Biztonságpolitika.hu

Az évszázadok során az Jordánia területe több birodalom területét képezte, 1922-ig az Oszmán Birodalom része volt, majd az I. világháborút követően a Hidász Hasemita család vált az uralkodó dinasztává, az első uralkodó I. Abdullah király lett. Uralkodása alatt vált független királysággá Jordánia, illetve egyesült Kelet-és Ciszjordánia. Miután I. Abdullahot meggyilkolták, fia Talal lépett a trónra csupán egy évig, ekkor fogadták el az új alkotmányt, amely a mai napig hatályos és túlzott jogköröket biztosít a királynak.  Ezt követően az ő fia, Husszein vette át az uralkodói címet, aki rendkívül sokáig, 37 évig uralkodott és az egyik legjelentősebb uralkodója volt az országnak. Stratégiája a konszenzusra való törekedés és a megfontolt diplomácia volt. Számára a legnagyobb politikai kihívást az arab nacionalizmus jelentette, amely különösen a palesztin lakosság körében óriási népszerűségnek örvendett. A háborúk sorozatát kihasználva többször is felfüggesztette a parlamenti választásokat uralkodása alatt, például 1967 után nem tartottak hivatalos parlamenti választásokat, így az intézmény marginális szerepet játszott a politikai életben. Husszein király hol feloszlatta, hol összehívta a törvényhozást. 1989-tól ún. politikai nyitás figyelhető meg az országban, aminek az oka a jordán gazdaság válsága, a lakosság romló szociális helyzete, a hidegháború vége, illetve a rezsim hatalmának meghosszabbítása. A szervezett politikai pártok is 1989 után kezdtek létrejönni, amikor általános parlamenti választásokat tartottak, ami az első viszonylag szabad referendumnak tekinthető. A jelenlegi uralkodó pedig II. Abdullah király, aki apja halálát követően, 1999-ben lépett trónra. Az új király belpolitikai lépéseit is végig kísérte a palesztin-izraeli konfliktus, amely megnehezítette a királyság belpolitikai reformjainak továbbfolyását. A 2000-es évek elején jelentős anyagi támogatást kapott az ország az Egyesült Államoktól, azonban a jelentős mértékű támogatás gazdaságilag pozitív hatást fejtett ki, valójában megerősítette a tekintélyuralmi rendszert az országban, mivel nem kötötték őket feltételekhez, mint például politikai reformokhoz. Mivel Jordánia az izraeli-palesztin konfliktus és az iraki háború között ekkor a béke-szigetét jelentette, és ráadásul mérsékelt bel- és külpolitikát folytat, ezért a nyugati hatalmak eltekintettek az emberi jogok megsértésétől és a politikai szankcióktól az országgal szemben.

II. Abdullah trónra kerülése

Az 1990-as évek végén már közismert tény volt az országban, hogy az uralkodó, Huszein rákbeteségben szenved. Ekkor a koronaherceg pozícióját Abdullah testvére, Haszan bin Talal töltötte be, így mindenki arra számított, hogy ő lép a trónra. Halála előtt azonban a király másik fiára, Abdullah al-Huszeinre ruházta át titulust[1], mivel Hamzah herceget túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartották ahhoz, hogy átvegye a trónt. 1999. február 7-én elhunyt Husszein király, így helyét legidősebb fia, a 37 éves II. Abdullah vette át, aki koronázásáig a hadsereg vezérőrnagyaként szolgált. Trónörökösévé a 18 éves féltestvérét, Hamzehet nevezte ki, amellyel célja részben a királyi családon belüli rangsor megszilárdítása volt. Míg a korábbi koronaherceg (Haszan herceg) népszerűnek számított az országban és nemzetközileg is elismerték, addig Abdullah a jordániai nép számára idegennek tűnt angol származású édesanyja és angol akcentusa miatt.[2] 2004-ben azonban Abdullah megfosztotta féltestvérét, Hamzahet a trónörökös címtől, felülbírálva néhai apjuk, Husszein király utolsó kívánságát. 2009-ben trónörököseként legidősebb fiát, Husszein bin Abdullah herceget jelölte ki. 2021-ben Hamzah herceget állítólag házi őrizetbe vettek, miután korrupcióval és inkompetenciával vádolta az ország vezetőit, majd 2022-ben lemondott királyi hercegi címéről. 2022 májusában az uralkodó megerősítette a volt trónörökös házi őrizetét és „kiszámíthatatlannak” nevezve őt egy szigorú hangvételű levélben. II. Abdullah király a közölte, hogy Hamzah herceget a palotájában tartják fogva, ahol korlátozzák kommunikációját és mozgását, mivel féltestvére aláássa Jordánia stabilitását.

Belpolitika

Az új király belpolitikai lépéseit is végig kísérte a palesztin-izraeli konfliktus, többek között a 2000-ben kirobbant második intifáda, amely „megnehezítette a királyság belpolitikai reformjainak továbbfolyását”.[1]  Abdullah uralkodásának első és legfontosabb intézkedésének a gazdaság liberalizációja tekinthető, amely során csökkentette a vámokat és átalakította a külkereskedelmi szektort. 2000-ben Jordánia csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (World Trade Organization —WTO), majd 2001-ben ratifikálta az Egyesült Államokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodást. Ezek az események arra utaltak, hogy az ország elköteleződött a kereskedelem további liberalizációja mellett. A több évnyi küszködés után az Arab-öböl menti államokból származó „olajtámogatások” és az Egyesült Államok gazdasági támogatásának növekedése révén Jordánia gazdasága lendületet vett, és 2004-ben 7 százalékos növekedést ért el.

2000 őszén az iszlamisták, baloldaliak és a palesztin származású jordániaiak tüntetéseket szerveztek, hogy követeljék az 1994-es szerződés érvénytelenítését és kifejezzék támogatásukat a palesztin felkelés (intifáda[2]) iránt. Az egész arab világban tapasztalható demonstrációk kiemelkedőek voltak az országban, mivel a lakosság több, mint fele palesztin származású. A tüntetéseket végül 2000 végén betiltották. 2001. június 16-án a király feloszlatta a parlamentet[3] majd 2001-től kezdődően két éven át rendeletekkel kormányzott, majd polgári szabadságjogok elleni fellépés 2002-ben fokozódott: tisztességes eljáráshoz való jogot és a személyes szabadságjogokat korlátozták, majd csak 2004-ben a palota és az ellenzék közötti megállapodás tette lehetővé a polgári szabadságjogok további bővítését. A választások 2001 novemberében lettek volna esedékesek, azonban az uralkodó határozatlan ideig elhalasztotta azokat.[4]

2002-ben erőszakos zavargások robbantak ki Maan városában. A hatóságok azt állították, hogy törvénytelen és illegális banditacsoportokkal szemben kellett a megszokottnál erélyesebben fellépniük, ezért lett hat halottja és számtalan sebesültje, valamint letartóztatottja a demonstrációnak. A tüntetések kiváltó oka a hatóságok ki akartak hallgatni egy helyi iszlamista vezetőt, miután ismeretlen tettesek meggyilkolták az USAID Ammanban tartózkodó munkatársát. A férfi megtagadta a kihallgatást és az őt támogatók zaklatásként tekintettek a hatóságok fellépésére, így úrrá lett az erőszak a városban. Az incidens azért váltott ki nagy visszhangot, mivel rendkívül erőszakosan léptek fel a hatóságok, illetve déli országrész (ahol Maan városa is található) hagyományosan monarchia hűnek mondható. Viszont az elmúlt évek gazdasági és politikai reformjainak köszönhetően csökkent a életszínvonal a térségben.[5]

2005 augusztus 19-én három rakétát lőttek ki az amerikai haditengerészet két hajójára Akaba kikötőjében és november 9-én Ammánban öngyilkos merényletek 60 halottat és több mint 100 sebesültet követeltek. A merényleteket az Iraki al-Káida követte el, amelynek vezetője, Zarqawi is jordániai származású volt. Ezt követően Abdullah király egy volt tábornokot nevezett ki miniszterelnökké, Marouf al-Bakhitot, és arra kérte, hogy a gazdasági és politikai reformfolyamat fenntartása mellett foglalkozzon a biztonsági kérdésekkel. Az új kormány megkezdte a terrorizmus elleni törvénytervezet kidolgozását, amelyet 2006-ban elfogadott a parlament. A törvény büntethetővé teszi bármely terrorista csoport finanszírozását, a velük való kapcsolattartást és a terroristák toborzását.

2006-ban a király nyilvánosságra hozta a Nemzeti Programot (2006-2015). A dokumentum II. Abdullah tíz évre szóló programját tartalmazza, amelynek egyik fő célja a gazdasági reformok szorgalmazása. „A terv körülbelül 7-9 százalék közötti növekedési ütemmel, a külső adósságállomány csökkenésével, valamint a szociális problémák jelentős enyhülésével, csökkenő szegénységgel és a nők emancipációjával számol.”[6]

A kormány és a politikai pártok közötti kapcsolat azonban továbbra is feszült maradt, mivel a 2007-es választásokat szabálytalanságok és a fő ellenzéki párt, az Iszlám Akciófront (IAF) tagjainak letartóztatása árnyékolta be. A 2007. júliusi önkormányzati és a 2007. novemberi parlamenti választások előtt a kormány és a fő ellenzéki mozgalom, az Iszlám Akciófront (IAF) között egyre erősödött az ellenséges retorika. A biztonsági erők május és június között letartóztatták az IAF kilenc tagját „nemzetbiztonság veszélyeztetése” miatt. Az IAF a választások napján hivatalosan visszalépett az önkormányzati választásoktól, de a 965 megpályázott helyből 2-t elnyert. A párt azzal vádolta a kormányt, hogy biztonsági szervezeteket használt a szavazás manipulálására, a kormány pedig azzal vádolta az iszlamistákat, hogy alá akarták ásni a választásokat. A 2007. novemberi parlamenti választásokon a parlamenti helyek többségét a függetlenek szerezték meg. Az ammani székhelyű al-Urdun al-Jadid Kutatóközpont választási szabálytalanságokról számolt be, beleértve a szavazatvásárlást és a szavazók nem megfelelő személyi igazolványok használatát.

A politikai pártokról szóló ellentmondásos törvény 2008-ban lépett hatályba. A törvény 50-ről 500-ra emelte a pártok bejegyzéséhez szükséges tagok számát, és növelte azoknak a körzeteknek a számát, amelyekből a tagokat ki kell választani. Áprilisban a belügyminisztérium feloszlatott 17 olyan politikai pártot, amelyek nem feleltek meg az új követelményeknek; további öt párt más pártokkal egyesült. A változtatásoknak köszönhetően a bejegyzett pártok száma a korábbi 37-ről 14-re csökkent.

A király 2009 novemberében váratlanul feloszlatta a parlamentet, és 2010 novemberéig rendelet útján kormányzott. A nemzetközi megfigyelők a 2010. novemberi választásokat technikailag jól lebonyolítottnak ítélték, de az IAF bojkottálta azokat, arra hivatkozva, hogy a strukturális torzítások garantálták a király támogatóinak sikerét. A 2010-es választási reformnak köszönhetően megnövekedtek az alsóházi helyek, megduplázták a nők mandátumát és fenntartották a 9-9 helyet a keresztény és beduin törzsi képviselők számára is.

Jordánia nagyrészt elkerülte a 2011-ben a Közel-Keleten végig söprő széles körű politikai zavargásokat. Az év végén azonban felerősödtek a reformokat követelő felhívások, ami októberben Marouf al-Bakhit miniszterelnök és négy miniszter kivételével az összes kabinetminiszter lemondásához vezetett. A király Bakhit helyére Awn Khasawneh-et, a Nemzetközi Bíróság korábbi bíráját nevezte ki, akit reformbarátnak tartottak. Bár a király intézkedései a nép követeléseinek lecsillapítását célozták, azok nem eredményeztek jelentős változásokat. Mind az uralkodó, mind a miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a parlamentnek közvetlen szerepet biztosít a kormányalakításban, valamint arra, hogy „nyilvános vitát” tartanak a választási törvény módosításáról, de ezekre nem került sor.

Az újonnan kinevezett miniszterelnök 2012 elején lemondott, helyére Fayez El-Tarawneh került, aki szintén lemondott októberben. A király ezután Abdullah Ensourt nevezte ki ügyvivő miniszterelnöknek egy átmeneti kormányba, amelynek feladata a választások lebonyolítása volt. Júniusban a parlament Abdullah király sürgetésére új választási törvényt fogadott el, amelyet a rezsim számos ellenfele, köztük az IAF is bírálta a törvényt, és bojkottálni igyekezett a közelgő választásokat. A kritikusok szerint az új törvény továbbra is a törzsi kapcsolatokon alapuló szavazásra ösztönöz, nem pedig a politikai és ideológiai hovatartozásra, mivel viszonylag kevés mandátumot oszt ki az arányos képviselet alapján. A parlamentet 2012 októberében feloszlatták, és 2013 januárjában új választásokat tartottak egy új keretrendszer alapján. Abdullah Ensour veterán politikust és közgazdászt márciusban ismét miniszterelnökké nevezték ki.

2014-ben Jordánia véget vetett a halálbüntetésre vonatkozó nyolcéves nem hivatalos moratóriumnak és akasztással 11 gyilkosságért elítélt férfit végzett ki. A régióban több országban is elterjedt a halálbüntetés, mint például Szaúd-Arábiában is, de ez a lépés nagy mértékben lelassította az országban elindult liberalizációs folyamatokat. 2017-ben, emberi jogi csoportok széleskörű felháborodását váltott ki 15 ember kivégzése. Az Amnesty International emberi jogi csoport szerint az akasztással végrehajtott kivégzésekre titokban került sor és nagy visszalépést jelent az emberi jogok védelme terén.

2016-ban Jordánia módosította választási törvényét, hogy új választási rendszert vezessen be a 2016-os parlamenti választásokra. Az új rendszer célja, hogy nyílt listás, arányos rendszert hozzon létre az egyes többtagú választási körzetekben, valamint megszüntesse az országos szintű egyéni választókerületet. Szeptember 20-án a jordániaiak a felülvizsgált választási törvény értelmében 150 helyett, 130 képviselőt választottak a képviselőházba, vagyis parlament alsóházába. A választási részvétel az új választási törvény miatt azonban alacsonyabb lett, mint az előző választásokon, mivel a külföldön élő jordániai állampolgárok nem szavazhattak (kb. 1 millió fő).

A 2020-as általános választásokat az ország gazdasági válsága közepette tartották, miközben a COVID-19 világjárvány miatt összeomlani készült az állam létfontosságú turisztikai szektor. 2020 márciusában a Nemzetközi Valutaalap 1,3 milliárd dollárnyi támogatást hagyott jóvá Jordániának. A járvány közepette tartott választásokon alacsony volt a részvételi arány: a mintegy 4,6 millió választásra jogosultnak mindössze 29,86 százaléka adta le szavazatát. Október 7-én pedig az uralkodó Bisher al Khasawneh korábbi diplomatát nevezte ki az ország új miniszterelnökévé, aki jelenleg is ezt a tisztséget tölti be. A legtöbb mandátumot függetlenek nyerték el, akik közül sokan a monarchiához lojálisnak tartott törzsi személyek és üzletemberek voltak. A fő ellenzéki csoport, az Iszlám Akció Front (IAF), az Islah Szövetség és a Muszlim Központ Párt egyenként 5-5 mandátumot szerzett. A 2020-as választások során egyre gyakoribbá vált a szavazatvásárlás, részben a világjárvány okozta súlyos gazdasági helyzet miatt.

Jordánia Legfelsőbb Bírósága 2020 júliusában feloszlatta a Muzulmán Testvériség helyi szervezetét arra hivatkozva, hogy nem sikerült rendeznie a jordániai törvények szerinti jogviszonyát. 2014 óta a hatóságok illegálisnak tekintik a szervezetet, arra hivatkozva, hogy a politikai pártokról szóló 2014-es törvény értelmében nem újították meg az engedélyüket.

A polgármesterek, a helyi és önkormányzati tanácsok, valamint a 12 új kormányzósági tanács megválasztására 2022 márciusában került sor. A választási részvétel 30 százalék alatt volt, és az IAF bojkottálta a szavazást. A választásokat a helyi törzsi politika uralta; mindössze 74 jelölt jelentette be hivatalosan a politikai pártokhoz való tartozását. Az Al-Hayat Centre for Civil Society Development (helyi nem kormányzati szervezet) arról számolt be, hogy a választás napján a királyság egész területén a szigorú biztonsági intézkedések veszélyeztették a szavazatok titkosságát. A szavazóközpontok bezárása után 10 településen erőszak tört ki.

Covid-19 világjárvány

Jordániában az első pozitív COVID-19-es esetet 2020. március 2-án azonosították, majd a kezdeti, első korlátozásokat két héttel később vezették be. II. Abdullah király rendeletet írt alá, hogy hatályba léptesse a nemzetvédelmi törvényt, amely a vírus terjedésének megfékezése érdekében szükségállapotot rendelt el. A miniszterelnök és a Nemzeti Válságkezelési Központ által vezetett Nemzeti Reagáló Csoport bevezette a vírus ellen védekező, szigorú lezárási és válaszintézkedéseket. Ezek közé tartozott például az iskolák és egyetemek bezárása, a légi és szárazföldi közlekedés megszüntetése, határátkelőhelyek, valamint a magánvállalkozások, bankok bezárása és a nem létfontosságú közszolgáltatások leállítása. Emellett minden nyilvános vallási összejövetelt és társadalmi eseményt megtiltottak. 2020 augusztusáig a napi esetek száma Jordániában alacsony maradt, ezért a kormány enyhíteni kezdte a korlátozásokat. Nem sokkal a november 11-i parlamenti választások után azonban a napi fertőzések száma megugrott, és megközelítette a 8000-et. Második lezárást és részleges kijárási tilalmat vezettek be, beleértve az üzletek lezárását 2021 márciusában megkezdődött a világjárvány második hullámba, amikor már napi több, mint 9500 esetet regisztrálták. Az ország 2021 januárjában elindította az oltási kampányát.

A kormány számos intézkedést vezetett be, hogy enyhítse a válság emberekre és vállalkozásokra gyakorolt negatív hatásait. Ezek közé tartozik több ösztönző intézkedés is, amely a magánszektort célozza, ilyenek voltak például a támogatási csomagok, amelyek azonban nem voltak olyan hatékonyak, mint várták.[1] A rendszeres állami támogatásban részesülő jordániai háztartások aránya 2021 augusztusában csökkent. A jordániai háztartások mindössze 34 százaléka számolt be arról, hogy 2021 júniusában és 2021 augusztusában támogatást kaptak, szemben a 2021. februári 43 százalékkal.

A kormány gazdasági embargót rendelt el a járvány kitörése után, amely a vírus megfékezése érdekében korlátozta a nem létfontosságú gazdasági tevékenységeket és az emberek mozgását. A nemzeti GDP a becslések szerint 23 százalékkal csökkent a lezárás ideje alatt. A legsúlyosabban a szolgáltatási ágazatot érintette a világjárvány, ahol a becslések szerint közel 30 százalékkal esett vissza a termelés. A háztartások jövedelme átlagosan körülbelül egyötödével csökkent a zárlat miatt, ami elsősorban a szolgáltatási szektorban folytatott tevékenységek csökkenésének, a feldolgozóipari tevékenység lassulásának és a külföldről érkező hazautalások csökkenésének tudható be. A világjárvány tulajdonképpen tönkretette Jordánia gazdaságát, amely alapvetően is megnövekedett munkanélküliséggel és növekvő adóssággal küzd. A világjárvány kezdete idején (2020 márciusa és 2020 szeptembere között) elrendelt intenzív zárlatot és egy erőteljes vakcinaprogramot követően Jordánia elkezdett kilábalni a COVID-19 okozta sokkból, és 2021 szeptemberében újra megnyitotta gazdaságát. Jordánia gazdasága számos versenytársát felülmúlta, 2020-ban csak 1,6%-kal csökkent, és 2021 első negyedévében 0,3%-kal nőtt.

Jelenlegi alkotmányos berendezkedés és választási rendelkezések

„A Freedom House által a politikai jogokról és a polgári szabadságjogokról világszerte készített éves tanulmány szerint Jordánia nem tekinthető szabad országnak.”

A Jordán Hásimita Királyság alkotmányos monarchia, amely kétkamarás parlamenttel rendelkezik. A király, II. Abdullah széles körű végrehajtó hatalommal rendelkezik. Ő nevezi ki és menti fel a miniszterelnököt és a kabinetet, valamint számos más tisztséget, például a trónörököst és a régenst, és saját belátása szerint feloszlathatja a kétkamarás nemzetgyűlést. A király uralja a politikai döntéshozatalt és a jogalkotási folyamatot is. Bár a kinevezett kormány, vagy több törvényhozóból álló csoportok törvényjavaslatokat terjeszthetnek a képviselőház elé — amely jóváhagyhatja, elutasíthatja vagy módosíthatja a törvényjavaslatokat —, minden törvényhez a kinevezett szenátus és a király jóváhagyása szükséges ahhoz, hogy törvényerőre emelkedjen. Egyéb királyi előjogok mellett a király egyoldalúan nevezi ki a fegyveres erők, a hírszerző szolgálat és a csendőrség vezetőit is.

A parlament alsóházát választják, bár a választási rendszer hátrányos helyzetbe hozza az ellenzéket, és a kamara a gyakorlatban korlátozott hatáskörrel rendelkezik. A király nevezi ki a parlament felsőházának, a szenátusnak a 65 tagját. Az alsóházat, a 130 fős képviselőházat négy évre választják. A lemondott vagy elhunyt képviselőket az adott választókerületben időközi választással pótolják. Az Nemzetgyűlés rendes mandátuma négy év, a parlament pedig évente csak négy havonta ülésezik. A fennmaradó időben a kormány és a király kormányoz az Országgyűlés hozzájárulása nélkül. Az egységes, át nem ruházható szavazati rendszert, 21, többmandátumos választókerületben alkalmazzák. Minden választópolgár egy szavazatra jogosult, az egyes választókerületekben a mandátumok száma kilenc (a kisebbségi mandátummal együtt) és kettő között változik. A 80 mandátum elosztása a különböző választókerületekben rendkívül kiegyensúlyozatlan: míg kevesebb szavazatra van szükség egy jelölt megválasztásához a kevésbé lakott és törzsek által uralt déli régiókban, több szavazatra van szükség ahhoz, hogy képviselőt válasszanak Amman, Zarqa vagy Irbid egyik, főként palesztinok lakta negyedében. A 80 mandátumból 18-at az etnikai és vallási kisebbségek kapnak: kilencet a keresztények, hármat a cserkeszek és a shishenek, hatot pedig a beduinok. A kisebbségi mandátumok rögzített kvótaként szerepelnek, és a kisebbségi jelöltek a szunnita muszlim többség jelöltjeivel együtt mutatkoznak be. A választók szabadon szavazhatnak a saját választókerületükben minden jelöltre, de csak egy szavazatuk van, vagyis a kisebbségi jelölteket a szunnita muszlim többségű szavazók is megválaszthatják, és fordítva. A beduin jelöltek csak a három beduin választókerület egyikében kampányolhatnak, ezért csak az ezekben a választókerületekben élő beduin szavazók választják meg őket.

A választásokat a Független Választási Bizottság (IEC) irányítja, amely a nemzetközi megfigyelők általánosságban pozitív kritikát kap a technikai irányítás tekintetében, bár továbbra is érkeznek jelentések szabálytalanságokról. Az IEC tagjait azonban a király nevezi ki rendelettel. A 2022 áprilisában elfogadott új nemzeti választási törvény 25 évre csökkentette a jelöltek választhatósági korhatárát, és növelte a nők előírt arányát a pártlistákon.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-61 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Photo by Hisham Zayadneh on Unsplash

[1]Tewodros Aragie Kebede, Svein Erik Stave. Impact of COVID-19 on Enterprises in Jordan: One year into the pandemic. Fafo 2021. ISBN 978-82-324-0615-9. 13. o.

[1]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 232. o.

[2]A zavargásokat az izraeli ellenzéki vezető, Ariel Sharon látogatása váltotta ki a vitatott jeruzsálemi vallási 1Hterületen, amely az al-Aksza mecsetet is magában foglalja.

[3]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 235. o.

[4]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 235. o.

[5]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 236. o.

[6] Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 241. o.

[1]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 232. o.

[2]Csicsmann László. Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó 2008. ISBN: 9789637296222. 232. o.

A A Jordán Hásimita Királyság II. Abdullah király uralkodása alatt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A biztonságpolitika és a migráció összefüggéseinek közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy a migráció az állam és a társadalom fennmaradását, a jóléti államot, a kulturális sajátosságokat és/vagy a befogadó országok identitását fenyegető veszélyként konstruálódik meg. A 2015 nyarán Európa külső határaira érkező migránsok nagy száma megterhelte a menekültügyi rendszert és a befogadó országok kapacitásait, az így kialakult helyzet megrendítette a polgárok bizalmát az egyébként korábban működőképes menekültügyi rendszerbe. A migráció nemcsak a korábban homogén európai társadalmakat alakította át, hanem az elit biztonsági kérdéssé tette, hogy igazolja a társadalmi és gazdasági problémákat, valamint fenntartsa a politikai legitimációt. 2015 nyara óta Németország rendkívül sok védelemre szoruló, különösen Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menedékkérő célpontjává vált, ezzel a meghatározó kérdéssé téve a migrációt. Ennek ellenére Angela Merkel német kancellár 2015-től kezdve, kisebb változtatásokkal ugyan, de kancellársága végéig kitartott menekültpárti álláspontja mellett. Az elemzés Merkel 2015-2016-os beszédeinek vizsgálatán keresztül mutatja be a migráció deszekuritizációját, egyben arra keresi a választ, hogy a német Willkommenskultur („üdvözlő kultúra”) milyen szerepet játszott és játszhat a deszekuritizációs folyamatban.

A téma relevanciáját adja, hogy a jelenlegi, Olaf Scholz vezette Németország továbbra sem tért le nagy mértékben a Merkel által megkezdett útról, újabban a kabinet jóváhagyta a német bevándorlási szabályok megreformálását célzó új törvényjavaslatot, amely elősegíti a harmadik országbeli képzett munkaerő bevonzását. Az egyre nagyobb gondot jelentő munkaerőhiány arra kényszerítette Berlint, hogy újraértékelje meglévő bevándorlási politikáját, amellyel megkönnyítheti a harmadik országbeli állampolgárok németországi munkavállalását.

A biztonságiasítás elméleti kerete

A biztonságiasítás elmélete a biztonság tanulmányozásának egy olyan megközelítése, amelyet eredetileg a koppenhágai iskola képviselői dolgoztak ki. Azon az elgondoláson alapul, hogy a világ, beleértve a biztonsági fenyegetéseket is, társadalmilag felépített, ami azt jelenti, hogy soha nem lehet teljes mértékben felmérni, hogy a fenyegetések „valósak-e” vagy sem.  Ole Wæver és társai szerint a biztonsági kérdések egy diszkurzív folyamaton keresztül jönnek létre, amely dramatizálja és fontossági sorrendbe állítja őket. Vagyis egy sikeres biztonságiasítási folyamatban a biztonságiasítást végző szereplő „beszéd-cselekménye” (speech act) egy referencia objektum (pl. állam, nemzeti identitás stb.) túlélésére vonatkozó „egzisztenciális” fenyegetésként jelenít meg egy problémát a beszédaktus közönsége (pl. közvélemény stb.) számára. Azáltal, hogy egy kérdést biztonsági kérdésnek nevez meg a biztonságiasító szereplő „egy adott fejlődést egy adott területre helyez át, és ezáltal különleges jogot követel, hogy bármilyen eszközt felhasználjon annak megakadályozására”. Így Wæver és munkatársai számára önmagukban nincsenek biztonsági problémák, hanem csak olyan kérdések, amelyeket „biztonságiasítottak”, azaz biztonságiasító beszédaktusok révén ilyenekké konstruáltak.

Koppenhágai Iskola diszkurzív megközelítést alkalmaz a biztonság felépítésének megértésében. Emellett azonban úgy látja, hogy a biztonságiasítás több kárt okoz, mint hasznot, ezért előnyben részesíti a deszekuritizációt, a sürgősségi intézkedések és az egzisztenciális fenyegetések nyelvezetének hiányát. Ennek értelmében a migránsok identitásának biztonságtalanítására is dolgoztak ki stratégiákat Európában. Jef Huysmans a biztonság logikájával és a politikai realista barát/ellenség dichotómia bevezetésével kapcsolatban, amelyet a biztonság megteremtésével jár, a dekonstruktivista deszekuritizáció stratégiát állítja fel. Azzal érvel, hogy a migránsok biztonságba helyezése Európában egy biztonsági dráma, amely a nemzetközi kapcsolatok minden biztonsági drámájához hasonlóan újrateremti a „mindenki mindenki elleni háborújának” hobbesi narratíváját. Huysmans számára a legfontosabb, hogy a migráns fenyegető másikként való ábrázolásában a fenyegetett identitás is megkonstruálódik.

A deszekuritizációs folyamat Németországban

A Willkommenskultur évek óta tudományos viták tárgya a bevándorlás, integráció és migránsok társadalmi részvétele témakörökben. A 2010-es évekig a Willkommenskultur kifejezést elsősorban a magasan képzett külföldi munkavállalók Németországba történő bevándorlásának elősegítése kapcsán használták. A gazdaságilag motivált vendégmunkás-vita korlátozott fókusza miatt a koncepció kezdetben nem vette figyelembe a régóta Németországban élő migránsokat, menekülteket és menedékkérőket. Ez részben intézményi szinten változott meg, amikor a Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal (BAMF) 2011 májusában először határozta meg álláspontját a fogadtatás és az elismerés kultúrájával és az abban betöltött szerepével kapcsolatban. 2011-től a kifejezés lassan a migrációs politika integrációs politikai programjává változott, és 2015 nyarán kisebb felháborodást keltett a közbeszédben, tekintettel a Németországba érkező közel egymillió menekült új reálpolitikai helyzetére.

Angela Merkel arra biztatta a németeket és más európaiakat, hogy emlékezzenek az igazságosság és az emberi jogok elveire, amelyek a válságra adott válasz középpontjában kell, hogy álljanak. Híres kijelentése – „Meg tudjuk csinálni” („Wir schaffen das”) – jelezte, hogy a német kormány kész vezető szerepet vállalni és hazai erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy kompenzálja a többi EU tagállam nem együttműködő hozzáállását, és a német társadalom nagy részét arra ösztönözte, hogy a Willkommenskultur-t tegyék alapvető attitűddé a menekültekről szóló vitában. Továbbá elmondta, hogy kormánya az elkövetkező hónapokban olyan intézkedéseket tervez, amelyek célja a közösségek, államok és a szövetségi kormány közötti erőfeszítések összehangolása, amelyek mindegyike más-más felelősséget visel a menekültként az országban maradásra jogosultak befogadásában, feldolgozásában és integrációjában. Németországnak olyan akadályokat is le kellett küzdenie, mint a nehézkes bürokrácia, ezért Merkel szerint bár „a német alaposság remek, de most német rugalmasságra van szükség”. A fordulópontot a német kormánynak az a döntése jelentette, miszerint a tagországok egyre nagyobb széttöredezettsége és a magyarországi humanitárius tragédia kockázata ellenére 2015. augusztus 24-én felfüggesztette a szíriai migránsokra vonatkozó Dublin-III rendeletet. Továbbá Németország élt a Dublini Egyezmény szuverenitási záradékával, amely lehetővé teszi az államok számára, hogy önként vállalják a menedékjog iránti kérelmek feldolgozásának felelősségét, amiért a dublini rendelet értelmében nem tartoznak felelősséggel. A dublini rendelet megkerülésével a BAMF felfüggesztette azt a kötelező vizsgálatot, amely meghatározza, hogy a menedékkérők mely országokba lépnek be először. Ezenkívül a dublini egyezmény felfüggesztésével Németország tartózkodott attól, hogy visszatoloncolja a menekülteket Olaszországba vagy Görögországba, amelyek általában az első belépési államok a Földközi-tengeren áthaladó menedékkérők és menekültek számára. Angela Merkel német kancellár egy interjúban kijelentette, hogy csak azért, mert Görögország és Olaszország olyan földrajzi helyzetű, hogy a tengeri útvonalról érkező menekültek többsége ott ér partot, igazságtalan és elfogadhatatlan, hogy ezek az államok egyedül viseljék a menekültek teljes terhét.

A német kormány menekültpárti megközelítése 2015 szeptemberében és októberében érte el a csúcsot. Ezek a politikák akkoriban elnyerték a német választók támogatását, a megközelítés azonban soha nem volt mentes a vitáktól. Merkel az osztrák kollégájával, Werner Faymann-nal folytatott találkozó után Berlinben beszédében elmondta, hogy két héttel ezelőtt humanitárius vészhelyzettel kellett szembenéznie, mivel több 10.000 kimerült menekült várta, hogy beléphessen az országba. A német kancellár visszautasította azokat az állításokat, amelyek szerint döntése súlyosbította volna az európai menekültválságot azáltal, hogy másokat Németország felé bátorított. Elmondta, hogy a müncheni főpályaudvaron menekülteket köszöntő önkéntesek képei körbejárták a világot, ezért „ha nem mutattunk volna barátságos arcot, az nem az én hazám”.

A közvélemény idővel ellenségesebbé vált az új migránsok befogadásával és integrációjával szemben. Ezt a fejleményt tükrözte az is, ahogyan a média elkezdte ábrázolni a migránsokat. A Willkommenskultur esetében ennek legegyértelműbb sarkalatos pontja a 2015. december 31-i kölni támadások tudósítása volt, ahol a média fókusza fokozatosan elmozdult a menekültekről mint áldozatokról a migránsokra mint elkövetőkre. A kölni támadások után a közbeszéd Németországban lényegesen ellenségesebbé vált az új migránsokkal szemben. Ezt a fejleményt tovább erősítették a 2016-os nizzai, ansbacki, reutlingeni és berlini terrortámadások, amelyeket részben olyan migránsok követtek el, akik nemzetközi védelmet kértek Európában. A menedékkérők menedékházai ellen elkövetett különféle gyújtogatás, valamint a Pegida tiltakozó mozgalom és az „Alternatíva Németországnak” (AfD) jobboldali párt felemelkedése a migrációval szembeni növekvő, sőt részben erőszakos ellenállást tükrözi. Ezenkívül Németország szigorúbb szabályokat fogadott el az újonnan érkezett migránsokkal szemben. A 2015. augusztus 1-jén és 2016 elején elfogadott két menekültügyi csomag a nyugat-balkáni államokat, Algériát, Marokkót és Tunéziát „biztonságos harmadik országnak” nyilvánította. Ezekből az újonnan meghatározott „biztonságos harmadik országokból” érkező menedékkérőket speciális befogadó létesítményekbe viszik, és kérelmüket gyorsítottan feldolgozzák. Alacsony a menedékjog esélye, ha a kérelmező országát „biztonságosnak” ítélik. Németország vezető szerepet játszott a 2016. márciusi EU-Törökország megállapodás tárgyalásában is, amely lehetővé teszi az összes migráns visszatérését jogi követeléseiktől függetlenül, ha illegálisan lépnek be Görögországba tengeren.

Angela Merkel 2016-os újévi beszédében is a bevándorlásra helyezte a fókuszt. Világossá tette, hogy a német identitás azon az általános felelősségen nyugszik, hogy származásuk ellenére minden embernek segíteni kell a társadalomban. A kancellárasszony beszédét annak szentelte, hogy a „menekültválságot” visszavezesse a normál politikába. Kijelentette, hogy „természetes segíteni és befogadni azokat, akik nálunk keresnek menedéket.” Továbbá amellett érvelt, hogy fontos a „véglegesen itt maradók integrálása” és „az illegális migráció legálissá tétele”. A kancellár azonban egy lépéssel tovább viszi a deszekuritizációs diskurzust, amikor kijelenti, hogy „ők [bevándorlók] támasztják alá a társadalmat”. Ezzel a kijelentéssel, miszerint a menekültek és menedékkérők a német társadalom alapját képezik, azt sugallja, hogy ők nemcsak normálisak, hanem fontosak a német társadalom életében. A bevándorlók befogadásának és integrációjának eredményeként kifejti, hogy most „alacsonyabb a munkanélküliség, és több ember dolgozik együtt, mint valaha az egyesült Németországban”. Annak bizonyítására, hogy komolyan gondolja, hogyan és miért kellene Németországnak továbbra is támogatnia a menekültek integrációját, úgy fogalmazott: „Meg vagyok győződve arról, hogy a sok migráns befogadásával és integrációjával kapcsolatos mai kihívások lehetőséget jelentenek a holnap számára”.

2016-os szilveszteri beszédéhez hasonlóan Merkel első Bundestag-beszéde is nagymértékben védi a menekülteket és a menedékkérőket. Ahelyett, hogy a menekültválságot egzisztenciális vagy fizikai problémaként fogalmazná meg, optimizmusa arra szólít fel mindenkit, hogy tekintsen túl a jelenlegi kihívásokon, és „mindenki együttműködését” követeli meg. Merkel egy olyan narratívát is reprodukál, amely szerint Németország gazdaságilag, fizikailag és kulturálisan biztonságos, ezért nem kell félniük a bevándorlóktól. Merkel tehát nem kapcsolja össze a bevándorlókat a bűnözéssel, a munkahelyek „ellopásával” vagy önmagában a bűnözői bandákkal. Ehelyett hangsúlyozza azt a „felelősséget” és a munkát, amellyel Németország hozzájárult a multikulturális és „emberi értékek” megerősítéséhez. Merkel a menekültek integrációjának pozitív elemeinek kiemelésével végső soron egy olyan diszkurzív teret hozott létre, amely barátságos és befogadó a menekültek számára. Kiemeli továbbá az együttműködés, a felelősségvállalás és a szolidaritás fontosságát. Lényegében ez az implikáció biztonságtalanítja a bevándorlást és együttérzést generál a bevándorlók irányába.

A migráció deszekuritizációja a Willkommenskultur-on keresztül

A Willkommenskultur lényege Friedrich Heckmann szerint abban rejlik, hogy előítéletmentesen viszonyulunk egy másik csoporthoz tartozó emberekhez. Intézmények és szervezetek szintjén értékelni kell, hogy léteznek-e diszkriminációt elősegítő szabályozások. Emellett társadalmi szinten magában foglalja az új tagok felé történő nyitási és befogadási gyakorlatok meglétét. Heckmann kiemeli, hogy a sikeres Willkommenskultur egyik fontos összetevője az a tér, amelyet a bevándorló kultúráknak ad. A németek a koncepciót a gyakorlatba is beültették, ami hozzájárult a menekültek társadalomba való beilleszkedéséhez és ezzel együtt deszekuritizációjához is. A deszekuritizációnak ahhoz, hogy sikeres legyen, egy alternatív módot kell kínálnia a társadalmi kapcsolatok egyenlőség elvén alapuló megszervezésére és csatornákat kell nyitnia a különböző hangok, különösen az elhallgatott vagy kiszolgáltatottá tett hangok kifejezésére és meghallgatására. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a „veszélyes másokat” a párbeszéd legitim résztvevőinek kell tekinteni. Ezért a deszekuritizációs folyamatban a migránsokat nem migránsoknak, hanem egyenlő jogokkal rendelkező munkavállalóknak kell tekinteni. Németországban a menekültek és menedékkérők deszekuritizációja együtt jár a kozmopolita liberális ideológia jelenlétével. A Willkommenskultur tehát nem egy elvont eszme, hanem sokkal inkább egy gyakorlat, amit a bevándorlással szemben alkalmaznak mind diszkurzív, mind fizikai értelemben.

Németországnak számos oka volt a menekültek és menedékkérők deszekuritizációjára. A német termékenységi ráta csökkenése a népesség elöregedéséhez és a munkaerő csökkenéséhez vezet. A menekültekben és a menedékkérőkben tehát Merkel és kormánya az egyre égetőbb munkaügyi és demográfiai problémák megoldóit látta. Sigmar Gabriel, Németország gazdasági minisztere a Parlamenthez intézett nyilatkozatában amellett érvelt, hogy „ha sikerül gyorsan betanítani a hozzánk érkezőket és munkába állni, akkor megoldjuk az egyik legnagyobb problémánkat a gazdasági jövőnk szempontjából: a szakképzettség hiányát”. A World Education News and Review 2019-es tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy Merkel 2015-ös „nyitott ajtók” megközelítése óta Németország jelentős gazdasági növekedést, rekordalacsony munkanélküliségi rátát, valamint rekord szövetségi költségvetési többletet mért. A német vállalatok azért fogadtak be és alkalmaztak menekülteket, mert azok a nemzeti munkaerőhiányt kompenzálják, vagyis olyan állásokat vállalnak, amelyeket a őslakos németek nem szívesen.

Emellett a Pew Research Center 2016-os tanulmánya szerint csupán a németek 31%-a tekintett úgy a menekültekre, mint az országára nehezedő teherre. Az Európai Társadalmi Felmérés arra az eredményre jutott, miszerint a németek 55%-a gondolja úgy, hogy a bevándorlás jót tesz a gazdaságnak. A menekültekkel kapcsolatos pozitív érzelmek azt sugallják, hogy az őslakos németek nem tekintik a külföldi bevándorlókat életvitelükre nézve fenyegetésnek, sem olyanoknak, akik veszélyeztetnék a munkahelyüket. Tobábbá a németek mindössze 35%-a vélte úgy, hogy a menekülteket minden más csoportnál nagyobb felelősség terheli az országában elkövetett bűncselekményekért.

A bevándorlás biztonságtalanítása nemcsak diszkurzív módon, hanem fizikailag is megvalósulhat helyi, regionális vagy országos projektek formájában. Németország többek között élen járt a menekültek nyelvi, gazdasági, polgári és társadalmi integrációjában. Ez egy kihívásokkal teli, bár fontos feladat a bevándorlás biztonságtalanításának folyamata során, amely együttérzést és türelmet igényel. 2016-ban Németország több mint 20 milliárd eurót költött menekültekre. Ezek a jóléti alapok a menekültek legalapvetőbb szükségleteit támogatják: menedéket, élelmet, ruházatot vagy a kommunikációhoz szükséges eszközöket. Az integráció egyik fő kulcsa a német nyelvtudás, ezért ezeknek az integrációs projekteknek a többsége a nyelvi segítségnyújtásra összpontosít. Az integrációs projektek előmozdítása, a menekültek gazdasági segélyének emelése, valamint a menekülteknek és menedékkérőknek adott lakások csak néhány példa arra, hogy Németország hogyan teremtette meg a biztonságot a bevándorlási válságban. Következtetésképpen a bevándorlókat nem fenyegetésnek tekintik, hanem támogatásra és védelemre szoruló embereknek. A humanitárius megközelítés rávilágít emellett arra, hogy Németország hogyan kezeli a válságot, valamint hogyan vezeti vissza a migrációt a normál politikába, ezzel cáfolva azt a mítoszt, hogy a menekültek egzisztenciális vagy fizikai fenyegetést jelentenének a társadalomra.

Konklúzió

Összességében elmondható, hogy Németország esetében a deszekuritizációs stratégia magában foglalja az egyének, mint referenciaobjektumok prioritását, hangsúlyozva ezzel azt a humánbiztonsági koncepciót, amely előtérbe helyezi az egyének fizikai és pszichológiai jólétét, valamint az állam humanitárius kötelezettségeit a menekültekkel szemben, ezáltal lehetővé téve a menekültek és menedékkérők jobb védelmét. Az Angela Merkel vezette német kormány gyorsan kulcsszereplővé vált a migránsok befogadásának európai szintű megoldásainak és megközelítéseinek meghatározásában. Németország különösen fontos szerepet játszott a válságra való reagálásban 2015 nyarán és őszén, fontos politikai és retorikai pozíciót foglalva el a média narratíváiban.

A vita a menekültekkel való bánásmódról idővel egyre konfliktusosabbá vált. A szövetségi kormány által keresett európai megoldás, amelynek célja a menedékkérők igazságosabb elosztása az összes uniós ország között, ezidáig kivitelezhetetlennek bizonyult. Németország számára a magas szintű bevándorlás óriási társadalmi kihívást jelentett. Az érkezők hatalmas száma a biztonság és a közrend miatti aggodalmakhoz vezetett, és egyes politikusok és sajtóorgánumok nemzetbiztonsági válságként próbálták beállítani a kérdést. Azonban Németországon belül többségbe kerültek azok a hangok, amelyek felismerték, hogy árnyaltabb megközelítésre van szükség. Emellett pragmatikus okai is voltak annak, hogy Németország deszekuritizációs stratégiát alkalmazzon. Az ország gazdasága nagymértékben függ a bevándorlók munkaerejétől, mivel sok ágazatban munkaerőhiánnyal kellett szembenéznie. Ugyanakkor Németország elöregedő népessége és alacsony születési rátája azt jelentette, hogy az országnak több képzett munkaerőt kellett vonzania a gazdasági növekedés fenntartásához. Ezenkívül az AfD növekvő szerepe a választási politikában arra késztette Angela Merkel kormányát, hogy felülvizsgálja a menekültekkel kapcsolatos jogszabályokat. Ennek következtében Németország felfüggesztette a dublini rendeletet, hogy több menekült előtt nyissa meg kapuit.

A kormány számos politikai változtatást hajtott végre a beilleszkedés megkönnyítése és a menekültek számára barátságos környezet megteremtése érdekében, mint a nyelvtanfolyamok, a munkaügyi képzési programok és a lakhatási támogatás. Angela Merkel kormánya támogatta a deszekuritizációt, emellett összehangolt erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a menekültekkel kapcsolatos diskurzust a biztonságról a humanitárius és szolidaritás irányába tolja el. A Willkommenskultur tehát a német deszekuritizációs stratégia kulcsfontosságú aspektusaként fogható fel, mivel a hangsúlyt a biztonsági szempontokról a humanitárius és integrációs aggályok felé kísérelte meg áthelyezni, ezzel vélhetően egy hosszabb távú megoldást nyújtva a migrációs válságra, mint a biztonságiasítási stratégiák.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Crawford Jolly on Unsplash

A Megoldást jelenthet a migráció deszekuritizációja? – A német Willkommenskultur tapasztalatai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az emberiséget mindig érdekelték az űrben rejlő lehetőségek és a hidegháború csillagháborús terveivel ellentétben napjainkra realitássá válik az űrkutatás egy magasabb szintű megvalósítása. Természetesen ebben is verseny alakult ki a nemzetek között, amelybe Magyarország is beszállt.

Ha megvizsgáljuk az űrkutatás történelmét 1990 és 1991 között kettő olyan változást kell megemlítenünk, amelyek mélyreható hatással voltak mind a világra, mind a világűr rendjében létrejövő átalakulásokra. Az első az Öbölháború volt, amely egyértelműen megmutatta az Egyesült Államok űrképességeinek erejét, nevezetesen a C4ISR (command, control, communications, computers, intelligence, surveillance and reconnaissance, magyarul: vezetés, irányítás, kommunikáció, számítógépek, hírszerzés megfigyelés és felderítés) képességük közvetlenül hozzákapcsolta az űrt a hagyományos háborúk megvívásához és azok megnyeréséhez. Ezen kívül felvetésre került a ballisztikus rakéták elleni védelemre való felhasználásuk is, mellyel az űrt elválaszthatatlanul összekötötték nem csak a nukleáris háborúkkal és elrettentéssel, hanem a hagyományos háborúkkal is. A második változás a Szovjetunió szétesését követően következett be, amely teljes mértékben megváltoztatta a világ földrajzát és politikai térképét, ezzel egyidejűleg pedig az Egyesült Államok domináns szerepe az űrszektorban is megszilárdult. A felbomlás utáni időszakot követően azóta több új szereplő is el tudta foglalni helyét az űrhatalmak között, különösképpen Kína és India.[1]

Felmerülhet a kérdés, hogy egy olyan, űrprogramokban nem bővelkedő kis méretű ország, mint hazánk, mit tud a meglévő űrhatalmak mellett felmutatni. A rendszerváltást követő magyar kormányok statútumában már az űrtevékenység, mint szakpolitikai terület rendszeresen szerepelt.  A hazai űrkutatás és űrtevékenység 75 éves múltra tekint vissza, egészen Bay Zoltán holdradar kísérletéig. A magyar kutatóműhelyek, tudományos intézetek és gazdasági szereplők képességei mára már nemzetközi viszonylatban is kitűnnek, ugyanis az ágazat és kutatási kapacitások rendkívül felértékelődtek az elmúlt évtizedekben. Kimutatások szerint az űrszektor a világgazdaság egyik leginkább válságálló és dinamikusan fejlődő területe.

Az általános megfogalmazás szerint az űrhatalommá válás előkövetelménye az a képesség, hogy másik ország segítsége nélkül képes legyen egy állam önállóan tevékenykedni az űrben.

A hazai űrkutatás és űrtevékenységek előtt álló kihívások megválaszolását nemcsak globális folyamatok vagy azok korai felismerései indokolják, hanem a régiós versenytársak törekvései úgyszintén. Magyarország céljait három részre lehet osztani: az űrszektorban rejlő innovációt és fenntartható növekedést ösztönző lehetőségek kiaknázása; országunk nemzetközi szerepének erősítése, kapcsolatok szélesítése és koordináció megteremtése; illetve a tudásalapú társadalmi és infrastrukturális háttér és gazdasági feltételek fejlesztése. Ezek megvalósításához úgy nevezett zászlóshajóprojektek indítására van szükség, melyeknek tartalmazni kell az önálló magyar kutatóűrhajós missziók indítását, saját műholdprogram létrehozását és a földi vevőállomások kapacitásainak bővítését.

A projektek végrehajtásához szükséges egyéb célokat is kitűzni, melyek a hazai fejlesztések felgyorsítását célozzák és elérhetővé teszik hazai szereplők számára is a piaci termelést. Ezek megindítása képes lenne növelni a hazai űripari kapacitásokat, ami hosszú távú intézményes alapok létrehozásához vezetne, ezzel bővítve a magyar űrképességeket. A projektekre leginkább azért van szükség, mert ezek képesek látatóvá tenni a magyar űrkutatást mind a hazai, mind a nemzetközi közönség és a gazdasági és politikai szereplők számára is.

Az emberes űrrepülések nem csak önmagukban értékesek, ugyanis a kutatóűrhajós misszióban résztvevő magyar űripari cégek és felsőoktatási intézmények releváns űr referenciával fognak rendelkezni. Ilyen programként indult el elsőként hazánkban a HUNOR névre keresztelt űrhajós program, mely magában foglalja a kutatóűrhajós misszió megfogalmazását és a megvalósításához kapcsolódó hazai iparfejlesztő intézkedések és forrásigények elfogadását is. Idén márciusban mutatták be azt a négy űrhajósjelöltet, akik sikeresen teljesítették a kiválasztási folyamatokat, közülük azonban csak egyikük fog a Nemzetközi Űrállomáson kutatómunkát végezni. Az ott és az űrkutatások más területein fejlesztett technológiák a mindennapi életben is hasznosak, például az orvosi eszközökben, a polgári kommunikációban vagy pedig az időjárás-előrejelzésben. A több, mint 240 jelentkező az Európai Űrügynökség (ESA), a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA), a Nemzetközi Űrállomás (ISS) és az Axiom Space követelményei szerint vizsgálták meg.

A legközelebbi mérföldkő a kitűzött projektek megvalósításában 2024-ben várható, amikorra az első magyar kereskedelmi, kormányzati és tudományos kutatási feladatokra is alkalmas műholdat és további kiegészítő műholdakat tervezik geostacionárius pályára állítani. Ezek hibátlan működésének biztosításához és a mért adatok feldolgozásához szükséges a földi vevőállomások képességeinek és kapacitásainak bővítése, ezzel egyidejűleg pedig az antennarendszerek modernizálása. Egy magas színvonalú műholdvevő és feladó állomásrendszer kiépítése elengedhetetlen lépés Magyarország űrkutatási és ipari kompetenciájának fejlesztése érdekében, mellyel növelni tudnánk az űrtevékenységekben saját szuverenitásunkat.[2]

A magyar űrstratégia tervezésével és űripari képességek fejlesztésével párhuzamosan szükséges a humánpolitikai fejlesztéseket is megalapozni és felgyorsítani. Ehhez a közép- és felsőfokú oktatási programok bevezetése, fenntartása, akkreditált űrtudományi, megfelelő űrmérnöki képzések és gyakornoki rendszerek szükségesek. Ezeknek a képzéseknek és fejlesztéseknek a hosszútávú célja az űrtudományi és űrmérnöki képzések vonzóbbá tétele a fiatalabb generációk számára, amely alatt az oktatás és az ipar széles körű együttműködése értendő. Így az interdiszciplináris tudással rendelkező szakemberek kiképzése és ezek utánpótlása is biztosított lenne, mellyel elősegítenék a koherens és validált képzési rendszer kialakítását, ezzel inspirálva a tudásátadás folyamatát. A helyesen elsajátított képességek alkalmazása és ezek átadásai lényegesek az olyan nemzetközi csereprogramok gördülékeny alkalmazásához, amelyek a magyar űrkutatás fejlődéséhez elengedhetetlenek.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by NASA on Unsplash

[1] S. Chandrashekar 2015. Space, War & Security – A Strategy for India. Bengaluru: Aditi Enterprises

[2] Kovács, Kálmán (szerk.). ŰRTEVÉKENYSÉG a MŰEGYETEMEN. BME EIT ŰRFÓRUM, 2017.

A Magyarország zászlóhajóprojektjei az űrutazás tekintetében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium EU hírfigyelője, amely havi rendszerességgel jelenik meg. Az összeállításban az Európai Unió egyes szakpolitikáinak legfrissebb fejleményeibe nyújtanak betekintést a szerzők.

Közös biztonság- és védelempolitika

Zelenszkij-Von der Leyen találkozó 2023.05.09.

Az EU Bizottságának elnöke Urusla von der Leyen 2023.május.9.-én Kijevben tett látogatás és az Európa-nap ünneplése, a szolidaritás és egység jegyében találkozott az ukrán elnökkel is. Ez volt az ötödik alkalom, hogy von der Leyen az ukrán fővárosba látogatott azóta, hogy Oroszország tavaly februárban teljesen lerohanta az országot. A látogatás az Ukrajnával fenntartott kapcsolataink minden dimenziójára összpontosított és megerősítette az EU rendíthetetlen támogatását az ország felé.

A felek kapcsolatát illetően az egyeztetések három fő irányvonalra fókuszáltak: az első prioritás az, hogy segítsünk biztosítani az Ukrajnának szükséges lőszert. A leggyorsabb módszer a lőszerek azonnali felszabadítása a tagállamok készleteiből. Erre 1 milliárd eurót különített el, az EU és jelentős lőszerkészleteket szállítottak vagy szállítanak Ukrajnába a tagállamok. Köszönhetően a tartósan ki nem elégített mennyiségű lőszerigénynek egy elfogadott második irányvonal szerint 1 milliárd eurót biztosít az Európai Békefenntartási Eszközből a 155 és 152 milliméteres lőszerek tagállamok általi beszerzésére. E munka felgyorsítása érdekében a harmadik irányvonal segíteni fogja a tagállamokat a gyártás felfuttatásában, a méretek növelésében és a lőszerek szállításának felgyorsításában, hogy Ukrajna és a tagállamok igényeit kielégíthessék.

A második témakör a pénzügyi támogatás. Továbbra is létfontosságú pénzügyi támogatást nyújt Ukrajnának. Tudják, hogy van egy 18 milliárd eurós csomag a 2023-as év egészére, amelyből mostanra már 6 milliárd eurót folyósított az EU. Ez jelentősen hozzájárul Ukrajna költségvetési hiányának megszüntetéséhez, de természetesen már dolgoznak a 2023 utáni pénzügyi támogatáson is.

A harmadik téma már elhangzott: a szankciók. Továbbra is minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy Putyin hadigépezetét és bevételeit erodálják. A szankcióink működnek, amelyet igazol, hogy mintegy közel kétharmadával csökkent az Oroszországból származó EU-simport, így megfosztva az államot kulcsfontosságú bevételi forrásoktól. A tíz egymást követő szankciócsomaggal tehát máris súlyos árat szabtak a Kremlre. Múlt pénteken a Bizottság elfogadta a 11. szankciócsomagra vonatkozó javaslatát. Ennek a csomagnak a középpontjában most az intézkedések kijátszásának visszaszorítása áll. Ezt nemzetközi partnereinkkel, különösen a G7-ekkel nagyon szorosan együttműködve tesszi az EU.

A negyedik és talán legérdekesebb érintett téma pedig a háborún túlmutató kérdés, Ukrajna útja az Európai Uniós tagság felé. A Bizottság világosan meghatározta azt a hét lépést, amelyet Ukrajnának meg kell tennie ahhoz, hogy a Bizottság a tagállamoknak a csatlakozási tárgyalások megkezdését javasolhassa. A találkozón hangsúlyozásra került Ukrajna fáradhatatlanul és intenzíven dolgozik ezen a hét lépésen, annak ellenére, hogy a reformok végrehajtása nehézségekbe ütközik a háború közepette. A folyamat alakulásáról a Bizottság jelentést fog tenni a Tanácsnak elsőként júniusban szóban, de ami a legfontosabb, októberben írásban.

Az EU ipari vezetője, Thierry Breton: Át kell állnunk „hadigazdasági üzemmódra”

A fent elhangzott mondat alapja, hogy az ukrajnai háború arra kényszeríti Európát, hogy növelje biztonsági és védelmi iparát.

Thierry Breton kiemelte az EU-nak indokolttá vált hadigazdaságra való átváltása. A belső piacért felelős biztos május első napjaiban az európai védelmi csúcstalálkozó résztvevőinek 1 milliárd eurót ajánlott fel az Európai Békeeszközből a tagállamok készleteinek további feltöltésére, annak viszonzására, hogy azok fegyverekkel látták el Ukrajnát.

A francia biztos szerint Európának egy éven belül növelnie kell termelési kapacitását évi 1 millió lőszerre, a „Lőszergyártást támogató törvény” (ASAP) nevű védelmi termelési törvénytervezet részeként. Ennek fellendítése érdekében egyébiránt 500 millió eurót juttatnának uniós forrásokból az európai lőszergyárakba, amihez a tagállamok és más források mintegy ugyanilyen mértékű társfinanszírozása társulna.

(Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Energia- és klímapolitika

Április elején, sor került a tizedik EU-USA Energia Tanács találkozóra. Az EU-USA Energia Tanács a stratégiai energiaügyi kérdések vezető transzatlanti koordinációs fóruma a politikai és technikai szintű szakpolitika koordinációjához. A találkozón fontos kérdéseket vitattak meg a résztvevők. Többek között, megismételték elköteleződésüket amellett, hogy 2050-re közösen elérjék a karbonsemlegességet. Szó esett, az orosz energiaszállítmányok alóli függőség megszüntetéséről is, illetve az energiainfrastruktúrát fenyegető növekvő kiber- és fizikai fenyegetésekről. A két fél tervezi az ehhez kapcsolódó együttműködés folytatását, többek között a balti államok villamosenergia-hálózatainak a kontinentális európai hálózattal való szinkronizálásával összefüggésben. Az EU és az Egyesült Államok folytatni kívánja a két- és többoldalú válaszlépések összehangolását a globális energiapiacok stabilitása és a Párizsi Megállapodás céljainak eléréséhez szükséges energiaátmenet támogatása érdekében. Elkötelezték magukat Moldova és Ukrajna energiabiztonságának támogatása mellett is.

Április 24-én létrejött az új EU-Norvég Zöld Szövetség az éghajlattal, a környezettel, az energiával és a zöld iparral kapcsolatos együttműködés elmélyítésére. Mindkét fél megerősítette elkötelezettségét az üvegházhatású-gázok kibocsátásának 1990-hez képest legalább 55%-os csökkentésére vonatkozó 2030-as célkitűzés mellett, valamint a 2050-re elérendő karbonsemlegesség mellett. Az EU és Norvégia szorosan együttműködik a Párizsi Megállapodás és a biológiai sokféleségről szóló, az ENSZ COP15 konferenciáján elért történelmi jelentőségű megállapodás sikeres végrehajtása érdekében is. Von der Leyen elnök a következőket mondta a szövetség kapcsán: „Norvégia régóta megbízható partnere az EU-nak, és közös elképzelésünk van egy klímasemleges kontinens felépítéséről. Azt akarjuk, hogy társadalmaink és gazdaságaink együtt gyarapodjanak, miközben csökkentik a kibocsátást, védik a természetet, dekarbonizálják energiarendszereinket és környezetbarátabbá teszik iparunkat. Ez a Zöld Szövetség még erősebbé teszi a kötelékünket, és lehetővé teszi számunkra, hogy egy jobb jövőt tervezzünk együtt.”

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szankciós politika

Ursula von der Leyen bejelentette a 11. szankciócsomagot Kijevben: a hangsúly a megkerülésen:

Ursula von der Leyen május 9.-én Kijevben ismertette az Európai Bizottság által kidolgozott 11. szankciócsomagot Oroszország ukrajnai agressziójával kapcsolatosan. Von der Leyen hangsúlyozta a dátum szimbolikus: a béke és az egység ünnepe Európában, hogy jobb jövőt hagyjanak a következő generációknak.

Vlagyimir Putyin orosz elnök hadigépezetének erodálása érdekében a csomag várhatóan a következőket tartalmazza majd:

Oroszországon keresztül harmadik országokba exportált fejlett technológiai termékek vagy repülőgép-alkatrészek tranzittilalma;

a szankciók kijátszása elleni küzdelem új eszköze, amelynek keretében a Bizottság javasolhatja a tagállamoknak, hogy szankcionálják bizonyos áruk kivitelét, ha azokat az EU-ból harmadik országokba exportálják, és a végső rendeltetési helyük Oroszország;

az uniós szankciókat szándékosan kijátszó oroszországi és harmadik országbeli „árnyékszervezetek” betiltása.

A csomaggal célkitűzése tehát három pontban foglalható össze: a meglévő eszközök szigorítása, több termékkel -például fejlett technológiai termékekkel vagy repülőgép-alkatrészekkel- bővíteni az uniós tranzittilalmat, és új eszközt javasolni a szankciók kijátszása elleni küzdelemre.

Moldovai Köztársaság: Az EU új szankciós keretet fogadott el az ország destabilizálását célzó intézkedésekkel szemben

Az elmúlt hónapokban Moldova esetében először az ukrán titkosszolgálatok jelentettek arról, hogy Oroszország támadásra vagy katonai puccsra készülhet az ország ellen, amit később a moldovai elhárítás is megerősített. Ezt követően az országban oroszbarát politikusok tömeges tüntetéseket szerveztek, és a nyugati orientációjú kormány lemondott a múlt héten. Mindazonáltal Moldova továbbra is intézkedéseket hoz az orosz fenyegetéssel szemben, ami megmutatkozik abban, hogy 2023. februárjában a moldáv külügyminiszter, Nicu Popescu, Brüsszelben tárgyalt az uniós képviselőkkel a hazai oligarchák korrupt tevékenységének szankcionálásáról.

2023. április 23.-án a Tanács a Moldovai Köztársaság kérésére elfogadta célzott korlátozó intézkedések új keretét, amely lehetővé teszi az EU számára, hogy szankciókat szabjon ki az ország szuverenitását és függetlenségét, valamint annak demokráciáját, jogállamiságát, stabilitását vagy biztonságát aláásó vagy veszélyeztető cselekmények támogatásáért vagy végrehajtásáért felelős személyekkel szemben. Mindennek alapja a Moldovai Köztársaság destabilizálására irányuló erőfeszítések az Ukrajna elleni orosz támadó háború kezdete óta érezhetően megnövekedése, ami közvetlen fenyegetést jelent az EU külső határainak stabilitására és biztonságára.

Ennek az új keretszabályozásnak köszönhetően az EU képes lesz például olyan személyek ellen fellépni, akik akadályozzák vagy aláássák a demokratikus politikai folyamatot, beleértve a választások megtartását, vagy megkísérlik megdönteni az alkotmányos rendet, többek között erőszakos cselekményekkel. A jövőbeni korlátozó intézkedések a közpénzekkel kapcsolatos súlyos pénzügyi visszaéléseket elkövető személyek és a tőke jogosulatlan kivitele ellen is irányulhatnak, amennyiben ellenőrzésük alá vonhatják vagy súlyosan befolyásolhatják az állami hatóságok tevékenységét.

A szankciók a magánszemélyek és szervezetek esetében vagyonbefagyasztásból és a pénzeszközök rendelkezésre bocsátásának tilalmából, természetes személyek esetében pedig az EU-ba való beutazás tilalmából állnak majd.

Josep Borell úgy nyilatkozott az új szankciórendszer lehetőséget ad arra, hogy az EU tovább erősítse Moldova ellenálló képességét azok célba vétele által, akik megpróbálják destabilizálni az országot. Ez fontos politikai jelzés arról, hogy az EU támogatja Moldovát a jelenlegi nehéz helyzetben is.

Összefoglalóan elmondható, hogy függetlenül a tárgyalások végkimenetelétől, a következő szankciós intézkedések ugyanazokkal az eredendő gyengeségekkel kell, hogy szembenézzenek, amelyek csorbították az előző tíz csomag hatékonyságát is. Míg az Európai Unió szankcióit közösen tervezik és egyeztetik, a végrehajtásuk továbbra is nemzeti szinten történik.

(Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Környezetvédelem

2023 áprilisában az Európai Bizottság közzétette a LIFE program 2023. évi pályázati felhívásait. Ebben az évben 611 millió euró áll rendelkezésre a természetvédelmi, környezetvédelmi, éghajlatvédelmi célok megvalósítására. A projektek az éghajlat és a biodiverzitás megőrzése, a mezőgazdaság, az életminőség javítása köré csoportosulnak.

A Bizottság a hónapban Ukrajna fenntartható újjáépítésére vonatkozóan írt ki pályázatot. Az EU ezt a kezdeményezést szeretné összekapcsolni a klímasemlegesség útján járó városokkal, hogy az energiahatékonyság felé vezető úton tapasztalatot tudjanak cserélni egymással a vezetők.

Kihirdetésre került a júniusban tartandó Zöld Hét, ami Brüsszelben kerül majd megrendezésre. A hét tematikája az egészséges ökoszisztéma helyreállítása, munkahelyteremtés és a környezetvédelmi politikák népszerűsítése lesz. Európából és a világ több pontjáról érkeznek majd a politikai döntéshozók és a környezetvédők a konferenciára. Virginius Sinkevičius, a környezetvédelemért, az óceánokért és a halászatért felelős biztos fogja megnyitni az eseményt. A rendezvény alkalmából három nagy kérdés merül majd fel a szakértők körében:

Élhetnek-e a társadalmak és az ökoszisztéma egészséges kapcsolatban?

Megengedhetjük- e magunknak, hogy körkörös gazdálkodási termékeket vásároljunk, megengedhetjük magunknak, hogy ne vásároljunk?

Elérhetjük-e a zéró szennyezést?

(Készítette: Vida Fanni)

Egészségügy

2023 áprilisában az Európai Bizottság javaslatot tett a gyógyszerekre vonatkozó szabályozások felülvizsgálatára. Igyekeznek ezt a területet rugalmasabbá tenni, hogy az uniós polgárok számára a gyógyszerek elérhetőbbé, hozzáférhetőbbé és megfizethetőbbé váljanak. A felülvizsgálat alkalmával támogatni fogják az innovációsó és a környezetvédelmet is szem előtt tartják majd. A következő fő célkitűzéseket tartalmazza az új rendeletre vonatkozó javaslat:

Egységes gyógyszerpiac létrehozása, ahol minden beteg időben és méltányosan hozzáférhet a biztonságos és hatékony gyógyszerekhez.

Vonzó és innovációbarát keretet kínálni a kutatás, fejlesztés és gyógyszergyártás számára.

Felgyorsítani az eljárásokat, és lecsökkenteni a gyógyszerek engedélyezési idejét, hogy azok így gyorsabban jussanak el a betegekhez.

Javítani a hozzáférhetőséget, az Európai Unió bármely pontján hozzáférhessenek a gyógyszerekhez a betegek.

A környezetvédelem szem előtt tartása a gyógyszergyártás területén is.

(Készítette: Vida Fanni)

Szomszédságpolitika

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság tekintetében, ismét Ukrajna megsegítése és integrálása az európai közösségbe állt márciusban is a szakpolitika középpontjában. Április 20-án Ukrajna az EU polgári védelmi mechanizmusának (a katasztrófa sújtotta országok megsegítésére szolgáló európai szolidaritási keret) résztvevő államává vált. Ugyanezen a napon az EU további 55 millió eurós humanitárius támogatást nyújtott Ukrajnának az idén már korábban biztosított 145 millió eurón felül. Ez az új humanitárius támogatás a következő télre való felkészülésre összpontosít. Az Európai Tanács április 24-én megállapodott arról, hogy a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott külföldi bírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló hágai egyezmény (az úgynevezett bírósági egyezmény) keretében szerződéses kapcsolatokat létesít Ukrajnával. Mindez meg fogja könnyíteni az EU és Ukrajna polgári és kereskedelmi ügyekben hozott ítéleteinek elismerését és végrehajtását, ami a nemzetközi kereskedelem megkönnyítésének fontos eszköze. Az Energiaközösség titkársága által kiadott véleményt követően Ukrajna energiaszabályozó hatósága, a NEURC végleges határozatot fogadott el az Ukrtransgaz tárolórendszer-üzemeltetői minősítéséről. A tanúsítási eljárás során értékelték, hogy az Ukrtransgaz megfelel-e a földgázellátás biztonságát fenyegető kockázatok elkerülésére vonatkozó követelményeknek. A Titkárság elemzése megállapította, hogy jelenleg sem nemzeti, sem energiaközösségi szinten nem állnak fenn a földgázellátás biztonságát veszélyeztető olyan kockázatok, amelyek az Ukrtransgaz tulajdonosi, szállítási vagy egyéb kereskedelmi kapcsolataiból, valamint egyéb tényekből és körülményekből adódnának. „Az Ukrtransgazra vonatkozó végleges tanúsítási határozat elfogadása bizonyítja Ukrajna elkötelezettségét a biztonságos gáztárolás iránt a piaci szereplők számára Európa-szerte.” – áll az Energiaközösség sajtóközleményében. Emellett egyéb támogatások célba juttatása is megtörtént Ukrajnának. Az Energiaközösség Titkársága által kezelt és az Európai Bizottság társelnökségével közösen vezetett Ukrajna Energiatámogatási Alap 12 transzformátort szállított egy ukrán villamosenergia-elosztó rendszerüzemeltetőnek, hogy segítse az ellátás fenntartását. Emellett, az EU és a német kormány finanszírozta modern műtőasztalok beszerzését és szállítását Ukrajna 20 településén működő kórházaiba.

Az Ukrajnából érkező és az Ukrajnába érkező áruk mozgásának megsegítését célozza az a történelmi esemény, hogy a Moldovai Köztársaság és Ukrajna közösen ellenőrzi majd a Bessarabeasca-Serpnevo-1 vasúti átkelőt. Mindez egy modern európai megközelítés alapul, amely egyszerűsíti a határátlépési folyamatot és megkönnyíti a gazdasági folyamatok fejlődését. Az Európai Bizottság továbbá 50 millió eurós pénzügyi támogatást nyújt a Moldovai Köztársaságnak a folyamatban lévő, összesen 150 millió eurós makroszintű pénzügyi támogatás részeként. A második részlet részeként Moldova ma 10 millió eurós támogatást kapott. A következő, 40 millió EUR összegű hitelkifizetés május elején következik. Április 24-én az Európai Unió Tanácsa létrehozta a közös biztonság- és védelempolitika keretében az EU moldovai partnerségi misszióját (EUPM Moldova). E polgári misszió célja az ország biztonsági ágazatának ellenálló képességének fokozása a válságkezelés és a hibrid fenyegetések, többek között a kiberbiztonság, valamint a külföldi információs manipuláció és beavatkozás elleni küzdelem területén.

Az Európai Unió a Nemzetközi Migrációs Szervezettel együtt járműveket és modern felszerelést szállított a határőröknek Vakhtangisibe, egy Azerbajdzsánnal határos grúz faluba. „Az Európai Unió által finanszírozott új felszerelések megerősítik a határőrséget Grúzia külső határának védelmében, és segítenek nekik abban, hogy jobban reagáljanak az illegális tevékenységekre, köztük az emberkereskedelemre” – mondta Pawel Herchzynski, az Európai Unió grúziai küldöttségének vezetője. Emellett, az EU és az UNDP is támogatja azt a partnerségi megállapodást, amelyet a grúziai Imereti régió tizenkét önkormányzata és számos hulladék- és csomagolóipari szervezet írt alá, és amelynek célja a jobb, hatékonyabb és fenntarthatóbb hulladékgazdálkodási rendszerek kialakítása. „A köz- és magánszféra közötti partnerség kialakítása a hulladékgyűjtés, -szeparálás és -újrahasznosítás terén fontos a körforgásos gazdaság szempontjából, mivel lehetővé teszi az erőforrások hatékonyabb összegyűjtését és újrafelhasználását” – áll az UNDP Grúzia sajtóközleményében.

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Déli szomszédságpolitika

Az Európai Unió 60 millió eurós humanitárius segélyt nyújt a Libanonnak. A humanitárius segély a szegénység miatt szenvedő libanoniakon túl az országban tartózkodó szírai menekültek ellátásának finanszírozására is fordítandó. Becslések szerint nagyjából négymillió embernek van szüksége humanitárius segítségre alapvető szükségleteinek kielégítéséhez. Az új finanszírozás az EU humanitárius támogatását Libanonnak 2011 óta csaknem 860 millió euróra növelte.

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank továbbra is támogatja Egyiptom zöld átmenetét azáltal, hogy 100 millió dollárkölcsönt bocsát ki a Red Sea Wind Energy számára. A kölcsön egy új, 500 MW-os szárazföldi szélerőmű fejlesztését, építését és üzemeltetését finanszírozza a Szuezi-öböl térségében. Ez lesz Egyiptom harmadik magánkézben levő szélerőműparkja, és várhatóan ez lesz Afrikában a legnagyobb is. Évente körülbelül egymillió tonna CO2-kibocsátást segít csökkenteni, ami körülbelül 217 000 autó kivonásának felel meg.

Az EU, Franciaország és Spanyolország 26 millió euró támogatást biztosít a rászoruló palesztin családok szociális segélyeinek kifizetésére. Az Európai Unió, Franciaország és Spanyolország 26,3 millió eurót biztosított szociális juttatások kifizetésére a Nemzeti Készpénzátutalási Programon keresztül, 106 000 kiszolgáltatott palesztin család javára.

(Készítette: Nagy Imre Jonatán)

A EU hírfigyelő – 2023. április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető:

A jelenlegi háborús helyzettel a világ, de legalábbis Európa és Észak-Amerika országainak figyelme a 2014-es krími annexió és az utána következő donbászi harcokat követően újra Ukrajnára helyeződött. A konfliktus tavaly február 24-ei kezdete óta napi szinten olvashatjuk a híreket és hallgathatjuk a tudósításokat a harcok állásáról, az Oroszországgal szembeni szankciók eredményességéről vagy éppen hatástalanságukról, esetleg Vlagyimir Putyin egészségügyi állapotáról. Azonban az Ukrajnában élő kisebbségekről jóval kevesebbet lehet hallani a magyar médián kívül – ha egyáltalán lehet hallani róluk.
A háborút megelőzően leginkább az Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatok magyar részről történő az Ukrajnában élő kisebbségekről. Jelenleg pedig vélhetően szintén a háborúval kapcsolatos, némileg különutas magyar hozzáállás/politika miatt olvashatunk róluk, persze csak ha kicsiny méretéhez képest elég „hangos” hazánk álláspontja. Hogy pontosan miért is más a magyar állásfoglalás az európai mainstream-hez képest, arra részben az országban élő magyar kisebbség megléte és annak helyzete adhat magyarázatot.

Az elemzés személyes érintettségemből adódóan született, célja pedig a téma iránti érdeklődés felkeltése az olvasóban és nem egy teljeskörű kép adása. A kifejtés nagyban támaszkodik a háború előtt nem sokkal megjelent Kárpátalja története. Örökség és kihívások című monográfiára. A téma iránt bővebben érdeklődőknek ezt a kimerítő irodalmat ajánlom.

Kárpátalja területének története:

Kárpátalja területének az elemzés szempontjából leginkább a XX. és XXI. század bír nagyobb jelentőséggel.  A terület a honfoglalástól egészen az I. világháború végéig hazánk részét képezte. Az I. világháború végéhez közeledve, 1919. január 12-én csehszlovák és román katonák masíroztak a vidéken, április 26-ára pedig már a mai Kárpátalja teljes területe megszállás alatt állt. A térség legnagyobb hányada az 1919. szeptember 10-én aláírt békeszerződés szerint Csehszlovákia ellenőrzése alá került, majd az 1920. június 4-i trianoni békediktátum kényszerű aláírásával a terület a Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került.

Kárpátalja mai kiterjedése hat történelmi vármegye területének részeiből: Ung, Szabolcs, Bereg, Szatmár, Ugocsa és Máramaros. Ezek a közigazgatási egységek megszűntek létezni és később sem nyerték vissza korábbi formájukat, hiába került vissza a terület egy rövid időre a Magyar Királysághoz. Elsőként kisebb részben az első bécsi döntés 1938. november 2-ai kihirdetése után a magyar többség lakta, a határhoz közel eső területeket csatolták vissza az anyaországhoz. Továbbá az 1939. március 15-ei bevonulással a terület egésze visszacsatolásra került. Azonban ez a változás rendkívül rövid életű volt: a második világháború menetében beállt fordulat elérte Kárpátalját is. A Szovjetunió katonái 1944 októberének végére szinte a teljes területet elfoglalták, és nem állt szándékukban megválni tőle. 1991-ben azonban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kivált az összeomló unióból és Ukrajna néven önálló államként folytatta útját, benne Kárpátaljával, mely az ország második legkisebb megyéje lett.

Kárpátalja népessége és a magyarság arányának változása:

Kárpátalja a honfoglalás idején feltételezhetően egy rendkívül gyéren lakott terület volt. A honfoglalás után pedig határvidékként funkcionált, melyből fakadóan továbbra sem volt nagy az itteni népsűrűség. Ezt az állapotot felszámolta a tatárjárás, amely teljesen elpusztította az itteni lakosságot. A tatárjárást követően a területre új lakosságot telepítettek, illetve a szomszédos területekről szlávok (ruszinok) települtek be, jellemzően a hegyvidéki részekre.

A lakosság származását tekintve a pontos ekkori arányok nem ismertek. Azonban az bizonyos, hogy a későbbi évszázadok során a síkvidékeken élő lakosság sokkalta inkább megszenvedte a későbbi háborúk pusztítását, mint a hegyvidéki területeken élő ruszinok. Ebből fakadóan míg 1495-ben még a „magyarok” alkották a többséget, addig 1880-ra a magyarság aránya 25,5%-ra csökkent, míg a ruszinoké 59,8%-ra nőtt. A magyarság továbbra is leginkább a síkvidéken és a városokban volt megtalálható, ott alkotott többséget.

Innen kezdett el a magyarok aránya lassacskán növekedni a következő három évtizedben, mely 1900-ra 28,2%-ra, 1910-re pedig már 30,7%-ra bővült a folyamatosan emelkedő népességben. Ennek a folyamatnak vetett véget az I. világháború és az utána bekövetkező területváltozások, melynek eredményeként jelentős számú magyar (18 600 fő) menekült el az elcsatolás alatt és röviddel utána. Hányaduk az 1920-as években 18,1%-ra esett vissza, majd az 1930-as népszámlálásra tovább csökkent 15,9%-ra, mely főleg lélekszámuk erős stagnálásából adódott, miközben a többi nemzetiség, köztük főleg a ruszinok, egyre többen voltak. Egyéb okok voltak még a következők:

„Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a magyar anyanyelvű és magát magyarnak valló, de izraelita vagy görögkatolikus vallásúakat zsidóként vagy ruszinként könyvelték el.”

„…sok Kárpátalján maradt magyartól megtagadták a csehszlovák állampolgárságot, külföldinek nyilvánították őket, így nem szerepelhettek a nemzetiségi statisztikában.”

A II. világháború során a területek visszakerülésével jelentős számú magyar tért vissza, így számuk, mondhatni, egy pillanatra nagyon erősen megugrott, majd aztán tragikus körülmények között még gyorsabban el is enyészett. A Kárpátalján élő zsidóságot (84 874 főt) elhurcolták, melynek tagjai közül sokan magyarnak vallották magukat. A következő csapás a németek után a szovjet megszállókhoz köthető, akik kényszermunkára hurcolták el a megmaradt német és magyar lakosság 18 és 55 év közötti férfi tagjait, akik közül rengetegen sosem tértek haza.

A magyarság részaránya idővel tovább csökkent, ahogyan a területre a Kárpátokon túlról plusz munkaerő és orosz hivatalnoki réteg áramlott be, valamint a ruszin lakosság – akiket átkereszteltek ukránra – tovább gyarapodott. Bár létszámuk nem változott nagymértékben a szovjet időszak alatt, az utolsó, 2001-es rendes népszámlálás alkalmával a magyarok aránya 151 516 fővel 12,1%-ra zsugorodott. Mára ez a szám és részarány már csak messzi emlék lehet, mivel a határok megnyílásával és a szabadabb mozgással, majd a magyar állampolgárság megszerezhetőségének köszönhetően megnyílt a menekülési útvonal Kárpátalja reménytelen valóságából. Rengetegen vállaltak külföldön munkát vagy költöztek el végleg. Zámborszki Ákos rendező és Galán Angéla újságíró dokumentumfilm-sorozatának Kárpátaljával foglalkozó részében, 2019-ben Molnár József demográfus elmondta, a kárpátaljai magyarság számát 135-140 ezerre becsülik, továbbá becslésük szerint a külföldön dolgozók száma ekkorra már 17 és 18 ezer közé volt tehető. Mára a külföldön dolgozók aránya még nagyobb lehet, és a jelenlegi háborús helyzet miatt sokan talán vissza sem térnek majd. Meg kell hát fontolnunk azt az eshetőséget, hogy a 100 ezres létszám is kérdésessé válik, ha éppen még nem most, akkor a közeljövőben, ha drasztikusan nem javulnak a körülmények, amire jelenleg kevés esély látszik.

A magyarok helyzete Ukrajnában:

Ahhoz, hogy igazán megértsük, milyen ma Ukrajnában magyarnak lenni, vélhetően életvitelszerűen ott kellene élnünk, mely nyilvánvalóan nem mindenki számára járható út; ezért hát kénytelenek vagyunk olvasni róla és meghallgatni azok véleményét, elbeszéléseit, akik viszont ott élnek. Zámborszki Ákos már korábban említett dokumentumfilmje rendkívül jól bemutatja, mennyire nem egyszínű a magyarok helyzete és megítélése Ukrajnában.

Érdekképviselet:

Az első csalódást a terület autonómiára törekvésének letörése jelentette, melyet ugyan helyben népszavazás erősített meg 1991-ben, a függetlenségi népszavazással egyidőben, ám azt az új állam és felsővezetése teljességgel ellehetetlenítette.

Másodikként az érdekképviselet nehézségét érdemes megemlíteni, mivel az itteni magyarságnak szembe kellett – és kell – néznie azzal a ténnyel, hogy a teljes lakosság viszonylatában, kis lélekszáma miatt nem igazán politikai tényező. Helyzetét az sem segíti továbbá, hogy érdekképviseletét nem csak egy szervezet próbálja meg magára vállalni, ez pedig azt a maroknyi magyar szavazatot is tovább osztja. Ha ez nem is lenne így, a szavazókörzetek idővel úgy kerültek kialakításra, hogy ne legyen magyar többségű közöttük. Azonban, ha lenne is, mivel az induláshoz országos pártra van szükség, a magyarságnak mindig be kellene kapcsolódnia egy másik, országos párthoz, melynek sikerességén múlna a magyarság képviselete is. (Az adott párt országos listáján szereplő hely eredményén múlik, hogy lesz-e egyáltalán magyar képviselő az adott időszakban.)

Oktatás és nyelvhasználat:

Az oktatás terén már a kezdetektől fogva egy egyértelműen kisebbség- és sokszor alkotmány-és jogellenes hozzáállás jellemezte az országot. Azonban a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény jelentheti a legújabb mélypontot a kisebbségek vonatkozásában, melynek legfontosabb része annak 7. cikkelye. A törvény rendelkezései alapján a kisebbségek az alsó négy osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, az ötödik osztálytól viszont az államnyelven való , hogy az érettségit már ukrán nyelven tegyék le a diákok, és már a felsőoktatásban is ukránul tanuljanak. Orosz Ildikó a témával kapcsolatban a következőket írja:

„A törvény elfogadásának körülményei nemcsak a házszabályt sértették, de az alkotmányt és számos hatályos törvényt, Ukrajna által is ratifikált nemzetközi egyezményt, a szomszédos országokkal kötött kétoldalú megállapodást.”

Érdekesség, hogy Ukrajna magyarországi nagykövetségének honlapján arról olvashatunk, hogy a törvény nem szűkíti a kisebbségi jogokat, hanem éppen ezzel ellentétben kibővíti a kisebbségek lehetőségeit. Álláspontjuk szerint továbbá egyáltalán nem alkotmányellenes és semmilyen más törvénybe és nemzetközi kötelezettségvállalásba nem ütközik.

További diszkriminációnak tekinthető, hogy a törvény kapcsán megkülönböztetnek őshonos és nem őshonos kisebbségeket az országon belül és az oktatás kapcsán. Ez leginkább azért releváns jelen esetben, mivel a Kárpátalja területén több mint ezer éve megtalálható magyarság nem lett őshonosnak minősítve azon indoklással, hogy a magyarságnak van anyaországa, így az őshonos népeknek járó nagyobb nyelvhasználati jogok az oktatás területén a magyarokra nem alkalmazhatóak.

A tv. 7. cikkelye máig nem került alkalmazásra, mivel hatályba lépését elhalasztották a 2023/2024-es tanévig, így jelenleg a változások egy jelentős része . Ám ha ezekre sor kerülne, az rendkívül súlyosan érintené a magyarság identitásmegőrző képességét és érvényesülési lehetőségeit. Mivel alkalmazásukra a megfelelő körülmények sem biztosítottak, illetve nem veszik figyelembe, hogy a kisebbségi diákoknak nem anyanyelve az ukrán, így az elvárt követelmények sem reálisak. Tekintve, hogy az ukrán nyelv oktatása során úgy zajlik az oktatás és a számonkérés mintha az a diák anyanyelve lenne, nem pedig mintha egy második nyelvet tanulna.

Az oktatási törvényt követően 2019-ben újabb változásokat fogadtak el az ukrán parlamentben. A 2019. április 25-én elfogadott „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” szóló törvény egy korábbi nyelvtörvény helyébe lépett, de mivel bevezetése 2030-ig fokozatosan zajlik, nem egyszerre kerül alkalmazásra minden része. A törvényt megelőzően a 2012-es nyelvtörvény alapján azon területek, ahol a kisebbségek aránya 10% vagy afölötti, ott korábban az ukrán mellett a kisebbségi nyelv is használható volt hivatalos nyelvként az adott közigazgatási egységben. Ez az új törvénnyel megszűnt, ami szerzett jogok elvételét jelenti.

Továbbá sajtótermékek nyomtatásban vagy online formában történő megjelenésénél is kell, hogy legyen az adott lapnak vagy portálnak ukránra lefordított változata is, pontosan ugyanúgy és olyan terjedelemben, mint az a kisebbségi nyelven megjelent. Ennek nagyobb jelentősége a nyomtatott sajtó kapcsán van, mivel ez dupla példányszámot jelent az eddigihez képest. A probléma ezzel leginkább az, hogy ezen kisebbségi lapok eddig sem részesültek semmilyen támogatásban az állam részéről, és elméletben ezen újdonsült kötelezettségüket is saját forrásból kellene kigazdálkodniuk. Jól látható, hogy a rendelkezés célja egyértelműen az ellehetetlenítés. Szerencsére jelenleg az őshonos kisebbségek és az EU nyelveit használó sajtóorgánumok még kivételt képeznek ez alól, így csak az orosz sajtót célozza a rendelkezés. Ám sovány vigasz ez az összkép viszonylatában, és felmerülhet bennünk a kétely, hogy meddig marad ez így ebben a formában.

Kisebbségellenes atrocitások:

Kárpátalján belül a helyi lakosokkal a magyarok viszonylagos békességben tudnak élni, és a vegyes házasságok is egyre gyakoribbak, azonban a Kárpátokon túli ukrán népesség nem ismeri, és vélhetően nem is érti e vidék sokszínű történelmét, és benne a magyarságot. A kettős állampolgárság például főleg a 2014-es majdani események után bekövetkezett krími annexiót követően fenyegetőleg hat, de emellett illegális is, mivel Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét.

2014 előtt is előfordultak magyarellenes atrocitások az ukrán nacionalisták részéről, azonban 2014 után az ország nacionalizmusa új lendületet vett, melynek eredményeként megszaporodtak ezek az incidensek. A 2014 és 2018 közötti atrocitásokat (426 eset) egy kutatás keretében összegezték is, s a súlyosabb esetek összefoglalására egy dokumentumfilm is készült. Sajnos sok esetben, ahogy az a dokumentumfilmben is elhangzik, az állami szervek vagy passzívan állnak ezen eseményekhez, vagy akár még szerepet is vállalnak bennük.

Az alábbiakban két esetet szeretnék röviden bemutatni. Az első Brenzovics László és a vezetése alatt álló két alapítvány esete, melynek során hazaárulás, hűtlenség és szeparatizmus gyanújával tartottak házkutatásokat és helyeztek kilátásba vádemelést, amely elől a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökének menekülnie kellett az országból. A második pedig egy aktuálisabb eset, a munkácsi vár turulszobrának eltávolítása, mely komoly felháborodást keltett, és értelmetlen provokációnak hat, különösen a jelenlegi háborús helyzetben.

2020. november 30-án az Ukrán Biztonsági Szolgálat házkutatást tartott Brenzovics László KMKSZ-elnök otthonában és az általa vezetett két alapítványnál; ezek név szerint az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ, és a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány. A Brenzoviccsal 2021 novemberében készített interjúból kiderül, hogy ugyanezen a napon Magyarországra utazott, elkerülendő az előzetes letartóztatást, mely állítása szerint akár évekig is elhúzódhatna. Az eljárás azonban távozását követően nem folytatódott, a vádiratot nem nyújtották be a bíróságra. Mivel korábban nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy ha visszatér, azonnal letartóztatják, így részben önkéntes, részben kényszerű száműzetésről kell beszélnünk.

A munkácsi vár turulszobrának eltávolítása 2022 októberében egy teljesen indokolatlan és részben váratlan provokáció volt. Ez utóbbi talán abból fakadhat, hogy jelen körülmények között egy ilyen cselekedetet aligha lehet logikusnak, illetve prioritásnak tekinteni, mégis megtörtént. Az ukrán címer kihelyezésére már korábban, még 2018-ban írtak ki pályázatot, azonban arról nem volt akkor sem szó, hogy a címer a turul helyére kerülne, mondta el az ügy kapcsán Brenzovics László. A szobrot eredetileg az 1896-os millenniumi ünnepség alkalmából állították, amíg a csehszlovák időszakban 1924-ben el nem távolították, és a talapzatául szolgáló obeliszket le nem bontották. A szobor sorsát végül a szovjetek pecsételték meg véglegesen, annak beolvasztásával. A most eltávolított szobrot magánadományból állították fel az új obeliszkkel együtt. (Érdekes, hogy míg a turulszobor eltávolításra került, addig az obeliszk, ami szintén az eredeti emlékmű része, megmaradt az ukrán címert tartó elemként.)

A választás azért erre a két atrocitásra esett, mert ezekben az esetekben egyértelműen az ukrán állam, vagy ukrán állampolgárok az „elkövetők”. Ennek azért van jelentősége, mert az elmúlt években több olyan eset is előfordult, amikor nem volt egyértelműen eldönthető, hogy az elkövetők valóban ukránok-e, és nem pedig csak valamilyen külső aktor kíván feszültséget generálni a területen élő magyarság és az ukránok között.

Összegzés:

A fentiek alapján úgy vélem, a kárpátaljai magyarságra meglehetősen nehéz sors vár az elkövetkező években, nem csak a háború miatt, hanem az abból fakadó és tovább erősödő ukrán nacionalizmus miatt is, melynek képviselői már most minden kisebbségben és kisebbségi jogérvényesítésben szeparatizmust vizionálnak. Emellett az ország gazdasági állapota is rendkívül rossz, ami vélhetően továbbra is elvándorlásra fogja sarkallni a fiatalabb generációkat, nem csak magyar, hanem ukrán részről is. Ugyan a magyarság aránya a rohamosan fogyatkozó népességű Ukrajnában nem csökken, de létszámuk ugyanúgy zsugorodik, ráadásul egyre nagyobb arányban vannak/lesznek az idősebb generációk, ezáltal a gyermekek száma is vélhetően csökkeni fog. (Az asszimilációtól talán kevésbé kell tartanunk, tekintve, hogy az erőszakos magyarellenes hozzáállás segít megőrizni az itt lakók magyarságát, ezzel nehezítve azt.) Drasztikus változás kellene gazdasági, valamint jogi értelemben is ahhoz, hogy a folyamat esetlegesen visszájára forduljon. Véleményem szerint erre nem számíthatunk, és a következő egy-két évtizedben a fiatalabb generációk tagjai, akik már rég elhagyták Kárpátalját, vagy el fogják hagyni a közeljövőben, már csak temetésekre fognak hazatérni, mígnem a magyarság létszáma menthetetlenül alacsony szintre csökken. Ezt a folyamatot meglátásom szerint a magyar állam támogatásai sem fogják tudni megállítani, maximum elnyújtani ilyen körülmények között.

Ám hogy mégsem teljesen negatív és borúlátó módon álljunk a helyzethez, szeretném kiemelni, hogy reménykedni ennek ellenére mindig érdemes. Ezért a turulszobor 1924-es eltávolítása kapcsán Vozáry Aladár által megfogalmazott gondolatrészlettel zárnám soraimat:

„Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvilágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elhatározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden emlékét el akarják temetni és pusztítani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntessék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek.”

A A kárpátaljai magyarság bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium EU hírfigyelője, amely havi rendszerességgel jelenik meg. Az összeállításban az Európai Unió egyes szakpolitikáinak legfrissebb fejleményeibe nyújtanak betekintést a szerzők.

Közös biztonság- és védelempolitika

2023. március 20-án a Külügyek Tanácsa, azaz az uniós tagállamok kül- és adott esetben védelmi miniszterei közös ülésen számos napirendi kérdést megvitattak. Így sor került az egy évvel ezelőtt jóváhagyott uniós Stratégiai Iránytű névre keresztelt dokumentum eddig elért eredményeinek áttekintésére és azonosították azokat a területeket, amelyek további kooperációt igényelnek.

Emellett az Ukrajna ellen irányuló orosz agresszió tárgyalása kapcsán a miniszterek megállapodtak a főképviselő és Thierry Breton biztos által előterjesztett háromutas javaslatról, amelynek értelmében Ukrajna, így Norvégia és összesen 17 másik állam Európai Védelmi Ügynökség (EDA) keretében való együttműködése nyomán sürgősen tüzérségi lőszert kapna a meglévő vagy közösen beszerzett készletekből.

Megvitatásra került a Volodimir Zelenszkij ukrán elnök által megfogalmazott békeformula, amelyet a továbbiakban is aktív népszerűsítésben fogják részesíteni az igazságos béke előmozdítása érdekében. Az ülés érintett témapontjai között szerepelt az elszámoltathatóság kérdését illetően a Nemzetközi Büntetőbíróság azon döntése, miszerint elfogatóparancsot ad ki Putyin orosz elnök ellen az ukrán gyermekek Oroszországba való deportálásának vádjával kapcsolatban. Végezetül a diskurzus kitér a fekete-tengeri gabonakezdeményezésre is, amelyet közvetlenül a Tanács ülése előtt hosszabbítottak meg, hogy az EU jelentős mértékben hozzájáruljon az ukrán élelmiszerek szolidaritási folyosókon történő kiviteléhez.

Március hónapban az EU keretében nagy figyelem irányult a Földközi-tenger régiójára: a hónap eredménye volt a tunéziai helyzetről folytatott véleménycsere az EU köreiben. Az ország az unió igen közeli partnere és egyben szomszédja, így az ott bekövetkezett események közvetlen hatást gyakorolnak a nemzetközi szervezetre a földközi-tengeri térségben kialakult instabilitás nyomán. Az unió kiemelt további támogatása mellett, elengedhetetlen foglalkozni a jogállamisági és emberi jogi kérdésekkel, a strukturális reformok folytatásával, és véglegesíteni a Nemzetközi Valutaalappal már jóváhagyott programot. Ugyancsak a földközi-tengeri régió biztonságát, az ember-, és fegyvercsempészet visszaszorítását célozza, az EUNAVFOR MED Irini művelet, amelynek megbízatásának 2025.március 31.-ig szintén ebben a hónapban hosszabbította meg az unió.

A március 20-i Tanács-ülésen következtetések elfogadásra is sor került, amelyben a szervezet megerősítette az EU elvi alapon elkötelezett Afganisztán békéje és stabilitása, valamint az afgán nép támogatása mellett. Az EU készen áll arra, hogy tovább fokozza az Afganisztánnal szomszédos országoknak és a tágabb térségben található partnereknek a negatív továbbgyűrűzött hatások megelőzéséhez nyújtott támogatását. Kiemelt jelentőséggel tartják számon az afgán nép –és különösen a nők és lányok– emberi jogi, politikai, gazdasági és humanitárius helyzetének romlását és a szervezet kész további célzott korlátozó intézkedéseket elfogadni azokkal szemben, akiket a súlyos emberi jogi jogsértésekért és visszaélésekért felelősség terhel.

Az orosz-ukrán háború kitörése óta eltelt egy teljes év uniós külpolitika lépéseit összegezte Josep Borell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője által márciusban kiadott „The year that war returned to Europe” című könyve. A kötet számos blogbejegyzés, véleménycikk és beszéd gyűjteménye, amely olyan kérdéseket boncolgat, amelyek az EU közös kül- és biztonságpolitikáját 2022-ben alapvetően meghatározták: az Oroszország elleni szankciók sikeressége, az orosz agressziónak az energia-, az élelmiszer-, és műtrágyaellátásra gyakorolt globális következményeinek kezelése, az EU „globális déllel” való kooperáció erősítése, illetve a háborúból az európai biztonság és védelem szempontjából levonható következtetések.

(Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Energia- és klímapolitika

A Bizottság bejelentette, hogy az új LIFE program stratégiai projektjeire több mint 116 millió eurót fordít. A finanszírozás nyolc nagyszabású projektet segít Belgiumban, Észtországban, Spanyolországban, Olaszországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Finnországban az éghajlati és környezetvédelmi célok elérésében. A projektek hozzájárulnak ahhoz, hogy Európa 2050-re a világ első klímasemleges kontinensévé váljon, és sikeresen végrehajtsa az európai zöld üzletet. Támogatják továbbá az EU 2030-ig szóló biológiai sokféleséggel kapcsolatos stratégiáját, a körforgásos gazdaságra vonatkozó cselekvési tervet, a zéró szennyezés elleni cselekvési tervet, a természet helyreállításáról szóló törvényt, és hozzájárulnak a tiszta energiára való átálláshoz.

Az Európai Parlament és a Tanács között március 28-án létrejött politikai megállapodás értelmében növelik a nyilvánosan hozzáférhető elektromos és hidrogéntöltő állomások számát, különösen az Európai Unió fő közlekedési folyosóin és csomópontjain. Ez egy olyan mérföldkőnek számító megállapodás, amely lehetővé teszi a kibocsátásmentes közlekedésre való átállást, és hozzájárul ahhoz a célunkhoz, hogy 2030-ig legalább 55%-kal csökkentsük az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását.

 (Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Környezetpolitika

Az Európai Bizottság márciusban online konzultációt rendezett az uniós lobogó alatt közlekedő hajók újrahasznosításának kérdéskörében. Az értekezlet során egy 2023. június 7-ig tartó rendelet megvitatása került napirendre, mely 2013 óta foglalkozik a hajók újrafeldolgozásának szabályozásával. A kérdés fontos, hiszen ezek a járművek olyan anyagokból készülnek, melyek szétszerelésük után is hasznosíthatók maradnak, ilyen elemek például az acél és az egyéb fémhulladékok. Az ülés célja volt, hogy megvizsgálják a rendelet mennyire volt jól alkalmazható, milyen eddigi hatást ért el és mennyire működött együtt a Zöld Megállapodással.

Március hónapban a Bizottság a környezeti zajcsökkentésről szóló irányelvvel is foglalkozott. Az intézkedés célja, hogy a Zéró Szennyezés (Zero Pollution) tervben foglaltak szerint 2030-ra 30%-kal csökkenteni tudják a zajszennyezés mértékét. A levegőszennyezés után ezen típusú szennyezés jelenti a legnagyobb egészségügyi kockázatot és ennek az EU lakosságának mintegy 20%-a van kitéve. Virginijus Sinkevicius, a környezetvédelemért, az óceánokért és halászatért felelős biztos elmondta, hogy „A zaj növeli a stressz-szintünket, megzavarja az alvásunkat, befolyásolja a tanulási képességeinket, és még a stroke és a szívbetegségek kialakulásához is hozzájárul.” Igyekezni fognak a járművek zajkibocsátását csökkenteni ,például csendes gumiabroncsokkal, sebességkorlátozással, a vonatok esetében csendesebb és simább sínekkel, a légiközlekedésben pedig csendesebb repülőgépek használatával. 

Március 21-én a Bizottság két iránymutatást tett közzé az új erdészeti stratégia végrehajtására, hiszen a fák védelme nagy hangsúllyal van jelen az EU környezetpolitikájában. A közétett iránymutatások hozzájárulnak az uniós erdők védelmének, helyreállításának és ellenállóképességének megerősítésére irányuló célok eléréséhez. Az EU segíteni kívánja az erdők mennyiségének növelését és minőségük javítását. 

A New Yorkban megrendezésre kerülő ENSZ Vízügyi Konferencia kapcsán az EU kijelentette, hogy megerősíti a globális vízbiztonság iránti elkötelezettségét, ami keretein belül 33 kötelezettségvállalást jelentett be a területen. Az EU prioritásként fogalmazta meg többek között a biztonságos ivóvízhez és higiéniához való hozzáférés biztosítását, a vízi ökoszisztéma védelmét és a vízgazdálkodás javítását. 

 (Készítette: Vida Fanni)

Egészségügy

Március 3-án a Bizottság 100 új és frissített vizsgálati módszert fogadott el a vegyi anyagok regisztrálására, értékelésére, korlátozására és engedélyezésére vonatkozóan. Ez egy gyorsabb és egyszerűbb vizsgálati módszert biztosít, mint a korábbi rendelet. Az új módszer, a NAM (New Approach Methods) új megközelítést tartalmaz, így nem alkalmaznak állatokat sem a folyamatban. 

 (Készítette: Vida Fanni)

Szankcióspolitika

Oroszországi Föderáció és az orosz-ukrán háború:

Az Európai Tanács 2023. február 9-i következtetéseiben az EU megismételte, hogy határozottan elítéli Oroszország Ukrajna elleni agresszív háborúját, amely az ENSZ Alapokmányának súlyos megsértését jelenti, és mérhetetlen szenvedést és pusztítást hozott Ukrajna és annak népe számára. Így 2023.március 13-ai döntése értelmében az Európai Unió további hat hónappal hosszabbította meg -ez év szeptember 15.-ig- az Ukrajna területi integritásának, szuverenitásának és függetlenségének aláásásáért vagy veszélyeztetéséért felelős személyeket célzó korlátozó intézkedéseket.

A jelenleg hatályban lévő korlátozások körébe tartozik a természetes személyek utazási korlátozása, a vagyoni javai használatának befagyasztása, valamint a felsorolt 1 473 magánszemélyeknek és 205 szervezeteknek a pénzeszközök vagy egyéb gazdasági erőforrásokhoz való hozzájutásának tilalmát.

A szankciók meghosszabbítása után nem sokkal Dimitrij Peskov, a Kremlin szóvivője kijelentette országa gondosan figyelemmel kísérti az USA és az EU aktuális, illetve feltételezhetően tervezett korlátozásait. Úgy vélik a jelenlegi és a jövőbeli ilyen jellegű lépések potenciálisan egy világméretű gazdasági válság súlyosbodásához vezethetnek. Ugyanakkor érdekes tény, hogy a világ vezető előrejelzői nem tudnak megegyezni abban, hogy Oroszország gazdasága bővül vagy zsugorodik. Ez részben a Putyin-kormány által a háború kezdete óta szolgáltatott megkérdőjelezhető valóságtartalmú adatok miatt van így. Jelenleg a JPMorgan, a Morgan Stanley, a Goldman Sachs, az IMF, a Bank of Russia és mások hét előrejelzése eltérő – és egymásnak ellentmondó – becsléseket tartalmaz Oroszország 2023-as reál-GDP-jéről. Ami azonban egyértelműen kijelenhető, hogy az orosz gazdaság szorosabb kooperációra szorul Kínéval, a csökkenő energiaexport jelentősen befolyásolja a rubel-árfolyamot, illetve kidolgozás alatt áll az EU tizenegyedik szankcióscsomaga.

Irán:

2023. március 20-án az Európai Tanács ugyancsak további szankciók kivetésének kérdéséről hozott döntést Iránnal kapcsolatban. A Tanács által meghozott döntés a korábbi október 17-én, november 14-én, december 12-én, január 23-án és február 20-án elfogadott öt dokumentumot követette. 

Aktuálisan a nemzetközi szervezet 8 olyan személlyel -különösen az igazságszolgáltatás köréből- és egy szervezettel szemben alkalmaz korlátozó intézkedéseket, akik az emberi jogok súlyos megsértéséért felelősek Iránban. 

A szankcionálás alá eső magánszemélyek köre javarészt tisztességtelen tárgyalásokon halálos ítéleteket hozott, hátrányos megkülönböztető programokat támogatott, és elítélteket kínoztak. Így szerepeltek közöttük a lányok és nők szabadságát aláásó, az ellenük irányuló gyűlöletet hirdető konzervatív papok, a Madjles (iráni parlament) egyik tagja és a kulturális bizottság szóvivője, illetve a 2022/2023-as tüntetések idején külföldi túszok kényszerített vallomásait sugárzó Iráni Iszlám Köztársaság Műsorszolgáltató (IRIB) vezetője.

Ezen lépéssel a megszorító intézkedések összesen 204 magánszemélyre és 34 szervezetre alkalmazandók. Ezek közé tartozik a vagyoni eszközök befagyasztása, az EU-ba való beutazás tilalma, valamint a felsoroltak számára pénzeszközök vagy gazdasági erőforrások rendelkezésre bocsátásának tilalma.

 (Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Szomszédságpolitika

Keleti szomszédságpolitika

Március 3-án az Európai Bizottság és az olasz Enel vállalat közös projektet indított Ukrajnának „A remény sugara” címmel, amelynek keretében az Enel 5700 fotovoltaikus (PV) napelemet adományoz Ukrajnának. A napelemek – egyenként 350 wattos, összesen mintegy 2 MW teljesítményűek – 11 400 négyzetméternyi tetőt fognak fedni, különböző ukrajnai középületek között elosztva. A szállítást az EU polgári védelmi mechanizmusa szervezi, és a tervek szerint 2023 nyarán kerül rá sor. Március 3-án két új, katonai egységek szállítására szolgáló, dupla fülkés terepjáró teherautó érkezett Ukrajnába. Ezek egy tizenhárom teherautóból álló új tétel részét képezik, amelyet az Ukrán Fegyveres Erők Támogató Erők Parancsnoksága részére szállítottak az Európai Unió által az Európai Békefenntartási Eszköz keretében 2021. december 15-én elfogadott 31 millió eurós támogatási intézkedés részeként.

Március 2-án Didier Reynders, az EU igazságügyi biztosa hivatalos látogatást tett Moldova fővárosában, Chisinauban. Találkozott Maia Sandu elnökkel, Dorin Recean miniszterelnökkel, Veronica Mihailov-Moraru igazságügyi miniszterrel és a civil társadalom képviselőivel. Chisinauban Reynders a jogállamiság megerősítésének és az igazságügyi reformok folytatásának szempontjairól, valamint Moldova európai integrációjáról tárgyalt, amely 2022-ben tagjelölt ország státuszt kapott. „Az igazságügyi reformok a legösszetettebbek. Az Európai Unió támogatni fogja a moldovai jogállamiságot és a Chisinau által hivatalosan kidolgozott cselekvési tervet az európai normáknak megfelelő reformok végrehajtására.” – mondta Didier Reynders, miután találkozott Veronica Mihailev-Moraru igazságügyi miniszterrel. Az EBB 30 millió dollárt fektet be a villamosenergia-elosztóhálózat korszerűsítésébe. A programot az ICS Premier Energy Distribution, Moldova legnagyobb magán villamosenergia-elosztó rendszerüzemeltetője hajtja végre, amely az ország mintegy 70%-át látja el energiával. Az EBB finanszírozása hozzájárul a villamosenergia-elosztó hálózat korszerűsítéséhez, digitalizálásához és bővítéséhez Moldova középső és déli részén, beleértve a fővárost, Chisinaut is. A hitel segít a Premier Energy Distribution-nek abban, hogy a hagyományos elosztóhálózatot digitális intelligens hálózattá alakítsa át, biztosítva az ellátás biztonságát és javítva a végfelhasználóknak nyújtott szolgáltatásokat. Az EU által finanszírozott „Energiahatékonyság Moldovában” elnevezésű projekt keretében 2027 végéig kilenc kórházat újítanak fel és szerelnek fel új, energiahatékony technológiákkal Moldovában. A kórházakat szigetelik, napelemes erőművekkel látják el, és korszerűsítik a fűtési rendszereket. A projekt az ország különböző településein található közintézmények – óvodák, iskolák, egészségügyi központok stb. – korszerűsítését is előirányozza.

Március 14-én Charles Michel, az Európai Tanács elnöke Brüsszelben találkozott Salome Zarubishvili grúz elnökkel. „Megerősítette az EU elkötelezettségét Grúzia európai útja mellett Zourabichvili elnök asszony előtt, és üdvözölte a grúz nép törekvéseinek előmozdításában játszott szerepét” – írta Charles Michel a Twitteren. Hozzátette, hogy az Európai Tanács döntése, hogy Grúziának európai perspektívát biztosít, „olyan történelmi lehetőség, amelyet nem szabad elszalasztani, és a reformok terén elért előrelépés továbbra is kulcsfontosságú.”

 (Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Déli szomszédságpolitika

Az Európai Unió 60 millió eurós humanitárius segélyt nyújt a Libanonnak. A humanitárius segély a szegénység miatt szenvedő libanoniakon túl az országban tartózkodó szírai menekültek ellátásának finanszírozására is fordítandó. Becslések szerint nagyjából négymillió embernek van szüksége humanitárius segítségre alapvető szükségleteinek kielégítéséhez. Az új finanszírozás az EU humanitárius támogatását Libanonnak 2011 óta csaknem 860 millió euróra növelte.

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank továbbra is támogatja Egyiptom zöld átmenetét azáltal, hogy 100 millió dollárkölcsönt bocsát ki a Red Sea Wind Energy számára. A kölcsön egy új, 500 MW-os szárazföldi szélerőmű fejlesztését, építését és üzemeltetését finanszírozza a Szuezi-öböl térségében. Ez lesz Egyiptom harmadik magánkézben levő szélerőműparkja, és várhatóan ez lesz Afrikában a legnagyobb is. Évente körülbelül egymillió tonna CO2-kibocsátást segít csökkenteni, ami körülbelül 217 000 autó kivonásának felel meg. 

Az EU, Franciaország és Spanyolország 26 millió euró támogatást biztosít a rászoruló palesztin családok szociális segélyeinek kifizetésére. Az Európai Unió, Franciaország és Spanyolország 26,3 millió eurót biztosított szociális juttatások kifizetésére a Nemzeti Készpénzátutalási Programon keresztül, 106 000 kiszolgáltatott palesztin család javára.

Az Európai Unió 30 millió eurós támogatást nyújt Jordánia számára, amelyet az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 41,3 millió eurós kölcsönéből társfinanszíroznak egy zöldmezős szennyvíztisztító létesítmény megépítésére a főváros, Amman szélén. Az új létesítmény felváltja a meglévőt Ain Ghazalban, amely károsítja a környezetet és kellemetlenséget okoz a környező közösségeknek. 

Az Európai Beruházási Bank 50 millió euró támogatást nyújt a marokkói kis- és közepes export vállalatok támogatására. Az Európai Beruházási Bank (EBB) 50 millió eurós finanszírozási szerződés aláírását jelenti be a Banque Centrale Populaire-rel a Kereskedelmi és Versenyképességi Program keretében. Ez a finanszírozás megoldhatja a támogatott vállalatok szállítási és termelési nehézségeit is.

 (Készítette: Nagy Imre Jonatán)

A EU hírfigyelő 2023. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A jelenlegi háborús helyzettel a világ, de legalábbis Európa és Észak-Amerika országainak figyelme a 2014-es krími annexió és az utána következő donbászi harcokat követően újra Ukrajnára helyeződött. A konfliktus tavaly február 24-ei kezdete óta napi szinten olvashatjuk a híreket és hallgathatjuk a tudósításokat a harcok állásáról, az Oroszországgal szembeni szankciók eredményességéről vagy éppen hatástalanságukról, esetleg Vlagyimir Putyin egészségügyi állapotáról. Azonban az Ukrajnában élő kisebbségekről jóval kevesebbet lehet hallani a magyar médián kívül – ha egyáltalán lehet hallani róluk.
A háborút megelőzően leginkább az Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatok magyar részről történő az Ukrajnában élő kisebbségekről. Jelenleg pedig vélhetően szintén a háborúval kapcsolatos, némileg különutas magyar hozzáállás/politika miatt olvashatunk róluk, persze csak ha kicsiny méretéhez képest elég „hangos” hazánk álláspontja. Hogy pontosan miért is más a magyar állásfoglalás az európai mainstream-hez képest, arra részben az országban élő magyar kisebbség megléte és annak helyzete adhat magyarázatot.

Az elemzés személyes érintettségemből adódóan született, célja pedig a téma iránti érdeklődés felkeltése az olvasóban és nem egy teljeskörű kép adása. A kifejtés nagyban támaszkodik a háború előtt nem sokkal megjelent Kárpátalja története. Örökség és kihívások című monográfiára. A téma iránt bővebben érdeklődőknek ezt a kimerítő irodalmat ajánlom.

Kárpátalja területének története:

Kárpátalja területének az elemzés szempontjából leginkább a XX. és XXI. század bír nagyobb jelentőséggel.  A terület a honfoglalástól egészen az I. világháború végéig hazánk részét képezte. Az I. világháború végéhez közeledve, 1919. január 12-én csehszlovák és román katonák masíroztak a vidéken, április 26-ára pedig már a mai Kárpátalja teljes területe megszállás alatt állt. A térség legnagyobb hányada az 1919. szeptember 10-én aláírt békeszerződés szerint Csehszlovákia ellenőrzése alá került, majd az 1920. június 4-ei trianoni békediktátum kényszerű aláírásával a terület a Felvidékkel együtt Csehszlováki
ához került.

Kárpátalja mai kiterjedése hat történelmi vármegye területének részeiből  : Ung, Szabolcs, Bereg, Szatmár, Ugocsa és Máramaros. Ezek a közigazgatási egységek megszűntek létezni és később sem nyerték vissza korábbi formájukat, hiába került vissza a terület egy rövid időre a Magyar Királysághoz. Elsőként kisebb részben az első bécsi döntés 1938. november 2-ai kihirdetése után a magyar többség lakta, a határhoz közel eső területeket csatolták vissza az anyaországhoz. Továbbá az 1939. március 15-ei bevonulással a terület egésze visszacsatolásra került. Azonban ez a változás rendkívül rövid életű volt: a második világháború menetében beállt fordulat elérte Kárpátalját is. A Szovjetunió katonái 1944 októberének végére szinte a teljes területet elfoglalták, és nem állt szándékukban megválni tőle. 1991-ben azonban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kivált az összeomló unióból és Ukrajna néven önálló államként folytatta útját, benne Kárpátaljával, mely az ország második legkisebb megyéje lett.

Kárpátalja népessége és a magyarság arányának változása:

Kárpátalja a honfoglalás idején feltételezhetően egy rendkívül gyéren lakott terület volt. A honfoglalás után pedig határvidékként funkcionált, melyből fakadóan továbbra sem volt nagy az itteni népsűrűség. Ezt az állapotot felszámolta a tatárjárás, amely teljesen elpusztította az itteni lakosságot. A tatárjárást követően a területre új lakosságot telepítettek, illetve a szomszédos területekről szlávok (ruszinok) települtek be, jellemzően a hegyvidéki részekre.

A lakosság származását tekintve a pontos ekkori arányok nem ismertek. Azonban az bizonyos, hogy a későbbi évszázadok során a síkvidékeken élő lakosság sokkalta inkább megszenvedte a későbbi háborúk pusztítását, mint a hegyvidéki területeken élő ruszinok. Ebből fakadóan míg 1495-ben még a „magyarok” alkották a többséget, addig 1880-ra a magyarság aránya 25,5%-ra csökkent, míg a ruszinoké 59,8%-ra nőtt. A magyarság továbbra is leginkább a síkvidéken és a városokban volt megtalálható, ott alkotott többséget

voltak. Egyéb okok voltak még a következők:

„Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a magyar anyanyelvű és magát magyarnak valló, de izraelita vagy görögkatolikus vallásúakat zsidóként vagy ruszinként könyvelték el.”

A II. világháború során a területek visszakerülésével jelentős számú magyar tért vissza, így számuk, mondhatni, egy pillanatra nagyon erősen megugrott, majd aztán tragikus körülmények között még gyorsabban el is enyészett. A Kárpátalján élő zsidóságot (84 874 főt) elhurcolták, melynek tagjai közül sokan magyarnak vallották magukat. A következő csapás a németek után a szovjet megszállókhoz köthető, akik kényszermunkára hurcolták el a megmaradt német és magyar lakosság 18 és 55 év közötti férfi tagjait, akik közül rengetegen sosem tértek haza.

A magyarság részaránya idővel tovább csökkent, ahogyan a területre a Kárpátokon túlról plusz munkaerő és orosz hivatalnoki réteg áramlott be, valamint a ruszin lakosság – akiket átkereszteltek ukránra – tovább gyarapodott. Bár létszámuk nem változott nagymértékben a szovjet időszak alatt, az utolsó, 2001-es rendes népszámlálás alkalmával a magyarok aránya 151 516 fővel 12,1%-ra zsugorodott. Mára ez a szám és részarány már csak messzi emlék lehet, mivel a határok megnyílásával és a szabadabb mozgással, majd a magyar állampolgárság megszerezhetőségének köszönhetően megnyílt a menekülési útvonal Kárpátalja reménytelen valóságából. Rengetegen vállaltak külföldön munkát vagy költöztek el végleg. Zámborszki Ákos rendező és Galán Angéla újságíró dokumentumfilm-sorozatának Kárpátaljával foglalkozó részében, 2019-ben Molnár József demográfus elmondta, a kárpátaljai magyarság számát 135-140 ezerre becsülik, továbbá becslésük szerint a külföldön dolgozók száma ekkorra már 17 és 18 ezer közé volt tehető. Mára a külföldön dolgozók aránya még nagyobb lehet, és a jelenlegi háborús helyzet miatt sokan talán vissza sem térnek majd. Meg kell hát fontolnunk azt az eshetőséget, hogy a 100 ezres létszám is kérdésessé válik, ha éppen még nem most, akkor a közeljövőben, ha drasztikusan nem javulnak a körülmények, amire jelenleg kevés esély látszik.

A magyarok helyzete Ukrajnában

Ahhoz, hogy igazán megértsük, milyen ma Ukrajnában magyarnak lenni, vélhetően életvitelszerűen ott kellene élnünk, mely nyilvánvalóan nem mindenki számára járható út; ezért hát kénytelenek vagyunk olvasni róla és meghallgatni azok véleményét, elbeszéléseit, akik viszont ott élnek. Zámborszki Ákos már korábban említett dokumentumfilmje rendkívül jól bemutatja, mennyire nem egyszínű a magyarok helyzete és megítélése Ukrajnában.

Érdekképviselet

Az első csalódást a terület autonómiára törekvésének letörése jelentette, melyet ugyan helyben népszavazás erősített meg 1991-ben, a függetlenségi népszavazással egyidőben, ám azt az új állam és felsővezetése teljességgel ellehetetlenítette.

Másodikként az érdekképviselet nehézségét érdemes megemlíteni, mivel az itteni magyarságnak szembe kellett – és kell – néznie azzal a ténnyel, hogy a teljes lakosság viszonylatában, kis lélekszáma miatt nem igazán politikai tényező. Helyzetét az sem segíti továbbá, hogy érdekképviseletét nem csak egy szervezet próbálja meg magára vállalni, ez pedig azt a maroknyi magyar szavazatot is tovább osztja. Ha ez nem is lenne így, a szavazókörzetek idővel úgy kerültek kialakításra, hogy ne legyen magyar többségű közöttük. Azonban, ha lenne is, mivel az induláshoz országos pártra van szükség, a magyarságnak mindig be kellene kapcsolódnia egy másik, országos párthoz, melynek sikerességén múlna a magyarság képviselete is. (Az adott párt országos listáján szereplő hely eredményén múlik, hogy lesz-e egyáltalán magyar képviselő az adott időszakban.)

Oktatás és nyelvhasználat

Az oktatás terén már a kezdetektől fogva egy egyértelműen kisebbség- és sokszor alkotmány-és jogellenes hozzáállás jellemezte az országot. Azonban a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény jelentheti a legújabb mélypontot a kisebbségek vonatkozásában, melynek legfontosabb része annak 7. cikkelye. A törvény rendelkezései alapján a kisebbségek az alsó négy osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, az ötödik osztálytól viszont az államnyelven való , hogy az érettségit már ukrán nyelven tegyék le a diákok, és már a felsőoktatásban is ukránul tanuljanak. Orosz Ildikó a témával kapcsolatban a következőket írja:

„A törvény elfogadásának körülményei nemcsak a házszabályt sértették, de az alkotmányt és számos hatályos törvényt, Ukrajna által is ratifikált nemzetközi egyezményt, a szomszédos országokkal kötött kétoldalú megállapodást.”

Érdekesség, hogy Ukrajna magyarországi nagykövetségének honlapján arról olvashatunk, hogy a törvény nem szűkíti a kisebbségi jogokat, hanem éppen ezzel ellentétben kibővíti a kisebbségek lehetőségeit. Álláspontjuk szerint továbbá egyáltalán nem alkotmányellenes és semmilyen más törvénybe és nemzetközi kötelezettségvállalásba nem ütközik.

További diszkriminációnak tekinthető, hogy a törvény kapcsán megkülönböztetnek őshonos és nem őshonos kisebbségeket az országon belül és az oktatás kapcsán. Ez leginkább azért releváns jelen esetben, mivel a Kárpátalja területén több mint ezer éve megtalálható magyarság nem lett őshonosnak minősítve azon indoklással, hogy a magyarságnak van anyaországa, így az őshonos népeknek járó nagyobb nyelvhasználati jogok az oktatás területén a magyarokra nem alkalmazhatóak.

A tv. 7.

Az oktatási törvényt követően 2019-ben újabb változásokat fogadtak el az ukrán parlamentben. A 2019. április 25-én elfogadott „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” szóló törvény egy korábbi nyelvtörvény helyébe lépett, de mivel bevezetése 2030-ig fokozatosan zajlik, nem egyszerre kerül alkalmazásra minden része. A törvényt megelőzően a 2012-es nyelvtörvény alapján azon területek, ahol a kisebbségek aránya 10% vagy afölötti, ott korábban az ukrán mellett a kisebbségi nyelv is használható volt hivatalos nyelvként az adott közigazgatási egységben. Ez az új törvénnyel megszűnt, ami szerzett jogok elvételét jelenti.

Továbbá sajtótermékek nyomtatásban vagy online formában történő megjelenésénél is kell, hogy legyen az adott lapnak vagy portálnak ukránra lefordított változata is, pontosan ugyanúgy és olyan terjedelemben, mint az a kisebbségi nyelven megjelent. Ennek nagyobb jelentősége a nyomtatott sajtó kapcsán van, mivel ez dupla példányszámot jelent az eddigihez képest. A probléma ezzel leginkább az, hogy ezen kisebbségi lapok eddig sem részesültek semmilyen támogatásban az állam részéről, és elméletben ezen újdonsült kötelezettségüket is saját forrásból kellene kigazdálkodniuk. Jól látható, hogy a rendelkezés célja egyértelműen az ellehetetlenítés. Szerencsére jelenleg az őshonos kisebbségek és az EU nyelveit használó sajtóorgánumok még kivételt képeznek ez alól, így csak az orosz sajtót célozza a rendelkezés. Ám sovány vigasz ez az összkép viszonylatában, és felmerülhet bennünk a kétely, hogy meddig marad ez így ebben a formában.

Kisebbségellenes atrocitások

Kárpátalján belül a helyi lakosokkal a magyarok viszonylagos békességben tudnak élni, és a vegyes házasságok is egyre gyakoribbak, azonban a Kárpátokon túli ukrán népesség nem ismeri, és vélhetően nem is érti e vidék sokszínű történelmét, és benne a magyarságot. A kettős állampolgárság például főleg a 2014-es majdani események után bekövetkezett krími annexiót követően fenyegetőleg hat, de emellett illegális is, mivel Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét.

2014 előtt is előfordultak magyarellenes atrocitások az ukrán nacionalisták részéről, azonban 2014 után az ország nacionalizmusa új lendületet vett, melynek eredményeként megszaporodtak ezek az incidensek. A 2014 és 2018 közötti atrocitásokat (426 eset) egy kutatás keretében összegezték is, s a súlyosabb esetek összefoglalására egy dokumentumfilm is készült. Sajnos sok esetben, ahogy az a dokumentumfilmben is elhangzik, az állami szervek vagy passzívan állnak ezen eseményekhez, vagy akár még szerepet is vállalnak bennük.

Az alábbiakban két esetet szeretnék röviden bemutatni. Az első Brenzovics László és a vezetése alatt álló két alapítvány esete, melynek során hazaárulás, hűtlenség és szeparatizmus gyanújával tartottak házkutatásokat és helyeztek kilátásba vádemelést, amely elől a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökének menekülnie kellett az országból. A második pedig egy aktuálisabb eset, a munkácsi vár turulszobrának eltávolítása, mely komoly felháborodást keltett, és értelmetlen provokációnak hat, különösen a jelenlegi háborús helyzetben.

2020. november 30-án az Ukrán Biztonsági Szolgálat házkutatást tartott Brenzovics László KMKSZ-elnök otthonában és az általa vezetett két alapítványnál; ezek név szerint az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ, és a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány. A Brenzoviccsal 2021 novemberében készített interjúból kiderül, hogy ugyanezen a napon Magyarországra utazott, elkerülendő az előzetes letartóztatást, mely állítása szerint akár évekig is elhúzódhatna. Az eljárás azonban távozását követően nem folytatódott, a vádiratot nem nyújtották be a bíróságra. Mivel korábban nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy ha visszatér, azonnal letartóztatják, így részben önkéntes, részben kényszerű száműzetésről kell beszélnünk.

A munkácsi vár turulszobrának eltávolítása 2022 októberében egy teljesen indokolatlan és részben váratlan provokáció volt. Ez utóbbi talán abból fakadhat, hogy jelen körülmények között egy ilyen cselekedetet aligha lehet logikusnak, illetve prioritásnak tekinteni, mégis megtörtént. Az ukrán címer kihelyezésére már korábban, még 2018-ban írtak ki pályázatot, azonban arról nem volt akkor sem szó, hogy a címer a turul helyére kerülne, mondta el az ügy kapcsán Brenzovics László. A szobrot eredetileg az 1896-os millenniumi ünnepség alkalmából állították, amíg a csehszlovák időszakban 1924-ben el nem távolították, és a talapzatául szolgáló obeliszket le nem bontották. A szobor sorsát végül a szovjetek pecsételték meg véglegesen, annak beolvasztásával. A most eltávolított szobrot magánadományból állították fel az új obeliszkkel együtt. (Érdekes, hogy míg a turulszobor eltávolításra került, addig az obeliszk, ami szintén az eredeti emlékmű része, megmaradt az ukrán címert tartó elemként.)

A választás azért erre a két atrocitásra esett, mert ezekben az esetekben egyértelműen az ukrán állam, vagy ukrán állampolgárok az „elkövetők”. Ennek azért van jelentősége, mert az elmúlt években több olyan eset is előfordult, amikor nem volt egyértelműen eldönthető, hogy az elkövetők valóban ukránok-e, és nem pedig csak valamilyen külső aktor kíván feszültséget generálni a területen élő magyarság és az ukránok között.

Összegzés:

A fentiek alapján úgy vélem, a kárpátaljai magyarságra meglehetősen nehéz sors vár az elkövetkező években, nem csak a háború miatt, hanem az abból fakadó és tovább erősödő ukrán nacionalizmus miatt is, melynek képviselői már most minden kisebbségben és kisebbségi jogérvényesítésben szeparatizmust vizionálnak. Emellett az ország gazdasági állapota is rendkívül rossz, ami vélhetően továbbra is elvándorlásra fogja sarkallni a fiatalabb generációkat, nem csak magyar, hanem ukrán részről is. Ugyan a magyarság aránya a rohamosan fogyatkozó népességű Ukrajnában nem csökken, de létszámuk ugyanúgy zsugorodik, ráadásul egyre nagyobb arányban vannak/lesznek az idősebb generációk, ezáltal a gyermekek száma is vélhetően csökkeni fog. (Az asszimilációtól talán kevésbé kell tartanunk, tekintve, hogy az erőszakos magyarellenes hozzáállás segít megőrizni az itt lakók magyarságát, ezzel nehezítve azt.) Drasztikus változás kellene gazdasági, valamint jogi értelemben is ahhoz, hogy a folyamat esetlegesen visszájára forduljon. Véleményem szerint erre nem számíthatunk, és a következő egy-két évtizedben a fiatalabb generációk tagjai, akik már rég elhagyták Kárpátalját, vagy el fogják hagyni a közeljövőben, már csak temetésekre fognak hazatérni, mígnem a magyarság létszáma menthetetlenül alacsony szintre csökken. Ezt a folyamatot meglátásom szerint a magyar állam támogatásai sem fogják tudni megállítani, maximum elnyújtani ilyen körülmények között.

Ám hogy mégsem teljesen negatív és borúlátó módon álljunk a helyzethez, szeretném kiemelni, hogy reménykedni ennek ellenére mindig érdemes. Ezért a turulszobor 1924-es eltávolítása kapcsán Vozáry Aladár által.

Hasonló témájú cikkeik ide kattintva érhetők el.

A borítókép a Pixabay-ről származik

A A kárpátaljai magyarság bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az ukrán hatóságok utasították a Moszkvához köthető ukrán ortodox egyházat, hogy hagyják el a kijevi Pecserszka Lavrát. A határidő március 29 szerda este volt. Több pap visszautasította a távozást. Kijev szerint az egyház nem szakította meg kapcsolatát Moszkvával és továbbra is együttműködik velük.

Újabb mélypontra jutott a viszony az ukrán állam és az Orosz Ortodox Egyházhoz tartozó ukrán egyház között. Március 29-ig kapott határidőt a Pecserszka Lavrában élő 1000 fő, hogy elhagyják a komplexumot. Az ukrán hatóságok azt gyanítják, hogy túl közel állnak Moszkvához és valószínűsíthetőleg az úgynevezett „ötödik hadoszlopnak” is lehetnek tagjai közöttük. Március 26-ával 1236 vallási egyesület, kolostor csatlakozott a független ukrán egyházhoz. Olekszandr Tkacsenko kultúra miniszter szerint, ha a Lavra lakói felesküdnek a független ukrán egyházra maradhatnak. Ugyan a határidő lejárt, de a papok nem hajlandóak elhagyni a kijevi Pecserszak Lavrát. Április 16-án egyszerre tartottak húsvéti misét a „független” ukrán egyház és a „moszkvai” egyház papjai a Lavra különböző épületeiben.

A háborúba egyre inkább az egyház is bevonódik. „Nem hagyjuk a terrorista államnak, hogy manipulálja a népünk spirituális életét, lerombolja az ukrán oltárokat, lavrákat vagy elrabolja az értékeit”. – mondta  Zelenszkij.

Az orosz-ukrán „skizma” 2019-ben

Az orosz-ukrán egyház ellenállása-ellentétje nem Zelenszkij elnöksége alatt és nem is a háború kitörésekor keletkezett. A szembenállás már korábban kezdődött. A Szovjetunió felbomlásával közel egyidőben a történelmi Ukrán Ortodox Egyházzal (Moszkvai Patriarchátus) (továbbiakban: Moszkvai Patriarchátus) szemben két új „szakadár” egyház született Ukrajna területén. A szobán forgó két egyház az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház és az Ukrán Ortodox Egyház (Kijevi Patriarchátus) (továbbiakban: Kijevi Patriarchátus). Előbbi nem új alapítású egyház volt, mivel 1921-ben jött létre, az orosz polgárháború zűrzavaros időszakában. 1989/90 fordulóján alakult újra, amikor a Szovjetunió már gyengülőben volt. Utóbbit Filaret kijevi metropolita alapította 1992-ben, amikor elszakadt Moszkvától és magát Kijev pátriárkájának nevezte ki.  Az oroszok szerint azonban már több, mint 400 éve 1596-ban a breszti zsinattal elkezdődött a szembenállás amikor létrejött a rutén görögkatolikus egyház. A nyugat – Pápai Állam képében – akkor avatkozott be először az orosz lelkitérbe, most az Egyesült Államok képében ez csak folytatódik.

Visszatérve napjainkba, az események 2018-ban gyorsultak fel, Petro Porosenko elnöksége alatt. Az akkori előrejelzések szerint a 2019-es elnökválasztás során bukásra állt – ami azóta igazolódott – ezért kellett neki valami, amivel támogatókat nyerhet. Ez pedig a Moszkvától független szakadár ukrán ortodox egyházak legitimálása az ortodox világban. Ugyan a választást elveszítette, de a probléma, amit okozott, maradt az ortodox világban.

A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka I. Bertalan 2019. január 5-én adta meg az ukrán egyháznak az autokefáliát azaz az önigazgatást és függetlenséget. Ugyanakkor orosz források szerint II. Alekszij moszkvai pátriárka már 1990-ben széleskörű önállóságot adott a történelmi ukrán egyháznak, ami egyedülálló volt a moszkvai egyházon belül.

A konstantinápolyi (isztambuli) szertartáson jelen volt az akkori ukrán elnök Petro Porosenko és az új kijevi metropolita Epifanyij. A dekrétumot vagy Tomoszt I. Bertalan a rákövetkező nap adta át az újonnan megalakult ukrán egyház fejének Epifanyijnak, amivel a függetlenség elismerése teljessé vált. Ezzel létrejött egy Moszkvától független hivatalos Ukrán Ortodox Egyház, ami az Autokefál Ukrán Ortodox Egyház, a Kijevi Patriarchátus és a Moszkvai Patriarchátus egyrészének az egyesüléséből jött létre. Élére a korábban említett Epifanyij metropolita került. Kiemelendő, hogy a Moszkvai Patriarchátushoz tartozó ukrán egyház továbbra is működött, aminek az élén Onufrij kijevi metropolita állt. Tehát két „hivatalos” ukrán ortodox egyház és két kijevi metropolita létezett egyszerre az országban. A független és a moszkvai.

Ennek következtében egy „ortodox skizma” következett be, hiszen Moszkva megszakította kapcsolatát Konstantinápollyal és jelenleg csak a görög, ciprusi és alexandriai pátriárka ismeri el az újonnan létrejött ukrán egyházat. Ugyanakkor az új ukrán egyházban sem felhőtlen a viszony, mert Filaret aki korábban kijevi pátriárkának kiáltotta ki magát még abban az évben kilépett az új egyházból és újra alapította szakadár egyházát, ami véleménye szerint sosem szűnt meg.

A háború eléri az egyházat

A kapcsolat az ukrán állam és a Moszkvai Patriarchátus alá tartozó ukrán egyházzal az évek során egyre feszültebbé vált. A tetőfokát a háború kitörése jelentette, hiszen Kirill moszkvai pátriárka – akinek a jelenlegi kijevi metropolita Onufrij alárendeltje – nyíltan kiált a különleges katonai művelet mellett. Véleménye szerint Donbaszt már 8 éve próbálja megsemmisíteni a nyugati világ, mivel az ott élők kiállnak a tradicionális hitük mellett. „A fentiek mind azt jelzik, hogy olyan küzdelembe kezdtünk, amelynek nem fizikai, hanem metafizikai jelentése van” – mondta a pátriárka.

Továbbá Putyinhoz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy Ukrajna az orosz világ a történelmi Rusz része, amit imájával is bizonyított: „Az Úr óvja meg az orosz földet! Amikor azt mondom orosz, akkor az ősi kifejezését értem a „Régmúlt idők elbeszéléseiből”: Honnan jött az orosz föld onnan, ahol Oroszország, Ukrajna Belarusz és más törzsek és népek vannak.”

Tekintve Kijev jelenlegi politikáját, aminek célja a teljes nyugati orientáció, az orosz érdekszférából való leszakadás és függetlenedés történelmileg is, ez a kijelentés nem fogja népszerűvé tenni az orosz egyházat, sőt ellenséges erőként fognak viszonyulni minden szervezetéhez. Onufrij kijevi metropolita 2022. májusában a pátriárka háborúpárti kijelentéseire hivatkozva kijelentette az ő ukrán egyházának a kiválását a Moszkvai Patriarchátusból.

Ezt az ukrán vezetés nagyfokú szkepticizmussal fogadta és továbbra is ellenségként tekintenek rájuk. Tavaly november 22-én az ukrán titkosszolgálat az SZBU rajtaütést szervezett a Pecserszka Lavrában Kijevben.  Állításuk szerint orosz különleges alakulatok végeztek felforgató tevékenységet az egyházi személyeken keresztül. Oroszbarát irodalmat találtak, ami az „orosz világ” gondolatát népszerűsíti. Azaz a Kijevi Ruszban gyökeredző három szláv nép testvériségét. Ugyanakkor kiemelendő, hogy egy orosz liturgiát követő egyházban nem feltétlen furcsa dolog orosz irodalmat találni, ami megegyezik az egyház többszáz éves történelmi gondolkodásával. Viszont jelenleg ez szembe megy Ukrajna nemzetbiztonsági érdekeivel.

Zelenszkij elnök december 1-én bejelentette, hogy a Nemzetbiztonsági Tanáccsal azon dolgoznak, hogy olyan körülményeket teremtsenek, ahol egy az agresszortól függő szereplő sem tudja Ukrajnát belülről gyengíteni és az ukránokat manipulálni. „Soha nem hagyjuk senkinek, hogy birodalmat építsen az ukrán földön belül. Tehát Ukrajna „spirituális függetlenségre törekszik” – fogalmazott később.

Az orosz-ukrán háború újabb hadszíntere

Jól látható, hogy az orosz és ukrán ortodox egyház kérdése többről szól mint, egyszerű teológiai összefüggések. A szembenállásnak komoly szerepe van a jelenlegi hadviselésben. Ez mind kitűnik Zelenszkij fent idézett kijelentéseiből, az SZBU tevékenységéből és az orosz pátriárka nyilatkozataiból.

A háború tehát nem csak a frontvonalon zajlik, hanem a hátországban is. Ukrán szemszögből nézve, amíg egy Moszkvához köthető egyház működik Kijev szívében addig a nép lelke veszélyben van. Továbbá, ha a moszkvai pátriárka nyíltan támogatja a háborút és úgy gondolja, hogy Ukrajna a Kijevi Rusz utódjaként az orosz spirituális tér része, akkor a kijevi kormány veszélyben van. Hiszen a miséken a hívők az orosz katonák után fognak imádkozni, az orosz Ruszért fognak imádkozni és valószínűleg felszabadítóként üdvözölnék az oroszokat Ukrajnában. Esetleg kollaboráns tevékenységet is folytathatnak, információt szivárogtathatnak stb. A lelki térben a legsebezhetőbb az ember, ha ezt megnyeri Moszkva, akkor Kijev elveszítette a háborút. Az ukrán kormány ezért lépett fel az egyház ellen.

Ezzel szemben a moszkvai nézőpont rendkívül eltérő. Mint ahogy korábban is említésre került az orosz egyház szerint a szembenállás már több mint 400 éve kezdődött, amikor a Lengyel-Litván Unióban létrejött a ruténok görögkatolikus egyháza. A nyugat ekkor avatkozott be először az orosz spirituális térbe, hogy megbontsa a Rusz népeinek egységét. A jelenleg zajló folyamatokat is így értékelik. Az Egyesült Államok mesterségesen kreált egy ukrán nacionalista egyházat, aminek célja az orosz spirituális téren belüli bomlasztó tevékenység. Ezzel létrejön egy anti-Oroszország. A hívőket ért támadások az orosz világ elleni támadás, amit az ukrán nacionalista vezetés és egyház tesz ruszofób indokból. Megakarnak szabadulni mindentől, ami orosz. Tehát Kijev nem nemzetbiztonsági okból, hanem nacionalista oroszellenes indokból teszi, amit tesz. Oroszországnak pedig különösen fontos a lelkitér, ez megjelenik már a nemzetbiztonsági stratégiájukban is.

Az viszont kijelenthető, hogy az egyház mindkét oldalnak szolgálhat előretolt ügynökeként, akik a háborút átviszik a lelki-spirituális térbe, minek köszönhetően a hátországban ellenállást lehet kelteni a rendszer ellen. Itt Moszkvának előnye van Kijevvel szemben, hiszen az ő történelmi egyházuk működik Ukrajnában, annak ellenére is, hogy Onufrij hivatalosan függetlenítette magát Moszkvától. Kijev egyelőre csak védekezni tud a hatásokkal szemben, ezt a célt szolgálta I. Bertalan által létrehozott független ukrán egyház felállítása. Ez Zelenszkij álláspontja is, ami korábban említésre is került. „Nem hagyjuk a terrorista államnak, hogy manipulálja a népünk spirituális életét, lerombolja az ukrán oltárokat, lavrákat vagy elrabolja az értékeit”. Persze egy posztszovjet országban negatív emlékeket ébreszthet az, ha a titkosszolgálat a nép ellenségeiként kezeli az egyházi személyeket.

Összefoglalás

Az orosz-ukrán ellentét elérte az egyházi szférát is. Látható, hogy Ukrajna minden értelemben el akar szakadni Oroszországtól. Legyen az gazdasági, politikai, történelmi vagy éppen vallási és ezen belül is lelki-spirituális. Moszkva ezt nem hagyhatja és próbálja megőrizni befolyását Ukrajnán belül, amit ők egyébként úgy értelmeznek, mint a saját történelmi igazságuk. A Moszkva alá tartozó egyháznak nehéz dolga lesz. Hiszen annak ellenére, hogy elvileg Onufrij kijevi metropolita szakított velük a Kijevi szekuláris vezetés továbbra sem bízik bennük és nemzetbiztonsági kockázatként tekint rájuk. Úgy gondolják, hogy „ötödik hadoszlopként” tevékenykedik, így vagy ellehetetlenül vagy végül teljesen megszűnik teljesen. Ez csak még inkább mélyíteni fogja az ellentétet a két fél között. Így egyre nehezebb megmondani, hogy ha egyszer véget ér a háború, hogyan tudják majd rendezni az egyre csak bővülő vitás kérdéseiket. Tekintve, hogy egyre jobban a „mindent vagy semmit” mentalitás mutatkozik meg a feleken, beleértve ebbe az Ukrajnát támogató nyugatot is.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Ömer Faruk Ulutaş on Unsplash

A Ukrajna a spirituális függetlenségre törekszik? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A ciprusi ENSZ-misszió, másnéven az UNFICYP (United Nations Peacekeeping Force in Cyprus) felállításáról 1964-ben döntött az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 186. sz. határozatával. Létrehozatalának oka a szigeten élő török és görög ciprióták közötti elmérgesedett viszony volt. Az azóta eltelt közel 60 évben – mint minden konfliktusnak, úgy ennek is – voltak feszültebb és enyhébb periódusai. Akadtak olyan szakaszok, amikor közeledtek egymáshoz a felek álláspontjai, de volt olyan is, amikor semleges volt vagy elmérgesedett közöttük a viszony. Napjaink változó nemzetközi környezetében a ciprusi helyzet is lezárásra kerülhet, az előző 10 évben ugyanis egyfajta békülési folyamat volt megfigyelhető. Azt tapasztalhattuk, hogy közeledtek egymáshoz a felek nézetei, a tárgyalási és együttműködési szándék pedig mindkét oldalról megvolt. Most azonban mégis az látható, hogy a konfliktus 2021 nyarán újra kiújult. Habár nyílt támadásra még nem került sor, de provokáció már több is történt, főként a török fél részéről.

Emellett a Ciprusi tengerrészen nemrég feltárt jelentős földgázmezők egy új dimenziót nyitottak meg a konfliktus történetében. De vajon hogyan kezdődött és ami talán még fontosabb, hogyan fog záródni a nézeteltérés? Van valódi esély a békés rendezésre? Miért aktuális ez a kérdés még most, 2023-ban is? Cikkemben elsősorban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

A konfliktus története röviden

Ha a ciprusi konfliktus kitörésének okait keressük, azt kell megállapítanunk, hogy nem tudnánk mondani egyetlen okot, amely a kitöréséhez vezetett. Az ellentét rengeteg régóta jelenlévő vagy újonnan jelentkező problémának volt az eredménye. A helyzet komplexitásához hozzátett az is, hogy Cipruson amellett, hogy a történelmi háttér is mindig konfliktusokkal terhelt volt, a térségben a vallási és nyelvi megosztottság mellett az etnocentrizmus kérdésköre is jelen volt.

Az 1950-es évek végéig brit fennhatóság alatt álló szigeten a feszültségek Makariosz érsek elnökké választásával kezdődtek meg, aki az enózisz, vagyis a Görögországgal való egyesülés pártján állt, amit a török ciprióták nem nézhettek tétlenül. Amikor Makariosz 1963 november végén előállt 13 pontos alkotmánytervezetével, amely megfosztotta volna a ciprusi török kisebbséget az alkotmányos garanciáik nagy részétől, zavargások törtek ki a szigeten, amelyek rövidesen erőszakba torkolltak.

A krízis összességében 364 török és 174 görög ciprióta halálát eredményezte, valamint a török lakosság enklávékba tömörülését. A konfliktus további eszkalálódásának megelőzése érdekében 1964. március 4-én megalakult a ciprusi békefenntartó misszió (a továbbiakban UNFICYP, azaz United Nations Peacekeeping Force in Cyprus) amely ekkor még csak brit erőkből állt, és feladatai közé tartozott – mandátuma szerint – az, hogy megakadályozza a harcok fellángolását, és segítse elő a normális életkörülményekhez való visszatérését. Mivel a szigeten még ugyanebben a hónapban kiújultak a harcok, ezért egy 6500 fős kontingens felállítására is sor került (kanadai, ausztrál és észak-európai nemzetekkel kiegészülve). 1964 nyarára sikerült a polgárháborús helyzetet valamennyire normalizálni.

Az ellentétek azonban ismét kiújultak, amikor 1974. július 15-én a Nemzeti Gárda és az EOKA-B (Ethniki Organosis Kypriakon Agoniston – Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete) sikeres puccsot hajtott végre Makariosz elnök ellen. Az akció mögött a Görögországban 1973 óta működő katonai junta állt, amely így akarta elérni az enóziszt, mint végcélt. A bajt tetézte, hogy az akcióban a szigeten állomásozó görög katonák is részt vettek, az új elnök Niklos Sampson pedig azonnal kiadta nekik az utasítást a török enklávék megtámadására. Ezért válaszul Törökország 5 nappal később, július 20-án elindította az Atilla-hadműveletet, amelynek keretében partra szálltak Kyrene partjainál (brit becslések szerint) 6000 fővel és negyven harckocsival. Az invázió híre sikeresen destabilizálta a görög katonai juntát, az átalakulást szorgalmazó katonai vezetés lemondott Athénban és a puccs vezetője is megbukott.

1974, július 22-én fegyverszüneti megállapodás született, majd ezt követően két fordulóban folytak a tárgyalások Genfben. Ezalatt az idő alatt óriási népesség-mozgás indult meg, gyakorlatilag lakosságcsere történt. Ez azért mondható nagy jelentőségűnek, mivel akkoriban a lakosság körülbelül 500.000 görög cipriótából állt, akik közül mintegy 160.000-et kiszorítottak a lakóhelyéről (a török ellenőrzés alá került területekről), ezért délre kellett menekülniük. A török ciprióták száma 118.000 fő körül mozgott, de közülük is több tízezer embernek kellett a sziget északi részére menekülnie.

A török intervenciót követően (amelyet a nemzetközi közösség egyöntetűen elítélt) a felek közötti tárgyalások 1977-ben folytatódtak, azonban a határok kérdésének a körében végül megrekedtek (a török fél ugyanis szeretett volna belső határokat kialakítani, amiről a görögök hallani sem akartak). Ennek következményeként a török közösség 1983. november 15-én deklarálta a függetlenségét, és létrejött az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (TRNC). Ezt követően először a hidegháború vége után merült fel először az UNFICYP misszió szükségessége, mivel ekkorra a felek közötti érdemi előrelépés hosszú ideje nem történt. Végül az ENSZ BT csak a művelethez való anyagi hozzájárulásának a módját változtatta meg.

Az ezredfordulót követően jelentős eseménynek lehettünk tanúi. 2004. május 1-jén ugyanis a Ciprusi Köztársaság csatlakozott az Európai Unióhoz, ezáltal az európai integráció része lett. Érdekesség, hogy a csatlakozási szerződés szerint a sziget egész területe az EU része lett, de a konfliktus kuszasága miatt a közösségi jog az északi részen nem kerül alkalmazásra a mai napig sem. A demilitarizáció kérdésköre a misszió során többször került előtérbe, éppen ezért számított váratlan fordulatnak, amikor egy évvel a Krími-félsziget elfoglalása után, 2015-ben, Oroszország megállapodást írt alá a Ciprusi Köztársasággal hadihajók állomásoztatásáról. Ez amellett, hogy új fejezetet nyitott a konfliktus történetében, politikai üzenetet is hordozott magában, mert kiszakította Oroszországot a nemzetközi elszigeteltségből, lehetőséget biztosított a nagyhatalomnak arra, hogy gazdasági kapcsolatait újra fellendítse.

Mindazonáltal 2015-öt követően egy enyhülési folyamatnak lehettünk a tanúi, amelynek azonban a 2021-ben berekedt tárgyalások vetettek véget. Azóta több atrocitás is történt a két fél között. 2021 nyarán például egy török hadihajó figyelmeztetőlövést adott le a ciprusi partiőrség egyik hajójára, amely állításuk szerint túl közel merészkedett az Észak-Ciprusi Török Köztársaság felségterületéhez. Emellett a provokálás eszközével is gyakran élnek a felek. Ugyancsak 2021 nyarán Erdogan török elnök látogatást tett a sziget északi részén, és ezt szándékosan július 20-ára, vagyis az 1974-es török invázió dátumára időzítette.

A misszió jogi háttere

A Biztonsági Tanács első felhatalmazását az UNFICYP misszió létesítésére a BT 186. számú határozatában találjuk meg, amit 1964. március 4-én fogadtak el. Ebben a BT azt tanácsolja az UNFICYP-nek, hogy „tegyen meg minden tőle telhetőt a harcok kiújulásának a megelőzése érdekében és a szükséges mértékben járuljon hozzá a közrend helyreállításához és fenntartásához, valamint segítsen a normális életfeltételekhez való visszatéréshez”. Ez a megfogalmazás megfelelt azoknak a feltételeknek, amelyek abban az időszakban érvényesültek Cipruson. A helyzet 1974-ben drasztikusan megváltozott, az új körülmények hatására pedig a mandátumot is adaptálni kellett a változásokhoz. A sziget kettészakadásához alkalmazkodva tehát az UNFICYP módosított mandátuma (amely 1974. augusztus 16-án lépett hatályba) az lett, hogy különféle humanitárius kötelezettségeket lásson el. Ez alapján a küldetés négy fő részből állt. Ezek a tűzszünet és a status quo fenntartása, a közrend helyreállítása és a normális életfeltételekhez való visszatérés, illetve egyéb, humanitárius feladatok voltak.

Az eredetileg csak három hónaposra tervezett mandátumot rendszeresen meghosszabbították, eleinte három, később hat hónappal. Napjainkban a Biztonsági Tanács főtitkára minden júniusban és decemberben meghallgatja a jelentéseket az UNFICYP missziójával kapcsolatban, majd a Tanács mindig megújítja a mandátumot.

A legutóbbi megújítás 2023. január 30-án történt, amikor a BT egyhangúlag megszavazta a misszió folytatását. Változást jelent azonban, hogy legnagyobb meglepetésre ezúttal a mandátumot nem 6 hónapra, hanem 1 évre hosszabbították meg. Minden más tekintetben azonban a 2674-es határozat, a korábbiakhoz hasonlóan mindössze megújította a misszió megbízatását anélkül, hogy bármilyen változtatást eszközölt volna az UNFICYP alapvető feladatait és megbízatását illetően.

Habár a találkozó rövid ideig tartott, a feszültségkeltésre így is alkalmas volt. A résztvevők ugyanis aggodalmukat fejezték ki az ütközőzónában tapasztalható folyamatos nyomásgyakorlással kapcsolatban, ami az utóbbi fél évben erőszakos cselekményekkel is párosult. A katonai status quo folyamatos megsértése ugyanis könnyen eszkalációhoz vezethet. Emellett a BT ismét felhívta a figyelmet arra, hogy habár az orosz-ukrán háború miatt a mediterrán sziget és problémái most háttérbe szorultak, nem szabad hagyni, hogy a sziget északi és déli oldala között megszakadjon a kommunikáció, és folyamatosan a végső célt kell szem elől tartani. Ez pedig, az elképzelésük szerint egy, a két területet és a két közösséget összefogó szövetség lenne. Érdekesség, hogy erre a javaslatra válaszként az Észak-Ciprusi Török Köztársaság Külügyminisztériuma sajtóközleményt adott ki, kiemelve, hogy szerintük a BT nem a realitások talaján áll. A nyilatkozatban arra is emlékeztették a feleket, hogy felesleges olyan modellekhez ragaszkodni, amelyek már sokszor elbuktak, hiszen a török ciprióták magukat egy külön államban képzelik el. Felháborodásuk oka valószínűleg az volt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa élesen bírálta azt, hogy Famaguszta egyik, korábban katonák által lezárt negyedét, Varósziát (amely a 2004-es Kofi Annan ENSZ főtitkár által javasolt tervben is kiemelt szerepet kapott), 2020 októberében megnyitották a civilek előtt, és azóta, a folyamatos figyelmeztetések ellenére sem zárták be.

Az évek során rengeteg kritika fogalmazódott meg az ENSZ-mandátummal kapcsolatban. Több, korábban az UNFICYP-ben katonai vezető mondta azt, hogy a mandátum folyamatos megújítása csak a felek közötti feszültséget generálja, a görög cipriótákban pedig a szorongásérzést növeli. Ráadásul korlátozza a misszióban részt vevő katonákat abban, hogy a helyi lakossággal kapcsolatot alakítsanak ki, ami viszont a demilitarizált zóna miatt nagyon fontos lenne.

Etnocentrizmus

A ciprusi helyzet több szempontból is nagyon összetett, ezért a problémát szociológiai oldalról is meg kell vizsgálnunk. A konfliktus kitörésének és mai napig tartó rendezetlenségének egyik legfőbb oka a ciprusiakban nagyon erősen létező etnocentrizmus. Ez a kevésbé ismert fogalom azt jelenti, hogy egy nemzet vagy népcsoport más társadalmak és kultúrák megítélésekor a saját értékrendjét veszi alapul. Az idegen kultúrák befogadására csak részlegesen képes, és sajátját nem különbözőnek, hanem jobbnak hiszi. Ennek megfelelően minden más népcsoportot megvet és alacsonyabb rendűnek tart. Ez Ciprus esetében a görög és török ciprióták kulturális különbözőségei és mindkét fél túlzott nacionalizmusa miatt került előtérbe. Emellett, mint a legtöbb megosztott társadalomban, Cipruson is ismerik a szeparáció másfajta megjelenési formáit: vallási vagy nyelvi szempontból is. A sziget különleges abból a szempontból, hogy habár a megosztottság szinte minden országban létezik, az viszont ritka, hogy egy államban többféleképpen is érvényesüljön. Márpedig Ciprus esetében erről van szó.

A vallási megosztottság oka a szigeten élő népcsoportok különbözőségéből ered. Míg a görög ajkúak hagyományosan ortodox hitűek, addig a törökök többnyire az iszlám vallást követik. Ezzel kapcsolatos probléma, hogy a görög ortodoxiában mélyen gyökerezik a nemzeti öntudat, amely időnként nagyon kirekesztőleg tudott hatni a török cipriótákkal szemben.

A nyelvi és az etnikai megosztottság a ciprusi konfliktus esetében szorosan összefügg egymással, mivel az etnikai megosztottság eredményeképpen jön létre a nyelvi különbözőség. A Cipruson élőknek ugyanis már régóta szembe kellett nézniük a kettős identitással, mivel ők általában egyszerre ciprióták, és etnikumtól függően, görögök vagy törökök is. Ebből következik a konfliktus egyik legnagyobb generáló eleme, az anyaországok (Görögország, Törökország) kulturális befolyásoló ereje. Tekintve, hogy ők a cipriótaközpontúsággal szemben a saját országuk identitását próbálták erősíteni, ami együtt járt az otthoni nacionalizmusuk exportjával. Erre a legjobb példa a történelemszemlélet és annak az oktatásban való megjelenése. A török és a görög ciprióta történelemszemlélet ugyanis teljes egészében átvette az anyaországok történelmi ideológiáját. Ennek eredményeképpen a szigeten lakó görög etnikumúak az oszmánok 300 éven át tartó uralmára Cipruson (1571-1878) negatívan tekintenek, és őket alapvetően hódító, barbár tolvajoknak tartják, és ezáltal a most velük a szigeten együtt élő törökök is ebbe a kategóriába tartoznak. Ezt erősíti a török intervenció 1974-ben, amelyet nemzeti tragédiaként fognak fel. Ezzel szemben a török ciprióták Oszmán Birodalom alatti fennhatóságát pozitívan értékelik, szerintük ez hozta el a sziget számára a fejlődést és a szabadságot. Ők az 1960-1974 közötti időszakot tekintik a történelem „sötét foltjának”, az 1974-es beavatkozást pedig heroikus harcnak a felszabadítás jegyében. Ezek alapján látható, hogy miért nehéz a konfliktust megoldani, hogyha a jövő generációi is ilyen oktatást kapnak már gyerekkoruktól fogva. A 2005-ös oktatási reform ugyan valamennyit segített a helyzeten, mert igyekezett egy objektívebb képet kialakítani, de ez nem segít semmit, hogyha mellette a gyerekek otthonról kapják meg azt, hogy a másik nemzet mennyire gonosz.

A történelemszemlélet mellett a kulturális expanzió rengeteg más területen is megjelenik, például a nemzeti jelképeknél is. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb vitát a nemzeti lobogók kérdése kavarta. Az 1960-ban létrejött Ciprusi Köztársaság zászlóját ugyanis már csak a déli oldal használja, a török ciprióták az ÉCTK lobogóját használják Ez a kettős identitás elutasításának egy kézzelfogható eszköze, és egyúttal jelzésértékű a másik fél számára is. Az egyik legnagyobb provokáció a nemzeti lobogóval kapcsolatban az Észak-Ciprusi Török Köztársasághoz köthető. Ők ugyanis az ÉCTK zászlóját jól láthatóan megjelenítették egy dombon, Nicosia közelében, ahol a görög és török részt csak a demilitarizált zóna választja el egymástól. Emellett, a zászló mellett egy felirat is nagy betűkkel kirajzolódik: „Ne mutlu Türküm diyene.”, vagyis „Boldog, aki töröknek mondja magát.” Az idézet Kemál Atatürkhöz, a Török Köztársaság megalapítójához köthető. A nemzeti lobogó ilyen formában való megjelenítésével járó feszültséget tovább fokozta, hogy annak elkészítésére olyan menekülteket kértek fel, akik Tochniból származnak, abból a faluból, ahol 1974 augusztusában ciprusi görög terroristák 84 muszlim férfit mészároltak le. Mindez természetesen jelzésértékű is, hogy mindenki, aki arrafele halad el, görögök, katonák, turisták jól lássák, hogy ők függetlenek a Ciprusi Köztársaságtól.

A fentiek alapján nem meglepő, hogyha azt mondjuk, hogy a két nép tagjai előítéletekkel élnek egymás iránt. A sztereotipizálás egyéni és közösségi szinten is megjelenik és a legnagyobb probléma vele az, hogy negatív. Ahhoz, hogy az etnocentrizmus ne jelentsen többé problémát, meg kellene keresni a pozitív értékekkel felruházott sztereotípiákat, és azokat fel kellene erősíteni. Hagyni kell, hogy a görög és török ciprióták hűek legyenek a saját anyaországukhoz, de ugyanakkor erősíteni kell bennük azt is, hogy nekik van egy másik identitásuk is. A kettő nem zárja ki egymást, megfelelő keretek között létezhet együtt is. Talán, ha a nemzeti öntudat helyett azt erősítenék meg mindenkiben, hogy a szigeten élő összes etnikum elsősorban ciprusi, és csak másodsorban egy adott népcsoport tagja, akkor a konfliktus kulturális különbözőségeit ezzel megoldhatnánk. Ez a változás természetesen nem tud egyik pillanatról a másikra végbe menni, időt kell hagyni rá, és akár több generációt is felölelhet amíg valódi, kézzelfogható eredményt el lehet érni vele.

Aktualitások

Alaposan megvizsgálva a konfliktust arra juthatunk tehát, hogy habár már több évtizede egy befagyott konfliktusról beszélhetünk a szigeten, ez korántsem jelenti, hogy ne újulhatna ki bármikor. Bár mindkét fél lelkesen fogja hibáztatni egymást a holtpontért, ami jelenleg tapasztalható, az igazság az, hogy meglehetősen nehéz a tárgyalások sikertelensége miatt csupán az egyik vagy a másik oldalt okolni. Valójában ugyanis egyikük sem tesz valódi lépéseket a megosztott sziget újraegyesítése érdekében.

Ha az ENSZ- misszió jövőbeli kilátásait vizsgáljuk meg, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miért zajlik még mindig? Erre talán az lehetne a válasz, hogy néha egyszerűbb és olcsóbb fenntartani egy missziót, mint otthagyni a feleket, hogy ismét háborús állapotok alakuljanak ki. Az pedig kétségtelen, hogy a ciprusi békefenntartó művelet jól végezte és jól végzi ma is a dolgát, őrzi és fenntartja békét.

Az viszont kétségtelen, hogy a 2021-es év óta konfliktus egy új szakaszba lépett, azóta a provokációk és atrocitások folyamatosak mindkét fél részéről. Ráadásul történt egy diplomáciai fejlemény is, hiszen 2022-ben az Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely államként eddig csupán Törökország által volt elismerve, megfigyelőként felvételt nyert egy nemzetközi szervezetbe, még pedig a Türk Államok Szervezetébe. Ennek tagjai többek között például Azerbajdzsán és Üzbegisztán (érdekesség, hogy 2018 óta Magyarország is megfigyelő a szervezetben) is. Habár egy ilyen dolog apróságnak tűnhet, mégis azt jelzi, hogy a csoportosulásban részt vevő államok elismerik az ÉCTK-t. Ez pedig változást jelent a korábbiakhoz képest.

Jelenleg a legnagyobb problémát a konfliktusban az eltérő elképzelések jelentik. Az ENSZ elképzelését ugyanis a török ciprióták nem fogadták kitörő örömmel. Eszerint a sziget egy két területet és két közösséget összefogó szövetség lenne. Ugyanakkor Törökország megoldási javaslata a kétállami rendszer, pedig az EU tagországok körében nem aratott osztatlan sikert. Ötletek a megoldásra tehát vannak, de a megvalósítás még várat magára. Veszélyes szituáció ez, hiszen a konfliktus már majdnem 60 éve tart és ezalatt nem jutottak egymáshoz sokkal közelebb a felek.  Ha a status quo folytatódik és nem történik érdemi változás, akkor az ENSZ azon kaphatja magát, hogy Ciprus csupán egy kínos jelkép marad, amely mindenkit a szigeten lévő politikai és katonai megosztottságra, illetve az ott folytatott misszió sikertelenségére fog emlékeztetni.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érthetők el.

Photo by NATHAN KASONGO on Unsplash

A „Boldog, aki töröknek mondja magát?”: megoldások és válaszok keresése a ciprusi kérdésre közel 60 év távlatából bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2023. április 24-én első alkalommal rendezett közös rendezvényt a Puskás Tivadar Műszaki Szakkollégium és a Biztonságpolitikai Szakkollégium. A szakmai esemény felkért előadója Kajári Ferenc vezérőrnagy, a KFOR korábbi parancsnoka volt.

Kajári tábornok a 2021-22-es ciklusban volt a NATO KFOR parancsnoka. Előadásában bemutatta a koszovói művelet leginkább lényeges elemeit, nehézségeit, valamint beszámolt saját vezetői tapasztalatairól. Bemutatójából megtudhattuk, hogy Koszovóban a mai napig szükséges a NATO erők jelenléte, sőt a tervezett létszámcsökkentést is kénytelenek voltak átszervezni.

Tábornok úr arra is rávilágított, hogy rendkívüli felelősséggel jár a parancsnoki szerep. Mesélt a katonai szintet túllépő,  nemzetközi kapcsolatokat befolyásoló tevékenységéről

Kajári tábornok úrnak ezúton is köszönjük, hogy előadásával kimerítően tájékoztatta a közönséget, valamint válaszolt a felmerült kérdésekre.

A KFOR parancsnokot fogadtunk bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Vallás és Biztonság műhelyének hírfigyelője. A beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak. A negyedik számban szó lesz egy precedens értékű afganisztáni letartóztatásról, Izrael helyzetéről, illetve a pápa beszédéről.

Különvéleménynek nincs helye

Afganisztánban február 2-án letartóztatták Ismail Mashal egyetemi tanárt és korábbi újságírót, aki felszólalt a nők egyetemi oktatáshoz való jogának korlátozása ellen az országban, mely döntés egyértelműen vallási indíttatású volt. A tálib vezetés ezen lépéséről mi is beszámoltunk decemberi hírfigyelőnkben.

Az ügy kapcsán Mashal még decemberben került a figyelem középpontjába, amikor a döntés elleni tiltakozás gyanánt élő adásban tépte szét saját diplomáját, az alábbi szavak kíséretében: 

„Mától nincs szükségem ezekre a diplomákra többé, mert nincs helye az oktatásnak ebben az országban.”

„Ha a lánytestvérem és az anyám nem tanulhat, akkor én nem fogadom el ezt a képesítést. Szét fogom tépni.”

A nők felsőoktatási intézményekből való kitiltása azért is bírt nagy jelentőséggel Mashal számára, mivel az általa alapított egyetemen több mint 400 női hallgató tanult. Ugyan a tiltás ellenére is megpróbált lányokat tanítani, ezt többszöri fenyegetés hatására végül abba kellett hagynia. Az intézményt ezt követően ő maga zárta be, mondván: „Az oktatás vagy mindenki számára elérhető, vagy pedig senkinek sem.”

Az intézmény bezárását követően Mashal Kabul utcáin ingyen kezdett el könyveket osztani, így próbálva elérhetővé tenni az oktatást azoknak, akik szerettek volna tanulni, de nem tehették meg. Letartóztatásakor, melynek során a tálibok biztonsági erői fizikai erőszakot is alkalmaztak, szintén könyveket osztott kézikocsijáról.

Hollétéről egészen addig semmit sem lehetett tudni, míg végül március elején szabadon nem bocsátották. Segítője elmondása szerint Mashal, bár szabadulásakor egészséges volt, nem volt olyan állapotban, hogy nyilatkozzon, és azóta sem érkezett semmiféle hír a tálibok ezen újabb ártatlan áldozatáról. Olybá tűnhet, hogy a tálibok képesek lesznek megtörni az országon belül a vallási nézeteikkel egyet nem értők akaratát.

Írta: Krüzsely Gergő

Erőteljes pápai üzenet húsvét alkalmából

Ferenc pápa még a pontifikátusa során már megszokottnál is direktebb üzenetet intézett idei „urbi et orbi” beszédében. A szentatya korunk legjelentősebb geopolitikai törésvonalait szólította meg a Szent Péter Bazilika balkonjáról, százezer jelen lévő és több millió éterben csatlakozó hívő számára. Beszédének elején a pápa kiemelte a Húsvét legalapvetőbb üzenetét, miszerint a remény mindig győzelmet arat a halál fölött, valamint felidézte, hogy a Szentírás szerint hogyan siettek a tanítványok Jézus Krisztus feltámadásának hírét vinni. A pápa kifejtette: Korunkban ugyanilyen sietséggel szükséges terjesztünk Krisztus üzenetét, aláhúzva: a kölcsönös bizalom elvének gyakorlása volna a legfontosabb korunkban, bizalom egyének és bizalom népek, nemzetek között. 

A pápai üzenet az aktuális világpolitikai krízishelyzetek számára is megfogalmazott konkrét üzeneteket: az ukrajnai háború áldozataiért imára hívott a Katolikus Egyház feje, valamint nyomatékosan felszólította a világ teljes közösségét arra, hogy minden eszközzel, mielőbb vessen véget a vérontásnak. Ferenc pápa kitért a szíriai, máig lezáratlan fegyveres konfliktus rendezésének fontosságára, valamint az abban a régióban történt földrengés áldozatainak megsegítésére. A húsvéti üzenetben további kiemelt említést kaptak az afrikai kontinens háborúval, polgárháborúval, humanitárius katasztrófával terhelt országai, többek között a Kongói Demokratikus Köztársaság, Burkina Faso, Etiópia és Mozambik is. Az egyházfői beszéd foglalkozott továbbá Mianmarral és a Rohingyák helyzetével is, velük kapcsolatban így fogalmazott: „a béke vágyának győznie kell és meg kell világítania a vezetők lelkét, hogy a durván sújtott Rohingya nép is igazságot nyerjen.” A pápai szavak jelentőségének külön aktualitást szolgáltat hazánkban I. Ferenc közelgő magyarországi látogatása, melynek feltételezések szerint kiemelt üzenete lehet az ukrajnai béke szükségessége. 

A pápai beszéd teljes egészében megtekinthető ide kattintva.

Írta: Töll Konrád

Fokozódó feszültség Izrael és Palesztina között – Izraeli kommandósok rajtaütése palesztin fegyvereseken

Az elmúlt időszakban jelentősen fokozódnak az események az izraeli és palesztin fél között. Kisebb nagyobb lövöldözésekről és támadásoktól hangos a média és mindkét fél válaszlépéseket hajt végre a másik akcióira reagálva, így történt ez február 6-án is. Január végén a Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) fegyveresei tüzet nyitottak egy ciszjordániai étteremben izraeliekre, akik életben maradtak, de a támadókat az izraeli biztonsági erők lelőtték. Egy másik merénylet is megrázta Izraelt, aminél már sikerrel jártak a támadók. legkevesebben heten meghaltak és hárman meghaltak mikor egy a Jerusalem Post szerint a Hamász terrorszervezet fegyverese lövöldözni kezdett egy jeruzsálemi zsinagógánál péntek este. Kobi Sabtai izraeli rendőrbiztos pénteken a támadás helyszínén beszédében „az elmúlt évek egyik legrosszabb támadásának” nevezte. A támadás másnapján január 28-án az izraeli erők 42 főt tartóztattak le akiknek közük lehetett a pénteki támadáshoz. A zsinagógai lövöldözés a holokauszt emléknapján történt, amely arra a hatmillió zsidóra és más áldozatokra emlékezik, akik a második világháború alatt vesztették életüket. Az amerikai külügyminiszter Antony Blinken elítélte a terrorizmust és a megtorlást, önmérsékletet kért az Izraelbe érkezése utáni első nyilatkozatában hétfőn.

A január végi támadások nyomait követve jutottak el az izraeli erők Jerikó melletti Aqabat Jabr menekülttáborba, ahol a Hamász fegyvereseivel tűzharcba keveredtek az izraeli kommandósok az épületek átkutatása közben. Az izraeli erők napi szinten tartanak razziákat a folyamatosan fokozódó támadások miatt. Izrael eddigi legjobboldalibb kormányának és az elmúlt időszak véres támadásai arra adnak következtetést, hogy egy nagyobb konfrontációt lehet kilátásba helyezni mivel mindkét fél folyamatos válaszlépéseket hajt végre. 

Február végére sem csökkent a feszültség a felek között. Február 22-én az izraeli biztonsági erők egy hatalmas razziát tartottak Nabluszban (megszállt Ciszjordánia) ami 11 halálos áldozatot követelt palesztin részről mikor az izraeliek tüzet nyitottak egy épületre, ahol két magas rangú palesztin fegyveres tartózkodott. Ezt követően a zavargások további áldozatokat és száz sérültet eredményezett. Nablusz és a közeli Dzsenin razziák, letartóztatások és hírszerzési műveletek középpontjába vannak nyilatkozta az izraeli fél. Erre válaszul 6 rakétát lőttek ki a palesztinok a Gázai övezetből megtorló akció gyanánt minek a veszélyére figyelmeztettek az izraeli hatóságok is előzetesen.  Március 7-én egy Dzsenini razziában vesztette életét legkevesebb 5 palesztin fegyveres. Ekkora a két fél áldozatainak száma az év elejétől számítva a következőképpen alakultak: Izrael – 16 fő; Palesztina – 65 fő. Március 9-én est Tel-Aviv utcáin dördültek lövések, amiben 3 izraeli fiatal sérült meg. Hamász elismerte, hogy a 23 éves lelőtt férfi az ő emberük volt. Abd al-Latif al-Kanua, a Hamász szóvivője azt nyilatkozta, hogy a támadás válasz volt egy aznapi akcióra miben három fegyveresük vesztette életét március 9-e reggelén. A következő napokban is folytatódtak a villongások egyre és egyre több áldozatot követelve. Március azért kiemelkedően fontos ebben az esetben mert 22-én kezdődött a ramadán a muszlimok hónapig tartó böjti ünnepe. A ciszjordániai események felfokozottsága végett megbeszélést tartott a két fél, hogy még ramdán kezdete előtt mérsékeljék az erőszakot. Ez lett volna a célja a február 26-i akabai találkozónak is de az nem járt sikerrel. 

Írta: Csesznegi Márk

Izrael: bel- és külpolitikai káosszal néz szembe

Tizenöt hete tüntetnek Izraelben Benjamin Netanjahu miniszterelnök által bejelentett igazságügyi reform miatt. A törvényjavaslatot Netanjahu a Legfelsőbb Bíróság politikai döntésekben való túlzott beavatkozásával indokolja.  A tervezet életbe lépésével a Kneszet a Legfelsőbb Bíróság megkerülésével is törvényt tudna alkotni, és egyszerű parlamenti többséggel felülbírálhatna a bíróság által hozott ítéleteket. Ezen túlmenően Izrael új szélsőjobboldali kormányának nagyobb befolyása lenne a bírákat kinevező bizottságra, ezzel a Legfelsőbb Bíróság tagjainak összetételére is. A törvénytervezettel elvonnák a nemzetállami törvény (hivatalosan: „Alaptörvény: Izrael – A zsidó nép nemzeti állama”) felülvizsgálhatóságára vonatkozó hatáskört a Legfelsőbb Bíróságtól, ezzel veszélyeztetve a fékek és ellensúlyok rendszerét az országban.

A javaslat január 4-ei bejelentése óta tömegtüntetések zajlanak Izraelben.  Több százezren vonultak utcára országszerte Izraelben, az igazságügyi rendszert érintő reform és a kormány ellen. A sosem látott politikai válság következtében Benjamin Netanjahu felfüggesztette március végén az igazságügyi reformmal kapcsolatos tervezetet. A törvényjavaslat elhalasztása azonban nem vezetett a tüntetések végéhez.

A tervezet miatt kirobbanó társadalmi ellenállás komoly biztonsági kockázatot jelent Izrael számára. Az ellenállás az izraeli hadseregen belüli is megosztottságot idézett elő: egyre több tartalékos katona tagadja meg a szolgálatot, elutasítva az autokratikus rendszer kiszolgálását. Az Izraelt érő belső és külső fenyegetések egyaránt veszélyeztetik az ország biztonságát. Újabb összecsapásokra került sor az arab-izraeli konfliktusban. A Templom-hegyen nem először került sor erőszakos cselekményekre szélsőséges palesztin csoportok és az izraeli biztonsági erők között. A Templom-hegy mind a muszlimok, mind a zsidók számára szent hely.

Április 5-én, az izraeli rendőrség lerohanta a Jeruzsálemben található al-Aksza-mecsetet, az iszlám egyik szent helyét. A Ramadán kezdetét követő rajtaütés során több mint 400 palesztint tartóztattak le. A mecsetben történt eszkalációt követően a libanoni Hezbollah terrorszervezet kijelentette, hogy ezentúl mindenben támogatni fogja a palesztin csapatokat. A bejelentést követően 34 rakétát lőttek ki Izraelre Libanonból. Izrael a rakétatámadásokért a Hamász, palesztin terrorista szervezetet tartja felelősnek, ezért válaszul rakétatámadásokat indított Gáza és Libanon ellen.

A muszlimok egyik legszentebb helyén történt erőszak után számos merényletre és összecsapásra került sor a palesztin és izraeli felek között. A cselekmények több, köztük civil áldozattal is jártak Ciszjordánia területén és Izraelben.

Az izraeli-arab konfliktusban a feszültséget tovább fokozza, hogy a mecsetben történt támadásra a muzulmán éves böjti hónap, a ramadán kezdetén került sor, míg a zsidóknál az Egyiptomból való kivonulás, a pészach ünnepe zajlik.

Írta: Gelencsér Kata

Prágában tartott beszédet Georg Bätzing, a német püspöki konferencia vezetője. Beszédében a Római Katolikus Egyház előtt álló kihívásokat nevezte meg. A püspök szerint a Római Katolikus Egyháznak 

a jövőre vonatkozóan meg kell növelnie a nők szerepét az egyházban, valamint jobban be kellene integrálnia a szexuális kisebbségeket az egyház működésébe. A prágai beszéde számos kritikát kapott, de a német római katolikus egyház eggyel tovább is lépett, amikor bejelentette, hogy 2026. márciusától megáldja a homoszexuális párokat a németországi római katolikus egyház. Március 10-én Frankfurtban gyűlt össze a németországi római katolikus egyház reformjáról döntő zsinati közgyűlés, hogy szavazzon a tervezet reformról. A határozatot a gyűlés 202 résztvevője közül 176-an szavazták meg. A szinódus továbbá felvetette a nők szerepének növelését, az elváltak újraházasodásának megáldását és a papi cölibátus megszüntetését is. A zsinati út vezetői szerint erre azért van szükség, mert az új idők megkövetelik a Római Katolikus Egyház modernizációját.

Nem mindenki értett egyet a szinódusi út irányával. Februárban négy nagy tekintélyű római katolikus tudós- és írónő jelentette be, hogy elhagyják a németországi római katolikus egyház zsinati útját, mert szerintük a zsinati út szembe megy a Vatikán központi, biblikus álláspontjával.

A Vatikán véleménye egyértelmű a kérdésben, 2021-ben a Vatikán rendeletet adott ki, melyben az azonos neműek megáldásával kapcsolatban kijelentette: „Isten nem áldhatja meg a bűnt”.

Ferenc pápa tavaly júniusban a német Georg Bätzing püspökkel való találkozója után kijelentette: „Németországban már van egy nagyon jó evangélikus egyháza, és nincs szükség kettőre”. 

Írta: Nagy Jonatán Imre

A hírfigyelő korábbi számai ide kattintva érhetők el.

Szerkesztette: Patócskai Péter

A Vallás és Biztonság hírfigyelő IV. – 2023. február-március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Orosz-ukrán háborút kutató műhelyének hírfigyelője. A havonta megjelenő beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak.

Orosz atomfegyver Fehéroroszországban?

Március 25-én, Vlagyimir Putyin orosz elnök bejelentette, hogy taktikai, vagy más néven harcászati atomfegyvereket telepít Fehéroroszországba. 

Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb atomarzenáljával, majdnem 6000 robbanófej fölött diszponál a Kreml. A Szovjetunió felbomlása után az Ukrajnában, Kazahsztánban és Fehéroroszországban elhelyezett atomfegyvereket közös megegyezés után, 1996-ra Oroszországba szállították. Azóta nem hagyta el ilyen fegyver az ország területét. 

Putyin döntését azzal indokolta, hogy Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök hosszú évek óta szeretne az országban tudni orosz nukleáris fegyvereket, valamint, hogy az USA már évtizedek óta folytatja ezt a gyakorlatot, elég, ha csak a NATO-szövetségesek területén elhelyezett atomfegyverekre gondolunk. Azt azonban még Putyin elnök is fontosnak tartotta kiemelni, hogy ezzel a lépéssel nem sérti meg a legtöbbször csak atomsorompó-egyezményként emlegetett nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló egyezményt. 

A fegyverek fölötti irányítást Moszkva nem adja ki a kezéből, sőt, a kezelőszemélyzet is orosz lesz. Ugyanúgy, ahogy a fegyverek tárolására és kilövésére szolgáló létesítmény építői. Ez az építkezés a hírek szerint július elsejéig be is fejeződik. Belarusz már rendelkezik 9K720 Iszkander rakétákkal, amelyek képesek célba juttatni nukleáris robbanófejeket, igaz csak rövid hatótávolságúak. Ezeket szintén Oroszország biztosította számára. Ezeken kívül még 10 olyan orosz repülőgép állomásozik Fehéroroszország területén, amelyek tudnak taktikai atomfegyvert is szállítani. 

Az USA védelmi minisztériuma közleményében úgy fogalmazott, hogy nincsenek arra utaló jelek, hogy Oroszország atomfegyver bevetésére készülne, valamint kijelentette, hogy továbbra is elkötelezett a NATO jelentette kollektív védelemben. A kínai külügyminisztérium pedig arra emlékeztetett, hogy egy atomháborúnak nem lehet igazi nyertese, és továbbra is a konfliktus tárgyalásos megoldását szorgalmazza.

Írta: Veres Máté

A háború gyakorolta hatás Oroszország nemzetközi űrrel kapcsolatos együttműködéseire, tevékenységére

Az elmúlt évtizedet fémjelző, a digitalizációba és a kettős felhasználású technológiákba fektetett jelentős állami-, és magánberuházások révén az űr fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert. Az Ukrajna elleni 2022-es orosz agresszió rávilágít arra, hogy a világűrből szolgáltatott adatok és jelek hozzáférhetősége miként befolyásolja a hadviselő felek kommunikációs, navigációs és hírszerzési rendszereinek minőségét és rugalmasságát, illetve támogatja az adatokat felhasználó új alkalmazásokat. Emellett az orosz-ukrán háború ugyancsak hatást gyakorol az Orosz Föderáció űrrel kapcsolatos hazai programjaira és nemzetközi együttműködéseire, az abban szereplő partnerek együttműködési hajlandóságára.

A hatás már szinte azonnal éreztette hatását, amikor az Egyesült Királyság által pénzügyileg támogatott harminchat darab OneWeb internetes műholdjainak a múltév március 4.-ére ütemezett pályára állítását elhalasztották. A határozatlan halasztása oka, hogy Oroszország követelte a brit kormány váljon meg a vállalatban lévő részesedésétől, és biztosítsa a műholdakat nem használják katonai célokra. Míg az említett cég válaszul kivonta teljes személyzetét az orosz irányítás alatt álló kazahsztáni Bajkonur kozmodromról, ezzel ellehetetlenítve a felbocsájtást. A jelenlegi információk szerint a Roszkozmosz helyét a SpeceX fogja átvenni. Emellett Elizabeth Truss brit külügyminiszter elmondása szerint országa betiltotta az Oroszországba irányuló, űrkutatással kapcsolatos összes exportot és szigorította gazdasági szankcióit.

Az év során az orosz szövetségi űrügynökség kivonta összes Szojuz-indítását az európaiak által használt Francia-Guyanából, a francia Arianespace cég által működtetett űrrepülőről. Emellett határozatlan időre felfüggesztésre került az ESA ExoMars rover nemzetközi együttműködése is.

Ugyancsak ide sorolható az egyik legnagyobb európai űrkutatási hivatal, a német DLR döntése, amely értelmében töröl minden tervezett és futó bilaterális projektet Oroszországgal. A megszűntetett partnerség első áldozataként tartható számon a Spektr-RG űrteleszkóp, hiszen Németország feladata volt a projekt központi elemét jelentő eROSITA röntgenműszer biztosítása. Az eszköz elsőként végezne teljes égboltot átfogó felmérést feketelyukak után kutatva. Ennek hiányában egyrészt az eszköz pótlásra szorul orosz részről a kitűzött célok megvalósításához. Másrészt a Roszkozmosz a német lépést követően azt a nyilatkozatot tette, hogy a továbbiakban nem fog együttműködni az ISS orosz szegmensén és önállóan fogja azokat elvégezni.

A háború hatását ugyancsak érzékelteti, hogy 2022 júniusában az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN), a Nagy Hadronütköztetőt felügyelő tudományos ügynökség döntése értelmében a jövőben nem fog tudományos együttműködést folytatni orosz tudósokkal Ukrajna szakembereinek kérésére. Valamint az, hogy az Európai Űrügynökségnek legalább öt új űrrepülőgépre van szüksége a 2023-as évre miután Oroszország leállította az Európába tartó összes Szojuz rakétás repülést válaszul a szankciókra. Így Európa két Galileo navigációs műholdja, az Earthcare földmegfigyelő műhold, az Euclid nevű sötét energia detektor és egy francia nemzeti műhold vár felbocsájtásra.

A fent említettek és a folyamatban lévő konfliktus ellenére a NASA bejelentette, továbbra is együttműködik a Roszkozmosszal, mint partnerrel a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fejlesztésének keretében 2024 végéig. Annak ellenére is, hogy a Roszkozmosz vezetése 2022 nyárig hónapokon át azzal fenyegetőzött kivonul az ISS-ről, mondván a nyugati szankciók „tönkreteszik” az orosz együttműködést az orbitális laboratórium fedélzetén.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Ukrán felsővezetés a Pentagon dokumentum kiszivárogtatásáról

A korábbi Pentagonból kiszivárgott ukrán dokumentumok hírére reagált az ukrán felső vezetés. A Nyugat katonai támogatási terveit tartalmazó dokumentum kiszivárogtatásával egy 21 éves Nemzeti Gárdában szolgáló légierős katonát gyanúsítanak – ezen dokumentum többek között foglalkozik fegyverszállításokkal és kiképzési tervekkel is, illetve lényeges amerikai elemzésekkel a háború kapcsán, melyek a helyzet súlyosságát tárgyalják. 

A kiszivárogtatás az ukrán felső vezetés szempontjából kényes időszakban történt, hiszen az ukránok egy ellentámadás megindítására készülnek már hetek óta, amely többek szerint az elmúlt 14 hónap egyik legkritikusabb fázisát jelentené a háborúnak. 

Ezen kiszivárogtatások tartalmazzák az ukrán fél aggodalmait is, melyek kiterjednek a csapatok összevonására, felszerelés- és lőszerhiányra, ezen kívül pedig a tervezet ellentámadás valódi erejének hatásaira is. Elemzések szerint ez az ellentámadás jóval kevesebb területi visszafoglalással járna, mint azt eredetileg tervezték. 

Egy ukrán felső vezető úgy reagált a kiszivárogtatásra, hogy ezek a tények már ismertek voltak, azonban nem beszéltek róluk publikusan, viszont ez nem befolyásoló tényező a két ország kapcsolatát tekintve. „A döntés, hogy fegyvereket szállítanak nem azt jelenti, hogy azok azonnal megérkeznek a frontvonalra. Ezek hetekbe, néha hónapokba telnek.”

Kevés ukrán tisztviselő reagált publikusan a kiszivárogtatásra, amelyek amúgy sem vonzottak hatalmas média figyelmet. 

Írta: Jaksi Zsolt

Harci Riadó a Flottánál

Április 14-én meglepetésszerű harckészültséget rendeltek el az Oroszországi Föderáció Csendes-óceáni Flottájánál. A Föderáció a gyakorlat során 25 000 főt 167 hadihajót 12 tengeralattjárót 89 repülőt és helikoptert vetett be. Ezenfelül a hadászati rendeltetésű nukleáris bombázók is szerepet kaptak. Alekszandr Fomin vezérezredes védelmi miniszterhelyettes aznap tájékoztatást tartott a katonai attaséknak a hadgyakorlatról, amit állítása szerint Oroszország az önkéntes transzparencia érdekében tette.

Az orosz elnök Vlagyimir Putyin volt a gyakorlat menetével. Szergej Sojgu védelmi miniszternek Hangsúlyozta, hogy jelenleg a hadsereg alkalmazása tölti be a legfontosabb szerepet Oroszországban különösen tekintettel az ukrán irányban, azonban hozzátette: „senki sem törölte el flottánk fejlesztésének feladatát, köztük a Csendes-óceániét, arra kérem folytassa ezt a munkát”. Tehát az oroszok nem mondanak le a világ többi térségéről a háború ellenére sem.

Lényeges információ, hogy az orosz gyakorlatra pár nappal azután került sor, hogy a kínaiak április 10-én befejezték saját háromnapos katonai manőverüket. A kínaiak gyakorlatozására nem békés körülmények között került sor, mivel Peking ezt válasznak szánta a tajvani elnök Caj Jing-ven kaliforniai útjára, ahol Kevin McCarthy amerikai házelnökkel találkozott. 

Ezen felül Peking részéről ismételten jelzés értékű, hogy az új kínai védelmi miniszter Li Shangfu vezérezredes – Hszi Csin-pinghez hasonlóan – első külföldi útja Moszkvába vezetett. A találkozó során megszemlélte az orosz katonai intézményeket és orosz kollégájával Szergej Sojgu hadseregtábornokkal beszéltek az orosz-kínai katonai együttműködésről. Továbbá Li Shangfu találkozott az orosz elnökkel is. Ahol a miniszter útját Peking és Moszkva közeli kapcsolatával indokolta: „Oroszországot választottam első külföldi utamnak, hogy hangsúlyozzam különleges karakterét és stratégiai fontosságát bilaterális kapcsolatunknak.”

Oroszország és Kína kapcsolata egyre csak mélyül függetlenül az orosz-ukrán háborútól. Hszi elnököt a védelmi minisztere követte Moszkvába, miközben pár nap eltéréssel a „puskaporos hordó” Csendes-Óceánon mindkét állam hadgyakorlatot tart. Ezek a hírek egy háttérben egyre mélyülő katonai együttműködésnek is lehetnek a jelei.

Írta: Krausz József

Háború az öltözőkben

A több mint egy éve zajló orosz-ukrán háború nem csupán Ukrajna területén folyik. A konfliktus fellángolása óta megfigyelhető, hogy a világ társadalma kirekeszti az orosz és fehérorosz hírességeket és sportolókat.

Kirívó eset volt Arina Szabalenka esete, aki fel is szólalt a jelenség ellen. A 24 éves fehérorosz teniszező jelenleg a női világranglista második helyezettje és számos nyilatkozatában kifejezte, hogy semmi problémája sincs az ukrán emberekkel és sajnálja is őket.

Szabalenka elmondta, hogy az előbbiek ellenére ő sem maradt ki az ukrán és orosz, illetve fehérorosz játékosok közötti feszültségből. Állítása szerint még sohasem szembesült olyan gyűlölettel, mint amit az öltözőben élt át, anélkül, hogy bármit is tett volna az ukrán játékostársai ellen.

A tenisz egyik legnagyobb eseményét, a 2023-as Australian Opent is elérte a háború szele. Leszja Curenko, ukrán versenyző azért lépett vissza egy mérkőzéstől, mert pánikrohamot kapott miután Steve Simonnal, a Tenisz Világszövetség elnökével beszélgetett. Curenko szerint Simon azt mondta neki, hogy „ő maga nem támogatja az inváziót, de ha az orosz és fehérorosz játékosok egyetértenek vele, annak engem [Curenko] nem szabad zavarnia”.

A tenisz világában történtek ékesen példázzák azt, hogy az orosz-ukrán háború jelen van a mindennapokban is. A sport sokáig egyike volt azoknak a területeknek, ahol nem számított semmilyen ellentét, mára azonban ez az állapot is felborulni látszik.

Írta: Patócskai Péter

Rosszul áll az ukrán ellentámadás?

Már lassan több hónapja kering a médiában, hogy Ukrajna egy a korábbi Herszoni és Harkovi támadások után egy újabb támadó műveletet fog végrehajtani az orosz csapatok ellen.

A támadás helyszíne ismeretlen, de a frontvonali események alapján vagy dél felé, Melitopol és az Azov-i tenger felé, vagy pedig Bakhmut környékén várható.

A támadás kivitelezését azonban több tényező is hátráltatja,

Egyrészt az ukrán fegyveres erők az elmúlt hónapokban jelentős veszteségeket szenvedtek a személyi állomány terén, melynek egy része a már tapasztalt és jól kiképzett állományt is érintette, melyet frissen besorozottakkal kellet pótolni.

Másrészt az ellentámadás során felhasznált eszközök, kifejezetten a nehéz technikai eszközök kapcsán Ukrajna teljes mértékben rá van utalva a nyugati szállítmányokra, melynek köszönhetően Ukrajna valódi stratégiai tartalékkal nem rendelkezik, mely elbizonytalaníthatja az Ukrán vezérkart, hiszen ez könnyen egy „mindent vagy semmit” helyzetet teremthet.

Harmadrészt: Ukrajna még mindig (és valószínűleg ebben az évben folyamatosan) komoly ellátási problémákkal küzd a tüzérségi lövedék kapcsán, mely a potenciális támadás során a saját pusztító képességeiket nagyban visszaveti.

Utolsóként: Az orosz hadsereg jelentős erőfeszítéseket tett, a már megszerzett területeinek védelméért, és az újonnan kiépített védelmi vonalak áttörése további kihívást állít a lehetséges ukrán offenzíva felé, valamint az orosz légierő is egyre aktívabb a térségben, mely tovább nehezíti az ukrán fegyveres erők dolgát.

Egyelőre úgy tűnik, hogy bárminemű komolyabb műveletet csak a talaj megszáradása után várhatunk ukrán részről.

Írta: Horváth Kristóf

Szerkesztette: Patócskai Péter és Jaksi Zsolt

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide kattintva érhetők el.

Photo by Alex Fedorenko on Unsplash

A Orosz-ukrán háború hírfigyelő – 2023. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Fokozódó feszültség Szerbia és Koszovó között

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság egyes elemzők és politikai kritikusok szerinti tragikusnak mondható széthullását kísérő konfliktusok, legösszefoglalóbb néven a délszláv háború(k), mely(ek) Jugoszlávia hat tagköztársaságának függetlenedési törekvései nyomán robbantak ki. Ez a megannyi véres összecsapással terhelt időszak összességében tíz évig tartó háború volt, melyek tízéves hosszúságra nyúló intervallumát három, egészen jól elkülöníthető időszakra lehet határolni. Az 1991-től az 1995-ös Dayton-i békeszerződés aláírásáig tartóra, második időszakként a Daytont követő koszovói albán–szerb konfliktusra, majd végül az 1999-es NATO-hadműveleteket, illetve a belgrádi forradalmat magában foglalóra, mely Slobodan Milošević 2006 márciusában bekövetkezett haláláig tartott.

A Tito marsall által vezetett Jugoszlávia társadalmi, gazdasági, politikai keretei többé-kevésbe több évtizeden keresztül viszonylag kedvezőbb feltételeket és körülményeket szolgáltattak az államszövetség területén lakó etnikumok, nemzetiségek számára. Még ha egyes térségekben nem is volt homogénnek mondható a lakosság etnikai és vallási összetétele, a békés együttélésének nem voltak különösebb akadályai, tekintve a szocialista államberendezkedés által hirdetett ideológiai alapokra.

Ám azt sem árt figyelembe vennünk, hogy az állam területén különböző nemzetek, vallási csoportok, kultúrák, különböző nyelveken beszélő etnikumok osztozkodtak, melyek sokszor akaratukon kívül kényszerültek az együttélésre, legtöbbször egy felsőbb politikai akarat nyomására, mely jelen esetben a titói Jugoszlávia képében testesült meg. Jugoszlávia egyetlen összetartó ereje nem volt más, mint maga Tito marsall személye, akinek halálával az államszövetség békéje is sírba szállt. Az azt követő lejtemetes időszakban regnáló vezetés alatt, melyben kiemelkedő szerep jutott az inkább szerb dominanciát és nacionalista törekvéseket képviselő Milosevic és kormánya számára. A kitörő „polgárháború”-k sorozatával, s ezen belül az 1999-es koszovói háborút követően a később Pristina központtal létrejövő Koszovóval a nagy Jugoszláva, a pánszláv eszmeiség is követte a marsallt a történelem süllyesztőjébe.

Az addig Szerbia autonóm tartományának számító Koszovóban 1998–1999 között bontakozott ki fegyveres harc a többségi lakosságot alkotó koszovói albánok és az őket elnyomó szerbek között, amely szisztematikus etnikai tisztogatásokkal járt együtt. A fenyegető humanitárius katasztrófa a nemzetközi közösséget beavatkozásra sarkallta, a sikertelen diplomáciai próbálkozásokat követően a konfliktusnak végül a NATO fegyveres beavatkozása vetett véget.

Koszovó történelme a Balkán egyéb részeihez hasonlóan meglehetősen viharos. Ennek oka egyrészt geopolitikai és geostratégiai helyzetének köszönhető. Másrészt azonban állandó feszültségforrást jelentett, illetve a mai napig is jelent a friss államalakulat és a környező más szomszédos államok számára egyaránt, hogy az Észak-Koszovót lakó szerbek a belgrádi szerb kormányzat befolyása alatt állnak, és nem kívánnak, illetve nem képesek megfelelő szinten sem önazonosságban és sem fizikailag integrálódni az új állam társadalmi-gazdasági rendszerébe. Erre a szomorú tényre a közelmúlt számos eseménye is utal, melyek a két ország viszonyát, diplomáciai kapcsolatait az eddigi legmélyebb pontra helyezték, illetve háborúközeli hangulatot hoztak, destabilizálva ezzel a térség, sőt, az egész Balkán biztonságpolitikai hangulatát és pozitív képét.

A térségben a koszovói háború lezárása óta nemzetközi fegyveres erők jelenléte biztosítja a békét (KFOR program, melynek a parancsnoka volt nemrégiben a magyar Honvédség kötelékéből került ki Kajári Ferenc vezérőrnagy, ám a kinevezése a cikk megírásának idejében már véget ért). Ennek törékenységét azonban egyértelműen jelzik az elmúlt bő két évtizedben is időről időre fellobbanó, a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapó, etnikai gyökerű konfliktusok. Példának okáért a koszovói kormány rendszámtáblákról szóló intézkedése, mely szerint az Észak-Koszovóban élő szerbek nem használhatják autóikon a szerb állam rendszámtábláit,  a két ország közötti konfliktusok egyik igen jelentős alapját képezi, sőt, cassus belliként is szolgálhat egy esetleges konfliktusban Szerbia részéről. Továbbá a szerbek azzal emeltek szót Koszovóval szemben, hogy drónokkal kémkedtek a szerb hadsereg laktanyáinál, és készültségbe helyezték a hadseregüket. Mindeközben a koszovói miniszterelnök azzal vádolta meg Szerbiát, hogy destabilizálni akarja az országát.

Mivel napjainkban is, ugyan csak hallgatólagos módon, de Szerbia máig az állam déli tartományának tekinti Koszovót, s az annak területén élő szerb kisebbséget, ami miatt Koszovó státuszát máig sem sikerült megnyugtató módon rendezni. A helyzet további romlását mutatja, hogy nem sokkal a 2022-es év vége előtt a szerb hadsereget a legmagasabb készültségi helyzetbe helyezték, és jelentős erők sorakoztak fel a koszovói-szerb határ mentén. Az észak-koszovói szerbek barikádokat emeltek szerte az általuk lakott megyékben, ezzel is akadályozva a pristinai kormányzat esetleges reakcióképességeit.

Angelo Michele Ristuccia vezérőrnagy, a Koszovóban állomásozó békefenntartó erők, a KFOR parancsnoka arra szólította fel a feleket, hogy tartózkodjanak az erőfitogtatástól, a barikádok miatti feszültséget pedig párbeszéd útján kell rendezni. A pristinai RTV 21 televízióhoz küldött sajtónyilatkozatában a parancsnok azt mondta, hogy a KFOR a párbeszéd folyamatának valamennyi résztvevőjével szoros kapcsolatot tart fenn. Ristuccia azt üzente, fontos, hogy mindkét fél mellőzze az olyan retorikát és kerülje azokat az akciókat, amelyek tovább növelnék a feszültséget, vagy a helyzet eszkalálódását okoznák, és kiemelte a KFOR mindenkitől elvárja, hogy tartózkodjon a provokatív erőfitogtatástól, és ahelyett keressék a lehető legjobb megoldást, amivel garantálni lehet a békét és a biztonságot minden nemzeti közösség számára.

Egyes szakértői vélemények szerint sajnos a mai napig ez a terület (is) ideális terepet kínál az egyes nagyhatalmak rivalizálásának. Időnként az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok esetében is tetten érhető ez a hatalmi játszma, a Szerbia és Koszovó közötti megbékélési tárgyalások „mentorálásában”, függetlenül attól, hogy az euroatlanti integrációt mindkét nagyhatalom a tartós béke garanciájának tekinti.  Ezt támasztaná alá számos külföldi és hazai szakértői vélemény is, miszerint jó esély van arra, hogy most, miközben „Oroszország a katonalogisztikai és stratégiai hibák miatt egyre többször kénytelen védekezni Ukrajna ellenében”, addig az Egyesült Államok és szövetségesei Szerbiát is megpróbálhatják térdre kényszeríteni a politikai játszmákban.

A térség nemzetközi viszonylatban is komoly pozícióját továbbá az is hangsúlyosabbá teszi/teheti, hogy a Kínai Népköztársaság jelentős gazdasági szereplőként van jelen a térségben. A vásárlóerő paritáson számított legnagyobb GDP-vel rendelkező ország jelentős beruházásokat hozott létre Szerbia területén, melyek közül az egyik lenagyobb a Budapest-Belgrád vasútvonal, melynek elkészültében hazánk is eléggé érdekelt félként van jelen, nem beszélve a belgrádi metróberuházásokról és az országos csatornahálózat-fejlesztésről. Illetve hitelfolyósítások sorát nyújtotta a szerb állam számára, melynek a még törleszteni el nem kezdett összege eléri a 10 milliárd amerikai dollárt.

Összegezve a két államalakulat szinte közös történelmét, illetve a politikai, katonai, és társadalmi aktualitásokat az elmúlt hónapok fényében, arra a következtetésre juthatunk, hogy ahogyan eddig is a történelemben forrópontként létező térség (lásd: első világháború kitörésének oka, Ferenc Ferdinánd koronaherceg meggyilkolása) a Balkán, illetve ezen belül szűkebb értelemben véve Szerbia és Koszovó továbbra is a világpolitikát alakító tényezőként téteznek tovább. Mérete ellenére mindkét állam nagy befolyással bír annak ellenére, hogy Koszovót csupán 105 állam ismeri el, hisz kvázi azok régebbi, és az újonnan létrejövő politikai érdekszférák és ideológiák keresztüzében állnak, illetve a Balkán-félszigeten elfoglalt pozíciójuk is erről tanuskodik. A politikai orientációjuk különbségének, és Koszovó etnikai szétfeszítettségének okán komoly veszélye lehet a realista biztonságelméletek által megfogalmazott anarchialeküzdés, feszültséglevezetés, a háborús hódítás.

Koszovónak hivatalosan jelenleg nincs önálló hadserege, az állam fegyveres erejének szerepét a Koszovói Biztonsági Erők látja el, ám a közelmúltban több felvetés, majd döntés született ennek hadsereggé való átszervezéséről. A koszovói parlament 2018. december 14-én szavazta a törvénymódosításokat, melyek lehetővé teszik  hadsereggé való átszervezést. A tervek szerint mintegy tíz éves időtartamú kifutási idővel rendelkezik a tervezet. Belgrád bírálta a koszovói lépést, mert az 1998-1999-es koszovói válság lezárását követően, 1999-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1244-es számú határozatában mondta ki, hogy az akkor még Jugoszlávia részének számító Koszovóban kizárólag nemzetközi békefenntartó haderő tartózkodhat. Ezzel szemben Szerbia egy klasszikus fegyvernemekből álló, viszonylag korszerű technológiával felszerelt reguláris haderővel rendelkezik, amely az 58. legerősebb a világon az egyesült államokbeli Global Firepower portál szerint, s ennek a fegyveres erőnek a legerősebb „megállj”- t parancsoló fal a Koszovóban állomásozó KFOR erők.

Viszont egy esetleges konfliktusból, melynél ha csak a két ország önálló gazdasági és katonai erejét vesszük a vizsgálódás alapjául, a fegyverzet mennyiségében és a két egymással szemben álló felek élő erejének tekintetében valószínűleg Szerbia kerülne ki győztesen.

Hogy mi történne ez után? Senki sem tudhatja biztosan. A térség egységesebb belső stabilitáshoz jutna?

A korábbi jugoszláv múltra visszatekintve az etnikai szembenállások, illetve a Balkán-félsziget környező államainak a konfliktushoz való hozzáállásának kiszámíthatatlansága miatt szinte lehetetlen biztos utat felvázolni a térség jövőjét illetően. Magyarország NATO tagsága és nyugati orientáltsága, illetve saját biztonságának szavatolása miatt is különösen érdekelt a két állam konfrontációjának békés rendezésében. A nyugat-balkáni béke az egyik legfontosabb biztonságpolitikai pillér, hiszen ez az európai béke egyik sarokköve is.

A délszláv-háború tapasztalatai, illetve a már az ország keleti szomszédjában, Ukrajnában folyó háború különösen fontossá teszi a két ország közötti kompromisszum támogatását hazánk részéről. A KFORban a Magyar Honvédség az elmúlt időszakokban egyre nagyobb szerepvállaláshoz jut. A magyar katonák 1995 óta vesznek részt balkáni műveletekben. A KFOR-művelethez 1999 óta törzstisztekkel és kontingenssel is hozzájárul hazánk a térségben, hiszen többek között a két állam közötti egyensúly fenntartása, illetve a KFOR jelenléte az, mely a szerb, illetve ezen keresztül az orosz befolyás növekedését a régióban viszonylagos keretek között tartja. Az egyetlen békés rendezési mód, illetve hazánk és a nemzetközi közösség számára a legjárhatóbb és legbékésebb út a két állam közötti párbeszéd volna, amelyre sor is került Alekszandar Vucsics szerb kormányfő illetve Vjosa Osmani koszovói kormányfő között. Ez a párbeszéd a két fél között pozitív eredménnyel zárult, melyről az észak-macedón Ohrid városában számolt be Josef Borell, illetve a szemben álló felek képviselői a Szerbia és Koszovó közötti kapcsolat rendezését célzó uniós javaslat gyakorlati megvalósításának módjairól.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Mrika Selimi on Unsplash.

A Ismét puskaporos hordó a Balkán? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2005-ben Muriel Degauque 38 évesen felrobbantotta magát. Ezzel ő lett az első európai női öngyilkos merénylő, aki áttért az iszlám vallásra. Mégis miért történt ez? Mi miatt lépett Muriel erre az útra? Szerettem volna Muriel esetével indítani az elemzést, hiszen egy olyan személy lett a női terrorizmussal és a női öngyilkos merénylőkkel kapcsolatosan, amelyhez máig sok-sok szakértő visszanyúl. Szomszédjai, barátai úgy emlékeztek rá, mint egy teljesen normális kislányra. Azonban második férje után Muriel-t úgy jellemezték, mint a ,,muszlimoknál muszlimabb”. Muriel-nél egyre inkább meglátszódtak a radikalizálódás jegyei: talpig csadorban kezdett járni, betartotta a szigorú szabályokat. Majd második férjével valószínűleg Törökországon át Irakba mentek, ahol Muriel 2005-ben egy öngyilkos merényletet hajtott végre egy iraki rendőrőrs ellen. Muriel a források szerint, egyike volt azon 4 női terroristának, akiket Abu Musab al -Zarqawi bízott meg a támadással, és Muriel sikeresen járt.[1]Ezen események következtében a társadalomban is felmerült a nagy kérdés: Miért tette ezt Muriel?

A terrorista csoportok egy heterogén csoport, nem tudjuk pontosan meghatározni, vagy leírni. Terrorizmus, vagy politikai erőszakot vizsgálva kiderül, hogy a fő elkövetők férfiak, leginkább a fiatalok, azaz 15 és 25 év között, így a legtöbb tanulmány is a férfiakat vizsgálta. De fontos kiemelni, hogy a nők is tagjai voltak történelem során terrorista csoportoknak. Tehát a nők „nem csak áldozatok, hanem elkövetők is”. Így elengedhetetlen kiemelnünk, hogy a nők is lehetnek agresszorok, és képesek ezen cselekedetek elkövetésére, ráadásul így olyan sztereotípiákra is rácáfolnak, mint például a ’’gyenge és védtelen nő’’. Maga a női terrorizmus egy érdekes jelenség. A női terrorizmus, vagy a nők használata kedvező egy terrorszervezetnek, legnagyobb figyelmet és visszhangot így kaphatnak például a médián keresztül. Nők csatlakozása és részvétele egy terrorista csoportban különleges, kinézetüket, a láthatatlanságukat, a médiában való szereplésüket, valamint a társadalmi szerepüknek tükröződését vizsgálva láthatjuk. Ugyanakkor az öngyilkos merénylők között kifejezetten fontos vizsgálni a nők szerepét. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy ezek a lényeges különbségek női és férfi terrorizmus között is. Így célom bemutatni, hogy egy terror szervezetnek kedvezőbb nőket felhasználni és toborozni, mint férfiakat. A női terrorizmus sikerességét alátámasztják olyan adatok, mint például, hogy a nők által elvégzett támadások sikeresebbek, hiszen egy kutatás alapján átlagosan 8.4 áldozata volt, amíg a férfiakénak csak 5.3. Tehát a női terrorizmus halálosabb, váratlanabb, és nagyobb eséllyel lesz sikeres. De vajon miért, vagy mik lehetnek ennek az okai, és a férfiak miért nem tudják ezt ilyen mértékben elérni?

Radikalizálódás kezdete: a ruházat megváltozása

Mi határoz meg bennünket, mitől függ hogyan nézünk ki? A kinézetünk, a hajunk, a ruhák, amiket hordunk voltaképpen tükröz minket. Ez a jelenség megfigyelhető a terroristák radikalizálódásánál. A férfiak és a nők is kevésbé kirívóan kezdenek el öltözni, de a nőknél ez sokkal látványosabb főleg, ha egy muszlim vallásra áttért nyugati nőről beszélünk. Megjelenik a burka, eltűnik a smink, a kihívó nyugatias ruhákat leváltják. A nőknél (általánosságban) sokkal fontosabb és erősebb része a divat az önkifejezésnek, így ez egy látványosabb lépés az egyéni szinten.

A nők ’’láthatatlansága”

Amely pontot a nőkön keresztül nagyon jól kihasználhatnak a terrorista szervezetek azok a biztonsági faktorok. Hisz a nők ’’láthatatlanabbak”, kevésbé figyelnek fel rájuk, így egy biztonsági átvilágításon könnyebben átjutnak, melynek következtében könnyebben véghez tudják vinni a merényleteket. Tehát a nők könnyebben hozzáférhetnek a célpontokhoz, így sikeresebb lesz maga a merénylet. Erre az egyik legjobb példa Radzsiv Gandi, India volt miniszterelnökét a Tamil Tigrisek egyik női merénylője megölte, ,,hagyományos női viselkedést színlelve, egy tekintélyes férfi politikust virágfüzérrel övezve”.[2] Tehát itt is láthatjuk, hogy mennyire kedvezőbb és mennyire megnövelheti a merénylet sikerességét a nők szerepe. Olyan országokban erre még nagyobb lehetőség van, mint például Afganisztán, ahol kevés nő dolgozik a biztonsági szférában és nincs ki átvizsgálja a nőket, vagy bizonyos kulturális, vagy vallási okokból nem tehetik meg. Ez egy nagyon fontos tényező a szervezeteknek, főleg, ha öngyilkos merénylőként akarják felhasználni a nőket. Az előző állításommal is összekapcsolható ez a meglátás. Ismét ennél a pontnál jól ki tudják használni a ruházatot. Ha az adott nő például burkában, vagy egy bő földig érő ruhában van (amely általános az iszlám vallásra áttért nőknél, valamint terror szervezethez csatlakozott nőknél) az alatt könnyen elrejthető a testre ragasztott bomba. Azonban, ha például direkt és szándékosan nyugatias öltözetet visel a merénylő nő, akkor kevésbé lesz gyanús, és kisebb eséllyel kerül átvizsgálásra, így egy „tökéletes álcát” vethetnek magukra. Valamint, ha egy férfival, vagy akár gyerekkel látják a nőt, még kevésbé lesz gyanús, és még inkább tökéletes álca lesz. Ugyanis egy átlagos család miért lenne terrorista szervezet tagja, vagy akár egy édesanya? Ezeket mind kihasználva a nők könnyebben átjutnak a ’’checkpoint”-okon, így a merénylet, vagy küldetés nagyobb eséllyel lesz sikeres, mintha egy férfi végezné el, és a férfiak nem tudnak így ’’játszani” az öltözetükkel.

Média szerepe

Az előző állítással szemben, viszont van egy pont amikor a nők nem láthatatlanak, sőt nagyobb figyelmet kapnak, mint a férfiak és ez a média. Ha egy nő követ el merényletet, annak általában nagyobb visszhangja van a médiában. Sok híres női terrorista kapott címlapot újságokban, vagy akár nagy média visszhangot: például Muriel Degauque, Wafa Idris, Aafia Siddiqui Siddiqui, Shamima Begum, vagy akár a Fehér Özvegyként ismert Samantha Lewthwaite, aki még egy Netflix sorozatban is külön epizódot ’’érdemelt ki”. De miért is? Az, hogy egy nő nem törékeny vagy nem egy kedves, ártatlan lány, máig lesokkolja az embereket. Így a szervezetek ezt fel tudják használni propagandának, és nagyobb figyelmet kaphatnak a világ bármely részén. A média az egyik legfontosabb faktor, ha a terrorizmust vizsgáljuk, hisz toborzásnak, híresztelésnek, és még sok más fontos tényezőnek ad platformot. Tehát ha nőket használnak fel, nagyobb figyelmet kapnak, mintha férfiakat, amely egyes terrorista szervezetek legfontosabb célja. A média így egy eléggé megosztó platform lehet a női terrorizmust vizsgálva, hisz egyszer a merénylő egy őrült szörnyeteg és agresszor, egyszer egy védtelen lányka, akit ebbe kényszerítettek, és egyszer egy önfelszabadító feminista. Ami viszont igaz mindhármat vizsgálva, hogy az összeset az emberek úgy nézik a televízión keresztül, mint egy ’’reality show-t”. A női terrorizmus így a társadalmat egyszerre elkápráztatja és megbotránkoztatja, amely segíti a toborzást a terror szervezeteknek, főleg, ha nagy visszhangot kapnak a nemzetközi médiában. Valamint egy olyan mögöttes üzenet is van, hogy a helyzetük és a céljuk annyira kétségbeesett és rossz, hogy már ,,nőket is fel kell áldozniuk”. Így fogják elnyerni ezek a női terroristák az érzelmeket és az értelmet (hearts and minds). Bármilyen furán is hangzik egy fajta szimpátiát is elérhetnek ezzel a nézők körében, és elmondható, hogy a férfiakat használva ezt nem tudják megtenni, vagy nem ilyen mértékben. Média segíti is a női terrorizmust, hisz fetisizálja őket, valamint még inkább nagyobb figyelmet szánnak nekik, mivel úgy gondolják, hogy valami „egyedi” van bennük. Ezzel ismét olyan narratívákba kerülhetnek, hogy vajon ezek a nők a terrorizmus áldozatai vagy őrült agresszorok.

Társadalmi szerepek tükröződése

Nők feladatai egy szervezetben nagyon komplexek, és vizsgálatomban erre térnék ki a legrészletesebben. Voltaképpen a női és a férfi szerep is a társadalmi szerep tükröződése. Általában kevesebb esélyük van a nőknek harcolni, vagy általánosságban nem harcosként jelennek meg, képzeljük el őket. A nők szerepe sokoldalúbb, mint a férfiaké, a nő az anya, a szeretet és az otthon a társadalomban, így ilyen szerepeket is töltenek be a szervezeteken belül, tehát mos, főz, takarít, tanít. Ugyanakkor lehetnek harcosok, vagy akár kerülhetnek vezető pozícióba, és lehetnek toborzók is, mint a férfi társaik. Összességében egyre fontosabb feladatokat kaphatnak a nők egy terror szervezetben, sőt itt feljebb is léphetnek a társadalmi ranglétrán, hisz olyan pozíciókat tölthetnek így be, amelyeket egyébként nem tudnának. Azonban, ha a feladatokat vizsgáljuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy vajon ez miatt a férfi társaik kevésbé lesznek férfiak? Ha a nők végzik a feladatukat az szégyen? Mivel sok férfi azért lép be egy terror szervezetbe, mert a társadalomban nem férfiak, azonban ha itt is nők végzik a feladatokat, vagy a ’’piszkos munkát” az nem számít ugyanúgy elgyengítésnek? A férfiaknál fontos az a pont, hogy általában a társadalmon belül ők a ’’kenyérkeresők’’. „Kevés bizonyíték van arra, hogy a nők pénzügyileg motiváltak, ellentétben a férfi társaikkal”. Motivációk általánosságban hasonlók nők és férfiak között, azonban a pénz a nőknél nem jelenik meg, mivel a társadalmunkban ez a férfiaknak fontosabb szempont, mint a nőknek. Az olyan fiatal férfi, aki nem kap munkát, ezáltal nem lehet családja, nem talál magának feleséget, a férfiasságát egy terrorista szervezetben találhatja meg. „A férfiasság olyan állapot, amelyet elsősorban tettekkel és eredményekkel keresnek és tartanak fenn, nem annyira a személyes tulajdonságok tartósságával” . Tehát a nővel szemben, a férfinek bizonyítania kell a férfiasságát, nem csak magától adódó, mint a nőé. Valamint, ha nők is tagjai egy terror szervezetnek, vagy akár csak nőkből álló szervezetről beszélünk az progresszívnak tűnhet, amely ismét nagyobb hírértékkel rendelkezik, mint egy férfiakból álló. Így a szerepeket vizsgálva előnyösebb ismét a nők részvétele, mivel egy férfi csak harcos lehet a szervezeten belül, viszont a nő harcos és édesanyai, női feladatok ellátásáért is felelős lesz.

A női öngyilkos merényletek sikerességének titka

A női öngyilkos merénylők a legjobb példa arra, hogy lássuk miért is előnyösebb egy terrorszervezetnek nőket használni. Női öngyilkos merénylők száma évek óta növekszik, sőt például a Boko Haram női tagjai 2014 és 2018 között olyan hatékonyan gyilkoltak meg több mint 1200 embert, hogy most a csoport öngyilkos támadóinak közel kétharmadát teszik ki a nők. A leghíresebb női terrorista csoport az orosz ellenes csecsenföldi Fekete Özvegyek. Amely érdekes ’’Allah feleségeit’’ vizsgálva, hogy a forrás szerint, történt olyan is, hogy más kapcsolja be a robbanószert távirányítóval, nem pedig maga az öngyilkos merénylő. Tehát semennyire nem kell felkészülni a merényletre, nem kell kiképzés az ilyen esetekben ezeknek a nőknek, csupán, amire szükség van az a bosszúvágy. A magányos farkas merénylők csoportja elég heterogén, akárcsak a terrorista csoportok önmagában, de egy közös nevező kiemelhető, és ez az, hogy a többségük férfi. Itt viszonyt, mivel egy magányos farkasról beszélünk, hatalmas háttérmunka és önképzés szükséges egy merénylet sikeres véghezvitelére. Például Anders Breivik is megtervezte a terrortámadást, fegyvereket szerzett, sőt még egy manifesztót is írt. A két példán láthatjuk, hogy a női terrorizmus nem csak nagyobb eséllyel sikeresebb, hanem gyorsabban véghez lehet vinni, mivel kevesebb idő kell a felkészülésre, megtervezésre. Ez egy terror szervezetnek kedvező, mivel így több merényletet tudnak megvalósítani, kevesebb idő alatt.

A nők által elvégzett merényletek a leghalálosabbak, mivel sokkal nagyobb meglepetés faktorral rendelkezik. De miért lesznek öngyilkos merénylők? Amelyet kiemelnék, és választ adhat a kérdésünkre az a tisztelet és a mártír szerep. Sok kultúrában másképp nem tudnak tisztelet kivívni maguknak, és elmondható, hogy az adott társadalmi helyzetükben halottként van csak értékük, élve nem. Egyes országok kultúrái, mint például Csecsenföldön mély tisztelet övezi az öngyilkos merénylőket. Ehhez kapcsolódik a mártír szerep, vagy annak kultusza. Hőssé válnak a tettükkel, így feljebb lépve a társadalmi ranglétrán. Azonban fontos kiemelnünk, hogy a mártír kultusz a vallási ideológia része is, nem csak egy társadalmi faktor. Mivel a mártír, nem csak a halott szeretteivel lesz így együtt, hanem egyenes út vezeti őt, és valamennyi családtagját a Mennyországba. Csecsenföldön is megfigyelhető volt az, amely Palesztinában is, hogy a társadalom dicsőíti a mártírokat, öngyilkos merénylőket. Ez látható a posztereken, videókon, énekeken, zenéken keresztül, valamint, hogy öngyilkos merénylőkről nevezték el a gyerekeket később. Ezzel megint egy nő olyan pozíciót tud elérni és olyan mély tiszteletet, amelyet élve nem, és a mártír szerep betöltésére könnyebben rávehetők a nők.

A csecsenföldi Fekete Özvegyeknél, és más női öngyilkos merénylőknél is felmerült két hátsó indíték, amiatt erre az útra léptek. Az egyik a házas élet, a másik a nemi erőszak. Bár a kettő elég ellentmondásos már-már önmagában is, azonban a motivációk halmazában megbújnak, és nagyobb jelentőségük van, mint mondjuk a férfiaknál. Nők öngyilkos merénylőkké válhatnak egy rossz házasság/párkapcsolat után, vagy ha a családot meg kell tisztítani egy botránytól, valamint a nők toborzásában egy fontos pont a házasság. Azonban vajon a férfiak is öngyilkos merénylőkké válhatnak egy rossz házasság, vagy családi szégyen miatt? A válaszunk igen, de a társadalmi berendezkedés miatt kisebb eséllyel, mint egy nő, és itt nagyobb eséllyel a rossz pénzügyi háttere miatt lehetséges, ahogy az előző bekezdésekben is utaltam már erre. Ha csak egyes országok kultúráit, vagy vallásait nézzük a férfiaknak több minden megengedett, így visszacsatolva náluk fontosabb ’’pull factor” a pénzügyi motiváció, mint az egyéni sérelem amely a nemi szerepéből adódik (például: meddőség, vagy nem szűz a lány). Amely viszont nem motiváló faktor, vagy kevés/ nincs is rá példa a férfiak körében, az a nemi erőszak. Amely érdekes ezeknél az eseteknél, hogy vannak olyan nők akik azokhoz a szervezetekhez csatlakoznak akik ezt tették velük. Így a nők toborzásában egy elengedhetetlen eszközzé vált a nemi erőszak használata. Egy ekkora trauma pedig az erőszakhoz tolja a nőket, így válnak terroristává. A nemi erőszak nem csak egyéni szégyen, hanem társadalmilag is lehet az, mivel így a nő ’’megsértett, tisztátlan”. Ezt a szégyent pedig csak az öngyilkos merénylettel elért tisztelet és hősies cselekedet válthatja ki. Így az olyan nők, akik elvesztették a nőiességüket (tisztátlanok, nemi erőszak áldozatai, meddők, gyermek nélküli nők akik nem házasok) csak az öngyilkos merényleten keresztül nyerhetik vissza a tiszteletet, és az életük értelmét, valamint egy adott társadalmi pozíciót. Ezért is van, hogy ezek a ’’tökéletlen” nők válnak öngyilkos merénylőkké. Azonban kiemelném, hogy a motivációk személyenként igencsak eltérő lehet, így általánosságokat nem vonhatunk le, csak példákat emelhetünk ki egy-egy terrorista szervezeten belül.

Konklúzió

Összegezve motivációkban nem nagyon találhatunk nagy különbséget, ugyanúgy a férfiaknál és a nőknél is kell a sérelem halmaz, célt keresnek, társadalmi lépcsőn feljebb akarnak lépni, vagy akár ideológiai okokból csatlakoznak. Viszont olyan pontokban, mint a külső a radikalizálódás kezdeténél a nőknél sokkal látványosabb, a nők könnyebben átjutnak biztonsági vizsgálaton, médiában nagyobb szerepet kapnak a nők, a terrorizmusban is megfigyelhető a társadalmi szerepek tükröződése, és az eltérés a magányos farkasok és a női öngyilkos merénylők között a leglátványosabb és érezhető különbségek.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Sam Rana.

[1] Karla Cunningham. ,, The evolving participation of Muslim women’’. Women Terrorists and Militans: Agency, Utility and Organization, szerkesztette: Cindy D. Ness, Routledge Taylor and Francis, 2007: pp. 95. Letöltve: 2022. 10. 10.

[2] Laster, Kathy, Erez, Edna. ,,Terrorista nők: meghaladott sztereotípiák” Women & Criminal Justice, 2015/25. sz., fordította: Baráth Katalin, 2015, pp.125-126. Megtekintve: 2022. 10. 07.

A Mi különbözteti meg – egyéni és társadalmi szinten – a női terrorizmust a férfi terrorizmustól? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés

A jelenleg zajló orosz-ukrán háború következtében kialakult globális hatalmi helyzetben számos diplomáciai, politikai és gazdasági aktus utal az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság közti egyre erősödő együttműködésre, közeledésre. Kérdésként merül fel, hogy a jelenlegi geostratégiai érdekek és hatalompolitikai számítások mögött milyen „mélyebb” morális, ideológiai fundamentumai lehetnek a Peking-Moszkva kapcsolatnak? Jelen elemzésem arra keresi a választ, hogy mennyiben jogos a jelenlegi folyamatokat egy szövetségnek nevezni, valamint, hogy a kínai demográfiai, gazdasági terjeszkedés, illetve orosz visszaszorulás milyen következményekkel járhat a kétségtelenül közeledő nagyhatalmak jövőbeli kapcsolatára.

Történelmi vetélkedés

Az orosz és kínai nagyhatalmi érdekek és birodalmi tudat számos alkalommal vezetett a két entitás közti fegyveres konfliktusok kialakulásához. A 17. század közepére az orosz keleti expanzió és felfedezések révén telepesek vehették birtokba Kelet-Szibéria területeit. A hatalmat 1644-ben megszerző kínai Csing-dinasztia Külső-Mandzsúria, valamint Külső-Mongólia (1691) birtoklása révén hamar az orosz terjeszkedéssel és ambíciókkal szemben találta magát. Miután a csing hatalom Dél-Kínában véglegesen felszámolta a Ming-dinasztia megmaradt ellenállását, erőforrásait a „Középső Birodalom” (Zhongguoészaki perifériái ellen fordíthatta. aratott győzelmét követően a mukdeni udvarból levelet küldtek I.Péter orosz cárnak, melyben békét és az orosz telepesek békében birtokolhatták az Amur folyótól északra fekvő Külső Mandzsúriát. Az oroszok hajlottak a békére és hosszas tárgyalások révén 1689-ben megkötötték a nyercsinszki szerződést, melynek értelmében az Orosz Cárság lemondott az Amur folyótól északra fekvő területről egészen a Sztanovoj hegyláncig, viszont cserébe megtarthatta az Argun folyó és a Bajkál-tó közötti területet.

A szerződés jelentőségét mutatja, hogy a két nagyhatalom közti viszonyokat egészen 1858-ig stabilizálni tudta. (nagyrészt észak, észak-kelet felé terelve az orosz terjeszkedést) Ekkor a tajping felkelés, valamint a második ópiumháború által meggyengített Csing kormányzatot fenyegette meg az egyre inkább ambiciózus Orosz-Birodalom. A több hadszíntéren vívandó háborút elkerülendő, 1858-ban Hszien-feng császár beleegyezett az aigun-i szerződés megkötésébe, melynek értelmében az Amurtól északra lévő Külső Mandzsúria orosz fennhatóság alá került.

1912-ben a Csing-dinasztia bukása és a többezeréves császári uralom megszűnése Kínában alapvető változásokat hozott. A köztársaság kikiáltása a hatalmat megszerző drasztikus gyengesége és legitimitás hiánya hamar a hadurak korához vezetett, melyet az ország egyesítésével 1928-ra a Kuomingtang-nak részlegesen sikerült felszámolnia az ország megosztottságát. A kínai szétesés közben az orosz polgárháborúból győztesen kikerülő bolsevik hatalom megkezdte a néhai Orosz Birodalom peremterületeinek vagy befolyási zónáinak „visszaszerzését”. Kihasználva a kínai gyengeséget 1924-re Külső-Mongóliában (Csing uralom alatt volt) hatalomra segítette a mongol bolsevikokat, kiterjesztve ezzel Moszkva befolyási övezetét. A nacionalista, antikommunista Kuomingtang természetesen nem ismerte el a Mongol Népköztársaság megszületését és a Szovjetunióval is igen hideg kapcsolatokat tartott fent, bár a hadurak és később a japánok elleni harc során is élvezte Moszkva támogatását.

1949-ben a kínai polgárháború végével és a Kínai Népköztársaság megszületésével jelentős mértékben javultak a kapcsolatok a két állam között, melynek legfőbb okai ideológiai közelség és a kapitalista nyugati világ utálata voltak. A korai években egészen Nyikita Hruscsov hatalomra jutásáig és a Jelentős mértékű anyagi-, technológiai-, katonai- és humán támogatást nyújtott Peking számára, azonban a szovjet „irányváltással” Mao egyre inkább ellenségessé vált Moszkvával szemben, melyet az Szovjetunió által „bitorolt” volt kínai területek, valamint a szovjetek mellett érzett „kisebbségi komplexus” tovább erősített.

1969-ben sor is került a két kommunista nagyhatalom közti, mintegy féléves határkonfliktusra, melyek főként az Usszuri folyón lévő Zhenbao (Damanszki) szigeteknél zajlottak, de kisebb összecsapások történtek Kelet-Turkesztánban (Hszincsiang) is. A szovjet győzelem révén Kínának nem sikerült történelmi területi igényeit teljesíteni, így ez a „tüske” amellett, hogy 1991-ig (egyes szigetek esetében 2004-ig) vita tárgyát képezte Moszkva és Peking közt, megágyazott a Henry Kissinger és Nixon elnök által is szorgalmazott kínai-amerikai közeledésnek a ’70-es évek elején.

A legnagyobb változást az orosz/szovjet-kínai fejlődési irány, s ennek következtében erőegyensúly terén a Teng-Hsziaoping által ’80-as évek végétől szorgalmazott ú.n. követő villámgyors gazdasági felemelkedés, illetve a Szovjetunió szétesése és az orosz gazdaság történelmi zuhanása jelentette. Közvetlenül a Szovjetunió szétesése előtt Moszkva kínai kapcsolatai jelentősen jobbak voltak, mint a ’70-es években, mely a határmenti katonai jelenlét és készültségi szint alacsonyabb mértékében is tettem érhető volt. Teng és Gorbacsov gazdasági reformokat és a katonai-védelmi költségek csökkentését célzó elképzelései találkoztak, így hajlottak a kapcsolatok megerősítésére. 1989-ben Gorbacsov pekingi útja volt az első államfői szintű találkozó a két állam között, mely a Mao-Hruscsov közti szakítás óta lezajlott.

Modern kapcsolatok és gazdasági aszimmetria

Orosz-kínai viszony a rendszerváltást követően

Az 1990-es években a „befelé forduló” gazdaságra fókuszáló Kína, valamint a szocio-ökonómiai válságból kilábalást kereső, jelentősen meggyengült Oroszország kapcsolatai felfelé ívelőben voltak. A szovjet fenyegetés megszűntével Washington számára Kína jelentősége leértékelődött és az unipoláris évek során csekély erőfeszítést tett Peking „maga mellett tartására”. 1992-ben, Borisz Jelcin pekingi látogatása során a felek nyilatkoztak, hogy konstruktív partnerségre törekszenek. Ezt követte Li-peng miniszterelnök 1996. decemberi moszkvai útja, melynek „gyümölcseként” a felek tovább mélyítették kapcsolataikat a stratégiai partnerségi megállapodás keretében. A Jelcin-Putyin váltással sem változott Moszkva hozzáállása a kínai kapcsolatok építését illetően, így 2001 július 16-án Moszkvában a Vlagyimir Putyin és Csiang Cö-min aláírták a Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti jószomszédi és baráti együttműködésről szóló szerződést, mely 20 évre szólt, és olyan stratégiai szempontból fontos kérdéseket értintett, mint a kereskedelem és pénzforgalom, az energetika, valamint a katonai- és haditechnikai együttműködés, valamint a katonai- és haditechnikai együttműködés, melynek jelentősége leginkább az orosz katonai know-how Kínába áramlása miatt volt. A szerződés stratégiai jelentőségét mutatja, hogy amellett, hogy a 2001 júniusában létrehozott (kínai-orosz dominanciájú) Shanghaji Együttműködési Szervezet egyfajta „megerősítésének” is számít 2021. júniusában 5 éves meghosszabbításra került.

A 2008-2012 közötti, Obama-Medvegyev érában meginduló orosz-amerikai viszonyban tapasztalható enyhülés (csúcspontja 2009-2010, START-III/Új START) nem tett jót Moszkva kínai kapcsolatainak. Mindazonáltal Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülése, valamint a 2014 februári krími orosz invázió és a kelet-ukrajnai konfliktus következtében bevezetett a kínai kapcsolatok felmelegítését logikussá tették Moszkva számára.

Kína növekvő gazdasági előnye – az egyenrangú partnerségi viszony „eltolódása”?

2014 óta Kína és Oroszország

(lásd: Gazprom tárgyalásai Kínában, Szojuz-Vosztok gázvezetékek, Északi-Áramlat 2 felrobbantása)

Sokat mond, hogy a jüanban fizetett orosz export aránya 2022 decemberére 16%-ra nőtt, szemben az invázió előtti 0,4%-kal, míg a jüanban fizetett import aránya a 2021-es 4%-ról 2022 decemberére 23%-ra emelkedett. A

Demográfia és migráció, mint orosz dilemma

Moszkva számára a kelet-oroszországi területekre áramló kínai bevándorlás egyszerre jelent gazdasági lehetőségeket és biztonsági kockázatokat is. Az 1990-es évek óta folyamatosan csökkenő népességű, ma 6 millió fős orosz távol keleti térség rendkívül gazdag erőforrásokban és nyersanyagokban, valamint a Kína számára egyre nagyobb jelentőségű vízben is. A hatalmas területekben rejlő gazdasági potenciál kihasználása azonban ekkora népesség mellett csak csekély mértékben lehetséges, így az orosz kormányzat számára előnyökkel is jár a kínaiak érkezése olyan szövetségi entitásokba, mint az Amur-régió, Habarovszk , vagy a Primorszk-vidék.

Ugyanakkor egyfelől a kínaiak letelepedésének egyre növekvő száma, valamint a kínai befektetései és „nyomulása” a régióban az orosz társadalom és a politikusok jelentős részében aggodalmakat vált ki egy esetleges jövőbeni kínai „kolonizáció” és területi terjeszkedés (a volt kínai Külső-Mandzsúria) vizionálásával. Bár a kínaiak jelentős része csupán munkát vállalni jön Oroszországba, jelentős létszámuk és földvásárlásaik aggodalmat keltenek nemcsak a helyi orosz lakosságban, de valamelyest a moszkvai vezetésben is. A legutóbbi, 2010-es oroszországi népszámlálás azonban 30 00 körülire becsülte a kínai lakosok számát. Az szerint a kínai bevándorlók és ideiglenes vendégmunkások száma 400. 000 és 550. 000 közé tehető. Ezen tömeg ugyan több mint fele Oroszország európai részén él, melynek elsődleges oka a keleti területekénél nagyobb és fejlettebb munkaerőpiac.

Mára az orosz Távol-Kelet lényegében egy közös kínai-orosz „nyersanyaggyarmattá” vált, melyben a nagyhatalmak teljesen figyelmen kívül hagyják a helyi lakosság érdekeit, amint azt korábban az irkutszki koviktai-gázmező kvótáinak az elosztása is bizonyítja. Bár Moszkva számára számos fejlesztési és gazdasági előny származik (legalábbis rövid távon) a kínai cégekkel való megállapodásból, az egyre ritkább, s így értékesebb nyersanyagok Pekingnek történő kiszolgáltatása, valamint a kínai állampolgárok és cégek beengedése számos jövőbeni biztonsági és társadalmi probléma forrása lehet.

A Putyin-Hszi Csin-ping kapcsolatok dinamikája – Mennyire lehet tartós az együttműködés?

2013-ban Kínában elkezdődött a Hszi Csin-ping „neve által fémjelzett” éra, melyben az ország egyre határozottabban és egyre dominánsabban lép fel az USA által dominált nemzetközi rendszer átalakítása, és egy multipoláris világrend létrejötte érdekében. Ezen törekvésében az euro-atlanti hatalmi struktúrák tagállamaival egyre feszültebb viszonyban lévő Oroszország 2014-től kezdődően egyre fontosabb „partnerének” mutatkozott. 2013 óta Hszi és Putyin számos alkalommal találkozott egymással, és a két fél között rendszeres egyeztetések voltak alacsonyabb szinteken is. Hszi 2013 márciusában, első elnöki útján Moszkvába látogatott, majd ezt követte a 2014-es szocsi olimpia megnyitóján való megjelenése, valamint egy 2017-es, 2019-es, valamint egy 2023 márciusi moszkvai út is. Putyin és Oroszország „keleti nagy testvérre” való nagyobb ráutaltságát mutatja, hogy az orosz elnök 2014-ben, ’15-ben, ’16-ban, ’17-ben, ’18-ban, ’19-ben és 2022 februárjában kínai utat tett. 2019 júniusában a két vezető bejelentette, hogy „átfogó stratégiai koordinációs partnerséget kívánnak kialakítani egy új korszakért”, kifejezve a „magas fokú politikai bizalmat” és „mindenre kiterjedő együttműködés” fontosságát. A katonai együttműködés a Moszkva és Peking között jelentős, és magában foglalja az orosz haditechnikai licenszek átadását, közös gyakorlatokat, valamint a hírszerzési információk megosztását és a fegyverrendszerek közös fejlesztését. A két fél 2021 novemberében aláírta a 2021-2025 közötti katonai együttműködés útitervét, amely az e téren való együttműködés irányvonalát adja.

A Kínai Népköztársaság és Oroszország erős kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatot is ápol, melynek a kölcsönös gazdasági prosperáláson túl célja a nemzetközi gazdasági rendszer „de-dollarizációjára” is.  Mindkét kormány határozott ellenállását fejezi ki a szankciókkal, mint politikai eszközzel kapcsolatban, mely egyértelműen utal a nyugati (USA) törekvések elleni mély ellenszenvre, valamint a kínai fél részéről a szankcionalizált partnerrel vállalt „szolidaritásra”.

Konklúzió

A hangzatos kijelentések, szerződések és partnerségi megállapodások ellenére a két nagyhatalom korántsem alkot egy értékközösséggel rendelkező szövetségi rendszert. Mivel közös határaik alapvető civilizációs, kulturális törésvonalat is jelentenek és hosszú időre visszamenő birodalmi tudattal rendelkeznek elsősorban az Egyesült Államok globális hatalmi igényei elleni közös ellenérzések „tartják őket egyben”. Az orosz eurázsiai koncepció és Kína Egy övezet egy út kezdeményezés programjában is számos egymást kizáró, vagy nagyban megnehezítő célkitűzés (számos azonos régió és ország felett igyekszik kínai pénzügyi-, piaci-, illetve orosz energetikai, védelmi-hadiipari függést biztosítani) érhető tetten. Emellett nyilvánvalóak az orosz-kínai érdekellentétek a Shanghaji Együttműködés Szervezeten belül is, ahol Kína kereskedelmi és vámügyi liberalizációra és óriási exportja szabad mozgásában érdekelt, míg az Oroszországi Föderáció az energetikai területen való elmozdulás jelentene előnyöket. Tovább bonyolítja a viszonyt az is, hogy Moszkva hagyományosan (szovjet időkre visszamenően) jó kapcsolatokat ápol Új-Delhivel is, mely elsődleges történelmi szerepének megfelelően ma is potenciális eszköz lehet Peking ambícióinak ellensúlyozására.

A történelmi tapasztalatok és a sokszázéves rivalizálás alapvetően megágyaztak egy mélyen meglévő bizalmatlanságnak, amely a geopolitikai aspirációk mélyén jelenleg is megtalálható. Ugyan jelen helyzetében Oroszország nagymértékben érdekelt a Kínával való jó kapcsolat fenntartásában, korántsem garantált, hogy szívesen hajlandó beletörődni egyértelmű pozíció vesztésébe és a Kína melletti másodrendű szerepbe. Bár jelenlegi erőforrásai és jövőbeni kilátásai (csökkenő népesség, technológiai-gazdasági lemaradás stb.) alapján Moszkvának el kell fogadnia Peking dominánsabb helyzetét az eurázsiai kontinensen, a hosszútávú, tartós kínai-orosz partnerség korántsem garantált.

Források:

1. Krausse, Alexis Sidney: Russia in Asia: a record and a study, 1558-1899, G. Richards, London, 1899.
2. Gao, James Z.: Historical dictionary of modern China (1800–1949), Scarecrow Press, Lanham, Maryland, 2009.
3. Dobbins, James; J. Shatz Howard; Wyne Ali: Russia Is a Rogue, Not a Peer; China Is a Peer, Not a Rogue, Different Challenges, Different Responses, RAND Corporation, 2018.
4. Wei, Bingling: The Red Cross Society of China in the Beiyang Government Period (1912-1928): A Civil Society Organisation Amidst Political Unrest, Asia-Pacific Journal of International Humanitarian Law, 2021.
5. Kozyrev, Vitalij: Russo-Sino Relations in the Vladimir Putin and Xi Jinping Eras, 21.10.2021.
6. Propenko, Alexandra: The Risks of Russia’s Growing Dependence on the Yuan, Carnegie Endowment for International Peace, 2nd February 2023.
7. Alexander Gabuev; Maria Repnikova: Why Forecasts of a Chinese Takeover of the Russian Far East Are Just Dramatic Myth, South China Morning Post, 14.06.2017.
8. China’s Economic and Trade Ties with Russia, Congressional Research Service, 24th May, 2022.
9. Gupta, Prithvi: Oil-for-loans: Chinese energy investments in Russia, Observer Research Foundation, 22nd February, 2023.
10. Griffin, Rosemary: Russia, China look to increase energy cooperation amid Western sanctions, S&P Global, 29.11.2022.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A felhasznált kép forrása a Pinterest.

A Természetszerű a kínai-orosz barátság? – Kína gazdasági és politikai befolyásának növekedése Oroszországban, az orosz-kínai viszony „szemüvegén” keresztül. bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

South Korean President Yoon Suk Yeol came to Tokyo this week to meet with his Japanese counterpart, Prime Minister Fumio Kishida, in a hint of further diplomatic softening. Due to concerns in South Korea–Japan relations, it was the first official visit of a South Korean president to Tokyo in 12 years. Yoon’s visit comes just over 10 days after the two presidents reached an agreement to settle a disagreement over South Korea’s 2018 court verdict against Japanese corporations’ use of forced Korean labor during World War II.

Few issues between Japan and South Korea command as much attention and political capital while yielding as fragile outcomes as historical reconciliation. Yet, all of these reconciliation initiatives have been fundamentally faulty, whether in terms of procedure, substance, or seeming insincerity. Because of Japan’s history of ineffective apologies and accords, many Koreans believe the country has not fully expressed remorse for its colonial sins. Meanwhile, some Japanese have „apology fatigue” which results from giving multiple apologies without witnessing long-term changes in relations.

The names of the bodies of water separating Japan and the Korean Peninsula, Sea of Japan or East Sea; sovereignty over a group of rocky islets between the two countries (Dokdo/Takeshima); the legality of Japan’s colonization of Korea from 1910 to 1945; and the treatment of sexual slaves, also known as „comfort women”, by the Japanese imperial military during the course of the conflict are among the many areas of historical tension between South Korea and Japan. These historical grievances often spill over into non-historical disagreements, such as Japan’s decision to dump Fukushima Daiichi nuclear power plant wastewater in 2021 and its 2019 tightening of export regulations on chemicals used by South Korea’s semiconductor sector.

Background

While South Korea and Japan restored ties in 1965, unsolved historical issues continue to obstruct real bilateral reconciliation and effective diplomatic, security, and economic cooperation. Previous attempts to enhance ties, both bilaterally and trilaterally with the US, have traditionally stressed a „future-oriented” strategy centered on joint security and economic objectives. Without a comprehensive settlement to historical difficulties, „future-oriented” bilateral cooperation on diplomatic, security, and economic issues would be restricted and unsatisfactory. Poor ties between the US and its two closest regional allies are not just an irritation, but also a direct danger to the US’s long-standing objective of creating a network of allies in the area, as well as its current goal of attaining integrated deterrence as part of its Indo-Pacific strategy.

Yet, despite previous attempts to resolve Japan’s imperial heritage, historical disagreements may grow and generate regions of enmity that harm future ties. For example, after Japan’s decision in August 2019 to remove South Korea from its „white list” of trustworthy economic partners, South Korean President Moon Jae-in said in an emergency cabinet meeting that „we [South Korea] will never again lose to Japan.” Japan’s export restrictions disrupted South Korean supply lines, forcing the Moon administration to rely on local suppliers and other nations to manage its increased economic vulnerability. This trade conflict, which arose as a result of a court judgement on forced laborers in 2018, was as much a reflection of present economic warfare and national pride as it was unresolved history.

Conservative South Korean leaders’ attempts to repair ties with Japan have been pragmatic but unpopular. They focused on security and economic concerns while dismissing their opponents. Yet, this strategy has never resulted in the type of long-term goodwill that exists between South Korea and Japan that exists among NATO members. However, these attempts have been faced with persistent criticism for failing to address territorial issues and compensate Korean victims of Japanese colonization. The 2015 comfort women agreement, South Korea’s final important accord with Japan, disintegrated fast after progressive reformer Moon Jae-in was elected president in 2017. Moon’s cancellation of the deal, as well as the South Korean Supreme Court’s 2018 judgment ordering Japanese corporations to pay compensation to World War II-era forced labor victims, hastened the deterioration of ties between Tokyo and Seoul. The Abe administration imposed tighter limits on technology exports to South Korea, resulting in local boycotts of Japanese products and Seoul’s attempts to minimize its economic dependency on Japan via increased R&D expenditure.

A promising summit

Nonetheless, the recent Yoon-Kishida meeting offers a diplomatic boost to Seoul and Tokyo, as well as a more political impetus to develop a „future-oriented” bilateral partnership. Much of the rapprochement between the two neighbors is motivated by growing security concerns about Pyongyang’s repeated missile tests, China’s escalating military posture, and tensions across the Taiwan Strait, which both Tokyo and Seoul regard as critical to their respective security. The event also speaks well for enhanced trilateral ties between the United States, Japan, and South Korea. As a result, it has a favorable impact on the Biden administration’s Indo-Pacific Strategy. Nonetheless, the Yoon administration confronts significant internal political challenges from its own people.

The summit could be considered as a crucial step toward resuming bilateral South Korean-Japanese ties, which resumed after Yoon’s inauguration in May 2022. Before yesterday’s summit in Tokyo, the two leaders had met four times. Better bilateral ties have also facilitated trilateral contacts between the United States, Japan, and South Korea, with the three nations hosting roughly 40 trilateral meetings in the previous year. To keep the sense of optimism going, Japan declared its intention to lift export limitations on certain chemicals used in the production of semiconductors and displays that have been imposed on South Korea since 2019, likely in reaction to the forced labor court verdict. South Korea’s trade minister indicated that his nation will abandon a World Trade Organization case against Tokyo. These moves present an opportunity for enhanced economic security cooperation, including supply chain coordination and resilience against Chinese economic pressure.

Kishida also announced that the two nations’ military cooperation and strategic discussions will restart at the vice-ministerial level. The talks will almost certainly culminate in the complete reinstatement of the General Security of Military Information Agreement, which both nations signed in 2016, allowing them to exchange sensitive information. Enhanced security connections will aid in the strengthening of defense and deterrence on the Korean Peninsula and beyond. Keidanren, Japan’s biggest business association, has recently announced intentions to create a joint scholarship fund with South Korean corporations to boost youth exchanges. Yoon was joined by a group of South Korean business executives to meet with their Japanese counterparts. People-to-people interactions can help cement South Korea-Japan connections from the ground up, rather than only from the top down.

The Biden administration has been eager to applaud the diplomatic reconciliation between two of America’s closest allies. Separate but complementary remarks from the White House and the State Department welcomed the historic and promising new chapter between Japan and South Korea. While Washington urged both parties to pursue reconciliation and established political space for talks in trilateral forums, the latest attempts at rapprochement should be attributed to Seoul and Tokyo. The constant escalation of North Korea’s nuclear and missile threats, including a long-range missile test the morning of the Yoon-Kishida meeting, as well as worries over China’s challenge to the current rules-based regional order, have all contributed to improving South Korea-Japan ties. The two US partners are now taking practical efforts to strengthen security cooperation on the Korean Peninsula and in the Indo-Pacific region. All of this works favorably for Washington, which is attempting to rally like-minded friends and partners in order to maintain regional stability. As stated in the Phnom Penh Statement on US-Japan-Republic of Korea Trilateral Partnership for the Indo-Pacific, the Biden administration would particularly welcome cooperation with its two allies on matters other than Northeast Asia. In 2018, Japan approved its Free and Open Indo-Pacific Strategy before the United States. With South Korea releasing its own Indo-Pacific Strategy by the end of 2022, more collaboration is needed in areas such as new technology, climate change, and development financing, among others.

Possible solution through the way of memorialization and education

78 years after the war’s conclusion, reconciliation between Japan and South Korea must meet the wishes of the surviving war victims while also forcing both nations to rethink how they interact with their history. Any deal that relies mostly on apologies for external geopolitical security concerns or economic gains will have the same basic weaknesses as prior accords. Addressing the requests of victims has not been a fundamental component of Japan-South Korea reconciliation, security, or economic accords, which is why elite-led initiatives feel hollow. Short-term and state-centric goals promote cynicism among public hardened by years of short-lived accords, ensuring that the few survivors do not get closure. As a result, Washington’s engagement in mediation should be restricted in order to prevent the idea that reconciliation is just an impediment to be surmounted in order to concentrate on regional security challenges, particularly as the US has never completely acknowledged its role in covering up the original sin. Moreover, a restricted involvement of the United States in mediation would prevent the possibility of two significant friends misinterpreting anything less than complete support as a slur.

The Korean government and the public should assist, rather than obstruct, the willing acceptance of compensation. Despite the fact that hundreds of victims accepted it, the Moon administration shut down the fund created in 2015. Similarly, victims were prevented from receiving payments from the Asian Women’s Fund, which was established in 1995, since nonprofit groups pressed victims not to take Japanese money in order to get a special payout from the Korean government. Organizations that assist victims should only play a supportive role and should not speak or accept agreements on behalf of the real victims. Finally, the choices of relatives with legal standing to advocate for victims who have died or are incapable should be respected.

With the establishment of memorials and the dissemination of historical knowledge, the Japanese and Korean governments and their respective populations may ’move with’ history rather than ’moving on’ from the historical problems. Japan and South Korea’s relations should center on investments that have the potential to return „dividends,” which means they should contain activities that develop new areas of collaboration rather than placing a definitive mark on the past. Engaging with history, both in the here and now and in the future, critically is an effective strategy to prevent any diplomatic flare-ups that emerge from the politicization of historical concerns. The construction of memorials commemorating comfort women in South Korea and other countries across the globe has been the most contentious aspect of the comfort women problem in recent years. The demand of Japan to have the comfort women monument in front of the Japanese Embassy in Seoul removed was a major sticking point in the 2015 comfort women agreement. Third-party nations were likewise subjected to intense lobbying pressure from Japan and South Korea in relation to comparable statutes.

It is not necessary for statues remembering Korean victims of colonialism to have a hostile tone. Several already exist, such as the Monument in Memory of Korean Victims of the A-bomb in Hiroshima Peace Memorial Park and the Monument for Korean Atomic Victims in Nagasaki Peace Park. Both memorials make reference to the use of forced labor as the motivation for Koreans’ presence in Hiroshima and Nagasaki in 1945, the years in which the atomic bombs were detonated. The building of both monuments was a difficult and highly political endeavor. Both arose from civil society pressure and grew in size and significance over time as the local and South Korean governments collaborated in their advancement. As a result of the successes of these two cases, it is possible that new memorials commemorating forced laborers and comfort women could be built; however, the nature of these memorials and their locations should be continuously negotiated in the interest of fostering better relations and developing a deeper comprehension of the events of the past going forward.

The establishment of peace museums would be an effective means of resolving disinformation and education shortages as well as developing constructive narratives around the relationship between Japan and South Korea. It is possible for museums dedicated to peace to play a significant part in the process of educating people about peace by bringing attention to the various meanings that can be ascribed to the concept of peace and by providing opportunities for visitors to contemplate, engage in conversation about, and take part in deliberated routes leading to both personal peace and cultures of peace. In Japan, such a place to reflect on Japan’s colonial history already exists, most notably at the Hiroshima Peace Memorial Museum, the Nagasaki Atomic Bomb Museum, and the Women’s Active Museum on War and Peace in Tokyo, despite the fact that the issue is limited to only a small portion of the former two museums. A Japanese government-supported museum in Tokyo with a board of trustees comprising stakeholders from both nations would complement the War and Women’s Human Rights Museum in Seoul, which is primarily a point of contention between the two countries. By delegating power to the Japanese side, the Korean side recognizes Japan’s attempts to retain its peace identity.

Monuments and museums dedicated to peace leave behind a physical legacy for victims who will soon no longer be alive. In addition, museums and monuments are forward-looking because people will continue to visit them eternally, and the information presented in museums is continually revised, negotiated, and discussed. This discussion necessitates both parties critically examining how they have previously recounted history. In order to successfully negotiate this issue, both parties will need to do an in-depth analysis of how they have previously described the events. South Korea should not silence academic exploration of the complexities of the colonial era and should bring attention to the domestic discrimination that comfort women faced in the postwar era, which included ethnic Japanese. Japan must clearly condemn any reports that reject the coercive and brutal character of the comfort women system.

It would be arrogant of us to attempt to sketch out what the ultimate wording of a settlement with comfort women or forced workers ought to be. The victims should decide, in the privacy of negotiation chambers, what constitutes a sufficient apology, and the terms of that apology should only be made public at the victims’ request. In light of this, it is imperative that the governments of Japan and South Korea, as well as the general people in both countries, avoid reliving the past on their behalf and instead devote their energies to critically examining the past and finding new areas of collaboration. Taking responsibility for the past is just the first step, and establishing peace museums and monuments will demonstrate a concrete commitment to extending a sincere apology to victims and to advancing human rights in the future.

Summit’s implications

Even though the meeting has significant positive implications for a „future-oriented” relationship between South Korea and Japan, and by extension for trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea, more work needs to be done by all parties to cement newly discovered gains in bilateral relations. The opposition Democratic Party in South Korea referred to the agreement reached by the Yoon administration with Japan on the matter of forced labor as the „most humiliating moment” in South Korea’s diplomatic history. In the same vein, the opposition criticized Yoon for walking away from his meeting with Kishida without having been offered an apology first. According to the results of a recent survey, around 60% of people living in South Korea are against Yoon’s unilateral gesture to Japan. Opponents think that Yoon surrendered too much ground to Japan when he chose to let South Korean firms pay victims rather than Japanese corporations.

If Tokyo is willing to meet Seoul halfway on the reparation fund, it will be able to give the Yoon administration with more diplomatic cover, which will reduce the likelihood that domestic politics would once again derail ties between Korea and Japan. However, the Japanese corporate community has not provided any indication as of now on whether or not it will make voluntary contributions. Yoon also indicated that his administration would not require Japanese corporations to contribute money to the fund, and he said that this was something that they would not do. But, such approaches may help put an end to demonstrations in South Korea or, at the very least, bring to light the unyielding attitude of those Koreans who are reluctant to make any concessions in order to restore relations between South Korea and Japan.

When it comes to making extra gestures that seem to go beyond the 1965 bilateral agreement that Tokyo considers to have completely addressed all compensation concerns, Kishida certainly confronts his own set of political obstacles that he must overcome. Nevertheless, in order for this agreement to go through, Japan has to prove that it is sincere, that it is flexible, and that it has the same kind of guts that Yoon has shown in taking this route. If that were to happen, the political opposition in South Korea would have to show some self-control and refrain from undoing the Yoon-Kishida accord in the future.

Conclusion

Yet, strengthening relations between Seoul and Tokyo remains a significant objective. Both Japan and South Korea have a fundamental set of beliefs and interests in common that are distinct from those of the majority of other Asian nations. They are dedicated to protecting democratic political institutions, free and fair elections, and the right to speak one’s mind, assemble with others, and practice one’s religion, none of which are generally respected in the Asian area. Both countries are economic powerhouses with significant cultural impact and a great deal of soft power, despite the fact that they have a lot of difficulties in common. It is possible that friction among the area’s democracies may wind up further boosting its forceful dictatorships since authoritarian nations in the region, notably China, Russia, and North Korea are becoming more supportive of one other. In addition, mending the damaged trade ties between Japan and South Korea is essential to the well-being of the world economy at a time when interruptions to supply chains are becoming more common and economic nationalism is on the rise.

The leaders of South Korea and Japan were able to attain a significant milestone in the development of their bilateral ties as a result of the statesmanship shown by both Yoon and Kishida. It is inevitable that historical concerns may reemerge in South Korea’s relations with Japan; nevertheless, the succession of diplomatic actions made over the course of the last year between the two nations gives a chance to further strengthen cooperation in the Indo-Pacific region.

Other publications in english available here.

Cover photo from Pintereset.

A History and rapprochement of South Korean and Japanese relations bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Csaknem 10 évvel ezelőtt hatalmas menekülthullám áramlott Jordániába és a környező országokba. Ennek oka az arab tavasz nyomán kitörő polgárháborúk Irakban és Szíriában, illetve az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megjelenése a térségben. A Jordán Hásimita Királyságnak és az ide menekülő szíriai és iraki állampolgároknak számtalan problémával kell és kellett szembenézniük: integráció az új társadalomba, menekülttáborok létrehozása, a menekültek elhelyezése és egy új esély biztosítása számukra. Mára Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja: 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Habár az ország kapcsán legtöbbször a palesztin menekültek helyzete merül fel, elemzésemben a kevésbé taglalt, szíriai és iraki menekültközösségek helyzetét, kapcsolatát és a menekülttáboraikat szeretném bemutatni.

A Jordán Hásimita Királyságról röviden

Jordán Hásimita Királyság egy Közel-Keleten található „demokratikus alapokon működő alkotmányos monarchia”[1]. Az ország tulajdonképpen egy mesterséges képződmény, hiszen az észak- jordániai lakosok hagyományosan Szíriához, a dél-jordániaiak pedig az Arab-félszigethez kötődtek, a nyugat-jordániaiak pedig a ciszjordániai palesztinokkal azonosultak. A területe az évszázadok során különböző birodalmak részét képzete és ütközőzónaként szolgált az arab törzsek számára. 1921-ben, brit mandátum alatt jött létre a Transzjordánia Emirátus, majd 1946. május 25-én független királysággá vált. Ekkor egyesült Kelet-és Ciszjordánia is, és jelentős számú palesztin menekült jordániai állampolgárságot kapott. A területet 1967-ben megszállta Izrael, amelynek következtében a palesztin csapatok is felléptek a régió elnyerése érdekében. Ennek eredményeként Jordánia 1988-ban lemondott Csiszjordániáról és megszakított mindennemű kapcsolatot.[2]

A Westminster Foundation for Democracy szerint az ország azonban jelenleg csak formálisan alkotmányos monarchia. Az Alapítvány megjegyzi, hogy bár előrelépés történt a parlamenti demokrácia és a fokozott decentralizáció irányába, még mindig esedékes a „parlamenti gyakorlat korszerűsítése, a pluralizmus előmozdítása, valamint a választott képviselők és a lakosság szélesebb köre közötti párbeszéd elősegítése”. Az állítást más források is előtámasztják: a Freedom House szerint királynak domináns szerepe van a politika és a közigazgatás irányításában, továbbá parlament alsóházát választják, de a választási eljárás szándékosan hátrányos helyzetbe hozza az ellenzéket, és a kamara csekély valódi hatalommal rendelkezik. A kormány nyomása és a korlátozó szabályozások megnehezítik a média és a civil társadalmi szervezetek működését. Az igazságszolgáltatási rendszer nem független, és gyakran nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz való jogot.

Megfigyelhető, hogy többször is megkérdőjeleződött a demokrácia érvényesülése az országban az évek során. A szegénység és a megélhetési költségek növekedése miatt a polgárok és az állam közötti bizalom már számtalanszor megingott, illetve a lakosság részvétele a döntéshozatalban korlátozott, különösen a marginalizált csoportok, például a nők, a fiatalok és a fogyatékkal élők körében. A Freedom House által a politikai jogokról és a polgári szabadságjogokról világszerte készített éves tanulmány szerint Jordánia nem tekinthető szabad országnak sem. A Freedom on the Net tanulmányuk alapján pedig az internet szabadsága Jordániában továbbra is korlátozott: „az internethez való hozzáférés az elmúlt években jelentősen javult, bár továbbra is fennállnak az online tevékenység állami felügyeletével kapcsolatos aggodalmak”.

Az iraki és szíriai menekült közösségek helyzete

A lakosság száma a menekült hullámoknak köszönhetően növekedett meg a 20. században, legtöbb menekült Palesztinából és Irakból érkezett. Szám szerint 2,6 millió (regisztrált) palesztin menekült, 1 millió iraki menekült és 1,6 millió szíriai menekült tartózkodik Jordániában, továbbá a külföldi munkavállalók számával együtt, a nem jordániai állampolgárok száma meghaladja az 5 millió főt, amely csaknem a lakosság felét jelenti.[3] A soknemzetiségű társadalomnak és mai napig nagy jelentőségű törzsi tagolódásnak köszönhetően az országban a szociális biztonsági faktorokon több törés is fellelhető.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja, 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Összességében az ország több, mint 1,3 millió szíriai állampolgárnak ad otthont. 2023. februári adatok szerint az aktívan regisztrált érintettek száma 661,854 fő, ebből 20% (135,028 fő) él menekülttáborokban, és 80 százalékuk (526,826 fő) pedig a táborokon kívül. 2022-es adatok szerint az iraki aktív, nyilvántartott, érintett személyek száma 66 029 fő, kevesebb, mint a szíriaiaké. Így összesen 727 883 szíriai és iraki menekültet és menedékkérőt tart nyilván az UNHCR Jordániában.

Fontos megjegyezni, hogy a két menekült közösség megítélése között általában óriási különbségek vannak. Az iraki menekültek a két állam közötti történelmi kapcsolatok miatt jobb helyzetben vannak a jordániai társadalomban, így az országot „mindig is politikai menedékhelynek tekintették az iraki állampolgárok”. Tekintettel arra, hogy az iraki menekültek többsége városi területekről származik, Jordánia városai kézenfekvő menedékhelyeket kínálnak az irakiak számára. Leginkább Amman, Zarqa és Ibrid városába érkeznek, különösen a közlekedési és szolgáltatási infrastruktúra miatt. Ráadásul a jordán-iraki határ mentén nincsenek igazi határvárosok (mint például a szíriai és a jordániai határ mentén). Az iraki menekültek az ország stabilitása miatt biztonságosnak írják le a Jordániában való életet.

Ami a szíriai menekültek helyzetét illeti, a jordániai állampolgárok úgy vélik, hogy ez a réteg kevésbé képzett és szegényebb, mivel a szíriaiak többsége vidéki területekről származik Dél-Szíriából. A több ezer szíriait, akik átlépik a határt, általában nem fogadják be a jordániai nagyvárosok, így a legtöbbjüket a 2012. júliusában létrehozott, az UNHCR és a jordániai kormány által közösen irányított zaatari táborban és az 2014-ben létrehozott azraqi táborban helyezik el. A zaatari tábor az egyik legnagyobb szíriaiakat befogadó menekülttábor, a menekültek száma 82 268 fő. Mafraqtól (egy észak-jordániai várostól) 10 km-re keletre található. Az Azraq táborban 39 322 menekültet helyeztek el, amely Északkelet-Jordániában található.

Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a szíriai menekülteknek több kihívással kell szembenézniük, mivel nem rendelkeznek ugyanazokkal az előnyökkel, mint az iraki nemzetiségűek. Általánosságban elmondható, hogy az iraki menekültek nagyon gyorsan és könnyen be tudnak illeszkedni a társadalomba, mivel a városi területeken és a városokban szívesen látják őket, így csak az alapvető szociális biztonsági problémáktól szenvedhetnek, de a szíriai menekültek kiszolgáltatottabbak a társadalmi elutasítás és a vidéki területeken, valamint a menekülttáborokban uralkodó életkörülmények miatt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatportálja is alátámasztja ezt az állítást, a „Registered Persons of Concern Refugees and Asylum Seekers in Jordan” adatlap szerint a szíriai menekültek és menedékkérők 62,3%-a a nagyvárosi régión kívül él, az iraki menekültek és menedékkérők 88%-a azonban a fővárosi régióban.

A menekülttáborban vagy azon kívül?

A szíriai és iraki menekültek számára fenntartott két fő jordániai tábor a már említett zaatari és azraqi tábor. A zaatari menekülttábor 11 éve nyitotta meg kapuit, kezdetben 80 000 fő szíriai állampolgárt helyeztek el itt. A 12 körzetre osztott tábor a csúcspontján mintegy 200 000 szíriai menekültnek adott otthont, ezzel Jordánia negyedik legnagyobb városává vált. Az évek során sok menekült visszatért Szíriába vagy más országokba költözött, a táborban még mindig mintegy 80 000 ember él, akiknek több mint fele (55%) gyermek.  A tábor 58 közösségi központtal, 32 iskolával és nyolc orvosi rendelővel rendelkezik.

Az azraqi menekülttábort 2014-ben nyitották meg azzal a célzattal, hogy csökkentse a zaatari tábor túlzsúfoltságát. Jelenleg 40 000 fő menekültnek ad otthont, irányítását a Szíriai Menekültügyi Igazgatóság (SRAD) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága koordinálja. A menekülttábort szintén falualapú megközelítéssel hozták létre, hogy a lakosok körében erősítsék a felelősségvállalás és a közösség érzését. Az Azraq táborban jelenleg négy egészségügyi alapellátási központ, 15 iskola és 388 hivatalos üzlet működik, amelyek a menekültek és a befogadó közösség tagjainak tulajdonában van. A magas szintű biztonság és a távoli elhelyezkedés miatt az azraqi tábort általában a „kevésbé vonzó” tábornak tekintik. Sőt, Azraq soha nem érte el a 120 000 fős maximális befogadóképességének a felét sem, mivel a menekültek többsége úgy döntött, hogy táboron kívül jobb helyzetben élhet. Továbbá, a táborokban a nők és lányok elleni nemi erőszak miatt dönt úgy sok család, hogy lehetőség szerint elkerüli az ide való költözést.

Zaatar-ban és Azraq-ban különböző módon juthatnak a menekültek jövedelemhez. A jövedelemszerzési lehetőségek lehetséges formái közé tartozik például az ösztönző alapú Önkéntességi rendszer (Az IBV aktív szerepet játszik abban, hogy a menekültek lehetőségük legyen kiegészítő jövedelemhez jutni) és a magánvállalkozások működtetése a helyi piacon, amely által a menekültek különböző vállalkozásokat is működtethetnek; például fodrászüzleteket, ruházati boltokat, illetve ételstandokat. Minden menekült havi 23 jordániai Dinár (32 dollár) értékű élelmiszer-utalványt kap a Világélelmezési Programtól (WFP), továbbá a WFP az iskolai étkeztetési program keretein belül napi étkeztetést biztosít a két táborban működő iskolák tanulói számára. Azonban ezek a támogatások már nem elégítik ki az alapvető szükségleteket a növekvő élelmiszeráraknak köszönhetően. Külső válságok sorozata gazdasági válságot és inflációt idézett elő Jordániában (a szíriai konfliktus gazdasági következménye, COVID-19 világjárvány, orosz-ukrán háború) ennek következményeképpen pedig a szíriai és iraki menekültek rendkívül nehéz helyzetbe kerültek az országban. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint a zaatari táborban élő menekült családok nagy része eladósodott, és 92 százalékuk arról számolt be, hogy emiatt kénytelek az élelmiszerfogyasztás csökkentéséhez vagy illegális munkák vállalásához folyamodni. A jordániai menekülttáborokban már az ukrajnai háború kitörése előtt is nőtt az élelmiszerellátás bizonytalansága: a táborokban a menekült háztartások több mint fele (58%) élelmezési gondokkal küzd, míg két évvel ezelőtt ez az arány csak 39,5% volt. Továbbá a szigorú be- és kilépési feltételek miatt a táborok lakói nagyrészt el vannak zárva a külső munkaerőpiacoktól és élelmiszervásárlási lehetőségek széles skálájától, így rendkívül érzékenyen reagálnak a táboron belüli élelmiszerár-emelkedésekre.

Viszont úgy tűnik, hogy a Zaatar-on és Azraq-on kívül jelenleg nehezebb a megélhetés a menekültek számára. A táborokban uralkodó nehéz helyzet és szigorú szabályok ellenére a menekültek egy része úgy döntött, hogy visszaköltözik a menekülttáborokba (munkanélküliség, valamint az emelkedő üzemanyag- és áramárak miatt), amelyeket korábban elutasítottak. Zaatar-ban és Azraq-ban (az Azraq tábor az első megújuló energiával működő menekülttábor a világon) napenergiával biztosítanak áramot a lakók számára, illetve menedékházakban helyezik el a menekülteket, így az itt élők megélhetési költségei alacsonyabbak. Továbbá, úgy tűnik, hogy a jordániai kormány is a menekülttáborokba való visszatérésre ösztönzi az egykori lakókat, hiszen így csökkenhetnek az anyagi nehézségeik. Azonban a növekvő lakók száma egyre nagyobb terhet ró az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságára, hiszen már így is túlzsúfoltak a táborok, ahol szükség lenne a szolgáltatások bővítésére és korszerűsítésére.

Tekintettel a jelenlegi világgazdasági helyzetre és a növekő inflációra Jordániában az ideális megoldás a táborok fejlesztése és kapacitásának kibővítése lenne, így a visszatérő és már bent élő menekültközösségek kevésbe szenvedik el a válság következményeit. Ahogy említettem, a menekülttáborokban is rendkívüli nehézségekkel néznek szembe a lakók, azonban a kialakított szociális hálónak köszönhetően biztosabb megélhetés vár az itt élőkre.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-61 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva olvashatók.

Photo by Mohammad Almashni on Unsplash

[1]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[2]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[3]7Singh, Mnajari. األزمة إدارة إلى األزمة ضبط من :19-كوفيد بعد األردن) Jordan after COVID-19: From Crisis Adjustment to Crisis). Washington: Washington Institue for Near East Policy, 2020/04/15.

A Egy évtized küzdelem: A szíriai és iraki menekültek helyzete a Jordán Hásimita Királyságban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium EU hírfigyelője, amely havi rendszerességgel jelenik meg. Az összeállításban az Európai Unió egyes szakpolitikáinak legfrissebb fejleményeibe nyújtanak betekintést a szerzők.

Közös biztonság- és védelempolitika

Az Európai Unió a közös biztonság- és védelempolitika keretében február 20-án elindította az EU örményországi polgári misszióját (EUMA). Az EUMA egy semleges és nem végrehajtó misszió, amely kétéves mandátummal rendelkezik majd. A missziót az örmény-azerbajdzsáni határ örmény oldalán fogják telepíteni, és célja az örmény határ menti területek stabilitásához, bizalomépítéshez és az emberi biztonság megteremtéséhez való hozzájárulás, valamint olyan környezet biztosításához, amely elősegíti az Örményország és Azerbajdzsán közötti, az EU által támogatott normalizációs erőfeszítéseket.

Az Európai Unió, a NATO és Ukrajna február 21-én tartotta első háromoldalú találkozóját. Josep Borrell uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő, Jens Stoltenberg NATO főtitkár és Dmytro Kuleba ukrán külügyminiszter által képviselt felek megvitatták a fegyver- és lőszerbeszerzési rendszer javításának lehetőségeit, hogy továbbra is támogassák Ukrajnát. Mind az EU, mind a NATO hangsúlyozta, hogy támogatja Ukrajna önvédelemhez való jogát, amelyet az ENSZ Alapokmánya is rögzít.

(Készítette: Mészáros Kinga)

Energia- és klímapolitika

Az Európai Unió – a nemzetközi G7+ csoporttal együtt – további ársapka-intézkedést fogadott el a tengeri szállítású orosz kőolajtermékekre. A kőolajtermékekre vonatkozó ársapka 2023. február 5-től lépett életbe. A kőolajtermékekre és a nyersolajra vonatkozó ársapkákat folyamatosan figyelemmel kísérik, hogy biztosítsák hatékonyságukat és hatásukat. Az orosz kőolajtermékekre két árszintet határoztak meg: az egyiket a „prémium nyersolajhoz” tartozó kőolajtermékekre, mint például a dízel, a kerozin és a benzin, a másikat pedig a „diszkont nyersolajhoz” tartozó kőolajtermékekre, mint például a fűtőolaj.

A Bizottság 2023. február 13-án részletes szabályokat javasolt annak meghatározására, hogy mi számít megújuló hidrogénnek az EU-ban. Ez szabályozási biztonságot nyújt a befektetők számára, mivel az EU célja, hogy a REPowerEU-tervvel összhangban elérje a 10 millió tonna hazai megújuló hidrogéntermelés és a 10 millió tonna importált megújuló hidrogén mennyiségét.

Az Európai Bizottság 2023. február 14-én új CO2-kibocsátási célértékeket javasolt az új nehézgépjárművekre vonatkozóan 2030-tól kezdődően. Ezek a célkitűzések hozzájárulnak a közlekedési ágazat CO2-kibocsátásának csökkentéséhez – a tehergépkocsik, a városi és távolsági buszok az EU teljes üvegházhatásúgáz-kibocsátásának több mint 6%-áért és a közúti közlekedésből származó üvegházhatású gázok kibocsátásának több mint 25%-áért felelősek. Ezek a szigorított kibocsátási előírások biztosítanák, hogy a közúti közlekedési ágazatnak ez a szegmense hozzájáruljon a kibocsátásmentes mobilitásra való áttéréshez, valamint az EU éghajlatvédelmi és környezetszennyezés-mentességi célkitűzéseihez.

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Környezetpolitika

2023 februárjában az Ukrajnába látogató Bizottság tagok, az ukrán kormánnyal egyeztettek az ország segítésével kapcsolatban. Az Európai Unió a NEB-bel (New European Bauhaus) együtt támogatja a városok fenntartható, energiahatékony és klíma semleges úton történő újjáépítését. A fejlesztési projektet a Horizont Európa és a LIFE program finanszírozási segítségével fogják megvalósítani.

2023 február 9-én Brüsszelben, az Észt Állandó Képviseleten kerekasztal-beszélgetést tartottak a Zöld Városok és egyéb szervezetek vezetői, hogy eszmecserét tartsanak arról, hogyan tehetnék a városokat jobbá tenni a lakosság és a környezet figyelembevételével. Észtország fővárosa, ami nemrégiben vált Európa 2023. évi Zöld Fővárosává, négy szóval jellemezné ezen évre szóló terveit. Ezek a biodiverzitás, innováció, éghajlat és a fenntartható kormányzás.

(Készítette: Vida Fanni)

Egészségügy

2023. február 7-én Moldova csatlakozott az Unión belüli EU4Health társulásához. Ennek köszönhetően ez az ország is hozzáférhet majd az egészségügy területén megjelenő uniós támogatásokhoz. Ez hozzájárul az egészségügyi rendszer fejlesztéséhez és például a COVID járvány utáni helyreállítási folyamatokhoz is.

A hónapban a Bizottság intézkedéseket javasolt a veszélyes vegyi anyagokkal dolgozók egészségének megőrzése érdekében. Új expozíciós határértékeket vezetnének be, amelyekkel például az ólom és diizocianátok negatív hatásait minimalizálni tudják. Két irányelv módosítása került előtérbe, melyek a rákkeltő, mutagén anyagokkal kapcsolatos kockázatoknak kitett munkavállalók és a munkájuk során vegyi anyagokkal kapcsolatos kockázatoknak kitett munkavállalók alkalmazását szabályozzák.

Az előző hónapban már említett recEU, mintegy 545,6 millió eurós készleteihez csatlakozott februárban Horvátország, Franciaország, Lengyelország és Finnország. Ez a pénzügyi alap a HERA együttműködésével a vegyi, biológiai és radiológiai veszélyekre való felkészülés és reagálás céljából biztosít támogatást. A készlet az uniós egészségügyi és polgári védelem között hoz létre együttműködést. A Bizottság emellett pályázati felhívást tett közzé, mely a világjárványt okozó kórokozókra való reagálásra összpontosít.

(Készítette: Vida Fanni)

Szankcióspolitika

2023. február 4-én az Európai Unió tagállamai megállapodtak az orosz kőolajtermékekre vonatkozó árplafon mértékéről. A Tanács úgy határozott, hogy két árplafont állapít meg az Oroszországból származó vagy onnan exportált, 2710 KN-kód alá tartozó kőolajtermékekre vonatkozóan. Emellett a Tanács kinyilvánította igényét arra, hogy március közepétől ismét felülvizsgálja a nyersolajra vonatkozó árplafon-mechanizmust, és a felülvizsgálatra rendszeresen, kéthavonta kerüljön sor.

A vonatkozó árplafon 2023. február 5-től alkalmazandó szintjét az árplafon-koalícióval szoros együttműködésben állapították meg úgy, hogy a nyersolajhoz képest kedvezményes áron forgalmazott termékek árát 45 dollárban, míg a nyersolajhoz képest felárral forgalmazott termékek árát hordónként 100 dollárban állapították meg.

Ezek azok a hordónkénti árak, amelyeken vagy amelyek alatt az Oroszországból származó kőolajtermékek mentesülnek a szállítási tilalom alól:

• kőolajtermékek tengeri szállítása harmadik országokba és
• a kőolajtermékek harmadik országokba irányuló tengeri szállításával kapcsolatos technikai segítségnyújtás, közvetítői szolgáltatások vagy finanszírozás vagy pénzügyi támogatás.

Február 20-án arról született döntés, hogy az EU 2024. február 24-ig meghosszabbítja Ukrajna egyes, nem kormányzati ellenőrzés alatt álló Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon területekre irányuló, a velük való gazdasági és egyéb kapcsolatokat az Oroszországi Föderáció általi jogellenes elismerése, megszállása és annektálása miatt korlátozó intézkedésekről szóló (KKBP) 2022/266 határozatot.  Amelynek jegyében a területeket érintő korlátozó intézkedések a következők:

• a területről származó áruk behozatalának tilalma
• bizonyos áruk és technológiák kiviteli tilalma
• egyes tanácsadási és konzultációs szolgáltatások tilalma.

Az említett határozat tehát módosította a (KKBP) 2022/266 határozat címét, és kibővítette a korlátozások földrajzi hatályát, hogy az kiterjedjen Ukrajna valamennyi, nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területére. Ennek értelmében az Unió továbbra is töretlenül támogatja Ukrajnának a nemzetközileg elismert határain belüli szuverenitását és területi integritását, és változatlanul kitart az Oroszország általi illegális annektálás el nem ismerése politikájának teljeskörű végrehajtása mellett. Az Unió nem ismeri el és továbbra is elítéli az ukrán területek Oroszországi Föderáció általi jogellenes annektálását, mint a nemzetközi jog megsértését.

Február 25-én, az orosz-ukrán háború egyéves évfordulója után egy nappal elfogadásra került az EU tizedik szankcióscsomagja az Oroszországi Föderáció Ukrajna ellen irányuló agressziójára válaszul. A szankciók szükségessége kapcsán Josep Borell, az Európai Unió biztonság-, és védelempolitikai főképviselője a következőképpen nyilatkozott: „Putyin fokozza ezt az illegális agressziót, fegyverként használva a telet, az élelmet és az éhezést. Oroszország továbbra is megmutatja embertelen arcát a civil célpontok elleni brutális rakétaterrorral. A mai 10. szankciócsomag azokat veszi célba, akik közreműködnek e brutális háború folytatásában. További intézkedéseket hozunk, amelyek a bankszektor, a kettős felhasználású technológiákhoz való hozzáférés és a fejlett technológiák ellen irányulnak. Tovább növeljük az Oroszországra gyakorolt nyomást – és ezt addig fogjuk tenni, amíg szükséges, amíg Ukrajna fel nem szabadul a brutális orosz agresszió alól.”

A fent leírtak jegyében foganatosított csomag a következőkre vonatkozó tilalmakat tartalmazza:

– kritikus technológia és ipari termékek exportja

– aszfalt és szintetikus gumi behozatala

– gáztárolási kapacitás biztosítása oroszoknak

– az EU-ból exportált kettős felhasználású termékek és technológia tranzitja Oroszországon keresztül.

Emellett az Unió egyrészt felfüggesztette az RT Arabic és a Sputnik Arabic műsorszórási engedélyeit. Másrészt korlátozta az orosz állampolgárok lehetőségét arra, hogy az EU kritikus infrastruktúráinak és szerveinek vezető testületeiben bármilyen tisztséget betöltsenek. Harmadsorban fontos megemlíteni, hogy új jelentéstételi kötelezettségeket vezetett be a vagyonbefagyasztási tilalmak hatékonyságának biztosítása érdekében és további szankciókat vezetett be 87 személy és 34 szervezet ellen, köztük kulcsfontosságú döntéshozók, katonai vezetők, a Wagner-csoport katonai parancsnokai és a szankciók bevezetése során elsőként iráni dróngyártók ellen. Végül a kettős felhasználású áruk szintén a korlátozások fókuszpontjává váltak: a határozat további 96 szervezettel bővíti az Oroszország katonai és ipari komplexumát az agressziós háborúban közvetlenül támogató szervezetek listáját, és ezáltal szigorúbb exportkorlátozásokat vezet be velük szemben. Az orosz védelmi és biztonsági ágazat technológiai fejlesztéséhez hozzájáruló, korlátozás alá eső termékek listájára mostantól további új elektronikus alkatrészek kerülnek fel, amelyeket a harctéren előkerülő orosz fegyverrendszerekben használnak, beleértve a drónokat, rakétákat, helikoptereket, valamint bizonyos ritkaföldfémeket, elektronikus integrált áramköröket és hőkamerákat.

(Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Szomszédságpolitika

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság tekintetében, ismét Ukrajna megsegítése és integrálása az európai közösségbe állt februárban a szakpolitika középpontjában. Február 2-án az EU újabb 450 millió eurós támogatási csomagot jelentett be Ukrajnának 2023-ra, amivel az EU, a tagállamok és az európai pénzügyi intézmények által a háború kezdete óta nyújtott támogatás összege mintegy 50 milliárd euróra emelkedett. Emellett az Európai Bizottság 1 milliárd eurós hozzájáruláson dolgozik a gyors helyreállításhoz. Az új, 450 millió eurós támogatási csomag 145 millió eurót tartalmaz humanitárius segítségnyújtásra és 305 millió eurót kétoldalú együttműködésre az infrastruktúra gyors helyreállítása, Ukrajna ellenálló képességének növelése és a reformfolyamat támogatása érdekében.

Az EU megállapodott arról is, hogy Ukrajnát tovább integrálja az egységes piacba, és bevonja a kulcsfontosságú uniós programokba – jelentette be Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a Denys Shmyhal ukrán miniszterelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón. Ugyanezen a napon Ursula von der Leyen találkozott Olena Zelenszka ukrán elnökasszonnyal, hogy megvitassák az ukrajnai árvák támogatását. Az Európai Bizottság elnöke elmondta, hogy az EU legfeljebb 10 millió eurót biztosít egy modern gyermekgondozási stratégia kidolgozására egy testvérvárosi projekt keretében. Az Európai Unió Tanácsa február 2-án az Európai Békefenntartási Eszköz keretében olyan támogatási intézkedéseket fogadott el, amelyek további katonai segítséget nyújtanak az ukrán fegyveres erőknek. Ezek egy 500 millió eurós hetedik csomagból, valamint egy új, 45 millió eurós támogatási intézkedésből állnak, amely az Európai Unió katonai segítségnyújtási missziójának (EUMAM Ukraine) képzési erőfeszítéseit támogatja.

A következő napon, 2023. február 3-án sor került az EU-Ukrajna csúcstalálkozóra is. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke Kijevben találkozott a 24. EU-Ukrajna csúcstalálkozón. Beszámoltak arról, hogy az Európai Bizottság felkérést kapott arra, hogy a szokásos bővítési csomag részeként ősszel számoljon be Ukrajna tagfelvételi kérelméről szóló bizottsági véleményben meghatározott feltételek teljesüléséről. Az EU üdvözölte Ukrajna csatlakozását az EU CUSTOMS és FISCALIS programjához, a Horizont Európa, az Euratom, a Digitális Európa és az EU egységes piaci programjához való csatlakozását, valamint az Európai Elektronikus Hírközlési Szabályozók Testületében való részvételét. Megvitatták, hogyan lehetne Ukrajnát tovább támogatni, és hogyan lehetne fokozni az Oroszországra gyakorolt kollektív nyomást, hogy véget vessenek a háborúnak és elérjék a csapatkivonást Ukrajnából. Az EU kijelentette, hogy készen áll arra, hogy globális partnereivel szoros együttműködésben és koordinációban tovább erősítse a szankciós intézkedéseket, miközben biztosítja azok hatékony végrehajtását, illetve megakadályozza a kijátszását.

Február 10-én új ukrán-román határátkelőhelyet avattak fel „Diakivtsi-Racovat” határátkelőhelyen. Az új határátkelőhely a második, amelyet a közelmúltban nyitottak meg Ukrajna és Románia között, miután 2022 novemberében felavatták a „Krasznojilszk – Vicovu de Sus” átkelőt. Az Európai Unió ukrajnai tanácsadó missziója (EUAM) mindkét esetben stratégiai tanácsokkal látta el az ukrán hatóságokat az integrált határigazgatással kapcsolatban.

Az Európai Unió és Moldova február 7-én Brüsszelben megtartotta első társulási tanácskozását azóta, hogy Moldova az Európai Unió tagjelölt országává vált. Az ülésen Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Natalia Gavriliţa moldovai miniszterelnök közösen elnökölt. A felek megvitatták az EU és Moldova közötti kapcsolatokat, különös tekintettel a politikai párbeszédre és a reformokra, a gazdasági és ágazati együttműködésre, valamint a kül- és biztonságpolitikai területen való együttműködésre és közeledésre. Borrell külön kiemelte Moldova erőfeszítéseit az Ukrajnából érkező menekültek befogadására, továbbra Ukrajna  mezőgazdasági exportjának és gazdaságának a globális piacokra jutásának előmozdítását. Az EU támogatni fogja továbbá Moldova erőfeszítéseit fizetési rendszerének modernizálására, hogy teljesítse az egységes eurófizetési térségbe való integráció feltételeit.

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Déli szomszédságpolitika

Az Európai Unió újabb 296 millió Euróval támogatja Palesztinát. A támogatásokat az olyan állami kiadásokra fogja fordítani a palesztin vezetés, mint az egészségügy fenntartása, vagy éppen a fizetések folyósítása a Kelet-jeruzsálemi régióban.

Az Európai Unió támogatásáról biztosította a földrengéssel sújtott Törökországot és Szíriát. A humanitárius támogatásokat 12 ország ajánlotta fel az Unió szervezetén keresztül. Az Európai Unió több mint 10 millió Euró humanitárius támogatást nyújtott a földrengés áldozatainak.

Az Európa Tanács 7 millió euró támogatást nyújtott a Jordániai Fegyveres Erőknek. „Ezzel a döntéssel az Európai Unió megmutatja, hogy Jordánia továbbra is bízhat bennünk, a segítségünkben és a barátságunkban. Elkötelezett partnerei vagyunk Jordániának.” – foglalta össze az EU álláspontját Josep Borell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.

Az Európai Befektetési Bank 2,5 milliárd eurót különít el a fenntarthatóságra, gazdasági növekedésre és a munkahelyteremtésre Tunéziában 2011 óta. Ez a nagyarányú kölcsön az Európai Befektetési Bank legnagyobb partnerévé tette Tunéziát (Az EU-s országokat leszámítva).

Az elmúlt öt évben az Európai Befektetési Bank 2,5 milliárd Eurót biztosított Marokkó gazdasági támogatására és infrastruktúrájának fejlesztésére. 2022-ben a Bank több mint 380 millió Eurót juttatott el Marokkónak. A támogatások hozzájárulnak Marokkó fenntartható fejlődésének elősegítéséhez.

(Készítette: Nagy Imre Jonatán)

Szerkesztette: Mészáros Kinga

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide, hasonló témájú cikkeink pedig ide kattintva érhetők el.

Photo by Sara Kurfeß on Unsplash

A EU hírfigyelő 2023. február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Orosz-ukrán háborút kutató műhelyének hírfigyelője. A havonta megjelenő beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak.

Biden Ukrajnába látogatott

Az Egyesült Államok elnöke február 20-án meglepetésszerűen az ukrán fővárosba látogatott, az ukrán-orosz háború egy éves évfordulója alkalmából. Ezzel az úttal szerette volna kifejezni „rendíthetetlen támogatását” az ukrán nemzetnek az oroszok ellen vívott háborúban.

A látogatás érdekessége, hogy titokban tartották Joe Biden látogatását egészen addig, amíg meg nem érkezett; az államfő minimális kíséretet kapott és nem árultak el részleteket a sajtónak az utazással kapcsolatban egészen a tárgyalások végéig. A Fehér Ház értesítette az orosz hatóságokat néhány órával az érkezés előtt arról, hogy az amerikai elnök Kyjivbe látogat, de ennek ellenére is elindultak a légi riadók elindultak a fővárosban.

A látogatás alkalmával Joe Biden bejelentette, hogy még 500 milliárd dolláros katonai segély érkezik, viszont nem említett szót a nagy hatótávolságú fegyverekről és az F-16-os repülőgépekről. A tárgyalások során beszélgettek Ukrajna harctéri igényeiről; az energia, az infrastruktúra és a gazdaság támogatásáról, illetve humanitárius szükségeiről. A háború politikai oldaláról is tárgyaltak, ideértve a közelgő ENSZ Közgyűlést, amelynek a témája Ukrajna lesz. Ezenkívül szó esett Ukrajna elképzeléseiről a békével kapcsolatban, és az elengedhetetlen nemzetközi támogatásról, hogy lehetséges legyen egy igazságos és tartós béke építése – mondta Jake Sullivan a tárgyalásokról, aki az Egyesült Államok biztonsági tanácsadója.

Írta: Misák Veronika

Az ostromgyűrű bezárul, válasz: ukrán ellentámadás?

A Wagner Csoport tovább halad előre Bahmut városában. Nagyjából március 9-re az orosz erők elfoglalták az ukrán település keleti felét, azaz elérték a Bahmutka folyót. A hír nem orosz túlzás az ukránok felrobbantották a hidakat, amik összekötik a város két részét, ez bizonyítja, hogy az ukrán védők valóban nehéz helyzetben vannak és feladták a város keleti felét. A NATO főtitkár Jens Stoltenberg szerint is Bahmut a következő napokban eleshet. Ugyanakkor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök megtiltotta a hátrálást.

Egyes források szerint a Wagner erői már hídfőállást foglaltak el a folyó túlpartján. Ezenkívül északon az AZOM gyár területén törnek előre, valamint délen megközelítették a híres MiG-17-es emlékművet, ami az utóbbi napokban megsemmisült. 

Az ukránok erre válaszul néhány forrás szerint ellentámadásra készülnek Bahmutnál.

A terv négy irányból mért csapás az orosz erőkre:

• Szlavjanksz irányából a 67. gépesített dandár által
• Szeverszk irányából a 81. légimozgékonyságú dandár és az 55. tüzérdandár által
• Csaszov Jar irányából a 77. légimozgékonyságú dandár által
• Konsztantyinovka irányából a 3. (Azov) rohamdandár által.

A siker kérdéses, mivel a rossz időjárási viszonyok miatt így is egy héttel elhalasztották a támadást, valamint az ukrán járművek rendre elakadnak a sárban. Eközben időt veszítenek mivel az oroszok tovább haladnak előre. Elfoglalták Dubovo-Vaszilovkát valamint fenyegetik Grigorovkát, Bogdanovkát és Orehovo-Vaszilovkát. Ezenkívül a donyecki fronton Avdejevka is veszélybe került. 

Mint látható a harcok intenzitása nem csökken a Donbaszban. Az Oroszországi Föderáció védelmi minisztere Szergej Sojgu hadseregtábornok szerint az ukránok csak februárban több mint 10 000 katonát veszítettek. 

Írta: Krausz Józseg

Hogyan változtatta meg az orosz-ukrán háború a kiberteret?

Az orosz-ukrán háború hatására szükségessé vált mind a magán, mind az állami szektor kiberbiztonsági szempontból történő magasabb szintű átláthatósága a lehetséges fenyegetések és geopolitikai válságok elleni küzdelem terén. A megelőző években Oroszország kiépítette a világ egyik legnagyobb és legfélelmetesebb kiberbűnözői környezetét, amelyben különböző hackercsoportok hajtottak végre támadásokat az orosz állam céljait elősegítve. Ezek a csoportok számos országot megtámadtak az évek során, a legnagyobb volumenű akciókat pedig az Egyesült Államok ellen követték el, megtámadva az ország egyik legfontosabb olajvezetékét és a világ legnagyobb hústermelőjét. A Recorded Future kiberbiztonsági cég jelentése alapján Oroszországból folyamatosan távoznak a technológiához értő szakemberek, melynek hatására még inkább felértékelődtek a hackercsoportok, mely a kibertér ökoszisztémájának átalakulásához vezetett. Ez a változás azt eredményezte, hogy a háborút megelőző időszakhoz képest az államilag támogatott hackercsoportok és a pénzügyileg motivált ransomware támadásokat kivitelező kiberbűnözői csoportok (ransomware as a service: RaaS) közötti határ elmosódott és mára már nem lehet különbséget tenni ezen csoportok között. A folyamatos szakember elvándorlás következtében a hackercsoportok egyre inkább az orosz hadsereg részeként végzik tevékenységüket, mely hatására az a javaslat is megfogalmazódott az orosz törvényhozásban, hogy mentesítsék a jogi felelősség alól azokat a kiberbűnözői és hackercsoportokat, amelyek az orosz állam érdekeit figyelembe véve működnek. Megállapítható tehát, hogy a háború hatására átalakult kibertéri környezet még inkább zavarosabbá és veszélyesebbé vált, melynek hatására nagyobb számú, volumenű és kifinomultabb kibertámadások várhatóak a jövőben.

Írta: Ésik Béla

A háború hatásai az energiapiacra

Az Oroszországi Föderáció 2022.02.24.-ei Ukrajna ellen indított támadása alapvetően formálta át a globális olaj- és gázpiacokat. Számos ország gazdaságára gyakorolt jelentős hatást a háború: zavarok mutatkoztak a gabonaellátásban, megnövekedtek az élelmiszerárak és sérült az európai kontinens energiaellátásának biztonsága is. Az orosz gáz jelentőségét jelzi, hogy 2021-ben az EU országai 155 milliárd köbméter orosz gázt importáltak, ami a teljes gázimport mintegy 45 százalékát tette ki. A háború előtt Oroszország volt az Európai Unió egyik legnagyobb nyersolajszállítója (mintegy 108,1 millió tonna) és a legnagyobb kőolajtermék-szállítója – 91 millió tonna – az Európai Uniónak. A tagállamok 2021-ben 51,4 millió tonna szenet is importáltak Oroszországból, ami az EU teljes szénimportjának közel felét tette ki.

Minden tényezőt összegezve kevés állam -Ukrajnán kívül- érezte annyira a háború közvetlen energiaellátásra gyakorolt hatását, mint Németország, hiszen hagyományosan Oroszország egyik legfontosabb gazdasági partnere. A szoros együttműködést egyrészt igazolja, hogy a felek közötti éves kereskedelmi forgalom nem sokkal a szankciók bevezetése előtt meghaladta a 80 milliárd dolláros szintet. Becslések szerint a kölcsönös szankciók a kétoldalú kereskedelmi forgalom akár 20%-os csökkenésével jártak, ami milliárdos veszteségeket jelentett a német gazdaság számára, és számos munkahely megszűnésével is járt. Másrészt az Oroszországtól való függés mértékét érzékeltetendő, a konfliktust megelőzően Európa legnagyobb gazdasága földgázellátásának közel felét csővezetéken keresztül Oroszországból szerezte be.  Az elmúlt év egyik leglátványosabb sikere, hogy Németország teljesen függetlenítette magát az orosz gázimporttól. Az EU viszonylagos sikerének további fontos tényezője volt a földgázfogyasztás csökkenése, amelyet 2022-re 10-12 százalékra becsülnek.

A 2024-es orosz tevékenység hatására előtérbe került az a kérdés, hogy milyen lépések eredményeként és mennyi idő után függetlenedhetne Németország az orosz gáztól. Az ellentmondásos megítélésű folyamat első lépéseként tavaly nyáron beszűntette az importtevékenységet Oroszországból, energiafelhasználási megszorításokat eszközölt –az enyhe időjárású- tél során és újratervezte gázbeszerzését. Második lépésként leállították az Északi Áramlat gázvezetéken keresztül történő szállítást. Harmadsorban pedig mivel az ukrajnai háború a kormány napirendjének élére helyezte azon erőfeszítéseket, amelyek célja Németország gázellátásának diverzifikálása az orosz szállításoktól, a kormány megkezdte az ország saját cseppfolyósított földgáz (LNG) importáló infrastruktúrájának kiépítését: állandó szárazföldi importterminálokba fektet be, miközben rövid távon úszó egységeket bérel – az elsőt 2022 decemberében adták át. Németország jól kiépített földgázvezeték-hálózattal rendelkezik, és kapcsolatban áll a szomszédos országok termináljaival, de egészen a közelmúltig nem rendelkezett saját kikötővel az LNG közvetlen fogadására.

Összefoglalóan elmondható, hogy az újkeletű energiaforrások (főként gáz) beszerzésére és alkalmazására irányuló erőfeszítések összehangolásával, a tervezett infrastrukturális projektek gyors megvalósításával Németország és az EU tagállamai folytatni tudják az Oroszországtól való energetikai leválás stratégiáját. Emellett a német és egyéb tagállami, a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőség csökkentését célzó beruházások és helyettük karbonsemlegességet elsegítő technológiák támogatása -mint az atomenergetika-  lehetővé teszik majd, hogy hosszú távon valóban megerősítsék energiaszuverenitásukat.

Ellátási problémák a Wagner csoportnál

Yevgeny Prigozhin, a Wagner csoport alapítója lőszerellátási problémáknak tudja be Bahmut ostromának lassú előrehaladását. A várost több hónap után sem sikerült bevennie az orosz erőknek, melyek bevételére mind orosz reguláris, mind a privát katonai cég erői folyamatosan próbálkoznak. Prigozhin „általános bürokrácia vagy árulás” mondattal illette a felmerülő lőszerproblémák jelenségét. Oroszország hónapokig eltökéltnek tűnt Bahmut elfoglalására, de több elemző is úgy véli, hogy a város a háborúban leginkább szimbolikus jelentőséggel bír, ugyanis nincs túl sok stratégiai jelentősége.

Nem ez az első alkalom, hogy a reguláris erők és a Wagner között feszültség alakult ki, ahogyan Prigozhin sem először tesz utalást a lőszerellátmány hiányára, amit korábban is az orosz Védelmi Minisztérium hibájaként könyvelt el. Egy korábbi közösségi média posztjában február 22-i dátummal aláírt lőszerszállítmányokról beszélt, amelyekre már másnap számítottak a bahmuti ostromnál, ezekre azonban nem került sor. Az ellátási problémák mellett arról is beszélt, hogy nem sikerült felvenniük a kapcsolatot az orosz hadsereg vezetésének főhadiszállásával.

Később azonban megerősítette, hogy megérkeztek a lőszerszállítmányok, miután írt az orosz különleges katonai műveletekért felelős parancsnoknak, Valery Gerasimovnak, a „lőszerek kiemelt fontosságáról”. 

Egy másik videóban Prigozhin arról beszélt, hogy a Wagner csoport katonái attól tartanak, hogy ők lesznek felelősségre vonva Oroszország esetleges sikertelen offenzívájáért Ukrajna ellen. „Ha visszalépünk, úgy fognak ránk emlékezni a történelemben, akik a háború elvesztésében a legnagyobb szerepet játszották.”.

Írta: Jaksi Zsolt

Lemondott a moldovai kormány

Február 10-én délelőtt jelentette Valerij Zaluzsnij ukrán tábornok, hogy kettő, a fekete-tengeri orosz flotta által kilőtt cirkálórakéta megsértette Moldova és Románia légterét. Ezt később a román védelmi minisztérium hivatalosan is cáfolta, a moldovai légtérsértést viszont a moldovai kormány után az USA külügyminisztériuma is megerősítette. 

Ezután ugyan Moldova még bekérette az ország orosz nagykövetét, de ez az utolsó intézkedései egyike volt Natalia Gavrilita miniszterelnök kormányának, mivel órákkal az incidens után Gavrilita bejelentette, hogy a kormány másfél évnyi szolgálat után egységesen lemond. Az EU-tagjelölti státuszt tavaly nyáron elnyerő ország a háború kitörése óta súlyos gondokkal küzd, ez az incidens volt az utolsó csepp a pohárban, az elszabaduló infláció és az országba érkező ukrán menekültek tömegei után. Mindezeket fokozta, hogy az ország gázellátása Oroszországtól, villamosenergia-ellátottsága pedig Ukrajnától függ túlnyomó többségében. Az új kormányfő Dorin Recean, aki elődjéhez hasonlóan elkötelezett az EU és a nyugati értékek iránt. 

Február 13-án aztán a moldovai elnök, Maia Sandu már arról beszélt az állami televízióban, hogy Moszkva fegyveres diverzánsokkal árasztaná el országát. Sandu állítása szerint Oroszország célja az, hogy destabilizálja a frissen alakult kormányt, valamint, hogy a régóta Putyin elnök támogatását élvező Dnyeszter Menti Köztársaság (más néven Transznisztria) számára nyújtott támogatásoknak álcázva tudja növelni befolyását a térségben. 

Írta: Veres Máté

Egy valódi ukrán siker? A vuhledári csata (2023.01.24-)

Az Orosz- Ukrán háború frontjával kapcsolatos hírek nagy része manapság Bakhmuttal és a Wagnerrel foglalkozik, azonban van egy másik település mely bár kisebb jelentőséggel bír mégis érdemes az elmúlt hónap harci cselekményei alapján megemlíteni.

Ez a település az előbb említett Bakhmuttól 130 km-re délre található Vuhledár és környéke. A település a déli Ukrán védelmi vonal egyik fontos sarokköve, melynek folyamatos védelmét a 72.mechanizált dandár látja el. A városban állomásozó erők nagysága 2000 és 3000 fő körül becsülhető a település mérete alapján.

Az Orosz oldalon ezzel szemben a 40.tengeri gyalogos dandár és a 155. gárda tengeri dandár sorakozott fel, létszámuk 6000-8000 fő körülire tehető. A település támadására azonban az oroszok erősítésként és hátvéd szerepének ellátására ide rendelték a 72. és 136.-ik motorizált lövészdandárt is. Az orosz erők parancsnoka a térségben Rustam Muradov.

A csata január 24.-én Orosz tüzérségi csapással kezdődött majd 25.-én az Oroszok elfoglalták a front közvetlen közelében lévő épületeket. Január 25. és 28.-a között az Oroszok a Vuhledártól közvetlen keletre lévő lakóházakat is elfoglalták. Az Ukrán vezérkar erősítést küldött a térségbe (02.04-08) melynek köszönhetően az Ukránok megállították az Oroszok előrenyomulását.

Vuhledártól nyugatra az Ukrán erők sikeresen visszaverték az oroszokat Zolota-Nyva és Prechystivka alól (02.15-18), ezzel megakadályozták az Oroszokat abban, hogy a települést nyugatról karolják át az orosz erők.

A térségben még a mai napig is intenzív harcok folynak az Orosz és Ukrán csapatok között.

Írta: Horváth Kristóf

Szerkesztette: Jaksi Zsolt és Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide, hasonló témájú cikkeink pedig ide kattintva érhetők el.

Photo by Ian Betley on Unsplash

A Orosz-ukrán háborús hírfigyelő – 2023. február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2023 februárjában számos földrengés rázta meg a török és szír határ mentén található területeket. A katasztrófák 2023. február 6-án kezdődtek a dél-törökországi és észak-szíriai határvidéken. Ezek a földrengések a Richter-skálán elérték a 7,8-as erősséget és Törökország több régióját érintették. A halottak száma mára 50 ezer fölött van, emellett a katasztrófa rengeteg egyéb kárt okozott az országban. Törökországot a természeti katasztrófa kritikus időpontban érintette, hiszen a gazdasága és biztonságpolitikai helyzete instabil, illetve az országos választásokra is ezután, az év közepén kerül majd sor.

Biztonságpolitikai következmény

Törökország biztonsági környezetét is sújtották az események. A földrengés által érintett területeken megnövekedhet a bűnözés és a bűnözői csoportok száma. A biztonságpolitikai helyzet gyengülése kihathat a térségben zajló konfliktusokra. Február 11-én Recep Tayyin Erdogan, az ország elnöke is nyilatkozott a témáról és felhívta a figyelmet, például a térségben esetlegesen megjelenő emberkereskedő vagy fosztogató bandákra, melyek a biztonsági apparátus és a struktúrák törékenysége miatt terjedhetnek el. A fenyegetések miatt számos ország felfüggesztette a segélynyújtási tevékenységét Törökországban, többek között Németország, Izrael és Ausztria is visszavonta csapatait aggályaik miatt. Várhatóan a földrengések hatására szigorítani fognak a biztonsági intézkedéseken, hogy ne tudja senki saját érdek megvalósítására kihasználni az ország megpróbáltatásait.

A helyszínek, ahol a földrengések történtek biztonságpolitikai kihívást jelentenek, hiszen fegyveres összetűzések zajlanak a török-szír határ menti régiókban, emiatt a katasztrófák sújtotta területek egy részére nem is tudtak eljutni a segítségnyújtásra érkező helyi és nemzetközi csapatok. Sok érintett térségben jelenleg is zajló fegyveres konfliktusok vannak, melyeket csak félbeszakít a mostani helyzet, ezek egyébként aktív frontvonalként működnek. A földrengés helyszínét és a politikai térképet összevetve kirajzolódik, hogy a területek egy része több különböző entitás ellenőrzése alatt áll. Ilyen lehet Afrin és Aleppó északi része, amelyek a szíriai kurdok ellenőrzése alatt vannak. Emellett Ildib tartomány, pedig iszlamista milíciák fennhatósága alatt áll. Az utóbbi helyszín elszigeteltsége miatt nem rendelkezik olyan modern technológiákkal, amelyek a mentés és segítségnyújtás megkönnyítését szolgálnák. Hivatalos információk sincsenek erről a térségről. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet tagja elmondta, hogy az Ildib térségben több tízezer fegyveres harcol, akiket a Hay’at Tahrir al-Sham nevezetű iszlamista erőszervezet vezeti. Szíriának más vele határos országgal is konfliktusai vannak, ilyen például Izrael, amivel Szíria csak tűzszünetet kötött, számos korábbi fegyveres összetűzés után. Béke nem született köztük és a szír vezetőség továbbra sem nem ismeri el Izrael létezését. Bár az izraeli miniszterelnök megerősítette, hogy valóban szükség esetén rendelkezésre áll, akár ellátmány küldésével, akár a sérültek ellátásával, az al-Watan, szír hírlap szerint, eddig még nem kértek segítséget a szomszédos országoktól.

A kurdok egy több mint 30 millió fős etnikum, tagjaik pedig négy országban szóródtak szét a történelem során, többek között Irán, Irak, Szíria és Törökország területén. Utóbbi helyen 15-20 millió kurd él. A törökök és a kurdok közötti konfliktusok 1984 óta a mai napig tartanak. Törökország a kurdok által alapított Kurd Munkáspártot terrorszervezetként tartja nyilván és a török elnök, Erdogan politikájának célpontjává váltak a kurd „terroristák”. A földrengés következményeként nyugalmi időszak várható, ugyanis a  PKK ideiglenes tűzszünetet hirdetett és ígéretet tett, hogy felfüggeszti a törökországi tevékenységeit. Ezt Jamil Bayek a PKK katonai tisztviselője így indokolta: „A földrengés katasztrófát okozott, több ezer emberünk van a romok alatt, itt az ideje, hogy mindenki mozgósítsa minden képességét.”

Törökország is igyekszik a régió konfliktusaiban való részvételét csökkenteni, hogy minden erőforrását a károk helyreállítására tudja fordítani. Várhatóan tehát megszűnnek a katonai műveletek Észak-Szíriában és Észak-Irakban. A biztonságpolitika terén Ankara kijelentette, hogy nem fogja beengedni a Szíriából érkező újabb menekült áradatot, hiszen eddig is terhesek voltak az ország gazdaságára nézve.

Belpolitikai következmények

A földrengés politikai témává vált Erdogan számára. A jelenlegi kormány még 2018-ban a politikai előnyszerzés és bevételi forrásteremtés reményében építési amnesztiát adott. Ez több, a biztonsági szabályok megszegésével épült ház, épület fenntartását jelentette. 2018 és 2022 között összesen 7,4 millió olyan kérelmet hagytak jóvá, melyek megszegték az engedélyezési, biztonsági és tervezési szabályokat. A mostani helyzetre tekintettel különösen aggasztó, hogy a kormány a biztonsági szabályokon belül, a földrengésvédelmi előírásokat sem vette figyelembe és rendre megszegte azokat. Egy 2019-es becslés szerint Törökországban nagyjából 13 millió olyan épület van, amely nem felel meg a hatályos előírásoknak. A hatodikai első katasztrófa után az ellenzék természetesen egyből támadni kezdte Erdogan elnököt. Kemal Kılıçdaroğlu, a legmeghatározóbb ellenzéki párt vezetője, így nyilatkozott a kormányról:

„házakat változtatott sírhalommá, ráadásul még pénzt is kért érte.”

Mindössze három hónappal a választások előtt ez veszélyt jelenthet a jelenlegi koalíciós kormányra, tekintve, hogy a közvélemény-kutatások szerint az ellenzék támogatottsága egyébként is növekvő tendenciát mutat. Emiatt és a válságok miatt véget érhet Erdogan két évtizedes elnöksége. Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő a Spirit FM Ostrom című műsorában felvázolta a földrengések esetleges belpolitikai következményeit. A természeti katasztrófa miatt kialakult helyzet a társadalom széles körében félelmet vált ki. Ez hosszú távon elégedetlenséget szül, ami későbbiekben forradalommá is súlyosbodhat. Erdogan és a kormányzat legfontosabb feladata tehát, hogy minél hamarabb és minél hatékonyabban cselekedjenek a problémák megoldása érdekében. Tarjányi Péter hozzátette, hogy a történelemben számos erős pozícióban lévő politikai erő elbukott a természeti katasztrófák eredményeként. Törökországban a súlyosbodó biztonságpolitikai és terrorizmussal kapcsolatos helyzet lehet a földrengések egyik következménye, az elégedetlenséget pedig tovább szíthatja a kormány katasztrófákra adott lassú és szervezetlen válaszintézkedése.

Gazdasági következmények

A februári földrengések a gazdasági és a pénzügyi szektort is megrázták. Törökország a 19. legnagyobb gazdaság a világon, ahol az infláció 80%-ról 60%-ra csökkent a katasztrófa előtti időszakban. A líra, a török valuta árfolyama történelmi mélypontra került és ez a továbbiakban megnehezíti a külföldi befektetők bevonását, hiszen a kockázat miatt felár felszámítására lehet számítani. A török gazdaság egyébként is törékeny, külföldi tőkére van utalva és küzd a magas inflációval. A sok ezer lerombolt épület újjáépítési költségeit akár több milliárd dolláros nagyságrendre becsülik a közgazdászok. Az instabil helyzete miatt a kormány ezeket önerőből valószínűleg nem fogja tudni előteremteni, így külföldi segélyekre és befektetésekre szorul majd. A török tőzsde is problémákkal találta szembe magát, 3,9 milliárd dollárt veszített. A tőzsde újranyitását követően látni némi reményt a helyreállásra, mert 10%-os emelkedést láthatunk azóta a piacon. A katasztrófa sújtotta tartományok mezőgazdasági és ipari termelés szempontjából is fontosnak számítottak. A mezőgazdaság által elszenvedett hatás a világgazdaságot is befolyásolhatja, hiszen sok gyümölcsötfélét Törökország exportál a piacra. A gazdaságon belül azonban főleg a turizmusra gyakorol negatív hatást a földrengés, hiszen a potenciális külföldi turisták nagy százalékát elriasztják a február eleji események. Törökország nagy mértékben függ a külföldi tőkeáramlástól is. A szír határ menti régiókból rengeteg exportra szánt árut gyártottak, így a katasztrófa, a lerombolt kikötők miatt az ország exportját is érinti. A Török Központi Bank szerint a gazdaságra középtávon nem lesz hatással a jelenlegi természeti katasztrófa. Liam Peach, a londoni Capital Economics vezető közgazdásza így fogalmazott: „a gazdasági aktivitás gyorsan helyreállhat a földrengés után […] Bármilyen hatás ebben a negyedévben be fog pótlódni.” Ezek a mély gazdasági hatások mindentől függetlenül megnehezítik az ország újjáépítésének folyamatát is.

A pusztító földrengések hatására tehát Törökország szigorúbb biztonságpolitikai erőfeszítéseket vezet be és gazdasági lépésekkel igyekszik újjáépíteni és helyreállítani az ország helyzetét. A belpolitikai problémák ellenére, Erdogan előreláthatólag nem fogja elhalasztani a májusban esedékes választások időpontját.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Çağlar Oskay on Unsplash

A A törökországi földrengések következményei bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.