Feed aggregator

A mai világban nem könnyű eligazodni a hírek áradatában. Mi a valós és mi a hamis információ? Szinte lehetetlen kideríteni, főként, ha eleve félrevezető szándékok szennyezik, torzítják a forrásokat.

Miben higgyünk, mire alapozzuk a helyzetértékeléseket ahhoz, hogy olyan verifikálható, optimális és hatékonyan helyes utat válasszunk, amely a kívánt célhoz vezet? Amerika ilyen dilemma előtt áll, amikor a világban kialakult XXI század eleji viszonyokban kívánja megtalálni a fejlődését legdinamikusabban elősegítő kapcsolatait. A Trump elnök által meghirdetett politika - „Amerika mindenek előtt” – akkor tud ennek a célnak megfelelő pályára állni, ha elsődlegesen saját hazájában a társadalmi közeg értő és ezért támogató lesz. Ilyen háttérrel lehet csak akadálymentessé tenni a megfelelő partneri kapcsolatokat a világban. Akadály pedig számos adódik. A feltörekvő és regionális hatalmi pozíciójukat elfogadtatni igyekvő országok, mint Kína, Irán, Törökország vagy Oroszország, és az Anglia kiválása következtében „megbillent” Európai Unió, élén Németországgal, olyan átrendezését képzelik el a világ eddigi rendjének, amely az USA visszaszorításával járna. A tét tehát az vagy „önmagában erősebb, a kialakuló tehnotron világ legfejlettebbje”, vagy „a múltba ragadt, elavult térképen rosszul kalibrált GPS-el eligazodni nem tudó” Amerika?    

Nem lehet más a választás, csakis Amerika mindenek előtt! Úgy tűnik azonban, az amerikai közvéleményt a korábbi levitézlett politikusok, az általuk kreált „madárijesztőkkel” riogatják. Ilyen a hidegháborús kort felmelegítő projekt arról, hogy az oroszok elárasztották Amerikát, és a republkánusok választási győzelmét is ők kreálták. Ez a legtipikusabb anachronizmus, szándékos félrevezetés, a „politikai térkép” ismerethiányos torzítása. Putyin elnök szerintük minden kilométerkőnél ott van. Az embereivel – Deripaszkával, a „családi oligarchákkal” pedig - ijesztgetik az amerikai gyerekeket. Ha nem lenne véresen komoly hatása az USA jövőjére, akár sikerre vihető lenne a Broadway kabaréiban. Nézzünk bele néhány példa erejéig ebbe a hamis navigációba.

Azt hírdetik, hogy az oroszok „amerikai csínytevéseinek” bűvészinasa Oleg Deripaszka oligarcha, aki a „Bazovij element” pénzügyi-ipari csoport elnöke, az UC RUSAL vállalaton keresztül az oroszországi fémfeldolgozó ipar egyik meghatározó szereplője. Habár a tény az, hogy kerüli a politikusokat, mégis a Vlagyimir Putyinhoz legközelebb álló orosz pénzembernek tartják. (http://johnhelmer.net/warning-from-vladimir-putin-to-oleg-deripaska-be-nicer-to-people/)  Ebben szerepet játszhat, hogy az elsők között érték el a szankciók, mert olyan területen ügyeskedik a termelésben, a kereskedelemben és a pénzügyi világban, amely ütközik az amerikai érdekekkel. Ugyanakkor a szankcionálás óta az is kiderült, hogy partnerként is kezelhető, és folynak az egyezkedések az OFAC-al, az USA pénzügyminiszterével, Steven Mnuchin, és kölcsönösen előnyös megállapodás is lehetséges. (https://news.rambler.ru/other/40478215-smi-uznali-o-nesoglasii-deripaski-s-usloviyami-ssha-po-vyvodu-uc-rusal-iz-pod-sanktsiy/?updated). Ami a vele szembeni szankciók gazdasági részét illeti, ott lobby érdekek okozzák a problémát, és ezért a maguk szintjén kezelhetők. Ami a politikát illeti, ott már megjelennek a félrevezető GPS adatok. Deripaszka nem tartozik azok közé, akik valóban meghatározó befolyással rendelkezhetnek az orosz elnök döntéseiben. Itt vissza kell tekinteni a kezdetekhez. (Sokismeretlenes ügy az orosz oligarchák kialakulása és szerepvállalása. Megjegyzendő, hogy Deripaszka sokkal későbbi stádiumban csatlakozott ebbe a körbe. Lásd: Олигархическая Россия: от президентских выборов 1996 года до дефолта 1998 года. http://historick.ru/view_post.php?id=202&cat=11    Краткая история олигархии в России. http://alexandrelatsa.ru/2010/11/краткая-история-олигархии-в-россии/ )

 A jelcini fordulat Oroszországban létrehozta az „oligarcha-államot”, amelyben a tényleges irányítást a valamilyen módon hírtelen milliárdosokká lett emberek gyakorolták. Miután saját méggyorsabb gazdagodásukon kívül más politikai célt nem láttak, az ország csődbe jutott és Jelcinnek mennie kellett.  Az új orosz burzsoázia leghírhedtebb oligarchái – Berezovszkij, Guszinszkij, Hodorkovszkij stb., a „hét-bankárok” – felsorakoztak menteni a menthetőt. (Oroszországban a közvélekedés szerint „árnyék-hatalom” alakult ki, amelyet a „hétbankárok (семибанкирщина)” tartottak kézben. Az elnevezés az orosz történelemnek arra a korszakára utal, amikor a cár hiányában (смута) a „hétbojár (семибоярщина)” uralkodott. Ebben az időben a hét bankár: Berezovszkij, Guszinszkij, Szmolenszkij, Aven, Hajt, Malkin, Potanyin, Vinogradov). .Az addig megszerzett gazdasági hatalmi posztok mellé nyíltan közvetlen politikai, kormányzati hatalmi tényezőkké váltak az elnök környezetében. (Pl. Berezovszkijt 1996. októberben kinevezték Oroszország Biztonsági Tanácsa Titkárának a helyettesévé; majd egy évre rá az elnöki adminisztráció helyettes vezetőjévé, s azután a FÁK ügyvezető titkárává. Lásd: https://lenta.ru/lib/14159604/) Ez nem jelentette a Jelcint addig támogató ifjú reformátorok kiiktatását, de azt igen, hogy az oligarchák már átléptek felettük és maguk vették kézbe az ügyek intézését. Az „oligarchák összeesküvéseként” elhíresült akcióban Berezovszkij játszotta a döntő szerepet. A helyzet azonban kezelhetetlenné vált, 1998-ban államcsőd következett be, és Jelcin kénytelen volt átadni a hatalmat.

Nem részletezett számos hatalmi torzsalkodást követően 1999. december 31-én került sor a megbízott államfő, Vlagyimír Putyin beiktatására. Az új elnök pedig első intézkedései sorában a fő hangsúlyt két dologra tette: garanciát adott Jelcinnek és a tág családjának (beleértve a leköszönt elnököt támogató oligarchákat is) 2 éves mentelmére. A legfontosabb pedig, hogy Putyin még 2000. júliusban „kiegyezett” az oligarchákkal, amelynek ideológiai alapja a „gazdasági stabilitás biztosítása” volt és a „nemzeti öntudatra építés a nyugati elköteleződés helyett”. „Nem hivatalos kiegyezés” történt: a Kreml magára vállalta a magántulajdon tiszteletben tartását, ennek fejében az oligarcháknak támogatniuk  kell a hatalom politikai kurzusát. (A találkozó részletesen itt olvasható: Путин В. В.: Встреча с Олигархами и Семибанкирщиной. https://www.youtube.com/watch?v=IVaJmD373C4  . Михаил Бергер. Встреча Путина с олигархами. http://echo.msk.ru/programs/comment/30928/ Путин попросил олигархов «не пенять на зеркало». https://lenta.ru/russia/2000/07/28/business/ ) Ez a megfogalmazás egyszerűnek tűnik, de nagyon súlyos tartalommal bír. Egyrészt, sejteti, hogy nem egyenlő felek egyeztek meg, és a hatalomhoz való viszonytól függ az oligarchák tulajdonába jutott értékek magán jellegének jogi elismerése. Másrészt, az elfogadott politikai kurzushoz a gazdasági tevékenységük gyakorlatában idomulniuk kell. Harmadrészt, a közvetlen részvételük a hatalom befolyásolásában tőlük függetlenné válik, mert annak szükségességét a hatalom dönti el. A későbbi történések arra utalnak, hogy aki nem vette komolyan a „megállapodást”, az alábecsülte az oroszországi rendszerben bekövetkezett változások minőségét, s főként az azokat megtestesítő elnök erejét és elszántságát. Érdemes felidézni Putyin véleményét erről a körről még miniszterelnöksége idejéből: „Az oligarchák közül senkivel nem veszekedtem” – válaszolta egy újságírói kérdésre. Ettől azért már eltávolodott a későbbiekben.  Nem részletezve az egyes személyekkel kapcsolatos történéseket, azt tudni kell, hogy először Berezovszkijt, majd Guszinszkijt szorította ki a politikai és a media „bizniszből”. A harmadik a sorban – s a legnagyobb vesztes – Hodorkovszkij lett, aki nem értette meg a rendszer-korrekció lényegét: vége a szabadrablásnak és a kokettálásnak a külfölddel, a hazai kibontakozás a cél és abból lehet neki is növekedni. Mihail Hodorkovszkij szembefordult az új hatalommal és annak amerikai érdekkötődésű liberális ellenzékét kezdte támogatni. Ez pedig a megállapodás felrúgását jelentette, amelynek következtében a hatalom is megmutatta az erejét. (Hodorkovszkij az adózási rend be nem tartásáért bíróság elé került, s az akkor a tulajdonában lévő Jukosz olajvállalat részvényeit is elveszítette. Az ügyről részletesen lásd: Главный враг российской власти: история Михаила Ходорковского. http://www.rbc.ru/politics/20/12/2013/896017.shtml.ЮКОС.  http://www.ngfr.ru/library.html?yukos ) Az oroszországi hatalom és a gazdaság főszereplői részvételével lezajlott minden későbbi történés ebből a megegyezésből gyökerezik. Nyugodtan kijelenthető, hogy pozitív eredménnyel járult hozzá a Putyin elnök fémjelezte új Oroszország stabilizációjához. Az oligarchák eltávolítása a politikai hatalomból, a gazdasági és a politikai hatalom összefonódásának, egymás felcserélésének, konvertálhatóságának a megakadályozása, a korrupció elleni harc és a tisztességes, szociálisan érzékeny piacgazdaság stratégiai céljainak elfogadtatása múlt ezen a találkozón. Az oroszországi kapitalizmus rendszerének „korrekciójában” az állam szerepének – a neoliberális washingtoni konszenzuson túllépő – átértelmezése mellett, másként került hangsúlyozásra Oroszország érdekeinek az érvényesítése a világban.

A későbbiekben is ezek az elvi alapjai a Putyin időszakokban az oligarchákkal történő kapcsolattartásnak. Sem Deripaszka, sem más a sajtóban favorizált, Putyin rokonának, barátjának, iskolatársának stb. beállított milliárdos nem játszik perdöntő politikai vagy tanácsadói szerepet. Az egyetlen említésre méltó ebben a körben az a tény, hogy Putyin elnök eltanulta az amerikai állami irányítóktól, a legfontosabb a pénzügyi folyamatok figyelemmel kísérése. Ebből adódik, hogy abba a körbe, akikkel rendszeresen és nyílvánosan is konzultál két bankár is tartozik: a Sberbank elnöke, German Gref; valamint a BTB Bank vezetője, Andrej Kosztyin.

A tévútra navigáló rosszul kalibrált GPS storyk közé sorolható mostanság az az amerikai demokraták köreiben perdöntőnek számító jelentés Oroszországból, hogy „zuhan” Putyin népszerűsége, mert a nép nem fogadja el a nyugdíj-korhatár felemelését. Bizonyságul a „függetlennek ítélt” Levada Center véleménykutató Intézet jelentéseit hozzák fel, amelyekben a 2016-s szinthez képest az összesített kritériumok szerint a támogatása 6%-al csökkent. (lásd: Левада-центр отметил снижение поддержки внешней политики Владимира Путина. https://www.rbc.ru/politics/09/08/2018/5b6aecd49a794787da9b9d10  .   https://www.mk.ru/politics/2018/08/09/levadacentr-nazval-prichinu-snizheniya-urovnya-podderzhki-putina.htm ). Sőt olyan következtetést is levonnak a Levada közleményeire hívatkozva, hogy az oroszok tiltakozó kedve elérte a „rekord értéket”. (lásd: Протестные настроения в России достигли рекордного уровня.  https://newsland.com/user/4297807604/content/protestnye-nastroeniia-v-rossii-dostigli-rekordnogo-urovnia/6428457 ).Ismételten hamis „politikai térképen navigálnak”. Kezdve azzal, hogy számos más véleménykutató szervezet egészen más eredményeket mutat ki, és maga a Levada Centrum függetlenségét megkérdőjelezi a – szellemi és anyagi - kötődése az Obama kormányzat politikusaihoz, hasonló jellegű szervezeteihez. Felmerül, hogy „megrendelésre” dolgoznak. Mégis ez a kvázi-kutatás is megjegyzi, hogy az orosz emberek igazából nem a putyini külpolitikát kedvelik kevésbé, hanem a szociális helyzetüket ért hatásokat, a nyugdíj korhatár ügyét, a rubel elértéktelenedését, a külföldre utazásaik bizonytalanságait, stb. nehezményezik. Valóban ez utóbbiak okoznak elégedetlenségeket, csak nem az interpretált módon. A nyugdíj korhatár emelését az amerikai demokrata párti kedvencek, az orosz liberálisok kezdeményezték. Képviseletükben az ügy élharcosa Alexei Kudrin, volt pénzügyminiszter, aki a medvegyevi elnökség megszüntét követően számított a miniszterelnöki posztra Putyin elnök mellett, de a helyzet nem kedvezett a liberálisoknak. Az elnök mellett tanácsadói feladatot kapott, a gazdaságfejlesztés perspektívájának kidolgozása helyett azonban a nyugdíjkorhatár felemelésének előnyeit hírdette meg. A 2018. márciusi elnökválasztást követően kinevezték a kormány költségvetési felhasználásának és az állami megrendelések jogszerűségének ellenőrzésével foglalkozó Számvevőszék elnökének. Lényegében a feladata a korrupció mentesség biztosítása lenne, de ehelyett a nyugdíj korhatár felemelését szorgalmazza. S itt van az a pont, ahol nem a korábbi politikai térkép szerint zajlanak a tiltakozások, tüntetések, és nem az a társadalmi réteg szítja a feszültséget, amelyet az amerikai közvélemény Alekszej Navalnij személyén keresztül ismert meg.  Valójában  nyugdíj üggyel szemben szóban és tettel lépnek fel a még a szovjet érából fennmaradt szakszervezetek, a Dumában is legerősebb ellenzéki pártként működő KPRF (Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja) és a szocialisták (Igazságos Oroszország Pártja), valamint a parlamenten kívüli olyan politikai és civil szervezetek, amelyek a szovjet rendszer visszaállítását szorgalmazzák. Ezek kezdeményeztek népszavazást a korhatár-emeléssel szemben. Vagyis a színpadon négy szereplő van: a Medvegyev vezette Kormány, amely a törvénytervezetet előterjesztette; a liberális politikai szervezetek és politikusok, amelyek erre a rávették; a Duma többségét alkotó képviselői a hatalmi pártnak (Egységes Oroszország Pártja), aki első olvasatban már meg is szavazták; és ezekkel szemben a jelenlegi oroszországi rendszert legszívesebben visszacserélnék a szovjetre, kis módosításokkal. A kialakult szituációt mérlegelve Putyin elnök kivülre és felülre helyezte magát, és várja, hogy a társadalom melyik irányba mozdul el. Minden esetre a népszavazást elkerülendő, a Kormány visszavonta az törvénytervezetét; és az utca is elcsendesült. Putyin elnök pedig főként a nyári ifjúsági táborokat, fesztiválokat, a volonterek felkészítő rendezvényeit látogatja és gyűjti a nyugdíj korhatár ügyében még nem érintettek előlegezett támogatását. Ellátogat Berlinbe, hogy Angela Merkellel „egyeztesse az óráját”. S útközben beugrik Bécsbe is, hogy eleget téve a meghívásnak, békét és boldogságot kívánjon az osztrák külügyminiszternek az esküvőjén.

Annak pedig, aki el akar igazodni az oroszországi történéseken, az ottani valós politikai térképhez kell átkalibrálni a GPS-t..          

A japán védelmi minisztériumban mérlegelik az infravörös érzékelőkkel felszerelt pilóta nélküli repülőgépek használatát ballisztikus és hiperszonikus rakéták felderítésére.

[...] Bővebben!

A „kapitalista” és a „szocialista” világrendszerek kibékíthetetlen harca határozta meg a XX. század második felének történéseit. A hidegháború történetének részletes taglalása ma már a politikai és a társadalomtudományi irodalom fontos része. Természetesen mindenki a saját vizsgálati szempontjai és érdekpozíciói szerint tárgyalja. Tény, hogy a II. világháborúban a Szovjetunió a szövetségesek végjátékbeli támogatásával legyőzte a hitleri fasizmust, az USA pedig mindennek gazdasági győztese lett. Kétpólusúvá vált a világ, amelyben a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok a befolyási övezeteik szélesítésével, maguk és mások felfegyverzésével vigyázták a két szuperhatalom erőegyensúlyát.

 A Szovjetunió azonban, születésétől fogva „önmagába zártnak” érezte a helyzetét a világban. Ez az érzet az 1918–1922 közötti intervenciótól kezdve, az azt követően a vele szemben alkalmazott gazdasági, politikai szankciók érvényesítésén át, a II. világháború előkészületeinek szovjet-ellenes ideológiai és hadiipari törekvései alapján alakult ki, és a Hitler ellenes szövetség létrejötte, sikere és távlatos fenntarthatósága reményének ellenére felerősödött, s a körbezártságot megerősítő hidegháborúval csúcsosodott ki.

 A hidegháború időszakában kettős folyamat zajlott le:                                                     

 1) A fejlett országok szinte minden felől – főként ideológiai, gazdasági és politikai szempontból – „zár alá vették” a Szovjetuniót.

 2) A Szovjetunió pedig (részben védekezésként) „bezárkózott” s majdnem teljes körű „önellátásra” rendezkedett be.

 A hidegháború lezárásának „indítógombját” Ronald Reagannek, az USA elnökének a londoni parlamentben 1982. június 8-án elmondott beszéde „nyomta le”. Ennek a szövegnek a meghatározó kitétele volt, hogy a Szovjetunió a „gonosz birodalma” és ezért  „a történelem hamudombján hagyjuk a marxizmust-leninizmust” . A politikai cselekvés nyelvére lefordítva, ez azt jelentette, hogy a Nyugat a hidegháborút győztesen akarta befejezni, és ennek a feltétele és egyben célja is a marxizmus-leninizmus ideológiájának kiiktatása a történelemből.  

A Szovjetunió a vasfüggöny kialakulásával „külső-belső” izolációban rekedt. Egyrészt kirekesztették, mint nem egyenrangú felet, sőt ellenséget; másrészt – reflektálva a „kirekesztésre” – be is zárkózott, és a jaltai befolyási övezetből lett „szocialista világrendszerrel” együtt saját, zárt világot, egyfajta alternatívát hozott létre a Nyugattal szemben.

Az ideológiai szembenállás a fegyveres erők súlyával együtt kialakította a bipoláris világrendszert. A bipoláris rend „berendezkedésével”, létrejöttek azok a szerveződések, integrációk, amelyek a két fél támogatottságát voltak hivatottak elősegíteni. A világ folyamataiból, az együttműködésekből történt kizárásának, fontos elemei lettek a gazdasági és humán jellegű szankciók, s főként a katonai szembenállás, a fegyverkezési verseny. Másrészt, propaganda jelleggel mindkét fél a másik ellehetetlenítését és saját ideológiájának a terjesztését is célul tűzte ki.

 A hidegháború – mint ez közismert – globális geopolitikai, katonai, gazdasági és ideológiai szembenállás a Szovjetunió és szövetségesei; illetve az Egyesült Államok és szövetségesei között 1946-tól 1989-ig. Az ideológiák harcát – mint a társadalmi-gazdasági rendszerek kapitalista, illetve kommunista modellek szerinti működése összeegyeztethetetlenségének következményét – tekinthetjük a konfrontáció lényegének.

 A hideg-háború kettős célt szolgált: a saját ideológia és az életmód propagandáját, egyedüliként elfogadtatását; valamint az „ellenséges” országok és a harmadik világ lakosságának tudatában a szembenálló blokk hivatalos ideológiájának és életmódjának a diszkreditálását.

 Ez a harc számos síkon zajlott. Az egyik ilyen belső szembenállást is okozó terület a kultúra, főként az irodalom, a színház és a filmek világa. Az USA-nak és Nagy-Britanniának erre a feladatra létrehozott szervei különösen nagy aktivitással építették ki az „ellenzéki” szervezeteket a „szovjet blokk” országaiban. Ma már dokumentálható, hogy szinte minden országban megjelentek az USA valamelyik „alapítványa” által létrehozott „szovjet-ellenes” szervezetek: például a Népimunka Szövetség (OUN), vagy a Wolność i Niezawisłość; a Solidarnost Lengyelországban; a Горянское движение Bulgáriában; de anyagilag támogatták az afgán modzsahedeket („Ciklon” operáció) is, és a nicaraguai „Contras”-t stb.

 A másik oldalról, a Szovjetunió és szövetségesei pedig a nyugati blokk országaiban támogatták a kormányellenes erőket. Főként anyagilag segítették a kommunista pártokat, s néhány más baloldali- vagy békemozgalmat, és a nemzeti-felszabadító szervezeteket a harmadik világban.

 Az ideológiai szembenállás talán leglátványosabb és sok ember számára közvetlenül is fájdalmas elemeként használták az ellentétes oldalon lévők kulturális sport- vagy humanitárius, segélyezési kezdeményezéseit és megnyilvánulásait. Ennek az ideológiai háborúnak esett áldozatául például a moszkvai olimpia 1980-ban, majd válaszul a Los Angeles-i olimpia 1984-ben. Az USA és szövetségesei közül sokan bojkottálták a moszkvai olimpiát 1980-ban, erre válaszul a Szovjetunió és szövetségesei bojkottálták a Los Angeles-i olimpiát 1984-ben.

 Ez a „személyekre szabott” nyomás-gyakorlás különösen a szovjet emberek pszichikai megdolgozását” tűzte ki célul. Főként pedig a Szovjetuniónak a világból történt kirekesztése és a saját bezárkózása teremtette meg a pszichológiai hidegháború működőképességét. Ez eredményezte a szovjet emberek részéről a „vasfüggöny érzete” meghaladásának individuális kísérleteit, a „disszidálásokat”, vagyis az esetleges „külszolgálatról”, tanácskozásokról, „csoportosan engedélyezett turista utakról”, sportolók külföldi versenyzéséről, művészek sok pecsétes engedéllyel lehetővé vált szerepléséről stb. a haza nem térést.

 Ez a „gúzsba kötöttség” különösen frusztrálta – az egyébként is a sajnálatosan nem kizárható antiszemitizmustól rettegő – zsidó származású embereket, akik szerettek volna a közben – a szovjet segítséggel is – létrejött Izraelbe kivándorolni. A „kivándorlás akadályozása” miatt az USA által bevezetett szankciók pedig fokozták a Szovjetunió kirekesztésének nemzetközi elfogadottságát.

 Ami a „kirekesztés/bezárkózás” dichotómiájának közvetlenül az emberekre gyakorolt hatását illeti, azt lehet megállapítani, hogy a szovjet-hatalom egész történelme során csupán az áteresztő képessége, a „szivárgás” mértéke, aránya váltakozott, de a lényege nem. A polgárháború és a külföldi intervenció „hadigazdaságát” követően, a konszolidáció, a NEP időszakában valamelyest beindult a nemzetközi „mozgolódás”, de a 30-as évek belső „repressziós” folyamatai felerősítették a Szovjetunió „önelszigetelődését”. Már ekkortól beszélhetünk a köré alakuló „elválasztó függönyről”, illetve arról, hogy a határai szinte „frontvonallá” váltak.

A hidegháború kezdeti időszakában a Szovjetunió ideológiai megnyilatkozásai ebben a kontextusban többek között az antikozmopolita kampány, a nagyorosz nacionalizmus és az antiszemitizmus voltak. A szovjetek oldaláról a „disszidens”-perek, a „szamizdat” ügyek stb. tartoztak még a hidegháború

szellemiségének jellemzői közé.

 Az ideológiai hidegháborúnak – főként amerikai részről – volt még egy „hatásos”, de nehezen beazonosítható eleme: a fegyverkezési versenyhez is kapcsolható közvetlen „pszichológiai hadviselés”. Az USA pszichológiai programja a Szovjetunió ellen, Reagan elnökségével kezdődött és 1981–83 között teljesedett ki. Ilyen volt például az „Able Archer 83” a NATO 10 napos vezetői gyakorlata egész Nyugat-Európára kiterjedően ( jelen értekezés igyekszik a nyílt, mindenki számára hozzáférhető események, történések feldolgozása alapján értékelni és következtetéseket levonni, ennek érdekében nem hivatkozik titkos-szolgálati forrásokra). Ebben az időszakban az eredetileg nem pszichológiai nyomásgyakorlásként induló esetek is könnyen válhattak a nemzetközi közvéleményt is befolyásoló lélektani fegyverré. Jellemző példa erre a Korean Air Lines 007-es járatán repülő Boeing 747 lelövésének története, illetve a Vörös térre leszállt német egyszemélyes polgári repülő esete. A KAL 007 repülőgépet 1983. szeptember 1-jén hajnalban lőtte le a szovjet légvédelem egyik Szu–5TM típusú elfogóvadász repülőgépe. A repülőgép – fedélzetén 269 emberrel, közöttük egy amerikai kongresszusi képviselővel – New Yorkból tartott Szöulba, de a tervezett útvonaltól 300 km-rel eltért nyugati irányban és átrepült a szigorúan titkosnak számító, katonai létesítményekkel teli Kamcsatka-félsziget felett. A hidegháborús pszichózis közepette a szovjetek a védelmi rendszerük szondázásának fogták fel a behatolást. Az incidens újabb hosszú időre a szovjet–amerikai kapcsolatok elhidegülését eredményezte.

 Egy 19 éves német fiatalember vagány „kíváncsisága” még nagyobb ribilliót keltett Moszkvában. Mathias Rust, Sessna típusú gépével úgy repült át a szovjet határon, és tett meg ezernyi kilométert, majd ért földet 1987. május 28-án a szovjet fővárosban, a Vörös téren, hogy a légelhárítás nem vette észre. A Szovjetunió biztonságáért felelős érintett szervezetek vezetőit azonnal eltávolították tisztségükből, s mindent átszerveztek, de ezt a pszichológiai vereséget már a hidegháború végéig nem tudták kiheverni.

 Az ideológiai szembenállás mindkét oldalon összekapcsolódott a hírszerzői ütközésekkel. Ilyen volt a „Rosenberg-házaspár atomkémkedési pere”, és az úgynevezett „mccarthyzmus”.  A mccarthyzmus Joseph McCarthy szenátor nevéhez fűződik, aki az 1950-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokban „boszorkányüldözést” indított a kommunista (gyanús) személyek ellen. Közalkalmazottakról, neves értelmiségiekről, művészekről állította, hogy kommunisták. Szinte minden esetben bizonyítékok nélkül idéztette az érintetteket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Ha valaki alkotmányos jogaira hivatkozva nem volt hajlandó megjelenni és esküt tenni a bizottság előtt, hogy nem tagja a kommunista pártnak, rendszerint elvesztette állását, és állandó zaklatásnak volt kitéve, többnyire szovjet kémnek titulálták.

 A KGB és a CIA szembenállására is számos példa adódik. Az egyik ilyen nagy port felvert eset az U-2 kémrepülő esete. Ugyancsak idesorolhatóak a lebukott kémek, politikai személyiségek cseréi is (például Luis Corvalan – Bukovszkij; Ábel ezredes – Powers cseréje).

 Az emberek „agyáért” folytatott küzdelemben az ideológiai alapelvek is deformálódtak. Az „egyenlőség” eszményéből a szovjet gyakorlatban vulgáris értelmezésű egalitarizmus lett. De, a „nomenklatúra” kiváltságokat biztosított magának az ún. „specboltokban”. A „hiánygazdaság” pedig „horizontális újraelosztást”, vagyis pénznélküli  kapcsolat alapú elosztást – „bartellt” eredményezett. Az egyre fokozódó gazdasági lemaradás nagymértékben vetette vissza a Szovjetunió és a szövetséges országokon belüli gazdasági-szociális viszonyokat. Ennek a pszichológiai hidegháborús nyomásnak az ellensúlyozása megjelent az SZKP, az „állampárt” belpolitikai döntéseiben. A Szovjetunió vezetése nem engedte gerjeszteni, kialakulni azokat a fogyasztási szükségleteket, amelyeket az ország saját erőforrásaiból, hosszútávon biztonságosan nem tudott kielégíteni. A Szovjetunió a teljes körű „önellátásra” rendezkedett be. A nehéz- és főként a hadiipari termelésbe fektetett óriási energia eredményeképpen kialakult „hiánygazdasággal” lehetett jellemezni ekkor a Szovjetuniót a kapitalista „többletgazdasággal” szemben.

 Az erősen kiépült bürokratikus pártállam, az idős képviselők, vezetők, nem tették lehetővé a gazdasági, politikai megújulást. Bekövetkezett a „pangás” időszaka. A hidegháború még tartott, a fegyverkezés, a versengés pedig továbbra is oly mértékben nehezedett mind a nyugati, mind a szovjet társadalomra, hogy már nem csupán elszigetelten vetődött fel a kérdés: hová vezethet ez? Van-e tovább értelme az ideológiai harcnak?

Ennek a felismerésnek is köszönhetően – az állandóan jelen lévő szembenállás, ellenségeskedés, a minden áron győzni akarás mellett – időnként megjelentek az enyhülés szándékai is. Először Sztálin halálát követően, a hruscsovi „desztalinizáció”, az „olvadás (оттепель)” eredményeként a Szovjetunión belüli ideológiai „eresztékek” lazulása keltett az 1960-as években reményt a nyugatiak körében az általuk hirdetett elvek szerinti együttműködésre. Az érdemi enyhülés azonban akkor még nem következett be.

 A hatvanas évek végére kialakult katonai egyensúly már lehetővé tette a megegyezés szorgalmazását Az ezt követő időszakot nevezik a „détente”, vagyis az „enyhülés” időszakának: 1968 és 1975 között. A nagyobb szabású kiegyezés esélyét a Helsinki záróokmány megalkotása és aláírása 1975. augusztus 1-jén, hozta meg. Ez a dokumentum három fontos „kosarat” tartalmazott:

1. Az európai biztonság kérdését.
2. A gazdaság, a tudomány, a technológia és a környezetvédelem területén az együttműködést.
3. A humanitárius és más területeken való együttműködést (az áruk, emberek, eszmék szabad áramlása).

 Az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány az enyhülés csúcspontját jelentette, befejeződött az a folyamat, mely úgymond intézményesítette a hidegháború addig informális szabályait:

• befolyási övezetek elismerését,
• közvetlen konfrontáció kerülését,
• lemondást a nukleáris háború alkalmazásáról,
• kölcsönös fenyegetettség, a MAD (Mutural Assured Destruction, a kölcsönösen garantált megsemmisítés) egyensúlyhelyzetének elismerését,
• geopolitikai anomáliák (például Nyugat-Berlin) elviselését szemben azok konfliktussal fenyegető megszüntetésével.

 A „helsinki folyamat” intézményrendszere új kooperációs távlatokat nyitott a gazdasági, környezeti, szociális kérdésekben. A záróokmányba „becsempészett” harmadik kosár fontos alapja lett a 80-as évek amerikai pszichológiai akcióinak a szovjetek ellen. Ha úgy tetszik ez volt az ideológiai szembenállás trójai falova – hiszen aláírták a szovjetek. Az ütközőzónák megmaradása szintén kódolta a viszonyrendszerbe az egyik fél lehetséges vereségét. A záróokmány aláírását követő 10 évben ismét felerősödő regionális konfliktusok (a két hegemón támogatása mellett), az afganisztáni bevonulás, az olajárrobbanások kiváltotta gazdasági válság és az elhidegülő nagyhatalmi kapcsolatok rávilágítottak a nemzetközi rendszer gyengeségeire, a megoldás egy új formáját igényelve.

 Az enyhülés időszakában mindkét oldalról megtett lépéseknek is köszönhetően a világ olyan állapotba került, hogy szinte láthatóvá vált a hidegháború végének „célszalagja”. A „kézenfogva-befutó” helyett azonban elkeseredett küzdelmű végjáték kezdődött a győzelemért. Mind az USA, mind a Szovjetunió győztesként akarta lezárni a hidegháborút. A felek újra rendezték soraikat és mozgósítva minden erőforrásukat, ismét egymásnak feszültek.

Az USA-ban, a 70-es évek végének kompromisszumok által megegyezésekre törekvő, demokrata párti Jimmy Carter elnökségét gyengeségnek titulálva, az 1980-as választáson visszatértek a konfrontatívabb republikánusokhoz. A Ford- és Carter-kormányok a harmadik világbeli szerepvállalással szemben az izolációs politikát részesítették előnyben. Az amerikai választókat a demokraták külpolitikai kudarcai (iráni túszdráma) és a nemzetgazdaság állapota az 1980. évi elnökválasztáson a republikánus Ronald Reagan mellé állították. Amerikának olyan vezetőre volt ismét szüksége, aki megerősíti az amerikai kivételesség hagyományos elveit. Ami Reagant kiemelte a sorból, az ennek az eszmének a szó szerinti alkalmazása volt a külpolitikában. A szovjet expanzióra eltökélt konfrontatív stílusban adott választ, az USA-t „a mai világ legnagyobb békeerejének” titulálta, és kimondott célja volt a „demokráciák” feltétlen támogatása, a demokrácia eszméjének aktív terjesztése – azaz logikusan végigvitte a wilsonizmust. Programjának alapja a tartós növekedést felmutató gazdasági alapok megteremtése és az USA biztonságát garantáló katonai képességek kialakítása volt.

Az amerikai–szovjet csúcstalálkozók 1979 és 1985 között szüneteltek, a csúcsdiplomácia helyett az ideológiai és propagandaháború kapott szerepet a „kis hidegháború” időszakában. Ronald Reagan elnöksége megfelelt a várakozásoknak a „kommunizmus legyőzésére”. 1983-ban tanácsadói (többek között Teller Ede) javaslatára meghirdette az SDI-t  (Strategic Defence Initiative, Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), vagy, közismertebb nevén, a csillagháborús programot, amelynek kulcsszerepe volt a Szovjetunió végleges megroppantásában. A fegyverkezési verseny újraindítása jegyében közép-amerikai államokban tervezett intervenciót, az ottani USA-val ellenséges rezsimek megdöntése céljából. Az ellenzékiek felfegyverzésén és támogatásán kívül Nicaragua esetében a légierő bevetésére is sor került. 1983-ban a szovjetveszélyre hivatkozva, amerikai csapatok megszállták Grenadát és megdöntötték Maurice Bishop kubai típusú rezsimét. A Szovjetunió és Afganisztán között kirobbant konfliktusba direkt módon nem avatkozott be, de támogatta a szovjetellenes terrorista akciókat elkövető mudzsaheddineket.  Nagy nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki a második elnöki ciklusában kirobbant Irán–Kontra botrány, melyben kiderült, hogy az USA fegyvereket adott el – az akkoriban Irakkal háborúskodó – Iránnak, és a befolyt pénzekből a nicaraguai ellenzéket (kontrák) támogatta gerillaakcióikban. Reagan elnök a National Medal of Science kitüntetést adta Teller Ede professzornak (1983). A kortársai által csak „Nagy Kommunikátornak” nevezett Reagan – retorikai képességeinek köszönhetően – bármilyen szituációból képes volt politikai tőkét kovácsolni magának. Mind a Challenger-katasztrófáról szóló beszéde, mind Nyugat-Berlinben a fal lebontásának szükségességéről elmondott beszéde („Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!”) nagy hatással volt hallgatóságára. Az Amerikai Egyesült Államokban úgy tartják, hogy kulcsszerepe volt a Szovjetunió megdöntésében.

 Állíthatjuk, hogy ha a hidegháború meghirdetésének Winston Churchill 1946. március 5-én elhangzott híres „fultoni beszédét” tekintjük, akkor a Nyugat által elképzelt végét Reagan „harangozta be” 1982. június 8-án Londonban, a brit parlamentben elmondott „antikommunista kiáltványában” . Ebben a szovjet rendszer bukását jósolta meg. Itt lényegi momentum, hogy a beszéd középpontjába a szovjet–amerikai viszony elhidegültsége került, amely a Szovjetunió legyőzésének eszméjében teljesedett ki, örökidőre „ráragasztva” a „Gonosz Birodalma” jelzőt, ezzel is elutasítva az együttműködés bármilyen formáját. Reagan (1982) erősen ellenezte a kommunizmust, a brit népet pedig beszédében arra bíztatta, harcoljon a szabadságért, ahogyan Winston Churchill tette a náci uralommal szemben. Említést tett a START programról is.  A szovjet vezetők nem jól mérték fel, hogy az Egyesült Államok kormánya ekkor már titokban, a hidegháborús stratégiának megfelelően kezdte meg az ellentétes oldalon harcoló kormányellenes mudzsahedek felszerelését és kiképzését.

 Eközben az USA-ban megkezdődött a „végső harcot” megalapozó hazai rendteremtés (ezt a koncepciót azóta a „reaganomics” fogalommal illetik, amely a kilábolást tette lehetővé az elhúzódott gazdasági válságból, amely egyfajta pszichológiai nyomásgyakorlást is jelentett a szovjet emberekre, katonai vezetőkre. Továbbá felkészítették a Szovjetunió összeomlását követő ideológiai, politikai, gazdasági vákuum „kitöltésére” képes „Amerika-barát” vezetőket a „szocialista állampárti nomenklatúra országokban”. Reagan júniusi beszédében megfogalmazott stratégiához tartozott azon projektek létrehozása, amelyek felkészítik a SZU és a szocialista országok aktivistáit a nyugat győzelmének elősegítésére, az ezekben az országokban várhatóan kialakuló ideológiai-politikai vákuum kitöltésére, illetve a majdani új rendszert vezető politikai elitjének a szerepére. Ezeknek a projekteknek a vezénylésére hozták létre az USAID és NDI szervezeteket Madeleine Albright égisze alatt, az Einstein Alapítványt és Intézetet Gene Sharp irányításával. Mindezek működését, finanszírozását, hatékonyságát a Republikánus Párt szenátora, McCain koordinációja biztosította. Erről sok közvetlen információ nem áll rendelkezésre. Néhány olyan személlyel folytatott beszélgetés alapján, aki részese volt a „kiképzésnek”, illetve a Marc Berdugo francia rendező 2005-ben készített dokumentum filmje segítségével lehet rekonstruálni, aminek címe: Les États-Unis à la conquête de l'est (lásd: https:// www.youtube.com/watch?v=5n6qOhIuzrk). A felkészítések tartalmáról részletesebben Gene Sharp filmje nyújt tájékoztatást: De la Dictatura a la Democracia (The Albert Einstein Institution, Boston, 2003), ami magyarul „Hogyan csináljunk forradalmat?” címmel feliratozott filmként jelent meg (lásd: https://www.youtube.com/watch?t=14&v=HrRYw8je  Rl0. Lásd még: Az erőszakmentes beavatkozás 198 módja. http://www.slideshare.net/exopolitika/gene-sharp-azerszakmente s-beavatkozs-198-mdja.

 Reagan nem válogatott az eszközökben, céljait konfrontáció útján igyekezett elérni. Közbülső megoldást nem látott az állandó konfliktus és a végleges kibékülés között. Ebből adódóan az amerikai propaganda igyekezett a hidegháború fontosságát visszavezetni a köztudatba. Ebben a korszakban készültek például olyan filmek, melyek egy lehetséges nukleáris összecsapás problémáját vetették fel az amerikaiak és a szovjetek között (lásd: Másnap, Fonalak stb. című filmek). Az armageddon elkerülése érdekében akár a Brzezinski-féle teljes megsemmisítés (Brzezinski, 1965), akár a Kissinger-féle tárgyalásos térdre kényszerítés taktikáját alkalmazva (Kissinger, 2008), de a hidegháborút győztesen kellett befejezni.

 Az akkoriban éppen – a már említett –„pangás” állapotában lévő Szovjetunió vezetése sem tétlenkedett. A döntéshozói szinten ugyan „megállt az idő”, s a gerontokrácia érvényesült, mégis erőt mutattak fel. A Szovjetunió 1979-ben, a „világforradalmi folyamat” ideológiai elvéből kiindulva, „korlátozott kontingenssel” fegyveresen avatkozott be a kialakult belháborúba, az egyik afganisztáni politikai szervezetet, az akkor kormányon lévőket támogatva. Fel sem tételezték, hogy ezzel a döntéssel végleg elvágták a hidegháború győztes befejezésének lehetőségét. A Szovjetunió beleragadt az afgán törzsek közötti kibékíthetetlenség évszázados „mocsarába”.

 Ugyanakkor a Szovjetunió „belviszonyaiban” felerősödtek olyan jelenségek, amelyeket egyes mai elemzők „árnyék gazdaságnak” (теневая экономия) vagy „második gazdaságnak” neveznek . A Szovjetunió szociális-gazdasági modelljét a „pangás” időszakára vonatkozóan sokan „állam-kapitalizmusnak” tekintik, bár formálisan az állami vállalatok „privatizációjára” nem került sor, de azok a „pártállami” bürokrácia, a „nomenklatúra” osztatlan fennhatósága alá tartoztak. Ez az árnyék-gazdaság, lényegét tekintve, a „szocialista elveket” elvetve működött, különbözőképpen, de átjárta a korrupció, az állami vagyon eltulajdonítása, és a törvények megszegésével vagy a „joghézagok” kihasználásával járó ellenőrizetlen jövedelemszerzés.  Mindez összefonódott a szervezett bűnözéssel, a „törvény szerint tolvajokkal” vezetőivel. Időnként felvették a harcot ezekkel a „népellenes” jelenségekkel. Számos hangzatos perre, sőt halálos ítéletre is sor került. Andropov hatalomra jutásával ez felerősödött, mégis az árnyék gazdaság kiépülése lett az egyik fontos eleme a szocializ-mus szovjet modell szerinti eróziójának .

 Az 1980-as évekre a rendszer egészét befolyásolni képes néhány negatív tendencia vált meghatározóvá a Szovjetunióban. A már említettek:

• a hidegháború győzelemre vitelének új szemléletű törekvései az USA részéről; a gazdaság „lefullasztása” a még fokozottabb és űrtechnikára alapozott minőségű fegyverkezési versennyel, valamint a nyersanyag, s különösen az olaj, gáz árak minimalizálásával;
• az ideológiai szembenállás szélsőséges kiéleződése a szovjet emberek pszichológiai célbavételével;
• a hazai feszültségek (a vezetés „gerontokráciája”, az árnyékgazdaság kezelhetetlensége, az afganisztáni intervenció stb.)

bizalmatlanságot növelő hatása mellett még mélyebb, hosszútávon érvényesülő erodálódást okozó tendenciák is jelentkeztek.

1985. március 11-én Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára.

Gorbacsovékat az országban kialakult szociális feszültségek, az üres polcok, a felerősödött infláció, az „árnyék gazdaság” tobzódása, a nemzetközi szintéren az ország „zárványosodása” rádöbbentette, hogy más irányban és más módon kell a Szovjetuniót új pályára állítani. Gyökeres változtatások váltak

szükségessé, amelyek következtében az ország rákapcsolódhat a világban kialakulóban lévő új globalizációs folyamatokra, s részese, alakítója is lehet az interdependenciának, az egységesülő munkamegosztásnak. Az informatikai forradalom korában tovább nem lehet elzárva tartani a világ többi részétől egy ilyen kiterjedt birodalmat. Ha mégis a korábbi gyakorlatot követték volna, akkor –

ismerve a Szovjetunió belső viszonyait, az elzárkózásból is fakadó elmaradottságot – bizonyára rövid időn belül olyan társadalmi robbanás rázkódtatja meg az országot, hogy az egész emberiség látja a kárát. Ezt csak egyféleképpen lehetett megakadályozni, mégpedig úgy, hogy megkísérlik integrálni a világ egészébe, megkísérlik átállítani a civilizációs fejlődés fő útvonalára. A Szovjetunió azonban ebben az időben semmilyen tekintetben nem volt integrációképes.  Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetuniót – gazdasági, politikai és szövetségi rendszerét – teljes egészében meg kell változtatni ahhoz, hogy be tudjon kapcsolódni a világfejlődésbe. Kérdés volt ugyanakkor az is, hogy a fejlett

világ képes-e, s ha igen, milyen formában hajlandó befogadni a Szovjetuniót. Gondoljuk csak végig, hogy a nyugati politikusok milyen változatokat kínáltak. Egyesek azt tanácsolták, hogy a Szovjetunió ismerje be vereségét, a társadalom-átalakítási kísérlete sikertelenségét, s a fejlett tőkés világ értékeit

feltétel nélkül elfogadva készüljön fel az integrációra. Mások úgy gondolták, hogy miután úgysem lesz képes és készséges a polgári társadalom elfogadására, nem marad más hátra, mint a határainál lehúzni az újabb vasfüggönyt, miután megszabadították a befolyási övezeteitől. S csak kevesen gondoltak arra, hogy valóságos kompromisszumokra – vagyis a Szovjetunió átalakulása mellett a

nyugat bizonyos változásaira – is szükség van. Holott, ha a történelmet és a tényleges erőviszonyokat jól átgondolják, kikövetkeztethetik, hogy ez az egyedüli és a Szovjetunió számára is elfogadható változat. A gorbacsovi peresztrojka lényegét talán úgy lehetne egyetlen mondatban megfogalmazni, hogy szükség van a Szovjetunió átalakítására ahhoz, hogy a világ fejlődésébe integrálódni tudjon, de arra is szükség van, hogy a világ átalakuljon, mert csak így képes befogadni egy új Szovjetuniót, csak így lehetséges az átalakított világba szervesen bekapcsolni az átalakított Szovjetuniót. Az országon belüli fejlődést eredményező átalakulásokhoz, szükségessé vált az integrálódás a világgazdaságba. Ennek pedig a kiindulópontja az új politikai gondolkodás a külpolitikáról, a nemzetközi rendszerről és a kapcsolatokról. A tétje pedig: a túllépés a hidegháborún.

 Levonható a következtetés mindebből. Bár a két globális hatalom 1975 óta, a helsinki folyamat kibontakoztatása során a békés egymás mellett élés intézményesítésére törekedett (például 1989. január 19-én Bécsben befejeződik az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, melyen a részt vevő 35 ország egyezményt írt alá az emberi jogokról és Románia kivételével az aláírók kötelezték magukat annak betartására), a valóságban a hidegháború megnyerése volt továbbra is mindkét fél célja.

 A szovjetek mindeddig fenntartották a világforradalmi folyamat” ideológiájából adódó stratégiai terjeszkedésüket. Elég volt bárhol – Szomáliában vagy Kambodzsában, Nicaraguában vagy Afganisztánban – kijelenteni, hogy győzött a „szocialista-forradalom”, és a Szovjetunió máris politikai, gazdasági és nem utolsósorban fegyveres segítséget nyújtott. A katonai jelenlét széleskörű biztosítása azonban meghaladta a szovjetek gazdasági erejét.

 Ennek felismerése a szovjet politikai osztályban vezetett ahhoz, hogy egyre többen tették magukévá – a nyugati polgárság köreiben már az ötvenes években kialakult – koncepciót, amely szerint a két ideológiai tábornak – a kapitalizmusnak és a szocializmusnak – meg kell tenni a szükséges lépéseket afelé, hogy egymást nem fenyegetve, hanem elfogadva alakítsák a világ folyamatait.

Ugyan egyik fél sem tette magáévá a konvergencia gondolatát (sőt, mint láttuk, a kezdeményezések mögött is jelen volt a győzni akarás a hidegháborúban), mégis a világ „megnyugtatására” szükségesnek látták egyfajta „mosoly-diplomácia” kialakítását.

 A hidegháború befejeződéséhez az utolsó lépést Gorbacsov mellett már az új amerikai elnök, George Bush tette meg. A máltai találkozón 1989. december 2–3-án deklarálták a hidegháború befejezését . Az ott született megállapodások tartalmát illetően csak következtethetünk a nyilatkozatok és kommentárok nyomán, hiszen mind a mai napig nem hoztak nyilvánosságra hivatalos, a két fél által aláírt dokumentumot. A megegyezés létezését azonban maga Gorbacsov erősítette meg, majd ezen „papírok” hiányára utalt V. Putyin a Valdaj Club 2015. októberi találkozóján, megjegyezve, hogy eljött az ideje közzé tenni például a német-újraegyesítéssel kapcsolatos dokumentumokat.

 Máltán szóbeli megállapodás született arról, hogy „abbahagyják” a hidegháborút. A „Gorbacsov Alapítvány” kiadványában – amelyben részletesen tették közzé a gorbacsovi időszak valamennyi nemzetközi politikai tárgyalásának belső dokumentumait és a tárgyalásokról készített feljegyzéseket – a máltai megállapodás összegzéseként mindössze a következő szerepel :  „Elismerték, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok többé nem »ellenségek«, kinyilatkoztatták, hogy befejeződött a »hidegháború« és a konfrontáció. Az USA új adminisztrációja nyilvánosan támogatásáról biztosította a peresztrojka politikáját.”  A máltai tárgyalások második napján elhangzott a kulcsmondat Gorbacsov szájából: „A Szovjetunió kész nem ellenségként tekinteni az Amerikai Egyesült Államokra.” Gorbacsov kijelentésének úttörő szerepét mutatja, hogy Bush elnök „csak” 4 hónappal később, 1990 áprilisában, Sevarnadze külügyminiszterrel folytatott tárgyalása során jelentette ki, hogy „az ellenség nem a másik oldalon van, hanem a kiszámíthatatlanságban és az ingatagságban”. A diplomácia nyelvéről lefordítva Gorbacsov kijelentése azt jelentette, hogy a szembenállást megszüntetve lebontják a Szovjetuniót a világból kirekesztő vasfüggönyt, s ezzel együtt támogatják a bezárkózást felszámoló peresztrojka megvalósulását.

A hidegháború végének eredményeképpen elvileg megszűnt a kétpólusú világrend. Itt két alapvető megállapítást kell tenni:

- Egyrészt a Szovjetunió „visszavonulásra” kényszerült az ideológiai harcból, de a hadászati egyensúly fennmaradásából következően, a helyzetet a hidegháború  „abbahagyásaként” fogta fel. M. Gorbacsov használta az „abbahagytuk (прекратили)” kifejezést a Szerzővel folytatott beszélgetésben.

 - Másrészt, az USA „vesztes félként” tekintett a Szovjetunióra, és saját magát pedig a hidegháború győztesének kiáltotta ki. Ez azért fontos megállapítás, mert a két hatalom közötti viszonyt a mai napig ez a két ellentétes feltevés határozza meg.

A kilencvenes években az Egyesült Államok ideológiája arra épült, hogy ezzel a győzelemmel, egyrészt, ki lehet terjesztenie saját társadalmi-politikai rendszerét a világ egészére; másrészt, a Szovjetuniót, mint legyőzöttet, az USA alávetettjeként kezelheti, s ekként meg kell akadályoznia abban, hogy újra képes legyen a győztesek hatalmát megrendítő potenciállá válni.

A 90-es évek – főként a Szovjetunió megszüntetése, a föderációt addig alkotó országokra szétszedése során – valóban az USA győzelmét látszottak igazolni. Arról nem is beszélve, hogy Z. Brzezinsky Budapesten hivatkozott arra, hogy a Szovjetunió megszűnt, ezért az egyedüli győztes az Egyesült

Államok, egy nem létező állammal kötött megállapodás pedig miért lenne a továbbiakban érvényes bárkire?

 További értelmezésre váró kérdés az országok, rendszerek, népek és az egyes emberek közötti szükségszerű és elkerülhetetlen kapcsolatok, együttműködés minőségének a  megítélése a Szovjetunióban lezajlott események tanulságaként. A kérdéshez alapot ad az a retorika, amellyel az USA elnöke, George Bush a világnak drámai hangsúllyal jelentette be : „Hatalmas a győzelmünk a Szovjetunió felett, méghozzá a belső ellenzékük által.”  Mielőtt azonban a külső „összeesküvés”

elméletét és gyakorlatát tennénk „felelőssé” a világ legnagyobb „birodalma” széteséséért, illetve hozzákapcsolnánk a „belső ellenség” árulását, győződjünk meg arról, hogy helytálló-e a tézis. Ahogyan egyre-másra megnyílnak a titkosszolgálati archívumok is, fokozatosan megjelennek elemzések, amelyek más összefüggésekben mutatják be a történteket. Ilyen például az az összeállítás, amely a Reagan felügyeletével létrehozott „NSDD terv” végrehajtásában fedezi fel a Szovjetunió megszűnésének lényegét. A terv arról szól, hogy a 70-es évek „egymás mellett élés” programjai helyett elkövetkezett az idő a SZU legyőzésére, s kijelöli a terv realizálásának útjait, módjait. Természetes, hogy ilyen történelmi horderejű esemény szereplői a „saját lovukat” dicsérik. A Szovjetunió megszűnésének bejelentését az USA-ban „győzelmi mámorral” ünnepelték. Az USA valóban csupán az ellenségét vesztette el a Szovjetunió megszűnésével, a hidegháború befejezésének más negatív következményei nem érintették. Az elnök – aki végig tevékeny részese volt mind a hidegháború lezárása, mind azután a Szovjetunió „felszámolása” folyamatának – méltán lehetett büszke a teljesítményére. A Szovjetunió nincs többé – az utódokról pedig még nem kell számot adni. Bár azzal, hogy a „belső ellenzéket” magához kapcsolta, közvetve utalt a jövő lehetőségeire is. Olyanok igazgathatják az utódállamok sorsát, akikkel korábban „összehangolódtak”. Olyan rejtvény bontható ki mindebből, amelyből számos következtetés vonható le a jövőbeni együttélés minőségét illetően.

 A hidegháborúban talán még fontosabb szerepet játszott a „humán tényező” mint a „forró” háborúkban. Kicsit egyszerűsítve: a „forró” háborúban az embereket megsemmisítik, miközben a hidegháborúban az „átalakításukra”, az ellenség törekvéseinek az elfogadására és annak szolgálatában a saját pozíciók feladására vonultatnak fel – kölcsönösen – erőket. Tény, hogy az „információs” és „pszichológiai” hadviselés az USA részéről sikeresebb volt. Bizonyításként értékes lehet a „végjátékban” tapasztaltakat hasznosítani.

 Az USA vezetői – és nyomukban az egész nyugati szövetségbe tartozók – elsődlegesen a saját győzelmüknek igyekeztek beállítani a történteket. Érdemes kibogozni a máltai megegyezés utáni tárgyalásokból, egyéb jellegű kapcsolatokból a Nyugat törekvéseit a  „döntetlen” elfogadásának győzelemre transzformálására. Megérezték Gorbacsov gyenge pontjait, bizonytalanságait, és közben

erősítették a „trónkövetelőket”. Szinte lehetetlen pontosan bemérni, hogy mikortól datálható az „oszd meg és uralkodj” metodika intenzívebbé tétele.

 Azt is meg kell jegyezni, hogy az amerikaiakat Málta után főként az foglalkoztatta, hogy a szovjet nukleáris arzenál felett ki rendelkezik és hol találhatók majd ezek a stratégiai erők. A Szovjetunió politikai-ideológiai rendszerétől akartak mindenáron megszabadulni, és részükről a befolyásolás erre összpontosított, s nem a tagköztársaságok leválasztására. A fordulat a GKCSP leverése során következett be, amikor kiderült, hogy Jelcin vezetésével az Oroszországi Föderáció képes lesz önálló országként megmaradni és az amerikai érdekeknek megfelelően működni. A Legfelsőbb Tanács zárt ülésén Krjucskov KGB elnök ismertette azt a jelentést, amelyet még Andropov tett az SZKP KB asztalára 1977-ben „A CIA terveiről befolyást gyakorló személyek beszervezéséről a szovjet emberek közül” címmel.

 Az USA stratégiájának és taktikájának a fejlődéséről az elemzett folyamatokban kiderül, hogy a kezdetektől a szovjet rendszer ideológiáját akarták mindenáron kiiktatni a „történelemből” – emlékezzünk Reagan híres mondatára: „a történelem hamudombján hagyni a marxizmust-leninizmust” –, s akkor segítették elő a Szovjetunió (a volt Orosz birodalom!) szétesését, amikor elsősorban azt már a belső erők ambicionálták. Ebből adódik, hogy a hidegháború lezárásának az USA nem a máltai kiegyezést tekinti, hanem 1991. december 26-át, a Szovjetunió megszűnése bejelentésének dátumát. Ez a körülmény indokolja azt a „hideglelős” reakciót, amelyet bármilyen kísérlet kivált a Szovjetunió visszaállítására.

 Az Oroszországi Állami Duma 1996. március 15-i döntése határozatban fogalmazta meg a Szovjetunió megszüntetésének alkotmányellenességét. „A Szovjetunióban egységesült népek integrációjának elmélyítéséről, és az Orosz SZFSZK Legfelsőbb Tanácsának 1991. december 12-i, a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság megőrzésének tárgyában a Szovjetunió 1991. március 17-i népszavazásának a kérdésről hozott határozatának a hatályon kívül helyezéséről” című határozatban a képviselők az eltelt öt év tapasztalatai alapján megállapították a népakarat semmibevevését.

 Az amerikai reakció még inkább vonatkozik az „Eurázsiai Unió” létrehozásának a bejelentésére, amelyet az USA egyértelműen a Szovjetunió visszaállítására tett kísérletnek fog fel.

 Az USA Kongresszusa 2007. április 12-én törvényt fogadott el új hadi emlékérem bevezetéséről: „részvételért a hidegháborúban (Cold War Service Medal)” elnevezéssel. Mindazok kapják, akik 1945. szeptember 2. és 1991. december 26. közötti időben katonaként, állami intézményekben szolgálták az Egyesült Államokat. A törvénytervezet vitájában az is elhangzott, hogy az USA hadserege a hidegháború idején összesen 407316 főt veszített el . Hillary Clinton a demokraták előterjesztését azzal indokolta, hogy a „győzelmünkkel a hidegháborúban hatalmas eredményt értünk el … sok millió

amerikai részvételi készségének köszönhetően”. Robert Andrews képviselő pedig még egyértelműbbé tette az amerikai felfogást a történtekről : „A hidegháború globális hadművelet volt, méghozzá nagyon veszélyes és olykor halálos kimenetelű a bátor katonáink, tengerészeink, pilótáink és deszantosaink számára, akik részesei voltak ennek a háborúnak. A több millió amerikai veterán, aki szerte a világban szolgált azért, hogy megnyerjük ezt a konfliktust, megérdemli az elismerés érmét.”

 

A fenti írás eredeti forrása:

Kemény László (2019): A „hidegháború” és annak pszichológiai terepe. Lélektan és hadviselés – interdiszciplináris folyóirat, I. évf. 2019/1. szám. 27-42.

doi: 10.35404/LH.2019.1.27

 

Az Azonnali.hu-n vezetett Keeping It Realpolitik - Világpolitika Bostonból rovatomban 2021. május 8-án a koronavírusjárvány alakulásáról írtam az Egyesült Államokban, közelebbről pedig a Trump- és a Biden-adminisztrációk járványkezelését elemeztem.

A cikk összefoglalása ízelítőképpen:
"A Biden-adminisztráció egy katasztrofális járványkezelést vett át januárban a Trump-adminisztrációtól, de összeszedett erőfeszítéseik nyomán – úgy tűnik – egy év tragédiája után sikerül megfordítani a járvány irányát az Egyesült Államokban. A demokrata csapat a tavalyi elnökválasztást követő két és fél hónapban kidolgozta saját járványmenedzselési stratégiáját. Ennek a stratégiának a két sarokköve az Amerikai Segélyterv nevet viselő törvénycsomag és az oltási program felpörgetése volt. Bár késéssel, de a stimuluscsomagot márciusban sikerült elfogadtatniuk a Kongresszussal, az oltási programot pedig már január végétől felgyorsították."

A cikk elérhető az alábbi linken:
Azonnali - Keeping It Realpolitik 7.: Ahol akarat van, ott megoldás is: Így győzi le a járvány Joe Biden

Fotó: AP News

Amióta bevégezte a „küldetését”, és 1991-ben lekerült a világpolitika „étlapjáról”, vajmi keveset foglalkoztak a személyével. A Szovjetunió, mint világhatalmi entitás megszűnt, az általa képviselt társadalmi modell a kapitalizmus alternatívájaként jelenleg a gyakorlatban nem funkcionál. Ronald Reagan követői is megnyugodtak hitükben arról, hogy az Elnökük beharangozta elvárásként a „történelem hamudombján hagyták a marxizmus-leninizmust”.

A neves születésnap azonban alkalmat adott a „gorbizmus” felmelegítésére.  Nem kívánok az új időkben új mondanivalókkal előállók sorához csatlakozni. Felfogásom szerint egyébként is nem egy-egy személyhez kötődnek a világot megrázó fordulatok. A Szovjetunió sorsa sem Gorbacsov (főként nem Jelcin!) érdeme, vagy árulása, hanem a történelmi környezet összességének következménye az adott időben. Akik pedig ítéletet mondhatnak a történtekről, nem mások, csupán a szovjet-oroszországi népek sorsközösségei.

Mégis, társadalom kutatóként számos tanulmányt és könyvet írtam arról, hogy  miért és miként játszódott le a XX. század lezárásának meghatározó folyamata. Az elemzésem arról, hogy a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig milyen rendszerszerű átrendeződések zajlottak – s benne Mihail Gorbacsov  személye mit jelentett – 2017-ben megjelent könyvemben lehet olvasni (https://www.russianstudies.hu/docs/Ruszisztikai.K%C3%B6nyvek.43.pdf)

Nem akarom ismételni, de az utóbbi időben megjelent néhány furcsa megjegyzésre reagálási kényszert érzek.

Először, Valki László tette fel a kérdést az Élet és Irodalomban (2021. február 5.) A Nyugat becsapta Gorbacsovot?  Alapos és hosszas bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy „következésképpen Gorbacsovot nem csapták be nyugati tárgyalópartnerei”.  Ugyanakkor a kérdés pikantériája abban van, hogy – pl. az új külpolitikai gondolkodásáról 2001-ben velem folytatott Tv beszélgetésen - Gorbacsov maga hangoztatta „engem becsaptak (меня обманули)”.  Igaz, a „átverés” tárgyát nem konkretizálta, a szöveg-környezetből azonban egyértelműen a hidegháború egészére, s nem valamelyik rész elemére vonatkozott. Valki László értelmezése valós is lehetne, hiszen konkrétan a NATO keleti bővítéséről nem született jogilag érvényes írásban lefektetett és az érintettek által aláírt megállapodás.  Ez is „sántít” egy kicsit, hiszen a hidegháború” kölcsönös abbahagyásáról” Máltán született szóbeli megállapodásukat követően, Gorbacsov kezdeményezésére 1990-ben aláírták az ún. „Párizsi Charta az Új Európáért” dokumentumot, amely meghirdette a demokrácia, a béke és az egyenlőség korát a kontinensen. Ebben a dokumentumban jelentették be a hidegháború befejeződését is. Ezzel egy időben hagyták jóvá a „22-ek Deklarációját”, amely a NATO és a VSZ országainak közös nyilatkozata volt arról, hogy a két katonai blokk országai nem tekintik egymást potenciális ellenségnek. ( Párizsi Charta az Új Európáért. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00006/). Tehát konkrét dokumentum arra született, hogy felülvizsgálják a katonai szövetségek szerepét, a Varsói Szerződés és a NATO nem lehetnek a továbbiakban szembenálló felek, ezek megszűnnek, és új védelmi rendszer jön létre, amely tartalmát tekintve a politikai együttműködésen alapul. Gorbacsov később utalt arra, hogy a két katonai tömb végleges felszámolásában és egy új európai biztonsági rendszer kialakításában is megegyeztek, melyet azután csak ők tartottak a maguk részéről kötelezőnek. Itt van a lényege az „átverésnek” Gorbacsov a hidegháború lezárását „döntetlennek” értette, az amerikaiak pedig magukat „győztesnek” tekintették. Gorbacsov mondta erről: „a barátaink nyugaton, amikor megszűnt a Szovjetunió, egyáltalában véve eldöntötték, hogy a zavarosban fognak halászni. […]. Vannak dokumentumok, amelyeket mindannyian, akik ebben részt vettünk, elfogadtunk. […] Szó volt az új világrendről, amikor az idősebb Bush megforgatta ezt az ötletet, mi pedig támogattuk. De mi történt? A Varsói Szerződés eltűnt, a NATO maradt. Pedig volt ennek a két blokknak egy transzformációs folyamata. Emlékezzünk csak a NATO-ról szóló londoni tanácskozásra.”

De, tegyük fel másként  Valki László kérdését: ha a Nyugat nem csapta be Gorbacsovot, akkor senki nem csapott be senkit, vagy mégis, Gorbacsov csapta be a szovjet embereket, akikkel elhitette a peresztrojka győzelmét, s a békés együttműködés jövőjét a Nyugattal?  Az biztos, hogy a Gorbacsovot „árulónak” tekintő hazai közvélemény a válasz erre a felvetésre.

S, az utóbbi létjogosultságára van is két magyarázat. Közvetlenül a máltai találkozót követően, 1990 júniusában került sor a Szovjetunió Kommunista Pártjának a  Kongresszusára, ahol a peresztrojka, a glásznoszt és az új külpolitika állását értékelték. (Jelen voltam megfigyelőként, mint a Társadalomtudományi Akadémia vendégprofesszora!) A második napirendi pont keretében a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjai számoltak be egyenként a végzett munkájukról. Mikor Alekszandr Jakovlev, ideológiai titkár mondta el beszámolóját, szót kért a hadsereg küldöttségéből Lebegy tábornok, és három kérdést tett fel. „Jakovlev elvtárs, miért verte szét a balti köztársaságok pártjait; miről szól az a könyve, amelyet tegnap vitatott meg a Demplattfom (a párt reform-körei) küldötteivel a szocializmusról; hány arca van önnek Jakovlev elvtárs?  Nem részletezve a történteket  … Jakovlev  a végén megkérdezte Gorbacsovtól: mi történjék, válaszoljak? Gorbacsov pedig leintette, Nem, és szünetet rendelt el. Jó 3 órás szünet után a kongresszus azzal folytatódott, hogy már Sevarnadze külügyminiszter állt a pulpituson egy papírt lobogtatva. Azzal kezdte: megegyeztünk, itt van az aláírása Mojszejev vezérkari főnöknek.  Gorbacsov lezárta a vitát és a döbbent csendet követően már más hangulatú tanácskozásnak lettünk tanúi.  Ekkor még félmillós szovjet stratégiai erők állomásoztak az NDK területén!

A másik eset sem váratott sokáig magára. 1991. január –februárban Irak Kuvaittal szembeni konfliktusába anélkül avatkozott be az USA, hogy arról konzultált volna előzetesen a SZU-val, pedig a máltai megállapodás szerint ezt kellett volna tennie. Az Öbölháború már Bagdadba ért, amikor Gorbacsovnak kérdőre kellett vonnia az amerikai elnököt. Ismét előállt a berlini szindróma, a félmilliós szovjet stratégiai erő jelenléte. Telefon, és Gorbacsov-Bush találkozó Helsinkiben. A veszteség pedig, Sevarnadze távozása a külügyminiszteri posztról.

Folytathatnám, de felesleges. Vegyük végre tudomásul, hogy egyes személyeknek van szerepe a történelem menetében, de a folyamatokban a népek a meghatározóak, és sokáig nem lehet becsapni őket!

A másik reagálási kényszerem rövidebb. Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter is kérdést tett fel, pontosabban minősítő választ is adott. Gorbacsov történelmet írt. Putyin nem – ez a címe az Index oldalán is megjelent írásának. (https://index.hu/velemeny/2021/03/03/gorbacsov-tortenelmet-irt.-putyin-nem/)

Azon túl, hogy tények nélküli, hamis kijelentések halmaza az írás, talán nem is szolgálna rá a válaszra. Aki az alábbiakat írja, elemzésként, arról azonnal kiderül a nem szakértő olvasó számára is a hiteltelenség: Idézem: „A „glásznoszty” és a „peresztrojka” a szovjet blokk országaiban több eredményt hozott, mint a sok történelmi terhet hordozó oroszok körében. Maradandó azonban Gorbacsov érdeme a leszerelésben, a hidegháború fölszámolásában, a Nyugathoz fűződő viszony radikális megjavításában, a német nép egységének helyreállításában és az ún. „népi demokráciák”, a szovjet csatlós államok szabadon bocsátásában. Megérdemli ezért Gorbacsov nemcsak a közép-európaiak, de az egész világ háláját. 1956-ot 15 évesen átélve én személyesen is hálát éreztem, amikor 1990 novemberében az új Európát létrehozó Párizsi Charta aláírását követően Antall József és Gorbacsov tárgyalásán megteremtettük a két ország szabad elhatározásán alapuló, jó viszonyát. Ezt államközi szerződéssel rögzítettük 1991. december 6-án Moszkvában, megkötve a Szovjetunió utolsó és az Orosz Föderáció első kötelező érvényű nemzetközi megállapodását.

Gorbacsov mai utódja, Vlagyimir Putyin, de vele együtt sok tízmillió orosz úgy véli, hogy a pártfőtitkárból elnökké választott egykori vezető felelős a szovjet nagyhatalom széteséséért. Gorbacsov a felelősséget riválisára, az első orosz elnökre, Borisz Jelcinre hárítja. Ezt megalapozatlannak tartom. Sztálin és utódai birodalma legalább annyira a népek börtöne volt, mint a cárok Oroszországa, és nem csak a három balti nemzetben maradt erős a függetlenség igénye. Az éppen Gorbacsov által meghirdetett „európai ház” csak szabad és független népekkel volt fölépíthető. De Jelcin sem akarta szétverni a Szovjetuniót”

Hogy van ez? Sem Gorbacsov, sem Jelcin nem akarták szétszedni a Szovjetuniót  …. mégis ez jött ki belőle!

Talán meg kellene hallgatni azt sok millió embert, akik a gorbacsovi-jelcini 15 évet szörnyűségek közepette vegetálták át, ha egyáltalán …

Majd jött Putyin, aki mindezt tönkretette …

Így már érthető. Ugyanis, Putyin világosan megmondta 2007-ben Münchenben, majd most 2021-ben Davos világgazdasági fórumán: „Egyenjogú és egyenlő érdekeken nyugvó együttműködés alapján, az Oroszországi Föderációval megbékélve lehet a 21. század új világát mindenki számára a civilizáció legmagasabb szintjén élhetővé tenni!”

Egyenjogú és egyenrangú – ezt kellene a „kollektív-nyugatnak” tudomásul venni, és az ilyen alpon sorra kerülő tárgyalások máris feloldanák a világ feszültségeit.

Valaki a TV-képernyőjéről rám réved és behízelgő hangon azt rebegi: „mindenki jól jár”. Megrázom magam – nem ér el, nem hat rám a hipnotizálási szándék. Eszembe jut: mikor és hol észleltem már ezt a látványt. Az 1990-es években lepték el a kelet-közép európai országokat és igyekeztek elvarázsolni a „rendszerváltással” talajt vesztett kisembereket a csodatévő extrasensek, sámánok és egyéb sarlatánok. A legelvetemültebb közülük a Kaspirovszki nevű volt, aki beült a TV-stúdióba, szembe a kamerával és órákon keresztül nem csinált mást, csupán bárgyú szemekkel bámult a semmibe. Milliónyian ültek ilyenkor vele szemben transzba ejtve, kábulatban, és remélték a gyógyulásukat, az elinflálódott megtakarításaik megtérülését, a leértékelt életük újra élesztését.

A „mindenki jól jár” látomásával ma Magyarországon tömeghipnózist gerjesztő propaganda kommandók akcióiból ez a Kaspirovszki-effektus köszön vissza. Mit számít, hogy elkobozták a magánnyugdíj kasszákat, „leadószázalékolták” a kisfizetésűek keresetét, a munkahelynélküliek esély keresését beszűkítették, a betegek táppénzét, gyógyszertámogatását megkurtították és így tovább. Mit számít mindez, hiszen mindenki jól jár, csupán hinnie kell a lepelként ránk terülő, mindent elfedő semmit mondás mágikusan szemfényvesztő erejében. 

S, ha mégsem. Ha az emberek a saját szenvedéseikből azt érzik, hogy rosszul jártak? Akkor … ők a hibásak, mert nem hittek a csodában. Meg hibásak azok, akik szertefújják a csodatevés leplét: a nemzetközi szervezetek - az EU, az ENSZ, meg az oroszok, a szlovákok, meg trianon és a többiek – minden, amit a balosok, az elátkozott szocik és libik uszítottak a „nemzetmentőkre”. Mert, hiszen nemzetmentés a hit meggyökeresítése. Nem marad más hátra – be kell csukni a kaput. Magyarország – zártország. Azoké, akikhez elér az „újbeszéj”, és képesek befogadni az „elkezdődött jövő” látványát.

Brrr…

Hipnotizőr áldozataivá lettünk. Mindezt a Fidesz -, a”hűség”-kormánya műveli velünk. Nem sokat árul el abból, amit ránk akar szabni, de azt látványosan teszi.  A kormány szinte „látványpékséget” rendezett be a „nemzeti konzultáció” rendszerével. Részesei lehetünk a politika „csinálásnak”. A szemünk előtt csak úgy pattannak ki a miniszterek meg a hatalmi-képviselők szájából a gyönyörűségesebbnél gyönyörűségesebb ígéretek. Mindenki kap a „virtuális kalácsból”. Pedig, ha a „látvány”, a vonzóra maszkírozott ígéretek halmaza nem vonja el a figyelmünket a tényleges állapotoktól, a reális szükségletek valóságos kielégítési lehetőségeitől, akkor együtt, mindannyiunk részvételével talán ki is süthetnénk az ehető kalácsunk. Az ígéretekkel – mi szerint „mindenki jól jár” - nálunk már tele lenne a „padlás”, ha lenne… mai viszonyok között azonban a kormány politikájának minden eleme, s egészében a rendszere feszültségekkel terhelt, felfogása nincs összhangban a társadalom szociális helyzetével, az emberek várakozásaival.

                A „látvány társadalma” nem új keletű jelenség. Minden valamire való diktátor lelkes művelője a látványosságoknak. „Kenyeret és cirkuszt a népnek” – hangzik a közismert mondásuk. Miután kevés az esély a kenyérre, így marad a cirkusz. A látvány - tőke, amely olyan mértékben halmozódik fel, hogy már „elképzeléssé” válik. Az érzelmek kufárjai és az átverő show zsarolói többnyire igénytelen, gagyi látvány marketing módszerekkel tesztelik ezt az „elképzelést” az emberek jobb életre vágyakozásaiban.

                A látványt az hitelesíti, ha köze van a valósághoz. Gyökereinél ott találjuk az egyik legősibb társadalmi munkamegosztást: a hatalom elkülönítését. A látvány így egy speciális működés, minden egyéb tevékenység „szóvivője”, a hierarchikus társadalom egyfajta „diplomáciai képviselete” saját maga számára, és az egyetlen olyan „beszéd”, amelyet az erre manipulált társadalom hajlandó meghallani. A látványon keresztül „beszélget” szüntelenül önmagával a fennálló rend, egy végtelen, öndicsőítő monológban. Ez a hatalom önarcképe egy olyan időszakban, amikor ez a hatalom totálisan rendelkezik a létezés minden feltétele felett. Kapcsolatrendszereiben a tiszta objektivitás fetisizálása hivatott elfedni azt a valóságos jellemvonást, hogy a látvány az emberek és a hatalmi érdekek közötti viszony. Ugyanakkor nem egy természetes fejlődés eredménye; éppen ellenkezőleg: a látvány társadalma egy forma, amely megválasztja saját tartalmát. Ha a látvány – annak a “tömegmédiának” az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen, mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges, hanem éppen a látvány belső dinamikájának szükségleteire adott adekvát válasz. Ha a várakozások, amelyek ezeket a technikákat kifejlesztik, csak közvetítőkön keresztül elégíthetőek ki, ha a társadalom és az emberek közti összes kapcsolat irányítása a “pillanatnyi” kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert a “kommunikáció” egyirányú. A “kommunikációnak” a fennálló rendszer irányítóinak kezében felgyűlő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát. Az a társadalmi szakadás, amelyet a látvány kifejez, elválaszthatatlan attól az állam felfogástól, amelyet a regnáló hatalom jelenít meg.

A szétválasztás a látvány alfája és omegája. A vallási kontempláció legkorábbi formájában a hatalom így öltöztette magát az öröktől való rend misztikus ruhájába. A korábbi időszakokban a szentséggel igazolták a dolgoknak azon rendjét, amely legjobban szolgálta a hatalmon lévők érdekeit, megmagyarázva és kiszínezve azt, amit a társadalom nem tehetett meg. Így a hatalomnak, mint elkülönített résznek, mindig is volt látvány-aspektusa, de az általános ragaszkodás egy változatlan elképzeléshez, eredetileg a közös veszteségtudat eredménye volt, képzeletbeli kompenzációja a valódi társadalmi aktivitás nyomorúságának, amelyet még széles körben érvényesnek tartottak. A modern látvány, éppen ellenkezőleg, azt fejezi ki, amit a társadalom megtehet; azonban ebben a kifejezésben a megengedett, teljes ellentétben áll a lehetségessel. A látvány konzerválja az öntudat hiányát a létezés feltételeinek gyakorlati változásaiban. Önnemző és önmaga állítja fel szabályait: a szentség egy megtévesztő formája. És nem rejti véka alá, hogy mi is valójában: egy hierarchikus hatalom, amely önmagán belül fejlődik, saját elkülönülésében. A fejlődésnek ebben a folyamatában minden közösség és kritikai tudatosság halálra ítéltetett; még azok az erők sem találják meg az újraegyesülés útját, amelyek pedig – elkülönítve magukat – képesek voltak jelentős növekedésre.

A mai magyar kormány ezekről a vonásokról ismerszik meg. Az ország határain belül általa művelt látvány-politizálás azonban nem kompatibilis a globálisan integrálódó világ koordináta rendszerével. A tendencia a diktatúrák felszámolása irányába mutat, és kirostálja az esetleges újak felbukkanását. A magyar „látvány-kormány” tehát szembemegy a forgalommal. De, inkább az látszik, hogy sündisznóállást vesz fel, és így annak az integrációnak, az Európai Uniónak a „zárványává” válik, amelynek révébe pedig olyan régen törekedett kikötni ez a mi „kompországunk”.

A „zárvány” idegen anyag a kristály belsejében, oda nem illő más eredetű maradvány, amit szennyeződésnek tekintenek. Az átalakítási műveletek során, a hibás technológia következtében bekerülő idegen test, mely általában a szilárdsági tulajdonságokat károsan befolyásolja. Az a hatalmi berendezkedés, amely a „történelmi-alkotmánnyal” és a belőle levezetett „fidesz-alaptörvénnyel” kialakul, jogfolytonossá teszi a Magyarországon még létező félfeudális viszonyrendszert, a Horthy-korszak maradványait. Ezzel nem egyszerűen egy furcsa, anakronisztikus helyzet áll elő, hanem egy történelmi nonszensz: minthogy nyugat-európaiak, kapitalisták már régen túlléptek ezen. Európa integrációja – a globális világrendszer más részei sem – engedhetik meg, hogy ilyen anakronisztikus „zárvány”, idegen test károsan befolyásolja a kontinens egyébként is labilis szilárdságát.

Nem könnyű magyarázatot adni arra, hogy miként került az ország ilyen helyzetbe. Tény, hogy az európai integráció kérdésében - mint vezérelvben - megvolt a magyar társadalom egyetértése. Ugyanakkor már a kezdetekkor jelentkeztek a szélsőséges nacionalizmus kisebbségének – csatlakozás ellenes – politikai erői (akiket ma a „Jobbik” testesít meg); és jelentős tábort gyűrt befolyása alá az a – mindenekelőtt a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség által hirdetett - jobboldali nemzeti-konzervatív ideológia, amely meghirdette a „vonakodva csatlakozást”, a „valamivel több érv szól a csatlakozás mellett, mint ellene” jelszavával. Ezek a nézetek azonban nem voltak képesek megtorpedózni a Magyar Köztársaság belépését az Európai Unióba. Mégis, ma már nyilvánvaló, hogy ezek a politikai erők, a támogatásuk látványos „elmímelésével”, csupán a hazai hatalomra törésüket rejtették el az európai csatlakozás tétjei mögé.  Feltranszformálták a „nemzeti érdekek jó képviseletének” szükségességét az európai jelenlétünk elsődleges kritériumává. Azt hirdették, hogy az a politikai erő képviselje a magyarokat az európai parlamentben, amelyik elsődlegesen a „nemzeti újraegyesítés” elérésének autentikus szervezeteként, a „nemzeti autonómia” megvalósítása garanciájaként fogja azt fel. A magyar társadalom ezt a „trükköt” nem ismerte fel, és bedőlt a nemzeti érzésekkel töltött látvány-politizálásnak.

Azután jött 2008-ban a világgazdasági válság, amely erőteljesen hatott a magyar gazdaságra is. A megrendítő erejű csapást ugyan sikeresen kivédte a szocialista-liberális kormányzat, de olyan áldozatok árán, amelyet a magyar társadalom nem fogadott el. A 2010. tavaszán megtartott választások eredménye a parlamentben 2/3 arányú többséget biztosított az előző évek politikáját minden vonatkozásban elutasító – már akkor látvány-politizálást, vagyis hipnotizőri kampányt folytató - korábbi ellenzéknek. A hatalomra került Orbán-kormánynak mindemellett ésszerűen nem maradt volna más választása, mint tovább menni az előző kormány által az EU-val és az IMF-el kötött megállapodással megalapozott úton. Politikai revans vágya, hatalmának örökérvényű „bebetonozásának” szándéka azonban a „látvány-kormányzást”, a verbális populizmus folytatását erősítette meg. S miután Európa és a globálisan integrált világ nem fogadta el, megütközött ezen a felfogáson, s ezért a „nemzet-kormánya” szembefordult vele.

Kezdődött azzal, hogy Orbán Viktor gazdasági „szabadságharcot” hirdetett, „patrióta” gazdaságpolitikát, amely alapján szakított a Valutaalappal, az ország fő hitelezőjével. 2011. januárban az Európai Parlament plenáris ülésén a magyar uniós soros elnökség programjának bemutatásakor pedig - a médiatörvénnyel kapcsolatos heves bírálatokat visszautasítva - kijelentette, készen áll a harc folytatására. Ez azért keltett megütközést, mert a soros elnökség feladata nem a harc, hanem a kompromisszumteremtés és konszenzusépítés. Azt sem értették, hogy kivel akar harcolni a soros elnök Magyarország miniszterelnöke. Azóta kiderült, hogy az Európai Unió közös értékrendjével, normáival, szabályaival, lényegében tehát a többi 26 tagállammal.

Azután, itt van az, hogy Magyarország nem csatlakozott a huszonhárom EU-tagállam által aláírt versenyképességi paktumhoz. A döntés több fontos ügyben is bizonytalanságot okozhat. Csúszhat az eurócsatlakozásunk, csökkenhet Magyarország szerepe az európai döntéshozatalban, és a közös mentőcsomagból sem segítenek rajtunk. Ha most nem csatlakozunk a paktumhoz, akkor Magyarország csak a médiából láthatja majd, hogy mi történik Európában, és senkit sem okolhat majd azért, hogy Európa többsebességűvé vált. A kormány tudatosan a perifériát, a ki- és lemaradást választja, csak hogy minél kevesebben szólhassanak bele önfejű döntéseibe.

                A miniszterelnök az Európai Parlamentben a nyílt színen veszett össze bírálóival. Március 15-én pedig Berlint és Brüsszelt sértegette ünnepi beszédében, amikor a XIX. századi Habsburg birodalomhoz és a XX. századi szovjet birodalomhoz hasonlította az Európai Uniót, amelytől, mint mondta, ugyanúgy nem fogadunk el diktátumokat, mint korábban Bécstől és Moszkvától. Nem véletlen, hogy ezért is egyre többeket a fideszes-alaptörvény, meg a magyar állampolgárság kiterjesztése a revansizmusra emlékeztet. Még saját támogatói is kételkednek abban, hogy Orbán érti az új játékszabályokat, a hideg viszony az egyébként megértő többi vezetővel, Barroso-val  és Merkel-el pedig csak kihangsúlyozza a különbséget.

                 Nem maradt figyelmen kívül ez a magatartás az Egyesült Államokban sem. Finom jelzés erre vonatkozóan, hogy a magyar uniós elnökség egyik fő attrakciójának szánt, keleti partnerségi csúcsértekezlet, „időpont-egyeztetési nehézségek” miatt elmarad – mert Barack Obamának éppen akkor Varsóba kell mennie egy olyan rendezvényre, amelyről korábban szó sem volt.

                S akkor itt van még a „keleti szél”, amelytől – megint csak látványosan szavakban – a fejlődés új erejét várta a „látvány-kormány”. A magyar-orosz kormányközi bizottság ugyan sokszori halasztás után összeült, de még a kormánybarát Magyar Hírlap is „Moszkva: nincs áttörés” című írásával emlékezett meg róla. Továbbra is kizárják a Szurgutnyeftyegaz társaságot a MOL-ban szerzett tulajdonosi jogainak gyakorlásából, amiért is az orosz-kormány írásos panaszt tett az EU Tanácsnál. Nincs előrelépés a Paksi Atomerőmű fejlesztésében és a Déli Áramlatban való együttműködésben sem

                Oldalakon keresztül sorolhatnánk a példákat arra, milyen problémák származnak az ország zárvány helyzetéből. A magyar nép tragédiája már ma is, hogy a látvány-kormány nem barátokat keres Európában, és az elszigetelődés, a befelé fordulás útjára lépett. A zárvány ellen ugyanis védekezik a rendszer: a világ országai részéről „karantén” épülhet ki, s hazánkat „kiselejtezik” a jövőből. Ez a magatartás egyrészt sérti a többi államot - hiszen pl. az uniós szabályokat - közösen fogadták el, másrészt célszerűtlen is.

A saját maga által provokált harcban Orbán Viktor és kormánya eddig valamennyi csatáját elvesztette. A magyarság érdekeit az szolgálná, ha lehiggadna, ha megértené és tudomásul venné, hogy a ma már globálisan együttműködő világ és benne Európa fütyül magyarországi kétharmados többségére. Ha nem ez történik, akkor - mielőtt néhány honpolgárunk visszafordította volna a történelem kerekét – meg vannak az eszközeik, hogy fölszámolják az egész őrületet.

Le kell végre nyugodni, és végig kell gondolni, hogy milyen folyamatoknak vagyunk a részesei, és ezekből közvetlenül és hosszú távra mi minden következik. S, ha ez megtörténik, akkor végre a gyűlölködéstől vérbeborult szemek helyett, tisztán láthatjuk meg a jelen gondjait, meg távlatainkat. A valóban népben, nemzetben gondolkodó államférfiak minden időben felismerték mit kell tenniük, hogy az ország a világcivilizáció főútvonalán haladhasson. Eljött az idő a bizonyításra. Itt és most!

 Munkásújság Budapest, 2011. 05. 01.                        

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) működő Nemzetközi és Európai Szakkollégium meghívására, az Amerika-hét keretében online előadást tartottam az amerikai bel- és külpolitikáról és az idén hivatalba lépett Biden-adminisztrációról 2021. április 21-én. A szervezők tájékoztatása szerint a rendezvény nagy siker volt. Az előadás telt házzal zajlott és a tervezett két órás időtartam helyett az előadó és a hallgatók közel 3 órán át vitatták meg az amerikai és nemzetközi politika aktuális fejleményeit.

Aki lemaradt volna, az előadás videófelvételét a YouTube-on az alábbi linken tekintheti meg:
Elhozhatja-e Biden az amerikai álmot? Fehér Zoltán előadása a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen

A rendezvény plakátja fent látható, alább pedig a beharangozó kép, amelyen a szervezők összefoglalták az előadó eddigi pályáját.

Az International Studies Association (ISA - Nemzetközi Tanulmányok Egyesülete) a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó oktatók, kutatók és gyakorlati szakemberek legnagyobb méretű és befolyású globális szakmai szervezete, az ISA Éves Konvenciója pedig a nemzetközi kapcsolatok tudományának legfontosabb konferenciája, közel 8000 fő részvételével évente. Idén a konvenciót virtuálisan rendezték meg.

Nagy öröm és elismerés volt, hogy az ISA programigazgatói három beadott pályázatunkat-pályázatomat is elfogadták, így a Konvenció három rendezvényén is szerepeltem. Az elsőben igen nagy megtiszteltetés volt részt venni, hiszen a szakma legnagyobb neveivel és a fiatalabb generáció sztárjaival (Joseph Nye, Monica Toft, Kori Schake, Peter Dombrowski, Nina Silove, Kevin Narizny, Emma Ashford, Thomas Cavanna) kerekasztalon vitathattam meg, a COVID-19 járvány és az elnökválasztás után milyen irányt vegyen az Amerikai Egyesült Államok nagystratégiája. A második rendezvény egy négy tanulmányból álló panel volt, ahol a már említett nagy nevek közül Monica Toft elnökölt, Peter Dombrowski, Nina Silove és Thomas Cavanna pedig tanulmányaikat prezentálták. Én a Clinton-adminisztráció Kína-stratégiájáról szóló tanulmányomat prezentáltam, valamint én voltam a többi tanulmány opponense is. Végül a harmadik rendezvény szintén egy tanulmányok megvitatására összeült panel volt, ahol két másik fiatal kutatóval együtt az amerikai-kínai viszonyról szóló tanulmányainkat prezentáltuk, a magam részéről a George H. W. Bush-adminisztráció Kína-stratégiájáról szóló cikkemet.

2021. április 1-jén az Új Világ Polgári Fórum keretében Jeszenszky Géza volt külügyminiszterrel, Szent-Iványi István volt külügyi államtitkárral és Matura Tamás Kína-szakértővel beszélgettünk arról, mit jelent Kína kihívása a Nyugat (benne Európa és Amerika) számára és hogyan értelmezzük Magyarország és Kína egyre szorosabb kapcsolatát.

A beszélgetés felvételről az alábbi Facebook- és Youtube-linkeken tekinthető meg:
Új Világ Polgári Fórumok 5.: Kína: barát vagy ellenség? Vagy egyszerre mindkettő? (Facebook)
Új Világ Polgári Fórumok 5.: Kína: barát vagy ellenség? Vagy egyszerre mindkettő? (Youtube)

Az Azonnali.hu-n vezetett világpolitikai rovatomban 2021. március 16-án a januárban hivatalba lépett Biden-adminisztráció formálódóban lévő külpolitikáját vázoltam fel, kitérve az új külpolitikai fő csapásirányaira, a középpontban lévő Kína-politika alakulására, továbbá a magyar-amerikai kapcsolatok várható alakulására. Az új amerikai külpolitika iránti érdeklődést is mutatja, hogy eddig ez az egyik legnépszerűbb cikkem az Azonnalin.

"Körvonalazódik, milyen lesz a bideni USA külpolitikája: nagyobb nemzetközi jelenlét, belpolitikai szempontok figyelembevétele és határozottabb kiállás a demokrácia mellett. De miként érinti mindez az amerikai-magyar kapcsolatokat, főleg annak tudatában, hogy az új CIA-vezér autoriternek nevezte Orbánt?"

Azonnali.hu: Formálódik Biden külpolitikája - "Amerika visszatért"

Fotó: Joe Biden / FB

I still remember when our family went to Disney World, years ago, and we went to the exhibit for "It's A Small World After All." To illustrate the point, the exhibit contained caricatures of every nationality. 
The typical Israeli was depicted as -- a Chassid. Maybe the people at Disney had trouble figuring out what an Israeli is.  Or perhaps they thought their visitors did.
Times haven't changed. Depictions of Jews in the media are often accurate.
As an extreme example, take the new show on NBC called Nurses: Set in Toronto, "Nurses" follows five young nurses working on the frontlines of a busy downtown hospital, dedicating their lives to helping others, while struggling to help themselves. In a recent episode -- which NBC has now pulled off its digital platforms -- one of the subplots is that a Chassidic boy requires a bone transplant in order to be able to walk again.
The boy, with his father at his side, refuses the transplant because the bone might be from an Arab or a woman, or -- as the nurse sarcastically chimes in -- an Arab woman.

First @nbcsnl now @nbc 'Nurses' airs a viciously antisemitic episode filled with lies about Orthodox Jews.

"A dead goyim leg ... from an arab, a woman, G-d forbid an Arab women ... Israel ... without this next step you won't walk again".

Lies and libels lead to VIOLENCE! pic.twitter.com/BvRA4Xiq9e

— StopAntisemitism.org (@StopAntisemites) February 23, 2021 Elder of Ziyon outlines the extent to which the show Nurses mischaracterized Orthodox Jews as:

• Being against any modern medical procedures
• Being against grafting bone or tissue from non-Jews
• Being against having women's organs or bones placed in men
• Jewish men not directly addressing female nurses
• Saying that prayer and medicine are incompatible

Against that background, we can understand The Wiesenthal Center's reaction: The writers of this scene check all the boxes of ignorance and pernicious negative stereotypes, right down to the name of the patient, Israel – paiyous and all.

In one scene, NBC has insulted and demonized religious Jews and Judaism.

Overreaction? Orthodox Jews are targeted for violent hate crimes – in the city of New York, Jews are number one target of hate crimes in US; this is no slip of the tongue. It was a vile, cheap attack masquerading as TV drama. What’s NBC going to do about it? (Note: Apparently the name of the patient is Ezriel, not Israel.)
It is insulting not only for the deliberately negative slant the show casts on Orthodox Jews, but the show's writers couldn't even be bothered to do the minimal research necessary to realize that under the circumstances, no Orthodox Jew and no Orthodox rabbi would object to such an operation.
The website TV Fanatic does offer a possible context for this sub-plot and what it was intended to do -- draw a comparison with the nurse, who is a religious Christian: I understand what they were going for. Ashley [the nurse] comes from a religious background. She has issues with her conservative Christian home and with her conservative Christian mother.

They were trying to draw a parallel and stir up some feeling for her with this push-button topic. Stir up some feeling? Mission accomplished!
But even so, the thinking behind the plot of this episode is not even new.
In 2005, Grey's Anatomy ran an episode with a similar sub-plot: a 17-year-old girl who has recently become more religious finds out that she has a potentially threatening heart condition that could kill her. The good news is that her life can be saved with an operation that will provide her with a new heart valve.
But the valve is from a pig.
The subplot revolves around her refusal to accept the operation because of the source of the valve.
As Rabbi Avi Shafran wrote in response to the show at the time: That Jewish law in no way forbids such use of pig parts (only their consumption – and not even that when life is endangered) is not noted; quite the contrary, the viewer is led to believe that the girl’s refusal would be the natural stance of any observant Jew. The silliness of the scenario is only compounded by the casting of a woman as the Orthodox girl’s rabbi (and the episode’s “good guy,” of course).

...But the most egregious element of the fantasy is the character’s, well, character. The Orthodox youth is portrayed as, in the words of one viewer, “a crazy fundamentalist fanatical Jew [who] was rude and behaved horrendously to the doctors who were only trying to help her.” The character belittles her less-observant parents, cursing like a sailor in the process. Just your standard-fare nice, newly religious Jewish girl. [emphasis added]
Realism and accuracy clearly were not considerations. The writer admitted to The Forward, "Whenever there is a story that has a rabbi I never see a woman, I just see old men. I wanted to clash with the stereotype a bit."
But there is more going on in this episode on Grey's Anatomy than just a clash in stereotypes of what a rabbi looks like. As in the episode in Nurses, in this episode of Grey's Anatomy, the writer deliberately created a character who was obnoxious because of her religiosity.
As Rabbi Shafran points out:
...If the character is a positive one, or even a neutral one, no one, save perhaps an anti-Semite, would complain. But if he or she is consciously crafted to be obnoxious – and not merely obnoxious, but obnoxious in her dedication to her ostensible religious beliefs – does that not border on provocation? [emphasis added]
So what is going on here?
In 2005, Wendy Shalit examined the books written about the ultra-Orthodox world, many of which painted a negative picture, and wondered aloud about the audience for such books: What is the market for this fiction? Does it simply satisfy our desire, as one of Mirvis's reviewers put it, to indulge in "eavesdropping on a closed world"? Or is there a deeper urge: do some readers want to believe the ultra-Orthodox are crooked and hypocritical, and thus lacking any competing claim to the truth? Perhaps, on the other hand, readers are genuinely interested in traditional Judaism but don't know where to look for more nuanced portraits of this world. Does the same desire to undermine the Orthodox Jews motivate the writers of these kinds of episodes on Grey's Anatomy and Nurses?
In response to criticism of her article, Shalit writes: For whatever reason, many writers today like to create immoral haredi and newly-religious characters. The truth is, I don't know why. Perhaps because they are not from these worlds, they fail to appreciate the idealism that's there. Or perhaps it's because, as Ms. Mirvis has admitted, nowadays "there is a great deal of discomfort with religiosity, and I have to admit, I feel it myself as well."

...But when all your Orthodox characters are cold and dysfunctional, and unlike anything this group understands itself to be, then I think one must ask what else might be going on. [emphasis added] Shalit ends this article with a challenge: Let's turn the tables. Suppose there is a new genre in American Jewish literature, in which Reform Jews are vilified regularly. There is the temple's secretary who kills one of her Hadassah sisters in order to get the latest Judith Lieber bag, and a gay Reform rabbi who seduces younger male congregants. There are idealistic college coeds who want to escape Reform life, but are daunted by the prospect of learning Hebrew, so they abuse drugs instead. Suppose, for the sake of argument, that there is such a genre. And suppose further that these novels are a bit short on character development, that they are primarily driven by page after page of weirdo Reform characters, and mouth agape, one must turn the pages in order to satisfy one's curiosity: what will this bad Reform bunch do next? The authors, who are not Reform themselves, are celebrated in the non-Jewish world and their Reform-bashing literature is translated into multiple languages.

How would we feel about such novels? My guess is that they would not be so popular, and the fact that we have toasted such literature about Orthodox Jews for so long might -- just might -- tell us something about our prejudices. [emphasis added] There was a time that simple curiosity was the driving force in the depiction of Orthodox Jews. In his review of the book This Ain't Kosher, Elliot Gertel reveals that "the (Jewish) producers of [the TV show] Kung Fu originally thought of making the martial arts master a Hasidic rebbe."
But those were simpler days that are long behind us.

 

A nemzetközi kapcsolatok általában nagyon komoly tudományterületnek mutatja magát, hiszen mégiscsak a béke és háború kérdéseivel foglalkozik alapvetően, de még a mi szakmánkban is helye van a játéknak, a játékosságnak. Az H-Diplo a nemzetközi kapcsolatok és a diplomáciatörténet oktatásával foglalkozó szakemberek vezető globális online fóruma, amely 1993 óta működik a H-Net: Humanities & Social Sciences Online honlapja keretében. Az H-Diplo meghívott engem és Fletcher School-beli kollégámat, Frank Sobchak nyugállományú ezredest, hogy írjunk egy cikket a játékoknak és szimulációknak a nemzetközi kapcsolatok oktatásában való alkalmazásáról szóló "kerekasztalhoz". Az H-Diplo ún. online kerekasztalok formájában tekinti át a nemzetközi kapcsolatok oktatásának különböző aspektusait. Minden kerekasztalhoz meghívnak az adott témában szakértő oktatókat, hogy esszé formában írják le saját megközelítésüket, a gyakorlat alapján leszűrt következtetéseiket, javaslataikat. Frank Sobchakkal a saját oktatási tapasztalatunkat vettük alapul ás összefoglaltuk, hogy a Harvard Egyetemen, a West Point Katonai Akadémián, a Tufts Egyetemen és a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT) együtt és külön-külön tanított kurzusainkba hogyan integráltunk különböző nemzetközi szimulációkat. Az MIT-n közös tanításunk során például a kurzus záró vizsgájaként egy klímaváltozás elleni egyezmény elfogadását célzó ENSZ-konferencia szimulációját szerveztük meg, ahol hallgatóink az egyes államok kormányfőinek és minisztereinek, illetve nemzetközi szervezetek vezetőinek szerepét játszották és több fordulóban olyan egyezményt kellett diplomáciai találkozók során letárgyalniuk, amely a szimuláció végén elnyerhette az ENSZ Közgyűlés (az egész osztály) szavazatainak többségét. Kitérünk arra is, hogy ezen a téren sokat tanultunk a SIMULEX nevű, tanórán kívül tartott nemzetközi szimulációs gyakorlatból, amely a Fletcher Schoolban  immáron több évtizede minden októberben megrendezésre kerül Robert Pfaltzgraff és Richard Shultz professzorok irányításával. Cikkünkben olyan általános érvényű tanácsokat, javaslatokat fogalmazunk meg a fenti tapasztalatok alapján, amelyek segítségével a nemzetközi kapcsolatokat oktatók a világ bármely pontján eredményesebben tudják tanórán belüli vagy azon kívüli szimulációs gyakorlataikat megtervezni és lebonyolítani.

H-Diplo: Games and Simulations in Teaching International Relations (Zoltan Feher and Frank Sobchak)

Az Azonnali.hu-n vezetett "Keeping It Realpolitik - Világpolitika Bostonból" című rovatomban 2021. február 8-án összefoglaltam mindazokat a fontos eseményeket, amelyet az amerikai politikában január hónapban zajlottak, s amelyek értékelésem szerint jelentős fordulatot hoztak az Egyesült Államok politikai életében. A két legjelentősebb esemény, amelyről írok: a január 6-i Capitolium elleni erőszakos támadás és Biden elnök január 20-i beiktatása.

A cikkből egy szemelvény kedvcsinálónak:
"A katasztrofális 2020-as év után az amerikaiak nagy várakozásokkal tekintettek az új esztendő elé, de 2021 első hónapja sokkal eseménydúsabbra sikeredett az Egyesült Államokban, mint azt sokan várták. Pedig ez nagy szó a múlt év elnökválasztás jegyében telt utolsó néhány hónapja után, hiszen a választási kampány viharait követően is váratlan fordulatok sokasága töltötte meg a november-decemberi időszakot. 2021 januárja azonban túltett ezeken is: minden túlzás nélkül állítható, hogy az év első öt-hat hetében az amerikai politika óriási átalakuláson ment keresztül."

Hogy pontosan miben rejlik ez az átalakulás, azt megtudhatják az Azonnali.hu oldalán:
Azonnali.hu: Január kilátással - Trump megbukott, a republikánusok romokban, Bidenen a világ szeme

2021. január 25-én a Nemzetközi Protokoll Szakemberek Szervezete meghívásának tettem eleget, amikor Bokor Balázs nagykövettel, a szervezet elnökével beszélgettem Joe Biden amerikai elnök beiktatásának alkalmából az amerikai politika aktuális fejleményeiről. Megtiszteltetés volt, hogy a program második részében Bokor Balázs Takács Szabolcs washingtoni magyar nagykövettel beszélgetett a beiktatás protokolljáról és lezajlásának mikéntjéről.

A beszélgetés az alábbi linken megtekinthető:
A Nemzetközi Protokoll Szakemberek Szervezete beszélgetése a Biden-beiktatás kapcsán

2021. január 21-én a Heti TV rendszeresen jelentkező Külpolitikai kitekintő műsorában Gyarmati István nagykövettel, a műsor házigazdájával és Frank Tibor professzorral, akadémikussal beszélgettem. A műsorban Joe Biden amerikai elnöknek az előző napon zajlott beiktatásáról, Trump korábbi elnök örökségéről, a január 6-i capitoliumi erőszakról, valamint a magyar-amerikai kapcsolatok várható alakulásáról cseréltünk eszmét.

A műsort, amelyet az elmúlt 3 hétben többször leadott a Heti TV, az alábbi linken is meg lehet tekinteni:
Heti TV - Külpolitikai kitekintő: Frank Tibor, Fehér Zoltán (2021. január 21.)

A Külügyi és Külgazdasági Intézet (KKI) 2021. január 11-én 17 órakor rendezvényt szervezett a január 6-i zavargásról, melynek során erőszakos Trump-párti tüntetők egy csoportja bejutott a washingtoni Capitolium épületébe. A rendkívüli események elemzésében a KKI mellettem Mártonffy Balázst, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutatóintézetének vezetőjét, valamint Varga Gergelyt, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját hívta segítségül, a moderátor Baranyi Tamás, Intézetünk igazgatóhelyettese volt. A beszélgetés során felderítettük, hogy néhány nap távlatából hogyan is történtek az események, mennyire meríti ki a puccskísérlet fogalmát, és kinek a felelőssége volt, hogy a politikai indulatok elszabadultak. A beszélgetés későbbi részében arra tettünk kísérletet, hogy felvázoljuk a lehetséges hosszú távú hatásokat: az alternatív jobboldali közösségi médianyilvánosság megszüntetésére irányuló kezdeményezéseket, a Republikánus Pártnak a „trumpizmushoz” való kettős viszonyát, a Demokrata Párton belüli ellentéteket, valamint azt, hogy a Biden-kormányzat képes lehet-e csökkenteni a feszültségeket, vagy folytatódik az erőszakos polarizáció az Egyesült Államokban.

A beszélgetés elérhető az alábbi linken:
Külügyi és Külgazdasági Intézet: Zavaros átmenet az Egyesült Államokban

 

 

Folytatjuk az amerikai klímapolitikával kapcsolatos posztokat, hiszen az Azonnali.hu-n vezetett "Keeping It Realpolitik - Világpolitika Bostonból" című rovatomban 2020. december 27-én írásban is feldolgoztam, hogyan látom a Biden-adminisztráció várható környezetvédelmi politikáját.

Egy kis ízelítő a cikkből:
"Bidenék mindenesetre készen állnak, hogy a klíma védelmében Amerika ismét aktívan lépjen fel odahaza és vezető szerepet játsszon a nemzetközi erőfeszítésekben is. Meglátjuk, hogy a feladat nehézségét és a több oldalról várható ellenállást ismerve mit sikerül terveikből megvalósítaniuk. A tét csak a bolygó jövője."

A cikk itt olvasható:
Azonnali.hu: Változik a klíma Washingtonban: mi várható Bidentől?

Kép: Andrew Harnik/AP

Ahogy legutóbbi posztomban beszámoltam: az Energiahajó Biden oldja meg a klímaválságot vagy a megújulók dübörgő forradalma? című online találkozóján, 2020. november 30-án Bart Istvánnal, a Klímastratégia 2050 Intézet ügyvezető igazgatójával, Szabo Johnnal, a CEU Környezeti Tudományok és Politika Tanszékének PhD-jelöltjével és Zsolt Melindával, az Energiaklub kommunikáció, oktatás és szemléletformálás programvezetőjéve azt vitattuk meg, mi várható az új amerikai kormányzattól a klímapolitika területén, mindezt szélesebb bel- és külpolitikai kontextusba is helyezve.

A Qubit két cikkben is tudósított az Energiahajó keretében zajlott beszélgetésről. Részletesebb beszámolójukban felidézik: "Fehér Zoltán belpolitikai és külpolitikai kontextusba helyezte a Joe Biden hivatalba lépése körüli klímapolitikai várakozásokat. Szerinte elnökként Biden a nagy vihart kavaró és mélyen megosztó elnökválasztási kampány után arra törekszik, hogy egyesítse az amerikai nemzetet, a külpolitikában pedig az új elnök eddigi nyilatkozatai alapján arra lehet számítani, hogy Biden igyekszik majd helyreállítani az Egyesült Államok vezető szerepét a világban, visszaépíteni a szétzilált szövetségesi kapcsolatokat és visszaállítani a  megtépázott multilateralizmus intézményét. A klímapolitika mindkét kontextusban helyet kap, sőt az eddigiektől eltérően a környezet ügyét Biden külpolitikai dimenzióval ruházza fel, és egyben az eddigieknél jóval kiemeltebben kezeli. Ezt jelzi a korábbi külügyminiszter és demokrata elnökjelölt, John Kerry kormányzati szintű, klímakoordinátori posztra - klímacárrá - való kinevezése és a környezetvédelem aspektusának összes szaktárcába való beemelése is."

A Qubit rövidebb összefoglalója, amelyben a beszélgetésről készült videó is elérhető:
Qubit: Az amerikai szénipar már most is a szakadék szélén táncol, picit lehetne lökni rajta

A Qubit részletes cikke a beszélgetés során elhangzott főbb megállapításokról, ahol szintén elérhető a programról készült videófelvétel:
Nem Joe Biden, hanem mindanniyunk fellépése jelenti a megoldást a klímaválságra

Véget ért a hosszú nemzeti rémálom az Amerikai Egyesült Államokban? Mikor és hogyan lép vissza az USA a Párizsi Egyezménybe, hogyan fog nekiállni az üvegházgázok visszafogásának, mi lesz a gáz-, valamint olajiparával, és hogyan befolyásolja Biden megválasztása a kínai klímapolitikát? Többek között ezeket az égető kérdéseket vitattuk meg az Energiahajó harmadik, Biden oldja meg a klímaválságot vagy a megújulók dübörgő forradalma? című online találkozóján. A 2020. november 30-án zajlott programon beszélgető partnereim Bart István, a Klímastratégia 2050 Intézet ügyvezető igazgatója, Szabo John, a CEU Környezeti Tudományok és Politika Tanszékének PhD-jelöltje és Zsolt Melinda, az Energiaklub kommunikáció, oktatás és szemléletformálás programvezetője voltak. Az Energiahajó az Energiaklub, a Qubit és a Trip Hajó közös szervezésében valósul meg.

Rövid összefoglaló a beszélgetésről:
„Az Amerika lelkéért vívott küzdelemben a demokrácia kerekedett felül” – nyilatkozott Joe Biden demokrata párti elnökjelölt pár órával az után, hogy az elektori kollégium megerősítette győzelmét a novemberi elnökválasztáson. 2021. január 20-án az új elnök átveszi a hivatalt, amivel megnyílik a lehetőség arra, hogy a Trump-adminisztráció elmúlt éveinek szélsőséges rendeleteit eltörölje. Korántsem biztos azonban, hogy a megválasztott elnök pont ott folytatja, ahol Obama abbahagyta, és eltöröl mindent, amit Trump elkezdett. Az Energiahajó rendezvénysorozat harmadik adásának meghívott vendégei egy dologban azonban biztosak, mégpedig, hogy az új adminisztráció klímapolitikai fordulatot hoz, hiszen úgy tűnik, Biden minden eddigi elnöknél elhivatottabb a klímaválság kihívásait tekintve.

A beszélgetés videója megtekinthető az Energiaboxon, az Energiaklub blogján, amely a HVG blogsite-ján működik:
Energiahajó, 2020. november 30.: Az USA újra színre lép a klímapolitikában - de vajon ugyanúgy, ahogy elment?

2020. október 27-én a Stratégiai Tanulmányok Központja Kutatás és Szakpolitika Szemináriumán James Boys brit politikatörténészt láttuk vendégül, aki jelenleg új könyvén dolgozik az ún. őrültség-elméletnek (Madman Theory) az amerikai politikában való alkalmazásáról, különös tekintettel Nixon és Trump elnökökre. Az őrültség-elmélet lényege, hogy a politikai vezető annak érdekében, hogy ellenfelét félrevezesse, irracionalitást, kiszámíthatatlanságot színlel. Boys a szemináriumon a könyvnek azt a fejezetét mutatta be, amely feltárja az őrültség-elmélet kezdeteit. A szálak az 1950-es évekbe és a Harvard Egyetemre vezetnek, ahol három tudományos elme, Thomas Schelling, Henry Kissinger és Daniel Ellsberg egymástól függetlenül dolgozták ki az őrültség-elmélet alapjait. Később együtt is működtek ebben a témában, sőt mindhárman prominens szerepet kaptak az amerikai kormányzatban, ahol a hivatalos külpolitika részévé is tették az őrültség-elméletet. Örömömre szolgált, hogy a szerzőnek én szolgálhattam opponenséül (discussant) a szemináriumon.

James Boys könyvéről és a szemináriumról szóló összefoglalóm a Stratégiai Tanulmányok Központja blogján jelent meg:

The Madman Theory, the Kissinger-Schelling-Ellsberg Triumvirate, and Harvard University – James Boys at the CSS Research & Policy Seminar