Nyugat-Balkán

Ünnepélyes keretek között vehetett át egy klubhelyiséget a napokban az MH KFOR Kontingens 17. váltásának első lövészszázada a koszovói Novo Selo táborban.

Szeptember 17-én immáron tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Szarajevó félmaraton futóversenyt Bosznia-Hercegovina fővárosában.

A lengyel EUFOR-kontingens Paci Servio medálját kapta meg Szpisják József dandártábornok, az EUFOR műveleti parancsnokság törzsfőnöke, magyar nemzeti rangidős.

Az átadás-átvételi bizottságok munkáját követően, szeptember 14-én ünnepélyes keretek között megtörtént a parancsnoki beosztás átadás-átvétele az EUFOR misszióban.

Sir Simon McDonald, a Szent Mihály és Szent György Rend lovagparancsnoka, a Királyi Viktória Rend lovagparancsnoka, az Egyesült Királyság Külügyek és Nemzetközösségi Ügyek Minisztériumának közigazgatási államtitkára és Diplomáciai Szolgálatának vezetője szeptember 11-én, hétfőn látogatást tett az EUFOR parancsnokságán, Szarajevóban.

Szeptember 7-én Szpisják József dandártábornok, az EUFOR törzsfőnöke látogatást tett a bosznia-hercegovinai haderő 5. dandárjának 2. zászlóaljánál Kiseljakban, ahol az alakulat közös kiképzést folytatott az EUFOR többnemzeti zászlóaljával (Multinational Battalion, MNBN). A katonai kiképzés a helységharcra való felkészítést szolgálta. A szeptember 4–8. közötti egyhetes kiképzési eseményen a 2. zászlóalj egyik szakasza vett részt, amely az MNBN egyik osztrák szakaszával hajtott végre közös műveleteket.

Rendhagyó volt a napokban rendezett medálparádé a bosznia-hercegovinai EUFOR-misszióban részt vevő katonák számára. A békefenntartó műveletben jelenleg 19 nemzet katonái − köztük a Magyar Honvédség békefenntartói − teljesítenek szolgálatot.

A Dragon Fire elnevezésű gyakorlaton a KFOR Harcászati Tartalék Zászlóalj (KFOR Tacres Reserve Battalion- KTRBN) a Koszovóban állomásozó erők más elemeivel kiegészülve hajtott végre egy összetett harcászati feladatot a közelmúltban.

Amíg olvastam a híradásokat, valahogy nem tudtam szabadulni a gondolattól: vajon a MiG-29-esek lesznek a szerb légierő felújított metrókocsijai?

Az elmúlt héten érkezett meg Oroszországból az adományként küldött hat darab használt MiG-29-es repülőgép, amiket szétszedett állapotban An-124-es orosz katonai szállító repülőgéppel hoztak a belgrádi Batajnica katonai repülőtérre. A hat MiG-nek eredetileg már márciusban meg kellett volna jönni és úgy tervezték, hogy március 24-én adják át őket szimbolikusan a NATO bombázások kezdetének 18. évfordulóján, de nem így történt.

2016-ban kötöttek megállapodást Moszkvában arról, hogy Oroszország hat használt MIG-29-est ad át Szerbiának donáció formájában. A felújítást, modernizálást a szerbek fizetik, ez hozzávetőlegesen 185 millió euró. Úgy mondják, ha meg kellett volna vásárolni a gépeket, kb 600 millió euróba került volna.

A megállapodás magában foglalja 15 évre elegendő rakéta és alkatrész utánpótlását, tartalék hajtóművek, szerszámok és egyéb szükséges eszközök biztosítását, egy speciális hangár felállítását és orosz szakértők közreműködését a repülőgépek felújításában.

Szerbiában 55 évvel ezelőtt 1962 szeptember 24-én repültek az első MiG-ek. Most, az újonnan jött gépek érkeztével egykori pilóták és mérnökök emlékeznek a Batajnica repülőtéren.

„Addig amerikai repülőgépeket használtunk, de ezek az orosz gépek a kor legmodernebb technikáját képviselték”- mesélte Tomislav Milunović mérnök, aki fiatal tisztként szolgált akkor a műszaki alakulatnál. Először négy kétüléses vadászgép jött, és még 1963-ban ez a szám 12-re nőtt. 1986-ban, amikor nyugdíjba ment, a jugoszláv légierőnek 60 darab MiG repülőgépe volt.

„A MiG-ek érkezése akkor is és most is nagyon jelentős esemény számunkra. Most kicsit másabb a fogadtatás, mint 55 évvel ezelőtt. Akkor a repülőtéren nagyon izgatottak voltunk, de nem voltak ott politikusok, nem volt ünnepélyes fogadtatás, mint ma.”

Később Milunović a Tito flotta főmérnöke lett. „Titóval mindig két repülőgép ment, ha egyikkel valami történik, akkor ott a tartalék gép. Egyszer megtörtént, hogy a marsall már beszállt, és a kettes hajtómű nem indult. A biztonsági emberei mindig paranoiások voltak, rögtön azt gondolták, hogy valami szabotázs történt, valójában azonban csak kiégett egy biztosíték” – mesélte nevetve a mérnök.

Bizonyára véletlen, hogy épp október 6-án érkeztek a MiG-ek Belgrádba, mert ez jelentős nap a típus életében. 1977-ben ezen a napon hajtotta végre első repülését a MiG-29-es. A gép a szovjet-orosz hadiipar egyik legsikeresebb terméke, a világ több mint 30 országában használják. Az amerikai F-15 és F-16-os vadászgépekre válaszként építették. Az Orosz Föderációban ma is gyártják és több célra is használják a légifölény biztosításától a vadász-bombázó feladat végrehajtásáig. A haditengerészet számára úgy tervezték, hogy repülőgép-hordozóról is fel-és le tudjon szállni. A Szovjetunión kívül az első európai ország, ahol a MiG-29 megjelent, az egykori Jugoszlávia volt.

Most úgy tervezik, hogy az újonnan érkezett gépeket október 20-án, Belgrád fasizmus elleni felszabadulásának napján mutatják be. Megszólaltak politikusok, miniszterek, azt állítják, hogy a gépeken Oroszországban elvégezték a nagyjavításokat, Szerbiában a finomításokra kerül sor annak érdekében, hogy a helyi hadsereg normáival összhangba kerüljenek.

A szerb repülős szakportál szerzői közel sincsenek ilyen euforikus hangulatban az új gépektől, sőt rendkívül kritikusan írnak róluk. Úgy tudják, hogy a gépek modernizálásáról nincs megállapodás bármit mondanak is a politikusok. Vannak bejelentések egyes dolgokról, minőségibb radartól erősebb rakétákig, de nincs információ a modernizálás szintjéről.

Az október 20-i bemutatás után egy gép azonnal visszamegy Oroszországba, mert azt adminisztrációs, vámügyi okokból hozták be az országba.

Az itt maradó gépek aztán átesnek az első munkákon, amik valójában az ICAO szabványokkal kompatibilis berendezések beépítését jelentik. A „deoroszosítás” egy részét már kint elvégezték, a többit most fogják elvégezni Szerbiában.

A portál szerint a gépek légialkalmassági engedélye rövidesen lejár. A légierő eddigi négy darab MiG-29-eséből három repülőgép a „végéhez” ér 2018 májusában, egy pedig 2021-ben. Az újonnan jött MiG-ek közül négy darab 30 éves lesz 2019-ben, egy pedig 2021-ben, vagyis még két illetve négy évet repülhetnek.

Az lenne az ideális, ha a 30 évet 40-re emelnék, mert biztosítani kellene, hogy az országban mindig rendelkezésre álljon megfelelő számú repülőgép 2021 után is, olyanok, amiket még legalább tíz évig használni lehet.

A szakportál felteszi a kérdést:

"… és mindeközben a horvátok? 

Ők éppen most nyitogatják a többcélú repülőgépek beszerzésére érkezett ajánlatokat."

 

Forrás: time.rs, T6

Fotó: T6, RAS Srbija

 

 

 

Szokatlan formában dönt a német diszkont légitársaság arról, hogy hova indítson menetrend szerint járatot jövő nyáron Kölnből. Tíz európai desztinációt jelentetett meg a honlapján és kérte az oldal látogatóit, hogy szavazzanak, melyik város kerüljön be a következő szezonban a menetrendbe.

Mostar is a felkínált célállomások között szerepel, és tekintettel a jelentős számú bosnyák, horvát diaszpórára Németországban, a növekvő német idegenforgalmi érdeklődésre a járat fontos lenne a hercegovinai régiónak és egész Bosznia-Hercegovinának.

Mostar versenytársai: Podgorica, Shannon, Brač, Trieszt, Castellon, Trapani, Bergen, Belfast és Biarritz.

A szavazást október 10-én zárják, majd a következő napon, október 11-én lesz a végső szavazás csak egyetlen napig, amikor a három legtöbb voksot kapó célállomás közül kell kiválasztani egyet, ahova járatot indítanak Kölnből.

Itt lehet szavazni: http://www.vote-and-fly.com/

Látogassanak el a mostari repülőtér facebook oldalára is.

 

 

2000 október 5-én óriási tüntetés volt Belgrádban, ami véget vetett Slobodan Milošević uralkodásának. A tömegmegmozdulás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Milošević nem fogadta el az elnökválasztás eredményét. A szeptember 24-i voksoláson veszített a Szerb Demokratikus Ellenzék (DOS) jelöltje, a Szerb Demokratikus Párt elnökével, Vojislav Koštunicával szemben. 

Október 5-én tüntetők jöttek a fővárosba az ország minden tájáról autókkal, buszokkal, teherautókkal, áttörve az utakat elálló rendőrkordonokat. A rendőrség már a délelőtti órákban könnygázt használt, ezzel próbálta megakadályozni, hogy a tüntetők betörjenek a parlamentbe, de sikertelenül. Az emberek megrongálták, felgyújtották a szövetségi gyűlés épületét, és ugyanígy tettek a televízió székházával is. 

A rendőrség hamar megszüntette az ellenállást és csatlakozott a tüntetőkhöz. 

A demonstrálók azt követelték Miloševićtől, hogy ismerje el vereségét és vonuljon vissza. Követelték, hogy váltsák le a szerb televízió és rádió vezetőit, mert az intézmény teljesen a regnáló rezsim befolyása alatt állt. Milošević elutasította, hogy visszavonuljon és második forduló kiírását követelte, amit a DOS képviselői nem fogadtak el.

2000 október 5-én este a belgrádi parlament erkélyéről kihirdették az új elnököt, Vojislav Koštunicát, a következő napon Milošević elismerte vereségét, elfogadta a választási eredményeket, és gratulált Koštunicának. 

A tüntetések alatti összecsapásokban két ember meghalt, 65-en megsebesültek. 

Miloševićet 2001 április 1-én pénzügyi visszaélések gyanúja miatt letartóztatták, majd két hónap múlva kiadták a hágai nemzetközi törvényszéknek, ahol Bosznia-Hercegovinában végrehajtott népirtásért, Horvátországban és Koszovóban elkövetett emberiség elleni bűncselekményekért, háborús bűntettekért elítélték. 2006 március 11-én börtöncellájában halt meg.

Szerbiában a 2000 október 5-i eseményt forradalminak tekintik, mert lebontották vele az 1990-es évek szerb politikáért felelős rendszert és elzavarták annak vezetőjét.

 

Több mint negyedszázados barátság fűzi össze a bosnyák és a katalán fővárost. Van közöttük egy különleges kapocs is: mindkettő olimpiai város. 

 

A barcelonai terrortámadás után egy tucat szarajevói művész óriásposztert készített a bosnyák főváros Mojmilo negyedében (1984-ben olimpiai falunak adott otthont), amire spanyolul azt írták: „Barcelona, Szarajevó veled van”. 

Az óriásplakát készítőinek egyike is azt mondta, remélik, hogy ez sokat jelent Barcelona számára ebben a nehéz pillanatban, mert ez a város támogatta Szarajevót amikor a legnehezebb helyzetben volt. „Nagyszerű lenne, ha sokkal többet tehetnénk” - mondta. 

Mert Barcelona a háború alatt sok segítséget nyújtott Szarajevónak. Az Al Jazeera Balkans oldalon egy blogbejegyzés emlékezik meg a negyedszázada történtekről „Emlékszel Barcelona?” címmel. 

„1992. októberében indult el Barcelonából az első konvoj 200 tonna humanitárius segéllyel. Hozott szatelit telefont is, ami kapcsolatot jelentett a világgal. A konvoj elindulása egy 1992 július 25-én kezdődött beszélgetés eredménye volt.

Azon a napon nyitották meg a 25. olimpiai játékokat a katalán fővárosban. A megnyitó rövid időre elterelte a világ hirügynökségeinek figyelmét arról, hogy a szerb tüzérség az olimpiai falut bombázza Dobrinján, Hrasnon, és az elnöki palotát támadják a belvárosban.

A megnyitó tiszteletére adott ünnepi vacsorára hivatalosak voltak az olimpiát szervező városok polgármesterei, köztük Muhamed Kreševljaković szarajevói polgármester is, aki a lehetőséget kihasználva segítséget kért ostromlott városának és Bosznia-Hercegovinának. Az első, aki reagált a beszédre, a házigazda, Pasqual Maragall volt, Barcelona első embere. Mindenkit megelőzve megígérte, hogy Barcelona segíteni fog Szarajevónak.

És Szarajevó abban a pillanatban igazi barátokra tett szert, akik a mai napig hűségesek maradtak polgármesterük ígéretéhez.

Pasqual Maragall felhívására városok, intézmények, gyárak, katalóniai civil szervezetek és egyszerű állampolgárok mozdultak meg, 1995 végéig több mint 2500 tonna humanitárius segélyt juttattak el a blokád alatt lévő boszniai fővárosba. 

A barátság és az együttérzés őszinte volt és megható. Hogy lehet leírni azt az érzést, hogy Katalónia 340 járása és városai válaszoltak a felhívásra, hogy minden hétfőn egyperces néma csönddel jelezzék szolidaritásukat a boszniai polgárokkal? 

Barcelona 1995-ben döntött arról, hogy kialakítja a város 11. kerületét, és azt Szarajevónak nevezik el, majd egy évvel később az Európa Tanács kezdeményezésére, hogy helyi demokrácia nagykövetséget nyissanak a volt Jugoszlávia városaiban az európai városokkal való párbeszéd elősegítésére, Szarajevóban megnyílt a helyi demokrácia nagykövetsége, egy iroda, amit Barcelona-Szarajevónak neveztek el. 

És most 2017 októberben nézzük a képeket, ahol a rendőrök ütik a barátainkat. 

Katalóniát és Barcelonát elfelejteni, és azon vacillálni,hogy támogassuk-e a katalánokat, egyszerűen képmutatás lenne.”

 

Forrás: AJ

 

Október 1-e az emlékezés napja Dubrovnikban. Több mint két és fél évtizede, hogy a szomszédságunkban kitört egy véres polgárháború nem kímélve barátokat és családtagokat, embereket és épületeket. Többszáz éves emlékek váltak az értelmetlen pusztítás áldozataivá. Nem volt ez másként az Adria gyöngyszemének, Dubrovniknak az esetében sem. 

1991. október 1-én a jugoszláv néphadsereg több mint 13 ezer katonája szerbiai és montenegrói tartalékosokkal megerősítve reggel 6 órakor déli irányból a szárazföldről, a tengerről és a levegőből megtámadta a várost. Dubrovnik már a támadás első napján áram és víz nélkül maradt. A támadók arra törekedtek, hogy a városlakókat teljesen elzárják az információktól, rakétákkal lőtték az épületeket, találat érte a telefonközpontot, a rádió átjátszó relét, a biztonsági szolgálatok telekommunikációs hálózatát. 

A hatalmas túlerővel szemben 750 gyengén felfegyverzett horvát katona próbált meg védekezni.

A város és környékének ostroma 1992 május 26-ig tartott. Ez idő alatt több mint 430 horvát védő, 116 civil vesztette életét, több mint 900-an megsebesültek. Több mint 30 ezer embernek kellett elhagynia otthonát, foglyul ejtettek 443 embert - katonákat és civileket-, akiket a bosznia-hercegovinai Bilećiben és a Kotori-öbölben fekvő Morinjban létrehozott koncentrációs táborokba hurcoltak. 

A golyók, bombák, rakéták nem kímélték az épületeket sem. Közel 14 ezer házat, lakást ért találat, kétezer épület teljesen összeomlott, 300 műemlék épület, templom károsodott. A műemlékekben keletkezett anyagi kár a becslések szerint meghaladta a 35 millió dollárt, míg Dubrovnik város teljes kára legalább 1,5 milliárd euróra tehető.

Sok év eltelt a véres háború óta. Dubrovnikba özönlenek a turisták a világ minden tájáról, de nem feledhetjük, hogy a demagóg, megosztó, a népeket egymás ellen fordító politikának milyen következményei lehetnek.

 

Bosznia-Hercegovina fővárosának nemzetközi repülőtere egy katlanban fekszik, magas hegyek karéjában. Az időjárás gyakran teszi próbára a repülőgépek személyzetét, a hirtelen lecsapó viharok, a hegyeken átbukó szelek okoznak kellemetlen pillanatokat. 

                                 A szarajevói repülőtér az Igman lábánál

A téli üzemelés egyik gyakori problémája a köd. A közelgő hideg évszak előtt folytatják a köd elleni rendszer tesztelését. A repülőtér több pontjára diffúzorral felszerelt speciális eszközöket telepítettek és két mobil diffúz rendszert helyeztek el gépkocsikra. A folyékony propán környezetbarát kémiai reagensének felszabadításával a köd jégrészecskékké alakul át, azaz olyan hókristályokká, amelyek ezután csapadék formájában esnek a talajra. 

Egy sikeres szezonon már túl vannak és egyértelmű, hogy a rendszer megéri a befektetést, hosszú távon fogják tudni használni. 

                                Az 1984-es téli olimpia síugró sáncai a Jahorinán

A ködoszlató rendszer nem ismeretlen Szarajevóban. 1984-ben a téli olimpia idején már sikeresen tesztelték nemcsak a repülőtéren, hanem a sípályákon is, amikor a köd többször is veszélyeztette a versenyeket. A rendszer 0 fok alatt, - 7-8 fokig a leghatásosabb. 

A köd miatti járattörlések kényelmetlenséget okoznak az utasoknak és jelentős károkat a légitársaságoknak. Több éves szarajevói munkánk során nem egyszer fordult elő, hogy a köd megülte a várost és a szélcsendes időben akár három napig is zárva volt a repülőtér. Egy ilyen alkalommal a helyzet már annyira tarthatatlan volt, hogy az utasokat vonatoztatták Budapestre. 

                               Malév gép a szarajevói repülőtéren 2000-ben

Az év végén kezdődik a szarajevói repülőtér rekonstrukciója. A projekt közel 20 millió euró, a munkák a tervek szerint 18 hónapig tartanak. 

Jelenleg 20 légitársaság - beleértve a szezonális charter légitársaságokat is – üzemel a bosnyák fővárosból. Október 31-től indítja menetrend szerinti járatát a Qatar Airways heti négy alkalommal Doha-Szarajevó útvonalon.

 

 

 

A napokban olvastam valahol a felcsúti kisvasutat említve ezt a szóösszetételt: felcsúti Disneyland. Nem akarok párhuzamot vonni, de azóta is motoszkál a fejemben a szerbiai Bambi park és a romániai scornicești stadion története. Talán a kisvasútnak, vagy az arénának nem az lesz a sorsa, mint a másik két létesítménynek, minden esetre tanulságos lehet a sorsuk.

Hogy mi az azonosság? Mindhárom esetben az ország első emberének kicsiny szülőfalujának túlméretezett, hogy úgy mondjam megalomán beruházásáról van szó. A kisvasutat gondolom nem kell bemutatni, de nézzük mi is az a Bambi park?

                                             A működő Bambiland 

A Bambi park, vagy ahogyan gyakrabban emlegetik, Bambiland a 90-es években Požarevac büszkesége volt, majd a város szégyenfoltja lett. Felveri a gaz, a játékok egyenesen veszélyesek a gyermekek számára, mert annak ellenére, hogy a park zárva van, azért csak be-belógnak a vásott kölykei.

A Bambi parkot Slobodan Milosević fiának, Marko Milosevićnek cége, a Madonna és a Bambi befektetési konszern építették egy olyan 2,5 hektáros telekre, amit a család a várostól ingyen kapott. A beruházás közel 380 ezer dollárba került, amire a pénzt jellemzően devizaspekulációkból hozta össze az ifjú Milosević.

                              A fabódék hajléktalanok menedékei

A parkot 1999-ben, a NATO bombázások idején nyitották meg. Slobodan Milosević 2000 október 5-i bukása után a város úgy döntött, hogy a területet visszaveszi a családtól. Bambiland 2005-ben bezárt, azóta pusztul. A terület nagyobb része jelenleg a város tulajdona, kisebb hányada a Milosević családé, és úgy tudni, bár hivatalos ajánlat nem érkezett, hogy Marko 100 ezer eurót kér érte.

                      Egykor jobb napokat látott szökőkút

Požarevac 47 ezer lakosú város Belgrádtól 80km-re és arról nevezetes,hogy itt született az utolsó jugoszláv elnök Slobodan Milosević. Háborús bűntettekkel vádolták, Hágában bíróság elé állították, a scheveningeni börtönben halt meg 2006-ban. A fia Marko, Bambiland megálmodója anyjával együtt Putyin vendégszeretét és Oroszország politikai menedékjogát élvezi 2000 október óta.

Scornicesti romániai kisváros Olt megyében, a környező településekkel együtt valamivel több, mint 10 ezer lakosa van. Híres szülötte a Kárpátok géniusza, Nicolae Ceaușescu. A faluban, aminek Ceaușescu városi rangot adott, a falurombolások kellős közepén 1988-ban átadtak egy, az akkori legmodernebb technikával, német szakemberek közreműködésével épült 25 ezer férőhelyes stadiont, amit nemes egyszerűséggel Stadion Viitorul, a jövő stadionjának neveztek el. Emlékeznek? Abban az évben több tízezren tüntettünk a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. 

                             A jövő stadionja ma

A hatalmas stadion ma az enyészeté, a földszintjén varrodák és karosszéria műhely működnek, az egykori játékos lakásokban szociálisan rászorult családok élnek.

                                  Szociálisan rászoruló családok lakják

Habár Ceaușescu nem volt kifejezetten focirajongó, sőt a stadionban sem járt egyszer sem, a Viitorul Scornicești – FC Olt klub vezetése a család tagjai közül került ki. Óriási pénzekkel gazdálkodhattak, megengedhették maguknak, hogy a legjobb játékosokat szerződtessék, ennek ellenére a géniusz és felesége 1989 december 25-i halálát követő évben a csapatot a harmadosztályba sorolták.

Csak eszembe jutott. 

Negyven évvel ezelőtt, 1977. szeptember 21-én járt szerencsétlenül a Malév TU-134-es típusú, HA-LBC lajstomjelű repülőgépe Bukarest mellett, Urziceni-ben. A katasztrófát 24-en túlélték, 29 fő, köztük a nyolc fős személyzet életét vesztette. A repülőgép pilótái a kormányőrséghez tartoztak, nem a Malév állományának tagjai, hanem hivatásos tisztek voltak. Azt mondják, hogy a katasztrófát a kormánygépként használt TU-134A és a Malév flottában repült TU-134 közötti különbség is okozhatta, okozhatta a magasságmérő hibás beállítása, vagy éppen a személyzet rutintalansága.

A repülést szolgálták c. könyvben, az azóta sajnos elhunyt egykori repülésbiztonsági kollégám, aki a légitársaság kivizsgáló bizottságának tagjaként a helyszínen járt, így mesélt az eseményről:

 „(...) Egy bekövetkezett repülőesemény kapcsán szeretnék néhány olyan dolgot elmondani, ami valószínű nagy érdeklődésre tarthat számot. Mondok egy dátumot: 1977. szeptember 21. Bukarest.

A történet röviden: jött a Malév IST-BUH járata, HA-LBC Bukarest felé, és ha jól emlékszem 16.58-59-kor a gép eltűnt az irányítás képernyőjéről. Minden jel arra mutatott, hogy lezuhant. Na, most innentől kezdve minden szempontból minden olyan homályos volt, hogy az eszméletlen. Elmondom neked, hogy mire alapozom ezt a homályt, nehogy félre értse valaki. Eltűnt egy repülőgép. Hol? Emberek beszóltak, hogy nagy fényt láttak Urziceni mellett, ami ha jól emlékszem légvonalban kb. 23 km-re van Bukaresttől, az Otopeni repülőtér megközelítési vonalában. Este lett, mire valaki kiment, mire megtalálták a gépet. Addig semmi információ nem volt, nem tudtak semmit sem. Azt, hogy hányan élték túl a balesetet és hogy hányan haltak meg, azt is úgy állapították meg, hogy megszámolták, hány élő van, és mennyi volt az utaslétszám. Nem tudtak korrekt adatokat mondani.” 

„(...) Mint szakértőket, busszal kivittek minket a repülőtérre, ott az első emeleten volt valami tárgyaló, és ebből a helyiségből se ki, se be nem mozdulhattunk. Ha ki akartál menni, a security mindenhol ott volt. Napokig az egész bizottság be volt zárva. Körülbelül a harmadik napon engedtek ki minket a helyszínre. A városba való megérkezéskor átéltük az első sokkot, és itt ért minket a következő döbbenetes élmény: mező szélén egy kis erdő, inkább csalitos volt, ahova a fák közé gyakorlatilag vízszintesen belerepült a repülőgép kb. 2-3 méter magasságban. Kiirtotta ezt a kis erdőt, utána a futói már gurultak a földön. A földön voltak a kerekei! Azt, hogy miért nem szálltak fel, csak próbáltuk kitalálni. Talán a legelső becsapódásnál, amikor elkaptak egy fát, a pilóták már nem voltak eszméletüknél, esetleg már meg is haltak és nem tudtak olyan manővereket végrehajtani, ami még segíthetett volna.”

„(...) Lehetett látni, hogy a gép valódi katasztrófáját az okozta, hogy a gurulás közben keresztezte az útjukat egy L alakú árok, vagy csatorna. Ennek mindkét szárába belerohantak, az orrfutó eltört, úgy hogy amikor ezeken az árkokon átbukdácsoltak, a gép eleje már teljesen roncsolódott, ezután a hajtómű is leszakadt. De már mikor a gép eleje roncsolódott, akkor vele együtt az első kabin is, az első tizenvalahány sor egy kupacban teljesen össze volt gyűrődve. Viszont a gép alsó része teljesen megmaradt. A felső, mint egy tepsi kiégett. A gépben még nagyon sok üzemanyag volt, hiszen úgy jött megtankolva IST-ból, hogy a bukaresti leszállásnál ne kelljen tankolni. A repülőgép 8 fős személyzete mind elöl volt, így ők valamennyien életüket vesztették:

Bakcsi Miklós - főpilóta

Fejes Péter - másodpilóta

Bohner András - rádiós

Révbíró László - rádiós navigátor

Bocskay László - hajózó szerelő

Kissné Kiss Annamária

Gaál Katalin

Jánosikné Harmath Katalin - légiutaskísérők

 A repülőgép kettétört, megállt a földön, körülötte voltak kisebb tüzek, de nem akkora, hogy minden égett volna. A megmaradt rész legelső sorából az utasok el kezdtek kiugrálni, aztán kiabáltak a többieknek, hogy gyertek erre, gyertek. Mindenki rohant ki, kiszálltak a földön a gépből. Egy utas eltörte a bokáját, mert rosszul lépett. A gép hátsó részében utazók közül két török állampolgáron kívül senki nem halt meg. Ők azért, mert nem értették a magyar szöveget és hátrafelé akartak menekülni, mivel látták, hogy elöl tűz van. De mire hátra mentek, addigra a tűz elérte őket.”

„(...) Még egyszer mondom, hogy egy repülőgép, ami vízszintesen repül 2-3 méter magasban a föld felett, azon műszaki hiba nem nagyon lehet. A hangrögzítő visszahallgatásakor hallottuk, hogy az irányítás folyamatosan beszélt románul a saját gépeivel. A Malév gép egyáltalán nem tudott kommunikálni az irányítással. Ez nem lehet feltétlenül rossz, de az, hogy megállás nélkül románul beszéltek, nem is angolul, nem is oroszul, ez minket teljesen padlóra küldött.”

 

Fotók: IHO

Szeptember 16-án harmadszor gyűltek össze Mostarban a világ legjobb sziklaugrói. A Red Bull Cliff Diving World Series hat városban rendez versenyeket, közéjük tartozik Mostar is.

A világ legszebb folyópartján több mint 17 ezren csodálhatták az UNESCO világörökségéről, az Öreg-hídról a smaragzöld Neretvába ugró sportolók gyakorlatait.

A nők versenyét az amerikai Cesilie Carlton, a férfiakét a brit Gary Hunt nyerte.

Nézzék és gyönyörködjenek az egyedülálló környezetben végrehajtott szemet gyönyörködtető ugrásokban.

 

Évek óta napirenden van a nyugat-szerbiai Morava repülőtér bekapcsolása a nemzetközi polgári légiforgalomba. A helyi önkormányzatok erőteljesen támogatják, de a tervnek ellenzői is vannak.

Akik támogatják a „vegyes” repülőtér létrehozását, a szomszédos országok adataival példálóznak: Szlovéniának négy, Horvátországnak hét, Bosznia-Hercegovinának négy nemzetközi polgári repülőtere van, míg Szerbiának, Macedóniának és Montenegrónak kettő-kettő.

A Glas zapadne Srbije c. lap értesülése szerint a WizzAir és a Ryanair érdeklődést mutat, és írásban is jelezték, hogy a repülőtér beüzemelése esetén járatokat indítanának Isztambul, Milánó, Berlin, München és Párizs irányába. A közelben lévő ipari park valódi lehetőség a légi áruszállítás kihasználására.

A Morava repülőtér közvetlen környezetében ugyan csak 75 ezer ember él, de a régiónak két millió lakosa van. Ipari létesítmények és jelentős turisztikai központok vannak a közelben, az autópálya is mindössze 1,3 km-re van. Idegenforgalmi szakemberek szerint nagy az érdeklődés Nyugat-Európából a síparadicsom Kopaonik és Zlatibor, a gyógyforrásairól ismert Vrnjačka banja és Atomska banja iránt, amik Morava repülőtéréről kényelmesen és gyorsan elérhetők lennének. 

                                 Kopaonik

A repülőtérről már tavaly azt mondták politikusok, hogy néhány hónapon belül utasokat fog fogadni, de ezidáig ez még nem történt meg. Sokan gondolják, hogy az ígéretek a választási kampány része voltak, valós tartalom nem volt mögötte.

A védelmi miniszter egy tv adásban elmondta, hogy polgári repülőgépek fogadásának feltétele, hogy a katonai repülőtér, az állóhelyek és hangárok teljesen elkülönüljenek. Nem zárkóznak el előle, hogy a repülőtér „vegyes” legyen, de a légierő gépeit el kell különíteni úgy, hogy a le-és felszálló polgári gépek azokat ne lássák, ami nemcsak biztonsági kérdés, de előírás is. Ehhez további beruházások szükségesek. A hadsereg már eddig is jelentős összegeket költött a repülőtérre, mert teljesen más koncepció volt 2012-ig. Katonai pénzekből építettek fogadó épületet, ezt átadnák a polgári forgalomnak, de további forrásuk nincs. Ha a katonai rész elkülönítését meg tudják oldani, akkor a honvédség elfogadja a „vegyes” repülőtér koncepciót.

A repülőtér fejlesztésére, modernizálására a védelmi minisztérium 12 millió euróján kívül 10 millió eurót adott Törökország, 3,5 millió eurót Szerbia-Montenegró légiforgalmi irányító szolgálata és 2-2 millió eurót más minisztériumok és a belgrádi repülőtér.

A pilóták egyesületének elnöke, Boriš Mandić nyugalmazott alezredes viszont azt mondta, hogy a repülőtér polgári célú felhasználásának ötlete pusztán politikai blöff, és szkeptikus a kérdést illetően. Felrója, hogy a szakmát nem kérdezték meg és véleménye szerint van három ok, ami miatt a projekt irreális.

Az alezredes szerint, mivel a legkisebb katonai mozgás is azt követeli meg, hogy a repülőteret lezárják, ez a kereskedelmi légitársaságok számára hátrányos. A másik probléma az időjárás. Szerinte senki nem vizsgálta az elmúlt 50 év időjárási jelentéseit, nem nézte meg, hányszor volt köd a nyári hónapokban. A köd 10-15 méterre ereszkedik a pályára, szinte nulla látást eredményezve. A harmadik dolog: hatalmas pénzt adtak ki két létesítményre, a fogadóépületre és az irányító toronyra, de senki nem fordított figyelmet a pálya felújítására. Mindenki szeretné, hogy legyen repülőtér, de nem tudják, hogy az üzemeltetés költségei olyan óriásiak, amit az önkormányzat költségvetése nem bír el még egy hónapig sem. "Ezek irreális tervek" - mondta az alezredes.

Más források másra is rávilágítanak: Szerbia az egyetlen a volt jugoszláv tagköztársaságok közül, ahol elfogadták a repülőterek koncessziójának törvényét. Úgy tudják, hogy szerződést kötöttek az Etihaddel, amiben többek között szerepel, hogy 400 km-es körzetben nem nyitható polgári repülőtér. Ezért a körön belüli repülőtereket koncesszióba adják, amiket minden valószínűség szerint a miniszterelnök, Aleksandar Vućić barátai fognak megkapni az Egyesült Arab Emirátusokból, vagy Szaúd-Arábiából. Ez az oka, amiért nem nyílik meg sem Morava, sem Ponikve, vélik a magukat azért megnevezni nem kívánók.

A Lađevci faluban lévő Morava katonai repülőteret 1967-ben építették. Vadászbombázó egységek páncéltörő helikopteres egységek állomásoztak/állomásoznak itt. A vadászbombázók F-84 Thunderjettel, G-4 Super Galeb és J-22 Orao típusú gépekekkel repülnek, a helikopter egység Gazella típusú gépket használ.

                                               SOKO G-4 Super Galeb                                          

Az első polgári repülőgép 2011 október 5-én szállt le, onnantól kezdve az addig kizárólag katonai repülőteret „vegyes” repülőtérként tartják nyilván. Akkor az utasok között volt Boris Tadić elnök és több miniszter is. A tervek szerint 2012 tavaszán a repülőteret meg kellett volna nyitni a 100 személyesnél kisebb kereskedelmi repülőgépek előtt.

A szkeptikusokkal szemben tartja magát az a vélemény, hogy kis befektetéssel a meglévő infrastruktúra alkalmassá teszi a Morava repülőteret járatok fogadására, sőt még Nisnél is kedvezőbb feltételeket tud nyújtani. A belgrádi és a nisi repülőtér után ez a harmadik nemzetközi repülésre alkalmas légikikötő Szerbiában.

 

 

A mai európai iszlám terrorizmus már a 90-es évek elején megszületett Boszniában Izetbegović mudzsahedjeivel. Ezt és nem kevesebbet állít könyvében a horvát politikus és történész, a néhai elnök fia, Miroslav Tudjman.

„A Rubikon másik oldala – Alija Izetbegović politikai startégiája” című könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogyan jelentek meg a boszniai háború idején a bosnyák hadseregben a mudzsahedek, a „szent harcosok”, „iszlám önkéntesek”. Iszlám fundamentalistákról van szó, hivatásos harcosokról, fizetett zsoldosokról, akik már 1992 februárban megjelentek. Különböző országokból érkeztek. Iráni mudzsahedek voltak az elsők, őket követték harcosok Szaud-Arábiából, Palesztinából, Jordániából, Jemenből, Afganisztánból, Katarból. A legnagyobb katonai tapasztalattal és tudással rendelkezők Egyiptomból, Algériából , Marokkóból és Tunéziából érkeztek. A libanoni Hezbollah tagjai, akiknek ugyancsak voltak katonai tapasztalataik, Fojnica mellett egy táborban képeztek ki katonákat, rendőröket és vezetőket Bosznia-Hercegovina hadseregének. 

                                                       Miroslav Tudjman

A beutazásuk alaposan elő volt készítve. Először Zágrábba érkeztek, onnan Splitbe, majd humanitárius segélykonvojjal Travnikba és Zenicára mentek a gyűjtőközpontokba. 

Egyik vezetőjük, Abu Hamza tanúsítja, hogy Mustafa Cerić vallási vezető kérésére jöttek „megvédeni” muzulmán testvéreiket. Azon kívül, hogy erkölcsileg, katonailag támogatták a boszniai hadsereget, ez jó lehetőség volt számukra, hogy behatoljanak Európába. 

A szudáni Elfatih Hassanein alapítója és igazgatója volt a "Segítség a harmadik világnak" alapítványnak (TWRA), amit 1987-ben alapítottak Bécsben. Ők 1992-ben jelentős összeggel támogatták a fegyverhasználat oktatását. A pénz az iszlám országokból az Erste Bankon keresztül érkezett Bécsbe. 

Alija Izetbegović 1994. január 1-jén levelet írt az alapítványnak, miszerint a bank bécsi fiókjában vezetett számláról az alapítvány elnöke önállóan felvehet 1000 dollárt, 500 ezer dollárig dönthet kifizetésről, de pénz felvételéhez a kuratórium legalább három tagja szükséges, az 500 ezer dollárnál nagyobb összeghez szükséges az ő jóváhagyása is.

A legnagyobb támogatók, a szaudiak, 1992 és 1995 között a TWRA-n keresztül 350 millió dollárt juttattak a „boszniai muzulmánok megsegítésére”. A legnagyobb donátor Szaud Arábia volt, de érkezett pénz Törökországból, Bruneiből, Malajziából is. A titkos adakozók között volt az szaudi emigráns Osama bin Laden is. Ugyanakkor a TWRA csak egy volt a „humanitárius” szervezetek közül, amik a fegyveres kiképzést és a mudzsahedek érkezését finanszírozták. 

A mudzsahedek nemcsak harcosoknak érkeztek az országba, hanem ezeknél a szervezeteknél dolgoztak segítőként, agitáltak az Al-Kaida, a Hezbollah és a Hamasz mellett. Volt, akik csak azzal foglalkoztak, hogy kiképezzék azokat a helyieket, akik mudzsahedek akartak lenni. 

Közép-Boszniában szinte nincs olyan megye, ahol nem hoztak létre vallási, katonai tábort. A bosnyák hadsereg katonai vezetése, és a politikai vezetés is hallgatólagosan támogatta a „vallási alakulatok” megalakítását, amik olyan mudzsahedekből álltak, akik speciális vallási képzésen estek át. 

A 7. muzulmán brigádot 1992. decemberben alakították ki, mint gyors reagálású egységet Zenica, Travnik és Kakanj környékén. A legismertebb és a legjobb brigád volt a boszniai hadsereg 3. csapattestének állományában. A kezdetektől muzulmánnak nevezték, mert tagjai csak gyakorló hívők lehettek, a brigád jelvényeire arabul írták a feliratokat és a csatákba Allah akbar kiáltással indultak. 

Az egység több háborús bűncselekmény elkövetéséért felelős. 1993. január 13-án Dusina faluban a Horvát Védelmi Hadsereg tagjai és civilek lemészárlásáért, horvát falvak lerombolásáért és lakosaik elűzéséért Busovača járásban 1993 januárban. Gyújtogatásokért Zenice és Travnik környékén 1993 nyarán. Számos bűncselekményt követtek el a helyi lakosok, és nemcsak horvátok és szerbek, hanem muzulmánok ellen is a külföldi mudzsahedek. Az ok „vallási tisztogatás” volt. 

A mudzsahedek száma Boszniában változó volt. Izetbegović szerint több mint háromszázan voltak, de Abu al-Maali, az El Mudžahed egység utolsó parancsnoka (feloszlatták 1996. február 26-án) kijelentette, hogy a mudzsahedek száma Boszniában 5-6 ezer fő. A reális szám valójában néhány ezer lehetett. A mudzsahedek nem egy nagy egységet hoztak létre, hanem több kisebbet, amiket egy tanács irányított. 

A boszniai muzulmánok többségét taszította az erőszakos iszlamizáció és a mudzsahedek házasságkötése a helyi lányokkal (mert a „szent harcosoknak” volt feleségük és gyerekeik a saját országukban, valójában itt a többnejűségről volt szó) és néhányan a boszniai hadsereg vezetéséből is szerették volna megfegyelmezni a mundzsahed egységet, de nem mertek szembemenni az uralkodó politikával, ami támogatta jelenlétüket és működésüket.

A mundzsahedek legalizálni akarták státuszukat, ezért a tanácsuk kérte Szarajevótól, hogy ismerje el az El Mudžahed brigádot mint a boszniai hadsereg független egységét. 

Rasim Delić a boszniai fegyveres erők főparancsnoka 1993. augusztus 13-án parancsba adta az El Mudžahed brigád beillesztését a 3. hadtest parancsnoksága alá, így a külföldi mudzsahedek legálisan a boszniai hadsereg része lettek. Az El Mudžahed egység jól felfegyverzett és kiválóan képzett csapat volt, erős katonai támogatója és kulcsfontosságú tényezője a hadseregnek. Katonái fanatikusan bátor harcosok voltak.

A daytoni békeegyezmény 1995 végén Bosznia-Hercegovinának végre békét hozott, a mudzsahedeknek azonban egyáltalán nem tetszett. Úgy tekintették, mint az iszlámért folyó harc elárulását. Az ok egyszerű volt: az egyezmény tartalmazott egy olyan rendelkezést, hogy a nem „helyi eredetű” katonai erőknek 30 napon belül el kell hagyniuk az ország területét. Ez határozott kérése volt az Egyesült Államoknak Izetbegović felé.

A könyv szerzője szerint Izetbegović 1995. december 10-én, négy nappal a békeszerződés aláírása előtt Zenicán találkozott az El Mudžahed brigád vezetőivel, Abu al-Maalijemmel és Anwar Shaabannal, amin részt vettek a boszniai hadsereg vezérkarának tisztjei is Rasim Delić tábornok vezetésével, és a 3. hadtest parancsnoka, Sakib Mahmuljin tábornok. Izetbegović a találkozón megerősítette, hogy a daytoni egyezményt alá fogja írni és az El Mudžahed egységet átalakítják. 

Talányos az egyiptomi születésű Anwar Shaaban sorsa, aki négy nappal ezután a megbeszélés után négy társával együtt meghalt. 1995. december 14-én a katonai rendőrség egy ellenőrzési ponton tüzet nyitott a gépkocsijukra. Találtak nála egy naplót, amit 1995 november 21 és december 14 között vezetett, vagyis a daytoni békeegyezmény aláírása napjától haláláig. A naplóból kiderül, hogy a mudzsahedek nem voltak felkészülve arra, hogy elhagyják az országot. Azzal fenyegetőztek, hogy más eszközökkel fognak harcolni. Abu Hamza egyenesen kijelentette, hogy „nem fogunk elmenni, nem adjuk vissza a fegyvereinket”. „Ha elhagyjuk is a katonai egységünket, a fegyvereket elrejtjük. Ha kitesznek minket a hadseregből, missziós munkát fogunk folytatni” - mondták.

Hogy a mudzsahedek egy része ott maradt az országban, már 1996 februárban kiderült, amikor az IFOR rajtaütött egy humanitárius szervezet kiképző központján Fojnica mellett, letartóztatott három iráni kiképzőt, és a szervezet nyolc munkatársát. Fegyvereket és robbanó anyagokat koboztak el.

                                 IFOR 1996 február

A mudzsahedek az ún. „muzulmán faluban” éltek együtt, megnősültek, útlevelet kaptak, beilleszkedtek a társadalomba és láthatatlanná váltak a nemzetközi erők számára. Washington kifogásolta, hogy megsértették a daytoni szerződést, mire Izetbegović azt válaszolta Bob Dole és Joseph Lieberman szenátoroknak, hogy „nem áll összhangban népünk erkölcsi elveivel, hogy elzavarja azokat az embereket, akik a mi oldalunkon harcoltak és nincs hova menniük, mert a saját országukba nem térhetnek vissza.”

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi erőknek és az amerikaiaknak elégséges bizonyítékuk volt arra, hogy a mudzsahedek menedéket kaptak Boszniában és folytatták radikális iszlamizációs tevékenységüket, volt közöttük, aki terrorakciókban is részt vett, ezeket az eseteket azonban sem az amerikai sem az európai politika nem akarta „túldimenzionálni”, megvédendő a törékeny békeszerződést.

                           Word Trade Center 2001. szeptember 11.

Szeptember 11. azonban radikálisan megváltoztatta a nemzetközi és az amerikai politika hozzáállását a terrorizmus kérdéséhez. Az ikertornyok elleni merényletet végrehajtó repülőgépeltérítők csoportjának legismertebb tagja Mohamed Atta volt, aki meg nem erősített információk szerint 1999-ben Bočinjban tartózkodott. Más források szerint bin Laden választotta ki a repülőgép eltérítésre Nawafa al-Hazmijat és Khalida al-Mihdarat, Boszniában harcolt mudzsahedeket. Szeptember 11 után Izetbegović többé már nem volt az a hiteles politikai vezető, akit Amerika tisztel, és az ikertornyok megtámadása után egy hónappal egészségügyi okokra hivatkozva lemondott pártelnöki pozíciójáról. Szarajevó hatékony harcot indított a terrorizmus ellen. 

Ezek a gondolatok Miroslav Tudjman könyvében jelentek meg, aki számos dokumentum segítségével Izetbegović politikai filozófiáját, stratégiai céljait elemzi, az okokat, amik miatt a béketerveket kijátszotta. A szerző szerint a könyv előfeltétele a bosznia-hercegovinai politikai és háborús események megértésének.

 

 

Forrás: vecernji.hr

 

 

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is gazdag programsorozattal ünneplik majd szeptember 11-ét, a város napját Zentán.