Biztonságpolitika

Kellemes hangulatú, mondhatni családias és szerencsére jóidős repülőnapot rendeztek idén is Pöstyénben északi szomszédaink - nem mellékesen ingyenes részvétellel és ingyenes parkolással az érdeklődő adófizetők számára.

A rendezvény igazi újdonsága az IAI-ELTA ELM-2138M mobil légtérellenőrző/(V)SHORAD/C-RAM/C-UAS radarjának szlovákiai debütálása volt.

A négy aktív fázisvezérelt antennapanelből felépített antennarendszer tetején egy forgó rendszerű azonosító antenna kapott helyet.

Oldalnézetből a Tatra 4x4 alvázra telepített, kiemelhető antennás megoldás.

A háttérben Temetvény (Tematín) vára.

A szeptemberi hírbejegyzésből már ismerős, zsírúj aktív-passzív "kombó". Azt nyilván nem tudhatjuk, hogy milyen módon zajlik az integrációja a különböző szenzoroknak egy adott rendszerben.

Lengyel MiG-15 suhan a háttérben. Akármi is a célanyag, a diverzitás leckéjét észben kell tartani, ezt illusztrálja így egymás mellett a két rendszer.

A passzív (PET) eszközt az ERA Vera-NG képviselte. A beérkezési időkülönbség elvén (TDOA) működő rendszernek ez itt az egyik oldalsó- vagy slave állomása. Az elődöket a szlovák haderő a közös csehszlovák örökségnek hála régóta alkalmazza, de az új rendelésnek tudtommal ez az első megjelenése.

A rendkívül gyorsan, az ELM lokátorok "farvizén" lebonyolított Barak-MX ügylettel a ténylegesen nagy hatótávúként elfogadható képesség (ABT - 75 km)  gyorsan bővíthető lesz a hadszíntéri ballisztikus rakétavédelemmel (TBMD) is. 

Kísért a múlt. Szlovákia hajdanvolt Sz-300PMU osztályának TPK-I, és a rendszerhez haszált gépkocsivezető kiképző MAZ-543, mely eredetileg még az ugyanilyen hordozójárművet használó Scudokkal (8K14) került beszerzésre másfél évtizeddel korábban.

Ùjabb kalandokra kész a 0476-os céges "Engéčko".

FZ800 típusú, 70 mm-es indítókontêner a szárny alatt.

SiNAB Phoenix ausztrál JTAC kiképző TGP a tűzvezetéshez.

Surfin' Orcan :-)

Balti méhecskére szigorúan csíkos lepkefogóval kell menni.

Zord

As the UN adopts a new world map to reflect Africa's true size, let's take a closer look at what different maps get right and wrong.

Szeptember 6-án tartanak tartományi választást a németországi Szász-Anhalt (Sachsen Anhalt) tartományban. Szász-Anhalt tele van történelmileg jelentős helyekkel, itt található például Wittenberg, a reformáció bölcsője, valamint Quedlinburg és Magdeburg csodálatos városai, melyek a középkori Németország, a Német-Római Császárság ékkövei voltak.

A sajtó figyelmének középpontjába azonban nem a régió szépsége vagy a választás puszta ténye repítette a tartományt. Történelmi jelentőségét az adja ennek a választásnak, hogy először fordulhat elő olyan, hogy a hagyományos pártoktól jobbra található csoportosulás egyedül kormányozzon egy tartományt. Az AfD most erre készül. A jelenlegi felmérések alapján reális esélye lehet a pártnak a szükséges mandátumok összegyűjtésére. Az INSA legfrissebb felmérése szerint az AfD 43%-on, a centrumban elhelyezkedő CDU 22%-on, a szélsőbaloldali Linke 12%-on, míg a szociáldemokrata párt 7%-on áll. Ők úgy tűnik, biztosan bekerülnek a tartományi döntéshozásba. Akiknél ez még kérdés, azok a Zöldek (5% körül), valamint a szélsőbaloldali BSW (4%).

Az Alternatíva Németországért párt népszerűségének hátterében a mainstream pártokkal szembeni elégedetlenség áll. A német választók szerint az elmúlt évtizedek CDU-SPD kormányzata nem adott megfelelő választ a migráció, a klímaváltozás, az orosz–ukrán háború, valamint az európai versenyképesség helyzetét érintő kérdésekre. A rendelkezésre álló információink alapján kétféle eredménye lehet ennek a választásnak. Vagy az AfD sikeresen megszerzi a mandátumok 50%-át (42 helyet a 83-ból), vagy az összes többi párt összefogva (CDU-Linke-SPD-Zöldek) próbál meg valamiféle tartományi kormányzást végezni. Az AfD sikere a központi források elvesztésével járhat, míg a négypárti koalíció a tartományi stabilitás teljes felszámolásával (ahogy látjuk azt Türingiában, ahol a legutóbbi választáson 30% feletti eredménnyel az AfD nyert, de kormányt nem tudott alakítani, azóta pedig már bőven 40% felé mérik a pártot helyben).

Sokaknak furcsa lehet, hogy miért kell az AfD-nek a mandátumok 50%-át megszerezni, miért nem fog össze inkább valamelyik kisebb párttal a szükséges mandátumok megszerzése érdekében. Erre a válasz igen egyszerű: a német politikából ismerős kifejezés, a tűzfal (Brandmauer). Ez a mainstream pártok által felállított fal arra szolgál, hogy az AfD-t távol tartsák a hatalomtól. A német média és a mainstream pártok által szélsőségesnek vélt AfD-vel ennek okán senki nem kíván együttműködni, vagy koalícióra lépni.

Biztonságpolitikai szempontból is érdemes megközelíteni a kérdést. Németország Európán belül az egyik leghatározottabban Oroszország-kritikus ország, ezzel szemben az AfD pragmatikusabb Oroszország-politikát követel, valamint a kapcsolatok újraértelmezését, az északi gázvezetékek újbóli megnyitását. Különösen érdekes helyzetet teremthetne tehát, ha a központi Ukrajna-politikától lényegesen eltérő nézetrendszerrel rendelkező párt kerülne hatalomra. Sajtóinformációk szerint a berlini kormányzat már kidolgozott egy potenciális cselekvési tervet egy AfD-győzelemre. Ebben a forgatókönyvben a központi kormányzat szövetségi kényszert (Bundeszwang) alkalmazhat a tartománnyal szemben, amennyiben az nem hajlandó eleget tenni az ország NATO-vállalásainak (például nem engedi át a fegyvereket, vagy nem támogatja külföldi katonák állomásoztatását). Érdemes azonban megjegyezni, hogy a honvédelem és a külpolitika Németországban kizárólagos szövetségi hatáskör (Bundessache), így egy tartományi kormánynak jogilag nagyon minimális mozgástere van a nemzetközi biztonságpolitikai és katonai kötelezettségek blokkolására.

A választás eredményétől függetlenül a kérdés marad: meddig tartható távol az AfD a hatalomtól, és vajon a vele szemben felállított tűzfal nem hajtja-e a vizet inkább a jobboldali párt malmára? Nem tudjuk, de a választás kapcsán ma este okosabbak leszünk.

 

– Nagy-Bato Jonatán Imre

A Történelmi választás Németországban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Introduction

The disintegration of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia in the early 1990s produced one of the most complex and violent conflict sequences in post–Cold War Europe.

Although the wars of the Yugoslav dissolution are often treated as a single regional crisis, they unfolded in distinct phases, each characterized by different actors, military strategies, and geopolitical implications. The first two phases—the Slovenian Ten-Day War and the Croatian War of Independence—set the structural, military, and political conditions for the subsequent escalation of violence in Bosnia and Herzegovina.

The origins of these conflicts lie in the gradual erosion of Yugoslavia’s federal cohesion after the death of Josip Broz Tito in 1980. Economic decline, hyperinflation, rising unemployment, and regional disparities undermined the legitimacy of federal institutions. Simultaneously, nationalist political elites gained influence in several republics, promoting competing visions of sovereignty and territorial control. By 1990, multi-party elections across Yugoslavia produced governments with sharply divergent political agendas, making the continuation of the federation increasingly untenable.

The Yugoslav People’s Army (JNA), once regarded as a stabilizing force, became increasingly aligned with Serbian political interests. This shift weakened its legitimacy in other republics and contributed to the perception that the federal military apparatus was no longer neutral. As Slovenia and Croatia moved toward independence, the JNA attempted to preserve Yugoslavia’s territorial integrity, but its operational limitations and internal fragmentation quickly became evident.

The following sections examine the first two phases of the Yugoslav dissolution—the Slovenian and Croatian conflicts—through a security-political and military-scientific lens, highlighting their strategic dynamics, operational characteristics, and broader implications for regional stability.

2. Phase: The Slovenian and Croatian Conflicts (1991–1995)

2.1 The Ten-Day War in Slovenia (June–July 1991)

Slovenia’s declaration of independence on 25 June 1991 marked the beginning of armed confrontation between republican forces and the federal military. The JNA launched a limited operation aimed at securing border posts and reasserting federal authority. However, the Slovenian Territorial Defense Forces employed decentralized, flexible tactics, leveraging their familiarity with the terrain and strong local support.

The conflict lasted only ten days and resulted in relatively low casualties. The Brioni Agreement, brokered by the European Community, ended hostilities and paved the way for the JNA’s withdrawal. From a security-political perspective, the Slovenian conflict demonstrated the JNA’s inability to conduct rapid, decisive operations against motivated local forces. It also revealed the reluctance of the international community to intervene militarily at this early stage, relying instead on diplomatic pressure.

The Slovenian phase had two major strategic consequences. First, it exposed the JNA’s internal divisions, as many Slovenian and Croatian officers refused to participate in operations against their own republics. Second, it created a precedent for unilateral secession, encouraging Croatia and later Bosnia and Herzegovina to pursue independence despite the risk of armed conflict.

2.2 The Croatian War of Independence (1991–1995)

The conflict in Croatia was significantly more intense and prolonged. Croatia’s declaration of independence triggered armed resistance from the local Serb minority, supported by the JNA and Serbian paramilitary formations. The Serb-controlled regions, collectively known as the “Republic of Serbian Krajina,” sought to detach from Croatia and maintain ties with Belgrade.

Military Dynamics

The early phase of the war was marked by the JNA’s conventional superiority. Heavy artillery, armored units, and air support enabled Serbian forces to seize large territories. The siege of Vukovar in late 1991 became a symbol of the war’s brutality: the city was almost entirely destroyed after an 87-day siege, and mass atrocities were committed following its fall.

Croatia, initially lacking heavy weaponry and organizational cohesion, gradually built a more capable military structure. By 1993–1994, the Croatian Army had undergone significant modernization, improving command-and-control systems, logistics, and operational planning. International arms flows, covert training programs, and structural reforms contributed to Croatia’s growing military effectiveness.

Turning Points

The decisive moment came in 1995 with Operation Flash and Operation Storm, two large-scale Croatian offensives that recaptured most Serb-held territories. Operation Storm, conducted in August 1995, involved approximately 130,000 Croatian troops and resulted in the collapse of the Krajina entity. While militarily successful, the operation triggered the displacement of more than 200,000 Serbs, raising long-term humanitarian and political concerns.

Security-Political Assessment

The Croatian conflict highlighted several key features of the Yugoslav dissolution:

• the central role of ethnic territorial claims,
• the fragmentation of command structures within the JNA,
• the increasing involvement of paramilitary groups,
• and the limitations of UN peacekeeping missions (UNPROFOR), which lacked enforcement capabilities.

The war also demonstrated that the balance of power could shift rapidly when a previously disadvantaged actor successfully modernizes its military forces. Croatia’s transformation from a poorly equipped force in 1991 to a capable regional actor by 1995 reshaped the strategic landscape of Southeast Europe.

References (APA 7 Style)

Burg, S. L., & Shoup, P. S. (1999). The war in Bosnia-Herzegovina: Ethnic conflict and international intervention. M.E. Sharpe.

Cohen, L. J. (1993). Broken bonds: Yugoslavia’s disintegration and Balkan politics. Westview Press.

Gow, J. (2003). The Serbian project and its adversaries: A strategy of war and peace. Hurst & Company.

Holbrooke, R. (1998). To end a war. Random House.

Judah, T. (2000). The Serbs: History, myth and the destruction of Yugoslavia. Yale University Press.

Lampe, J. R. (2006). Balkans into Southeastern Europe: A century of war and transition. Palgrave Macmillan.

Mann, M. (2005). The dark side of democracy: Explaining ethnic cleansing. Cambridge University Press.

Ramet, S. P. (2006). The three Yugoslavias: State-building and legitimation, 1918–2005. Indiana University Press.

Silber, L., & Little, A. (1996). Yugoslavia: Death of a nation. Penguin Books.

Sudetic, C. (1998). Blood and vengeance: One family’s story of the war in Bosnia. Penguin Books.

United Nations. (1999). Report of the Secretary-General pursuant to General Assembly resolution 53/35: The fall of Srebrenica. United Nations.

Woodward, S. L. (1995). Balkan tragedy: Chaos and dissolution after the Cold War. Brookings Institution Press.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A The First Two Phases of the Yugoslav Dissolution: A Security-Political Analysis of the Slovenian and Croatian Conflicts (1991–1995) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel a dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett utódok sorsát is el kellett szenvednie előtte.

A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét.

[...] Bővebben!

A Washingtoni Flottaegyezmény által megállapított 10 éves csatahajó-építési tilalom, a „naval holiday”, az eredeti elképzelések szerint 1931 december 31-én járt volna le. Ezután az időpont után vált volna lehetővé, hogy a japánok új hajókra cseréljék le legrégebbi, Kongo osztályú csatahajóikat. A haditengerészet két legjobb mérnöke, Hiraga Yuzuru és Fujimoto Kikuo kapott felkérést az előzetes tanulmánytervek elkészítésére, s azokat már 1930-ban benyújtották a tengerészetnek. A haditengerészet vezérkara által megállapított előzetes követelmények nagy fontosságot tulajdonítottak a hajók nagy hatótávolságának, sebességének, és tűzerejének, ám ugyanakkor a washingtoni szerződés által meghatározott korlátozásokat is be kívánták tartani.
A két konstruktőr így először szembesülhetett azzal a feladattal, hogy a haditengerészet magas igényeit és a washingtoni szerződés korlátozásait hogyan lehet összeegyeztetni egymással. Az elkészült tervek elég jól rávilágítottak arra, hogy sehogy. Mindkét elkészült tervezet egy 230×32 méteres csatahajót vázolt fel, 35 ezer tonnás standard és 38.500 tonnás teljes vízkiszorítással, valamint tíz darab 410 mm-es ágyúval. A 35 ezer tonnás korlátozás miatt azonban a hajók páncéllal védett részeit igyekeztek a lehető legjobban minimalizálni, s a páncélöv a csatahajók vízvonalhosszának kevesebb, mint felére terjedt volna csak ki. (45, illetve 47%-ra.) A két tervező egyaránt úgy számította, a 35 ezer tonnás súlykorlátozás és a tíz 410 mm-es ágyú beépítése mellett a csatahajók maximális sebessége legfeljebb a 26 csomót érheti el. (Hiraga csatahajójának tervezett sebessége 26,3, Fujimotóé 25,9 csomó volt.)
A haditengerészet valóban nem volt elragadtatva a tervektől, de végül az egész munka elméleti jelentőségű maradt, ugyanis az 1930-as Londoni Tengerészeti Konferencia a hajóépítési tilalmat újabb öt évvel meghosszabbította, 1936 december 31-ig.

[...] Bővebben!

European Council President, António Costa, had a meeting with Prime Minister of Latvia, Andris Kulbergs, on 26 August 2026, in Riga, Latvia. The meeting is part of President Costa's annual "Tour des Capitales".

European Council President, António Costa, had a meeting with President of Lithuania, Gitanas Nausėda, on 26 August 2026, in Vilnius, Lithuania. The meeting is part of President Costa's annual "Tour des Capitales".

European Council President, António Costa, had a meeting with Prime Minister of Estonia, Kristen Michal, on 25 August 2026, in Tallinn, Estonia. The meeting is part of President Costa's annual "Tour des Capitales".

European Council President, António Costa, had a meeting with Prime Minister of Slovakia, Robert Fico, on 25 August 2026, in Bratislava, Slovakia. The meeting is part of President Costa's annual "Tour des Capitales".

President of the European Council, António Costa, wrote an op-ed outlining his annual "Tour des Capitales". The President will meet EU leaders in their home countries to discuss shared priorities, strengthen cooperation and help shape the EU agenda for the months ahead.

European Council President António Costa met with the President of Ukraine, Volodymyr Zelenskyy, in Kyiv, Ukraine, on 24 August 2026.

President of the European Council, António Costa, travelled to Kyiv (Ukraine) to attend the ceremony of Ukraine’s Independence Day, where he delivered a speech.

The President of the European Council, António Costa, will visit EU leaders in their capitals in the next weeks.

Weekly schedule of President António Costa, 24-30 August 2026.

Weekly schedule of President António Costa, 20 July - 23 August 2026.

Statement by the High Representative on behalf of the European Union on the international day commemorating the victims of acts of violence based on religion or belief.

The press briefing ahead of European Council President António Costa's upcoming 'Tour des Capitales' across EU member states will take place on Monday, 24 August at 14:30.