Balkáni Mozaik Blog

Felmatricázták az Air Serbia teljes flottáját: a 11 Airbust, a 4 Boeing 737-300-ast és a hat ATR-72-est. A géptörzsön jól láthatóan hirdetik: 90 éves a légitársaság.

Persze nem az Air Serbia 90 éves, hiszen a társaság ezen a néven, ebben a formában 2013. október 26. óta működik.

Az emblémával a szerb polgári légiközlekedés kilenc évtizedre visszanyúló történelme előtt tisztelegnek, a dizájn egyesíti a jelenlegi kétfejű sasos logót az összes előddel: Aeroput, JAT, Jat Airways.

A légitársaság elődje 1927. június 27-én alakult meg Aeroput néven Európa tizedik, a világ huszonegyedik légitársaságaként.

A II. világháborúban, 1941-ben a német bombázások a vállalat szinte teljes vagyonát megsemmisítették: a repülőgépeket, a kiszolgáló eszközöket, a repülőterek épületeit, a kifutópályákat, mindent.

A háború után 1947. április 1-jén Jugoslovenski Aero Transport – JAT – néven új légitársaságot hoztak létre. A flotta három-három polgári utasszállítóvá átalakított Douglas C-47 Skytrain és Junkers Ju-52 repülőgépből állt. A kommunista rezsim rendeletben tiltotta meg, hogy magántulajdonokban lévő részvénytársaságként működjön légitársaság, így az Aeroputot 1948. december 24-én felszámolták.

A JAT sikeres légitársaság volt, nyugati típusú repülőgépekkel repült, 1970-től menetrend szerinti járatokat üzemeltetett Észak-Amerikába, Ausztráliába és a Távol-Keletre. Erre a lehetőségre nekünk kicsivel több mint két évtizedet kellett várnunk.

1992-ben a délszláv háború kitörésével megszűnt a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, a JAT lehetőségei napról napra szűkültek. Először a belföldi járatokat nagy részét kellett megszüntetni, majd az ország ellen hozott embargó miatt az európai, és a tengerentúli járatokat is. A megmaradt útvonalak a Belgrád Podgorica, Tivat, Nis és Pristina voltak. 1994-ben közlekedett néhány nemzetközi járat.

A háború után 1998-ban a a menedzsment nyolc darab Airbus A319-est rendelt. Az eredeti szállítási határidő 2000. júniusa volt, ezt azonban elhalasztották, mivel 23,5 millió dollárt nem fizettek ki az Airbusnak. Nem sokkal később újabb embargó lépett életbe és Jugoszláviát 1999 márciusától 78 napon át bombázták a NATO erők.

2003. augusztus 8-án a JAT nevet változtatott és Jat Airways néven üzemelt tovább. Eladták az utolsó DC-10-est, és megváltak a megmaradt Boeing 727-esektől és a DC-9-esektől.

2008-ban a szerb kormány döntött a légitársaság privatizációjáról. Két sikertelen próbálkozás után 2013 márciusában stratégiai partneri együttműködést kötöttek az Etihad Airways-szel. Az Egyesült Arab Emírségek légitársasága az Air Serbia 49%-ának tulajdonosa.

Az Air Serbia jelenleg a nyolcadik legrégebbi, még működő légitársaság a világon.

Navigare necesse est - Hajózni muszáj. De nemcsak hajózni, repülni is. Így gondolta ezt a Boeing cég alapítója William E. Boeing is, amikor az 1930-as években megépíttette saját luxushajóját a Taconite-ot.

A 20. század elejének egyik nagy ipari óriása, a Boeing 1929-ben kiterjesztette Washington állambeli repülőgép társaságát Kanadába, és megvásárolta a Hoffar-Beeching vancouveri hajógyártó céget. Ez a leányvállalat lett a Boeing Aircraft of Canada Ltd. Hidroplánokat és sokféle hajót épített.

A 125 láb (38 méter) hosszú hajót 1930-ban építették családi magányachtnak az azóta már megszűnt Boeing üzemben, a Coal Harbourban. A feljegyzések szerint a Boeing család a yachtot egyfajta úszó nyári palotának használta kizárólag az észak-nyugati vizeken, de a cégalapító tulajdonos a hajón lévő irodából is dolgozott, a rádiószobából rendszeresen küldte utasításait Seattle-be.

A Taconite 421 ezer dollárba került akkor, amikor a hajók nagy részének ára 1000 dollár körül mozgott. Tom Halladay tervezte a 12 csomós sebességgel úszó luxusyachtot, amit 1930. június 11-én ünnepélyesen vízre bocsájtották. Ez volt a társasági élet szezonnyitója, több mint 100 „kékvérű” híresség gyűlt össze Észak-Amerika nagyvárosaiból. A rá következő évtizedekben számos államfő, az üzleti és a művészvilág nagyjai vendégeskedtek rajta.

                      A Boeing házaspár 1930-ban 

A hajó belseje az 1930-as évekbeli luxusszálloda hangulatát idézi. Négy hálószoba, mindegyik saját fürdőszobával. A központi szalont, ami nagyobb mint sok lakás, eredeti bútorokkal rendezték be, de helyet kapott benne egy fatüzelésű kandalló is. Tíz személyes ebédlő, fedett fedélzet, sárgaréz nyílászárók, teakfa borítás, két makulátlan Atlas dízelmotor, plusz két hangszigetelt generátor a motorházban, ez mind-mind a Taconite. Az egykori dolgozószobából háló, a rádiós szobából fürdőszoba lett az 1930-as évek stílusában berendezve.

A hajón régimódi „Pullman ablakok” vannak, amik fel-le csúsznak, mint a vonaton. A normálnál nagyobbak, mert Bill Boeing magas ember volt.

A hajó 47 évig a Boeing család tulajdonában volt, 1987-től a vancouveri capt. Gordon Levett tulajdonába került, aki 1994-ben Bill Boeing Jr. irányításával korhűen felújította.

A hajó a nevét az alacsony minőségű vasércről, vagyis inkább vastartalmú kovakőről kapta. A Boeingot mindig a repülőgépgyártással azonosítják, de a család a vagyonát fakitermelésből és bányászatból alapozta meg.

Az 1880-as években William E. Boeing apja, Wilhelm földeket vásárolt Hibbingben, Minnesota államban. A földfelszínen nem talált semmit, amit kitermelhetett, a taconite teljes egészében a földfelszín alatt volt. Egy geológus biztatta, hogy a taconite alatt jó minőségű vasérc van. És volt. Innen jött a Boeing vagyon, a bányászatból.

Bill Boeing Detroitban született, 22 éves korában költözött Washington államba. Első repülőgépét 1915-ben építette, egy kétfedeles hidroplánt.

Mert a repülés és a hajózás összekapcsolódik.

A gazdasági válságot sok más céggel ellentétben a PanAm túlélte és terjeszkedni akart elsősorban az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán irányába, ám nem volt ehhez megfelelő repülőgépe. A problémára megoldást jelentett az ún. „repülő hajó”, olyan repülőgép, ami a víz felszínéről tudott fel-és leszállni. Az utasokat megnyugtatta, hogy baj esetén bárhol landolhatnak az óceán átrepülése közben is.

                      Boeing B314, a repülő hajó

Ezért is használták a repülésben a hajózásban már jól ismert, megnyugtató megnevezéseket: a repülőgép fedélzetén utaznak az utasok, a gép parancsnoka kapitány, a másodpilóta első tiszt. A pilóták a tengerésztisztek öltözetéhez hasonló egyenruhát viseltek, hozzá illő tányérsapkával. A repülőtér megnevezése több nyelven is légikikötő.

Amikor 1930-ban William E. Boeing megépíttette luxushajóját, a repülőgépgyára néhány évvel később megtervezte a Boeing 314 Clippert, a repülő hajót. 38 tonnás felszállósúlyával 74 nappali, vagy 36 éjszakai (fekvőhelyes) utast tudott szállítani max. 5900 km távolságra.

A repülő hajón való utazás csak a szupergazdagok kiváltság volt. Egy retúr repülőjegy San Francisco-Southampton útvonalra 1368 dollárba került. Csak emlékeztetőül, a Boeing család luxushajója építésénél említettem, hogy abban az időben egy hajó átlagos ára 1000 dollár volt. A Clippers szalonjai, étkezői, az öltözők, a tálalóeszközök, az ezüst étkészletek egy korabeli négycsillagos szálloda kényelmét kínálták.

Hajók és repülők, mindkettő fedélzetén hajózó személyzetek teljesítenek szolgálatot. Mert hajózni és repülni muszáj.

Négy év Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban muzulmánok között. Hihetetlen, hogy a világ mennyit változott azóta, hogy ott éltünk. Szarajevói kiutazásunk előtt 1999-ben azt kérdezték ismerősök, barátok: nem félsz? Viszed a gyerekeket is? És akkor mindenki arra gondolt, hogy a háború sújtotta országban ránk váró nehézségektől, a háború maradványainak felszámolása során előforduló balesetektől nem félek-e. Mert akkor a háborúnak még csak három éve volt vége, mindenhol romok, a repülőtér épülete rettenetes állapotban, a falak a füsttől feketén, leégett mennyezet alól kilátszó csövek és vezetékek.

                          A szarajevói repülőtér 1999-ben

De nem féltem.

Most is mennék, akár holnap is, és most sem félnék.

Mielőtt kiköltöztünk, be kell vallanom, fogalmam sem volt a muzulmán ünnepekről, tradíciókról, keveset tudtam az iszlám vallásról. Az ismereteim kimerültek az isztambuli utazások során az utikönyvekből olvasott tudással, majd ezt a hátrányt gyorsan behoztuk, az egész család.

Mindkét gyerekünket helyi oktatási intézménybe írattuk, a kicsit a körzeti óvodába, a nagyobbat az Első bosnyák gimnáziumba. Az iskola igazgatónője az akkori elnök, Alija Izetbegović lánya volt. Érdekes volt az első találkozás, beszélgetés vele. Elmondtuk neki honnan jöttünk, hogy nem vagyunk muzulmánok, szinte nem is ismerjük a vallásukat, a gyerek a nyelvet sem beszéli. A válasza az volt, hogy büszkék rá, hogy őket választottuk és mindent megtesznek azért, hogy megkönnyítsék Áginak a beilleszkedést. Természetesen kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás vallási szokásait, ünnepeit.

                          A gimnázium hallja - osztálytársak

A lakásunk bérbeadói is muzulmánok voltak, de vallásukat nem gyakorolták. Az asszonyok nem hordtak fejkendőt, nem jártak mecsetbe, nem voltak Mekkában, nem tartották a böjtöt, de például a ramadant lezáró ünnepre, a bajramra mindig vágtak birkát, sütöttek-főztek és azt megosztották a rokonokkal, ismerősökkel is. Ahogyan azt a vallás előírja. Senki nem maradhat éhen, az iszlám öt alappillérének egyike a kötelező adakozás.

Az iskolában a lányok között elvétve volt, aki kendőt hordott, az öltözködésükre inkább a visszafogottság volt a jellemző, nem volt kivillanó has, de volt miniszoknya, sortnadrág, kombinépántos ruha.

                                     Maturálók

Ramadankor lerövidítették az órákat, a 45 perc helyett 30 perces tanítási órák voltak, nem volt hosszú déli ebédszünet, és nem írattak dolgozatot. Egyik évben decemberben volt a böjti hónap, akkor az egyébként is közeli téli szünetet két héttel előbb megkezdhették a diákok.

 A lányom természetesen nem böjtölt, de osztálytársai közül többen igen. Ági nem evett és nem ivott előttük, ő azt mondta, szolidaritásból.A diáktársak pedig meghívták az otthonukba, a családjukhoz iftarra, a napnyugtakor kezdődő étkezésre.

                                 Iftar az osztálytársakkal 2002-ben

Mára ez sokat változott,ma már nemcsak családi, baráti körben gyűlnek össze iftarra, hanem nagy, szabadtéri közös étkezéseket is szerveznek.

                   Iftar Szarajevóban a Bascarsiján

Ez a nap más, mint a többi. 23 éve más. Azóta más, hogy már nincs velem. Azóta május 26-a, apukám születésnapja más értelmet kapott.

1912-ben született egy nagyon kicsi, Fejér megyei faluban, Guttamásiban. Amikor már tudtam írni, mindig én írtam az ott élő rokonoknak a leveleket, üdvözlő lapokat, és azt így kellett megcímezni: u.p. - utolsó posta – Isztimér. Ennyire kicsi falu volt.

Apukám végigélte majdnem az egész huszadik századot. Annak minden békés, és vérzivataros korszakát.

Úriszabónak tanult, mert édesanyja, az én nagymamám, akit sajnos soha nem ismertem, azt akarta, hogy olyan munkája legyen, amit mindig meleg helyiségben végezhet. Ez nagyjából így is volt a Don-kanyari kitérőtől eltekintve.

Dédelgetett álma volt, hogy szalont nyisson, de a háború közbeszólt. Utána jöttek az oroszok és elvitték az összegyűjtött szöveteket. Maradt az egyszemélyes szabóság élethosszig.

Minden emlékem ehhez kötődik. A műhelyhez. A panglihoz, ahogy ott ül és varr. Mindig. Reggeltől estig. A szabászasztalhoz, ahol sámlira állva a Népszabadságot kiterítve postásironnal rajzolom a betűket. A Singer varrógéphez, aminek levettem a szíját és önfeledt örömmel hajtottam.

Legelső emlékeim, hogy a pangli mellett egy felfordított hokedliban ülök, és az apu énekel. Mindig énekelt nekem. Népdalokat, magyar nótákat, katona dalokat, egyházi énekeket. Én is énekeltem a gyerekeknek megszületésük pillanatától.

Arra emlékszem, hogy sötét reggeleken melegíti a harisnyanadrágomat a cserépkályhán, beleráz, utána kéz a kézben megyünk az óvodába. Minden reggel.

Arra emlékszem, hogy minden tiltakozásom ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy hat éves koromtól németül kell tanulnom. Nem tudtam, miért, de tanultam becsületesen. Aztán egyszer azt hallottam, hogy egy családtag azt mondja róla, csak egy koszos sváb. Gyerek voltam, nem értettem, most már értem és büszke vagyok rá. Hogy egy koszos sváb lánya vagyok.

Arra emlékszem, hogy a zongoratanárnő azt mondta, tehetséges vagyok. És apukám vett egy zongorát, hogy gyakorolhassak.

Arra emlékszem, hogy bár szerette volna, ha nem az orosz nyelv lesz a választott nyelv, amit tanulni akarok, nem ellenezte a gimiválasztásomat. Biztatott és segített.

Arra emlékszem, hogy mennyire izgult az egyetemi felvételim előtt és mennyire vigasztalt, amikor helyhiány miatt elutasítottak. Talán ő tudta, hogy valóban miért. Csak annyit mondott: akkor dolgoznod kell.

Arra emlékszem, hogy az első pillanatban megérezte, hogy a férjemben megbízhat. Hogy olyanokat is elmondhat neki, amiket nekem nem, mert védeni akart.

Arra emlékszem, hogy az első unokáját olyan rajongással vette körül, hogy az szinte elképzelhetetlen. Még most is a fülemben cseng, ahogy rám szól: Zsuzsika, ne kiabálj azzal a kislánnyal. Pedig nem kiabáltam vele, csak lehet, felemeltem egy kicsit a hangomat.

Emlékszem a bennem élő fájdalomra, hogy a második unokájának születését már nem élte meg.

Arra emlékszem, hogy a bukaresti kiküldetésünkkor már a repülőtéren könnyes szemmel azt kérdezte: Zsuzsika, hát tényleg elmentek?

Sokan irigyelték de még többen tisztelték. Azok bántották a legtöbbet, akiknek a legtöbbet adta: a rokonai. Csak remélni merem hogy a kiközösítés hosszú évekig tartó fájdalmán mi enyhíteni tudtunk. Hogy erőt adott neki az ismerősök, a vevők megbecsülése. Hogy szereztünk neki boldog perceket. Mert minden percért hálás volt, minden együtt töltött órát megköszönt.

23 éve ez a nap különleges jelentőségű. Más mint a többi. Mert ez a nap az apukám születésnapja.

Az utóbbi időben kétszer is láttam a hírekben, hogy Budapesten a járókelők és az utasok tolták be/el a trolibuszt műszaki hiba miatt.

30 évvel ezelőtt láttam ilyet Bukarestben, azzal a különbséggel, hogy ott nem műszaki hiba miatt kellett a troli mozgását a gyalogosoknak segíteni.

Egy konszolidált, normális országból érkeztünk kicsivel több mint 30 évvel ezelőtt Bukarestbe, hogy aztán évekig az legyen az otthonunk, és az első városnézésen futottunk bele ebbe látványosságba.

Ha Ceauşescu, vagy a felesége, vagy a kutyái mozogtak a városban, országban, akkor az utcákat teljesen letakarították előlük, szabaddá tették az utat. Mi a bulevardul Magherun autóztunk éppen, amikor jött a lezárás. Megálltunk, szemben velünk egy troli, és a hat éve már ott dolgozó kollégánk annyit mondott: ezt nézzétek, ilyet még úgysem láttatok! És a troliról leszálltak az utasok, lekapták az áramszedőket, a trolit betolták egy mellékutcába! A meglepetéstől szólni sem tudtam, akkor még egyébként is csak 3 vagy 4 napja voltunk Bukarestben, még az éjszakai város látványát sem tudtam feldolgozni.

                                                   b-dul Magheru

Első esténken álltam a Hotel Dorobanti hetedik vagy nyolcadik emeletének ablakában és néztem ki a sötétbe. Mert nem volt közvilágítás az utcákban, az autók helyzetjelzővel közlekedtek. Álltam, és folytak a könnyeim.

Nos, ezután másnap az elődünk elvitt egy kis autózásra, megmutatni a várost, kicsit ismerkedni és ez alatt futottunk bele a trolibuszos esetbe. 

                                                  Hotel Dorobanti

Később több élményünk is volt a lezárással. Néhány hete laktunk kint, a nyelvet még nagyon nem beszéltük, amikor szintén a Magherun autóztunk, én vezettem. A Maléves autónkra diplomata rendszámot kaptunk azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy nyújt némi védelmet. Ezzel az autóval mentünk, amikor mögöttünk valamit mondott egy rendőrautó, de nyelvtudás híján nem igen értettük, én csak autóztam tovább szabályosan a sávomban, a mögöttem lévő rendőrautó egyre közelebb jött, ez miatt én egyre gyorsítottam, de már láttam, hogy a többi autós félrehúzódik, így igyekeztem én is lehúzódni, de erre már nem volt időm. A rendőrautó megelőzött, keresztbe állt előttünk, egy rendőr kiugrott belőle és a gumibotjával akkorát csapott a CD rendszámú Lada motorház tetejére, hogy az behorpadt. Idegesen és ordítva mutogatott, hogy forduljunk be a legközelebbi mellékutcába.

                          A Maléves autó (itt Csíkszeredában)

Az egész jelenet szürreális, ugyanakkor elgondolkoztató volt. A Kárpátok géniuszát kiszolgáló szolgálatok szinte kivetkőztek magukból, ha a kedves vezető közeledett. Annyira rettegtek, hogy bármi hiba csússzon a rendszerbe, hogy olyankor semmi nem számított. Így aztán nekimegy a diplomata rendszámú autónak – holott fogalma sincs róla, hogy ki ül benne - , vagy éppen betolja a géppisztolyát az ablakon, ahogy ez egy későbbi esetben szintén velem megtörtént.

Később többször is elgondolkoztam rajta, vajon féltem? Nem. Nem féltem. És nemcsak azért, mert 26 évesen az általam teljesen ismeretlen viselkedéssel szemben még értetlenül álltam. Nemcsak azért, mert akkor is és a további hat év alatt is mindig volt egy hazaúti repülőjegyünk. Nemcsak azért, mert tapasztalatlan voltam a diktatúra működésének tekintetében. Nem Azért sem, mert lett légyen bármilyen erőszakszervezet képviselője, vannak dolgok, amit békében nem tehet meg. Ja, és nem voltam/vagyok bátor. Egyszerűen csak én voltam/vagyok.

Arra azért nem gondoltam, hogy igaz, egyelőre más ok miatt, de három évtizeddel később az én fővárosomban fogják az utasok tologatni a trolikat.

Egyelőre csak műszaki hiba miatt.

Egy barátom kérte, hogy írjak arról, ami a legkedvesebb, legszebb emlékem volt a Malévnál. Kis változtatással, de ezt küldtem el neki:

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer Maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.

Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenegy év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

A barátom azt kérte, arról írjak, ami a legkedvesebb volt nekem a Maléves évek alatt. Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, ám mikor azon gondolkoztam, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése a fedélzeten. Az az érzés, hogy otthon vagyok.
Ez persze akkor is tetten érhető volt, ha turistaként repültünk Malévval, de fokozottan a külállomásokra/ról utazások alkalmával.

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem mára kis szorongássá enyhült, de azért még megvan. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - „mint a villamos”. Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk.

               
1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget, mert a Maléven kívül egyik légitársaság sem szállt le a kedvezőtlen időjárás miatt, a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok!

                Otopeni 1993

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.
1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk.

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem.

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok!

                                               Szarajevó 2002

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak.

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk.

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is Maléves!” Mert egy család voltunk.

                            Pristina 2003

A barátom azt kérte, hogy arról írjak, ami a legkedvesebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb volt a Malévnál. Nekem az érzések voltak a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a Maléves busz befutott egy-egy városba.

Mert jó volt Malévesnek lenni. Mert otthon voltunk.

Kint gyönyörűen süt a nap, virágzó fák, a lenyírt fű illata, az ég kékjének, a fák zöldjének lelket nyugtató látványa közepette szinte szentségtörésnek számít az, amiről írni akarok. De emlékezni muszáj. Muszáj megismerni, hogy hova vezetett a féktelen gyűlölet, a nacionalizmus tőlünk párszáz kilométerre. 25 évvel ezelőtt Szarajevóban is ilyen szép májusi napok köszöntötték a várost, aztán rövid két nap alatt döbbenetes erővel beköltözött az agresszió, a félelem, a háború, a halál. És ott is maradt 46 hónapig.

                1992. május 2-án a háború hivatalosan megkezdődött.

A Jugoszláv Néphadsereg és szerb félkatonai alakulatok 60km átmérőjű körben a környező hegyekben körbezárták a várost és 250 tankkal, 120 gránátvetővel, orvlövészekkel lőtték. 1435 napon keresztül. Minden nap. A háború első napjaiban elsősorban a strartégiailag fontos épületeket, az elnöki palotát, a elektromos műveket, a postapalotát támadták. A cél az volt, hogy Szarajevót elvágják a külvilágtól, megszakadjon a kapcsolat és megszűnjön az áramszolgáltatás. Szerencsére teljes mértékben egyik sem sikerült.

Nagyon sokan, az ostrom ideje alatt összesen 200 ezren hagyták el a várost, akik ott maradtak, ott rekedtek, saját elmondásuk szerint azt hitték, hogy ismerik az életet. Minden, amiről azt gondolták, hogy soha nem lesz rá szükségük, vagy hogy nem lesznek képesek rá, kiderült, hogy szükség van rá, és képesek rá.

Az ostrom alatt álló város szinte teljesen el volt vágva az ország többi részétől, nem volt fegyver a védelemre, élelmiszer, víz, áram, gáz, gyógyszerek... Ami bőségesen volt – gránátok és golyók és a mindennapi halál.

Az otthonokban a hűtőszekrények a gyerekek játékainak, értékes könyveknek, képeknek a tárolójává váltak, a szekrényeket eltüzelték, vagy koporsók lettek. A garázsokat raktárrá alakították, az autók védőfalat nyújtattok az orvlövészek ellen. Cipők, szőnyegek, könyvek, régi kabátok – tüzelő anyaggá váltak. Lencse, korpa, makaróni – az egyetlen élelem.

                                    Az autók védelmében...

A gyerekek „humanitárius segéllyel” játszottak saját játékok helyett, megtanulták mi a repeszgránát, mi az a kaliber, mit jelent, hogy „gellert kap”. A turisták helyett az ENSZ katonái és külföldi újságírók sétáltak a városban.

A dokumentációs központ adatai szerint az ostrom alatt a városban 14 011 személy halt meg, 7808-an a háború első évében, 3392-en a másodikban. A halottak között 1601 gyermek volt. A Markale piac ellen elkövetett két bombatámadás következtében ott 105-en vesztették életüket. Közel 50 ezren szenvedtek maradandó sérülést, a város kórházaiba naponta átlagosan 15 személyt szállítottak be orvlövészek által okozott sebesüléssel. A két klinikán – a traumatológiai és a sebészeti klinikán – az ostrom ideje alatt 47 776 sebesültet láttak el. A halálesetek olyan általánossá váltak, hogy minden természetes halált kiváltságnak tekintettek.

Naponta 50 sírt ástak meg. A kiásott sírok gyakran szolgáltak óvóhelyül a gránátok és az orvlövészek elől. A temetési szertartások a bombázások miatt akár öt órát is tarthattak (pontosan ennyi ideig tartott egy ismert sportoló, Vinko Samarlicu temetése, amit a lövöldözések miatt 22-szer kellett megszakítani). A halottakat nem ritkán az udvarban temették el bútorokból készült koporsóban, vagy egyszerű karton dobozban, de néha csak szőnyegbe, vagy függönybe csomagolva. A város újranyitotta 89 régi, már bezárt temetőjét, de temettek mindenhova: városi közparkokba, a Kosevo stadionban a focipályára.

Mivel az élelmiszer készlet már az első hónapokban elfogyott, a lakosság pedig éhes volt, virágzásnak indult a fekete kereskedelem. Egy liter olaj 30 nyugatnémet márkába, egy kilogramm cukor 80 márkába került. Egy kilogramm lisztért 5-15 márkát, vagy két halkonzervet kértek. Az ENSZ az ostrom hivatalos kezdete előtt légihidat hozott létre a humanitárius segélyek bejuttatására. Az akkor létrehozott légihíd volt a háborús légiközlekedés történelmének leghosszabb ideig tartó segélyakciója. Habár a szarajevói repülőtérre több ezer repülőgép szállt le és hozott 31.448.000 kilogramm alapvető élelmiszert, kamionnal érkezett még a városba 168.432.000 kiló élelem, a szarajevói kenyérgyár 126 millió vekni kenyeret sütött, a lakosoknak naponta csak 159 gramm élelmiszer jutott.

A központi fűtés nem működött, a boszniai főváros lakói elképesztő leleményességgel próbálták meg túlélni a gránátoktól, lövésektől üveg nélküli ablakok mögötti lakásokban a hideg évszakokat. Kályhákat készítettek olajoskannákból, régi mosógépekből. Egy barátunk mesélte, hogy a 17. emeleti lakásukban felfordított mosófazékban raktak tüzet és ezzel enyhítettek a 0 fok alatti szobahőmérsékleten. Már a háború első telén fa nélkül maradt a város. „Hrastovi negyedben nem maradt egyetlen egy fa sem, a madaraknak nincs hova leszállniuk.”-írta egy szarajevói.

A városban az ostrom alatt több mint hat és fél hónapon át teljes sötétség volt. A kulcsfontosságú intézményekben aggregátorokkal biztosították az áramellátást, a lakosok mindenféle olajból, zsírból gyertyát, mécsest készítettek.
A várost átszelő Miljacka folyón elkészült az első kézzel létrehozott vízerőmű, amit kerékpárral hajtottak, ez adott áramot.

Az ellenség lerombolt mindent, amit talált, ami az útjába került: óvodát, színházat, iskolát, könyvtárat, de kórházakat, és vallási intézményeket, lakóházakat és középületeket is. A közel négy évig tartó ostrom alatt több tízezer épület sérült meg, szinte egyetlen egy ház sem maradt épen.

A szarajevói tűzoltókat az ostrom alatt 8 ezer alkalommal vetették be. Ebből 250 nagyon nagy tűz volt, ami azt jelenti, hogy egy időben két vagy több épület égett. A legnehezebb napjuk 1992 májusában volt, amikor egy időben lángolt 30 épület.

A lakosok teljesen fegyvertelenek voltak, nem volt honnan beszerezni, de saját érdekükben szükség volt rá. Így fegyverkészítő műhelyek nyíltak. A város védelmére voltak még gránátok, gyújtó palackok, puskák és néhány rakéta. Ezek főleg a kivonuló jugoszláv néphadsereg után maradtak a laktanyákban.

A város először 1993 júliusában jutott levegőhöz, amikor a repülőtér kifutópályája alatt elkészült a háborús alagút Dobrinja és Butmir között. A 760 méter hosszú alagút volt az egyetlen kijárat az ostromlott városból. Két és fél év alatt az alagúton naponta 2-3 ezer ember közlekedett, valaki a butmiri oldalon kitett egy útjelzőt, amire ki volt írva: Párizs 3765 km. Az alagút akkoriban a legszigorúbban őrzött államtitok volt. Ezen át jutottak be az első védelmi alakulatok, ezen keresztül kapott a város áramot, élelmiszert, gyógyszereket.

                       Az alagút bejárata

De a városban maradottak, vagy a városban rekedtek élni akartak. Túlélni akartak. A gyerekek a háború alatt is jártak iskolába. Az iskolákat biztonságosabb helyre költöztették és a tanítás tovább folyt pincékben, magánházakban, óvóhelyeken. Az ostrom alatt 3000 kisdiák fejezte be az általános iskolát, 300 egyetemi vizsgát tettek le, és 23 középiskolában tanítottak. Télen az volt a kérés, hogy az ügyeletes diákok hozzanak magukkal egy-egy darab fát az osztály fűtésére.

                                            A Szarajevói Háborús Színház épülete

Több mint 100 kiállítást rendeztek, negyvennél több színházi bemutatót tartottak, megjelentek az újságok és folyóiratok, megszervezték az első Szarajevói Filmfesztivált, ami mostanra Európa egyik legrangosabb fesztiválja lett, megválasztották a "Miss ostromlott Szarajevó"-t.

Habár a háború 1995. december 14-én a békeszerződés párizsi aláírásával véget ért, Szarajevó továbbra is ostrom alatt állt.

Az ostrom utolsó napja hivatalosan 1996. február 29., de március 11-én még rakétákat indítottak a boszniai szerb katonák ellenőrzése alatt tartott Grbvica kerületből, eltaláltak egy villamost, ahol meghalt egy asszony és 19 ember megsebesült. Ők voltak az ostrom utolsó áldozatai.

A hágai nemzetközi bíróság két szerb parancsnokot ítélt el az ostrom miatt: Sztanislav Galicsot és Dragomir Milosevicset. Többek között Szarajevó ostromáért emeltek vádat Radovan Karadzsics és Ratko Mladics ellen is.

Szembejött velem a világhálón egy cikk Emine Erdoganról, a török elnök feleségéről. Elolvastam és hirtelen két nő jutott eszembe róla: Imelda Marcos és Elena Ceausescu. Nem a vagyon mértéke, sokkal inkább az életmódja miatt.

De kicsoda is Emine Erdogan?

A 61 éves asszony harminckilenc éve Recep Tayyip Erdogan felesége, Ankarában élnek. A nyilvánosság előtt mindig hadzsibot visel, a férje mögött lépdelve kíséri őt szinte minden fontosabb eseményre, de az életmódja nagyon messze van attól az „alázatos és szerény”, szigorú muzulmán értékeket valló egyszerű nő imázsától, amit a török média igyekszik sugallni.

Az elnöki párnak otthont adó ankarai palotának, a White Palace-nak (harmincszor nagyobb, mint a washingtoni Fehér Ház) 1100 szobája van. Bár az ország negyede mélyszegénységben él, a török First Lady délutánonként olyan különleges fehér teát iszik, aminek kilója 2000 dollár. A frissítő italt 400 dolláros arany csészében szolgálják fel neki. A fürdőszobája falát borító selyem tapéta tekercséért 3000 dollárt fizettek. Egy ellenzéki politikus állítása szerint a palota villanyszámlája havonta félmillió dollár.

A török média előszeretettel ír Eminéről, mint gondos, takarékos háziasszonyról, aki még az ecetet is maga készíti almahéjból és citromból. Közeli barátai azt mondják, hogy nagyon intelligens asszony, aki szereti a művészeteket és a klasszikus zenét, de beszélnek őrült kicsapongásairól is.

Míg a férje az elnöksége idején eddig 140 millió dolláros vagyont gyűjtött, vásárlási mániában szenvedő felesége semmi mást nem szeret, mint költeni a pénzt. Egyik bevásárló körútról repül a másikra. Különleges szenvedélyei a dizájner ruhák és a drága régiségek.

Költeni, költeni, költeni – írja róla a Daily Mail. A négygyerekes elnökfeleség bevásárló utak iránti vonzódása jól ismert a világ legexkluzívabb üzleteiben. Brüsszelben egyszer bezáratott egy bevásárlóközpontot, hogy nyugodtan válogathasson. Olvastunk hasonló történetet az arab sejkek feleségeiről. Varsóban az alatt az idő alatt, míg férjének hivatalos tárgyalásai voltak, közel 50ezer dollárt költött el régiségekre.

Emine arab származású, de soha nem titkolta vonzódását az Oszmán Birodalom, a szultánok iránt. Egyszer egy beszédében dicsérte a háremet, mint „oktatási intézményt”, azt mondta, az volt a dinasztiák tagjainak iskolája, a legjobb módja annak, hogy a fiatal nőket felkészítsék az életre.

Most, hogy a kétes tisztaságú népszavazáson a férjét még 15 évre szinte korlátlan hatalommal ruházták fel, semmi nem gátolja a további féktelen pazarlást. Még tán az is lehet, hogy újra felállítják a hárem intézményét.

(daily mail, index.hr) 

Mind gyakoribb a házasságkötés bosnyák nők és arab országokból érkező, már házas üzletemberek között. Mindez az apák vagy a fiútestvérek jóváhagyásával. A bosnyák nők második vagy éppen harmadik feleségei lesznek külföldi állampolgárnak, de továbbra is Boszniában élnek.

Egy 30 éves szarajevói nő mesélte el történetét. Az első házasságából van két gyermeke, arab férjének a második felesége lett. A házasságkötés előtt két hónapig telefonon és videoüzenetekkel tartották a kapcsolatot, így ismerte meg jövendő férje életmódját, környezetét. A házasságkötésre az apja beleegyezését adta, és Szarajevóban egybe keltek. „Elfogadtam a házasságnak ezt a formáját. Allah előtt esküdtünk meg”- mondta. Nem zavarja, hogy az ilyen házasságkötésről kiadott papír az ország törvényei szerint nem érvényes.

Amikor férje ajánlatát elfogadta, tudta, hogy nem lesz vele minden nap. A férfi általában havonta egyszer látogat Szarajevóba. „Ami a férjemet illeti, ő nagyon kedves ember. Minden nap beszélünk, látjuk egymást videoüzenetben. Nincs hiányom szép szavakban és szeretetben”- mondja az asszony. Azt az időt, amikor a férje nincs Boszniában, arra használja, hogy a gyerekeivel legyen, pihenjen és egyszerűen magára figyeljen. „Amikor itt van, azt élvezzük és sok időt töltünk házon kívül.”

Házasságkötésükkor a férje egy szerződésben adott biztosítékot arra, hogy milyen vagyontárgyat vagy mekkora összeget ad, ha elválnak. Emellett minden hónapban rendszeres apanázst kap, ami biztos megélhetést biztosít neki, a gyerekeinek és fedezi minden kiadásukat.

Legalább húsz nőt ismer, akik második feleség lettek és egy 23 éves lányt, aki egy kuwaiti férfi harmadik felesége lett. Őket is egy imám adta össze, akinek a kilétét, de még a város nevét sem árulta el.

Azoknak a nőknek, akik arab férfihoz mennek feleségül azt tanácsolja, hogy el kell fogadniuk, hogy a férjük nem lesz velük állandóan, mert már házas, vannak gyerekei és munkája egy másik országban. „Ha a nő elfogadja, hogy osztozik a férjén más nőkkel, akkor az ilyen házasság feltételeit is el kell fogadnia”- mondta.

Azt mondja, a férje nem követeli meg, hogy nikabot (arc előtt viselt fátyol) viseljen, ahogyan azt az arab országokban élő nők teszik. Ő hizsábot hord.

A boszniai iszlám közösségnek nincsenek adatai arról, hogy hány nő lett második vagy harmadik feleség, hány ún. házasságkötési papírt bocsátottak ki, ami teljesen érthető, hiszen akkor nyilvánvalóvá válna, hogy egyes imámok jóváhagynak ilyen házasságkötéseket, és felelősségre vonhatók lennének. Így viszont nem tesznek/tehetnek semmit, hiszen nem sértik meg az iszlám közösség előírásait, mivel a házasulandók nem fordulnak hivatalosan az anyakönyvvezető imámokhoz, a házasság nincs regisztrálva az anyakönyvekben.

Boszniában a mi törvényeinkhez hasonlóan a bármilyen egyházi házasságkötést meg kell előzzön a polgári esküvő, amit az anyakönyvben rögzítenek. Ez alól az iszlám sem kivétel, és a shariával ellentétben, ami engedélyezi, hogy egy férfinak több felesége legyen, Boszniában törvény tiltja a poligámiát.

A második, harmadik feleségek nagyon megengedők, az sem baj, ha a férjük akár 15-20 évvel is idősebb náluk. „Ha már van egy velük egykorú feleségük, akkor normális, hogy fiatalabbat keresnek. Habár az is előfordul, hogy saját korosztályukból választanak feleséget.”- mondják.

„Többnyire elvált nőket keresnek gyerekkel, hogy biztosítsák a jövőjüket. Nem érdekli őket, hogy közös gyerekük legyen, bár vannak ilyen esetek is.”

Az arab férfiak leggyakrabban Szaud Arábiából, az Emirátusokból, Kuwaitból, Egyiptomból és Líbiából jönnek Boszniában feleségért.

Hajózásról szóló cikkeket kerestem, erre tessék, mi jön velem szembe? Háborús repülőtér Vis szigetén.

A Splithez közeli szigeten 1944-ben az amerikai hadsereg repülőteret épített a szőlőültetvények között Plisko Poljén 1km hosszú pályával. A repülőtérnek köszönhetően 218 harci gép és több mint ezer pilóta menekült meg. Főként üzemanyag felvételre használták a szövetséges nehézbombázók, a B-17-es „repülő erődök” és a Liberátorok.

A repülőtér sok pilótának az utolsó reménye volt, de voltak, akik már nem érték el a szigetet. Erről a Vis környékén fellelt roncsok tanúskodnak. Ma is ott fekszik 60 méter mélyen egy lelőtt Liberator a háborúra emlékeztetve.

A szövetséges repülőtér kifutóját 1960-ban beültették szőlőtőkékkel, ezzel visszaadták eredeti funkcióját.

Az 1992-95-ös balkáni polgárháború után többször felmerült, hogy repülőteret nyissanak Vis szigeten, elkészültek a tervek is, de nagyon sok ellenzője van, akik nem szívesen látnának ennyi betont a szőlők helyett. 

A szigeten ma egy kedves fogadó és bor bár, az Aerodrom neve utal az egykori háborús repülőtérre.

Már évek óta tervezik, hogy megnyitják a turisták, a civilek előtt Albánia legnagyobb szigetét, Szazant, de csak most került pecsét a védelmi minisztérium és a környezetvédelmi, energetikai és turisztikai minisztérium közötti megállapodásra.

A sziget májustól október végéig lesz látogatható.

Szazan szigete katonai objektum, technikailag jelenleg is akként funkcionál, két katona teljesít ott állandó szolgálatot és az albán parti őrség hajóinak szolgál vészhelyzet esetén menedékül.

Mindössze 5,7 négyzetkilométer alapterületű, Albánia dél-nyugati részén, a Vallon-öböl bejáratánál található. Stratégiai pont az Adriát a Jón-tengertől elválasztó Otrantói szorosban.

A történelem folyamán tartozott a velenceiekhez, a napóleoni háborúk után a Jón-tengeri szigetek brit protektorátusának része lett. 1864-ben a többi szigettel együtt átengedték a görögöknek. 1913-ban, a második balkáni háború végén Olaszország és Ausztria erőszakkal elűzte a mai Albánia déli területeiről a görögöket, Olaszország elfoglalta a szigetet, és ott katonákat állomásoztatott. 1941-ig a sziget az olasz királyság része volt. Az albán partizánok 1944 májusában elfoglalták és a párizsi békeszerződéssel 1947-ben hivatalosan is Albániához került.

Szazan elhagyatott katonai bázis, amit a hidegháborús időben azért hoztak létre, hogy a nyugatról jövő inváziót megállítsák. 3000 katonát állomásoztattak rajta hat hónapos ostrom túléléséhez elegendő étellel, vízzel, lőszerrel és üzemanyaggal.

Szazan a kommunista Albániába enged bepillantást, a világtól való elszigeteltségbe, a bunkerekkel teli, szögesdrótokkal körbevett világba. A turisták a természeti szépségekkel teli környezetben a hidegháború világát fedezhetik fel.

Az objektumok egy része jól megőrzött, de leginkább az elhanyagoltság jellemző, a sziget jelentős pénzügyi injekcióra szorul, amire a hírek szerint már van külföldi befektető. Vannak tervek mindenek előtt az elektromos áram és az ivóvíz oda vitelére, a bunkerekből és alagutakból kialakítandó borospincékre, ahol a környező szőlők borait kínálnák.

De megjelentek olyan elvetemült elképzelések is, hogy a szigetre luxusszállodát és kaszinót építsenek. Remélhetőleg ilyen irányú beruházás nem kaphat engedélyt, különösen annak fényében, hogy a sziget körüli terület védett tengeri övezet, a hajóforgalom is korlátozott.

Albániát tavaly 4,7 millió turista kereste fel, szakemberek szerint Szazan látogatásának lehetősége jelentősen növelheti az idegenforgalmat, ami az ország fő bevételi forrása.

Fotó: Thinkstock

25 évvel ezelőtt, 1992. április 6-án kezdődött a legújabb kori történelem le nem mosható szégyenfoltja, a boszniai háború.

                                1992. április 6. A demonstrálók...

Ahol a nacionalizmus, a gyűlölet ülte torát hosszú éveken át. Ahol a békéért, az összefogásért tüntetőket szálloda tetejéről mesterlövészek lőtték. Ahol két demonstráló fiatal egyetemista, Suada Dilberović és Olga Sučić legyilkolásával egy minden képzeletet felülműló pusztítás kezdődött.

                         A két fiatal emléktáblája a róluk elnevezett hídon

A téli olimpiai város 1425 napig volt ostrom alatt. Naponta 329 gránát csapódott be. 1993. július 22-én egy olyan rekord született, amit nem vágytak, amire nem készültek: aznap Szarajevóra 3777 gránátot lőttek ki! Emberek haltak meg, sérültek meg súlyosan, semmisültek meg kulturális, vallási intézmények, és kórházak.

                          Célkeresztben...

A várost körülvevő hegyekben 120 aknavetőt telepítettek, a Jugoszláv Néphadsereg 250 tankja állt hadrendbe. És lőttek szakadatlanul.

                                Az ostrom térkép

De nem csak erről nevezetes ez a nap. 1945-ben ezen a napon szabadult fel, és ezen a napon alapították 555 évvel ezelőtt Szarajevót. A több mint öt évszázad kötelez. A város élni akart! Rettenetes áldozatok árán, súlyos veszteségekkel, de a város túlélte a polgárháború borzalmait. Az ország túlélte a borzalmakat.

                        A repülőtér mellett... (saját)

És ma ünnepel és emlékezik. Ünnepli alapítását és emlékezik a II. világháború elesettjeire, és újkori háborújának hőseire, családtagjaira, barátaira, szomszédaira. Emlékezik a 11541, köztük 1610 gyerek áldozatra, az 50 ezer sebesültre.

          Megemlékezés Kusturica módra 2012-ben. Szarajevó Marsala Tita. Minden áldozatárt egy piros szék 

De élni akarnak. Nem felejteni, de tovább élni. Békében, egymás mellett.

1999. március 24-én kezdődött Belgrád bombázása. A délszláv háborút a daytoni békeszerződés 1995 novemberében lezárta, ezzel Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában véget vetettek a vérontásnak, de az albán-szerb konfliktus nem enyhült, a koszovói háború további áldozatokat szedett. Sikertelen volt a rambouillet-i és a párizsi béketárgyalás, végül a NATO kemény, megtorló lépésre szánta el magát. Megkezdte Szerbia bombázását.                                           

A belgrádi nemzetközi repülőteret már az első napon támadták, a bombázás néhány nap alatt megsemmisítette a rendőrségi hangárt, megsérült a JAT Tehnik nagy hangárja, ahol a légitársaság gépein kívül két MIG-29-est is elrejtettek.

És kirajzolódott az akcióterv: meg kell menteni a nemzeti légitársaság flottáját. Március 29-én pontosan délben 12 órakor felszállt a JAT Boeing 727-es repülőgépe, fedélzetén Stevan Ingjatović és Sava Ostojin kapitányokkal, Mikailo Rogić mérnökkel és Boban Živanić szerelővel.

A gép előfutára volt annak a kilenc gépes flottának - 4 db DC10-es, 4 db B737-es és egy B727-es -, amit biztonságban Bukarestbe kellett menekíteni. Abban a pillanatban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság légterében az észak-atlanti katonai szövetség 200 harci repülőgépe tartózkodott.

A gép körülbelül 12 perc repülés után érte el Románia biztonságos légterét. Ez a 12 perc volt a személyzet életének leghosszabb 12 perce.

Ahogy elérték a román légteret, Ignjatović kapitány jelentette Žika Petrović vezérigazgatónak, hogy minden a terv szerint ment, és ezután öt perces időközönként a levegőbe emelkedett és elindult Bukarest felé a többi nyolc repülőgép is.

A pilóták, mérnökök, szerelők, összesen negyvenen, hatalmas kockázatot vállaltak azért, hogy a légitársaság gépeit a biztos pusztulás elől kimenekítsék. Tudták, mert megmondták nekik, senki nem garantálja, hogy a gépeket a NATO erők nem fogják támadni. A támadás miatti düh, a remény és az akarat, hogy megmentsék a gépeket és a bombázás után a légitársaság élete tovább folytatódhasson, legyőzte a félelmet.

„Az egyetlen dolog, ami akkor a fejünkben volt, hogy megmentsük a gépeket, hogy a nemzeti légitársaság a bombázások után folytatni tudja az életét – emlékezik Ignjatović kapitány. – Az alatt a 12 perc alatt az egész életem lezajlott a fejemben. A gyerekkorom, a vágy, hogy pilóta lehessek. Féltem, de az akarat, hogy túléljük és újra indítsuk a JAT-ot, erősebb volt. Ugyanezekről az érzésekről beszéltek a társaim is, akik részesei voltak ennek a veszélyes akciónak. Kivételes bátorság és szakmai elhivatottság kell egy ilyen feladat végrehajtásához. Megmentettük a flottánkat.”

Ezért az akcióért, a JAT flotta megmentéséért soha senki nem kapott semmilyen elismerést.

„A legnagyobb elismerést a feladat végrehajtása során kaptam – mondta Ignjatović kapitány. - Amikor beosztották a személyzeteket, Boban Živanić szerelő azt mondta: ha meg kell halnom, azt akarom, hogy az Ignjatović kapitány személyzetének tagjaként legyen. Számomra ez a legnagyobb elismerés, amit életemben valaha kaptam.”

Az akciót a JAT akkori vezérigazgatója, Žika Petrović szervezte, ő tárgyalt és egyeztetett a románokkal és a szerb légierővel is. A vezérigazgatót 2000. április 25-én több lövéssel a háza előtt meggyilkolták. Egyes feltételezések szerint a merénylet mögött maga Slobodan Milosević állt, megakadályozva ezzel, hogy Petrović nyilvánosságra hozza, hogy hogyan használták a JAT repülőit az illegálisan szerzett vagyon és pénz kimenekítésére, hogy felfedjen gyanús repülőgépvásárlásokat és eladásokat, a JAT privatizációjára, gépeinek értékesítésére tett sötét kísérleteket. Halálának oka máig nem tisztázott.

Stevan Ignjatović kapitány ma az Air Serbia B737 típusú gépein teljesít szolgálatot egy,, a Neewsweeknek adott interjúban így emlékezik 1999. március 29-re:

„Amikor a személyzeteket állítottuk össze, két rakéta csapódott a rendőrségi hangárba. Csak azt hallottuk: fiúk, repülőre! Elindultunk, mire a határőr fülkéből utánunk kiabáltak: hé, fiúk! Hova, hova? Útleveleket! Ember, milyen útleveleket? Amikor a harmadik rakéta is becsapódott, rohanva folytattuk az utunkat. Beszálltunk a repülőgépbe, engedélyt kértünk és 12 órakor gázt adtunk, maximális sebességgel felszálltunk és Románia irányába fordultunk.”

Amikor a felhőből kiértek, a kapitány bekapcsolta az összes fényt, a radarokat és a transzpondert mert ez volt az egyetlen védelmük – láttatni, hogy utasszállító repülőgép.

„Néztünk kifelé az ablakon, várva a vadászgépeket vagy a rakétákat. Közben ment az idő. Életem leghosszabb 12 perce volt, amíg a bukaresti légiforgalmi irányítás ellenőrzése alá értünk. A megbeszélés az volt, hogy ahogy átlépünk, jelentjük a többieknek, hogy induljanak.”

            A JAT flotta gépei és Stevan Ignjatovic kapitány

Azon a napon elrepült 9 repülőgép és másnap még négy. A terv az volt, hogy Bukarestben megtankolnak és folytatják az utat Oroszországba a Krím félszigetre. A románok azonban különösebb magyarázat nélkül a pilótákat elszállásolták egy szállodában, ahol szemmel tartották őket.

„Hamarosan NATO tisztviselők jelentek meg, vizsgálódtak, talán arra számítottak, hogy aranyat találnak, vagy egy menekülő milosevicsi politikust. Átkutatták a repülőgépet a szerb mérnök és szerelő részvételével, de nem találtak semmit.”

A bukaresti jugoszláv nagykövetség egy munkatársa csak megérkezésük után négy nappal kereste fel őket, és azt kérdezte: mit keresnek itt?

„Teltek a napok és az első hét után már világos volt számunkra, hogy gyakorlatilag foglyok vagyunk és Belgrád semmi többet nem tud tenni értünk.”

Egy hónap múlva jött a hír, hogy hazamehetnek. Repülővel vitték őket Temesvárra, ahol a JAT autóbusza várt rájuk.

„Rettenetes volt a találkozás a saját határőreinkkel. Kérdezték, kik vagyunk, milyen egyenruha ez... Amikor elmondtuk, hogy mi történt, annyit mondtak: Vagyis, dezertáltatok! Mindennek tetejébe a vámosok meggyanúsítottak, hogy csempészünk, mert volt nálam négy karton cigaretta. Akkor behúztam neki egyet ököllel. Összefutottak a határőrök, vámosok, katonák, rendőrök. Valahogy végül rendeződött a helyzet és tovább mehettünk Belgrádba. A megbeszélés szerint a megérkezést követő napon a JAT székházába mentünk, ahol Žika Petrović vezérigazgató várt minket. Mindenkit megölelt és azt mondta: visszatértek a solymaim!”

Fotó: tango6

Igyekszem elkerülni a blogban az aktuálpolitikát, most is az emlékeim törnek fel, igaz, az aktuálpolitika hozta felszínre ismét.

Törvénytervezet készül arról, hogy bárkit, bármilyen okból valakik, (hatóságok? titkosszolgálat? terrorelhárítás?) lehallgathassanak, megfigyelhessenek. Az hírlik, hogy még bűncselekmény gyanúja sem kell hozzá.

Akkor vajon mi? Nem engedtem előre az idősebbet az ajtónál? Nem adtam át a villamoson a helyet a kismamának? Túl hangosan hallgatom a Klubrádiót, Slágerrádiót, Lánchídrádiót? – szabadon választott. Nem álltam meg a zebránál a még 10 méterre lévő gyalogosnak, hátha át kíván kelni az úttesten? Nem szeretem a focit? A jelenlegi hatalom szája ízének nem megfelelő kommentet írtam a közösségi oldalra? Nem megfelelő bel-és külföldi médiák híreit olvasom? Ugye milyen nevetséges? Milyen szürreális? És ezzel együtt milyen rémisztő.

Egy ilyen törvénytervezet csak olyannak juthat eszébe, akit életében soha nem figyeltek meg, nem hallgattak le. Mert ha valaha volt része ebben a „megtiszteltetésben”, akkor fel sem merülne benne, hogy embertársait megfelelő indok nélkül ennek kitegye. Elfogadom a lehallgatás, megfigyelés szükségességét, ha az alaposan megindokolt, annak elkerülhetetlensége minden oldalról megerősített és arra az engedélyt a bíróság adja ki. De hogy valaki – még nem tudni pontosan, hogy ki – csak a maga kénye-kedvére, esetleg kicsinyes bosszúból, megfélemlítésként ezt használhassa, az elfogadhatatlan.

A megfigyelés, a lehallgatás olyan, mintha valaki harmadik, negyedik személy beköltözne a hálószobádba. Félelmetes és riasztó. Mindig van körülötted valaki, valakik, akik követik minden lépésedet, minden mondatodat.

1986-ban a sors úgy hozta, hogy Bukarestbe költöztünk több évre. Egy óvó, szerető családból érkeztem a huszonévesek naivitásával egy ellenséges közegbe, amiről nem tudtam, hogy ellenséges, de megtanultam. Hónapról, hónapra kaptam az újabb és újabb leckéket, végül jó tanulóként sehol nem buktam meg, de a tananyag nehéz volt.

Emlékszem az első leckére. Néhány héttel a kiérkezésünk után a klubban beszélgettünk egy diplomatával és elmeséltem neki, hogy megaludtunk Marosvásárhelyen és mennyire örülök, hogy a teljesen, az utolsó eldugott ficakig megtömött kombi Ladánkból nem loptak el semmit az éjszaka. Ő azt mondta: nem attól kell félni, hogy elvisznek valamit, hanem hogy betesznek. Egyáltalán nem értettem, néztem rá hülyén, de nem mutattam tudatlanságomat. Csak a férjemtől mertem megkérdezni, hogy vajon mit akart mondani.

Elődünk elmondta, hogy a lakást és a telefont lehallgatják, ne nagyon beszéljünk olyan dolgokról, amit nem szeretnénk mással megosztani. Őszintén szólva, nem nagyon hittem el. Szóbeszédnek véltem, hiszen minket ott nagyon nem szerettek. Hozzáteszem, nem az emberek, a politika. Jó viszonyban voltunk a ház lakóival, igaz, az egyikről '89 után derült ki, hogy rendszeresen jelentett rólunk.

Az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy a megfigyelés és a lehallgatás nem szóbeszéd, hanem napi valóság. Tudomásul vettük, hiszen nem is volt más választásunk, megtanultuk, hogy hol beszélhetünk szabadon, és hol nem, hogy vigyázhatunk barátainkra, ismerőseinkre.

Egy alkalommal csíkszeredai barátainkhoz mentünk szokásos látogatásunkra, beálltunk szülei szentkirályi házának magas kerítéssel védett udvarára a rettenetesen feltűnő, Maléves festésű autónkkal, és ők mondták, hogy riadóztatták a megyei rendőrséget, mert az egyik ellenőrző pontnál eltűntünk, és most megyeszerte keresik az autónkat. Olyan köd volt szinte végig egész úton, hogy vélhetően az egyik őr nem látott meg, vagy valami hasonló történhetett. Nemcsak ez volt az oka, hogy a Ceausescu éra alatt egyetlen egyszer sem fogadtuk el a meghívásukat az ott alvásra, hogy mindig szállodába mentünk, és lehetőség szerint az ő autójukkal közlekedtünk, mert nem akartunk bajt hozni rájuk. Már azzal is elég nagy rizikót vállaltak mindannyian, az egész család, hogy minket egyáltalán vendégül láttak, hogy többször is meglátogattak Bukarestben.

A megfigyelés egyik oka. A külföldivel való kapcsolattartás.

Négy lakás volt a házban ahol először laktunk. Mi foglaltuk el az egész magasföldszintet, és két emeleten volt még három lakás. A legfelső szinten lakott egy nyugdíjas házaspár, Andrei néniék, és 26 éves elektromérnök lányuk, Rodica. Őket is megörököltük az elődünktől, olyan értelemben, hogy a 80-as éves közepi, rekettyepusztai szatócsbolt szintjén lévő diplomata boltból olyan kurrens cikkeket vásároltunk nekik alkalomadtán, mint olaj, liszt, cukor, só, esetleg bábolnai csirke. Nagyon szerették akkor három éves lányunkat, gyakran vitték fel magukhoz a cselédlépcsőn. Ne lássa a többi lakó. És hogy ezt egy gyerek mennyire érzi, az óvodás lányom nevetve ugrott a Rodica ölébe, majd kiléptek az ajtón és a kezét a szájára téve mutatta, hogy nem fog szólni, amíg föl nem érnek a másodikra. Rodicának nem volt munkája, a család gyanús volt, mert a nővére hozzáment egy francia fiúhoz és Párizsban éltek.

A megfigyelés egyik oka. A külföldön élő családtag.

A házunk előtt különösen '88-'89-ben rendszeresen parkolt egy mikrobusz hatalmas antennákkal, alkalmanként egy-egy fekete Dacia is. Gyakran jöttek hozzánk helyi magyar értelmiségiek, egyetemi tanárok, újságírók, a nagyobb veszélyt ők vállalták, mi a helyet adtuk nekik, ahonnan eljuttathatták üzeneteiket. Hangosra állítottuk a hifi tornyot – Lehet, hogy ez nem is zavarta a lehallgatást? Máig sem tudom. - és hagytuk, hogy írjanak. Keveset beszéltünk. Ezt a lányom nem is nagyon értette, konspirációból nem volt valami jó, és egyre csak kérdezte: miért nem beszélnek már? Mit írnak már annyit? Írtak, mert volt mondanivalójuk és mert hitték, hogy egyszer jobb lesz.

A megfigyelés egyik oka. Az értelmiségi lét.

És próbáltak megfélemlíteni. Rögtön a kiérkezésünk utáni hetekben. Zaklattak. Két héten keresztül éjjel-nappal hívtak telefonon. Naponta százszor. Nem mertük kihúzni a telefont, ezt egy repülős nem teheti meg, bármikor, bármi történhet. Nem lehettem udvariatlan, pedig nagyon akartam. Mindig kerestek valakit, és én csak annyit mondtam, "gresala", tévedés. Naponta százszor. Több mint tíz napig, éjjel-nappal. A hangok alapján 4-5 személy feladata volt minket hívogatni, egyikük szószátyársága vetett véget ennek. Egy újabb „gresala” udvarias bemondása után ezt hallottam a telefonban: hallod, ez a nő azt mondja, hogy téves, és hangos röhögés. Itt szakadt el a cérna, és ment be a férjem a nagykövetségre, hogy tájékoztassa őket a zaklatásról. Nem tudom a pontos folyamatot, de két nap múlva a magyar külügy közbenjárására a telefonálások megszűntek. Ez olyannyira furcsa volt, hogy többször megnéztem a telefont, nem kapcsolták-e ki, van-e vonal.

A megfigyelés egyik oka. A félelemkeltés.

Rendszeresen bejártak a lakásba, nem csináltak belőle titkot. Égve hagyták a villanyt. Rendszeresen feltörték a férjem autóját. Csak hogy jelezzék, ott vannak. Néha a fiúk „saját zsebre” dolgoztak: kilopták a rádiót a kocsiból, elloptak tárgyakat a lakásból. Erről már itt írtam.

A megfigyelés egyik oka. Hogy tudd, hogy itt vagyunk!

Azt hittem a '89-es romániai események után, hogy ennek vége lesz. Nem lett. Tovább folytatódott, de már nem érdekelt. Ott volt nekem a biztos tudat, hogy én csak átmenetileg vagyok ott, ha nagyon akarok, felülök a repülőre és hazamegyek, ahol ezt így nem lehet megcsinálni. Ez adott erőt ahhoz, hogy nevetve, a szolgálatokat kigúnyolva éljük ott a mindennapjainkat. Ez adott erőt, hogy a sok kandi tekintet ellenére is menjünk és tegyük tovább a dolgunkat. Mert volt egy biztos menedék.

Mert mindent meg lehet szokni. Meg lehet szokni a fűtetlen lakást, a rossz ellátást, a kivilágítatlan utcákat. Röhögni lehet az útlezárásokon, mert viszik futtatni a Kárpátok géniuszának kutyáit. Egy valamit soha nem lehet megszokni. Azt, hogy megfigyelnek, hogy lehallgatnak. Hogy be akarnak férkőzni a legszentebb magánéletedbe. És most, harminc évvel később, itthon, ezek ezt tervezik.

Ezt a meghökkentő mondatot mondta egyebek között Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján.

Hogy miért? Szombaton 18 év után - egyelőre csak próbajáratként – megindult a vonatközlekedés Belgrád és a koszovói Kosovska Mitrovica között. A vasúttársaság legmodernebb, orosz gyártmányú szerelvényét állították be erre a vonalra és igen különleges dizájnt kapott.

Az utasteret az UNESCO világörökség listáján szereplő négy koszovói pravoszláv kolostor freskóinak, ikonjaninak képe és szerb nemzeti motívumok díszítik. Kívülre szerb zászlót, a legszebb koszovói szerb templomok, kolostorok és középkori városok nevét matricázták, és 21 nyelven, közte albánul írták rá, hogy „Koszovó Szerbia”.

Ezzel a dekorációval indult el szombat reggel 8.30-kor a vonat Belgrádból. Délután fél 5 körül érkezett Raskába, az utolsó szerbiai állomásra, ahol négy órát várakozott, majd 20.40-kor visszaindult, és vasárnap hajnalban megérkezett a szerb fővárosba.

Arról, hogy a vonat álljon meg Raskaban, a szerb miniszterelnök döntött az utasok biztonsága érdekében.

Olyan információk érkeztek, hogy koszovói területen a sínekre robbanószert helyeztek el. Ezt látszott alátámasztani, hogy megjelentek a koszovói rendőrség tűzszerészei.

Vucsics a sajtótájékoztatón elmondta, információik szerint a koszovói rendőrség ROSU különleges egységét és 17 páncélozott járművet vezényelték Észak-Koszovóba azzal a szándékkal, hogy „viszályt provokáljanak”, ami kiterjedhet az egész régióra. A határtól 40km-re fekvő Kosovska Mitrovicáig végig erős rendőri készültség volt.

A szerb politikus megvádolta Pristinát, hogy a vonatvezető és az utasok letartóztatását tervezte, Ez is volt az oka, hogy a szerelvény nem lépett ki Szerbiából, az utasokat busszal vitték a célállomásra.

Hasim Tacsi, Koszovó elnöke szombaton utasította a belügyminisztert és a rendőrfőkapitányt, hogy minden áron akadályozzák meg a vonat belépését. Isza Musztafa miniszterelnök kijelentette, hogy ez a szerb provokáció arra irányul, hogy „destabilizálja a helyzetet Koszovóban.”

Külföldi hírügynökségek szerint a vonat megállása „drámai feszültséget okozott az egykori háborús felek között”. a jelenlegi vita egyenes következménye a Belgrád és Pristina között fennálló feszültségnek, amit a volt miniszterelnök, a szerbek által háborús bűnökkel vádolt Ramus Haradinaj letartóztatása váltott ki.

Alekszandar Vucsics nyugalomra intette a koszovói szerbeket és figyelmeztette az albánokat, hogy ne támadják meg a koszovói szerbeket, mert azt „Szerbia nem fogja engedni”.

A vonat a tervek szerint február 26-ig próbaüzemben közlekedne Belgrád és Kosovska Mitrovica északi, szerbek lakta része között, és utána válna rendszeressé heti kétszer. A néhány nappal ezelőtti tervek most feltételes módba kerültek. 

Fotó: Tanjug

Időről-időre a figyelem középpontjába kerül. Most Franciországban tartják őrizet alatt, nekem eszembe jutott megkeresni, mit is írtam róla 2004-ben még tudósítóként. Ezt:

Olvasom az újságban, hogy egykori pristinai szomszédunk, Ramus Haradinaj lett Koszovó miniszterelnöke. Tavaly nyáron hatalmas ház épült a dél-szerbiai tartomány fővárosának „elit” negyedében, fent a hegyen. Ne gondoljanak valami Rózsadombhoz, vagy Pasaréthez hasonlóra, a városnak az a része is iszonyatosan mocskos volt, ha esett az eső bokáig jártunk a sárban, ha szárazság volt nem láttunk a portól, és nem tudtuk a méteres átmérőjű kátyukat kikerülgetni. Attól volt „elit”negyed, hogy akadálytalan kilátás nyilt a városra, sok külképviselet bérelt ott villát, igy katonasággal, rendőrséggel jól megerősitett kerület volt. (Ez az idén márciusi véres események alatt be is bizonyosodott, szinte hermetikusan lezárták ezt a hegyrészt a nemzetközi békefenntartók.) A teraszunkról remek rálátás volt az utca túlsó oldalán készülő ház bejáratára. A ház nagy és hivalkodó, hatalmas félkupola tetővel, amit rézzel boritottak, hogy ha valaki a városból esetleg magát az épületet nem venné észre, akkor a tetőn tükröződő napot biztosan meglássa. A testőrök közül hárman-négyen állandóan bent laktak a házban, először mindig ők jöttek ki az ajtón, a fekete Mercedes vagy a terepjáró közvetlenül a kapu elé állt és egy másik kocsi kiséretében ment el a pártelnök.

Kezdetben persze nem tudtuk, ki fog oda költözni. A városban azt rebesgették, hogy a nemzetközi közösségek új főmegbizottjának épül, de ő nem oda költözött. Aztán a házigazdánk felesége mondta, hogy Koszovó harmadik embere, Ramus Haradinaj lesz az új lakó. Olyan áhitattal ejtette ki ezt a nevet, ahogy csak olyan valakiét lehet, akit szinte Istenként tisztelnek. A szerbek ezzel szemben háborús bűnösnek tartják, már 1998-ban vádat emeltek ellene 76 rendbeli terrorcselekmény végrehajtása miatt és ezért került fel az Interpol körözési listájára is.

                      Haradinaj (jobbra) Ibrahim Rugova elnökkel

Haradinaj a Koszovói Felszabaditási Hadsereg (UCK) parancsnoka volt, és ezen minőségében a vádak szerint szerb és más nemalbán nemzetiségű civilek elfogására, megkinzására, meggyilkolására adott parancsot 1998-1999-ben. Az erről készült 20 ezer dokumentumot az előző szerbiai igazságügyi miniszter megküldte a hágai nemzetközi törvényszéknek. A törvényszék főügyésze, Carla del Ponte többször kijelentette, hogy még ezév vége előtt vádat emelnek ellene. Ezzel kapcsolatban nemzetközi szakértők is úgy vélik, ha valóban eljutnak a vádemelésig, akkor az újonnan megválasztott miniszterelnököt le kell tartóztatni, ami hatalmas ellenállást, felzúdulást váltana ki, a tömegek az utcára vonulnának veszélyeztetve nemcsak Koszovó, de az egész térség stabilitását. Ennél sokkal kisebb ügyben, három UCK tiszt elitélése elleni tiltakozásul is kézigránátokkal támadták meg a pristinai biróságot.

Haradinaj miniszterelnöki kinevezése hatalmas vihart kavart Szerbia-Montenegróban. Újságcikkek tömege jelent meg ellene, minden jelentős politikus megszólalt és elitélőleg nyilatkozott róla. De a pristinai politikusok is megosztottak Haradinaj kormányfősége miatt. Már az első parlamenti ülésen éles vitába keveredett hosszú évek óta politikai ellenlábasával, az UCK egykori vezetőjével, Hasim Tacsival, aki többek között azzal vádolta, hogy együttműködött Szlobodan Miloseviccsel. Veton Suroi, az „Ora” polgári kezdeményezés vezetője, az egyik legjelentősebb napilap tulajdonosa úgy értékelte, hogy Koszovónak Rugova elnökkel és Haradinaj kormányfővel nem sok esélye van, és sem az albánok sem a szerbek nem reménykedhetnek semmi jóban. Az új miniszterelnök viszont egy interjúban kijelentette, a parlamentben a szerb kisebbségnek 20 mandátuma van, ha részt vettek volna a szavazáson, annak eredménye máshogy alakult volna, és most nem ő lenne a kormány első embere. Ebbéli tisztében kész arra, hogy a Koszovó jövőbeni státuszáról megszakadt tárgyalások folytatására akár Belgrádba is utazzon, a szerb vezetők azonban eleddig szinte elképzelhetetlennek tartják az együttműködést, miután úgy vélik, hogy a börtönben lenne a helye és nem a miniszterelnöki bársonyszékben.

Azt azonban nem mondanám,hogy nem volt jó szomszéd. Csöndes volt, a házában kevés társadalmi eseményt rendezett, ugyanakkor a labilis politikai helyzet miatt puszta közelsége sem volt nagyon megnyugtató, különösen annak ismeretében, hogy bárki kormányoz is Koszovóban, a tényleges irányitás az egykori UCK vezetők kezében van, akik ha érdekük úgy kivánja, nem haboznak egymás ellen fordulni.

2004. december

Colmar egy 67 ezer lakosú francia kisváros az ország észak-keleti részén, Elzászban. E kisváros bírósága hozott ítéletet Ramus Haradinaj volt koszovói miniszterelnök ügyében. A bíróság óvadék ellenében szabadlábra helyezte a politikust, de nem hagyhatja el Franciaországot, útlevelét bevonták, és hetente kétszer jelentkeznie kell a rendőrségen.

A Szerbia által kiadott Interpol körözés alapján január 5-én a baseli repülőtéren a francia határőrizeti szervek tartóztatták le a diplomata útlevéllel utazó Haradinajt. Nem ez volt az első eset, hogy őrizetbe vették külföldön, 2015-ben Ljubljanaban tartóztatták le ugyancsak szerbiai elfogató parancsra, de ott két nap múlva visszaadták útlevelét, és szabadon elhagyhatta az országot.

Most nem ez történik, a koszovói felszólítás ellenére sem engedték el a politikust, Franciaországban kell megvárnia a döntést, hogy kiadják-e Szerbiának. A szerb igazságügy minisztérium a francia hatóságoktól a legrövidebb időn belüli kiadatását kéri, a kérelem már megérkezett a szükséges dokumentumokkal és újabb bizonyítékokkal együtt.

Az ügyben a colmari bíróság fog dönteni, ha az ítélet jogerőre emelkedik, a végső döntést a kiadatásról a francia igazságügy minisztérium hozza meg.

A délszláv háborúnak már több mint két évtizede vége van, békeszerződéssel zárult a koszovói háború is, sokan kerültek rács mögé, de még mindig vannak, akiket nem ért el az igazságszolgáltatás. Haradinajt többször is a vádlottak padjára állították, de eddig nem sikerült elég bizonyítékot bemutatni ahhoz, hogy elítéljék.

Szerbia gyilkosságokkal és súlyos háborús bűnökkel vádolja, melyeket 1998-1999-ben követett el a koszovói háború idején. Haradinaj akkor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetője, Dukadjin ún. „operatív övezet” parancsnoka volt. A hágai nemzetközi bíróság két ízben is – 2005-ben és 2012-ben – felmentette a vádak alól.

Ramus Haradinaj 1968 július 3-án született Koszovóban Glodjane faluban. A koszovói albánok 1989 évi nagy demonstrációja után Svájcba emigrált, ahol politikai menedékjogot kapott. Csatlakozott a Koszovói Népi Mozgalomhoz és tagokat toborzott. Ebből a szervezetből alakult meg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg. 1996-ban Albániában befejeződött kiképzése után részt vett Kukes és Tropoje városokban terrorista bázisok felállításában. Egyes sajtóértesülések szerint innen szervezte az illegális fegyverszállítást szülőföldjére. Ő maga is részt vett ezekben az illegális akciókban, egy ilyen során tűzharca keveredtek a határőrökkel, Haradinaj megsebesült, egyik testvére meghalt. 1997 közepén véglegesen visszatért. Testvéreivel terrortámadásokat szervezett és vezetett Koszovó szerte rendőrségek ellen. 1997 áprilisában a Koszovói Felszabadítási Hadsereg regionális parancsnoka lett.

Kezdeményezésére szülőfalujában, Glodjaneban megalakult egy speciális egység, a „Fekete sasok”. Az egység felelős több tucat szerb és „nem lojális” albán civil megkínzásáért és megöléséért, akiknek holttestét a Radonjicski-tóban, és Decsani járás falvainak kútjaiban találták meg – állítja a szerb TV. 1998 nyarán a falu határában a mezőkön több mint húsz holttestet találtak.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg hivatalos megszűnése és felszámolása után 2000 elején megalakult a Koszovói Védelmi Hadtest, melyben Haradinaj Agim Cseku parancsnok helyettese lett. Erről a tisztségéről az év áprilisában lemondott és bejelentette, hogy pártot alapít. A párt a Koszovó Jövőjéért Szövetség néven alakult meg 2000. április 29-én. Azóta az elnöke.

2004-ben az ország miniszterelnökévé választották, erről a tisztségéről akkor mondott le, amikor a hágai ügyészség vádat emelt ellene. 2005. március 9-én önként utazott Hollandiába. A vádirat 37 pontot tartalmazott, köztük emberiség elleni bűnök elkövetését, a háborús hadviselés törvényeinek megszegését, civil személyek elleni gyilkosságok elkövetését.

A jelenlegi elfogatási parancsot Szerbia 2006-ban adta ki ellene Koszovóban elkövetett háborús bűncselekmények miatt. Az Interpol körözés szerint Szerbia azzal vádolja, hogy 1998-1999-ben Koszovóban törvénytelenül tartott fogva szerb és nemalbán civileket, akiket kínoztak, embertelenül bántak velük, megerőszakoltak. Legalább 108 civil meggyilkolásával gyanúsítják, akik közül többeket személyesen Haradinaj ölt meg. A szerb igazságügy szerint 30 új tanú van a vádak bizonyítására.

Haradinaj azt mondta most a francia bíróságon, hogy az ellene felhozott szerb vádak politikai indíttatásúak. „Ezek a vádak, amik Szerbiából jönnek, tiszta politika”- mondta, majd franciául hozzátette: „amit itt csinálnak, az visszaélés a joggal.”

Bármi lesz is a jelenlegi őrizetbe vétel végkifejlete, szerb vezető politikusok kijelentették, nem adják fel, hogy a hágai bíróság elé juttassák Haradinajt.

A mosztari repülőtér rövidesen tárgyalásokat kezd az Eurowings-szel (Germanwings) és az WizzAir-rel.

"A diszkont légitársaságok nélkül nehezen tudnánk talpon maradni" – mondta a légikikötő igazgatója. Marin Raszpudics elégedetlen az előző év eredményeivel, úgy véli a 2016-os év „lehetett és kellett volna is, hogy jobb legyen”.

A Germanwings-szel a német piacot, míg a WizzAir-rel Skandináviát szeretnék megcélozni. Egy tanulmány szerint Németországból érkezik a legtöbb látogató Hercegovinába és a közeli horvátországi régióba.

Mosztarból jelenleg Rómába, Barba és Nápolyba lehet repülőgéppel eljutni. Tárgyalások vannak anconai, milánói és bejruti járatnyitásról. Az elmúlt évben visszatértek az írországi turisták, és szezonális járatként Bécs és Isztambul. A repülőtér tavaly 160 ezer utast fogadott. 

2016-ban a Föderáció költségvetéséből kapott 1,57 millió márkát - kb.800 ezer euró - a mozgássérültek szállítására is alkalmas mentőautók, tűzoltóautók beszerzésére fordították, amiket a nemzetközi előírások miatt már nem lehetett elodázni. Idénre Hercegovina Kanton a költségvetéséből 300 ezer márkát – 150 ezer eurót – irányozott elő a repülőtéri fejlesztésre.

A mosztari repülőtér 1965-ben nyílt meg a polgári légiforgalom előtt kizárólag belföldi járatok számára. 1984-ben a téli olimpia idejére Szarajevó kitérő repülőtere volt, és onnantól nemzetközi légi járatok is leszállhattak.

A háború után 1998. július 7-én nyílt meg újra a repülőtér, az ujjáépítését az Európai Unió finanszírozta.

Forgalmának legnagyobb részét a zarándokturistákat adják, akik a mindössze 20km-re lévő Medjugorjéba érkeznek.A legtöbben Olaszországból jönnek, számuk az 1992-95 közötti polgárháború idején is jelentős volt, nem véletlen a légi összeköttetés az olasz városokkal.

Fotók: Mostar airport

Szerettünk Szarajevóban élni. Szerettük a toleranciáját, szerettük, hogy befogadtak, szerettük, hogy gondoskodtak rólunk, szerettük, hogy szerettek minket.

A város egyik legszebb részén, fent a hegyen, Stara Brekan laktunk, lélegzetelállító kilátással a környező hegyekre és a lábunknál elterülő városra.

Most olvasom, hogy a kerület imámja megnyitotta a dzsámit azok előtt, akiknek nincs meleg szobájuk, nincs fedél a fejük felett.
Muhamed Velics hívott mindenkit, aki szükséget szenved, lett légyen muzulmán vagy sem.

Azt mondta:

„tekintettel a rendkívüli hidegre, a tavalyi évhez hasonlóan újra hívjuk azokat, akiknek nincs hol melegedniük, jöjjenek hozzánk a dzsámiba, ahol menedéket találnak a hideg ellen. A meghívás mindenkinek szól, tekintet nélkül arra, hogy muzulmán-e vagy sem, hívő-e vagy sem. A dzsámink meleg és elég tágas ahhoz, hogy helyet adjon azoknak, akiknek szükségük van egy meleg kuckóra, békére és biztonságra.”

A segítségnyújtás sokféle módon működik Szarajevóban. Ottani barátaink mesélték, hogy a háború alatt 1992-95 között a bosnyák hadsereg katonái segítségével állítottak fenyőfát a katolikus hívők a Szent Szív székesegyházban, és az ő védelmük alatt mentek éjféli misére.

A többségében muzulmánok lakta városban.

Harmadik napja tombol a Luca nevű ciklon Horvátországban és Montenegróban. Orkán erejű szél nehezíti a helyiek életét. Mindkét országban a vörös riasztás van érvényben.

Splitben szombat reggel az elmúlt 50 év leghidegebb napjára ébredtek. -7 fok volt, ami a miénknél melegebb, de a tengerpari városban szokatlan. 1963. január 23-án volt utoljára hasonló hideg a dalmát városban, akkor -9 fokot mutattak a hőmérők.

Az erős szél miatt nem közlekednek a katamaránok Splitből a közép-dalmát szigetekre és több kompjáratot is leállítottak.

A kedvezőtlen időjárás miatt a dubrovniki és a zágrábi repülőtereken több járatot is töröltek, az utasokat autóbusszal vitték Splitbe, onnan utazhatnak tovább.

A legalacsonyabb hőmérsékletet, -23,1 Celsius fokot a Biokovo hegységben, Horvátország legmagasabb pontján, a Sv.Jura csúcson mérték.

A kedvelt nyári üdülőhelyen, Makarskán sem csitul a bóra, 90km-es sebességgel támad, de nem ritka a 135km-es széllökés sem.

Az időjárás miatt az A1 és a D1 autópályák egy része is zárva van.

Szerbia dél-keleti részén, Szjenica környékén rövid idő alatt nagy mennyiségű hó esett, a viharos szél hófalakat emelt, a környéken 10 ezer embert zárt el a külvilágtól. 2012 karácsonyán hasonló ítéletidő volt, a helyi hatóságok rendkívüli állapotot hirdettek, vörös riasztást adtak ki.

A hó és a hideg miatt arra kérik az embereket az egész országban, hogy akinek nem szükségszerű, az ne induljon útnak.

                                       Ítéletidő a szerbiai utakon (Tanjug)

Szerdáig hasonlóan hideg időt várnak, -12-18 Celsius fokot, a hegyekben ennél is alacsonyabb, akár -25 Celsius fokot.

Montenegróban is fagyos idő van, a leghidegebb Zsabljakon volt, -20 Celsius fok, de a szubjektív hidegérzet szerint -31 Celsius foknak érezték. A fővárosban, Podgoricában -6 Celsius fokot mértek, de a tengerparti településeket is mindenhol 0 fok alatt volt a hőmérséklet.

A hó mellett viharos szél nehezíti a közlekedést, okoz káoszt az utakon. A hegyekben 30-50 cm hó esett. A hó, a fagy és a viharos szél miatt a közlekedés akadozik az egész ország területén.

A Horvátországot és Montenegrót elérő erős, viharos szél jelentős anyagi károkat okozott, tetőket vitt el, fákat csavart ki, ezrek maradtak áram nélkül. Budva kikötőjében hajókat süllyesztett el.

Bosznia-Hercegovina keleti részét a hó bénítja meg. A főváros, Szarajevó szomszédságában lévő Bjelasnica hegyen -27 Celsius fokot mértek, a városban -15 Celsius fokot.

Négy telet éltünk meg Szarajevóban, hatalmas havazásokat, viharos szeleket. A városi közlekedés szinte soha nem állt le, mi pedig nagyon megtanultunk hólánccal közlekedni a városban is. A hegy tetején lévő lakásunkból ez a kép tárult elénk:

És kedvenc kirándulóhelyünkön, a Bjelasnicán: