvó, egy támadónak kiemelt jogokat biztosító eszközök (rootkit), és a globális méreteket öltő zsarolóvírusok (ransomware). A közösségi média vonatkozásában a legtöbb esetben a felhasználó tudtán kívül küldi el ismerőseinek a sok esetben rövidített URL-be bujtatott káros szoftvert, mely következtében más felhasználónak akaratán kívül okoz károkat.

Összességében megállapítható, hogy a közösségi média annak minden pozitív tulajdonságával együtt számos kockázatot hordoz magában. Ezen veszélyek megakadályozására, megelőzésére megoldást jelenthet a felhasználók biztonságtudatosságának erősítése, valamint az alapszintű digitális műveltség elősegítése. Szervezetek esetében az iránymutatások, politikák, biztonsági szabályzat kidolgozása segítheti a kockázatok kialakulásának elkerülését. Biztosak lehetünk abban, hogy a közösségi média szerepe tovább fog erősödni a társadalmakban, ezért ezek a kockázatok még inkább aktuálisak lesznek a jövőre nézve.

 

Irodalomjegyzék:

• Kovács L. (2018). A kibertér védelme. Dialog Campus Kiadó
• Sasvári P. (2020). Informatikai rendszerek a közszolgálatban I. Dialog Campus Kiadó

Írta: Ésik Béla

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A közösségi média használatának kockázatai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mint ahogy arról korábban már lapunkon is beszámoltunk, nyugati szomszédunk döntést hozott a kiöregedő Alouette III típusú, könnyű szállító helikopterek leváltására. Nézzük, melyik gyártóval szerződött Ausztria!

2021-ben négy sikeres puccs és ugyanennyi erre irányuló kísérlet történt a világban. Ez a szám kiemelkedően magas, hiszen utoljára 2015-ben történt háromnál több eset, a XXI. század pedig még nem látott ilyen mértékben „produktív” évet. Cikkemben megkísérlem felderíteni az államcsínyek mögött meghúzódó összefüggéseket, valamint kideríteni, mi okozza ezt a kiugróan magas számot, emellett megfejteni egy sikeres puccs titkát. Mi is a puccs egészen pontosan?

Egy puccs vagy más néven államcsíny során többnyire egy kis csoport ragadja magához egy állam irányítását az addigi, akár demokratikus, akár autoriter kormánytól. A puccsok többsége erőszakos és gyorsan végbemenő. Bár eredményük hasonló lehet, egy államcsíny sok ponton különbözik egy forradalomtól. Amíg egy forradalom viszonylag lassan ér el nagy változást a politikai rendszerben, alulról építkezve, addig egy puccs során hirtelen megy végbe a hatalomváltás és nem történnek alapvető változások a különböző alrendszerekben, a vezetők személye viszont módosul, az előző kormányt rendszerint letartóztatják. Elhanyagolhatatlan különbség még, hogy egy forradalom tömegeket mozgat meg, míg a puccsok akár néhány ember részvételével is történhetnek. A puccs kivitelezői általában befolyásos személyek, akik valamilyen szinten hatalmat gyakorolnak az adott állam fegyveres erőszakszervezetei felett.

Összességében egy puccsnak három fő ismertetőjegye van: (1) a kivitelezők az adott kormány valamilyen szintű tagjai, főként katonák; (2) a cselekmény célpontja a regnáló vezető és (3) a módszer, amelyet alkalmaznak jog- és/vagy alkotmányellenes.

Indító megjegyzések

A jelen írásban vizsgált négy ország, Mianmar, Mali, Guinea és Szudán mind jelentős belső feszültségekkel küzdenek. A Fund for Peace által számított és rangsorolt Fragile States Index különböző mutatók alapján határozza meg, hogy egy állam mennyire törékeny (instabil), azaz milyen szinten van veszélyben az adott ország szuverenitása (milyen mértékben tudja érvényesíteni a központi kormány a szuverenitását az országon belül). A mutató annál kedvezőbb, minél alacsonyabb, tehát a rangsor élén a leginkább veszélyeztetett politikai entitások szerepelnek. A négy tárgyalt állam mindegyike az első huszonöt helyezés valamelyikén foglal helyet, Szudán az első tízbe is befért a 2020-as indexe alapján.

A puccsok kérdése átmenetet képez több buzani biztonsági szektor között, ugyanis a katonai, a politikai, a gazdasági és a társadalmi szektort is érinti, hatásai más területeken is érezhetők.

Csádban is történt hatalomátvétel, amely során katonai vezető ragadta magához a kormányzás jogát, ez azonban nem klasszikus katonai puccs, mivel az elnök halálát követő káoszt használta ki a preparátor (puccsista).

Sikeres puccsok Mianmar

Az időrend tartása végett a mianmari katonai puccsal érdemes kezdeni, amely február elsején történt. Természetesen voltak előjelei az eseményeknek, a feszültség szintje folyamatosan emelkedett a tavaly novemberi választások óta. Január 26-án a Tatmadaw (Mianmar hadereje) egyik magas rangú vezetője úgy nyilatkozott, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja a puccs előkészületeiről szóló híreket. A hektikus alaphelyzetet egy vélt választási csalás eredményezte.

Mianmar kormányzásában nagyon erős szerepet játszik a Tatmadaw, aminek történelmi okai vannak. A délkelet-ázsiai ország 1948-ban vált függetlenné, 1962-ben pedig katonai puccs keretei között vette át az államigazgatást a haderő vezetése. 2011-ig egy rövid szünettel lényegében katonai junta vezetése alatt működött az államszövetség. 2011 óta valamilyen szinten érvényesült a demokrácia, de a parlamenti helyek 25%-a továbbra is a tábornokokat illette meg, illetve egyes fontos pozíciókba is a Tatmadaw delegált politikusokat.

2020 novemberében választásokat tartottak a délkelet-ázsiai országban, ahol a Nemzeti Liga a Demokráciáért (a továbbiakban: NLD) aratott elsöprő győzelmet, a béke Nobel-díjas Aung Szan Szu Kji vezetésével. Az új kormány alakuló ülését január végére tervezték, de a feszült helyzet miatt azt elhalasztani kényszerültek, a tervek szerint február elsejére. A miniszterek beiktatása végül nem valósulhatott meg, mivel a puccs előbb fejeződött be.

Az események a reggeli órákban indultak. Kezdetben a hadsereg blokád alá vette a fővárost, Nepidja-t. Csak ellenőrzőpontokon keresztül volt lehetséges a város elhagyása, valamint a területére való belépés. Az állami televízió és rádióadók sugárzását leállították, a főváros telefonvonalai nem működtek, illetve az internet-hozzáférést is korlátozták. A bankrendszer működését is felfüggesztette a kommunikációs csatornák zavarása. A leendő kormány tagjait (körülbelül 300 fő) letartóztatták és egy fővárosi kormányzati ingatlanba szállították. Házi őrizetbe került a 2007-es sáfrány felkelés néhány vezetője is, akik főként buddhista szerzetesek, valamint az 1988-as 8888 felkelésben kiemelt szerepet vállaló személyek is őrizetbe kerültek.

Érdekes adalék, hogy egy helyi jógaoktató és edző éppen egy videót rögzített a puccs idején, a háttérben pedig láthatók a katonai járművek. A felvétel nagyon gyorsan elterjedt az interneten, rengeteg reakciót kiváltva.

Az Tatmadaw egyik első intézkedése a különleges jogrend bevezetése volt, amelyet egy évre hirdettek meg. Az alkotmány értelmében az ország új elnöke a hadsereg legmagasabb rangú tábornoka, főparancsnoka, Min Aung Hlaing lett. Hlaing tábornok igyekezett legitimizálni az államcsínyt, azt állította, hogy a hadsereg a nép oldalán áll és „igaz és fegyelmezett” demokrácia kiépítésén dolgozik. Hlaing ezen túlmenően elsőszámú bűnbakként a Választási Bizottságot jelölte meg, mivel állítása szerint nem voltak képesek lebonyolítani egy tisztességes, szabálytalanságoktól mentes választást, így a demokrácia védelme érdekében katonai intervenció vált szükségessé. A Tatmadaw egyébként az alkotmány két cikkére (417. és 418.) is hivatkozott, mint a hatalomátvételt legitimáló jogi tényező.

Február 3-án a választáson győzedelmeskedő párt két legfontosabb vezetőjét, a már említett Aung Szan Szu Kji államtanácsost és Win Mynt elnököt különböző vádak alá helyezték és két hétig ismeretlen helyen tartották fogva. Mindkettejük ellen a COVID-19 világjárvány megfékezése érdekében hozott rendelkezések megszegése volt az elsődleges kifogás, Szu Kji ezen felül a kommunikációs törvények áthágásáért is felelni kényszerült, mivel biztonsági személyzete számára olyan rádiókommunikációs eszközöket importált, amelyek használatát különleges engedélyekhez kötik a mianmari jogszabályok. Az eljárás kiemelten fontos pontja a puccsnak, ugyanis ezzel az új sztratokratikus vezetés időt nyert hatalma megszilárdításához. A kül- és belföldi média egyes olyan szereplőit is vádak alá helyezték, akik valamilyen formában ártani tudtak volna a katonai juntának. Közülük a legismertebb a Frontier Myanmar főszerkesztője, Danny Fenster. Az ő pere november elején ért véget, 11 éves börtönbüntetésre ítélték a bevándorlási törvények megsértése miatt, ám Jonathan Head szakértő szerint a vádak alaptalanok.

A puccs nemzetközi fogadtatása kevésbé meglepő módon kifejezetten negatív volt. Az USA részéről Joe Biden a hatalomátvétel azonnali visszavonását követelte, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok támogatja Burma népét a demokráciáért és szabadságért való küzdelemben, valamint kilátásba helyezte a korábbi szankciók visszaállítását. Az ENSZ a letartóztatott politikusok szabadon engedését sürgette, Antonio Guterres főtitkár kiemelte, hogy a népnek a megválasztott vezetőkre van szüksége. Ausztrália és India kormányai is rosszallásukat fejezték ki, hasonlóan Japán és Szingapúr vezetéshez. Utóbbi a békés megoldás mellett is állást foglalt, arra kérte a feleket, hogy igyekezzenek fegyverek nélkül lezárni a konfliktust.

A lakosság sem fogadta tárt karokkal a sztratokráciát. Tömegek vonultak az utcákra, amelyre válaszul a katonai junta kijárási tilalmat és gyülekezési korlátozást vezetett be. A rendfenntartók vízágyúkat, könnygázt, éles és gumilövedékeket is bevetettek. Március 27-e volt az egyik legvéresebb nap az államcsíny óta, aznap több mint 100-an veszették életüket.
Szeptember 4-i adatok szerint február óta addigra 1 046 ember esett áldozatul, köztük rengeteg nő és gyermek, 6 230 mianmarit tartóztattak le, közülük 5 000-et (82 százalék) ismeretlen helyen tartanak fogva. Szintén ezen forrás szerint 234 esetben ítéletet is hoztak, amelyek közül 65 halálos ítélet volt.

A puccs valós motivációi máig ismeretlenek, csak találgatások vannak. A Tatmadaw hivatalos álláspontja szerint a már említett választási csalás fenyegette az ország szuverenitását. A haderő szerint közel 9 millió anomália fedezhető fel a szavazók listájában, ám a választási bizottság elutasította a vádakat, mivel nem találtak bizonyítékot. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint a központi politikai szerep megtartása volt az államcsíny célja. A mianmari Nemzeti Védelmi Szolgálati törvény  előírja, hogy a haderő főparancsnokának 65 éves korában vissza kell vonulnia. Hlaing tábornok júliusban érte el ezt a kort, mivel azonban a puccsot követően már nem csupán főparancsnok volt, hanem elnök is, így nem kellett elhagynia tisztségeit. Ez azért fontos, mivel Mianmar alkotmánya a civil vezetés jogkörébe utalja az új főparancsnok kinevezését, a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanáccsal konzultálva. Ez hatalmas lehetőség egy, a reformokat támogató főparancsnok kinevezésére, ami a haderő politikai pozícióit nagymértékben ronthatná. Hlaing abban az esetben, ha elveszítette volna vezető pozícióját számos háborús és emberiesség elleni bűncselekményért vált volna felelősségre vonhatóvá. A Justice for Myanmar aktivistacsoport mutatott rá az esetleges anyagi vonzatokra. Rávilágítottak, hogy a tábornok és egyes családtagjai vezetik és birtokolják Mianmar két legnagyobb katonai konglomerátumát és ezeknél a holding jellegű cégeknél nem ritkák az olyan üzleti lépések, amelyeknek haszna közvetlenül a családhoz folyik be. Hlaing ezen pozícióit is veszélyeztetette volna, ha le kell mondania főparancsnoki tisztségéről. Olyan híresztelések is felröppentek, hogy a tábornok többször próbált egyeztetni az NLD-el, hogy politikai szerepköröket tölthessen be, mivel túlzottan fiatalnak érezte magát a visszavonuláshoz.

Más haderőkkel való összehasonlításban a Tatmadaw kiemelten erős politikai szereplőnek számít Mianmarban. A 2008-as alkotmány értelmében a 440 parlamenti képviselői hely egynegyede a hadsereget illeti meg. Ezen felül az alaptörvény olyan szervezeti struktúrát is biztosít a Tatmadawnak, amelyben az csak a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanácsnak van alárendelve, sem a bel-, sem a külügyminiszter nem gyakorol felette semmilyen befolyást, valamint nincs kötelezve a civil átláthatóság biztosítására sem. Az előbb felsorolt tisztségekbe a haderő delegál tisztségviselőket.

Egyes szakértők szerint a Tatmadaw az elmúlt évtizedekben egyfajta sajátos gondviselő szerepben volt jelen a politikában. A civil és katonai vezetés közti kapcsolat azonban nem volt felhőtlen, mert a korábbi junta-időszakból tanulva a választott kormány igyekezett eltávolítani a katonákat a hatalomtól. A két fél 2018 óta nem is ült le tárgyalni, amelynek oka az előbbiekben keresendő. Lényegében tartottak attól, hogy a tábornok veszélyhelyzet kihirdetését erőszakolná ki, amely jogi úton ismét a hadsereg kezébe adta volna a vezetést. A Tatmadaw szintén igyekezett ott keresztbe tenni a civil vezetésnek, ahol csak tudott, például a rohingya-válságot is úgy rendezték el, hogy az rossz fényt vessen az államtanácsosra.

Mali

Időrendben a második 2021-es puccs Maliban történt május 24-én. Mianmarhoz hasonlóan a kelet-afrikai ország sem történelme első puccsán ment keresztül. Az utóbbi tíz évben a 2021. májusi eset volt a harmadik államcsíny, amely alig kilenc hónappal követte az előzőt, ráadásul ugyanaz a katonai vezető, Assimi Goïta ezredes áll a két hatalomátvétel mögött.

Mali régóta jelentős belső feszültségekkel küzd, amelyekre a korábbi kormányoknak nem sikerült választ találniuk. 2020-ban jelentős polgári elégedetlenség is felütötte a fejét, sorozatos tüntetések zajlottak, amelyek végül a legutóbbi puccshoz vezettek. A hatalomátvétel befejeztével 18 hónapos átmeneti időszakot hirdettek, amely egy viszonylag demokratikus átmeneti kormány felállását is jelentette. Azonban miután kiderült, hogy a hadsereg két fontos vezetőjét eltávolítanák pozícióikból, Goïta ezredes, aki ekkor alelnökként is tevékenykedett ismét akcióba lendült és az állam-, illetve a kormányfőt letartóztatva és lemondatva ismét kezébe vette az irányítást. A hivatalos álláspont szerint a konzultáció elmaradása vezetett a drasztikus lépéshez.  Érdekesség, hogy a két vezető politikust a Kati mellett található katonai támaszpontra szállították, amely bázis az ország történetének eddigi összes államcsínyében kiemelt szerepet játszott.  Május 28-án Goïta megkapta az ideiglenes elnök jogkörét, amelyet Mali alkotmánybírósága ruházott rá. A hektikus helyzet kialakulásában egyébként prominens szerepet játszott egy ellenzéki párt, a M5 Mozgalom, akik fennhangon ellenkeztek az ideiglenes kormány minden lépése ellen, rendszeresen tüntettek és tiltakoztak. A 2020-as puccs során is volt jelentősége tevékenységüknek, ám 2021-ben néhány tagjuk tisztségeket is kapott.

Mali esetében jóval egyszerűbb indokokról beszélhetünk, mint Mianmar és Hlaing tábornok ügyében. A már említett két magas rangú katonatiszt elmozdítása a miniszteri pozícióikból azt az érzést kelthette, hogy az átmeneti kormány új, a haderő tagjaitól mentes vezetés felállítására törekszik, amelyet bizonyos szempontból érthető okokból a junta nem engedhetett.

A kialakult helyzetet több szakértő is értékelte. Jean-Herve Jezequel szerint a sorozatos krízisek azt mutatják, hogy Maliban hiányzik egy erős koalíció, amely véghez tudná vinni az évek óta tolódó demokratikus átmenetet. Véleménye szerint kifejezetten aggasztó, hogy mindezen traumák ellenére sem sikerült eldönteni, hogy melyik politikai erő a leginkább alkalmas a politika megreformálására. Egy helyi értelmiségi, Moussa Kondo a választások fontosságát hangsúlyozta, álláspontja szerint olyan méltányos megoldásnak kell születnie, amely minden mali lakos számára elfogadható.

Az államcsínyt a nemzetközi közösség kevésbé meglepő módon nem üdvözölte. A Nyugat-Afrikai Államok Kereskedelmi Közössége (Economic Community of West African States, a továbbiakban: ECOWAS) és az Afrikai Unió (a továbbiakban: AU) a 2020-as puccs után felfüggesztette Mali tagságát és szankciókkal sújtotta az országot. A 2021-es hatalomátvétel után némileg más taktikát választottak, igyekezték tárgyalásra hívni a katonai vezetést, illetve nyomatékosan kijelentették, hogy jogellenesnek tartják a hatalomátvételt. Egyes szakértők úgy vélik, Mali esetében a szankciók (például határok lezárása, kereskedelem felfüggesztése) nem képesek nyomást helyezni a katonai vezetésre, ugyanis a sajátos geopolitikai helyzet következtében a határok porózusak, teljes lezárásuk kifejezetten nagy megerőltetést jelent, így a gazdaság kívülről nem állítható le. Az ECOWAS lépései azonban arra kiválóak, hogy ellenszenvet váltsanak ki a szervezettel szemben a lakosságban. A térségben csapatokat állomásoztató Franciaország részéről Macron elnök elfogadhatatlannak titulálta Goïta lépését, valamint szankciókat helyezett kilátásba.
Az USA a mali haderőnek nyújtott, az ország északi területein garázdálkodó fegyveresek begyűjtését célzó támogatását azonnali hatállyal felfüggesztette a hatalomátvételt követő második napon. Washington szankciókat is kilátásba helyezett a puccs kivitelezői ellen.

A lakosságot sem örvendezette meg az újabb puccs ténye. Tüntetések, sztrájkok, valamint polgári engedetlenség bontakozott ki. Szeptember eleji adatok szerint a tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapásokban összesen 23-an vesztették életüket.

Mali politikai gyengesége természetesen hatással van a régió biztonságára is. Az ECOWAS alapelvei szerint az államcsínyek nem kívánatosak, mivel végrehajtásuk károkat okoz a törvénykezésben és a végrehajtásban. Ugyanakkor a szervezet gyenge válasza bátorító tényező lehet a térség hatalomátvételt tervező katonai vezetőinek. Utóbbi végső soron azt eredményezné, hogy elszaporodnak a pária államok Nyugat-Afrikában. Azt, hogy ez nem csupán feltételezés jól mutatja a Nigerben történt puccskísérlet is.
A Száhel-övezet biztonságára nézve is jelentős veszélyeket hordoz a mali szituáció. A kialakult hatalmi vákuumot kihasználhatják olyan dzsihádista milíciák, amelyek erős kötelékekkel rendelkeznek nagyobb szervezetekhez, mint például az Iszlám Állam. Utóbbi azért veszélyes, mert Mali egyike a legfontosabb erőknek a dzsiháddal folytatott harcban.

A civil-katonai kapcsolatok terén Nyugat-Afrika egy kifejezetten érdekes szubkomplexum. A magas szintű fenyegetettség és az államok törékenysége miatt a biztonsági erők kiemelt szerepet játszanak a politikában, szerepüket tovább erősítik a térségben jelenlévő külföldi kiképzők. Maliban jellemző, hogy a magas rangú katonák politikai tisztségeket töltenek be. Utóbbi a politika militarizálódást is mutatja, amelyet hasonlóan kiválóan jelez az állam történetében szereplő számos puccs.

Guinea

Mali délnyugati szomszédjában, a Guineai Köztársaságban 2021. szeptember 5-én történt erőszakos hatalomátvétel. Mamadi Doumbouya ezredes, a helyi különleges műveleti parancsnokság főparancsnoka utasítására különleges műveleti egységek rohanták le az elnöki palotát, erőszakkal elmozdítva Alpha Condé elnököt az ország éléről. Az ostromnak több halálos áldozata is volt. Említésre méltó, hogy Condé nem egy alkalommal nyilatkozott úgy, hogy erős vezetőnek tartja magát, akit nem fenyeget a katonai puccs réme.

Doumbouya a hatalomátvétel bejelentésével együtt feloszlatta a parlamentet, lezárta az országhatárokat (24 órával később ezeket ismét megnyitották), az alkotmányt pedig eltörölte. Az államcsíny magyarázata az ezredes szerint a tarthatatlan gazdasági és társadalompolitikai szituáció, a köztársasági intézmények működésképtelensége, valamint az állampolgárokkal szembeni jogtiprás. A bejelentés szerint a Nemzeti Egyeztetési és Fejlesztési Bizottság lett az országot vezető szerv, amely lényegében katonai juntaként is értelmezhető. A mianmari retorikához hasonlóan itt is elhangzott, hogy a puccs a nép érdekét szolgálja. A parlament feloszlatásán túl az alacsonyabb szintű, helyi politikai vezetőket is katonatisztekkel váltották fel.

Nem sokkal a puccs előtt Guineában új alkotmányt fogadtak el, amely lehetővé tette, hogy Condé harmadszor is indulhasson a választásokon, amit 2020-ban meg is nyert, ám beiktatását hatalmas tüntetések övezték. 2010-es első megválasztása óta az elnököt számos vád érte, melyek szerint sorozatosan sértett meg emberi jogokat. Szakértők szerint Condé egyáltalán nem demokratikus elveket vallott és második ciklusa alatt egyre inkább autoriter jegyeket vett fel. A junta új alkotmányt ígért, továbbá a nép bevonását az alkotmányozási folyamatba, amelyet a helyi közvélemény üdvözölt. Doumbouya a néphez intézett televíziós beszédében az elnököt tette felelőssé az országot sújtó nyomorért és fejletlenségért. A junta igazságosabb bányászati politikát is ígért a nyersanyagokban gazdag országnak.

Érdekes különbség az eddig ismertetett esetekkel szemben, hogy Guineában a közvélemény kifejezetten örült a hatalomátvételnek. Órákkal azután, hogy végbementek a fővárosi jelenetek, tömegek vonultak az utcára és együtt ünnepelték a kormány bukását. Szakértők szerit a hosszú évekig tartó nyomor és elnyomás végét látták az államcsínyben. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a puccsot követően némileg csökkent a belső feszültség az országban. Sidy Yansane újságíró és elemző szerint a felhőtlen öröm időszakos és a juntának hamar teljesítenie kell az ígéreteket népszerűsége konzerválásához. A fellelhető adatok szerint a puccs során három fegyveres vesztette életét, tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapás nem történt.

A nemzetközi közösség már kevésbé ítélte meg pozitívan a szeptemberi eseményeket. A puccsokkal szemben zéró toleranciát tanúsító ECOWAS és az AU felfüggesztették Guinea tagságát. Ennek ellenére a helyszínre látogató ECOWAS delegáció kifejezetten pozitívan nyilatkozott a látogatásáról, a juntát rendkívül együttműködő félként írta le.

Guinea a világ egyik legnagyobb bauxit kitermelője, így nem meglepő, hogy az érc ára ugrásszerűen emelkedett a puccs hatására és történelmi csúcsot ért el. Civil-katonai kapcsolatok tekintetében Guinea nagyban hasonlít Malira a régiós sajátosságok miatt. A törékenység ugyanúgy felértékelte a haderő szerepét a politikában, ahogyan a dzsihádista milíciák elleni harc is emeli a hadsereg érékét.

Szudán

2021 október 25-én újabb afrikai országban, Szudánban vette át a kormányzást a haderő vezetése. Abdel Fattah al-Burhan, egy magas rangú tiszt vezetésével letartóztatták Szudán elnökét Abdalla Hamdok-ot és teljes kabinetét, majd a guineai puccshoz hasonlóan televíziós adásban tudatták a néppel a hatalomátvétel tényét, a kormány feloszlatását és a veszélyhelyzet kihirdetését. A bejelentés szerint technokrata ideiglenes kormány volt hivatott vezetni az országot a 2023-as választásokig.
A kelet-afrikai ország nem mindennapi helyzetbe került, ugyanis szeptemberben, alig egy hónappal a sikeres puccs előtt egy meghiúsított kísérlet is történt. Az alaphelyzetet itt is feszültség jellemezte, a puccsot megelőző héten zajlottak, mind a civil, mind a katonai erők mellett, valamint az államcsínyben felkelő csoportok is segédkeztek.

Hasonlóan az eddig felsorolt elkövetőkhöz, al-Burhan is igyekezett tisztára mosni akcióját. Állítása szerint a hatalomátvétellel a polgárháború fenyegetését kívánta semlegesíteni. Szavai alapján a haderőnek nem maradt más lehetősége, mint letartóztatni azokat a politikusokat, akik a katonák ellen uszítottak. Szudáni aktivisták és jogászok szerint a puccs alkotmány- és jogellenes volt.

Szakértők szerint a valós motiváció egészen máshol keresendő. Ismert, hogy al-Burhan nem kevés alkalommal tett olyan lépéseket, amelyek a nemzetközi jog szabályaiba ütköznek, valamint az államcsíny nélkül elveszíthette volna az arany kereskedelme feletti irányítást, úgymint a költségvetés allokációjának lehetőségét.

A lakosság reakciója itt volt a legerősebb. Már a letartóztatások napján óriási demonstrációk zajlottak, amelyeket még nagyobb felvonulások kísértek a következő hónapban, valamint a polgári engedetlenség eszköze is bevetésre került. A hadsereg rendfenntartói éles lőszerekkel igyekeztek megzabolázni a tömeget, amely már az első napon 11 halálos áldozatot és legalább 140 sérültet eredményezett. Összesen nagyjából 80 ember vesztette életét az összecsapásokban.

A nemzetközi fogadtatás hasonlított a belföldire. A jelentősebb szereplők, mint az USA vagy az EU szankciókat vezettek be és leállítottak minden olyan segélyezési folyamatot, amelynek célja Szudán volt, valamint az ENSZ ülésrenden kívüli megbeszélést tartott az üggyel kapcsolatban. Voltak olyan országok is, amelyek meglehetősen leplezetlen reakciót adtak. Az AU azonnali hatállyal felfüggesztette Szudán tagságát még a puccs napján.

A szudáni sztratokrácia végül tiszavirág életűnek bizonyult, ugyanis 2021. november 21-én egy a katonai és polgári vezetés közötti megállapodással mindent visszaállítottak az államcsínyt megelőző állapotba.

A civil-katonai kapcsolatok Szudán esetén is sokat elárulnak az októberi puccs természetéről. A két erő kapcsolatát alapvetően a 2019-es alkotmánytervezet hivatott szabályozni, amely szerint a civil kontrolnak kellene érvényesülnie. A valóság azonban az, hogy Omar al-Basir 2019-es leköszönése óta a sereg vezetése igyekezett minél nagyobb mértékben befolyást gyakorolni a politika felett. Az utóbbi időben kifejezetten agresszívvá vált a tábornokok taktikája, amely végső soron a puccsot és a puccskísérletet okozta.

Puccskísérletek

Ahogy a bevezetőben is említettem, a sikeres hatalomátvételek mellet számos kísérlet is történt, amelyekről csak röviden, említés szintjén szólnék.

Februárban Örményország katonai vezetői szólították fel a miniszterelnököt lemondásra, erre válaszul a politikus katonai puccsal vádolta meg a tábornokokat, majd lemondott. Júniusban a miniszterelnök megnyerte a választásokat, így továbbra is ő vezeti az országot.
Márciusban Nigerben próbált hatalomra kerülni a katonai vezetés, azonban a kísérletet sikerült elhárítani.
Áprilisban Jordániában vették őrizetbe a királyi család néhány tagját puccs előkészületeinek vádjával. Az, hogy valóban készültek-e bármire, nem derült ki.
Egyes politikusok puccskísérletként hivatkoznak a januári egyesült államokbeli eseményekre is, ám az eddigi nyomozati anyagok alapján ez egyáltalán nem volt cél a Capitolium ostroma során.

Következtetések

Kutatásom során számos adatot és tényt ismertem meg, amelyek valamelyest választ adnak a cikk elején feltett kérdésekre.

A fentiek alapján egy sikeres puccsnak két elengedhetetlen összetevője van: a törékenység és a haderő kiemelt szerepe a politikában. Ha összehasonlítjuk azon országok Fragile States Indexét, ahol sikeres hatalomátvétel ment végbe, azokéval, ahol a folyamatot sikerült elfojtani, azt láthatjuk, hogy utóbbiak csoportja jóval erősebb kormányzással rendelkezik. Az is világos, hogy egy olyan államban, ahol a hadsereg eleve erős politikai szereplő, esetleg a civil kontroll nem érvényesül megfelelően, jóval könnyebb egy katonai puccs nyélbe ütése, mint egy polgári ellenőrzés alatt álló hadsereggel rendelkező országban. A kelet-afrikai szubkomplexumot vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy a törékenység és az alulellenőrzött haderők ok-okozati összefüggésben is állhatnak.

Szintén Kelet-Afrikában figyelhető meg az a jelenség, amely magyarázatot adhat a 2021-ben tapasztalható kiugrásra. A fentiekben csak Mali esetében fordítottam kiemelt figyelmet a gyenge nemzetközi reakció és szankciórendszer hatásaira, ám az afrikai események zárt logikai láncot alkotnak. Miután Malira viszonylag hatástalan gazdasági és politikai szankciókkal próbált nyomást gyakorolni az ECOWAS és az AU, a katonai eszközök pedig érintetlenek maradtak, több, esetenként nemzetközi jogon alapuló bűncselekményekben érintett tábornok is lehetőséget látott az államcsínyben és mivel rendelkezésükre állt minden eszköz, nem tétlenkedtek. Mianmar ebből a szempontból egyedülálló.

Összegzés

Visszatekintve 2021 igen eseménydús év volt. Egyetlen év alatt négy állam katonai vezetői vették át a hatalmat országuk területe felett, illetve számos erre irányuló kísérlet is történt. Cikkemben igyekeztem olyan összefüggésekre rávilágítani, amelyek magyarázhatják ezt a kiugró értéket, mint például az államok törékenysége, a civil kontroll jelentősége vagy a nemzetközi fellépés hatásai. Jelenlegi ismereteink szerint nem jósolható meg, hogy jelenlegi tendencia fog-e folytatódni, illetve ha igen, meddig.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

 

 

 

A A 2021-es puccssorozat és ami mögötte áll bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szomszédságpolitika Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határai mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat. Algéria

Az észak-afrikai állam tekintetében az időszakban végrehajtott európai uniós tevékenységek elsősorban a válságkezelés területére terjedtek ki. Az országot ugyanis a COVID-19 okozta járvány mellett az évszaknak megfelelően természeti jellegű katasztrófák is sújtották. A COVID-19 okozta járvány leküzdésére az észak-afrikai államot az Unió több ízben is támogatta: a COVAX mechanizmus keretében augusztusra több, mint 2,5 millió vakcina lett az ország részére bocsájtva, illetve az európai szolidaritási eszköz keretében további 1500 darab oxigénkoncentrátor is. Az augusztusi erdőtüzek okozta katasztrófa következményeinek elhárítására az EU további 80 000 eurónyi humanitárius támogatást bocsátott Algéria rendelkezésére. A támogatás lehetővé teszi az algériai Vörös Félholdnak, hogy átmeneti lakhatással, háztartási cikkekkel, élelmiszercsomagokkal és pszichoszociális támogatással segítse az érintett családokat. Emellett az EU a Kopernikusz-szolgáltatások által műholdképekkel és az EU Civil Védelmi Mechanizmusa által két francia repülőgéppel is segítette az államot.

Egyiptom

Az Európai Unió Egyiptomot is támogatta a COVID-19 okozta járvány leküzdésében, elsősorban az 1,7 millió vakcinából álló szállítmánnyal a COVAX mechanizmus keretében. Emellett az ország tekintetében sokkalta inkább átfogóbb tevékenységek végrehajtására is lehetőség nyílt a vizsgált időszakban, amely például az energiabiztonság vagy a társadalmi biztonság területére is kiterjedt. Ezek a tevékenységek magukban foglalták a fiatalok munkába állásának elősegítését, illetve a vállalkozói életpálya előmozdítását körükben, hozzájárulva Egyiptom társadalmi biztonságot érintő kihívásainak leküzdésében. A fiatalok mellett a nők is célcsoportját jelentették az időszakban az EU támogatási mechanizmusának, elsősorban a peremterületeken. Az energia- és klímapolitika területén is támogatásokat nyújtott az Unió. Egyiptom első szárazföldi kikötőjének megépítésében segít kedvezményes kölcsönnel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Zöld Városok programjának keretében. A kikötő tervezetten az ország északi és déli részét fogja összekötni, s különlegessége nem csupán abban rejlik, hogy az első vegyes, magán-közszektori beruházás, hanem abban is, hogy a konténerforgalom közútról vasútra áthelyezésével jelentősen csökkenti a szén-dioxid emissziót, illetve tehermentesíti a közutakat. Emellett az EU kedvezményes kölcsönnel és technikai segítségnyújtási csomaggal is támogatja az országot, amelynek keretében az egyiptomi kis- és középvállalkozásoknak és háztartásoknak az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésére irányuló beruházások finanszírozását segíti elő. Az új technológiák alkalmazása várhatóan előmozdítja a környezetbarát, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és éghajlatváltozással szemben ellenálló gazdaságra való áttérést Egyiptomban. A programok mellett magasszintű találkozóra is sor került az időszakban: a regionális folyamatokról egyeztetett Josep Borrell és Sameh Soukry, egyiptomi külügyminiszter.

Jordánia

Egyiptomhoz hasonlóan, a Jordán Hásímita Királyságot is meglehetősen átfogóan támogatta az Európai Unió az időszakban. A támogatás a humán biztonság területétől kezdve az energiabiztonságon át egészen a társadalmi biztonságig terjedt. Az egészségügyi biztonság területén elsősorban a koronavírus okozta járvány leküzdéséhez járult hozzá az Európai Unió a COVAX mechanizmuson keresztül vakcinák szállításával. A COVID-19 okozta járvány gazdasági következményeinek leküzdésében is szomszédja segítségére van az EU: 100 milliós hitelkerettel segíti főképpen azokat a helyi kis- és középvállalkozásokat, amelyeket súlyosan érintett a pandémia. Mindemellett az Európai Bizottság az EU nevében 250 millió euró makroszintű pénzügyi támogatást folyósított Jordániának, elsősorban a COVID-19 okozta pandémia következményeinek leküzdésére. Az energiabiztonság erősítéséhez több projekttel is hozzájárult az Unió. A MAIA-TAQA projekt keretében az ország legmeghatározóbb kikötővárosában, Aqaba-ban napelemes hűtőrendszer kerül telepítésre. Szintén a dél-jordán város környezeti biztonságát segítette az időszakban a Med Pearls program, amelynek célja a tengerparti és tengeri ökoszisztéma fenntartása. Az ESMES projekt keretében elsősorban az ellátásbiztonság erősítését segítette az Európai Unió: irbidi partnerével a villamosszektort érintő kihívások vonatkozásában cseréltek gyakorlatokat a képviselők. A környezeti biztonsághoz az időszakban elsősorban a DECOST projekttel járult hozzá az Európai Unió Al-Saru városában az első közösségi komposztáló programmal. A DECOST keretében, ugyancsak Irbidben helyi egyesületek támogatása által igyekeznek a fém- és műanyaghulladék újrahasznosításának fokozását, a helyi közösség érzékenyítését előmozdítani, illetve különböző javaslatokat megfogalmazni a város környezetvédelmi szempontból történő fejlesztésére. Szintén Irbid városában, a MED-InA projekt keretében több, mint 2000 háztartás preferenciáját mérték fel az energiatakarékosság vonatkozásában, hogy a jövőben minél hatékonyabb cselekvési tervet dolgozhassanak ki az érdekelt felek. A társadalmi biztonság erősítésére az időszakban az EU több aktív projektnek is részese, például a MEDTown-nak, amelynek keretében 100 nőt, menekültet, illetve valamilyen fogyatékossággal küzdő személyt támogatott, hogy hozzájáruljon a szegénység, az egyenlőtlenség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelemhez. Hasonló projekttel járult hozzá ezekhez a célokhoz a MoreThanAJob projekttel, hogy a marginalizált és munkanélküli lakosság társadalmi befogadását előmozdítsa.

Libanon

A Földközi-tenger partvidékén elhelyezkedő ország az időszakban elsősorban a belpolitikai folyamatai miatt állt az Európai Unió homlokterében: az országban tapasztalható politikai, gazdasági és társadalmi válság az elmúlt hónapokban és hetekben jelentősen súlyosbodott, a libanoni lakosság nehézségeit tovább fokozta a belpolitikai viszály és az üzemanyaghiány. Az Európai Unió tisztségviselői a vizsgált időszakban többször is felszólaltak a politikai megoldás szükségességének sürgetése okán, s végül augusztus végére az ország abszolválta a kormányalakítást. A közel-keleti ország pandémiás válságkezelésében is igyekezett támogatást nyújtani az Unió: a Bizottság további 5,5 millió eurót különített el a COVID-19-re adott libanoni lépések támogatására és megerősítésére.

Líbia

A szomszédságpolitika további partnerországaihoz hasonlóan Líbiát is segített uniós partnere vakcinaszállítmányokkal a COVID-19 okozta pandémia leküzdéséhez. A Líbiával kapcsolatos tevékenységek fontos állomását jelentette, hogy szeptember 8-án Josep Borell Líbiába látogatott. Látogatása során hangsúlyozta az EU elkötelezettségét Líbia szuverenitása és függetlensége mellett, valamint az integráció azon eltökéltségét, hogy hozzájáruljon az ország békéjéhez és stabilizálásához.

Marokkó

A Maghreb-ország esetében az időszakban elsősorban a társadalmi problémákra helyeződött az uniós programok hangsúlya. Az MC2CM projekt tevékenységeivel a bevándorlók alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésének javítását célozzák, míg a júliusban beindított projekttel a fogyatékkal élők számára a magas színvonalú alapszolgáltatásokhoz való hozzáférési szint emelése áll a fókuszban. Az EBRD 18,75 millió euró biztosít az országnak, hogy a helyi polgároknak, kis- és középvállalkozásoknak és vállalatoknak nyújtson támogatást az éghajlatváltozás mérséklésére, valamint adaptációs technológiák átvételére irányuló fejlesztésekre.

Palesztin Hatóság

A palesztin területeken folytatott uniós tevékenység rendkívül sokszínű volt a vizsgált időszakban. A projektek uniós részről résztvevő elsődleges szervezeti egysége az EUPOL COPPS misszió volt. Mindennek keretében olyan hasznos projekteket hajtottak végre az érdekelt felek, mint a számítógépes zsarolással kapcsolatos kampány vagy a környezettel kapcsolatos bűncselekmények elleni fellépés erősítése. Emellett meglehetősen nagy pénzügyi segítséget is folyósított az EBRD a Palesztin Bank számára, elsősorban a koronavírus okozta járvány gazdasági következményeinek kiküszöbölésére. Az Unió az aggodalomra okot adó belpolitikai folyamatokat is figyelemmel kísérte, amelynek következményeként sürgette a Palesztin Hatóságot, hogy teljesítse azon nemzetközi emberi jogi egyezmények normáit, amelyekhez csatlakozott, beleértve a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint az egyesülési és gyülekezési szabadságot.

Tunézia

Az észak-afrikai ország számára az Európai Unió elsősorban a COVID-19 okozta járványhelyzet kezelésével kapcsolatban tudott támogatást nyújtani, ugyanis az országban a vírus egyre inkább elhatalmasodott. Annak érdekében, hogy Tunéziát segítse az egészségügyi válság kezelésében és támogassa a COVID-19 elleni küzdelem stratégiáját, az Európai Beruházási Bank intézetén keresztül rendkívüli, 250 000 eurós adományt folyósított az Unió. Az Európai Unió és tagállamai továbbá hatalmas sürgősségi segélyt juttattak az országnak az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül. Közel 1,3 millió vakcinaadagot és csaknem 8 millió arcmaszkot, valamint antigénteszteket, lélegeztetőgépeket, oxigénkoncentrátorokat, ápolóágyakat és egyéb létfontosságú orvosi felszerelést szállítottak le. A válsághelyzet mellett elsősorban a környezeti biztonság erősítésére irányuló projektek kerültek az integráció fókuszába: a körforgásos gazdaság megteremtésének előmozdítására és a tengeri hulladék visszaszorításának segítésére irányuló COMMON projekt keretében szervezett több tevékenységet is az Unió.

Azerbajdzsán

Az Európai Unió keleti szomszédságában is előnyben részesítette a COVID-19 pandémia leküzdéséhez szükséges támogatásokat. Ennek megfelelően Azerbajdzsánt az oltakozás biztonságos kivitelezéséhez szükséges eszközökkel segítette az Unió. A pandémia mellett az EU unikálisan támogatta az ország mentális egészségmegőrzésre irányuló tevékenységét is elsősorban szakemberek (tovább)képzésével.

Fehéroroszország

Az Európai Unió az időszakban elsősorban az ország egészségügyi biztonságát támogatta azáltal, hogy számos egészségügyi eszközt adományozott a WHO-val együttműködve, így segítve a COVID-19 okozta pandémia visszaszorításában. Az Európai Unió emellett az ország felfokozott belpolitikai történéseit is figyelemmel követte, s több ízben kritikus hangnemben nyilatkoztak tisztségviselői a Lukasenka-vezetésről, mitöbb kilátásba helyezte az integráció további korlátozó intézkedések bevezetését. A két fél közötti kiegyensúlyozatlan viszony újabb eseménye, hogy szeptember 8-án az Európai Unió fehéroroszországi küldöttsége demarche-ot intézett a Fehérorosz Köztársaság Külügyminisztériumához a Fehéroroszországból az Európai Unióba irányuló illegális határátlépésről. Az Unió tettének oka, hogy a Fehéroroszországból az EU-ba irányuló illegális határátlépések 50-szeresére növekedtek. Az EU elítélte a migráció politikai célú használatát az ország által, s sürgeti a fehérorosz hatóságokat, hogy hagyjanak fel ezzel a gyakorlattal.

Grúzia

A COVID-19 okozta pandémia leküzdésében Grúzia számára is segítséget nyújt az Unió: a kaukázusi országnak az integráció a WHO-val karöltve több informatikai és egészségügyi eszközt adományozott, hogy a járvány leküzdéséhez elengedhetetlen infrastrukturális és egyéb technikai eszközökkel rendelkezhessen az állam. Az egészségügyi biztonság mellett Grúziában kiber-, társadalmi-, s környezetbiztonságát erősítő tevékenységeket is folytatott az EU. Az Unió az ENSZ-szel együttműködve integrált kiberbiztonsági rendszert nyújtott át Grúziának, hogy javítsa a fertőzött rendszerek észlelésének képességét, minimalizálja az adatvesztés kockázatát, illetve csökkentse a jogosulatlan hozzáférések számát. Az EBRD 10 millió eurós kölcsönt nyújt a ProCredit Bank Georgia-nak a helyi mikro-, kis- és középvállalkozások számára történő továbbhitelezésre. Az eszköz lehetővé teszi a helyi vállalatok számára, hogy korszerű technológiába és gépekbe való befektetéssel, az uniós szabványok elfogadásával, a munkahelyi egészség és biztonság javításával, valamint a fenntartható környezetvédelmi gyakorlatok előmozdításával modernizálják termelésüket. Mindezen hitelek legalább 70 százaléka zöld technológiákba történő beruházásokat finanszíroz, tovább erősítve a fenntarthatóságra való törekedést az EU határai mentén is. A környezetbiztonság tekintetében az Unió további kedvezményes hitellel segíti Tbiliszi városának hulladékkezelését: az EU által támogatott hulladékkezelési vízelvezetési rendszer az elérhető legjobb technológiát használja az EU-szabványoknak megfelelően, és segít csökkenteni a meglévő hulladéklerakókból származó környezetszennyezést. Az új rendszer a csapadékból keletkező folyadék és a természetes lebomlás során keletkező folyadékok vízelvezető gyűjtését célozza, hogy azok megfelelően kerüljenek ki a lerakóból.

Moldova

Az ország számára nyújtott uniós támogatásokban hasonlóan fontos szeletet jelentett a COVID-19 okozta járvány visszaszorításának segítése. Szeptember 28-án az Európai Unió 36,4 millió eurós támogatást folyósított a Moldovai Köztársaság számára, hogy támogassa a vírus elleni küzdelmet és az ebben kritikus jelentőséggel bíró rendőrségi reform végrehajtását. Az országban végbemenő pozitív belpolitikai folyamatok hírét is örömmel fogadták az uniós tisztségviselők. Josep Borell és Várhelyi Olivér közös nyilatkozatban kommentálták a történteket, s kifejezték az EU támogatását az ország előtt álló kihívások kezelésében. A támogatás jeléül számos uniós tisztségviselő is látogatást tett az országba. Szeptember 13. és 15. között uniós tisztviselőkből álló magas szintű delegáció tartózkodott a köztársaságban. A látogatás során megvitatták az EU-Moldova kapcsolatot és elmélyítésének további lehetőségeit, elsősorban a szabadkereskedelmi övezetre irányuló megállapodás keretében. Szeptember 27-én Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője találkozott Natalia Gavrilita moldáv miniszterelnökkel és Nicu Popescu külügyminiszterrel. Megvitatták többek között az EU és Moldova közötti együttműködés fokozásának lehetőségeit, különösen a biztonság és a védelem területén. Borrell a találkozó után elmondta, hogy az EU és Moldova megállapodott abban, hogy újraindítják a kétoldalú konzultációkat, hogy konkrétabb területeket azonosítsanak a további biztonsági együttműködések területén.

Örményország

Az Európai Unió örmény partnerének többségében az egészségügy és az energetika területén nyújtott támogatást. A COVID-19 okozta járvány leküzdéséhez az Unió az egészségügyi infrastruktúrát célzó támogatással is hozzájárult, például vakcinaszállítmányokkal. Az energiabiztonság területén az Európai Unió az EBRD-vel együttműködve 10 millió dolláros hitelalapot nyújt Örményország egyik vezető bankjának, hogy továbbhitelezze azt a magánszektor szereplői számára. A hitel elsősorban megkönnyíti a helyi vállalatok átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozással szemben ellenállóbb gyakorlatokra és technológiákra. Az EBRD emellett 70 millió dollárnyi kölcsönt nyújtott az Electric Networks of Armenia-nak is, amely az ország egyetlen villamosenergia-elosztó vállalata. A támogatás az ország áramelosztó hálózatának korszerűsítését szolgálja, hogy előmozdítsa az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a megújuló energiaforrások integrálását az energiarendszerbe. Az időszakban támogatást nyújtott az Unió a média szabadságának és függetlenségének erősítését célzó projektnek is. Emellett a szomszédságpolitika egyik fő célkitűzését, a biztonság erősítését célozza, hogy az ország és az Europol a határokon átnyúló bűnözés visszaszorítására irányuló együttműködési megállapodást kötött.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az időszakban számos előrelépés történt a fent említett szakpolitikákkal kapcsolatban. A legfontosabb esemény, hogy a jövőt meghatározó uniós stratégiai dokumentumok kidolgozás alatt állnak, így a nyolcadik környezeti cselekvési program felügyeleti tervének elkészítését már megkezdte a Bizottság. Július 14-én az Európai Bizottság elfogadta a „European Green Deal”-re irányuló javaslatcsomagot annak érdekében, hogy az EU 2030-ra az 1990-es szinthez képest legalább 55%-kal csökkentse az üvegházhatást okozó gázok nettó kibocsátását. Ugyanezen a napon az Európai Bizottság közzétette az EU energiahatékonysági irányelvének átdolgozására vonatkozó javaslatát, amelynek célja az energiahatékonyság előmozdítása és az energiamegtakarítás elérésének elősegítése. Szeptemberben az ENSZ energiaügyi magas szintű párbeszédén az európai zöld megállapodásért felelős ügyvezető alelnök, Frans Timmermans és az energiaügyi biztos, Kadri Simson három energiaegyezményt mutatott be a Nemzetközi Energiaügynökséggel együttműködve a résztvevők számára, s kiemelték, hogy az EU elkötelezett abban, hogy globálisan is vezesse a klímaváltozás megfékezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az időszakban fontos siker, hogy az Unió támogatásával villamosenergia-rendszerösszekötőt létesítettek Észtország és Lettország között. Ez a villamosenergia-rendszerösszekötő egy újabb lépés a Balti-tenger és a kontinentális európai hálózat szinkronizálásában, s hogy az északi államokat integrálhassák az európai energiapiacba. Az időszakban az Európai Unió a Kelet-mediterrán Gáz Fórum állandó megfigyelő tagjává vált, amelyet a részes államok vezetői is üdvözöltek.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

2021 július 30-án az Európai Bizottság újabb szankciókat hozott Libanon állammal kapcsolatban. Libanon felett 2020 óta nagy pénzügyi, társadalmi, gazdasági, illetve politikai krízis uralkodik, amellyel kapcsolatban az EU többször megfogalmazta aggodalmait, a helyzet azonban egyre rosszabbodik. Így, az EU a libanoni demokrácia vagy a jogállamiság aláásásáért felelős személyekkel és jogalanyokkal szembeni szankciók alkalmazását helyezte kilátásba. A szankciók az EU-ba történő beutazási tilalomból és a természetes, valamint jogi személyek vagyonának befagyasztásából állnak. Ezenkívül az EU-beli személyeknek és szervezeteknek tilos pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani a szankciókkal sújtottak számára.

2021 augusztus 4-én az EU újabb szankciókat hozott Nicaraguát és annak állampolgárait illetően. A nicaraguai aggasztó helyzet 2018 óta áll fent, s azóta kíséri figyelemmel az Unió a közép-amerikai országot. A politikai helyzet azonban egyre romlik. Az EU így úgy döntött, hogy további nyolc személyt súlyt szankcióval, akik felelősek az emberi jogok súlyos megsértéséért és/vagy akiknek tettei aláásták a demokráciát vagy a jogállamiságot. A szankcióval sújtottak között található Rosario Murillo alelnök is. Ezek az intézkedések egyénekre irányulnak, és úgy tervezték őket, hogy ne károsítsák a nicaraguai lakosságot vagy a nicaraguai gazdaságot. Az érintett személyek vagyonát befagyasztják és az uniós állampolgároknak és vállalatoknak tilos pénzeszközöket számukra rendelkezésre bocsátani. Utazási tilalom is vonatkozik rájuk, ami akadályozza őket az EU területére való belépésben, illetve az azon való áthaladásban.

2021 szeptember 10-én az EU újabb korlátozó intézkedések bevezetése mellett döntött Ukrajnát illetően. További hat hónappal, 2022. március 15-ig meghosszabbítja az Ukrajna területi integritásának, szuverenitásának és függetlenségének aláásásáért vagy veszélyeztetéséért felelős személyeket sújtó szankciókat. A 177 magánszemélyre és 48 szervezetre vonatkozó, meglévő korlátozó intézkedések utazási korlátozásokat, vagyonbefagyasztást, valamint pénzeszközök vagy egyéb gazdasági erőforrások rendelkezésre bocsátásának tilalmát írják elő.

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép: BORRELL FONTELLES, Josep
Brüsszel, 2021. november 15.
Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az EU Külügyminiszteri Tanácsának brüsszeli ülésén 2021. november 15-én. A találkozó résztvevõi újabb szankciókat határozhatnak el a fehérorosz vezetés ellen, amiért feltételezések szerint az országba csábítja a migránsokat, hogy onnan Lengyelország és az Európai Unió területére menjenek át illegálisan.
Forrás: MTI/EPA/Olivier Hoslet

A EU Hírfigyelő 2021 július-szeptember bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 Téli hadviselés és sár, jutott eszembe tegnap. Ha sarkkör, akkor mindenki fehérbe öltözött, sítalpon csúszkáló katonákat lát/mutat/vizionál, de ennek a vidéknek a jellegzetessége az év második felében a láp, mocsár, sár, amikor az idő ugyan jó, de közlekedni nem lehet. A mocsárról jutott eszembe, hogy tavaly olvastam a Miracle at the Litza: Hitler first defeat on the Eastern Front, azaz a német Ezüstróka hadműveletről, amely a mai orosz (akkor finn) Pecsenga környékéről indult Murmanszk felé. Nem volt nagy a táv, talán 100 km-t kellett volna megtenni, de ami sikerült a nagy ukrán/orosz síkságon nyáron, az kudarcba fulladt itt fent a Barents tenger partján. Sok oka volt a kudarcnak, de részben az utak hiánya, a földrajzi tényezők voltak, amit nem vettek figyelembe a hadművelet tervezői. A német offenzíva helyben a Barbarossa után csak egy héttel indult meg (ez némi időt hagyott a szovjet védőknek), először a Tyitovka folyóig tudtak előre nyomulni a németek, majd kemény harcok után a Lica (Litza) folyóig.

A norvég szerző Alf Reidar Jacobsen remek munkát végzett, én nem szoktam második világháborús könyveket olvasni, úgyhogy nem tudtam, hogy ide jutottak már a források feldolgozásával, de a szerző egyszerre használ német, orosz/szovjet és angol eredeti dokumentumokat. Murmanszk védői közül többen írtak emlékiratokat, amit a kelet-németek kiadtak annak idején, így azok is hozzáférhetőek, de levéltári anyagokat is kapott a szerző. Német oldalon a jegyzőkönyvektől és hadijelentésektől kezdve több, a fronton harcoló tiszt is megírta később az emlékiratait, feljegyzéseit. A brit anyagok az Enigma feltörése kapcsán szerepet, illetve, hogy az első brit segélyre a szovjeteknek épp Murmanszk fenyegetése miatt került sor. Ami a legjobban tetszett az a német vezérkaron belüli személyi viszonyok bemutatása. Kinek (Falkenhorst, Dietl stb.) milyen viszonya egymással és Hitlerrel, miben vitáztak, hogyan használták ki egymást, vagy tettek keresztbe a másiknak.

A könyv végén van egy külön fejezet, amit egy norvég hadtörténész írt, egyfajta áttekintést az északi német műveletekről. Ha jól emlékszem, megállapította, hogy ez nem volt egy eleve vesztésre ítélt hadművelet a németek részéről, a fő probléma az volt, hogy helytelenül mérték fel a saját képességeiket és a földrajzi adottságokat. Az Ezüstróka hadművelettel egy időben délebbre, de még mindig a sarkkör vonalán, indult egy másik művelet is, a Sarki róka (Polarfuchs), amely valamivel előnyösebb területen, kisebb haderővel gyorsabban tudott előrenyomulni.

Mikor Dietl elakadt az offenzívában Murmanszk felé, csapatai pedig kivéreztek, a német vezetés úgy döntött, hogy Sarki róka művelettől csoportosít át erőket egy második offenzívához Murmanszk ellen, ezzel azonban csak azért érték el, hogy mindként hadműveleti irányt meggyengítették.

Nem emlékszem pontosan, de mintha a német katonai vezetés egyes szintjei jelezték előre, hogy nem jó megosztani az erőket északon, és talán volt olyan javaslat is, hogy nem Murmanszkot támadják frontálisan, hanem a sarkköri Rovaniemi/Salla magasságon induljanak el, a Leningrádot Murmanszkkal összekötő vasútvonal felé, és azt elérve forduljanak északra.

Persze ennek is mi lett volna az értelme?  A norvég szerzők eljátszanak a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Dietl hegyi hadosztályai eljutnak Murmanszkba. Véleményük szerint csak egy újabb katasztrófába sodorták volna magukat, hiszen ott egyrészt kevesen voltak ahhoz, hogy hatékonyan megszállhassák a várost és környékét, másrészt csapdába kerültek volna, mert nem jutottak volna további utánpótláshoz. A brit haditengerészet ugyanis az Enigma feltörése révén már a műveletek alatt is egyre több infot fejtett meg a német haditengerészet utánpótlási műveletiről, Kirkenessbe egyre kevesebb utánpótlás érkezett hajón a norvég partok mentén, és amikor egy több száz fős friss katonai erőt szállító utasszállítót is megsemmisítettek a britek a norvég partoknál, akkor már az élőerőt csak kerülőn, Finnországon keresztül küldték fel északra (ezzel is csúszott a Dietl második offenzívája).

Szóval egy esetleges murmanszki győzelem se vezetett volna sikerhez, mert onnantól a német katonák csapdába kerültek volna (feltéve, hogy Leningrád kitart).

Akkor miért erőltették mégis ennyire a támadást? Állítólag – a könyv több forrást, visszaemlékezést idéz ehhez – Hitler egyik személyes nünükéje volt, hogy egyfelől biztosítani kell a pecsengai – akkor még finn - nikkel bányákat a német hadiipar számára (ez tény volt), másrészt ezek védelme miatt is kell elfoglalni Murmanszkot.

A szedett-vedett szovjet védők, a gulagokból összegyűjtött rabok végül a Lica folyónál állították meg a németeket, és ott is húzódott a frontvonal 44-ig, amikor a szovjetek elsöpörték a németeket.

Konklúzió? Vagy nem kellett volna támadni, vagy télen kellett volna támadni, amikor befagytak a lápok, és a behavazott tájon lehet csúszni. Tudom ennek is meglettek volna a hátrányai, de legalább a logisztikai utánpótlás biztosítva lett volna a művelethez, ami 41 nyarán és őszén biztos hiányzott.

Bevezető gondolatok: Jelen dolgozat alapgondolata a Lovászy László Gábor „Homo Sapiens Conrectus – Íme, a fejlesztett ember !” című munkájában foglaltak, miszerint az egyén és a technológia szingularitása alapvetően hatással lesz a világban az ökológiai-geopolitikai és kulturális-társadalmi fejlődésre. A választott téma aktualitását abban látom, hogy az állítás bizonyítékát életünkben és mindennapjainkban lépten-nyomon felfedezhetjük: az internet, az önvezető autók, a mesterséges intelligencia emberi életbe való beépítése és a jelen dolgozat tárgyát képező közösségi médiaoldalak is jelentős társadalomformáló hatással rendelkeznek.

Célom egy olyan elemzés elkészítése volt, amely bemutatja a közösségi médiaplatformok hatásmechanizmusát és egyúttal negatív befolyásolási képességüket a társadalom fiatal generációinak testképével való összefüggésben, rámutatva ezzel a téma egyik legfontosabb társadalombiztonsági szegmensére: a jelen és jövő generációjának befolyásolására.

A tömegkommunikáció fogalma és tömegbefolyásolási hatásmechanizmusának alapjai:

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlennek tartom elsőként a tömegkommunikáció fogalmának és hatásmechanizmusára jellemző tulajdonságainak meghatározását: széles befogadó rétegeknek szóló, általában egyirányú, közvetett (közvetítő eszköz segítségével zajló) sajátos kommunikációs forma. A kifejezés latin „communicare” (beszél, közöl) szóból ered, ami egyúttal a fogalom tartalmát is magába foglalja. Ma azt a tevékenységet értjük alatta, amelynek révén kapcsolatba kerülünk a világgal. Információkat közvetít nyelvi és nem nyelvi eszközökkel, akár országszerte vagy globálisan elszórva. Célja pedig bevallottan (vagy be nem vallottan) a befolyásolás. Klasszikus példák a tömegkommunikációs eszközökre például a televízió, a rádió, az újságok, illetve a technikai fejlődés eredményeként az internet és annak webhelyei. Ezeken a csatornákon keresztül észrevétlenül lehet befolyásolni az embereket. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a tömegbefolyásolási hatásmechanizmus sikerességének több fő oka van:

Az első, hogy a mindennapi életünk részét képezik ezek a dolgok, például a kocsiban ülve a rádió, szórakozásképpen a televízió nézés, újságolvasás, vagy kapcsolattartás céljából az internet használata, ezek napjainkban mind általános tevékenységek. Mindemellett az emberek szocializációjának részét képezik ezek a csatornák, értékeket és magatartásformákat közvetítenek feléjük. Nem csak informálják, oktatják vagy szórakoztatják a lakosságot, de egyúttal befolyásolják a világlátásukat és az egyén társadalomba való integrációjára is kihatással vannak. A tömegkommunikáció funkcióinak megítélése tehát pozitív, így a lakosságban még csak fel sem merül a gyanú, hogy a közvetített információk manipuláltak.

A második ok az állandó jelenlét, ezzel a közvetlen környezetünkben folyamatos az impulzusok és információk áramlása. Így a látványos és egyszerre több érzékszervre hatni képes adások megragadják a figyelmet, lekötik az emberek elméjét.

A harmadik jelentős pont, hogy ezzel párhuzamosan az információáradat újabb és újabb élményeket közvetít, ezzel nem ad lehetőséget az elmélyült gondolkodásra és elszoktat a figyelmes érzékeléstől.

Az előbb említettekből következik, hogy az ilyen eszközöket alkalmazók a legkifinomultabb módszerekkel képesek összemosni a valóságot a valótlannal, a lényegest a lényegtelennel és a tényt az illúzióval. Éppen ez a képesség teszi a tömegkommunikációt a nem lineáris hadviselés egyik leghatásosabb elemévé. Ezen eszközök ugyanis formájukat tekintve sokszínűek, képesek gyors eredményeket észrevétlenül és tartósan produkálni a tömegbefolyásolás terén.
Véleményem szerint amennyiben kellő ideig, intenzitással és határozottsággal közvetítenek a lakosság felé valamilyen információt, akkor egy idő után az emberek többsége már saját meggyőződéseként fogja azt kezelni. Kiváltképpen akkor, ha több különböző formában és csatornán keresztül (televízió, blogok, közösségi média) érkezik az azonos tartalommal bíró üzenet. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy a nép „elméjéhez” semmilyen más forrás ne férjen hozzá, így ne lehessenek az adott „uralkodó” gondolatmenetnek vagy kampánynak ellenpólusai.

A közösségi médiaplatformok és az influencer-jelenség:

Az előző fejezetben meghatározásra került a tömegkommunikáció fogalma, illetve a tömegkommunikációs eszközök és platformok hatásmechanizmusának legfontosabb elemei. Ezen gondolati szálon haladva az internetes közösségi médiaplatformok negatív hatásait veszem górcső alá az alábbi fejezetben.

A közösségi médiaplatformok -mint a Facebook (2004), az Instagram (2010), a Tumblr (2007) vagy a Tiktok (2016)- létrejötte a 21. században rohamosan fejlődő digitális forradalomhoz köthető. Az ilyen platformok eredendően az emberek közötti kapcsolattartást és életünk élményeinek, eseményeinek könnyebb megosztását voltak hivatottak biztosítani, mára azonban sokkal inkább személyes reklámfelületekké és az emberek befolyásolásának eszközévé alakultak át.

Bár véleményvezérek korábban is léteztek -például sportolók, színészek, közszereplők- azonban az említett közösségi médiaoldalak megjelenése és rohamos bővülése lehetőséget teremtett egy újfajta kommunikációs módra alkotó és tartalomfogyasztó között: megjelentek a felhasználók körében az „influencer”-ek vagy másnéven digitális tartalomgyártók. Maga a szó eredete az angol influence ige, amelynek jelentése „hatással van, rábír, befolyásol”, míg a szó az ebből képzett influencer melléknévi igenév „befolyásoló, rábíró” jelentéstartalommal bír. Ezek a személyek az interneten válnak híressé és a saját közösségi oldalaikra építve érnek el százezreket vagy akár milliókat is. Éppen ezért számos cég építette be hagyományos marketingstratégiája kiegészítéseként az influencerek használatát. Ennek oka, hogy a jelenség a kezdeti időszakban még egy viszonylag olcsó, ugyanakkor kimondottan nagy nézettséggel bíró „reklámfelületet” biztosított a cégek számára.

Véleményem szerint pedig arra a kérdésre, hogy „Miért tudják nagymértékben befolyásolni a tizenéves fiatalokat az influencerek ?” a válasz három fő komponens összefüggésén alapszik:

1. A befolyásolás legfontosabb eleme a közvetlen elérés: a mai tizenévesek már a digitális forradalom idején „kezükben telefonnal és különböző appokkal” születtek, így idejük jelentős részét internetes tartalmak megtekintésével, likeolásával, kommentek írásával töltik.
2. Köszönhetően annak, hogy az influencerek ilyen nagymértékben vannak jelen a fiatalok életében, egyfajta bizalomra tesznek szert körükben. A bizalom alapját több dolog is képezheti: vannak influencerek, akik maguk is fiatalok és olyan lánynak vagy fiúnak láttatják magukat, akikkel könnyű azonosulni, megszeretni őket és kíváncsinak lenni mindennapjaira. Az így kialakuló napi szintű kapcsolat és erőteljes -a hasonlóságtudaton vagy vágyakozáson alapuló- szimpátia révén a tizenévesek előszeretettel fordulnak hozzájuk a szórakoztatás mellett tájékoztatásért, tanácsért, a valahova tartozás élményért és akár komfortérzetért. Így lehetőséget nyújtva például a fogyatékossággal élő emberek számára is a társadalomba való könnyebb integrációra.
3. Gyakori ugyanakkor, hogy különböző ismert cégek (sport-, ruházati, ékszer-, és szépségápolási márkák), NGO-k, civil és nemzetközi szervezetek (UNICEF vagy a Máltai Szeretetszolgálat) vagy akár országok kormányai is felkérnek nagy nézettségű influencereket bizonyos ügyek, termékek támogatására és promotálására pénzbeli juttatásért cserébe. Ez a fajta „reklám” pedig egyértelműen pszichológiai hatást gyakorol a célkorosztályra: egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy a könnyű „munkanélküli” pénzkereseti lehetőségének reményében a fiatalok influencerek szeretnének lenni.

Mindemellett jelen dolgozathoz kapcsolódóan fontos megemlíteni, hogy a környezetbarát mindennapi szokások átvételére vagy az mozgásgazdag és egészségtudatos életmódra befolyásoló pozitív hatás mellett az influencer-jelenség kifejezetten negatív következményekkel is járhat. A következő fejezetben a médiaoldalak és ezen keresztül az influencerek ez utóbbi emberi testképre gyakorolt hatásmechanizmusát fogom részletesebben ismertetni.

A médiahasználat és a testképzavar közötti összefüggés:

Számos kutatás által bizonyított tény, hogy a média, mint a testi megjelenésre vonatkozó kulturális elvárásokat közvetítő közeg jelentős hatást gyakorol a testképre: a közösségi oldalak és applikációk használatával eltöltött idő és a testi elégedetlenség kialakulása, elmélyülése között szoros ok-okozati összefüggés van.

Ahogyan az a „Társadalmi dilemma” című népszerű dokumentumfilmben is megjelent: az említett médiaplatformok addig alakították az egyes algoritmusokat, míg azok teljesen az adott szolgáltatás rabjává nem tették a felhasználókat. Így a korábbiakban leírtakhoz hasonlóan az összefüggés elvitathatatlan. A filmben világosan megjelenik a média befolyásoló hatása: gondoljunk akár a főszereplő család tizenkét éves, az Instagramon látott, vágyott állapotok miatt önértékelési zavarokkal küzdő kislány tagjára, akár a mesterséges intelligencián alapuló algoritmus végett korábbi énjétől eltávolodott és politikai nézeteit tekintve radikalizált gimnazista fiúra.

Ezzel kapcsolatban érdekesnek tartom Marika Tiggemannt, aki több kutatásában is foglalkozott a média fiatalokra -kiváltképp nőkre- gyakorolt negatív hatásával. Kutatásai eredményei között kiemelt szerephez jutottak az olyan romboló hatáselemek, mint az étkezési rendellenesség, a testképzavar és a karcsúság túlértékelésének kialakulása. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája a modelleket körülvevő „a sovány, mint ideális testképmodell”, amely kapcsán egyértelműen kijelenthető, hogy azok a fiatal nők, akik több időt töltenek karcsúságot közvetítő médiahasználattal, nagyobb mértékben internalizálják a karcsúságideált, ami negatív testi attitűdökkel hozható összefüggésbe. Az idea a légiesen karcsú női testeket realisztikusnak és bárki számára könnyen elérhetőnek tünteti fel.

A nyugati kultúrákban a karcsúság jelentősen felértékelődött, míg a túlsúly gyakran stigmatizált; a személyiség defektusaival és az alacsony önkontrollal állítják párhuzamba. A médiában megjelenített karcsúságideál gyakran asszociálódik a boldogsággal és a sikerrel, míg az elhízott emberek ábrázolása az előnytelen megjelenéssel és a depresszióval kapcsolódik össze, ami azt a hiedelmet alakíthatja ki, hogy a boldogság feltétele a testsúlycsökkenésben és a testideálokhoz hasonlító testi megjelenésben rejlik.

Az említett közösségi médiaoldalakra feltöltött kampány-videoklipek által közvetített szociokulturális ideál a fiatal lányok és férfiak számára példaképként funkcionálhat a követendő testi megjelenésre -korunkban különös tekintetben a kidolgozott izomzatra és az alacsony testzsírszázalékra- vonatkozóan. Az eredmények szerint a karcsú nőket ábrázoló videoklipek tízperces expozíciója elegendő volt a testi elégedetlenség növekedéséhez. Ezzel összhangban Tiggemann 2002-es tanulmányában a médiahasználatot követő testi elégedetlenség növekedésére hívja fel a figyelmet, amely rövid távon fejti ki hatását, azonban az ismétlődések megerősíthetik és fenntarthatják a negatív testi attitűdöket. Továbbá a különböző médiafelületeken feltüntetett reklámok indirekt módon a férfiaknak az ideális női test megjelenésére vonatkozó elvárásait is meghatározhatják..

Kitekintés a közösségi médiahasználat és az öngyilkosság, öncsonkítás testképzavar-trendekkel való összefüggésére:

A kérdés szenzitív mivoltából fakadóan a téma a köztudatban kevésbé populáris szegmense a közösségi médiahasználat, az öngyilkosságok és az öncsonkítási trendek egyre növekvő számának összefüggése.

Igazolt tény ugyanis, hogy az öngyilkosság az élet nehézségeire, a kritikus pszichés, egzisztenciális és pszichoszociális állapotokra adott reakcióként – az utánzáson, modell-hatáson túl – más szociálpszichológiai mechanizmusok, kommunikációs tényezők -akár a közösségi médiafelületeken tapasztalt „tökéletes emberek” láttán kialakult torz énkép- hatására is bekövetkezhet. Ennek eredményeként a médiaközlések a közbeszédet tematizáló, a mindennapi életet és viselkedést befolyásoló, szemléletmódot formáló erőként jelentős hatást gyakorolnak különösen a potenciális veszélyeztetettekre. – mondja ki a média- és hírközlési biztos által az öngyilkosságokról szóló tudósításokhoz kiadott ajánlás.

Az elmúlt tíz évben -nagyjából az inflencer-jelenség megjelenésével párhuzamosan- megfigyelhető egy felfelé ívelő tendencia az öncsonkítások, illetve öngyilkosságok számában, különös tekintettel a dolgozatban kiemelt fiatal korosztály körében. Mindezt igazolja a The Wallstreet Journal által megszerzett, a Facebook és Instagram hatásait elemző belső használatra készült felmérés -a kutatás kifejezetten az Instagram tinédzserkorú lányokra gyakorolt hatásait vizsgálta- is, amely a közösségi médiaóriás vélhetően a benne rejlő megdöbbentő adatok miatt nem hozott nyilvánosságra:

• a tinik jelentőse része vallotta be a Facebook kutatóinak, hogy az Instagram függőinek érzik magukat, de nehezen tudják visszafogni az app használatát
• a képmegosztó erősíti ebben a csoportban a hajlamot arra, hogy másokhoz hasonlítsák a megjelenésüket, hiszen első sorban a felhasználók életstílusát és külső megjelenését helyezi előtérbe[1]
• az amerikai és brit tinédzserek több mint 40 százaléka számolt be egyrészt arról, hogy csúnyábbnak látják magukat, amikor az Instagramot használják, másrészt pedig az applikáció depressziót és szorongást keltő hatásáról
• a Facebook felmérését végzők szerint az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó brit tinik 13, míg az amerikai tinik 6 százaléka jelentette ki, hogy az applikációk használata szerepet játszik ilyen jellegű hajlamuk kialakulásában

Mindezt továbbá alátámasztja egy 2018-as felmérés, miszerint az öngyilkosság jelentős népegészségügyi probléma: évente 14,2 fő, 100.000 fős népességre vetítve az öngyilkosság aránya csak az Amerikai Egyesült Államokban, míg átlagosan 800.000 ilyen jellegű haláleset történik világszerte. Összehasonlításként ez a számadat tíz évvel ezelőtt az USA esetében 10,5,% volt 100.000 főt tekintve, így 35,2%-os növekedés tapasztalható.

Az eddig elmondottakat és a nők kiemelt érintettségét igazolja a Birmingham Young University kutatása is, miszerint azon 13 éves lányok esetében, akik napi két-három órát használják a fent említett applikációkat, jelentősen megnő a felnőtt korban elkövetett öngyilkosságra való hajlam[2]. A kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a társadalom női tagjai sokkal érzékenyebbek az interperszonális stresszorokra -így a tökéletesnek beállított ideálokra is- és sokkal fogékonyabbak ezáltal az öngyilkossági, öncsonkítási hajlamok kialakulására, felerősödésére a közösségi médiaoldalakon megjelenő tartalmak hatására. Konkrét statisztikai adatként kiemelendő, hogy napjainkban a 10-34 éves korosztályban bekövetkezett halálesetek második legnagyobb esetszámmal bíró kiváltó oka az öngyilkosság és a félresikerült öncsonkításból származó haláleset.

A fejezet konzekvenciája, hogy az elmúlt tíz évben -első sorban a fiatal nők körében- megnőtt a társadalom öngyilkossági és öncsonkítási hajlama. Mindez egyértelműen összekapcsolható számos kutatás és tanulmány eredményeire alapozva a közösségi médiaplatformokkal. Negatív hatásként az ezen oldalakon megjelenő ideálképek megzavarják, sok esetben -igen rövid idő alatt is- torz énképet alakítanak ki a fiatalokban, akik ezt követően a megjelenő képek alapján összehasonlítják önmagukat a számos alkalommal beállított, profi stáb által készített anyagokban szereplő emberekkel és téves következtetést vonnak le saját életükkel kapcsolatban. Köszönhetően annak, hogy a öncsonkítás és az öngyilkosság minden esetben valamilyen életkrízis folyománya, az ilyen jellegű tartalmak felerősíthetik az egyénen belüli krízishelyzeteket és akár az öngyilkosság kialakulásának esélyét.

Záró gondolatok:

Összefoglalóan tehát elmondható, hogy az információs forradalom folyományaként a 21.században megszületett közösségi média oldalak -mint a Facebook, Instagram, Twitter és TikTok- mindennapjaink részét képezik. Ennek megfelelően folyamatos jelenlétük és időről-időre közvetített színes, új impulzusaik eredményeként a befolyásolás -függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív célból történik- kiváló eszközei.

Ezen hatásmechanizmuson alapul az úgynevezett „influencer-jelenség” is, amelynek keretében internetes népszerűségre szert tett -elsősorban fiatal- személyek anyagi ellentételezés ellenében reklámoznak bizonyos termékeket, ügyeket és akár életérzéseket.

A fiatalok körében oly népszerű közösségi média platformok, kiegészülve a gyakran elhanyagolható korkülönbséggel a hallgatóság és a tartalomgyártó között, illetve a nem tudatos internethasználat együttesen nyílt utat biztosítanak az influncereknek az említett generáció befolyásolásához. Ugyanakkor a pozitív üzenetek -mint az egészségtudatosság vagy a környezetvédelem- vagy az egyszerű fogyasztásnövelő hatások mellett, az influencerközösség és maga a médiahasználat negatívan, akár károsan is hathat. Ennek kapcsán jelen dolgozat a médiahasználattal töltött idő női testképre gyakorolt pszichológiailag negatív, torzító jellegét volt hivatott egy rövid összegzésben igazolni.

Véleményem szerint a szükséges és egyben minimálisan elégséges lépés a közösségi média megfelelő és fenntartásokkal való kezelésének oktatása lenne napjaink fiatal korosztálya számára, hiszen a technika önmagában jó, és csak az egyéneken múlik, mire használják, mennyire segít vagy árt egy közösségnek és az emberiségnek. A jövőben jelen dolgozat gondolatmenete alapján és továbbfejlesztéseként egy mélyebb elemzés lefolytatását tervezem.

[1] Az Instagramon közzétett, ideális testeket ábrázoló képek elképesztő mennyiségben jelennek meg a lányok hírfolyamában, akár önkéntelenül is, hiszen rengeteg a hirdetés, és a “Felfedezés” fül is a számos ilyen tartalmat emel a szemük elé akkor is, ha alapból nem követnek ilyen bejegyzéseket posztoló profilokat.

[2] A 2009 és 2019 közötti időszakban a felmérés ötszáz fiatal lányt és fiút vizsgált meg a közösségi médiahasználati mintáik és mentális egészségük -különös tekintettel az öngyilkosság gondolatának- relációjában.

Kiemelt kép: HAUGEN, Frances
Brüsszel, 2021. november 8.
Frances Haugen, a Facebook amerikai internetes közösségi portál volt termékmenedzsere az Európai Parlament Belsõ Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottságának meghallgatásán Brüsszelben 2021. november 8-án. Haugen korábban olyan belsõ dokumentumokkal látta el az amerikai sajtót, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy az amerikai cég tisztában van a termékei által okozott károkkal.
Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

A A közösségi média és az „influencer-jelenség”, mint napjaink fiatal korosztályának tömegbefolyásolási eszköze bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mi a másik téma, amit szeretek? Sarkkör. Egyszer olvastam pár cikket arról, hogy a II világháború után, hogyan próbálták az amerikaiak fejleszteni a sarkköri hadviselésüket (ezt biztos nem így mondják). Az egyik megoldás az volt, hogy a finn tapasztalatokat tanulmányozták, hiszen a hidegháború idején nem csak az volt a kérdés, hogyan lehet hidegben jól harcolni, hanem az is, hogy azt hogyan lehet a szovjet katonák ellen! 

Mivel Finnország semleges volt a II. vh után, ezért ez a tapasztalat feldolgozás nem a hivatalos csatornákon keresztül folyt, hanem finn katonatisztek választották az emigrációt, költöztek az USA-ba és kerültek a kormány vagy a hadsereg alkalmazásába, hogy egész mélyreható változásokat indítsanak el, mind a hadviselés, mind a felszerelés modernizációja kapcsán (igen, tudom voltak finnek, akik az amerikai hadseregben folytatták a komcsik elleni háborút Vietnámban, de az egy másik történet)

Ez a finn szál, akkor jutott az eszembe, amikor megláttam az alábbi cikkben az egyik illusztrációt, egy sátrat. Ez a cikk arról szól, hogy az amerikai hadsereg jelenleg két dandár-harccsoporttal rendelkezik Alaszkában, amelyek kifejezetten sarkvidéki és magashegyvidéki (így mondják) hadviselésre vannak optimalizálva. Fejleszteni kell őket, azaz a felszerelésüket, mert ami van az részben elöregedett, részben elégtelen. Ez meg azzal áll összefüggésben (miért most – tehetnénk fel a kérdést), hogy eddig a 4. gyaloghadosztály katonái is inkább Afganisztánban harcoltak, most meg ők is arra készülnek, ha Kínával vagy Oroszországgal kell felvenniük a harcot (gondolom sarkköri körülmények között, de nem a Bering szorosban vagy az Aleuti szigeteken harcolva). De a cikk fő része arról szól, hogy mennyire más Alaszkában katonának lenni, mint az többi államban, és aki egyszer itt helytállt, a máshol is helyt fog állni.

Van még egy érdekes részlet a cikkben, amiről egy másik olvasmányom jutott eszembe. Hogy a sarkköri hadviselés nem csak a hóban való háborúzásról szól, hanem a mocsárban való hadviselésről is, amiben a németek óriásit szívtak 41 nyarán a Barbarossa hadművelet északi szárnyán, mikor Murmanszkot akarták elfoglalni. De ez majd egy másik története lesz.

Az amerikai haditengerészetnél 1997-ben kivont A-6 Intruder típus KA-6D jelű változata a tengerészeti repülésben (is) létfontosságú légi-utántöltő feladatokat látta el. A tanker Intruderek hívójele Texaco volt.

A US Navy 1968-ban azután bízta meg régi beszállítóját, a Grummant az A-6-os tanker változatának kifejlesztésével, hogy korábban egyszer már elvetette ezt az ötletet. A Vasgyárnak (Iron Works) is nevezett Grumman az átalakításhoz első körben négy A-6A gépet használt fel. A bombázáshoz szükséges berendezéseket, például a radart és a digitális integrált támadó és navigációs (DIANE) rendszer legtöbb elemét kiszerelték a gépekből, és beépítették az Omega globális navigációs rendszert. A fegyverrendszer lelkének számító DIANE nélkül csak a gépek nappali, vizuális csapásmérő képessége maradt meg, de a tankerek ilyen irányú használatára alig került sor.

A törzs hátsó részébe, a korábbi berendezéstérbe egy hajlékonycsöves-kosaras Sargent-Fletcher utántöltő berendezés került. A szárny- és törzstartályok mellett a gépre öt, egyenként 1100 literes póttartályt lehetett függeszteni a két-két szárny alatti és az egy törzs alatti pontokra. Ezzel a teljes üzemanyagkészlet 14 200 liter volt, amelyből nagyjából 11 000 liter volt áttölthető más gépekbe. A törzs alatti póttartály helyére gyakran a Douglas által kifejlesztett D-704-es konténert függesztették, amelynek első kétharmada póttartály volt, a hátsó harmadában pedig a hajlékony töltőcső dobja, a behúzott kosár fészke és az egész szerkezetet működtető berendezés valamint az üzemanyag szivattyú kapott helyet. Ezzel a KA-6D akkor is képes maradt az utántöltésre, ha a beépített töltőberendezés üzemképtelenné vált.

Ezt látni utántöltés közben a bombázótiszt üléséből

Új feladatkörének megfelelően a tanker Intruder a KA-6D jelölést kapta és végül 1970 szeptemberében állt szolgálatba, majd egy ideig párhuzamosan üzemelt a KA-3 Skywarriorokkal. A nyolcvanas évek közepéig összesen kilencvennégy A-6A-t alakítottak át. Érdekesség, hogy 1979-ben felmerült az EA-6B Prowler tankerváltozatának kifejlesztése is, amely harminc százalékkal több üzemanyagot vihetett volna, mint az Intruder. A gép KA-6H jelzésű lett volna, ha Harold Brown akkori védelmi miniszter nem kaszálja el a programot.

Ha a póttartályok sokasága nem is, de az orr alól hiányzó szenzortorony jelzi, hogy KA-6D tankerrel van dolgunk

A tengerészeti légierő a hajófedélzeti üzem során természetesen napi rendszerességgel használta a KA-6-osokat. Különösen akkor, ha a hordozó az óceánoknak azon részén hajózott, ahonnan a parti bázisok, mint kitérő repülőterek elérhetetlenek voltak. Ha egy pilóta valamilyen okból nem tudott leszállni vagy várakozni kényszerült, akkor a Tecaxo hívójelű KA-6-osok felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak. Háborús körülmények között, például a ’91-es öbölháború idején nem csak a vadász- és csapásmérő gépek adtak készültséget a repülőgép-hordozókon, hanem a tankerek is. A KA-6-os személyzete a fülkében ült, a gép hajtóművei jártak, miközben a hajó tartályaiból a felcsatlakoztatott töltőcsövön folyamatosan pótolták a várakozás közben fogyasztott kerozint. Így a készenléti tanker átadható készlete mindig teljes volt. Ha egy csapásmérő hullám visszatérő és légi-utántöltésre szoruló gépeit a levegőben lévő tanker meghibásodás vagy az átadható üzemanyagkészlet elfogyása miatt nem tudta utántölteni, a készenléti KA-6-ost indították.

A USS Saratoga fedélzetén indításra kész egy KA-6D. A sűrített levegőt egy starterberendezéssel felszerelt MD-3A vontató biztosítja

Az újonc Intruder pilóták általában a harci századnál ismerkedtek meg a KA-6-ossal, mivel az A-6-os átképző századoknál nem volt tanker változat. Egy-egy első vonalbeli Intruder századnál három vagy négy KA-6D repült, majd a miután ezek a tankerek elérték élettartamuk végét, a függeszthető töltőkonténerek az A-6E gépekre kerültek, és azok repültek utántöltőként. Az általam megkérdezett Intruder-pilóta szerint nem volt olyan hajózó, aki szívesebben repült volna tanker bevetéseket, mint csapásmérő feladatot. Az ok egyszerű: a célpontok eredményes támadása sokkal nagyobb kihívás és egyben egy sokkal nehezebben elsajátítható dolog volt, mint a légi-utántöltés. Ettől függetlenül, ha arról volt szó, hogy repülhetnek, nem válogattak, mindkét feladatot elvégezték és az A-6-os személyzetek repült idejük 20-30 százalékát töltötték a tankereken. A repülések beosztásánál arra törekedtek, hogy mindenkinek egyformán jusson a kétféle feladatból.

Intruder és Tomcat – az egyik Grumman-legenda valahol a Csendes-óceán felett tankolja a másikat

A repülések előtt a műveleti részleg megtervezte, hogy hány tanker-bevetésre lesz szükség. A legtöbbször egy KA-6-os volt a levegőben, csak ritkán volt szükség a másodikra is. A nagytávolságú bevetéseknél a kötelékkel tartott egy „mission tanker”, amely a célpont felé vezető útvonalon megtankolta a csapásmérőket, majd visszatért a hordozóra. A visszatérő gépeket leszállás előtt szükség esetén utántöltő „recovery tanker” általában a hajó feletti, utántöltésre kijelölt pályán várakozott. A KA-6D fülkéjében a pilóta és a BN (bombázótiszt-navigátor) egyaránt tudta működtetni az utántöltő berendezést, de általában az utóbbi végezte ezt a feladatot. Neki a kommunikáció és a navigáció mellett a komplex tudást igénylő fegyverrendszer hiányában más dolga egyébként se nagyon volt, mint kiengedni a töltőcsövet, és beállítani az áttöltendő mennyiséget. A fogadó gép rácsatlakozott a kosárra és már ment is a töltés. Amikor a kért mennyiség átfolyt, az áttöltés leállt, és egy vörös fény jelezte a fogadó gép pilótájának, hogy lecsatlakozhat. A töltések végeztével visszahúzta a csövet. A beépített töltőberendezésnél megoldották azt is, hogy a kibocsátott, de műszaki meghibásodás miatt vissza nem húzható töltőcső leválasztható legyen. Kiengedett töltőcsővel az Intruder nem tudta leengedni a fékhorgát, így nem tudott volna visszatérni a repülőgép-hordozó fedélzetére. Ezért a kint ragadt cső leválasztására egy pirotöltettel működtetett vágóberendezés szolgált, ami a csövet levágta, az leszakadt és a tengerbe esett, szabaddá téve az utat a fékhorog leengedéséhez.

A képen jól látszik, hogy a kiengedett töltőcső a fékhorog útjában lenne

Bár sokak szerint nincs unalmasabb, mint tankeren repülni, a megkérdezett pilóta ezt azért túlzásnak találta. Izgalomból a tankeren sem volt hiány, hiszen az utántöltendő gép csak méterekre volt a tankertől, így ebből a szempontból például az éjszakai utántöltő bevetések is veszélyesek voltak. Egy olyan esetre is emlékezett, amikor egy KA-6D személyzete katapultált, amikor egy másik gépből figyelmeztették őket, hogy ég alattuk a tanker. Pilótánk szerint egy kissé túlreagálták a dolgot, mert csak a függesztett utántöltő konténer gyulladt ki, elég lett volna, ha először csak azt dobják el, nem az egész gépet…

Az Intruderen gyorsan elfelejtették a stabilizátor körüli áramlást zavaró törzsféklapokat, helyette a szárnyvégeken szétnyíló féklapokat használták. Ezek láthatóak a USS Abraham Lincolnra visszatérő KA-6D-n is

Az Intruderek kivonásával az S-3B Vikingeknek jutott a tanker feladat, majd miután a Vikingek is eltűntek a repülőgép-hordozókról, a légi-utántöltő szerepet a Super Hornetek örökölték. Ugyanakkor a műveleti tervezésben és a végrehajtásban a Navy szorosan együttműködött az Air Force tankerszázadaival és például az Afganisztán felett eltöltött hosszú bevetések alatt a légierő töltötte újra a tengerész kollégák gépeit.  

* * *

Fotó: US National Archives

Sokunk kedvence a McDonnell Douglas Phantom II. A különleges kinézetű, brutális teljesítményű, egyúttal kiemelkedő képességű típus tucatnyi helyen állt szolgálatban. Az egyik ilyen ország Nagy-Britannia volt, a flottán kívül a légierő is rendszeresítette.

A fehérorosz-lengyel határ mentén kialakult migrációs válság előzményének a 2020 augusztus 9-i fehéroroszországi elnökválasztás tekinthető, amit vitatott körülmények között az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka nyert. Az Európai Unió szankciókat vezetett be a fehérorosz elnök ellen, amelyre a határ menti események válaszreakcióként is értelmezhetőek.

A migrációs nyomás, amely az Európai Unió és egyben a NATO keleti határát is érinti, a kelet- mediterrán migrációs útvonalról érkező illegális bevándorlók által keletkezett. Az események 2021 szeptember óta folyamatosan fokozódtak az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, azaz a Frontex elemzése szerint. A kibocsátó országok között van Irak, Afganisztán Szíria és kisebb számú bevándorló más közel-keleti országokból is érkezik. A migráció fő forrásai azok Minszkbe tartó közvetlen járatok, amik a Közel-Keletről indulnak, többek között Bejrútból, Dubajból és Bagdadból. A Belavia fehérorosz állami légitársaság a törökországi Isztambulból és Antalyából, valamint Dubaiból üzemeltet járatokat. A Turkish Airlines szintén rendszeres járatokat indít Isztambulból Minszkbe. A célállomás a lengyel határ mellett Lengyelország szomszédos országai, például Litvánia. A Frontex igazgatója októberben ellátogatott Lengyelországba, ahol Bartosz Grodecki lengyel belügyminiszter-helyettes és Grzegorz Niemiec tábornok a határőrség parancsnok-helyettese ismertette a határbiztonság érdekében tett intézkedéseket. Az igazgató köszönetét fejezte ki a folyamatos információszolgáltatásért, amellyel az Ügynökség munkáját segítik, például más, migrációs nyomás alatt álló országok támogatását, a fehéroroszországi hibrid akciók ellensúlyozására bevetett felszerelést és emberi erőforrást a Frontex litvániai műveletéhez. Az igazi fordulópontnak azonban november tekinthető, amikor a lengyel határőrök ellen az illegálisan átkelni akarók kövekkel és hanggránátokkal támadást indítottak, amelynek válasz reakciója a könnygáz és vízágyúk bevetése volt a lengyel féltől. Az esetet követően enyhülés látszott, ugyanis a fehéroroszok segítségével elhagyták a migránsok a kuznicai határátkelőt. Ahogyan az várható volt, a válság ettől nem oldódott fel és az elkövetkező hetekben is több ezer ember maradt a fehéroroszországi oldalon, akik át akarnak jutni a lengyel határon, hogy így az Európai Unió területére kerülhessenek. A további fegyveres konfliktusok megelőzése érdekében az Európai Unió képviselői plenáris ülést tartottak a határon zajló politikai és humanitárius válság kezelésére az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével, Josep Borellel, hogy az Unió további szankciókat vezessen be a fehéroroszországi tevékenység elítélésének kifejezéseként, és hogy ezzel nyomást gyakoroljon a Lukasenka által vezetett diktatórikus rezsimre, annak érdekében, hogy a területén lévő illegális bevándorlás céljából ott tartózkodókat hazaküldje. Az Európai Unió ekkor még csakis a diplomáciai kapcsolatok felvételével kívánt élni, és mivel a válság hátterében Oroszországot sejttették, ezért Moszkvát is párbeszédre szólították fel. A Kreml szóvivője elutasította, hogy Oroszországnak köze lenne a fehéroroszországi eseményekhez, azonban az oroszok közvetítő félként segítenék a fehérorosz-lengyel párbeszédet. A fokozódó határmenti áttörési kísérletek miatt azonban a politikai párbeszéd mellett fizikai fellépés is szükséges. November 24-én a lengyel fél különleges határműveletbe kezdett, amelyben az ukrán fegyveres erők is segítséget nyújtanak számukra. A migrációs válságban Ukrajna is kritikus helyzetben van, állandó nyomás helyeződik rá szomszédos országai felől. Saját biztonsága érdekében két héttel korábban megerősítette fehéroroszországi határszakaszát, 8500 katonát, határőrt és rendőrt, valamint 15 helikoptert, két repülőgépet és 44 drónt küldött a fehéroroszországi határra. A fehéroroszországi területről rohamokat indító csoportok több határőrt is megsebesítettek a heves áttörési kísérletek közben. Az egyre agresszívebb határátkelési akciók miatt félő, hogy fegyveres konfliktusba torkollik a válság, ha nem sikerül visszajuttatni a migránsokat az őket  kibocsátó országokba. Az Európai Unió képviseletében Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára november 28-án közös sajtótájékoztatót tartott Vilniusban, Gitanas Nausėda Litván elnök és Ingrida Šimonytė miniszterelnök asszony társaságában, ahol a litván- fehéroroszországi határmenti és hibrid támadásokról értekeztek, azonban von der Leyen beszéde sokkal messzebb mutatott a litván eseményeken. A jelenség a szomszédos balti országok és különösképpen a napjainkban is fehéroroszországi migrációs teher alatt álló Lengyelország és Lettország helyzetére lesz hatással, de az Európai Unió és a NATO viszonyrendszerében is változásokat idézett elő a keleti határ menti válságok sora. Az Európai Bizottság elnökének beszéde öt fő pillérre épült. Elemei közül az első, hogy az EU továbbra is együttműködik a Frontex-el, az Europollal, a EASO-val és a határok hatékony védelme érdekében felszerelések beszerzésére történő támogatást nyújt, amelyből Litvánia sürgősségi segélyként 37 millió eurós támogatásban részesült. Az említett állam és Lengyelország, valamint Lettország határigazgatási alapja is megháromszorozódik és 200 millió euróra növekszik idén és jövőre is. Az Európai Unió egysége és szolidaritása megingathatatlan, de az események kitűnő lehetőséget nyújtanak arra, hogy az Unió ellen irányuló hibrid támadásokat felismerjék a tagállamok és kezelni és képesek legyenek azokat.

A hibrid műveletek sokféle formában jelenhetnek meg. Az közelmúltban a dezinformáció társadalomra való hatása érvényesült a leginkább és ez főként a belső feszültségeket erősítette fel. A másik fő vonal kibertámadások, amelynek célpontjai egyének, intézmények és infrastruktúrák egyaránt lehetnek. Szintén súlyos probléma, hogy embereket politikai célra instrumentalizálnak, ez akár a migrációs válság esetén is látható. Szükségessé válik tehát az Európai Unió és a NATO szorosabb együttműködése, hogy a válságreagáló erők koordinálását közös gyakorlatok során teszteljék és nagyobb intenzitással, eredményesebben léphessenek fel éles akciók során.

Három kulcsszóra érdemes figyelni, ez a rugalmasság, helyzetfelismerés és az együttműködés. Ezen három fő irányban várható a partnerségi mélyülés. A Bizottság elnöke beszéde végén szintén megerősítette, hogy az Európai Unió és a NATO új közös nyilatkozatot fog kiadni, hiszen mindkét fél célja egy erős partnerség, politikai elkötelezettség megújítása, valamint az egység. Remélhetően a dokumentum a határmenti válságok eszkalációs sebességénél hamarabb elkészül és új megoldások is születnek, ugyanis az eddigi párbeszédek és szankciók nem váltották be hozzájuk fűzött reményeket. A tél jelenléte miatt egyre sürgetőbb feloldani a válsághelyzetet, ugyanis a hipotermia miatti halálozások száma egyre növekszik. A legfrissebb jelentések szerint Fehéroroszország területén 7000 fő tartózkodik, ebből a határ mentén 2000 fő állomásozik. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Menekültügyi Ügynöksége (United Nations High Commissioner for Refugees, UNCHR) a Fehéroroszországi Vöröskereszttel együttműködve részt vesz a humanitárius segítségnyújtásban, segélyszállítmányokkal próbálják meg csökkenteni a halálozások számát, illetve biztosítani a legalapvetőbb emberi jogokat. A nemzetközi szervezetek felvették a kapcsolatot azokkal az országokkal, ahonnan a kivándorlás történt, annak érdekében, hogy minél előbb megtörténhessen a tömegek hazaszállítása. Önkéntes hazatérésre is van példa, a Nemzetközi Migrációs Szervezet eddig 44 embert juttatott haza, és minden további önként hazatérni vágyónak segítséget nyújtanak.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép: Illegális bevándorlás – Fehéroroszország
Bruzgi, 2021. november 22.
Irán feliratú tábla függ egy állványon az Európai Unióba bejutni kívánó illegális bevándorlók szálláshelyén, a Kuznica Bialostocka-Bruzgi lengyel-fehérorosz határátkelõnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 22-én. Lengyelország, Lettország és Litvánia határához hónapok óta migránsok ezrei érkeznek Fehéroroszország felõl.
Forrás: MTI/EPA/STRINGER

A Migrációs válság a fehérorosz- lengyel határ mentén bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos, jelenleg a világban zajló folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen a vallás és biztonság nexus perspektívája, ám a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való integrálására irányuló törekvések még mindig korai szakaszban vannak. A vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évektől egyre inkább felerősödött, ennek ellenére a mai napig látványos az olyan módszeres kísérletek hiánya, melyek a vallásnak a már meglévő nemzetközi kapcsolatok elméleteibe (klasszikus realizmus, neorealizmus, liberalizmus, neoliberalizmus, az angol iskola és a konstruktivizmus) való átfogó integrációjára irányulnának.

A tudományos életben már megtörtént a felismerés, miszerint ezzel a réssel foglalkozni kell, ám néhány vonatkozó munkától eltekintve még mindig elmondható, hogy a fentebb felsorolt elméletek elhanyagolják a vallás szerepét.  Ez azért súlyos hiányosság, mert a vallás és biztonság nexus birtokában teljesen más fényben láthatjuk, s érthetjük meg azokat a folyamatokat, melyek jelenleg is zajlanak a világban, például a Közel-Keleten is (lásd: Ábrahám Egyezmények). Jelen írásomban ezzel a réssel foglalkozom, s remélhetőleg sikerül rámutatnom arra, miért fontos és aktuális e kutatási terület. Ismereteim szerint hazánkban egészen eddig nem képezte tárgyát mélyreható akadémiai kutatásoknak a vallás és biztonság nexus hiánya az említett elméletekben, így e tanulmányt gondolatbéresztőnek is szánom, hiszen úgy gondolom, ez egy gazdag kutatási terület, melyen érdemes elindulni s további felfedezéseket tenni.

Írásomban először feltárom a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Ezt követően bemutatom, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

A következő részben kitérek arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás mint tényező nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen ezen elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma korábban még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magába, s mivel eddigre a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület (Barry Buzan öt szektora)[1] csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztom alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztja fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstrálom, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában. Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban egy átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkozom. Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a konstruktivizmus szemlélete az, mely valamilyen módon képes számot adni a vallásnak a nemzetközi színtéren játszott szerepéről, abból fakadóan, hogy rendkívüli hangsúlyt fektet az eszmékre, melyek a konstruktivisták szerint megjelennek a politikai aktorok cselekedeteiben, amelyek pedig meghatározzák a világpolitikai folyamatok irányát, eredményét. A tanulmány megszabott terjedelme miatt nem lehetséges annak minden pontjára, vagy gondolatmenetére részletesen kitérni. Az ezen írásban megjelenő gondolatok így további termékeny táptalajt nyújthatnak mindazok számára, akik a témában tovább kutatnának.

Globális trendek bemutatása

A vallás modern történetét, annak különösen az 1960-as évektől a nemzetközi kapcsolatokra irányuló, egyre növekvő befolyását tekintve megállapítható, hogy új korszakba léptünk be, melyben a vallás szerepe újra felértékelődött. Robert Seiple és Dennis Hoover szerint egy „új nexus” állt elő a vallás és a biztonság között (Robert A. Seiple 2004, 2). Egyes szakértők még arra is vállalkoznak, hogy a 21. századot egyenesen „Isten századának” nevezzék (Monica Duffy Toft 2011). A szekularizált világnézettől eltekintve az emberiség túlnyomó többsége számára a meghatározó valóság a történelem jelentős részében a vallásos világnézet volt, s ez napjainkban sincs másképp. A Pew Research Center 2011-es felmérése szerint ma a világ lakosságának 88, 2%-a vallásos, 11, 8 %-a pedig ateista vagy agnosztikus. Ez utóbbi csoport hanyatló tendenciát mutat; különféle mérési statisztikák alapján 2050-re 8, 1-8, 5 milliárd ember lesz vallásos. Még az olyan alapvetően ateistának tartott országokban is, mint Kína, a társadalom 5%-a, azaz 67 millió ember keresztény[2]. Fenggang Yang szerint 2030-ra az ébredés folytatódó hullámainak köszönhetően globálisan Kína rendelkezik majd a legnagyobb keresztény társadalommal (Yang 2011). Ezzel párhuzamosan számtalan tudományos publikáció jelent már meg a keresztények, különösen az evangéliumi keresztények amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról (Marsden 2008). Ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen azok az országok, régiók és kontinensek, melyek demográfiai robbanást tapasztalnak, a Pew Research Center szerint globális szinten újraírhatják a vallás helyét és jelentőségét. Ebből az is következik, hogy ma már a vallás szerepének felismerése jellemző az akadémiai, a nemzeti és a nemzetközi tekintélyek, illetve döntéshozók köreiben. Ezt a kortárs politikában is megfigyelhetjük a világ különböző pontjain, például olyan kormányzatok esetében, melyek politikai irányvonalukat meghatározott keresztény értékek mentén alakították, illetve alakítják. Gondolhatunk itt a korábbi Trump adminisztrációra, Jair Bolsonaronak, Brazília elnökének kormányára, Juan Orlando Hernándezre, Honduras elnökére, Etiópia miniszterelnökére, Abij Ahmedre, vagy akár Ausztrália miniszterelnökére, Scott Morrisonra. Megemlíthetnénk továbbá az afrikai, illetve ázsiai, különösen a szingapúri megagyülekezetek hatását. Ezeknek az államférfiaknak, illetve kormányzatuknak a kereszténység, s gyakran kiemelten az üldözött keresztények ügyének felkarolása és támogatása mellett közös nevezőjük Izrael állam támogatása is.

A vallás megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben

E látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések mintha még mindig korai fázisban tartanának. A vallásnak az elmúlt évszázadban a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálódásaiban tapasztalt hiánya alapvetően abból a meggyőződésből fakadt, miszerint a vallásalapú háborúk kora lezárult, s ezért minden szükséges eszközt tudatosan meg kell ragadni arra, hogy visszatérése ne következhessen be. Ezt a megközelítést az ún. szekularizációs elmélethez vezethetjük vissza; ahhoz a „jóslathoz”, miszerint a vallás „elsorvad” a modern világ könyörtelen erejével szemben (Monica Duffy Toft 2011, 7). Az elmélet a felvilágosodásból ered; a „korszellemmel” összhangban az elmélet úgy tartotta, hogy a tudomány felfedi, hogy a természetfeletti csak babona, s feltárja az igazságot az emberiség eredetéről és felépítéséről (Monica Duffy Toft 2011, 7). Mivel a kor döntéshozói az európai erőszakhullámok fő mozgatóinak és kiváltó okainak az irracionális vallási meggyőződéseket látták, ennek következtében nem olyan jelenségként tekintettek a vallásra, amelyet behatóan és rendszerszinten kellene vizsgálni, hanem mint olyanra, melyet egészében száműzni kell a nemzetközi rendszerből. Helyette maradt a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv, melyet elsőként 1555-ben az augsburgi vallásbéke során fogalmaztak meg, s amely leginkább a vesztfáliai fordulatként (1648) honosodott meg (Philpott, The Religious Roots of Modern International Relations 2000, 211). A napjainkban is domináns vesztfáliai szuverenitásként ismert alapelvben a vallásnak, mint fennálló és mélyreható szellemi áramlatnak (reformáció, ellenreformáció, protestáns megújulási mozgalmak, iszlám, new age) ugyan a hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni, azonban számításba vett normaformáló tényezőként sem globálisan, sem regionálisan nem érvényesült. Míg a vesztfáliai elv az államok közötti vallásos erőszaknak igyekezett véget vetni, addig a modernitás elve és a szekularizáció a vallás démonizálásával már a háborúk és az erőszak legfőbb kiváltó okát akarta száműzni (Cavanaugh 2009, 17). Azonban ahogy arra Edward Luttwak is rámutat, még ha a felvilágosodás el is söpörte a „klerikális maradiságot”, ugyanakkor kirótta saját korlátozó előítéletét a tudomány, csak úgy, mint az irodalom és a művészetek hatáskörére és tartalmára (Douglas Johnston 1995, 8). Bár a felvilágosodás filozófusai „nem forgatták a katolikus inkvizíciók kínzóeszközeinek egyikét sem, s nem is égettek más hitűeket holmi protestáns felmentések alatt”, amikor a vallásról volt szó annak minden aspektusával, ugyanolyan hatékonyan fojtották meg a szabad kutatást az általuk lefektetett „divat” parancsoló erejével (Douglas Johnston 1995, 8). Ez a divat tiltott bármilyen fenntartott intellektuális érdeklődést a vallás, a vallásos intézmények és még a világi ügyekben megjelenő vallásos motivációk szerepe iránt is (9).

A vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma ekkor még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magában, s mivel ekkorra a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület, melyeket Barry Buzan öt szektorba sorol (Barry Buzan 1997), csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. A vallást és a nemzetközi kapcsolatok elméleteit vizsgáló könyvükben Jonathan Fox és Nukhet A. Sandal is megjegyzik; bár egyre nagyobb a felismerés a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek körében arról, hogy a vallás fontos tényező a globális politikában, mégis kihívást jelent annak elhelyezése egy olyan tudományágon belül, mely a kezdetektől fogva szekuláris volt (Jonathan Fox 2013, 1).

Fox és Sandal Monica Duffy Toft et al. érvelésére hivatkoznak, miszerint a vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évek óta növekszik, ám érvelésük szerint alig néhány munka kísérelte csak meg a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni (Jonathan Fox 2013, 1). A szerzők szerint a vallás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek témakörében létező irodalom négy kategóriára osztható. Az első kategóriába tartozik az az egyszerű felismerés, hogy a vallást elhanyagolták a nemzetközi kapcsolatok elméletei (Jonathan Fox 2013, 1,2). Itt lehet említeni például Daniel Philpottot, aki szerint néhány kivételtől eltekintve a nemzetközi kapcsolatokat kutatók régóta nem tartják számon a vallást az államot befolyásoló tényezők között (Philpott, The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations 2002, 67). Katzenstein és Byrnes Európa vonatkozásában állítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzésében eljött az ideje a vallás újbóli felfedezésének (Peter J. Katzenstein 2006, 680,681). Fox és Sandal megjegyzik, hogy ezek az írások és szinte minden egyéb tanulmány, mely komolyan érinti a vallást a nemzetközi kapcsolatok szempontjából, a 2001. szeptember 11-i események után kerültek publikálásra (Jonathan Fox 2013, 2).

A nemzetközi kapcsolatok elméleteiben a valláshoz való hozzáállás második típusába olyan munkák tartoznak, melyek azzal foglalkoznak, hogy miért lett elhanyagolva a vallás szerepe az említett elméletekben. A tudósok egy része nagyrészt a szekularizációs elméletet okolja ezért. Egy másik gyakori érv, hogy a politikai vezetők a vallást a vesztfáliai békével száműzték a nemzetközi kapcsolatokból, mely a vallást állam alatti ügynek tekintette a XVII. században. A pozitivista IR tanulmányokkal[3] szemben az a kritika fogalmazódott meg, hogy azért hanyagolja el a vallást, mert azt nehéz működőképessé tenni (Jonathan Fox 2013, 2,3).

A harmadik típusba azok a tanulmányok tartoznak, melyek azonosítják a befolyásos vallásos tényezőket a globális politikában, azonban nem kísérlik meg ezen tényezők (pl. vallásos identitás, vallásos motivációk, vallásos civil szervezetek, stb.) beépítését a nemzetközi kapcsolatok már létező elméleteibe. Ezen munkák szerzői azt állítják, hogy a nemzetközi elméletek paradigmái nem alkalmasak arra, hogy a vallással foglalkozzanak, ezért szükség van új elméletek létrehozására. Fox és Sandal olvasatában ezek a munkák kétségkívül hozzájárulnak a vallásról alkotott megértésünkhöz, azonban nem alkotnak átfogó elméleteket a nemzetközi kapcsolatokról (Jonathan Fox 2013, 3). Más törekvések, melyek a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányulnak, hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok korlátozott aspektusaira fókuszálnak s ritkán foglalkoznak közvetlenül a nemzetközi kapcsolatok főbb paradigmáival (Jonathan Fox 2013, 4).

Fox és Sandal áttekintése tehát kellően demonstrálja, hogy a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beillesztésére irányuló törekvések még korai szakaszban vannak. A szerzők is megjegyzik, hogy az IR tudósok körében egyre nagyobb a felismerés, miszerint ez egy olyan rés, mellyel foglalkozni kell (Jonathan Fox 2013, 4). Nukhet Sandal és Patrick James 2011-es felmérésükben rámutatnak az elmélyült tanulmányok lehetőségeire és szükségességére a vallás és a nemzetközi kapcsolatok nexusának felfedéséhez. Érvelésük szerint látványos az olyan szisztematikus kísérletek hiánya, melyek a vallás megértésének a nemzetközi kapcsolatok már létező paradigmáiba (klasszikus realizmus, neoliberalizms, neorealizmus) való átfogó integrációjára irányulnának. Ad hoc erőfeszítések léteznek arra, hogy a vallás bizonyos aspektusait megmagyarázzák az elméletekben, számos szakember megjegyzi azonban, hogy ez a megközelítés nem a megfelelő út a vallásnak a nemzetközi kapcsolatok kontextusában való megértéséhez (Jonathan Fox 2013, 4).

Jeremy Menchik szintén megjegyzi, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában (Menchik 2017, 561). Menchik ugyancsak rámutat arra, hogy az egykor domináns paradigma, a szekularizációs elmélet azt állította, hogy a gazdasági fejlődéssel a vallásos meggyőződések és gyakorlatok, a vallásos szervezetek és a vallásnak az élet más aspektusaiba való beillesztése meg fognak szűnni. Max Webert idézi, aki a Tudomány, mint hivatás c. írásában azt állította, hogy „korunk sorsát a racionalizáció és az intellektualizáció, s mindenekelőtt a világ kiábrándulása jellemzi”

(Hans Heinrich Gerth 1946, 155). A szekularizáció három elve Weber szerint a vallásos meggyőződések és gyakorlatok hanyatlása, a vallás és a vallásos szervezetek privatizációja, valamint a szekuláris szférák (állam, gazdaság, tudomány) vallástól való megkülönböztetése (Menchik 2017, 563). Menchik szerint mivel a politikatudósok még mindig támogatják a szekularizációs elméletet, érdemes megnézni az okokat, hogy az ún. testvér-tudományágak miért tagadták meg ezt (Menchik 2017, 562). Jose Casanova szociológus meglátása szerint a szekularizációs elmélet három elve közül csak az utolsó, a vallás más szféráktól való megkülönböztetése tartja magát a társadalomtudósok körében, és még ezzel is lehet vitatkozni. Talal Asad antropológus még ezzel szemben is erőteljes kritikát fogalmaz meg, hiszen szerinte amint felismerjük, hogy a vallásos szereplők nyilvánosak, valamint hogy a publikus-privát vízválasztót is történelmileg képezték, lehetetlen a vallás befolyását csak a „szakrális” vagy a privát területekre leszűkíteni, tekintve, hogy a nyilvános vallások nem ellentmondásosak a gazdasági politikák, a külügyek vagy a társadalmi kapcsolatok tekintetében (Menchik 2017, 563). Asad tehát „elméleti alapon veti el a szekularizációs elméletet” (563). Jonathan Fox politikatudós összehasonlító kvantitatív indikátorok segítségével mutatja be, hogy a legtöbb állam kifejezetten részt vesz a vallás szabályozásában, ahelyett, hogy megkülönböztetné magát a vallástól (Fox 2006, 562). Charles Taylor filozófus A szekuláris kor (A Secular Age) c. rendkívül népszerű kötetében úgy határolja körül a szekularizáció jelentését, hogy a kulturális feltételekre fókuszál, amelyekben a hitetlenség is egy életképes lehetőség, s így a hit és a hitetlenség nehezen férnek meg egymás mellett (Taylor 2007, 295). Ez az állapot, nem pedig a vallás halála vagy privatizációja az, ami a vallás helyét illetően megragadja a különbséget a modern és a pre-modern keresztény nyugat között (Menchik 2017, 563). Menchik szerint a „hitetlenség” lehetősége mégsem nyújt túl sok elemzési eszközt azon politikatudósok számára, akik a vallásos szereplők és eszmék szerepét az olyan politikai következmények esetében próbálják megmagyarázni, mint a demokratikus átmenet, a konfliktus, a nők jogai és a képviselet, a gazdasági fejlődés, vagy a tolerancia (563), s amíg a számos felhívás, hogy „hozzuk vissza a vallást”, jelentős, arányos elméleti eszköztár hiányában mégis hatástalan (Menchik 2017, 563,564).

A szerző a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló-, de átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett három megközelítést tekint át, melyek úttörést kísérelnek meg: a „vallásos gazdaságok” megközelítést, a „szekularizáció felülvizsgálása” megközelítést, illetve a konstruktivista megközelítést (Menchik 2017, 577). Ezek közül a konstruktivista megközelítés a legújabb, s a szerző szerint az a legfőbb előnye a másik két megközelítéssel szemben, hogy elismeri a vallás belső és földrajzi szempontból is heterogén jellegét, hiszen a vallás befolyásának elemzését térben és időben is elhelyezi, megkérdőjelezi a szekularizmust, s elismeri, hogy a vallás a hatalmi viszonyok mátrixán belül létezik, melyet pedig a modern állam formál (Menchik 2017, 577).

Jeremy Menchik a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének vizsgálatánál számos tudományos munka érveiből állított össze egy szintézist, a kulturális antropológiából és a társadalomelméletből vett más prominens munkákkal együtt (Menchik 2017, 564). Ezekben a könyvekben Menchik szerint öt téma jelent meg. Először is, hogy a vallás mi mindent foglal magába (pl. egyéni és kollektív rituálék, etika, kanonikus szövegek, tanok, mindennapi gyakorlatok, szervezetek, identitások, istentiszteletek helyszínei, tevékenységek, karizmatikus vezetők, stb.). Ezek a tényezők az idő múlásával mind változnak (Menchik 2017, 564). Másodszor, hogy az, hogy mi képezi a vallást, a doktrínát, vagy teológiát, az politikai, jogi és vallási küzdelem eredménye, mely a tudás előállításán alapul. Harmadszor, tekintve, hogy a vallás egy megtestesült és diszkurzív hagyomány, illetve, hogy tartalma esetleges, a vallási szereplők érdekeit lokálisan kell meghatározni és megérteni. Negyedszer, a történelmi örökségek formálják a kortárs aktorok viselkedését, így a tudósokét is (565). Menchik itt megjegyzi, hogy a történelmi örökségek formálják az IR elméletet is, ahelyett, hogy azon kívül állnának. Elizabeth Shakman Hurd írására hivatkozik, aki számára a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek korlátai a vallás tekintetében abból fakadnak, hogy ezek az elméletek az európai hagyományokban gyökereznek, ideértve a liberalizmust és a szekularizációs elméletet (Menchik 2017, 566). Eszerint a vallás IR elméleteken belüli tanulmányozásának kihívásait nem lehet legyőzni pusztán változók hozzáadásával vagy nagy adatkészletek felépítésével; az IR elméletekből ugyanis hiányoznak azok az elemzési kategóriák, melyek szükségesek ahhoz, hogy megmagyarázzuk az olyan viselkedést, mely nem az individualizmuson és nem a publikus-privát megosztottságon alapul. A konstruktivista megközelítés tehát elismeri, hogy maga a politikai elmélet is küzdelem terméke, és szükségszerűen az e folyamat győztesei által meghatározott kategóriákra épül (Menchik 2017, 565,566). Végül pedig a társadalomtudományi koncepciók sajátos (pl. európai, katolikus vagy protestáns) kontextusból származnak; más esetekben a politikai élet magyarázata szempontjából hasznosságukat vizsgálni kell, nem pedig feltételezni. Ezt Menchik szerint Daniel Philpott mutatja be a legerőteljesebben a már említett felmérésében, melyben a modern nemzetközi kapcsolatok szuverenitás-koncepciójának vallási gyökereit tárja fel (Menchik 2017, 566). A szerző megjegyzi, hogy a vallás- és politikatudósok számára ez azt jelenti, hogy komolyan veszik azt a kérdést, miként értik meg a társadalomtudományi fogalmakat, tekintettel arra, hogy a modern politikai elmélet nagy része a hit irrelevanciáján vagy a közszférából való kizárásán alapul (Menchik 2017, 566).

Elizabeth Shakman Hurd is rámutat a vallás és a politika közötti szekuláris megosztottságra, mely érvelése szerint nem rögzített, ahogy azt általában feltételezik, hanem társadalmilag és történelmileg felépített (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 1). Hurd a szekularizmust úgy határozza meg, „mint egymással összekapcsolt politikai projektek sorozatát, melyeket bizonyos érzékenységek, szokások és gyakorlatok támasztanak alá, melyeket érdekekkel rendelkező konkrét aktorok hoztak létre, nem pedig olyasvalamiként, mely teleológiailag jött a politikai fejlődésből” (Menchik 2017, 566). Hurd könyvében két féle szekuláris projektet körvonalaz: a laicizmust és a zsidó-keresztény szekularizmust (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 5). A „laicista” projekt a vallást a modern politika ellenfelének és akadályának tekinti. A politológus rámutat, hogy ez a projekt Immanuel Kant és mások valláskritikáiban bukkant fel, akik a teológiát a közéletben veszélyes „szektaszellemként” tüntették fel, melyet el kell választani a racionális, megfontolt érvelés közszférájától (Menchik 2017, 566). A laicizmus ereje a szerzőnő szerint intenzíven érzékelhető a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és materialista megközelítéseiben, melyek mind abból indulnak ki, hogy a vallás vagy privát, vagy haldoklik (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 32), és hogy a vesztfáliai béke a szekuláris állami szuverenitás megjelenését, illetve a vallás privatizációját jelzi (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 3).

A szekuláris projekt zsidó-keresztény változata egy másik diskurzusból jött, mely úgy kezeli a modern politikát, mint ami a kereszténységből származó értékeken és hiten alapszik, s amely később zsidó-kereszténységként vált ismertté (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 38). Míg a „laicista” projekt a vallás privatizált voltát vagy hiányát feltételezi, addig a zsidó-keresztény szekularista projekt szerint a modern demokratikus államok a közös keresztény, majd később a zsidó-keresztény értékektől függnek (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 6). Jeremy Menchik rámutat, hogy Samuel Huntington is ezt a nézetet osztotta, azzal az érveléssel, hogy a katolicizmus és a protestantizmus adják a nyugati civilizáció alapkövét (Menchik 2017, 567). Meglátásom szerint ez a megközelítés figyelhető meg az Amerikai Egyesült Államok és Izrael állam esetében is, illetve a közöttük lévő kapcsolat tekintetében.

Hurd munkája Menchik szerint nagymértékben hozzájárul a vallásról és a politikáról szóló új irodalomhoz, s bemutatja, hogy a vallás és a politika közötti tartományi, normatív különbségtétel beépül az IR-elmélet elemzési kategóriáiba (Menchik 2017, 568). A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy ez az a priori megkülönböztetés akadályozza a fontos világesemények megértését, például a XX. század végi vallási újjáéledést, mivel nem hajlandó felismerni, hogy a vallás és a politika határai vitatottak, folyamatosan újratárgyalásra kerülnek, s hatalmi viszonyok termékeként határolódnak el (Menchik 2017, 568). E különbségtétel nem csak az említett vallási újjáéledés megértését akadályozhatja, hanem számtalan egyéb fontos világesemény vagy folyamat interpretációját is, akár a napjainkban folyamatban lévő közel-keleti békekötésekét is.

Mindezekből jól látható, hogy a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének is számos „arca” van, s az egyes szerzők más-más tényezőkre fektetik a hangsúlyt, azonban az említett öt téma mindegyikben közös: mi mindent foglal magába a vallás, s ez milyen küzdelmek eredménye; a vallási szereplők érdekeinek lokális meghatározása és megértése; a történelmi örökségek szerepe a kortárs aktorok viselkedésének formálásában; a társadalomtudományi koncepciók sajátos kontextusának vizsgálata. A szekularizmus, s ehhez kapcsolódva a publikus-privát megosztottság is gyakran megjelenik a témával foglalkozó konstruktivista szemléletű írásokban, mint a vallás szerepének az IR elméleteken belüli vizsgálódását akadályozó, illetve adott világesemények és folyamatok megértését hátráltató tényező.

Összefoglalva, a tanulmányban feltártam a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Bemutattam, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtettem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

Kitértem arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. Kifejtettem, hogy a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen az IR elméletekben a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztottam alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztotta fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstráltam, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában.

Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkoztam. Ez annak köszönhető, hogy meglátásom szerint a nemzetközi tanulmányok elméletei közül jelenleg még mindig a konstruktivizmus a legalkalmasabb arra, hogy megragadja a vallás kardinális szerepét a nemzetközi tanulmányokban, annak is köszönhetően, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít az eszméknek; olyan közös meggyőződéseknek, melyek kognitív segédletként vagy normatív iránytűként segítenek értelmezni a politikai döntéshelyzeteket. A konstruktivizmus egyik alapvető állítása ugyanis, hogy az eszmék mindig számítanak, s ezek vizsgálata nélkül a nemzetközi viszonyok értelmezhetetlenek. A közös megértések, elvárások vagy ismeretek által meghatározott társadalmi struktúrák nem csak a szereplők fejében vagy az anyagi képességekben léteznek, hanem a gyakorlatokban is. Ezek alkotják a szereplőket egy helyzetben, illetve a közöttük lévő kapcsolatok természetét, legyen az akár kooperatív, akár konfliktusos. A konstruktivizmus hangsúlyozza az egymástól való függőséget, illetve a kollektív identitás kialakulásának kiegyenlítő dinamikáját, mely néha felülkerekedik az emberek félelmein és a versenyen. A konstruktivizmus hangsúlyozza továbbá az emberi tudatosság szerepét a világpolitikában. Eszerint a világot az emberek gondolataikkal, elképzeléseikkel teremtik, s ezek az elképzelések határozzák meg egymáshoz való viszonyunkat, valamint a politikusok egymáshoz való viszonyát.

Mindezen konstruktivista állításokat változatlanul relevánsnak ítélem, bár némileg változott a véleményem a politikai döntéshozókat befolyásoló tényezőket illetően; meglátásom szerint a politikai vezetők döntéseit jelentősen befolyásolják saját eszméik, ám általában a nemzeti érdeket előrébb helyezik. Ugyanakkor, ha a nemzeti érdek és az eszmék találkoznak, egymással összhangban vannak, az rendkívül gyümölcsöző politikai döntésekhez vezethet. Úgy ítélem meg, hogy ez történt az Ábrahám Egyezmények esetében is, melyről egy külön tanulmányban értekezem majd.

 

Felhasznált irodalom:

“Global Christianity – A Report on the Size and Distribution of the World’s Christian Population”. Pew Research Center, 2011. december. https://www.pewforum.org/2011/12/19/global-christianity-exec/.

Barry Buzan, Ole Wæver, Jaap De Wilde. Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, 1997.

Cavanaugh, William T. The Myth of Religious Violence: Secular Ideology and the Roots of Modern Conflict. Oxford University Press, 2009.

Douglas Johnston, Cynthia Sampson, Jimmy Carter. Religion, the Missing Dimension of Statecraft. Oxford University Press, 1995.

Fox, Jonathan. “World Separation of Religion and State Into the 21st Century”. Comparative Political Studies, Vol. 39, Issue 5. (2006 június), pp. 537-569. https://doi.org/10.1177/0010414005276310.

Hans Heinrich Gerth, C. Wright Mills. From Max Weber: Essays in Sociology. Oxford University Press, 1946.

Hurd, Elizabeth Shakman. The Politics of Secularism in International Relations. Princeton University Press, 2008.

Jonathan Fox, Nukhet A. Sandal. Religion in International Relations Theory: Interactions and Possibilities. Routledge Studies in Religion and Politics, 2013.

Marsden, Lee. For God’s Sake: The Christian Right and US Foreign Policy. Zed Books, 2008.

Menchik, Jeremy. “The Constructivist Approach to Religion and World Politics”. Comparative Politics, Volume 49, Number 4. (2017 július), pp. 561-581. 10.5129/001041517821273035.

Monica Duffy Toft, Daniel Philpott, Timothy Samuel Shah. God’s Century: Resurgent Religion and Global Politics. W. W. Norton & Company, 2011.

Peter J. Katzenstein, Timothy A. Byrnes. “Transnational Religion in an Expanding Europe”. Perspectives on Politics, Vol. 4, No. 4 (2006), pp. 679-694. https://www.jstor.org/stable/20446276.

Philpott, Daniel. “The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations”. World Politics, Volume 5, Issue 1 (2002 október ), pp. 66-95. https://doi.org/10.1353/wp.2003.2006.

Philpott, Daniel. The Religious Roots of Modern International Relations. Cambridge University Press, 2000.

Saiple, Robert A. és Dennis R. Hoover. Religion and Security: The New Nexus in International Relations. Rowman and Littlefield Institute for Global Engagement, 2004.

Taylor, Charles. A Secular Age. The Belknap Press of Harvard University Press, 2007.

Yang, Fenggang. Religion in China: Survival and Revival Under Communist Rule. Oxford University Press, 2011.

[1] Barry Buzan “Security: A New Framework for Analysis” c. híres munkájában öt szektort nevez meg, melyek alapot nyújtanak a biztonság dimenzióinak meghatározásához: a katonai, a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti szektort.

[2] A kínai földalatti egyház becsült száma 35 millió fő (a lakosság 2,6 %-a).

[3] IR: International Relations (nemzetközi kapcsolatok)

Írta: Nagy Abigél

Kiemelt kép: NETANJAHU, Benjámin; TRUMP, Donald; al-Kalifa, Hálid bin Ahmed; án-Nahajan, Abdalláh bin Zajid
Washington, 2020. szeptember 15.
Hálid bin Ahmed al-Kalifa bahreini külügyminiszter, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, Donald Trump amerikai elnök és Abdalláh bin Zajid án-Nahajan sejk, egyesült arab emírségekbeli külügyminiszter (b-j) az Izrael, valamint Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek közötti békeszerzõdés aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Ház déli kertjében 2020. szeptember 15-én.
Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A Vallás és biztonság, mint hiányzó nexus a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A több, mint egy évszázados múltra visszatekintő rivalizálás Chile és Bolívia között a hidegháború után tapasztalt erősödő gazdasági globalizáció következtében egyre inkább mérséklődni látszik. A korábban mindkét nemzet identitását erősen meghatározó szembenállás mind Santiago, mind pedig La Paz perspektívájából másképpen jelent meg. Bolívia hagyományosan – mint a gazdasági fejlettségben és ebből következően nemzetközi politikai súlyát tekintve gyengébb ország – Chilére mint fenyegetésre és riválisra tekintett. Ezzel szemben Santiago percepciója szerint az észak-keleti szomszéd az elmúlt közel 130 évben mint alacsonyabb rangú, kissé lenézett állam próbálta különféle eszközökkel a térség status quo-ját felrúgva megsérteni Chile állami szuverenitását.[1]

Ugyan már az 1880-as évek eleje, de még inkább az 1900-as évek kezdete óta létezett Bolíviában egy erős nemzeti vágy a Salétromháborúban (1879-1884) elveszített, a Csendes-óceánnal határos Atacama tartomány visszacsatolására (Department of Littorial), azonban a különféle egykori nemzetközi szervezeteknél (Népszövetség) való panasztételt leszámítva nem sikerült komolyabb eredményt elérni bolíviai részről az elcsatolt területek visszaszerzésére. Mindazonáltal La Paz és a bolíviai társadalom számára mindig is kritikusan fontos, már-már neuralgikus pont volt a Chilével való viszony, valamint a területek visszacsatolására való törekvés. [2]A rendkívül erős revans vágy – mely számos alkalommal a Chilével tárgyalni hajlandó elnökök bukását is okozta – az 1970-es években a háború 100. évfordulója okozta keserű emlékek miatti felfokozott állapotban még inkább fellángolt.

Ennek következtében ugyan elindult egy erős bolíviai lobbizás a nemzetközi térben, valamint ezen belül is elsősorban az Amerikai Államok Szervezeténél (Organization of American States) a követelések érvényesítése érdekében, bár ez sem járt sikerrel. [3]Ugyan az 1980-as és ’90-es években bilaterális tárgyalások során (Bedregal-del Valle[4]), valamint pár évvel később a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésére tett kísérlettel és a szabadkereskedelem elmélyítésével próbálták oldani a két ország közti feszültéséget, az alapvető ellentéteket nem sikerült felszámolni.

A 2000-es évek elejétől indult meg egy figyelemreméltó enyhülési folyamat Santiago és La Paz viszonyában. Evo Morales 2006 januárjától regnáló szocialista irányultságú kormánya, valamint Ricardo Lagos szociáldemokrata-, majd 2006 márciusától Michelle Bachelet (Chile első női elnöke) szocialista kormányai közös erőfeszítéseket tettek a kapcsolatok normalizálására, valamint a területi viták és gazdasági, történelmi konfliktusok tematizálása helyett az együttműködést hangsúlyozták. Itt különösen fontos megemlítenünk, hogy Morales történelmi jelentőségű tettet hajtott végre azzal, hogy a bolíviai közhangulat és külpolitika irányvonalát a Chilével való szembenállás helyett a belső ügyekre fordította.

Az enyhülési folyamat ellenére azonban Bolívia nem mondott le a „tengeri kijárat álmáról” és 2013-ban az ügyet a ENSZ Nemzetközi Bírósága elé vitte.

A rivalizálás gyökerei – A salétromháború A konfliktushoz vezető út

Az 1879-1884-ig vívott Salétromháború alapvetően a dinamitgyártáshoz és műtrágyák termeléséhez is elengedhetetlenül fontos salétromsóért és az ebben gazdag bolíviai partvidékért zajlott. A gazdaságilag fontos, Bolíviához tartozó Antofagasta régióban a nagyobb részt chilei érdekeltségű, azonban brit résztulajdonban is lévő Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) vállalat is jelentős bányászati tevékenységet folytatott. Bár az 1871-ben Mariano Melgarejo bolíviai elnök ellen elkövetett puccsot követően az újonnan hatalomra kerülő Agustín Morales elnök a vállalatnak járó összes szerződésben biztosított jogosultságát eltörölte, Morales 1872-es halálát követően a törvényesen és alkotmányos keretek között hatalomra kerülő új kormány 1873. november 27-én az említett vállalatnak a salétrom 15 évre szóló vámmentes kitermelésére adott jogosultságot. Ennek előnyeit azonban nem élvezhette sokáig a cég, ugyanis a Bolíviában és a régióban (a Tarapacá régió miatti fennhatósága okán) szintén érdekeltséggel bíró Peruban a gyorsan változó kormányok a szerződéseket felrúgva törekedtek arra, hogy az ellenőrzésük alatt lévő területeken zajló salétromtermelés hasznából minél nagyobb mértékben részesüljenek.

A taracapái salétrombányák perui kormány részéről történő kisajátítása után három évvel később a bolíviaiak is kemény feltételeket szabtak a CSFA számára. 1878. február 14-én a Bolíviai Nemzeti Kongresszus és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ahhoz a feltételhez kötötte az előbbiekben említett 1873-as szerződés jóváhagyását, hogy a CSFA fizessen 10 centnyi adót minden kitermelt mázsa salétrom után. (Innen nevezik a konfliktust „10 cent háborújának” is.) Természetesen a magát egyre inkább kiszolgáltatottnak érző vállalat tiltakozott a szerződés megszegése és a járadékok összegének emelése ellen és nem volt hajlandó kifizetni az újonnan kirótt összegeket sem. Mivel a CSFA-ban számos chilei politikusnak és üzletembernek is komoly érdekeltsége volt, ezért nem meglepő, hogy a konfliktus odáig fajult, hogy a cég a chilei kormány beavatkozását is kérte.

Az egyre inkább elmérgesedő viszonyok közepette 1878 decemberében egy Bolívia és Peru közt megkötött 1873-as (Chile elleni) katonai szövetséget felhasználva nyíltan provokálta Chilét azzal, hogy kijelentette, nem tárgyal az ügyről, mert az adónak nincs köze a szerződéshez, és hogy a CSFA követelésével a bolíviai bíróságoknak kell foglalkozniuk. Ezt a szorongatott helyzetben lévő déli szomszéd félre nem érthető fenyegetésnek percipálta és megindított egy hadihajót Antofagasta kikötője felé.

A háború kirobbanása

A már fentebb említett események következtében 1879 február 6-án a bolíviai kormány érvénytelenítette a CSFA kitermelési engedélyét és elkobozta az összes Bolíviában lévő tulajdonát. Mikor a hír 11-én elérte a chilei fővárost, a kormányzati vezetés elhatározta, hogy a gazdasági érdekeltségek védelme miatt meg kell szállni Antofagasta városát és a déli szélesség 23 fokától délre eső bolíviai tengerparti területeket is. Ennek következtében február 14-én 200 chilei katona indult meg a partmenti város megszállására, akik rendkívül könnyen, ellenállás nélkül szerezték meg Antofagastát. Egyrészt a bolíviai kormány nem tudott gyorsan reagálni Chile inváziójára, másrészt pedig a város lakossága túlnyomórészt (93-95%) chileiekből állt, akik támogatták a chilei uralmat. Bolívia az invázióról tudomást szerezve segítségül hívta Perut, mely az 1873-as szerződés értelmében Bolívia segítségére sietett és hadat üzent Chilének. Chile csak jóval a tényleges támadása megindítása után, 1879. április 5-én üzent hadat két északi szomszédjának.

Chile egyértelmű dominanciája

Az agresszor Chile Antofagasta megszerzését követően rendkívül rövid idő alatt Bolívia egész tengerparti régióját megszállta. Bár Hilarión Daza elnök február 27-én egy kormányzati kiáltványban tájékoztatta a bolíviai népet a chilei invázióról és elrendelte a mozgósítást, azonban a bolíviai haderő hiányosságai és felkészületlensége miatt a chileieknek bőven volt idejük felkészülni a náluk jóval gyengébb bolíviai haderő ellencsapására. Ugyan a bolíviai kormány még 1879-ben Antofagasta tartomány elvesztését követően mintegy 4500 fős haderőt összegyűjtve megpróbálkozott Peru segítségére sietve tengerparti területeit visszafoglalni, azonban a szövetséges erők rossz kommunikációja és koordinálása miatt a chileiek könnyűszerrel legyőzték és megsemmisítették az egyes kontingenseket. Az 1879. november 19-én San Francisco Dolores mellett vívott ütközet során a chilei hadsereg sikeresen számolta fel a Daza, bolíviai elnök által vezetett bolíviai seregtest nélkül állomásozó szövetséges erőket. Mivel a chileiek tisztában voltak azzal, hogy jóval erősebbek Bolíviánál, ezért a háború első szakaszában a Peru elleni hadműveletekre koncentráltak és Bolíviában többnyire csupán a megszállt területeik megtartására törekedtek. Az Iquique-nél (1879. május 21.) és Angamosnál (1879. október 8.) aratott tengeri győzelmek lehetővé tették a chilei katonai vezetés számára, hogy ellenőrzése alá vonja Peru tengerpartját és így az országot állandó blokád alatt tudja tartani. A tengeri hegemónia kivívása után a chileiek szárazföldön is támadást indítottak Peru ellen. A chilei haderő délről megindulva elsőként Tarapacá tartományt (az ország leggazdagabb részét) foglalta el, ami a tengeri szabad kijárás elvesztése után hatalmas érvágást jelentett Perunak. 1880. május 26-án egy jelentős 10 000 fő körüli bolíviai seregtest (a bolíviai haderő jelentős része) ütközött meg a nagyjából hasonló létszámban lévő chileiekkel Tacna közelében, ahol óriási vereséget szenvedtek és átmenetileg elveszették az esélyt a chilei haderő gyors kiűzésére és a területek visszafoglalására. Ezt követően a chilei invázió tovább folytatódhatott Peru belső területei ellen, így a Peru feletti döntő győzelemnek számító Miraflores-i ütközet után a chilei haderő Manuel Jesús Baquedano González irányítása alatt 1881. január 17-én bevonult Limába.

A háború lezárása – Tűzszünet és Béke

A perui és a bolíviai haderők legyőzése után ugyan még mindkét ország területén jelentős ideig működött ellenállás, amely sokszor irreguláris módszerekkel próbálta meg felvenni a harcot a megszálló csapatokkal, azonban a felkelés-ellenes Sierra hadjáratok 1882-ben és 1883-ban történő megindításával sikerült végleg leszámolni az ellenálló csapatokkal Peruban. Ugyanakkor Bolíviában az ellenállásnak sikerült kicsit tovább kitartania, mivel a chileiek nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a peruiakat békére kényszerítsék.

Végül Peru és Chile között 1883. október 20-án köttetett meg az ancón-i szerződés, melynek értelmében Peru hivatalosan átengedte Tarapacá tartományt Chilének, és szabályozták a guanó- és nitrátforrások felhasználását Peru adósságainak és jóvátételének törlesztésére. Továbbá Chile 10 évre megszállta Tacna és Arica tartományokat, amely után népszavazást kellett volna tartani a területi hovatartozás eldöntésére. Mivel azonban a két állam nem tudott megegyezni a népszavazás feltételeiről, ezért a területek egészen 1929-ig chilei ellenőrzés alatt maradtak, amikor is az USA közvetítésével a felek aláírták a limai szerződést, melynek értelmében Chile megtarthatta Arica tartományt, míg Peru visszaszerezhette Tacna-t. [5]

A Bolívia és Chile közötti fegyverszünetre 1884-ben került sor a valparaisó-i egyezmény aláírásával. Ez jóváhagyta Chile számára az egész bolíviai partvidék feletti ellenőrzést, azonban tényleges békeszerződés nem született. 1904-ben a béke és barátsági szerződésben az egész bolíviai partszakasz de jure is Chile fennhatósága alá került, azonban cserébe Chile vállalta, hogy az Arica-La Paz vasútvonal felépítésével összeköti a bolíviai fővárost a Csendes-óceánnal, valamint, hogy a bolíviai termékek exportálásának megkönnyítésére (nem ingyen ugyan, de) garantálja a chilei kikötőkhöz való hozzáférést.

A hagyományos revans és szemben állás korszaka  A 20. század korai évtizedei

Az 1904-es béke megkötésével a jogilag lezártnak tekintett háború a bolíviai néplélek számára korántsem jelentette az ügy „rendezett” voltát. Bolívia már az első világháborút követően, mikor már valamennyi figyelemre számíthatott az újonnan létrejövő Népszövetségtől, egyből panaszt tett a chilei annexió miatt, arra hivatkozva, hogy a békeszerződést chilei kényszer hatására kellett aláírnia. Bolívia azonban asszertív és „kétségbeesett” külpolitikája miatt ezekben az évtizedekben korábbi szövetségesével, Peruval is szembekerült, ugyanis intenciói elsősorban az elvesztett területei visszaszerzése mellett a Tacna és Arica közti területen biztosított szabad tengeri összeköttetés megteremtésére irányultak. Ezen területek azonban a háborút megelőzően Peruhoz tartoztak, így Lima nézőpontjából ez egyértelműen a szuverenitása elleni fenyegetésnek volt tekinthető. Nem véletlen, hogy az előbb említett 1929-es Chile és Peru között megkötött limai szerződés azt is kimondta, hogy egyik ország sem fog bilaterális szerződést kötni egy harmadik féllel (Bolívia) a szerződésben érintett területek hovatartozását illetően.

Megoldási kísérletek a ’60-as és a ’70-es években

Az 1930-as években mind Chile, mind pedig Bolívia megérezte a nagy gazdasági világváltás hatásait, melyek a politikai életben is érződtek. Különböző színezetű kormányok váltották egymást mindkét országban, azonban a gazdaságilag fejlettebb, munkásréteggel rendelkező, a külvilág felé nyitottabb Chilében már viszonylag hamar megjelentek a szélsőséges baloldali pártok (1901-Szocialista Párt, 1922-Kommunista Párt). Ezzel szemben Bolíviában inkább a konzervatívabb Republikánus Párt dominált, azonban a ’20-as évek elején ez is kettészakadt egy jobb- és egy baloldali pártra. La Paz számára a szélsőséges politikai erők egyre erősebb térnyerése többnyire csak a Paraguay elleni megalázó vereséggel záródó Chaco háború után kezdődött.

A második világháború alatt annak ellenére, hogy mindkét dél-amerikai állam belépett a háborúba a szövetségesek oldalán, az egymás közötti ellentétek továbbra sem oldódtak fel. A háború utáni időszak Chilében inkább konszolidációval és a belső stabilizációval telt, míg Bolíviában a háború alatti jobboldali, nacionalista (ekkor veszélyesnek tartott) kormányzás után a konzervatív erők tettek sikertelen kísérletet a gazdasági helyzet normalizálására és az erősödő baloldal, valamint a szocialista követelések elfojtására.

Az 1962-ben kirobbanó újabb nyílt feszültségforrássá ezúttal a Lauca folyó kérdése vált. A Chilében eredő, de Bolíviába torkolló folyó vízfelhasználásával kapcsolatosan La Paz azzal vádolta meg Santiago-t, hogy a folyó vizét mesterségesen saját területei felé tereli, mire a Jorge Eduardo Alessandri Rodríguez vezette chilei kormány azzal védekezett, hogy a folyó nemzetközi víznek számít, így egyenlő jogok biztosítottak a használatára. A kialakuló vitában azonban, mint egy melléktéma ismét megjelent Bolívia tengerhez való hozzáférésének a kérdése, így panaszával az Egyesült Államok által dominált Amerikai Államok Szervezetéhez (OAS) fordult. Chile azonban rendkívül ügyes külpolitikai húzással elérte, hogy az OAS határozata kizárólag a Lauca folyó ügyével foglalkozzon, ezzel biztosítva a vitatott területekről való tárgyalás elmaradását.

Az egyik legnagyobb lehetőség azonban 1975-ben adódott Bolívia számára, hogy biztosítsa az állam számára a tengeri kijáratot. A jobboldali chilei diktátor, Augusto Pinochet és a szintén autoriter és jobboldali Hugo Banzer bolíviai elnök regnálása alatt a két fél szerződést írt alá vitás kérdések rendezésére. Ennek értelmében Chile hozzáférést biztosított volna Bolívia számára a Csendes-óceánhoz, cserébe Bolívia határmenti területekkel kompenzálta volna déli szomszédját. A megegyezés nem tudott létrejönni, ugyanis Santiago az Arica-tól északra fekvő területen biztosította volna az említett korridort La Paz számára, amely terület átadása azonban az 1929-es limai szerződés értelmében nem tekinthető megoldásnak. Peru a szerződésre hivatkozva felemelte szavát a területcsere ellen, és más megoldásként azt javasolta, hogy alakítsanak ki egy zónát Arica tartományban, mely a három állam osztott szuverenitása és ellenőrzése alatt működne. Ezt természetesen Chile szuverenitása megsértéseként értelmezte és mivel Peruval nem tudott megegyezni, háborút pedig Bolívia ügyéért nem vállalt, így a La Paz-al folytatott párbeszédnek is véget vetett.

A kapcsolatok normalizálása – gazdasági érdekütközések ’90-es évek gazdasági közeledése

Miután Pinochet 1990-es bukásával Chile Patricio Alwyn elnök vezetésével ismét visszatért a demokratikus keretekhez, a Bolíviával való viszony rendezése is egyre fontosabbá vált. Megindult tehát a gazdasági nyitás a két ország között, mely a kapcsolatok elmélyítésén túl Eduardo Frei és Ricardo Lagos kormányai alatt már egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását is célozta. A chilei törekvések mögött elsősorban az állt, hogy a gazdasági érdekeltségek és az interdependencia erősítésével a két ország kapcsolataiban a bolíviai követeléseknek többé ne legyen igazi éle.

A 2000-es évek eleje – A gas por mar vitája

A hagyományosan bolíviai gazdaság egyik fő exporttermékének számító olaj és ón kitermelése és az ebből származó bevételek az 1970-es évek végétől egyre inkább eltörpültek a földgáz kitermeléséből és exportjából származó összegek mellett. Bár már az 1980-as években is számos földgázlelőhelyet fedeztek fel -elsősorban az alföldeken és sík területeken-, azonban az igazi nagy áttörést a ’90-es évek jelentették, amikor óriási, érintetlen készleteket tártak fel. Az 1996-tól 2004-ig terjedő időszakban az ország bizonyított földgázkészletei tízszeresére növekedtek. Nem meglepő tehát, hogy a bolíviai nemzetgazdaság egyik kritikus érdeke lett az export és ezáltal a bevételek maximalizálása. Ehhez azonban a fő kereskedelmi partnerek földrajzi elhelyezkedése miatt szükségessé vált a kikötők könnyű elérhetőségének, valamint használatának biztosítása.

Mivel a tengerparttal nem rendelkező Bolívia számára csak közvetítéssel volt elérhető a tenger, ezért szükségessé vált a nyugati szomszédokkal való egyezmény tető alá hozása is. 2002 elején Jorge Quiroga elnök kormánya azt javasolta, hogy építsenek egy csővezetéket a szomszédos Chilén keresztül a Mejillones kikötőjébe, amely a legközvetlenebb útvonal a Csendes-óceánhoz Bolívia újonnan felfedezett földgázkészleteinek exportálására. Az országban meglévő hagyományos Chile ellenes hangulat miatt egyes csoportok nem értettek egyet a kormányzati javaslattal. Szerintük ugyanis az építendő vezetékeket a perui Ilo kikötője felé kéne vezetni, amely ugyan 260 km-rel hosszabb vezetéket jelentene, azonban a Chilétől való függés kisebb lenne. A döntés fontosságát és belpolitikai súlyát az is mutatja, hogy Jorge Quiroga elnök nem sokkal a 2002 júliusában történt távozása előtt elhalasztotta a döntést, utódjára hagyva ezt a rendkívül vitatott kérdést, így meghagyva az esélyét annak, hogy esetlegesen újraválasszák őt a későbbiekben.

A 2002-es bolíviai választások nyertese, Gonzalo Sánchez de Lozada annak ellenére, hogy kifejezte, az előző kormányhoz hasonlóan ő is a Mejillones felé építendő vezeték koncepcióját részesíti előnyben, hivatalos lépésre nem merte elszánni magát. Eddigre azonban a földgázkészletek kiaknázásában érdekelt, azok feltárásában is részt vevő nemzetközi nem állami szereplők, mint például a Pacific LNG konzorcium is egyre türelmetlenebbé váltak. A konzorcium egyik tagja, a Repsol YPF nevű spanyol vállalat a Petrobras-al és a Total-lal összefogva egy viszonylag egyszerű, 6 milliárd dolláros költségvetésű tervet dolgoztak ki a bolíviai gázexport felgyorsítására. Ennek értelmében a földgázt Bolíviából a legközelebbi chilei kikötőkbe szállították volna és a cseppfolyósítás után innen indulhattak volna a tankerek Mexikóba és az USA-ba. Mivel Lozada elnök a nagyvállalatok által tervezett koncepcióra hajlott, a bolíviai társadalom nacionalista ellenérzései miatt távoznia kellett.

Az újonnan megválasztott elnök, Carlos Mesa részben elődje hibájából tanulva, részben a Movimento al Socialismo baloldali mozgalom nyomására népszavazást tartott a gázkérdésről. Ennek eredményeként a bolíviai társadalom 54,79%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy: „Egyetért-e Ön Carlos Mesa elnök politikájával, miszerint a gázt stratégiai erőforrásként használja fel a Csendes-óceánhoz való szuverén és életképes hozzáférési útvonal megvalósítása érdekében?” – ezzel tulajdonképpen jóváhagyva az ország szénhidrogén készleteinek állami kisajátítását. Eddigre azonban mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank, mind pedig az érdekelt multinacionális nagyvállalatok tiltakoztak a népszavazás következtében megszülető, szénhidrogénekről szóló törvény bevezetése ellen, így az elnök kijelentette, hogy azt „lehetetlen” hatályba léptetni. A feszült és a baloldal által még inkább feltüzelt tömegek azonban a törvény életbeléptetése érdekében utcára vonultak és óriási tüntetéshullám lett úrrá az országon. Ennek következtében Mesa 2005 nyarán lemondott.

A gázkérdés rendeződése – Evo Morales és Michelle Bachelet duója

Evo Morales 2006 januári beiktatásával új korszak kezdődött Bolíviában a Chilével való viszonyt illetően. A „gázháború” zűrzavaros éveit követően a közvéleményt formálva sikeresen fordította a társadalom figyelmét a Chile ellenes indulatok helyett a belső ügyekre (gazdasági kérdések). Ezalatt megindult a Chilével való kapcsolat egyre szorosabbra fűzése, melyben Morales Michelle Bachelet elnökben partnerre talált. Az állandóan megújuló konfliktushullámok tanulságát leszűrve a két elnök egyetértett abban, hogy a kapcsolatok új szintre helyezése érdekében a kölcsönös bizalmat mindkét félnek kompromisszumkészséggel kell biztosítania úgy a gazdasági ügyekben, mint a határviták kérdését illetően. Ennek érdekében Morales és Bachelet hosszú kapcsolatépítést követően 2010 júliusára tető alá hozta a 13 pontos agendát, mely elmélyítette a felek közti együttműködést. A nagy hatással bíró dokumentum részletesen taglalta a két ország közötti: kölcsönös bizalom fejlesztés, határmenti integrációs problémák, a szabad tranzit, a fizikai összeköttetés és infrastrukturális fejlesztések, a gazdasági együttműködés, a tengeri hozzáférés, a Silala folyó, valamint a vízforrások problémájának, a szegénység csökkentésének, a biztonsági és védelmi kérdéseknek, a drogkereskedelem elleni harcnak, valamint az oktatási, tudományos, technológiai és kulturális együttműködés mellett az energiaszektornak a kérdését is.

A történelmi jelentőségű megállapodás új fejezetet nyitott a két állam kapcsolatában a neuralgikus pontoknak számító tengeri kijutás és a tranzit, valamint kereskedelem kérdésében is.

Befejezés

A másik fél barátként történő kezelése, amelyet Chile és Bolívia vezetői a közelmúltban új, a korábbitól nagyban eltérő politikai agendává tettek, és amelyet a kölcsönös bizalom kiépítésének diskurzusában fejeztek ki, nagyban hozzájárult a két állam kapcsolatainak normalizálódásához. Chile célja a továbbiakban is az északi szomszédjával való viszony minél jobb viszony fenntartása, míg Bolívia részéről semmi garancia nincs rá, hogy a jövőben felhagy az atacamai határvitában lévő területi követeléseivel.

Összességében a Salétromháború máig ható következményei jól példázzák, hogy a múlt hogyan befolyásolja a jelent, és hogyan gyakorol hatást azokra a narratívákra, amelyek meghatározzák a régió geopolitikai kapcsolatainak hatókörét és jellegét. A Chile és Bolívia közötti bonyolult kapcsolatrendszer csak egy példa a Dél- és Közép-Amerikában található számos jelenlegi rivalizálás közül. Ezek a történelmi feszültségek magyarázatot adhatnak arra, hogy a latin-amerikai regionális integráció lehetősége miért olyan törékeny még napjainkban is.

 

 

Felhasznált irodalom

1. Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.
2. de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.
3. Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.
4. Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.
5. Sater, William F.: Andean Tragedy: Fighting the War of the Pacific, 1879–1884, Lincoln and London: University of Nebraska Press, 2007.
6. Ravest Mora, Manuel: La Compañía Salitrera y la ocupación de Antofagasta, 1878-1879, Andres Bello, 1983.
7. Edmundson, William: The Nitrate King: A Biography of “Colonel” John Thomas North. Palgrave Macmillan, London, 2011.
8. Egaña, Rafael: The Tacna and Arica question. Historical antecedents.- Diplomatic action. Present state of the affair, Barcelona Printing Office, Santiago, Chile, 1900.
9. Jane, Lionel Cecil: “The question of Tacna-Arica …” Transactions of the Grotius Society, Vol. 15. Cambridge University Press, 1930.
10. Calvert, Peter: The International Politics of Latin America. Manchester University Press., Manchester, 1994.
11. Maria Luise Wagner. “The Chaco War”. In Hudson & Hanratty., 1989.

Hivatkozások

[1] Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.

[2] de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.

[3] Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.

[4] „Majdnem egy évtizeddel később, 1987 áprilisában Montevideóban ismét tárgyalások kezdődtek Bolívia és Chile külügyminiszterei, Guillermo Bedregal Gutiérrez és Jaime del Valle között, amelyek egy új bolíviai javaslathoz vezettek. Ez egy 16 km széles, szuverén sáv létrehozását javasolta, amely Arica városától északra, a perui határral párhuzamosan futna.”

[5] Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Kiemelt kép: Morales hazatérése
Rio Mulato, 2020. november 10.
Evo Morales volt bolíviai elnököt köszöntik népzenészek Rio Mulato városában, úton a szülõvárosa, Orinoca felé 2020. november 10-én. Az elõzõ év novemberi lemondása után külföldre menekült Morales az egykori pénzügyminisztere, Luis Arce új bolíviai elnök beiktatásának másnapján, november 9-én tért haza.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Paolo Aguilar

 

A Enyhülés Chile és Bolívia évszázados rivalizálásában? – A gas por mar kérdése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Év végi jóhír a LOT-tól: a lengyel légitársaság bejelentette, hogy 2022 júniusától újraindítja közvetlen repülőjáratát Budapest és New York között.

Idén tavasszal újabb légitársaság búcsúzott a légcsavaros gépektől. Az Austrian Airlines még a 2020-as koronavírus-járvány előtt hozott döntést, hogy 2021-ben kivonja a De Havilland Canada (Bombardier) DHC-8-400-asokat vagy ahogy a mindennapok során nevezték, a Dash 8-asokat. A típussal teljesített utolsó járat május 31-én repült az Innsbruck-Bécs útvonalon.

Az osztrák Dash 8-asok története a Tyrolean Airways-nél kezdődött. A magánszemélyek által alapított cég 44 gépes, 100-as, 300-as és 400-as változatokból álló Dash 8-as flottát üzemeltetett. Az Austrian 1998-ban vette meg a Tyroleant az alapítóktól és 2003-ban, flottaegyesítés címén Austrian Arrows név alatt, az anyacég arculatához illeszkedő festésmintával üzemeltette tovább a gépeket.  2012-től már csak 18 Dash 8 Q400-as üzemelt tovább az Austrian Airlines rövid távú útvonalain, többek között a Budapestin is, de a végére csak 10 gép maradt. A többi Kanadában, Dél-Amerikában és az Egyesült Királyságban repül tovább, de volt olyan is, amely a bontóba került.  

Tyrolean színekben egy rövid törzsű Dash 8-as a grazi repülőtér kisméretű előterén, 2002 augusztusában.

A 2006. októberi járatok egyike rövidesen megkezdi a gurulást és elindul Bécs felé. Az OE-LGD-t 2019-ben állították le, az osztrák főváros nemzetközi repülőterén tárolták, majd Torontóba került, ahol szétbontották.

Az 1998-as gyártású, Dash 8-300-as sorozatba tartozó OE-LTM az Austriantól az Egyesült Államokba került, tavaly óta pedig a kanadai Air Inuit flottájában repül. 

2007-es nyári fotó az OE-LGH-ról, amint a pályáról a 2-es terminál előtti állóhelyére gurul. A 400-as sorozaton hatágú légcsavarok forogtak.

A 300-as változatokat négyágú légcsavarral látták el. Ezen a 2008. májusi fotón a grazi pályára süllyed az OE-LTP, amely az LTM-hez hasonlóan egy egyesült államokbeli időszak után, idén nyártól Kanadában repül tovább.

Az OE-LGN, amely itt egy szürke decemberi napon érkezik Budapestre, majdnem a típus kivonásáig repült, csak 2021 márciusában állította le az Austrian.

Mínusz 9-10 fok, ragyogó napsütés és némi hó. A flottában maradtak kék hasú gépek is, mint a ferihegyi 31R pályára leszálló OE-LGA.

A Dash 8-asokat osztrák városokról, tartományokról, régiókról és hegyekről nevezték el, de volt két kivétel is. Az egyik az itt guruló, OE-LGG lajstromjelű gép volt, amely a Budapest nevet viselte.

A festésmintát 2015-től módosították, legfeltűnőbb eleme, hogy elhagyták a kék színt a gépek hasáról és hajtóműveiről. Ez nem mindenki tetszését nyerte el, sokan vélekedtek úgy, hogy az egész csak arra volt jó, hogy a cég olcsón megússza az arculatváltást.

A lenyugvó nap sugarai egy Star Alliance festésű gépre, az OE-LGR-re világítanak. Az Austrian 2000-ben csatlakozott a vele együtt 26 légitársaságot összefogó szövetséghez.

Az utolsó járatot az OE-LGI lajstromjelű, Eisenstadt (Kismarton) nevű Dash teljesítette. A Lima Golf Indiát 2008. január 19-én, az előtéren ázva sikerült lencsevégre kapni, miközben egy óriásra, az An-225 Mrijára vártunk.  

*

Az Austrian immár a rövidtávokon is sugárhajtású típusokkal repül a Dash 8-asok helyett. Nem volt ez ismeretlen korábban sem, volt amikor Fokkerek és Airbusok repültek egyes rövid útvonalakon. Így lesz a jövőben is és Fokkerek ugyan már nincsenek az Austrian-flottában, az A320-asok mellé Embraer E195-ösöket szereztek be az osztrákok.

Az utolsó négy Fokker F100-ast 2017 nyarán vonta ki az Austrian

Egy esti Austrian-járat A320-asa érkezik Ferihegyre 2018 szeptemberében

A Fokkerek pótlására Embraer E195 ösöket állítottak forgalomba

* * *

Fotó: Szórád Tamás