1940. augusztus 20-án a parlamenthez intézett beszédében Winston Churchill miniszterelnök kiemelte, hogy a nemzet hálája azoké a brit vadászrepülőké, akik szembeszállnak a Luftwaffe pilótáival és bátorságukkal, odaadásukkal megfordítják a háború menetét. „Soha az emberi konfliktusok történetében nem tartoztak ilyen sokan ilyen sokkal ilyen keveseknek” – hangzott a jól ismert mondat, ugyanakkor Churchill arra is emlékeztetett, hogy soha nem szabad megfeledkezni a bombázókról, akik nap, mint nap Németország fölé repülnek, és súlyos veszteségek árán, de csapást mérnek a német célpontokra. Öt évvel később, a győzelmi beszédből már kimaradtak a bombázók – ez a szó a német városok, különösen Drezda hatalmas polgári áldozatokkal járó elpusztítása után néhány hónappal már nem csengett jól. A Vadászrepülő Parancsnokság (Fighter Command) pilótáinak pozitív megítélésével szemben a bombázók tevékenysége máig vita tárgya. Ez is szerepet játszott abban, hogy emlékművük csak hatvanhét évvel a második világháború befejezése után, 2012-re készült el. A Bomber Command Memorial - amely a Buckingham Palota közelében, a London közepén elterülő királyi parkok egyikében, a Green Park nyugati sarkában áll - az átadása óta többször volt vandálok céltáblája, akik a szobrokat festékes zacskókkal dobálták meg.
A mészkőből épült emlékművet Liam O’Connor tervezte – a kritikusok szerint túl monumentálisra, túl hivalkodóra.
Az emlékművet 2012. június 28-án leplezte le II. Erzsébet királynő. A teljes hétfős bombázószemélyzetet ábrázoló szoborcsoport felett a tetőszerkezet nyitott, hogy a szobrokra fény jusson. A nyílás peremébe a Királyi Légierő jelmondatát vésték.
„A vadászok a megmentőink, de egyedül a bombázók biztosítják a győzelem eszközét” - részlet Churchill 1940. szeptemberi beszédéből.
A Bombázó Parancsnokság 125 000 fős állományát az Egyesült Királyságból, Ausztráliából, Kanadából, Új-Zélandról, Franciaországból, Lengyelországból és Csehszlovákiából érkezett repülők alkották. Közülük 55 573-an életüket vesztették, nyolcezren megsebesültek és közel tízezren fogságba estek. Akik Magyarországon haltak meg, a solymári katonai temetőben nyugszanak.
A tető rácsszerkezetét részben egy Belgium felett lelőtt Halifax III-as bombázó roncsából nyert alumíniumból készítették.
A márványtalapzaton álló, részletgazdag, közel három méter magas bronz szoborcsoport Philip Jackson munkája, a bevetésről éppen visszatért bombázószemélyzetet ábrázolja: a pilótát, a navigátort, a hajózószerelőt, a bombacélzót, a rádiótávírászt, és a két lövészt. A szobrok lábánál szinte mindig van egy csokor virág és néhány, papírra vetett gondolat.
A csarnok előtt elhelyezett bronzkoszorút egy bombázó-veterán tervezte.
A falakon a Bombázó Parancsnokság és a Királyi Légierő nagyméretű jelvényét láthatjuk.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Idén a második, összességében a negyedik MAGDAY gyakorlaton vett részt a magyar Gripen közösség augusztus végén. A kecskeméti vadászpilóták a házigazda Luftwaffe mellett, az izraeli légierő pilótáival is együtt gyakoroltak.
Három-négy évvel ezelőtt a németek elkezdték kidolgozni egy olyan többnemzeti harccsoport létrehozását, amely közös erővel képes reagálni a jövőbeni kihívásokra. A 2026-ig kitűzött és a légierőt érintő célok között szerepel az, hogy a német és szövetséges légierőkből álló többnemzeti légi harccsoport (MAG – Multinational Air Group) a harci és támogató feladatok összességét tekintve képes legyen napi háromszázötven felszállás végrehajtására. A kitűzött célok hetvenöt százalékát vállalva, a maradék huszonöt százalékhoz más légierőket vonnak be a Luftwaffe mellé - például a Magyar Honvédség Gripenjeit. A szándék az, hogy a kezdeti bevethetőségi képességet (IOC) 2023-ra, a véglegest (FOC) 2026-ra kell elérni. Ennek érdekében a tervezők évről évre lebontják, hogy a 2026-ig hátralévő időszakban mit kell elérni az adott évben. Évente négy kurzust, úgynevezett MAG-napokat (MAGDAY) szerveznek úgy, hogy egyszerre akár több külföldi részvevő is szerepelhessen.
Az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis kijelölt állománya először 2018-ban vett részt a gyakorlaton, másodízben pedig tavaly februárban. 2019-ben a balti légtérrendészeti misszió (BAP) volt a fókuszban ezért nem repültek ki többször a magyarok, idén viszont két MAGDAY-t is beterveztek. A februári gyakorlat rendben lezajlott, a németeken kívül a cáslavi 211. Tigris század Gripenjeivel a csehek is jelen voltak. Velük 2-1 elleni, a német Tornadókkal 1-1 elleni légiharcot gyakoroltak a magyarok, és a kötelékben végrehajtott COMAO (Composite Air Operations) valamint a látóhatáron túli légiharc (BVR) feladatokból éjszakára is jutott.
A röviddel ezután elharapózó koronavírus-járvány kétségessé tette, hogy sor kerül-e az idei második menetre. Amikor biztossá vált, hogy nem lesz akadálya a magyar kontingens kitelepülésének az augusztus 24-28. között tartandó gyakorlatra, intenzív felkészülés kezdődött Kecskeméten. A MAGDAY-re kijelölt pilóták a készültségi géppárt és a kiképzési repülésen résztvevő gépeket és hajózókat bevonva elsősorban látóhatáron túli légiharc mozzanatokat gyakoroltak. Az már korábban ismert volt, hogy a csehek ezt az egyébként általuk is betervezett gyakorlatot lemondták, ugyanakkor az izraeliek, akik korábban megfigyelőként már jártak a MAGDAY-en, részt vesznek rajta. Az izraeli légierő 105. századának kétüléses F-16D Barak gépei két korai előrejelző géppel és egy tankerrel támogatva már az előző hetet is Németországban töltötték, a Luftwaffe és a Heyl Ha’Avir történetének első közös gyakorlatán.
A magyar kontingens áttelepülését a földi lépcső kezdte. A Gripenek üzemeltetéséhez szükséges konténerek napokkal a MAGDAY kezdete előtt, közúton települtek Németországba. Őket augusztus 24-én, hétfőn korán reggel az az Airbus A319-es követte, amely a repülőműszakiak mellett más szakágak embereit és az egyik pilótát szállította a gyakorlatra. A négy kiképzett vadászpilóta mellett egy kiképzés alatt álló fiatal hajózó is kiutazott Németországba, és a háttérben segítette a többiek felkészülését. A négy együléses JAS 39C ezután települt a dán határ közelében lévő és a korábbi MAGDAY-ről már ismerős Schleswig-Jagelbe, az 51. Immelmann harcászati repülőezred bázisára. Akik a szállítógép fedélzetén utaztak, a közeli Hohn légibázison léptek német földre és a házigazdák által biztosított transzferrel jutottak át Jagelbe. Hohn egy szállítórepülő bázis, ahol minden van, ami az Airbus kiszolgálásához kell, míg Jagel csak az ott üzemeltetett Tornadókhoz rendelkezik kiszolgáló eszközökkel. A németek részéről már kevesebb kérdés merült fel, mint az előző években, tudták mire van szüksége a magyaroknak, akik immár megszokott helyszínre települtek.
A MAGDAY leginkább a vadász és csapásmérő gépeket, összesen mintegy 25-30 repülőeszközt magába foglaló nagy COMAO feladatokról szól, amelyeket kedden és csütörtökön hajtanak végre a résztvevők - ez a két nap a gyakorlat lényege. A keddi repülést megelőzi egy hétfői egész napos tervezés, majd a kedd estébe nyúló kiértékelés követi. Szerdán ismét tervezés, csütörtökön délelőtt repülés, este kiértékelés. Minden erről szól, e köré szerveződött, minden más feladat és repülés egy kiegészítő lehetőség. A kecskemétiek a hétfői kiérkezést követően kapcsolódtak be a tervezésbe. Ezt a keddi napon egy nagy COMAO feladat követte, majd a délután folyamán a magyarokra még légiharc feladat is várt: két Gripen és két Tornado szállt fel és vívott külön-külön 1-1 elleni légiharcot. Szerdán újabb felkészülés következett illetve délután egy kisebb, mini-COMAO amelyen a saját (kék) és ellenséges (vörös) oldalon egyaránt repült egy-egy Gripen. Csütörtökön ismét egy nagy COMAO feladat várt a résztvevőkre. Ebben mind a négy magyar Gripen részt vett és az egyik pilóta délután is repült még egy légiharc feladatot egy német Eurofighter ellen.
- Minden felkészülés videokonferencián zajlik. Ez egy életszerű dolog, mert egy valós konfliktushelyzetben nem biztos, hogy egy bázison lenne mindenki, és akkor is távkommunikációval menne egy bevetés tervezése - mondta az augusztusi MAGDAY magyar kontingensének parancsnoka. – A megadott időpontban mindenki bejelentkezik a videokonferenciába, és ott mennek az eligazítások. Minden bázis végigmegy minden részleten. Az egésznek van egy parancsnoka, egy mission commander, aki az egészet viszi és vannak a különböző szakterületek képviselői. Amikor az övék a szó, lehet kérdezni, aztán mindenki bedolgozik egy nagy prezentációba. Végül összeáll, hogy mikor mi történik, és ezen annyiszor megyünk végig, amennyiszer kell, és amíg nem világos az összes részlet. Szigorú időbeli korlátozások is vannak, ameddig el kell készülni mindennel. Amikor már minden egyértelmű, van még egy eligazítás. Másnap, a repülés előtt még van egy-egy eligazítás az időjárással és a légiforgalmi irányítással kapcsolatban, azután még egyszer átbeszéljük a dolgokat, majd utána mindenki kimegy a géphez és lerepüljük a feladatot. Most is ugyanazt a könnyen elérhető tenger feletti légteret használtuk, mint korábban és az időjárással is szerencsénk volt. Augusztusban annyival könnyebb dolgunk volt, mint télen vagy tavasszal, hogy a tizennyolc fokos vízhőmérsékletnél nem kellett a gumiruha, de természetesen vittük magunkkal a vízi túléléshez szükséges speciális eszközöket.
A feladatokban német részről Eurofighterek és Tornadók vettek részt, sőt a németek a légvédelmi rakétásokat is bevonták a gyakorlatba. Civil kontraktorok részéről ellenséges szerepben A-4 Skyhawkok és zavarógépek is repültek.
- A Tornadók kétgépes kötelékben dolgoznak és érezhetően a túlélés és az idő kitolása a céljuk, amíg a Eurofighter odaér és segít rajtuk. Ketten vannak a kabinban, egyikük mindig szemmel tartja a támadókat és egy ideig meg tudják védeni magukat. Van, aki nagyon jó ebben, és van, aki tanulja. Ha minden úgy jön össze, ahogy mi szeretnénk, akkor persze nem sok az esélyük, de ez a Tornado sajátosságaiból adódik. Nem arra van kitalálva, hogy lefordulja a Gripent és nem is tudja lefordulni, de néha azért kihívás tud lenni – fogalmazott a kontingensparancsnok.
Tornado ellen csak 1-1 elleni légi harc feladatot repültek a magyarok, egyébként azonos oldalon harcoltak, akárcsak az izraeli F-16-osokkal. Ők lent a földi célokat támadták, a magyar vadászok pedig a kötelék előtt vagy kísérőként repülve védték a bombázókat. (Itt nem közvetlen kíséretről van szó, a Gripenek nem a kötelékbe ágyazva repültek, hanem magasabban dolgoztak. A második, csütörtöki COMAO-ban például négy Gripen repült a kötelék előtt, húsz percig fenntartva a helyzetet.)
Az ellenfelek az A-4-esek, a Eurofighterek és a zavarógépek voltak. A Skyhawkok az ideiglenes repülőtérről felszálló és váratlanul felbukkanó MiG-29-eseket szimulálták. Érdekes szereplői voltak a játszmának, felbukkanásuk olykor komoly fenyegetést jelentett a kötelék számára. Biztonsági és kiképzési okokból limitálva volt, hogy merről érkezhetnek, meddig mehetnek el, melyik az ő légterük. Ezzel meg volt kötve egy Skyhawk pilóta keze és nem érvényesült az, amire teljes egészében képesek, de a tréning céljainak megvalósításához elég volt. Ugyanez mondható el a COMAO feladatok során az ellenséget játszó Eurofighterekről is: magasan jöttek, de meg volt kötve a kezük a fegyverzet tekintetében is. - A COMAO-nál vagy a BVR-nál a fegyver számít, az, hogy mi lóg a szárny alatt. Minél jobb a fegyver annál messzebbről oldhatjuk meg a problémákat – mondta a kontingensparancsnok. - A típus ellen megvan a jól bevált taktika, amit igyekszünk alkalmazni, de az erős, két hajtóműves Eurofighter komoly ellenfél.
A harc során a saját erők, azaz a kékek jelzik a lövést, a vadászirányító átadja az információt az ellenséget játszó pilótának, a vörösnek, és ha a lövés jó, akkor az ellenség „halott”. Visszafordul, egy külön légtérbe repül, és onnan tér vissza a harcba, mintha egy újabb gép szállt volna fel. Ha a vörös gép rakétája ér célba, a kék szereplő ilyen információt nem kap. A kiértékelésnél feketére színezik és attól kezdve már nem szereplője a harcnak.
Miután mindenki leszállt, az összes résztvevő repülési adatait felviszik egy kiértékelő felületre, azaz egy szoftver valamennyi repülőgép összes repülési adatát, útvonalát egy térképre helyezi, szinkronizálja, és már mehet is a visszajátszás. Végigmennek az egész harcon, a résztvevők végignéznek mindent: ki mikor indult, merre ment, mikor kire támadt, mikor lőtt, mikor ért oda a rakéta és érvényes volt-e a lövés vagy sem. Az eligazításokhoz és a videokonferenciákhoz hasonlóan mindez az avatatlan szemektől távol, egy elszigetelt helyiségben zajlik.
A tervezés, a feladat végrehajtás és a kiértékelés kulcsembere a White Cell. Az elnevezésnek magyar megfelelője nincs igazán, ő az adott feladat egyfajta menedzsere. Ő felel azért, hogy mikor lesz aktív fenyegetés a földi légvédelem részéről vagy, hogy mikor mennyi vörös gép menjen. Ő az, aki tisztában van az adott feladat kiképzési céljával, és ennek megfelelően, ha kell, akár menet közben is bele tud nyúlni a dolgokba, például egy újabb vörös gép bevonásával. Ilyen menet közbeni módosításra azért ritkán kerül sor, a tervezés során már megvan, hogy mire lesz szükség a végrehajtáskor. Ő dönti el, hogy milyen eredménnyel bombáztak a kékek és ő lesz az, aki levonja a következetéseket és eldönti, hogy mi volt jó, és mi nem, volt-e olyan, aminek nem kellett volna megtörténnie, vagy volt-e a repülésbiztonságot érintő probléma.
A német félnek alapos céljai vannak, hogy minek kell megfelelni. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden feladatot meg kell nyerni a nagy COMAO során, de a végén el kell jutni egy olyan helyzetbe, hogy mindenkinél működjön az adatkapcsolat (Link 16), meglegyenek a szükséges frissítések, hogy ne legyen probléma az irányítás a különböző repülőgépek között. Mindig van egy cél, és a végén elemzés, hogy mi az, ami zöld, azaz megvalósult, mi az, ami sárga, amin dolgozni kell még, és mi az, ami piros, vagyis abszolút nem ment. Most is voltak ilyen tanulságok, leckék. Az utólagos kiértékelésen azokat a pontokat emelik ki, amelyeken javítani szeretnének a következő MAGDAY-en. Arra kell koncentrálni, ami nem sikerült olyan jól. Ez lehet akár az erők elosztása, hogy mikor, hol, hány repülőgép vegyen részt az adott mozzanatban. Ezen van még mit javítani és megtalálni a leghatékonyabb formát.
A kitelepült gépekkel nem volt gond. Erre létezik ugyan egy vicces gondolat, miszerint a Gripenek „annál jobban viselkednek, minél közelebb vannak Svédországhoz”, a valóságban ez inkább a műszakiaknak köszönhető, akik szintén hozzátették a maguk részét az eredményes szerepléshez. A gyakorlat utolsó, pénteki napja már csak a hazatelepülésről szól. A Kecskemétre tartó Gripenekre Csehország felett a cáslavi pilóták végeztek gyakorló elfogást – miután befejezték a légterükön átrepülő amerikai B-52-es bombázó kíséretét. 2021-ben folytatás következik, ismét két MAGDAY részvételt terveznek a kecskemétiek.
*
Miközben a Gripenek hazafelé tartottak Németországból, Kecskeméten maradt kollégáiknak is akadt egy érdekes feladata, hiszen augusztus 28-án, pénteken egy nem mindennapi látogató repült át hazánk légterén. Az amerikai légierő B-52H bombázója Szlovákia felől érkezett és Gripenjeink kíséretében Románia felé tartott. A mozzanat a NATO tagországokat érintő, Allied Sky (Szövetséges Égbolt) elnevezésű demonstrációs repülés része volt.
Augusztus 22-én, a U.S. Air Force dél-dakotai Minot légierő bázisáról az 5. bombázó ezred hat B-52H gépe indult útnak, hogy a sarkkör felett átrepülve az Egyesült Királyságba, az amerikai bombázók által rendszeresen használt fairfordi légibázisra települjön. A földi személyzet két nappal később egy civil kontraktor Boeing 777-esén követte a bombázókat. A művelet a világ bármely pontján bevethető bombázó harci kötelék (Bomber Task Force) újabb európai rotációja volt.
Az amerikai bombázó erők európai jelenléte 2018 óta rendszeres. A Bomber Task Force egymást követő váltásaiban az USAF mindhárom stratégiai bombázótípusa, a B-1-es, a B-2-es és a B-52-es, egyaránt települt már Európába, ismerkedett a kontinenssel, mint környezettel és hajtott végre különböző kiképzési repüléseket, közös gyakorlatokat a szövetséges légi, szárazföldi és tengerészeti erőkkel.
Augusztus 28-án korán reggel négy B-52-es szállt fel Fairfordból, hogy a NATO tagországok légterén átrepülve demonstrációs repülést hajtson végre. Az egyik bombázó a balti államok, a másik az északi szövetségesek, a harmadik Spanyolország és Portugália felé vette az irányt. A negyedik gép, a NATO 01 hívójelű, közel hatvan éves B-52H egy hosszabb útvonalat repült be. Az Egyesült Királyságból Hollandia felé vette az irányt, majd a német, cseh és a szlovák légtér következett. Az interneten nyilvánosan elérhető repülőgép-követő oldalak egyikének tanúsága szerint a NATO 01-es Magyarország fölé Tatától északra lépett be, majd 27 000 lábon (9000 méteren) repült át hazánk felett. A nyolc hajtóműves bombázónak a Sidewinder és AMRAAM légiharc rakétákkal függesztett kecskeméti Gripenek adtak kíséretet, volt tehát mit fotózniuk az amerikai hajózóknak is a B-52-es fedélzetéről.
A nyilvánosan elérhető útvonal Románia után bizonytalan képet mutat, de az bizonyos, hogy a B-52-es a Fekete-tenger felett, nemzetközi légtérben időzött, miközben az orosz légvédelem rádiótechnikai eszközei dolgoztak rá és orosz Szu-27-esek fogták el. (Nyilván nem véletlenül tartózkodott ugyanekkor a közelben az USAF és a Royal Air Force egy-egy RC-135 Rivet Joint és az utóbbi egyik Sentinel R.1 elektronikai hírszerző gépe.) A NATO 01 ezt követően átrepült a bolgár, török és görög légtéren - a törökben tankolt is - majd Fairford felé vette az irányt. Az útvonal érintette a horvát, az olasz és a francia légteret. A legtöbb ország felett kíséretet is kapott: a magyarokhoz hasonlóan Gripennel kísérték a csehek, F-16-ossal a görögök és a románok, Eurofighterrel és F-35-össel az olaszok. Az F-16-os mellett a románok MiG-21-est is emeltek a bombázó kíséretére és ugyancsak 21-essel kísérték a horvátok is, létrehozva ezzel a nagy találkozást a két hidegháborús ikon között. A bombázó a Csatornát átrepülve a késő délutáni órákban érkezett vissza Fairfordba. Ugyanezen a napon két másik B-52-es, a Minotról felszállva az Egyesült Államok és Kanada légterében repült.
* * *
MAGDAY fotó: Dr. Toperczer István. B-52-es fotó: MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis / Makkos őrnagy. A cikkek nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. októberi számában jelent meg.
Budapest közvetlen közelében, a Budaörsöt Budakeszivel összekötő út mellett helyezkedik el az a sírkert, amely 16 300 német és közel nyolcszáz magyar katona végső nyughelye. A legnagyobb magyarországi katonai temető tervezése 1992-ben kezdődött és tíz évvel később, 2002. október 19-én avatták fel. Magyarország területén közel ezernégyszáz helyszínen és az egyik fővárosi temetőben exhumáltak elhunytakat, akiket azután Budaörsön temettek el. A reggeltől délutánig nyitva tartó temetőt a német kormány támogatásával a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség (VDK, Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge e.V.) gondozza.
*
A bejárat melletti épületben egy kis múzeumot alakítottak ki, ahol német katonák személyes tárgyaiból, fotókból valamint dokumentum- és levélmásolatokból álló kiállítás látható.
„Csak részben illetve nem minden esetben adható egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy az itt nyugvó halottak, bűnösen vagy elítélhető módon cselekedtek-e, felelősek-e tetteikért vagy egyszerűen csak parancsokat teljesítettek. De minden halottat megillet egy rendezett sír, melyen a neve áll. A személyes élettörténetek ébren tartják az emlékezést a háborúra, az erőszakra és az igazságtalanságra, segítik az egyéni bűnök tisztázását, és erősítik a megértést és a kiengesztelődést. A temető névkönyvében az itt eltemetett katonákon kívül az eltűntek is szerepelnek. A könyv minden áldozatot megnevez és segít a hozzátartozóknak a sír megtalálásában.” (Részlet a kihelyezett tájékoztató tábláról.)
Propaganda fotó és az ultimátum, amelyen a szovjet katonai vezetés kapitulációra szólítja fel a Budapesten bekerített német csapatokat.
A számos tabló közül az egyik Fritz Herschelé, amelyen egy fényképalbum lapja, a kislányának írt mese és 1944-es karácsonyi levele is látható.
Ezt a játéknyulat is Fritz Herschel faragta egyéves gyermekének 1944 karácsonyára. Az ajándék végül eljutott a kislányhoz, de a családapa a következő februárban elesett a magyarországi harcokban.
Wilhelm Riehl azonosító fémcímkéjének a fele. Ha nem volt címke egy üvegbe helyezett cetlit tettek a bajtársak az elhunyt katona sírjába, bár kettős biztosítékként akkor is, ha volt fémcímke. Ezt az eljárást többnyire a kórházban elhunytaknál alkalmazták, vagy mint Wilhelm Riehl esetében is, a hadosztály kötözőhelyen is.
Egy levél, amely ’44 karácsonya előtt érkezett a Stork családhoz és azt tudatta, hogy fiúk, Josef olyan súlyosan megsebesült a Mátrában vívott harcokban, hogy két nappal később, november 20-án életét vesztette.
A 8. SS Florian Geyer lovashadosztály katonái egy PaK-40-es páncéltörő ágyúval 1944-45 telén. (Bundesarchiv)
Zsidók letartóztatása 1944 októberében. (Bundesarchiv)
Nyilas hatalomátvétel, Szálasi Ferenc vezetésével. A kép jobb szélén Beregfy Károly vezérezredes, a nyilas kormány honvédelmi minisztere áll. Szálasit és Beregfyt 1946. március 12-én felakasztották. (Bundesarchiv)
Királytigris a Várban 1944. október 16-án. (Hadtörténeti Múzeum archívuma)
*
Az épülettől egy szélesebb út vezet az emlékezés terére, a főkereszthez. A főkeresztnél álló névtáblákon azoknak a német katonáknak a nevét tüntették fel, akik a térségben estek el, de maradványaikat nem sikerült feltárni. A névtáblákon feltüntetett névsort a lapozható fémkönyvben folytatták.
*
A katonák közös sorsából adódóan a sírkert kialakítása egységes, de a tizenhárom parcella közül a másodikban kopjafák állnak, rajtuk vékony, piros-fehér-zöld szalag. Ez a parcella a magyar katonák nyughelye.
*
A temetőben egy Békeparkot alakítottak ki, ahol több száz fát ültettek a katonák hozzátartozói, a támogatók és a VDK e.V. finanszírozásával.
„Szembenézünk a német történelemmel: az első világháború és következményei képezték a mértéktelen erőszak és a totalitárius diktatúrák korának eredetét, ami a második világháborúban érte el történelmi csúcspontját. A nemzetiszocialista Németország ezen támadó háborúja katonai és polgári áldozatok millióit követelte és egészen az európai zsidókon elkövetett népirtásig terjedő példátlan bűnök előfeltételét képezte. Ezzel felmerül a személyes felelősség kérdése a diktatúra és a háború feltételei mellett. Tilos az általános bűnössé nyilvánítás: a legtöbben annak a tudatában harcoltak, hogy nemzeti kötelességüket teljesítik. Sokan lettek bűnösök. Mások ki tudták vonni magukat. Kevesen tanúsítottak ellenállást.
A VDK e.V. kinyilvánítja szilárd akaratát, hogy a háború és erőszak uralmának emlékét ébren tartja, erősíti az emberek és a népek közötti megértést, kiengesztelődést és békét valamint kiáll a szabadság és a demokrácia mellett.” (Részlet a VDK e.V. 2016 szeptemberében, Göttingenben elfogadott vezérelvéből)
* * *
Fotó: Szórád Tamás. A képek 2019 januárjában és 2020 szeptemberében készültek.
Görögországot egészen 2005-ig elkerülték a nemzetközi repülőnapok. A sajtó részére is korlátozott volt a bejutás a tizenöt aktív és a hét tartalék légibázis valamelyikére és a nagyközönség legfeljebb egy-egy nyílt napon nézhette meg a légierő eszközeit. Ráadásul a nyílt napok kivételével Görögországban tilos a katonai repülőgépek fotózása és ebben arrafelé nem ismernek tréfát. Pórul járt spotterek a megmondhatói, hogy milyen a görög vendégszeretet hatósági változata, ahol az olyan magyarázkodások, mint az úgy tudtam, az azt hittem és a jogom van hozzá, csak ronthatnak a helyzeten. Így hát, amikor 2005 júniusában hírét vettük, hogy a görög légierő szeptember 16. és 18. között az Athénhoz közeli Tanagrában nemzetközi repülőnapot rendez, a kiutazás mellett döntöttünk. A repülőnap sikerére egyfajta garanciát jelentett, hogy a kék-fehér görög felségjellel igen vegyes összetételű géppark repül, köztük egy-két, kihalóban lévő típus.
1. nap, péntek
Szeptember 16-án éjjel felültünk a SkyEurope athéni járatára és elrepültünk Görögországba. Az út szervezésekor szállást csak a fővárosban találtunk, ami azt jelentette, hogy naponta kellett ingáznunk a főváros és a nagyjából hatvan kilométerre lévő tanagrai légibázis között. (Ez persze különösebb gondot nem jelentett, sőt. Egy kicsit jobban beleláttunk az ingázó helyiek életébe.) A hajnali érkezésünkkel egy időben egy kiadós eső is megérkezett, ezért egy rövid pihenés után, csak dél körül indultunk el a szállásunkról, hogy megnézzük, hogyan jutunk el Tanagrába. A megoldás a metró és a Larissza pályaudvarról induló vonat kombinációjában rejlett. Athént észak felé elhagyva erdők, kopár domboldalak és kopott települések váltogatták egymást, majd egyórás vonatozás után megérkeztünk Inoiba. Ott várakozott az a motorvonat, ami ideiglenes jelleggel Inoi és a légibázis közötti alig két-három kilométeres pályán közlekedett. Menetrendje nem volt, amint elegen felszálltak rá, elindult és bedöcögött a tanagrai légibázis egyik bejárata mellé.
*
Tanagra a görög légierő egyik legfontosabb bázisa, a Mirage 2000-esekkel felszerelt 114. harcászati repülőezred otthona. A 2004-es athéni olimpia idején, amerikai AWACS támogatással, elsősorban ezek a Mirage-ok biztosították a főváros légterét az esetleges repülőgépes merénylők ellen. A bázisra egy alapos ellenőrzés után mehettünk be. Kértek valami papírt, hogy bejelentkeztünk a szervezőknél, majd áttereltek a repülőterekről ismert ellenőrző kapun, végül udvarias határozottsággal átvizsgálták a csomagjainkat.
A statikus bemutatóra fedezékbe állított Mirage 2000-es fegyverzettel körbevéve.
Tanagrában a görög légierő ipari háttere is jelen van, ezért a szervezők az egyébként minősített területnek számító hangárt is megnyitották a látogatók előtt. Nagyvonalú gesztus volt ez egy olyan országban, amely igen ritkán tárja civil szemek elé a bázisait. A Hellenic Aerospace Industry két részre osztott hangárjában, típusonkénti szektorokban elhelyezve több mint harminc repülőgép állt, többségében emelőkön, a karbantartás és korszerűsítés különböző stádiumában. A hatalmas csarnokban Mirage 2000, F-4 Phantom II, A-7 Corsair II, T-2 Buckeye típusokba lehetett betekinteni a szó szoros értelmében, mivel a gépek többségéről lebontott vagy lenyitott burkolat feltárta azok belső szerkezetét. Ebben a részlegben kapott helyet néhány UH-1-es helikopter is, katonai, rendőrségi és civil színekben, már amennyire a lemaratott festék maradványaiból meg lehetett állapítani. A gépek mellett különböző tablókon mutatták be, hogy melyik típuson milyen fődarabokat és berendezéseket javítanak vagy korszerűsítenek Tanagrában. A hangár másik, huszonkét méter magas csarnokában az ugyancsak megbontott C-130 Herculesek közé egy P-3 Oriont zsúfoltak be. Mondani sem kell, hogy a hangár a műszaki részletek iránt érdeklődők és a makettezők számára fantasztikus lehetőségeket kínált, de a fotózást és a gépek oldalszámának felírását kihelyezett táblák és civil ruhás felügyelők tiltották. (Az internetet böngészve azért találni néhány fotót a hangárbelsőről…)
A hangár mellett Orionok, Corsairek és egy RF-4-es felderítő maradványa nézett szembe a lassú elmúlással.
Ez már a hangár melletti nagyméretű zóna. Az arizonai sivatagi tárolóból elővett P-3B Orionokat a felújítást követően a haditengerészet igényei szerint, de a légierő üzemeltetésében repülték a görögök.
A CL-415MP a tengeri kutató-mentő változata a leginkább tűzoltógépként ismert típusnak.
Egy vadonatúj EMB-145H AEW-gép. A típust nem sokkal az athéni olimpia előtt rendszeresítették, hogy a játékok idején már részt vehessen a légtér ellenőrzésében.
*
A nagygépes állóhelyet és a statikus kiállítás másik helyszínét összekötő területen kiállítási célra felújított T-33-as, F-86-os, F-102-es, F-104-es, F-5-ös és három Mirage F.1-es szemléltette a görög légierő sugárhajtású történetének letűnt korszakát. Az F-5-ös kivételével valamennyi Tanagrában szolgált.
*
Ez megint egy újabb zóna, amelynek a berendezését még nem fejezték be. Sajnos a felhőzet továbbra is egybefüggő volt, és csak estefelé kezdett szakadozni annyira, hogy már bízhattunk a másnapi jó időben.
Egy aktív old timer, a Szalonikiből érkezett C-47D, amely úgy nézett ki, mintha akkor jött volna le a gyártósorról. A Skytrain utolsó példányát 2008-ban vonták ki a görögök.
A spanyol műszaki egy ideig ügyködött a zaragozai ezred EF-18-asán, aztán nyitott fülketetővel és a működő földi áramforrással otthagyta az egészet.
Helyére tolják a statikus bemutatóra szánt F-4E Phantom II-t. A kilencvenes években indított Peace Icarus 2000 program keretében harminckilenc gépen hajtották végre az IFF-et, a radart, a navigációs, kommunikációs és fegyverrendszert érintő korszerűsítést - az első gépen Németországban, a többin Tanagrában.
Az F-4E mellé egy RF-4E felderítőt tolnak. Az egykori Luftwaffe-gép eredeti kamuflázsát megtartották és kiegészítették a gép feladatkörére utaló humoros festéssel.
Ma már nem a Kísértet tartja szemmel Görögországot; az RF-4-eseket 2017-ben kivonták a szolgálatból.
Egy Phantom fékernyőtokja, betöltésre készen.
A repülési készség felmérésére és az alapkiképzésre az amerikai T-41-est (Cessna 172) használták a görögök. Ha a jelölt ezzel a jóindulatú géppel sem boldogult, a képzésébe nem volt értelme több időt és pénzt fektetni.
Ez is egy Cessna, csak egy számmal nagyobb. A görög parti őrség F-406-osának orra alatt egy FLIR segíti a kutatást.
Ha szépségversenyen nem is indulhatna a haditengerészet SA 319B Alouette III-asa, a repülési tulajdonságai kiválóak. A gép orrára időjárás radar, két oldalára felfújható úszó került, a vízi kényszerleszállás esetére.
A görög állami egészségügyi szervezet, az EKAB Agusta A 109-ese. A tengerbe nyúló Görögország legtöbb forgószárnyasát, így ez a mentőhelikoptert is a vízre szálláskor automatikusan felfújódó úszókkal látták el.
A Huey olasz gyártású, AB 205-ös változata kutató-mentő szerepben.
A görög szárazföldi erők AH-64A Apache harci helikoptere. Az 1995-ben beszerzett húszgépes Apache-flottát 2007-től tizenkét új AH-64DHA követte.
A tandem forgószárny elrendezésű CH-47DG Chinook 1981 óta repül a görög hadseregnél.
Egy AGM-119 Penguin hajó elleni rakéta a haditengerészet S-70B Aegean Hawk helikopterére függesztve.
Az ezredfordulón rendszeresített AS 332C1 Super Pumákat az Égei-tenger hajóforgalmának ellenőrzésére és kutató-mentő feladatokra használják. Mindehhez felszíni radarral, FLIR-rel, fényszóróval, 270 kg teherbírású csörlővel, ledobható mentőtutajjal és egészségügyi eszközökkel szerelték fel a helikoptert.
Közben érkeznek a külföldi vendégek gépei, amelyeket a hajtómű leállítása után vontatók juttatnak a statikus soron kijelölt helyükre. Itt a németországi Spangdahlemből érkezik az amerikai légierő F-16-asa...
…itt pedig a románok MiG-21UM Lancer B-jét simogatja a lemenő Nap fénye.
Este az utolsók között hagytuk el a bázist és már sötétben érkeztünk vissza Athénba, ahol egy remek vacsora közben megterveztük a másnapot.
2. nap, szombat
Szombaton, az Inoi vasútállomáson a légierő busza várt ránk. Átadták a belépésre jogosító nyakbavalót, majd a busz behajtott a bázisra, megkerülte a futópályát és a készültségi Mirage 2000-esek fedezékeinél letett bennünket.
A görög gépek szombaton nem repültek, kivéve egy Herculest, amely egész nap ingázott. A levegő ezen a napon a külföldieké volt. Nagyjából azt lehetett látni, amit minden repülőnapon, ezért inkább elindultunk, hogy napunkat a statikus sorra időközben beállított repülőgépek és helikopterek között töltsük.
Az amerikai légierő egykori gárdista Phantomja, a három hónappal később felszámolt 337. század színeiben, a század nevére (Fantasma - Szellem) utaló festéssel. Az F-4E SRA (Southeastern Regional Agreement) gépekért cserébe az USAF tovább használhatta görögországi bázisait.
Némi csalódással tapasztaltuk, hogy a Krétán állomásozó, illeszkedő tartályos F-16C Block 52+-ból csak egy példányt állítottak ki, azt is egy fedezék árnyékában.
Rendőrségi EC 135T1-es. Magyarországon a következő évben, a légimentőknél állt szolgálatba a típus.
A tűzoltóság több helikoptert is átrepült Tanagrába. Az egyik egy AS 332L1 Super Puma volt.
Agusta A 109A a görög nemzeti légitársaság, az Olympic Airlines színeiben.
A felszíni kereső radarral és merülő szonárral felszerelt AB 212-esek elsődleges feladata a hajók és tengeralattjárók felderítése.
Az ingázó görög Hercules.
A nagygépes sor végére egy vadonatúj görög C-27J Spartan szállítógép került.
A horvátok An-32B-je Zágrábból érkezett.
Egy intés a nézők felé a brit Harrier GR7-es pilótájától.
A csónaktestű PBY-5 Catalina vízre és szárazföldre egyaránt le tud szállni, a felhajtható úszók repülés közben a szárnyvéghez simulnak.
A lengyel légierő légcsavaros-gázturbinás PZL-130 Orlik kiképzőgépe gurul a felszálláshoz. Az első változatokban még csillagmotor volt, amit a későbbi példányokban kanadai Pratt & Whitney PT-6-os vagy cseh Walter M601-es gázturbina váltott.
A kínai alkatrészekből Egyiptomban összeszerelt K-8E sugárhajtású kiképző és könnyű támogató gép az egyiptomi légierő Silver Stars kötelékének színeiben.
Ugyancsak kiképző és könnyű támogató típus a román IAR-99 Soim.
Az osztrákok Saab 105-ösük hajtóművét napoztatják.
A francia Rafale, különösen a kétüléses B változat ekkor még újdonság volt a repülőnapokon.
Egy korhű festéssel ellátott Bücker 131 Jungmann. A háttérben jól látszik, hogy bár a fedezék nem átgurulós, de a hátsó, eltolható ajtóknak köszönhetően indítani lehet benne.
A fenti képek természetesen csak a felhozatal töredékét mutatják, hiszen a különböző cégeket nem számítva közel húsz ország légiereje szerepelt az Arhangelos 2005 statikus vagy dinamikus bemutatóin.
3. nap, vasárnap
A napfelkelte ismét a vonaton talált bennünket. A bázishoz érkezve láttuk, hogy ez a nap más lesz, mint az előző kettő, mert a bejáratnál hatalmas tömeg verődött össze. Ettől függetlenül hamar bejutottunk, a tömeggel kapcsolatos élmények inkább kijövetelkor értek bennünket.
Az előző nap végignézett nagygépes előtéren immár egy világosszürke svéd és egy sivatagi festésmintájú marokkói Hercules is parkol.
A Phantom földrengető startja után következett az A-7-es jóval komótosabb felszállása, majd a két régi darabhoz a levegőben csatlakozott egy-egy F-16-os és Mirage 2000-es, hogy kötelékké összeállva megnyissák a repülőnapot.
A „szellemes” Phantomról már esett szó, az A-7 Corsair II-ről még nem. A szubszonikus csapásmérő hatvan együléses és öt kétüléses példányát 1975-ben vette át a görög légierő és ezzel az USA és Portugália után a típus harmadik üzemeltetője lett. 1993-ban további ötvenkét darabot szereztek be, amelyek az F-104-eseket váltották Araxoszban. 2002-ben ugyanitt vonták össze a maradék A-7-est, és a típus végül 2014-ig maradt rendszerben.
A drótkerítés mögötti fedezékeknél, a készültségi állóhelyen két Mirage 2000-es körül kezdődött sürgés-forgás és a pályatisztító kocsi is le-fel járkált, szorgalmasan söpörve és porszívózva a gurulóutat.
A Mirage-ok indítása után a gurulóút gyalogosforgalmát leállították, a kapukat félregördítették, majd a deltaszárnyú vadászok a nézők sorfala között a pályára gurultak és azonnal elstartoltak.
A forgatókönyv szerint ezek a repülőteret oltalmazó gépek fogadták azokat az F-16-osokat, amelyek a csapásmérő kötelék előtt söprögettek. Látványos, kis magasságú légiharc bontakozott ki az elegáns Mirage-ok és a két szárny alatti póttartállyal terhelt Falconok között. A gépek utánégetői folyamatosan működtek, és szűk körön fordulózva, intenzíven manőverezve, időnként hatalmas páraleválásba burkolózva, a nézők előtt maradva légiharcoltak. Miután a derekasan küzdött Mirage-ok leszálltak, begurulásuk közben érkezett a bázis fölé a csapásmérő kötelék, hogy egy repülőtér elleni támadást mutasson be. A kelet felől géppárban érkező támadók kis magasságban, a futópálya két oldalán húzódó gurulóutak felett húztak át. A támadást négy F-16-os nyitotta, majd négy F-4-es következett. A Phantomok után négy Corsair húzott át, köztük kétüléses változat is. A támadásból először a géppár vezére vált ki egy húzott jobb fordulóval, majd amint átrepült kísérője felett, az követte, kis magasságra süllyedtek és eltűntek az északra lévő hegyek mögött. A támadást két RF-4E felderítő zárta, és miután kameráikkal megörökítették a támadás eredményét, követték a csapásmérőket. Rövid csend után a gépek északról, a terep takarásából kiemelkedve megismételték a támadást. Ezúttal szemből érkeztek és a nézők felett átrepülve, a légvédelem dolgát nehezítendő, folyamatosan manőverezve süllyedtek a mögöttünk magasodó hegyek közé. Az egyik támadót „találat érte”, mert a harci kutató-mentők AS 332C1 Super Puma helikopterei elindultak, hogy felvegyék a „katapultált pilótát”, azaz megtartsák bemutatójukat. Amíg a Pumák dolgoztak, két F-16-os a levegőből biztosította a területet. A mentőakció befejeztével és a Falconok távozásával a nap rövid, de annál látványosabb bemutatója véget ért, hatása azonban még egy ideig érezhető volt a közönségen. (Természetesen ide kívánkozna a bemutató képes illusztrációja, de csak videó felvétel készült, ami azóta is egy kazettán lapul, várva, hogy valaki egy értékelhető anyaggá szerkessze.)
A görög légierő leendő vadászpilótái az amerikai T-2C/E Buckeye típuson kapták a haladó és harcászati kiképzést a kalamatai kiképző ezrednél.
Ugyancsak Kalamatában üzemelnek a T-6A Texan II-esek, amelyeket 2000 augusztusa és 2003 májusa között rendszeresítették. A huszonöt alap gép mellett húsz felfegyverezhető változatot is beszereztek a görögök.
A görög haditengerészet egyik korszerűsített S-70B Aegean Hawk helikoptere a levegőben.
A légibemutató után a statikus soron nézelődtünk, majd a büféhez mentünk, hogy valami ennivaló után nézzünk. Itt egy kis ízelítőt kaptunk a görög temperamentumból. A büfésátrakat már lerabolták, pedig még rengeteg éhes ember állt sorba. A várakozók két külön sort nyitottak, két táborra oszlottak és jól összevesztek. Mindenki üvöltözve, hadonászva védte a maga igazát, és a vitába még többen kapcsolódtak be. Mivel úgy gondoltuk, hogy a szendvicshiányt ez a vita nem oldja meg, továbbálltunk azzal, hogy majd Athénban eszünk. Lassan úgyis indulni kellett, ha el akartuk kerülni a távozó tömeget (nem sikerült). Még egyszer bementünk a hangárba megnézni a javítás alatt lévő gépeket, elvégre ilyet nem láthatunk mindennap, aztán végleg búcsút mondtunk a reptérnek.
A ma már nem létező Hellenic Star Airways négy hajtóműves Dash 7-ese a hangár mögött, javításra várva.
Dodge-ok, más-más korszakból.
A reptéri kegyhelyet a tanagrai repülőszázadok emelték a hatvanas években.
A bázis melletti állomáson már rengetegen vártak a motorvonatra. Az meg is érkezett, húsz méterre a peron végétől megállt, a várakozó tömeg pedig megrohanta. Tenyerükkel az ajtókat csapkodták, és kiabálva követelték azok nyitását. A szerelvény hamar megtelt, kapaszkodás nélkül sem lehetett volna elesni, az ajtók bezárultak, de a vonat nem indult el. A levegő fél percen belül nagyon fullasztóvá vált. Az utazóközönség ezt is üvöltözéssel reagálta le és ismét az ajtók nyitását követelte – ezúttal belülről. Végül elindultunk és pár perces fuldoklás után begurultunk Inoiba. A rengeteg ember úgy szétszéledt, mintha ott sem lett volna és az Athénba tartó vonatra már csak kevesen szálltunk fel. A főváros felé vonatozva úgy döntöttünk, hogy a Larissza pályaudvarról kimetrózunk Pireuszba.
A metró az utolsó szakaszt már a felszínen tette meg, és befutott a fedett végállomásra. Itt napszemüveget áruló bevándorlók lepték el a teret, akik a direkt marketing sajátos értelmezésében, kikerülhetetlenül állították fel standjaikat.
A kikötőben a jellegzetes tengerszagot a gázolaj, a kipufogógáz és a szemét bűze egészítette ki. Lepusztult épületek földszinti üzlethelyiségeiben különböző irodák voltak és egy-egy étterem, rejtői fazonokkal az asztaloknál. Mindenfelé nagytestű sirályok sétáltak, a mólóknál hatalmas kompok álltak, többnyire tattal a partnak, hogy a hajótest kinyitható hátuljába behajthassanak a kocsik. Akárcsak egy repülőtéren, itt is gurulóbőröndös turisták siettek, akik tiszta ruházatukkal nagyon kilógtak a piszkos környezetből. Nem maradtunk sokáig, visszametróztunk a belvárosba, hogy a már megszokott helyen elfogyasszuk utolsó athéni vacsoránkat.
Este fél tízkor behúztuk magunk mögött a szállásunk ajtaját és elindultunk a Syntagma térre, majd onnan szűk utcákon át az Akropolisz felé. Az emelkedő utcákra nyíló éttermek mellett kóbor kutyák kutattak élelem után a szemétben. A részben felállványozott és ragyogóan kivilágított Akropoliszra és az egész fővárosra egy sziklából emelt dombról nyílt kilátás. Készítettünk néhány fotót, majd leereszkedtünk az ezernyi turistalábtól koptatott, csúszós köveken és visszasétáltunk a városközpontba. Egy nagy adag kávét kortyolgatva elnézegettük az éjszakai gördeszkázókat és a Parlament épületénél őrt álló katonákat. Az éjjel kettőkor induló repülőtéri buszon már mi is ott ültünk, hogy azután hajnalban a SkyEurope Boeing 737-ese hazarepítsen minket.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Október 19-én délben egy ukrán An-124-100M típusú teherszállító gép szállt le Ferihegyen. A Ruszlán a floridai Orlandóból repült át Budapestre, majd egynapos itt tartózkodás után, másnap indult tovább Almatiba, Kazahsztánba. Ez utóbbi mozzanatot sikerült megörökíteni az érkezésinél jóval kedvezőbb időjárási körülmények között.
An-124-es a Cargo City előterén. A gépet az Antonov Tervezőiroda üzemelteti.
A törzs teljes hosszában végighúzódó tehertér felett utaskabinokat alakítottak ki. A sárga nyíl a szárny mögötti kabin vészkijáratára mutat. Jó magasan van…
A bal főfutó mögött helyezték el a segédhajtóművet.
Negyven perccel a személyzet kiérkezése után – nyitott tehertér ajtóval – megkezdődik a gép hátratolása.
Az UR-82008 a Cargo City-től a reptéren folyó munkák miatt kerülővel gurul a 13L pályára.
Ehhez végig kell gurulnia a 31R pályán, a felszállással ellentétes irányban.
Levegőben az ukrán óriás.
Futóbehúzás. Huszonnégy kerék húzódik a törzsben kialakított helyére.
Füstöt hátrahagyva irány Almati.
*
Ha nem is mindennapos a Ruszlán látogatása, a típus egy-egy példánya időnként megfordul Ferihegyen. Mint például 2011. május 12-én, amikor szintén egy An-124-esbe rakodták be azt a kilenc járművet, amelyet a Magyar Honvédség Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonáinak szállítottak le. A szállításra a 2006-ban aláírt stratégiai légiszállítási szerződés (SALIS – Strategic Airlift Interim Solution) alapján került sor.
A kilenc évvel ezelőtti szállítást az UR-82073 lajstromjelű Ruszlán teljesítette.
Rakodásra vár hét páncélozott Rába tehergépkocsi és két, ugyancsak páncélozott Mercedes sebesültszállító jármű.
Nyílik az orr-rész.
Miután a Ruszlán letérdel és a támasztó talpak is lent vannak, nyitják a rámpát is.
A rámpa nyitásának utolsó mozzanata, majd kezdődhet a rakodás.
Pilótafülke a felhajtott orr árnyékában.
Az egyelőre még üres tehertér.
A Ruszlán orra, ahogy ritkán látjuk – belülről.
Páncélozott fülkéjű Rába H-14-es.
A sebesültszállító Mercedes teljes felépítményét páncélzat védi.
A rakomány utolsó előtti darabja várakozik az An-124-es torka előtt. A járműveket a MH Katonai Közlekedési Központ katonái irányították a teherszállító rámpájához.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
A kanadai NFTC-képzés utolsó, 4FLIT jelzésű fázisa a harckiképzésről szól. Amíg a korábbi fázisokon a repülésen volt a hangsúly, a leendő vadászpilótáknak itt már azt kell elsajátítaniuk, hogy a repülőgépet, mint fegyverrendszert, hogyan alkalmazzák. A 4FLIT fázisba - akárcsak az előzőbe - egy magyar NFTC-oktató segítségével tekintünk be.
Kocsis Csaba őrnaggyal először 2012-ben készítettem interjút. Az akkor még főhadnagyként szolgáló vadászpilóta eredeti terveit az húzta át, hogy a kilencvenes évek végén a hazai katonai pilótaképzés szünetelt. Elővette hát a B tervet, civil diplomát szerzett és a 2002-ben újraindult képzésnek köszönhetően végül mégis vadászrepülő lett. Az NFTC elvégzése után L-39 Albatroson, MiG-29-esen és Gripenen repült Kecskeméten, majd oktatóként tért vissza Kanadába. Először Moose Jaw-ban, a 4T (Transition) fázison képezte át a fiatalokat a sugárhajtású CT-155 Hawkra, majd Cold Lake-be költözött át, ahol szintén a Hawkon tanítja a 4FLIT (Fighter Lead-in Training) fázisra alkalmasnak ítélt pilótákat.
- A nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünk és a Kanadába történt kiutazásod között eltelt időszakban milyen tapasztalatokat, élményeket szereztél Gripen-pilótaként?
- Egy évvel az interjú után, 2013 kora tavaszán utaztam ki Kanadába, de az az egy év sem szűkölködött eseményekben. Vidselben levegő-levegő lövészeten vehettem részt, ahol gépágyúval és Sidewinderrel lőttünk légi célra, illetve kimehettem a svédországi taktikai szimulátor gyakorlatra, az FLSC-re. Később egy mini TLP-n (Tactical Leadership Program) is voltam és alkalmam volt elfogni a világ legnagyobb utasszállítóját, az Emirates egyik Airbus A380-asát is.
- Számodra hogyan adódott az NFTC-oktatói beosztás lehetősége?
- A szerződés szerint a tanulóik számának függvényében, minden országnak bizonyos számú oktatóval kell hozzájárulnia a képzéshez. 2012 végén megüresedett egy hely. Akkor még ketten voltak előttem, akik korábban jelezték, hogy érdekelné őket a beosztás, de végül akkor nem éltek a lehetőséggel, így amikor rám került a sor, én igent mondtam.
- Mennyire volt más oktatónak visszatérni Moose Jaw-ba?
- Diákként nagyon tetszett a kinti képzés. Az iskolát megjártak többsége egyetért abban, hogy életük legnagyobb kihívása volt, viszont emiatt egyik legnagyobb sikere is. Tetszett a nyüzsgés, hatalmas létszámban érkeztek és távoztak a tanulók, folyamatosan indultak és érkeztek a repülőgépek, minden szervezetten, profin működött. Tudtam, hogy pontosan mi az, amit elvárnak tőlem, és minden nap küzdenem kellett az eredményekért. Az oktatói átképzés már nem volt ilyen nagy kihívás, persze így is sokat kellett tanulni. Azt a rendszert, ami diákként lenyűgözött, javarészt az oktatók szakértelme viszi előre. A katonai repülés a legösszetettebb munkák egyike, sok részlettel kell megtanulni „zsonglőrködni”. Az oktatóknak tudniuk kell mi az, amire az adott szinten hangsúlyt kell fektetni a földön a repülés előtti eligazításon, illetve a levegőben. Itt nem az oktatói átképzés jelenti a legnagyobb kihívást, hanem amikor már tanuló ül a gépben. Hatalmas felelősség, hogy a diák megkapja a maximális segítséget, méghozzá gyorsan és hatékonyan, mert a gépben nincs idő máshogy csinálni. Ugyanakkor az is fontos, hogy csak annyi segítséget adjunk, amennyit az előírt szinten kaphat. Így tudunk megbizonyosodni arról, hogy képes a feladat önálló elvégzésére, mert a következő alkalommal, amikor új dolgot kell megtanulnia, az előző már elvárt lesz. Ez egyáltalán nem könnyű. A legtöbb oktató a repülés, az azt követő eligazítás, és az értékelés megírása után még sok időt tölt azzal, hogy értékeli a saját teljesítményét. Mindig van hova fejlődni, rossz arra gondolva hazaindulni, hogy jobban is csinálhattam volna.
Három évet töltöttem Moose Jaw-ban, végig Hawkon oktattam. Közben megadatott az a megtiszteltetés, hogy rangidős nemzeti képviselőként kiváló magyar oktató társaimat képviselhettem. Ugyanakkor hiányzott a vadászrepülés és a harcászat és a családommal együtt én is változást szerettem volna. Cold Lake nagyon tetszett. Bár kicsit elszigetelt kisváros, a vadregényes vidék mindig hívogató volt számunkra.
- Cold Lake-ben milyen plusz követelmény volt veled, mint oktatóval szemben?
- Moose Jaw-hoz képest itt a vadászrepülő múlt a plusz követelmény. De néha ez is kevés. Amikor diákként itt tanultam, csupa harcedzett oktatóm volt. A délszláv háborút, Irakot, Falkland-szigeteket megjárt öreg rókák tanítottak. Most is hasonló a társaság, de MiG-29-es és Gripen tapasztalattal a hátam mögött, mindent megtettem, hogy méltó és hasznos tagja legyek a századnak.
Búcsú Moose Jaw-tól, a hagyományos „locsolkodás" kíséretében.
- Mennyiben más egy-egy napod Cold Lake-ben, mint Moose Jaw-ban volt?
- A napjaim hasonlóak, de a hangulat más. Moose Jaw-ban egy iskola működik, Cold Lake egy vadászrepülő bázis, lőtérrel, hatalmas légterekkel az északi erdőségek fölött és vadászrepülő századokkal, amelyek a Hornetet repülik. Itt egy külön épületben kapott helyet a Fighter Lead-In Training, ahol a diákok már századtagok, a Kanadában nagy hírnévnek örvendő 419. vadászrepülő kiképző századhoz tartoznak.
- Hány diák tartozik hozzád?
- Változó, 15-20 között. Persze nem csak hozzám, a század többi oktatójához ugyanúgy tartoznak. Nincsenek diákokhoz kijelölt oktatók, minden feladatot mással repülnek, ami nagyszerű lehetőséget teremt, hogy minél több módszert, technikát lássanak, és azt sajátítsák el, ami a legközelebb áll a képességeikhez. A századnál kanadai, angol, francia, német, szingapúri és persze magyar oktatók vannak, lehet válogatni. Természetesen a magyar diákok sorsát még jobban a szívemen viselem, értük külön felelek.
- A diákok hogyan élik meg, hogy itt már harcolni tanulnak?
- Ahogy a fázis nevéből is látszik, itt kezdjük el a Moose Jaw-i kollégáim által gondosan kiképzett és válogatott pilótákat átképezni harci pilótának. Az előző fázisokon megtanult repülőkészségek, mint a látás utáni vagy a műszeres repülés, kötelékrepülés, navigáció és ezek kombinációi már elvárt elemek. Ezekre épül a két fő fázis. A légiharc fázis 1-1 elleni támadó és védekező légiharccal, 2-1 elleni légiharccal és nagy távolságú elfogással. A levegő-föld fázis lőtéri fegyveralkalmazás-eljárásokat, közvetlen légi támogatást és alacsony, vagy közepes magasságú, légi és földi célok elleni tevékenységet tartalmaz.
Kecskeméti Puma a kanadai vidék felett
A vadászpilóta egy fejlett légi fegyverrendszert irányít, sokkal inkább, mint repül. Az előző fázisokon, a repüléstechnikán volt a hangsúly, itt a harcászaton van. A Cold Lake-i képzés nagy lépés, és nagy változás. Az ide érkező pilóták kivétel nélkül keményen dolgoznak egy álomért és a több éves repülőkiképzés után végre megtapasztalják, milyen „felvenni a kesztyűt”. Minden felszállásból harcolni megyünk, valaki lőni fog, valakire lőni fognak. Az alapos felkészülés elengedhetetlen, de ezzel együtt is többnyire csak a levegőben szembesül a diák azzal, hogy milyen fizikai és pszichikai megterhelés alatt kell végrehajtani a feladatot.
Az alapszintű légiharc például manőverezés több g-s terhelés alatt, védekezéskor folyamatosan hátrafordulva a kabinban. Korábbi diáktársam így fogalmazott leszállás után: „Mintha léccel verték volna a hátamat”. Nehéz ilyen körülmények között a tanultakra koncentrálni. Megfelelő időzítéssel és erővel, megfelelő irányban és időtartammal kell manőverezni úgy, hogy az ellenség lövése ne érjen célba. Közben figyelni kell az ellenséget, hogy mikor hibázik, és kihasználni a hibákat, hogy akárcsak a legkisebb előnyt lehessen kovácsolni belőlük. Mindez nem könnyű. „Soha ne add fel!” - Ez az első, amire a repülés előtti eligazításon felhívják a figyelmet. Mégis, legtöbbször azért veszít a pilóta, mert feladja.
Két repülőgép sokkal többet ér, mint kétszer egy.
Jól jönne ilyenkor, ha a diáknak lenne egy társa, és persze lesz is. Hamar megtanulják, hogy két repülőgép sokkal többet ér, mint kétszer egy. Az alapszintű légiharc után párokban folytatják tovább és így mennek végig a képzésen. Itt is van mit tanulni. Kettő az egy elleni légiharc során 5-8 kilométerről kell szemmel tartani két agresszíven manőverező gépet és becsatlakozni a harcba úgy, hogy a közeledés sebessége a diák és az ellenfél gépe között nagyobb, mint 1000 km/h. Nem ritka itt a tévedés, az oktatónak is dolgoznia kell! A folyamatos manőverezés közben megesik, hogy a diák összezavarodik és a saját társát lövi le. A legkisebb hiba is vezethet bukáshoz, de a gondolat, hogy veszélybe sodortuk volna a társainkat, sokkal rosszabb, mint a bukás. Ez viszont egy újabb lecke, amit meg kell tanulni. Felelősséget vállalni a hibákért, de túltenni magunkat rajta, mert a harc nem áll meg. Később a század előtt egy csokor virág és egy lehetőleg humoros levél kíséretében kell megmagyarázni az érintett pilóta házastársának, hogy hogyan történt a félreértés. Igen, a házastársak is részei a képzésnek!
- Létezik egy Pigs Board nevű lista, amire a századtársaink nevei kerülnek fel. Bárki bárkit felróhat a listára, ha elkövet egy hibát, ami a Pigs Board szabályai szerint oda való. Ilyenek például a leszállófény lekapcsolásának elmulasztása, ami messziről hirdeti gurulás közben az illető „inkompetenciáját" a leszállás utáni checklist betartásával kapcsolatban. Vannak egyszerű dolgok, mint mondjuk a „nyafogás", és vannak komolyabbak, mint például a wingman lelövése. Ezek a bizonyos időszakonként tartott „Beer Call" nevű összejövetelen kerülnek napvilágra, mindegyik „gaztetthez" megfelelő büntetést rendelve – mondta Kocsis Csaba őrnagy.
- A kurzuson belül, a képzés végén díjakat osztunk ki a diákoknak. A legjobb A/A (levegő-levegő), A/G (levegő-föld) és a Go to War díj a legértékesebb. Ez utóbbit az oktatók szavazzák meg az alapján, hogy háborúban melyik tanulót látnák szívesen a kötelékükben. Aztán vannak humoros, negatív trófeák, mint például a Combat Egg és a Mud Pie, amelyek tulajdonképpen a legjobb A/A és A/G ellentétei, de nem tanulmányi eredmény, inkább emlékezetes hiba alapján kapják a „szerencsés" nyertesek. Teljes A/A vagy A/G alkalmatlanság - ez áll rajtuk. Természetesen ez nem igaz, hiszen akkor nem végeznék el a képzést. Büszkén mondhatom, hogy sok egykori magyar diák neve szerepel a trófeákon - és nem (csak) az utóbbiakon.
A légiharc viszont csak a kezdet. A diákok megismerik a légi elfogást, a levegő-föld fegyverek alkalmazását a lőtéren alacsony és közepes magasságról és közvetlen légi támogatás közben. A képzés utolsó repülésein két- és négygépes kötelékben kell megtervezniük és kivitelezniük a támadást a földi célpontok ellen, földi és légi fenyegetés elleni tevékenységgel, ha kell, száz méter alatt, 800 km/h-s sebességgel repülve. Itt mindenre szükségük van, amit a kezdetektől tanultak és ez méltó befejezése a képzésnek. Talán a fentiekből jól látszik, milyen az a világ, ahová be kell illeszkedniük az eddig repülést tanuló pilótáknak. Alapos felkészülést, csapatszellemet, higgadtságot és kontrollált agressziót várunk. Ehhez szinte mindenkinek változnia kell. A párok (wingman) között, akik a képzésen együtt harcolják keresztül magukat, életre szóló kötelék alakul ki.
- Ezen a fázison is van még lemorzsolódás?
- A Moose Jaw-i társaim nagyon jó munkát végeznek, ide azok kerülnek, akiket ide valónak ítélnek. Természetesen azért előfordul itt is bukás, fizikai alkalmatlanság sőt, olyan is, aki itt jön rá: mégsem neki való ez a pálya. A képzés nagyon költséges, sok erőforrást vesz igénybe, ezért feladatról feladatra folyamatosan nő a követelmény, még több és nehezebb kihívással kell szembenézni. Ismétlésre ugyanannyi lehetőség van, mint a korábbi fázison. A diákok már képzett pilóták, akik az álmukat igyekeznek megvalósítani, ezért minden segítséget megkapnak. Az, hogy idáig eljutottak, hatalmas teljesítmény, de ha itt ez nem elég, nem engedjük tovább őket. Jó pilótát szeretnék hazaküldeni a kecskeméti társaim közé, különben még megkérdeznék, hogy „Kit küldtél nekünk, Csaba?”
- Hány felszállással és repült órával fejezi be a diák ezt az utolsó fázist?
- Harminchét repüléssel és negyvenkilenc órával, ha sehol nem bukik, illetve nincs megszakított feladata, de még senki nem fejezte be ennyivel. Sok további óra is adódik mindehhez, hiszen szinte minden repülésnél ott az alájátszó (ellenfél) és gyakran még több szereplő a kötelékben. Az ellenfelet mindig oktató repüli, hogy a diák a másik gépben pontosan azt lássa, amit a tananyag szerint kell. Például egy alapszintű légiharcnál meghatározott profilt repül, később szabadabban manőverezhet. Ennek az ellenséges tevékenységnek az előírt szintje egy feladaton belül is változhat. Az alájátszó olyan hibákat követ el, amilyeneket a tanulóknak fel kell ismerniük és reagálniuk kell rá, illetve „büntet" is, ha a diák hibázik. Később, az összetettebb feladatoknál a saját területét védő szereplő lesz, amely a 300 lábon (90 méteren) repülő, levegő-föld fegyvert célba juttatni igyekvő géppárt támadja, és bármikor, bárhol felbukkanhat!
„Minden felszállásból harcolni megyünk, valaki lőni fog, valakire lőni fognak"
Itt minden felszállás harc és ugyanannyiszor veszteség, mint győzelem. Annak idején izgalommal vegyes félelemmel indultam a repülőgépekhez és ugyanezt látom most a diákokon is. Oktatóként is gyakorolni kell, és még mindig van mit tanulni. Korábban „zsonglőrködéshez” hasonlítottam a repülést. Már a kezdetektől - Moose Jaw-tól - feladatról-feladatra a tűrőképességünk és a kapacitásunk határán dolgoztunk és nem tudtuk elképzelni, hogy ennél többre leszünk képesek. Mégis folyamatosan jöttek az újabb és újabb labdák a „mutatványba”. Bárhova vezetett az utunk innen, azóta is jönnek a labdák, de most már inkább mi dobjuk fel azokat saját magunknak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: minden NFTC-t megjárt pilótának örök élmény marad képzés, és különösképpen az utolsó, 4FLIT fázis.
* * *
Fotó: Kocsis-archív, Maciej Hatta. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.
A koronavírus-járvány második hulláma sok mindent átírt, így a honvédség mindennapjainak bemutatását célzó bázislátogatások lehetőségét is. Ezen igyekezett segíteni az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis által szervezett sajtónap, amely egy áttekintést adott az alakulat történetéről, feladatrendszeréről és a bázison üzemeltetett repülőtechnikáról. Utóbbiak a Mi-8/17-es közepes szállító helikopterek kivételével statikus kiállításon és a levegőben is láthatóak voltak. Bár a „régiek”, az AS350-esek és a Mi-24-esek megunhatatlanok és hálás fotótémának mondhatóak, a fókuszban – érthetően – az „újak”, vagyis az Airbus Helicopters H145M könnyű helikopterei voltak.
Impozáns sor a helikopter bázis irányítótornya előtt. A tizenegy helikopterből hetet állítottak sorba a szolnoki műszakiak. A maradék négy gép időszakos karbantartáson, repülésen, külön statikus bemutatón illetve Pápán volt. A húszgépes H145M flottából tíz gép lesz könnyű szállító (LUH), öt tűztámogató (MP), és öt kutató-mentő (SAR) feladatkörű gép. A helikopterek bármelyik feladatkörre konfigurálhatóak lesznek.
Életkép H145-össel, tartálykocsival és vontatóval.
A kutató-mentő feladatkörű gépekre csörlő kerül, orruk alatt rádió-iránymérő (DF) kapott helyet. (Emiatt „csúszott el" a felségjel, amely a többi H145-ösön középen van.) Ettől függetlenül ezek a gépek is elláthatnak más feladatot, ahogyan a többi 145-öst is be lehet állítani majd kutató-mentő szolgálatba.
H145M a levegőben. Novemberben lesz egy éve, hogy a típus első két példánya megérkezett Szolnokra. A napokban tizenegy gépesre bővült flotta közel jár a négyezredik felszálláshoz és az ezerháromszáz repült órához.
*
Az AS350B helikopterek 2016-ban a légimentőktől kerültek a honvédséghez, visszahozva a Mi-2-esek kivonása után másfél évtizedig hiányzó könnyű helikopteres kategóriát a magyar katonai repülésbe.
Akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen két éve újraindult állami légijármű-vezető szakán tanulnak, a Zlin Z-242L típuson kapják a repülő alapképzést.
A napi kiképzési feladatok mellett a Mi-24-es harci helikopterekkel biztosítják a nemzeti légvédelmi készenléti szolgálatot, a légi sugárfelderítő készenléti szolgálatot és a légi szállítású készenléti szakasz szolgálatot is. Utóbbit a szállító helikopteresek szintén ellátják, ahogyan a déli határszakaszon teljesített „Közös akarat” határvédelmi készenléti feladatot is.
Harminc méteren egy szokatlan kötelék húz át a futópálya felett.
A második áthúzásból a Mi-24-esek bontják a köteléket.
A leszálláshoz behelyezkedő gép alatt a felújított hangárok láthatóak.
A H145M előtt áll a két puhafalú hangár egyike. A hangárkomplexum felépüléséig ezekben lehet tárolni a helikoptereket és a kutató-mentő szolgálat helikoptere fölé is sátorhangár került.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Újabb három hónap elteltével ismét egy válogatás következik a ferihegyi villámlátogatások során illetve a home office-ból elkövetett fotókból, de szót ejtünk egy bizonyos dombról is.
Az amerikai Gulfstream III-as hajtóműveire zajcsökkentő Hush Kitet szereltek.
A zivatar a reptértől északkeletre vonul, közben érkezik egy lengyel King Air.
A Qatar B777-esének főfutójánál a hátratolás megkezdése előtt, a féktuskók elvételére várnak.
A Ferihegyen elvégzett karbantartást követően East Midlands felé indul a DHL Boeing 767-ese.
A felszállást követően valahol Zugló felett fordul a Smartwings Krétára induló 737-ese.
Ritka, hogy a reggel érkező csomagszállító B757-esek már a Dunánál futót nyissanak.
Új nyári színfolt Budapesten: szezonális járatot teljesít a luxemburgi Luxair Dash 8-asa.
A nyugatról gyorsan érkező zivatar miatt északról közelítve, a Duna felett fordul a 13R pálya ILS-ére a Ryanair járata.
Még ebből a szögből is látható egy kicsit a LOT Dreamlinerének szárnya felett kialakult páraleválás.
A teherszállító gépek mellől indul a Smartwings 737-ese, amelyről a hátratolást kísérő műszaki lecsatlakoztatja a headsetjét.
UPS B757-es sziluett egy augusztus végi reggelen.
A320-as érkezik Írországból.
Wizz A320-as indul a napnyugtába.
Qatar Cargo variáció: Boeing 777
Qatar Cargo variáció: Airbus 330
Ferihegyre érkezik a 606-os Falcon 7X. A 607-es típustestvért ugyanazon a napon a kecskeméti gyakorlás közben kaptam lencsevégre.
Ez is egy Falcon 7X, de magántulajdonban van, egy török cég üzemelteti.
Budapest feletti sétarepülő köreit rója a Goldtimer Alapítvány Li-2-ese.
Sugárfék, orrsegédszárny, spoiler, fékszárny – minden nyitva, fékez a Qatar Boeing 777-ese.
Egy ezüstös forgószárnyas Budapest felett. A privát AW-109SP monacói lajstromban repül.
A légimentők EC135-öse a Honvéd Kórház tetejéről indul. A képbe a BRFK tornya lóg be.
Ma már igazi ritkaság egy Il-62-es. A belorusz Rada Airlines teherszállítója szeptemberben többször megfordult Budapesten.
Nagyjából öt kilométer távolságból így fest, amikor az alkonyati fénybe fordul a Cargolux retró festésű Boeing 747-ese.
A szeptember 24-i labdarúgó szuperkupa mérkőzés kapcsán több különgép is érkezett Budapestre. Például ez a francia ERJ-145-ös, amely az 1-es terminál előtt parkol.
A reptéren és környékén mindig figyel valaki ... vagy valami.
Fotó: Szórád Tamás
*
A reptéri fotóshelyekre kilátogató azzal szembesül, hogy van, ami nem változik. A spotterek által látogatott két domb mellé valakik egy harmadikat építenek: a szemétdombot. Működésüket sörös dobozok, gyorséttermi zacskók, műanyag palackok, csomagoló papírok jelzik, hogy a különböző testnedvek felfogására szolgáló termékekről ne is beszéljünk. A mocsok eltakarítására kevesen vállalkoznak. Egyikük Várszegi József, akivel a kargódomb tövében beszélgettem.
- Húsz éve járok ki repülőket nézni. Először csak írtuk a lajstromot, a típust, mert eredetileg arról szólt a dolog, hogy honnan, mikor, melyik gép jön. Itthon azóta terjedt el igazán a gépek fotózása, amióta a digitális fényképezőgépek elérhető árban vannak. Tíz-tizenöt éve magam is napi szinten járok ki fotózni. Ezalatt vettem észre, hogy százszorosa lett a kijárók létszáma. Régen négyen-öten lézengtünk a spotterpontokon, most a legnépszerűbb a kargó- és a spotterdomb. Az előbbi valaha zajvédő falként volt használatos, utóbbi akkor létesült, amikor a Skycourt épült. A kitermelt földet a reptér felajánlotta a spotter közösségnek, de ők is keresték a lehetőséget, hogy nemzetközi példák alapján létrehozzanak egy repülőgép fotózásra alkalmas dombot.
Előtte-utána a kargódombon.
- Ahogy megnőtt a kilátogatók száma, megnőtt a szemét is. Eleinte elég volt, hogy évente egyszer, nagyjából húszan, buli jelleggel, összejöttünk szemétszedésre. Aztán nőtt a létszám és klikkesedés lett, széthúzás. Kezdett megbomlani a közösség és azt a néhány embert, aki kiment szemetet szedni, még le is szólták, hogy „mi van csicska”. Végül a szűkebb közösség használt hulladékgyűjtőket szerzett és kihelyezte azokat. Addig kb. száz négyzetméteren volt a szemét, most legalább egy helyre koncentrálódik. A kargódomb mellett települő földi kiszolgáló cég hozzájárult, hogy a szemetet az ő konténerükbe tegyük. Ezt bárki megteheti, és új zsákot tehet a szemetesbe. A spotterdombon hasonló szemetes van, jó a kapcsolat a vecsési hulladék kommandóval. Ha kivisszük a zsákot a sorompóhoz, a mezőőr hetente egyszer elviszi. Mindig hagyok ott üres zsákot, amit a teli helyére lehet tenni.
Előtte-utána a spotterdombon.
- A közösségi oldalra feltett posztoknak van némi pozitív hatása, néhányan követnek, de kaptam már leszóló e-mailt is. Aki változtatna, annak mások a kedvét szegik, visszahúzzák, ezért nehezen mozdulnak az emberek, a szórakozásból kilátogatókat pedig nem érdekli. Ugyanakkor egy-egy érdekesebb gépért a világ végéről kijönnek…
Lead by example – Amikor a családfő példát mutat.
Fotó: Várszegi József
* * *
A mai napon stratégiai megállapodás jött létre a Wizz Air, a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség Parancsnoksága között, a honvédség Airbus A320-as típuscsaládba tartozó A319-es repülőgépein szolgálatot teljesítő repülőgép-vezetők és légiutas-kísérők képzéséről és továbbképzéséről.
A de facto nemzeti légitársaságként működő Wizz Air az iparági sztenderdeknél is szigorúbb képzési protokolljának megfelelően, a saját hajózó személyzetének képzéséhez is használt elméleti és gyakorlati tanrendet követve, ismeretfelújító képzésekkel és gyakorlati oktatással képzi majd tovább a honvédség Airbus személyzeteit. A Wizz Air a továbbképzéshez rendelkezésre bocsátja a Budapesten található oktatóközpontját, ahol párhuzamosan zajlik a pilóták és az utaskísérők képzése. A központ két, Airbus A320 CAE 7000XR típusú mozgó szimulátorral van felszerelve. Ugyancsak itt található a TFC ultramodern kabin vészhelyzeti eljárás oktatási eszköze, valamint a Flame Aviation új generációs, V9000 Commander típusú tűzoltási kiképzőközpontja is.
A megállapodás keretében a Wizz Air és a Magyar Honvédség kölcsönösen együttműködnek a kecskeméti, illetve más, a Magyar Honvédség által üzemeltetett repülőterek használatában is. A Wizz Air ezáltal tovább tudja optimalizálni hazai üzemelését. Korábban előfordult, hogy az időjárási körülmények miatt Budapest vagy Debrecen helyett a környező országok repülőtereire - Bécsbe, Pozsonyba - kellett irányítani egyes járatokat. A honvédségi repülőterek bevonásával ez többnyire kiküszöbölhető lesz.
„Büszke vagyok arra, hogy a Wizz Air a tizenhat év alatt felhalmozott elméleti és gyakorlati tudását felhasználva támogatni tudja a Magyar Honvédség Airbus pilótáinak és légiutas-kísérőinek magas színvonalú továbbképzését. Külön öröm számunkra, hogy ezentúl Magyarországon belüli kitérő repülőteret tudunk használni. Ez rugalmasabb és hatékonyabb repüléstervezést eredményez és számottevően hozzájárul majd a Wizz Air környezettudatos működéséhez. A célrepülőtérhez közelebbi kitérő repülőtér használatával hatékonyabban tudjuk kezelni az előre nem látható körülményekből adódó zavarokat. Így bizonyos, a légitársaságon kívül álló helyzetekben is növelni tudjuk utasaink elégedettségét” – mondta Váradi József, a Wizz Air vezérigazgatója a sajtótájékoztatón.
„Ez az együttműködési megállapodás úgy financiális, mint szakmai szempontból hatékonyabbá és gördülékenyebbé teszi a Magyar Honvédség állományába tartozó hajózók és légiutas-kísérők képzését, valamint jártasságaik fenntartását. Megtisztelő, hogy ez a kölcsönösen előnyös megállapodás az egyik legnagyobb ütemben fejlődő, legprofesszionálisabb légitársasággal köttetett. Az a tapasztalat, szakmaiság illetőleg korszerű infrastruktúra, ami a Wizz Air-t jellemzi, biztosítéka annak, hogy hajózó állományunk a megfelelő helyen és módon tudja majd szakmai ismereteit bővíteni, a szükséges képességeiket fenntartani” - fogalmazott Kilián Nándor vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Parancsnokság Légierő Szemlélője.
A megállapodást Váradi József vezérigazgató, Kilián Nándor vezérőrnagy mellett dr. Korom Renáta, a HM jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára írta alá.
*
Az aláírást követően a Wizz Air A321-ese és a Magyar Honvédség A319-ese Gripenek kíséretében hajtott vége díszelgő áthúzást az 1-es terminál előtt.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Az enyhe szélben nem sok jelentősége volt a kecskeméti pályairánynak, így amikor a forgalom lehetővé tette, a torony engedélyével mindenki azt az irányt használta, amely az állóhelyéről a legkönnyebben, a legrövidebb gurulással elérhető volt, vagy amelyből a leszállás után mihamarabb visszaállhatott a saját zónájába. Az alábbi képek még a múlt héten készültek a szeptemberre átcsúszott nyár nappali forróságában. Ezen a héten már délutántól az éjszakába nyúlóan repülnek a Gripenek Kecskeméten és az ország különböző pontjai felett.
Hazatér reggeli feladatáról a készültségi géppár.
Leszállóban a Titánok egyike.
Tigris a Pumák között. Kecskeméten gyakorol a szolnokiak egyik kétüléses Zlin 242L kiképzőgépe.
Érintéses átstartoláshoz (touch and go) süllyed az egyik A319-es.
Leszállás, Nappal szemben.
Szárnya, lába rendben. Az újabb bejövetelt végrehajtó Airbus a küszöbhöz közelít.
A kétüléses 43-as is megérkezik egy feladatról.
Remeg a levegő a pályavégen megforduló és a felszállást megkezdő Pumák mögött.
Laposan gyorsít a felszálló Falcon, majd intenzív emelkedésbe kezd a repülőbázis fölé.
A látványos felszállás után egy nem kevésbé látványos taktikai leszálláshoz helyezkedik be a gép.
Ha nem is a 2001 előtt remélt formában, de végül mégis Falconok repülnek Kecskeméten.
A 607-es máris a küszöb felett suhan át.
A Rubik 31 a pályatengelytől jobbra helyezkedik be. A szolnokiak Mi-17-ese tankolni érkezik Kecskemétre.
A békés külső egy igazi harcost takar: egy Piper PA-28 Cherokee Warrior húz át a 30-as irányban. A repülőbázis a gyakorló civil forgalom előtt is nyitott.
Közben Pipishegyen javában zajlott az Air Wolf Hunting kutató-mentő gyakorlat. Eddig nem került szóba, de a gyakorlat része volt a katapultált és ellenséges területen földet ért pilóta kimentése is, amelyhez Gripenek adtak támogatást. Fotó: Colin Penny
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Hétvégén Horvátországban, Gornja Stubicában repül bemutatót a Magyar Honvédség egyik Gripenje. A kecskeméti repülőbázis demópilótája a dimbes-dombos vidék feletti bemutatóra készülve, egy hasonló adottságú terep, a Gyöngyös-Pipishegy repülőtér felett gyakorolta programját.
* * *
Fotó: Colin Penny
Ha ősz, akkor Air Wolf Hunting a Mátrában! Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis immár hagyományosnak mondható kutató-mentő gyakorlatán hat alakulat száz embere és a megszokott forgószárnyas technika mellett első alkalommal vesz részt a H145M típus.
A szolnoki helikopterbázis éles kutató-mentő Mi-8-asa a szakmai napra Pipishegyre települt. Ezt az ideiglenes állapotot NOTAM-ban is közzétették.
A Minyó felszerelése. Ennyit a H145M nem bír el, de a 2023-ban beérkező H225-ösök is adnak majd kutató-mentő szolgálatot.
A gyakorlaton első ízben szereplő H145M részfeladatot kapott.
A H145M-ben két hordágy fér el és a kutató-mentő felcser felszerelése.
A kutató-mentő gépekre FLIR is kerül majd, egyelőre a nagyteljesítményű fényszóró segíti a kiképzést.
A gyakorlat szakmai napján tartott bemutató forgatókönyve szerint egy AS350-es helikopter a faroklégcsavar meghibásodása miatt irányíthatatlanná válik. A kétfős személyzet kényszerleszállást hajt végre, de az autorotálás közben nem tudja kikerülni az éppen útjukba kerülő kocsit és ráesik. Az esetnek szemtanúja is van, aki a 112-es központi segélyhívó számon bejelenti a balesetet. Az információ eljut a honvédség Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ kutató-mentő koordinátorához, aki a helyszínt figyelembe véve a Dunától keletre eső körzetért felelős szolnoki kutató-mentő helikoptert riasztja. Az AS350-es földet érésekor, a becsapódás erejétől automatikusan beinduló vészjeladó (ELT) által kibocsátott és műhold útján beérkező jelekből nemcsak a baleset koordinátáit, hanem az érintett géptípust is megkapja a koordinátor és ezeket az adatokat továbbítja a kutató-mentő személyzetnek. A fedélzeten azt is tudják már, hogy műszaki mentésre is szükség lesz. Ez is fontos információ, mert már a repülés során előkészíthetik a feszítővágó berendezést.
A berendezett kárhelyszín a helikopterrel és a gépkocsival.
A kutató-mentő Mi-8-as átrepül a kárhelyszín felett és a széliránynak megfelelően behelyezkedik a függéshez. Mivel a mentésben érintett másik három szervezet, a katasztrófavédelem, a rendőrség és a mentők emberei még nem értek ki a helyszínre, most a honvédségi kutató-mentő helikopter parancsnoka lesz a kárhelyszíni parancsnok.
A bemutatott szituáció szerint a baleset egy olyan területen történt, amely nem elég nagy a Mi-8-as leszállásához, ezért a két ejtőernyős és a felcser alpintechnikával ér földet.
Az egyik ejtőernyős gyorsan ellenőrzi a gép közvetlen környezetét és bemászik a fülkébe, hogy megnézze a sérültek állapotát.
Ugyanezzel próbálkozik a kocsinál is, de az ajtó nem nyílik. Itt feszítővágóra lesz szükség.
Amíg a felcser megvizsgálja a helikopterben ülő sérülteket, az ejtőernyősök a kocsihoz cipelik a Mi-8-as fedélzetéről csörlővel földre juttatott feszítővágót.
A könnyebb sérült a saját lábán hagyja el a gépet.
A súlyosabb sérültet közös erővel emelik ki a helikopterből.
Miközben a felcser a sérült ellátásán dolgozik, az ejtőernyősök összerakták a feszítővágót, amelyet lábpumpával lehet működtetni.
Először a motorháztetőt nyitják fel, hogy áramtalaníthassák a kocsit.
A felcser a helikoptervezető sérült végtagját rögzíti. A nyakrögzítőt még a fülkéből történő kiemelés előtt helyezte fel.
A kocsi ajtaját szintén a feszítővágó segítségével nyitják ki.
A kocsiban fekvő sérültet - amelyet egy bábu imitál – szintén közös erővel emelik ki és fektetik a két részből összerakható, csörlővel emelhető hordágyra.
A hordágyon hevederekkel rögzítik a sérültet.
A helikopternél akad még feladat, a könnyebb sérültet is el kell látni.
- Mehet a füst! – mondja egyikük és az ejtőernyős máris működésbe hozza a szélirányt jelző színes füstöt.
Az AS350-es sérült személyzetéért a H145M érkezik - hátszélben. A Mi-8-asnál sokkal kisebb helikopter leszállhat a helyszínen.
A honvédség négyfős személyzettel tervezi üzemeltetni a kutató-mentő H145M-eket. A helikoptervezető mellett lesz egy rendszeroperátor, aki - többek között - a koordinátákat viszi be a navigációs rendszerbe és a csörlőt is kezeli majd, illetve lesz egy felcser és egy segítő. Utóbbit a jelenlegi kutató-mentő ejtőernyősökből képzik át.
Az újonnan érkezettek is a sérültekhez sietnek.
A két kutató-mentő személyzet közösen végzi el a sérültek elszállítása előtti utolsó tennivalókat.
A hordágyat négyen cipelik a járó hajtóművekkel várakozó H145-öshöz.
A könnyű sérült az eltolható oldalajtón szállt be a gépbe, a hordágyat a hátsó ajtónál emelik be. Az ajtókat a gyorszárakkal pillanatok alatt be lehet zárni.
A honvédség legújabb forgószárnyas típusa, sérültekkel a fedélzetén, elhagyja a helyszínt.
A távolabb várakozó Mi-8-as visszatér a helyszínre, hogy fedélzetére vegye a harmadik sérültet – és persze a kutató-mentő személyzetet.
A felcsert már felemelték, ő a fedélzeten várja majd a sérültet. A jobb oldalon látható kötelet a másik ejtőernyős tartja, biztosítva ezzel, hogy a hordágy ne pörögjön vagy himbálózzon.
A Mi-8-as 150 kg teherbírású csörlője csak egy személyt bír el. A H145M 300 kg teherbírású csörlőjén megmentett és megmentője egyszerre juthat fel a fedélzetre.
A sérült után a két ejtőernyőst is felcsörlőzik és a bemutató záró mozzanataként a Mi-8-as elhagyja a helyszínt.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Goron László alezredes a kanadai NFTC-program egyik magyar oktatója. Katonai tanintézményben szerzett közgazdász diplomát, majd a számok világát a pilótafülkére cserélte. Vadászrepülőként évekig szolgált Kecskeméten, és immár ötödik esztendeje tanítja a diákokat a sugárhajtású repülés alapjaira.
- Sokáig neked sem volt egyértelmű, hogy a repülés lesz a hivatásod. Milyen út vezetett a Gripen pilótafülkéjébe, majd a Hawk oktatói ülésébe?
- Az én történetem valóban nem az a megszokott pilótatörténet, amit általában hall az ember. Abban a vadászrepülő közösségben, ahova lassan húsz éve tartozom, a többségnek gyermekkori álma volt a repülés, és hol tudatosan, hol kevésbé, de készültek rá, keresték az alkalmat, hogy pilóták legyenek. Nálam ez nem így történt. Nem azért, mert nem érdekelt, vagy nem játszottam el a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha vadászpilóta lehetnék, de az ismeretségi körömben senki nem repült, és a repüléssel semmilyen kapcsolatba nem kerültem. Számomra ez egy megfoghatatlan dolog volt, egy távoli valami, amiről azt gondoltam, hogy erről én bizony csak ábrándozhatok. A katonaság már más kérdés. Ahogy mondani szokták, az anyatejjel szívtam magamba. Apai ágon mindenki katona volt, nagypapám, édesapám és mindkét testvére is.
Sokáig nem tudtam mit is szeretnék kezdeni az életben, és ez így volt még a középiskola elvégzése után is. Részben családi indíttatásból jelentkeztem az akkor még létező Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola pénzügy szakára. Azért oda, mert édesanyám annyira nem örült, hogy én is a katonai pályát választom. Azt szerette volna, hogy a katonai diploma mellett valamilyen civil szakma is legyen a kezemben, de egyetlen mérnöki szak sem állt közel hozzám. Az már az első szakmai tantárgyak megjelenésénél kiderült, hogy ez nem az a terület, ahol jól érzem magam. Még mindig csak sodródtam, mintsem tudtam volna, hogy mivel is szeretnék foglalkozni az életben, ezért folytattam a tanulmányaimat és 2002. augusztus 20-án felavattak, kezemben a közgazdász diplomával.
Budapestre kerültem az akkori Támogató Ezredhez, mint pénzügyi referens tiszt, de nem nagyon találtam a helyem. Folyamatosan kerestem a lehetőséget a váltásra, de magam sem tudtam, hogy hova, merre váltsak. 2003 májusában egy mindössze negyedoldalas újsághirdetésre bukkantam: Jelentkezz pilótának az NFTC-be! Aki mer, az nyer alapon felhívtam a megadott telefonszámot, hogy adjak egy esélyt magamnak. Az első telefonbeszélgetésnél próbáltam érzékeltetni a vonal másik oldalán kérdezősködővel, hogy nem sok alapom van ebbe a világba belépni, de nem igazán érdekelte őt. A feltétel - ami, azóta sem változott - bármilyen felsőfokú végzettség, megfelelő egészségi és fizikai állapot, illetve angol nyelvtudás volt. Ezek megvoltak és nemsokára a kecskeméti Honvéd Kórház háromnapos szűrésén találtam magam. A szórás elég magas volt, bőven tíz százalék alatt volt azok aránya, akiknek sikerült bent maradniuk a rostán. A vizsgálatok legérzékenyebb pontja a szem és a gerinc volt. Érdekes, hogy a fogászati vizsgálattól tartottam leginkább, mert van az a városi legenda, miszerint a vadászpilótáknak csak tökéletes foguk lehet. Ez így nem igaz, ápolt fogakkal kell rendelkezni, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet, mondjuk tömött fogunk. Volt még egy sportfelmérő is, ami egyébként semmiben sem különbözött a honvédség éves fizikai állapotfelmérésétől. Ezután egyenes út vezetett az akkori MH 86. Szolnok Helikopter Ezredhez és az ott található Repülő Felkészítési Osztálynál (RFO) 2003 augusztusában megkezdtük a földi előkészítésünket. Kilencen kezdtük, hamar összekovácsolódtunk és örök barátságok születtek. Élményekben gazdag egy év volt. A kilenc fő közül hármunknak nem volt semmilyen repülő előélete. A többiek mind vitorlázó vagy motoros repülő tapasztalattal érkeztek, mind mérnökök voltak, mi hárman pedig közgazdász diplomával, a repüléshez egy fikarcnyit sem konyítóként hallgattuk a többieket. Végül mi hárman voltunk azok, akik eljutottak a Gripen kabinjáig. Az igazsághoz tartozik, hogy a többieknek nem képességbeli hiányosságok miatt nem jött össze, mert egy kivételével mindannyian megmaradtak a repülésnél. Többségük valamilyen légitársaságnál kapitányként repül, de akad olyan is közöttük, aki a Közel-Keleten oktató pilótaként dolgozik.
Feladatról visszaérkező Gripen, pilótája Goron László.
A Jak-52-es volt életem első típusa. Mondanom sem kell, hogy az első felszállások, bármennyire is próbáltam felkészülni rájuk, a valóságban nagyon nem úgy néztek ki, ahogy én elképzeltem. Persze sok idő nem volt arra, hogy ámuldozzak, mert az akkori oktatóim, Kalmár Laci bácsi és Somogyi „Soma” Zoli sokat követeltek. Negyvenöt órát repültünk ezen a gépen, megismerkedtünk a műrepüléssel, a műszeres és látás utáni navigációval és a kötelékrepüléssel. Mire 2004 nyarán elérkeztünk oda, hogy ki legyen az az öt fő, aki abban az évben megkezdheti a tanulmányait Kanadában, már csak nyolcan voltunk, mert az egyik srácot közben felvették a Malévhez. A kiválasztott öt fő között voltam én is.
2004. július 14-én utaztunk ki Kanadába. Nagyon izgatott voltam: új kaland, új élmények, új kihívások. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, ezért elvárásaim sem voltak. Minden feladatra maximálisan fel kellett készülni elméletben, legyen az valós repülés vagy egy szimulátoros feladat. A rendszer nem nagyon tolerálta a hibázást. Azon kívül, hogy fiatalok voltunk és még így is egy hatalmas élménynek fogtuk fel az egészet, sokszor éreztük úgy, hogy nem győzzük nyelni a sok tananyagot, amit próbáltak letolni a torkunkon. Először egy nyolchetes nyelvtanfolyamon vettünk részt a helyi egyetemen és közben kanadai családoknál voltunk elhelyezve, hogy rá legyünk kényszerítve az angol nyelv használatára. Szeptember végén kerültünk Moose Jaw-ba, a 15. ezred különböző kiképző századaihoz, a CT-156 Harvard II típusra. Ezen a légcsavaros-gázturbinás repülőgépen történt a kiképzés, és ez az óta sem változott. Az A (Apache), B (Bandit) és a C (Cobra) kiképző századok közül én a Cobra századba kerültem. A profizmus párosult a hatalmas követelménnyel és a meredeken felfelé ívelő tanulási görbével. Nem mintha Magyarországon az oktatók nem lettek volna elég felkészültek, vagy nem tettek volna meg mindent, hogy minket felkészítsenek, de a technikai és az infrastrukturális háttér összehasonlíthatatlan volt. Ott aztán tényleg fel kellett kötni a nadrágunkat. Egy hónap földi előkészítés után már meg is kezdtük a szimulátoros képzéseinket, 1-2 hét elteltével pedig már a tényleges repülést. Az elején egymás mellett zajlottak az elméleti felkészítések, a szimulátoros, és a valós repülések.
A Jak-52-es két évtizedig volt a Magyar Honvédség alapkiképző típusa.
A szolnoki 1-es fázis a kiválasztás szakasza volt, ez a 2-es fázis pedig már az orientáció szakasza, ahol azt döntik el, hogy a jelöltek a későbbiekben képesek lesznek-e valamilyen repülő eszköz kiszolgálásának az elsajátítására. Itt nagyjából 90 órát repültünk. A feladatok hasonlóak voltak az otthoniakhoz, viszont a platform, a Harvard, sokkal gyorsabb volt, jóval többre volt képes, és ez által az információ mennyisége is jóval több volt. Sokkal kevesebb volt viszont a rendelkezésre álló idő, ami alatt, a repülés közben fel kellett tudni dolgozni ezeket az információkat. A forgalomról nem is beszélve. Otthoni körülmények között ennek a reprodukálása lehetetlen volt. A Magyarországon megszokott egy-két Jak-52 vagy néha pár helikopter után azon találtuk magunkat, hogy 15-20 Harvard és 5-6 Hawk köröz a két párhuzamos pályán. Ezen a fázison már azt figyelik, hogy az egyes repülő eszközök - merevszárnyú, forgószárnyas, több hajtóműves - kiszolgálásának speciális igényeihez mérten melyikre a legalkalmasabb az adott jelölt. Végül a vadász irányra lettem kiválasztva. A 2-es fázist követte egy 2B jelű fázis, ahol még mindig ugyanazzal a típussal, de nagyobb kihívásokat jelentő feladatokat repültünk körülbelül 50 órában. Ez azt jelenti, hogy a műrepülő elemek nehezebbek, összetettebbek és nagyobb terhelésűek voltak, a műszeres feladatok nagyobb távolságra, teljesen ismeretlen repterekre történtek és nagyon rövid idő volt a felkészülésre.
CT-156 Harvard
Amikor ezt az akadály is sikerrel vettem, megkezdhettem a 3-as fázist, ami már a sugárhajtású CT-155 Hawkot jelentette. Itt azt kellett megtanulni, hogy az addig elsajátítottakat hogyan is kell végrehajtani egy sugárhajtású típuson. Amikor ez is meg volt, ünnepélyes keretek között megkaptam a kanadai szárnyaimat és pilóta lettem! Ez egy hatalmas mérföldkő mindenki életében, aki erre a hivatásra adja a fejét. Jó érzés volt, elismertek, a rivaldafénybe kerültünk. Igaz, csak pár napig mert, ahogy Hamupipőke varázslata is véget ért éjfélkor, nekünk sem volt sok időnk az ünneplésre. Nem sokkal ezután már Cold Lake-ben találtuk magunkat, ahol a különböző légiharc-elemeket oktatták. Moose Jaw-ban megtanultuk, hogyan kell repülni egy sugárhajtású géppel, Cold Lake-ben pedig azt, hogy alapszinten hogyan kell harcolni vele. Végül elérkezett 2006 nyarának vége és indultam haza, élményekkel tele és rengeteg tanulással a hátam mögött.
Rövid szabadság után az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis 2. harcászati repülő századához, a Dongó századhoz kerültem, ahol barátságos fogadtatásban volt részem. Érdekes helyzet volt, mert a Dongó század MiG-29-es és L-39-es típusokkal vegyesen volt felszerelve és ez volt az az időszak, amikor a korkedvezményes nyugdíj megszűnésével rengetegen mentek nyugdíjba. Nagyon kevés pilóta maradt, a hatalmas generációs szakadék érezhető volt. A Dongó századnál többnyire olyan pilóták maradtak, akik már jócskán benne voltak a negyvenes éveikben. Ők repülték a MiG-29-est és adták a készültségi szolgálatot, és voltunk mi, az ifjú titánok, akik éppen csak hazaértek a kanadai képzésről és az L-39-es típusra kerültek. Rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam és nagyon sok olyan feladatot hajthattam végre, amitől több lettem. Ilyenek voltak a különböző célrepülések a Gripen vagy a MiG-29-es ellen, vagy például amikor a győri rakétásokat kellett kijátszani, de még hosszan sorolhatnám a feladatainkat. Majdnem három évet töltöttem el a Dongó századnál, amikor két lehetőség közül választhattam. Vagy megkezdem a MiG-29-es átképzésemet vagy visszamegyek Kanadába egy hat hónapos felfrissítő képzésre a Hawkon, mielőtt megkezdem a Gripen átképzésemet. Az utóbbit választottam, mert nagyon szerettem volna Gripent repülni, de azóta is fájó pont az életemben, hogy kimaradt a MiG-29-es. Így töltöttem el ismét egy fél évet Moose Jaw-ban és Cold Lake-ben, mielőtt 2009 februárjában kijutottam Svédországba, Satenäsba, a Gripen átképzésre.
Moose Jaw, 2006. Kanadai növendékekkel a 3-as fázis elvégzése után.
Svédország megint egy kicsit más volt, egy másik sebességbe kellett kapcsolni és egy másik szemléletet megszokni, bár nem volt nehéz. Az ottani képzés is nagyon precíz volt, megspékelve egy kis északi mentalitással. A JAS 39 Gripen A/B verzióival repültünk, ami azért volt érdekes, mert a gép svédül kommunikált velünk és a különböző kapcsolók is svédül voltak felcímkézve. Természetesen ezt a nyelvet nem birtokoltuk. Azt például, hogy hogyan tudjuk megadni a repülő számítógépének a leszálló repterünket - hogy a gép tudja hova kell visszahoznia minket - be kellett magolnunk, hogy milyen kapcsolókat kell megnyomnunk és milyen sorrendben, és ez után remélni, hogy a kijelzőn azt fogjuk látni, amit szeretnénk, mert elolvasni nem tudtuk. Ezután következett az otthoni átképzés már a C/D verzióra. Egy év kiképzési repülés után értük el a készültségi szintet. Közben átkerültem a Repülő Műveleti Főnökséghez és gyakorlattervező tiszt lettem. Számos nemzetközi gyakorlaton volt szerencsém részt venni, mind otthon, mind pedig külföldön. Majdnem hét évig repültem a Gripent, amikor felmerült egy oktatói beosztás lehetősége az NFTC-n, ott ahol magam is tanultam. Úgy éreztem, hogy ez számomra és a családom számára egy nagyon jó lehetőség, bár a Gripen miatt nem volt könnyű a döntés. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy életem típusát hagytam magam mögött és csak remélni tudom, hogy lesz még lehetőségem ismét repülni a Gripent.
Az NFTC-t végzett fiatalok sokáig az Albatroson repültek, mire vadászgépre ülhettek.
- Milyen követelményeknek kellett megfelelni az NFTC-oktatói beosztáshoz?
- A fegyveres erőkről nagy általánosságban elmondható, hogy nincs demokrácia, mégis önkéntes jelentkezés alapján történt a kiválasztás. Nem volt igazán tapasztalathoz kötve, jelenleg is vannak olyanok, akik két éve léptek be a bázis kapuján, mint pilóta növendékek, ma pedig már oktató pilóták. Természetesen ők is a kanadai szárny megszerzése után lettek kijelölve és a Harvard típuson oktatnak. (A Hawkon azért minimális elvárás valamilyen sugárhajtású tapasztalat. Cold Lake-ben az is, hogy ez a tapasztalat harcászati alakulatnál szerzett legyen.) Ez azért lehetséges, mert az eljárásokat és az értékelést a legapróbb részletekig alaposan kidolgozták és az adott kereteken belül a lehető legobjektívabb rendszert sikerült kialakítani az NFTC-n. Pontosan le van fektetve, hogy mi számít kisebb és mi komolyabb hibának azért, hogy az oktató el tudja dönteni, hogy az egyes repülési elemeknél az egytől ötig terjedő osztályzatok közül milyen értékelést adjon. Az egyes feladatok repülési elemeihez pedig pontosan hozzá vannak rendelve a minimálisan szükséges osztályzatok. Röviden: kevesebb repülési tapasztalattal is képes valaki sikeres oktató pilóta lenni ebben a rendszerben, mert minden nagyon alaposan le van szabályozva. Természetesen nem csak a kanadai szárny birtokában van lehetőség az NFTC programban oktatni, de akik az itteni rendszer tapasztalatai nélkül vágnak neki, azoknak csak nagy nehézségek árán sikerül megugraniuk ezt a magasságot. Többször előfordult, hogy eltanácsolták az adott nemzet jelentkezőit.
- Mi volt az oktatói átképzésed folyamata?
- 2015. július 31-én érkeztem Moose Jaw-ba a családommal és egy hónap múlva már ismét egy Hawk fedélzetén találtam magam tényleges repülési feladaton. Nagyjából 12-14 felszállás volt arra, hogy az első ülésben ismét helyreállítsam magam a típuson, ezután hasonló mennyiségű repülés következett, de már a hátsó ülésből. A diákéveimhez viszonyítva az volt a különbség, hogy itt már jóval nagyobb hangsúlyt fektettünk a különböző vészhelyzetekre és azok lereagálására. Ezután következett egy oktatói elméleti képzés, majd 10-11 tényleges oktatói repülési feladat, ami minden oktatott fázist felölelt. Bár sokszor repültem kétüléses gépen, de addig a pillanatig nem oktatóként. Azóta teljesen más szemlélettel ülök a gépbe. A nagysebességű típusokon különösen igaz, hogy kevés idő áll rendelkezésünkre. Folyamatosan előre kell gondolkozni, egy-két lépéssel mindig a diák előtt kell járni, hogy tudjuk mit fog, vagy legalább is mit kellene tennie, hogy ha még sem úgy tesz, időben tudjuk korrigálni. Az egész egy új feladat volt számomra, és volt egy nagy adag drukk bennem, de azért a tapasztalat adott egy egészséges magabiztosságot. Minden típus más és más módon állít kihívást a pilóták elé. A Gripen a komoly automatizáltság ellenére egy bonyolult fegyverrendszer, ami a nagy sebességgel párosul. A Hawk egy jóval egyszerűbb típus és a Gripenen korábban megszerzett tapasztalat nagyban hozzásegített, hogy ne legyen komolyabb problémám az átképzés alatt. 2015 év végén lettem oktató.
Egy magyar kollégával a frissítő képzés egyik feladatán, az idahói Boise-ban, úton Las Vegas felé.
- Az évek során mennyit változott a képzés folyamata és a fázisok tartalma?
- Elég sokat és ennek több oka is van. Egyrészt megváltoztak a megrendelői igények, és ezt a program lehetőség szerint próbálja lekövetni. Például az utolsó harcászati képzésnél már nem fektetnek akkora hangsúlyt az alacsony magasságú navigációs repülésre, hiszen a manapság használt precíziós fegyvereket közepes magasságból is nagy pontossággal célba lehet juttatni. Vagy említhetném a közvetlen légi támogató (CAS - Close Air Support) feladatokat, amelyek az én időmben még nem voltak benne a kiképzési tervben, de ma már ezzel is megismerkednek a diákok. Másrészt anyagi és technikai megfontolások is szerepet játszottak. Az én időmben például csak a Hawk Moose Jaw-i fázisának elvégzése után kaptuk meg a kanadai szárnyainkat, ma már a Harvard fázis elvégzése után megkapják a diákok. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csökkent volna a színvonal, csak bizonyos gazdasági megfontolások után átszervezték a képzés ütemét. A 2-es fázis nem változott, viszont amit 15 évvel ezelőtt 2B fázisnak hívtak és körülbelül 50 repülési órából állt, azt kibővítették. Emelték a feladatok számát, színvonalát és 90-re a repült órák számát. Ebből lett a 3-as fázis és a diákok most már ennek a fázisnak az elvégzése után kapják meg a szárnyaikat. A Hawk Moose Jaw-i részét óraszámban némileg lecsökkentették és lett belőle 4T (Transition) fázis, mielőtt folytatnák a 4 FLIT fázissal (Fighter Lead in Training). A változások ellenére elmondható, hogy a színvonal nem csökkent. Ezt azért is jelenthetem ki határozottan, mert a harcászati alakulatoktól folyamatos a visszacsatolás, mi pedig az általunk kiképzett és hozzájuk érkező pilóták jellemzése alapján alakítjuk, formáljuk a programot.
JAS 39-es átképzésen Svédországban.
- Mi a feladatod a Hawkon, milyen szintig kell a diáknak eljutnia a típuson?
- Én a 4T fázison oktatok Moose Jaw-ban, ami azt jelenti, hogy a diákok velem ismerkednek meg először a sugárhajtású repülés sajátosságaival és a fázis befejeztével már magabiztosan képesek látás szerint, illetve bonyolult időjárási viszonyok között repülni a típussal. Megtanulják, hogyan navigáljanak alacsony és közepes magasságon és képesek legyenek egy kétgépes kötelékben kísérőként és vezérként is feladatot végrehajtani.
- Oktatóként hogy néz ki egy repülési napod?
- Beszéljünk a vírus előtti időkről, mert a COVID-19 jelentősen átírta a mi életünket is. A Hawkon négy hullámban repülünk. Ez azt jelenti, hogy vagy az 1-3 vagy a 2-4 sorba terveznek feladatra, hogy a sorok között legyen idő a lerepült feladatot átbeszélni, kiértékelni és felkészíteni a következő diákot. Naponta legalább egy központi eligazításon kell részt venni, ahol tájékozódunk az aktuális és várható időjárásról, a saját és a kitérő repterek, illetve a gépek helyzetéről. Ezeken az eligazításokon közösen átbeszéljük a Hawk valamelyik rendszerét vagy egy vészhelyzeti eljárást. Ezeket nem lehet elégszer gyakorolni. Ilyen eligazításokat naponta háromszor tartunk, az elsőt reggel 7.15-kor. Ezen azok vesznek részt, akik az első sorban repülnek. A következő 9.30-kor van, ezt a második sorra beérkezőknek tartják, és van még egy 13.00 órakor. Az eligazítás után a diákkal kettesben átbeszéljük a végrehajtandó repülési feladatot. Ennek is, mint a központi eligazításoknak megvan a maguk forgatókönyve. Említettem, hogy a tanulási görbe nagyon meredek, ezért szinte minden feladatnál kicsit vizsgáznak is a diákok. Az elméleti tudnivalókból tökéletesen felkészültnek kell lenniük. Ha egyszer felszálltunk, a kerozin és a repidő is véges, és egyébként is úgy tartjuk, hogy ha a diák felveszi a sisakot és beindítja a gépet, a levegőben jó, ha a felére emlékszik mindannak, amit a földön tudott. Na, most képzeljük el, ha már eleve hiányos tudással indulunk.
CT-155 Hawk
Volt rá példa nem egyszer, hogy törölni kellett a feladatot, mert a diák nem volt elég felkészült. Ez ugyanúgy sikertelen feladatnak számít, mintha a levegőben nem tudta volna hozni az elvárt szintet. Azt azért tudni kell, hogy úgy futunk neki ennek az akadálynak, hogy a fiatalok a szimulátorban már látták és végrehajtották azt, amit a levegőben ténylegesen is le fognak repülni. Tehát nekünk először is értékelnünk kell, hogy a diák felkészült-e a feladatra, képes-e az adott időjárási helyzetet feladatspecifikusan értékelni. Tudja-e, hogy milyen elemekből áll a feladat, melyek az ismétlődő feladatok, melyek az új elemek, hogy van-e elképzelése, hogy a hajtómű beindításától a leállításáig mit, hogyan fog tenni a repülőgépben, és ha volt az előző repülésnél elkövetett hibája, hogyan fogja korrigálni azt. A diákok minden repülés után kapnak egy szöveges értékelést, ahol minden egyes elem osztályzásra kerül, és így leírva látják, hogy az egyes elemek végrehajtásánál mi volt a hiba, és az miért következett be. Ilyen értékelő kártyák alapján kell felkészülniük. Ezután következem én, az oktató és pontos menetrend szerint átbeszéljük a feladatot. Ha volt hiba a tervében, akkor arra felhívom a figyelmét, például hogy az ismétlő feladatoknál a hibák korrigálásánál mire figyeljen oda, illetve hogy az új elemeket hogyan hajtsa végre. Amire nekünk nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne legyen túl hosszú ez az eligazítás, mert limitált, amennyit a fiatalok magukba tudnak szívni és hasznosítani is tudnak. Fenn kell tudnunk tartani a figyelmüket, tehát nem kioktatjuk őket, hanem inkább interaktív jelleggel megpróbáljuk rávezetni őket és kiszedni belőlük a tudást. Amit pedig nagyon szeretnénk, hogy megjegyezzenek a repülésre, azokat kulcsszavakkal erősen kihangsúlyozzuk. A kerozin fogy, az idő pereg és a levegőben nincs idő hosszú magyarázatokra. Ezért fontos megtalálni azokat a kulcsszavakat, amikre a levegőben, ha felhívom a diák figyelmét, akkor nagy eséllyel végre tudja hajtani a manővert.
Ezután következik a repülés. Ezek feladattól függően általában 1,2 – 1,5 órát tesznek ki. A program elég feszes, a feladatokban nincs túl sok mozgási lehetőségünk, elég sok mindent kell belesűríteni a rendelkezésre álló időbe. A repülés után pedig a kiértékelés következik. Egy rövid mosdószünet, egy pohár víz és már ugrunk is neki. Ahogy a feladat előtt, itt is adott forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok. A lényeg, hogy nem szabad a földbe döngölni senkit sem, bármennyire is rosszul sikerült a feladat, mindig találni kell valamit, ami pozitív volt, de természetesen el kell mondani a hibákat. A végén pedig valami olyasmivel kell zárni, ami motiválja őket. Ezután két falat szendvics között, ha van időm, megírom a szöveges értékelő kártyát. Fontos, hogy erre minél hamarabb sor kerüljön. Ekkor még nekem is frissek az emlékek, illetve a diáknak is szüksége van az értékelésre, hogy ez alapján fel tudjon készülni a következő feladatára. És kezdődik minden elölről. Ez bőven kitölti a napomat, és ha mindez nem lenne elég, akkor jönnek az egyéb ügyek, mert 2016-tól betöltöm a rangidős nemzeti képviselő szerepét is. Folyamatosan tartom a kapcsolatot a bázis- és az iskolavezetéssel, képviselem a magyar érdekeket, illetve informálom a hazai vezetőket a kanadai helyzetről. Ha reggel hétre megyek, akkor úgy számolhatunk, hogy nagyjából délután öt óra körül el tudok indulni haza. Ha reggel kilencre megyek, akkor ez inkább este hét órát jelent. Azon kívül, hogy szeretek sportolni, nekem ekkor kezdődik a második műszak, mert három kisgyermek édesapja vagyok és ők ilyenkor már alig várják, hogy hazaérkezzek és szétszedjenek.
- Magyar oktatóként lehetőséged van magyar diákot oktatni?
- Aki eljut a 4-es fázisra, azzal mindenképp repülök, bár én arra törekszem, hogy a magyar diákok lehetőség szerint más nemzet pilótájával repüljenek. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy más szemléletet is lássanak, illetve az angol rádiózást lehetőség szerint anyanyelvi oktatóktól hallják. A másik pedig, hogy így könnyebb elkerülni a részrehajlást a kiválasztásnál, mert azt vallom, hogy emberek vagyunk, és komolyan tudja befolyásolni a tisztánlátást, ha egy-egy fiatallal szorosabb kapcsolat alakul ki. Viszont mindenképp sort kerítek arra, hogy legalább egy feladat erejéig repüljek velük, hogy nyugodt szívvel mondjam rá bárkire a végső döntést. Egyébként pedig saját tapasztalatból mondom, hogy magyar oktatóval repülni mindig kicsit felszabadultabb érzés, függetlenül attól, hogy a követelmények ugyanazok, bárkivel is repül az ember.
Idei fotó egy magyar oktató-kollégával, magyar növendékkel és a századzászlóval.
- Mi a tapasztalatod, a légcsavaros Harvard után nagy vízválasztó a sugárhajtású Hawk?
- Ez egy érdekes kérdés és nem is olyan egyszerű a válasz. Azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Igazából nincs rá recept, ami szerint, ha egy adott eredményekkel rendelkező fiatalt berakunk a képzésre, akkor biztosan eredményes lesz itt is. Ez egyébként az összes fázisról elmondható. Van, akinek a képzés Harvard fázisa megy döcögősen, aztán a Hawkon megtáltosodik. Arra is volt példa, hogy Isten adta tehetségnek tűnt valaki, amikor hozzánk került a Hawkra, aztán a harcászati részt alig tudta elvégezni. Ennek az ellentétével is találkoztunk. Azért az elmondható, hogy hozzánk már olyanok érkeznek, akik a legjobbak voltak az előző fázison és a turbólégcsavaros gépről átülni a sugárhajtásra többségüknek nem okoz nagy problémát. A legnagyobb kihívást a sebességből fakadó időhiány okozza számukra. A legtöbb feladatot a diákok már látták a Harvardon, mi azt tanítjuk meg, hogyan kell ezeket lerepülni egy sugárhajtású gépen. Azt a legnehezebb megszokniuk, hogy a döntések meghozatalára töredék idejük van, és jóval előre kell gondolkodniuk, mert ha ez nem megy, egyszer csak azt veszik észre, hogy már nem is ők irányítják a gépet, hanem csak próbálják lekövetni az eseményeket. Mióta én kint oktatok, nem kellett senkit sem eltanácsolni a mi fázisunkról, de volt már rá példa nem egyszer. Olyan viszont az én időmben is volt, hogy néhányan önként hagyták abba különböző okok miatt, de magyar nem volt köztük.
- Meddig lehet ismételni, ha valaki nem felel meg egy ellenőrző feladaton?
- Ez is pontosan le van szabályozva. Az egyik kritérium, hogy az adott fázison belül maximum négy sikertelen feladatra van lehetőség, a fázisok végén kötelező vizsgarepülések közül csak kettőnél van lehetőség újra próbálkozni. Ha bármelyiket eléri a diák, akkor egy háromfős bizottság áll fel olyan oktatókból, akik nem repültek az adott növendékkel. Sőt, a személyes befolyásoltság elkerülése miatt, lehetőség szerint olyan oktatókat hívnak össze, akik még csak nem is az érintett diák századában oktatnak. Ez a bizottság a diák összes anyagát átnézi, ellenőrzi, hogy a kiképzése a szabályoknak megfelelően történt-e, és meghallgatja azokat az oktatókat, akik részt vettek a diák kiképzésében. Természetesen meghallgatja a diákot is, hogy a kiképzés alatt esetleg felmerült-e olyan, nem a képzéssel közvetlenül összefüggő tényező, ami hatással lehetett a gyengébb teljesítményre. Ilyenek lehetnek például magánéleti vagy pénzügyi problémák. Attól nem kell félnie senkinek, hogy ok nélkül tanácsolják el, vagy esetleg valamilyen tényezőt nem vesznek figyelembe.
- Milyen lehetőség van az előtt, aki ebben a fázisban nem felel meg?
- Aki a Hawkig eljut az már biztos, hogy megszerezte a kanadai szárnyakat, tehát pilótaként tekintünk rá, és bár nem a vadászrepülés lesz az, ahol folytathatja a karrierjét, számos más opciót fel tudunk ajánlani neki a Magyar Honvédség kötelékében. Ez lehet forgószárnyas vagy szállítórepülő beosztás, az éppen aktuális igényektől függően. Mi az addigi eredményei alapján teszünk javaslatot, hogy szerintünk melyik lenne a számára legalkalmasabb típus. Természetesen bármilyen más típusra kap beosztást, ott is be kell bizonyítania, hogy képes helytállni.
- Neked, mint Gripen pilótának, mennyit ad szakmailag ez a beosztás? Mi lesz a folytatás?
- A Hawk is, mint a Gripen, sugárhajtású repülő, de nagyjából itt vége is a hasonlóságnak. Nagyon szeretem a Hawkot, rengeteg kellemes és felejthetetlen élményt szereztem amióta repülöm, de azért a Gripen sokkal fejlettebb, sokkal korszerűbb. Egy igazi vadászrepülőgép, a Hawk pedig egy kiképzőgép. De ami lényegesebb, hogy én egy olyan fázison oktatok, ahol a sugárhajtású repülés alapjait tanítjuk, aminek olyan nagy hasznát nem veszem otthon, de nem is ezért választottam ezt az irányt 2015-ben. Amikor idevezényeltek, én nem úgy jöttem el otthonról, hogy végleg búcsút intek a Gripennek. Az még mindig egy nagy szerelem, és egy év múlva, ha leülünk beszélgetni, akkor már arról is tudok mesélni majd, hogy Gripenen repülni is olyan-e, mint a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni!
* * *
Fotó: Goron-archív, Royal Canadian Air Force, Szórád Tamás. A cikk két részes nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. júliusi és augusztusi számaiban jelent meg.
Bő két hónappal az An-26-os típus kivonása után, ezúttal bajtársi találkozóra és emlékhely avatóra gyűlt össze az Ancsás közösség. A korábbi találkozókhoz hasonlóan a szervező most is Horváth „Buci” István nyugállományú törzszászlós, egykori An-26-os és Szu-22-es repülőműszaki volt. Meghívására több mint kétszáz egykori An-26-os hajózó és repülőműszaki érkezett a rendezvénynek helyszínt biztosító Siófok-Kiliti repülőtérre.
*
Az emlékhely készen áll az avatásra. A fogas nem véletlenül került oda, fontos szerepe lesz az ünnepélyes esemény során.
*
A megemlékezés és az emlékmű avatása előtt Jakab Ernő tartott bemutatót AS355 Ecureuil 2 típusú helikopterével. A gép a honvédségnél is üzemelő AS350-es két hajtóműves változata. A forgószárnyas bemutatót követően egy Börgöndről felszállt Cessna 182-esből ugrottak ejtőernyősök. A gép a célszalagok dobása után ezer méterre emelkedett, az ugrók ott hagyták el a Cessnát.
*
Az ünnepélyes mozzanatokra a veszprémi légierő zenekar kísérete mellett került sor.
*
Soós Lajos nyugállományú alezredes beszéde után az elhunyt Ancsásokért szólt a harang, majd Takács Tamás ezredes, a katolikus tábori lelkészi kar vezetője szentelte fel az emlékhelyet.
*
A felszentelt emlékhelyen elsőként a típus harmadik és utolsó századparancsnokai, Tóth Károly nyugállományú alezredes és Popelyák Péter alezredes helyezte el az Ancsás társadalom koszorúját. További koszorúkat helyeztek el a Magyar Honvédség Parancsnokság Légierő Szemlélősége, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis, az MH Légijármű Javító, Szolnok város önkormányzata, a Veteránrepülők Szövetsége, a Corvin Alapítvány és az Ég Katonái Hagyományőrző Egyesület képviselői.
*
A koszorúzás után az utolsó An-26-os repülés parancsnoka, Boldizsár László őrnagy akasztotta fogasra fejhallgatóját.
*
A Kiliti repülőtér bejáratánál ezután egy légcsavar emlékezteti majd az arra járót, hogy a magyar légierőben volt egyszer egy An-26-os.
*
A reptéri étteremben az emeletre vezető lépcsőt „vadászrepülők vigyázzák”, az emelet azonban a szállítórepülők birodalma lesz. Siófok-Kiliti ugyanis nem csak az emlékművet fogadta be – itt készül az An-26-os közösségnek és a típusnak emléket állító múzeum is. Ez azonban már egy másik történet lesz.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Emléklap: Horváth „Buci” István
A magyar MiG-21-esek története Pápán kezdődött és az első gépek beérkezése után 39 évvel itt is ért véget. A Magyar Honvédség 2000. augusztus 24-én búcsúztatta a típust és egyben befejezte működését az MH 47. Pápa Harcászati Repülőezred. Az eseményre Váczi Lajos főtörzsőrmester A búcsú napja című, húsz esztendővel ezelőtt készült írásával emlékezem.
A repülés szeretete mindennél közelebb hozza egymáshoz az embereket. Azon kevesek, akiknek megadatott, hogy e területen dogozhatnak, egy nagy családot alkotnak. Különösen igaz ez a katonai repülőkre, mivel a repülési feladatok végrehajtása, kiszolgálása és egyéb irányú biztosítása mellett a haza védelmét is vállalják, sőt garantálják. Ők azok, akik kevés fizetésért sokat tesznek le az asztalra. Felelősségteljes, nagy figyelmet és mérhetetlen precizitást igénylő munka az övék. Megtanít tiszteletre, bajtársiasságra, és ami ebben a szakmában a legfontosabb, bizalomra. E nélkül nem megy.
Sajnos akkor sem megy, ha azt mondják: nincs rátok szükség. Hiába a jól működő, kitűnő eredményeket felmutató gépezet, hiába a szakértelem és a tisztelet; a gyorsan változó katonapolitika megfoszt bennünket a reménytől is. Magunk közt tiltakozunk, hangot adunk felháborodottságunknak, becsapott, megsértett lelkületünknek. Nagyokat nyelve mégis tesszük a dolgunkat. Katonák vagyunk. Parancsokat hajtunk végre még akkor is, ha azzal nem értünk egyet. Készültünk a búcsú napjára, hogy tisztességgel, emelt fővel, repülős emberhez méltóan elköszönjünk a MiG-21-estől, az ezredtől, a várostól, a katonatársaktól, egyszóval a családtól.
2000 júniusának végén összeszedtük maradék erőnket, büszkeségünket az utolsó nagy feladatra, amely igazi harcfeladatot jelentett mindannyiunk számára. A bennünk dúló érzelmek ellen kellett győzedelmeskedni úgy, hogy a díszelgő repülési feladat – mint légi győzelem – után mindent elveszítünk. Az ezredvezetés kitűnő, látványos programot állított össze, amelynek végrehajtása nem kis erőfeszítést igényelt, de felhívta a figyelmet egy nem mindenki által ismert fontos momentumra: a körülményekhez képest még mindig ütőképes, teljes harcértéket képviselő ezredet számolnak fel. A program 16 db (!) repülőgép kötelékrepülését írta elő, ami a hányatott sorsú légierőnkön belül mindenféleképpen figyelemreméltó teljesítmény. Gondoljunk csak a kecskeméti MiG-29-esek problémáira üzemképesség szempontjából.
Felsőbb katonai vezetők, látván a szokatlan, nagy volumenű készülődést, augusztus 16-án lemondták a 24-ére tervezett búcsúrendezvényt. Technikai okokra hivatkoztak. Hideg zuhanyként ért minket. Repülésen voltunk és a repelőtti eligazításon jelentették be. Gúnyosan mosolyogtunk, bár inkább sírtunk volna. Hát ennyi volt! – mondták többen. A légierőnél eltöltött hosszú évtizedek után még a tisztességes elköszönés lehetőségét is el akarták venni tőlünk. Pár nap csend következett, majd végül megkaptuk az engedélyt. Kissé felszabadultan, fáradtsággal nem törődve folytattuk a gyakorlást, a készülődést. Igen, gyakorolni kellett a 16 gépes díszelgő kötelékrepülést, mivel nem ez volt az ezred feladatköre. Mi CSAK az országunk légterét őriztük. Dolgoztunk, mint ahogyan most is.
A fogadó zónában kissé hátrébb kiállítottunk 46 db MiG-21-est, 7 db Szu-22-est és 7 db MiG-23-ast, egy statikus sort alkotva. Ezeket a repülőgépeket már korábban kivonták a rendszerből, de mivel nem csak a 21-estől kellett búcsúznunk, hanem magától az ezredtől is, méltóképpen járultak hozzá a búcsú nehéz pillanataihoz.E gépsor mellett kissé elkülönítve egy fegyverzeti kiállítást is berendeztünk. Három gépet, a 9150-es MiG-21MF-et, a 11-es oldalszámú MiG-23MF-et és a 08-as Szu-22M3-ast fegyvereztük fel. Mindhárom géptípus 1997 elején került kivonásra a rendszerből. A déli 1-es zónában a repülési feladatot végrehajtó 16 db MiG-21-est sorakoztattuk fel: 8 db Bisz-t a 2. Griff századtól és 8 db UM-et, az 1. Sámán század kiképző-gyakorló gépét. E repülőgépek közül kettőt egyedi festéssel láttunk el. A 6115-ös MiG-21Bisz-t nemzeti színekbe öltöztettük, mivel ez a gép lett kijelölve a szólórepülésre. A gép festését Nagy Ervin és Szabó Attila főtörzsőrmesterek végezték sok-sok, éjszakába nyúló túlórával. A 48-as lajstromú MiG-21Bisz-t sólyomfestéssel díszítettük a szabad szárnyalás jelképeként. A madár feje a gép oldalán elől volt, míg a tollazata és a karmai a gép szárnyai alá kerültek. E gép díszítését Róka József és Kindert Gyula századosok végezték el, hétvégi szabadidejüket feláldozva. Közeledett a nagy nap. Persze nem ment minden simán. Az előző napi főpróbán ugyanez a gép meghibásodott és bizony a javító osztály egy különítménye az éjszakában túlórázott, hogy minden rendben legyen.
2000. augusztus 24-én reggel a repülőtér kapui megnyíltak. A repülés előtt ünnepi állománygyűlésre került sor, ahol a Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség, a Légierő Vezérkar és a város vezetőin kívül jelen voltak a korábban Pápán szolgálatot teljesítők, köztük Farkas Bertalan és Magyari Béla űrhajósok is. Megindító volt Tobak Tibor jelenléte is, aki a legendás második világháborús Puma század vadászpilótájaként szolgált. A műszaki állomány ez idő alatt a repülőgépek repüléshez való előkészítését végezte. Az időjárás kegyes volt hozzánk. Igazi verőfényes nyári nap volt. Családtagok, barátok, a repülés szerelmesei érkeztek egyre nagyobb számban a kettes zónában kialakított területre ahol – egyelőre a távolból – megcsodálhatták a kiállított repülőgépeket. Zene és egy-egy repülőgép-bokszban kialakított vendégváró biztosította a kellemes közérzetet.
Mintegy előzetesként adott ízelítőt Nagy Ernő alezredes, az utolsó repülés vezetője, amikor elstartolt az időjárás felderítő repülésre. Feladata végeztével többször alacsonyan áthúzott a repülőtér fölött. Az eligazítás után elkezdődött a tényleges program. Mi műszakiak az indítási zónában vártuk a hajózókat, hogy beültessük és bekössük őket a hevederekbe és a hajtóműindítás és az ellenőrzések után elengedjük őket a búcsúrepülésre. Tudtuk, hogy most utoljára teszzük azt, amit annyira szeretünk, amihez annyira kötődünk. Sorban indultak be a hajtóművek és a nagyfokú figyelem és összpontosítás kikapcsolta számunkra a külvilágot. Legalább akkor nem gondoltunk arra, hogy mi lesz ezután.
A díszelgő- és bemutató repülést 24 hajózó hajtotta végre. Ők a felszállás után 3x5-ös kötelékbe rendeződve húztak át az immár több ezerre nőtt nézősereg feje fölött több alkalommal. A köztes időben Kristóf Tamás őrnagy repült szólót. Műrepülése megmutatta, hogy mire képes ez a gép, ha megfelelő kezek irányítják. A végrehajtott nyitott futós orsó, a kellően bedöntött billegtetés nemcsak a laikusokat kápráztatta el. Ámulattal nézték az igazán szűk harcfordulókat is, amikor a forszázs mennydörgő hangja helyettünk szólt. Ő szállt le elsőnek. Amikor szomorúan kilépett a gépből, nagy taps fogadta elismerésül a páratlan bemutatóért. Az ötös kötelékek a legutolsó bejövetelnél alacsonyan „oszolj”-t hajtottak végre majd méltóságteljesen sorban nyitottak fékernyőt a kifutópályán.
Igazi meglepetésként hatott a nézőkre a velük szemben végrehajtott égi rózsa, amit az egyik formáció hajtott végre. Utolsónak Lanecker József ezredparancsnok szállt le, de előtte magányosan billegtetve még egyszer elköszönt, immár mindentől. Egy feladata maradt hátra, ami keservesebb volt mindennél. Jelentenie kellett Talla Istvánnak, a légierő vezérkari főnökének, hogy végrehajtotta az utolsó leszállást. Tisztelgéssel és zászlólevonással fejeződött be a pápai búcsúrepülés. Mi a gépek előtt és mellett álltunk vigyázzban, a nagyközönséggel szemben, repülőgép-vezetőinkkel együtt, várva az utolsó fájdalmas vezényszót.
- Oszolj! - mondta elcsukló hangon parancsnokunk. Mindannyian tudtuk, hogy mit jelent ez a szó. Katonásan kiléptünk és elvegyültünk a családtagok és barátok között. Mi lesz ezután? Van, aki leszerel, van, aki nyugdíjba megy. Kevesen vállalták a költözést, egy más alakulatnál történő továbbszolgálást. Nem könnyű! Új emberek, új közösség, más technika. Szélnek eresztettek egy ütőképes, megbízható ezredet. Bárhová is vet a sors minket, egy biztos: mi mindannyian egy nagy családhoz tartozunk. A repülők nagy családjához. Az emlékeket pedig nem veheti el tőlünk senki.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Bő egy hónappal a Hősök terén történt altisztavatás után, ezúttal jóval kellemesebb időjárás mellett, a hagyományos augusztus 20-i tisztavatás alkalmából hajtottak végre díszelgő repülést a főváros felett a szolnoki helikopterbázis és a kecskeméti repülőbázis gépei. A díszelgő kötelékek idén nem a Duna, hanem a tisztavatásnak helyszínt adó Kossuth tér felett húztak át, így azt a tervet, hogy a díszelgők és a Duna-parti környezet egy képre kerüljenek, csak részben sikerült megvalósítani.
A Gellért-hegy irányából feltűnik az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis köteléke.
A Parlament előtt a budai oldal felé fordul ki a Mi-17-es vezette kötelék.
A H145M-ek szépen követik a Budavári Palota felé forduló zászlós vezért.
A következő rárepülésből megtörténik az áthúzás a tisztavatás helyszíne felett.
A forgószárnyasok a Margit híd előtt visszafordulnak déli irányba és arra távoznak, amerről érkeztek.
A helikopterek fotózása közben csendben lopakodva megérkezik a kecskeméti Gripen-kötelék is. A kétüléses vezért két együléses kíséri.
A vadászgépek egy emelkedő bal forduló után, a budai oldal felett vették fel a hazavezető irányt, a helikopterek viszont valamivel a Citadella szintje alatt repültek el – az ott tartózkodó spotterek örömére.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
A Gyöngyös-Pipishegyi repülőtérről általában a Magyar Honvédség évente megrendezett légi kutató-mentő gyakorlata illetve újabban a H145M helikopterek kiképzési repülése kapcsán hallunk. Ezúttal a Készenléti Rendőrség Légirendészeti Szolgálatának R903-as oldalszámú MD 902 Explorer helikoptere és egy, a gép tankolását biztosító tartálykocsi települt ideiglenesen a gyönyörű természeti környezetben elhelyezkedő reptérre. A látogatás célja a parlagfüves területek légi felderítése volt, amely 2015 óta tartozik a légirendészet feladatrendszerébe. Az augusztus 17-én, több fordulóval végrehajtott repüléseken Heves megye képviselői mellett az Agrárminisztérium és a Hatvani Földhivatal munkatársai vettek részt.
* * *
Forrás és fotó: Colin Penny
A tíz éves kerek évforduló adta az ötletet, hogy a Régenvolt repülőnapok sorozat újabb részében az addigi legsikeresebb kecskeméti repülőnap kerüljön sorra. Ha a NATO Express ’97-et és ’98-at is beleszámítjuk, akkor ez volt sorrendben a nyolcadik, nagyszabású nemzetközi repülőnap, amelyet 2010. augusztus 7-8-án rendeztek meg. Ekkorra már olyan híre lett a kecskeméti rendezvénynek, hogy volt, aki csak ezért utazott Magyarországra – Japánból.
Nemzeti színek az 574-es Mi-24D egyik forgószárny lapátján, amely - négy másik társaságában - korábban a 714-es oldalszámú, díszfestésű Mi-24V felett forgott. Az 574-es ma az egyik szolnoki körforgalomban látható.
Felszálláshoz gurul ki a Gripen – MiG-29 vegyes kötelék.
Itt még kötelékben repülnek a gépek, de légiharc bemutatóra is sor került a két típus között.
A nagyközönség ezen a repülőnapon láthatta utoljára a MiG-29-est. A típust 2010 végén kivonták a rendszerből.
Gripen-fióka.
An-26-os Gripen kísérettel. Az Ancsát két hónapja búcsúztatta a honvédség, a szűkebb szakmai közösség augusztus 28-án, egy találkozóval emlékezik majd a típusra.
A Vihar és az Orrszarvú, az izraeli légierő F-16I Sufa és C-130H Karnaf gépei.
Izraeli szektor a statikus zónában. Szombat reggel a köd miatt még a pályáig sem lehetett ellátni, pedig az nincs messze a zónától.
A Karnafokat 1976 óta a Nevatim légibázis két százada, az „Elefántok" és a „Sárga Madár" közösen üzemelteti. Ezek a századok vettek részt az 1976-os entebbei akcióban is négy C-130-assal (a 208-as nem volt köztük).
A Ramon légibázis 201. századának („Egyes") nevét elegánsan bedolgozták az álcázó festésbe.
Sufa-idomok a délutáni fényben.
Kutató-mentő Mi-17 LPZS a szlovák légierő eperjesi (Presov) bázisáról. Állítólag a 2006-os hejcei katasztrófa adott lökést a szlovák kutató-mentő képesség fejlesztésének, de ezt 2010-es eperjesi látogatásomkor a katonák cáfolták. Elmondásuk szerint a fejlesztésre mindenképpen sor került volna.
A helikopter orra alatti szenzortornyot a másodpilóta is kezelheti egy kihúzható joystick segítségével.
Ha a helikoptervezetők nagyon elfoglaltak, a feladatot egy operátor is átveheti.
Lakk-fekete Pilatus PC-9-es a bolgár légierőtől. A légcsavaros kiképzőgépek egy tematikus repülőnap szereplői lehetnének, akár gázturbina, akár dugattyús motor forgatja a srófot.
Az új évezred elejére jellemző pixel-mánia a szlovákokat is elérte, a szliácsi bázis néhány MiG-29-esére is ilyen festésminta került.
Hollandia a nemzet atyjának tartott Orániai (Orange) Vilmos emléke előtt tiszteleg a narancssárga színnel.
Az olaszok AMX-e se sűrűn fordult meg felénk, ezért 2008 őszén meglátogattuk őket Istranában. Időközben a Zseb Tornadónak nevezett, kissé lesajnált típusból precíziós csapásmérő lett, célfelderítő és célmegjelölő konténerrel felszerelve.
Román MiG-21 LancerB fékernyős érkezése. Ahogy a mindennapokból, úgy a repülőnapokról is lassan eltűnik ez a látványelem.
A rendőrségi MD500-as előtt cseh lajstrommal egy Sokol repül. Nem véletlen a párosítás: a magyar légirendészet ilyen merevszárnyú típussal kezdett repülni az ötvenes években.
Az azóta már áttelepített közelkörzeti radar előtt egy francia Rafale emelkedik. Bő fél év múlva, 2011 tavaszán, az Armée de l’Air gépei - köztük a Rafale-ok - Líbia fölé indultak éles bevetésre.
A spanyol Ejército del Aire új és Katartól átvett használt Mirage F.1-eseket egyaránt üzemeltetett, elsősorban elfogóvadász szerepben. A Kecskemétre érkezett F.1-esek az Albacete légibázis 14. ezredénél repültek, helyüket EF 2000-esek vették át.
Tíz évvel ezelőtt svájci és spanyol Hornetet egyaránt láthattunk Kecskeméten. Itt az utóbbi, a zaragozai ezred gépe látható, diszkrét tigrismintával a szárnytő feletti áramlásterelőn.
Szintén a spanyol légierőé ez a levegőben is utántölthető CASA C-295-ös.
Az ukrán légierő sárga 04-es oldalszámú An-26-osa a statikus soron. A 2013-as repülőnapon is feltűnt, de akkor csak a Szu-27-esek kísérőjeként szállított műszakiakat és felszerelést, a repülőnapon nem állították ki.
Az USAFE ramsteini ezredénél ekkor már a C-130J változatok repültek. A Hercules mögött egy C-27J Spartan áll. A gépek mögött már oszlik a köd.
A Spartant a levegőben is láthattuk és meglepő lett volna, ha a pilóták nem forgatják a hátára.
Az orrfutóját emeli a cseh légierő Jak-40-ese, amelynek kivonása néhány héten belül megtörténik.
Szlovák légierő malackai (Malacky) bázisának L-410UVP-E szállítógépe.
Gumifüstöléssel ér földet a pápai nehéz légiszállítók (HAW) C-17-ese.
A fékezés után a gép a sugárfordító segítségével tolat a pályán. A nyitott ajtóból az egyik loadmaster figyel hátrafelé.
Itt éppen felhőárnyékban repüli remek bemutatóját a PC-9-esekkel felszerelt horvát Krila Oluje (A Vihar Szárnyai) kötelék.
A svájci őrjárat, a Patrouille Suisse F-5-ösei zárt alakzatban. Itthon 1992-ben, Taszáron láthattuk őket először. Akkor még a Hawker Huntert repülték, amelyből egy a szolnoki repülőmúzeum gyűjteményének darabja lett.
A svájciakhoz hasonlóan F-5-össel repül a török Türk Yildizlari (Török Csillagok), bár egy másik változattal, az együléses NF-5A-val és a kétüléses NF-5B-vel. A szárnyvégen lévő üzemanyag tartályokat a színes füst előállítása miatt átalakították festéktartálynak, ahonnan szivattyú juttatja a festéket a hajtómű fúvócsövébe.
A második világháborús amerikai táborhelyen egy makulátlan Willys Jeepet láthattunk.
A német táborban egy, a 4. „Polizei” SS hadosztály jelvényével díszített oldalkocsis motor díszeleg, a fűben egy MG 42-es géppuskát állítottak fel.
*
Pillanatképek a dinamikus zónából
* * *
Fotó: Szórád Tamás
A közforgalmi repülés köré szerveződött számtalan repülőtéri munkakör egyike a járatkiszolgálási koordinátor vagy, ahogy a mindennapokban nevezik: a rampás. Ő felel egy-egy gép teljeskörű kiszolgálásáért, hogy a járat a számára kiadott résidőben elindulhasson.
Ebben a munkakörben külföldön is dolgoznak magyarok. Egyikük Antal Lajos, aki a közelmúltig Németország második legforgalmasabb légikikötőjében, a müncheni Franz Josef Strauss nemzetközi repülőtéren végezte ezt a tevékenységet.
- Eredetileg műszaki tanári végzettséggel rendelkezem, később környezetvédelmi szakmérnöki diplomát szereztem. 2012-ben egy olyan élethelyzetbe kerültem, hogy úgy döntöttem, külföldön próbálok szerencsét. Németország és azon belül Bajorország a közelsége, és stabilitása miatt jó választásnak tűnt.
- Igen. Kisgyerekként menetrendeket gyűjtöttem, majd maketteztem, később pedig fotóztam, és amikor csak tehettem, utasként repültem. Első repülési élményem az 1979-es, dunaújvárosi női vitorlázórepülő EB volt, amikor a HA-SBC lajstromjelű PZL-101-es géppel utasként repültem. Nagy géppel 1980-ban repültem először, ami egy Budapest-Drezda-Budapest utat jelentett a Malév Tu-154-es gépein. Gyerekkori vágyam volt, hogy a repülésben dolgozhassak, ezért célirányosan a reptéren kerestem munkát.
A Goldtimer Alapítvány Li-2-ese is megfordult Münchenben.
- Utasként a közeg varázsolt el. Az utazás hangulata, a benne részt vevő emberek és eszközök egy életre rabul ejtettek. Amikor eldöntöttem, hogy az életemnek egy részét a repülésben szeretném eltölteni, még nem tudtam, hogy mit szeretnék a reptéren csinálni, csak azt, hogy ott szeretnék lenni a repülőgépek között. Több céget is megkerestem, és végül annál kötöttem ki, amelyik rampás tanfolyamot szervezett Budapesten. A rampás feladata az, hogy a repülőgép körül folyó tevékenységeket úgy összehangolja, hogy végül a járat biztonságban és időben tudjon elindulni. Ezek a tevékenységek az utasok ki- és beszállítása, a csomagok ki- és berakodása, a gép kitakarítása, tankolás, utashíd-vezető rendelése és a gép hátratolása (push back). Szükség esetén szerelőt hív, megrendeli a jégtelenítést vagy az indító berendezést (Air Starter Unit), amire akkor van szükség, ha nem működik a gép segédhajtóműve vagy segítséget (Mobility Service) rendel a kerekes székes utasokhoz. Egyes légitársaságoknál a terhelés- és súlypontszámítás is a rampás feladata.
Katari Airbus 350-es kiszolgálása.
A rampás tanfolyam kezdete éppen a Malév csődjének napjára esett. A féléves kurzuson nagyon jó elméleti alapokat kaptam, de magamat illetően kételyeim támadtak, hogy képes leszek-e felelősségteljes munkát végezni. 2012 júniusában kaptam meg a szakszolgálati engedélyemet, és azt gondoltam, hogy annak birtokában különösebb nehézség nélkül tudok majd elhelyezkedni a szakmában. Mint később kiderült, ez hatalmas tévedés volt.
- Mivel akkor már eldöntöttem, hogy Bajorországba fogok költözni, a müncheni repülőtéren kezdtem el munka után nézni. Rampás munkát kerestem, mert azt gondoltam, hogy az érdekes lehet, és a betonon, a gépek körül dolgozhatok majd. Valóban kerestek rampást, de gyakorlattal, az pedig nem volt nekem, sőt akkor még a tanfolyamom sem kezdődött el, ráadásul a német nyelvtudásom is elég gyenge volt még. Egyszer felhívtam egy német kiszolgáló céget, amelyik azonnal telefoninterjút készített velem. Néhány perccel később letették a kagylót azzal, hogy nem beszélek elég jól németül. A sors furcsa fintora, hogy négy évvel később éppen annál a cégnél kötöttem ki. A tanfolyamom kezdete után tovább folytattam az álláskeresést, de rampás munkát nem találtam, így 2012 nyarán rakodóként kezdtem Münchenben a reptéri pályafutásomat. A rakodás, majd később egy rövid ideig a repülőgéptakarítás nehéz munka volt, de így utólag azt gondolom, hogy hasznos is volt, amit rampásként jól tudtam hasznosítani. Két nehéz év után kezdtem el rampázni.
Az orosz kormány Il-96-osa Münchenben.
- Nyáron általában reggel öt órakor kezdődik a munkanap és mindig más időpontban ér véget. Általában hét-tíz órás műszakjaim vannak, amelyekben öt-hét induló járatot kezelek. Bemegyek a reptérre, átöltözés után megkapom a napi „műsoromat”, a telefonomat, és az autómat, majd előkészítem az első járatomat, ami hat óra körül indul el. Egy járat előkészítése azt jelenti, hogy megnézem a várható utas- és csomagszámot, az esetleges slotot (résidőt), utánanézek, hogy lesz-e különleges kezelést igénylő utas - például egy VIP vagy egy kerekes székes utas - lesz-e teheráru, azon belül veszélyes anyag, vagy lesz-e élőállat. Egy jól előkészített járat fél siker, mert jó esetben nem ér meglepetés.
Éjszakára minden lelassul. Csendélet Fokker 100-assal.
Indulás előtt egy órával megyek ki a géphez, és a személyzet is körülbelül akkor érkezik meg a fedélzetre. Ilyenkor egyeztetjük a szükséges üzemanyag mennyiségét, a várható utasszámot, az esetleges különleges kezelést igénylő utasokat, és a teherárut, ha van. Indulás előtt negyven perccel kezdődik a csomagok berakodása, fél órával pedig az utasok beszállítása. Jó esetben pontosan megy ki a gép, majd utána gyors előkészítést követően irány a következő járat. Ha minden rendben lezajlik, akkor fél óra, negyven perc van két járat között, de arra is van példa, hogy az induló gépem késik, az érkező pedig korábban jön, így szünet nélkül dolgozom tovább. Ha valamilyen okból annyit késik az induló járat, hogy nekem már a következő gépen kellene lennem, a cég kiküld egy másik kollégát ahhoz a járathoz. Amint végeztem, leváltom őt.
Májusi napsütés és egy színpompás Boeing 737-es.
Téli szezonban egy órával később kezdődik a délelőttös műszak, és olyankor négy-hat induló gépet szolgálok ki. A délutános műszakokban kevesebb járatunk van. Késő este már csak az éjszakázó gépeket kell fogadnom. Este tíz óra után, amikor kinyílik a bejövő gép ajtaja, a személyzet és az utasok is fáradtak, és mindnyájan azt várják, hogy végre haza vagy a szállodába mehessenek. Ezeknél a járatoknál mindig meg kell várnunk, hogy az utolsó utas is elhagyja a fedélzetet, majd a személyzet tagjainak rendelünk egy külön (crew) buszt, ami a személyzeti kijáróhoz viszi őket.
A szürke, téli napok egyike.
Nemcsak minden munkanap, hanem minden egyes járat más és más. A hétvégék általában erősebbek a sok charter miatt, a hét közepe pedig kicsit nyugodtabb. Erőteljesen érezzük, ha iskolaszünet vagy valamilyen sportesemény, esetleg síszezon van. Nem panaszkodhatunk, hogy unalmas lenne a munkánk.
- A szépsége az, hogy a szemünk láttára vonul a világ, amikor a különböző légitársaságok személyzeteivel dolgozunk együtt, vagy amikor híres emberekkel találkozunk. Amikor a kapitány búcsúzáskor azt mondja, hogy „Thank you, good job - Köszönjük, jó munka volt!”, akkor érezzük úgy, hogy a reptér egy remek hely és jó ott dolgozni. Természetesen nem lehet elhallgatni a reptéri munka árnyoldalait sem: túlterhelt, alulfizetett alkalmazottak, sok stressz és tervezhetetlen élet. Utóbbi azt jelenti, hogy két hétre kapunk műszakbeosztást és a pihenőnapok sem tervezhetően követik egymást. Az alacsony fizetések miatt sok, jól képzett szakember fordít hátat az iparágnak.
Közös kép Szentgyörgyi Dezsővel a kuvaiti Airbus pilótafülkéjében.
- Külföldiként nagyon nehéz jobban fizető beosztásba kerülni a reptéren belül. Van olyan tevékenység - például a diszpécseri munka - amihez valamennyi szükséges végzettségem és engedélyem megvan, de többször is sikertelenül pályáztam…
- Mindig örömmel töltött el, amikor magyar személyzetekkel és utasokkal találkoztam. Emlékezetes volt számomra a magyar Li-2-es, a HA-LIX müncheni érkezése, Szentgyörgyi Dezső barátom gépének kezelése, egy München - Alicante - München út a pilótafülkében, utasként, Buliczka Péter kapitánnyal, vagy a BASe Kft. kis Embraerjének kiszolgálása, a Germania magyar utaskísérőinek, Kemény Gabinak, Kern Juditnak és Balázs Ildinek a kedvessége. Volt szerencsém több Ruszlánnal és Il-76-os géppel is dolgozni, és a csúcsélményeim között tartom számon az orosz Il-96-os müncheni kiszolgálását is.
Megannyi gép kiszolgálása után Antal Lajos a pilótafülkében élhette át, hogy hogyan történik egy járat teljesítése.
- Meggyőződésem, hogy a reptéren csak szerelemből lehet dolgozni. Szeretni kell a közeget, a repülőgépeket, az olykor nehéz utasokat is és persze tisztelni kell valamennyi szolgálatot és az ott dolgozókat.
* * *
Fotó: Antal Lajos
Az interjú az ágazatot válságba sodró koronavírus-járvány előtt, 2020 márciusában készült. Nyomtatott változata az Aeromagazin 2020. júliusi számában jelent meg.
A sorozat újabb részében kanyarodjunk vissza a csehországi CIAF-hoz, amely a 2002-es hradeci rendezvény után új helyszínre költözött, Brno nemzetközi repülőterére. A Czech International Air Fest időpontja maradt a régi, szeptember első hétvégéje. Mint a címből is látható, ehhez a bejegyzéshez három CIAF fotóiból válogattam - és kiegészítettem fűre tolt vasakról készült képekkel is. A 2005-ös rendezvény kimaradt, azon az őszön egy kicsit messzebb utaztunk, de erről majd később lesz szó.
CIAF 2003
Amerikaiak beszélgetnek egy A-10-es előtt. Mind a négyen Németországban szolgáltak, a két baseball sapkás hajózó Warthogon repült, a másik két pilóta Learjeten.
- No more Stuttgart Cowboys – mondta a kalapos Learjet-pilóta, akinek százada felszámolás előtt állt.
Három póttartállyal és gyakorló légiharc rakétákkal települt Brnóba a francia Armée de l’ Air Mirage 2000-ese.
A kanadai légierő CF-188 Hornet gépének függőleges vezérsíkjait a motoros repülés centenáriumára készült artwork díszíti. A Wright fivérek történelmi felszállásának századik évfordulóját 2003 decemberében a magyar repülők is illő módon ünnepelték.
A képről sajnos lemaradt a Royal Canadian Air Force CC-144 Challenger gépének orra, de a típus és a festésminta kombinációjának ritkasága miatt mégis feltettem ide. A katonai és politikai vezetés szállítására használt típusból néhányat Medevac feladatokra szereltek fel.
*
CIAF 2004
A 2004-es CIAF érdekessége az izraeli légierő statikus szereplése volt. A 243-as oldalszámú F-16A Netz (Héja) az elsőnek átadott izraeli F-16-osok egyike, a CIAF 2004 idején a kizárólag légvédelmi feladatot ellátó 140. század repülte.
Bevetési és győzelmi jelvények a 243-as orrán. Az iraki felségjel ihlette jelvény a Bagdad melletti atomerőmű elleni Opera műveletre emlékeztet. Az 1981-ben végrehajtott akcióban a későbbi űrhajós, Ilan Ramon repülte a 243-ast, ráadásul a legsérülékenyebb pozícióban, a nyolcgépes csapásmérő kötelék utolsó gépeként. A szír felségjel egy 1982-es légigyőzelem után került a gépre.
Az együléseshez F-16A-hoz hasonlóan a kétüléses F-16B is a Nevatim légibázisról érkezett Brnóba.
A színes századjelvények a sivatagi álcázó festésről is visszaköszönnek. Balra az F-16B (116. század, Dél védelmezői), jobbra az F-16A (140. század, Aranysas) függőleges vezérsíkja látható.
A C-130-as belsejében az izraeli légierő képesség bemutató házimozija üzemelt.
Az izraeli légierőnél Karnaf (Orrszarvú) elnevezésű C-130-as vezérsíkjára egy másik vastagbőrű, egy elefánt került, századjelvény formájában. A jobb oldali képen látható táblát a fent említett Ilan Ramonnak, Izrael első űrhajósának emlékére állították, aki 2003-ban, a Columbia űrrepülőgép katasztrófája során vesztette életét.
A repülőnap programját a polgári forgalomhoz igazították – például a bolgár Hemus Air Tu-154-esének indulásához.
A cseh és szlovák repülőnapok visszatérő vendégei voltak az ukrán Szu-27-esek. A kék 08-as mögött jól látszik, hogy mennyire növeli a szárny felületét és íveltségét az Il-76-os kiengedett fékszárnya.
A cseh légierő leendő pilótáinak repülő-alapkiképzésére használt Zlin Z-142. Az alapkiképzést 2004 áprilisában szervezték ki a csehek a civil CLV-nek, a LOM Prahához tartozó pilótaképző központnak. A Zlin mögött Szerbia és Montenegro légierejének An-26-osa áll.
Az amerikai légierő ramsteini szállítórepülő ezredének C-130-asára a 2001. szeptember 11-e után elterjedt hazafias artwork került fel.
Az amerikai hajózók ritkán jönnek zavarba, ha fotózzák őket.
Az ukrán Il-76-os navigátorfülkéje előtt az időjárás radar, alatta egy térképező (navigációs) lokátor kapott helyet.
*
A 2004-es CIAF-ról hazafelé tartva egy szlovákiai helyszínt fűztünk fel az útvonalra. Csak egy-két percig álltunk tanácstalanul a trencséni reptér zárt vaskapuja előtt, amikor bentről távirányítással kinyitották. A helyi sportrepülők rezignáltan vették tudomásul az idegenek érkezését, biccentettek, folytatták dolgukat, mi pedig körülnéztünk a fűre tolt vasak között. Az ott látott, lepusztult gépeket a látogatásunkat követő években elszállították Trencsénből, többségüket kiállítási célra felújították és ma már különböző repülőtereken vagy gyűjteményekben láthatóak.
A trencséni repülőklub és repülőiskola jelvénye a hangár falára festve. A falnál a volt csehszlovák járműipar farmotorosa, egy Skoda 105-ös parkol.
A felderítésre szánt L-29R hátsó ülését lefelé néző kamerák foglalták el. Az R változat fejlesztését már 1965-ben leállították.
L-39MS Albatros, az első generációs L-39-es megerősített sárkánnyal, továbbfejlesztett pilótafülkével és erősebb hajtóművel készült változata. Ebből lett az L-59-es, majd később az L-159 ALCA.
A MiG-21F-13 mögött egy MiG-21R áll. Azóta mindkét gép Pöstyénbe került.
MiG-21PF, amely az F-13-as változattól eltérően már lokátorral is rendelkezett, de gépágyúja nem volt. Szerény, két rakétára korlátozott fegyverzete miatt nálunk Békegalambnak is nevezték.
A fenyő árnyékában pihenő MiG-21R felderítő ma már szintén Pöstyénben látható.
A MiG-21F-13 sárkányáról lassan lekopik az álcázó festés. Az F-13-asokat S-102 jelzéssel a csehek is gyártották. A 0412-es is a pöstyéni múzeum kiállítási darabja lett.
A felségjel alapján a 2916-os MiG-21U a cseh és szlovák szétválás után az utóbbi légierejénél repült. A gépet Turócszentmárton (Martin) közelében állították ki.
Terepszínű Szu-7BM. Megmentették az enyészettől és Szaloncán (Slavnica) látható.
A csehszlovák légierő a Szu-7-es első külföldi üzemeltetője volt. 1963-tól közel száz darabot rendszeresített a típusból, amelyből az 1990-es kivonásig harmincat vesztettek.
Szlovák nemzeti színekre festett Mi-8-as. Azóta darabokban van.
Lecsupaszított An-2-es törzs hasal a földön.
Az Il-14-est Avia Av-14 jelzéssel 1956 és 1960 között 203 darabos mennyiségben, Prágában is gyártották. Ez a póttartályos Av-14S(M) eredetileg OK-OZB csehszlovák lajstrommal repült, de volt az afrikai Air Guinée gépe is. Utolsó aktív éveiben a csehszlovák légierő használta.
A szlovák légierő 5605-ös oldalszámú An-24-ese a trencséni üzem előterén. A gép 2006. január 19-én koszovói misszióból szállított haza szlovák katonákat, amikor a kassai repülőtér megközelítése közben Hejcénél szerencsétlenül járt. A katasztrófát egyetlen utas élte túl.
*
CIAF 2006
Szemtől szemben, közvetlen közelről egy, a montenegróitól éppen különvált szerb légierő An-26-osával.
A 2006-os CIAF statikus során magyar részről is látható volt egy Ancsa.
A két An-26-os közé a CLV cseh gyártmányú, a Rotax motoros EV-97-es alapkiképző gépe került.
C-27J Spartan. Ha Csehországban nem is, de Szlovákiában végül ez lett a befutó típus.
A Royal Air Force Tornado F.3-asát 2012-ben vonták ki a szolgálatból. A Tornado elfogóvadász változatát a RAF-on kívül csak az olasz és a szaúdi légierő üzemeltette.
Brit Tornado GR4-es csapásmérő 2250 literes Hindenburg póttartályokkal, Sidewinder szimulátorral, a szárny vége alá függesztett Skyshadow zavarókonténerrel és a törzs alatti TIALD célzókonténerrel. A Királyi Légierő 2019 áprilisában vonta ki a GR4-eseket.
A TIALD (Thermal Imaging Airborne Laser Designator) konténer közelebbről. A TIALD-okat a Litening váltotta a brit Tornadókon.
A légvédelem elnyomására specializált Tornado ECR a Luftwaffe színeiben. A gép hasa alatt egy lokátor elleni AGM-88 HARM (gyakorló) rakéta van, a szárnyvég alatt a gép önvédelmét biztosító Cerberus IV zavarókonténer. Beépített gépágyúja nincs.
Ez a Block 30-as F-16D még 1989-ben, a Peace Xenia I program keretében érkezett a görög légierőhöz. Az első csomagban hat ilyen kétüléses volt. A görög műszaki a beömlőnyílás takaróját veszi le a CIAF reggelén, a gépágyú nyílásánál kormozódás látható.
A kétüléses sort a franciák Mirage 2000N gépe folytatta. A Délibáb nukleáris csapásmérő változatát négy század repülte otthon és éles műveletben egyaránt. Az utolsó tizenkét gépet a 2/4 Lafayette század búcsúztatta két évvel ezelőtt, 2018 nyarán.
A cseh nemzeti légitársaság Boeing 737-ese indul. Ma már ez a festésminta is a múlté.
A lakenheath-i ezred 493. Grim Reapers századának egyik pilótája, és gépe, egy F-15C Eagle.
* * *
Fotó: Szórád Tamás