Agrégateur de flux

Um das Verhältnis zwischen Ankara und Athen ist es nicht zum Besten bestellt. Das will der türkische Präsident mit einem Besuch in Griechenland nun offenbar ändern.

China’s People Liberal Army En Marche…

China has benefitted from the lack of focus on its actions since 2022 while the West was completely concentrated on Ukraine. The conflicts in Europe and the Middle East were not expected soon before they began, and once those conflicts took shape, the focus on China’s growing presence on the world stage was no longer the main concern in the West. China has been able to avoid sanctions while not only having some ties to Russian arms deals, but also by avoiding a major fallout from Covid. While China is not in a poor position due to these international events, the ties that China forms or diminishes will have a significant impact on life in China.

US economic Tic Tok Toe with China through both Republican and Democratic administrations has put pressure on China’s export economy which relies heavily on manufactured goods exports to North America and Europe. While China’s economic burdens grow due to those policies, China’s manufacturing weight on the world economy is still in a fair position. China still has a great amount of access to many of those Western economies that its fair-weather allies have been locked out of, and will still be able to manage their economy in a position of strength. Chinese companies have been able to seek some direct benefits through nearshoring to places like Mexico, and will need to come to a meeting of minds in achieving new economic arrangements via importing raw goods after Government changes in places like Argentina. China may not be in a boom phase like they were in the 2010s, but they can enter into their position as an advanced economy, complete with stable policies, manageable recessions, and clever investment policy, if they choose such a path.

China must choose to create an image of itself as being independent, strong and not greatly aligned to nations that are embroiled in direct conflict with their trade partners, even if the trade relationship is not ideal for China. Exporting and trade with Western countries who allow for a great deal of leeway in their relationships with China are already a political advantage. Even if these activities are serious concerns in Western countries, there are surprisingly few actions being taken to stop them at this time that will prevent Chinese exports to Western nations. This balance of national/party interests for China not only have a limit, but likely have an expiration date, and China should avoid making themselves into a target as there is little benefit to China in a hot conflict with any regional or international opponents.

Russia has recently taken to importing artillery surpluses from North Korea, and likely has sought such ammunition and gear from China as many of their Soviet designed systems operate with similar equipment. There is little benefit however to China in aligning itself with Russia’s war in Ukraine, as the sales from consumer goods outweighs the sales of artillery sales to one nation. While China and Russia do align on many policy positions, they are not proper allies in any sense of the word, and make decisions to their own singular benefit. China would be able to balance their own position by selling its arms to both sides, as both sides use similar artillery shells and China’s only benefits from the Russo-Ukraine war are possible export opportunities and cheap raw imports. With funds drying up to support Ukraine, and both sides using the same Red Dawn era equipment, China does not need to take a position to gain a balanced economic and political position when dealing with Russia or NATO in Europe. China does well when it is not directly or indirectly involved in a war, or with those who seek conflict.

China has sought recent assurances to secure their energy imports from actors in the Persian Gulf region in order to fuel its manufacturing economy. The strategy of tamping down the pressure helps China in two ways. The first it to maintain Chinese commercial shipping capabilities towards the region that can be easily blocked by smaller regional powers or by India, and the second is to secure a dependable and frequent supply of energy imports to its massive economy and population. To ensure this, China should maintain its own military capabilities as it has done throughout its history, but make trade and profits from exports the primary policy driver over possible plans to assault Taiwan, or having shooting sessions in the mountains with India. An attack on Taiwan would end much of China’s relationship with the West, aka, all of their export consumers, and conflicts with India will only sour relations further with what will be the most important power in Asia over the next ten years.

Economic and societal pressures is the biggest threat to China’s current government. Energy should be clearly sought though agreements with allies of export consumer nations, as ties to regimes that cause more conflict is not good for Chinese exports, Chinese imports, or Chinese energy infrastructure. Tying China’s economy to nations in perpetual conflict will have the effect of putting economic pressure on the Chinese people themselves. China possesses a large population, a fair amount of natural resources, and a good amount of territory, and does not need to fight for those essential elements to be a stable nation. The biggest threat to China’s regime is a local revolt, and that will come with instability and conflict. Economic pressure for China is one of the main elements that may disintegrate stability in Chinese communities. While economic trade pressures may result in a slow but managed decline, pressures from conflicts will unravel a society rapidly. Allies in conflict give no benefit if China has no direct goals in those conflicts, simply adding hardships to Chinese citizens. China’s ties to horrific regimes only ensures losses of funds, fuel, food and family members who rely on the youth to care for the elderly…and with these great pressures, come great changes. The next few short years will determine China’s ultimate path.

Mit dem großangelegten Angriffskrieg gegen die Ukraine seit Februar 2022 haben sich die Rahmenbedingungen der russisch-chinesischen Kooperation fundamental geändert. Die wirtschaftliche Zusammenarbeit mit China ist für Russland überlebenswichtig geworden. Der russisch-chinesische Handel hat seit Beginn von Moskaus Invasion stark zugenommen. Dagegen sind die chinesischen Investitionen in Russland, die ohnehin schon gering waren, seither weiter geschrumpft. Fossile Energieträger bleiben das Rückgrat der russisch-chinesischen Wirtschaftskooperation, wobei jedoch die Infrastruktur für eine schnel­lere Ausweitung der russischen Exporte fehlt. Russlands Rüstungsexporte nach China sind seit einigen Jahren rück­läufig. China exportiert seinerseits immer mehr Dual-Use-Güter nach Russland, die von der russischen Rüstungsindustrie dringend benötigt werden. Die russisch-chinesische Kooperation in der IT-Industrie ist seit Beginn des Angriffskrieges gegen die Ukraine stark zurückgegangen, da die chinesischen Digitalkonzerne US-Sekundärsanktionen fürchten. Russlands Handel mit China wird größtenteils in Yuan abgewickelt. Für den Handel mit anderen Staaten ist Russland allerdings weiterhin auf den US-Dollar angewiesen.

Let’s have a closer look at the latest TLP course at Albacete Air Base, Spain. The latest iteration of the NATO Tactical Leadership Programme, TLP 23-4, took place between Nov. 13 and Dec. 1, 2023 [...]

The post NATO Tactical Leadership Programme Course 2023-4 appeared first on The Aviationist.

 

Megatrends Afrika (MTA): You have written and researched extensively on Black Feminism. What trends do you see in the current feminist discourse? How are the conversations in Europe and on the African continent similar or different?

Minna Salami (MS): From my vantage point, feminism is not really a movement that has trends. It is a social movement that responds to the zeitgeist. What may seem like a trend is a response to socio-political developments and all of the conversations that are going on in society at large.

What we see today is that feminists around the globe are debating the same crises: Feminists are talking a lot about climate change, as we always have. The environment has always been a big issue for women’s movements, as well as authoritarianism and the erosion of democracy, because they go hand in hand with patriarchy. There is no authoritarian regime that is not patriarchal and, in a sense, all patriarchal systems are authoritarian towards women. War and conflict affect women particularly in dire ways. And then, of course, there are still the perennial issues that we never seem to be able to escape: the asymmetrical distribution of power, sexual objectification, the disempowerment of girls in relation to boys.

This polycrisis affects women differently across the world. If you look at the wars in Africa – in Sudan, for example – the flags are not raised as urgently as in other wars. African women accordingly are treated differently in these situations. There should never be any kind of hierarchy when it comes to war, but that is one of the challenges that African Feminists are facing.

It is similar with climate change: Africa contributes only 2 to 3 per cent of the world’s carbon emissions, and yet it is the continent that faces the most severe consequences. African women bear the brunt of that weight. They do the majority of agricultural work on the continent. That already gives you an idea of the gendered impact of environmental degradation.

MTA: Does this open up space for cross-regional feminist discussions on a more level playing field? Is it an opportunity to find a common language?

MS: I certainly think it requires that kind of thinking. This is a time when we need feminism, and we need international feminism to intervene. It does not mean that we have to be some kind of united front. We do not! This discussion is why the movement is at a standstill. Feminists have made monumental achievements. But we could achieve even more if we did not feel this kind of obligation to have the exact same politics. I think that is really part of a backlash narrative against feminism; it is the first thing we always hear: “Oh, you cannot even get along.” And the fact is, we do not have to. We do not need to have the same feminist politics on every issue. But we do need to be aware of – and critically engage with – each other’s work, I think.

MTA: At the same time, of course, there are always blind spots. What areas do not receive the attention they deserve, especially in the European political debate?

MS:The big thing is Eurocentrism: It always has been, and it still is. And it is difficult to overcome. I am proudly European as well as African, and I cannot understand why it is so difficult for Europeans, and also European feminists, to get rid of Eurocentricity. We know how toxic it is.

For decades, non-Western feminism has shown that we cannot end patriarchy anywhere as long as we are reinforcing it with Eurocentric feminist work at the same time. I think we need to start being more matter-of-fact about Eurocentricism. It is not about blame. It is not about guilt. All these emotions exist within the movement. But I think we need to move away from it because it is the tool that patriarchal systems use to manipulate feminist work.

More specifically, I have noticed, for example, that when I am introduced as a Black Feminist, Europeans – and even European feminists – find it difficult to understand that Black Feminism is a school of thought. People limit this to my identity, down to certain individuals or to humanitarian development projects. And this blind spot is really troubling. Black Feminism is a school of thought in the same way that Psychoanalytic Feminism or Post-structural Feminism are, and that is the way that we need to engage with it.

MTA: Eurocentrism also comes up increasingly in the debates around decolonising Africa policies and integrating intersectional approaches.

MS: Yes, it is fantastic that we have politicians in the West talking about decolonisation and intersectionality. Five years ago, let alone decades ago, that would have been unheard of. So, I want to acknowledge that this is an important first step. Yet, it needs to be said that it is damaging when influential people talk about intersectionality but do not put it into practice, and do not even try to.

One thing that I see happening with intersectionality is people saying that they are doing intersectional feminism or intersectional politics or whatever, and then they just go on and talk only about gender, for example. I see this a lot in the West. They bring in all the feminist arguments but do not talk about race. Conversely, in Africa, there are a lot of people touting intersectionality, but then they talk only about race. Yet, the very premise of intersectionality is, of course, the intersection of race and gender and other forms of identity and oppression.

The same with decolonisation. Today, all kinds of institutions and organisations are decolonising all kinds of things. Decolonise your computer or your museum, your body, your nail polish. Great! But again, they are not necessarily putting the question of Eurocentrism on the agenda. And if you do not do that, then it is not a decolonial approach. Such a reductive approach to decolonisation, which describes a centuries-long movement for emancipation and a rigorous field of knowledge, makes the concept even more decontextualised.

Decolonisation in the 21st century is still a political project, but it is also a mental and a psychosocial project. Overcoming Eurocentrism is the decolonisation of our time. So, raise this issue whenever a project claims to be about decolonisation.

MTA: As you said, we have a much more prominent discussion about feminism these days. At the same time, the anti-feminist movement is growing here and on the African continent. How can we counter these narratives?

MS: It is a complex question. I think it is really important to see all of feminism as this huge compendium of knowledge about how to break free from patriarchy. And if that is the case, then we have a lot of language to counter anti-feminism. Feminism is the language itself.

I would say it is very much about critical argument, analysis and imagination. Those three qualities are present in all the great feminist works and achievements. Analysis, so that we understand the predicament of what we are trying to oppose, and then a formulation of critical arguments against it, but at the same time an overarching vision, a kind of creative imagining of a better future.

How can we make an argument that is both critical and creative? You could go for the most radical critical argument, or sometimes the most radical approach is to be strategic and pragmatic. Right? But you must still make the critical argument, you still do the analysis and you still do the creative, imaginative work. And that is how we are going to counter all forms of authoritarianism, anti-gender, anti-feminism.

It does not always appeal to people because it is long-term work. It takes a certain amount of stepping back, observing and then proposing something new. But that has always been a key component of feminism. And it is necessary for fighting against these negative forces in society today.

MTA: We already touched upon the notion of the polycrisis earlier. Could you give us some insights into your research on it?

MS: People use various terms for it: Nested crises, perma-crisis, multi-crisis. But there is certainly something about the zeitgeist today that is unique because of the vast number of crises, of huge catastrophes, happening at the same time and exacerbating each other.

What the polycrisis essentially means is that there is an enormous and unprecedented amount of suffering in the world. To me, the polycrisis is a painful, ugly situation that we should never have found ourselves in. It implies suffering, death, all of the worst things that humanity has done to itself and to its ecosystems.

Now, when you hear people talking about the polycrisis, I do not hear that sentiment. I am hearing urgent diagnostics. I see a lot of data. I do not hear the horror, the dystopia that this term – if it is going to be used that way – is telling us. And honestly, it drives me mad. It makes me desperate.

Also, I think we are not talking enough about peace, not just peace from war and conflict, but just this notion of peace-building that, at its core, also implies making space for silence and ease. Remember that the pursuit of peace is the seed that bolstered the early Feminist movement with women’s peace congresses and issues alike in the early 19th and 20th centuries. That seed can and should never be completely eradicated. It is there. But we are neglecting it.

So, how do we create peace in a world that is in polycrisis? Black Feminism offers a lot of different ideas, but I think the most famous is intersectionality. The theory offers useful ways of countering the polycrisis. The original theory centred on Black women being crushed by different systems – patriarchy, sexism, racism. With the polycrisis, you could say it is like if you replace the Black woman in the centre of this traffic jam with the planet. It is being crushed by these systems of consumerism, capitalism, patriarchy, authoritarianism, global warming and biodiversity loss.

The moment you look at the polycrisis from the Black Feminist lens, you cannot help but see that we are talking about suffering, we are talking about oppression and recklessness. We are talking about pain, exclusion, lack of care. You can see that this is not just about economic crises or political crises. It is also about a crisis of affect, a crisis of relationship.

MTA: From a feminist perspective, should we be focussing less on data and the technocratic side of issues and more on their impact at the individual and societal levels?

MS: Feminism always brings complexity. And that is not what we see in patriarchal crisis strategy. It is almost laughably immature because it is so banal. It is so devoid of complexity. It treats the world in a dualistic way, that is binary, very black or white – as if that has ever worked in history. Feminism is the voice that says: “Hey, these are complex questions. You cannot deal with A if A and B are connected and you ignore B, and C, D, E and F, for that matter.”

An example? A simple one might be the way that we usually see a spike in domestic violence when men are unable to find work, and that much of this job loss is caused by extractive systems that put many men out of work while also destroying the planet, which further exacerbates violence. So, that is always the kind of complexity that we need to bring to these issues.

MTA: How can we better integrate feminist perspectives into policy processes and the decision-making processes around them? We have seen a lot of stakeholder consultations and other instruments, for example. What would be your ideas on how to integrate feminist voices from academia, grassroots movements and civil society in this space?

MS: It is important to create spaces for feminist voices. When it comes to Africa, there is a curious thing going on. The gender and development sector is huge on the continent and does important work. But at the same time, it is not the same as “African Feminism”. In fact, it is in some ways a kind of backlash against the African Feminist movement.

What I mean is that it can be convenient for policy-makers to focus on that sector because they can avoid working with feminists while claiming to be feminist. But if you want to implement a Feminist Foreign Policy that claims to be truly feminist or intersectional, then work with the local feminists. Do not just go and work with some (international) NGO that might actually be pretty stridently anti-feminist but is helping women in some way in a certain project. Always consult African Feminists, academics, locally led organisations, intellectuals and grassroots movements. There are many across the African continent.

MTA: Just to clarify, in the area of gender and development: Do you think there are some initiatives that everybody can get behind while other important initiatives are still being neglected? For example, it is easier to support primary education for girls than the big issue of sexual and reproductive health.

MS: I mean all of that, actually. Pretty much everything you just mentioned is part of focussing on gender over feminism. This language has taken over the African continent, and it is strongly influenced by European and Western politics. In some ways, this is a backlash against the Feminist movement. And I know this is a very controversial statement. I do not know if all African Feminists would even agree with me. And I would be cold-blooded if I said that organisations that are working on issues like girls’ education or maternal health care are not doing good work. But they are often also importing Eurocentrism into Africa. Instead of pushing feminist ideas, they are often also importing and validating a prevalent patriarchal mindset.

African Feminists are then left to rebuild years of work. All I am saying is that if you are claiming to do feminist work in Africa, then you have to talk to African Feminists. It is really very obvious.

MTA: What does this mean in practice? Because I suspect the response to this criticism would be: “Oh, we are already doing that. Obviously, we are already in touch with African Feminists.”

MS: First of all, do they call themselves feminists? And even then, secondly, have you had a dialogue with them about feminism? Is there a tradition of feminism in that organisation? If you claim that you are working on a feminist project, then you should not be in a position where you have to question these things. And if you do not take these steps, then that is Eurocentric. If we were working on a feminist project in Europe, policy-makers would not just contact any humanitarian actor, they would approach a Feminist organisation. It is not enough to assume that doing charitable work equals a feminist approach. That is not necessarily the case. So why assume that it is the case in Africa?

But the problem is also that decision-makers have to first question the patriarchal structure of their own organisations. That is my third recommendation. If you do not interrogate the problem of sexism and patriarchy and racism within your own institution, then do not work with African organisations on the issue of feminism because you are just going to make the situation worse. Again, that is Eurocentrism, and potentially it is a saviour mentality. You cannot go and “help” people with a problem that you are not fighting to overcome yourself.

Megatrends Afrika's Anna Hörter conducted this interview with feminist author, journalist and critic Minna Salami in October 2023. Ms Salami, also known as MsAfropolitan to her followers on social media, is currently Program Chair at The New Institute.

Responsibility for the content, opinions expressed and sources used in the articles and interviews lies with the respective authors.

A Luxembourg asset management firm has come under scrutiny by the FBI for its alleged relationship with several sanctioned individuals, including a pro-Russian Ukrainian oligarch.Intelligence Online has learned that several informants reached out to the FBI after an article was

The Bavaria-based 3D printing company Donaustahl, headed by Stefan Thumann, delivered a shipment of 60 Titan Falcon ISR (Intelligence, Surveillance

Thai industrialists and business agents are becoming increasingly concerned: for several weeks, they have been unable to import German defence

When the Canadian Space Agency (CSA) announced last month it would invest C$1.05bn in the Radarsat observation programme over the

Intelligence Online has learned that Chinese Communist Party (CCP) Committee Secretary Xia Lixin and the director of Central China Normal

In mid-November, Texas corporate intelligence and business diplomacy company Straife, which is already active in the Balkans and Turkey, inaugurated

Berlin - German interior ministry picks SITE to combat Islamic fundamentalismThe US terrorist threat analysis firm SITE Intelligence Group has

On 13 November 2023, a workshop was organised on behalf of the Human Rights Subcommittee focusing on the forcible transfer and deportation of Ukrainian children by Russia, which has taken place since 2014 and vastly intensified since the full-scale invasion on 24 February 2022. Ukrainian, EU and third country diplomatic and political efforts to stop the deportations and repatriate children were looked at, along with initiatives by the civil society. The workshop examined the investigations and cases brought before national and international jurisdictions against state actors and individual perpetrators. Challenges on political, legal and practical fronts were scrutinised, leading to recommendations for what the EU could do to help bring the children back. One of the experts shed light on the situation of civilians in the occupied Ukrainian territories more generally. This report brings together the background briefings prepared for the workshop and a summary of the debate with Members, academics, experts from the civil society and EU representatives.
Source : © European Union, 2023 - EP

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Vallás és Biztonság műhelyének hírfigyelője. A beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak. Az ide első szám Izraelre koncentrál.

Mi történt Izraelben?

2023. október 7-én brutális támadást indított a Hamasz terrorszervezet. Az átfogó, tehát szárazföldön, tengeren és levegőben megindított, meglepetésszerű támadás során több ezer izraeli civilt lemészároltak, több mint 240 embert túszul ejtettek, és a gázai bázisukra hurcoltak. A támadást közvetlenül több ezer rakéta civil célpontokra történő megindítása előzte meg. Izrael október 8-án bejelentette: az ország hadban áll, amire 1973 óta, a Jom kippuri háború óta nem volt példa.

A Hamasz támadása az „Al-Aksza Özön” nevet viseli. Érvelésük szerint a zsidó állam túlságosan erős kontrollt gyakorol az Al-Aksza mecset felett (ez a jeruzsálemi Templom-hegyen található mecset), ami az Iszlám harmadik legszentebb helye (a zsidóságnak viszont a legszentebb helye). A Templom-hegy, és így a Ciszjordánia státuszát nem fenyegette semmi az elmúlt években, hiszen az izraeli elnök Benjamin Netanjahu többször is kiemelte, hogy nem célja megdönteni a status quo-t, bár valóban tény, hogy soha annyi zsidó látogatta meg a Templom-hegyet, mint az elmúlt évben. Tény azonban az is, hogy a mecset felett a jordán és palesztin vezetésű iszlám tanács (Vakf) felügyelete alatt áll. A Hamasz nem csupán Izraelre kívánja kiterjeszteni a hatalmát, erre utalt a Hamasz vezetőjének üzenete is: „Az egész Földön a mi törvényeink lesznek érvényben, nem lesz több zsidó vagy keresztény áruló”. A Hamasz támadása azért is váratlanul érte Izraelt, mert a hatnapos háborúhoz hasonlóan, a támadás napja sabbath napra esett, a zsidók szent pihenőnapjára.

Izrael a napokban megindította bosszúálló támadását Gáza ellen. Október 7-e óta több mint 9000 ember hunyt el Gázában és több mint 24 000 ember sebesült meg. Gázából 2005-ben vonult ki Izrael, az ott élő népesség választotta meg a Hamaszt vezetőjüknek. 

A háborút a nemzetközi közösség nagy része elítélte, ám a legtöbben a megtámadott Izraelt teszik felelőssé. Az Izrael mellett kiálló nemzetek közül kiemelkedik az Egyesült Államok, illetve hazánk, Magyarország, hiszen egyik ország sem volt hajlandó a „humanitárius békéről” szóló ENSZ határozatot elfogadni. Az Izraellel szembeni politika azonban aktívabb. 

Törökország: Törökország kezdetben békére sürgette a feleket, majd a második napot követően kezdett támadólag fellépni Izraellel szemben. Erdogan azóta többször is szabadságharcosoknak titulálta a Hamasz terroristáit, valamint megszállónak nevezte Izraelt. A török elnök szerint az Izrael által Gázára mért csapás aránytalan, és célja a palesztinok mészárlása. Hogy gyakorlatba is ültesse szavait, hazarendelte Törökország tel-avivi nagykövetét.

Irán: A háború legelső napján az iráni ajatollah tanácsadója „büszke hadműveletnek” nevezte a Hamasz terrortámadását. Megnyilvánult az iráni ajatollah is: „ha Isten úgy akarja, a bitorló cionista rezsim rákos megbetegedéseit a palesztin nép és az ellenálló erők kezei fogják kiirtani az egész régióban.”

Izraeli ellenzék: Az izraeli ellenzék a politikai tőkekovácsolás helyett egyből a kormány segítségére sietett, az ellenzéki pártok egységkormányt ajánlottak a kormánynak rögtön az első napokban. Naftali Benett, a Netanjahut megelőző elnök is egységre hívott: „Soha nem gondoltam volna, hogy jönnek és mészárolnak, elvágják a gyerekek torkát. Ezek állatok… úgy kell kezelnünk ezt, mintha nácik lennének.” – fogalmazott. Izrael tehát a valós megosztottságok ellenére is egységes, mind az ellenzék, mind a kormány kiáll az egységes és oszthatatlan Izrael mellett.

A nyugati közvélemény az első napokban egyöntetűen Izrael mellé állt, azonban a harmadik-negyedik nap derekán elkezdtek megerősödni az Izrael-kritikus hangok. Rotterdam, London, New York, Sydney és még sok, a nyugati civilizációhoz tartozó ország palesztin és arab lakosa aktivizálta magát, hogy kifejezze véleményét a konfliktussal kapcsolatban. Ezen megmozdulások során izraeli zászlókat égettek, sok helyen pedig zsidó származású emberek elleni támadásokba is átcsaptak ezek a békésnek meghirdetett események. A legdurvább esemény Los Angelesben történt, ahol egy tüntetés alatt halálra vertek egy 69 éves zsidó férfit a tüntetők. Párizsban és Berlinben megjelentek a hitleri Németországból ismert sárga Dávid csillagok is a zsidók által birtokolt épületeken, Oroszországban pedig egy izraeli felségjelzésű repülőgépet is megrohamoztak a szélsőséges muszlim csoportok. A német Die Welt országos német napilap cikket közölt, ahol Németországot is közvetetten felelőssé tette a kirobbant konfliktus miatt, hiszen „Berlin már évtizedek óta finanszíroz olyan palesztin tankönyveket, amelyekben Izrael elpusztításáról írnak”. Az Unió kezdetben a palesztinoknak szánt évi 600 millió eurós támogatás felfüggesztéséről tanácskozott, ám később visszakozott, és mégis a támogatások kifizetése mellett döntött annak ellenére, hogy eléggé nagy a valószínűsége, hogy ezt a gázai kormányzatot vezérlő Hamasz fegyverekre fogja költeni.

Mire számíthatunk? Benjamin Netanjhau kiemelte: hosszú háborúra készül Izrael. Bár a gázai övezetbe már megkezdték a beszivárgást és a terület átfésülését, még messze nem értek el akkora eredményt, amivel el tudnák rettenteni a Hamaszt és Izrael ellenségeit egy újabb támadástól. Izrael továbbra is a „tetőkopogtatás” politikáját folytatja, vagyis, hogy egy adott területre mért csapások előtt szöveges üzenetekkel, telefonhívásokkal figyelmezteti az ott élő lakosságot a bombázásra.

Szerző: Nagy Jonatán Imre

Libanon és a Hezbollah az izraeli-gázai háború kezdetén

Libanon, Izrael északi szomszédja, már a háború kitörése napján – október 7-én – a figyelem középpontjába került. Ennek egyik oka, hogy ebben az államban működik a Hámasz egyik legfontosabb szövetségeseként számontartott Hezbollah, az Irán által (is) támogatott síita terrorszervezet. Másrészt Libanonban majdnem fél millió palesztin menekült él, többségük menekülttáborokban. 

Bejrutban került sor az egyik első tüntetésre, ami kiállt Palesztina, és a palesztinok mellet, amit aztán még számos hasonló megmozdulás követett országszerte. Ezekben elsősorban a palesztin menekültek vettek részt, de számos libanoni is kifejezte szolidaritását az Izrael-szerte elkövetett atrocitások palesztin áldozatai iránt, és állt ki a Hámasz által megindított, Operation Al-Aqsa Flood néven elhíresült hadművelet mellett. A Hezbollah is üdvözölte a Hámasz által végrehajtott (terror)támadásokat. 

A libanoni kormány részéről Nadzsíb Míkáti miniszterelnök október 9-én nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy Libanon nem kíván belesodródni a háborúba, és a kormány számára a prioritás a béke és a stabilitás megőrzése Dél-Libanonban.

A Hezbollah részéről már sokkal fenyegetőbb megnyilvánulások érkeztek, ugyanis szinte egyből kijelentették, hogy egyelőre csak figyelemmel követik az eseményeket, de amennyiben Izrael szárazföldi műveletekbe kezd a Gázai övezetben, ez gyorsan megváltozhat. Emellett már október 8-án sor került az első ütésváltásra az izraeli-libanoni határ mentén. Elsőként a Hezbollah támadta rakétákkal az Izrael által 1967 óta megszállt Shebaa Farms területét, amire válaszul Tel-Aviv is rakétacsapásokat hajtott végre dél-libanoni célpontok ellen, amiben a Hezbollah 3 tagja is életét vesztette. A helyzet további eszkalálódását viszont sikerült elkerülni. Izrael megelőzve bármilyen beszivárgást, vagy meglepetés szerű rajtaütést a Hezbollah részéről, megerősítette katonai jelenlétét mind a Libanonnal, mind a Szíriával közös határszakaszai mentén. 

Továbbá a Hezbollah tudatta Joe Biden amerikai elnökökkel, hogy amennyiben az USA közvetlenül beavatkozik a konfliktusba, ők válaszul amerikai célpontokat fognak támadni a Közel-Keleten. Ez válasz volt arra, hogy Biden figyelmeztette Izrael térségbeli ellenfeleit, hogy ne akarjanak hasznot húzni a kialakult helyzetből, és támogatása jeléül még a USS Gerald R. Ford repülőgéphordozót is Izrael partjaihoz vezényelte.

Az izraeli-libanoni határon azóta állandósultak a kisebb-nagyobb rakétacsapások mind Izrael, mind a Hezbollah részéről, amik több halálos áldozatot is követeltek már, viszont a konfliktus továbbra is alacsony intenzitású maradt.

Szerző: Veres Máté

Irán szerepe az izraeli-palesztin háborúban

2023. október 7-én a Hamasz több ezer felfegyverzett katonája behatolt Dél-Izraelbe. Rakéták ezreit lőtték ki és ezzel kitört az izraeli-palesztin háború. A Hamasz terroristái megkezdték a mészárlást, megszállták a városokat, ártatlan, civil lakosokat ejtettek foglyul. Mióta kitört a háború több mint 4600 embert öltek meg, köztük gyermekeket, nőket és időseket, valamint közel 10 000 ember sebesült meg. Több százan kerültek fogságba, akik hollétéről és hogylétéről aligha lehet tudni valamit.

Az Izraeli Államban még soha nem volt ilyen nagyszabású és kiszámított támadás, mint az október 7-i. Mindenidők egyik legpusztítóbb és legvéresebb háborúja zajlik most a Közel-Keleten. 

A háború kitörése után egyből felmerült a kérdés, hogy Iránnak lehet-e köze a bombázásokhoz. Több biztonságpolitikai elemző úgy véli, hogy Teheránnak köszönhető az Izrael elleni meglepetésszerű palesztin támadás. Jogosan feltehető ez a kérdés, hiszen Irán szoros kapcsolatot ápol a Hamasszal, évtizedek óta támogatja az Izrael-ellenes militáns csoportokat és műveleteket. Tovább erősíti ezt a felvetést a tény, hogy Irán vezetői bátorítással és támogatással reagáltak az offenzívára. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Irán rendelte el a Hamasz támadását és azt sem, hogy ők irányítják a palesztin fegyveres erőket.

Irán kulcsfontosságú szerepet játszik a Hamasz katonai fejlődésében, valamint rendszeresen hatalmas pénzösszegeket bocsát a szervezet rendelkezésére. Egy, az amerikai külügyminisztérium által közzétett jelentés szerint Irán nagyságrendileg évi 100 millió dollárral finanszírozza a palesztin fegyveres csoportokat. Mindezt annak érdekében teszi, hogy azok megfelelő fegyverekkel, illetve megfelelően képzett katonákkal rendelkezzenek. Az elmúlt évtizedekben számos fegyverkezési programját támogatta Irán, rakétákat küldött, valamint a megfelelő szakértelmet is biztosítja. Ezen ellátások Teherán kialakított különböző csempészútvonalakat, valamint a tengeren keresztül is szállítottak fegyvereket és rakétagyártó anyagokat.

Az iráni támogatás vélelmét alátámasztja az is, hogy 2023. augusztus végén nemzetközi terrortalálkozót tartottak Libanonban, ahol a Hamasz és az Iszlám Dzsihád tisztviselőivel találkozott az iráni külügyminiszter. A nem nyilvános megbeszélés után kijelentette az iráni diplomáciai vezető, hogy nem hagyják magára a palesztinokat és elkötelezetten támogatják a palesztin ellenállást. Határozottan kijelentette, hogy nem hátrálnak meg és folytatják azokat a műveleteket, amelyekkel a palesztinokat segíteni tudják.

Ezek alapján egyértelmű, hogy az iráni szponzoráció jelentős szerepet játszott abban, hogy a Hamasz meg tudta kezdeni az október 7-i harcokat. Különböző hírportálok szerint Irán az Izrael elleni támadás kitervelésében több héten keresztül segítette a palesztinokat. 

Konkrét választ érdemi bizonyítékok hiányában mégsem lehet adni arra a kérdésre, hogy Iránnak valóban szerepe volt-e a háború kitörésében, ugyanis Teherán tagadja, hogy köze lett volna a támadásokhoz és minden erről szóló hírt hamis pletykának minősít.

A legfőbb nemzetközi cél az, hogy a Hamasz iráni támogatását csökkentsék, majd teljesen megszüntessék. Ehhez szükség lenne egy szigorú ellenőrző mechanizmus biztosítására, valamint a csempészet visszaszorítására. Másik módja lehetne a támogatás csökkentésének Irán növekvő befolyásának ellensúlyozása a Közel-Keleten. Ebben nagy szerepet játszhatna az Egyesült Államok, hiszen segíthetne az arab államoknak és Izraelnek további normalizációs megállapodásokat kötni, amelyek mindkét felet jobb helyzetbe hozzák az együttműködésben. Erre azonban egyelőre nagyon csekély az esély, ilyesfajta megoldásokról, próbálkozásokról majd csak akkor lehet beszélni, ha a háború véget ér és Izrael megindul az újjáépítés irányába.

Szerző: Mócsán Evelin

Az iráni külügyminiszter október 7-ét követő közel-keleti körútja az iráni média tükrében

Irán és Izrael kapcsolata számos pontos szorosan kapcsolódik egymáshoz, a két nép közös történelmi múlttal is rendelkezik. A zsidók története Irán területén 2500 évre tekint vissza, így az iráni a diaszpóra egyik legrégibb zsidó közössége. A két közel-keleti állam viszonyában az 1979-es-ig tartó iráni iszlám forradalom hozott gyökeres változást. A forradalom előtt stratégiai szövetségesek voltak, hiszen a nemzetgazdaság és nemzetbiztonság számos aspektusát érintő szoros együttműködést tartottak fenn. A Khomeini ajatollah vezetésével győzelemre jutó forradalmat követően azonban megszakították a diplomáciai kapcsolatokat.

Az Izrael-ellenesség az iráni politikai krédó alapját képezi, a zsidó államra nyugati gyarmatosító hatalomként tekintenek. Továbbá Irán – és számos arab állam – politikai nyelvezetében Izraelt „gyarmatosító hatalomként”, „cionista entitásként”, „cionista rezsimként” és „kis Sátánként” emlegetik, kerülve az Izrael kifejezést. Sőt, Mahmúd Ahmadinezsád konzervatív elnök (2005–2013) egy 2005-ös beszédében úgy fogalmazott, hogy Izraelt „le kell törölni a térképről”. A rendkívül agresszív politikai retorika ellenére Irán sosem intézett nyílt katonai támadást Izrael ellen. Az óvatos perzsa állam viszont az „ellenállás tengelye” nevű Teherán-központú hálózat egyes, Izraelt már számos alkalommal megtámadó tagjait (Hezbollah, Hamász, Palesztin Iszlám Dzsihád, jemeni húszik) pénzügyi, technológiai és informatikai támogatásban részesíti. A hálózat stratégiai előnye, hogy a nemzetközi jog szempontjából „tagadhatóságot” biztosít, és Irán a saját határain kívül tudja tartani az ellenfeleivel fennálló konfliktusait, akikre így közvetve nyomást tud gyakorolni. 

A Hamász Qasszám Brigádok nevű fegyveres szárnya és a velük szimpatizáló gázai civilek által elkövetett terrortámadás 1400 ember, jelentős többségében civilek halálát okozta Dél-Izraelben. Az iráni média a Hamász által elkövetett terrortámadás kegyetlenségéről keveset ír, helyette az izraeli válaszcsapásokban elhunyt gázaiak magas számára helyezi a hangsúlyt. Egy iráni tisztségviselő a Hamász támadását a „cionista rezsim óriási megalázásának” nevezte, valamint kiemelte, hogy a szervezet akciója az Izraelt támogató Egyesült Államok társadalmi és gazdasági összeomlása felé vezető út egyik állomását jelenti. A támadást követően az iráni külügyminiszter, Hoszein Amir-Abdollahián közel-keleti diplomáciai körútján öt arab államot is érintett: ellátogatott Irakba, Libanonba, Szíriába, Katarba és Szaúd-Arábiába is. 

Bagdadban Mohamed Siá al-Szudáni iraki miniszterelnökkel és az iraki kormány nemzetbiztonsági tanácsadójával, Qászim al-Aradzsival is találkozott. Az iráni külügyminiszter a két ország közötti biztonsági megállapodásra, a regionális kérdésekre és főként az aktuális gázai fejleményekre fókuszáló tanácskozást követően tartott sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy Irán álláspontja a palesztin kérdésben egyértelmű, a perzsa állam mindig is támogatta a palesztinok elidegeníthetetlen jogát az „izraeli megszállással” szemben. Kiemelte továbbá, hogy a Hamász hadműveletében Irán semmilyen formában nem vett részt, az teljes egészében „spontán” palesztin akció volt válaszul a „cionisták palesztinok ellen elkövetett folyamatos bűncselekményeire”. (Ezt később az iráni külügyminisztérium szóvivője is megerősítette, noha a Hamász megköszönte Irán támogatását.)

Hoszein Amir-Abdollahián ezt követően Bejrútba utazott. A háromnapos látogatás során Nadzsíb Mikáti ügyvezető miniszterelnökkel, Abdullah Búhabib külügyminiszterrel, valamint Nabíh Berri házelnökkel is találkozott. A találkozók központi témáját a libanoni politikai helyzet és a libanoni gazdasági problémák jelentették. Az iráni külügyminiszter leszögezte, hogy hazája támogatja Libanon belső stabilitását és biztonsági helyzetének megerősítését, és ha szükségessé válik, ehhez kész segítséget is nyújtani. Libanon energetikai problémáira reflektálva felajánlotta, hogy Irán vállalja a libanoni erőművek javítását és új erőművek építését, valamint az ország olajjal való ellátását, hiszen ez az iráni nemzeti érdekekkel is egybeesik. A jemeni helyzet megvitatásán túl az iráni külügyminiszter kiemelte, hogy a Hamász által elkövetett támadás az Egyesült Államok által támogatott Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormány „szélsőséges politikájára” adott „természetes és arányos válasz”. Meglátása szerint Izrael amerikai segítséggel elkövetett Gáza elleni támadásának célja az egész övezet elpusztítása. Kijelentette, hogy a folytatódó izraeli csapások „kemény választ fognak kiváltani az iszlám világból” és ez új frontok megnyitását is eredményezheti.  Kiemelte továbbá, hogy a palesztin ellenállás az izraeli támadás dacára továbbra is „jelentős képességekkel rendelkezik”, illetve felszólította Izraelt „a palesztin nép ellen elkövetett háborús bűneinek”, valamint a Gáza elleni „véres támadások” és az „embertelen ostrom” beszüntetésére. 

Az iráni külügyminiszter a libanoni vezetőkön kívül egyeztetést folytatott a Hezbollah főtitkárával, Haszan Naszrallahval, Zijád al-Nakhala, a Palesztin Iszlám Dzsihád főtitkárával, valamint Száleh al-Arúrival, a Hamász politikai irodájának vezetőhelyettesével is. A megbeszéléseken a palesztin nép felszabadításáért folytatott ellenállás és küzdelem támogatását az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikája központi elemének nevezte, valamint kifejezte reményét a Szaúd-Arábiához fűződő kapcsolatok normalizálását illetően is. Úgy fogalmazott, hogy az október 7-ei események ráirányították a figyelmet arra, hogy a palesztin ügy továbbra is létezik, és annak Izrael egyes arab országokhoz való közeledése sem fog véget vetni. Ismertette továbbá Irán diplomáciai erőfeszítéseit a „cionista rezsim” Gáza elleni „háborús bűneinek” felszámolására is. 

Hoszein Amir-Abdollahián Damaszkuszban a szíriai elnökkel, Bassár al-Aszaddal és Fejszál Miqdád külügyminiszterrel tárgyalt. A találkozó során Amir-Abdollahián hangsúlyozta a két ország közötti kapcsolatok megerősítését, felajánlotta Irán segítségét Szíriai gazdasági újjáépítéséhez és a biztonsági helyzet megerősítéséhez. A sajtótájékoztatón az iráni külügyminiszter Szíriát „az ellenállás tengelye egyik centrális elemének” nevezte, és hangsúlyozta, hogy az „ellenállás tengelye” a palesztinok döntéseit is figyelembe véve fogja „teljesíteni a kötelességét”. 

Az iráni külügyminiszter dohai látogatása során Iszmáil Haníjével, a Hamász politikai irodájának Katarban élő vezetőjével is találkozott, aki – a Hamász libanoni tisztségviselőjéhez hasonlóan – kiemelte, hogy az izraeli civil foglyok ügyét prioritásként kezelik, és amint a feltételek adottak lesznek, tárgyalni fognak a fogolycseréről. Az iráni diplomata megbeszélést folytatott a katari emírrel, Tamim bin Hamad al-Szánival is, és újra kijelentette, hogy az izraeli támadás folytatása a konfliktus eszkalációjának veszélyével fenyeget. A megbeszélés központi témája a Hamász által ejtett izraeli foglyok szabadon bocsátása volt. 

Az iráni külügyminiszter ezt követően a szaúd-arábiai Dzsiddában folytatott megbeszélést az Iszlám Együttműködés Szervezetének főtitkárával, Hoszein Taha Ebrahímmal. A Gázai övezetben tapasztalható humanitárius helyzettel és az izraeli kormány döntésével kapcsolatban, miszerint leállítják az övezet víz-, áram- és üzemanyagellátását, az iráni külügyminiszter kezdeményezte a szervezet rendkívüli, külügyminiszteri szintű találkozóját a gázai lakosságnak nyújtott humanitárius segítségnyújtás megfontolása céljából. (A találkozóra október 26-án került sor.) Hangsúlyozta továbbá a muszlim umma egységének szükségességét, a muszlim országokat Izrael teljeskörű embargójára és a „bitorló rezsim” nagyköveteinek kiutasítására szólította fel. Kezdeményezte egy muszlim jogászokból álló testület felállítását is, amelynek feladata az „izraeli háborús bűnök” dokumentálása lenne, előkészítendő az „izraeli háborús bűnösök” és támogatóik későbbi perét egy nemzetközi bíróság előtt. 

Mindeközben a Hamász politikai irodájának vezetője, Iszmáil Haníje személyes megbeszélést folytatott Ali Khamenei legfőbb vallási és politikai vezetővel és Ebrahím Raiszi iráni elnökkel Teheránban. Az egyeztetés résztvevői a gázai és ciszjordániai fejleményeket vitatták meg. Khamenei ajatollah nagyrabecsülését fejezte ki Gáza „állhatatos lakosságának” türelmét és kitartását illetően, melyet a „cionista rezsim” és a nyugati államok által ellene elkövetett bűneivel szemben mutat. Az október 4-ei találkozót követően Raiszi elnök a norvég miniszterelnökkel, Jonas Gahr Støre-vel folytatott megbeszélése során kijelentette, hogy a Hamász adja Gáza törvényesen megválasztott legitim kormányát, és ezáltal Izrael Hamász ellen indított háborúja a demokrácia elleni háború. Az iráni elnök a Hamász támadását korábban dicsérő szavakkal is illette, és gratulált a támadásban résztvevők „bátorságáért” és a gázai nép „példaértékű ellenállásáért”. 

Szerző: Kmeczkó Sára

Iszlám Állam és a Hamász

Október 7-én a Hamász Izraelre mért támadását követően Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök így nyilatkozott: Hamász úgy lesz szétverve, ahogy az Iszlám Állam. Ennek hatására a közösségi médiában is szárnyra kapott a „#HamasisISIS” hashtag. 

Ezzel a kijelentéssel nyíltan üzent a szervezet számára, de mi van még mögötte azon túl, hogy egy olyan végkifejletet vázolt fel a terror szervezet számára, amelyet az Iszlám Államot is utolérte. Fontos és érdekes megjegyezni, hogy ez esetben csak bizonyos célok egyesítik a két szervezetet mivel alapvetően több szempontból eltérnek. Míg a Hamász egy nacionalista iszlamista mozgalom az Iszlám Állam egy transznacionális pán-iszlamista mozgalom. Az Iszlám Állam Sínai-félszigeten leányvállalatának, Ansar al-Bayt al-Maqdisnak szintén kevés kapcsolata van a Hamásszal.

Azon túl, hogy a titkosszolgálati jelentés is mely a szerb határon megjelent szervezetek között is egy lapon említi a Hamász-t és az Iszlám Államot több közük is van egymáshoz az elmúlt hónap eseményeit tekintve. 

A Szufa kibuc (Héber szó, amely egyszerűen összegyűjtést jelent. Az első kibucok a múlt század tízes éveiben alakultak meg, s ezeknek a gazdaságin túl védelmi-katonai rendeltetésük is volt, lévén, hogy ellenséges arab környezetben működtek.) elleni támadást követően az IDF erői egy ISIS zászlót is találtak, amiről október 12-én posztolt fotót az IDF. Szufa kibuc elleni támadásról több videó is készült, amiben a támadók test kamerás felvételeit láthatjuk, az egyiken azt nézhetjük testközelből végig, ahogy éppen az egyik terroristát lelövik és ezt saját test kamerája is rögzíti. 

Az Iszlám Állam csak október 19-én foglalkozott nyilvánosan a támadással az al-Naba heti számának vezércikkében. Az Al-Kaida és az Iszlám Állam is támadásokra szólít fel zsidók, amerikaiak és Izrael ellen világszerte. 

Szerző: Csesznegi Márk

Jelentős haditengerészeti erők a Közel-Kelet körül

Az Izraelt ért október eleji terrortámadások, majd az ezek nyomán indult katonai műveletek nyomán rég nem látott erőkoncentrációt figyelhetünk meg a térségben. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének jelenléte növekedett meg, de a Földközi- és a Vörös-tenger, valamint az Ománi- és a Perzs-öböl vizet számos nemzet hadihajói szelik. 

Már az Izrael elleni terrortámadást követő napon az Egyesült Államok a Földközi-tenger keleti medencéjébe, az izraeli partok közelébe vezényelte a 12. csapásmérő köteléket, mely a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozóból, a USS Normandy rakétás cirkálóból, valamint három Burke-osztályú rombolóból és támogató hajóikból áll. A kötelék hozzávetőleg 50-70 vadász és/vagy bombázó repülőgépet képes többszáz kilométeres sugarú körben bevetni, emellett vélhetően jelentős cirkálórakétás és robotrepülőgépes csapásmérő képességgel is rendelkezik. 

A Ford-kötelék még nem is érte el őrjárati helyét, amikor az Egyesült Államok egy második, összetételében és ütőerejében hasonló kötelék telepítéséről döntött. A 2. számú, Dwight D. Eisenhower csapásmérő köteléket a névadó hordozó és kísérő- valamint támogatóhajói alkotják. A CSG 2 (Carrier Strike Group 2) a november 4-én haladt át a Szuezi-csatornán, hogy ezt követően elfoglalja állomáshelyét a CENTCOM, tehát az Egyesült Államok fegyveres erőinek központi parancsoksága által meghatározott területen. A pontos járőrterülete még nem ismert a hordozónak, de várhatóan az Ománi- vagy Perzsa-öbölben erősíti majd az Egyesült Államok érdekérvényesítő képességeit. 

További jelentős ütőerőt képvisel az október 10-én ismét egy járőrterületre összpontosított 2. NATO haditengerészeti csoport az HMS Duncan vezetésével. A Királyi Haditengerészet rombolójához hat NATO-tagállam egységei csatlakoztak a Földközi-tenger keleti medencéjében, így spanyol, olasz, francia és török rombolók, illetve fregattok, valamint egy német és egy spanyol támogatóhajó látnak el közös járőrszolgálatot, és hajtanak végre gyakorlatokat a térségben. 

További, amerikai és NATO jelenlétet erősítő tényező a USS Bataan által vezetett Partraszálló Készenléti Egység és a USS Mount Whitney, mely egy elsősorban partraszálló egységek műveleti vezetését szolgáló parancsnoki hajó. OSINT-források szerint ezeken túl további, nagyjából harminc, NATO-tagállamok zászlaja alatt szolgáló haditengerészeti jármű tartózkodik a közel-keleti térségben. 

Viszonylag jelentős sajtóvisszhangot produkált a Kínai Népköztársaság haditengerészetének jelenléte is a közel-keleti vizeken, a PLAN hat rombolója ugyanis Ománban és Kuwaitban is látogatást tett. A korai, vészjósló riportokkal ellentétben azonban nem rapid és újkeletű erőmozgatás történt a gázai eseményekre válaszul, hiszen a kínai hadihajók már május óta a térségben állomásoznak, számos gyakorlatot végrehajtva és udvariassági látogatást is téve környező államok kikötőiben. 

Egészen friss, november 5-i hír, hogy a CENTCOM hivatalos csatornája tájékoztatott egy Ohio-osztályú ballisztikus rakétahordozó térségbe érkezéséről. Az erről való puszta híradás is merőben eltér a haditengerészeti zsargonban „boomerként” emlegetett rakétahordozók normál modus operandi-jétől, hiszen az amerikai nukleáris csapásmérő arzenál talán legfontosabb elemeit képző tengeralattjárók őrjárati régióit, ütemterveit sem szokás nyilvánosságra hozni. Nehéz tehát másképp értelmezni a CENTCOM bejelentését, mint kemény és egyértelmű üzenetet a Közel-keleti régió országai, különösen Irán részére. Az üzenet tartalma 20 nagy hatótávolságú, Trident II típusú, nukleáris robbanófejekkel ellátott ballisztikus rakéta, melyek jelenléte jelzi: az Egyesült Államok komolyan gondolja régiós szövetségesei megvédését és hegemóniája elleni kihívásnak tekinti az eddigi közel-keleti rend felforgatására tett kísérleteket. 

Szerző: Töll Konrád

Szerkesztő: Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi részei ide kattintva érhetők el.

A borítókép Claire Satera fényképe az Unsplash-ről.

A Vallás és Biztonság hírfigyelő – 2023. október-november bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The last B-1 has left RAF Fairford marking the end of BTF 24-1. It said goodbye to the British base rocking its wings on departure. On Dec. 4, 2023, the B-1B deployment for Bomber Task [...]

The post Final B-1 Of Latest Bomber Task Force Europe Leaves RAF Fairford With Wing Wave Departure appeared first on The Aviationist.

 

If one asks the average American, who are the Qizilbash people, the average American won’t know what you are speaking about.   They will say the “Qizil what?”   And then, if you ask them about the connection of the Qizilbash people to Azerbaijan, the average American will ask you how to spell Azerbaijan and ponder where it is on the map.    However, the average American should learn a little bit about who the Qizilbash people are if they seek to understand the history of modern-day Azerbaijan,  Iran, Central Asia, Afghanistan, the regions of strategic value to the United States of America.   

Recently, the State Committee on Work with the Diaspora, a government agency of Azerbaijan, held an event titled “the Heritage of the Qizilbash in Azerbaijan: in the footsteps of history,” which sought to raise awareness about the Qizilbash people, who are an association of Turkic nomadic tribes that speak the Azerbaijani language.  These tribes included the Rumlu, Shamlu, Ustajlu, Afshar, Qajar, Tekelu, and Zulkadar.   From the 15th century onwards, these tribes contributed to the foundation of the imperial Azerbaijani Dynasty of Safavids that originated in Azerbaijan and ruled over a big part of the Near and  Middle East.   

The Azerbaijani Safavid Dynasty or the State of Qizilbash which was its other denomination, was the first Twelver Shia Empire in modern-day Iran.   Because of the Safavids, Iran today is Shia and not Sunni.  However, the Safavids were not primitive like the mullahs in Tehran are today.  The Iran under Azerbaijani Safavids was an economic stronghold between East and West who had an efficient state bureaucracy based upon checks and balances.   They created great architectural landmarks and patronized the fine arts.   Under their role, Turkic and not Persian influence was dominant.  The State language was Azerbaijani as well as military and ruling elite consisted of Azerbaijani Qizilbash tribes. Indeed, it was only from the Pahlavi Dynasty onwards that Turkic identity in Iran was repressed rather than celebrated.        

The conference that was held in Azerbaijan sought to raise awareness about the roots and identity of the Qizilbash and to promote communication that can lead to the reunification of the global community of Qizilbash, like it existed at the time of the Azerbaijani Safavid Empire. “Azerbaijan is doing great work to unite the Qizilbash people,” former federal secretary of Pakistan, Board member of the Qizilbash Global Heritage Organization Agha Sarwar Raza stated.   “Our ancestors lived on the territory of Azerbaijan.   Subsequently, they spread to different countries.   Azerbaijan is our motherland.”  

In a joint statement, the members of the Qizilbash Global Heritage Organization, co-organizer of the conference, stated: “We, members of the Qizilbash Global Heritage Organization which is part of the world Qizilbash community, feel proud to note that the Qizilbash movement which emerged in the second half of the 15th century opened a new page in the history of the Near and Middle East and the Turkic world on the whole.   During the reign of the Safavid state founded by the Qizilbash tribes which incorporated present-day Azerbaijan, Armenia, Dagestan, Iran, Iraq, Eastern Turkey, Eastern Georgia, Southern Turkmenistan and Western Afghanistan and in the subsequent years notably during the conquest of Nadir Shah Afshar, a great figure in world military history, the Qizilbash made a stronghold in these areas thus having eventually spread to different parts of the world.”

They continued by “stressing the importance of this international conference as a great beginning in the wider study and promotion of Qizilbash heritage which appears to be a glorious page in the history of Azerbaijan.  In a broader sense, we perceive this significant event as a historical step marking organized and purposeful activities towards the appropriation by Azerbaijani people and state of its glorious historical heritage.”   On another note, the Qizilbash Global Heritage Organization “expressed our faith in the sustainability of activities on a broader scale and format towards strengthening the bonds of the world Qizilbash with their historical homeland and their return to their historical roots and support future efforts of this kind.”

The Qizilbash Global Heritage was established in Canada in order to help Qizilbash from across the world to reconnect with their roots, coordinate their joint activities, to be introduced to the Azerbaijani language and culture, and to integrate them into Azerbaijani society.   Arshi Qizilbash, the deputy chairman of the Qizilbash Global Heritage Organization, stated that the goal of the organization is to grow and take their organization to the United Nations and UNESCO for recognition as a world heritage organization.   

By Rachel Avraham

Deutschland und Südkorea verbinden nicht nur ähnliche historische Erfahrungen und enge wirtschaftliche Beziehungen, sondern auch gemeinsame Werte und Inter­essen. Lange waren die bilateralen Beziehungen von einem Austausch über tradi­tio­nelle Kooperationsthemen geprägt, etwa den Teilungs- und Wiedervereinigungserfahrungen sowie vor allem den wirtschaftlichen Verbindungen. Jüngst weiten sie sich auch auf den sicherheitspolitischen und strategischen Bereich aus. Um das Potential aus­zuschöpfen, bestehende Herausforderungen zu bewältigen und die bilateralen Beziehungen zukunftsfähig auszugestalten, sollten Berlin und Seoul diese weiter inten­sivieren und zu einer strategischen Partnerschaft aufwerten.

(B2) Les Houthis du Yémen mettent leur menace à exécution. Des missiles et drones ont visé, dimanche (3 décembre), plusieurs navires commerciaux naviguant dans le sud de la mer Rouge. Une réplique voulue à l'attaque d'Israël à Gaza.

USS Carney (Photo : US Navy - Archives B2)

Un destroyer américain sur zone

Les attaques se sont succédé dimanche matin et après-midi, menés à la fois par des missiles ou des drones, selon l'US CentCom, le commandement américain, compétent sur le Golfe persique, qui a détaillé chacune de ces attaques et la réplique engagée par un destroyer américain qui patrouillait sur zone. A plusieurs reprises, ce sont des navires britanniques qui ont été visés. Propriété d'actionnaires ayant souvent la double nationalité britannique et israélienne.

Une première attaque contre un navire britannique

Vers 9 h 15 (heure locale), l'USS Carney (DDG64), un destroyer de la classe Arleigh Burke normalement basé à La Rota, a « détecté une attaque de missile balistique antinavire tirée depuis les zones contrôlées par les Houthis au Yémen » indique le CentCom, Direction : un cargo battant pavillon des Bahamas, détenu et exploité au Royaume-Uni, le MV Unity Explorer (1). Le missile a « explosé à proximité du navire ».

Un drone abattu

Un peu plus tard, vers midi l'USS Carney — qui « se trouve alors dans les eaux internationales » selon le commandement US —, détecte un drone « lancé depuis les zones contrôlées par les Houthis au Yémen » se dirigeant dans sa direction. Le drone est abattu « sans dommage pour le navire américain ni aucun blessé parmi le personnel ». La cible spécifique du drone n'était « pas claire » reconnait cependant le CentCom. « Nous ne pouvons pas évaluer pour le moment si le Carney était une cible des drones. »

Un navire marchand cible d'un missile

Quelques minutes plus tard, vers 12 h 35, un nouveau navire marchand, le MV Unity Explorer lance un appel de détresse avoir « été touché par un missile tiré depuis les zones contrôlées par les Houthis au Yémen ». L'USS Carney se dirige vers le navire marchand pour évaluer les dommages. Les dégât semblent « mineurs ». Mais, dans l'intervalle, un autre drone en approche est détecté. Il est abattu « sans dommage ni blessé, sur le Carney comme le Mv Unity Explorer ».

Troisième attaque contre un autre navire britannique

Vers 15h30, c'est au tour du MV Number 9, un porte-containers battant pavillon panaméen et détenu par une société britanique, d'être touché par un missile tiré « depuis les zones contrôlées par les Houthis au Yémen » alors qu'il naviguait dans les eaux internationales de la mer Rouge. « Sans dommages ».

Quatrième attaque

Une heure plus tard, vers 16h30, le MV Sophie 2, un autre vraquier battant pavillon panaméen, envoie un appel de détresse indiquant avoir été touché par un missile. L'USS Carney a de nouveau répondu à l'appel de détresse mais n'a signalé aucun dommage significatif. Alors qu'il était « en route pour apporter son soutien », le navire américain a cependant abattu un drone « se dirigeant dans sa direction ».

Des précédents

Ces attaques surviennent après la capture d'un navire britannique (lire : [Actualité] Les Houthis détournent en mer Rouge un navire « israélien ». Plusieurs marins européens capturés). Le week-end précédent, la marine américaine avait déjà déjoué cette fois, une attaque de pirates somaliens contre un tanker dans le golfe d'Aden près du Yémen (lire : [En bref] L'attaque contre le Central Park déjouée. Les cinq pirates somaliens arrêtés)

(Nicolas Gros-Verheyde)

1. Un navire bien connu par son équipage ukrainien et philippin qui n'avait pas hésité à, en mars 2022, à poser sur le pont du bateau pour dénoncer « l'horreur de la guerre » en Ukraine et « les bombardements des occupants russes ». Un message diffusé sur facebook.