Nyugat-Balkán

Ha azt gondolják, hogy vicc, hát nem az. Goran Rakić, Kosovska Mitrovica polgármestere ünnepélyesen átadott egy szemetes konténert, amiből még huszonötöt helyeztek ki a városban. A konténerek nemzetközi – EU, Sinergia ifjúsági-oktatási szervezet – összefogással kerültek a városba, így teljesen helyénvalónak érzik a ceremoniális átadást.  

                                      A szemetes konténer ...

Az esemény a közösségi médiákban lavinát indított meg. Számtalan ironikus, értetlenkedő bejegyzés után az ellenoldal: nem lehet semmi jót tenni, hogy ne döfjék bele a verbális kést? Itt soha senki nem dobott el egy papírfecnit sem? Mások szarkasztikusan azt kifogásolják, hogy a polgármester nem teljesen adta meg a módját az ünnepélyes avatásnak, de megértőek, mivel először történt szemétkonténer avatás.

Az eset a régióban nem egyedülálló. Tavaly a Szerb Progresszív Párt magasrangú tisztségviselője a kerületi polgármesterrel együtt ugyancsak ünnepélyesen adta át az új konténereket Belgrád Karaburma kerületben.

Egy másik kerületben gyalogosátkelőt avatott a polgármester. Kommentelők ironikusan megjegyzik, hogy a zebra meglehetősen szerény, mindössze hat fehér csík, de a következők már szélesebbek lesznek nyolc csíkkal, mert Szerbia napról napra fejlődik.

                                 A hat csíkos zebra...

Nem akar lemaradni Újvidék sem, ahol egy szemafort adtak át ünnepélyes keretek között. A ceremónia meglehetősen egyszerű volt: újságírók gyűrűjében a polgármester megmutatta a lyukat, amibe bele kellett helyezni a forgalomirányító lámpát, majd mondott egy beszédet, dicsérve a modern forgalomtechnikai eszközöket.

                             és a forgalomirányító lámpa  

A jelenlegi szerb titkosszolgálati miniszter is polgármester volt egykoron, ő egy lépcsősort és a hozzá tartozó korlátot avatta fel ünnepélyesen.

Ebben a kiélezett versenyben vitathatatlanul dobogós helyen van Leskovac polgármestere és a mostani honvédelmi miniszter. A polgármester ünnepélyesen átadott egy nyilvános WC-t a helyi temetőben, a miniszter pedig korábbi beosztásában, még a munkaügyi tárca irányítójaként Apatinban az Idősek Otthonában átvágta a piros szalagot a liftben. Ezután egy kicsit liftezett le-és fel, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól működik.

                                 meg a lift...

Nos, van tülekedés az elsőségért…

Nemrégiben a horvátok kimondták: rendkívüli állapot van a tömeges kivándorlás miatt. Az Eurostat most megjelent adatai azt mutatják, hogy az elmúlt négy évben 66%-kal nőtt az országból elmenő diplomások száma. De nincs ez másként a többi nyugat-balkáni országban sem. Egy kicsit utána olvastam. 

Még emlékszem, mennyire irigyeltük a jugoszlávokat, hogy a szocializmusban is szabadon vállalhattak nyugaton munkát. Az 1970-es évek közepén kb. 1,1 millióan mentek külföldre, jellemzően nem a magasan kvalifikált munkaerő, hanem inkább a fizikai munkások, akik már akkor is hiányoztak Németországban, Ausztriában és más országokban. A jelenkori elvándorlással ellentétben, akkor általában a családfő ment el ideiglenesen, most pedig iskolázott emberek, egész családok kelnek útra és többségüknek szándékában sincs visszatérni.  

Egy horvát demográfus azt magyarázza, hogy az 1960-as években sok volt a fiatal, így még annak ellenére is, hogy sokan elmentek, maradtak sokan, akik tudtak dolgozni. Ma a demográfiai kép sokkal rosszabb. Nemcsak azért, mert Horvátországnak 2050-ig 700 ezerrel kevesebb lakója lesz, mint ma, hanem azért is, mert az idősebb korosztály száma 80%-kal fog emelkedni, a munkaképesek száma pedig 20%-kal fog csökkenni.

Ideológiai viták, antidemokratikus rezsimek, véres háborúk, szankciók, durva átmenet és végül a gazdasági krízis tönkretették a gazdaságot, az ipart. Ezek mind az okai az elmúlt évtizedek kivándorlásának.

1990-től Szerbiában az iparban közel 1 millió munkaerő esett ki. Ez a 7 millió lakoshoz viszonyítva hatalmas szám. A fiatalok nem látnak maguk előtt perspektívát, becslések szerint 2007-2014 között közel 300 ezer ember vándorolt ki, 2014-ben kétszer annyian, mint például 2007-ben.  

Máshol sem jobb a helyzet. Az ENSZ 2015-ös adatai szerint a Boszniában születettek 43,3%-a, 1,6 millió ember külföldön él, a háború vége, 1995 óta több mint 150 ezer fiatal hagyta el az országot, 2016-ban 68 ezer ember vándorolt ki, főleg Horvátországba és Szerbia, az Egyesült Államokba, Franciaországba és a skandináv államokba.

Talán a legdrámaibb a helyzet Macedóniában, ahonnan 1998-2011 között 230 ezer ember költözött el, ami a teljes lakosság 10%-a.  Tavaly készítettek az országban egy felmérést a felsőoktatásban dolgozók körében. Az egyetemi tanárok, asszisztensek, stb. 69%-a elköltözne külföldre, ha lenne rá lehetősége, 20%-uk már pályázott külföldi munkára.

Emlékszünk, 2015-ben Koszovóból óriási tömegek indultak el az Európai Unió felé, akkor havonta 20 ezer ember kelt útra. Becslések szerint kb. 800 ezer koszovói dolgozik szerte Európában, főleg Németországban és Svájcban.

Montenegrónak olyan kicsi a lakossága, hogy onnan már néhány ezer ember elvándorlása is jelentős. A németországi Friedrich Ebert Alapítvány felmérése szerint a montenegrói fiatalok fele szeretne külföldre távozni. A Vijesti szerint 1991-2015 között az országból elment 140 ezer ember, ami a 622 ezres népességhez viszonyítva jelentős szám.

Montenegróból sokan mennek dolgozni például Kaliforniába, ahol fizikai munkával napi többszáz dollárt tudnak keresni a legális marihuána ültetvényeken. Az 1996 óta legálisan termeszthető marihuána ültetvények egy része bolgár emigránsok kezében van. „A marihuána ültetvények mindig fiatalokat vonzottak, de az a tény, hogy orvosok, ügyvédek és egyéb, magasan kvalifikált, minden korosztályból érkező ember megy Montenegróból, hogy ilyen fizikai munkát végezzen, megmutatja, hogy a montenegrói gazdaság mennyire rossz állapotban van” –mondta Michael Montgomery kaliforniai újságíró. 2017 végén Montenegróban a munkanélküliségi ráta 22% volt. 

Horvátország 2013-ban csatlakozott az Unióhoz, akkor "abban reménykedtek, hogy az EU-ba való belépés ösztönözni fogja az embereket a maradásra és fejlődésre, de a kivándorlás felgyorsult."  A mostanra előállt drámai helyzet miatt több vizsgálat, elemzés is napvilágot látott, és rámutatott, hogy az elvándorlás oka nemcsak a gazdasági helyzet. Sokan költöznek el a horvát társadalomban egyre inkább tetten érhető korrupció, primitivizmus, nacionalista sovinizmus miatt.

Gojko Drljača horvát közgazdász nagyon sötét jövőt vizionál. „Horvátország az Unió legszegényebb tagja lesz, és sokáig az is marad, hacsak a helyzetet nem „mentjük” meg azzal, hogy gyorsan felvesszük tagnak Szerbiát.”  – mondja cinikusan.

A wiesbadeni statisztikai hivatal 2016 végén kiadott adatai szerint Németországban 332605 horvát állampolgár él, legnagyobb számban Baden-Württemberg tartományban. Csak 2016-ban 55970 fő költözött ki.

Stjepan Šterc Boszniában élő horvát demográfus azt mondja, hogy Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából való tömeges elvándorlás lassan nemzetbiztonsági kérdés lesz. „A kvalifikált szakemberek rekordszámú kivándorlásának az egész régióra azonnal következményei vannak”, és fennáll a közszolgáltatások, az egészségügyi szolgáltatások ellehetetlenülése.  Egy 2010-es vizsgálat megmutatta, hogy a nyugat-balkáni országok 1995-től elveszítették tudományos munkatársaik 70%-át, ami csak egyetlen sokkoló adata a régióbeli agyelszívásnak. 

A legsúlyosabb gond a fiatalok és a magasan képzett szakemberek évtizedek óta tartó elvándorlása. Ennek következtében ezekben az országokban évek óta hiányzik a képzett munkaerő, súlyos helyzetben vannak az egészségügyi rendszerek, nő a halálozási arány, míg a születések száma csökken, a fizetések továbbra is alacsonyak, a munkanélküliség továbbra is magas.

Szlovéniát kivéve nincs ország a volt Jugoszláviában, amelyiknek nem kell szembenéznie tömeges „agyelszívással”. Az adatok túlnyomórészt becslések, egyes esetekben némileg túlzóak, ennek az az oka, hogy sem Horvátország, sem Bosznia-Hercegovina, sem Szerbia vagy bármely más ország nem rendelkezik lakossági nyilvántartással, és ha valaki elköltözik, nem kell, hogy bejelentse.

A kiköltözők legnagyobb számban 39-49 év között vannak, a Világbank adata szerint a magasan képzettek horvátországi migrációs rátája 29,4%, ami a legmagasabb Európában!

A legújabb kutatások a balkáni exodusról riasztóak. Riasztó, hogy egyre több fiatal, tehetséges munkaerő és magasan képzett értelmiségi hagyja el a Balkánt.  Vladimir Greig belgrádi demográfus munkájában azt írja, hogy Szerbiából az elmúlt két évtizedben 40 ezer felsőiskolát végzett ment el, akiknek taníttatása az országnak 12 milliárd euróba került.

Súlyos gond, hogy nemcsak egy képzett réteg megy el, hanem egy egész generáció, és csak az öregek maradnak. Különösen súlyos az orvosok és egészségügyi dolgozók elvándorlása. A legnépszerűbb célországok Németország, Ausztria, Skandinávia és Nagy-Britannia. 2014-ben Romániából 2450, Szerbiából és Horvátországból kb. 500-500, Boszniából kb. 300 orvos ment el.A fiatal szakemberek menekülnek a lepusztult egészségügyi rendszertől, a csőd szélén álló kórházakból, a hiányosan felszerelt egészségügyi intézményekből, a virágzó korrupcióból és az elégtelen jövedelemből.

De az elvándorlás okai között jelentős súllyal jelenik meg a karrierépítés lehetősége, a gyerekeknek a jó oktatási feltételek, a politikai stabilitás, és egy jobb élet reménye.

Dr. Rudolf Henzel arra is rámutat, hogy az EU gazdag országai is hozzájárultak ehhez az állapothoz, mert évek óta felhasználják saját érdekükben a balkáni kivándorlást, úgy, hogy a származási országot nem kompenzálták. Az orvosok és más egészségügyi személyzet oktatása nagyon drága, ha ők a végzés után elhagyják az országot, és jelen helyzetben a célországok nem fizetnek kárpótlást, a származási országnak ez euró milliárdos veszteséget jelent.

Az elvándorlók körében elég ritka, akik visszatérnek, sokkal gyakoribb, hogy gyorsan beilleszkednek a választott ország társadalmába. Ha mégis visszatér, akkor azzal szembesül, hogy a külföldön tanultak és tapasztaltak miatt sokkal képzettebb, magasan felülmúlja a munkatársait, a főnökét, és akkor végleg elmegy.

Forrás: Balkan Insight, Al Jazeera Balkans, Vesti.ba,

Nemrégiben a horvátok kimondták: rendkívüli állapot van a tömeges kivándorlás miatt. Az Eurostat most megjelent adatai azt mutatják, hogy az elmúlt négy évben 66%-kal nőtt az országból elmenő diplomások száma. De nincs ez másként a többi nyugat-balkáni országban sem. Egy kicsit utána olvastam. 

Még emlékszem, mennyire irigyeltük a jugoszlávokat, hogy a szocializmusban is szabadon vállalhattak nyugaton munkát. Az 1970-es évek közepén kb. 1,1 millióan mentek külföldre, jellemzően nem a magasan kvalifikált munkaerő, hanem inkább a fizikai munkások, akik már akkor is hiányoztak Németországban, Ausztriában és más országokban. A jelenkori elvándorlással ellentétben, akkor általában a családfő ment el ideiglenesen, most pedig iskolázott emberek, egész családok kelnek útra és többségüknek szándékában sincs visszatérni.  

Egy horvát demográfus azt magyarázza, hogy az 1960-as években sok volt a fiatal, így még annak ellenére is, hogy sokan elmentek, maradtak sokan, akik tudtak dolgozni. Ma a demográfiai kép sokkal rosszabb. Nemcsak azért, mert Horvátországnak 2050-ig 700 ezerrel kevesebb lakója lesz, mint ma, hanem azért is, mert az idősebb korosztály száma 80%-kal fog emelkedni, a munkaképesek száma pedig 20%-kal fog csökkenni.

Ideológiai viták, antidemokratikus rezsimek, véres háborúk, szankciók, durva átmenet és végül a gazdasági krízis tönkretették a gazdaságot, az ipart. Ezek mind az okai az elmúlt évtizedek kivándorlásának.

1990-től Szerbiában az iparban közel 1 millió munkaerő esett ki. Ez a 7 millió lakoshoz viszonyítva hatalmas szám. A fiatalok nem látnak maguk előtt perspektívát, becslések szerint 2007-2014 között közel 300 ezer ember vándorolt ki, 2014-ben kétszer annyian, mint például 2007-ben.  

Máshol sem jobb a helyzet. Az ENSZ 2015-ös adatai szerint a Boszniában születettek 43,3%-a, 1,6 millió ember külföldön él, a háború vége, 1995 óta több mint 150 ezer fiatal hagyta el az országot, 2016-ban 68 ezer ember vándorolt ki, főleg Horvátországba és Szerbia, az Egyesült Államokba, Franciaországba és a skandináv államokba.

Talán a legdrámaibb a helyzet Macedóniában, ahonnan 1998-2011 között 230 ezer ember költözött el, ami a teljes lakosság 10%-a.  Tavaly készítettek az országban egy felmérést a felsőoktatásban dolgozók körében. Az egyetemi tanárok, asszisztensek, stb. 69%-a elköltözne külföldre, ha lenne rá lehetősége, 20%-uk már pályázott külföldi munkára.

Emlékszünk, 2015-ben Koszovóból óriási tömegek indultak el az Európai Unió felé, akkor havonta 20 ezer ember kelt útra. Becslések szerint kb. 800 ezer koszovói dolgozik szerte Európában, főleg Németországban és Svájcban.

Montenegrónak olyan kicsi a lakossága, hogy onnan már néhány ezer ember elvándorlása is jelentős. A németországi Friedrich Ebert Alapítvány felmérése szerint a montenegrói fiatalok fele szeretne külföldre távozni. A Vijesti szerint 1991-2015 között az országból elment 140 ezer ember, ami a 622 ezres népességhez viszonyítva jelentős szám.

Montenegróból sokan mennek dolgozni például Kaliforniába, ahol fizikai munkával napi többszáz dollárt tudnak keresni a legális marihuána ültetvényeken. Az 1996 óta legálisan termeszthető marihuána ültetvények egy része bolgár emigránsok kezében van. „A marihuána ültetvények mindig fiatalokat vonzottak, de az a tény, hogy orvosok, ügyvédek és egyéb, magasan kvalifikált, minden korosztályból érkező ember megy Montenegróból, hogy ilyen fizikai munkát végezzen, megmutatja, hogy a montenegrói gazdaság mennyire rossz állapotban van” –mondta Michael Montgomery kaliforniai újságíró. 2017 végén Montenegróban a munkanélküliségi ráta 22% volt. 

Horvátország 2013-ban csatlakozott az Unióhoz, akkor "abban reménykedtek, hogy az EU-ba való belépés ösztönözni fogja az embereket a maradásra és fejlődésre, de a kivándorlás felgyorsult."  A mostanra előállt drámai helyzet miatt több vizsgálat, elemzés is napvilágot látott, és rámutatott, hogy az elvándorlás oka nemcsak a gazdasági helyzet. Sokan költöznek el a horvát társadalomban egyre inkább tetten érhető korrupció, primitivizmus, nacionalista sovinizmus miatt.

Gojko Drljača horvát közgazdász nagyon sötét jövőt vizionál. „Horvátország az Unió legszegényebb tagja lesz, és sokáig az is marad, hacsak a helyzetet nem „mentjük” meg azzal, hogy gyorsan felvesszük tagnak Szerbiát.”  – mondja cinikusan.

A wiesbadeni statisztikai hivatal 2016 végén kiadott adatai szerint Németországban 332605 horvát állampolgár él, legnagyobb számban Baden-Württemberg tartományban. Csak 2016-ban 55970 fő költözött ki.

Stjepan Šterc Boszniában élő horvát demográfus azt mondja, hogy Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából való tömeges elvándorlás lassan nemzetbiztonsági kérdés lesz. „A kvalifikált szakemberek rekordszámú kivándorlásának az egész régióra azonnal következményei vannak”, és fennáll a közszolgáltatások, az egészségügyi szolgáltatások ellehetetlenülése.  Egy 2010-es vizsgálat megmutatta, hogy a nyugat-balkáni országok 1995-től elveszítették tudományos munkatársaik 70%-át, ami csak egyetlen sokkoló adata a régióbeli agyelszívásnak. 

A legsúlyosabb gond a fiatalok és a magasan képzett szakemberek évtizedek óta tartó elvándorlása. Ennek következtében ezekben az országokban évek óta hiányzik a képzett munkaerő, súlyos helyzetben vannak az egészségügyi rendszerek, nő a halálozási arány, míg a születések száma csökken, a fizetések továbbra is alacsonyak, a munkanélküliség továbbra is magas.

Szlovéniát kivéve nincs ország a volt Jugoszláviában, amelyiknek nem kell szembenéznie tömeges „agyelszívással”. Az adatok túlnyomórészt becslések, egyes esetekben némileg túlzóak, ennek az az oka, hogy sem Horvátország, sem Bosznia-Hercegovina, sem Szerbia vagy bármely más ország nem rendelkezik lakossági nyilvántartással, és ha valaki elköltözik, nem kell, hogy bejelentse.

A kiköltözők legnagyobb számban 39-49 év között vannak, a Világbank adata szerint a magasan képzettek horvátországi migrációs rátája 29,4%, ami a legmagasabb Európában!

A legújabb kutatások a balkáni exodusról riasztóak. Riasztó, hogy egyre több fiatal, tehetséges munkaerő és magasan képzett értelmiségi hagyja el a Balkánt.  Vladimir Greig belgrádi demográfus munkájában azt írja, hogy Szerbiából az elmúlt két évtizedben 40 ezer felsőiskolát végzett ment el, akiknek taníttatása az országnak 12 milliárd euróba került.

Súlyos gond, hogy nemcsak egy képzett réteg megy el, hanem egy egész generáció, és csak az öregek maradnak. Különösen súlyos az orvosok és egészségügyi dolgozók elvándorlása. A legnépszerűbb célországok Németország, Ausztria, Skandinávia és Nagy-Britannia. 2014-ben Romániából 2450, Szerbiából és Horvátországból kb. 500-500, Boszniából kb. 300 orvos ment el.A fiatal szakemberek menekülnek a lepusztult egészségügyi rendszertől, a csőd szélén álló kórházakból, a hiányosan felszerelt egészségügyi intézményekből, a virágzó korrupcióból és az elégtelen jövedelemből.

De az elvándorlás okai között jelentős súllyal jelenik meg a karrierépítés lehetősége, a gyerekeknek a jó oktatási feltételek, a politikai stabilitás, és egy jobb élet reménye.

Dr. Rudolf Henzel arra is rámutat, hogy az EU gazdag országai is hozzájárultak ehhez az állapothoz, mert évek óta felhasználják saját érdekükben a balkáni kivándorlást, úgy, hogy a származási országot nem kompenzálták. Az orvosok és más egészségügyi személyzet oktatása nagyon drága, ha ők a végzés után elhagyják az országot, és jelen helyzetben a célországok nem fizetnek kárpótlást, a származási országnak ez euró milliárdos veszteséget jelent.

Az elvándorlók körében elég ritka, akik visszatérnek, sokkal gyakoribb, hogy gyorsan beilleszkednek a választott ország társadalmába. Ha mégis visszatér, akkor azzal szembesül, hogy a külföldön tanultak és tapasztaltak miatt sokkal képzettebb, magasan felülmúlja a munkatársait, a főnökét, és akkor végleg elmegy.

Forrás: Balkan Insight, Al Jazeera Balkans, Vesti.ba,

Így értékelte az elmúlt évek adatai alapján az országot az ausztrál Intrepid utazási ügynökség. 

A közvélekedés úgy tartja, hogy a világ legnépszerűbb nyári üdülőhelyei Spanyolország, Görögország, Franciaország, vagy éppen Thaiföld, ezért talán meglepő lehet egy közelmúltbeli felmérés, miszerint Horvátországban a legmagasabb az egy főre jutó turisták száma, az ország a ezzel a világ élvonalában van. 

                                      Horvát tengerpart

Horvátország 2016-ban 57,5 millió turistát fogadott, míg lakosainak száma 4,17 millió. Vagyis egy lakosra 14 turista jut. A lista második helyén Izland áll, ahol a 334250 lakos 1,8 millió turistát fogadott, a harmadik helyen pedig Magyarország van, ahol egy lakosra 5 turista jut. 

                                        Velence

A jelentős turista forgalom nem mindenhol népszerű a helyi lakosok körében. Olaszországban és Horvátországban is tesznek lépéseket annak érdekében, hogy segítsék a helyieket a tömegek kezelésében. Velencében létrehoztak kijelölt útvonalakat csak turisták részére, hogy csökkentsék a helyi infrastruktúrára nehezedő nyomást és javítsák a helyiek életminőségét.

                                   Dubrovnik

Dubrovnik polgármestere tavaly bejelentette, hogy korlátozni fogják a tengerjáró kiránduló hajók kikötését úgy, hogy az óvárosban egyszerre nem lehet több, mint 4000 hajóval érkező turista. 

                               Tengerjáró hajók Dubrovnik előtt 

Talán érdekes az is, hogy a világ legkevésbé vonzó turisztikai célpontja Pápua Új Guinea, ahol a turisták száma a lakosság mindössze 2,4 %-a. Az óceániai szigetállamba 2016-ban 198 ezer turista látogatott, az ország lakossága 8 millió.

Így értékelte az elmúlt évek adatai alapján az országot az ausztrál Intrepid utazási ügynökség. 

A közvélekedés úgy tartja, hogy a világ legnépszerűbb nyári üdülőhelyei Spanyolország, Görögország, Franciaország, vagy éppen Thaiföld, ezért talán meglepő lehet egy közelmúltbeli felmérés, miszerint Horvátországban a legmagasabb az egy főre jutó turisták száma, az ország a ezzel a világ élvonalában van. 

                                      Horvát tengerpart

Horvátország 2016-ban 57,5 millió turistát fogadott, míg lakosainak száma 4,17 millió. Vagyis egy lakosra 14 turista jut. A lista második helyén Izland áll, ahol a 334250 lakos 1,8 millió turistát fogadott, a harmadik helyen pedig Magyarország van, ahol egy lakosra 5 turista jut. 

                                        Velence

A jelentős turista forgalom nem mindenhol népszerű a helyi lakosok körében. Olaszországban és Horvátországban is tesznek lépéseket annak érdekében, hogy segítsék a helyieket a tömegek kezelésében. Velencében létrehoztak kijelölt útvonalakat csak turisták részére, hogy csökkentsék a helyi infrastruktúrára nehezedő nyomást és javítsák a helyiek életminőségét.

                                   Dubrovnik

Dubrovnik polgármestere tavaly bejelentette, hogy korlátozni fogják a tengerjáró kiránduló hajók kikötését úgy, hogy az óvárosban egyszerre nem lehet több, mint 4000 hajóval érkező turista. 

                               Tengerjáró hajók Dubrovnik előtt 

Talán érdekes az is, hogy a világ legkevésbé vonzó turisztikai célpontja Pápua Új Guinea, ahol a turisták száma a lakosság mindössze 2,4 %-a. Az óceániai szigetállamba 2016-ban 198 ezer turista látogatott, az ország lakossága 8 millió.

Pristinában élve, a koszovóiakat kicsit jobban megismerve, azt éreztem, nem az én világom,. Új fogalmakkal ismerkedtem, maffia, vérbosszú, amik addig messze voltak tőlünk, ott pedig kézzel fogható közelségbe kerültek. De érdekelt, hiszen tudnom kellett, hol dolgozunk, hol élünk. Az érdeklődésem nem lankadt, ahogyan nem számolták fel a maffiát sem Koszovóban, és a szándék sem túl erős hozzá.   

A koszovói albán maffia a legdurvább szervezet, ami valaha létezett Európában – állították uniós szakértők néhány évvel ezelőtt egy vizsgálati anyagban.  A maffia pénzelte a koszovói háborúban az albánokat a Koszovói Felszabadítási Hadseregen (UCK) keresztül. 

A szerb hírszerzés (BIA) szerint 1993-ig Koszovóban nem volt számottevő szervezett bűnözés, ez az UCK megjelenésével változott meg 1997-től. Az UCK akkor jelent meg a nyilvánosság előtt, kb. 200-300 tagja volt, és kb. 20% támogatójuk az albánok között. A maffia adót vetett ki saját maguk számára, az abból befolyt pénz 2%-át az UCK-nak adta. 1998 végére a szervezetnek már 20 ezer tagja volt, ellenőrzésük alatt tartották Koszovó területének 30-40%-át, és a maffia is egyre mélyebben férkőzött be soraikba. 

A kivetett adón kívül a háborúhoz szükséges pénz egy részét az albán emigráns lobbi biztosította. Hogy milyen módon, arról a Washington Post is írt. Kezdetben nem volt könnyű pénzt gyűjteni nekik, mert a 300-500 ezer albán, akik Amerikában, főleg New Yorkban, Chicagoban, Detroitban és Bostonban élnek, nagy számban a békét kereső Ibrahim Rugovát támogatták. Nagyban befolyásolta a véleményük megváltozását az 1995-ös daytoni békeegyezmény, amiben Koszovót meg sem említették, és csalódtak a békés politikában. Tömegesen kezdték el támogatni az UCK-t különféle módon: pénzzel, önkéntesekkel, humanitárius segélyekkel és fegyverekkel. Ehhez szinte minden Amerikában élő albán elkülönített 300 dollárt. Létrehozták Amerikában a „Hív a haza’ alapot, aminek fiókjai vannak Kanadában, Svájcban, Olaszországban és Belgiumban.

                                 Hašim Tači UCK fegyveresekkel

Az UCK életre hívója Adem Demaci volt, a szervezésében, megerősödésében kiemelkedő szerepet játszott a jelenlegi államelnök, Hašim Tači, miután 1993-ban Albániában befejeződött katonai kiképzése. A pristinai egyetem filozófia-történelem szakán végzett, ott is egyike volt a diákvezetőknek, majd másoddiplomás tanulmányokra Zürichbe költözött. Svájcban csatlakozott a koszovói albán politikai emigránsokhoz, a marxista-leninista szervezet alapítója volt, mielőtt többekkel együtt megszervezte volna az UCK-t. Terrorcselekményekben való részvételért 1997-ben tíz év börtönre ítélték. Oszlopos tagja volt a koszovói albánok hírszerző szolgálatának, a SIK-nek, majd a Koszovói Demokratikus Párt (DPK) vezetője lett (2008-2014). 2016-tól az ország elnöke. 

Jelentős összeget, elemzők szerint 350 millió német márkát gyűjtött az UCK-nak 1998 márciustól 1999 áprilisig a Bujar  Bukoši vezette koszovói albán emigráns kormány a németországi Bonnban. 

A német hírszerzés nyilvánosságra hozott adatai szerint a koszovói háborúban az UCK költségeinek legalább a felét drogpénzből fedezték. 1996-99 között Koszovóba érkezett 900 millió német márka fele drogkereskedelem profitja volt. 

És igen, a legtöbb pénz illegális tevékenységekből, fegyver-, kábítószer-, emberkereskedelemből folyt be. A heroin eladásáért kapott pénzt fegyvervásárlásra fordították, de nem volt ritka az egyszerű árucsere sem. Pristina, Podujevo és Peć a KFOR és az UNMIK országba érkezéséig a fegyverkereskedelem központja volt, ahova a volt jugoszláv köztársaságokból és más országokból érkeztek vevők és eladók. 

                              Koszovói Felszabadítási Hadsereg

A koszovói háború kezdetén némileg gyengítette a kábítószer üzletet, mert a dílerek nagy része hazament a családját védeni, mások csatlakoztak az UCK-hoz, de rövidesen minden visszaállt a „rendes kerékvágásba”. 

Koszovót 10-12 kábítószer klán uralja, mindegyik 300-1000 tagot számlál. A klánok egy része UCK tag is. Az Europol adatai szerint a kontinensen kb. 40 ezer kisebb-nagyobb csoport működik, akik fölött az ellenőrzést főként a koszovói albán maffia gyakorolja. A magyarországi heroin piac 80%-a a koszovói albán maffia kezében van. A magyar hatóságok adatai szerint van néhány szerbiai albán szervezett csoport, akik Magyarországon árulnak minőségi török és afgán heroint.  

                                                        Ekrem Luka

A biztonsági szolgálatok vizsgálataiban szerepel, hogy a koszovói albán maffiacsoportok kapcsolatban állnak iszlám terroristákkal. Az egyik összekötőjük Ekrem Luka koszovói iparmágnás és csoportja. Luka szorosan együttműködik Hašim Tači klánjával, és Ramus Haradinaj csoportjával. Tevékenységét az ő egyetértésükkel végzi, az ő parancsaikat hajtja végre. Piszkos ügyeihez a fedőszervezetet a Dukadini, korábban az Albatroniks vállalat adta és adja. Ez utóbbi pénzügyileg segített iszlám terrorista szervezeteket az Al Kaidától szíriai csoportokig.

Ekrem Luka az UCK egyik legfőbb pénzügyi támogatója, a szerb titkosszolgálat szerint a 90-es évek végén közel kétmillió eurót különített el részükre, az utóbbi időben egyes források szerint havi százezer eurót folyósít.

Luka és csoportja az egyik legnagyobb cigarettacsempész, de tevékenysége közé tartozik olaj és olajtermékek, gépkocsik csempészése is. Jelentős szerepe van drog-és fegyvercsempészetben, bekapcsolódott a törökországi, bulgáriai, görögországi, macedóniai, szerbiai, montenegrói, albániai, olaszországi, németországi hálózatokba, a szerb-albán maffiával közösen tartja ellenőrzése alatt a Pristina-Belgrád-Pristina csempészútvonalat. Óriási hasznot hoz a Bulgáriából, Csehországból és Szlovákiából erőszakkal prostitúcióra kényszerített nők piaca is. 

                               Hašim Tači és a  Drenička-csoport 

De bármilyen erős is Luka, a szerbiai és a német titkosszolgálatok jelentése szerint Pristinában és környékén a szervezett bűnözői csoportok legnagyobb részét a Hašim Tači által vezetett Drenička-csoport ellenőrzi, ők a felelősek a Koszovóban elkövetett bűncselekmények 10-15%-áért. Közeli emberei felügyelik a fegyverkereskedelmet, az autókereskedelmet, a kábítószer kereskedelmet, a prostitúció piacát, és az ő feladatuk a politikai ellenfelek „eltakarítása” is. A Haradinaj testvérek mellett a dél-szerbiai területek harmadik legnagyobb szervezett bűnözői csoportjának vezetője. Tači sógora az az alvilágban Milan néven ismert Sejdija Bajrus, aki egyike a teljes albán maffia vezetőinek.

A német titkosszolgálat információi szerint a Drenička-csoport csecsen terroristákkal és maffia csoportokkal is szoros kapcsolatot ápolt. Hašim Tači részt vett egy találkozón Albániában Osama bin Ladennal. Az Al Kaida vezetője akkor, mint Sali Berisa elnök vendége tartózkodott Albániában. A találkozón ott volt még a volt albán titkosszolgálati vezető és Ramus Haradinaj is. Ezután a megbeszélés után formálódott több kisebb szervezete az Al Kaidának Albániában és a dél-szerbiai térségben.

2008-2010 között Dick Marty svájci politikus az Európa Bizottság nevében vizsgálatot folytatott a koszovói miniszterelnök Hašim Tači ellen. Jelentése megállapította, hogy ő volt az „agy”a nemzetközi fegyver-és szervkereskedelmi piacon, ez azonban nem befolyásolta Tači politikai karrierjét. A jelentés maffiamódszerekkel vádolta a koszovói vezetőket, személy szerint Hašim Tači miniszterelnököt, aki éppen akkor, 2010 decemberében nyerte meg ismételten a koszovói választást. Az egykori ticinói főügyész, aki korábban az amerikai titkos börtönök ügyében, majd évekkel később a csecsenföldi és dagesztáni jogsértésekkel foglalkozott, megállapította, hogy az UCK Albánia északi részén titkos börtönöket tartott fenn, ahol elsősorban szerbeket és más nemalbánokat tartottak fogva "egészen embertelen és megalázó körülmények között" - írja a dokumentumban. Tačit a jelentésben azzal gyanúsították, hogy szerb civilek elfogására és Albánia északi részén lévő fogolytáborokba hurcolására adott parancsot, ahol egyes foglyok szerveit kivették és a feketepiacon értékesítették.

Ezt az elképesztő üzletet a gyanú szerint az UCK vezetői felügyelték és szervezték meg a szervezett bűnözés hírhedt alakjaival. Ez az együttműködés Marty szerint ha más formában is, de ma is létezik. A svájci képviselő szerint a főszervező maga Hašim Tači és a Drenička-csoport volt.

Carla Del Ponte a hágai Nemzetközi Törvényszék egykori főügyésze által nyilvánosságra hozott adatok szerint 1999-ben körülbelül 300 szerbet és nemalbánt fogtak el és hurcoltak Albániába. 2008-ban megjelent könyvében azt állította, hogy nem engedték, hogy az UCK vezetői után vizsgálódjék az illegális szervkereskedelem kapcsán.

A Neue Zürcher Zeitungnak 2011-ben adott interjújában azt mondta, hogy az UCK az 1998-1999-es koszovói háború idején szerbeket rabolt el, juttatott át Albániába, ahol kioperálták szerveiket, s azokat a feketepiacon értékesítette. "Bár nagyon erőteljes jelzéseket kaptunk erre vonatkozóan, de túl kevés bizonyítékunk volt" – nyilatkozta.

A szervkereskedelemmel kapcsolatos vádak évekre nyúlnak vissza. 2004-ben a koszovói ENSZ-közigazgatás, az UNMIK nem túl nagy meggyőződéssel vizsgálatot indított az ügyben, de bizonyíték híján nemhogy bírósági eljárásig, még valódi nyomozásig sem jutottak el. 

A hágai ügyészség 2005. január 13-án indított vizsgálatot Don Quijote elnevezéssel a szervkereskedelem kivizsgálására az Albánia északi részén fekvő Ribe faluban talált maradványokra alapozva.

A szerbiai háborús bűnökkel foglalkozó ügyészség ugyancsak vizsgálatot folytat emberi szervkereskedelem ügyében. A szerbekkel együttműködve az Európai Unió koszovói rendőri és igazságszolgáltatási missziója, az EULEX speciális vizsgáló csoportja is meghallgatott több mint 200 tanút. A háborús bűnügyi ügyészség által végzett vizsgálat szerint a szervkereskedelem áldozatainak műtéti beavatkozásait egészségügyi központokban vagy az UCK katonáinak kezelésére használt kórházakban végezték. 

Az UNMIK nemzetközi rendőrsége megpróbálja felvenni a harcot a koszovói maffiával, kevés sikerrel. Sem a politikusoktól, sem a hivataloktól, sem az emberektől nem kaptak hozzá támogatást. Hašim Tači minden ügyben tagadja a vádakat, hitelteleníteni próbálja azokat, akik megfogalmazzák. És az ország elnöke.

Pristinában élve, a koszovóiakat kicsit jobban megismerve, azt éreztem, nem az én világom,. Új fogalmakkal ismerkedtem, maffia, vérbosszú, amik addig messze voltak tőlünk, ott pedig kézzel fogható közelségbe kerültek. De érdekelt, hiszen tudnom kellett, hol dolgozunk, hol élünk. Az érdeklődésem nem lankadt, ahogyan nem számolták fel a maffiát sem Koszovóban, és a szándék sem túl erős hozzá.   

A koszovói albán maffia a legdurvább szervezet, ami valaha létezett Európában – állították uniós szakértők néhány évvel ezelőtt egy vizsgálati anyagban.  A maffia pénzelte a koszovói háborúban az albánokat a Koszovói Felszabadítási Hadseregen (UCK) keresztül. 

A szerb hírszerzés (BIA) szerint 1993-ig Koszovóban nem volt számottevő szervezett bűnözés, ez az UCK megjelenésével változott meg 1997-től. Az UCK akkor jelent meg a nyilvánosság előtt, kb. 200-300 tagja volt, és kb. 20% támogatójuk az albánok között. A maffia adót vetett ki saját maguk számára, az abból befolyt pénz 2%-át az UCK-nak adta. 1998 végére a szervezetnek már 20 ezer tagja volt, ellenőrzésük alatt tartották Koszovó területének 30-40%-át, és a maffia is egyre mélyebben férkőzött be soraikba. 

A kivetett adón kívül a háborúhoz szükséges pénz egy részét az albán emigráns lobbi biztosította. Hogy milyen módon, arról a Washington Post is írt. Kezdetben nem volt könnyű pénzt gyűjteni nekik, mert a 300-500 ezer albán, akik Amerikában, főleg New Yorkban, Chicagoban, Detroitban és Bostonban élnek, nagy számban a békét kereső Ibrahim Rugovát támogatták. Nagyban befolyásolta a véleményük megváltozását az 1995-ös daytoni békeegyezmény, amiben Koszovót meg sem említették, és csalódtak a békés politikában. Tömegesen kezdték el támogatni az UCK-t különféle módon: pénzzel, önkéntesekkel, humanitárius segélyekkel és fegyverekkel. Ehhez szinte minden Amerikában élő albán elkülönített 300 dollárt. Létrehozták Amerikában a „Hív a haza’ alapot, aminek fiókjai vannak Kanadában, Svájcban, Olaszországban és Belgiumban.

                                 Hašim Tači UCK fegyveresekkel

Az UCK életre hívója Adem Demaci volt, a szervezésében, megerősödésében kiemelkedő szerepet játszott a jelenlegi államelnök, Hašim Tači, miután 1993-ban Albániában befejeződött katonai kiképzése. A pristinai egyetem filozófia-történelem szakán végzett, ott is egyike volt a diákvezetőknek, majd másoddiplomás tanulmányokra Zürichbe költözött. Svájcban csatlakozott a koszovói albán politikai emigránsokhoz, a marxista-leninista szervezet alapítója volt, mielőtt többekkel együtt megszervezte volna az UCK-t. Terrorcselekményekben való részvételért 1997-ben tíz év börtönre ítélték. Oszlopos tagja volt a koszovói albánok hírszerző szolgálatának, a SIK-nek, majd a Koszovói Demokratikus Párt (DPK) vezetője lett (2008-2014). 2016-tól az ország elnöke. 

Jelentős összeget, elemzők szerint 350 millió német márkát gyűjtött az UCK-nak 1998 márciustól 1999 áprilisig a Bujar  Bukoši vezette koszovói albán emigráns kormány a németországi Bonnban. 

A német hírszerzés nyilvánosságra hozott adatai szerint a koszovói háborúban az UCK költségeinek legalább a felét drogpénzből fedezték. 1996-99 között Koszovóba érkezett 900 millió német márka fele drogkereskedelem profitja volt. 

És igen, a legtöbb pénz illegális tevékenységekből, fegyver-, kábítószer-, emberkereskedelemből folyt be. A heroin eladásáért kapott pénzt fegyvervásárlásra fordították, de nem volt ritka az egyszerű árucsere sem. Pristina, Podujevo és Peć a KFOR és az UNMIK országba érkezéséig a fegyverkereskedelem központja volt, ahova a volt jugoszláv köztársaságokból és más országokból érkeztek vevők és eladók. 

                              Koszovói Felszabadítási Hadsereg

A koszovói háború kezdetén némileg gyengítette a kábítószer üzletet, mert a dílerek nagy része hazament a családját védeni, mások csatlakoztak az UCK-hoz, de rövidesen minden visszaállt a „rendes kerékvágásba”. 

Koszovót 10-12 kábítószer klán uralja, mindegyik 300-1000 tagot számlál. A klánok egy része UCK tag is. Az Europol adatai szerint a kontinensen kb. 40 ezer kisebb-nagyobb csoport működik, akik fölött az ellenőrzést főként a koszovói albán maffia gyakorolja. A magyarországi heroin piac 80%-a a koszovói albán maffia kezében van. A magyar hatóságok adatai szerint van néhány szerbiai albán szervezett csoport, akik Magyarországon árulnak minőségi török és afgán heroint.  

                                                        Ekrem Luka

A biztonsági szolgálatok vizsgálataiban szerepel, hogy a koszovói albán maffiacsoportok kapcsolatban állnak iszlám terroristákkal. Az egyik összekötőjük Ekrem Luka koszovói iparmágnás és csoportja. Luka szorosan együttműködik Hašim Tači klánjával, és Ramus Haradinaj csoportjával. Tevékenységét az ő egyetértésükkel végzi, az ő parancsaikat hajtja végre. Piszkos ügyeihez a fedőszervezetet a Dukadini, korábban az Albatroniks vállalat adta és adja. Ez utóbbi pénzügyileg segített iszlám terrorista szervezeteket az Al Kaidától szíriai csoportokig.

Ekrem Luka az UCK egyik legfőbb pénzügyi támogatója, a szerb titkosszolgálat szerint a 90-es évek végén közel kétmillió eurót különített el részükre, az utóbbi időben egyes források szerint havi százezer eurót folyósít.

Luka és csoportja az egyik legnagyobb cigarettacsempész, de tevékenysége közé tartozik olaj és olajtermékek, gépkocsik csempészése is. Jelentős szerepe van drog-és fegyvercsempészetben, bekapcsolódott a törökországi, bulgáriai, görögországi, macedóniai, szerbiai, montenegrói, albániai, olaszországi, németországi hálózatokba, a szerb-albán maffiával közösen tartja ellenőrzése alatt a Pristina-Belgrád-Pristina csempészútvonalat. Óriási hasznot hoz a Bulgáriából, Csehországból és Szlovákiából erőszakkal prostitúcióra kényszerített nők piaca is. 

                               Hašim Tači és a  Drenička-csoport 

De bármilyen erős is Luka, a szerbiai és a német titkosszolgálatok jelentése szerint Pristinában és környékén a szervezett bűnözői csoportok legnagyobb részét a Hašim Tači által vezetett Drenička-csoport ellenőrzi, ők a felelősek a Koszovóban elkövetett bűncselekmények 10-15%-áért. Közeli emberei felügyelik a fegyverkereskedelmet, az autókereskedelmet, a kábítószer kereskedelmet, a prostitúció piacát, és az ő feladatuk a politikai ellenfelek „eltakarítása” is. A Haradinaj testvérek mellett a dél-szerbiai területek harmadik legnagyobb szervezett bűnözői csoportjának vezetője. Tači sógora az az alvilágban Milan néven ismert Sejdija Bajrus, aki egyike a teljes albán maffia vezetőinek.

A német titkosszolgálat információi szerint a Drenička-csoport csecsen terroristákkal és maffia csoportokkal is szoros kapcsolatot ápolt. Hašim Tači részt vett egy találkozón Albániában Osama bin Ladennal. Az Al Kaida vezetője akkor, mint Sali Berisa elnök vendége tartózkodott Albániában. A találkozón ott volt még a volt albán titkosszolgálati vezető és Ramus Haradinaj is. Ezután a megbeszélés után formálódott több kisebb szervezete az Al Kaidának Albániában és a dél-szerbiai térségben.

2008-2010 között Dick Marty svájci politikus az Európa Bizottság nevében vizsgálatot folytatott a koszovói miniszterelnök Hašim Tači ellen. Jelentése megállapította, hogy ő volt az „agy”a nemzetközi fegyver-és szervkereskedelmi piacon, ez azonban nem befolyásolta Tači politikai karrierjét. A jelentés maffiamódszerekkel vádolta a koszovói vezetőket, személy szerint Hašim Tači miniszterelnököt, aki éppen akkor, 2010 decemberében nyerte meg ismételten a koszovói választást. Az egykori ticinói főügyész, aki korábban az amerikai titkos börtönök ügyében, majd évekkel később a csecsenföldi és dagesztáni jogsértésekkel foglalkozott, megállapította, hogy az UCK Albánia északi részén titkos börtönöket tartott fenn, ahol elsősorban szerbeket és más nemalbánokat tartottak fogva "egészen embertelen és megalázó körülmények között" - írja a dokumentumban. Tačit a jelentésben azzal gyanúsították, hogy szerb civilek elfogására és Albánia északi részén lévő fogolytáborokba hurcolására adott parancsot, ahol egyes foglyok szerveit kivették és a feketepiacon értékesítették.

Ezt az elképesztő üzletet a gyanú szerint az UCK vezetői felügyelték és szervezték meg a szervezett bűnözés hírhedt alakjaival. Ez az együttműködés Marty szerint ha más formában is, de ma is létezik. A svájci képviselő szerint a főszervező maga Hašim Tači és a Drenička-csoport volt.

Carla Del Ponte a hágai Nemzetközi Törvényszék egykori főügyésze által nyilvánosságra hozott adatok szerint 1999-ben körülbelül 300 szerbet és nemalbánt fogtak el és hurcoltak Albániába. 2008-ban megjelent könyvében azt állította, hogy nem engedték, hogy az UCK vezetői után vizsgálódjék az illegális szervkereskedelem kapcsán.

A Neue Zürcher Zeitungnak 2011-ben adott interjújában azt mondta, hogy az UCK az 1998-1999-es koszovói háború idején szerbeket rabolt el, juttatott át Albániába, ahol kioperálták szerveiket, s azokat a feketepiacon értékesítette. "Bár nagyon erőteljes jelzéseket kaptunk erre vonatkozóan, de túl kevés bizonyítékunk volt" – nyilatkozta.

A szervkereskedelemmel kapcsolatos vádak évekre nyúlnak vissza. 2004-ben a koszovói ENSZ-közigazgatás, az UNMIK nem túl nagy meggyőződéssel vizsgálatot indított az ügyben, de bizonyíték híján nemhogy bírósági eljárásig, még valódi nyomozásig sem jutottak el. 

A hágai ügyészség 2005. január 13-án indított vizsgálatot Don Quijote elnevezéssel a szervkereskedelem kivizsgálására az Albánia északi részén fekvő Ribe faluban talált maradványokra alapozva.

A szerbiai háborús bűnökkel foglalkozó ügyészség ugyancsak vizsgálatot folytat emberi szervkereskedelem ügyében. A szerbekkel együttműködve az Európai Unió koszovói rendőri és igazságszolgáltatási missziója, az EULEX speciális vizsgáló csoportja is meghallgatott több mint 200 tanút. A háborús bűnügyi ügyészség által végzett vizsgálat szerint a szervkereskedelem áldozatainak műtéti beavatkozásait egészségügyi központokban vagy az UCK katonáinak kezelésére használt kórházakban végezték. 

Az UNMIK nemzetközi rendőrsége megpróbálja felvenni a harcot a koszovói maffiával, kevés sikerrel. Sem a politikusoktól, sem a hivataloktól, sem az emberektől nem kaptak hozzá támogatást. Hašim Tači minden ügyben tagadja a vádakat, hitelteleníteni próbálja azokat, akik megfogalmazzák. És az ország elnöke.

Minden szocialista országnak megvolt  a maga Gulágja, Jugoszláviában ez Goli otok volt. A jugoszláv Alcatraz 4,7 négyzetkilométer területű sziget Isztriától keletre a Velebit-csatornában Rab, Sveti Grgur i Prvić szigetek között.

1948 júniusban Bukarestben az összkommunista gyűlésen Sztálin vezetésével a kommunista országok vezetői Josip Broz Titót megvádolták azzal, hogy az imperialista erőkkel szövetkezik. Jovo Kapičić, a titkosrendőrség, az UDBA tábornoka erre így emlékezett: „Felszólították a jugoszlávokat, hogy döntsék meg a titói rezsimet, mert az az imperialisták szolgálatában áll. És ha valaki ezzel járta a vidéket, dicsőítette az oroszokat, Sztálint… hát, mit tehettünk?”

Azt tették, amit a többi szocialista országban a vélt vagy valós ellenséggel: félreállították, elítélték ezeket az embereket. A börtönszigetre internálásuk Tito gondolata volt, de a parancs a belügyminisztertől érkezett: „Jovo, van egy feladat, vegyél magad mellé néhány embert, egy geológust és menjetek Dalmáciába, van ott kis sziget, Goli otok.”

A kopár szigeten az I. világháborúban az osztrák-magyar hadsereg orosz hadifoglyokat őrzött a keleti frontról, majd 1948-ban megnyitották a politikai foglyok börtönét, de őriztek ott néhány II. világháborús bűnökért elítéltet, usztasákat is. 

A foglyok első csoportja 1949. július 9-én érkezett meg. Mind politikai elítéltek, valamilyen módon a kommunista rezsim ellenségei voltak, akiket gyakran csak adminisztratív határozattal, bírósági ítélet nélkül hoztak ide. Ellenséggé válni nagyon könnyű volt abban az időben. A túlélők elmondása szerint ehhez elég volt egy szó, egy vicc, egy tekintet, egy mosoly vagy éppen felhúzott szemöldök, ami nem tetszett valakinek a „hatalmasságok”, vagy az „aggódó polgárok” közül, hogy sokéves kényszermunkán találja magát Goli otokon. 

A hivatalos adatok szerint 16 101 főt tartottak fogva, közülük 413-an meghaltak, de félő, hogy ez a szám sokkal nagyobb. Egyes, de meg nem erősített becslések szerint 3-15 ezer elítélt halt bele az ütlegelésekbe, az alvásmegvonásba, a diftériába, vagy egyszerűen a mélybe vetették őket. A rabok 44%-a szerb, 21,5%-a montenegrói, 16%-a horvát, 5%-a macedón volt. Kisebb számban voltak szlovének és albánok. 

A jugoszláv tagköztársaságokban erősödő nacionalizmussal együtt erősen túlzó számok is megjelentek, ami a Goli otok és az egész titói Jugoszlávia sötét oldalának agyonhallgatása eredménye. Amikor az ország elkezdett szétesni, ezeket a témákat fegyverként használta a nacionalista politika. A 90-es években Szerbiában 50 ezer fogolyról és 10 ezer halottról beszéltek, majd a szám felment egészen 70 ezerig. 

1948-1956 között csak politikai elítéltek voltak Goli otokon, azután már súlyos bűncselekményeket elkövetőit, gyilkosokat is őriztek itt, majd klasszikus börtönként működött 1988-ig, amikor a börtönt hivatalosan megszüntették.

                                      Az igazgatóság épülete

A teljesen kopár szigeten az épületeket a rabok maguk építették az általuk kézzel faragott kövekből, bármilyen eszköz nélkül. Kőböl faragtak kövekkel valóban szép épületeket. Volt igazgatósági épület, volt látogatói épület, mert 1956-tól a példásan viselkedő elítéltek havonta egy legközelebbi családtagot fogadhattak. Kizólag az őröknek készült tekepálya, amit később mozinak is használtak.

                                          Esővíz tároló a felirattal: Kö a kövön, aztán megint kő!                                      

A szigeten a legnagyobb gondot az ivóvíz hiánya jelentette, megoldásként hatalmas esővíz tárolót építettek.

Volt három üzem is: faipari üzem, ahol búrotokat gyártottak, amiket aztán Amerikába és Mexikóba exportáltak, fémfeldolgozó üzem, ahol traktor-és hajóalkatrészeket, csőelemeket gyártottak. A kőfeldolgozóban terrakotta padlólapokat, betontéglákat stb. készítettek. A gyártáshoz szükséges követ a szigeten lévő kőbányákból nyerték.

Néhány évig hajógyár is működött, ahol három, egyenként 110 tonna teherbírású fából készült hajót építettek, ezek neve Május 1, Május 13 és Május 25 voltak. Később a gyár már csak hajójavítóként működött.

Volt egy be-és kiléptető karantén részleg, itt tartották egy hónapig az érkező foglyokat és itt voltak elbocsátáskor is. Az épület előtt volt az ún. Péter-lyuk, ami az elítéltek kínzásának helye volt. Főleg követ hordattak velük egyik oldalról a másikra. Ez a sziszifuszi munka mentális és fizikai megtörésüket volt hivatott szolgálni. Emellett volt a börtönön belül is börtön azoknak a foglyoknak, akik valamilyen módon megszegték a házirendet. A 102-es részlegben magánzárkák és egy 50 személyes cella volt.

                                                           Péter-lyuk

Az üzemek az államnak dolgoztak, mert nagyon kellett a bevétel, de a titkosrendőrség is jelentős összegeket, súlyos millió dollárokat keresett rajtuk. Az ott készült bútorokat, a kőfeldolgozó termékeit Olaszországba csempészték, egyes adatok szerint ezzel fél év alatt 700 ezer akkori dollárt „kerestek”.

A sziget ma elhagyatott szellemváros, néhány turista, egykori rabok családtagjai látogatják ezt a sötét titkokat rejtő szörnyű helyet.  Hajóval Senjből (Zengg) egy óra alatt lehet eljutni, de Rab-szigetről is közlekednek ide vízi taxik. Amikor még működött a fogolytábor és börtön, a sziget és környéke a hajóforgalom elől elzárt övezet volt, ha repülőgép repült el felette, a raboknak hasra kellett feküdniük.  

                                  A foglyok "lakhelye"

Minden ma itt látható növény vagy fa, az egykori fogvatartottak fájdalmas munkájának eredménye. Ők ültették azokat, és büntetésül gyakran kellett saját testükkel védelmezni az égető napsugarak, vagy éppen a viharos szél, a bora ellen.  

Még mindig megvan a híres "vonal" vagy út, amin az új foglyoknak végig kellett menni az "öreg elítéltek” előtt, akiknek szabad, sőt kötelező volt őket teljes erejükből ütni azokkal az eszközökkel - kötéllel, övvel, lánccal, bottal – amit az őrök adtak a kezükbe. Ez rituálé volt minden alkalommal, amikor Goli otokra új szállítmány érkezett. Ha egy „öreg elítélt” megtagadta az új fogolyok „büntetését”, ő magának is végig kellett a vonalon mennie. Az őrök és a vezetők oldalról nézték, és buzdították a rabokat.

                                                    Kész!

Körben mindenütt azoknak az épületeknek romjai láthatók, ahol a foglyokat őrizték. Mindegyiknek beomlott a teteje, egyetlen ép ablaka sincs, a víz-és elektromos hálózat teljesen használhatatlan. Mindennek valódi szimbóluma egy felirat: Kész!, de vannak Titót és a JSzSzK-t éltető mondatok is, vagy éppen ilyen buzdító feliratok: Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket. Vannak látogatók, akik a falak kövein egykori rabtársaik, hozzátartozóik bevésett nevét keresik…

A börtönszigetet megálmodó, az egészet kitaláló Josip Broz Tito egyetlen egyszer sem látogatott el ide, bár a történészek állítása szerint a mellette dolgozók mind tudtak arról, hogy mi folyik ebben a „börtönben”.  

Egy dokumentumfilm megszólaltatott egykori elítélteket. Egyikük, aki az első transzporttal érkezett 1949. június 9-én, azt mondta, hogy a szigetre úgy szállították őket a hajókkal, mint annak idején a rabszolgákat Afrikából. „Hajamnál fogva húztak ki a hajóból, a parton egy kicsit vertek, majd azt mondták, rajta fuss!  És te futsz meztelenül, a veréstől kék, zöld foltokkal. De voltak olyanok, akikkel kesztyűs kézzel bántak. Őket nem ütötték, őket csak leköpték… Nem tudtam, hogy mi vár rám, ahogyan a többi 2500 társam sem, akik ott álltunk, hosszan kígyózó sorokban.”

A filmben megszólalók szavaiból az derül ki, hogy az ő megtörésük azzal kezdődött, hogy a saját rendszerük ítélte el őket, az a rendszer, amiben hittek, amiről azt gondolták, hogy az az ő útjuk.

„Az ítélet után kétségbe voltam esve. Három nap és három éjszaka nem aludtam, nem ettem, úgy éreztem, hogy belül minden összetört”.

Volt közöttük olyan is, aki túlélte az usztasák jasenovaci koncentrációs táborát. Hasonló lelkiállapotról számoltak be a szovjetunióbeli Gulag foglyai is, de a koncentrációs táborokba hurcolt zsidók is, akik addig német hazafiak voltak.  

                                   Éljen Tito elvtárs!

Egy-egy barakkban 250 ember lakott, egyidőben a szigeten maximum 4300 embert tarthattak fogva. 1951-ben voltak ennyien egyszerre Goli otokon.

A szigeten ma az egyetlen érték az a kő, amit a házakba és az utakba beépítettek. Mivel kézzel faragott kövekről van szó, a szabadpiacon kivételesen magas áruk van, ha lesz következő tulajdonos, nagyon jó üzletet fog vele csinálni.

Készültek javaslatok arra, hogy négy épületet, amik relatív jó állapotban vannak, újítsanak fel, és alakítsanak ki egy emlékközpontot. Olyan központot szeretnének létrehozni, ahova a turistákon kívül nemzetközi intézményekből is érkeznek különböző emberjogi kérdésekkel foglalkozó szakemberek, kutatók, de emellett lehetőséget teremtenének fürdésre is. Megvan a szándék arra is, hogy mindazok emlékeit, akik egykori táborok, börtönök foglyai voltak itt összegyűjtsék.

„Goli otok sok tekintetben különleges volt. Míg a hitleri táborok kényszermunka- és megsemmisítő táborok voltak, addig a sztáliniak kizárólag munkatáborok. Goli otok kicsit hasonló Guantanamóhoz. Ezt a helyet olyan helynek akarjuk, ahol az emberek elgondolkoznak. Azt akarjuk, hogy megismerjék az itt fogva tartottak szenvedéseit, és mindenképpen el akarjuk kerülni azt, hogy gazdasági vállalkozás legyen” – mondta Darko Bavoljak, az „Ante Zemljar” Goli otok Egyesület elnöke.

fotók: lopar.com

Minden szocialista országnak megvolt  a maga Gulágja, Jugoszláviában ez Goli otok volt. A jugoszláv Alcatraz 4,7 négyzetkilométer területű sziget Isztriától keletre a Velebit-csatornában Rab, Sveti Grgur i Prvić szigetek között.

1948 júniusban Bukarestben az összkommunista gyűlésen Sztálin vezetésével a kommunista országok vezetői Josip Broz Titót megvádolták azzal, hogy az imperialista erőkkel szövetkezik. Jovo Kapičić, a titkosrendőrség, az UDBA tábornoka erre így emlékezett: „Felszólították a jugoszlávokat, hogy döntsék meg a titói rezsimet, mert az az imperialisták szolgálatában áll. És ha valaki ezzel járta a vidéket, dicsőítette az oroszokat, Sztálint… hát, mit tehettünk?”

Azt tették, amit a többi szocialista országban a vélt vagy valós ellenséggel: félreállították, elítélték ezeket az embereket. A börtönszigetre internálásuk Tito gondolata volt, de a parancs a belügyminisztertől érkezett: „Jovo, van egy feladat, vegyél magad mellé néhány embert, egy geológust és menjetek Dalmáciába, van ott kis sziget, Goli otok.”

A kopár szigeten az I. világháborúban az osztrák-magyar hadsereg orosz hadifoglyokat őrzött a keleti frontról, majd 1948-ban megnyitották a politikai foglyok börtönét, de őriztek ott néhány II. világháborús bűnökért elítéltet, usztasákat is. 

A foglyok első csoportja 1949. július 9-én érkezett meg. Mind politikai elítéltek, valamilyen módon a kommunista rezsim ellenségei voltak, akiket gyakran csak adminisztratív határozattal, bírósági ítélet nélkül hoztak ide. Ellenséggé válni nagyon könnyű volt abban az időben. A túlélők elmondása szerint ehhez elég volt egy szó, egy vicc, egy tekintet, egy mosoly vagy éppen felhúzott szemöldök, ami nem tetszett valakinek a „hatalmasságok”, vagy az „aggódó polgárok” közül, hogy sokéves kényszermunkán találja magát Goli otokon. 

A hivatalos adatok szerint 16 101 főt tartottak fogva, közülük 413-an meghaltak, de félő, hogy ez a szám sokkal nagyobb. Egyes, de meg nem erősített becslések szerint 3-15 ezer elítélt halt bele az ütlegelésekbe, az alvásmegvonásba, a diftériába, vagy egyszerűen a mélybe vetették őket. A rabok 44%-a szerb, 21,5%-a montenegrói, 16%-a horvát, 5%-a macedón volt. Kisebb számban voltak szlovének és albánok. 

A jugoszláv tagköztársaságokban erősödő nacionalizmussal együtt erősen túlzó számok is megjelentek, ami a Goli otok és az egész titói Jugoszlávia sötét oldalának agyonhallgatása eredménye. Amikor az ország elkezdett szétesni, ezeket a témákat fegyverként használta a nacionalista politika. A 90-es években Szerbiában 50 ezer fogolyról és 10 ezer halottról beszéltek, majd a szám felment egészen 70 ezerig. 

1948-1956 között csak politikai elítéltek voltak Goli otokon, azután már súlyos bűncselekményeket elkövetőit, gyilkosokat is őriztek itt, majd klasszikus börtönként működött 1988-ig, amikor a börtönt hivatalosan megszüntették.

                                      Az igazgatóság épülete

A teljesen kopár szigeten az épületeket a rabok maguk építették az általuk kézzel faragott kövekből, bármilyen eszköz nélkül. Kőböl faragtak kövekkel valóban szép épületeket. Volt igazgatósági épület, volt látogatói épület, mert 1956-tól a példásan viselkedő elítéltek havonta egy legközelebbi családtagot fogadhattak. Kizólag az őröknek készült tekepálya, amit később mozinak is használtak.

                                          Esővíz tároló a felirattal: Kö a kövön, aztán megint kő!                                      

A szigeten a legnagyobb gondot az ivóvíz hiánya jelentette, megoldásként hatalmas esővíz tárolót építettek.

Volt három üzem is: faipari üzem, ahol búrotokat gyártottak, amiket aztán Amerikába és Mexikóba exportáltak, fémfeldolgozó üzem, ahol traktor-és hajóalkatrészeket, csőelemeket gyártottak. A kőfeldolgozóban terrakotta padlólapokat, betontéglákat stb. készítettek. A gyártáshoz szükséges követ a szigeten lévő kőbányákból nyerték.

Néhány évig hajógyár is működött, ahol három, egyenként 110 tonna teherbírású fából készült hajót építettek, ezek neve Május 1, Május 13 és Május 25 voltak. Később a gyár már csak hajójavítóként működött.

Volt egy be-és kiléptető karantén részleg, itt tartották egy hónapig az érkező foglyokat és itt voltak elbocsátáskor is. Az épület előtt volt az ún. Péter-lyuk, ami az elítéltek kínzásának helye volt. Főleg követ hordattak velük egyik oldalról a másikra. Ez a sziszifuszi munka mentális és fizikai megtörésüket volt hivatott szolgálni. Emellett volt a börtönön belül is börtön azoknak a foglyoknak, akik valamilyen módon megszegték a házirendet. A 102-es részlegben magánzárkák és egy 50 személyes cella volt.

                                                           Péter-lyuk

Az üzemek az államnak dolgoztak, mert nagyon kellett a bevétel, de a titkosrendőrség is jelentős összegeket, súlyos millió dollárokat keresett rajtuk. Az ott készült bútorokat, a kőfeldolgozó termékeit Olaszországba csempészték, egyes adatok szerint ezzel fél év alatt 700 ezer akkori dollárt „kerestek”.

A sziget ma elhagyatott szellemváros, néhány turista, egykori rabok családtagjai látogatják ezt a sötét titkokat rejtő szörnyű helyet.  Hajóval Senjből (Zengg) egy óra alatt lehet eljutni, de Rab-szigetről is közlekednek ide vízi taxik. Amikor még működött a fogolytábor és börtön, a sziget és környéke a hajóforgalom elől elzárt övezet volt, ha repülőgép repült el felette, a raboknak hasra kellett feküdniük.  

                                  A foglyok "lakhelye"

Minden ma itt látható növény vagy fa, az egykori fogvatartottak fájdalmas munkájának eredménye. Ők ültették azokat, és büntetésül gyakran kellett saját testükkel védelmezni az égető napsugarak, vagy éppen a viharos szél, a bora ellen.  

Még mindig megvan a híres "vonal" vagy út, amin az új foglyoknak végig kellett menni az "öreg elítéltek” előtt, akiknek szabad, sőt kötelező volt őket teljes erejükből ütni azokkal az eszközökkel - kötéllel, övvel, lánccal, bottal – amit az őrök adtak a kezükbe. Ez rituálé volt minden alkalommal, amikor Goli otokra új szállítmány érkezett. Ha egy „öreg elítélt” megtagadta az új fogolyok „büntetését”, ő magának is végig kellett a vonalon mennie. Az őrök és a vezetők oldalról nézték, és buzdították a rabokat.

                                                    Kész!

Körben mindenütt azoknak az épületeknek romjai láthatók, ahol a foglyokat őrizték. Mindegyiknek beomlott a teteje, egyetlen ép ablaka sincs, a víz-és elektromos hálózat teljesen használhatatlan. Mindennek valódi szimbóluma egy felirat: Kész!, de vannak Titót és a JSzSzK-t éltető mondatok is, vagy éppen ilyen buzdító feliratok: Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket. Vannak látogatók, akik a falak kövein egykori rabtársaik, hozzátartozóik bevésett nevét keresik…

A börtönszigetet megálmodó, az egészet kitaláló Josip Broz Tito egyetlen egyszer sem látogatott el ide, bár a történészek állítása szerint a mellette dolgozók mind tudtak arról, hogy mi folyik ebben a „börtönben”.  

Egy dokumentumfilm megszólaltatott egykori elítélteket. Egyikük, aki az első transzporttal érkezett 1949. június 9-én, azt mondta, hogy a szigetre úgy szállították őket a hajókkal, mint annak idején a rabszolgákat Afrikából. „Hajamnál fogva húztak ki a hajóból, a parton egy kicsit vertek, majd azt mondták, rajta fuss!  És te futsz meztelenül, a veréstől kék, zöld foltokkal. De voltak olyanok, akikkel kesztyűs kézzel bántak. Őket nem ütötték, őket csak leköpték… Nem tudtam, hogy mi vár rám, ahogyan a többi 2500 társam sem, akik ott álltunk, hosszan kígyózó sorokban.”

A filmben megszólalók szavaiból az derül ki, hogy az ő megtörésük azzal kezdődött, hogy a saját rendszerük ítélte el őket, az a rendszer, amiben hittek, amiről azt gondolták, hogy az az ő útjuk.

„Az ítélet után kétségbe voltam esve. Három nap és három éjszaka nem aludtam, nem ettem, úgy éreztem, hogy belül minden összetört”.

Volt közöttük olyan is, aki túlélte az usztasák jasenovaci koncentrációs táborát. Hasonló lelkiállapotról számoltak be a szovjetunióbeli Gulag foglyai is, de a koncentrációs táborokba hurcolt zsidók is, akik addig német hazafiak voltak.  

                                   Éljen Tito elvtárs!

Egy-egy barakkban 250 ember lakott, egyidőben a szigeten maximum 4300 embert tarthattak fogva. 1951-ben voltak ennyien egyszerre Goli otokon.

A szigeten ma az egyetlen érték az a kő, amit a házakba és az utakba beépítettek. Mivel kézzel faragott kövekről van szó, a szabadpiacon kivételesen magas áruk van, ha lesz következő tulajdonos, nagyon jó üzletet fog vele csinálni.

Készültek javaslatok arra, hogy négy épületet, amik relatív jó állapotban vannak, újítsanak fel, és alakítsanak ki egy emlékközpontot. Olyan központot szeretnének létrehozni, ahova a turistákon kívül nemzetközi intézményekből is érkeznek különböző emberjogi kérdésekkel foglalkozó szakemberek, kutatók, de emellett lehetőséget teremtenének fürdésre is. Megvan a szándék arra is, hogy mindazok emlékeit, akik egykori táborok, börtönök foglyai voltak itt összegyűjtsék.

„Goli otok sok tekintetben különleges volt. Míg a hitleri táborok kényszermunka- és megsemmisítő táborok voltak, addig a sztáliniak kizárólag munkatáborok. Goli otok kicsit hasonló Guantanamóhoz. Ezt a helyet olyan helynek akarjuk, ahol az emberek elgondolkoznak. Azt akarjuk, hogy megismerjék az itt fogva tartottak szenvedéseit, és mindenképpen el akarjuk kerülni azt, hogy gazdasági vállalkozás legyen” – mondta Darko Bavoljak, az „Ante Zemljar” Goli otok Egyesület elnöke.

fotók: lopar.com

Szarajevótól Mostárig, Zágrábtól Belgrádig, Pristinától Tiranáig a nyugat-balkáni országok muzulmán hívői a szent hónapra, a ramadanra készülnek. A bosnyák fővárosban a Szarajevói Filharmonikusok adott koncertet, Tuzlában  égősorokkal díszítették fel a város utcáit.

Holnap, május 16-án kezdődik, ma este van az első extra ima, a taravih ima, ami nyolc, húsz vagy harminckét imaszakaszból áll. (angolul tarawih, a bosnyákoknál teravija).

Az iszlám öt alappillérének – hit, ima, böjt, adakozás, zarándoklat – egyike a böjti hónap, amikor arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkoztatta Mohamed próféta akaratát.   

Azt mondja a Korán: „Ti, hívők! Előíratott nektek a böjtölés, ahogy az előírattatott elődeiteknek, hogy megszabaduljatok a bűntől.”

A ramadan az iszlám holdnaptár kilencedik hónapja. Az iszlám naptár rövidebb, mint az általunk használt Gergely-naptár, ezért minden évben más időpontban van, általában 11 nappal korábbra esik, mint az előző évben.

A böjt kezdetét hagyományosan úgy határozzák meg, hogy az előző hónap végén nagyhitű, megbízható emberek hiteles tanúk előtt igazolják, hogy a Holdat látni lehet. Ugyanezt az eljárást követik a böjti hónap végén is. Egy-egy felhősebb éjszaka, vagy éles szemű muzulmán így akár napokkal is meghosszabbíthatja vagy megrövidítheti a böjtöt. Idén előre láthatólag június 15-ig tart.

A böjt kötelező minden fizikailag és pszichésen egészséges nagykorúnak, betegeknek és azoknak, akik úton vannak, könnyített böjt engedélyezett azzal, hogy a kihagyott napokat később pótolni kell. Felmentést kapnak a böjt alól a 14 éven aluliak, a terhes és szoptatós anyák, és a csatában harcolók.

A ramadan idején napkeltétől napnyugtáig tilos az evés, ivás, a dohányzás, a nemi érintkezés, a veszekedés, erőszakos cselekedet.

A böjtölésen kívül a hívők imádkoznak, külön imákon vesznek részt, rendezik gondolataikat, keveset beszélnek, tanulmányozzák és értelmezik a Koránt, közös étkezéseket, iftarokat szerveznek.

A szolidaritás és az együttérzés is a ramadan velejárója. Ebben a hónapban fokozottan kötelező az adakozás minden hívő számára, akinek legalább annyija van, hogy napi egy étkezésre futja. Ennek célja, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadékot némileg csökkentse, és erősítse a muzulmánok közötti testvéri köteléket.

Néhány nappal ezelőtt a ramadanra felkészülés jegyében gyűltek össze a Sydney-ben élő bosnyákok és barátaik közös ünneplésre. Az estén összegyűjtöttek ötezer dollárt, ami Srebrenicában 250 iftar költségét fogja fedezni idén.

Eszembe jutnak a Szarajevóban töltött évek ramadanjai. A lányom muzulmán középiskolába járt, ahol az osztálytársai egy része böjtölt és ő szolidáris volt velük. Soha nem evett, ivott előttük. Az iskola is könnyített, rövidített órák voltak, a böjti hónapban nem írattak dolgozatot.

A Maléves alkalmazottak is böjtöltek, ezt a férjem úgy igyekezett segíteni, hogy lehetőség szerint biztosította nekik a városi irodai munkát és mentesítette őket a repülőtéri munkavégzés alól. Szinte nem volt olyan nap, hogy valamelyik barátunktól, ismerősünktől ne kaptunk volna egy kis süteményt, kóstolót az esti iftarból.

Volt egy ramadan tv csatorna, ahol a műsorvezetők figyelmeztettek arra, hogy hajnalban még mennyi idő van a böjt kezdetéig, esténként pedig, hogy mikortól lehet újra enni. Emlékszem, sétáltam hazafelé a konzulátusról, a sarkon volt egy pékség (nagyon jó pékség, még most is megvan), ahol délutánonként tucatnyian várták a friss somunt (lepénykenyér) az esti vacsorához.

A böjti hónapot a közös ünnep, a három napos bajram követi. 

Szarajevótól Mostárig, Zágrábtól Belgrádig, Pristinától Tiranáig a nyugat-balkáni országok muzulmán hívői a szent hónapra, a ramadanra készülnek. A bosnyák fővárosban a Szarajevói Filharmonikusok adott koncertet, Tuzlában  égősorokkal díszítették fel a város utcáit.

Holnap, május 16-án kezdődik, ma este van az első extra ima, a taravih ima, ami nyolc, húsz vagy harminckét imaszakaszból áll. (angolul tarawih, a bosnyákoknál teravija).

Az iszlám öt alappillérének – hit, ima, böjt, adakozás, zarándoklat – egyike a böjti hónap, amikor arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkoztatta Mohamed próféta akaratát.   

Azt mondja a Korán: „Ti, hívők! Előíratott nektek a böjtölés, ahogy az előírattatott elődeiteknek, hogy megszabaduljatok a bűntől.”

A ramadan az iszlám holdnaptár kilencedik hónapja. Az iszlám naptár rövidebb, mint az általunk használt Gergely-naptár, ezért minden évben más időpontban van, általában 11 nappal korábbra esik, mint az előző évben.

A böjt kezdetét hagyományosan úgy határozzák meg, hogy az előző hónap végén nagyhitű, megbízható emberek hiteles tanúk előtt igazolják, hogy a Holdat látni lehet. Ugyanezt az eljárást követik a böjti hónap végén is. Egy-egy felhősebb éjszaka, vagy éles szemű muzulmán így akár napokkal is meghosszabbíthatja vagy megrövidítheti a böjtöt. Idén előre láthatólag június 15-ig tart.

A böjt kötelező minden fizikailag és pszichésen egészséges nagykorúnak, betegeknek és azoknak, akik úton vannak, könnyített böjt engedélyezett azzal, hogy a kihagyott napokat később pótolni kell. Felmentést kapnak a böjt alól a 14 éven aluliak, a terhes és szoptatós anyák, és a csatában harcolók.

A ramadan idején napkeltétől napnyugtáig tilos az evés, ivás, a dohányzás, a nemi érintkezés, a veszekedés, erőszakos cselekedet.

A böjtölésen kívül a hívők imádkoznak, külön imákon vesznek részt, rendezik gondolataikat, keveset beszélnek, tanulmányozzák és értelmezik a Koránt, közös étkezéseket, iftarokat szerveznek.

A szolidaritás és az együttérzés is a ramadan velejárója. Ebben a hónapban fokozottan kötelező az adakozás minden hívő számára, akinek legalább annyija van, hogy napi egy étkezésre futja. Ennek célja, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadékot némileg csökkentse, és erősítse a muzulmánok közötti testvéri köteléket.

Néhány nappal ezelőtt a ramadanra felkészülés jegyében gyűltek össze a Sydney-ben élő bosnyákok és barátaik közös ünneplésre. Az estén összegyűjtöttek ötezer dollárt, ami Srebrenicában 250 iftar költségét fogja fedezni idén.

Eszembe jutnak a Szarajevóban töltött évek ramadanjai. A lányom muzulmán középiskolába járt, ahol az osztálytársai egy része böjtölt és ő szolidáris volt velük. Soha nem evett, ivott előttük. Az iskola is könnyített, rövidített órák voltak, a böjti hónapban nem írattak dolgozatot.

A Maléves alkalmazottak is böjtöltek, ezt a férjem úgy igyekezett segíteni, hogy lehetőség szerint biztosította nekik a városi irodai munkát és mentesítette őket a repülőtéri munkavégzés alól. Szinte nem volt olyan nap, hogy valamelyik barátunktól, ismerősünktől ne kaptunk volna egy kis süteményt, kóstolót az esti iftarból.

Volt egy ramadan tv csatorna, ahol a műsorvezetők figyelmeztettek arra, hogy hajnalban még mennyi idő van a böjt kezdetéig, esténként pedig, hogy mikortól lehet újra enni. Emlékszem, sétáltam hazafelé a konzulátusról, a sarkon volt egy pékség (nagyon jó pékség, még most is megvan), ahol délutánonként tucatnyian várták a friss somunt (lepénykenyér) az esti vacsorához.

A böjti hónapot a közös ünnep, a három napos bajram követi. 

A Plitvicei-tavak Nemzeti Parkban a kiváncsi szemektől távol, egy eldugott helyen pusztul Josip Broz Tito egykori titkos villája, a Vila Izvor. A park dolgozói az épületet 99-es objektum kódnéven is emlegetik. 

A 10 ezer négyzetméter alapterületű villát 1948-53 között építtette az államelnök, ami akkor a legdrágább elnöki rezidencia volt. Az építkezésen időről-időre több száz politikai fogoly is dolgozott Gradiskából, Lepoglavaból és Goli otok szigetéről.

Több ezer tonna szürke palakövet építettek be, amit a Medvednica-hegységből vonattal szállítottak ide. A belső tér lenyűgöző volt a márványlépcsőtől a szőnyegekig. A tömörfa bútorokat lepoglavai foglyok készítették. Ennek ma már nyomát sem látni. 

A villa jobb szárnyában húsz apartmant alakítottak ki a magasrangú vendégek részére. A földszinten tucatnyi irodahelyiség volt. A zárt rendszerű központi fűtést két kazán biztosította, az elektromos áramot a mini vízerőmű.

A tárgyalótermekben titkos megbeszélések folytak, amik után pihentetőül ott volt a tekepálya, a biliárd szoba vagy éppen a mozi és néha vadászat is. 

A villát egy biztonságos menedéknek építették. Amellett, hogy az erdő sűrűjében, rejtve még a repülők elől is, könnyen védhető volt, a foglyokkal építtettek még egy 80 méter hosszú földalatti alagutat is, ami titkos kijáratként szolgált. Az alagút meglétéről csak egy nagyon szűk kör, a leginkább beavatottak tudtak. 

Josip Broz Tito mindössze öt alkalommal időzött a villában. Rosszindulatú feltételezések szerint a villa a felesége, Jovanka kérésére készült, akinek a szülőháza csak néhány kilométerre van onnan.  

Fotók: urbex/EDC Croatia 

A Plitvicei-tavak Nemzeti Parkban a kiváncsi szemektől távol, egy eldugott helyen pusztul Josip Broz Tito egykori titkos villája, a Vila Izvor. A park dolgozói az épületet 99-es objektum kódnéven is emlegetik. 

A 10 ezer négyzetméter alapterületű villát 1948-53 között építtette az államelnök, ami akkor a legdrágább elnöki rezidencia volt. Az építkezésen időről-időre több száz politikai fogoly is dolgozott Gradiskából, Lepoglavaból és Goli otok szigetéről.

Több ezer tonna szürke palakövet építettek be, amit a Medvednica-hegységből vonattal szállítottak ide. A belső tér lenyűgöző volt a márványlépcsőtől a szőnyegekig. A tömörfa bútorokat lepoglavai foglyok készítették. Ennek ma már nyomát sem látni. 

A villa jobb szárnyában húsz apartmant alakítottak ki a magasrangú vendégek részére. A földszinten tucatnyi irodahelyiség volt. A zárt rendszerű központi fűtést két kazán biztosította, az elektromos áramot a mini vízerőmű.

A tárgyalótermekben titkos megbeszélések folytak, amik után pihentetőül ott volt a tekepálya, a biliárd szoba vagy éppen a mozi és néha vadászat is. 

A villát egy biztonságos menedéknek építették. Amellett, hogy az erdő sűrűjében, rejtve még a repülők elől is, könnyen védhető volt, a foglyokkal építtettek még egy 80 méter hosszú földalatti alagutat is, ami titkos kijáratként szolgált. Az alagút meglétéről csak egy nagyon szűk kör, a leginkább beavatottak tudtak. 

Josip Broz Tito mindössze öt alkalommal időzött a villában. Rosszindulatú feltételezések szerint a villa a felesége, Jovanka kérésére készült, akinek a szülőháza csak néhány kilométerre van onnan.  

Fotók: urbex/EDC Croatia 

Pár napja olvastam és írtam arról, hogy Koszovóban mit tesznek vagy tesznek-e egyáltalán bármit is a maffia felszámolásáért. A kis balkáni országban méretéhez képest a maffia hatalmas, és nemcsak az albán van jelen. Az északi területen a szerb maffia uralkodik, ott az emberek, hiába többségében szerbek lakta, nem az albánoktól, hanem a szerb maffiától félnek. Ez nagyon világosan kiderült, amikor az év elején Kosovska Mitrovicában meggyilkolták Oliver Ivanović szerb ellenzéki politikust, a „Szerbia, demokrácia, igazság” polgári kezdeményezés elnökét.   

Az Interpol egy néhány évvel ezelőtti adatai szerint  a szerb maffia erősebb, mint az albán, egy top 10-es listán, ahol a világ jelentős szervezett bűnözői körei vannak, az előkelő nyolcadik, míg az albán maffia a kilencedik helyet foglalja el. Igaz, azt is mondják, hogy az élen álló orosz maffiához képest, az ő tevékenységük csak „gyerekjáték”. A listára való felkerülés és a besorolás fő kritériuma a több országra kiterjedő hálózat, és aktivitás például a drog- és fegyverkereskedelemben. 

Szerbia „előkelő” helyezését azért kapta, mert tucatnyi országban jelen vannak, beleértve Németországot, Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat. Jelentős szerepet játszanak kábítószer kereskedelemben,  bérgyilkosságokban, tiltott szerencsejátékok, kaszinók ellenőrzésében, rablásokban.  Az egyik legismertebb szervezett bűnözői csoport a „Rózsaszín párduc”. 

Az Interpol listán a szerb maffia után áll az albán maffia, ami az adatok szerint a 80-as években indult „virágzásnak”. „Specialitásuk” az illegális drog-, fegyver- és emberkereskedelem. Albániában a szervezett bűnözés már a 15. századtól jelen van, a maiak is tisztelik a 600 éves hagyományokat. 

A világ legerősebb maffia szervezetének az orosz maffiát ítélik, ami az orosz gazdaság 70%-át tartja ellenőrzése alatt. Az adatok szerint a legnagyobb, legerősebb és legveszélyesebb szervezet, a világon 500 ezer tagja van. A második helyre sorolt Cosa Nostrát a 19. század második felében alapítottak, 4000 tagja van.  Az olasz maffia évente 1000 milliárd euróval „gazdálkodik”.   

Az albán maffia több évtizede nagy problémát jelent a nyugati országokban, és közismerten mély gyökerei vannak az Egyesült Államokban is. Számos hasonlóság jellemzi a szicíliai maffiával: különleges hit, speciális nyelvezet, speciális szabályok, saját jogrendszer, nagyon erős családi hagyományok és hierarchia. Az albán maffia nem piramisszerűen épül fel, nincs egy fő-fő feje, hanem klánokra oszlanak, és azok együttműködnek egymással. Az amerikai külügyminisztérium egy pár évvel ezelőtti jelentésében úgy jellemezte Albániát, mint az „illegális kábítószer kereskedelem tranzitországa, az illegális bevándorlók és a feketemunka országa”. 

Szerbiai rendőrségi jelentések már régóta arról írnak, hogy Albániában a kábítószer kereskedelemmel családi vállalkozásként foglalkoznak. A családon belül szigorú fegyelem van, feltétlen lojalitás, a büntetés rendszerét belső szabályok irányítják.

A begyűjtött adatok szerint Albániában négy erős klán uralkodik, a Kula, az Abazi, a Borici és a Brokaj klán, akiket a legveszélyesebbnek tartanak, az a Kula család. 

Ők ellenőrzik a Törökországból érkező kábítószer forgalmat. Az Abazi család a drogon kívül fegyverkereskedelemmel is foglalkozik, fő területük Olaszország. A Borici klán a prostitúciót tekinti családi vállalkozásnak, ez a fő útja számukra a kábítószer-csempészésnek. A Brokaj csoport speciális, mert főleg az albán titkosszolgálat volt tagjaiból áll, az ő erősségük a kapcsolatrendszerük a biztonsági szolgálatok, a vámszervek és a politikai élet szereplőivel a világ szinte minden pontján. 

Egyes becslések szerint az albán maffia ellenőrzi a nyugat-európai országokba irányuló heroin szállítmányok 75%-át, az Egyesült Államokba menő szállítmányok 50%-át. A mai drogkartellek uralkodásának alapját az amerikaiak úgy értékelik, hogy az az albán maffián alapul. Az albán kábítószer maffia annyira erős, hogy négy-öt évvel ezelőtt átvette a vezető helyet a kolumbiai drogbáróktól.

 A párizsi drogfigyelő csoport már a háború előtt, 1999-ben jelezte, hogy az albán drog maffia Macedóniából és Koszovóból heroint ad el, hogy fegyvereket szerezzen a koszovói háborúban az albán igények kielégítésére. A bázisok Szkopjéban, Skadarban és Pristinában vannak, onnan viszik a futárok az anyagot Svájcba, Németországba, Olaszországba, Görögországba. 

Amikor heroinról van szó, az albán kábítószer kartell, a Kamilla, a világ öt legnagyobb maffiája közé tartozik.   A kábítószeren kívül fő tevékenységi területük az emberkereskedelem. A Transparency International egy korábbi jelentése szerint az emberkereskedelem fő útvonala Albániában Vlora-Tirana-Fier-Skadar és Montenegró, Macedónia és Görögország határai. Az ő becslésük szerint az albán maffia csak 1999-ben 70 ezer embert csempészett Európába, és ezzel 50 millió dollárt keresett. 

Az albán maffia ellenőrzi a prostitúciót szerte Európában, ezen keresztül kerültek kapcsolatba az olaszokkal és lettek partnerek a heroin és a marihuana piacon. Albániában iparszerűen termesztik a marihuanát, olasz lapok nemegyszer csak „Kanabisztánnak” nevezik. 

Az elmúlt évtizedben a szervezett bűnözésnek Európában megváltozott a jellege, számos tekintetben elvesztette nemzeti hovatartozás jellegét. A számítógépes bűnözés területén példátlan nemzetköziesítés ment végbe. Európai rendőrök nemrégen felgöngyölítettek egy bűnszervezetet, aminek tagjai 60 nemzet képviselői voltak. 

Gigantikus méreteket ölt az élelmiszerek, a ruházat, a kozmetikumok és a cigaretta hamisításának piaca. Sok kábítószer kereskedő is ráállt hamisított termék előállítására és értékesítésére. Szinte lehetetlen megbecsülni a hamisított gyógyszer piacot. Egyetlen uniós gyógyszertár sem lehet biztos abban, hogy eredeti gyógyszert forgalmaz.

Nem új, de egyre szélesebb körben terjed az adóelkerülés, adócsalás bűntette is. Csak adóelkerülésekből a bűnözők Európa-szerte minden évben kb. 100 milliárd euróra tesznek szert. 

A cigaretta feketekereskedelemből származó jövedelmeket évi 11 milliárd euróra becsülik, ami az Európai Unió teljes dohánypiacának 11%-a.  

Ebből jelentős szeletet hasít ki a koszovói maffia, az egykori Koszovói Felszabadítási Szervezet tagjai, családtagjai.

Pár napja olvastam és írtam arról, hogy Koszovóban mit tesznek vagy tesznek-e egyáltalán bármit is a maffia felszámolásáért. A kis balkáni országban méretéhez képest a maffia hatalmas, és nemcsak az albán van jelen. Az északi területen a szerb maffia uralkodik, ott az emberek, hiába többségében szerbek lakta, nem az albánoktól, hanem a szerb maffiától félnek. Ez nagyon világosan kiderült, amikor az év elején Kosovska Mitrovicában meggyilkolták Oliver Ivanović szerb ellenzéki politikust, a „Szerbia, demokrácia, igazság” polgári kezdeményezés elnökét.   

Az Interpol egy néhány évvel ezelőtti adatai szerint  a szerb maffia erősebb, mint az albán, egy top 10-es listán, ahol a világ jelentős szervezett bűnözői körei vannak, az előkelő nyolcadik, míg az albán maffia a kilencedik helyet foglalja el. Igaz, azt is mondják, hogy az élen álló orosz maffiához képest, az ő tevékenységük csak „gyerekjáték”. A listára való felkerülés és a besorolás fő kritériuma a több országra kiterjedő hálózat, és aktivitás például a drog- és fegyverkereskedelemben. 

Szerbia „előkelő” helyezését azért kapta, mert tucatnyi országban jelen vannak, beleértve Németországot, Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat. Jelentős szerepet játszanak kábítószer kereskedelemben,  bérgyilkosságokban, tiltott szerencsejátékok, kaszinók ellenőrzésében, rablásokban.  Az egyik legismertebb szervezett bűnözői csoport a „Rózsaszín párduc”. 

Az Interpol listán a szerb maffia után áll az albán maffia, ami az adatok szerint a 80-as években indult „virágzásnak”. „Specialitásuk” az illegális drog-, fegyver- és emberkereskedelem. Albániában a szervezett bűnözés már a 15. századtól jelen van, a maiak is tisztelik a 600 éves hagyományokat. 

A világ legerősebb maffia szervezetének az orosz maffiát ítélik, ami az orosz gazdaság 70%-át tartja ellenőrzése alatt. Az adatok szerint a legnagyobb, legerősebb és legveszélyesebb szervezet, a világon 500 ezer tagja van. A második helyre sorolt Cosa Nostrát a 19. század második felében alapítottak, 4000 tagja van.  Az olasz maffia évente 1000 milliárd euróval „gazdálkodik”.   

Az albán maffia több évtizede nagy problémát jelent a nyugati országokban, és közismerten mély gyökerei vannak az Egyesült Államokban is. Számos hasonlóság jellemzi a szicíliai maffiával: különleges hit, speciális nyelvezet, speciális szabályok, saját jogrendszer, nagyon erős családi hagyományok és hierarchia. Az albán maffia nem piramisszerűen épül fel, nincs egy fő-fő feje, hanem klánokra oszlanak, és azok együttműködnek egymással. Az amerikai külügyminisztérium egy pár évvel ezelőtti jelentésében úgy jellemezte Albániát, mint az „illegális kábítószer kereskedelem tranzitországa, az illegális bevándorlók és a feketemunka országa”. 

Szerbiai rendőrségi jelentések már régóta arról írnak, hogy Albániában a kábítószer kereskedelemmel családi vállalkozásként foglalkoznak. A családon belül szigorú fegyelem van, feltétlen lojalitás, a büntetés rendszerét belső szabályok irányítják.

A begyűjtött adatok szerint Albániában négy erős klán uralkodik, a Kula, az Abazi, a Borici és a Brokaj klán, akiket a legveszélyesebbnek tartanak, az a Kula család. 

Ők ellenőrzik a Törökországból érkező kábítószer forgalmat. Az Abazi család a drogon kívül fegyverkereskedelemmel is foglalkozik, fő területük Olaszország. A Borici klán a prostitúciót tekinti családi vállalkozásnak, ez a fő útja számukra a kábítószer-csempészésnek. A Brokaj csoport speciális, mert főleg az albán titkosszolgálat volt tagjaiból áll, az ő erősségük a kapcsolatrendszerük a biztonsági szolgálatok, a vámszervek és a politikai élet szereplőivel a világ szinte minden pontján. 

Egyes becslések szerint az albán maffia ellenőrzi a nyugat-európai országokba irányuló heroin szállítmányok 75%-át, az Egyesült Államokba menő szállítmányok 50%-át. A mai drogkartellek uralkodásának alapját az amerikaiak úgy értékelik, hogy az az albán maffián alapul. Az albán kábítószer maffia annyira erős, hogy négy-öt évvel ezelőtt átvette a vezető helyet a kolumbiai drogbáróktól.

 A párizsi drogfigyelő csoport már a háború előtt, 1999-ben jelezte, hogy az albán drog maffia Macedóniából és Koszovóból heroint ad el, hogy fegyvereket szerezzen a koszovói háborúban az albán igények kielégítésére. A bázisok Szkopjéban, Skadarban és Pristinában vannak, onnan viszik a futárok az anyagot Svájcba, Németországba, Olaszországba, Görögországba. 

Amikor heroinról van szó, az albán kábítószer kartell, a Kamilla, a világ öt legnagyobb maffiája közé tartozik.   A kábítószeren kívül fő tevékenységi területük az emberkereskedelem. A Transparency International egy korábbi jelentése szerint az emberkereskedelem fő útvonala Albániában Vlora-Tirana-Fier-Skadar és Montenegró, Macedónia és Görögország határai. Az ő becslésük szerint az albán maffia csak 1999-ben 70 ezer embert csempészett Európába, és ezzel 50 millió dollárt keresett. 

Az albán maffia ellenőrzi a prostitúciót szerte Európában, ezen keresztül kerültek kapcsolatba az olaszokkal és lettek partnerek a heroin és a marihuana piacon. Albániában iparszerűen termesztik a marihuanát, olasz lapok nemegyszer csak „Kanabisztánnak” nevezik. 

Az elmúlt évtizedben a szervezett bűnözésnek Európában megváltozott a jellege, számos tekintetben elvesztette nemzeti hovatartozás jellegét. A számítógépes bűnözés területén példátlan nemzetköziesítés ment végbe. Európai rendőrök nemrégen felgöngyölítettek egy bűnszervezetet, aminek tagjai 60 nemzet képviselői voltak. 

Gigantikus méreteket ölt az élelmiszerek, a ruházat, a kozmetikumok és a cigaretta hamisításának piaca. Sok kábítószer kereskedő is ráállt hamisított termék előállítására és értékesítésére. Szinte lehetetlen megbecsülni a hamisított gyógyszer piacot. Egyetlen uniós gyógyszertár sem lehet biztos abban, hogy eredeti gyógyszert forgalmaz.

Nem új, de egyre szélesebb körben terjed az adóelkerülés, adócsalás bűntette is. Csak adóelkerülésekből a bűnözők Európa-szerte minden évben kb. 100 milliárd euróra tesznek szert. 

A cigaretta feketekereskedelemből származó jövedelmeket évi 11 milliárd euróra becsülik, ami az Európai Unió teljes dohánypiacának 11%-a.  

Ebből jelentős szeletet hasít ki a koszovói maffia, az egykori Koszovói Felszabadítási Szervezet tagjai, családtagjai.

Nyilatkozatok innen és onnan. Továbbra is kísérteties hasonlóságot vélek felfedezni a horvát légitársaság és az egykori magyar légitársaság sorsában. Bár ne legyen igazam.

Néhány hete a Croatia Airlines pilótái fordultak nyílt levélben az államfőhöz, és leírták aggodalmukat a társaság jövője miatt. Most a légiutaskísérők szakszervezete is megszólalt, ők még sztrájkot is kilátásba helyeztek.  

„Muszáj a problémákra rámutatni. A legnagyobb gond a szakemberek elvándorlása. Ez leginkább a műszaknál látszik. Kevés a repülőgépszerelő, akik a rendszeres karbantartásokat el tudják végezni.

2012-től 43 pilótával van kevesebb, 2013-tól 93 repülőgépszerelő más műszaki szakember mondott fel. Ez annyira megnehezíti a társaság normál működését, hogy járatot kell törölni személyzethiány miatt.  

Amikor néhány évvel ezelőtt a sztrájkjogért sztrájkoltunk, és emiatt járatokat kellett törölni, a vállalat vezetése mindenütt megjelentette, hogy ez mekkora veszteséget okozott. Ma, amikor a rendszeres karbantartások elmaradása, csúszása miatt kell járatokat törölni, az nem okoz gondot a vállalatnak.”

A szakszervezeti vezető azonban azt mondja, hogy a sztrájk csak a legvégső eszköz lehet. Most elsőként azt kérik, hogy 17 hónap után legyen teljes jogú, kompetens igazgató tanácsa a légitársaságnak.

„Nem tárgyalhatunk olyan menedzsmenttel, akiknek nincs felhatalmazásuk, vagy mandátumuk csak néhány hónapra szól. 17 hónapja nincs kollektív szerződés, még mindig a régi szerint dolgozunk. Természetes, hogy javítani szeretnénk a munkafeltételeinken, de elsősorban a cég túlélése és jövője miatt aggódunk.”

Az igazgató tanács már a pilóták nyílt levelére is kiadott egy nyilatkozatot, melyben azt állítják, hogy Croatia Airlines nincs semmiféle „összeomlás” előtt, és úgy gondolják, jobb lenne, ha a vállalat egyes problémáit és nehézségeit cégen belül vitatnák meg és nem keltenének negatív érzéseket az utasokban és az üzleti partnerekben, ezért megbeszélésre hívják a szakszervezeteket.  

A közleményben emlékeztetnek arra, hogy 2017-et 25 millió kuna nyereséggel zárták és ez a pozitív trend folytatódott 2018 első negyedévében is. A repülőgép karbantartási program tervezetten folyik, a határidő hosszabbításokat előre nem látott további munkák elvégzése teszi szükségessé, vagyis nem igazak azok a vádak, hogy a tervezés hiányosságai és a karbantartó személyzet hiánya miatt csúsznak a munkák.

Repülőgépek bérlése nem kivételes olyan kis légitársaságnál, akinek nincsenek tartalék gépei.A menedzsment szerint az április 22-ig meghirdetett 6459 járat 1,5%-át mondták le.Szerintük nincs szakemberhiány, 2017. október 4., vagyis a jelenlegi igazgató tanács megválasztása óta egyetlen pilóta sem mondott fel, és felvettek három repülőgépszerelőt. 2016-ban három pilóta ment el, közülük egy nyugdíjba, 2017-ben öt, közülük kettő nyugdíjba. 2015-2017 között 25 repülőgépszerelő távozott. Ezek a számok azt mutatják, hogy a társaságnál nincs semmiféle „exodus”.

A Croatianak a nyári menetrendi időszakban négy új járata lesz: Zágráb-Dublin, Zágráb-Mostar, Split-Koppenhága és Dubrovnik-München.

A szakszervezetek és a menedzsment állítása nagyon messze vannak egymástól, a számok nagyságrendekkel térnek el. Hogy hol van az igazság, talán kiderül a keddi egyeztetésen.

Nyilatkozatok innen és onnan. Továbbra is kísérteties hasonlóságot vélek felfedezni a horvát légitársaság és az egykori magyar légitársaság sorsában. Bár ne legyen igazam.

Néhány hete a Croatia Airlines pilótái fordultak nyílt levélben az államfőhöz, és leírták aggodalmukat a társaság jövője miatt. Most a légiutaskísérők szakszervezete is megszólalt, ők még sztrájkot is kilátásba helyeztek.  

„Muszáj a problémákra rámutatni. A legnagyobb gond a szakemberek elvándorlása. Ez leginkább a műszaknál látszik. Kevés a repülőgépszerelő, akik a rendszeres karbantartásokat el tudják végezni.

2012-től 43 pilótával van kevesebb, 2013-tól 93 repülőgépszerelő más műszaki szakember mondott fel. Ez annyira megnehezíti a társaság normál működését, hogy járatot kell törölni személyzethiány miatt.  

Amikor néhány évvel ezelőtt a sztrájkjogért sztrájkoltunk, és emiatt járatokat kellett törölni, a vállalat vezetése mindenütt megjelentette, hogy ez mekkora veszteséget okozott. Ma, amikor a rendszeres karbantartások elmaradása, csúszása miatt kell járatokat törölni, az nem okoz gondot a vállalatnak.”

A szakszervezeti vezető azonban azt mondja, hogy a sztrájk csak a legvégső eszköz lehet. Most elsőként azt kérik, hogy 17 hónap után legyen teljes jogú, kompetens igazgató tanácsa a légitársaságnak.

„Nem tárgyalhatunk olyan menedzsmenttel, akiknek nincs felhatalmazásuk, vagy mandátumuk csak néhány hónapra szól. 17 hónapja nincs kollektív szerződés, még mindig a régi szerint dolgozunk. Természetes, hogy javítani szeretnénk a munkafeltételeinken, de elsősorban a cég túlélése és jövője miatt aggódunk.”

Az igazgató tanács már a pilóták nyílt levelére is kiadott egy nyilatkozatot, melyben azt állítják, hogy Croatia Airlines nincs semmiféle „összeomlás” előtt, és úgy gondolják, jobb lenne, ha a vállalat egyes problémáit és nehézségeit cégen belül vitatnák meg és nem keltenének negatív érzéseket az utasokban és az üzleti partnerekben, ezért megbeszélésre hívják a szakszervezeteket.  

A közleményben emlékeztetnek arra, hogy 2017-et 25 millió kuna nyereséggel zárták és ez a pozitív trend folytatódott 2018 első negyedévében is. A repülőgép karbantartási program tervezetten folyik, a határidő hosszabbításokat előre nem látott további munkák elvégzése teszi szükségessé, vagyis nem igazak azok a vádak, hogy a tervezés hiányosságai és a karbantartó személyzet hiánya miatt csúsznak a munkák.

Repülőgépek bérlése nem kivételes olyan kis légitársaságnál, akinek nincsenek tartalék gépei.A menedzsment szerint az április 22-ig meghirdetett 6459 járat 1,5%-át mondták le.Szerintük nincs szakemberhiány, 2017. október 4., vagyis a jelenlegi igazgató tanács megválasztása óta egyetlen pilóta sem mondott fel, és felvettek három repülőgépszerelőt. 2016-ban három pilóta ment el, közülük egy nyugdíjba, 2017-ben öt, közülük kettő nyugdíjba. 2015-2017 között 25 repülőgépszerelő távozott. Ezek a számok azt mutatják, hogy a társaságnál nincs semmiféle „exodus”.

A Croatianak a nyári menetrendi időszakban négy új járata lesz: Zágráb-Dublin, Zágráb-Mostar, Split-Koppenhága és Dubrovnik-München.

A szakszervezetek és a menedzsment állítása nagyon messze vannak egymástól, a számok nagyságrendekkel térnek el. Hogy hol van az igazság, talán kiderül a keddi egyeztetésen.

1980. május 5-én 18.50-kor Jugoszláviában elsötétültek a tv képernyők 30 másodpercre, majd Miodrag Zdravković tv-bemondó közölte a hírt: Tito elvtárs meghalt.

Az utódállamokban szinte mindenütt jellemző egyfajta „titoista” nosztalgia, ami jól tetten érhető május 5-én, Josip Broz Tito halálának évfordulóján. Idén is buszok tucatjaival jöttek az egykori délszláv ország minden sarkából Belgrádba a Virágok csarnokába leróni tiszteletüket.

Josip Broz Kumrovacban született tizenötgyerekes horvát-szlovén szülők hetedik gyermekeként 1892. május 7-én. A hivatalos önéletrajzokban megjelenő május 25-ét leginkább azzal magyarázzák, hogy az illegális tevékenysége során több hamis iratot is használt, ezt a dátumot jegyezték be a hadseregben is, végül ez maradt. A szocialista Jugoszláviában születésnapja, május 25. az „Ifjúság Napja” volt.

Az Osztrák-Magyar hadsereg katonájaként részt vett az I. világháborúban, Galíciában az orosz fronton megsebesült, fogságba esett. 1920 októberében tért vissza a Szerb-Horvát-Szlovén királyságba, akkor lett a kommunista párt tagja, majd 1937-ben a párt vezetője.  A II. világháborúban a jugoszláv partizánokat vezette és a háborúból legendás hősként került ki.

1948-ban ellenállt az erős sztálini nyomásnak és évekig ügyesen egyensúlyozott a keleti és a nyugati blokk között. A belső nacionalista villongásokat erős kézzel leverte, a különböző nemzetiségeket diktatórikus erővel tartotta össze. A szembeszegülőket könyörtelenül internáltatta. Egy Svájc típusú országot akart építeni. 1974-ben fogadták el azt az alkotmányt, ami az egyes tagköztársaságoknak jóval nagyobb önállóságot biztosított.

Tito halála egybeesik Jugoszlávia gazdasági válságának kezdetével, és a koszovói albánok lázadásával. 88 éves korában betegedett meg, már nem ment el 1979-ben Havannába az elnemkötelezett országok találkozójára. Újév napján, 1980-ban még részt vett Karađorđevoban az ünnepségen, de már nem tudott állni, a jókívánsogokat is ülve fogadta. Három nappal később bevitték Ljubljanaban a Központi Klinikára artéria elzáródás miatt, néhány nap múlva a bal lábát amputálni kellett.  

Doktor Predrag Lalević sebész, aneszteziológus 16 évig volt az orvosa, most így emlékezett az elnök halálát megelőző hetekre:

                                    Dr. Predrag Lalević

„Amikor megérkeztünk Ljubljanaba, azonnal a Klinikára mentünk, felvételeket készítettünk az artériáról a bal lábában, azután Brdo várába vonultunk vissza Kranjban. Állapota súlyossága miatt műtétet javasoltam az elnöknek, amit ő elutasított. Konzíliumot hívtunk össze amerikai és szovjet orvosokkal, akik szintén a műtétet, illetve az amputációt javasolták. Ezen kívül egyetlen lehetőség volt még, érműtét végrehajtása, de ez kevés sikerrel kecsegtetett. Ez a műtét, ahogy várható volt, nem is sikerült, de ő továbbra is elutasította az amputációt. Csak amikor meglátta a már kék, kisebesedett alsó lábszárát, akkor mondta, hogy tegyétek, amit kell - emlékezik doktor Lalevic.

A műtét különösebb esemény nélkül zajlott, és Tito már az intenzív osztályon fogadott látogatókat. Már azt készítettük elő, hogy megyünk Kranjba, amikor elkezdődtek a komplikációk. Először a veséje, aztán a szive és a tüdeje. Az elnök 68 napig lélegeztetőgépen volt. Az esélylatolgatások, hogy az amputáció után meddig tud élni, tiszta spekulációk voltak. A halált soha nem említettük a beszélgetésekben, kivéve őt, aki elutasította az amputálást, mondván: lefelé megyek, és ha már megyek, azt egy darabban tegyem.”  

Az orvoscsoporton kívül mellette volt Jože Oseli, a komornyikja, ismert szlovén szakács, aki hét évet szolgált Tito mellett.   

                                   Jože Oseli

„Bementem a kórházba, hogy lássam, hol tudjuk elkészíteni az ételét,de ott erre nem volt lehetőség, ezért négy hónapig hordtuk az ételt minden nap Kranjból. Mi biztosítottuk az ennivalót az elnöknek és az orvosi teamnek. A feleségem mindent lejegyzett. Ma is megvannak a feljegyzések, azt is leírta, melyik ételből hány kanállal evett. Etettük, amíg lehetett, amikor már nem tudott önállóan enni, akkor a NASA úrhajósoknak készített ételét kapta, amit egyenesen Houstonból hoztak neki.”

A lélegeztetőgépet Lalević doktor kapcsolta ki. „Tíz perccel előtte már halott volt. Ez már megváltás volt neki.”

Évekkel később egy német kórházban azt mondta, hogy egy halottat tartottak napokig légzőkészüléken. „Az agya élt, ezt orvosilag igazoltuk, ez volt az oka, amiért nem kapcsoltam le előbb a készüléket.” De nem ez volt az egyetlen ok. „Az állami vezetőknek nemhogy minden nap, de minden óra is fontos” – mondta az orvosnak Stane Dolenc, a rendőrség mindenható parancsnoka, akit sokan Tito utódjaként is emlegettek. A politikai helyzet akkor nehéz és komplikált volt, éles harc folyt az hatalomért. Dolenc, egyike a legbefolyásosabb személyeknek a jugoszláv politikai életben a ’70-es, ’80-as években, a háttérben félelmet gerjesztett. Tito még életben volt, amikor már olyan pletykák terjedtek el, hogy Bulgáriából három oszlopban orosz tankok jelentek meg a bolgár-jugoszláv határon.

Josip Broz Tito, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke, a jugoszláv Kommunista Párt főtitkára, a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnoka 1980. május 5-én 15 óra 5 perckor halt meg.  Korábban minden május 4-én 15 óra 5 perckor szirénák szóltak és 1 percre minden és mindenki megállt. Ez ma már nincs így.  

„Habár fizikailag már nincs jelen közel négy évtizede, az elmúlt évtől a legszebb zágrábi tér sem viseli már a nevét, a szelleme és öröksége még mindig él Horvátországban. Nyugati kutatók, köztük a brémai egyetem is Titót a 20. század legnagyobb tömeggyilkosai közé sorolták. Abszurd, hogy egy demokratikus, független országban egy ilyen totalitárius, tömeggyilkos bűnöző még mindig fontos helyet foglal el” –mondja egy horvát politikai elemző.

Emlékszem, egy boszniai politikus saját országára utalva azt nyilatkozta, hogy újkori történelmében kétszer negyven év volt, ami igazi fejlődést hozott, az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedei és Josip Broz Tito elnöksége.  

A Szarajevóban töltött négy év alatt kicsit furcsálltam, hogy a kommunista diktátor Tito nevét viselte a laktanya, az egyik legfontosabb közlekedési út neve is Marsala Tita, de ennél több külsőségekben nem volt. Ez az elmúlt évtizedben annyit változott, hogy maradtak a megnevezések, és a város tele van Tito arcképével díszített ajándéktárgyakkal, naptárakkal, bögrékkel vagy éppen hűtőmágnesekkel.

Dragan Lazić 38 éve minden év május 5-én elmegy a Virágok csarnokába Tito iránti tiszteletből és „friss levegőt szívni, beszívni Jugoszlávia levegőjét.”

„Azért jövök, hogy emlékezzek a szabadságra, a biztonságra, a boldogságra. Amikor Tito meghalt minden megváltozott, elkezdődtek a harcok. Harc a hatalomért, türelmetlenség, meg nem értés az emberek között. Sportoló voltam, amikor külföldre mentünk, mindenütt tiszteltek, hogy Jugoszláviából jöttem, ma azt hiszem sokan azt sem tudják, hol van Szerbia.” 

A megemlékezésen ott volt az egykori elnök unokája Josip Joška Broz is, aki a parlamenten kívüli Kommunista Párt elnöke, és azt mondta, ha a nagyapja látná, hogy mi történt Jugoszlávia földjén, azonnal visszaszállna a sírjába.

1980. május 5-én 18.50-kor Jugoszláviában elsötétültek a tv képernyők 30 másodpercre, majd Miodrag Zdravković tv-bemondó közölte a hírt: Tito elvtárs meghalt.

Az utódállamokban szinte mindenütt jellemző egyfajta „titoista” nosztalgia, ami jól tetten érhető május 5-én, Josip Broz Tito halálának évfordulóján. Idén is buszok tucatjaival jöttek az egykori délszláv ország minden sarkából Belgrádba a Virágok csarnokába leróni tiszteletüket.

Josip Broz Kumrovacban született tizenötgyerekes horvát-szlovén szülők hetedik gyermekeként 1892. május 7-én. A hivatalos önéletrajzokban megjelenő május 25-ét leginkább azzal magyarázzák, hogy az illegális tevékenysége során több hamis iratot is használt, ezt a dátumot jegyezték be a hadseregben is, végül ez maradt. A szocialista Jugoszláviában születésnapja, május 25. az „Ifjúság Napja” volt.

Az Osztrák-Magyar hadsereg katonájaként részt vett az I. világháborúban, Galíciában az orosz fronton megsebesült, fogságba esett. 1920 októberében tért vissza a Szerb-Horvát-Szlovén királyságba, akkor lett a kommunista párt tagja, majd 1937-ben a párt vezetője.  A II. világháborúban a jugoszláv partizánokat vezette és a háborúból legendás hősként került ki.

1948-ban ellenállt az erős sztálini nyomásnak és évekig ügyesen egyensúlyozott a keleti és a nyugati blokk között. A belső nacionalista villongásokat erős kézzel leverte, a különböző nemzetiségeket diktatórikus erővel tartotta össze. A szembeszegülőket könyörtelenül internáltatta. Egy Svájc típusú országot akart építeni. 1974-ben fogadták el azt az alkotmányt, ami az egyes tagköztársaságoknak jóval nagyobb önállóságot biztosított.

Tito halála egybeesik Jugoszlávia gazdasági válságának kezdetével, és a koszovói albánok lázadásával. 88 éves korában betegedett meg, már nem ment el 1979-ben Havannába az elnemkötelezett országok találkozójára. Újév napján, 1980-ban még részt vett Karađorđevoban az ünnepségen, de már nem tudott állni, a jókívánsogokat is ülve fogadta. Három nappal később bevitték Ljubljanaban a Központi Klinikára artéria elzáródás miatt, néhány nap múlva a bal lábát amputálni kellett.  

Doktor Predrag Lalević sebész, aneszteziológus 16 évig volt az orvosa, most így emlékezett az elnök halálát megelőző hetekre:

                                    Dr. Predrag Lalević

„Amikor megérkeztünk Ljubljanaba, azonnal a Klinikára mentünk, felvételeket készítettünk az artériáról a bal lábában, azután Brdo várába vonultunk vissza Kranjban. Állapota súlyossága miatt műtétet javasoltam az elnöknek, amit ő elutasított. Konzíliumot hívtunk össze amerikai és szovjet orvosokkal, akik szintén a műtétet, illetve az amputációt javasolták. Ezen kívül egyetlen lehetőség volt még, érműtét végrehajtása, de ez kevés sikerrel kecsegtetett. Ez a műtét, ahogy várható volt, nem is sikerült, de ő továbbra is elutasította az amputációt. Csak amikor meglátta a már kék, kisebesedett alsó lábszárát, akkor mondta, hogy tegyétek, amit kell - emlékezik doktor Lalevic.

A műtét különösebb esemény nélkül zajlott, és Tito már az intenzív osztályon fogadott látogatókat. Már azt készítettük elő, hogy megyünk Kranjba, amikor elkezdődtek a komplikációk. Először a veséje, aztán a szive és a tüdeje. Az elnök 68 napig lélegeztetőgépen volt. Az esélylatolgatások, hogy az amputáció után meddig tud élni, tiszta spekulációk voltak. A halált soha nem említettük a beszélgetésekben, kivéve őt, aki elutasította az amputálást, mondván: lefelé megyek, és ha már megyek, azt egy darabban tegyem.”  

Az orvoscsoporton kívül mellette volt Jože Oseli, a komornyikja, ismert szlovén szakács, aki hét évet szolgált Tito mellett.   

                                   Jože Oseli

„Bementem a kórházba, hogy lássam, hol tudjuk elkészíteni az ételét,de ott erre nem volt lehetőség, ezért négy hónapig hordtuk az ételt minden nap Kranjból. Mi biztosítottuk az ennivalót az elnöknek és az orvosi teamnek. A feleségem mindent lejegyzett. Ma is megvannak a feljegyzések, azt is leírta, melyik ételből hány kanállal evett. Etettük, amíg lehetett, amikor már nem tudott önállóan enni, akkor a NASA úrhajósoknak készített ételét kapta, amit egyenesen Houstonból hoztak neki.”

A lélegeztetőgépet Lalević doktor kapcsolta ki. „Tíz perccel előtte már halott volt. Ez már megváltás volt neki.”

Évekkel később egy német kórházban azt mondta, hogy egy halottat tartottak napokig légzőkészüléken. „Az agya élt, ezt orvosilag igazoltuk, ez volt az oka, amiért nem kapcsoltam le előbb a készüléket.” De nem ez volt az egyetlen ok. „Az állami vezetőknek nemhogy minden nap, de minden óra is fontos” – mondta az orvosnak Stane Dolenc, a rendőrség mindenható parancsnoka, akit sokan Tito utódjaként is emlegettek. A politikai helyzet akkor nehéz és komplikált volt, éles harc folyt az hatalomért. Dolenc, egyike a legbefolyásosabb személyeknek a jugoszláv politikai életben a ’70-es, ’80-as években, a háttérben félelmet gerjesztett. Tito még életben volt, amikor már olyan pletykák terjedtek el, hogy Bulgáriából három oszlopban orosz tankok jelentek meg a bolgár-jugoszláv határon.

Josip Broz Tito, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke, a jugoszláv Kommunista Párt főtitkára, a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnoka 1980. május 5-én 15 óra 5 perckor halt meg.  Korábban minden május 4-én 15 óra 5 perckor szirénák szóltak és 1 percre minden és mindenki megállt. Ez ma már nincs így.  

„Habár fizikailag már nincs jelen közel négy évtizede, az elmúlt évtől a legszebb zágrábi tér sem viseli már a nevét, a szelleme és öröksége még mindig él Horvátországban. Nyugati kutatók, köztük a brémai egyetem is Titót a 20. század legnagyobb tömeggyilkosai közé sorolták. Abszurd, hogy egy demokratikus, független országban egy ilyen totalitárius, tömeggyilkos bűnöző még mindig fontos helyet foglal el” –mondja egy horvát politikai elemző.

Emlékszem, egy boszniai politikus saját országára utalva azt nyilatkozta, hogy újkori történelmében kétszer negyven év volt, ami igazi fejlődést hozott, az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedei és Josip Broz Tito elnöksége.  

A Szarajevóban töltött négy év alatt kicsit furcsálltam, hogy a kommunista diktátor Tito nevét viselte a laktanya, az egyik legfontosabb közlekedési út neve is Marsala Tita, de ennél több külsőségekben nem volt. Ez az elmúlt évtizedben annyit változott, hogy maradtak a megnevezések, és a város tele van Tito arcképével díszített ajándéktárgyakkal, naptárakkal, bögrékkel vagy éppen hűtőmágnesekkel.

Dragan Lazić 38 éve minden év május 5-én elmegy a Virágok csarnokába Tito iránti tiszteletből és „friss levegőt szívni, beszívni Jugoszlávia levegőjét.”

„Azért jövök, hogy emlékezzek a szabadságra, a biztonságra, a boldogságra. Amikor Tito meghalt minden megváltozott, elkezdődtek a harcok. Harc a hatalomért, türelmetlenség, meg nem értés az emberek között. Sportoló voltam, amikor külföldre mentünk, mindenütt tiszteltek, hogy Jugoszláviából jöttem, ma azt hiszem sokan azt sem tudják, hol van Szerbia.” 

A megemlékezésen ott volt az egykori elnök unokája Josip Joška Broz is, aki a parlamenten kívüli Kommunista Párt elnöke, és azt mondta, ha a nagyapja látná, hogy mi történt Jugoszlávia földjén, azonnal visszaszállna a sírjába.

Egy személyes emlék is eszembe jutott, amikor a koszovói maffia elleni intézkedésekről, vagy inkább azok hiányáról olvastam.2003-ban közel egy évet töltöttünk a háborúból éppen csak felocsúdott országban, mint a Malév képviselői. A helyiekkel folytatott beszélgetések során többen is utaltak különféle édekkörök mentén működő csoportokra, igaz, ez a szó, hogy „maffia” nem nagyon hangzott el. A légitársaság helyi vezérügynöke egy dörzsölt, jó néhány ingatlant és egy bankot tulajdonló férfi volt, nagyon mézes-mázos, behízelgő modorú irányunkban, ugyanakkor durván utasító, ledorongoló a munkatársai iránt. Az, hogy sötétített ablakú, fekete színű óriás terepjáróval és esetenként kísérő kocsikkal közlekedett, nagyon nem volt különleges akkor Pristinában, bár én úgy éreztem, mintha néha valami film képkockái elevenednének meg. A nyitójárat fogadásának végén mondott, kedvesnek gondolt mondatától viszont kivert a jeges veríték. Azt mondta: üdvözöljük a családban. És én tudtam, hogy nem akarok ebbe a családba tartozni.   

Most arról olvastam, hol tartanak a maffia felszámolásában, visszaszorításában. 

Lassan már két éve megalakult a munkacsoport Koszovóban, hogy kidolgozza a maffia ellenes törvényt, ám most a kormány, az igazságügyi minisztérium újabb munkacsoportot hozott létre, aminek a feladata a büntetőtörvény és a büntetőeljárási törvény kiegészítésének előkészítése, mert szerintük Koszovónak nincs szüksége külön törvényre a maffia ellen. Ezzel szemben jogi szakértők és a parlament törvényalkotó bizottságának tagjai azon a véleményen vannak, hogy a büntetőeljárási törvény kiegészítése súlytalan, szerintük szükség lenne önálló maffia ellenes törvényre. Ennek hiányában amnesztiát kaphatnak azok, akik hatalmas vagyonra tettek szert, az ingatlanokat soha nem fogják lefoglalni, vagy ha ingóságot mégis, az jelentéktelen lesz, épp úgy, mint eddig.

Ez a kihátrálás politikai elemzők, kriminalisztikai szakemberek szerint azt jelenti, hogy a kormány nem kész arra, hogy felvegye a harcot a korrupcióval, a szervezett bűnözéssel. 

A maffia ellenes törvénytervezetben a bűnüldöző hatóság nemcsak a bűncselekményre koncentrálna, hanem még a bírósági ítélet előtt lefoglalhatnák a törvénytelenül megszerzett vagyontárgyakat, ahogyan ez az amerikai és az angol modellben működik.  

Mi ellen is kellene törvényt hozni? A koszovói közbeszédben az egyik fő téma a korrupció és a bűnözés, amely a társadalom minden szegmensét érinti. Vezető állami tisztviselők nagyon rövid idő alatt hatalmas vagyonra tettek szert, érthető, hogy a korrupt hivatalnokoknak nem érdekük egy ilyen törvény megszületése, sőt erősíteni igyekeznek a korrupciót, amivel tovább növelhetik vagyonukat. 

Az ellenzék szerint a helyzet az országban drámai, és ezért éles kritikát kapnak a nemzetközi szervezetektől, az Európai Uniótól, és az Egyesült Államoktól is, de belföldön is súlyos következményei lehetnek a jövőben, hiszen a jelenlegi állapotok modellként szolgálnak a fiatalok számára. Azt sugallják, hogy csak a lopással, a csalással, a visszaéléssel és a politikával lehet gazdagodni és életben maradni. 

A szakemberek szerint az eddigi törvények is lehetőséget adnak például vagyonelkobzásra, ehhez azonban szinte minden hatóság részéről hiányzik az akarat és a bátorság, a törvényi szigort gyakorlatilag nem, vagy ritkán alkalmazzák. 2015-ben az elkobzott vagyon értéke 35 ezer euró volt.

A törvények mellett léteznek a szükséges szervezet, bizottságok is, a korrupció kérdésével az Országos Korrupcióellenes Tanács foglalkozik, hogy milyen sikerrel, azt az egyik ülésen részt vevő angol nagykövet fogalmazta meg: a korrupciót nem lehet megszüntetni a kerekasztalokon és a találkozókon, konkrét lépések kellenek. 

                                             Pristina

Egyelőre ezek a konkrét lépések hiányoznak, holott minden politikus és döntéshozó tudatában kell legyen annak, hogy a korrupció megelőzése, visszaszorítása elkerülhetetlen feltétele nemcsak Koszovó uniós csatlakozásának, hanem a befektetési környezet vonzóvá tételének is. 

Nem kevesen teszik fel azt a kérdést is, vajon a nemzetközi szervezetek mennyiben felelősök ezért a helyzetért, hiszen Koszovóban 1999 óta jelen van az UNMIK, a KFOR és az EULEX is. Nem ellentmondás vajon, hogy nyilvánosan kritizálják a korrupciót és a bűnözést, ugyanakkor dicsérik Koszovó hatóságait az elért "nagy sikerekért" és hát közvetlenül vagy közvetve ők is részt vesznek ezekben a piszkos és veszélyes ügyletekben? 

                               Pristina - UNMIK központ

Nem egyszerű és nem veszélytelen ez a kérdés Koszovóban, mert vannak sokan, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UČK) volt parancsnokai, veteránjai, azok rokonai, családtagjai, barátai és párttársai, akiknek, ahogy mondani szokás, valaha még egy gatyájuk sem volt, a háború után különféle trükkökkel, hivatali visszaélésekkel, rablással hatalmas vagyont szereztek. 

Az átlagemberek szerint ezeket a vagyonokat el kell kobozni, de egyre kevésbé reménykednek, és nem látnak perspektívát, mert úgy vélik, hogy Koszovó a maffia karmai között vergődik.  

Koszovóban a háború befejezése, 1999. június óta számos maffia csoport alakult, amik az állami tisztviselőkkel karöltve villámgyorsan meggazdagodtak. Kezdetben épületeket, üzleteket vettek birtokba, földeket vásároltak, mára egyeduralkodók az olaj- és a dohánypiacon, lakóépületeket, éttermeket, szállodákat, kávézókat építenek engedély és a szükséges dokumentációk nélkül, és sorra nyerik az állami tendereket. 

Minden beszerezhető, mindennek ára van: helyi szintű képviselőknek az elnyert pályázat teljes összegének 10-30%-a jár vissza, állami, vagy állami vállalatnál történő foglalkoztatásért, beleértve az oktatást és az egészségügyet is 3-10 ezer eurót kell fizetni. Ára van az egyetemi felvételinek és vizsgáknak, a diplomának, a doktori fokozatnak, és különböző egészségügyi szolgáltatásoknak. 

Az eddigi korrupció és szervezett bűnözés elleni harc eredményei nagyon gyengék. Néhány hónappal ezelőtt hajtották végre az eddigi legnagyobb akciót. Hivatali visszaélés, hűtlen kezelés miatt letartóztattak egy több mint 50 főből álló csoportot, aminek vezetője egy volt UČK parancsnok, Koszovó egykori ideiglenes kormányának védelmi minisztere, hosszú ideig a Koszovói Demokrata Párt (PDK) helyettes elnöke, Azem Sylja. Azzal vádolják őket, hogy szerbektől törvénytelenül megszerzett földek értékesítésével legalább 30 millió euróval károsították meg az államot.  

                                          Azem Sylja

Felderítették az úgynevezett „Pronto 2” csoportot is, aminek vezetője a Koszovói Demokrata Párt parlamenti képviselői csoportjának vezetője, Adem Grabovci. Az EULEX még 2011-ben lehallgatta a telefonját, a beszélgetések tartalma megjelent a médiákban, és ez sokkolta a közvéleményt. Megdöbbentek, hogy milyen hangnemben és milyen szavakkal beszél magasrangú tisztviselőkkel, köztük Koszovó akkori miniszterelnökével, (és jelenlegi elnökével), Hashim Thacival, vagy a Közgyűlés elnökével, Kadri Veselijaval. Nyíltan beszéltek arról, hogyan kapnak vezető pozíciókat állami vállalatoknál rokonok, barátok, függetlenül attól, hogy milyen feltételekkel, lehet betölteni az állást, milyen képesítések, képességek szükségesek hozzá. 

Adem Grabovci ellen az ügyészség vádat emelt ugyan, de az emberek úgy vélik, nem fogják elítélni, mert mind az ügyészség, mind a bíróság a kormányzó Demokrata Párt (PDK) ellenőrzése alatt áll.  

                                      Adem Grabovci

Ha komolyan akarnák, Olaszország példa lehetne Koszovónak, hogyan lehet csapást mérni a maffiára. Az olaszok 20 évvel ezelőtt fogadták el a maffiaellenes törvényt, azóta kb. 23 ezer ingatlant és közel 3 ezer vállalkozást foglaltak le. Elkobozták például a nápolyi maffia, a Camorra főnökének tulajdonában lévő egyik épületet Róma központjában, csak pár méterre a rendőrségtől, ahol néhány évvel ezelőttig nyilvánosház működött, ott maffiózók és politikusok találkoztak, mint vendégek. Most egy civil szervezet működik benne. A maffiától elkobzott vagyontárgyak szétosztásával a Libera nevű civil szervezet foglalkozik. 

Az olasz Antimafia egy állami szervezet, akik a szervezett bűnözés ellen küzdenek. Azt mondják, a piszkos pénz egyre gyakrabban kerül legális csatornákba, egyre nehezebb felismerni. Valaha házakat és üzleteket vettek, most a maffia megpróbál belépni olyan tiszta vállalkozásokba, amik nincsenek kapcsolatban a bűnözéssel, és megpróbálnak ezekben a szektorokban „elbújni”. Ilyen a turizmus vagy az építőipar. Próbálják megőrizni a törvényesség látszatát, ezért a maffia ellenes harc egyik legfontosabb szereplője a gazdasági rendőrség. Azt mondják siker, ha lecsukják a főnököt, de a legnagyobb siker, elkapni a könyvelőt! 

Mégis, bármennyire nagy is a koszovói társadalmi igény a korrupció és a szervezett bűnözés felszámolására, az állami tisztviselők és intézmények, elsősorban az igazságszolgáltatás, az ügyészség, a rendőrség még nem állnak készen arra, hogy komolyan felvegyék a harcot ellenük.