Nyugat-Balkán

Vajdaságot sújtja leginkább az egészségügyi dolgozók “exodusa”, itt a legkifejezettebb a generációváltás is, ennek ellenére az újonnan foglalkoztott egészségügyi alkalmazottaknak mindössze 13 százaléka kerülhet a tartományba, derül ki a vajdasági kutató-elemző központ, a VOICE cikkéből.

Ünnepélyes keretek között adták át a Novo Seló-i Camp Maréchal de Lattre de Tassigny (CMLT) tábor új főkapuját Koszovóban.

Zobnaticán megtartották az V.

Újra tömegsporttá vált a sakkozás Palicson, ahol az Aragóniai Beatrix Sakk-klub szervezésében megtartották a II.

Az utóbbi időben kétszer is láttam a hírekben, hogy Budapesten a járókelők és az utasok tolták be/el a trolibuszt műszaki hiba miatt.

30 évvel ezelőtt láttam ilyet Bukarestben, azzal a különbséggel, hogy ott nem műszaki hiba miatt kellett a troli mozgását a gyalogosoknak segíteni.

Egy konszolidált, normális országból érkeztünk kicsivel több mint 30 évvel ezelőtt Bukarestbe, hogy aztán évekig az legyen az otthonunk, és az első városnézésen futottunk bele ebbe látványosságba.

Ha Ceauşescu, vagy a felesége, vagy a kutyái mozogtak a városban, országban, akkor az utcákat teljesen letakarították előlük, szabaddá tették az utat. Mi a bulevardul Magherun autóztunk éppen, amikor jött a lezárás. Megálltunk, szemben velünk egy troli, és a hat éve már ott dolgozó kollégánk annyit mondott: ezt nézzétek, ilyet még úgysem láttatok! És a troliról leszálltak az utasok, lekapták az áramszedőket, a trolit betolták egy mellékutcába! A meglepetéstől szólni sem tudtam, akkor még egyébként is csak 3 vagy 4 napja voltunk Bukarestben, még az éjszakai város látványát sem tudtam feldolgozni.

                                                   b-dul Magheru

Első esténken álltam a Hotel Dorobanti hetedik vagy nyolcadik emeletének ablakában és néztem ki a sötétbe. Mert nem volt közvilágítás az utcákban, az autók helyzetjelzővel közlekedtek. Álltam, és folytak a könnyeim.

Nos, ezután másnap az elődünk elvitt egy kis autózásra, megmutatni a várost, kicsit ismerkedni és ez alatt futottunk bele a trolibuszos esetbe. 

 

                                                  Hotel Dorobanti

Később több élményünk is volt a lezárással. Néhány hete laktunk kint, a nyelvet még nagyon nem beszéltük, amikor szintén a Magherun autóztunk, én vezettem. A Maléves autónkra diplomata rendszámot kaptunk azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy nyújt némi védelmet. Ezzel az autóval mentünk, amikor mögöttünk valamit mondott egy rendőrautó, de nyelvtudás híján nem igen értettük, én csak autóztam tovább szabályosan a sávomban, a mögöttem lévő rendőrautó egyre közelebb jött, ez miatt én egyre gyorsítottam, de már láttam, hogy a többi autós félrehúzódik, így igyekeztem én is lehúzódni, de erre már nem volt időm. A rendőrautó megelőzött, keresztbe állt előttünk, egy rendőr kiugrott belőle és a gumibotjával akkorát csapott a CD rendszámú Lada motorház tetejére, hogy az behorpadt. Idegesen és ordítva mutogatott, hogy forduljunk be a legközelebbi mellékutcába.

                          A Maléves autó (itt Csíkszeredában)

Az egész jelenet szürreális, ugyanakkor elgondolkoztató volt. A Kárpátok géniuszát kiszolgáló szolgálatok szinte kivetkőztek magukból, ha a kedves vezető közeledett. Annyira rettegtek, hogy bármi hiba csússzon a rendszerbe, hogy olyankor semmi nem számított. Így aztán nekimegy a diplomata rendszámú autónak – holott fogalma sincs róla, hogy ki ül benne - , vagy éppen betolja a géppisztolyát az ablakon, ahogy ez egy későbbi esetben szintén velem megtörtént.

Később többször is elgondolkoztam rajta, vajon féltem? Nem. Nem féltem. És nemcsak azért, mert 26 évesen az általam teljesen ismeretlen viselkedéssel szemben még értetlenül álltam. Nemcsak azért, mert akkor is és a további hat év alatt is mindig volt egy hazaúti repülőjegyünk. Nemcsak azért, mert tapasztalatlan voltam a diktatúra működésének tekintetében. Nem Azért sem, mert lett légyen bármilyen erőszakszervezet képviselője, vannak dolgok, amit békében nem tehet meg. Ja, és nem voltam/vagyok bátor. Egyszerűen csak én voltam/vagyok.

Arra azért nem gondoltam, hogy igaz, egyelőre más ok miatt, de három évtizeddel később az én fővárosomban fogják az utasok tologatni a trolikat.

Egyelőre csak műszaki hiba miatt.

A Delta Agrar mezőgazdasági vállalat búzaföldjeinek permetezése közben lezuhant egy mezőgazdasági repülőgép Apatinnál, amelyet az újvidéki Radovan Šegrt (65) pilóta irányított.

Aleksandar Vučić lesz a Zentai csata 320.

Mint ismeretes, az Újvidéki Felsőbíróság elsőfokú döntése elutasította a VaMaDiSz kérelmét arra vonatkozóan, hogy az Újvidéki Egyetem a hatályos jogszabályoknak megfelelően tegye lehetővé a magyar nyelvű felvételizést a magyar diákoknak.

Fellebbez a Vajdasági Magyar Diákszövetség az Újvidéki Felsőbíróság április 13-i elsőfokú döntése ellen, amellyel elutasította a felperes VaMaDiSz kérelmét arra vonatkozóan, hogy az Újvidéki Egyetem a hatályos jogszabályoknak megfelelően tegye lehetővé a magyar nyelvű felvételizést a magyar diákoknak – tudta meg a Pannon RTV.

Az újvidéki, szabadkai, nagybecskereki, zombori, szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica) és nagykikindai egyetemi karok, főiskolák és hallgatói központok a tartományi felsőoktatási és tudományos-kutatásügyi titkárság három pályázatán nyertek pénzeszközöket 2017-re vonatkozóan.

Vajdaság és Magyarország közösen tartott üzleti fórumot az újvidéki vásárépületben.

Tévedésből majdnem teljesen elhordták Nagykikinda egyik nevezetességét és archeológiai lelőhelyét, a környék egyetlen dombját.

Vajdasági látogatás-körútjukon a baden-württembergi parlament vidékfejlesztési és fogyasztóvédelmi bizottságának delegációja ma Zentán egy mezőgazdasági termelőhöz, a Žitopromet zentai malomipari vállalatba, és a Sentella részlegébe is ellátogatott.

A péterváradi vár katakombáiba több helyen is közvetlenül engedik be a szennyvízcsöveket, közölte a Földalatti Urbán Gerillaharcosok szervezet.

A szabadkai Szent Mihály ferences rezidencia 300.

A gazdasági helyzet és az együttműködési lehetőségek feltérképezése céljából baden-württembergi küldöttség érkezett ma Vajdaságba.

Magyarorzság Szabadkai Főkonzulátusa tájékoztatja az érdeklődőket, hogy 2016.

Két idős ember vetett ma véget életének Újvidéken, tudósít a 021.

A Szent László-év keretében Kárpát-medencei Szent László Tanulmányi- és Rajzversenyt rendez a Karosi Turul Hagyományőrző Íjász Egyesület a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága támogatásával, valamint a Pro Pátria Egyesület együttműködésével magyarul tanuló általános iskolások számára.

Egy barátom kérte, hogy írjak arról, ami a legkedvesebb, legszebb emlékem volt a Malévnál. Kis változtatással, de ezt küldtem el neki:

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer Maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.

Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenegy év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

A barátom azt kérte, arról írjak, ami a legkedvesebb volt nekem a Maléves évek alatt. Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, ám mikor azon gondolkoztam, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése a fedélzeten. Az az érzés, hogy otthon vagyok.
Ez persze akkor is tetten érhető volt, ha turistaként repültünk Malévval, de fokozottan a külállomásokra/ról utazások alkalmával.

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem mára kis szorongássá enyhült, de azért még megvan. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - „mint a villamos”. Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk.

               
1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget, mert a Maléven kívül egyik légitársaság sem szállt le a kedvezőtlen időjárás miatt, a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok!

                Otopeni 1993

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.
1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk.

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem.

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok!

                                               Szarajevó 2002

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak.

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk.

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is Maléves!” Mert egy család voltunk.

                            Pristina 2003

A barátom azt kérte, hogy arról írjak, ami a legkedvesebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb volt a Malévnál. Nekem az érzések voltak a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a Maléves busz befutott egy-egy városba.

Mert jó volt Malévesnek lenni. Mert otthon voltunk.