Feed aggregator

Berki Mazsi hiába szerette volna eltitkolni, hol pihen, Zanzibárban sem bújhat el, lebuktatták a lesifotók. Így azonban már nincs értelme rejtőzni, ő is kirakott egy képet a luxushotelből kislányával. 

Ahogy korábban megírtuk, Berki Mazsi és gazdag barátja egy luxusnyaralásra utazott Zanzibárra, ahol egy drága hotelben szálltak meg. A luxusözvegy nem verte nagy dobra az utazásukat, mint ahogy korábban tette, de ritkán egy-egy fotót megmutat a követőinek is. Legutóbb egy ideiglenesen elérhető Instagram-sztoriban osztotta meg a róla és kislányáról, Emmáról készült képet, melyet a szállodai szobájukban készített magukról.

Ahogy korábban írtuk, Berki Mazsi és gazdag barátja kibékültek és most együtt utaztak egy afrikai luxusszállodába, melyről közösségi oldalán is mélyen hallgat az özvegy. Azonban többen is felismerték Berki Mazsit, a fotókat pedig eljuttatták a sajtóhoz.

Kemény László

Tisztelt Mihail Szergejevics, köszönöm, hogy lehetőséget adott erre a beszélgetésre. Ez lesz az első interjú az utóbbi tíz évben, amelyet valamelyik magyar televíziós csatornának ad. Nagyon örülünk ennek az exkluzív alkalomnak.

Mihail Gorbacsov 

Vagyis Ön megköszönte a találkozót és mindjárt meg is kritizált.

KL

               Nem, ez nem Önnek címzett kritika. A magyar újságíróknak a hibája, hogy mindeddig nem kérdezték meg Önt, pedig a magyar nép jól emlékszik Önre, és biztos vagyok benne, hogy szívesen meghallgatná a véleményét a kor fontos kérdéseiről.

               MG

               Majd igyekezni fogok. Különösen, ha könnyű kérdéseket tesz fel.

                KL

                Mostanában nem nagyon könnyűek a kérdések, de számunkra az Ön véleménye a fontos.

               MG

               Értem én.

               KL

               Itt van mindjárt az Ön valamikori elképzelése az „új külpolitikai gondolkodásról”. S ennek élén fogalmazódott meg a kérdés a globalizációról. Hogyan vélekedik most erről? A világ valóban globálisabbá vált, de hol van ebben a globális világban a mi helyünk?

             

               MG

              Igen, Ön helyesen emlékeztet. Igaz kicsit más oldalról, de a globalizáció témáját mi már 1986-ban a XXVII. Kongresszusunkon felvetettük. Szerintem az akkori időkhöz képest elég bátor gondolatokat képviseltünk és javaslatokat is tettünk. A világ ellentmondásos, egyszerre hordoz magában egy egységet, és mindinkább kölcsönös kapcsolatokká, kölcsönös függőségekké válik. Ezek azok az első - hogy úgy mondjam - tézisek, amelyek bázisán formálódott az „új gondolkodásmód”. Ha mi egy csónakban, egy hajóban, annak személyzeteként létezünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy ne fordítsuk fel ezt a hajót. S ez akkor lehetséges, ha összehangolt munka van, amikor szabályok vannak, amelyekre ezen a hajón a kapcsolat-viszonyok épülhetnek. Ha tudjuk hol „szorul” a hajónk. Ebben az értelemben, úgy vélem, ez jótékony (hasznos áldásos, üdvös) gondolat volt, amelyik egyáltalán megfontolásra késztetett bennünket. S az első, amire jutottunk, hogy csakugyan úgy van az, hogy ott a Fehér Házban ülnek és unalmukban azt fontolgatják, hogyan is tudnák a Kremlt, a Szovjetuniót, az egész Varsói Szerződést szétzúzni? Aligha. Nem is olyanok. Mi nem gondoljuk azt, hogy nekünk feltétlenül meg kell semmisíteni az Egyesült Államokat. Szerintem ilyen vad nézet nem jutott eszünkbe.

               KL

               Természetesen, Önöknek egészen más elképzelésük volt, az Európa Ház felépítése.

               MG

              Igen. S ha így van, akkor fontoljuk meg azt, hogy valami jót is tehetnénk, ahelyett, hogy veszekszünk. Tegyük fel egymásnak a kérdést, olyan leküzdhetetlen a szembenállás, amit kialakítottunk, a Falak, amelyeket felépítettünk, a létrehozott blokkok és az, hogy egymást elátkozzuk, méghozzá valóságos pszichológiai háború formájában. Egyébként szólva ezek nagyon fontos kérdések voltak. Ezeket meg kellett válaszolni, mert enélkül nehéz lett volna a megújulásra és az adaptálódásra gondolni már az új időkhöz és az új kihívásokhoz szükséges külpolitikában. Végül is ez jött elő, amit „új gondolkodásként” neveztünk. Mi úgy mondtuk, hogy a „peresztrojka” (átépítés) a nemzet számára, ez a demokratizálódás, az ország megújítása, ez a „glásznoszty” (a nyilvánosság), ez a nyitottság, ez az, ami a művelt társadalmunknak lehetővé teszi, hogy a legjobb oldaláról mutassa meg magát.

 Mi is történt nálunk a XX. században? Mi sikerült, mi nem sikerült? A projektünk ezzel kezdődött. A külpolitikával, természetesen. S a legfontosabb, hogy az „új gondolkodás” már korán elkezdődött.  A globalizáció, ez egy objektív folyamat, és a politikát adaptálni kell ehhez a világ folyamathoz. De hiszen, ezzel egy időben az új gondolkodás - úgy vélem - kifejezésre jut mindenütt.

  KL

Igen. A maga idejében azt mondtuk, hogy a modern korra vonatkozóan ez a meghatározó.

      MG

      S, miért új? Amikor az atombomba megjelent, amikor a nukleáris verseny ahhoz vezetett - általánosan szólva, - hogy hatalmas fegyver készletek halmozódtak fel, - hiszen az Egyesült Államok és a Szovjetunió olyan hatalmas nukleáris fegyver készletekkel rendelkeztek, hogy ezerszer is meg lehetett volna mindent semmisíteni a Földön.

      KL

       S hogy ez ne következzen be, azért kellett az új gondolkodás?

      MG

       Igen. Hogyan is van ez? Gondolunk-e mi egyáltalán az emberi faj megőrzésének folytatásáról, vagy elveszejtjük mind azt, ami ezer éveken keresztül a Föld evolúciója során az élet formában született? Mindezt elveszejtjük, s ezzel a bolygónkat megsemmisítjük. Ez egyáltalában szólva, nagyon vad dolog. Úgy vélem, a nukleáris fenyegetettség, amely akkoriban fokozódott, a verseny erősödött, a pokoli fegyverkezési verseny, amelyről azt gondoltuk, hogy egyáltalán sikerülhet-e még vagy nehéz lesz megállítani. Már senki nem hitt ebben. Mi a Szovjetunióban, s ezt a barátainkkal is megtárgyaltuk, és Amerikában is tudták, hogy végbemehet úgy, hogy háború, nukleáris konfliktus kezdődhet. Korántsem a politikai döntésünk szerint. A politikai nézeteink ellenére. Az a rendszer annyira összetett, el lehet veszíteni felette az ellenőrzést. Pedig ez még csupán két ország, s ha nem fogunk hozzá a csökkentéshez, akkor mindenki keresni fogja a hozzáférést ehhez az abszolút fegyverhez. Valamilyen paranómia áll elő, amely vezérelne bennünket. Ezt kellett felfognunk, és javaslatot tennünk. Innen kezdődött. Természetesen az európaiak, különösen a közép-kelet európaiak, a mi szövetségeseink, velük kezdtük a megvitatását. Gyakorlatilag mindaz, amit elkezdtünk nálunk, általában megbeszéltük a barátainkkal.

      KL

      Vagyis mindenről tudtak?

      MG

       Valamikor Kádár János mondta - mi vele nagy barátságban voltunk, bár Önöknél sokféleképpen viszonyulnak hozzá, én úgy vélem, hogy a sors hozta úgy, hogy mindenek ellenére ilyen okos ember parancsnokolt Önöknél a megrendítő 56-os év után, és megóvta Magyarországot a hosszú idejű megpróbáltatásoktól, és egyáltalán mindenek ellenére Önök mégiscsak demokratikusak voltak, és voltak szövetkezetek, és kezdeményezések folytak a gazdálkodás más formáiban és így tovább. Bennünket mindig, engem legalább is mindig érdekelt, hogy mi is megy végbe Magyarországon. Tehát, azt mondta nekem, Mihail Szergejevics, Ön későn jött. Én meg mondom, hogy később születtem. Korábban nem voltam képes jönni. Valóban a bizalmi viszony tette lehetővé számunkra, hogy meggyőződjünk a közös igazságunkban. Kádár János az egyike volt azoknak, akik szorgalmazták a konfrontáció problémáinak megoldását. Magyarország már akkor együttműködött a nyugat-európai országokkal, voltak versenyképes termékei, képes volt az amerikai technológiát alkalmazni a kukorica termesztéshez, s ma is az egyike a legjobban  termesztő országoknak.

      KL

      Vagyis Ön szerint létezett valamilyen „magyar modell”?

      MG

       Igen, volt.

       Tehát, ezért, amikor megéreztük, hogy a barátaink is azon a véleményen vannak, hogy őket ez a konfrontáció egyébként már nyomasztja, és nem ad lehetőséget, hogy úgy mondjam kilépni az együttműködés keretein túlra,  a fegyelemmel elégedetlenek, az alakult ki, hogy létrehoztunk olyan struktúrákat, olyan mechanizmusokat, olyan realitást, ami már mindanyiunkat nyomaszt. A beszélgetéseink az Európa Házról, ez mind, hogy úgy mondjam már ezen koncepció realizálásával kapcsolatos projektek. Az „új gondolkodás” projektjei. S természetesen értettük, hogy szeretjük vagy nem szeretjük, vagy ők - az Egyesült Államok - szeret-e bennünket, nem ez az érdekes, nekünk velük közös dolgunk van.

       KL

       Igen, természetesen. Tehát az „új külpolitikai gondolkodás”-tól és a „peresztrojká”-tól kezdődően a világ valóban abszolúte más lett. Az utóbbi 10 év alatt szinte felismerhetetlen.

       MG

       Őszintén szólva ez az Ön kérdésének a második része. A globalizáció miként van.

       KL

       Igen. Miként értelmezi?

       MG

       Mindaz, amit csináltunk, s ami bennünket elvezetett az együttműködéshez, a nagyon felelős lépésekhez, a nukleáris és egyáltalán a fegyverzet csökkentéséhez, ahhoz, hogy lebontottuk a szembenállás falát, leültünk a tárgyalóasztalhoz megállapodni, demobilizálni a nemzetközi kapcsolatokat, mindez azoknak az embereknek a kolosszális munkája, akik az akkori struktúrában a politika élén álltak és megállapodtak. Erre emlékezni kell, és én minden partneremnek megadom azt ami megilleti.

       S most eltelt tíz év. Egy napot sem nyugtalankodom a tehetetlenség miatt, amiatt ami végbement a világban és nálunk. De annyi minden nyugtalanít abból, ami most folyik, nagyon erősen felzaklat. Egyenesen mondom Önnek, azt gondolom, hogy a barátaink nyugaton, amikor megszűnt a Szovjetunió, egyáltalában véve eldöntötték, hogy a zavarosban fognak halászni. Úgy vélem, hiába. Volt a Charta a Földről. Van a Bécsi Megállapodás, és vannak más dokumentumok, amelyeket mindannyian, akik ebben részt vettünk, elfogadtunk. Ezt a projektet én másként kezeltem volna. Szó volt az új világrendről, amikor az idősebb Bush megforgatta ezt az ötletet, mi pedig támogattuk. Az más kérdés, hogy hamvába holt ez az ötlet. De mi történt? A Varsói Szerződés eltűnt, a NATO maradt. Pedig, hiszen volt ennek a két blokknak egy transzformációs folyamata. Emlékezzen csak a NATO-ról szóló londoni tanácskozásra.

       KL

       És az, amit Önök Máltán aláírtak, az megvalósul, vagy nem teljesedik?

       MG

       Természetesen megvalósul.

       KL

       Teljesen?

       MG

       Stratégiailag. De ezt is, fékezetten (halogatással, késleltetve). Én egyszerűen azt gondolom, azt mondtuk: charta, a Párizsi Charta Európa számára, ez az összeurópai biztonság megteremtésének projektuma, de hát, felcserélték az. EBESZ-t, peremen kívülre került.  S, hát, hogy úgy mondjam a NATO-ra tettek. S az, hogy a NATO-ra tettek, ahhoz vezetett, hogy – ismételten -  ellentmondások keletkeztek. Önök beléptek a NATO-ba. Mi megállapodást kötöttünk. S nem érthető (nem világos), mi is ez? Egy jobb irányba megyünk-e, vagy nem? Itt ül Ön előtt az első számú kritikusa mindannak, ami új veszély, megosztás és új bizalmatlanság. És ezt különösen megerősítette Koszovo. Hiszen a legfontosabb annak a kísérlete, hogy a NATO olyan módon kezdett tevékenykedni, mely szerint a Biztonsági Tanácsra nincs szükség, a nemzetközi jogot figyelmen kívül lehet hagyni, és, hogy úgy mondjam, létre lehet hozni egy olyan precedenst, mi szerint nincs szükség az ENSZ-re, az már elaggott, öreg, kacat (döledezett, összeomlott), meg kell tőle szabadulni, - ez egyébként amerikai ötlet - hibás, persze. Hát okos is az elnökük Chlinton, - nem akarom ezt tőle elvitatni - intellektuális, mostanában ott magasra értékelik Őt, de amit egyébként szólva tesz, az európai ügyekben, a világ ügyeiben, bennem sok kérdést vet fel.

       KL

       Egyébként ezt a kritikáját Ön elmondja az új vezetőknek? Vannak olyan ismereteink, hogy Ön közvetlenül gyakran találkozik velük.

       MG

       Ezeket a következtetéseimet, megítéléseimet egyenesbe mondom. Az amerikaiak érdeklődéssel figyelnek rá, meg akarják érteni. Ők is nyugtalankodnak, miként lesz a továbbiakban. Ezért, - érti - létre lett hozva egy hatalmas esély Európa, az új, egységes, demokratikus, együttműködő stb. Európa transzformálására.

       KL

       De a folyamatok nem ebben az irányban bontakoztak ki.

       MG

       Igen, még nem. De azt mondanám, hogy az irány nyitottá vált, de nem indult be az ilyen mozgás.

       KL

       Amikor elkezdtünk a „peresztrojká”-ról, az „új külpolitikai gondolkodás”-ról beszélni, akkor saját használatra megfogalmaztam magamnak egy jelmondatot: át kell építeni a Szovjetuniót ahhoz, hogy integrálni lehessen az átalakított világba. Ön miként gondolja? A világ átalakult, és integrálni lehet belé legalább Oroszországot?

       MG

       A „peresztrojka” a világ számára még előttünk áll. A nyugati vezetőknek, a beszélgető társaimnak mindig azt mondom, mi azt mondjuk, hogy változnunk kell, Önök is azt mondják, hogy meg kell változnunk. Mi megváltozunk. És Önök? Ha Önök azt gondolják - hiszen így is történt, hirtelen nem lett a Szovjetunió, és már el is indult a szöveg a liberális eszme győzelméről, a nyugat győzelméről, a győzelemről a hidegháborúban - akkor miért is kellene átalakulniuk, minden úgy van, ahogy kell, ha egyszer győztek. A valóságban azonban ez egy hazug (hamis) beállítás, abszolúte, mert a „peresztrojka” politikája győzött, s nem egyszerűen csak a „nyugat”. Ez az eszme, s az egész világon  győzött, és nem pedig az egyik győzött, a másik meg vereséget szenvedett, mindannyian győztünk, és mindannyian vereséget szenvedtünk a fegyverkezési versenyben. Tíz trillió USD- használt el a Szovjetunió a fegyverkezési versenyben.

       KL

      Ha ezt az építésre használták volna? Ha a gazdaságba épült volna be? Elképzelni is nehéz mi lett volna a Szovjetunióból, vagy Oroszországból.

       MG

      Azért képzelje csak el! Ez engem Hegel tanítására emlékeztet az abszolút eszméről, amely a porosz monarchiában realizálta magát. Ez a hatalmas ember fontolgatta, fontolgatta és arra jutott, hogy itt a történelem vége, a porosz monarchia. Most pedig a történelem vége: a liberalizmus. S egyszer csak kiderült, hogy Európában a szociáldemokraták kerültek a hatalomhoz.

       KL

       Mellesleg szólva, a szociáldemokratákról: tudunk róla, hogy Ön létrehozott egy szociáldemokrata pártot. Erre azért volt szükség, hogy úgy mondjam, az új körülmények között terjesszék a baloldali elveket?

       MG

       Ez egyáltalában véve a „peresztrojka” és a „glasznoszty” folytatása. A puccs megszakította nemcsak a decentralizáció folyamatát és az új szövetségi megállapodáshoz vezető utat, de  meghiúsította a párt megreformálását, amelyet 1991novemberében  képzeltünk el megtenni a soron kívüli kongresszuson, s annak a programnak a bázisán, amely feltárta a szociális problémákat, s amely egy szociáldemokrata program. Éppen akkorra gondoltuk, hogy ezen a kongresszuson elvégezzük az elkülönülést: létrejön a kommunista párt és a liberális, meg a szociáldemokrata párt is. De ez a lánc megszakadt. Később jelentkeztek - az úgymond már posztszovjet időben, a jelcini érában, - életre keltek szociáldemokrata, szocialista felfogású pártok. Tizenkét ilyen párt került bejegyzésre. De ezek embrionális pártok, „cinkosok”, körök, alapvetően moszkvai körök, néhányat kivéve. Ezeken kívül komoly pártok, a perifériáról is, megalapozottak, néppártok nem voltak. A KPRF (OFKP) ebben a sorban szintén megállt félúton. Ha önöknél Közép-Európában a kommunista- és munkáspártok megreformálásának folyamata messzire is ment, más pozíciókat foglaltak el - vagy szocialista, vagy szociáldemokrata, liberális stb. lettek, - de, hiszen ott is végbe ment az elkülönülés. Sőt némelyik már választást is nyert, azután veszített.

       KL

       Mégegyszer veszített, majd újra lábra állt.

       MG

       Az adott esetben Magyarországon. Bár meg kell mondjam, a Horn Gyula kormánya ugyan Magyarországon elveszítette a legutóbbi választást, de tudja miért veszített, mert a tevékenysége periódusában el kellett végeznie azt, amit nem tettek meg a liberálisok. Hiszen liberális reformokat hajtottak végre. Ezért, természetesen a kritika az ő hibájukra vonatkozik. Az ő hibájukra, de - azt gondolom - idővel megértik, hogy ez a párt nagyon sokat tett azért, hogy a magyar nép boldoguljon. Na és nálunk, miért indultunk el mi is, most és nem korábban? Azért mert az emberek nem akarnak már visszatérni az elmúlt kommunista rendhez, az idősebb nemzedék ........... a fiatalok, a közép nemzedék - kevés kivétellel - nem akar hátra felé mozogni, lemondani a szabadságról, a demokráciáról, mindenről, amit a peresztrojka adott az utolsó években. És a másik, a jelcini reformok tíz éve azt mutatta meg, hogy a „fundamentalizmus” is bolsevista, csupán más előjellel. Maga Jelcin elnök rákényszerült, amikor - a Szövetségi Gyűlésnek küldött üzenetében - elismerte, hogy 12%-al nyertek, s azután veszítettek. Igen, ma Oroszországban a szegénységi küszöb alatt él a lakosság kétharmada. Ez egyszerűen nagy baj. Valóban. Nem régen találkoztam az Egyesült Államok új Elnökével, beszélgettünk, - hiszen ismerem őt, régi ismerősök vagyunk - és mondtam neki, úgy vélem, arról kell mégiscsak gondolkodnunk, hogy megtaláljuk az együttműködésünket érintő pontokat az üzlet terén, hogy a kapcsolatunkat program szerint nem annyira a megbeszélések, a rendezvények, a biztonság kérdései kössék össze. Mert, amikor a kapcsolatok az üzlethez kötődnek, amikor függünk egymástól, akkor nagyobb a felelősségünk azokban a kérdésekben is. Tehát, azt mondta nekem, biztos vagyok benne, hogy Oroszország természetesen kiegyenesedik, mert az a potenciál, amellyel rendelkezik ehhez elegendő. Ez egy hatalmas intellektuális potenciál, és átfoghatatlan természeti erőforrások. És ezt követően bizonyos idővel kaptam tőle egy levelet, amelyből kiderül, hogy most mégiscsak ráhangolódott arra, hogy új napirendre térjünk rá. Ez nem lesz egyszerű, mert nem kevés kérdés van, és eltérések is vannak és nemcsak velünk. De, ami az együttműködést érinti az üzleti szférában, különösen a legfejlettebb technológiát illetően, - én most hoztam létre Andrej Kokosinnal, az Akadémia levelező tagjával, parlamenti képviselővel, aki korábban a Biztonsági Tanácsunk titkára volt, egy olyan alapítványt, amelyik a legfejlettebb technológia támogatását szolgálja. S máris elkezdtük a kontaktusok kialakítását Németországgal, Japánnal és az Egyesült Államokkal, és nagyon nagy az érdeklődés irántunk.

       KL

        Ezt örömmel hallom, de van e konkrét eredménye is?

       MG

       Ezért mondom, hogy van perspektívája az együttműködésnek. Én azt gondolom, hogy Oroszország még át tud törni. De, ha mi most, elszámítjuk magunkat a stratégia megválasztásában, abból a nagyon nehéz helyzetből való kijutásban, amit az Elnök káosznak nevezett, s amit örökségül kapott, akkor az esélyünk az áttöréshez, lecsökken. A sanszunk pedig valójában meg van, ez a természeti erőforrásaink, technikai erőforrásaink, és különösen az intellektuális potenciálunk. S különösen kellemes megjegyezni, hogy ismét van érdeklődés az iskola iránt, ismét nagy a felvételi konkurencia, mind a matematikai, mind a közgazdasági, a jogi fakultásokra, ez örömteli. Volt egy olyan időszak, amikor nagy volt a visszaesés. Most ismét növekvő. A mi oktatási rendszerünk - minden hiányosságával együtt, ami a kommunista ideológiához kapcsolódik, - a széleskörűsége, a vizsgáztatás stb. nagyon komoly oktatási rendszer. És még a legnehezebb időszakokban is Oroszország, a mi végzőseink versenyképesek a különböző olimpiákon, tanulmányi versenyeken. Úgy hogy az Elnök mindezt most átgondolja, fontolgatja, és néhány politikai program mellett, - amelyek a kormánykörökből származó központi programból vezethetők le, - már  hitet is tett. Ezek az oktatást, az egészségügyet, a kommunális gazdaságot érintik. S elsősorban olyan módon, hogy még egyszer nem lehet megengedni olyan megközelítést, hogy a ráfordításokat ezekre a reformokra a lakossággal fizettessék meg.

      KL

      Mihail Szergejevics, tudjuk, hogy Önnek Jelcinnel nem voltak nagyon jó kapcsolatai. Milyen viszonyban van az új Elnökkel? Találkoznak, hallgat Önre?

      MG

      Úgy mondanám, hogy közöttünk nincs valamilyen megállapodás, nincs szerződés, nincsenek rendszeres találkozóink, mondjuk havonta egyszer vagy kétszer, vagy mondjuk hétfőnként. Ilyen nincs. De a viszony közöttünk, úgy vélem, nagyon komoly, felelősségteljes, erős, és tudunk beszélgetni a kollegiális viszonyról. Ő, egy nagyon okos ember, komoly ember. S ez számunkra reménykeltő, mert ez alatt az idő alatt nagyon nagy utat járt be, a progresszív erők irányítását tanulja meg, sajátítja el ez az ember. Sok újat lát, most azt látta meg, hogy amilyen programokat vetettek most elé, azok olyan megközelítéssel készültek, hogy a nép megint kimarad belőlük. Így pedig nem lehet az ügyeket intézni. Hiszen a nép ma az Ő legnagyobb erőforrása. A nép támogatja Őt. Mindennek ellenére támogatja, ha hibázik is, ha valamit nem is dönt el, vagy éppen valamit megenged, ha valami nem készül még el. Meg is kell érteni, hiszen ekkora országban egy év alatt korrigálni a folyamatokat nem olyan egyszerű. Én érzékelem a progresszivitását. Egyébként a közelmúltban a partneremmel, Konsztatyij Tyitovval, Szaratov kormányzójával, Rosztovban voltam, - Ő a vezetője a Szociáldemokrata Pártnak, én pedig az egyesülteknek és most egyesülünk, - körbeutazzuk a hét körzetet, az egész országot, hogy találkozzunk az aktivistáinkkal, ebben részt vesznek a teoretikus professzorok, meg mi a politikusok, s így megy végbe ez az egyesítő folyamat, lelki beszélgetésekkel. Tehát, ott egy sajtótájékoztatón feltették nekünk a kérdést, hogyan fogunk részt venni a következő elnök választási kampányban? Ezt a kérdést már megtárgyaltuk, - mert ez beletartozott azon megvitatandó kérdések körébe, - mit a kérdések a hatalomról, a tulajdonról stb. - amelyeket el kellett dönteni az egyesüléshez, ezek között volt a következő választás is. Arra a pozícióra helyezkedtünk - s ez mindkét párt pozíciója, - és ezt közzé is tettük, hogy Putyint fogjuk támogatni.

       KL

       Értem, és ez nagyon érdekes.

       MG

       Igen, s azért, mert most látjuk, hogy ez az ember már tudja, mit kell tennie a hatalommal, eligazodik a legtöbb kardinális kérdésben, saját álláspontja van, s elővigyázatos, ami nagyon fontos, mert Oroszországban sok a bravúroskodó „fenegyerek”. Nekem kialakult a véleményem, s ez szilárd, ennek az embernek van karaktere, ambíciója, de ez normális ambíció, milyen is lenne az ember az Elnök szerepében ambíció nélkül. Úgy hogy, ha a máról beszélünk, akkor most a társadalom abban reménykedik, hogy az Elnöknek sikerülni fog kibontakoztatni úgy a folyamatokat, hogy jogszerű rend kezdjen el működni, a bíróságok működjenek, a vertikumok, a hatalmi ágak megosztása, most éppen ezen munkálkodnak.

       KL

       Az Ön koncepciójában a peresztrojkáról szintén a hatalom megosztásról volt szó. Feltehetek Önnek egy kérdést azzal kapcsolatban, hogy a mostani Elnöknek és magának Oroszországnak nagy problémája - s nem csupán belpolitikai, hanem külpolitikai is, - ahogyan Ön is említette, hogy nem egészen az elképzelt irányban zajlottak a folyamatok, és most ezért is ismét erősödik a feszültség. Miként lehet úrrá lenni a kialakuló új feszültségeken?

       MG

       Ha egyáltalán valaki szemünkre vet valamit, és hogy úgy mondjam akar valamit a feszültségről, - ezt nem ritkán megkapjuk a nyugati sajtótól, - hogy megint arra készülünk Oroszországban, hogy nyomort hozzunk létre, hogy valakiket üldözzünk. Semmi ilyen nincs. Ezt én felelősséggel mondhatom. De azt is, hogy az együttműködést kell fejlesztenünk. Mi alakult ugyanis ki, a természetes partnereinkkel, akiket ismerünk, tanulmányoztuk egymást, a nyelveket tanultuk, stb., a Varsói Szerződés volt tagállamaival a kapcsolataink nagyon legyengültek. Egyszer. S miért is a Varsói Szerződés, amikor a posztszovjet térségben Jelcin gyakorlatilag mindent összeomlasztott. Putyin erre most nagy figyelmet fordít. Kiderült, hogy amikor elkezdtünk a komoly projektekhez nyúlni, Oroszországban nem vagyunk erre képesek Ukrajna, Belorusszia, Kazahsztán nélkül, más esetekben pl. a könnyűiparban Tadzsikisztán együttműködése nélkül. Hiszen valamikor így volt ez kitalálva, a munkamegosztás. Nálunk a kooperáció szintje magasabb volt, mint ma az Európai Unióban. Mindezt felrobbantották, minden le lett rombolva.

       KL

       E helyett lett volna az „új szövetségi megállapodás”.

       MG

       Igen, és néhány nap múlva lesz éppen tíz éve, hogy nem lett belőle semmi. De Putyin most alaposan foglalkozik ezzel, nem elsietve, de foglalkozik az integráció, az együttműködés folyamataival a posztszovjet térség keretei között. A megközelítése a következő, én már ismerem.

       KL

        És támogatja is?

       MG

        Igen, támogatom. A realitásokat figyelembe véve, számolva a Független Államok Közösségével, mint realitással. Bizalommal kell irántuk lenni, tisztelettel, és nem számolni, nem kívánni, hogy mikor történik velük valami. Amikor erről Jelcinnek beszéltek, azt mondta, semmiség, úgyse tudnak mit kezdeni magukkal, térden csúszva másznak Oroszországhoz. Ez olyan szemlélet, ahogy mondani szokás, hogy a „barlangtól bűzlik”, ez egy barlangi ideológia és politika. Nem, az integráció végbe kell, hogy menjen és végbe is fog menni. Ebben biztos vagyok. Még akkor is, ha ezek a politikusok nem lesznek képesek a kor kihívásainak megfelelni, maga az élet fog rákényszeríteni az együttműködésre. Kazahsztánnal nagyon össze vagyunk kötve, Ukrajnával és Belorussziával is.

       KL

        S miként gondolja, a volt szocialista országokkal a kölcsönös kapcsolat hogyan alakul, többek között Magyarországgal?

       MG

        Igen, amikor engem erről kérdeznek Európában, akkor azt mondom, hogy önök Európa építéséről beszélnek, igen létezik a nagy Európa, s nincs erről itt mit hosszasan, körülményesen beszélni, s az időnket vesztegetni. De egységessé, együttműködővé kell tenni, integrálttá, ez már olyan feladat, amelyet meg kell oldani. S Ön miként gondolja? - kérdezik. Én meg azt mondom, hogy ha valaki azt képzeli Európát egységessé lehet tenni az Európai Unió köré fonva, az nagyon mélyen téved. És egyébként szólva minden egyesülésnek van egy korlátja. Ahogyan az impériumok (birodalmak), először fejlődnek, bővülnek, azután egyszer csak széttöredeznek. Van egy határ, amihez nem szabad eljutni. Az Európai Uniónak is látnia kell ezeket a határokat, mert másként bekövetkezhetnek a repedések. Önöknek meg nem sikerül megkapni még az „ajándékokat”.

      KL

      Bennünket még fel sem vettek, úgyhogy még nem érint.

      MG

      Persze, tudom én, csak mondom. Tehát, én azt mondom Európát nyugatról és keletről kell építeni, és én mindig hozzá teszem és középről is. Magyarország, Csehország, Lengyelország tapasztalata különösen értékes, nagyon komoly tapasztalat, nagyon érdekes, s ezért figyelni kell rá. Azt gondolom, hogy itt van az együttműködéshez érdeklődés Nyugat-Európa és Oroszország oldaláról, és Közép-Európa keretei között meg Dél-Európából. Konkurencia lesz, ez természetes, s legyen is, jobbak lesznek a projektek, a minőség, valami olcsóbb lesz, s mindez a javunkra válik. De nem szabad eljutni a kereskedelmi, a befektetési háborúkig, pont ellenkezőleg, össze kell fogni az erőket, az egyesült Európa projektje ezt követeli meg. S ami a posztszovjet térséget illeti, Oroszország nélkül, az integrációs erőfeszítései nélkül, az egyéb országokkal való együttműködés feltételeinek a megteremtésére törekvés, nem sikerülhet. Ami magát Oroszországot érinti, most már megértettük Oroszországban, hogy tíz év elveszett abban, ami a volt Varsói Szerződés országaival való együttműködést érinti. Nekem úgy tűnik, hogy van még esély arra, hogy ezt kijavítsuk. Azok az emberek akik ismerték egymást, emlékeznek - s ez nagy dolog - egymásra. Ettől mindannyian csak nyerhetünk. Ettől magabiztosabban érezhetik magukat ezek az országok - a magyarok, a csehek is - az együttműködésben másokkal, a nyugatiakkal. Ez lehetővé teszi a választást, a manőverezést, a magabiztos cselekvést. Nekünk pedig maga az Isten rendelte úgy, hogy sok mindenben azt tegyük, amit tettünk, természetesen meg kell tisztítani azt, ami megmaradt attól, ami nem érthető, ami nem magyarázható meg. Most már világos, hogy Közép-Európa országai nyugatra fordultak, és gyorsan, azután tanulmányozták, megértették, hogy Keleten is dolgozniuk kell. Ezt mindannyian jól megértették. Jelcin szintén azt gondolta, hogy azért mert szétrombolta a Szovjetuniót és a Kommunista Pártot, majd a tenyerükön hordozzák. Micsoda naivitás. Hát egy politikus kergethet ilyen ábrándokat?

       KL

       Rendben van. Miután Ön együttműködik a nyugati vezetőkkel, jól ismeri őket, hogyan vélekedik, milyen módszerekkel, milyen formában, milyen lehetőség van arra, hogy valóban magabiztosan tudhassuk, hogy van lehetőség a feszültség megszüntetésére, és együtt lehet majd dolgozni? Van ennek realitása?

       MG

       Tudja, egy nagy kérdést hozott szóba. Valóban nekünk hiányzik a vezérlés a globalizáció feltételei közepette, s a globalizáció a nyitottság feltételei közepette a fejlett országok érdekében működött. A szegény országok még szegényebbek lettek.

       KL

       Ennek következménye Settlei, s ami ott az utcán történt?

       MG

       Igen, igen. S ezért én azt gondolom, hogy nagyon sok függ majd Európától. Ha maga Európa erőre kap, s új oldalt nyit az együttműködésben Oroszországgal, és az Európai Unió keretében folytatódni fog a progresszió, akkor azt kell mondanom létre lesz hozva egy hatalmas erő központ, olyan központ, amelyik hatni tud az egész világpolitikára, a világra kiterjedő folyamatokra. Ezért lehet, hogy ez ma a legfontosabb. Erre a központra, az együttműködésre és az erős Európára szükségünk van nekünk európaiaknak, s szüksége van az Egyesült Államoknak is. S nincs szükség arra, hogy kialakítsunk valamilyen Európára szóló együttműködési terveket az Egyesült Államokkal szemben. Ez badarság, ez üres fecsegés. Ezt ki kell vetni a fejekből. Nem lesz nyugodt, normális, magabiztos, dinamikus Európa, ha antiamerikai vagy antiorosz alapokra fog felépülni. Azt gondolom, hogy az erős Európa, jó partnere lesz a dialógusra minden kérdésben az Egyesült Államokkal. Nekünk pedig meg kell reformálni az egyesült nemzeteket. Nekünk ki kell alakítani az összeurópai intézményeket, a biztonság és az együttműködés területén. S ebben az értelemben nekem nem igen tetszett néhány „tábornoki szemrehányás” az idősebb Bush volt biztonság politikai tanácsadójától, aki az egyik olasz lapnak adott interjúban arról szólt, ami mellett én mindig is felléptem, az európai biztonsági tanácsról, amelyben minden európai, aki aláírta a párizsi chartát képviselteti magát, s a csoportjaik által kidolgozásra kerül a biztonságpolitika. A NATO, mint katonai elem megmaradhat, de nem a NATO-nak kell eldönteni a politikát. A Skoultrouff pedig azt mondta, hogy Ő amellett van, hogy legyen valamilyen direktórium, amelyben képviselve lesz az Európai Unió, Oroszország, Amerika, a semleges országok. Vagyis úgy nézne ki a Direktórium, hogy az országok különböző rétegei lennének benne képviselve.

       KL

       Ez nagyon érdekesnek tűnik politikai nézőpontból. De, miként néz ez ki gazdasági oldalról? Ön hogyan képzeli el?

        MG

        Gazdaságilag mivel rendelkezünk? Van nekünk ugye az együttműködésre az Európai Unió, azután itt a posztszovjet térségben az új szervezetek, az Eurázsiai Közösség szerveződik.

        KL

      S valamilyen alapok, esetleg?

      MG

      Ezek eszközök. Ha nem lesz nálunk valamilyen bázis, amelyik   megvalósítja az együttműködés azon elveit, amelyek elismertek és megvalósulnak az Európai Unióban, itt a posztszovjet térségben, akkor nem lesz semmi. Azt mondom mindez meg kell, hogy legyen, bázisnak lennie kell, és akkor nálunk is lesznek nagy projektek. Például egész Európa számára létrehozni az energetikai bázist. Ebben mindenkinek részt kell venni. Egyesek megosztják a természeti erőforrásaikat, mások a területükkel, a rendszereikkel stb., vesznek részt. Ezek nagyon érdekes projektek.

       KL

       Valóban nagyon érdekesek.

       MG

       Nagyon érdekesek. S hát az amerikai partnerek gyakran kérdeznek, azt mondják: ezt a gázt hová is kellene, melyik irányba elfordítani? Mert, hogy ez az Oroszország megint leigáz valakit. De nem lehet már senkit leigázni. Még Amerika se tudna, az ő erejével, még ha a GDP-je már közel is van ahhoz, hogy a világ 30%-át tegye ki, mégse sikerülhet neki sem a világ egészével megbirkóznia. Adja Isten, hogy Macedóniával és ... nem is folytatom. Azt szeretném, hogy mindannyian megértenénk, hogy a világ más lett, más koordináta rendszerben van már, és mások az elvei, és más a politika, a mechanizmusa. Természetesen az együttműködés mechanizmusa, ha nemzetközi szinten beszélünk, akkor ez egy nemzetközi keretek közötti együttműködés integrációja, a pénzügyi, a kereskedelmi és más mechanizmusoké. Ezen szabályok közül sokat még a hidegháborúból örököltünk, s nem egyenrangúak, már nem felelnek meg. Ezért ezt a kérdést az Elnökünk - úgy vélem - az amerikaiakkal, s főként az elnökükkel megvitatja. A kérdés Oroszország belépése a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetbe, hiszen mi olyan egyszerűen nem tudunk oda belépni. Miként Kína, amelyik jó néhány évig vívta a harcát a belépésért. Ha jól tudom, még nem vették fel?

       KL

        De, már igen.

       MG

        Azért mert, - tudja-e - Kínának be kellett mutatnia azokat a szabályokat, amelyek megfelelnek az érdekeiknek. Nem lehet úgy építkezni a világban, hogy az csupán egy ország-csoport, vagy egy ország érdekeinek feleljen meg. Úgy kell építkezni - s egyébként ez az egyik alapelve az új gondolkodás módnak -, hogy ne az erőszakra, a kényszerre támaszkodjunk, hanem az érdekek egyensúlyára, a dialógusra (párbeszédre), a nyitottságra, amely csökkenti a szembenállást. Én gyakran felteszem a kérdést. Miért van az, hogy megint mindenki elkezdett foglalkozni a fegyverkezéssel? A fegyvergyártás növekszik, a fegyverkereskedés erősödik, félelem van attól, hogy több ország el kezd nukleáris fegyvereket létrehozni, meg más tömegpusztító fegyvereket. Tehát, valami rosszul van. Ez azt jelenti, hogy továbbra sem hiszünk egymásnak. Valószínűleg a fejlett országok semmibeveszik azt, amit megbeszéltünk, hogy a világ integrált legyen. Senki nem arról beszél, hogy a világban minden egyenlősítve legyen, az éltnek szabványai legyenek, ilyen soha nem lesz. A világ annyira különböző, hogy nem lehet mindent hasonlóvá tenni. De lehet, hogy attól félnek, hogy elvesznek tőlük valamit. De, nem. Arról van szó, hogy azoknak az országoknak is legyen lehetőségük, amelyek fejlesztenének, a termelésüket, új technológiát, a társadalmi viszonyokat, hiszen ezek ma szegénységben vannak, ezeknek a nemzeteknek alá van ásva az egészsége. Erről kell elgondolkodni. A bumeráng dolgozik, már működésbe jött. Mit jelent a seatl-i mozgalom, éppen ez az. Ha valaki azt próbálja meg, hogy ezt azonosítsa a megbolondult, bandita csoportocskákkal, amelyek betörték az üzletek kirakatait, és mindent elraboltak, ami az útjukba került, az nem érti, hogy nem erről van szó.

       KL

       Ilyenek mindig is lesznek. Mélyebben kell nézni ezt az ügyet.

       MG

        Igen. Figyeljen csak, hiszen Genfben háromszáz ezer, nagyon szervezett, tekintélyes, komoly ember ment az utcára. Egy hónappal a genfi találkozó előtt mi fórumot tartottunk, arról, amit majd ott fognak megtárgyalni. S erre meghívtuk a seatle-i mozgalom képviselőit, akik előadásokkal szerepeltek, részt vettek a vitában, és komoly népek voltak. Nagyon komolyak.

       KL

        Önt jól fogadták?

       MG

       Mi hívtuk meg őket, mi voltunk a szervezők, és együttműködünk velük. Szükség van dialógusra, szükség van párbeszédre. Meg kell érteni, hogy nem lehet elzártan tartani. Miért van az, hogy „is goy”-ok az irániak, az irakiak, és még az észak-koreaiak is? S akkor nem „is goy” az a világ, amelyik egy- másfél dolláron él? Ez akkor mi, rezervátum? S egyáltalán, miként lehet morális pozícióból vélekedni, ha tudod, hogy már nemcsak harmadik világ van, hanem negyedik is. Ami egy milliárd háromszáz millió főt jelent. Mi mindannyian annyira függünk már a globalizációtól, mondjuk valahol Indonéziában valami elindult és egészen hozzánk gurulgatott.

       KL

       Egyuttal eljutottunk az ekológiai (környezetvédelmi) problémákhoz. Igaz az, ahogyan én ismerem, Ön az egyik vezetője a „zöldek” világmozgalmának?

       MG

       Igen, s ezzel kapcsolatban is mondom, hogy volt a kiotói megállapodás, és volt a rioi konferencia, ezután a találkozó után tíz évvel - éppen az idén kell majd találkoznunk, vagy jövőre - hogy leszűrjük a tapasztalatokat, de már látom, hogy siralmas tapasztalatok lesznek, mer hiszen Rióban torpedózták meg a fejlett országok, hogy ne kelljen messzire mennünk ezekben az ügyekben. S tényszerűen - természetesen valamit azért csinálunk, a nemzetközi charta alapján készültek nemzetiek is, vagyis valami azért történik - de nagy programok, mint pl. a légkör szennyezés ügyében - amellett, hogy egészségkárosodást okoz, meg klíma változást, az amerikaikat ez nem érdekli. Az pedig bennünket érdekel, hogy önök miket rendeznek, hogy mindenütt jelen vannak, mindenbe beavatkoznak, - miért van ez így- önöknek elegendő, hogy önök felismerjék valamelyik szférában az érdeküket, s máris cselekszenek. Ez így nem lehet. A nemzeti érdekeket most már szintén a globalizáció kontextusában kell kezelni, s azzal számolva, hogy vannak mások is, akiknek nem kevesebb, hanem több az érdekeltségük. Valamikor az amerikaiak nekem azt mondták, amikor arról beszéltem, hogy ők nagyon belekapaszkodnak az amerikai életforma propagandájába, ugyanúgy, mint mi korábban a kommunistába, amikor ezt a modellt tartottuk a boldogítónak, amiként önök, amikor azt hirdetik, hogy Amerika egy „fénylő város a dombtetőn”. Mögöttünk van a hidegháború, mögöttünk hagytuk mindkét oldal fecsegése-locsogása, mi már más világban élünk és komolyan kell nézni a dolgokat. A fogyasztói társadalom nem igazolódott be, az erőforrások olyan pazarlásához vezetett, és a természeti kincsek olyan felhasználásához, hogy mi elherdáltuk a természetet, és felrobbantjuk - ahogy mondani szokás - magunk alatt azt a hajót, amelyen ülünk. És azután, ha elterjed az önök egész életmódja, az életvitelük standartjai, és azon vannak, hogy azon szabványok szerint éljenek, ahogyan önök élnek, önök pedig, - nem egészen háromszáz millió lakosként, - annyit fogyasztanak, hogy elfogyasztják 44% -át a világ egész elfogyasztott energiájának, akkor honnan vegyük az energiát, ha a többiek is úgy akarnak élni, mint önök. Egyszerűen, elgondolkodtak már ezen? És nekem néha felrémlik, lehet, hogy azért hozzák létre ezeket a hatalmas fegyveres erőket, és fenn tartják azokat, sőt növelik a ráfordításokat, piacokat hoznak létre, hogy megtartsák ezt a parazita-kolosszust, amelyik semmi jóra nem vezet, mert nem hisznek a demokratikus, humanista perspektívában. Nem hisznek abban a világrendben, amelyről a római pápa azt mondja, hogy az új világrend stabilabb kell hogy legyen, igazságosabb, és humánosabb. Leghőbben vágyott idea. És azt gondolom, hogy megint fegyverrel kell megvédelmezni. S azt kell mondjam, amikor ilyen következtetésre jutunk, akkor mindez rányomja a bélyegét valamennyi politikai lépésre, nemzeti és nemzetközi keretekben egyaránt. Ez nagyon komoly dolog.

       KL

        Ez az, amit mindenképpen meg kell akadályozni. Hiszen ez a folyamat sehova nem vezet. Mit tehetünk? Mindenek előtt az együttműködéssel érhető el. S ismét visszatérek az Ön ideájához, mely szerint a feszültségtől az együttműködésre kell áttérni. A konfrontációtól a közös cselekvésre.

       MG

       Az erőszakról a párbeszédre, a dialógusra.

        KL

         A dialógusra és a dologra, mert cselekedni is kell. A beszéd önmagában már kevés, cselekedni kell. Arról is tudunk, hogy Ön egy alapítvány elnöke, amelyiket éppen Amerikában hoztak létre az együttműködés érdekében. Nem gondolja, hogy érdemes lenne egy ilyen alapítványt Európa számára is létrehozni?

       MG

       Úgy vélem, hogy szükségünk van egy ilyen alapítványra. S mindenek előtt Közép-Európa javára. Nem Oroszországban, s nem is Nyugaton, hanem éppen Közép-Európában.

       KL

        Gondolom mi magyarok nagyon szívesen részt vennénk ebben.

       MG

        Én is azt gondolom, hogy Magyarország erre nagyon is megfelelne. A cseh barátaim, pl. már azt javasolták, hogy nyissam meg a Gorbacsov-alapítvány filiáléját náluk. De én azt gondolom, hogy itt nem egy filiálé kell, hanem szükség van egy új alapítványra. Ez úgy is lenne elnevezve és a célja is az lenne, hogy vitákat és párbeszédet folytassunk, s azután a különböző egyéb területeken a kultúrában, a tudományban stb. meg lehetne találni a cselekvési lehetőségeket, a projekteket. Ez nagyon fontos lenne. Ez egy nagy integrációs projekt lehetne. Nem lenne ellenemre részt venni benne.

       KL

       Mihail Szergejevics, természetesen még nagyon sok nagy horderejű, fontos kérdés lenne, a világ ismét viharos, és szükség lenne sok olyan friss és világos gondolkodóra, mint Ön, olyan horderejű politikusra, aki képes megérteni, hogy mi történik a világban és megoldásokat, projekteket is tud javasolni. Nos, Ön mit javasolna?

       MG

        Mindjárt mondom. Az elmúlt években itt nálunk az Alapítványban tanulmányoztuk a globalizációt. Elkészült erről egy könyv is, megajándékozom vele, pontosabban a vizsgálati anyaggal, mert a könyv még nem jött ki. Elolvashatja majd, és érdekes lesz az ön számára, mert mi már nagyon is sokat tudunk a globalizációról. Azt látjuk, hogy a politika elmarad a világban zajló globalizációs folyamatoktól. A politikusok most abba gabalyodtak bele, hogy megnyerjék a következő választásokat az országaikban. A többi nem érdekli őket, pedig ez is összefügg a globalizációval. Félelmetesen összefügg, mi csak megkíséreljük észrevételezni. Úgyhogy én eldöntöttem az olaszokkal együtt, és a barátaikkal, az első volt Jack Delor, és elkezdtük a megalakítás folyamatát, hogy létrehozzunk egy alapot, a Politikai Davos-t. S miután ez valahol a Mont Blanc környékén van, ezért a neve lesz Mont Blanc Alap. Az első alapító összejövetelen már részt vett Jaruselzkij, Genscher, Andreotti, Solares, Nazarbajev.

       KL

        Vagyis azok az államférfiak, akik hatni tudnak az európai folyamatokra?

       MG

        Igen, és el is fogadtunk egy kiáltványt, és tovább fogjuk folytatni. Most egy kicsit zavarnak a választásokon bekövetkezettek, mert voltak bizonyos megállapodások az előző olasz kormánnyal, most azt leváltották, és találkoznom kell Silvio Berluskonival, hogy felélesszük a kapcsolatainkat, mert egyébként ismerjük egymást. Tehát egy ilyen fórum, amelyikben részt vesznek a tekintélyes régi és most is működésben lévő vezetők, el kezdheti kidolgozni a világpolitika számára a legfontosabb projekteket és irányokat.

       KL

       Azt gondolom, hogy egy ilyen projekthez, az Ön ilyen nagy horderejű ügyeihez, szükség van jó egészségre, s ezért is szeretnék Önnek nagyon sok egészséget kívánni, olyan „harci” felkészültséget”, amilyennel Ön most is rendelkezik. Egyuttal szeretném Önt meghívni Magyarországra, valóban már régen nem volt Magyarországon, ennek szükségét is érezzük.

       MG

        Köszönöm, és azt gondolom, hogy megtaláljuk a módját a teljesítésének. Főként az lenne még jobb, ha összekapcsolnánk valamilyen projekttel. Vannak jó ismerőseim a magyar emberek között, kapcsolatban vagyok pl. László Andorral, a Budapest Club képviselőjével.

       KL

       Még egyszer köszönöm a mai beszélgetést, s ha lehet majd folytatjuk Magyarországon.

        MG

        Én is köszönöm, hogy kezdeményezte ezt a beszélgetést , s így lesz valamilyen kontaktusom a magyarokkal.

        S kihasználva az alkalmat, szólok közvetlenül most már a magyarokhoz. Szeretnék mindenkit köszönteni. Nagy szeretettel viszonyulok Magyarországhoz, nagy tisztelettel, a néphez, az országhoz, és nagyon örülnék, ha valami hasznosat tudtam mondani számukra ebben a beszélgetésben.                          

Le CEMAAE est venu ce matin installer la colonelle Anne-Laure Michel à la tête de la plus grosse

Plus d'infos »

Varois, il était parti pour devenir marin, et l'armée de l'air l'a capté au bon moment, dans la spécialité

Plus d'infos »

A II. Világháború elvileg a hitleri fasiszta rendszer kapitulációjával zárult. Ugyanakkor, már a fegyveres harcok befejeződése  körüli zűrzavar – kik előtt és mikor (1945. május 8 vagy 9) kapituláltak a nácik, miközben Prágában még dörögtek a fegyverek, s a japán front is létezett még, nem beszélve az amerikaiak atom támadásáról Hirosima és Nagaszaki ellen stb. – is jelezte, hogy a béke átmeneti lehet, s a világrendben a szembenállások nem szűntek meg.

Nem is váratott sokáig magára a konfrontáció létének bejelentése.  Winston Churchill 1946. március 5-én elhangzott „fultoni beszédében” hirdette meg azt a „hidegháborút”, amely sok kanyaron át kitartott az 1980-s évekig. Nem részletezve mindazt, ami ez alatt a több mint három évtized alatt történt, tényként fogadhatjuk el a Nyugat által elképzelt végét, ahogyan Reagan „harangozta be” 1982. június 8-án Londonban a brit parlamentben elmondott „antikommunista kiáltványában”. Ebben a szovjet-rendszer bukását jósolta meg. Itt lényegi momentum, hogy a beszéd középpontjába a szovjet–amerikai viszony elhidegültsége került, amely a Szovjetunió legyőzésének eszméjében teljesedett ki, örökidőre „ráragasztva” a „Gonosz Birodalma” jelzőt, ezzel is elutasítva az együttműködés bármilyen formáját. Itt hangzott el a hírhedt kifejezés: „a történelem hamu dombján hagyjuk a marxizmus–leninizmust”. Reagan erősen ellenezte a kommunizmust, a brit népet pedig beszédében arra bíztatta, harcoljon a szabadságért, ahogyan Winston Churchill tette a náci uralommal szemben. (Ronald Reagan: Address to British Parliament. The History Place Great Speech Collection. Elérhető: http://www.historyplace.com/speeches/reagan-parliament.htm

Azért érdemes feleleveníteni a 40. évfordulós beszédet, mert igazából a mai történések forrása ebben rejtőzik. Nem részletezve valamennyi ideológiai, politikai, gazdasági, biztonsági stb. összefüggést, (ezt sok szerzőtől sok nézőpontból olvashatjuk!), a mára vonatkozó lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy a globálissá vált tőkés-világ nem tudta túltenni magát azon az 1917-s „résen”, amelyet az oroszországi proletár forradalom ütött a rendszerén, s amely előrevetítette  a kapitalizmus (a történelem menetében kialakult, a felhalmozott vagyonok biztosította elitek  hatalmának) megdönthetőségét. A Szovjetunió alternatíváját kellett volna a német fasiszta ideológia felhasználásával likvidálni, de „nem jött be” a számítás! A végén a második fronttal, az antifasiszta-szövetséggel, a jaltai-megegyezéssel stb. sikerült az emberiség előtt „tisztázni” az ideológiai-kompromisszum szerepét. De, az 1946-ban meghírdetett hidegháborúval, s mindazzal, ami a Truman-elvből, a Marshall-tervből, a Dulles-stratégiából stb. következett sikerült újra összedrótozni a tőke-rendszerét és elfedni az ideológiai rést. Az „orosz(szovjet)-alternatíva” kiktatása azonban megmaradt célként.

A technikai fejlődés posztindusztriális szakaszába lépve értékelték úgy az elitek, hogy eljött az idő a végső győzelemre. A globalizációs és interdependencia folyamatok megjelenése az idő-tér vetület általános leszűküléséhez vezetett, a II. világháború utáni világpolitikai és világgazdasági berendezkedés pedig nem volt többé alkalmas ennek kereteket szabni. A helyzet megoldását a gazdasági integráció kiterjesztésében, ha úgy tetszik, a globalizáció egy újabb lendületében látták. Biztonságpolitikai oldalról reális veszélynek tűnt, hogy a két oldalon felhalmozódott óriási mennyiségű nukleáris töltet kicsúszik az ellenőrzés alól és illetéktelenek kezébe kerül. Ezen felül felelősségtudatot ébresztett a szuperhatalmak vezetőiben a nyomasztó tény, hogy a rendelkezésre álló nukleáris potenciállal akár ezerszer is megsemmisíthetné egyik fél a másikat, és egy háború 1100 millió ember azonnali, további 1100 millió rövid időn belüli elpusztulását eredményezné. Az emberiség teljes megsemmisülésének a kulcsa a kezükben volt. A kollektív – értve ez alatt a világ népeit – biztonság kérdése tehát közös üggyé vált a 80-as évek közepétől. „Az enyhülés időszakában mindkét oldalról megtett lépéseknek is köszönhetően a világ olyan állapotba került, hogy szinte láthatóvá vált a hidegháború végének „célszalagja” – írtam én a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig c. könyvemben. Az USA azonban a nyíltan vállalt felsőbb rendűségétől vezérelve mindenáron győzni akart, és a SZU akkori vezetői sem szándékoztak lemondani a „világ-forradalmi folyamat” győzelméről. A „kézenfogva-befutó” helyett elkeseredett küzdelmű végjáték kezdődött a győzelemért. A felek újra rendezték soraikat és mozgósítva minden erőforrásukat, ismét egymásnak feszültek. A 40 évvel ezelőtti Reagan beszéd ezt hírdette meg, s az akkor már megszületőben lévő szovjet-elt váltás is a kompromisszum híveit toborozta.   . .  

Reagan 1982. júniusi beszédében megfogalmazott stratégiához tartozott azon projektek létrehozása, amelyek felkészítik a SZU és a szocialista országok aktivistáit a nyugat győzelmének elősegítésére, az ezekben az országokban várhatóan kialakuló ideológiai-politikai vákuum kitöltésére, ill. a majdani új rendszer vezető politikai elitjének a szerepére. Ezeknek a projekteknek a vezénylésére hozták létre az USAID és NDI szervezetet Madeleine Albright égisze alatt, az Einstein Alapítványt és Intézetet Gene Sharp irányításával. Mindezek működését, finanszírozását (Soros, Rockefeller, CIA stb.), hatékonyságát a Republikánus Párt szenátora, McCain koordinációja biztosította.

Végül is – az emberiség szerencséjére – 1989 decemberében sikerült kompromisszumos megállapodást kötni a két világhatalom mérsékeltebb vezetőinek, Mihail Gorbacsovnak és George Bushnak arról, hogy „abbahagyják” a szembenállást, vagyis „döntetlenre” adják! A Máltai Megegyezés egyik fél győzelméről vagy vereségéről sem szólt. Gorbacsov volt az, aki „félre-rántotta” a kormányt, hogy ne ütközzenek. A Szovjetunió erre „ráment”, de a világ megmaradt. A szovjet ideológia is átalakult, de a marxizmus él és fejlődik a közben megerősödött Kínában, Dél-Amerikában és Európában is. Az USA azonban győztesnek kiálltotta ki magát és a „vesztes” utód Oroszországot mohón letarolta. 

Négy évtized elteltével ismét visszatért a világ a kiinduló pontra. A globális kapitalizmus világa nem tűri meg a „réseket” a neoliberális ideológián nyugvó világrendszeren. Oroszország pedig nem hajlandó megalázottként, legyőzöttként gazsuálni. Most ismét kompromisszumos megállapodásra lett volna szükség, s az amerikaiakon lett volna a sor, hogy félre-rántsák a kormányt! Nem ez történt. 

Le capitaine Jérôme Favier, 33 ans, a perdu la vie en service le 1er juillet, à 33 ans. Il laisse derrière

Plus d'infos »

C'est l'heure des relèves. Au Sirpa Air, le pilote de Mirage 2000D Stéphane Spet va laisser le siège au

Plus d'infos »

Le député du Rhône Thomas Gassilloud a été élu président de la commission de la défense de l'assemblée

Plus d'infos »

Zahra Billoo attacked US Jews last year at the American Muslims for Palestine Conference, singling out as 'enemies' not only Jewish organizations but also "Zionist Synagogues." CAIR's national office came to her defense. After all, Billoo is the executive director of their San Franciso branch.

Among those Billoo targeted:

We need to pay attention to the Anti-Defamation League. We need to pay attention to the Jewish Federation. We need to pay attention to the Zionist synagogues. We need to pay attention to the Hillel chapters on our campuses, because just because they are your friends today, doesn’t mean that they have your back when it comes to human rights.

And Billoo also pointed out those Jewish groups that she finds 'acceptable':

Know your JVP leadership, your SJP leadership, your IfNotNow leadership, the list goes on. Know who is on your side. Build community with them, because the next thing I’m going to tell you is to know your enemies.

One would imagine that CAIR would agree with Billoo that groups like JVP and IfNotNow are groups that represent the kinds of Jews that are acceptable and can be associated with.

Which is kind of odd.

Because it is not at all clear if CAIR itself, which claims to be "America's largest Muslim civil liberties and advocacy organization," actually represents the US Muslim community it claims to serve.

Irina Tsukerman, a human rights lawyer and national security analyst, writes that CAIR is one of those Muslim organizations that have fabricated their human rights image:

through a combination of generous political donations and influence campaigns, and by outright disinformation, presenting themselves as the mainstream of Muslim American communities and as the authoritative voices on Muslim civil rights issues. In reality, these groups are a fringe minority recycling and cross-pollinating members from charity to charity, who nevertheless go to great lengths to suppress alternative voices. CAIR and others receive the sort of support that nascent community organizations do not; they portray themselves as pan-Islamic organizations ignoring the fact that Muslim American communities are culturally and religious diverse.

They have also gained legitimacy by being the only game in town and forming partnerships with political training groups, intelligence agencies and law enforcement, and soft power institutions.

Going a step further, Abdullah Antepli, Associate Professor of the Practice of Interfaith Relations at Duke University, has stated not only that Muslim organizations like CAIR and ISNA represent only a small fraction of the Muslim community in the US, but that such organizations pose a danger to American Muslims as well:

They don’t represent in any significant portion of the American Muslim community. They represent the organized Muslim community space, which is more or less like 10%. And they are bullying and thought policing that space irresponsibly, reprehensive really with so many consequences to the American Islam and American Muslim community.

Their damage is not limited to 10%. They are further alienating American Muslim communities. They are further marginalizing American Islam. They are damaging the image of Islam as a religion and Muslims as Americans, Muslims as a people. But by all means, they are not representative. [emphasis added]

This description of CAIR as a fringe group claiming a larger role for itself than it actually has, is supported by a Gallup poll published in 2011.

The poll supports CAIR's claim to be the largest organization representing the Muslim community -- if you compare it to how tiny the support is for the other groups. However, the fact that the majority of Muslim men did not think any Muslim organizations represented their interests or, put another way, that 88% of Muslim men did not think CAIR represented them is revealing. And the responses of female Muslims was no better.

But why doesn't CAIR have a large following?

In 2007, The Washington Examiner published information on the number of CAIR's members based on CAIR's tax records. It found that CAIR's membership plummeted from 29,000 in 2000 to less than 1,700 in 2006. Their annual income based on dues fell from $732,765 in 2000 when dues were $25, to $58,750 in 2016 when dues were higher at $35.

The terror attacks in 2001 may account for some of this.

But the article quotes M. Zuhdi Jasser, director of American Islamic Forum for Democracy, who puts the blame on CAIR itself:

• CAIR marginalized itself by exploiting the media attention it garnered in order to promote 'victimization issues' at the expense of representing the priorities of the American Muslims
• CAIR's sympathy for Islamism combined with its apparent inability to condemn Muslim terrorist groups was a turn-off for American Muslims who did not share their ideology.
• Some Muslims did not want to join an organization that may be linked to other groups that finance terrorism

According to The Washington Examiner, as a result of a shrinking membership and decreasing dues --

The organization instead is relying on about two dozen donors a year to contribute the majority of the money for CAIR’s budget, which reached nearly $3 million last year.

It would have been nice to know more about who was making those contributions because it seems likely that CAIR would have been more representative of the desires of those major contributors than to the few members who were paying dues.

Maybe it's time for another look at CAIR's membership and funding?

Another indication of CAIR's desperation is noted in the conclusion to the article, where it notes how CAIR exaggerates its role on behalf of the Muslim community:

CAIR constantly notes in its press releases that it cooperates with federal law-enforcement activities and claims to conduct sensitivity training for Homeland Security officials. A February press release from CAIR’s Chicago office says it met with Homeland Security immigration officials and made an agreement to “conduct sensitivity training to [Immigration and Customs Enforcement] officers and possibly prison personnel.”

When asked, officials from Homeland Security denied CAIR's claims, and a check of a database of government contracts since 2000 indicated that in fact CAIR was never awarded neither a grant nor a government contract.

A Homeland Security official noted:

The department does not have a formalized relationship with that particular organization. We do have formalized relations with other community groups with whom we do contracts for training and consultation on matters that are specific to a given community.

It is not uncommon for that particular organization to issue a press release attempting to overstate their interaction with the department. [emphasis added]

That was then. But what about now? 

It seems that CAIR is still desperate to stay in the spotlight.
How desperate?

The Middle East Forum (MEF) reported last year that CAIR opposed the appointment of a Muslim federal judge:

In a historic June 10 vote, the US Senate confirmed Judge Zahid Quraishi's appointment to the US District Court for New Jersey, making him the first Muslim federal judge in American history. Although the nomination received bipartisan support, an unlikely source sharply criticized Quraishi's appointment: a leading civil rights organization that claims to speak on behalf of Muslim American interests.

..."I would much rather have a white Christian judge with progressive values," said Zahra Billoo, head of CAIR's San Francisco branch, a supposedly non-partisan Islamic civil rights group. "It's not enough that he is Muslim. In fact, it's insulting," she added.

While the reasons given for opposing Quraishi were based on issues relating to his record, many Muslim groups were supportive of the appointment.

MEF suggests that CAIR's motives stem from jealousy -- and an inability to compete with an up-and-coming rival Muslim group:

Despite its former proximity to the White House, CAIR failed to accomplish what a relative newcomer to Muslim political advocacy circles has achieved in the first months of the Biden administration. Founded in 2017, the American Pakistani Public Affairs Committee (APPAC) is loudly claiming credit for Quraishi's nomination, insisting that it played an "instrumental role" in selecting the judge from among "dozens of potential candidates."
...While CAIR's own political action committee raised a paltry $4,250 in federal donations last election cycle, APPAC gave over $1.3 million to the Biden campaign in a single August fundraiser. During this event, Biden was chummy with Ahmed, calling the APPAC chairman a "vouching force" in his community. [emphasis added]

Billoo's latest attack shows that CAIR is not about to change what it sees as a tried and true formula of radicalization and attacks on the Jewish community to maintain its status, at the expense of American Muslims.

When I asked Hussein Aboubakr Mansour, director of EMET’s Program for Emerging Democratic Voices From the Middle East, about how representative CAIR was of the Muslim community, he replied:

I'm sure a majority of American Muslims are not interested nor invested in any kind of activism and just trying to live normally. However I'm sure CAIR supporters numbers went up due to the radicalizing effect on the progressive wave on Muslim youth.

What will it take before CAIR is seen for what it is?

(Originally posted February 1, 2022 on Elder of Ziyon)

Cet après-midi, à la même heure, toutes les tombes des disparus des unités relevant du commandement

Plus d'infos »

Természetesnek tartja szinte mindenki, hogy a magyar társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres átalakítása nem köthető konkrét dátumhoz, hanem hosszú távú folyamatban ment végbe. Mégis ki lehet jelölni legalább a kezdetét, az indító impulzusok idejét. Miután az egész „keleti” régiót érintette a változás, így a bennünket érintő időpontot is a globális térben találjuk meg. A hidegháború abbahagyásáról döntő 1989-s szovjet-amerikai csúcstalálkozók sorakoztatták fel a kelet-európai államokat a starthoz, s kitüntetetten a decemberben Máltán történt megegyezés adta a jelet az induláshoz.

A felkészülés jelei azonban már korábban érzékelhetőek voltak nálunk. A „hogyan-továbbiról” kibontakozó viták, az „ellenzéki-megmozdulások” stb., a ’80-s évek közepétől „borzolták” a politikai közéletet. Megszületett a reform-közgazdászok „Fordulat és Reform” c. vitaírata a gazdaságról, és annak kiegészítéseként Bihari Mihály tanulmánya a „Reform és demokrácia”, a politikai rendszer válságáról és a változtatás lehetséges módjairól. Szegeden a pártelit és az értelmiség széles köreinek részvételével elméleti tanácskozáson kísérelték meg egyeztetni az elképzeléseiket a „Szocializmus fejlődésének időszerű kérdéseiről hazánkban”. Sor került a „lakiteleki” és a „monori” ellenzéki találkozókra. Megszerveződött a „Magyar Demokrata Fórum”, ahol a nemzeti ügyek pártolását előtérbe állítók gyülekeztek, és a „Szabad Demokraták Szövetsége”, a liberális nézeteket vallók szervezeteként. Újra alakultak a „történelmi” pártok is. Felerősödtek a tüntetések a romániai magyarok lakta falvak lerombolása ellen; és a Dunán, a szlovákokkal együttes Bős-Nagymarosi Vízlépcső létesítésének megakadályozására. Lezajlott a ’88-s pünkösdi pártértekezlet, amely leváltotta és kicserélte az MSZMP vezetését, elnökévé választotta, de megfosztotta a hatalmától Kádár Jánost. Sor került Nagy Imre újratemetésére, amellyel – miként az emberek között elterjedt – egy korszak szállt a sírba. A temetéshez kapcsolódóan, ’89. június 16-án a Hősök terén tartott 1956-s szimbolikus megemlékezéssel pedig elindult az Orbán Viktor fémjelezte generáció színrelépése az új magyar társadalmi-politikai és főként gazdasági rendszer forgatagában.

A rendszerváltás negyedszázadának eseményeit, folyamatát számos elemzés igyekezett már feldolgozni és kiemelni a meghatározó rendszer-szervező tartalmakat, formai elemeket, mégis a magyar társadalom többsége továbbra is inkább bizonytalan a kialakult rendszer megítélésében. Ezt bizonyítják az ismétlődő gazdasági, pénzügyi válságok, az erősen differenciálódó társadalmi struktúra, a nagyfokú elszegényedés, sőt elnyomorodás, a marginálisan kis létszámú, „kivagyisággal” párosuló oligarchisztikus gazdagok rétege hátterében. A bizonytalanságból kialakult kiábrándultságot erősíti, a lakosság által már „belakottként” legitimált, demokratikus-köztársasági rendszernek az újabb és újabb „igazira váltására” lelkesítő, „fidesz-polgári keresztény-demokraták” kétharmados hatalomra jutása. Hiába lettünk közben a fejlett európai közösség, az Európai Unió tagországa, és részesedünk a felzárkóztatásunkra számunkra megítélt javakból, a „nemzeti összetartozás” lázában égő „permanens-forradalmi” rendszerváltók nem hagyják az „embereket” konszolidálódni, folyton-folyvást szabadság-harcot kell folytatniuk. 

Nehezen követhető ma már, hogy mikor és hol voltunk még a globálisan-integrált világ fő útvonala közelében, s volt e esélyünk ezen az úton járni. Ami azonban az utóbbi négy év változásaiból – az alkotmány helyére került labilis „alaptörvény” szinte személyre szabott politikai érdekérvényesítő – diktátumaiból kirajzolódik, nem erősíti a jövőjéről gondolkodó, a világban eligazodni vágyó, a civilizáció fejlődésével lépést tartani akaró, a szabadságban, egyenlőségben és a szolidaritásban bízó magyar emberek hitét, biztonság érzetét. Kellett nekünk, így kellett nekünk ez a negyedszázad?   

Melléklet: 1991-ben tartott előadásom a rendszerváltásról.

 A piacgazdaságra való áttérés társadalmi-gazdasági-, politikai dilemmái.

 Ma még Magyarországon nincs piacgazdaság, és világosan nem is látszik, hogy milyen lesz itt a gazdaság. Az azonban tény, hogy elkezdődött az átmenet valamibe. Alapvető kérdés, hogy milyen problémákkal jár ez az átmenet, s milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy megállapodott gazdasági-, társadalompolitikai helyzetbe kerüljünk.

A változások nehézségeit tapasztalva sokan kérdezik: miért volt szükség változtatásra, miért kellett egy konszolidált gazdaságirányítási, gazdaságszervezési modellből más irányba, a piacgazdaság rendszerének irányába fordulnunk. Egyáltalán szükség volt-e arra, hogy áttérjünk más társadalmi-gazdasági-politikai rendszerre?

A mai magyar közéletben szinte mindenki azt mondja, hogy rendszerváltás ment végbe. Sok tényező bizonyítja ugyanakkor, hogy még nem befejezett folyamatról van szó. Az áttérés állapotában vagyunk, bár vannak már bizonyos markánsan kirajzolódott tendenciák, de végső nyugvópontra sem a gazdasági, sem a társadalmi, sem a politikai folyamatok még nem jutottak. A "végső" alatt természetesen azt értve, hogy már egy kikristályosult, rendszerbe szervezett valamivel állnánk szemben.

A változtatás szükségességének alapvetően két makró összefüggéseket hordozó oka van, természetesen sok mikró- és mezoszintű indok mellett. Az első: a világban végbemenő tudományos-technikai forradalom oly mértékben rendezte át a termelőerőket a legfejlettebb országokban, hogy a kevésbé fejlettekhez képest nagyon rövid idő alatt rendkívüli mértékben „megugrottak”. A kevésbé fejlett országok - közéjük tartozik egész Kelet-Európa, a Szovjetunió is -, nem tudtak lépést tartani ezzel a tempóval. Az eredendő elmaradottságukat is figyelembe véve, jórészt azért nem tudtak lépést tartani, mert a termelési viszonyaik nem idomultak megfelelően a termelőerőkben lezajló dinamikus átalakuláshoz. És éppen azért, mert nem változtak, egyfajta féket képeztek a termelőerők fejlődésének útján.

A tulajdoni-, a politikai-, az elosztási rendszer, ha dinamikusan fejlődött volna, akkor segítették volna a termelőerők fejlődését, de miután konzerválódtak abban a formában, amelyet a politológiai terminológia „parancsuralmi rendszernek” nevez, így nem tették lehetővé, hogy dinamikusabb fejlődés következzék be. Szükség van tehát a parancsuralmi rendszer megszüntetésére, a termelési viszonyoknak az átalakítására, hogy mind a tulajdoni, mind a politikai, mind az elosztási rendszer oly módon alakuljon át, hogy lehetővé tegye, elősegítse a termelőerők dinamikusabb fejlődését.

A második ok jórészt az előbbiből következik, s ez a világban zajló folyamatokhoz való igazodás kényszere. Tudomásul kell venni, hogy a legfejlettebb országok valamikor a 80-as évek elején átlépték azt a küszöböt, amikortól azt lehet mondani, hogy elkezdődött a tudományos-technikai forradalom termelési rendszerbe állítása. Ez az automatizálásnak, a kibernetikának, az informatikának a termelésbe állítását jelenti elsősorban, sok minden mással együtt, de ezeket legfőképp. A lényege pedig az, hogy olyan technika, olyan termelési rendszerek jönnek létre, amelyek folyamatosan kizárják az ember részvételének a lehetőségét a közvetlen termelési folyamatban; amelyek nagyságrendileg többszörösen megemelik a korábbi termelékenységet, és ebből következően átalakítják mind a termelés egészét, mind az ember egész környezetét. A természeti és a társadalmi környezetet is. Ahhoz, hogy lépést tudjon tartani ezekkel a legfejlettebb országokkal, Kelet-Európának integrálódnia kell ebbe a világfolyamatba, miközben az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy ez a régió nem integrációképes. Jórészt azért nem, mert lényegét tekintve eltérő volt a gazdaságszervezése: ott piacgazdaság, itt központosított tervlebontásos gazdaságirányítási rendszer. Lényegét tekintve eltérő volt a tulajdoni szerkezet: ott a teljes körű magántulajdonra alapozott társadalmi berendezkedés, itt a nem magántulajdonra, vagy pontosabban fogalmazva ebben a régióban a kizárólagos állami tulajdonra alapozott gazdasági-társadalmi rendszer működött. Mindebből következően nem lehettek meg azok a technikák sem, amelyek lehetővé tették volna a két rendszer összekapcsolódását. Ha nem akar a Kelet-Európai régió reménytelenül lemaradni a fejlődésben, akkor integrációképessé kell magát tenni, át kell alakítani a gazdasági- társadalmi-politikai berendezkedését olyan formában, hogy integrálódni tudjon a fejlett világba.

A változtatás szükségességének két alapvető okát többé-kevésbé mindenki elismeri. A kérdés azonban az, hogy milyen irányban és milyen mértékben történjék a változtatás. Itt már eltérnek a nézetek. Ma Magyarországon azok, akik az u.n. „rendszerváltást” kierőszakolták és a változások menetében uralkodó pozícióban vannak, lényegét tekintve azt vallják, hogy olyan rendszerre van szükség, amelyik egy az egyben megfelel a legfejlettebb tőkés országok rendszerének. Tehát vissza a kapitalizmusba. Vissza a teljes körű magántulajdonba, vagy a dominensen magántulajdonra épített társadalmi-gazdasági berendezkedésbe, és ebből vonnak le a gyakorlat számára számtalan következtetést.

Kérdés azonban, hogy valóban vissza-e? 1989-ben különösen széles körben jelent meg az a jelszó, hogy "vissza Európába". Miért vissza, miért nem előre? Előre Európába! A "vissza" jelszóból következnek az anakronisztikus mai állapotok. Olyan ez a helyzet, mintha valaki beülne egy gépkocsiba és a kormány helyett a visszapillantó tükörrel akarna kormányozni. A "vissza” az azt jelenti, hogy minden szempontból visszafelé megyünk egy korábbi Európába, amelyet Európa ugyanakkor már réges-régen elhagyott. A váltás szükségességének a lényege nem a "visszában" van, - sem a gazdasági, társadalmi, politikai rendszert, sem ezek egyéb részkérdéseit illetően -, hanem az előrében. Változtatni kell, hogy integrációképesek legyünk.

E mögött pedig az a gondolat húzódik meg, hogy nem egy statikusan értelmezett, a fejlett országok mai viszonyait jelentő, hanem egy megváltoztatott világba kell integrálni a megváltoztatott Kelet-Európát, benne a megváltoztatott Magyarországot. Ez az ugrópontja sok mindennek, amely az elkövetkezendő időszakban hazánkra vár. Aki nem érti meg, hogy a világ változik és nem statikusan, egy korábbi kapitalizmus képében jelenik meg előttünk, amihez nekünk idomulni kell, az konzerválni fog, vagy megpróbál konzerválni egy olyan társadalmi, gazdasági berendezkedést, amely nem visz bennünket Európába, nem visz bennünket a világgazdaságba, amely alapján ismét nem lehet integrálódni.

A változtatáshoz számolni kell a meglévő realitásokkal. Milyen adottságok vannak, milyen feltételek szükségesek és az új folyamatok milyen belső problémákat hoznak felszínre. A számtalan feltétel és probléma közül négy olyant emelek ki, amelyek átgondolása nélkül nehezen képzelhető el az új rendszerre való áttérés.

Az első az elmélet és a tudat átalakításának a problémája. Az a nagy-nagy bizonytalanság - úgy is mondhatnám, hogy ugrás a sötétbe, amely jellemzi hazánk átalakulását, hogy elindultunk, de nem igazán tudjuk, hogy hova - az jórészt azért van, mert nincs ennek a váltásnak elmélete. Nem alakult ki az átalakulásra iránymutatást adó elmélet. Ehhez kapcsolódóan természetesen nem alakulhatott ki az embereknek a váltáshoz illeszkedő tudata sem.

Az egész gazdasági, társadalmi berendezkedésünk ma még jórészt a tervgazdaság modelljéből táplálkozik. Átalakítani pedig nem hűbelebalázs módjára, hanem megfelelően megalapozottan, a realitásokból kiindulva kell, de ehhez ismeretekre van szükség. Ilyen elmélettel és tapasztalattal nem rendelkezünk. Egyetlen kelet-európai ország sem rendelkezik. Kísérletek voltak a jugoszláv modelltől, a 60-as évek lengyel kezdeményezésein keresztül, a 68-as magyar gazdaságirányítási reformig, s a csehek 68-as „emberarcú” átalakulási kísérletéig. Egyfelől azonban megfelelő elmélet - arra vonatkozóan, hogy az u.n. „szociális piacgazdaság” miként alakulhat ki, és milyen lehet-lesz a gyakorlatban - továbbra is hiányzik. Nem született meg az átalakulás elmélete arról, hogy amikor bizonyos szociális körülményeket megteremtett társadalmi-gazdasági berendezkedést, ha átalakítunk - miközben hatékonyabb termelés jön létre - miként érhető el, hogy legalább a már korábban elért szociális vívmányok ne vesszenek el. Másfelől a kísérletek sem voltak igazán biztatóak. A jugoszláv modellről most látjuk, hogy miként omlik össze. Nagyon rövid időn belül kiderült a lengyel és a magyar 68-as kezdeményezéseknek az a rákfenéje, hogy csak a gazdaságon belül gondolkodtak, és a termelési viszonyok egész rendszerében nem alakítottak át semmit. Főleg a politikai rendszerben a reformok nem mentek végbe. Ebből is adódott, hogy egy külgazdasági krízis azonnal lehetővé tette a gazdasági folyamatok visszarendezését is. 68-ban Csehszlovákia ugyan elindult egy koherens átalakítás útján, azonban a világrendszerek közötti hidegháborús helyzet kiéleződése nem tette lehetővé a megvalósítást. A csehszlovák kísérletet csírájában elfojtották. (Miként a párizsi diáklázadás is összeomlott). Tehát a kísérletek sem adtak lehetőséget megnyugtató, egyfajta modellt képező elméleti általánosításra.

Mindezekből is következik, hogy az emberek fejében pedig káosz van. Hosszú évtizedeken keresztül egyfajta biztonságban éltek. Itt Magyarországon különösen érzékelhető létbiztonság volt. Nem igazán értik ma az emberek, hogy ez az "ugrás a jövőbe", miért a létbiztonságukat szünteti meg. Hiszen a változtatásnak éppen az kellett volna, hogy legyen a lényege, hogy hatékonyabb gazdaság alakuljon ki, az emberek életkörülményei ezáltal javuljanak. Ezzel szemben pontosan az ellenkezője következett be. Ezt felfogni, tudatosan feldolgozni - miért van így, hova indultunk, milyen irányba megyünk, és hova érkezünk - borzasztóan nehéz.

Az első nagyon fontos feltétel tehát, hogy az átalakítás tudományos megalapozottságára lenne szükség, és ehhez kapcsolódóan a fejekben kellene rendet tenni. Megfelelő teória és ehhez kapcsolódó tudati átalakítás kellene. Ez utóbbi helyett azonban jelen pillanatban nagyon-nagyon sok manipulációval találjuk magunkat szemben. Különösen a tömegkommunikációban olyan mértékű a politikai törekvéseknek megfelelő manipuláció, amely nem teszi lehetővé, hogy az emberek tisztán lássanak. A politikai harc lépett a mélyebb elemzések és gondolkodás helyébe.

A második feltétel, ill. problémakör egy nehezen feloldható, vagy talán feloldhatatlan ellentmondásból származik. S ez pedig a következő: a gazdaságunk és vele együtt a társadalmunk is válságba került a 80-as évek közepétől. Ennek a mélyülő válságnak a menetében jöttünk rá arra, hogy változtatni kell, és irányt kell venni a piacgazdaságra. Tehát a válságból megyünk a piac felé, miközben köztudott - elméletileg is bizonyított és a gyakorlatban is tapasztalt - hogy a piac nem küszöböli ki a válságot. Különösen az átmenet időszakában, a piacra való áttérés időszakában is hordoz mikro és makroszintű válságokat. Ebből következik, hogy az egyes emberek tudatában, de a társadalmi tudatban is, az áttérés nem, mint valamiféle jó irányban tett lépés jelenik meg, hanem pont ellenkezőleg, a válság elmélyülésével erősödik a folyamatos elfordulás a változásoktól.

Mit jelent az, hogy a piacra való áttérés menetében elmélyül a válság? Egyrészt a piac természetéhez tartozik a válság. A piac a kereslet és a kínálat harmóniáját kell, hogy jelentse. A gazdaság fejlettségétől függően azonban lehet kínálati piac, lehet keresleti piac, s az egyikről való áttérés a másikra szükségszerűen válsághelyzetet hoz létre. Strukturális válságok is kialakulnak a piacgazdaságokban. Hiszen a termelési rendszerek változtatása - a korábbi leváltása és az új beállítása – nyilvánvalóan az előbbit leértékeli, és ezzel válságot hoz létre. Ciklikus válságok is vannak a piacgazdaságban és így tovább, ez történelmileg végig járt út. A piac önmagában nem mentesít és nem is ment meg a válságoktól.

 Másrészt, miközben átmegyünk a piacgazdaságba, két dologgal feltétlenül számolnunk kell. Az egyik, hogy le kell építeni azokat a termelési rendszereket, amelyek a válság hordozói, amelyek nem kellő hatékonysággal működnek, amelyek nem piacképesek, amelyeket a piac leértékel. Tehát meg kell szabadulni azoktól a gazdasági egységektől, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak, mert önmagukban hordozzák a válságot. De miközben megszabadulunk tőlük, nyilvánvalóan csökken az ország teljesítménye, visszaesik a nemzeti jövedelem termelése. Egyes számítások szerint 1990-ben Magyarországon több mint 40% volt a bruttó hazai termék csökkenése. Az ipar teljesítménye több mint 10 %-kal csökkent. A kisvállalkozásokban ugyan van némi felfutás, de a nagyüzemek, a nagy gazdasági egységek, amelyek magukban hordozták a válságot, ilyen mértékben estek vissza. Ez hozzátartozik a piacgazdaságra való áttéréshez, amikor a piac méri meg, hogy melyik termék, melyik termelés piacképes, melyik pedig nem. A másik ehhez kapcsolódóan, hogy az elosztási viszonyokban is bekövetkeznek feszültségek, s elmélyül a válság. Ha csökken a termelés, kevesebb jut elosztásra, miközben a piacon a kereslet-kínálatnak megfelelően egyesek, egy bizonyos társadalmi réteg a javakból kiugróan többet kap, egy jelentős társadalmi réteg, vagy a társadalomnak a döntő többsége pedig kevesebbet. Tehát dinamikusan "szétszakad" a társadalom egy piacképes rétegre, amelyik nagyon gyorsan meggazdagodik és egy kevésbé piacképes rétegre - a középrétegeket is beleértve - amelyik zuhanásszerűen esik vissza, egészen az elszegényesedés és az elnyomorodás szintjéig. Ezt 90-ben már lehetett tapasztalni, 91 első felében, ahogyan fokozódott a termelés visszaesése, és ahogyan a nem piacképes vállalatok bezárása, felszámolása elkezdődött, egyre növekszik a munkanélküliség, és ennek nyomán az előbbi módon az átrendeződés az elosztásban, ill. ehhez kapcsolódóan a társadalmi struktúrában. Ide tartozik az infláció növekedése is. A piacra való áttérés menetében átalakulnak az árak és a bérek, és ha ehhez kapcsolódóan még a tulajdoni rendszer is átalakul, akkor egy tőkeszegény országban az új tulajdonosi osztály létrehozása nyilvánvalóan csak mesterségesen következhet be, ez pedig inflációnövelő hatással bír. Mindez nemhogy csökkentené a válságból való kilábalás esélyét, ellenkezőleg az áttérés menetében növekszik a válság.

 

Harmadrészt, van az áttérés folyamatának még egy oldala, ez pedig, a külkapcsolatokhoz illeszkedik. A válság jórészt azért következett be, mert kettős csapdába kerültünk. A korábbi külgazdasági kapcsolataink konzerváló hatása - az egy piachoz, az elmaradott piachoz, elmaradott termelésszerkezethez való illeszkedésünk - az egyik csapda; a másik oldalról pedig mindjobban szorított az adóság csapda. Az adóság csapdával az a legnagyobb baj, hogy nem a termelési szerkezet átalakítását, a tudományos-technikai forradalomhoz való felzárkózást eredményezték hiteleink-adóságaink, hanem a kölcsönök jórészt fogyasztásra fecsérelődtek el. Ennek következtében nem teremtődtek meg azok a termelési rendszerek, amelyekkel ebből a csapdából ki tudnánk jutni, amelyekre alapozva exportunk olyan mértékben növekedhetne, hogy nyereségéből belátható időn belül legalább csökkenteni tudnánk az eladósodottságunkat. A piacgazdaságra való áttérés, és eközben még különösen a külpiacváltás menetében az adósságcsapda hatása, felerősödik. A közvetlen függés helyébe - amely abban nyilvánult meg, hogy kapunk-e olajat vagy nem, kapunk-e gázt vagy nem, elzárják a csapot vagy nem zárják el, itt vannak a szovjet hadsereg egységei vagy nincsenek, a politikai kapcsolatok milyen mértékűek, stb. - most egy közvetett függőség lép. A gazdasági, pénzügyi kapcsolatokon, az eladósodottságunkon keresztül, olyan közvetett függésbe kerülünk, amilyen mértékben még soha nem voltunk kiszolgáltatottak. Ma a magyar gazdaság változási irányait, lehetőségeit jórészt ez a függőség határozza meg. Az utóbbi évek költségvetéseinek készítése bizonyítja, hogy elfogadásuk lényegében a Valutaalap és a Világbank igényeinek a kielégítését jelenti. Sokan azt mondják, hogy ebben a kényszerben nagyon sok pozitívum van, mert ezzel visznek bennünket a világgazdaságba való integrálódás felé. Ugyanakkor világosan látnunk kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap követelményei - a mi realitásunkkal összevetve - mélyítik a válságot. Különösen a társadalmi vonatkozásait a válságnak.

A harmadik belső feltétel az átalakulás helyesen megválasztott dinamikája. Itt lényegében háromféle nézettel találjuk magunkat szemben. Vannak, akik azt tartják, hogy minél gyorsabban zajlik le ez az átalakulás, annál kevesebb fájdalommal jár. Amikor, mondjuk, egy szervezetben megjelenik a rák, azt gyorsan el kell távolítani, hogy ne burjánozzon tovább. Tehát „sokkterápiát” kell alkalmazni. Rövid idő alatt, rendkívül határozottan, ha úgy tetszik semmire sem tekintettel, egyszerűen ki kell vágni azt a rákos részt és akkor a dolgok jól mehetnek tovább. Igaz, hogy ilyen sokkterápia alkalmazása közben rendkívül éles politikai feszültségek keletkezhetnek, társadalmi robbanással is járhat az ilyen típusú átalakulás, de lezajlik rövid idő alatt és utána van esély arra, hogy jó irányú dinamikus fejlődés következhet be. Ilyen sokkterápiát alkalmaztak pl. Lengyelországban, ahol a Balcerovic-terv szerint egyik pillanatról a másikra lényegében konvertibilissé nyilvánították a zlotyit, vagy legalábbis azt mondták róla, hogy mindenre átváltható és ennek megfelelően teljesen szabaddá tették a külföld számára a piacot. A belső gazdasági átalakításokat is ilyen gyorstempóban, sokkszerűen zúdították rá a társadalomra. Végérvényes szintre emelték az árakat, aminek az lett a következménye, hogy az abszolút hiánygazdaságból kínálati piac alakult ki. Lengyelországban ma dugig vannak a polcok, nincs hiány, lényegében mindent a legszélesebb választékban meg lehet vásárolni. Egyetlen probléma van csupán, hogy nincs pénze az embereknek. Az ilyen sokkhatásnak a másik oldala az, hogy az életkörülmények nagyon gyorsan romlanak és az a társadalmi feszültség, amelyet ez okoz, könnyen politikai robbanáshoz is vezethet. Mindezt el lehet mondani Jugoszláviáról is, ahol a nemzetiségi ellentéteket - sok más mellett - jórészt a gazdaságban alkalmazott sokkterápia váltotta ki. Az egyenlőtlen fejlődés következtében a különböző köztársaságok a sokkszerű átalakítást nehezen tudták megfelelő szinten kezelni.

A másik nézet azt vallja, hogy folyamatosan, fokozatosan kell az átalakulást végigvinni, mindig csak annyit, amennyit az adott ország teherbíró képessége el tud viselni. Ebből következően hosszú idő alatt történik az átállás, bár közben lehetnek dinamikusabb szakaszok is. Összességében azonban a váltás hosszú folyamat eredménye, lépésről lépésre való átállítást jelent. Példaként szokták említeni Spanyolországot, ahol 19 éven keresztül folyamatosan alakították át a gazdaságot, még végül a Francó diktatúra után egy jelentős lépés következett be azzal, hogy felvették az Európai Közösségbe, és ezzel lényegében befejeződött az átalakulás, eljutott arra a szintre, hogy integrációképessé tudott válni. Bizonyos értelemben a magyar gazdaság is ezt a fokozatos folyamatot járja végig, hiszen 1968 óta kis lépésekkel, de haladunk a piacgazdaság felé.

Most azonban egy olyan szakaszba jutottunk, amikor - elsősorban politikai szándékokból - felgyorsultak ezek a folyamatok. Voluntarista módon, s nem a realitásokból következő lépcsőkön keresztül megy végbe az átalakulás. Politikai szándékok az irány és ütemadóak, amelyek azt tartalmazzák, hogy a gazdaságban a ma létező politikai kurzus bázisát megteremtő változás történjen. Ha nem ilyen irányultságú és eredőjű lesz a változás, akkor ez a politikai kurzus nem tud hosszú időn keresztül fennmaradni. A gazdaság oly mértékben képezhet ellensúlyt, hogy végső soron az új politikai irányzat bukásához is vezethet. Tehát szükségessé válik az új politikai elit számára, hogy nagyon gyorsan változtasson, és itt már a szociális robbanás veszélyével sem igazán számol.

Van harmadik megközelítés is. Eszerint a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális körülményeket rendszerbe foglalva egészében, és az összefüggéseket is számításba véve, folyamatosan és fokozatosan kell végrehajtani a változtatást. A belső, fejlődésbeli különbségekkel különösen számolni kell ahhoz, hogy a változások ne vezessenek robbanáshoz.

Ezzel együtt nehéz megmondani, hogy melyik változat a megfelelő. Az világosan látszik, hogy egyetlen országban sem sikerült még az átállást megfelelő gazdasági hatékonysággal és megfelelő társadalmi viszonyok közepette végigvinni. Elemezni lehet Kelet-Németországtól kezdve Lengyelországon, Csehszlovákián, Magyarországon, Románián, Bulgárián és a Szovjetunión keresztül bármelyik országot, nem találunk egyetlen olyan példát sem, ahol "eltalálták" volna ennek az átalakulásnak a dinamikáját. Az azonban tény, hogy csak az adott ország realitásaiból és lehetőségeiből kiindulva lehet a változtatás dinamikáját megválasztani, és olyan ütemet diktálni, amely nem vezet társadalmi-politikai robbanáshoz. Miután azonban nagyon sok külső körülmény befolyásolja ezeknek az országoknak az átalakulását, a külső hatások nagyon sok esetben nincsenek tekintettel az adott ország realitásaira. Többek között, ezért is, meg belső politikai törekvések és harcok következtében, ezt a dinamikát még nem sikerült jól eltalálni sehol sem.

A belső feltételek és problémák sorában a negyedik kérdéskör a szociális összefüggéseket tartalmazza. Valamikor a most átalakuló un. tervgazdaságú országokban is piacgazdaság volt. Ezt váltotta fel a központosított tervutasításos, tervlebontásos rendszer. Felfoghatjuk ezt akként, mintha a piacgazdaság bővizű folyó lett volna, amelyre egy vízierőmű gátját építették fel, és ezzel a szélessodrású folyót szabályozott mederbe terelték. A vízierőmű gátja mögött rendkívül nagy vízoszlop magasodik, amelynek az a funkciója, hogy szabályozni lehessen vele a folyó további folyását. Valahogy így alakult a gazdaság rendszere is. A volt piacgazdaságra ráhúzták a rideg tervutasításos rendszert, szabályozott mederbe terelték a gazdaságot és most, pedig el kell távolítani ezt a gátat, ezt a központi szabályozó rendszert. Ha felrobbantjuk a gátat a folyó természetszerűleg azonnal a korábbi mederbe nem kerül vissza. Ha felrobbantjuk a gátat, akkor a mögötte lévő hatalmas víztömeg mindent elsöpör az útjából. Ha most ezt a társadalomra és a gazdaságra vetítjük át, vagyis ha most felrobbantjuk ezt a központi utasításokra épített tervgazdaságot és egyik pillanatról a másikra rázúdítjuk a piacot a társadalomra, akkor elsősorban a korábbi szociális vívmányokat söpri el az útjából, és semmire sem lesz tekintettel. Megfigyelhettük egy ilyen robbantásnak a hatását pl. Kelet-Németországban. Ahol ez az átalakulás úgy ment végbe, hogy a fejlett nyugat egyszerűen „lenyelte” a kevésbé fejlett keletet, és rázúdította a kifejlett piacot, amelynek a befogadására ez az országrész nem volt felkészülve. Olyan megrázó szociális feszültségek keletkeztek, amelyek még nem értek véget és nem is biztos, hogy kezelhetőek lesznek. Tehát rendkívül veszélyes a robbantás hatása. A korábbi rendszert folyamatosan, fokozatosan és a szociális körülményekre tekintettel lehet csak lebontani és átalakítani. Ha a rájuk zúduló piac meggyötri az embereket - mert egy viszonylagosan elmaradott országban csak elmaradott piacgazdaság jöhet létre, s ezért az emberek létbiztonsága kérdésessé válik - akkor szembe fognak vele fordulni. Döntő feltétel ezért, hogy a dolgozók részesei legyenek az átalakításnak. A részvétel pedig elsősorban a tulajdonláson keresztül valósítható meg.

A másik feltétel, hogy az átalakítás egész menetében a szociális szempontoknak minden esetben szerepelniük kell. De nem jótékonykodásként. Sokan úgy gondolják, hogy a piac kiszűri a gazdaságtalanságot és ezért nem tűri el a szociális tényezőt, például az árban, vagy a kereskedelmi kapcsolatok alakításában, stb. Ezért mondják, mindegy, hogy miként alakul át a gazdaság, majd utána „kihúzzuk" a szociális hálót, majd jótékonykodunk, a perifériára, margóra szorultaknak majd ingyenkonyhát állítunk fel, meg egyéb juttatásokat adunk. Ha a társadalom ebben az irányban fejlődik, akkor minden bizonnyal szociális robbanásra is felkészülhet. Csak a gazdaság piaci rendszerűvé alakításának és a szociális viszonyok ennek megfelelő átalakításának együttes folyamatában lehetséges, hogy a társadalom, az emberek érdekeltsége megmaradjon, az átalakítást elfogadják, magukénak vallják. Ha a váltás nem így megy végbe, akkor könnyen társadalmi robbanáshoz fog vezetni.

A második nagy kérdéskör az átalakítás külső feltételeivel kapcsolatos. Ez "sztereo" probléma. Egyfelől a külpiacnak, a külgazdaságnak is változnia kell, hogy viszonyaikba integrálódni tudjunk, vagyis be kell, hogy engedjenek a piacaikra, a világgazdaságba. Másfelől a belső piacunk olyan legyen, amelyre a külgazdaság szívesen jön, működni tud rajta. E kettővel együtt válik lehetővé, hogy a szerves integrálódás végbemenjen.

Az első kérdés tehát az, hogy jelenleg a külső körülmények lehetővé teszik-e az integrálódásunkat? A világgazdaság, a világpiac olyan-e, amely lehetővé teszi a korlátlan részvételünket? Ha ezt a kérdést alaposan elemezzük, akkor azt látjuk, hogy nem ilyen a helyzet. Még nagyon sok politikai jellegű korlát is van a gazdasági szankcionálás mellett. A politikai korlátozások közé tartozik pl. az u.n. COCOM lista. Ennek az 1948-tól létező diszkriminációnak az a lényege, hogy a legfejlettebb országokkal nem azonos társadalmi berendezkedésű országoknak olyan technikát, technológiát nem adnak el, amelyek az adott ország szintjénél egy szinttel magasabb technikát, technológiát jelentenek. Jelenleg már vannak bizonyos könnyítések, de ez a korlátozás továbbra is létezik, s lényegét tekintve nem változott. Stratégiai jellegű technikát továbbra sem adnak el. Másik példaként említhető a GATT nemzetközi gazdasági-kereskedelmi társaság, amelyben mi már jó néhány éve tagok vagyunk, azonban valamennyi előnye számunkra még ma sem érvényes, bizonyosfajta korlátozások velünk szemben továbbra is léteznek. Vagy a korlátozásra példa a Breton-Wood-i pénzügyi rendszer, amely nem teszi lehetővé, hogy a fejlett országokkal azonos feltételek mellett vegyünk részt a pénzügyi világforgalomban és a forint teljesítményünknek megfelelően legyen konvertibilis. És így tovább. Tehát ma a világgazdaságban még nagyon sok politikai jellegű korlátozás is van, amelyek akadályozzák, hogy oda szervesen illeszkedni tudjunk. Az egyik fontos feltétele az integrációnak ezért az, hogy a politikai jellegű - s természetesen a gazdasági - diszkriminációkat velünk szemben szüntessék meg.

A második: láthatóan a legfejlettebb országok politikai körei; a nemzetközi tőke gyűjtőhelyei, a kialakult világrend átalakítását úgy képzelik, hogy minden az ő feltételeik szerint menjen végbe. Kicsit szemléletesebben fogalmazva: úgy nézzen ki minden, mint a Mc-Donalds lánc, amely minden országban ugyanazokat a feltételeket nyújtja, bárhova megy az ember, ugyanazt kapja tőlük, ugyanazt a minőséget, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan csomagolásban és így tovább. Tehát azt várják el a piacgazdaságra áttérő országoktól, hogy ugyanúgy nézzenek ki, ahogyan azt a legfejlettebb országokban a nemzetközi tőke megszokta, amilyen körülmények között dolgozik, amilyen körülmények között biztosítottnak látja a profitját, vagy az extraprofitját. Ebből következően mindaddig nem igazán enged be bennünket a piacaira, a világgazdaságba, amíg ugyanolyan feltételeket nem biztosítunk számára idehaza, mint amilyeneket megszokott, mint amilyen körülményeket elismer, vagyis amilyenek a saját piacai. Nyilvánvaló, hogy amit elvárnak tőlünk az minden szempontból kapituláció. A kelet-európai országok, köztünk hazánk is rövid idő alatt nem tudja teljesíteni ezeket az igényeket. Az pedig nem is biztos, hogy csak egyfajta társadalmi berendezkedés, egy formáció létjogosult. Elég, ha csak a római pápa legutóbbi megnyilatkozására utalunk, aki azt jelentette ki, hogy nem csak egyedül a kapitalizmus az üdvözítő. Kell, hogy legyen egy másik alternatíva, mert a kapitalizmus, ha egyedül maradna a világban, akkor gátlástalanná és korlátozhatatlanná válna. Mindezen külső szemléleti torzulások és politikai törekvések mellett világos, hogy a külgazdaságba való beilleszkedéshez arra is szükség van, hogy a belső körülmények megváltozzanak.

A külvilághoz való illeszkedéshez szükséges belső változások is kétoldalúak. Az egyik, hogy olyan feltételeket kell teremteni idehaza, amelyek biztosítják gazdaságunk illeszkedő képességét a külgazdaságba, vagyis a gazdaságunk képes legyen megfelelő termelékenységet, minőséget, termék "külcsínt" produkálni, és így tovább. Vagyis képes legyen a versenyre a külpiacokon. Ebből a szempontból sok új dologra van szükség. Többek között arra, hogy a tudomány jobban jelen legyen a termelésben; dinamikusabban alakuljanak át a termelési berendezéseink, legyen végre termék és termelési szerkezetváltás, és így tovább. A másik oldala a belső változtatásnak az, hogy a "külgazdaság" be akarjon jönni a piacainkra, és itt működni tudjon. Ehhez megint csak sok mindent át kell alakítani. Addig, amíg a pénzünk nem konvertibilis, nyilvánvalóan nem igazán lesz képes idejönni a "külgazdaság", mert nem tud mit kezdeni az itt megtermelt profitjával. Ha nem válthatja át a számára szükséges pénznemre a nyereséget, akkor ez nem ösztönző. Tehát konvertibilissé kell tenni a forintot. Megfelelő törvénykezésre van szükség, hogy az ide beáramló tőke vagy áru biztonságban érezze magát. Ehhez pl. beruházás védelmi garanciák kellenek. A garanciák közé tartozik a biztosítási rendszerünk átalakítása is. Megfelelő infrastruktúrára is szükség van. Ha ide nem tud telefonálni, mondjuk Chicagóból, vagy nem tudja gyorsan megszerezni a megfelelő információt, nem tud kapcsolódni a világban létező nagy adatbankokhoz, és így tovább, ha a kapcsolatot, a döntésképességet biztosító infrastruktúra számára hiányzik, akkor nem képes itt működni. Nem kapja azt, amit megszokott. Tehát ez a fajta átalakítás is szükséges ahhoz, hogy a világgazdaságba a mi piacunk is szervesen illeszkedjen.

Hol tartunk most az átalakulásban? Valahol nagyon a kezdeteknél. Részben azért, mert a külső körülmények nem igazán változtak meg, a korlátozás, a bizalmatlanság velünk szemben továbbra is fennáll. Még nem döntötték el a világgazdaságban és politikában mérvadó tényezők, hogy bennünket miként fognak fel. Piacnak tekintenek-e, vagy olcsóbérű "összeszerelő állomás"-nak avagy a világgazdaságba szervesen illeszkedő egyenrangú és -jogú gazdaságnak, szuverén államnak. Nem dőlt el az sem, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyukban minek tekintenek bennünket. Mi leszünk-e számukra az az előőrs, amelyik a nagy szovjet piacon ismeretekkel rendelkezik, és ezért szondázni tudja azt, vagy hídként segíti át oda a nemzetközi tőkét, ügynököl a számára? Avagy ellenkezőleg, úgy döntenek, hogy a Szovjetuniót hermetikusan elzárják, a határainál leeresztik az új vasfüggönyt, s bennünket egyfajta gazdasági és politikai "kordon-szanitérként" kívánnak felhasználni. S ha a Szovjetunión belüli fejlődés úgy hozná, hogy az átalakulások a nemzetközi tőkének minden szempontból kedvezőek, akkor át is léphetnek rajtunk, s nélkülünk hódítják meg az ottani hatalmas piacot. Ekkor az átalakulásunk mindenki számára közömbössé is válhat, s legjobb esetben tranzithelyzetbe kerülünk.

Van még egy szempontja az elemzésnek, s ez a hazai politikai erők szándéka. A jelenleg hatalmon lévők láthatóan politikai indíttatásokból szakítanak a keleti piaccal. Politikailag szakítanak, és jól tudjuk, hogy a politikai szakítás hosszútávon csak akkor tartható fenn, ha nincs mögötte gazdasági kapcsolat. Kérdés azonban, hogy ezt a szakítást a kelettel, a környezetünkkel helyettesíthetjük e a másik piacon. Átengednek-e bennünket megfelelő módon vagy nem és akkor vákuumhelyzetbe kerülünk. Ez utóbbi esetben nemcsak a világgazdaságba nem leszünk képesek integrálódni, hanem a saját ellátásunkat is nagyon nehezen fogjuk tudni megoldani. Ennek a veszélye jelen pillanatban fennáll.

A piacgazdaságra való áttérés harmadik nagy kérdésköre a tulajdoni rendszer átalakítása. Világosan látni kell, hogy a piacon a tulajdonosok találkoznak egymással, ők versengenek, s ők a főszereplői a piacnak. Tehát az egyik döntő kérdés az, hogy milyen tulajdoni rendszer felel meg a piacgazdaságnak, és hogyan sikerül kialakítani Magyarországon ezeket a tulajdonviszonyokat.

A tulajdon kérdése rendkívül "sikamlós" terület. Ez nemcsak gazdasági, hanem politikai, társadalmi kategória is. Jórészt a tulajdoni rendszertől függ az adott ország társadalmi berendezkedése, jelentős mértékben a politikai rendszert is ez határozza meg. Azt is lehet mondani, hogy központi kategória a tulajdon.

Eddig Magyarországon szinte kizárólagosan állami tulajdonra alapuló rendszer volt. Egyesek azt mondják, hogy ezért ez állam-szocializmus volt. Mások pedig azt mondják, hogy miután ilyen tulajdonviszonyokban igazában szocializmus nem tudott kifejlődni, ez államkapitalizmus volt, annak is torz formája. Majdnem mindegy, hogy miként nevezzük el, a lényeg azonban az, hogy a "magántulajdon dominanciája" helyett Magyarországon nem a "nem magántulajdon" különböző formájának a dominanciája valósult meg, hanem az "állami tulajdon dominanciája". Az állam volt a földre és szinte mindenre kiterjedően a tulajdonos. Nyilvánvaló, hogy ha ez a tulajdonosi forma lesz továbbra is szinte a kizárólagos, akkor a piac nem fog tudni működni. Nem lesz igazi tulajdonos, nem lesz, aki döntéseket hozzon, aki a piac szabályainak megfelelően érzékenyen reagáljon a változásokra. A tulajdonhoz tehát hozzá kell nyúlni.

Más okai is vannak annak, hogy a tulajdonhoz most hozzá kell nyúlni. Az egyik az, hogy - bármennyire is ostorozzák mostanság az elmúlt negyvenegynéhány évet - az azonban tény, hogy a magyar társadalom jelentős része ez alatt az időszak alatt olyan vagyonra tett szert, amelynek egy része tőkeként tudna funkcionálni, ha ezt lehetővé tennék, ha erre lehetősége lenne. Miután azonban a szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszer erre nem adott módot, ezért a magánkézben lévő pénz, vagyon nem tőkeként funkcionál, hanem elherdálódik, presztízsfogyasztásra; jórészt külföldre vándorol, stb. Bizonyosfajta felhalmozás történt úgymond „jobb időkre", de semmiképpen nem sikerült visszaáramoltatni az újratermelési folyamatba, nem tudott tőkeként funkcionálni. Amikor a tudományos-technikai forradalom kibontakozásához a legnagyobb problémát a tőkehiány, a forráshiány jelenti, akkor valamilyen módon ehhez az elfekvő potenciális tőkéhez hozzá kell nyúlni, lehetővé kell tenni, hogy ez valóban tőkeként tudjon működni.

Van egy külső ok is. Kizárólagosan vagy szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszerbe a külföldi, főleg a magántőke nem fog beáramolni. Márpedig - újra visszatérve az előző gondolathoz - egy tőkehiányos gazdaságban, illetve olyan modernizálódó gazdaságban, amely forráshiányos, szükségszerű a külföldi tőke, a külső források bevonása. A fejlett világba való integrálódás is elképzelhetetlen a tőkeáramlás nélkül. A ki- és beáramlás nélkül. S ez megint csak a tulajdoni rendszer átalakítását igényli.

Végül meg kell említeni a sérelmeket is okként. Pontosabban azt, hogy az államosításokkal - amikor a magántulajdon dominanciájáról végbement az áttérés a nem magántulajdon, pontosabban az állami tulajdon dominanciájára - nagyon sok sérelmet okoztak. Különösen a kistulajdonosok körében. Olyan egységek is állami tulajdonba mentek át, amelyek magán kézben minden bizonnyal hatékonyabban működtek volna. Külön elemzés tárgya lehet, hogy abban a szituációban, akkor az adott körülmények között a teljes körű államosítás milyen célt szolgált, milyen politikai harcnak volt a következménye. Annál is inkább, mert különböző országokban eltérően zajlott le. A németeknél például nem volt olyan széleskörű a kistulajdon államosítása, mint pl. Magyarországon. Az akkori politikai viszonyok a kisajátítást jelentős mértékben befolyásolták. Nyilvánvaló, hogy a rendszer átalakításakor ezek a sérelmek előkerülnek. Ha a gazdaság oldaláról nézzük, akkor is kézenfekvő, hogy a fodrász, a pék, a trafikos, stb. a személyes szükségleteket kielégítő különböző szolgáltatók a hatékonyság elvének megfelelően kistulajdonban, kis magán, vagy csoporttulajdonban legyenek. Vissza kell tehát állítani az ilyen jellegű kistulajdont, s ebben még politikai kárpótlás is szerepet játszhat.

Mindezeket, hogyha figyelembe vesszük, akkor nyilvánvaló, hogy elsősorban gazdasági megfontolásokból a tulajdoni rendszert át kell alakítani. Milyen irányban és hogyan? Sajnos ez ma már politikai harc kérdése, és nem elsősorban gazdasági szempontok vezérlik. Magyarországon a legdöntőbb politikai küzdelem jelenleg a tulajdon körül zajlik. Négy politikai áramlatot lehet megfigyelni.

Az egyik szerint nem kell a tulajdonost "keresni", hiszen megvan, s ez pedig a volt tulajdonos. Mindent vissza kell adni a volt tulajdonosnak. Vagyis „reprivatizálni” kell az állami tulajdont. Nem csak azért, mert ez gazdaságilag is kifizetődőbb, hiszen a magántulajdonos majd gondoskodik, hogy a tulajdona jól működjön - mondják - hanem azért is, mert igazságtalan, erkölcstelen volt a kisajátítás, mert megszakította a szerves fejlődés folyamatát, stb. stb. Ezért tehát vissza kell adni a volt tulajdonosnak a jussát. Elsősorban a Kisgazdapárt vallja ezt, és küzd érte főleg a föld kérdésében. Nagyon sok érvet lehetne nézetükkel szembeállítani arról, hogy mennyire megvalósíthatatlan a reprivatizáció és milyen károkat okoz. De az alapérv is elég lehet, nevezetesen, hogy a ma meglévő ingatlan, üzlet, stb. az nem ugyanaz a tulajdon, mint ami 48-49-ben volt. Ha csak az épületet nézzük, annak az amortizációja olyan mértékű volt, hogy akár nullára leirtnak is lehetne tekinteni. A gépekről, berendezésekről nem is beszélve. A föld értéke, azóta, megsokszorozódott, hiszen a nagyüzemi termelési rendszerek, a kemizálás - amelyek ugyan kárt is okoztak, egyetértve bizonyos értelemben a környezetvédőkkel - a föld termőképességét mégis csak megsokszorozták, s ezt a terméseredmények tényei bizonyítják. Tehát ez a föld már nem az a föld, amit annak idején elvettek tőlük. Sorolni lehetne politikai érveket is. Olyan mértékben megosztja a magyar társadalmat, amilyen mértékben semmi más nem tudná megosztani, s ebből politikai, társadalmi robbanás lehet. Ezzel együtt a reprivatizálás politikai áramlata rendkívül erőteljes, agresszív, tőr előre.

A másik politikai áramlat a privatizációt állítja előtérbe. Ennek a politikai törekvésnek két ága van. Az egyiket jórészt ma a Magyar Demokrata Fórum és bizonyos értelemben a Keresztény Demokrata Néppárt képviseli. Szerintük magyar nemzeti tulajdonosi réteget kell létrehozni, vagy másként fogalmazva nemzeti burzsoáziát. Tehát, meg kell őrizni vagy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megőrizhető legyen az ország gazdasági szuverenitása. Ehhez elsősorban a hazai tulajdonosok járulhatnak hozzá. Az állami tulajdont ezért döntő mértékben úgy kell lebontani, - mondják - hogy a magántulajdon dominanciája jöjjön létre, méghozzá nagyon rövid idő alatt, de úgy, hogy ez elsősorban hazai kézben maradjon és egy nemzeti burzsoázia teremtődjék. Ennek érdekében mindent megtesznek azért, hogy az egyébként tőkehiányos gazdaságot és a társadalom egy részét plusz tőkéhez juttassák. Ezért születik az egzisztencia alap; ezért mennek bele a kárpótlási törvénybe, amely eredményeként ugyan fedezet nélkül, de száz vagy egyes MDF-esek véleménye szerint 300 milliárd Ft-nyi tőke, illetve tőkeimitációjú értékpapír jelenik meg a magyar gazdaságban. Így is képződhet tőke és főleg tőkés, a probléma csak az, hogy ha fedezet nélkül erre a gazdaságra ekkora papírhalmazt zúdítanak, akkor az csillagászati léptékű inflációt fog gerjeszteni. Arról nem is beszélve, hogy ezzel nem kerültünk ki az adósságcsapdából sem. Ez utóbbiról az az elképzelésük, hogy majd ha lesz nemzeti burzsoázia, az előbb-utóbb kifizeti. Mesterségesen hoznák létre a hiányzó tőkést ezeken a hiteleken és értékpapírokon keresztül, de ezekhez hozzákapcsolják az államadósság egy bizonyos részét, mondván, hogy majd a nemzeti burzsoázia ki fogja termelni és ki fogja fizetni. Ez csak abban sántít, hogy nincs meg az a tőkeerős bázis Magyarországon, amely szinte kizárólagosan egy nemzeti burzsoáziát újra tudna teremteni. Arról nem is beszélve, hogy ha a kárpótlási törvény életbe lép és elkezdik kiosztani a kárpótlási jegyeket az elöregedett, elszegényedett volt tulajdonosok nem tudnak már "termelni" az ölükbe "pottyant" javakkal. A számukra ugyan értékesnek tűnő, de egyébként a vállalkozások szempontjából többségében hasznavehetetlen kárpótlási jegyet sokkal olcsóbban a piacra dobják majd, és ez egy bizonyos rétegnek nagyon gyorsan a meggazdagodásához vezethet. Ma a tulajdoni átrendeződés folyamatát Magyarországon a nemzeti burzsoázia újrateremtésének, illetve a reprivatizációnak a szimbiózisát képviselők koalíciója határozza meg.

A magántulajdon dominanciáját, s ezért privatizációt akarnak a liberális politikai erők, vagyis az SZDSZ és a FIDESZ is. Azzal a különbséggel, hogy ők a privatizáció értelmét elsősorban a külföldi tőke bevonásában látják. A világgazdaságba való leggyorsabb szerves integrálódásunkat akkor látják megvalósíthatónak, ha a világgazdaság legfelsőbb rétegébe tartozó nagy tőkét engedjük be az országba, neki ajánljuk fel megvásárlásra a vállalatainkat. A Generál-Motors-t, a Generál Electric-et, a Fordot, a Suzukit, stb., azokat a multinacionális nagy vállalatokat, amelyek az egész világot behálózzák, és amelyek nyilvánvalóan a legfejlettebb technikát, gazdaságszervezést jelentik ma a világban. Vagyis a magyar állami tulajdont - szerintük - elsősorban a nemzetközi nagytőke, a nemzetközi multinacionális vállalatok bevonásával a legcélszerűbb privatizálni. Ugyanakkor tudni kell, hogy ez a multinacionális nagytőke szeretné - ha beteszi a lábát valahova - ott kényelmesen érezhetné magát. Ez pedig már a politikai viszonyokat is érinti. Elvárja, hogy ne kelljen politikai-hatalmi torzsalkodással szembenéznie. A tőkebefektetés cél-országában a számára előnyös gazdasági, társadalmi, politikai körülmények legyenek és ennek megfelelően saját természetének adekvátan tudjon működni. Ezért is fordult elő, hogy amikor Magyarországon nem a liberális politikai áramlat győzött a hatalomváltáskor, ez elriasztotta a multinacionális tőkét.

Van egy negyedik politikai áramlat, amelyről meg kell jegyezni, hogy ma kiszorult a tulajdoni viszonyokat átalakító hatalmi struktúrából. Ez az áramlat, amelyik - előtérbe állítva a hatékonyság elvét - a szinte kizárólagos állami tulajdont, vegyes tulajdonú berendezkedésre kívánná lebontani, átalakítani. Tehát nem politikai szempontok vezérlik, nem az adottságokat figyelmen kívül hagyva, Magyarországnak a világ élvonalába való, azonnali "bekapcsolódását" kívánja elérni, hanem a realitásokból kiindulva, a hatékonyság elve alapján vegyes-tulajdonú gazdaság kiépítését szorgalmazza. Mit jelent a hatékonyság elve? Azt, hogy olyan tulajdonformák legyenek, amelyek az adott termelési szinten, fejlettségi körülmények között a leghatékonyabban tudnak működni. Ahol a leghatékonyabb a kis magántulajdon, ott legyen kis magántulajdon. Ahol ez magántulajdonra épülő közösségi tulajdon, vagy szövetkezeti tulajdon, ott legyen magántulajdonra épülő szövetkezeti tulajdon. Ahol ez csoporttulajdon, ott legyen ez a forma. Ahol a leghatékonyabban az állami tulajdon tud működni nagy formációban, ott legyen állami tulajdon. Vagyis a hatékonyság elve legyen a meghatározó. A vegyes tulajdonú gazdaság elvét a szocialista pártot képviselők között meg kell említeni, ha a hatalmi viszonyokat nem is tudja befolyásolni, de legalábbis meg tud szólalni. Mindemellett ez a párt köztes elképzelést képvisel, amelynek kicsit leegyszerűsítve az a lényege, hogy teremtsünk minél előbb kapitalizmust, mert hiszen az a hatékony, és aztán majd harcolunk ellene. Eszerint lényegét tekintve elfogadható korlátozott mértékben a reprivatizáció, a privatizáció egyik, vagy másik fajtája is, s mindez abból a meggondolásból, hogy csak essünk már túl rajta, mert úgysem lehet már ezek ellen tenni semmit, s ha a folyamat végre lezárul, akkor utána lehet a kialakult új rendszerrel szemben fellépni.

Mi lehet mindezen törekvéseknek és az objektív folyamatoknak a summázata? Ahhoz nem fér kétség, hogy a tulajdoni rendszer átalakítására szükség van. Az előbb leírtakból ez világosan látszik. Nem mindegy azonban, hogy a változás miként fog végbemenni és milyen tulajdoni rendszer jön létre Magyarországon. Ha kizárólagosan magántulajdoni rendszer jön létre, az ugyanolyan nagy hiba lesz, mint amilyen súlyos hiba volt, hogy kizárólagosan állami tulajdoni rendszer alakult ki. Ha a váltást a magántulajdonra nagyon rövid idő alatt fogják végrehajtani, akkor a magyar gazdaság és társadalom összeomlik. Ez ma már világosan látszik. Részben azért, mert nincs megfelelő mennyiségű hazai tőke, részben azért, mert olymértékben szakítaná szét a lakosságot tulajdonosokra, ill. tulajdon nélküliekre, amelyet ez a társadalom nem tudna elviselni. Tehát az átalakításnak az ilyen szélsőséges egyirányúsága sem gazdasági, sem társadalmi megfontolásból nem fogadható el. Mégis világosan kell azt is látni, hogy ma a politikai csatározás határozza meg, a politikai szándékok és törekvések, és nem a gazdasági racionalitás, nem a gazdasági összefüggések, hogy milyen irányban fognak változni a tulajdonviszonyok.

A tulajdoni rendszer változásával összefüggésben lehet csak hitelt érdemlően levezetni a politikai rendszer átalakításának kérdéseit, feltételeit és problémáit. Az, az 1968 utáni gazdasági átalakítások sorában különösen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan átmenet elképzelhetetlen a piac felé, amely nem érinti, változatlanul hagyja a politikai rendszert. A piacgazdaság nem tud kiépülni neki megfelelő politikai struktúrák nélkül. A piachoz tulajdonosok kellenek. A tulajdonosok pedig új érdekeket jelenítenek meg. Kézenfekvő, hogy egypárt-rendszer a különböző tulajdonosi érdekeket, illetve a tulajdonosok és a nem tulajdonosok érdekeit nem tudja megjeleníteni, kifejezni. A politikai rendszert tehát át kell alakítani. A kérdés csak az, hogy hogyan. Vannak nagyon leegyszerűsített megközelítések. A fejlett gazdaságok a polgári demokrácia politikai rendszerében működnek. A mi elmaradott gazdaságaink parancsuralmi, egypárt-rendszerű politikai rendszerben vegetálnak. Ahhoz, hogy nekünk fejlett gazdaságunk legyen - mondják - át kell venni a gazdasággal összefüggő elképzeléseket a fejlett gazdaságoktól, az eddigi politikai rendszerünk helyébe pedig át kell ültetni a polgári demokrácia politikai rendszerét. Ezzel az egyszerű cserével minden gondunk megoldódik. Ha mélyebben elgondolkodunk a társadalom és a gazdaság lehetőségein és szükségletein, akkor világosan kell látnunk, hogy nem lehet, mint valamiféle szatócsbolt választékából, kiválasztani a leginkább tetsző politikai rendszert. Nem lehet egy meglévő politikai rendszert egyszerűen "kivágni", eldobni és helyére egy másikat beültetni. Az átalakításnak legalább négy nagyon fontos determinánsa, meghatározója van.

Az első, a társadalmi struktúra. A történelmileg kialakult társadalmi rétegzettség figyelembe vétele nélkül nem lehet a politikai rendszert átalakítani. Ha valaki megpróbálja ezt figyelmen kívül hagyni, az mindig szembe fog ütközni a különböző rétegek érdekeivel, és az azt képviselő szerveződésekkel. Ebben az esetben a politikai rendszer csak a "politikai marakodások" színtere lesz és nem a gazdasági, társadalmi fejlődést segítő intézményrendszer.

Ha megváltozik a tulajdoni rendszer, akkor hozzá kapcsolódóan új érdekek jönnek létre. Valóságos érdekpluralizmus alakul ki. Hiszen eltérő az érdeke annak, akinek az átmenet időszakában esélye van tulajdonszerzésre, arra, hogy tulajdonos legyen, és egészen más az érdeke annak, akinek esélye sincs arra, hogy tulajdonos legyen. Más-más érdekei vannak azoknak az értelmiségi köröknek, amelyek például menedzserként az új tulajdonosokhoz kötődnek, és egészen más érdekei vannak azoknak az értelmiségi rétegeknek, amelyek nem kötődnek tulajdonosi érdekekhez, mint pl. a pedagógusok, vagy tudományos kutatók, stb. A tulajdoni rendszer-váltással polarizálódnak az érdekek is, s az egyébként is létező eltérő ideológiai nézetek ezeket az érdekeket politikai törekvésekké szervezik. A piacgazdaság tulajdon-rendszerbeli sokféleségéhez hozzátartozik a politikai szerveződések sokfélesége, vagy is a többpártrendszer.

 Magyarországon különleges helyzet van. Előbb alakult meg a sok párt - a rendszer még nem - mintsem ezek az érdekek kialakultak és világosan elkülönültek volna. Azok a pártok, amelyek ma Magyarországon léteznek egy politikai "pókerparti" eredményeként jöttek létre. Nagyon sok blöffel, hiszen a pártok mögött nincs valóságos szervezett érdek, nem a képviselni szándékozott megfelelő társadalmi csoportok, rétegek érdekeit fejezik ki. Ezért igazából ezek a politikai szerveződések csak majd akkor lesznek pártok, amikor a tulajdoni rendszer átalakítása előrehalad és a tulajdonhoz kötődő valóságos érdekek valóságos pártokat hoznak létre. Van ugyan ma már néhány olyan párt, mint pl. a Kisgazdapárt, amelyik egyértelműen és világosan a volt tulajdonosi osztály, s az új tulajdonosok érdekeihez kíván kötődni, de ez még csak deklaráció, hiszen a tulajdonosok még most bújnak elő, s még nem döntöttek az érdekképviseletükről. Legkevésbé a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége kapcsolódnak ma érdekekhez. Kapcsolódhatnak majdan, de azok az érdekek még igazából nem jelentek meg a felszínen. Jelenleg még csak az ideológiai, politikai törekvések motiválják ezeknek a politikai szervezeteknek a tevékenységét. Létre kell, hogy jöjjön az a politikai szervezet, az a párt is, amelyik a tulajdon nélküliek érdekeihez kötődik majd. Azoknak az érdekeihez, akik ebben az átalakulásban a vesztesek lehetnek, illetve lesznek. Ma még nincs jelen ilyen párt, mert a magyarországi politikai játszmának az eredményeként bizonyos szerepek előzetesen az u.n. „kerekasztal” mellett el lettek osztva. A "rendszerváltásba" beletartozott, hogy a majdani tulajdonnélküliek érdekeit képviselő politikai szervezet az átalakulás menetében ki legyen iktatva. Ne tudja politikai szervezet érvényesíteni a tulajdonszerzésre esélytelen munkavállalók érdekeit, mert ellenkező esetben a piacgazdasághoz elképzelt tulajdoni átrendeződés nem jön létre. Ezért azt a politikai szerveződést, amely akadályt jelenthetett volna megfelelő politikai és nemcsak politikai eszközökkel kiszorították a befolyásolási szférából. Utóvédharcot vívnak még a szakszervezetek, mint valószínűsíthető letéteményesei a kialakuló piacgazdaságban a munkavállalói érdekeknek.

A másik determináns a politikai rendszer átalakulási folyamatában a történelmi elem. Minden esetben, amikor kialakult "kikristályosodott" társadalmi berendezkedést megbolygatnak, akkor felszínre tör mindaz, ami a jelenlévő társadalmi berendezkedés előtt létezett, és amelyet ez a társadalmi berendezkedés valamilyen módon illegalitásba vagy "margóra" szorított, vagy "palackba zárt", tehát valamilyen módon "kiiktatott". Ha megvizsgáljuk a magyar történelmet, különösen az utóbbi évszázadét, akkor abban nagyon sok "kiiktatást", „kiszorítást", repressziót, törvényen kívül helyezést, stb. tapasztalunk. Elég, ha csak a második világháborút megelőző, vagy az utána következő időszakot nézzük. A jelenlegi politikai rendszerváltás során ez a történelem a felszínre jön. És keresi "igazsága" érvényesülésének lehetőségét. Ezért jelent meg az átalakítás folyamatában az elsők között a címervita, a különböző "elnevezések" vitája, /kezdve az utcanevektől, és befejezve a megyék átkeresztelésével a "nagy Magyarország” vármegyeinek elnevezéseit hozva vissza/. Ebbe a folyamatba tartozik a szimbólumok kiiktatása, ill. átrendezése, a szobrok eltávolításától kezdve kitüntetések át- illetve visszarendeződéséig, stb. A történelmi reinkarnációhoz tartozik valamennyi kelet-európai volt szocialista országban a vallás társadalmi-állami szerepének az újraélesztése. Az egyik ideológiai, politikai erő, amely az eddig volt politikai rendszerből kiiktatódott, a vallás, az egyház volt. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltoztatás menetében ezek fantasztikus erővel tőrnek felszínre. Egyedüli üdvözítőként igyekeznek a társadalomra oktrojálni szerveződéseiket, a szimbólumaikat, így hirdetik ideológiájukat és próbálják mindezzel a politikai átrendeződést saját kurzusuk szerint befolyásolni.

A harmadik determináns a változtatásra ítélt politikai intézmény rendszer sztereotípiáinak a továbbélése. Amitől búcsúzunk, annak a pszichikai, a strukturális sztereotípiái még nagyon sokáig élni fognak. Aki úgy gondolja - miként a hatalmon lévő új politikusok - hogy itt már végbement a rendszerváltás és ez egy egészen más társadalmi, politikai rendszer, az nagyon téved. A korábbi időszaknak, az elmúlt negyven évnek, s főleg az 1956 utáni időszaknak a tudati és a strukturális, az emberi kapcsolatokban létező sztereotípiái még nagyon hosszú időn keresztül megmaradnak. Példa lehet erre a választások ügye. A lakosság fokozatosan kiábrándult a politikai pártokból, mert kiderült róluk, hogy ideológiai alapon jöttek létre, választási pártokként és nem a reális érdekeket kifejező politikai erőkként. Ezzel összhangban folyamatosan csökkent a különböző választásokon a részvétel és a pártokra szavazók aránya. Megfigyelhető volt ugyanakkor a sztereotípiák hatása. A helyhatósági választásokon pl. a legtöbb szavazatot a "függetlenek" kapták. Újra azok kerültek megválasztásra, akik a korábbi időszakban vezető pozícióban voltak. Főleg a kistelepüléseken, ahol az emberek jól ismerik egymást, kevés a lehetőség a manipulációra. A helyhatósági választásokon a társadalom 60%-a nem ment el szavazni. A szavazó kb. 40%-nak a 85 %-a a "függetlenekre", és az előző időszak politikai tényezőire szavazott. Ha mindezt összeadjuk, akkor kitűnik, hogy a választásra jogosult polgároknak mindösszesen kb. 5%-a szavazott az új pártokra. Az összes többi vagy nem vesz részt, mert nem tudta eldönteni, vagy pedig a korábbi struktúrának a továbbélésére és embereinek a további útjára szavazott. Az emberi kapcsolatokat nem lehet "leváltani". Nagyon sok olyan gazdasági egység jött létre az elmúlt évben, amelyik a korábbi kapcsolatokból építkezik és abból szerveződik. Ez pedig nemcsak a hatalom átmentésének vagy a gazdasági erő átmentésének a kategóriájába tartozik, hanem egyszerűen az emberi kapcsolatok tovább élését példázza. S arról nem is beszélve, hogy amikor 30 valahány éven keresztül létbiztonságban éltek az emberek, s az ezt tükröző tudat volt a meghatározó, akkor a váltás a létbizonytalanságba, nyilvánvalóan az előző időszak sztereotípiáit erősíti. Ez a pszichikai tényező még hosszú időn keresztül meghatározó lesz. Azok a politikai erők, amelyek a mai magyar társadalmat meghatározzák és nem veszik észre ennek a pszichikai és strukturális sztereotípiának a hosszú távú létezését nagyon súlyosan hibáznak. Könnyen a hatalmuk gyors elvesztéséhez is vezethet ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása.

Végül a negyedik determinánsa a politikai átalakulásnak a külső hatás. Bizonyos szempontból döntő mértékben éppen ez határozza meg az átalakulást. A külső hatásnak három domináns eleme van. Az első a hasonulás. Ez pozitív elem. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem kell újfent kitalálni. Az egész átalakulás lényegét tekintve azért megy végbe, hogy a világgazdaságba beilleszkedjünk, integrálódni tudjunk. Mindazt a pozitív tapasztalatot, egyszerűen át kell vennünk, amely évszázadokon keresztül, vagy az utóbbi évtizedben kialakult a legfejlettebb országokban, azokban amelyekhez mi integrálódni akarunk, vagy amelyekkel együtt integrálódva akarunk egy új világrendet. A demokrácia működésének a technikáját, pl. amely kétszáz éven keresztül csiszolódott nem kell most nekünk valami egészen új dologként feltalálnunk. Ezt egyszerűen elemezni kell és a mai magyar realitásoknak megfelelően kell alkalmazni. Kritikátlanul azonban ezt sem szabad csinálni. Példa rá a köztársasági elnöki funkció. A körülötte kialakuló, s majdnem a formálódó politikai rendszer válságát előidéző vita, eredője Magyarországon az volt, hogy kritikátlanul végezték az adaptációt. Mindössze össze akarták "gyúrni" a modelleket. A mi köztársasági elnökünk kicsit úgy nézzen ki, mint az angol királynő, aki nem avatkozik semmibe és felsége sérthetetlen, de egy kicsit olyan is legyen, mint a francia elnök, aki viszont kvázi elnöki-rendszerben működik, de valójában olyan is legyen, mint az amerikai elnök, aki elnöki kormányzást valósít meg. Ebből a háromból lehet-e "csinálni" megfelelő elnököt egy olyan országban, ahol egyébként nincs is hagyománya a köztársasági elnöki funkciónak? Az évszázadok alatt kikristályosodott és bizonyítottan pozitív, használható közéleti elemeknek az átvétele mindamellett fontos tényező. .

A másodikat úgy lehetne megfogalmazni, hogy az, az igazodás. Ha integrálódni akarunk a világba, akkor minimális követelmény, hogy az általunk is aláírt nemzetközi szerződéseket betartsuk. A politikai rendszerben meg kell hogy jelenjenek mindazok a törvények, szerkezeti elemek, amelyeket mi a nemzetközi egyeztetések során elfogadtunk. Ilyen a helsinki dokumentum, amely tartalmazza többek között az emberek és eszmék szabad áramlását. Ezt aláírtuk, de korábban nem biztosítottuk - az emberi jogoktól kezdve a turizmus segítésén keresztül - a benne foglaltak megvalósítását törvényeinkben, politikai rendszerünkben. Az emberek és eszmék szabad áramlásához hozzátartozik, hogy legyen világútlevél, de ne legyen "vasfüggöny", s ne legyen szögesdróttal elválasztva egymástól a két világ, stb.

 A harmadik tényező elemzése az előzőknél kicsit bonyolultabb. Ez a tényező: az erőszakos kényszer hatása. A különböző hazai politikai erőknek lehet stratégiai elképzelése arról, hogy milyennek szeretnék látni Magyarországot. Világosan kell látni azonban azt is, hogy nemcsak idehaza van ilyen stratégiai elképzelés, hanem a világ sorsát valamilyen módon befolyásoló, adott esetben irányító külső politikai tényezőknek is. A kérdés adott szituációban az, hogy melyik stratégiai erő az erőteljesebb? Figyelembe véve nagyságrendünket, a térképen való elhelyezkedettségünket szembe tűnő, hogy külső tényezők és stratégiák jelentős mértékben befolyásolják cselekvési lehetőségeinket, azt, hogy milyen irányban változzunk. Jelen pillanatban a fejlett tőkés világ meghatározó politikai tényezőinek a stratégiája érvényesül. Ezt világosan kell látni még akkor is, hogyha az átalakítást kezdeményező folyamatot - amelynek részesei vagyunk - a Szovjetunió indította el. A gorbacsovi peresztrojka volt 1987-től a katalizátor, de e folyamatban ma már elsősorban a Nyugat meghatározó stratégiája érvényesül. Ebből pedig az következik, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen kényszer alatt valósítunk meg, vagy alakítunk át a politikai rendszerünkben. Többek között ide sorolható, hogy az egyik nagyon fontos hatalmi tényezőt - a sajtót - az első pillanatban kézbe vette a Nyugat. Jól tudják, hogy a sajtón keresztül lehet leginkább befolyásolni, manipulálni az emberek tudatát. Ezen keresztül jelentős mértékben befolyásolják azt is, hogy milyen irányban menjen a politikai rendszer átalakítása.

Ez a négy determináns attól függetlenül létezik, hogy a mai Magyarország politikai szereplői felismerik-e létezésüket, és működésük törvényszerűségét avagy nem. Ha felismerik és megfelelő módon alkalmazni tudják, akkor a politikájuk erőteljesebb lesz és hatalomra kerülhetnek, vagy meg tudják tartani a hatalmat. Azok a politikai erők, amelyek azonban nem ismerik fel, s megfelelő módon nem tudják alkalmazni, azok előbb-utóbb vesztesként kerülnek ki ebből az átalakulásból. És főleg a társadalom kerülhet ki vesztesként, ha olyan politikai erők kaparintják, vagy kapják meg a hatalmat, amelyek ezeket a determinánsokat nem ismerik fel.

***

Végül is milyennek lehet ma megítélni a magyarországi helyzetet? Ez egy átmeneti - még nem konszolidálódott helyzet. Nagyon sok a bizonytalan, a kísérleti elem. Sok szempontból elhamarkodott diagnózis alapján rossz terápia született. Ugyan valójában beteg volt a társadalom, csak nem az volt a baja, ami ellen gyógymódokat ajánlottak. Ebből következően ma nem a gyógyulás útján halad. Társadalmi kísérletre a történelemben számtalan példa volt. Némelyekről elég volt egy hét, hogy bebizonyosodjon megvalósíthatatlansága, vagy káros volta. Másokról ez egy hónap alatt bizonyosodott be. Némelyikre egy emberöltő, egy nemzedék élete ment rá. A mostani magyar átalakulásról egy év után bizonyosodott be egyértelműen, hogy ezt továbbfolytatni nem lehet. Mást kell, másként csinálni. Át kell alakulni, de egészen másképen.

Budapest, 1991. 02.  (Előadás az MSZOSZ Központi Iskolájában)

Amos Nachoum a établi de nouvelles normes en matière de photographie sous-marine en prenant des risques énormes. Il a plongé sans cage de sécurité et a capturé des images primées de prédateurs marins. Il raconte ici à la BBC d'où vient sa passion et comment sa relation avec son père l'a façonné en tant qu'homme.

Plusieurs orateurs l’ont dit aujourd’hui, au premier rang desquels le Français Sébastien Lecornu : laPlus d'infos »

Emile Rakotondrazaka, dit Ramily et considéré comme le grand-père de la photographie malgache, est décédé en 2017. Une exposition à l'espace d'art contemporain Hakanto à Antananarivo, présente son travail dans des portraits inédits de gens ordinaires et de la vie quotidienne.

Faut-il y voir un effet de la guerre en Ukraine sur les exercices saisonniers, et les sortir de leur routine ?

Plus d'infos »

Il n'est jamais trop tard pour honorer les héros, et c'est toujours mieux de le faire de leur vivant. PartantPlus d'infos »

Tous les livres sur les forces spéciales ne brillent pas leur originalité, l'humilité de ceux qui y parlent, et

Plus d'infos »

Souvent tancée par l'Ukraine de ne pas en faire assez, la France continue à faire différemment pour

Plus d'infos »