Az összes balkáni vonatkozású, magyar nyelvű hír listája egy helyen. Kövesse nyomon a Balkán angol és francia nyelvű híreit is!

You are here

Nyugat-Balkán

Tömegsírt tártak fel a Szarajevó melletti Igman hegyen

Balkáni Mozaik Blog - Mon, 10/06/2019 - 12:48

Habár a boszniai háború 23 éve véget ért, még családok tucatjai keresik hozzátartozóikat, százakat tartanak nyilván eltűntként. Intenzív, hosszú ideig tartó kutatás, számtalan tanú meghallgatása után sikerült megtalálni az Igman hegyen a Golo csúcs alatt egy tömegsírt, melynek feltárása most befejeződött. Elsődleges sírról van szó, ahogyan ezt az Eltűnt személyek intézetének (INOBiH) szóvivője elmondta. Ez azt jelenti, hogy több holttest nem található a sírban, vagy a sír alatt. A szerbek gyakran másodlagos tömegsírba tették az áldozatokat, ami azt jelenti, hogy meglévő sírra, sírokra rátemettek, ezzel is megnehezítve a keresést, a feltárást.

 

Tizenkét áldozat teljes maradványait találtak meg. Úgy vélik, hogy az áldozatok a Szarajevótól 20km-re fekvő Hadžićiból valók. A várost a háború elején azonnal elfoglalták a szerb paramilitáris erők, és ott is, mint más településeken, miután átvették a hatalmat, elkezdték a nemszerb lakosok elüldözését, megsemmisítését. 

A helyszíni nyomok alapján a szakértők elsődlegesen arra a megállapításra jutottak, hogy 1992 nyarán várták és megölték ezeket az embereket, akik a hegyen keresztül próbáltak meg a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területre szökni. A megtalált töltényhüvelyek is arra utalnak, hogy az áldozatokat a helyszínen ölték meg.

A sírban ruhák és cipők mellett személyes okmányokat, személyes tárgyakat, gyógyszereket,  higiéniai tárgyakat, néhány ékszert és fegyvert is találtak, ami megkönnyíti az azonosítást. A családtagjaikat keresők közül voltak, akik még a helyszínen megnézték a maradványokat, és felismerni vélték szeretteik tárgyait. Hadžićiban még 70 eltűnt személyt keresnek a hozzátartozók. A maradványokat Visoko városi temetőbe szállították, ott vesznek mintát a DNS elemzéshez.

A elkövetkező időszakban kiterjesztik az eltűntek utáni keresést ezen a területen, és még két másik helyszínen a hegyen.  


Categories: Nyugat-Balkán

Az idegenforgalom meredeken növekvő ága a „halal turizmus"

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 09/06/2019 - 16:44

Van egy kifejezés, „halal turizmus”, amivel őszintén szólva eddig még nem találkoztam, de mentségemre legyen mondva, hogy nem dolgozom az idegenforgalomban. A „halal” szó jelentése boszniai életünkből adódóan nem idegen számomra, így értem, hogy a muzulmánoknak, az iszlám vallás hívőinek szól ez a kifejezés.

De mit is jelent a „halal”? Arab szó, jelentése „megengedett”, az iszlám törvények által megengedett dolgokat és cselekedeteket jelzi. Ellentéte a „haram”, aminek jelentése „tiltott”.

A „halal turizmus” a szokásos környezetükön kívüli országokba utazó vagy ott tartózkodó muzulmánok mozgását jelenti úgy, hogy az a vallási előírásaiknak megfeleljen. Ez „halal” hotelek és éttermek, „halal” közlekedés biztosítását jelenti, de jelentenek szolgáltatásokat is, mint például az iszlám elvein alapuló turisztikai vagy éppen banki szolgáltatásokat, amik például tiltják a nyereséget, a kamatot.    

A muzulmán utazók részére a legfontosabb, hogy útjuk során hol tudnak a vallási előírásaiknak megfelelően étkezni. A „halal” éttermekben tilos a sertéshús és az alkohol forgalmazása, a „halal” hotelben vacsoraidőben a szálloda éttermének kínálatában nincs sertéshús, az italok között csak alkoholmentes italok vannak, megfelelően kialakított helyet kínálnak imádkozáshoz, megjelölik, merre van Mekka, lehetőség van elkülönített helyiségekre férfiak és nők részére, de vannak olyan kényelmi szolgáltatások is, mint a Korán példányai a szobákban, imaszőnyegek biztosítása, matricák a szobában, ami Mekka irányát jelzi. Az üdülőhelyeken gondoskodni kell a férfiak és nők strandjának vagy medencéjének elkülönítéséről, ami a wellness részlegekre is vonatkozik (nők nem masszírozhatnak férfiakat és fordítva), és jól látható és hallható a napi ötszöri imádkozáshoz a felhívás.

Amikor „halal” közlekedésről van szó, ez alatt a légitársaságokat és a vasúti társaságokat értik, amik a muzulmánoknak „halal” ételeket kínálnak.

Hogy miért jelent meg az idegenforgalmi iparágban ez a kifejezés? A muzulmán turisták számának utóbbi évekbeli jelentős növekedése miatt. Ahogy a muzulmánok száma és vagyona növekszik, úgy nő a kereskedelmi érdeklődésük is. 

A Research internetes portál szerint 2010-ben a muzulmánok száma a világon 1,6 milliárd volt, ami 2050-re 2,8 milliárdra nőhet, ez a világ népességének közel 30%-a lesz. Európában ma kb. 6%-os arányuk 2030-ig 8%-ra nő, vagyis minden tizenkettedik európai muzulmán lesz. A muzulmán népesség fiatal, képzett, az egyik leggyorsabban növekvő demográfia a globális turisztikai színtéren. „Európában a muszlim közösség most a harmadik vagy a negyedik generációjában van. Képzettek és jó fizetőképességűek”- mondta Ufuk Secgin, a Halal Booking, egy muszlim-központú üdülési kereső marketing igazgatója. A muszlimok fiatalabbak, mint a többi lakosság, mind a világban, mind Európában. 2010-ben Európa-szerte 32 év volt az átlagéletkoruk, ami 8 évvel kevesebb, mint az európaiak átlagéletkora. (40 év).

A muzulmánok több mint 60%-a az ázsiai, csendes-óceáni régióban él, 20%-uk a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, ahol a lakosság 93%-át teszik ki. Európában kb. 6%, míg Észak-Amerikában 3% muzulmán él.

A muszlimok jelenleg a globális utazási iparág egyik leggyorsabban növekvő szegmense, igényeiket a szállodák és az utazásszervezők egyre inkább megpróbálják kielégíteni. A 2017 után idén másodszor tartottak nemzetközi „halal” kongresszust (International Halal Tourism Conference) Törökországban. Becslések szerint 2020-ig 156 millióra nő a muzulmán utazók száma.   


A „halal turizmus" az utóbbi években élénkült meg. A turisztikai világszervezet, a WTTC adatai szerint a muzulmán turisták 2012-ben 137 milliárd dollárt költöttek idegenforgalmi szolgáltatásokra, ami a turisztikai utazásokra fordított összes kiadás 12,5%-a, míg 2018-ban ez már 180 milliárd dollár volt. A Mastercard és a Crescent Ratings közelmúltban megjelent közös tanulmányukban azt vélelmezik, hogy ez az összeg a következő évtizedben 300 milliárd dollárra nő.   

A világ „halal” iparának vezetője Malajzia. Ide tartoznak az idegenforgalom, turizmus mellett élelmiszeripari termékek, kozmetikumok, gyógyszerek, általános felhasználású termékek, banki szolgáltatások, stb. A történetük 1974-ben kezdődött, amikor az Iszlám Ügyek Kutatási Központja elkezdett foglalkozni a „halal” tanúsítványokkal azok részére, akik teljesítették a kritériumokat.  Ma Malajzia a globális „halal” piac vezető szereplője, az ország összbevételének 5,1%-a, 35,4 milliárd malaj ringgit bevétellel. A világon az első ország, ami a nemzeti légitársasága, a Malaysia Airlines járatain „halal” szolgáltatást nyújt. A malajziai „halal” standardot már széles körben használják neves multinacionális cégek is, mint a Nestlé, a Colgate Palmolive, és az Unilever.

Az indonéziai szállodák a saját szolgáltatásaikat „muzulmán barát”-nak hirdetik, a kereskedelmi központokban kialakított imahelyek és „halal” éttermek vannak. Szingapúr a saját muzulmán közössége és infrastruktúrája miatt teljeskörű szolgáltatást kínál a muzulmánoknak.  

Japánban 2004-2013 között a muzulmán turisták száma 7,2%-kal nőtt. Az ország repülőterein megfelelően kialakított helyiségeket kínálnak a muzulmán utazóknak az imára és az imára felkészülésre. Arra számítanak, hogy a „halal” befektetések a repülőtereken, a szállodákban, éttermekben nagyon gyorsan megtérülnek, és 2020-ig több millió muzulmán keresi fel Japánt. Ezt segítheti a 2013-ban 66 ország tekintetében bevezetett vízumkönnyítés, amibe több muzulmán többségű lakossággal rendelkező ország is beletartozik.

A statisztikai felmérések szerint 2014-ben a legnépszerűbb turisztikai célpontok Malajzia, Törökország, az Egyesült Arab Emirátus, Szaúd-Arábia és Katar voltak a főként muzulmánok lakta országok közül. Népszerű célállomások voltak Szingapúr, Thaiföld, az Egyesült Királyság, Franciaország és Belgium.

Törökország közelsége és muzulmán többségű lakossága miatt rendkívül népszerű az Öböl-menti országokból, Észak-Afrikából, elsősorban Algériából és Tunéziából érkező turisták számára. Túl azon, hogy az ország bővelkedik vallási és történelmi műemlékekben, látnivalókban, könnyű hozzájutni a „halal” élelmiszerekhez, a hagyományos muzulmán öltözetben közlekedő nőket az utcán nem érik diszkriminatív megjegyzések. Törökország a negyedik legnépszerűbb turisztikai célpont Malajzia, Dubai és Indonézia után, de szeretnének az első helyre kerülni, szeretnék, ha megduplázódna a muzulmánok számára kínált üdülőhelyek száma. Ehhez jelentősen növelik „halal” turisztikai szolgáltatásaikat, szállodák tucatjainak sikerült a török tengerparton megnyerni szolgáltatásaikkal muzulmán családokat.

Európában nincs olyan ország, ahol mindenben illeszkednek a „halal” szabványokhoz, de minden úticél megpróbálja biztosítani a muzulmán igényeket. Vannak „muszlim barát” úticélok, például Nagy-Britannia. A londoni Heathrow repülőtéren 2014-ben nyílt „halal” étterem,  azon terv részeként, hogy a világ különböző kultúráinak helyet adjon.  

Európában a legjobb dolog, hogy a kontinensen könnyedén lehet utazni egyik országból a másikba, de probléma lehet, hogy egyes célállomások kevésbé barátságosak, ami aggodalomra adhat okot a muszlimok körében, különösen az arcukon fátylat viselő nők esetében.

Szófia utcáin sok nőt lehet látni abajában, hidzsábban és nikábban. Az országban 1600 mecset és imahely van, 1700 „halal” étterem működik, emellett a gyönyörű természeti környezet, az iszlám, az oszmán korabeli emlékek is nagyon vonzóak. Bulgária közel ötszáz évig az Oszmán Birodalom része volt.  

Hasonló okból Bosznia-Hercegovina is a legnagyobb „halal” kínálattal rendelkező turisztikai célpontok közé tartozik Európában. Itt az Oszmán Birodalom idejéből származó emlékek mellett megtalálhatók az Osztrák-Magyar Monarchia korának emlékei is. A kis nyugat-balkáni ország számára jó kitörési lehetőség lehet a „halal” turizmus.  A lakosság valamivel több, mint a fele muzulmán, és természeti szépségei, földrajzi adottságai lehetőséget adnak arra, hogy a „halal” turizmusból jelentős bevételekre tegyen szert. Ehhez azonban nem elég a természeti adottság, a számtalan történelmi emlék, szükséges a megfelelő infrastruktúra megteremtése, minőségi szolgáltatások nyújtása.

Szükségesek a befektetések a „halal” kereskedelmi piacba, hogy Bosznia reagálni tudjon erre a kihívásra. Szükséges olyan iszlám pénzügyi intézmények létrehozása, mint a már meglévő BBI bank, ami az iszlám alapelvekkel összhangban működő bank, amik segíteni tudják a befektetőket az infrastruktúra kiépítésében. Ha bármilyen létesítmény „halal” szolgáltatásokat kíván nyújtani, „halal” tanúsítvánnyal kell rendelkeznie, amit csak az iszlám közösség vagy az iszlám közösség által engedélyezett tanúsító ügynökség adhat ki.Minden hiányossága ellenére, a muzulmán turisták egyik legkedveltebb célországa.   

A „halal” turizmus Horvátországnak is új lehetőség az idegenforgalom fejlesztésére. A „halal” tanúsítvány nemcsak az üdülési, hanem a konferencia turizmusnak is jó lehetőség. A zágrábi Hotel Westin és a Sheraton ennek a tanúsítványnak köszönhetően kapott jelentős szerepet iráni, malajziai, és indonéziai delegációk fogadásában.

Több mint ezer horvát termék rendelkezik „halal” tanúsítvánnyal, 85 gyártó, 20 hotel és vendéglátó egység, öt utazási iroda van tanúsítva. A „halal” turizmus vendégei pénzügyileg stabilak és erősek, és Horvátországba nemcsak turistaként, hanem befektetőként is jönnek. Aldina Dugonjić, a horvátországi „halal minőségbiztosítási központ” vezetője azt állítja, hogy ennek a piacnak a vendégei átlagosan 1700 dollárt költenek, ami 500 dollárral több, mint az átlagos európai turisták költése. Egy tíznapos kiránduláson átlagosan 13 ezer dollárt költenek.

Az idegenforgalomnak ez a szegmense óriási piaci potenciállal rendelkezik és gyors terjeszkedés jellemzi, ez is oka lehet, hogy egyre több ország csatlakozik az Imarat Consultants által működtetett Halal Focus társasághoz, ami üzleti tanácsadási szolgáltatások nyújtására szakosodott a „halal” elveken működő piacon.

forrás: naslovi.net, The New York Times, akos.ba

 


Categories: Nyugat-Balkán

Véget ért a ramadan, kezdődik a bajram

Balkáni Mozaik Blog - Tue, 04/06/2019 - 11:03

Ahogyan a világ muzulmánjai készülnek a szent hónapra, a ramadanra, ugyanúgy készülnek az azt lezáró ünnepre, a bajramra is. Véget ér a böjti hónap. Az ünnep a ramadan kezdetéhez hasonlóan az Újhold első megpillantásával kezdődik, ezért országonként földrajzi fekvésüktől függően változó, most június 4., vagy június 5. Ha a hold nem látszik, akkor a böjti hónap 30 napig tart. Az ünnep kezdetét hivatalosan bejelentik a médiákban és a mecsetekben.

Szarajevói tartózkodásunk alatt több bajramot is megéltünk, semmivel össze nem hasonlítható élmény volt. Amikor kiköltöztünk, fogalmam sem volt az iszlám ünnepekről, tradíciókról, így a ramadanról, a bajramról sem.

A bajram hagyományosan három napig tart, A boszniai újságok, internetes portálok már napokkal előtte tájékoztatnak az ünnep első napjának hivatalos programjáról. A központi ünnepség helyszíne hagyományosan a szarajevói Gazi-Husrev bég dzsámi. Itt tartották az ünnepet indító hajnali közös imát 05.44-kor. Ezután különböző iszlám vallási közösségeknél tartanak közös ünnepeket, este hivatalos fogadásokat.

A három nap a szeretet, a családok, a barátok, a rokoni találkozók ünnepe. Az első napon látogatják egymást a családtagok, rokonok, a második nap a háborúban elhunytak – a sehidek – emléknapja. Ilyenkor sokan látogatnak ki a temetőkbe, a politikusok, közéleti személyiségek a hősi halottak hozzátartozóival, árváival találkoznak, megajándékozzák őket.

Az ünneplés óriási, díszkivilágításban csillog minden, hatalmas molinókon köszöntik az ünnepet, városszerte bálokat, tűzijátékokat rendeznek. Az üzletekben hatalmas a tolongás és nem csak élelmiszert vásárolnak. A férfiak gyakran ékszereket ajándékoznak családjuk nőtagjainak. Ilyenkor Szarajevóban ismét megjelennek az ékszerészek kirakataiban a súlyos, hatalmas aranyláncok, gyűrűk, karkötők, a keletiesen agyoncifrázott ékszerek és vásárolnak is belőlük szép számmal. Nem egyszer voltam tanúja, hogy egy férfi 800-900 eurós nyakláncot vásárolt.

A fiatalok is nagyon készülnek, sok-sok bulit tartanak a városban, egyikből mennek a másikba, egész éjjel mulatnak. A lányom ugyan csak tiszteletbeli muzulmán volt, de teljesen magától értetődőtt, hogy az osztálytársaival tart a közös ünneplésekre.

Boszniában nagyon érdekes szokás, hogy minden ünnepen, legyen az állami, vagy vallási, intézmények, vállalatok, politikai pártok az újságokban köszöntik a hívőket. Az egyik országos napilap külön mellékletben jelenteti meg az ilyen témájú hirdetéseket. Az idő múltával ezek az üzenetek most már az interneten is megjelennek.

Bajramkor senki nem maradhat éhen. Az iszlám öt alappilérének egyike a kötelező adakozás, a Korán előírja, hogy ételedet meg kell osztanod a családtagjaiddal, barátaiddal és azokkal, akik nélkülöznek. Mi a négy év alatt nagyon el voltunk kényeztetve, nagyon sok barátunktól, ismerősünktől kaptunk kóstolókat, édességeket, és természetesen baklavát is.

Országonként különböző szokások vannak, de általánosságban elmondható, hogy a muzulmánok az ünnepre imádkozással, új ruhák, ajándékok vásárlásával készülnek. Mivel az öltözet fontos jelképe az ünnepnek, sokan hagyományos ruhákban öltöznek, amit más alkalmakkor nem viselnek, míg mások új ruhával ünnepelnek.

Az ünnep első napján az önkéntes böjt nem engedélyezett.


Categories: Nyugat-Balkán

A szarajevói Rómeó és Júlia története

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 18/05/2019 - 19:22

Egy háború ártatlan, civil áldozatai értelmetlenek és elfogadhatatlanok, de még ezek között is van olyan eset, ami a többinél jobban megrázza az embereket. A boszniai háború egyik legszívszorítóbb története két fiatal 1993. május 18-i erőszakos halála, ami az egész világot megdöbbentette. Huszonhat évvel ezelőtt ezen a napon délután 5 órakor halt meg Szarajevóban a Vrbanja hídon Boško Brkić és Admira Ismić.

A CNN nevezte őket először szarajevói Rómeó és Júliának, bár itt a két család nem állt viszályban egymással. Ellenkezőleg. Egy igazi, romantikus szerelmi történet volt az övéké. Mindketten 1968-ban születtek és 1984-ben a szarajevói téli olimpián ismerkedtek meg. Boško szerb volt, Admira bosnyák, de ez semmi akadályt nem jelentett sem nekik, sem a szüleiknek. Nagyon különbözőek voltak: Admira szerette a motorokat, tudott autót szerelni, kicsit vad volt, Boško csendes, nyugodt, mosolygós fiatalember.  

Boško szülei a hetvenes években költöztek Szarajevóba. Apja mérnök, édesanyja vegyész volt. Volt egy fiútestvére. „Úgy neveltem a fiúkat, hogy nem esett szó vallásról és nemzetiségről. Soha nem mondtam nekik, hogy ők szerbek, hogy mások horvátok, vagy muzulmánok. Admirara sem úgy néztem, mint egy muzulmán kislányra, mint egy tőlünk különbőzőre. Úgy fogadtam el, hogy ő az a lány, akit az én fiam szeret, és akit én is szeretek”- mondta a mama az 1994-ben forgatott kanadai dokumentumfilmben.

Admira szülei úgyanígy gondolkoztak, jóváhagyólag fogadták legidősebb lányuk kapcsolatát. „Első naptól tudtuk és nem voltunk ellene. Örültünk neki, mert a fiú nagyon szimpatikus volt. Megszerettük és eszünkbe sem jutott elválasztani Admirától” - mondta az édesapa. Az egész családban teljesen természetes és mindennapos volt a „vegyes” házasság. Admira húga azt mondta, számára Boško nem egy szerb volt, hanem egy fiútestvér, akit mindig szeretett volna.

Boško és Admira élték a jugoszláv tinédzserek mindennapi tipikus életét, a fiú 1986-ban letöltette kötelező katonai szolgálati idejét Szerbiában, és kapcsolatuk azt is túlélte. Minden nap írtak egymásnak. Tizenegy hónap elteltével ismét együtt voltak, Admira közgazdasági egyetemre járt, Boško olasz konyhai felszereléseket árusító üzletet nyitott.

A mélyben megbúvó gyűlölet azonban lassan a felszínre tört. 1989-ben Rigómezőn (Kosovsko polje)   Slobodan Milošević  hatszázezer ember előtt beszélt Nagy-Szerbia megalakításáról. Két évvel később Horvátország bejelentette függetlenségét. Szarajevóban az emberek reménykedtek, hogy nem lesz háború. 1992. április elején azonban elkezdődött, de ennek ellenére is mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon hamar vége lesz.

                                        Kosovsko polje 1989 

Boško édesapja még a háború előtt meghalt, a lakást, ahol a család 25 éve élt, bombatalálat érte, gránátokkal lőtték azt is, ahova átköltöztek és az édesanyja úgy döntött, hogy elmennek a városból. Kétségbeesésében az egyetlen személyhez fordult, aki segíteni tudott ebben, idősebb fia barátjához, aki történetesen muzulmán volt. Ismet Bajramović Ćelo bosnyák katona volt, a boszniai háború és különösen a szarajevói ostrom alatt kulcsszerepet játszott a város védelmében a háború kezdetén. Jó kapcsolatokat ápolt szervezett bűnözői csoportokkal, ugyanakkor a szarajevói városi katonai rendőrség vezetője is ő volt. Ő segített az anyukának és nagyobbik fiának elhagyni a várost és megígérte, hogy vigyázni fog Boškora, aki nem ment velük, mert nem tudta volna otthagyni Admirát.

A fiatalok 1992 őszén beköltöztek Boško szüleinek lepusztult lakásába. A fiút zavarta, hogy nincsenek összeházasodva, de Admira nem akarta a média vegyes házasságok iránti erőteljes érdeklődése miatt. Szerb szomszédasszonyuk szeretettel emlékezik rájuk: „Boško hordott nekem vizet, segítettünk egymásnak. Volt egy fafűtéses tűzhelyem, közösen sütöttünk kenyeret, együtt ettük meg, együtt voltunk sokszor késő éjszakáig.”

Időközben Boško addig elválaszthatatlan barátja átszökött a „másik oldalra”, ahol egyes hírek szerint információkat adott át, és a fiú ott maradt a városban, mint az ellenség legjobb barátja. És akkor Boško számára egy szörnyű időszak kezdődött. Volt, hogy megdobálták kővel, Ćelo védte meg. Azt mondta, a fiúnak el kell mennie a városból. „Veszélyben volt és én nem lehettem mellette minden pillanatban.” És elkezdte megszervezni a fiatalok útját, hogy elhagyhassák a várost. A közvetítésével a két szembenálló hadsereg között megállapodás született, hogy a fiatalokat átengedik a bosnyákok által ellenőrzött oldalról Grbavica kerületbe, a szerbek által ellenőrzött részre, ahonnan el tudják hagyni Szarajevót. Admira elment a szüleihez elköszönni. Ezt a levelet hagyta édesanyjának:

„Drága anyu,

mi este elmegyünk. Minden, ami történik, Isten akarata. Felhívlak, ahogy megérkeztünk. Aggódom érted. Beszéltünk róla, ha vége a háborúnak, visszajövünk és minden olyan lesz, mint előtte. Amikor még nem volt háború. Ne aggódj értem, te vigyázz magadra, úgy nekem is könnyebb lesz. Nagyon szeretlek, a te Amirád.”

1993. május 18-án elindultak. Egy amerikai riporter, Kurt Schork, aki a tragikus szerelmi történetet a Reutersen keresztül közvetítette a világnak, azt írta, hogy mindkét fél beleegyezett abba, hogy engedje át őket a demarkációs vonalon.    

„Boško és Admira legfeljebb 500 métert mentek a Miljacka folyó jobb partján, a katonák mind a két oldalról figyelték őket. Átmentek a bosnyák fél által ellenőrzött vonalon és elindultak a szerbek által ellenőrzött Grbavica kerület felé a Vrbanja hídon, és akkor lövés dördült” – írta a tudósító.

A mesterlövész először Boškot lőtte le, aki azonnal meghalt. A második golyó találta el Admirat, aki bár halálos lövést kapott, arra még volt ereje, hogy odamásszon Boškohoz, átölelte és meghalt.

                                       A kép, ami megrázta az egész világot

Ćelo állítja, hogy azt mondta Boškonak, meg kell várniuk, amíg besötétedik, mert át kellett menniük a középső zónán (ez volt a Vrbanja híd), ahol volt négy-öt katona, a rendőrség speciális egységétől, rendőrök, a horvát védelmi hadsereg katonája… Ott volt Dino Ćapin, a horvát egység parancsnoka, aki a boszniai hadseregben szolgált, és egy közeli tetőről nézte őket. Egy másik katona emlékezett, hogy kéz a kézben futottak és ugráltak. Ahogy elértek a kereszteződéshez, csak a lövés hallatszott. „Nehéz erről beszélni. Szerettem mind a kettőjüket. Sajnálom, hogy nem hallgattak rám…” - mondta Ćelo.

A városból az egyetlen kiút a Vrbanja hídon (mai neve Suad Dilberović és Olga Sučić híd) át vezetett és ők ketten bíztak a barátaikban, akik között többen voltak olyan pozícióban, hogy garantálták, képesek lesznek biztosítani, hogy elhagyják a várost. Bíztak benne, hogy a két fél tiszteletben tartja a megegyezést.  

Nem így történt. Valaki lőtt, és ők egymást átölelve meghaltak a hídon. A kép bejárta az egész világot. Nyolc napig hagyták őket feküdni a senki földjén. Admira szülei kép nap után tudták meg, hogy meghaltak, szerették volna őket eltemetni, de nem engedték őket oda. Senki nem nyújtott segítséget a szülőknek, az UNPROFOR sem. A két szembenálló fél nyolc napig vitázott azon, hogy ki vigye el a holttesteket, egymást vádolták a halálukért. Mert nem volt oka. Nem volt logikus. Nyolc nap után a szerb rendőrség, ahogy a parancsnok bejelentette a tv-ben, „emberiességből” elvitte a holttesteket. A szerb katonai hullaházban a 250. és a 251. sorszámon vannak nyilvántartva. Elutasították a család kérését, hogy Szarajevóban temessék el a fiatalokat, Lukavica katonai temetőjében temették el őket.

Rögtön a háború után 1996-ban újratemették Boško Brkićot és Admira Ismićet. Szarajevóban a Hősök temetőjében nyugszanak közös sírban.   

Ma sem világos, hogy miért lőtték le őket.  Soha nem derült ki, melyik oldalról lőttek, mert soha nem indult vizsgálat. Soha senkit nem vádoltak meg, a gyilkosukat soha nem büntették meg.  

A szarajevói Rómeó és Júlia címmel 1994-ben a PBS’s Frontline, a National Board of Canada, a Canadian Broadcasting Corporation és a WDR Germany koprodukciójában dokumentumfilmet készített John Zaritsky.

 

fotó: radiosarajevo.ba, slobodnadalmacija.hr


Categories: Nyugat-Balkán

Hogy kezdődött a háború a mi utcánkban?

Balkáni Mozaik Blog - Thu, 02/05/2019 - 13:16

A délszláv polgárháború már hónapokkal korábban elkezdődött, de a szarajevóiak többsége ezen a napon, 1992. május 2-án érezte meg teljes valójában. 

1992. május 2. Anyu születésnapja volt – az ötvenötödik. Azon a reggelen, először a szarajevói tüntetés óta, ahol meghalt Suade Dilberović és Olga Sučić, szélesre tártam az erkélyajtót az Alipasino Polje kerületi lakásunkban. A szobát betöltötte a lentről jövő frissen levágott fű illata.

Habár tudtuk, hogy semmi nem ugyanaz, mint korábban és többé nem is lesz, úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Így eljött a volt sógornőm, aki korábban elvált a bátyámtól, de a régi szokások szerint a lányával jött megköszönteni születésnapján az anyukámat. Virágot is hoztak.

A kamrából, ami anyunak köszönhetően úgy fel volt töltve, mintha százéves háborúra készülne, kivettem a születésnapi torta hozzávalóit. Őrült voltam. Igaziból, ha jól utána gondolok, már őrült voltam, de úgy tettem, mint aki normális. Ezért azt hiszem jócskán pazaroltam a kakaót, csokoládét, lisztet, cukrot.

És anyu is úgy tett, mintha minden normális lenne. Kávét főzött, üdítőt öntött nekem.

És a bátyám is úgy csinált, mint aki normális, azt javasolta, hogy menjünk ki az épület előtti kis kertbe, terítsünk le egy pokrócot és ott együk meg a tortát, igyuk meg a kávét.

Bementem kikapcsolni a tv-t. A képernyőn a TV SA logóval az volt olvasható: „Kérjük, idegenekkel való összecsapásban kerüljék a fegyverek használatát.” Csak álltam a távirányítóval a kezemben és bámultam ezt a mondatot. Nem értettem, kik vannak idegenekkel ellentétes oldalon? Tudtam, hogy a szerb félkatonai csoportosulások és a Jugoszláv Néphadsereg azok, akik a konfliktust okozták, de kik a másikak? Nem volt világos. Ezek mi lennénk? De hát mi nem állunk vitában! Mi nem csaptunk össze! Vagy ennek a mondatnak a kiötlője azt a logikát követte, hogy ha valaki valakinek ellentmond, akkor az automatikusan konfliktusba kerül? Ez a magyarázat tűnt nekem logikusnak. De aggódtam, mi lesz azoknak a vitáknak a vége, ahol a felek nem látják a TV SA képernyőjét, mert mondjuk az erdőben, vagy a mezőkön vannak, és ott nincs tv, nem tudják elolvasni?

Úgy éreztem, még inkább megbolondulok, inkább kikapcsoltam a tévét és a családdal lementem a kertbe.

xxx

Leterítettük a pokrócot, kivittük a tortát, a kávét, az üdítőt. Találkoztunk a „kedves szomszéddal”, ahogyan a második emeleti lakót hívtuk. Nem tudtuk a nevét, de mivel mindig kedvesen köszönt és tartotta nekünk a liftajtót, segített a cekker cipelésében, ha vásárlásból jöttünk, nekünk teljesen megfelelt, hogy ő a „kedves szomszéd”.

Hívtuk, jöjjön, az anyu születésnapját ünnepeljük. Leült közénk, evett velünk a tortából. A legkékebb szeme volt, amit valaha is láttam. És ugyanolyan színű inge.

Hirtelen valami robbant. A bokrok megremegtek, a kávéscsészék csilingeltek… És robbant újra, meg újra… Talpra ugrottunk. A bátyám és a sógornőm felkapták a gyereket, aki sírva fakadt a robbanás hangjától és berohantak a házba. Anyu és én kiöntöttük a maradék kávét a fűbe és a tányérokat, mindet összefogtunk a pokróccal. Szaladtunk a ház felé, a pokrócban csörögtek a csészék és a tányérok.

xxx

Bekapcsoltuk a tévét. Már nem volt rajta az az üzenet. A Skenderijánál kiégett villamos képe volt, a bombázások képei, füst, lángok… volt egy kép, amin láttam, ahogy egy gránát becsapódik az épületbe, ahol rokonaink laknak.

Amelát, így hívják a bátyám kislányát, bevittük a kisszobába és ott játszottunk vele. Anyu a maradék tortákat összeszedte és a mosogatóba dobta őket.

„A fenébe is, pont a születésnapomon” – mondta, és folytak a könnyei.

Átöleltem és hirtelen azt éreztem, hogy az anyukám – erős, bátor asszony, összement, mintha csak egy homokszemcse lenne, amit a vihar elsodor.

Magamhoz szorítottam, megpusziltam és a válla fölött a tévét néztem.

A sógornőm a padlón ült, a szeme tele volt félelemmel, nézett a semmibe, ide-oda ingott, mintha transzban lenne és csak azt ismételte: mi lesz a gyerekkel? Mi lesz a gyerekkel…?

xxx

Egy gránát zúgott el az épület felett. Egy második, egy harmadik… Az üvegek remegtek, mi a padlóra hasaltunk. Robbanások újra és újra. Rohantam a WC-re.

Foglalt volt!!!

Végre sorra kerültem. Amíg a WC-n ültem, hallottam, hogyan zubog a víz a többi lakásban alattunk és felettünk. A szomszédok is féltek.

Könnyebb volt, hogy nem vagyok egyedül, aki fél. Aztán hirtelen, nehezebb is – mert mindannyian félünk.

Ki fog minket, és hogy fog megvédeni, ha mindenki fél? – gondoltam.

Lehúztam a WC-t.

A bátyám még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne, megpróbált minket megnevettetni.

„Na, ennyi, vége ennek a sz@rnak”- mondta.

„Nem, nem, csak most kezdődött”- válaszolta az anyu.

xxx

És tényleg elkezdődött. A sógornőm és a kislánya nálunk maradtak a következő néhány napban, mert a házukat, csak tíz villamosmegállónyira tőlünk, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.

Azokban a napokban a területi védelmi tanács letartóztatta a "kedves szomszédot". Megtudtuk, hogy Radonak hívják, és a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muzulmánokról, akiket likvidálni kellett. Az utolsó, a tizenhatodik emeleten kezdve sorban lefelé. Mi az ötödiken laktunk.

Snježana Mulić-Softić: 1992. május 2 . Szép, napsütéses nap volt c. könyvéből


Categories: Nyugat-Balkán

Az első pilóta, aki elsüllyesztett egy tengeralattjárót

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 28/04/2019 - 13:18

Történelmi tanulmányaimból tudom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának jelentős haditengerészeti flottája volt rombolókkal, tengeralattjárókkal, híres haditengerészeti akadémián képezték a tiszteket Fiuméban, de bevallom, azt nem tudtam, hogy hidroplan egysége is volt. Egyik neves pilótája volt az I. világháborúban a szerb Dimitrije „Mita“ Konjović.

Dimitrije „Mita“ Konjović egy ismert zombori család szülötte, 1888. december 29-én született a közeli Stanišić faluban egy négy fiúgyermekes család második gyermekeként. Apja a helyi szerb általános iskolában tanított, idősebb bátyja ismert zeneszerző, Petar Konjović, nagybátyja neves vajdasági szerb festőművész, Milan Konjović.

Tehetségének köszönhetően 1903-ban ösztöndíjat kapott a nagy tekintélyű rijekai haditengerészeti akadémiára. Az ösztöndíjat egy gazdag szerb nemesasszony, Jelena Ostojić Zozuk 1864-ben létrehozott alapítványa ítélte neki. Az alapítvány egy-egy bácskai szerb fiatalt támogatott az akadémia minden évfolyamán.

                                               Dimitrije „Mita“ Konjović Kumborban 

Az akadémia után navigációs tisztként hadihajókon szolgált a Földközi-tengeren, pilóta kiképzése 1914-ben fejeződött be, a császári és királyi haditengerészet hidroplánjaival az észak-adriai térségben repült.

1916 elején korvettkapitány lett és kinevezték az Adria középső és déli részén lévő osztrák-magyar hidrobázisok parancsnokának. A Kumborban állomásozó hidroplán egység parancsnokaként az ellenséges hajók, tengeralattjárók bombázása volt a feladatuk, de az „ellenség” között ott voltak a sajátjai, a szerbek is. Ez súlyos lelkiismereti problémát jelentett számára.                        

1916. januárban parancsot kapott olasz és francia hadihajók bombázására az albániai Šenđin kikötő (olaszul San Giovanni di Medua) közelében, amiken visszavonuló szerb katonák voltak. Észrevette, hogy közöttük sok civil is van, és úgy döntött, hogy nem támadja meg, a bombák a tengerbe csapódtak. Nem tudhatta, hogy ezzel megmenekült a szerb és délszláv írásos emlékek egyik legnagyobb kincse, a legrégebbi illusztrált szerb könyv, az 1180-ból származó Miroslav evangélium, amit az egyik hajón rejtettek el. Parancsba adta a pilótáinak, hogy nem bombázhatnak hajókat, amik szerb katonákat és civileket szállítanak Olaszországba és Korfura.

                      A Foucault tengeralattjáró személyzetének mentése 

1916. szeptember 15-én egy másik hidroplánnal a Foucault francia tengeralattjárót támadták a Kotori-öböl közelében. A tengeralattjáró súlyosan megsérült, fel kellett emelkednie a felszínre, és a parancsnok elrendelte a hajó elhagyását. Akkor a két támadó repülő leszállt a vízre és felvették őket. A menekülő tengerészek fürtökben lógtak a repülőn. Időközben a Kotori-öbölből elindult egy romboló, ők vették át a legénységet, míg a tiszteket Konjović gépe vitte a szárazföldre. A Foucault teljes személyzetét kimentették. „Aznap este a háború lovagiassági szabályai szerint megittak egy koktélt a francia tisztekkel, ami után hadifogságba kerültek”- mesélte egy televíziós műsorban Konjović fia. Ez volt az első repülőgép által elsüllyesztett hadihajó a hadviselés történetében. 1968. február 14-én a Francia Tengeri Mentők Egyesülete a centenáriumi megemlékezésük alkalmával, 52 évvel az eset után Dimitrije „Mita“ Konjovićot a tengeri csatában mutatott bátorságáért, emberségéért kitüntette.

                                 Konjović és egy L59-es hidroplán

A központi hatalmak elveszítették a háborút, IV. Károly 1918. október 30-án elrendelte a flotta átadását a megalakulóban lévő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, ezzel a császári és királyi légierő sorsa is megpecsételődött. Dimitrij „Mita“ Konjović fregatt kapitány a Kotori-öbölben állomásozó teljes flottát átadta és ezután belépett a délszláv királyi hadseregbe. Újvidékre, a folyami flottához vezényelték. 1922-ben tagja volt annak a katonai delegációnak, ami vadászgépeket vásárolt a hadseregnek. A királyi hadsereg tagjaként részt vett nemzetközi repülési kongresszusokon.

1923-ban leszerelt és Újvidéken testvéreivel és barátaival megalapította az első szerb repülőgép-autó-és gépipari gyárat, az Ikarust. A kis gyárat néhány év múlva Zimonyba költöztették, ahol jelentős fejlődésnek indult. Kezdetben hét munkása volt, a II. világháború kitörésekor háromezren dolgoztak ott, 477 repülőgépet – a Jugoszláv Királyságban gyártott összes repülőgép közel felét - gyártottak, amikből kilenc típus hazai konstrukció volt, nyolc pedig licence. Konjović, a gyár igazgatója és tulajdonosa a Jugoszláv Királyság egyik leggazdagabb embere volt. Ő maga tesztelte minden, a gyárban készült repülőgépet.

                             Az Ikarus gyár tulajdonosa a II. világháború előtt 

1941-ben a németek az elsők között tartóztatták le és a banjicai koncentrációs táborba hurcolták. Egy hónappal később egykori fiumei akadémiai társa, aki akkor a Wermacht szolgálatában állt, a régi barátságukra tekintettel közbenjárt az érdekében és szabadon engedték. A háború végéig nem ment be a gyárba, amit németek foglaltak el. A család az értékeik eladásával vészelte át a háborús éveket, a Steinway zongorát egy tehénért cserélték el.

A háború után megszervezte az Ikarus gyár újjáépítését, de hamisan megvádolták azzal, hogy együttműködött a német megszállókkal, így elkobozták a gyárát és teljes vagyonát. Az ipari műemlék Ikarus gyár épületét az építészek tiltakozása ellenére Új Belgrádban néhány éve lerombolták.

A vagyonelkobzás után Konjović a szerémségi Béska faluba költözött, ahol mezőgazdasági termelésből élt.

                                   A feleségével Béskán

„Apám kivételesen bátor és határozott ember volt, mindig vonzották a kalandok”-mondja a fia, Slobodan Konjović. – „Emellett rendkívül elvhű és precíz, pedáns ember volt. Minden hátramaradt dokumentuma katonás rendben van.”

Az Oszták-Magyar Monarchia haditengerészetének egyik I. világháborús hőse, később a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az egész Balkán légiközlekedési ipara létrejöttének egyik vezető személyisége, a II. világháború előtti Jugoszlávia egyik leggazdagabb embere 1982. január 5-én, 94 éves korában halt meg Belgrádban.   

 

fotók: ravnoplav.rs


Categories: Nyugat-Balkán

Bukarestben éltük meg Csernobilt

Balkáni Mozaik Blog - Fri, 26/04/2019 - 12:00

Nem gondoltam, hogy írni fogok róla, de egy repülős facebook csoportban tegnap valaki felvetette a kérdést, és eszembe jutott, mi hogyan éltük meg Cserbonilt.

1986. április 7-én érkeztünk meg további munkás éveink új helyszínére Bukarestbe, mi hárman egy két és fél éves gyermekkel. Laci dolgozott a repülőtéren, a városi irodában, neki jöttek-mentek a repülők, én egy rémes lakásfelújítás kellős közepén kerestem a helyemet a kis Ágival együtt. Nagy magyar kolónia volt akkor a román fővárosban, több mint száz család, de még szinte senkit nem ismertünk.

Április 27-én vagy 28-án kormányjárat érkezett. A tanácskozás többnapos volt, a gép a személyzettel együtt ott maradt a városban. 27-én este az akkori képviseletvezető vacsorán látta vendégül a személyzetet és minket is meghívott. (Most, hogy kutatok az emlékeimben, eszembe jut a felesége rosszalló arckifejezése, amikor karomban a lányommal becsöngettünk, és a kérdése: gyerekkel jöttetek? Mondjuk nem tudom mit képzelt, hova fogok tenni egy idegen városban egy bölcsis korút? )

A vacsora kellemes hangulatban folyt, ez azért nagyjából mindig így volt, mindig örültünk az otthonról jött vendégeknek, a haza híreknek, aztán egyszer csak a járat kapitánya megemlítette, hogy az észak felé repülő kollégái óriási felhőt láttak a radaron, a SAS pilóták is a Szovjetunió felől mozgó felhőről beszéltek, és azt mondják, hogy egy atomreaktorban robbanás történt. A képviseletvezető felesége teljesen kikelt magából, mert egyébként is rettenetesen rossz néven vette, hogy a Pestről érkezett malévesek egymás kezéből vették ki a szőke, göndörhajú, nagyon aranyos kis vendéglánykát, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a szovjet elvtársak már értesítettek volna mindenkit és ott különben sem történhet meg ilyen.

Pedig de. Csak nem tudtunk róla. Vagyis időben nem tudtunk róla.

Május 1-jén a magyar kolónia annak rendje és módja szerint megrendezte szokásos majálisát a Diplomata klubban, szinte mindenki kint volt, gyönyörű, napsütéses idő volt, ideális szabadtéri program. Ettünk, ittunk, aztán sötétedéskor hazamentünk. Késő este, ha jól emlékszem 10 óra körül dörömböltek a házunk kapuján, ott állt az MTI akkori tudósítója, hogy nem tud minket telefonon elérni, de jöjjünk azonnal a gyerekkel, mert a Poliklinikán jódot osztanak a külföldi gyerekeknek.

Azt sem tudtam, hogy mi az a Poliklinika, miért osztanak jódot a gyerekeknek, de a Gyuri nem tűrt ellentmondást, berakott minket az autójába és elvitt egy épületbe, ahol rajtunk kívül rengeteg külföldi volt, és megkaptuk mi is a jódtablettát, ami a sugárzás semlegesítésére szolgált. Illetve csak a gyerekek. Természetesen mi is beadtuk az Áginak, ugyanakkor még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt.

Aztán kiderült, hogy az a bizonyos atomreaktor valóban felrobbant, valóban akkor, amikor a Malév kapitány mondta, és az atomfelhő a légköri viszonyok miatt jelentős részben Románia felé mozgott.

Még a Ceausescu-féle híradások is arra szólítottak fel, hogy a gyerekeket ne vigyék ki az utcára, az ablakokat tartsák zárva és elrendelték az utcák, házak rendszeres mosását. Mi olyan kétemeletes házban laktunk – románok között -, ahol a ház fala borostyánnal volt befuttatva. Ezt a lakótársak naponta többször mosták slaggal, én bezártam a felújítás alatt lévő lakásba a két és fél éves gyereket, még a teraszra sem engedtem ki, azt hiszem néhány napig bírtam ezt az őrületet, aztán abbahagytam.

Saját magunknak nem kértünk jódtablettát, bár a gyerekek után már korlátozott számban a Poliklinikán lehetőség lett volna rá. A Poliklinikára egyébként különböző országok szállítottak gyógyszereket, hogy a kiküldötteik ne kerüljenek hirtelen bajba, de közben az ott dolgozók – önhibájukon kívül – sokszor azt sem tudták, hogy egyes gyógyszerek mire alkalmazhatók és mivel együtt adhatók vagy éppen nem adhatók.

Egyes kolóniabeliek között kifejezett pánik tört ki, odáig menve, hogy az egyik diplomata felesége az éjszaka kellős közepén hisztériásan ordítozott a férjemmel a telefonban, hogy azonnal szervezze meg, hogy a Malév különgéppel jódot hozzon ki a magyaroknak. Szerencsére ennél a férjem is és a nagykövetség is sokkal józanabb volt, még az ötlet felvetéséig sem jutott el a hangneme miatt javaslatnak sem nevezhető követelés.

Az évfordulók mindig alkalmasak egy kis visszaemlékezésre, elfelejtett történések felelevenítésére. Ez az évforduló nem a kellemes emlékek közé tartozik.


Categories: Nyugat-Balkán

Bob Stewart ezredes visszaemlékezése a boszniai Ahmićiben történt mészárlásra

Balkáni Mozaik Blog - Mon, 22/04/2019 - 17:06

A délszláv háborúk során a legtöbb szó a szerbek horvátok, bosnyákok, albánok elleni harcáról szól, kevesebbet beszélünk a horvát-muzulmán háborúról. A közöttük 1992 nyarán kirobbant fegyveres konfliktus újabb fordulatot hozott a polgárháborúban. Egyik közvetlen előzménye a Vance-Owen béketerv, amit a horvátok elfogadtak, a bosnyákok viszont elutasítottak. Az 1994-es kiegyezésig, amikor Washington közvetítésével létrehozták a bosnyák-horvát föderációt, rengeteg szenvedésen ment át mindkét nép.

A legtöbbet említett és egyik legfájdalmasabb veszteség a mostari Öreg-híd lerombolása volt, amit 1993. november 9-én a horvát hadsereg a Neretvába ágyúzott, de nem kímélték a civil lakosokat sem. 

Szarajevó történeti múzeumában egy 26 évvel ezelőtti véres mészárlásra emlékeztek Bob Stewart brit ezredes, politikus részvételével. 

1993. április 16-án Közép-Boszniában a Horvát Védelmi Tanács (HVO) 4. hadosztálya és a „Jokerek” különleges egység reggel 5.30-kor megtámadta az Ahmićiben élő bosnyák lakosokat. Három oldalról támadtak, a szabadon hagyott út végén katonák vártak és lőtték menekülőket. Körülbelül 5-10 fős katonai csoport házról-házra járt, gyilkolt és gyújtogatott. 116 bosnyák civilt gyilkoltak meg, a hágai nemzetközi törvényszék adatai szerint az áldozatok között volt 32 nő és 16 gyerek. A legfiatalabb egy három hónapos baba volt. A mai napig nem találták meg minden áldozat holttestét. A falut feldúló katonák a két helyi mecsetet felrobbantották.   

                        Ahmići (fotó: Giles Penfound)

A tömeggyilkosságot az ENSZ brit békefenntartó csapata fedezte fel Bob Stewart ezredes vezetésével.

Bob Stewart gazdag katonai és háborús tapasztalatokkal rendelkező kipróbált katona volt. Hét turnusban szolgált Észak-Írországban, ahol egy éjszaka bombatámadás érte az egységét és 140 emberéből egyetlen éjszaka alatt hat embert elveszített és 35 sebesültjük volt. Ez 1982-ben történt, amikor 32 éves volt. Ezen az eseten kívül is számtalan háborús helyzetben állt helyt, de azt mondja, ami Ahmićiben történt, az más volt. 

Azon az 1993. áprilisi napon Bob Stewart nem hitte el, hogy a kapott információk valósak, ezért úgy döntött, hogy utána jár és személyesen győződik meg a helyszínen. Amit Ahmićiben látott, azt soha nem fogja elfelejteni. Ma is úgy véli, ott népirtás történt, mert a támadás csak és kizárólag bosnyák muzulmánok ellen irányult, a faluban élő horvátokat nem érte támadás. Katonai szempontból Ahmići nem volt célpont, a cél az emberek megölése volt. „Ott a katonaság direkt a civilek ellen intézett támadást. El tudom fogadni, ha katona öl meg katonát, de azt nem, amikor hivatásos katonák lőnek és gyilkolnak fegyverteleneket, nőket és gyerekeket”- mondta. 

Az ezredes bizonyítani nem tudja, de úgy gondolja, hogy az akciót a HVO speciális egysége vezette, mert nehezen fogadható el, hogy a helyi HVO egységek ilyen mészárlást véghezvittek volna. Azt mondja, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ezek az emberek olyan helyzetbe kerüljenek, hogy legyilkolják a barátaikat, szomszédjaikat.

Stewart találkozott a „Jokerekkel” is április 22-én, automata fegyverekkel támadták a gépkocsiját, de nem válaszoltak a provokációra, mert ahogy emlékezik, „akkor az én küldetésem nem az volt, hogy velük foglalkozzak, hanem, hogy Ahmićiba menjek.”

A brit kormány részéről többször is felmerült, hogy visszavonja békefenntartó csapatait, mert a háború közepén is úgy látszott, hogy semmire nincs befolyásuk, de az Ahmićiben látottak megerősítették az ezredest és a katonáit is abban, hogy nem mehetnek el, meg kell védeni az embereket. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a visszavonulási parancs soha nem érkezett meg Nagy-Britanniából, „mert nem tudom, akkor mit csináltam volna. Nem akartam elhagyni Boszniát, mert éreztem, hogy a munkámat nem végeztem el.”

Sokakban akkor is és később is felmerült, mi a magyarázata annak, hogy az ENSZ csapatai soha nem vettek részt a háborús eseményekben? Különböző borzalmaknak voltak kitéve, és mindig „semlegesnek” látszottak. Stewart ezredes elmondta, hogy az ő csapata részt vett fegyveres összetűzésekben. Fehér páncélozott járműveikkel álltak a harcoló felek közé amolyan ütköző zónának, de nem egy esetben tüzet is nyitottak, különösen akkor, ha úgy vélték, hogy civilek vannak veszélyben. Ha azt látták, hogy emberek rekedtek háborús zónában, felvették őket a kocsijaikba és biztonságos helyre vitték. De nem mindenki tette ezt.

                   Bob Stewart ezredes a katonáival

Érdekes és elgondolkoztató, amit az ENSZ csapatokról mondott: „A nemzetközi csapatok különbözőek voltak. Az én katonáim, kanadaiak és franciák, jók voltak. Az ukránok, egyiptomiak nem. Mivel a boszniai muzulmánok veszélyben voltak, állandó támadás alatt, vártam katonákat az arab országokból. Hol voltak az arabok? Folyton a Nyugatot és Nagy-Britanniát hibáztatták, hogy nem akadályoztuk meg a háborút, de hol voltak az arab országok, ők miért nem küldték a katonáikat az ENSz kötelékbe, hogy megvédjék az embereket? Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sok muzulmánt mentettünk meg, amire én azt válaszoltam, hogy sok embert mentettünk meg függetlenül attól, hogy muzulmánokról, horvátokról vagy szerbekről van szó. Mert az ártatlan ember, az ártatlan ember.”  

Bob Stewartot többször tanúként hallgatták meg Hágában. Háromszor tanúskodott boszniai horvát katonatisztek ellen, egy esetben, a bosnyák hadsereg parancsnokának, Enver Hadžihasanovićnak perében a védelem tanúja volt. Hadžihasanovićot a bíróság bűnösnek mondta ki, mert nem gyakorolt megfelelő felügyeletet a mudzsahedek felett, így azok szinte kontroll nélkül működhettek. Az ezredes akkor is és most is azt állítja, hogy a boszniai hadseregnek nem volt ellenőrzése a Közép-Boszniában állomásozó mudzsahed egységek felett, nem tartoztak a bosnyák hadsereg felügyelete alá. „A mudzsahedek azért jöttek, hogy gondot okozzanak. Hadžihasanović elítélése politikai döntés volt, mert el akartak ítélni egy bosnyákot is”-mondta.

Az Ahmićiben elkövetett gyilkosságért a hágai bíróság hat embert ítélt el összesen 95 év börtönre, a parancsnok Dario Kordićot emberiség ellen elkövetett bűnök miatt 25 évre. Egy ausztriai börtönben letöltötte büntetésének kétharmadát, kb. öt évvel ezelőtt szabadult. Kordićot sújtották a legsúlyosabb büntetéssel a horvátok és a bosnyákok közötti háborúban elkövetett bűncselekményekért. A nemzetközi bíróság a „Jokerek” különleges egység három tagját is 8-20 év közötti börtönbüntetésre ítélte.

                                    (fotó: Giles Penfound)

A brit békefenntartó egységgel együtt ment a faluba Giles Penfound, az angol hadsereg hivatásos fotósa, akinek az volt a feladata, hogy a brit UNPROFOR egység akcióit dokumentálja. „Megdöbbentem és meglepődtem, hogy emberek képesek ilyet tenni”- mondta egy korábbi interjúban.

A minden évi megemlékezés fontos, hogy ne feledjük, mire képes a gyűlölet, mire képes a megosztottság.  

 

 


Categories: Nyugat-Balkán

Férje mellé temették Milosević özvegyét

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 21/04/2019 - 14:48

A balkáni háborúk kitörésének, az évekig tartó véres öldöklésnek, a gyűlöletbeszédnek, a rossz értelemben vett nacionalizmusnak, az emberek egymás elleni hergelésének kulcsfigurája volt Slobodan Milosević, és nem különben a felesége, Mirjana Marković.  Slobodan Milosevićet évekig tartó diplomáciai tárgyalások, a nemzetközi közösségek nyomására 2001.április 1-jén Belgrádban letartóztatták és június 28-án átadták Hágának, ahol a Nemzetközi Bíróságon Koszovóban és Horvátországban elkövetett háborús bűnökért, boszniai népirtásért emeltek vádat ellene. A tárgyalás ideje alatt, 2006. március 11-én a scheveningeni börtönben meghalt.

Felesége, Mirjana  a két gyerekükkel elhagyta az országot és az elmúlt 16 évben Oroszországban élt, ahol 2006-ban politikai menedékjogot kapott. 77 éves korában, április 14-én vasárnap halt meg Moszkvában tüdőgyulladás okozta szövődményben. A moszkvai búcsúztatóján részt vett a fia, Marko és a szerb nagykövetség dolgozói, majd az urnát pénteken Szerbiába szállították.

Mirjanak kérésének megfelelően a férje mellé temették el Požarevacon április 20-án. A szertartáson részt vettek a család Szerbiában élő tagjai, a szerb pravoszláv egyház, egykori miniszterek, politikusok. A belgrádi kardiológiai intézet főigazgatója mondott beszédet. Többek között ezeket a mondatokat:

„Slobo és Miro, soha nem vesztettétek el tiszteletünket, rátok Szerbiának mindig emlékeznie kell. Senki nem fizetett nagyobb árat a szabadságért, mint ti. Slobodan Milosević nagy szerb vezető volt, a történelem ítélőszéke Mirjana Marković nevéről is le fogja törölni a sarat. A történelem csak növelni fogja dicsőségeteket.”

Montenegró egykori elnöke, a Jugoszláv Szocialista Köztársaság volt miniszterelnöke, Momir Bulatović olvasta fel Mirjana lányának, Marijának a levelét: „Sajnálom, hogy úgy döntöttél, hogy apa mellett leszel, ahol mi Markoval sosem leszünk. Örülök, hogy már nem olvashatod, miket írnak rólunk április 14. után.” Marija Marković kérte, de nem kapott engedélyt, hogy részt vehessen anyja temetésén. Az urna elhelyezésekor a Moszkva parti esték című orosz dal szólt.

Mirjana Marković 1942. július 10-én született Požarevacon. A gyerekkora nemcsak a háború miatt volt traumatikus. Édesanyja partizán volt, akit a nácik 1942-ben elfogtak. A kínzások hatására titkokat adott ki, és több adat is arra mutat, hogy kiszabadulása után az apja, vagyis Mira nagyapja megparancsolta a lánya megölését árulás miatt, amit végre is hajtottak. Mira és Slobo még tinédzserként ismerkedtek meg a középiskolában 1958-ban. A középiskola után szociológiát tanult a belgrádi egyetemen, abból is doktorált. Házassága Slobodan Milosević-csel negyven évig tartott.

A BBC szerint férje egyik legmegbízhatóbb, legbefolyásosabb tanácsadója volt annak 2001-es letartóztatásáig, szerbiai hívei a „Balkán nagyasszonyának” is nevezik, ami azért erős túlzás, bár kétségtelenül nagy hatással volt a kilencvenes évek Jugoszláviájára és ezzel az egész térségre.

Nem elégedett meg azzal, hogy a férje tanácsadója, támogatója legyen, saját politikai karriert is akart.  Egyik alapítója és első elnöke volt a Jugoszláv Baloldal Pártnak (JUL), ami 1994-2000 között koalíciós partnere volt a Milosević vezette Szerb Szocialista Pártnak (SPS).

Férje bukása és letartóztatása után 2003-ban elmenekült az országból, amit nagyban siettetett az ellene indított rendőrségi, ügyészségi vizsgálatok sora.  Politikai ellenfelei eltüntetésével, gyilkossággal, gyilkosságra felbujtással, cigarettacsempészettel, hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták.

Ivan Stambolić fia biztos benne, hogy apja megölése mögött a Milosević házaspár áll, és afelől sincs kétsége, hogy a házaspár felelős a „Dnevnog telegraf” tulajdonosának, Slavko Ćuruvija meggyilkolásáért is.

Ivan Stambolić szerb államfőt 2000. augusztus 25-én rabolták el, de csak a Zoran Djindjic meggyilkolt kormányfő gyilkosai utáni hajszában, hónapokkal később derült fény arra, hogy még aznap meggyilkolták és holttestét egy Újvidék melletti erdőben, egy meszesgödörben ásták el. Az emberrablást és a gyilkosságot az állambiztonsági kommandó (JSO), az úgynevezett „vörössapkás” osztag öt tagja hajtotta végre, egyenként 20 ezer márkáért. A vizsgálatot folytató ügyész azt mondta, hogy a gazdasági maffia, a titkosrendőrség, a hadsereg, az uralkodó rezsim hálózatának közepén a Milosević házaspár áll, akik az egész rendszert megszemélyesítik.

Vádat emeltek ellene hivatali hatalommal való visszaélés miatt is, konkrétan befolyását felhasználva utaltatott ki lakást unokája dadájának. Ezért a bíróság távollétében egy év börtönbüntetésre ítélte, amit nemrég a belgrádi fellebbviteli bíróság eltörölt és új eljárásra utasította az ügyészséget.   Ezzel összefüggésben azonban 2005-ben a szerb Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, mivel nem jelent meg a bíróságon.

2006-ban ellene és fia, Marko ellen indítottak eljárást a kilencvenes években folytatott cigarettacsempészés miatt. Az ügyészség feljegyzésében azt írta, hogy a csempészhálózatban Milosević felesége volt az egyik legfontosabb láncszem, mert neki elég volt egy telefonhívás a vámszervezet akkori vezetőjének, Mihály Kertésznek, és a cigaretta szállítmány akadálytalanul mozoghatott. Hivatalosan nem gyanúsították meg.

Mirjana Marković moszkvai életéről itt és itt is olvashat. 

 

fotók: blic.rs


Categories: Nyugat-Balkán

Három szultánt szolgált a boszniai származású nagyvezér

Balkáni Mozaik Blog - Fri, 19/04/2019 - 15:10

Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaság területén van egy kis falu, Sokolovići, ami több nagyvezért, pasát, béget adott az Oszmán Birodalomnak, mint bármelyik más település a Balkánon Ma már csak néhány lakosa van, az elhagyott házak között áll a többször is felújított dzsámi, amit Mehmed pasa építtetett az apja tiszteletére.

A Sokolović család egyike a boszniai történelemben meghatározó szerepet játszó legjelentősebb feudalista muzulmán családoknak. A 16. században a család több tagja is vezető pozíciót töltött be az Oszmán Birodalomban.

Sokolovići

A boszniai falucska leghíresebb szülötte Mehmed Sokolović pasa, aki 1505-ben Bajica Nenadić néven született, a történelmi források szerint szerb nemzetiségű volt. 15 éves korában elszakították a szüleitől, hajóval a mai Edirnébe vitték, ahol az oszmán hadsereg elit alakulatába, janicsárnak képezték ki, később taníttatták. Bevált gyakorlat volt abban az időben keresztény gyerekek begyűjtése és janicsárrá nevelése. Tanulni akkor privilégium volt, csak a Portához közelállóknak adatott meg a lehetőség. Mehmed Sokolović tanulmányai végeztével kezdetben a szultán személyes szolgája és fegyverhordozója lett, később a haditengerészet admirálisa, a török hadsereg katonai parancsnoka, Arábia és Bagdad hódítója. 1565-1579-ig három szultánt szolgált nagyvezérként: Nagy Szulejmánt, II. Szelimet és III. Muratot. Egyike volt a legfontosabb hivatalt betöltőknek a Birodalomban. Minden bizonnyal róla mintázták a Szulejmán sorozatban Ibrahim figuráját, aki többször is utal boszniai származására.

Mehmet pasa nagyvezér

Mehmed Sokolović a kor elismert irodalmára, tudósa volt, szülőfalujában mecsetet, vízvezetéket építtetett, de építkezett Belgrádban, Isztambulban, Aleppoban, Damaszkuszban, Mekkában, Medinában és a mai Magyarország területén is.  Az ő akaratából és parancsára építették 1571-1577 között a Drinán átívelő hidat, amit a Nobel-díjas Ivo Andrić Híd a Drinán c. regényéből is ismerhetünk. A híd ma a Mehmed Paša Sokolović nevet viseli, az UNESCO világörökség része.

 Híd a Drinán 

A híressé vált hídon kívül a nevéhez fűződik még három híd építtetése az akkori Bosznia területén: Trebinjén, Žepaban, a Kecske-híd Szarajevóban és egy Montenegróban, Podgoricában a Vezér-híd.

Az Oszmán Birodalom fennállásának 600 éve alatt 36 szultán uralkodott, akiket 210 nagyvezér szolgált, közülük 17 volt boszniai. Kiemelkedő helyet foglalt el Mehmed pasa, aki nem mellesleg a budai pasa hivatalát is betöltötte. Mehmed Sokolović a Birodalomba érkezés után a többiekhez hasonlóan fel kellett vegye az iszlám vallást, később a vallásáról így írt: „igaz muzulmán vagyok, a korábbi pravoszláv vallásomat az igazi hit előfutárának érzem”. Megtalálta magában a harmóniát és a folytonosságot.

Mehmed és Makarije Sokolović szobra Andrićgradban

Figyelemre méltó a Sokolović család keresztény vonala is. Mehmed pasa bátyja, Makarije Sokolović az alapítója és első szerb pátriárkája volt a Peč-i egyházkerületnek. A patriarchátus alapítását Mehmed paša Sokolović is támogatta, mert akkor a Porta engedélye nélkül az nem jöhetett volna létre.  

A Sokolovićok Mehmed pasa után még két nagyvezért, több mint 15 magas beosztású pasát (ma miniszternek felelne meg), és három szerb pátriárkát adtak.


Categories: Nyugat-Balkán

Istanbul Airport - a "nagy költözés" akció

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 07/04/2019 - 13:49

Lezajlott Isztambulban a „nagy költözés” akció, amiben 1800 dolgozó 45 óra alatt átköltöztette az Atatürk repülőtérről az eszközöket az új Istanbul repülőtérre. Ez alatt az idő alatt 47.300 tonnányi anyagot mozgattak meg. A rendőrség és a csendőrség is nagy erőkkel vett részt az akcióban, végig biztosították az útvonalat, több „backup” állomást hoztak létre bármilyen meghibásodás, fennakadás esetére.

A tervek szerint a költözésre 2018. december 31-én és 2019. január 1-jén került volna sor, még októberben Kadri Samsonlu, a repülőteret építő és üzemeltető konzorcium vezérigazgatója ezt jelentette be, de ténylegesen most kerülhetett rá sor.

Az Atatürk repülőtérről a Turkish Airlines utolsó járata Singapore-ba indult, míg az új reptérről az első járat Ankarába.  

Az új repülőtér április 6. éjféltől IST kódot viseli és a korábbi ISL kódot kapja meg az Atatürk repülőtér, ami mostantól teherszállító gépek, kisrepülőgépek és VIP járatok kiszolgálását végzi.

Az Istanbul Airport a török nagyváros Atatürk és Sabiha Gökcen repülőtere mellett a harmadik légikikötő, a város európai részén fekszik.

Lenyűgözőek a méretei és elgondolkoztatóak az építésének egyes körülményei. Az Istanbul Airport Recep Tayyip Erdogan elnöknek szinte „személyes” projektje, így nem volt kétséges, hogy bármi áron lehetővé kell tenni számára, hogy a köztársaság kikiáltásának 95. évfordulóján, 2018. október 29-én átvághassa a szalagot.

Az építés terve 2013-ban született meg, a munkákat 2015. májusban kezdték el. Ahhoz, hogy az első fázist tényleg át lehessen adni 2018 végén, a munka rendkívül feszített volt. A hivatalos adatok szerint az építkezés ideje alatt 27 munkás vesztette életét, de a szakszervezetek jóval többre becsülik számukat. Elégtelen, néha veszélyes munkakörülmények, nem megfelelő biztonság kísérte az építkezést a kezdetektől. Miután egy munkásokat szállító autóbusz balesetében tizenheten megsérültek, az építők sztrájkba léptek, amit a török rendőrség erővel tört le, négyszáz munkást letartóztattak.  

Szakértők szerint az új repülőtér esetében nemcsak az építkezés feltételeivel, az erőltetett munkatempóval voltak gondok, hanem a környezetvédelem terén is. A terület, ahova a repülőteret építik, nagyrészt erdős terület volt, ezért a Török Környezetmérnöki Kamara 2013-ban pert indított, azzal érvelve, hogy megsértették a környezeti hatásvizsgálat elkészítésének időpontjában érvényes szabályokat. 2014. februárban a török bíróság felfüggesztette a teljes projektet, ennek ellenére négy hónap múlva megtörtént az alapkőletétel.

Érdekes ellentmondás, hogy a tömeges erdőirtás ellenére az új repülőtér "zöld" repülőtérnek számít, amit az újrafeldolgozási képességeknek és az esővíz hasznosítási kapacitásának köszönhet.

A repülőteret építő és üzemeltető IGA (Istanbul Grand Airport) konzorcium öt török mérnök-építész vállalatot foglal magában, 22,1 milliárd eurót ajánlott a repülőtér 25 éves bérletéért. A repülőtér beruházási költsége nem ismert, az első számok 7 milliárd euróról szóltak, ami később 10 milliárd fölé emelkedett, az építkezés végső költségét nem hozták nyilvánosságra.

Az egész projektet négy fázisra osztották, mire teljesen elkészül, a tervek szerint a világ legnagyobb repülőterévé fejlesztik. Az októberi átadással lezárult a repülőtér építésének első fázisa, az új légikikötő kapacitása évi 90 millió utas, amit 2030-ig 150-200 millióra terveznek fejleszteni, bár az átadáskor Erdogan elnök azt mondta, 2028-ra be kell fejeződnie a teljes építkezésnek. A repülőtér közvetlenül 225 ezer, közvetve 1,5 millió embernek ad munkát.

A további tervek is nagyon impozánsak, a projekt következő fázisaiban új pályák és terminálok épülnek, a tervek szerint az építkezés végére hat pálya és négy vonattal összekötött terminál, 70 ezer autó befogadására képes garázsok és parkolók, több mint 160 utashíd  készül el.  A belső utastér 1,5 millió négyzetméter alapterületű lesz.

   Az új torony első díjat nyert a „Future projects - Infrastructure” kategóriában a 2016-os világ építészeti fesztiválon Berlinben.

 „Repülőtéri tervezési szempontból a projekt példátlan, mind mérete (a végső terv, hogy a repülőtér 200 millió utas befogadására alkalmas, ami közel kétszerese a világ jelenlegi legnagyobb repülőtérének, Hartsfield-Jackson Atlanta Nemzetközi repülőtérnek) és különösen a projekt kivitelezési sebessége tekintetében.  

Minden bizonnyal hatással lesz a légiközlekedésre mind a régióban, mind globálisan." – mondta többek között Dr. Thomas Budd, a nagy-britanniai Cranfield Egyetem Repülőtér tervezés és menedzsment szak, a Légiközlekedési menedzsment Központ professzora.  

forrás: tportal.hr, CNN

fotók: tportal.hr, CNN


Categories: Nyugat-Balkán

Luxus hajók luxus környezetben - Croatia Boat Show

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 06/04/2019 - 15:40

Huszonegyedik alkalommal ad otthont a legnagyobb horvát és nemzetközi tengerészeti kiállításnak és vásárnak a Croatia Boat Shownak Split április 10. és 14. között.

A Diocletianus palota kapujában rendezett hajóbemutató egyedülálló Európában, a kiállítás és vásár a világ hat legjelentősebb hasonló kiállításainak egyike. Az öt napon összegyűlik a világ hajózási iparágának összes fontos szereplője, köztük olyan jelentős luxus yachtépítők, mint a Sunseeker, a Ferretti vagy a Princess Yachts. Ott lesznek a hajók, a hajófelszerelések, az elektronika, a charter cégek és a turisztikai és gazdasági ágazatok képviselői.

A szervezők az úszó kiállítási város felépítésével lehetővé teszik a kiállítóknak, hogy a legjobb hajóikat természetes környezetben mutathassák be, a legtöbb hajót a tengeren állítják ki. A rendezvény alatt próbautakat is lehet tenni, így ez a vásár egyedülálló és jelentősen különbözik másoktól.

Az idei vásár biztosan nagyobb lesz, mint a tavalyi, ami akkor a 300 részvevő kiállítóval is kétszer akkor volt, mint az előző évi. A tavalyi, jubileumi kiállításon már látszott, hogy a hajózási ipar a sokéves recesszió után helyreállt, a vásár jóval nagyobb, látványosabb és értékesebb volt, mint az előző éviek.

A hajóparádé évről-évre több ezer látogatót vonz, ezért a hajó show mellett már szerepel a Nauticus Show és a Split Auto Show is.

A Nauticus Show résztvevői a gasztronómia, a borkultúra képviselői, de jelen vannak a halászfelszerelések gyártói, a hajókirándulások szervezői, kikötők üzemeltetői, a Split Auto Show pedig az autóipar képviselőinek ad lehetőséget a megjelenésre.

A horvát hajófesztivál mind a hajózási iparágban mind az ahhoz kapcsolódó szorosabb és szélesebb körből a legnagyobb neveket vonzza nem kevés luxussal. Kétségtelenül nehéz ellenállni az Adriai-tenger egyik legszebb városa adta kiállítási díszletnek.

Az április elején megrendezett spliti kiállítás és vásár hagyományosan egyben a turisztikai szezon kezdete is Horvátországban.   


Categories: Nyugat-Balkán

160 éve született az Osztrák-Magyar Monarchia építész zsenije

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 30/03/2019 - 17:04

Bosznia-Hercegovina fővárosának, Szarajevónak ikonikus épülete a sétálóutcán, a Ferhadiján álló Szent Szív katedrális. Az épület egyike az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős építésze munkáinak, egyike azoknak az épületeknek, amivel alapjaiban megváltoztatta Szarajevó képét.

160 évvel ezelőtt, 1859. március 22-én született Sopronban Josip Vancaš építész. Édesapja postai tisztviselő volt, a fia születése után néhány évvel Zágrábba nevezték ki igazgatónak. A család odaköltözött, Vancaš ott végezte el a város jónevű reálgimnáziumát, majd Bécsbe utazott, ahol 1881-ig felsőfokú technikumba járt. Az európai kultúra fővárosában sok olyan emberrel, művésszel ismerkedett meg, akik segítették őt jövőbeli fejlődésében. Az ő ajánlásaiknak köszönhetően kiemelkedő építészek műhelyében dolgozhatott, és nyilvánvaló tehetsége miatt felvételt nyert a Művészeti Akadémiára, ahol sikeresen diplomázott. Az Akadémia vezetője akkor Friedrich Schmidt, Közép-Európa egyik legsikeresebb építésze volt.

                                            Szent Szív katedrális 

Kállay Benjámin, a Monarchia közös pénzügyminisztere, Bosznia-Hercegovina kormányzója elrendelte katolikus székesegyház építését. A projekt eredetileg a bécsi Heinrich Ferstel építész munkája lett volna Friedrich Schmidt tervei alapján, ám az általuk benyújtott terveket annak kivitelezési költsége miatt nem fogadták el, így Schmidt professzor átadta a munkát egyik legjobb tanítványának, Josip Vancašnak. A 24 éves fiatalembernek ez hatalmas elismerés volt, de ugyanakkor óriási felelősség is. Már 1883 nyarán elkészült a tervekkel, majd egy évvel később, 1884-ben a bosnyák kormány hívására Szarajevóba költözött és ott dolgozott hat évig kormányzati építészként.

A katedrális építkezését 1884. augusztus 19-én kezdték el, és 1889-ben fejezték be. A kéthajós, neogótikus stílusú, kéttornyú bazilika egyik fő értéke, hogy kőből készült, amihez a szükséges követ, a belső mészkőoszlopok anyagát, a sárga homokkövet a Szarajevó környéki Visokoból és Vogošćaból szállították. Josip Vancaš munkájának elismerését mi sem bizonyítja jobban, minthogy a megnyitóra számos főpap érkezett, I. Ferenc József császár a Vitézi kereszt kitüntetést adományozta neki.

                               A kormányzati épület 1886-ban 

1886-ban építette a ma az államelnökségnek helyet adó Kormányzati épületet, amivel Kállay Benjámin személyesen bízta meg. Az ő nevéhez fűződik a Zeneakadémia is, aminek először más funkciója volt, 1893-ban a Szent Ágoston Intézet működött benne.

                                                     Postapalota a Miljacka folyó partján

Húsz évvel később épült meg Szarajevó egyik gyöngyszeme, a bécsi Postsparkasse mintájára készült gyönyörű Postapalota a Miljacka folyó bal partján, de az ő remekműve a folyó túlpartján, a Bistrik kerületben épült Szent Antal ferences rendi templom is.  

                                     Szent Antal ferences rendi templom                                 

Az építész zseni munkásságáról beszélve elsősorban a egyházi épületei kerülnek előtérbe, de szólni kell egyéb építészeti remekeiről is. A már említett kormányzati épület, vagy a Postapalota mellett összesen 70 templomot, 110 palotát és lakóépületet, 12 iskolát, 10 kormányzati épületet, 10 bankot, hat szállodát és kávézót épített. A milleneumi világkiállításon, 1896-ban ő építette Budapesten a Bosznia-Hercegovina pavilont. 

Vancaš más boszniai városban is épített, elsősorban egyházi épületeket: Tuzlában, Bijeljinaban, Kraljevóban, Jajcéban és máshol.   

A monumentális építkezések Josip Vancaš és más építészek munkái nyomán városiasították Szarajevó képét, tucatnyi lenyűgöző szépséget és értéket adott a városnak. Sikerült anélkül modernizálniuk a várost, hogy feláldozták volna az Oszmán Birodalom kulturális örökségét. Ez az egyik oka, amiért Szarajevót Európa Jeruzsálemének nevezik.

                                           Vancaš építette lakóház Szarajevóban           

Vancaš 1932. december 15-én Zágrábban halt meg.

A székesegyház a bosnyák főváros egyik szimbólumává lett. 1889-től a Szent Szív katedrális nem csak egy hely, ahol imádkozni lehet, hanem a szarajevóiak és a városba látogatók közkedvelt találkozóhelye. Kinti életünk alatt számtalanszor hallottam a telefonban a lányomtól, ahogy osztálytársaival találkozót beszél meg „kod katedrala”, a katedrálisnál.


Categories: Nyugat-Balkán

Komoly fenyegetés Európának a nyugat-balkáni illegális fegyverkereskedelem

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 30/03/2019 - 14:08

Számolatlanul érkeznek fegyverek a Nyugat-Balkánról Európába, az Európai Unió országaiba. Még tudósítói időszakomból többször is írtam arról, hogy a balkáni háborúk után a volt Jugoszlávia utódállamaiban a hatóságok időről-időre „fegyver amnesztiát” hirdettek. Ezek az akciók több hónapig tartottak, ez alatt büntetlenül be lehetett szolgáltatni az otthon illegálisan tartott fegyvereket. Ha a tulajdonos kérte, és megfelelt a törvényben előírt feltételeknek, akkor fegyverét regisztrálták és visszakaphatta. Ezeknél a kampányoknál tízezres nagyságrendben adtak le könnyű lőfegyvereket, pisztolyokat, ennél jóval kisebb számban automata fegyvereket, kézigránátokat, de még vállról indítható rakétákat is. A hatóságok viszont egy esetben sem voltak elégedettek a beszolgáltatott lőfegyverek, egyéb harcászati eszközök számával, mindig úgy értékelték, hogy elmaradtak a várakozástól, még akkor is, amikor emlékeim szerint Montenegróban a beszolgáltatók között egy gépkocsit is kisorsoltak.

Az Europol becslése szerint a Nyugat-Balkánon 3-6 millió lőfegyver van, a Könnyűfegyverek ellenőrzését Dél-Kelet Európában végző központ (SEESAC) szerint Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Macedóniában és Szerbiában 100 lakosnál 30 fegyver van, ami 15%-kal több mint a világátlag. Hasonló a helyzet Koszovóban is.

Bosznia-Hercegovinában az ENSZ Fejlesztési Program (UNDP) 2010-es felmérése szerint közel 495 ezer család rendelkezett illegális fegyverrel, és egy családban több személynek is lehet fegyvere, így azok számát több mint 750 ezerre becsülik.  A SEESAC napról napra követi a fegyverrel elkövetett eseteket, Boszniában 2019. január 1.- március 22. között 145 esetben használtak lőfegyvert, ezzel az első helyen állnak Dél-Kelet-Európában.  

Szerbiában és Montenegróban 100 lakosra 39 fegyver jut, amivel az Egyesült Államok és Jemen után a világon a harmadikok.  A genfi székhelyű Nemzetközi és Fejlesztési Tanulmányok Intézetének adatai szerint kb. három millió be nem jelentett lőfegyver van szerbiai polgároknál. Az országban elkövetett bűncselekmények 80%-át illegális fegyverrel hajtják végre.

A nagyszámú fegyverbirtoklást a lőfegyverek iránti vonzódás is magyarázza, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Jugoszláviában nagyon jelentős volt a fegyvergyártás, majd a háborúk alatt ellenőrizetlenül és órási számban érkeztek fegyverek és egyéb harcászati eszközök a balkáni országokba.

Persze a világ más tájain is szeretik a polgárok, ha fegyvertulajdonosok. A polgári lakosság általi fegyverbirtoklásban és használatban az Egyesült Államok világelső, Izraelt nem lehet semmilyen összehasonlításban számításba venni, mert ott kormányzati fegyvereket használnak civilek, de az európai országok sem nagyon maradnak le. A skandináv országok, Németország, Ausztria és Spanyolország polgárai is nagyszámú lőfegyvert birtokolnak. Svájc érdekes, mint olyan ország, aminek területén nem dúltak háborúk, de a fegyverek tekintetében jelentős hagyományokkal rendelkezik. Az alpesi országban kétszer annyi fegyver van magántulajdonban, mint Franciaországban és Olaszországban, és engedélyezett a félautomata puska birtoklása is.

Boszniában 341 ezer regisztrált fegyver van, Montenegróban 96110, Szerbiában 960 ezer, Horvátországban 371 ezer. A különböző szervezetek becslései szerint a legális és az illegálisan tartott fegyverek száma Boszniában 650 ezer és 1,1 millió között, Montenegróban kb. 150 ezer, Szerbiában több mint három millió, Horvátországban közel egymillió, Macedóniában 256 ezer és Koszovóban 415 ezer fegyver.

Több oka is van annak, hogy az illegálisan tartott fegyvereket nem adják le. Mladen Blagovčanin a boszniai belügyminisztérium nyugállományú bűnügyi felügyelője szerint az egyik, hogy azért nem jelentik be, mert félnek a büntetéstől. A másik ok véleménye szerint, hogy újabb konfliktus kirobbanásától tartanak, amit felelőtlen, nem ritkán populista, jobboldali, nacionalista politikusok megnyilvánulásai indíthatnak el.

Az Europol értékelése azt mutatja, hogy továbbra is a Nyugat-Balkáni régióból érkezik a legtöbb illegális fegyver az Európai Unió területére.  A szervezett bűnözői csoportok a meglévő útvonalat, az ún. nyugat-balkáni csempészutat használják, de keresnek új útvonalakat és új módszereket is, hogy kijátsszák a határellenőrzéseket, hogy minél könnyebben hozzáférhetővé tegyék a fegyvereket. Egyre gyakoribb az online kereskedelem, gyakran használják az ún. „sötét web” oldalakat. 

Az elmúlt években néhány államban drámai növekedést mutatott a nyugat-balkáni országokból érkező illegális fegyverek száma. Nagy-Britanniában, ahova a fegyverek többsége Amszterdamon, a fegyvercsempészek fő elosztóközpontján keresztül érkezik, a hatóságok a helyzetet annyira súlyosnak értékelik, hogy a Nemzeti büntető ügynökség (NCA) elrendelte, hogy Anglia és Wales összes rendőri szerve (összesen 34) fokozza az illegális fegyverek elleni küzdelmet.

Svédországban a bűncselekmények számának növekedése szervezett bűnözői bandákhoz kapcsolódnak. Jelentős mértékben növekedett a gyilkosságok száma, míg 1990-ben 4%-kal, addig 2018-ban 40%-kal. A bűnözői csoportok által használt fegyverek nagy része a Nyugat-Balkánról érkezik. A svédországi bűncselekménynél gyakori kézigránátok használata, aminek oka lehet, hogy rendkívüli olcsók. Az utcai feketekereskedelemben egy darab ára 100 korona, ami kb. 9,6 euró. Leggyakrabban M-75 típusú kézigránátot használnak, amit nagy mennyiségben a volt Jugoszláviában gyártottak.

A nemzetközi közösségek készek pénzzel támogatni a balkáni országokat az illegális fegyvercsempészet felszámolásában. Az ENSZ és az EU szervezetei a balkáni államokkal közösen vesznek részt a probléma megoldásában. 2017 végén francia-német koordinálással indult kezdeményezés a fegyvercsempészet elleni küzdelemre, amihez 2024-ig tartó tervezet dolgoztak ki. A német külügyminiszter Heiko Maas, francia kollégájával Jean-Yves Le Driannal 2018. decemberben jelentették be, hogy több eszköz, több pénz is rendelkezésre áll az illegális fegyverkereskedelem visszaszorítására. A két miniszter szerint százezer számra keringenek fegyverek a régióból Európában a kilencvenes évek háborúi óta, amit a bűnözők és terroristák szerte a kontinensen gyilkolásra használnak. A német kormány ezért jelentősen növeli hozzájárulását, több mint hétmillió eurót biztosít a kezdeményezés keretében megvalósuló projektek finanszírozására.


Categories: Nyugat-Balkán

Húsz éve indultak meg a NATO gépek Belgrád ellen

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 24/03/2019 - 16:22

1999. március 24-én 19.45 perckor a NATO megkezdte a légitámadást a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) ellen. A parancsot a szövetségi erők akkori parancsnokának, az amerikai Wesley Clarknak Javier Solana NATO főtitkár adta ki. A belgrádi kormány ugyanazon éjszaka kihirdette a háborús állapotot.

Az észak-atlanti szövetség tizenkét tagjának egységei indítottak támadást az Adrián horgonyzó hadihajókról, négy olaszországi légitámaszpontról, megtámogatva stratégiai bombázókkal nyugat-európai bázisokról, majd később az Egyesült Államokból is.

Hogy mi vezetett idáig?

A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés 1995 novemberi aláírása után sem lett nyugalom a Nyugat-Balkánon. 1996-1997-ben Koszovóban súlyos fegyveres harcok voltak a koszovói albánok és a szerb fegyveres erők között, ami 1998-ban ért el tetőfokára. A nemzetközi közösségek közvetlenül a NATO beavatkozás előtt háromszor kísérelték meg megoldani a válságot, véget vetni a vérontásnak.

1999. február 6-tól a franciaországi Rambouillet-ben a szerbek és a koszovói albánok delegációja 17 napon keresztül tárgyalt sikertelenül, néhány nappal később 1999. március 15-én Párizsban ültek tárgyalóasztalhoz. Ott a békeajánlatot a koszovói albánok elfogadták, Belgrád azonban elutasította, így a béketárgyalások motorja, Richard Holbrooke amerikai diplomata dolgavégezetlenül tért vissza 22-én Belgrádba. Akkor találkozott utoljára Slobodan Milošević-csel, utolsó lehetőséget ajánlva neki a rambouillet-i békeszerződés elfogadásával, amivel Koszovó visszakapta volna autonómiáját. A Koszovói Felszabadítási Hadsereget lefegyverezik, a tartományt a békefenntartók és a NATO ellenőrzik. Milošević az ajánlatot ismét elutasította, és két nap múlva megindultak a harci gépek. Nem segített Miloševićen az sem, hogy levélben fordult Borisz Jelcin orosz elnökhöz, hivatalosan kérve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság felvételét Oroszország és Belorusszia Szövetségbe, de Moszkva nem értékelte ezt az ötletet, mondván, először meg kell oldani Koszovó kérdését.

                                 Richard Holbrooke és Slobodan Milošević

A diplomáciai erőfeszítések sikertelensége mellett a bombázás megindításának konkrét oka 45 albán meggyilkolása volt a koszovói Račak faluban 1999. január 15-én, amiről vizsgálatok megállapították, hogy a halottak civilek voltak, ellentétben az akkori JSZK kormánya állításával, hogy „a szerb biztonsági erőknek albán terrorista bandákkal vívott fegyveres küzdelemben” elesettekről van szó.

1999. április 23-án éjjel 2 óra 6 perckor a NATO támadást intézett a Szerb TV székháza ellen, ahol 16 munkatárs halt meg. Ez volt az első eset, hogy bármilyen média legitim katonai célponttá vált. Három újságíró vesztette életét a kínai nagykövetség belgrádi épületét ért bombatalálat során is, ami Peking éles tiltakozását váltotta ki. A NATO bocsánatot kért azt állítva, hogy a rendelkezésre álló térképeken a követséget nem jelölték, annak támadása nem volt szándékos.

A 78 napig tartó bombázások alatt 2300 légitámadást intéztek 995 objektum ellen szerte az országban, elsősorban katonai létesítmények, fegyverraktárak ellen Belgrádban Nisben, Újvidéken, katonai célpontok ellen Montenegróban is, támadták a katonai repülőtereket, légelhárító egységeket Batajnican, Mladenovacon, Prištinaban, Podgoricában és más helyszíneken. Célpontok voltak a katonai objektumok Danilovgradban, Bar és Ulcinj, Budva és Sutomore között. 1150 katonai repülőgép indított 420 ezer rakétát. Kilőttek 1300 „cirkáló” rakétát, ledobtak 37 ezer kazettás bombát.

Az országot jelentős károk érték, a bombák 25 ezer épületet romboltak le, járhatatlanná tettek 470 kilométernyi utat, súlyos károkat szenvedett 14 repülőtér, 19 kórház, 20 egészségügyi intézmény, 18 óvoda, 69 iskola, 176 kulturális emlék, és 44 híd, míg 38 megsemmisült. Bombázták a két olajfinomítót Pancsevóban és Újvidéken. Megsemmisült az elektromos hálózat egyharmada, az ország termelő kapacitásának 50%-a, az energiaellátó rendszert úgynevezett grafitbombával bénították meg.

A materiális veszteséget az akkori jugoszláv kormány 100 milliárd dollárra, a G17 szakértői csoportjának jelentése 30 milliárd dollárra becsülte. Az észak-atlanti szövetségnek 2016-os katonai adatok szerint a JSZK elleni támadás 43 milliárd dollárba került, egyike volt a legdrágább beavatkozásnak.

Hosszú diplomáciai nyomásra a bombázások a kumanovói katonai-technikai megállapodás 1999. június 9-i aláírásával szűntek meg. A NATO részéről Michael Jackson tábornok, a JSZK részéről Obrad Stevanović rendőr tábornok, Svetozar Marjanović hadsereg tábornok és a külügyminisztérium képviselői írták alá. A nemzetközi közösségeket Marti Ahtisai finn diplomata vezetésével Strob Talbot amerikai és az orosz elnök külön megbízottja, Viktor Csernomirgyin képviselték.

                                             A kumanovói megállapodás tárgyalása 

Miután a NATO főtitkára június 10-én parancsot adott a légitámadások beszüntetésére, az utolsó rakéták a koszovói Kokoleč faluban csapódtak be 13.30-kor. Következő nap, június 11-én kezdődött meg a JSZK hadseregének kivonása Koszovóból. Ugyanazon a napon fogadta el az ENSZ Biztonsági Tanács a 1244-es határozatot, ami Koszovó nemzetközi felügyeletéről rendelkezik. A tartományba 36 ország 37200 katonáját küldték a KFOR keretében azzal a feladattal, hogy fenntartsák a békét, a biztonságot és biztosítsák a több százezer albán menekült visszatérését, amíg a legszélesebb körű autonómiát meg nem határozzák.

Szerbiában két évtizeddel a támadások után sincs hiteles adat arról, hogy a NATO beavatkozásnak hány áldozata volt. A hazai kimutatások, média spekulációk 1200-2500 fő között jelölik meg, míg a sebesültek számát hatezerre becsülik.

A Human Right Watch ennél lényegesen kevesebb áldozatról tud, az ő tudomásuk szerint 488-527 civil halt meg. Hasonló számot jelentetett meg az Emberiségi jogok alapítvány is. Az ő adataik szerint 754 haláleset történt: 454 civil és 300 fegyveres erőkhöz tartozó. A civilek közül 207 szerb és montenegrói, 219 albán, 14 cigány és 14 egyéb nemzetiségű polgár volt. A fegyveres erők halottai közül 274 katona és rendőr, és huszonhatan a Koszovói Felszabadítási Hadsereg tagjai.

A NATO vesztesége két halott, négy sebesült és három fogságba esett katona volt.

 

                                                         Az újvidéki Žeželj-híd  

Most, az évforduló kapcsán készült egy felmérés, ami szerint a szerbiai polgárok 46%-a úgy véli, hogy még húsz évvel a bombázások után sem jött el az ideje annak, hogy békét kössenek a NATO-val. A bocsánatkérést is csak a polgárok egyharmada fogadná el, kétharmaduk kategorikusan elutasítaná. A lakosság mindössze 10%-a támogatná a szövetséghez való csatlakozást, 79%-uk ellene van. A felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezettek 45%-a azt a 78 napot a legújabbkori szerbiai történelem legfeketébb napjainak ítéli.

Szakértők között is eltérnek a vélemények. Vannak, akik úgy vélik, hogy a kibékülés egyelőre nem lehetséges, mert a NATO tagja azoknak az erőknek, amik résztvesznek Szerbia elszigetelésében. Mások felhívják a figyelmet, hogy Szerbia 2006 óta tagja a Békepartnerségnek, akkor békét kötött a NATO-val és megtette az első lépést a teljes jogú tagság felé. A belgrádi parlament NATO ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke szerint az országnak az lenne a legjobb, ha arra törekedne, hogy megújítsa kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ahogyan tette ezt 100 évvel ezelőtt és ismét Washington hűséges, hiteles és kiszámítható partnerévé váljon.

Szakértők, katonai, politikai elemzők minden alkalommal kitérnek arra is, hogy a NATO intervenció az ENSZ BT jóváhagyása nélkül indult meg, egyoldalúan felrúgva ezzel a nemzetközi jogi normákat, és precedenst teremtettek azóta több hasonló cselekményre Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában, stb.

A kumanovói szerződés aláírása után kb. 750 ezer elüldözött albán térhetett vissza Koszovóba, de kb. százezer szerb megtorlástól tartva, félelmében elhagyta a tartományt. Tíz évvel később Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függtlenségét, amit eddig több mint száz ENSZ tagállam ismert el, Szerbia nem és a vezetői mindig kijelentik, hogy számukra elfogadhatatlan akkor is, ha ez a feltétele minden további európai uniós közeledésnek.

A húszéves megemlékezést Nisben tartják, amin részt vesz Aleksandar Vučića államfő és Ana Brnabić, miniszterelnök is.

 

fotók: Mediapress.rs, index.hu, Liman Guerilla


Categories: Nyugat-Balkán

Tapssal fogadták a tárgyalóteremben Radovan Karadžić ítéletét

Balkáni Mozaik Blog - Thu, 21/03/2019 - 11:56

2016 márciusban a hágai Nemzetközi Törvényszék elsőfokon 40 év börtönbüntetésre ítélte a boszniai Szerb Köztársaság volt elnökét, Radovan Karadžićot Bosznia-Hercegovina területén elkövetett háborús bűncselekményekért. A vádlott az ítélet ellen fellebbezett, a vádpontok alól felmentését kérve, az ügyészség súlyosbítást, életfogytiglani börtönbüntetést kért.

Az ítélethirdetésre a világ minden tájáról 250 újságíró akkreditált, jelen voltak a boszniai áldozatok képviselői, de ott voltak Karadžić hívei is. A boszniai közszolgálati tv mellett más csatornák is egyenesben közvetítettek, a szarajevói Városházán (Vijecnica) számos meghívott szakértővel sokan követték a bírósági tárgyalást.

                                   A tárgyalást nézik Szarajevóban a Városházán 

Az interneten percről percre tájékoztattak arról, hogy éppen mi történik a tárgyalóteremben, egészen olyan részletekig, hogy Karadžić fekete öltönyt és fehér inget viselt, és mindenkinek jó napottal köszönt, amikor belépett a terembe.

14.53 perckor a dán Vagn Joensen bíró felszólította Karadžićot, hogy álljon fel és kimondta, hogy a bíróság egy kivételével minden vádpontban megerősíti az elsőfokú bíróság megállapításait, a 40 év börtönbüntetést „tekintettel a bűncselekmények példátlan mértékű brutalitására” életfogytiglanra változtatja. Kimondta, hogy Karadžić bűnös népirtásban, emberiség elleni bűnök elkövetésében és a háború törvényeinek és szokásainak megszegésében. A tárgyalóteremben ezeket a szavakat hatalmas tapsvihar és füttyszó kísérte.

Az ítélet felolvasását és az indoklást Karadžić bármiféle reakció nélkül hallgatta.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye, a kimondásakor jogerőre emelkedik. Karadžić a hágai börtönben marad addig, amíg nem fejeződik be az átadásának megszervezésébe abba az országba, ahol büntetését fogja tölteni.

A bírói tanács tagjai az ítéletet felolvasó dán Vagn Joensen mellett William Sekule tanzániai, Jose Solaese spanyol, Graciela Santana uruguayi és Ivo Rosa portugál bírók voltak.

Bosznia-Hercegovinában mind a politikusok, mind az ország lakói túlnyomó részre elégedetten fogadták az ítéletet. Egy prijedori áldozat édesanyja azt mondta: Megnyugodott a szívem. A Szerb Köztársaság elnöke, az államelnökség tagja Milorad Dodik szerint viszont az ítélet „arrogáns és cinikus”.

                A boszniai országos napilap, a Dnevni avaz mai címlapja: Életfogytiglan! 

A horvát televízióban kerekasztal beszélgetésen történészek, jogászok és a horvát igazságügyi miniszter értékelték és üdvözölték az ítéletet. Azt mondták, hogy jó, hogy megerősítették az elsőfokú ítéletet, beleértve a srebrenicai népirtás bizonyítottságát is. Jó, mert az életfogytiglani ítélet üzenet, de kritikával illetik, hogy Szerbia vezetését semmilyen szinten nem bünteti a Bosznia-Hercegovinában szerbek által elkövetett bűnökért. 25 év elteltével azt lehet mondani, hogy a Hágai Törvényszék megpróbált politikailag kiegyensúlyozott igazságszolgáltatást nyújtani.

Szerbia hivatalosan még nem kommentálta az ítéletet, ugyanakkor a szerbiai média hosszasan foglalkozik a boszniai, horvátországi, a nemzetközi közösségek és a pártok reakcióival. A horvát szakértőhöz hasonlóan szerb elemzők is észrevételezik, hogy az ítélet egyetlen helyen sem foglalkozik Szerbia szerepével a háborús bűncselekményekben Bosznia-Hercegovinában.

A belgrádi Ifjúsági kezdeményezés az emberi jogokért nevű szervezet azt írja: „Szerbiának, intézményeinek és vezetőinek be kell fejezni a srebrenicai népirtás tagadását, ahogyan más háborús bűnök elkövetésének relativizálását is Bosznia-Hercegovinában és végre elfogadni a srebrenica népirtásról szóló deklarációt és a legnagyobb tiszteletet tanúsítani az áldozatok és hozzátartozók irányában.

Mind a politikusoknak, mind a szerb társadalomnak határozottan el kell ítélniük a háborús bűnösök támogatását és a háborús bűncselekmények elkövetésének tagadását. A háborús bűnösök nem a mi hőseink. Ha a háborús bűnösöket éltetjük, az az általuk elkövetett bűncselekmények ünneplését jelenti.”

Az ítélet az áldozatokat nem hozza vissza, a fájdalmakat nem gyógyítja, de igazságot szolgáltat.

 


Categories: Nyugat-Balkán

Visszatérnek Szíriából a balkáni önkéntes harcosok

Balkáni Mozaik Blog - Wed, 20/03/2019 - 11:33

Az Iszlám Állam utolsó állásait számolják fel a koalíciós erők, katonák és civilek ezreit viszik a kelet-szíriai Baghouzból börtönökbe és táborokba kurd területekre. Ahogy nő a fogvatartottak száma, a táborokban a körülmények egyre nehezebbek, a humanitárius szervezetek azt kérik az államoktól, hogy saját polgáraikat fogadják vissza. „A gyerekeknek vissza kell térni a normális életbe, a felnőtteknek, akik bűncselekményt követtek el, bíróság előtt kell felelniük. A származási országoknak segíteniük kell saját polgáraik visszatérését.”

A Human Right Watch arra figyelmeztet, hogy a külföldi foglyok helyzete a kurd börtönökben nagyon könnyen válhat az „Eufrateszi Guantanamo”-vá, ha nem tartják tiszteletben az emberi jogokat.

Ugyancsak a külföldi harcosok visszafogadására hívta fel a származási országokat Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a február 6-án Washingtonban szervezett, az Iszlám Állam elleni harcra létrejött koalíció ülésén, amin 79 állam minisztere vett részt. A nyugat-balkáni országok közül a Koalíció tagja Bosznia-Hercegovina és Koszovó is.

A szerb biztonsági szolgálatok adatai szerint kb. ezer, Szíriában harcoló, Balkánról származó dzsihadista az Iszlám Állam felszámolása után az asszadi erők, vagy a kurdoktól való félelmükben a következő hónapokban megpróbálnak visszatérni Boszniába, Koszovóba, a Szandzsákba, Makedóniába és Albániába.

Boszniából a biztonsági szolgálatok információi szerint 241 felnőtt ment Szíriába és Irakba 2012-2017 között, 180 férfi és 61 nő, velük több mint 60 gyerek, és az öt év alatt kint született 150 gyermek. A minisztertanács 2018 nyarán határozott arról, hogy hivatalos keretek között koordináltan foglalkoznak a kérdéssel. A legnagyobb probléma, hogy egy nemhivatalos kormánnyal, jelen esetben a kurdok képviselőivel nincs diplomáciai kapcsolat, ezért olyan nemzetközi szervezetek, külföldi kormányok közbenjárását kell kérni, akiknek hivatalos kapcsolatuk van velük.

A visszatérés problémájával a boszniai hatóságok azután szembesültek, hogy napvilágot látott egy kurd táborban élő három bosnyák nő esete. Másfél éve élnek a Roj táborban kilenc gyerekkel és nemrégiben felhívással fordultak a hatóságokhoz, hogy küldjék őket vissza Boszniába. Március elején még öt nőt vittek ugyanabba a táborba.

„Mindenkit, akiről bebizonyosodik, hogy boszniai állampolgár, elfogadjuk. Ezeknek a nőknek az esete, akik táborban vannak és vélhetően boszniai állampolgárok, nem egyszerű. Gyerekek élnek velük, akik nincsenek sehol anyakönyvezve, jelenleg azt sem tudjuk megállapítani, melyik gyerek melyik asszonyhoz tartozik, kik a szülei”- mondta Dragan Mektić boszniai biztonsági miniszter.

A miniszter megerősítette, hogy március végéig Bosznia-Hercegovinába kell szállítani az Iszlám Állam két egykori harcosát, akik több éve észak-szíriai börtönben ülnek kurdok által ellenőrzött területen. Mindkét esetben lezárult az azonosítási eljárás, megállapították, hogy bosnyák állampolgárok, megfelelnek a deportálási feltételeknek, hogy visszatoloncolják őket Boszniába, és további sorsukról hazájukban döntsenek.

Az 1995 és 1997-es születésű, szarajevói és Velika Kladusa-i férfiakat 2017-ben tartóztatták le és börtönözték be a kurdok. Boszniában vizsgálat fog indulni ellenük militáns csoportban való részvételért, mindketten részt vettek az Iszlám Állam terrorcselekményeiben. Bosnyákok tucatjai vannak még hozzájuk hasonló helyzetben, számuk napról-napra nő, ahogy a táborokba és börtönökbe érkeznek a kalifátus felszámolásával a letartóztatottak. Szíriából és Irakból eddig 60 férfi tért vissza, legtöbbjük büntetőeljárás alatt áll, vagy már folyik a tárgyalásuk. A visszatért nők és gyerekek száma nem ismert.

A politika tudományok tanszék professzora, biztonságpolitikai szakértő Vlado Azinović a Reutersnak azt mondta, hogy „azok, akik táborokban vannak, különösen a nők és a gyerekek nagy traumákat éltek át. Ha visszatérnek, az újbóli szocializáció és újra beilleszkedés nehéz folyamata várja őket egy olyan országban, ahol ilyen programok nem léteznek.”

Bosznia-Hercegovinában a kérdésben konszenzus van a Föderáció és a Szerb Köztársaság között, ahogy Koszovóban is. Koszovóból kb. négyszázan csatlakoztak az Iszlám Államhoz és utaztak Szíriába és Irakba. 255 férfi, a többiek nők és gyerekek. Hivatalos adatok szerint Szíriában és Irakban 40 gyerekük született. Eddig 135-en tértek vissza Koszovóba, becslések szerint kb. hetvenen a háborúban életüket vesztették, még kb. 190 koszovói tartózkodik Szíriában, valamint több mint 60 olyan gyerek, akinek legalább egyik szülője koszovói állampolgár.

A koszovói kormány aggodalommal figyeli a még háborús övezetben tartózkodó állampolgárai helyzetét, de a kormánynak nincs konkrét terve a visszafogadásukra.

A szerbiai Szandzsákban kb. 30 vahabista visszatérésére számítanak, akik a szír hadsereg ellen harcoltak, és akik magukkal vitték feleségüket és gyerekeiket is. Többségük, köztük a nők is jelentősen részt vállaltak terrorcselekményekben, a hatóságok úgy vélik, miután tele vannak gyűlölettel és szélsőséges ideológiával, az országra veszélyt jelent visszatérésük. Amint visszatérnek, letartóztatják és bebörtönzik őket, mert a törvény egyértelműen kimondja, hogy idegen háborúkban való részvétel bűncselekmény. Néhány visszatérni szándékozó vahabistára már most jogerős letöltendő börtönbüntetés vár, egyeseket távollétükben ítéltek el, mások most várnak az ítéletre olyan bűncselekményekben, amiket még Szíriába távozásuk előtt követtek el. Különösen „várják” Abidu Podbićanin visszatértét. Az eredetileg szaúdi férfi irányította a legjelentősebb toborzó központot Novi Pazarban, majd a szíriai háborúban Ebu-Safija néven szerbiai és boszniai önkéntesek egységének vezetője volt. Távollétében közvetlen segítőjével, Rejhan Plojović-csal együtt Szerbiában 11 év börtönre ítélték és nemzetközi elfogadóparancsot adtak ki ellene.

Lehetséges, hogy Koszovón keresztül több mint 200 vahabista tér vissza Szíriából, mondja a biztonsági szakértő Novi Pazarból, aki évek óta követi a vahabista közösségek mozgását Szerbia ezen területén. Elérendő cél lehet az Európai Unió, elsősorban Bécs, ahol erős vahabista központ működik. Ausztriában ítélték sokéves börtönre a szintén szandzsáki Mirsad Omerovićot az Iszlám Állam segítése miatt. Omerović fiatalokat toborzott önkéntesnek az Iszlám Állam számára, szellemi „felbújtónak” tartják, aki évek óta terjeszti a gyűlöletet Ausztria-szerte.

A Sziriai Demokratikus Erők (SDF) szóvivője, Mustafa Bali twitteren jelentette be, hogy a marokkói kormány átvette állampolgárait a kurd táborokból.

Habár Baghouz térsége az utolsó, amit az Iszlám Állam ellenőriz, az ottani csoportot még mindig jelentős biztonsági fenyegetésnek tekintik. Az európai államok félnek a volt önkéntes harcosok visszatérésétől is, akik a származási országukban elégtelen bizonyítékok hiányában nagyon gyorsan szabadlábra kerülhetnek.


Categories: Nyugat-Balkán

Milyen ország lenne Szerbia, ha… ?

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 17/03/2019 - 11:59

A történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, mi lenne, ha?, de az elmúlt napokban néhány szerbiai történész, politológus arról beszélt, milyen ország lenne ma Szerbia, ha 16 évvel ezelőtt nem gyilkolják meg az akkor miniszterelnököt, Zoran Đinđićet

Nem mindenben értettek egyet, de abban igen, hogy nehéz lenne találni Szerbiában olyan embert, aki azt mondaná, hogy 2003. március 12. után az ország nem változott meg. Egyetértettek abban is, hogy ma nagyon messze vannak attól, amit Đinđić elképzelt, de hozzáteszik, biztosak benne, hogy szembenézett volna minden problémával, kérdés, hogy hogyan harcolt volna ellenük. 

„Ha nem lett volna a merénylet, befejezett volna 2004-ben néhányat a megkezdett reformokból.” „A politikai életünk vélhetően más lenne, jobb lenne, a demokratikus blokk stabilabb lenne.”

Van olyan vélemény is, ami szerint nem jósolható meg, hogy milyen politikát folytatna ma Zoran Đinđić, mert a „szerbiai politikai rendszer olyan, mint a ringlispil”. Van, akinek kétsége sincs, hogy pusztán a hatalomért nem egyezkedett volna, ha kell, akkor az ellenzéki koalíció vezetője lenne.

Erre most minden esélye meglenne, Demokrata Párt (DS), aminek egyik alapítója és 1994. januártól haláláig elnöke volt, a legutóbbi választásokon a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt sem érte el, kevés befolyással bír a szerbiai politikai életben. 

Zoran Đinđić szerb politikus, államférfi, a filozófia tudományok doktora, egyike annak a 13 értelmiséginek, akik a háború előtt megalakították a Demokratikus Pártot, 1997-ben Belgrád főpolgármestere, a Slobodan Milošević rezsim bukása utáni időszak első miniszterelnöke volt. 2001-2003 között koalícióban kormányzott a Szerb Demokratikus ellenzékkel (DOS). Az általa vezetett kormány 2001. január 25-én alakult meg, parlamenti expozéjában azt mondta, nem uralkodásra, hanem változtatásra kapott mandátumot. 

Kormányzási ideje alatt szigorú gazdasági és társadalmi reformok indultak, és megindult a demokratizálódás folyamata. Legfőbb törekvése volt, hogy Szerbia minden polgárának állama legyen, hogy ajtót nyisson a világra és távolodjon a „balkáni harcos” címkétől. A miniszterelnök és miniszterei is szorosan együttműködtek a hágai nemzetközi ügyészséggel a háborús bűnösök felkutatása és átadása érdekében. Az ő kormányzása alatt tartóztatták le és adták át a Hágának Slobodan Milosevicet. 

A Đinđić után jövő kormányok szinte mindenben folytatták az ő politikáját, Koszovó kérdését kivéve. Kérdés, hogy Đinđić kitartott volna-e Koszovó mellett végig, és úgy vélik, hogy minden valószínűség szerint nem. Ő nem volt fanatikus ilyen kérdésekben, pragmatikus vezető volt. 

Zoran Đinđić politikai karrierje jó részén inkább a nem túl népszerű, mint a népszerű politikai vezetők közé, amihez nagyban hozzájárult Slobodan Milošević fűződő kapcsolata, de nem tudott megszabadulni a "német fiú" címkétől sem, mint Joshka Fischer német külügyminiszter barátja.

2003. március 12-én 12.25-kor a Miniszterelnökség épületének kapujában a szemben lévő épületből nagy kaliberű távcsöves puskával lőtték le, amint épp az autójából szállt ki. Többször kíséreltek meg ellene merényletet, emlékezetes, amikor a zimonyi klán egyik tagja tehergépkocsival próbálta meg útját állni az akkori Limes csarnoknál. Még tartja magát a vélekedés, hogy koszovói albán vezetők, Hašim Tači és Agim Čeku is a meggyilkolását tervezték, amitől montenegrói tanácsra álltak el. Egy állítólag lehallgatott beszélgetésben felrótták neki, hogy Madeleine Albright amerikai külügyminiszternek adott ígérete ellenére sem ismerte el Koszovó függetlenségét, úgy vélték, hogy hátat fordított azoknak, akik a háború alatt védelmükbe vették. Leegyszerűsítve annyit mondtak: a szerbekben nem lehet megbízni. 

Az ellene elkövetett merényletben való bűnrészesség miatt 12 embert ítéltek el, akik az ún. „zimonyi klán” tagjait. A klán vezetője az egykori „vörös sapkások” speciális egység parancsnoka, Milorad Ulemek Legija volt. Az elkövetők összesen 348 év börtönbüntetést kaptak, Ulemeket a gyilkosság megszervezéséért a maximálisan kiróható 40 év börtönbüntetéser ítélték. A gyilkosság politikai hátterét a mai napig nem tárták fel. 

Hívei és ellenségei abban egyetértenek, hogy kivételes intelligenciájú férfi, karizmatikus egyéniség volt, valószínűleg jobb vezető lenne sok mai politikusnál.


Categories: Nyugat-Balkán

Mostar a világ egyik legromantikusabb városa

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 09/03/2019 - 14:27

Egy amerikai internetes oldal, a Matador Network  Mostart tette az első helyre a „világ hét legjelentősebb romantikus városainak” listáján.

Azt írják: itt az ideje, hogy véget vessünk a szerelem városa, Párizs monopolhelyzetének, mert a világ számos városa kiérdemli ezt az elismerést, és nemcsak nagyvárosok.

Így került a listán az első helyre a bosznia-hercegovinai, Neretva parti Mostar. Kiemelik az óváros, az Öreg-híd történelmét és szépségét, ahol lenyűgözően keveredik a régi török és európai építészet, hívogatóak a kicsiny boltok, kávézók és kihagyhatatlanok a finom borok.

A listán Mostar után a chilei Vina del Mar, a dél-afrikai Cape Town, Budapest, a guatemalai Antigua, Quebec City és Osaka szerepel.

Személyes megjegyzésként, ha Bosznia-Hercegovinán keresztül indulnak autóval a horvát tengerpartra, Mostart mindenképpen tervezzék be és nemcsak a romantikát keresők. A város hangulata magával ragadó, megéri megállni ott akár csak néhány órára.


Categories: Nyugat-Balkán

24 év után ítéletet hirdetnek Radovan Karadžić perében

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 09/03/2019 - 13:44

A hágai fellebbviteli bíróság március 20-án hirdet ítéletet a Boszniai Szerb Köztársaság egykori elnöke, Radovan Karadžić perében. Radovan Karadžić és Ratko Mladic, a hadsereg parancsnoka ellen még a boszniai háború alatt, 1995. július 25-én nyújtotta be a hágai ügyészség az első vádiratot népirtásért, háborús bűnök és emberiség elleni bűntettek elkövetéséért. 2002-ben a két ügyet szétválasztották.

Karadžić vádiratát többször módosították, kiegészítették, először négy hónappal az első benyújtás után a Srebrenicában elkövetett gyilkosságok vádjával, amit Carla del Ponte főügyész 2001-ben népirtásra módosított. A harmadik módosítást 2009-ben Serge Brammerz főügyész nyújtotta be.

„A háborús bűnöket azzal a céllal követték el, hogy a boszniai muzulmánokat és a boszniai horvátokat véglegesen elűzzék Bosznia-Hercegovinából, arról a területről, amiről azt állítják, hogy arra a boszniai szerbeknek van joguk. 1991. októbertől 1995. november 30-ig Radovan Karadžić részt vett népirtásban, üldöztetésben, megsemmisítésben, gyilkosságban, deportálásban és embertelen, erőszakos cselekedetek kitervezésében és végrehajtásában.”   

                                       Radovan Karadžić és Ratko Mladic

A daytoni békeszerződés aláírása után (1995. november 21.) Karadžić hosszú évekig sikeresen bujkált, az ellene indított hajtóvadászatok sorra kudarcot vallottak. Egyes értesülések szerint hol Paléban, hol Montenegróban, hol Szerbiában bujkált, többen tudni vélték, hogy a pravoszláv egyház adja őt kézről kézre és bujtatják kolostorokban. Egy biztos, nem vezettek eredményre sem az amerikaiak 5 millió dolláros vérdíja, sem a boszniai, sem a nemzetközi erők elfogási kísérletei. A nemzetközi közösségek Szerbiát számtalan szankcióval sújtották, illetve gazdasági megállapodásokat kötöttek a háborús bűnös kiadásához. Ez végül 2008. július 24-én történt meg, akkor letartóztatták és Hágába szállították.

Tizenegy pontban emeltek vádat ellene: két pontban népirtásért, öt pontban emberiség ellen elkövetett bűnökért (gyilkosság, üldözés, megsemmisítés, deportálás, erőszak) és négy pontban a háború törvényeinek, az 1949. évi genfi konvenció fegyveres konfliktusokra vonatkozó szakaszainak súlyos megsértése miatt. A periratok összességében több mint 300 ezer oldal.  

Az elsőfokú bíróság 2016. március 24-én hirdetett ítéletet, tíz pontban bűnösnek mondta ki és 40 év börtönbüntetésre ítélte. A tizenegy vádpontból egyrendbeli, a Srebrenicában elkövetett népirtásban, az emberiség ellen elkövetett bűnökért emelt öt vádpontban és a háború törvényeinek súlyos megszegése miatt emelt négy vádpontban mondta ki a bíróság a bűnösségét. Egyrendbeli népirtás vádjában, amit Bosznia-Hercegovina más településein követtek el, felmentette. A bíróság bizonyítottnak ítélte, hogy 1991. október és 1995. november között létezett a közös terv a boszniai muzulmánok és horvátok végleges elűzésére, és ennek a tervnek kidolgozásában, végrehajtásában bűnszervezetben többek között Momčilo Krajišnik, Ratko Mladić, Slobodan Milošević, Biljana Plavšić, Nikola Koljević, Momčilo Mandić, Franko Simatović, Željko Ražnatović (Arkan), Vojislav Šešelj Karadžić-csal közösen vettek részt.

 

Az elsőfokú ítélet kihirdetése után Serge Brammerz főügyész így nyilatkozott: „A világ 1993-ban úgy döntött, hogy a volt Jugoszlávia áldozatainak igazságot kell szolgáltatni. Két évtizede ezek az áldozatok bizalmat adtak nekünk, hogy az igazságot bebizonyítsuk. Áldozatok ezrei jöttek ide, hogy elmondják saját eseteiket és bátran szembenézzenek kínzóikkal. Ma ezzel az ítélettel rászolgáltunk a bizalomra. Az ítélet elégtétel azokkal szemben, akik kicsinyíteni akarják a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket, de emlékeztet arra is, hogy a világ sok táján számtalan konfliktus ártatlan áldozatai várnak még az igazságukra. Ez az ítélet azt mutatja, hogy lehetséges az igazság.”

A vádlott és védői megfellebbezték az ítéletet, a fellebbviteli bíróság most ebben fog ítéletet mondani. Az eredetileg 2018. decemberre tervezett ítélethirdetést a bíróság elhalasztotta, a bírói tanács vezetőbírója, Theodor Meron számos jogi kérdésre kért még bizonyítékot és visszavonta az elsőfokú bíróságnak a bizonyítékok ügyében hozott határozatát, mely szerint  Karadžić nem felelős az 1992-ben elkövetett népirtásért.

Hogy mennyire fontos ez az ítélethirdetés Boszniában, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy március 20-án Szarajevóban a Városházán (Vijecnica) nyilvánosan közvetítik a bírói tanács ítéletét. A délután 2 órakor kezdődő ítélethirdetést a boszniai fővárosban közösen hallgatják az áldozatok egyesületei, szövetségei, szakértők, tudományos közösségek, nemzetközi szervezetek és civil szervezetek. A hágai hivatalos rész után jogi szakértők fogják elmagyarázni a meghozott ítéletet, a Karadžić elleni hágai eljárás teljes folyamatát.

Radovan Karadžić 1945. június 19-én született Savnikban, Montenegróban. Életének legnagyobb részét Szarajevóban töltötte, ahová 15 éves korában került, ott végezte az orvosi egyetemet. Foglalkozása pszichiáter, szűkebb szakterülete a depresszió kezelése. Egyszer három  hónapig a belgrádi Crvna Zvezda labdarúgóinak pszichológusaként is dolgozott. Részt vett egy amerikai szakmai továbbképzésen is, ahol nemcsak sok tapasztalatot szerzett, hanem kiválónak megtanult angolul, aminek későbbi politikai tevékenysége során nagy hasznát vette. 

1996-ig a Szerb Demokrata Párt (SDS) és 1990-től a boszniai szerbek elnöke volt. Habár későn kezdett el politizálni, mivel jó szónok volt, szívélyes és türelmes, nagytekintélyű vezér és közkedvelt politikus lett. Ez a látszólagos jómodor azonban egy fanatikus természetet leplez, egy olyan embert, akinek szilárd meggyőződése, hogy az erőszak és az összeférhetetlenség a politika egyedül hatékony eszköze.

A politika mellett költészettel is foglalkozott, négy kötete jelent meg, de a történelembe nem irodalmi munkássága, hanem 250 ezer muzulmán, horvát és más nemszerb halálával írja be magát.


Categories: Nyugat-Balkán

Pages