Feed aggregator

Tu-22M-0 in Moinio

Am vergangenen Dienstag haben russische Langstreckenbomber Tu-95MS6/16 und Tu-160 gegen Raqqa, die Stadt des Islamischen Staats in Syrien, 34 Marschflugkörper abgefeuert. An diesem Tag sind durch Russland weitere 127 Einsätze gegen den Islamischen Staat in Syrien durch andere Bomber und Erdkampflugzeuge ausgeführt worden. Am Mittwoch erfolgten gemäss dem russischen Verteidigungsministerium 59 Einsätze und der Abschuss von 12 Marschflugkörpern. Dabei sind nach russischen Angaben Kommandoposten, Waffenlager, Tanklastwagen und Ausbildungslager zerstört worden.[1] An dieser zweiten Angriffswelle nahmen eine Staffel von Langstreckenbombern Tu-160 Blackjack und 12 Mittelstreckenbomber Tu-22M-3 Backfire teil. Die Tu-160 setzten Marschflugkörper ein und die Tu-22M-3 warfen Freifallbomben ab.

Um was für ein Kampfflugzeug handelt es sich beim Tu-22M-3? Bereits 1962 wurde als Ersatz des Mittelstreckenbombers Tu-22 in der Sowjetunion die Entwicklung eines neuen Mittelstreckenbombers mit Schwenkflügeln studiert.[2] Dieser Bomber sollte ohne Waffenladung eine maximale Geschwindigkeit von Mach 2.54 (2‘700 km/h) und im Überschall eine maximale Reichweite von 4‘000 km erreichen. Im Dezember 1967 setzte die Konstruktion des Prototyps Tu-22M-0 ein. Zur Besatzung des Bombers gehörten der erste Pilot, der Co-Pilot, der Navigator/Waffenoffizier und der Radaroffizier. Am 30. August 1969 erfolgte der Erstflug. Erst im Juli 1970 erfassten die Spionagesatelliten der Amerikaner den neuen sowjetischen Mittelstreckenbomber. Aufgrund der Leistungen des Prototyps wurde eine Vorserie von zehn Tu-22M-1 konstruiert.[3]

Ab 1971 wurde die Produktion der ersten einsatzfähigen Mittelstreckenbomber Tu-22M-2 aufgenommen und die Flugtests setzten im April 1972 ein. Die Tu-22M-2 erreichten eine maximale Geschwindigkeit von Mach 1.695 (1‘800 km/h) und mit der maximalen Waffenzuladung eine Reichweite von 2‘200 km. Im internen Waffenschacht konnten für 12 bis 24 Tonnen Freifallbomben mitgeführt werden. An den vier externen Aufhängern konnten je ein Bündel von 3 Freifallbomben FAB-250 (250 kg) oder je ein Marschflugkörper Kh-31 mitgeführt werden.[4] Grundsätzlich waren Kombinationen verschiedener Typen von Freifallbomben möglich, so zwei FAB-3000 (3 Tonnen), 8 FAB-1500 (1.5 Tonnen), 42 FAB-500 (500 kg) (24 extern) oder 69 FAB-50 (250 kg) (36 extern).

In den 70er Jahren wurden die Leistungen des Bombers dank der Verbesserung der Triebwerke und der neuen Elektronik gesteigert. Seit den 80er Jahren erreicht der Tu-22M-3 mit einer geringen Waffenzuladung eine maximale Geschwindigkeit von Mach 1.97 (2‘090m/h) und mit voller internen Zuladung eine maximale Reichweite von bis zu 2‘200 km. Ein Mittelstreckenbomber Tu-22M-3 kann im internen Schacht wie auch an den externen Aufhängern Freifallbomben mitführen oder mit verschiedenen Typen von Marschflugkörpern (Kh-22, RKV-500B, Kh-15P, Kh-31A/-31P, Kh-35) ausgerüstet werden. Das 185. Garderegiment erhielt 1986 die ersten Tu-22M-3.[5] Im Dezember 1992 war die Produktion der gesamten Flotte abgeschlossen. Gemäss dem Military Balance 2015 verfügt Russland heute über 63 Tu-22M-3.[6]

Bereits im Dezember 1987 warfen Tu-22M-2, die von Poltawa und Mary (Turkmenistan) aus gestartet waren, Freifallbomben über Afghanistan ab. Im Oktober 1988 wurden Tu-22M-3 für die Flächenbombardierung von Zielen in Afghanistan eingesetzt.[7] Die Einsatzart der Flächenbombardierung hat Russland jetzt wieder über Syrien, so gegen Raqqa, aufgenommen. Für diese Einsatzart sind offenbar diese Mittelstreckenbomber Tu-22M-3 sehr geeignet.[8] Ob Wladimir Putin seine Flotte an Backfire C auch für die Bombardierung von Mossul zwecks Enthauptung der Führung des Islamischen Staates einsetzen wird, wird die Zukunft zeigen.

[1] Copp, T., Russia launches second wave of airstrikes in Syria in largest show of Airpower since 1980s, Stars and Stripes, November 19. 2016.

[2] Gunston, B., Tupolev Aircraft since 1922, Putnam, London, 1995, P. 207.

[3] Gunston, B., P. 210.

[4] Gunston B., P. 211.

[5] Gunston, B., P. 212/3.

[6] The Military Balance 2015, the International Institute for Strategic Studies, London, 2015, P. 191.

[7] Gunston, B., P. 213.

[8] Copp, T.

Béna az EU-s titkosszolgálati együttműködés, kaotikus a rendőrség brüsszeli szervezete, és a belga állambiztonsági hivatalban állítólag nem beszélnek arabul. A flamand–frankofón vitát is fölszította a terrorveszély a brüsszeli parlamentben.

The Afghan government, much to its chagrin, has found itself embroiled in a controversy that has direct links to the 2010 Kabul Bank scandal. On 4 November 2015, a small group of high-level government officials presided over the stone-laying ceremony of a new and ambitious township called Smart City. What was meant as a good news story spectacularly blew up in the government’s face, when it turned out that Khalil Ferozi – one of the main perpetrators of the plundering of the Kabul Bank, convicted for embezzlement and money laundering – was both shareholder and guest of honour. Since then it has become clear that the agreement with Ferozi was linked to a loan recovery policy that was both authorised by the Cabinet and backed by the president. The question now is how much the president was aware of the details of the deal and the extent to which corners were being cut, and whether he intends to continue along the same lines. AAN’s Martine van Bijlert takes a forensic look at the affair so far.

I. The Smart City signing ceremony; an unpleasant surprise

Smart City (in Dari alternatingly called Shahrak-e Hoshmand and a phonetic rendition that reads like “Esmart Siti”) was to be built along the Kabul Airport road, next to Shahrak-e Aria – a collection of eye-catching white apartment blocks with red roofs. It is one of several shahraks or townships – literally small cities – that are being built around Kabul to provide housing for a growing middleclass. (An average three-room apartment in Shahrak-e Aria, according to this article, costs 140,000 USD).

The stone-laying ceremony on 4 November 2015 was attended by the Minister of Urban Development Sayed Saadat Mansur Naderi; the president’s Special Adviser on Good Governance (recently elevated to vice-presidential level) Ahmad Zia Massud; and the president’s Legal Adviser Abdul Ali Muhammadi. All three spoke, praising the initiative as an important step forward. Zia Massud described the project as “very valuable,” as it would bring the government a lot of profit, and introduced Khalil Ferozi as one of the shareholders. Legal Adviser Muhammadi explained how the Kabul Bank clearance committee was pursuing different ways to recover the bank’s loans and that this project was the best way to do it. The presence of Khalil Ferozi was treated, not just as a normal occurrence, but as a highly positive sign.

Urban Development Minister Naderi gave details of the project, proudly referring to Smart City as the first shahrak in both the country and the region that would be built according to modern and international standards. It would, according to a post on the ministry’s Facebook page, house 8000 families in three, four, or five-room apartments built according to 15 different “international designs.” The township was to have its own facilities, such as shopping centres, mosques, kindergartens, offices, parks and clinics.

Naderi then presided over the signing of a Memorandum of Understanding (MoU) between Khalil Ferozi, who was providing the land for the project, and a representative of the Nabizada Wardak construction company, that would be in charge of the actual building. (1) The officials and other dignitaries who were present at the ceremony (see pictures here) did not seem to think they were involved in anything untoward.

The initial investment in the project, it was announced, would start at 95 million USD, while the total amount of money involved was expected to reach an estimated 900 million USD. It is not clear, though, where the initial sum was going to come from and whether this figure also included the value of Ferozi’s land. Although reporting so far has focused on the two main shareholders – Khalil Ferozi and the Nabizada Wardak construction company – there has been some buzz within Afghanistan’s wider business community, in particular among businessmen with prior links to the Kabul Bank shareholders, about the possibility of joining the project and making some money. The current going rate for real estate, according to one source, is around 1000 USD per square metre, while the cost of building is estimated at 400 USD per square metre. Even if these figures are optimistic, the prospects for profit seem huge – provided that the apartments sell. The government was slated to receive 50 USD for every square metre, in tax.

Although some of the national coverage was initially very bland, and probably based solely on the provided press releases, (2) the story soon broke with scathing headlines. The New York Times and The Guardian opened with respectively “Afghan Businessman Convicted in Kabul Bank Fraud is Still Free to Make Money” and “Afghan government signs huge property deal with shamed ex-banker.”

The rest of the government seemed to have been caught off guard, both by the ceremony and its fall-out. Insiders in the Palace described scenes of stunned disbelief and exasperation when the news broke. The question on everybody’s mind, of course, was whether the president had known about the deal and, and – whether he had or had not – how it could possibly have happened.

II. The problems with the Smart City arrangement

Criticism against the deal was swift and stinging. The collapse of Kabul Bank had been the biggest financial crisis to hit Afghanistan and a major embarrassment for the government, starkly illustrating the entanglement of money, power and impunity. As details of the Kabul Bank scandal emerged, in 2010 and the years that followed, it became clear that the bank’s leadership had over the years plundered the bank through a system of double-bookkeeping that allowed them to give huge illegal loans to the bank’s shareholders, as well as gifts and payments to a large number of politicians. (The lists of shareholders and debtors have been made public; those of the recipients of gifts and other largesse have not).

The total amount of debts owed to Kabul Bank was a whopping 982.6 million USD. Over 92 percent of these loans were handed out to nineteen individuals and businesses, ultimately benefiting twelve individuals. Ex-Chairman Sher Khan Farnod and ex-deputy chairman Khalil Ferozi were among the largest debtors and were both sentenced to five years imprisonment for money laundering and ten years for embezzlement in November 2014 (however, according to Afghan law only the longest prison sentence will be enforced.) The other shareholders and recipients of illegal loans were not prosecuted, although they were instructed to repay their loans. (For an earlier AAN analysis of this “exercise of containment” see here). The shareholders included Mahmud Karzai, brother of former president Hamid Karzai, and Hassin Fahim, brother of former vice-president Qasim Fahim.

Businesses that owe the Kabul Bank money, according to the MEC public inquiry, include Gas Group (121.2 million USD), Pamir Air (88.9 million USD), Zakhira (22.9 million USD), Kabul Neft (21.5 million USD), Hewadwal corporation (15.5 million USD), Gulbahar Towers (16.8 million USD), and Ariana Steel (1.5 million USD).

The Kabul Bank saga cost the Afghan state a lot of money. To prevent the collapse of the country’s financial system and to restore consumer trust, the government provided the bank with an 825 million USD lender-of-last-resort instrument, funded from its central reserve. This money is now slowly being repaid from Afghanistan’s annual budget; for instance in 2014 the government paid approximately $67 million, or 1.35 per cent of the year’s operating budget. Moreover, the New Kabul Bank is still operating at a loss (7.4 million USD in 2013, with an accumulated loss of 46.8 USD million at the end of December 2013 and possibly up to 65 million USD by August 2015). This is being paid for by the Afghan government, as part of its commitment to sell the bank with a clean balance sheet.

Tackling the Kabul Bank case had been one of President Ghani’s campaign promises and has long been upheld as one of the early (and few) tangible of achievements of this government in the much needed fight against corruption. The government in its own September 2015 ‘self-assessment’ document for the Senior Officials Meeting described how “[i]mmediate action on the Kabul Bank case broke the aura of impunity that had surrounded high level malfeasance.”

So to then find senior government officials organising and celebrating the inclusion of one of the architects of the scandal in what was probably going to be a highly profitable partnership, while condoning the obvious flaunting of a prison sentence, was embarrassing to say the least. Moreover, Farnod, Ferozi and their business partners, had squandered large chunks of the bank’s money through big and imprudent investment schemes, including in real estate. So it was also awkward that Ferozi would be allowed to earn back his debts in ways that resembled how he had made them in the first place. And all of this while presumably making a handsome profit, in a shareholder arrangement that seemed to carry no personal financial risk whatsoever.

Apart from the optics, there were obvious legal problems with the Smart City arrangement, as many commentators have pointed out. There is of course the issue that the executive should not interfere with a court’s verdict, by overturning or modifying a prison sentence. Although the president under certain circumstances can pardon a criminal, prison convictions for administrative corruption are exempted (article 350 of the criminal code). Legal adviser Muhammadi – who has since been suspended from his job – argued that Ferozi had not been released, but that he was simply being given a kind of leave that every prisoner is entitled to when needing to take care of private business. However, it is clear from other reporting that Ferozi had already been allowed out of prison for quite a while, at least during the day. (3)

Moreover, according to the procurement law, contractors with the government need to be of clean background and not have been convicted for a crime. There is also some debate whether article 113 of the criminal code applies, which says that a person who is sentenced to “long imprisonment” of more than ten years is not allowed to make contracts with or receive privileges from government institutions, nor are they allowed to manage assets and properties. Ferozi, depending on how one counts, was sentenced to exactly ten years. (4)

The move, of course, left people wondering whether bribes were paid and to whom. Several MPs claimed to have information, although they have not provided details. On 11 November 2015 members of the Wolesi Jirga complaints commission claimed a seven million USD bribe had been paid to allow the project happen and to release Ferozi from jail (the recipients were not specified). Similarly, on 15 November 2015 the Adalat wa Towsea daily quoted an unnamed MP who said minister Naderi had told them in a private chat that Zia Massud and Muhammadi had received bribes from Ferozi of respectively 2.5 million and 1.8 million USD. None of the allegations have so far been substantiated with evidence.

This is, incidentally, not the first time Ferozi has been subjected to a very lenient interpretation of ‘detention’. Under Karzai, both Ferozi and Farnod could often be found in the capital’s upscale restaurants, meeting friends and business partners under the guise of trying to recover their money so they could pay back their debts, even though they had been arrested and were supposed to be detained.

III. How the government reacted

The government’s reaction to the Smart City outcry came in instalments and suggests the president has been uncomfortably caught between the wish to still be seen to be firm and decisive, and the need to tread carefully. The question, of course, is why the caution?

The first formal reaction came from deputy presidential spokesman Sayed Zafar Hashemi on the day after the ceremony. He reiterated the president’s commitment to recovering the Kabul Bank debts and referred specific questions on the ceremony to the three officials involved, thus leaving it to them to defend the arrangement. Minister Naderi sought to reassure critics, by stressing that Ferozi’s activities would be closely monitored and that no untoward deal had taken place: “We are monitoring the project and there is no reason to be worried about it,” he said. Legal Adviser Muhammadi, in an interview on Tolo TV on the evening of the ceremony, argued that Ferozi had been neither forgiven, nor freed, but that this was the best way to recover the Kabul Bank’s money. He then proceeded to explain the mechanism, based on a government directive, through which the debtors were allowed to repay their loans in instalments over a period of one to seven years.

Muhammadi further defended the fact that the government had not simply taken the land from Ferozi, saying there had been no Cabinet instruction to do so and that whoever was ready to hand over their assets would be allowed to invest them. “What would the government do with 68 jerib of land,” he asked. “Why take it, if Ferozi can change it into money?” He added that Farnod, the former Kabul Bank chairman, would also be allowed to do so if found ready. Ali Akbar Zhwanday, president Ghani’s private-sector adviser, when asked by the New York Times, sided with Muhammadi saying that given the country’s economic hardships, allowing Ferozi to work and pay his debts and his hefty tax bill was a good idea. “What is better: for him to die in prison, or to pay back the money?” Zhwanday asked. (5) Ferozi himself also defended the deal, while speaking to Reuters by phone from prison. He said the project had already raised 14 million USD in debt repayments and, if it went ahead, would raise $75 million for the government. “The land belongs to me but if the government wants to sell it, they have the authority. But if they let the company build the township, from the money I earn, I will pay Kabul Bank’s loan back,” he said.

On 7 November 2015, the Palace released a statement containing several presidential decisions. It was framed in legal language and started by staking out those parts of the policy that the government presumably wishes to salvage: it reiterated the government’s commitment to recover the loans by all possible and legal means, and noted that the MoU was signed based on legal advice from the Kabul Bank clearance committee and the good will to expedite the loan collection process. It then described four decisions, based on what it said had been an urgent and thorough review of the project: (a) the court’s verdict on Ferozi is “unalterable and binding;” (b) the MoU is considered null and void; (c) the Kabul Bank clearance committee should review whether Ferozi’s land can be handed over to the Kabul Bank; and (d) the Attorney General’s office should report on the full enforcement of the court’s verdict.

It then took the Palace another ten days to decide whom it wished to hold responsible, at least for the moment. On 18 November 2015, it issued another statement (full Dari text here, English version not yet posted) in which it suspended legal adviser and head of the Kabul Bank clearance committee Muhammadi until further notice and relieved him of all responsibilities relating to the Kabul Bank loan recovery.

The president, in the same statement, tasked a delegation to review the evidence with regard to the “unlawful way” the Kabul Bank loan recovery had been managed; two members are mentioned: Seyed Ghulam Hussein Fakheri, head of the High Office of Oversight and Anti-Corruption (HOO) and Muhammad Yassin Osmani, member of the Independent Joint Anti-Corruption Monitoring and Evaluation Committee (MEC). (For details on the different ways in which these two organisations, that have had a troubled relationship in the past, have viewed the Kabul Bank case, see here). The statement again reiterated that although the MoU was no longer valid, the process of loan recovery would continue.

IV. The clearance committee and its encouragement mechanism

The inquiry team will probably need to tread carefully, given that both Urban Development Minister Naderi and Legal Adviser Muhammadi have consistently argued that they were implementing a Cabinet-approved government policy – while blaming each other for what went wrong (Zia Massud, incidentally, has remained very quiet). Palace communications further suggest that the Smart City arrangement – and presumably other arrangements that are now slowly coming to light – was directly inspired by a preoccupation with loan recovery which seems to prioritise debt collection over punishment. What is less clear is whether the details of the deal itself were authorised and at what level.

Originally the Kabul Bank receivership together with the Attorney General’s Office were responsible for recovering the squandered loans, but when progress remained slow President Ghani apparently decided to take firmer control and established the Kabul Bank clearance committee (komite-ye tasfiah in Dari). Its establishment in March 2015 was not formally announced, nor does its composition seem to be public knowledge, but a report of the first three-monthly meeting, chaired by the president himself, appeared on the Palace website in June 2015. The report explains that the committee had been tasked with “expedit[ing] inquiry into the case of Kabul Bank based on a specific procedure” and mentions a one-week deadline for those who had not paid their debts in the preceding three months. Those who failed to clear their accounts within that deadline would be banned from leaving the country and referred to the Attorney General for prosecution.

The specific procedure referred to is the so-called ‘encouragement mechanism’. It has been alluded to and explained by legal adviser Muhammadi on various occasions in the media and on his Facebook page. (6) Under this mechanism Kabul Bank debtors were given the opportunity to either repay their loans in full in exchange for a significantly decreased interest rate (around 0.5%), or to negotiate a phased timetable for the repayment (against an interest rate of around 3.5%). Senior economic adviser and former finance minister (now slated to become Afghan ambassador to Pakistan) Omar Zakhilwal appears to have been at the origins of the scheme, but over time Muhammadi became the main person responsible.

One of the main points of contention now appears to be whether the scheme as described could have extended to Ferozi and Farnod, as, unlike other debtors, their obligation to repay their loans with interest and an added-on fine had already been established by the court in their conviction.

Muhammadi, in the meantime, continues to maintain he has done nothing wrong, stating that he simply implemented a Cabinet-sanctioned policy. He has also maintained he knew nothing about the deal with Ferozi, but that, at least, has been proven untrue. After Muhammadi again blamed the minister of urban development Naderi for the deal, the minister hit back on 10 November 2015 revealing that Muhammadi had sent three letters to his ministry, urging him to grant the license for the township. (For more detail, see here). At least two of these letters have since been leaked to the press and at least one of them includes an explicit reference to a contract signed between Ferozi and Nabizada Wardak. (7)

So far Muhammadi has been the only one who has been publicly singled out as being responsible for what the Palace has referred to as mismanagement of the clearance initiative and/or a misinterpretation of the law.

V. Where to go from here

Tackling the continued fall-out from the Kabul Bank scandal is obviously not just a financial matter, it was also symbolically very important. In the run-up to the joint Senior Officials Meeting in September 2015, the Afghan government described decisive action on the Kabul Bank scandal as a “top signalling priority.” During the meeting itself the president said the actions he had taken had made the Kabul Bank “no longer a symbol of impotence, but a symbol of resolve.” This makes it extra painful that the government has now been caught in cahoots with the Kabul Bank defaulters by facilitating the repayment of their loans and fines, and providing opportunities for them to play with new investments and, presumably, amass new wealth practically risk-free.

This has come into even more stark relief with the recent reports that Smart City was not the only possibility being explored to help Ferozi repay his loans. On 18 November 2015, Khaama Press disclosed yet another leaked letter from Muhammadi. In this one he was said to have asked the Ministry of Finance to instruct all government institutions to purchase their gas from Gas Group during the winter season. Gas Group, as mentioned before, was one of the largest recipients of illegal Kabul Bank loans. The company was established in 2006 by Hassin Fahim, brother of the late former vice-president Qasim Fahim, and later taken over by Farnod and Ferozi. (For details see here, p 39-44). According to Muhammadi’s letter, Gas Group had recently resumed operations based on an agreement with the Kabul Bank clearance committee; the revenue from the company’s operations would flow into the account of the Kabul Bank loan department to cover Ferozi’s loans. (An illegible picture of the letter can be found here). A handwritten instruction at the bottom of the letter apparently states that copies of the document(s) should be sent to the Kabul Bank clearance committee and the Office of Administrative Affairs, which – if this is an original addition – strongly suggests that the revival of Gas Group was a move authorised at the highest level.

The government, or parts of the government, seems to have decided that if it is spending money on fuel anyway, it might as well do so in a way that makes the money flow back into its coffers. It is, however, a roundabout way of dealing with the problem. More importantly, it lets Ferozi – and other defaulters – off the hook and gives them privileged treatment. Such a directive to buy only from Gas Group, is, in fact, reminiscent of the monopoly that the Kabul Bank used to have with regard to the payment of government salaries – thus making this government look a lot more like the previous one than it would like to admit.

In terms of which details were known when, it seems highly unlikely that the president was not aware of the Smart City project and the Gas Group plans at all – given the amount of attention he has paid to the Kabul Bank case and his propensity to micro-manage portfolios he considers crucial. It is of course possible that details were held from the president or were misrepresented, or that those involved had misinterpreted the limits of the authorised policy (or misjudged the damaging effect of a festive ceremony). But it is also possible that the president knew and is now trying to separate himself from the most damaging fallout. All in all, the attempts to help revive Ferozi’s businesses seem to illustrate a broader willingness on the part of the government – possibly all the way up to the president – to consider partnerships with tainted businessmen and to welcome their ‘black money’ if they are willing to invest.

 

(1) Nabizada Wardak does not seem to be a well-known company. It has a Facebook page, but the website listed there is inactive. The company is headed by one Abdul Bari Wardak and has been awarded government contracts before, including, in 2012, a contract for the construction of the Doshi to Pol-e Khumri part of the northern ring road.

(2) On the bland side, Khaama opened with “Foundation stone of a modern city laid in Kabul.” Wadsam had “A modern city called ‘Smart City’ to be built in Kabul.” Both articles focused purely on the inauguration, while ignoring the presence of Ferozi. Tolo News, on the other hand, had “Kabul Bank Defaulters Now Partner to Government Projects,” and the next day “Criticisms Spark After Kabul Bank Criminals Allowed To Enjoy Business.” Pajhwok, opened with “Bank fraud convict Ferozi invests a fortune in housing scheme” and explained that Ferozi’s release “had become possible in line with the court decision and his signing of the agreement to pay back the bank loan.”

(3) See for instance this New York Times article,  and also the reporting by US anti-corruption watchdog SIGAR (Special Inspector General for Afghanistan Reconstruction) in October 2015, noting that:

Despite a presidential order, a special oversight committee, and President Ghani’s claims of taking “decisive action” in holding accountable those responsible for the Kabul Bank theft, Kabul Bank’s ex-CEO Khalil Ferozi was reportedly released from prison this quarter at behest of high-ranking Afghan government officials after serving only a fraction of his 10-year sentence. This was ostensibly done to enable him to more easily liquidate and transfer assets and properties to the government to help satisfy his debts. (p 169-70).

(4) Khalil Ferozi and Sher Khan Farnod were both sentenced to five years imprisonment for money laundering and ten years for embezzlement. However, according to Afghan law such prison sentences run concurrently, so both should serve ten years.

Muhammadi has tried to argue that the real problem had to do with the interpretation of article 113 (and that that, the cabinet’s decision to find creative ways to expedite the return of the embezzled money was still sound and unchanged). He blamed Naderi, saying: “What the Ministry of Urban Planning did was a mistake, not what Ferozi did,” claiming that the ministry should have been aware of the legal prohibitions.

(5) Zhwanday is co-founder, shareholder and ex-vice-chairman of Afghanistan’s Azizi Bank and is another banker with roots in the hawala system. Zhwanday was part of the consortium, MTZ, that in February 2013 made the only remaining bid for the New Kabul Bank. The bid was rejected, according to a finance ministry official, because it was “not consistent with the current banking system.”

When the New Kabul Bank was re-advertised in September 2013, two firms bid on the bank, but neither ended up buying. A new bidding process was announced on 28 October 2015.

(6) See for instance in this article, dated 1 July 2015: “Abdul Ali Muhammadi, legal advisor to the President, said on Sunday that $437 million of the total $987million stolen from Kabul Bank had been recovered, but $578 million remained unpaid. According to Muhammadi, 24 individuals involved with the scandal have cleared their debts with the bank while 21 others have pledged to pay their debts to the bank. He added that the government has developed a persuasive procedure for collecting the money, saying that properties of those who have failed to commit for clearing their debts will be sold for clearing their debts with Kabul Bank.”

(7) A copy of one of the letters can be found here; and an illegible photo of a second letter can be found here. The first letter references a contract between Khalil Ferozi and Nabizada Wardak that was signed on 1 September 2015 (and thus preceded the annulled MoU of 4 November 2015). This is potentially interesting, given that, according to the president’s statement of 7 November 2015, the MoU was null and void because it was “not binding,” failed to “carry the legal weight of a contract” and had an inherently weak legal basis. This leaves one wondering whether this means that behind the annulled MoU, there might still be a contract that the government may want to revive in the future.

(8) Advisers close to the president who have been accused of involvement in the Kabul Bank scandal include, among others, former finance minister and current Economic Adviser to the president Omar Zakhilwal (see here, here and here) and current Senior Good Governance Adviser Ahmad Zia Massoud (see here and here).

(Ce communiqué peut être repris à la condition d'en citer la source)

L'attentat tragique de Bamako s'explique par la progression vers le sud d'un islamisme armé ayant profité du vide créé par la désastreuse intervention militaire française de 2011 en Libye. Qui plus est, les réductions opérées sous la présidence de Nicolas Sarkozy ont eu pour conséquence de livrer au gouvernement de François Hollande, un outil militaire très affaibli. Dans ces conditions, malgré les prouesses opérées par les 3000 soldats français chargés de stabiliser un désert de près de 3 millions de kilomètres carrés, il était impossible à nos Armées, en raison même de leur format, de prévenir tout risque d'attentat au Mali. Si le président Sarkozy n'avait réduit de façon si drastique les forces pré positionnées françaises, notamment à Bamako, en déclarant en 2006 dans cette même ville que "la France n'a pas besoin de l'Afrique", il est fort probable que les islamistes n'auraient jamais osé s'en prendre de la sorte aux intérêts européens.
Ceci étant, dans l'affaire de la prise d'otages de Bamako, six éléments ne doivent pas être perdus de vue :
1) Les autorités maliennes ont pour ennemis prioritaires les séparatistes touareg. Les jihadistes qui combattent ces derniers et qui ne demandent pas la partition du Mali sont de fait des alliés.
2) Refusant de reconnaître qu'elles ont laissé les jihadistes gangrener Bamako, ces mêmes autorités maliennes ont donc été promptes à faire porter la responsabilité de l'attaque de l'hôtel Radisson sur l'ennemi "nordiste" (touareg), ou sur des étrangers (le jihadiste algérien Moktar ben Moktar).
3) L'émiettement du pouvoir central s'accélère. L'armée malienne étant incapable de contrôler le pays, les autorités de Bamako ont en effet  encouragé la création de milices ethniques destinées à lutter contre les Touareg. Au nord, nous avons ainsi le GATIA ( Groupe d'auto défense touareg Imghad et alliés) dirigé par le colonel Ag Gamou. Au sud du fleuve, le FLM (Front de libération du Macina), héritier des milices peul d'auto-défense des années 2000 a basculé dans le fondamentalisme inspiré de la secte Dawa d'origine pakistanaise. Or, avec le Macina, c'est le coeur même du Mali qui est touché, et non plus les extrêmes périphéries sahariennes nordistes. Après les Touareg, les Maures et les Peul, les Sénoufo vont-ils à leur tour créer un groupe armé pour revendiquer la renaissance de leur Kénédougou?
4) Contrairement à ce qui est toujours écrit, au Mali, comme dans tout le Sahel, nous ne sommes pas d'abord face à une guerre de religion, mais en présence de résurgences de conflits historiques, ethniques, raciaux et sociaux sur lesquels, avec opportunisme, se sont greffés les islamistes. Le fondamentalisme islamique n’est donc pas la cause de la septicémie  sahélienne, mais la surinfection d’une plaie géo-ethnique.
5) Ceci étant, tout le Sahel est actuellement confronté à une tentative hégémonique de la part d'un islam radical, sorte de fourre-tout sublimant déceptions, désillusions et frustrations, comme hier le marxisme. Cet islam révolutionnaire financé par les monarchies pétrolières du Golfe a connu une progression silencieuse avant de s'affirmer aujourd'hui au grand jour avec l'introduction de normes nouvelles comme la prière de nuit (le tahajjud), la burqa, la séparation des sexes ou encore de nouveaux rites mortuaires.
6) Nous assistons à un renversement du paradigme nordisme = islam et sudisme = christianisme. La conversion galopante des ethnies sudistes a en effet changé la nature de l’islam local à travers la fabrication d’une artificielle identité africaine arabophone musulmane qui échappe de plus en plus aux structures traditionnelles.
NB : Pour tout ce qui concerne l'insolite et dévastatrice guerre que Nicolas Sarkozy, inspiré par BHL, déclencha contre le colonel Kadhafi, ainsi que sur ses conséquences régionales, voir mon livre Histoire et géopolitique de la Libye (novembre 2015), uniquement disponible à l'Afrique Réelle.
Pour le commander, cliquer ici.

Bernard Lugan
21/11/15

Expand

Khadidja Hassan Zidane testifies during the trial of the former dictator of Chad Hissène Habré in Senegal on October 19 and 20, 2015. She and other women described their experiences in the desert camp at Oudi-Doum, where nine women and girls were allegedly forced to serve the soldiers of Hissène Habré’s army. 

© 2015 Radiodiffusion Télévision Sénégalaise

Khadidja told me she had been repeatedly tortured, and imprisoned in Hissène Habré’s presidential palace in N’Djamena. She had promised me that the day she came face-to-face with the former president, whose brutal rule in Chad lasted from 1982 until he was ousted in 1990, she would reveal what she had really experienced. Khadidja kept her promise.

Some reveal it openly, others indirectly. The alleged crimes took place over 25 years ago, but for these women the effects have lingered. Taking the witness stand, they all recounted how they were held prisoner, transported, raped, or tortured. Humiliated, degraded, stigmatized. Still, they had the courage to come to Dakar to testify at  Habré’s trial. Habré is being tried for crimes against humanity, torture, and war crimes by the Extraordinary African Chambers, a special Senegalese court established with support of the African Union.

Each victim called to the stand had trodden the same path: first the wait in a drab Dakar hotel, then the wait in a small windowless room in the Palais de Justice in the Senegalese capital. A bailiff comes for you. You enter the courtroom. The lights are bright and harsh. The courtroom is filled with cameras; the trial is being broadcast via streaming over the internet and on Chadian television.

To the left: the public, at times as many as several hundred onlookers, some there in support of the accused. To the right: the court officials; two clerks, three judges, four prosecutors, all in long red robes, all looking down at you. All are men, with the exception of one prosecutor. The bailiff walks you toward someone wearing a large white tunic, his head wrapped in a white turban, sunglasses pressed to his nose. There sits the defendant, Hissène Habré, in a leather armchair,

All eyes are riveted on you. Everyone in the room hangs on your every word. You are placed in the middle of the courtroom, eye–level with the former president of Chad, about 15 feet away, also facing the president of the chamber.  He asks you to proceed with your deposition.

Many of the voices are faint as the women begin, trembling, broken. Some cry. The more one has suffered, it seems, the more difficult and painful is the exercise. Until now, sexual crimes have yet to be mentioned at the trial.

In an open letter dated October 16 addressed to the president of the chamber and the chief prosecutor, the representatives of 17 organizations—including the winner of the 2014 Sakharov prize, Dr. Denis Mukwege, known as “the man who repairs women” for his surgery to repair damage from rape—criticized the lack of attention to sexual violence at Habré’s trial. They hadn’t counted on these four impressive women of courage.

Each woman stated that she had been arrested by agents of the regime and held for several months in N’Djamena prisons run by the DDS (Directorate of Documentation and Security), Habré’s dreaded secret police. Some were raped there. Merami testified that she had been subjected to electric shock and tortured upon arrest. “I was practically dying by the time they put me in prison. They gave me no treatment, except for a few pills.”

Speaking in a melodious, Chadian-accented Arabic, her voice firm, Khadidja described her multiple arrests, the appalling conditions of her imprisonment, the times she was tortured. She showed no sign of being intimidated. As soon as she began speaking of sexual assaults the chief judge offered to hear her in closed session. The witness refused. “No, I’m not going to hide a thing. They slept with me. I’ll even take my clothes off to show you.” Several times she declared that she was prepared to display where she had been stabbed with a pen in the legs and genitals.

Questioned by the prosecutors, she answered unhesitatingly. “Habré raped me four times.” When Habré’s court-appointed lawyers challenged the veracity of what she alleged, she countered: “I’m ashamed to say it, it’s shameful for my family. Even here, I feel ashamed to say it. I’m telling the truth, Allah knows ... Habré asked me to sit down and when I did he pulled me onto the floor by my hair,” she said, miming how it happened.

Like Khaltouma, Haoua and Merami, who testified afterward, Khadidja was sent to Ouadi Doum, in the northern Chadian desert. “It was a military base, no civilians were there. We lived in a hangar and ate dried okra and uncooked rice,” said Haoua, arrested at age 14 by the DDS in an effort to trap her mother, then living in Nigeria. “The soldiers’ wives weren’t there. We washed their uniforms and cooked their meals.”

Khaltouma, a former flight attendant for Air Afrique who was arrested while her plane was making a stop in N’Djamena, provided more details on life in the military camp. “At night in Ouadi Doum two out of the six women were used in rotation as sexual slaves for the soldiers. It’s shameful. They planned it. They gave us pills so we wouldn’t get pregnant.” Merami, who was transported with her daughter, told the court that, “she was raped a number of times, even though she was only 12 years old.”

When they were finally freed, they were taken to the office of the head of prisons in N’Djamena. On the wall was a picture: “There was one monkey with his hands over his eyes, one monkey with his hands over his mouth, and another with his hands over his ears. They made us swear an oath in front of this picture, on the Quran, never to speak of it all,” Khadidja said. All these women, like almost all prisoners of the regime, were made to take the same oath. Committed to seeking justice, they decided to break it.

The women’s determination overcame their fear of the scrutiny of Chadian society, for which this subject remains taboo. They came to Dakar to tell the court and the world of the horrors they experienced. “Now that I see him there, silent, when he was so strong, so powerful before, I feel no more hatred,” said Khaltouma to the court, speaking of Habré. Habré’s defense team, which is boycotting the trial, issued a communiqué calling Khadija a “nymphomaniac prostitute.” But she said, simply, “I was very afraid in the beginning. Then I felt a strength inside that pushed me to complete my testimony. I feel a weight off my shoulders.”

Henri Thulliez is coordinator at Human Rights Watch for the Hissène Habré case.

• Français

Dunaszerdahelyen, a Bonbon Hotelben tartotta éves konferenciáját a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szombaton. A rendezvény középpontjában ezúttal az oktatásügy aktuális problémái, a magyar nyelvű diplomák igénye, a nyelvi jogérvényesítés, valamint az önkormányzatiság kérdései álltak.

Tokár Géza, a Kerekasztal szóvivője nyitóbeszédében az ernyőszervezet tevékenységéről, az utóbbi egy év fejleményeiről és a célkitűzéseikről számolt be a résztvevőknek. „Minél többen vagyunk a megfelelő fórumokon, annál jobban tudjuk érvényesíteni jogainkat” – hangsúlyozta. Mint a kiadott közleményben olvasható, a Kerekasztal a jövőben is összekötő kapocsként kíván működni az egyes intézmények és a társadalom között, olyan szakmai és társadalmi munkát próbál végezni, melyet más nem tud vagy nem képes felvállalni, és reményeik szerint pozitív példákkal szolgálhatnak másoknak.

Az első panel felszólalói az oktatásügy aktuális problémáira világítottak rá. Az első panel felszólalói az oktatásügy aktuális problémáira világítottak rá. Fodor Attila, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségétől konstatálta, az emberek többsége beletörődött az oktatásügy jelen helyzetébe. Rámutatott, nincsenek olyan háttérintézményeink, ahol a kisebbségi magyar oktatásban zajló folyamatokat térképeznék fel, a meglévő állami intézetekben pedig alulprezentáltak vagyunk. Véleménye szerint kevés szakmai anyag készült a témában, s holott ezek nyilvánosak, mégis kevésbé ismertek. „Vannak olyanok szakemberek, akik képesek és hajlandóak lennének foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, de ennek keretet kell adni” – véli. Szekeres Klaudia néhány hangsúlyos témáról számolt be, amelyben az elmúlt évben a Jogsegélyszolgálat segítségét kérték. Az új kerettantervek elfogadása után ugyanis felmerült az érintettetekben a jogi lépések lehetősége. „A Jogsegélyszolgálaton belül úgy döntöttünk, megpróbáljuk az ombudsman elé vinni az ügyet, mivel a kerettantervek diszkriminatívak. A beadvány szeptemberben elkészült, a szakvélemény csatolására, illetve ennek fordítására vártunk” – ismertette. Tóth Tibor informatikus, a magyariskola.sk üzemeltetője a weboldal ismérveit és céljait ismertette. A petíciót, mint mondta, mindenképp sikernek könyveli el, ennek vizuális megfelelője lehet a kilenc nem egyenlő öttel kampány, amely a kerettanterv
igazságtalanságaira próbálja meg felhívni a figyelmet. A fotókollázst, melyet a tiltakozást megörökítő képekből készítenek, december elején továbbítják Juraj Draxler oktatásügyi miniszternek és Andrej Kiska államfőnek. Czímer Gábor, a Diákhálózat oktatási referense a Kerekasztal által elindított magyar oktatást népszerűsítő civil kampányról számolt be. A szervezet a rendelkezésére álló eszközökkel országos és regionális szinten is olyan lépéseket tesz, amelyekkel meg szeretné győzni a szülőket arról, hogy gyermeküknek magyar tanítási nyelvű intézményt válasszanak.

Az éves konferencián a hagyományokhoz híven idén is átadták a Civil Díjat, melyet ezúttal a magyar iskolák színvonalasabb oktatásáért indított aláírásgyűjtés kezdeményezői, a petíciós bizottság tagjai, Vojtek Katalin, Filip Zacher és Fibi Sándor vehették át. A díj átadása előtt Laboda Róbert tanár, költő, slammer méltatta munkájukat.

A délutáni panelek egyike a kétnyelvűséggel, a nyelvi jogérvényesítéssel és a nyelvhasználati akadályokkal foglalkozott. Czibula Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziók Szövetségétől többek között a szlovákiai magyar televíziózás helyzetével, a regionális televíziókat érintő diszkriminációval és versenyhátránnyal kapcsolatban szólalt fel. Halász Béla, a Fontos vagy! Mozgalom aktivistája a megvalósult kétnyelvűsítési projektekről, a pozitív és negatív példákról tartott bemutatót. Horony Ákos, a Jogsegélyszolgálat munkatársa a kisebbségek jogainak védelmét célzó akciótervhez megfogalmazott, nyelvhasználatra vonatkozó javaslatokról tájékoztatta a jelenlévőket. „A minisztérium gyakorlatilag elkaszálta az akciótervet, 22 pont teljesen elfogadhatatlan volt számukra, a többihez pedig szinte ugyanazt a megjegyzést fűzték. Ez jól illusztrálja az állami szervek hozzáállását a kérdéshez” – vázolta Horony.

Szekeres Klaudia felszólalásában a magyar nyelvű diplomák kiadása körüli problémákra hívta fel a jelenlévők figyelmét. „Szlovákiában nincs jogi akadálya, hogy a felsőoktatási intézmények magyarul is kiadják a diplomákat” – tudatta. Hozzátette, év elején készült egy mintakérvény is, amellyel a hallgatók bármely egyetemen kérvényezhetik a magyar diploma kiadását. A kérvényt egyetlen diák nyújtotta be a Selye János Egyetemen, a dékáni válasz szerint azonban a diploma jelenlegi formátuma nem engedi meg, hogy a magyar nyelvű verziót esztétikusan megjelenítsék.

A konferencia utolsó részében az önkormányzatiság és az önigazgatás témaköre került a középpontba. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa elmondta, az autonómia tervezettől azt várja, hogy mobilizálja a lakosságot, a civil szférát és a politikai szférát. Véleménye szerint egyfajta iránymutatásnak tekinthetjük, mely cselekvésre ösztönöz. „Kulcsfontosságú, hogy csak egy erős közösség tudja elérni az autonómiát, előbb ennek a feltételnek kell eleget tenni és nem fordítani a sorrenden” – emelte ki Kántor.

Videó

Galéria

Fotó: Laczkó Sándor

Pour la deuxième fois cette année, la France est frappée en plein cœur par le terrorisme. A l'heure où ces lignes sont écrites, 129 personnes sont décédées dans les attaques qui ont touché la capitale française et la ville de Saint-Denis, plus de 300 personnes ont été blessées, dont une centaine est dans un état grave.

Cette fois-ci les terroristes ont visé plus large. A la différence des attentats de mars 2012 et de janvier 2015 ce n'est pas une communauté particulière qui est ici visée , ni un groupe d'individus particulier , ce ne sont pas des agents symboles de l'Etat qui ont été attaqués , mais bien le peuple de France dans son ensemble, sans distinction d'âge, de couleur de peau ni de religion.

Le terrorisme vise à détruire la capacité de résistance et de résilience d'une société, soit en frappant en aveugle, ainsi des attentats de 1986 ou de 1995, en France, soit en s'attaquant à des cibles choisies et emblématiques, comme ce fut le cas en janvier 2015 et comme c'est le cas aujourd'hui.

Il faut cependant distinguer les événements de janvier 2015 de ceux de novembre 2015. En janvier 2015, ce sont des catégories précises et ciblées de la société française qui sont visées : journalistes, policiers, Juifs. La liberté d'expression, l'ordre et la loi, la société française dans sa diversité. En novembre 2015, ce sont les modes de vie de tous qui sont attaqués : sortir pour assister à un match de foot, sortir pour assister à un concert, sortir à la terrasse d'un café : c'est le quotidien de tous les Français qui devient la cible. Il y a là un changement non seulement de "mode opératoire" mais aussi un changement d'orientation dans les buts des terroristes. La menace devient indistincte, à l'intérieur et à l'extérieur de nos frontières. Elle frappe indistinctement tous les Français, à l'intérieur et à l'extérieur de nos frontières. La réponse doit ainsi être effectivement collective. (...)

L'idée que, face à des circonstances exceptionnelles, il faille écarter les règles qui régissent le fonctionnement des institutions pour les temps « normaux » est, pour le dire trivialement, presqu'aussi vieille que le monde.

L'expression « état d'exception » est extrêmement polysémique et utilisée à des fins très différentes par différentes branches des sciences humaines et différents auteurs. Pour simplifier, on précisera qu'il faut comprendre ici l'état d'exception comme un régime juridique qui permet de s'affranchir de certaines règles (relatives à la dévolution des pouvoirs ou au régime des droits et libertés) en cas de circonstances exceptionnelles. (...)

Lire la suite ici

dd

A rendszerváltás utáni tíz évben bátor modernizálóként tekintettek rá, írja az európai liberálisok vezető figurája.

De l’urgence de relire les classiques militaires

/ Région parisienne, Roumanie, Culture et éducation

Università degli Studi di Trento - Dipartimento di Psicologia e Scienze cognitive, Corso Bettini 84
21 Novembre 14:30 Osservatorio Balcani e Caucaso, in collaborazione con Università di Trento - Centro europeo d'eccellenza Jean Monnet, Università di Trento - Scuola di Studi Internazionali, Forum trentino per la Pace e i Diritti Umani, Centro per la Formazione alla Solidarietà Internazionale, La rivista Il Mulino Categoria : Conferenza
Conferenza internazionale in occasione della festa per i 15 (...)

/ Ailleurs

Egy váratlan és meglepő lépés keretében a napokban benini katonák szálltak meg 16 nigériai települést Kwara államban a két ország határán, köztük az aprócska Ogomnét, Bwint, Gandasunont és Kpurut is, majd a megszállás után azonnal felhúzták a benini zászlót és rendőrségi ellenőrzőpontokat hoztak létre – így szóltak az elmúlt napok hírek Nigériában. Egyes nigériai sajtóorgánumok beszámolója szerint több helyen a helyiek letépték a benini zászlót és átadták azokat a nigériai hatóságoknak, miközben több helyen a tanárokat és egyéb állami alkalmazottakat otthonuk elhagyására szólították fel a benini katonák.

Nagyon zűrzavarosak és nehezen hozzáférhetőek az információk az ügyről, az illetékes nigériai minisztériumban és a rendőrség központjában sem tudtak még tegnap sem a történtekről, a legfrissebbek szerint viszont rendőri különítményt küldtek a térségbe, hogy kiderítsék mi is történt valójában, de akár még az is előfordulhat, hogy csak egy apróság felnagyításáról, egy kacsáról van szó, hiszen az 1914-ben a britek és a franciák által lefektetett határokat szóban nagyjából mindkét fél elismerte vita nélkül, bár azt meg kell jegyezni, hogy ez a határ hivatalosan évtizedeken át nem került kijelölésre, egészen 2005-ig, amikor az azt megelőző években kialakult gazdasági feszültség miatt (Benin gazdaságilag igen erősen függ szomszédjától, így a termékek szabad áramlása létfontosságú számára) a két állam asztalhoz ült és az 1914-es dokumentum (illetve gyarmatosítás korabeli térképek) alapján véglegesen definiálta szárazföldi és tengeri határait.

Ennek anno az lett az eredménye, hogy néhány addig nigériai falu (szám szerint 13) a benini oldalra került, de ezt a hatóságok elfogadták és mindent elkövettek a helyzet normális rendezése érdekében. Ahogy Afrikában egyetlen ország, úgy Benin sem mentes egyébként a határvitáktól, voltak problémái például Nigerrel is, hiszen 1964 és 2005 között egyáltalán nem tudtak megegyezni a Niger-folyó folyásánál a határaikban, sőt 1993-ban benini katonák megszálltak egy vitatott területet, a Lété-szigetet is, amelyre válaszul jópár évvel később a nigeri katonák is behatoltak vitatott területrészekre, többek között visszafoglalták az elvileg történelmileg hozzájuk tartozó Létét. Végül a hágai nemzetközi bíróság 2005-ös döntésével deklarálta a határvonalat, amelyet a felek elfogadtak. A helyzet Burkina Faso esetében is hasonló, bár ott még nincs is megoldás arra, hogy a két ország határvonalának egyes szakaszai nem definiáltak és nincs is elfogadott múltbeli állapot, 2006-ban például Burkina Faso le is zárta határait szomszédjával, azzal vádolva Benint, hogy az saját érdekében apró lépésenként igyekszik megszállni kis területrészeket, amelyek elvileg nem is tartoznak hozzá.

A két állam kapcsolatát ez nem rázta meg túlságosan, de ettől függetlenül a mai napig vannak olyan határszakaszok, ahol nem igazán ismert, hogy meddig tart Benin és hol kezdődik a “becsületes emberek földje”. Visszatérve a konkrét mostani problémára, ha tényleg bebizonyosodna a történet valóságtartalma, akkor az háborús konfliktussal nem fenyeget ugyan, de Benin hatalmas kockázatot vállal vele, hiszen ha Nigéria ismét lezárja határait, mint 2004-ben, akkor azzal padlóra is küldheti a Nigériától nagymértékben függő benini gazdaságot. Azt azért mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy néhány órával ezelőtt közlemények láttak napvilágot a kwarai kormányzat részéről, amelyben maga Abdulfatah Ahmed kormányzó nevezte kacsának az eseményekről szóló jelentéseket, hangsúlyozva, hogy a fentebb már említett rendőrségi járőr megerősítette, hogy semmiféle építményt és zászlót nem találtak, az érintett 16 település éli nyugodt mindennapjait, így konkluzióként megállapítható, hogy a hír egyértelműen kacsa. A rendőrség is közzétett egy apró közleményt, amelyben szintén ezt erősítették meg, hangsúlyozva, hogy pár hónappal ezelőtt volt ugyan egy területi vita a térségben, de az kizárólag tulajdonjogról szólt egy benini és egy nigériai személy között és nem volt köze a két állam határaihoz.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

The Belgian government raised the terrorist alert level for Brussels to its highest level on Saturday, an indication authorities think an attack is “imminent” amid an ongoing manhunt for the last remaining accused Paris attacker, believed to be still at large in the Belgian capital.

Metro lines were closed and Belgian officials issued an appeal to the local population to avoid crowded places, including “concerts, major events, train stations and airports, public transport [and] places of high commercial concentration”.

Read more

Még a múlt hónapban került sor a Trident Juncture 2015 hadgyakorlat keretében, hogy az amerikai tengerészgyalogság Bell Boeing MV-22 Osprey billenőrotoros repülőgépei le-és felszállásokat hajtottak végre a spanyol haditengerészet JUAN CARLOS I. partraszállást támogató helikopterhordozójának fedélzetén. A négygépes amerikai kötelék a gyakorlat időtartama alatt megfordult a dél-spanyolországi Morón de la Frontera légibázison is. A három napig tartó fedélzeti létre a gépeket egy 100 fős csapat kísérte el. A gyakorlatok során az amerikai tengerészgyalogosokon kívül a billenőrotoros gépek spanyol és portugál tengerészgyalogosokat is szállítottak.

Omán 70 darab Leopard 2-es harckocsi megvásárlásán gondolkodik. A 2 milliárd eurós üzletet a szigorú német fegyvereladási törvények hiúsíthatják meg, hiszen ezek szerint Omán egy olyan régióban fekszik, ahová nem lehet fegyvert eladni. Amennyiben Berlin elzárkózik az üzlettől, bár a közelmúltban megköttetett egy kézfegyverekre vonatkozó üzlet a két ország között, nos, akkor Törökország lehet a befutó, hiszen a hírek szerint a dél-koreai tervezésű és licencben gyártott Altay harckocsi is felkeltette a közel-keletiek figyelmét.

November 13-án hivatalosan is bevethetővé vált India első Boeing P-8I tengeri járőrgépekkel ellátott repülőszázada. A flotta 312A jelzésű egysége a Rajali haditengerészeti légibázison települ. India 2009 januárjában döntött az amerikai gép beszerzéséről, 2,1 milliárd dollár értékben. A megrendelt nyolc gépből az elsőt 2013 májusában vehette át. A típusra következő exportmegrendelés Ausztráliából érkezett, a kengurus felségjelzést viselő első gép átadása a következő évben valósul meg.

Tovább növelheti és színesítheti Indonézia a Szuhoj Szu-27-es leszármazottakból álló gyűjteményét. Az e hónap végén kezdődő tárgyalásokon ugyanis a Szu-35-ös beszerzéséről folytatnak egyeztetéseket az oroszokkal. A Szu-35-ös rendszeresítéséről az indonéz védelmi miniszter nemrégiben tett hivatalos nyilatkozatot.

Tajvan jól halad az évtizedek óta vitát kiváltó Spratly-szigetek egyik tagján, a Taiping-szigeten létesített bázisának fejlesztésével. A 2008-ban elkészült 1200 méteres futópályával rendelkező repülőtér után, egy 2000 tonnás fregattok horgonyzóhelyeként is szolgáló kikötő létesítésébe fogtak bele. A kikötőt védő gát lassan elkészül, így jelentősebb katonai erő állomásoztatására nyílik majd lehetőség a szigeten.

Japán megrendelte első Northrop Grumman E-2D Advanced Hawkeye légtérfelderítő repülőgépét. A típusból négy példány eladására született hozzájárulás Washingtonban, még ez év júniusában. Az összesen 1,7 milliárd dolláros üzlet finanszírozása azonban nem megy egykönnyen, így most csak egy gép került megrendelésre 151 millió dollár értékben. Az amerikai haditengerészet számára ebből a variánsból eddig 18 darabot adtak át és további 33-raszületett megrendelés. Japán a régebbi E-2C gépekből 13-at szerzett be, ezek jelenleg 22 és 34 év közötti szolgálati idővel rendelkeznek.

Mindenféle nagyobb hírverés nélkül folyik az USAF Boeing KC-135 Stratotanker flottájának korszerűsítése. Az első Block 45-ös gép október 23-án átadásra is került a McConnell légibáziosn települő egység számára. A Block 45-ön a legnagyobb fejlesztés a pilótafülkében érhető tetten, hiszen a Block 40-nél még csak mutatóban jelentek meg a korszerű digitális folyadékkristályos kijelzők a műszerfalon. A Block 45-nél viszont egy extra nagy kijelző került a műszerközepére, aminek legfőbb feladata a hajtóművek analóg műszereinek pótlása. További újdonság a lecserélt robotpilóta és a rádiós magasságmérő is. Jelenleg további 21 Block 45-ös KC-135 Stratotanker leszállítása várható.

Elkészült az első, majdan az izraeli légierőben szolgálatot teljesítő F-35A vadászbombázó törzsközép-részével a Northrop Grumman Corporation. Az AS-1-es jelzést viselő gép alkatrésze idén a 39. ilyen elkészült részegység az amerikai vállalat Palmdale-i üzemében. Az összeszerelt és berepült AS-1-es a következő évben került majd átadásra a megrendelő számára.

November 11-én egy teherhajó fedélzetén Kolumbia felé vette az irányt két tengeralattjáró. Az ARC INTREPIDO és az ARC INDOMABLE testvérhajók és a Type 206A osztályba tartoznak. Eredetileg a német haditengerészetnél szolgáltak U23 és U24 jelzéssel. A Balti-tenger vizében eltöltött évtizedek után 2012 második felében kerültek eladásra Kolumbia számára. A meleg vizekben történő szolgálatot természetesen némi nagyjavítás és korszerűsítés előzte meg a német ThyssenKrupp jóvoltából. A 48,6 méter hosszú és 500 tonna vízkiszorítású egységeknek új hazájukban Cartagena de Indias lesz az anyakikötőjük, ahová a hónap végén érkeznek meg.

December 31-ig átadásra kerülhet Brazília számára a SIROCCO (L9012) partraszállító hajó. Az 1998 decembere óta szolgáló egység testvérhajója a FOUDRE még 2011-ben kerül kivonásra, majd eladásra Chile számára. Akkor 80 millió dollárért vásárolták meg a MISTRAL-osztály megjelenésével feleslegessé vált FOUDRE-osztály névadó egységét. A 12000 tonnás, 1990-ben szolgálatba állt FOUDRE (L9011) személyzete 223 főből áll, tartósan 467 katonát, 30 napnál nem hosszabb időre 700 főt, míg vészhelyzetben akár 1600 főt vehet a fedélzetére. A hajón egy kórház is található két műtővel és 47 ággyal. A helikopterek a két részre osztott, lépcsőzetesen kialakított, összesen 1450 m²-es fedélzeten szállhatnak le, ez a hely elegendő egyidejűleg három Super Puma fogadására.

A franciák a hangárban két Super Frelon helikoptert, vagy négy Super Puma helikoptert helyeztek el. Super Pumaból összesen hét darabot tudnak a FOUDRE-osztály egységei a fedélzetükön és a hangárban lehelyezni. Az elárasztható dokkfedélzet lehetőséget biztosít partraszálló naszádok alkalmazására is. A járműfedélzet nagysága lehetővé teszi 100 gépjármű, vagy 22 Leopard 2A4 harckocsi elhelyezését. A SIROCCO vételi ára várhatólag 80 millió euró lesz, ami 30%-al magasabb, mint amit anno a testvérhajóért kértek. De az is meg kell jegyezni, hogy egy új, hasonló képességekkel bíró egység építése nagyjából 500 millió dollárba kerülne. A hajóval idén a portugál haditengerészet is szemezett, de az alapos felmérés következtében megállapítást nyert, hogy a SIROCCO több, a portugál haderőben rendszerbe állított eszközzel nem kompatibilis, pl. a légierő AgustaWestland AW101 Merlin helikoptereivel. A portugál vezetés azonban nem adta fel azon szándékát, hogy a haditengerészet számára egy partraszállító hajót vásároljanak, most újabb egységek után kutatnak.

A Toulon kikötőjében veszteglő egységet ezt követően a brazilok nézték meg és ők alkalmasnak találták a hadrendbe állításra. A dél-amerikai kontinensen majd BAHIA (G40) néven szereplő hajót a Mistral légvédelmi rakétákat alkalmazó két MBDA SIMBAD indítóval és három partraszálló naszáddal együtt adják el. Honi kikötője Rio de Janeiro lesz.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Eurofighter EF-2000 Typhoon: 1., 2., 3.

Kawasaki P-1.

Szuhoj Szu-22M4 Fitter-K.

Embraer R-99B.

McDonnell Douglas Phantom FGR.2.

Aero L-159A ALCA.

Northrop F-5E Tigre.

North American F-100D Super Sabre.

Szu-25UBK.

BAE Systems Hawk T.2.

Panavia Tornado IDS.

Boeing RC-135W Rivet Joint.

MiG-29A.

Kawasaki XC-2.

Panavia Tornado F.3.

Airbus A330 Voyager KC.2.

CASA C-295MPA Persuader.

MiG-21bis.

Dassault Mirage 2000N.

Mitsubishi F-2B.

AgustaWestland AW-159 Wildcat AH.1.

Lockheed C-130K Hercules.

Egy, a múlt heti párizsi terrorakciókkal kapcsolatba hozható személy őrizetbe vétele után döntöttek így.

American AGM-114 Hellfire Anti-Tank Guided Missile

A Széchenyi 2020 keretében megjelent „Az állattenyésztési ágazat fejlesztése - trágyatárolók építése” című (VP-5-4.1.1.6-15 kódszámú) felhívás.  A támogatásra rendelkezésre álló tervezett keretösszeg 5,6 milliárd forint.  A támogatást igénylő beadási időszakonként, továbbá megvalósítási helyenként csak egy támogatási kérelmet nyújthat be.   Az igényelhető vissza nem térítendő támogatás összege: egyéni beruházás esetén maximum 50 millió Ft, kollektív beruházás esetén maximum 100 millió Ft, a támogatás intenzitása 40-70%-ig terjedhet.