25 évvel ezelőtt, 1992. április 6-án kezdődött a legújabb kori történelem le nem mosható szégyenfoltja, a boszniai háború.
1992. április 6. A demonstrálók...
Ahol a nacionalizmus, a gyűlölet ülte torát hosszú éveken át. Ahol a békéért, az összefogásért tüntetőket szálloda tetejéről mesterlövészek lőtték. Ahol két demonstráló fiatal egyetemista, Suada Dilberović és Olga Sučić legyilkolásával egy minden képzeletet felülműló pusztítás kezdődött.
A két fiatal emléktáblája a róluk elnevezett hídon
A téli olimpiai város 1425 napig volt ostrom alatt. Naponta 329 gránát csapódott be. 1993. július 22-én egy olyan rekord született, amit nem vágytak, amire nem készültek: aznap Szarajevóra 3777 gránátot lőttek ki! Emberek haltak meg, sérültek meg súlyosan, semmisültek meg kulturális, vallási intézmények, és kórházak.
Célkeresztben...
A várost körülvevő hegyekben 120 aknavetőt telepítettek, a Jugoszláv Néphadsereg 250 tankja állt hadrendbe. És lőttek szakadatlanul.
Az ostrom térkép
De nem csak erről nevezetes ez a nap. 1945-ben ezen a napon szabadult fel, és ezen a napon alapították 555 évvel ezelőtt Szarajevót. A több mint öt évszázad kötelez. A város élni akart! Rettenetes áldozatok árán, súlyos veszteségekkel, de a város túlélte a polgárháború borzalmait. Az ország túlélte a borzalmakat.
A repülőtér mellett... (saját)
És ma ünnepel és emlékezik. Ünnepli alapítását és emlékezik a II. világháború elesettjeire, és újkori háborújának hőseire, családtagjaira, barátaira, szomszédaira. Emlékezik a 11541, köztük 1610 gyerek áldozatra, az 50 ezer sebesültre.
Megemlékezés Kusturica módra 2012-ben. Szarajevó Marsala Tita. Minden áldozatárt egy piros szék
De élni akarnak. Nem felejteni, de tovább élni. Békében, egymás mellett.
1999. március 24-én kezdődött Belgrád bombázása. A délszláv háborút a daytoni békeszerződés 1995 novemberében lezárta, ezzel Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában véget vetettek a vérontásnak, de az albán-szerb konfliktus nem enyhült, a koszovói háború további áldozatokat szedett. Sikertelen volt a rambouillet-i és a párizsi béketárgyalás, végül a NATO kemény, megtorló lépésre szánta el magát. Megkezdte Szerbia bombázását.
A belgrádi nemzetközi repülőteret már az első napon támadták, a bombázás néhány nap alatt megsemmisítette a rendőrségi hangárt, megsérült a JAT Tehnik nagy hangárja, ahol a légitársaság gépein kívül két MIG-29-est is elrejtettek.
És kirajzolódott az akcióterv: meg kell menteni a nemzeti légitársaság flottáját. Március 29-én pontosan délben 12 órakor felszállt a JAT Boeing 727-es repülőgépe, fedélzetén Stevan Ingjatović és Sava Ostojin kapitányokkal, Mikailo Rogić mérnökkel és Boban Živanić szerelővel.
A gép előfutára volt annak a kilenc gépes flottának - 4 db DC10-es, 4 db B737-es és egy B727-es -, amit biztonságban Bukarestbe kellett menekíteni. Abban a pillanatban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság légterében az észak-atlanti katonai szövetség 200 harci repülőgépe tartózkodott.
A gép körülbelül 12 perc repülés után érte el Románia biztonságos légterét. Ez a 12 perc volt a személyzet életének leghosszabb 12 perce.
Ahogy elérték a román légteret, Ignjatović kapitány jelentette Žika Petrović vezérigazgatónak, hogy minden a terv szerint ment, és ezután öt perces időközönként a levegőbe emelkedett és elindult Bukarest felé a többi nyolc repülőgép is.
A pilóták, mérnökök, szerelők, összesen negyvenen, hatalmas kockázatot vállaltak azért, hogy a légitársaság gépeit a biztos pusztulás elől kimenekítsék. Tudták, mert megmondták nekik, senki nem garantálja, hogy a gépeket a NATO erők nem fogják támadni. A támadás miatti düh, a remény és az akarat, hogy megmentsék a gépeket és a bombázás után a légitársaság élete tovább folytatódhasson, legyőzte a félelmet.
„Az egyetlen dolog, ami akkor a fejünkben volt, hogy megmentsük a gépeket, hogy a nemzeti légitársaság a bombázások után folytatni tudja az életét – emlékezik Ignjatović kapitány. – Az alatt a 12 perc alatt az egész életem lezajlott a fejemben. A gyerekkorom, a vágy, hogy pilóta lehessek. Féltem, de az akarat, hogy túléljük és újra indítsuk a JAT-ot, erősebb volt. Ugyanezekről az érzésekről beszéltek a társaim is, akik részesei voltak ennek a veszélyes akciónak. Kivételes bátorság és szakmai elhivatottság kell egy ilyen feladat végrehajtásához. Megmentettük a flottánkat.”
Ezért az akcióért, a JAT flotta megmentéséért soha senki nem kapott semmilyen elismerést.
„A legnagyobb elismerést a feladat végrehajtása során kaptam – mondta Ignjatović kapitány. - Amikor beosztották a személyzeteket, Boban Živanić szerelő azt mondta: ha meg kell halnom, azt akarom, hogy az Ignjatović kapitány személyzetének tagjaként legyen. Számomra ez a legnagyobb elismerés, amit életemben valaha kaptam.”
Az akciót a JAT akkori vezérigazgatója, Žika Petrović szervezte, ő tárgyalt és egyeztetett a románokkal és a szerb légierővel is. A vezérigazgatót 2000. április 25-én több lövéssel a háza előtt meggyilkolták. Egyes feltételezések szerint a merénylet mögött maga Slobodan Milosević állt, megakadályozva ezzel, hogy Petrović nyilvánosságra hozza, hogy hogyan használták a JAT repülőit az illegálisan szerzett vagyon és pénz kimenekítésére, hogy felfedjen gyanús repülőgépvásárlásokat és eladásokat, a JAT privatizációjára, gépeinek értékesítésére tett sötét kísérleteket. Halálának oka máig nem tisztázott.
Stevan Ignjatović kapitány ma az Air Serbia B737 típusú gépein teljesít szolgálatot egy,, a Neewsweeknek adott interjúban így emlékezik 1999. március 29-re:
„Amikor a személyzeteket állítottuk össze, két rakéta csapódott a rendőrségi hangárba. Csak azt hallottuk: fiúk, repülőre! Elindultunk, mire a határőr fülkéből utánunk kiabáltak: hé, fiúk! Hova, hova? Útleveleket! Ember, milyen útleveleket? Amikor a harmadik rakéta is becsapódott, rohanva folytattuk az utunkat. Beszálltunk a repülőgépbe, engedélyt kértünk és 12 órakor gázt adtunk, maximális sebességgel felszálltunk és Románia irányába fordultunk.”
Amikor a felhőből kiértek, a kapitány bekapcsolta az összes fényt, a radarokat és a transzpondert mert ez volt az egyetlen védelmük – láttatni, hogy utasszállító repülőgép.
„Néztünk kifelé az ablakon, várva a vadászgépeket vagy a rakétákat. Közben ment az idő. Életem leghosszabb 12 perce volt, amíg a bukaresti légiforgalmi irányítás ellenőrzése alá értünk. A megbeszélés az volt, hogy ahogy átlépünk, jelentjük a többieknek, hogy induljanak.”
A JAT flotta gépei és Stevan Ignjatovic kapitány
Azon a napon elrepült 9 repülőgép és másnap még négy. A terv az volt, hogy Bukarestben megtankolnak és folytatják az utat Oroszországba a Krím félszigetre. A románok azonban különösebb magyarázat nélkül a pilótákat elszállásolták egy szállodában, ahol szemmel tartották őket.
„Hamarosan NATO tisztviselők jelentek meg, vizsgálódtak, talán arra számítottak, hogy aranyat találnak, vagy egy menekülő milosevicsi politikust. Átkutatták a repülőgépet a szerb mérnök és szerelő részvételével, de nem találtak semmit.”
A bukaresti jugoszláv nagykövetség egy munkatársa csak megérkezésük után négy nappal kereste fel őket, és azt kérdezte: mit keresnek itt?
„Teltek a napok és az első hét után már világos volt számunkra, hogy gyakorlatilag foglyok vagyunk és Belgrád semmi többet nem tud tenni értünk.”
Egy hónap múlva jött a hír, hogy hazamehetnek. Repülővel vitték őket Temesvárra, ahol a JAT autóbusza várt rájuk.
„Rettenetes volt a találkozás a saját határőreinkkel. Kérdezték, kik vagyunk, milyen egyenruha ez... Amikor elmondtuk, hogy mi történt, annyit mondtak: Vagyis, dezertáltatok! Mindennek tetejébe a vámosok meggyanúsítottak, hogy csempészünk, mert volt nálam négy karton cigaretta. Akkor behúztam neki egyet ököllel. Összefutottak a határőrök, vámosok, katonák, rendőrök. Valahogy végül rendeződött a helyzet és tovább mehettünk Belgrádba. A megbeszélés szerint a megérkezést követő napon a JAT székházába mentünk, ahol Žika Petrović vezérigazgató várt minket. Mindenkit megölelt és azt mondta: visszatértek a solymaim!”
Fotó: tango6