Navigare necesse est - Hajózni muszáj. De nemcsak hajózni, repülni is. Így gondolta ezt a Boeing cég alapítója William E. Boeing is, amikor az 1930-as években megépíttette saját luxushajóját a Taconite-ot.
A 20. század elejének egyik nagy ipari óriása, a Boeing 1929-ben kiterjesztette Washington állambeli repülőgép társaságát Kanadába, és megvásárolta a Hoffar-Beeching vancouveri hajógyártó céget. Ez a leányvállalat lett a Boeing Aircraft of Canada Ltd. Hidroplánokat és sokféle hajót épített.
A 125 láb (38 méter) hosszú hajót 1930-ban építették családi magányachtnak az azóta már megszűnt Boeing üzemben, a Coal Harbourban. A feljegyzések szerint a Boeing család a yachtot egyfajta úszó nyári palotának használta kizárólag az észak-nyugati vizeken, de a cégalapító tulajdonos a hajón lévő irodából is dolgozott, a rádiószobából rendszeresen küldte utasításait Seattle-be.
A Taconite 421 ezer dollárba került akkor, amikor a hajók nagy részének ára 1000 dollár körül mozgott. Tom Halladay tervezte a 12 csomós sebességgel úszó luxusyachtot, amit 1930. június 11-én ünnepélyesen vízre bocsájtották. Ez volt a társasági élet szezonnyitója, több mint 100 „kékvérű” híresség gyűlt össze Észak-Amerika nagyvárosaiból. A rá következő évtizedekben számos államfő, az üzleti és a művészvilág nagyjai vendégeskedtek rajta.
A Boeing házaspár 1930-ban
A hajó belseje az 1930-as évekbeli luxusszálloda hangulatát idézi. Négy hálószoba, mindegyik saját fürdőszobával. A központi szalont, ami nagyobb mint sok lakás, eredeti bútorokkal rendezték be, de helyet kapott benne egy fatüzelésű kandalló is. Tíz személyes ebédlő, fedett fedélzet, sárgaréz nyílászárók, teakfa borítás, két makulátlan Atlas dízelmotor, plusz két hangszigetelt generátor a motorházban, ez mind-mind a Taconite. Az egykori dolgozószobából háló, a rádiós szobából fürdőszoba lett az 1930-as évek stílusában berendezve.
A hajón régimódi „Pullman ablakok” vannak, amik fel-le csúsznak, mint a vonaton. A normálnál nagyobbak, mert Bill Boeing magas ember volt.
A hajó 47 évig a Boeing család tulajdonában volt, 1987-től a vancouveri capt. Gordon Levett tulajdonába került, aki 1994-ben Bill Boeing Jr. irányításával korhűen felújította.
A hajó a nevét az alacsony minőségű vasércről, vagyis inkább vastartalmú kovakőről kapta. A Boeingot mindig a repülőgépgyártással azonosítják, de a család a vagyonát fakitermelésből és bányászatból alapozta meg.
Az 1880-as években William E. Boeing apja, Wilhelm földeket vásárolt Hibbingben, Minnesota államban. A földfelszínen nem talált semmit, amit kitermelhetett, a taconite teljes egészében a földfelszín alatt volt. Egy geológus biztatta, hogy a taconite alatt jó minőségű vasérc van. És volt. Innen jött a Boeing vagyon, a bányászatból.
Bill Boeing Detroitban született, 22 éves korában költözött Washington államba. Első repülőgépét 1915-ben építette, egy kétfedeles hidroplánt.
Mert a repülés és a hajózás összekapcsolódik.
A gazdasági válságot sok más céggel ellentétben a PanAm túlélte és terjeszkedni akart elsősorban az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán irányába, ám nem volt ehhez megfelelő repülőgépe. A problémára megoldást jelentett az ún. „repülő hajó”, olyan repülőgép, ami a víz felszínéről tudott fel-és leszállni. Az utasokat megnyugtatta, hogy baj esetén bárhol landolhatnak az óceán átrepülése közben is.
Boeing B314, a repülő hajó
Ezért is használták a repülésben a hajózásban már jól ismert, megnyugtató megnevezéseket: a repülőgép fedélzetén utaznak az utasok, a gép parancsnoka kapitány, a másodpilóta első tiszt. A pilóták a tengerésztisztek öltözetéhez hasonló egyenruhát viseltek, hozzá illő tányérsapkával. A repülőtér megnevezése több nyelven is légikikötő.
Amikor 1930-ban William E. Boeing megépíttette luxushajóját, a repülőgépgyára néhány évvel később megtervezte a Boeing 314 Clippert, a repülő hajót. 38 tonnás felszállósúlyával 74 nappali, vagy 36 éjszakai (fekvőhelyes) utast tudott szállítani max. 5900 km távolságra.
A repülő hajón való utazás csak a szupergazdagok kiváltság volt. Egy retúr repülőjegy San Francisco-Southampton útvonalra 1368 dollárba került. Csak emlékeztetőül, a Boeing család luxushajója építésénél említettem, hogy abban az időben egy hajó átlagos ára 1000 dollár volt. A Clippers szalonjai, étkezői, az öltözők, a tálalóeszközök, az ezüst étkészletek egy korabeli négycsillagos szálloda kényelmét kínálták.
Hajók és repülők, mindkettő fedélzetén hajózó személyzetek teljesítenek szolgálatot. Mert hajózni és repülni muszáj.
Négy év Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban muzulmánok között. Hihetetlen, hogy a világ mennyit változott azóta, hogy ott éltünk. Szarajevói kiutazásunk előtt 1999-ben azt kérdezték ismerősök, barátok: nem félsz? Viszed a gyerekeket is? És akkor mindenki arra gondolt, hogy a háború sújtotta országban ránk váró nehézségektől, a háború maradványainak felszámolása során előforduló balesetektől nem félek-e. Mert akkor a háborúnak még csak három éve volt vége, mindenhol romok, a repülőtér épülete rettenetes állapotban, a falak a füsttől feketén, leégett mennyezet alól kilátszó csövek és vezetékek.
A szarajevói repülőtér 1999-ben
De nem féltem.
Most is mennék, akár holnap is, és most sem félnék.
Mielőtt kiköltöztünk, be kell vallanom, fogalmam sem volt a muzulmán ünnepekről, tradíciókról, keveset tudtam az iszlám vallásról. Az ismereteim kimerültek az isztambuli utazások során az utikönyvekből olvasott tudással, majd ezt a hátrányt gyorsan behoztuk, az egész család.
Mindkét gyerekünket helyi oktatási intézménybe írattuk, a kicsit a körzeti óvodába, a nagyobbat az Első bosnyák gimnáziumba. Az iskola igazgatónője az akkori elnök, Alija Izetbegović lánya volt. Érdekes volt az első találkozás, beszélgetés vele. Elmondtuk neki honnan jöttünk, hogy nem vagyunk muzulmánok, szinte nem is ismerjük a vallásukat, a gyerek a nyelvet sem beszéli. A válasza az volt, hogy büszkék rá, hogy őket választottuk és mindent megtesznek azért, hogy megkönnyítsék Áginak a beilleszkedést. Természetesen kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás vallási szokásait, ünnepeit.
A gimnázium hallja - osztálytársak
A lakásunk bérbeadói is muzulmánok voltak, de vallásukat nem gyakorolták. Az asszonyok nem hordtak fejkendőt, nem jártak mecsetbe, nem voltak Mekkában, nem tartották a böjtöt, de például a ramadant lezáró ünnepre, a bajramra mindig vágtak birkát, sütöttek-főztek és azt megosztották a rokonokkal, ismerősökkel is. Ahogyan azt a vallás előírja. Senki nem maradhat éhen, az iszlám öt alappillérének egyike a kötelező adakozás.
Az iskolában a lányok között elvétve volt, aki kendőt hordott, az öltözködésükre inkább a visszafogottság volt a jellemző, nem volt kivillanó has, de volt miniszoknya, sortnadrág, kombinépántos ruha.
Maturálók
Ramadankor lerövidítették az órákat, a 45 perc helyett 30 perces tanítási órák voltak, nem volt hosszú déli ebédszünet, és nem írattak dolgozatot. Egyik évben decemberben volt a böjti hónap, akkor az egyébként is közeli téli szünetet két héttel előbb megkezdhették a diákok.
A lányom természetesen nem böjtölt, de osztálytársai közül többen igen. Ági nem evett és nem ivott előttük, ő azt mondta, szolidaritásból.A diáktársak pedig meghívták az otthonukba, a családjukhoz iftarra, a napnyugtakor kezdődő étkezésre.
Iftar az osztálytársakkal 2002-ben
Mára ez sokat változott,ma már nemcsak családi, baráti körben gyűlnek össze iftarra, hanem nagy, szabadtéri közös étkezéseket is szerveznek.
Iftar Szarajevóban a Bascarsiján