Határon túli magyar portálok összesített hírei

Neben der Aufmerksamkeit, die der Blockchain-Technologie (BT) durch ihren Einsatz in Kryptowährungen zuteilwurde, hat sich für die BT einigermaßen unbemerkt von der Öffentlichkeit ein weiteres Einsatzfeld entwickelt: das in der Lieferkette. Lieferketten sind in den vergangenen Jahren immer fragmentierter und globaler geworden, sodass Produkte von der Rohstoffgewinnung häufig bis zum Verkauf unzählige Produktionsschritte durchlaufen, die von Firmen in unterschiedlichen Ländern durchgeführt werden. Die Sicherung der Qualität und Nachhaltigkeit der Produktion in vorangehenden Schritten stellt für viele folgende Produktionsschritte – und so letztlich auch für die Endverbraucher – eine große Herausforderung dar. Die BT verspricht in diesem Zusammenhang große Fortschritte. Einfach gesagt ermöglicht die Blockchain, Daten in einem Netzwerk zu verifizieren, fälschungssicher und rückverfolgbar abzuspeichern und für alle Teilnehmer*innen des Netzwerkes einsehbar zu machen.
Die möglichen Vorteile der BT liegen zum einen auf der Seite der Konsument*innen, die die Herkunft von Produkten nachvollziehen können. Das erleichtert nachhaltigen Konsum. Sie liegen zweitens auf der Seite der Produzent*innen, wenn Teile ihrer Lieferketten automatisiert werden und sie ihre Produktqualität und -herkunft kostengünstig nachweisen können. Drittens wird mit der BT die Hoffnung verbunden, dass Lieferketten durch sie inklusiver für kleine und mittelgroße Zulieferer*innen werden können, besonders in Entwicklungsländern. Die BT kann einfacher Vertrauen auch in die von Ihnen gelieferten Zwischengüter schaffen und so Eintrittsbarrieren abbauen. Zusammengenommen könnte die BT daher dazu beitragen, Konsum und Produktion ökologischer, sozial gerechter und inklusiver zu gestalten und so nachhaltige Entwicklung voranzubringen.
Bisher haben vor allem sehr große Unternehmen in Pilotprojekte investiert. Einige Produkte können inzwischen sowohl von Firmen als auch von Endverbrauchern in Echtzeit auf ihre Produktionsweise und Herkunft überprüft werden. Während die BT jedoch eingetragene Daten sicher speichert und miteinander „verkettet“, kann die Technologie als solche noch nicht die Korrektheit der eingetragenen Daten sichern. Diese verbleibende Unsicherheit im Digital-Analog-Link kann durch die Verbindung mit anderen Technologien, wie etwa dem Internet der Dinge (Internet of Things, IoT), gestärkt werden. Die Einhaltung etwa von Arbeits-, Umwelt- oder Tierwohlstandards kann aber nach wie vor weitestgehend nur durch unabhängige analoge Audits überprüft werden. Ein Einsatz der BT bringt daher besonders in solchen Sektoren potenziell umfassende Vorteile, in denen der Digital-Analog-Link erfolgreich überbrückt werden kann, wie etwa im Lebensmittelsektor oder bei besonders hochwertigen Rohstoffen.
Für den Einsatz der BT auch von kleinen Zuliefer*innen in Entwicklungsländern sind oftmals die nötigen Bedingungen von digitaler Bildung, Ausstattung, und Infrastruktur nicht gegeben. Hier müssten nationale und internationale Entwicklungspolitiken ansetzen, damit BT-Lösungen ihre Vorteile für inklusive Produktion entfalten können. Auch allgemeine technologische Standards können helfen, Monopolbil-dungen in der Technologieentwicklung durch multinationale Konzerne entgegenzuwirken. Damit könnte die Politik dazu beitragen, das Interesse der Konsument*innen und Produzent*innen mit dem der kleinen und mittleren Unternehmen (KMUs) in der Lieferkette in Einklang zu bringen.

Diese Veröffentlichung stellt eine von sechs Analysen sektorenübergreifender Herausforderungen für Wasser-Governance dar, die als Teil des STEER-Forschungsprojekts durchgeführt wurden und deren Resultate in separaten Analysen und Stellungnahmen vorliegen.
Die Wasserprobleme im Iran verschärfen sich. Der Zayandeh Rud, einer der wichtigsten Flüsse, leidet unter schwerem Wassermangel. Seit Jahrzehnten nimmt die Wassernachfrage zu, was die Rivalität zwischen den Regionen und Wirtschaftssektoren verschärft. Die wichtigste Gegenmaßnahme sind Wassertransfers, jedoch ohne die gesellschaftlichen Gründe der Wasserknappheit anzugehen. Verstärkt durch Klimawandel und -schwankungen sind gegenwärtig erhebliche Spannungen und Konflikte um Wasser zu verzeichnen. Trotz gesetzlicher Vorgaben zur Koordination und Top-down-Steuerung durch den Staat ist die Umsetzung mangelhaft. Ineffektive Koordination äußert sich in fragmentierter Planung, fehlendem Informationsaustausch, zentralisierter Regelsetzung, intransparenter Entscheidungsfindung und mangelnder Rechenschaftspflicht. Das Fortbestehen dieser Herausforderungen deutet darauf hin, dass Wasserknappheit ein Symptom für ein tieferes Problem ist, das mit dem Iran als Ölstaat zu tun hat: Einnahmen aus der Ölrente haben die Rolle des Staates verändert. Macht hat sich auf nationaler Ebene konzentriert, wobei die Bürokratie ausgeufert ist und Eingriffe von oben nach unten vorgenommen werden. Gleichzeitig wurde die Fähigkeit zur Entwicklung kohärenter Politiken untergraben. Der Mangel an staatlicher Kapazität bei der Politikumsetzung und administrative Desorganisation haben zu unzureichender Koordination geführt. Beim Zayandeh Rud zeigen sich diese Defizite in der begrenzten Kontrolle und Durchsetzung von Vorschriften zur Wasserentnahme, in redundanten Koordinationsmechanismen ohne klar definierte Strukturen und ohne Stakeholder-Beteiligung sowie in fehlender Anpassung von Plänen und Strategien zur Bewältigung der Herausforderungen. Die technokratische Konzentration auf Wassertransfers und Staudammprojekte verbirgt einen Mangel an institutioneller Kapazität im Wassersektor und schwächt Anreize zur Entwicklung differenzierterer Ansätze, etwa einzugsgebietsweite Strategien zur Steuerung der Wassernachfrage. Wir empfehlen daher:
• mehr Transparenz bei Entscheidungsfindungen sowie Zugang der Öffentlichkeit zu Informationen über den Wasserverbrauch der verschiedenen Nutzer; Vermittlung eines realistischen Bildes des Flusses und Sensibilisierung der Öffentlichkeit für den gesellschaftlichen Nutzen erfolgreicher Wasserkooperation und die Verantwortung jedes Einzelnen für einen gesunden Fluss;
• Überwindung der Illusion, dass die Ölrente Wasserreichtum ermögliche durch die Erarbeitung einer proaktiven und kooperativen Strategie, um in der Öffentlichkeit Unterstützung für neue, auf Wassernachfrage-Management ausgerichtete Ansätze zu erreichen.

Es herrscht weitgehend Konsens, dass die Sicherstellung der Welternährung nicht ohne die Kleinbäuerinnen und Kleinbauern (nachfolgend Produzent*innen) in Afrika, Lateinamerika und Asien möglich sein wird. Dies sind bis zu 570 Millionen Betriebe bzw. 2 Milliarden Menschen. Schon aufgrund der sehr großen Zahl ist auch für die Erreichung weiterer Nachhaltigkeitsziele eine nachhaltige Entwicklung der kleinbäuerlichen Landwirtschaft unabdingbar.
Kontrovers diskutiert wird die Frage, wie Kleinbauernhaushalte in Ländern mit niedrigem und mittlerem Einkommen diese Herausforderungen bei wachsender Weltbevölkerung und bei zunehmend knapper Agrarfläche bewältigen sollen. In der Diskussion um zielführende Entwicklungs- und Förderstrategien lassen sich vier wesentliche Kontroversen erkennen: Fokus (ganzheitliche oder spezialisierte Unterstützung), Technologie (Low- oder High-input-Landwirtschaft), institutioneller Rahmen (vornehmlich staatliche oder privatwirtschaftliche Dienstleistungen) und Ausrichtung der Marktorientierung (lokale bzw. regionale oder globale Ausrichtung).
Mittlerweile werden diese vier strategischen Kontroversen kombiniert zu zwei „idealisierten“ agrarpolitischen Grundorientierungen: einer auf ökologischen Prinzipien und lokalem Wissen basierenden, input-extensiven, auf lokale bzw. regionale (Nahrungs-)Bedürfnisse ausgerichteten, öffentlich geförderten bäuerlichen Agrarproduktion und als Gegenmodell die Einbettung in eine globale privatwirtschaftliche Agrarwirtschaft basierend auf input-intensiver Modernisierung.
Diese auf konzeptioneller Ebene geführte Diskussion findet auf lokaler und praktischer Ebene oft eine Auflösung in pragmatischen Kompromissen. Rein marktwirtschaftlich orientierte Förderansätze verkennen den Bedarf an Diversifizierung und auch Subsistenzorientierung, während zu starke Binnenorientierung Spezialisierungs- und Einkommenschancen vergibt. Staatliche Fördersysteme haben oft gravierende Schwächen, aber private Dienstleister*innen sind oft nur selektiv an bestimmten Betrieben und Produkten interessiert. Externe Betriebsmittel mögen effizient sein, aber die Kosten und Risiken sind für Produzent*innen oft nicht tragbar.
Die Analyse der lokalen Bedürfnisse und Möglichkeiten zeigt oft, dass zielgruppen- und standortgerechte Kombinationen von Strategieelementen gefragt sind, die sich am Ziel einer sozial inklusiven und ökologisch nachhaltigen Intensivierung kleinbäuerlicher Landwirtschaft orientieren. Der dafür nötige Suchprozess sollte durch folgende strategische Grundorientierungen geleitet werden:
• Förderung sollte nicht einseitig von den Erfordernissen der Märkte ausgehen, sondern gleichermaßen kleinbäuerliche Livelihood- und lokale Ökosysteme berücksichtigen.
• Die Suche nach ertragssteigernden, breitenwirksamen und nachhaltigen Innovationen erfordert einen öffentlich finanzierten Prozess lokal angepasster Agrarforschung unter Einbeziehung unterschiedlicher Zielgruppen.
• Die jeweiligen Vorteile von privatwirtschaftlichen und öffentlichen Agrardienstleistungen sollten im Rahmen von Public-private-Partnerships kombiniert und an den Bedürfnissen der Produzent*innen orientiert werden.
• Nicht nur die Produktion von Nahrungsmitteln, sondern auch die breite Verfügbarkeit von Bargeldeinkommen sollte gefördert werden.
• Für die Realisierung solcher Strategien bedarf es einer Verknüpfung des ländlichen Raumes mit der steigenden Nachfrage der Städte durch Infrastruktur und z.T. auch eines partiellen Schutzes vor globaler Konkurrenz unter Berücksichtigung der Interessen armer Konsumenten.

Diese Veröffentlichung stellt eine von sechs Analysen sektorenübergreifender Herausforderungen für Wasser-Governance dar, die als Teil des STEER-Forschungsprojekts durchgeführt wurden und deren Resultate in separaten Analysen und Stellungnahmen vorliegen.
Das Ziel der Wasserrahmenrichtlinie (WRRL) der Europäischen Union (EU) ist es einen „guten Zustand“ aller Gewässer bis 2027 zu erreichen. Spanien steht in diesem Zusammenhang vor erheblichen Wasserquantitätsproblemen, weshalb die Einhaltung des ökologischen Mindestwasserbedarfs von Oberflächengewässer sowie die Reduzierung übermäßiger Grundwasserentnahmen eine der größten Herausforderungen ist. Die Behörden müssen daher zwischen konkurrierenden Wassernutzungen, wie Bewässerung, städtische Wasserversorgung, Tourismus oder Umwelt vermitteln. Trotz wiederholter Forderungen von Wissenschaftler*innen und Zusagen politischer Entscheidungsträger*innen, die sektor- und ebenenübergreifende Koordination zur Lösung dieser Zielkonflikte zu verstärken, bestehen weiterhin Koordinationsdefizite. Diese Veröffentlichung untersucht Koordinations- und Implementierungsherausforderungen zwischen dem Wasser- und dem Landwirtschaftssektor in Bezug auf Wasserquantität bei der WWRL-Umsetzung im Guadalquivir in Südspanien. Diese sind (i) ausbleibende Überprüfung der Wasserrechte nach der Einführung der Tröpfchenbewässerung, (ii) Schwächen beim Monitoring der Wassernutzung und bei der Schließung illegaler Brunnen und (iii) begrenzter sektorübergreifender Austausch im Rahmen partizipativer Prozesse.
Diese Herausforderungen sind mit der Schwierigkeit verbunden, unpopuläre Entscheidungen gegen den Willen mächtiger landwirtschaftlicher Akteur*innen durchzusetzen. Um den Herausforderungen zu begegnen, schlagen wir verschiedene Koordinationsinstrumente vor, die auf Anreizen, freiwilliger Zusammenarbeit, Überzeugungsarbeit und Informationsaustausch beruhen. Insbesondere empfehlen wir Folgendes:
• Erhöhung der finanziellen und personellen Ressourcen für die Neuregelung der Wasserrechte, für das Monitoring der Wassernutzung und die Schließung illegaler Brunnen.
• Förderung kooperativer Prozesse, um einen multisektoralen Konsens zu erreichen, wie und wo Wasserrechte eingeschränkt werden sollen.
• Schaffung von Anreizen für Bewässerungsgemeinschaften, um die Selbstkontrolle der Grundwassernutzung unter den Mitgliedern weiter zu stärken.
• Stärkung des sektorübergreifenden Austauschs unter den Stakeholdern durch partizipative Prozesse, insbesondere zwischen Umwelt- und landwirtschaftlichen Interessengruppen, und Verbesserung der Kommunikation mit den Bürger*innen.
• Nutzung integrativerer Möglichkeiten der Informationsvermittlung bei Planungsprozessen.
Da die identifizierten Herausforderungen jedoch systemischer Natur sind und grundlegende Verteilungsfragen berühren, sind den Koordinierungsinstrumenten Grenzen gesetzt. Daher ist auch ein klareres Bekenntnis des politischen Willens erforderlich.

Comment gagner la guerre contre les mouvements djihadistes ? Jacques Lanxade, amiral, chef d'etat-major des armees de 1991 a 1995, repond.

Alors que la reserve operationnelle des armees vivote tant bien que mal, Francois Hollande annonce une Garde nationale. Le point sur la question.

Le PDG de la societe de securite Risk&Co preconise le retour des policiers sur le terrain. En transferant une partie de leurs taches au prive...

Les 9 000 civils et militaires terminent leur installation a Balard. Mais sans Jean-Yves Le Drian qui ne s'y installera pas. Le ministre a ses raisons !

Written by Marcin Grajewski

The recent interview by Jean-Claude Juncker, President of the European Commission, in which he advocated ‘a joint EU army’ as a means to strengthen European foreign policy and ‘allow Europe to take on responsibility in the world’ has revived an on-going debate in think-tank and academic circles about how to maximise the effectiveness of existing national and Europe-wide efforts in the field of Common Security and Defence Policy (CSDP). The European Council adopted an extensive set of conclusions on the subject in December 2013.

This note highlights a selection of recent studies, reports and commentaries by some of the major international think tanks and research institutes that analyse issues surrounding the development of CSDP.

Commentaries © TebNad / Shutterstock

Federalist rhetoric or political tactics? The what, where, who, when and why of Juncker’s call for a common European army  European Policy Centre (EPC), March 12, 2015

Does the EU need its own army?  Carnegie Europe, March 11, 2015

The illusion of an independent EU army  Carnegie Europe, March 10, 2015

If not now, when? The Nordic EU battle-group

European Union Institute for Security Studies (ISS), February 17, 2015

The EU and the UN: together for peace

European Union Institute for Security Studies, December 18, 2014

Europe’s global power potential: locked in the EU28’s defence silos  Friends of Europe, December 4, 2014

2014: a centenary and a discovery  Egmont, December 2014

Analyses

The EU neighbourhood in shambles  Bertelsmann Stiftung, March 3, 2015

More Union in European defence  Centre for European Policy Studies (CEPS), February 26, 2015

European Defence Trends  Center for Strategic and International Studies (CSIS), January 6, 2015

Report: EU as a security provider  Clingendael, December 18, 2014

Why Europe must stop outsourcing its security

European Council on Foreign Relations (ECFR), December 15, 2014

Peacemaking: Can the EU meet expectations?  Norwegian Institute of International Affairs, December, 2014

Europe’s changing security landscape: What role will the EU play in security and defence?

Finnish Institute of International Affairs, December 12, 2014

Actors in the European defence policy area: roles and developments

Istituto Affari Internazionali, November 24, 2014

Constructing the defence dimension of the EU

International Security Information Service Europe, June, 2014

Security and defence: an issue for the European citizen?

Trans European Policy Studies Association (TEPSA), March, 2014

Livre blanc français de la défense 2013 : lignes de forces autour de la sécurité-défense européenne

L’Institut royal supérieur de défense, December, 2013

Why do Europeans need armed forces?  Fride, November, 2013

 Related publications

Why peacekeeping matters to Europe  Friends of Europe, March 11, 2015

The Wales pledge revisited: A preliminary analysis of 2015 budget decisions in NATO member states

European Leadership Network, February, 2015

In the belly of the beast: A European view on sending arms to Ukraine

Brookings Institution, February 4, 2015

Challenges for European Foreign Policy in 2015: How others deal with disorder  Fride, January 12, 2015

A new European security order: The Ukraine crisis and the missing post-Cold War bargain

Fondation pour la Recherche Strategique, December 8, 2014

Integrating EU defence and migration policies in the Mediterranean  Fride, November, 2014

EP publication

The Cost of Non-Europe in Common Security and Defence Policy

European Parliamentary Research Service (EPRS), European Added Value Unit, June 2013

Read this At a glance on Common Security and Defence Policy (CSDP) in PDF

The European Union (EU) must not only promote the observance of human rights by other international actors, but also respect them itself in the course of all its actions abroad. However, the applicability of international human rights instruments to EU Common Security and Defence Policy (CSDP) operations is problematic since the EU itself, as opposed to its Member States, is not party to these instruments. International human rights apply to EU-led missions as part of customary international law.

© EUFOR Tchad/RCA

These human rights obligations are enforced through specific accountability mechanisms. The EU is also responsible for human rights violations committed by private military and security services when fulfilling duties assigned by the EU.

The envisaged accession of the EU to the European Convention on Human Rights raises questions as to the attribution of acts during CSDP operations to theMemberStates and EU. The European Court of Human Rights’ case law on the extra-territorial application of the Convention gives guidance as to its future relevance for EU missions abroad.

Click here for the whole briefing

© apfelweile / Fotolia.com6 language versions available in PDF format

Die maritimen Aspekte der GSVP der EU

La dimensión marítima de la PCSD de la UE

La dimension maritime de la PSDC

La dimensione marittima della PSDC dell’UE

Wymiar morski unijnej WPBiO

The maritime dimension of the EU’s CSDP

As piracy off Africa has become a global security issue, the need for the European Union (EU) to protect its interests at sea through a maritime dimension to its Common Security and Defence Policy (CSDP) has also been recognised.

Importance of the sea for the EU

With a coastline of 70 000 kilometres and with 90% of its external trade transported by sea, the EU has vital maritime interests: security of global maritime flows, safety of maritime transport, fish, energy resources etc. Protecting the world’s maritime routes and lines of communication is an essential dimension of the EU’s security. The EU requires to develop an active approach to the varied challenges and threats to maritime security (terrorism, transnational crime, piracy, environmental degradation, depletion of marine resources etc.) in its neighbourhood and other zones.

EU’s role in maritime security

Although no EU maritime strategy as such exists, a maritime dimension has developed across EU policy areas and through EU agencies, e.g. fisheries, marine pollution, maritime transport, maritime surveillance, and energy security, as well as maritime power projection through CSDP. The Integrated Mari­time Policy for the EU (2007) aimed at uniting the various approaches, but its underlying economic rationale left little room for security issues. Equally, neither the European Security Strategy (2003) nor its Implementation Report (2008) directly addresses maritime security.

Despite some initiatives taken under the CSDP, there are still calls for a maritime dimension to CSDP strategy. In particular, the EU should actively seek to safeguard key trade routes (“Suez to Shanghai”, the Arctic) and prevent state or non-state actors from disrupting them.

The surge in African piracy prompted the launch in 2008 of the EU’s first CSDP naval operation, EUNAVFOR-Atalanta, with the objective of combating piracy off the coast of Somalia and protecting UN food aid deliveries to the country. Two further CSDP missions (EUCAP Nestor – improving regional maritime capacities – and the EU Training Mission (EUTM) Somalia – to train Somali security forces) – are part of a broader EU approach, based on the EU Strategic Framework for the Horn of Africa (2011). Although Operation Atalanta enhanced the credibility of EU CSDP, the Somali case proves that a combination of threats (weak governance, piracy, illegal fishing, under-development) requires complex policies and tools.

Towards a Maritime Security Strategy

In this context, academics have called for an EU Maritime Security Strategy (EUMSS). This should take a holistic approach, integrating civil and military aspects, and state the EU’s maritime strategic objectives and the means to implement them, while avoiding duplication of capabilities at EU level. Cooperation with other maritime forces (NATO, the United States, China, Russia etc.) also needs to be tackled.

In 2010, EU Foreign Ministers launched the process of preparing “options for the possible elaboration of a security strategy for the global maritime domain.” The Commission and the European External Action Service are expected to present a formal proposal for the December 2013 European Council meeting, dedicated to CSDP matters.

European Parliament

The EP has adopted several resolutions addressing maritime security. The latest report on the Maritime dimension of the Common Security and Defence Policy (rapporteur Ana Gomes, S&D, Portugal) states the importance of global maritime flows and calls for an EUMSS combining approaches to maritime safety and maritime security, and considering the “nexus between human security, state governance and human development”. It also stresses the need for improved exchange of information and intelligence on maritime risks and threats between EU Member States, and proposes the creation of EU coastguards.

Az uniós statisztika fekete hónapja volt 2010 januárja, amikor kiderült, hogy a csőd felé száguldó Görögország nem közölt pontos adatokat gazdaságának valós állapotáról, megvezetve ezzel egész Európát. Ma már az unió mindent megtesz, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő.

Az EUobserver hírportál emlékeztet arra, hogy a tagállamok korábban az Eurostat elől eltitkolhatták valós statisztikai adataikat. Sőt mi több, a korábbi lazább állapotokat jelzi, hogy a 90-es évek végén Németország nyomást gyakorolhatott az Eurostatra, adjon zöld utat az olasz deficit ellenére is az ország euróövezethez való csatlakozásához – derült ki a Der Spiegel hétfői összeállításából.

A válság előtt a gazdasági adatok összegyűjtésére, közlésére finoman szólva sem fektettek túl nagy hangsúlyt. Walter Radermacher az uniós statisztikai hivatal vezetőjének hétfői (május 7.) európai parlamenti beszédéből az is kiderült, hogy korábban minimális kapacitással dolgoztak a hivatalban. A fejlődést érzékeltetve elmondta: a 90-es években két-három ember foglalkozott a gazdasági adatokkal, ma már egy 900 fős részleg kezeli ezt. Rámutatott arra is, hogy korábban hiányzott a folyamatokból a kontroll. Azonban a hibákból tanulva, az Eurostat ma már ellenőrzi a tagállamok által közölt adatokat.

Az EU a válság kirobbanása után levonta a tanulságot: a statisztikák kezelése nem lehet pusztán nemzetállami hatáskör. Általánosan kialakult vélemény, hogy ha a görög kormány nem szépített volna gazdasági mutatóin, az unió gyorsabban be tudott volna avatkozni, nem lett volna szükség gyors tűzoltásra.

Az uniós szintű statisztika több kihívással is küzdött az elmúlt években. Az egyik problémát, az erőforrás hiányát már sikerült orvosolni, azonban az egyes országok eltérő statisztikai módszereit már nehezebb közelíteni egymáshoz.

Az Európai Bizottság a koherensebb és megbízhatóbb nemzeti adatok előállítása érdekében komoly statisztikai szigorításokat helyezett kilátásba, elszámoltathatóbb és átláthatóbb módszereket kíván kialakítani. A cél az, hogy ne fordulhassanak elő olyan „stiklik”, mint korábban, mivel a befektetői bizalmat is csak a megbízható adatok szolgáltatásával lehet visszanyerni.

Biztosítani szeretnénk, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy a politika befolyásolja a statisztikát - nyilatkozta még áprilisban Algirdas Semeta uniós biztos a szigorúbb intézkedésekkel kapcsolatban.

Az elhúzódó válság következtében és a tagállami megszorítások láttán képmutató magatartásnak tűnne, ha az uniós bürokrácia nem törekedne saját kiadásainak csökkentésére. Az uniós vezetők ezt felismerve takarékoskodásba kezdtek, és igyekeznek minél nagyobbat húzni azon a bizonyos nadrágszíjon.

Az Európai Bizottság még január végén felszólította az Európai Unió központi intézményeit, hogy jövő évi költségvetésük tervezésekor tanúsítsanak maximális önmérsékletet. Itt kell megjegyezni, hogy az intézmények működési költsége 2010-ben a teljes EU-költségvetés kevesebb mint 6 százaléka volt, és ennek mindössze felét tették ki a bérek.

Az EP ennek megfelelően el is fogadott egy jelentést, amely kimondja, hogy jövőre reálértékben nem nőhet az EP intézményi költségvetése, és meg kell vizsgálni, milyen további takarékossági lehetőségek állnak rendelkezésre. Mi több, az EP jogi szakbizottsága előző héten fogadta el azt a javaslatot, amely előírná az eurokraták fizetésének csökkentését, a nyugdíjkorhatár emelését, valamint a fizetett utazások költségének mérséklését is.

A Bizottság, valamint az EP legfrissebb javaslatai kapcsán azonban felvetődött az a kérdés, hogy meddig lehet úgy csökkenteni a kiadásokat, hogy az még ne menjen a munka rovására, meddig nem érzi meg az uniós gépezet a forráselvonást. A Parlament fent említett szakbizottsága is felhívta arra a figyelmet, hogy nem hajthatnak végre felülről irányított leépítéseket, hiszen az károsan hatna az intézmények működésére. Ezért az, hogy az intézmények hol szorítanak jobban saját költségvetésükön, rájuk van bízva.

Szegény eurokratákra manapság amúgy is rájár a rúd, a European Voice csütörtöki számában számolt be arról, hogy az uniós bürokratákat Brüsszelben egyre több atrocitás éri a munkájuk miatt.

Hogyan kerülnek kalózok az Európai Parlamentbe? A válasz igen egyszerű: az európai parlamenti választások révén. Az EU országaiban működő kalózpártok a közelmúltban fórumot tartottak Prágában, ahol elhatározták, hogy a 2014-es európai parlamenti választásokon egységes pártként indulnak.  

Első hallásra a kezdeményezés jól megszervezett poénnak tűnhet, csakhogy nem az. A kalózpártok valóban léteznek. Sőt, felmérések szerint körülbelül ötven országban vannak jelen, még Fehéroroszországban és Tunéziában is, valamint Máltát kivéve az összes uniós tagállamban működnek.

De mitől kalóz egy párt? A kalózpártok „őse” 2006-ban jött létre Svédországban, megnevezése a „Pirate Bay” internetes fájl-letöltési portál nevéből származik. Alapítója Rick Falkvinge a mai napig meghatározza a „kalózok” értékrendjét. A kalózpártok fő célkitűzése megőrizni az internet szabadságát és megakadályozni az ACTA életbelépését. Küldetésüknek tekintik az információs önrendelkezés, a magánszféra, a tudás és kultúra szabad használatának megvédését.

Sok országban a kalózpártok támogatottsága a kisebb politikai erőkhöz hasonló, a német kalózpárt például jelenleg 13 százalékon áll, Ausztriában pedig a legutóbbi tiroli helyhatósági választásokon a kalózpárt egyik képviselője bejutott a városi tanácsba. Magyarországon is aktívan működik a mozgalom, de egyelőre nem pártként.

A  prágai fórumon a kalózpártok úgy döntöttek, hogy ezentúl még aktívabban részt kívánnak venni a politika alakításában és minden államban arra fognak törekedni, hogy elfogadott politikai csoportosulásként tartsák őket számon.

A párt ambiciózus törekvéseit elnézve elképzelhető, hogy 2014-ben az európai parlamenti szavazólapra a Kalózpárt neve is felkerül majd.

Az Európai Bizottság jövőképe szerint életünket hamarosan behálózzák és irányítják az egymással kommunikáló tárgyak és - így segítik a mindennapi életünket. De biztonságos-e ez a jövő?

A Bizottság első pillantásra kissé utópisztikus jövőképe szerint egy reggeli egyetemi óra elmaradása esetén a diákok nyugodtan aludhatnának tovább az egymással kommunikáló tárgyaknak köszönhetően. Egy példa szerint, ha az egyetemi tanár megbetegedne, jelezné az egyetemnek, amely automatikus üzenetet küldene a diákok internettel összekapcsolt tárgyainak, így például a tanuló elektronikus naptárának, ami észlelné, hogy az óra elmaradása miatt egy-két órával többet lehet aludni. A naptár ezt jelezné az ébresztőórának, ami ezért később keltene, de a kávéfőző programja is később indulna el.

Egy másik, egyszerűbb példa alapján az autóbalesetnél az autó jelezne a legközelebbi kórháznak, ez pedig a balesetet szenvedett jármű által kibocsátott koordinátákra azonnal mentőt küldhetne. A többi autó is jelezne az utasának út közben, hogy kerülje el a baleset helyszínét, így a dugók kialakulását is meg lehetne előzni.

Ez az elképzelés az „Internet of things”, amit magyarra „tárgyak internetének” fordítanak, de talán könnyebben érthető, ha az internet segítségével kommunikáló tárgyakra gondolunk.

Ha belegondolunk, hogy egy ideje léteznek olyan hűtők, amelyek elküldik a bevásárló listát a telefonunkra, valamint a legmodernebb GPS-ek már tudatosan elkerülik a dugókat és az útépítési munkákat, már nem is hangzik olyan utópisztikusnak a Bizottság terve.

A Bizottság adatai szerint egy átlagos polgár ma legalább két olyan tárggyal rendelkezik, amely csatlakozik az internethez, azonban ez a szám 2015-ig várhatóan hétre – világszinten összesen 25 milliárdra – fog nőni, 2020-ra pedig akár kétszer ennyi, 50 milliárd is lehet. Az sem elhanyagolandó - az érvelés szerint -, hogy a kommunikáló eszközök ipara több millió új munkahelyet teremtene az unióban.

Kétségtelen tehát, hogy a jövő a tárgyak hálózati kommunikációjában rejlik, azonban a Bizottság felhívja a figyelmet a kezdeményezés „árnyoldalaira” is, mivel sok, – főleg adatvédelmi – aggályt is felvet az elképzelés. Azáltal, hogy az életünket behálózzák és irányítják az egymással kommunikáló tárgyak, sokkal kiszolgáltatottabbá válhatunk az internetes bűncselekményeknek is. Mindemellett szinte minden lépésünket követhetik a technikai eszközök.

A Bizottság ezen megfontolások alapján indít konzultációt arról, hogy hogyan lehet ezt a kényelmesebb jövőt biztonságosabbá is tenni. A jövő közelebb van, mint gondolnánk…

Goran Bregovic elismert szerb-horvát zeneszerző elkészítette az Örömóda folklór változatát. Bregovic, aki a balkáni cigányzenét világszerte népszerűvé és elismertté tette, Boris Tadic szerbiai elnökválasztási kampányárára készítette el az újszerű feldolgozását.

A zene, ami itt hallgatható meg, sokkal könnyedebb és vidámabb lett az eredeti változatnál. Mondhatni, elkészült az Örömóda „bulizós” változata, amely a trombita és a harmonika különleges hangzására épül, valamint érződik, hogy Bregovic feldolgozásai a lakodalmas zenéből táplálkoznak.

Nem véletlen, hogy éppen az Örömódára esett a választás, ugyanis Szerbia márciusban uniós tagjelölt státuszt kapott, és akár már októberben megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. Az sem véletlen, hogy nem a szöveg szerb fordításával rukkolnak elő a zenészek, hanem inkább az újszerű zene erejével próbálnak hatást gyakorolni az emberekre.

Az Örömódának, ugyanis nincsenek hivatalos tagállami fordításai, a közös nyelv a dallam; Beethoven IX. szimfóniája. Bregovic ezt a közös nyelvet használta föl az unió népszerűsítésére – csak egy kicsit átértelmezve.

Nekünk nagyon tetszik a végeredmény. Jó zenehallgatást!

Beszámoló

A Külügyminisztérium, az Európai Bizottság és az Európai Parlament közös projektjeként valósult meg "Rajtad múlik!" címmel az Európai Unió többéves költségvetési tárgyalását szimuláló vetélkedő. Az esemény főszervezője a Negotiation Moot, amely nyolcadik alkalommal rendezett ilyen versenyt. Az 1000 milliárd euró elköltésére 106 egyetemista és főiskolás jelentkezett az ország 18 felsőoktatási intézményéből.

A vetélkedőn a hallgatók egy-egy európai uniós tagállam tárgyalódelegációjának, majd az Európai Parlament frakcióinak szerepét játszották el. Feladatuk az volt, hogy kellően felkészülve felmérjék saját országuk és frakciójuk, illetve a többi tagállam és képviselőcsoport érdekeit, majd a tárgyalási szimuláció alatt a valóságnak megfelelően saját véleményüket képviselve próbálják meg előmozdítani a közös álláspont kialakítását.

A versenyzők háromnapos tréningen ismerkedhettek meg az Európai Unió intézményeivel, döntéshozatalával, a jelenlegi (2007-2013) és a tervezett költségvetéssel (2013-2014) olyan szakértők előadásában mint Hajdú Márton (Magyarország Állandó Képviseletének brüsszeli szóvivője), vagy Polner Gergely ( az Európai Parlament tájékoztatási vezetője  az Egyesült Királyságban).

A verseny előtti 2 hetes felkészülés alatt, a pozíciópapírok, illetve a játékosok által írt sajtóanyagok megírása is rendkívüli tájékozottságot igényelt. A verseny első felében "eljátszott" Tanácsi napok alatt a 3-4 fős csapatoknak  a Bizottsági költségvetési javaslatot alapul véve kellett a többi delegációval tárgyalnia. Németország képviselőjeként igen nehéz dolgunk volt, hiszen mint a legnépesebb állam, és az Európai Unióban legnagyobb tekintéllyel rendelkező ország, valóban súlyt kellett adnunk annak, amit mondtunk. Ám a valóság ellenére nem sikerült egy erős "Merközy" tengelyt kialakítani, és el kell ismernem, hogy a költségvetés elfogadásakor sem a mi delegációnk járt a legjobban.

A Tanácsban közösen elfogadott költségvetés "finomhangolása" folytatódott a parlamenti napokon, amikor is a frakciókba és bizottságokba osztott képviselőknek a pártjuk érdekeinek megfelelően kellett a többi frakcióval tárgyalnia. Az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) görög képviselőjeként sem volt könnyű dolgunk, mivel kis pártról lévén szó, a szövetségkötés és kompromisszumkészség nélkül nem érhettünk volna el sikert.

Végül is úgy gondolom, ha csak "játék" szintjén is, de sikerült egy minden tagállami és frakcióérdeket figyelembevevő, a realitáshoz közel álló költségvetést elfogadnunk, miközben minden résztvevő életre szóló élménnyel és új barátokkal gazdagodott.

A szimulációnak köszönhetően gyakorlati, a való életben is rendkívül hasznosnak bizonyuló készségeket sajátítottunk el, ami a hagyományos felsőoktatási képzések során általában nem lehetséges. A felkészülés és a verseny során megtanult puha készségek (pl.: tárgyalástechnika, csapatmunka, magabiztosság) értékes tapasztalatokat nyújtottak. Remélem, hogy ezek majd a munka világában való boldogulásban is segítenek, nem kizárt, hogy akár abban, hogy mint a magyar érdekek képviselőinek jövő generációja dolgozzunk, Brüsszelben...

Aki véletlenül lemaradt volna a mostani versenyről ne csüggedjen, mert a Negomoot szervezet minden évben megrendezi az eseményt!

A beszámolót Farkas Anita, a versenyen harmadik helyezést elért csapat tagja, egyetemista hallgató írta.

2012. április 1-jén lép hatályba az Európai Polgári Kezdeményezés, amely révén egy új jog illeti meg az unió polgárait, ha úgy tetszik, mi is beleszólhatunk az európai ügyekbe. Azáltal, hogy a kezdeményezők egy csoportja összegyűjt egymillió aláírást, kötelezheti az Európai Bizottságot egy európai jogszabály kezdeményezésére.

Első hallásra sokakban felmerülhet, hogy ha „csak ennyi” a feladat, akkor szinte bármilyen témát a Bizottság elé lehet citálni. Azonban ne gondoljuk, hogy azért, mert a polgárok kezdeményezhetnek, nem vonatkoznak rájuk is szigorú szabályok.

Rögös út vezet addig, amíg egy polgári kezdeményezést befogad a Bizottság, mivel egy hosszú procedúrának kell megfelelni. Ez nem is véletlen, hiszen a Bizottságig csak is a releváns kezdeményezések juthatnak el, fontos ugyanis, hogy valóban európai jelentőségű problémát karoljon fel egy kezdeményezés. Ennek értelmében, nem lehet polgári kezdeményezést indítani arról, hogy legyen ingyenes a BKV vagy legyen olcsóbb a sör. Csak olyan kezdeményezést lehet megfogalmazni, amely az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik.

Az aláírásgyűjtést egy legalább héttagú „polgári bizottság” kezdeményezheti, melynek minden tagja más-más állampolgárságú. Ennek a szervezőcsoportnak kell regisztrálnia az ügyet a Bizottságnál, majd ettől számítva 12 hónapon belül összegyűjtenie országarányosan az egymillió támogató aláírást. A Bizottság témában kiadott útmutatója felhívja a figyelmet arra, hogy a polgári kezdeményezés megszervezése anyagi és egyéb forrásokat is igényel, tehát csak akkor érdemes belekezdeni, ha a támogatókat és szponzorokat tudunk magunk mellé állítani. A Bizottságnak 3 hónapja van mérlegelni azt, hogy a kezdeményezést a napirendjére kívánja-e tűzni.

A fentiekből kiderül, hogy bizony hatalmas munka áll az előtt, aki ezen eljárás keretében szeretné elérni azt, hogy a Bizottság felkarolja kezdeményezését. Csak megfontolt, releváns ügyek kerülhetnek  a Bizottság elé.

Az EUobserver előző héten számolt be arról, hogy az első érvényes polgári kezdeményezés április 1-jén indul és célja a vízkészlet megóvása. A kezdeményezés olyan jogszabályokat sürget, amelyek megakadályozzák a vízkészlet magánkézbe adását és deklarálják a vízhez való hozzáférést, mint alapvető emberi jogot.

Az unió több tagországában drágul a tojás ára, közben pedig közeleg a húsvét. Az állatjóléti előírások javítása, na meg persze a tyúkok boldogabb földi életének megteremtése érdekében, az Európai Unió 1999-ben irányelvben határozta meg azt, hogy a tagállamoknak be kell vezetniük a hagyományos ketreces tojótyúktartás tilalmát.

A tagállamoknak 12 éve volt arra, hogy jobb életfeltételeket teremtsenek a tojótyúkok számára, az az, hogy a gazdaságok felszereljék fészkelőhellyel, kapirgálótérrel és ülőrúddal a ketreceket. Az 1999/74/EK irányelv előírja, hogy minden egyes tojónak 750 cm² területet kell biztosítani a ketrecben; emellett fészekládáról, alomról, ülőrúdról és karomkoptató eszközökről is gondoskodni kell, hogy a tyúkok kielégíthessék biológiai és viselkedésbeli igényeiket.

A határidő az év elején járt le, azonban 13 tagország nem tett eleget a fent említett „csirkejóléti” előírásoknak. A halogatott átalakítások most tojáshiányhoz vezettek, ugyanis azokból a gazdaságokból, amelyek nem korszerűsítettek, nem szabad tojást eladni. A tojáshiány pedig nagyon gyorsan feltornázta a keresletet, így az árakat is a piacon.

A híradások arról számolnak be, hogy valóságos „tojásturizmus” indult azokból az országokból, ahol megcsappant a tojás eladása. Az MTI arról számol be, hogy „bőröndszámra viszik a csehek a határmenti német boltokból a tojást, mert ott jóval olcsóbban vehetik meg, mint otthon.” Emiatt a németországi üzletek már korlátozzák a vásárlást.

De nemcsak a hiányzó mennyiség miatt drágul a tojás, hanem azért is, mert a termelőknek jelentős beruházásokat kellett végrehajtaniuk. A tojásárak Magyarországon is emelkedtek az elmúlt egy évben, tavaly januárhoz képest 6 forinttal nőtt a tojás ára.

A helyzetet már csak az bonyolítja, hogy közeleg a húsvéti tojás szezon, amikor is Európa-szerte háziasszonyok ezrei főznek és díszítenek tojást. Azonban ha a tojás ára tovább drágul, lehet, hogy kevesebb kerül majd az ünnepi asztalra.

Lehet, hogy ebben az évben „csak” csokitojást hoz a nyuszi?