Biztonságpolitika

 Az előző posztban Michael Kofmannal hosszan beszélt légierő furcsa hiányáról.  Sokadik elemző aki ezt hiányolta, így egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugati szakértőket az orosz légierő NEM alkalmazása lepte meg. Az egészen pontosan, hogy nem úgy használják a saját légierejüket, ahogy azt az amerikaiak használják. Most már nagyon kíváncsi lennék egy elemzésre, ahol az orosz légierő doktrínáról lehet olvasni, mert egyelőre csak visszafelé megy a következtetés. Ami biztosan látszik:

- nem törekedtek a totális légifölény kialakítására egész Ukrajna területén (ahogy az amerikaiak tették volna)

- a közvetlen légitámogatás nem létezik, nem használják abban a formában, ahogy az amerikaiak.

Nekünk már az amerikai elvek annyira magától értetődőek, hogy el sem tudjuk képzelni, miért ne így csinálná az ember. Milyen más szempontok lehetnek.

Az orosz légierő hadrafoghatósága szerintem itt nem lehet kifogás, ennél ideálisabb helyzetből légiháborút vívni aligha lehetne. Sok repülőtér a határ közelében, jól kiépített infrastruktúra, jó helyismeret, radarlefedettség

INTERPRETING THE FIRST FEW DAYS OF THE RUSSO-UKRAINIAN WAR

Michael Kofman, CNA Ryan Evans, War on the Rocks

 https://warontherocks.com/2022/02/interpreting-the-first-few-days-of-the-russo-ukrainian-war/

(az egyik FB olvasó - - aki szeretne név nélkül maradni - meghallgatta és egy  bővebb leírását készítette el a fenti podcastnek. Az interjúalany, Michael Kofman az orok haderő és startégiai gondolkodás egyik elismert szakértője)

Az ukrán ellenállás mértéke bizakodásra ad okot, de az orosz hadsereg aktivitása az első pár napban némi zavart kelt a szemlélőben. Jól fel lehetett mérni előre a támadás céljait, de a megvalósítás néha bizarr volt, nehéz volt a cselekményekből leszűrni, hogy azok miképp segítik elő a célok megvalósítását. Első körben egy őrült előretörést láthattunk a főváros, Kijev felé, hogy ezzel nyomást gyakoroljanak az ukrán vezetésre, bízva abban, hogy az összeomlik. 

Másodsorban a háború gyors lebonyolításával akarták elérni, hogy az az orosz közvélemény előtt rejtve maradjon (ez nem hiszem, hogy felmerülhetett bennük, nem tűnik reálisnak még az erős kontroll alatt lévő orosz sajtó mellett sem - magánvélemény) 

Harmadrészt azt gondolták, hogy a gyors lebonyolítással elébe mehetnek a szankcióknak. Ezért négy nap után (a podcast február 27.-én készült) a szemlélőnek nagyobb fogalma van az ukrán ellenállásról, de teljesen rossz felfogása lehet az orosz megközelítésről, arról, hogy az orosz hadsereg miképp hajtana végre egy ilyen akciót az alapján amit eddig láttunk. 

Mintha az orosz hadsereg nem követné a saját doktrináját. Az orosz légierő a partvonalról nézi az akciót, mind a merev mind a forgószárnyasok, nincs elektronikus hadviselés, csak a tüzérséget használja rengeteg tankkal. Tulajdonképpen kivették a harcból egy sor zászlóaljat, előre tolták őket fontos csomópontokba, hogy az egész gyors előrehaladásnak tűnjön. Rengetegszer látunk harckocsikat gyalogsági támogatás nélkül, különleges alakulatokat Harkovban, amiről nem igazán értjük mit csinálnak ott, mögöttük pedig a támogatást csapdába ejtik, a logisztika sem képes követni az előretörést. 

A határ mentén felhalmozott alakulatok töredékét vetették be (azóta az utolsó hírek szerint ezen alakulatok 90%-a már Ukrajnában van -  magánvélemény). Azt gondolhatták, hogy ha a hagyományos módon akarják megvívni ezt a háborút, akkor ukrán oldalon magas lesz az áldozatok száma és a pusztítás, de a legfontosabb, hogy a politikai célokra, az ukrajnai politikai vízióra (egy oroszbarát kormány felállítása Ukrajnában) nem lesz jó hatással és ez nagyon népszerűtlen lesz az orosz közvélemény szemében. Úgy tűnik, hogy a katonai műveletekre a politikai célok vannak döntő hatással. És néha a politikai célok és korlátok egy háborút nehezen megnyerhetővé tesznek. Ezt az ukránok ki is használják. Úgy néz ki az első pár napban az ukrán légierő teljes megsemmisítése érdekében sem köteleződött el az orosz fél. 

Felmerül a kérdés, hogy miért nem használják az oroszok nagyobb mértékben az erre a hadszintérre átcsoportosított légierejüket? Valószínűleg itt is a nagy pusztítás elkerülése volt a legnagyobb tényező és a nyugati szankciók megelőzése érdekében a látszat javítása. Valószínűleg úgy ítélték meg, hogy nem lesz rá szükség (tekintve, hogy azóta jöttek hírek az ukrán légierő kimerüléséről, ennek lehet valami valóságalapja - Magánvélemény) 

Azóta az orosz fél rájött, hogy a stratégiája nem működik, ezért annak az átdolgozásába kezdett. Ez előrevetíti, hogy ennek a háborúnak a rosszabb része még hátravan, mert az oroszok annak a háborúnak a megvívására kényszerülnek, amit eredetileg nem akartak (azóta ennek is vannak jelei - Magánvélemény). A helyzet jelenleg az, hogy az orosz fél elérte bizonyos céljait, taktikailag az ukrán fél jól teljesített, de számára a hadműveleti helyzet nem néz ki jól. Ami újdonság ebben a háborúban, hogy a közvélemény az interneten élőben próbálja követni az eseményeket, de az internetes tudósítások túlnyomó része elfogult. Az ukrán oldalhoz és támogatóihoz köthető megszólalásokban nagy az optimizmus, az információs hadviselés részét a háborúnak egyelőre az ukránok nyerik, aminek szerepe van abban, hogy nyugatról végül több támogatást kapnak, mint amire a kezdetekben számíthattak és ez az ukrán morált is növeli. 

Az orosz fél részéről az információs hadviselés teljes sikertelenségét látjuk és az orosz befolyás hiányát Európában és Németországban. Ez egyelőre a vas és a pénz háborúja. (Ez egy tükörfordítás, a vas kifejezés használatával a katonai eszközökre gondol) Viszont egy háború résztvevői mindig eltúlozzák az elért sikereiket és alábecsülik a veszteségeiket. Az ukrán fél jó munkát végzett az orosz csapatok városi harcokra kényszerítésében, de jelenleg még csak az orosz csapatok töredékével ütköztek meg jellemzően kisebb rajtaütésekben, az orosz csapatok nagy része még nem vette fel a harcérintkezést. 

Ha ez megtörténik, a háború jellege nagyon meg fog változni. A legrosszabb forgatókönyv, hogy az orosz fél nem húzhatja a végtelenségig a városi harcok megkezdését, előbb utóbb összeér délen a keletről és a nyugatról indított támadás Mariupolnál, bekerítik Harkovot és a menetoszlop is eléri Kijevet (ezek azóta nagyjából meg is történtek - Magánvélemény) és az orosz légierőt is előbb utóbb bevetik. Taktikai bombázók százai állnak készenlétben, míg az orosz légelhárítás eddig is jól működött (Bayraktar? - Magánvélemény). 

A megszálló erők csecsen elemei is a harcok eldurvulását hozhatják, mert az oroszokkal ellentétben, akik vonakodnak az ukrán civilekre lőni, a csecseneknek a többségében fiatal orosz katonákkal szemben van városi hadviselési tapasztalata. A nyugatról érkező eszköz felajánlások közül a hordozható eszközöknek van értelme, aminek a használatára a katonákat gyorsan ki lehet képezni.

----

A podcast a második felére kicsit szétesik, megindul a csapongás és az ismételgetés, és a személyes utalásokat is kihagytam belőle. Meglepően pártatlannak tűnik az egész, ahhoz képest, hogy a szakértő azt állítja magáról, hogy Ukrajnában nőtt fel. Vannak messzemenő következtetések is benne a interneten megjelenő hírek valóságtartalmáról és a diskurzus szinvonaláról, de ez messzire vezetne, ezért nem nagyon mentem bele. A fordítás során nem ragaszkodtam az eredeti kifejezések használatához, próbáltam inkább magyarosabban fogalmazni.

A Magas-Tátra más magashegységhez hasonlóan nagyon sok turistát, hegymászót vonz, akik aztán néha bajba kerülnek a turistautakon és a sziklafalakon. A gyors mentés csak egyféleképpen érkezhet: a levegőből. Egy húsz évvel ezelőtti nyáron ellátogattam a poprádi nemzetközi repülőtéren készenlétben álló légimentőkhöz.

[...] Bővebben!

Andrzej Wilk, Piotr Żochowski, Jadwiga Rogoża: Oroszország háborúja Ukrajna ellen - helyzetkép a harmadik nap után, Ośrodek Studiów Wschodnich - OSW (2021.02.27. 13 órai állapot)

https://www.osw.waw.pl/pl/publikacje/analizy/2022-02-27/wojna-rosji-przeciw-ukrainie-stan-po-trzech-dniach?fbclid=IwAR1iQsh0kW06mCuwxI2XRtXVzfdL5Pb1LlQ314V85dbroI4sKTIOfohVgOM

[a második napról szóló leírás és elemzés itt olvasható]

Mitrovits Miklós történész majdnem teljes fordítása az eredeti lengyel szövegből, a fordító jóváhagyásával, annak FB oldaláról. A szöveg két részből áll, első rész az események sorrendje, második rész a két lengyel kutató elemzése. 

„A hadművelet negyedik napjának elején az #Ukrajna északkeleti részén tevékenykedő orosz felderítő alegységek először közelítették meg Kijev határait. A várost nyugatról, északról és keletről körbeveszik. A fehérorosz területről tevékenykedő agresszor csapatai közvetlenül elérték Kijev északi és nyugati külvárosát, míg az Ukrajna jobb partján lévő csoportosulás a városközponttól 60-150 kilométeres távolságban alakult ki. Vasárnap a reggeli órákban orosz szabotázs- és felderítő csoportok végrehajtották az első elterelést Kijev jobb parti részén (Trojescsina). Az orosz erők folytatták előrenyomulásukat a Boriszpil nemzetközi repülőtér felé.

A Kijev térségében két napja tevékenykedő orosz különleges erők és a légideszantos erők egységeit a Fehéroroszországból bevonuló keleti katonai körzet alegységei erősítik. A Kijevtől északra (a Tyerek és a Deszna folyókon) a visszavonuló ukrán csapatok által az előző 24 órában lerombolt hidakat az agresszor műszaki egységei rögtönzött átkelőkkel helyettesítették. Az északkeleti irányban folytatott harcok során az orosz csapatok elkerülték és blokkolják az ott maradt ukrán helyőrségeket, élükön Csernyihivvel. Az ukrán erők visszavonulnak Kijev felé, azzal a feladattal, hogy megerősítsék védelmét. Az ukrán főváros bekerítésére irányuló művelethez az orosz erők aktív hadműveleteket kezdtek a Zsitomir régió északi részén, Korosztenynél csapást mérve.

A fennmaradó hadműveleti területeken a főbb városi központok felett pozíciós harcok folyna, ahol az ukránok keményen védekeznek. Az oroszok áttörték Harkiv védelmi gyűrűjét, és orosz felderítő csoportok könnyű páncélozott járműveken (valószínűleg SpecNaz GRU) behatoltak a városba, és rövid harcok után visszaverték őket. Folytatódnak a harcok Szumijért, Mariupolért (a várost minden irányból bekerítették), Mikolajivért és Odesszáért (az ukrán erők további tengeri partraszállásokat hárítanak). Miután az agresszor erők ellenőrzésük alá vonták a Kahovszkij-víztározó bal parti részét (az orosz erők megközelítették Enerhodart), a helyzet stabilizálódott a front ezen szakaszán.

A következő éjszaka Oroszország rakéta- és légicsapásokat, valamint tüzérségi lövéseket és elterelő támadásokat hajtott végre célpontok ellen Ukrajna egész területén. A megsemmisített célpontok között voltak üzemanyagraktárak Vaszilkovóban és egy gázvezeték Harkivban. Egy orosz rakéta egy kijevi radioaktív hulladéktároló kerítésére zuhant. Az elterelő és felderítő csoportok akcióira először került sor nagyobb léptékben a jobb parti Ukrajnában (a cserkaszi régióban). Emellett először vetettek be stratégiai bombázót fehérorosz területről (egy Tu-22M3-as bombázót, az egyik róla indított rakétát lelőtték). Egyes források szerint a fehérorosz fegyveres erők alegységei az orosz csoportok részeként közvetlenül részt vesznek az agresszióban.

Február 26-án Zelenszkij elnök bejelentette, hogy Ukrajna visszavert egy támadást a főváros ellen, és ezzel meghiúsította a puccsra irányuló terveket. Az ukrán fél szerint a főváros elfoglalására tett kísérletek ellenére az orosz hadsereg két napja nem jutott előbbre - a megszállók elleni harcok ugyanott folynak, mint a háború kezdetén. Denisz Smihal miniszterelnök bejelentette, hogy a védekezés a teljes frontvonalon folytatódik, az ukrán erők "megsemmisítik a megszállót a szárazföldön, a tengeren és a levegőben", és az ország csak "felemelkedik", hogy ellenálljon az ellenségnek.

Zelenszkij elutasította azt a javaslatot, hogy vegyen részt a minszki béketárgyalásokon, azzal érvelve, hogy Fehéroroszország már nem semleges állam, mivel területét átadta az orosz csapatoknak. Ehelyett felajánlotta a tárgyalások máshol történő lefolytatásának lehetőségét, Ukrajna fegyverletétele nélkül. A katonai optimizmushoz lelkesedés társult a Nyugat azon döntése miatt, hogy kizárja Oroszországot az SWiFT-rendszerből. Az elnök felszólította a külföldön élő ukránokat, hogy térjenek haza és védjék meg hazájukat. Egyúttal "Ukrajna barátaihoz" fordult segítségért a megszálló erők elleni harcban, bejelentve egy speciális nemzetközi hadosztály létrehozását a területvédelmi erőkön belül. Megismételte az oroszokhoz intézett felhívását, hogy gyakoroljanak nyomást a Kremlre a háború leállítása érdekében. Felszólította a fehéroroszokat is, akiket arra buzdított, hogy szálljanak szembe a minszki hatóságokkal, amelyek fehérorosz területről engedélyezték az Ukrajna elleni agressziót. Az ukrán védelmi minisztérium információs forródrótot indított, amelyen az elesett orosz katonák és hadifoglyok adatait osztják meg. Ez az ukrán tájékoztatási politika egy újabb eleme, amelynek célja az oroszországi közhangulat befolyásolása.

Az agresszió harmadik napján drámaian megnőtt az Ukrajna nyugati része és Lengyelország felé távozó civilek száma. A lengyel határőrség adatai szerint az ellenségeskedések kezdete óta összesen 156 000 ember lépett be Lengyelországba (ebből 77 300 szombaton). Ez azonban (a bevezetett könnyítések ellenére) meghaladja a határ kapacitását, több kilométeres dugók alakulnak ki, és több tucat órát vesz igénybe a határátkelés. A szlovákiai, magyarországi és romániai határátkelőkön is sorok állnak.

Az ország keleti részén a lakosság biztonsági helyzete egyre romlik, számos város és település tüzérségi tűz alatt áll, gyakoriak a légitámadások, és az emberek idejük nagy részét óvóhelyeken töltik. A közúti infrastruktúra egy részének pusztulása miatt egyre nagyobb gondot okoz az élelmiszer-beszerzés. Az ostromlott Harkivban és a környező városokban már most érezhetők az üzletek ellátásával és az üzemanyag elérhetőségével kapcsolatos problémák. Ugyanakkor látható a megmaradt lakosok mozgósítása. Az elmúlt napokban Ukrajna-szerte 37 000 önkéntes csatlakozott a Területi Védelmi Erőkhöz. A lakosság körében sok jel utal a szolidaritásra, és a hadsereg támogatására gyűjtő alapítványok rekordbevételt könyvelhettek el.

Az energiaügyi miniszter bejelentette, hogy az ukrán villamosenergia-hálózat nem fog visszatérni az orosz és a fehérorosz hálózattal való szinkronüzemhez, és azt tervezi, hogy felszólítja az EU-t, hogy gyorsítsa fel az ukrán hálózatnak az európai ENTSO-E hálózathoz való csatlakoztatásáról szóló döntést. Az Ukrajna által az elmúlt napokban végrehajtott elszigetelt rendszerüzem tesztje (beleértve az 50 Hz-es frekvencia fenntartását) sikeres volt.

Az OWS szakértőinek magyarázata

Az orosz csapatok három irányból is megalapozták a Kijev elleni támadást, de nem magától értetődő, hogy a várost meg fogják ostromolni. Feltételezhető, hogy - más ostromlott nagyvárosokhoz hasonlóan - a különleges egységek először Kijevbe fognak bevonulni (lehetséges, hogy a fehéroroszországi Gomel régióban összegyűjtött mintegy 150 helikopterrel fognak helyszíni műveleteket végrehajtani). A legvalószínűbb, hogy az agresszor délről megpróbálja majd lezárni az ukrán főváros körüli bekerítőgyűrűt, de lehetséges, hogy hagynak egy folyosót a lakosság esetleges evakuálására a városból.

A művelet eddigi szakaszában az orosz csapatok nem értek el látványos sikereket, következetesen követik a művelet fő céljait. A krími oldalról működő csoportosulás megteremtette a feltételeket a félsziget vízellátásának helyreállításához. A fehérorosz és északkeleti területekről tevékenykedő csoportosulások elérték a hadművelet fő célját, azaz Kijev közelébe jutottak. Az Oroszországból a főváros irányába tevékenykedő csoportosulás három nap alatt több mint 250 kilométert tett meg. Egyedül a Krím felől előrenyomuló csoportosulás, amely Mariupolt (300 km-re a kiindulási bázisától) elérte, büszkélkedhet gyorsabb támadási ütemmel, azonban az ukrán erőkkel való különösebb kapcsolat nélkül. A krími csoportosulásnak az a része, amely a kezdetektől fogva folyamatosan harcban állt, 150 kilométeren át ukrán területre hatolt be, és elérte Mikolajivet. A fentiekhez képest a szumi, harkivi és donbaszi térségben zajló hadműveletek viszonylag statikusnak tekinthetők, de Harkiv bekerítése után az orosz egységek Kremencsuk irányába folytatták a csapást, ahol 120 km mélyen, Poltava felé közeledve hatoltak be Ukrajnába.

Az ukrán szárazföldi erők még mindig nem törtek meg, azonban sok helyen a helyőrségek bekerítve harcolnak, ami a logisztikai támogatás kilátásba helyezésével jelentősen korlátozza az esélyeiket, és arra kényszeríti őket, hogy szabálytalan műveletekre térjenek át. A visszavonuló egységeknek azonban még mindig elegendő szabadságuk van ahhoz, hogy Kijev felé mozogjanak, és megerősítsék a főváros védelmét. A stratégiai léptékű szabálytalan akciókra való fokozatos áttérés szükségességét bizonyítja az ukrán hadvezetés döntése az átkelők (Kijev és Harkiv környékén) megsemmisítéséről, valamint a lakossághoz intézett felhívás, hogy tömeges ellenállást tanúsítson, többek között az úgynevezett felperzselt föld taktika alkalmazásával.

Függetlenül a fehérorosz katonáknak az ukrán hadsereggel folytatott harcokban való részvételéről szóló jelentések valóságtartalmától, Fehéroroszország harcoló fél, amely közvetlenül részt vesz a konfliktusban. A Kijev elleni fő hadműveleteket eddig a fehérorosz infrastruktúrára és nagyrészt a fehérorosz hadsereg logisztikai eszközeire támaszkodva hajtották végre. Ukrajnát Fehéroroszországból lövik és bombázzák, amint azt Lukasenko hivatalosan elismerte. Ez a helyzet csak megerősíti Minszk szubjektivitásának teljes elvesztését Moszkvával szemben.

Az ukrán hatóságoknál optimista és harcias hangulat uralkodik. Az ellenállás hősiességének és az orosz csapatok bűnös tetteinek hangsúlyozása segít a társadalom megszilárdításában és mozgósításában, valamint a lehető legszélesebb nemzetközi támogatás megszerzésében. Ehhez hozzájárul Kijev rendkívül ügyes információs politikája. A nyugati politikusok és társadalmak lelkiismeretére való hivatkozás fontos elemmé vált az orosz ellenféllel szembeni információs előny megszerzésében, valamint a külföldi politikai és anyagi támogatás megszerzésében.

A félelem jelen van a közhangulatban, de még mindig nincs defetizmus, inkább az agresszor gyűlölete és az áttörés reménye. A helyi győzelmek, visszaverések és az ellenségnek okozott veszteségek minden példáját kiemelik. A média ezt a narratívát erősíti, hogy a reményt és a harci szellemet életben tartsa. A televíziók továbbra is közösen sugároznak, bár egyre több technikai problémát és a régiókból való információszerzés problémáit is látni (a tévéstúdiókban bombariasztás hallható, a tudósítók az óvóhelyek közeléből sugároznak).”

Orosz támadás Ukrajna ellen - a háború második napja

Rosyjski atak na Ukrainę – druga doba wojny - Andrzej Wilk - Piotr Żochowski

https://www.osw.waw.pl/pl/publikacje/analizy/2022-02-26/rosyjski-atak-na-ukraine-druga-doba-wojny?fbclid=IwAR3y97WqWiTt1sC8x7ueRT3RGaBqAjour_8wY4FRYOFcSvpCqwUDLZ45w-4

Mitrovits Miklós történész majdnem teljes fordítása az eredeti lengyel szövegből, a fordító jóváhagyásával, annak FB oldaláról. A szöveg két részből áll, első rész az események sorrendje, második rész a két lengyel kutató elemzése.

(Mivel Magyarországon nem tudok olyan elemzőközpontról, amely naprakész elemzéseket adna az #orosz-#ukrán háborúról, így lefordítottam a lengyel Ośrodek Studiów Wschodnich - OSW napi anyagát tájékoztatás céljával -  Mitrovits Miklós megjegyzése)

"Az #Ukrajna elleni fegyveres agresszió második napjának végére az Orosz Föderáció fegyveres erőinek egységei elfoglalták a Kijevtől északra és északnyugatra fekvő területeket, és megkezdték a városon belüli műveleteket - kezdetben eltereléssel, később pedig felderítő oszlopok bevonulásával a város határain belül. A fővárosban a harcok pontszerűek, főként az északi kerületekben és a központban zajlanak. Az ott tevékenykedő szabotázs- és felderítőcsoportokat a védők - az Ukrán Fegyveres Erők katonái mellett a területvédelmi erők és rendőrök - semlegesítették vagy kiszorították. Az ukránok kezükben tartották a Kijevet ellátó vízerőművet is Vigorodban (Kijevtől északra). A város területén található erőművet lőtték. Az Orosz Föderáció erői megszilárdították ellenőrzésüket a főváros északi és északnyugati külvárosa felett, de sikertelen volt az éjszakai légi támadási kísérletük a repülőtér és Vaszilkiv városa (Kijevtől 40 km-re délre) ellen, amelynek központjából több órás összecsapások után az ukrán 40. gépesített dandár alegységei és a területvédelem visszaverte őket.

Ukrajna északkeleti és keleti részén a felek áttértek a pozíciós hadműveletekre. A leghevesebb harcok Csernyihiv, Szumi, Ohtirka és Harkiv városai körül folynak, utóbbi városok bekerítve vannak, az orosz egységek megpróbálják áttörni a védelmi gyűrűt és betörni. Donbasszban sokkal kisebb léptékű összecsapások zajlanak, és az ukrán fél megkezdte a két napja támadás alatt álló (állítólag 80%-ban elpusztult) Scsasztja városának kiürítését. A Herszon térségben az orosz egységek áttörték a Dnyeperen átívelő híd védelmét, és Herszon megkerülésével - amelyért harcok folynak - fő erőikkel megközelítették Nyikolajevet (a város elleni támadást visszaverték), majd bevették Melitopolt. Február 25-26-án éjszaka az oroszok légi és tengeri partraszállást hajtottak végre a Fekete-tenger partvidékén. Az Odessza és Nyikolajev közötti Koblev térségében az egyiket az ukrán 28. gépesített dandár erőinek kellett visszaverniük.

Az oroszok folytatják rakéta- és légicsapásaikat ukrán területen. Február 25-26-án éjszaka a Fekete-tengeri Flotta állítólag különösen aktív volt, és szárazföldi célpontokat támadott Kalibr rakétákkal. Többnyire katonai célpontokat bombáznak, de célzott, helyszíni csapásokat mérnek polgári célpontokra is (Kijev, Harkiv).

Az ukrán egészségügyi minisztérium szerint 198 civil halt meg és 1115 sebesült meg az orosz támadások következtében. Az energiainfrastruktúra létesítményeit érintő csapások az energiaellátás első jelentős problémáihoz vezettek. Számos felsővezeték és alállomás megsérült, és számos település - 32 a Csernyihovi területen, 53 Zaporizzsjában, 11 a Szumi régióban - lekapcsolódott a hálózatról. Az ország villamosenergia-rendszere már harmadik napja üzemel elszigetelt üzemmódban.

Az ukrán fél arról számol be, hogy az orosz fegyveres erők második csapásmérő egységeket készítenek elő és telepítenek. Az orosz csapatok különleges koncentrációja Fehéroroszország Gomel régiójában figyelhető meg. A 35. összhaderőnemi hadsereg (a Keleti Katonai Körzetből) zászlóalj harccsoportjai várhatóan Mazir térségében fejlődnek ki. Mazir és Hojniki (mindkettő Belarusz terület) környékén összese 150 harci, támogató és szállító helikopter állt össze. Keleti irányban és a Krím felől is bevetésre kerülnek másodrendű egységek.

A konfliktusban részt vevő felek az ellenséges veszteségekről beszámolnak, de saját veszteségeikről nem adnak adatokat.

Az orosz védelmi minisztérium szóvivője szerint február 24. óta 821 ukrán katonai infrastrukturális létesítményt semmisítettek meg, köztük 14 repülőteret és 19 parancsnoki állást és kommunikációs központot. Az ukrán hadsereg állítólag szintén vesztésre állt: 24 SZ-300 és Osza légvédelmi rakétarendszer, 48 rádiólokációs állomás, 7 harci repülőgép, 7 helikopter, 9 pilóta nélküli légi jármű, 87 harckocsi és páncélozott harcjármű, 28 többpályás rakétaindító, 118 speciális katonai jármű és 8 hajó.

Az ukrán védelmi minisztérium szerint az orosz katonai veszteségek 2022. február 26-án reggel 6 órakor a következők: repülőgépek - 14, helikopterek - 8, tankok - 102, páncélozott harcjárművek - 536, ágyúk - 15, BUK rakétakészlet - 1, autók - 17, emberi veszteségek - 3-3,5 ezer (hangsúlyozták, hogy ezeket az adatokat meg kell erősíteni). Az ukránok állítólag 200 embert ejtettek foglyul.

Az ukrán társadalomban két párhuzamos folyamat figyelhető meg. Egyrészt a lakosság egy része elhagyja azokat a területeket, amelyeket leginkább veszélyeztet az orosz csapatok átvétele (kelet-ukrajnai városok és Kijev). Megnövekedett a forgalom a határátkelőhelyeken, elsősorban Lengyelországgal. A lengyel határőrség adatai szerint február 25-én 47,5 ezer ember lépett be Lengyelországba (10,8 ezren Ukrajnába távoztak). Másrészt fokozódik a mozgósítás és a társadalmi-politikai konszolidáció a hadsereg és az elnök körül, aki aktívan kommunikál a polgárokkal, hatékonyan tájékoztat az aktuális katonai helyzetről és tárgyal a külföldi partnerekkel. Ez a lakosság és a katonák moráljának fenntartását szolgálja, és hatékonyan ellensúlyozza az orosz média által terjesztett dezinformációt. Zelenszkij hozzáállását sok ukrán, köztük az ellenfelei is nagyra értékelik.

Az OSW szakértőinek megjegyzései:

A hadműveletek második napján nyilvánvalóvá váltak az orosz hadművelet jellegzetes vonásai, amelyek megkülönböztetik azt a tipikus támadó hadműveletektől. Az Orosz Föderáció Fegyveres Erői úgy kezdtek, hogy előbb nem szereztek klasszikus (legalább háromszoros) számbeli előnyt a védekező féllel szemben, ami azonban érthetőnek tekinthető a felszereltségi aránytalanságok miatt, különösen a légvédelmi és légitámadó eszközök tekintetében. Az agresszor megelégedett a viszonylagos egyensúly elérésével. A két csoportosulás - az orosz és az ukrán - egyenként mintegy 200 000 katonát és tengerészt számlál. Az orosz hadsereg eddig legfeljebb 100 000 főt vetett be az ukrán területen folyó műveletben való közvetlen, aktív részvételre (az orosz fegyveres erők teljes potenciáljának 10%-át), többségüket a szárazföldi komponensben (ukrán becslések szerint a 90 zászlóalj harccsoportból 60-at korábban közvetlenül a határvidéken vetettek be). A rakétatámadások, és különösen a légierő bevonása, amelynek fokozott részvétele már a háború első óráiban az ellenséges légierő teljes megsemmisítéséhez vezethetett volna, ami nem történt meg, viszonylag korlátozottnak tekinthető - a lehetséges célpontok listájához képest. Tekintettel arra, hogy Oroszország a támadó fél, ezt a helyzetet úgy kell tekinteni, hogy nem illik bele a hadművészet meglévő kánonjaiba. Ehelyett természetes, hogy az Orosz Fegyveres Erők a hadművelet harmadik napján kezdik meg a másodrendű egységek bevezetését.

Az orosz akciók viszonylag érthetővé váltak abban a pillanatban, amikor Kijevet a hadművelet fő célpontjaként azonosították, és az egyetlen olyan nagy célpontként, amelynek elfoglalására az orosz erők következetesen törekednek, növelve helyi potenciáljukat és kockáztatva a jelentősebb veszteségeket. A legtöbb támadó alegység elsődleges feladatának az ukrán erők lekötését kell tekinteni, és így megakadályozni, hogy azok a védekező főváros segítségére siessenek. A Kahovszkij-víztározó és a Krím vízellátását biztosító csatorna környékének elfoglalására irányuló hadmozdulatok kivételével az összes többi a fent említett csapatok lekötésének elsőbbségét mutatja a földrajzi cél elérésével szemben.

Az ukrán fegyveres erők potenciálját eddig kevéssé érintették. Kivételt képeznek a légierő és a légvédelem, amelyek elvesztették az orosz légi műveletekkel szembeni hatékony fellépés képességét, és tevékenységük a kétnapos művelet után nagyrészt szimbolikus jellegű. A hadsereg szárazföldi potenciáljának magja azonban megőrizte az ellentámadások végrehajtására való képességét, mint például Kijev felmentése. Az ukrán hadvezetés döntése, hogy egy nagyobb manővert hajtson végre a csapataival (amit megnehezít, hogy az agresszorral való harcok lekötik, és nincs megfelelő légvédelme), továbbra is nyitott kérdés marad. Egyelőre a fő városok blokádjára összpontosít, hatékonyan akadályozva az ellenség támadásának kialakulását. Az összecsapások első két napja alatt az ukrán állásokat csak Kijev (északról és keletről) és Herszon (a Dnyeper folyó feletti híd elfoglalása után, amely lehetővé tette az orosz hadműveletek mélyen a jobb parti Ukrajnába történő lehetséges kibontakozását) irányában sikerült áttörni vagy megkerülni. Eddig azonban a városokért folytatott harcok mérlege - főként a Kijevért folytatott első összecsapások - a védők számára kedvező (a nagyobb városközpontok közül az agresszor csak Melitopolt foglalta el).

Az ukránokat különösen aggasztja az orosz hadsereg előrehaladása az ország déli részén. A Herszon, Mikolajiv és Odessza környéki védelmi harcok kudarca végső soron elvágná az országot a Fekete-tengertől (a tengeri kikötők az Ukrajna által exportált áruk fő átrakodási pontjai).

A felek által a veszteségekről adott információkat óvatosan kell kezelni. A hadsereg által tett bejelentések egy információs háború részét képezik, amelynek célja a harcoló katonák és saját állampolgáraik magas moráljának fenntartása. Az infrastruktúrában keletkezett károkra vonatkozó adatokat - amelyek műholdas felderítéssel minden fél számára ellenőrizhetők - kell a legmegbízhatóbbnak tekinteni, majd a lezuhant légi járművekre vonatkozó adatokat. Az emberi veszteségekre vonatkozó információk jelenleg nem ellenőrizhetők, és az információs háború részét képezik.

Az ukrán hatóságok meg akarják védeni az országot, de nyitottak a Moszkvával folytatott béketárgyalásokra. Az orosz oldalról érkező hírekkel ellentétben azonban Kijev nem egyezett bele a semleges státuszról szóló tárgyalások megkezdésébe. Az, hogy a Kreml felvetette ezt a kérdést, valószínűleg arra irányult, hogy lejárassa Zelenszkijt. A tárgyalások lehetőségének bejelentése nem jelenti azt, hogy az inváziót megállítják, mielőtt az elkezdődne. A támadó hadműveletek folytatása eszköz arra, hogy Kijev siettesse a kapitulációra vonatkozó döntését, amit az uralkodók elutasítanak.

A védelmi mozgósítás folyamatban van: a Területvédelem (OT) nagyszámú önkéntes jelentkezését regisztrálja, és sok városban hosszú sorok állnak az önkéntesek előtt a kiegészítő parancsnokságokon - Lvivben például már 3500-an csatlakoztak az OT-hez. Sok lakos próbál fegyverhez jutni; az invázió második napján legalább 18 ezer gépfegyvert osztottak ki Kijevben az OT-állásokon. A média beszámol arról, hogy közszereplők csatlakoztak ehhez a formációhoz. A katonaság felhívására az emberek saját maguk készítenek Molotov-koktélokat, jelentik a szabotázscsoportok gyanúját a városaikban, és sokféleképpen próbálnak együttműködni a hadsereggel. A városaikban maradt polgárok a nap nagy részét óvóhelyeken és pincékben töltik. A pánik elemei ellenére hangulatukat az agresszorral szembeni ellenségesség és a védekezés iránti elszántság uralja.

Kijev a lehető legszélesebb körű nemzetközi támogatást próbálja megszerezni, remélve, hogy a szigorú szankciók megállítják Moszkva lépéseit, vagy legalábbis drágábbá teszik azokat. Ukrajna is az orosz társadalomra helyezi az ellenség megállításának reményét, ezért - Zelenszkij elnök és Olekszij Reznyikov védelmi miniszter szavaival élve - aktív tiltakozásra szólít fel a Kreml intézkedései ellen. Ezt támasztja alá Dmitro Kuleba bejelentése is, miszerint bizonyítékokat fognak gyűjteni az Ukrajnában elkövetett háborús bűnök miatt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt indítandó perhez.

A villamosenergia-termelés országszerte stabil, de egyes régiókban, ahol harcok folynak (Kijev, Harkiv, Csernyihiv és Zsitomír régiók egyes részein), az átviteli infrastruktúra megrongálódott és az ellátás megszakadt. Az Ukrenergo (a hálózat üzemeltetője) szerint a villamosenergia-fogyasztás nagyon alacsony (12-15 GW, órától függően), ami azt jelenti, hogy a legtöbb ipari üzem és vállalkozás vagy nem, vagy csak minimálisan működik. Eddig az oroszok elkerülték az erőművek lerombolását, bár több támadás is történt, amely ilyen típusú létesítményekben okozott károkat (többek között Tripolban). A fekete-tengeri ukrán kikötőkbe való be- és kilépés továbbra is zárva marad. Az Azovi-tenger kikötői működnek, bár Mariupol környékén összecsapások vannak. Arról nincs információ, hogy a vasúti teherforgalom zajlik-e, míg a személyforgalom (főként a lakosság evakuálása) nem állt le, bár nagy késések vannak. Február 25-én az ukrán valuta árfolyamát 29,25 hrivnya/dollár szinten befagyasztották."

Ebben a februári képeket felsorakoztató albumban honvédségi és civil gépek egyaránt szerepeltek volna. A szomszédunkban kialakult helyzetre tekintettel - a félreértéseket elkerülendő - maradnak a ferihegyi fotók.

[...] Bővebben!

Már a szerződés aláírásán is túl van Finnország, miután a finn kormány 2021 decemberében úgy döntött, hogy ötödik generációs F-35A harci repülőgépeket vásárol az elavuló F/A-18 Hornetek helyett, amelyeket 2030-ig kivonnak a szolgálatból.

A brazil Embraer repülőgépgyártó vállalat a napokban Montenegróban mutatta be az EMB314 Super Tucano kiképző és könnyű harci repülőgépet.

A repülőgép-hordozók fedélzetén dolgozókra leselkedő számtalan veszélyforrás egyike a fékezőkötél. Ahhoz, hogy baj történjen, nem kell kötélszakadás, és az, hogy az acélsodrony ostorként csapjon végig a fedélzeten. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a repülőgépek érkezésekor kivágódó kötél is súlyos balesetet és maradandó sérülést okozhat.

Bob Wilson 1941-ben született New Jersey államban. A középiskola után dolgozni kezdett és mellette esti tagozaton tanult, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen.

„Repülni akartam, ezért tanultam tovább. A vietnami helyzet miatt az Egyesült Államokban sorozás volt érvényben. Az esti iskola nem jelentett felmentést a sorozás alól, és 1963 decemberében én is megkaptam a behívót. Közben az iskolában bejött hozzánk egy toborzó a haditengerészettől és olyanokat keresett, akik szívesen lettek volna tengerészeti pilóták. Átmentem a teszteken majd az orvosin is alkalmasnak találtak. Azonnal beléptem a haditengerészethez és ezzel megúsztam a szolgálatot a hadseregnél. Mivel utolsó éves voltam, a haditengerészet lehetővé tette, hogy befejezzem a tanulmányaimat és lediplomázzak. Ezután zászlósi rendfokozattal repülőkiképzésre a floridai Pensacolába kerültem. 1967 novemberében kaptam meg a pilótajelvényt és Kaliforniába, San Diegóba kerültem az első századomhoz.”

Bob Wilson ezután a tengeralattjárók elleni, dugattyús motoros S-2 Tracker típuson repült. Három hordozón szolgált, a USS Yorktownon, a USS Horneten és a USS Kitty Hawkon, amelyen a baleset érte.

USS Kitty Hawk

„1972 októberében korvettkapitányként kerültem a USS Kitty Hawkra. Beosztásom szerint a repülőfedélzeten zajló tevékenységért voltam felelős. A balesetem 1974 februárjában történt, amikor a hajóm az Indiai-óceánra tartott. Azt megelőzően a Fülöp-szigeteken, a Subic Bay tengerészeti bázison töltöttünk el két hetet, ahol a hajón javítási munkák zajlottak. A kéthetes kihagyás miatt a pilóták nappali gyakorló repüléseket folytattak. A felpörgetett tempó miatt nagyon fontos volt, hogy, ha egy gép leszállt, a sárgaruhás direktor utasításait követve mihamarabb leguruljon a leszállófedélzetről, szabaddá téve azt a következő gépnek. Az egyik Phantom pilótája valamiért nem követte az utasításokat. Odaléptem és átvettem a gép irányítását. Ez az a pillanat, ahonnan az emlékek homályosak. Később, amikor ismét a Kitty Hawkra látogattam, elmondták, hogy miközben a gépet dirigáltam, három lépést tettem hátrafelé. Az utolsó lépéssel beléptem a biztonsági sávon belülre, éppen abban a pillanatban, amikor a következő leszálló, egy közel 300 km/h-val érkező F-4 Phantom II fékhorga elkapta a fékezőkötelet. A kivágódó kötél egy pillanattal később térd alatt lecsapta mindkét lábam. A repülőgép személyzete nem tehetett semmiről, egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen. Ettől kezdve nem emlékeztem semmire. A többiek közben megmentették az életemet. Mindkét lábamra szorítókötést tettek, hogy elállítsák a vérzést, és az egészségügyi részlegbe vittek. Ott már az orvosok foglalkoztak velem. Elláttak és előkészítettek a helikopteres szállításra.

A kötél visszahúzását zöldruhások segítik egy hosszú nyelű, T alakú eszközzel. A képen jól látszik a kötél vastagsága

Jeff Manthos annak a Sea King helikopternek a személyzetéhez tartozott, amely Bob Wilsont a szárazföldre szállította.

„Fent a fedélzeten zajlott a repülőüzem és a századunk egyik helikoptere már a levegőben volt, arra az esetre, ha egy gép a vízbe zuhan vagy a repülőfedélzetről valaki a tengerbe esik. Mi, hogy elüssük az időt, a készenléti helyiségben egy zárt láncú televízión figyeltük a fedélzeten zajló eseményeket. A képernyőn látszott, hogy valami történt a fedélzeten, de, hogy mi azt nem láttuk. A társam már ugrott is, és én is megragadtam a vízimentő felszerelést, hogy indulhassunk, ha kell, de szóltak, hogy a felszerelésre nem lesz szükség, mert nem menteni, hanem szállítani fogunk. Lerohantunk a hangárfedélzeten álló helikopterhez és szélsebesen elkezdtük előkészíteni. Pillanatokkal később a pilóták is megérkeztek és gyorsan átnézték a gépet. Rögtön beültek a helyükre, hogy azonnal indíthassanak, amint felemelnek minket a repülőfedélzetre. Amint a felvonó elérte a repülőfedélzetet a sárgaruhások a felszállóhelyre állították a gépet. Közben megtudtuk, hogy mi történt. Járó hajtóművekkel vártuk a sérültet, akit hordágyon hoztak fel az egészségügyisek. A sérült nyugtatót kapott, üveges tekintettel révedt a semmibe. A hordágyat, amin felhozták, egy felnőttre méretezték, de a sérült tiszt teste rövidebb volt, mint kellett volna. Fej, felsőtest, karok megvoltak, de a lábak alsó része hiányzott. Beemeltük a helikopterbe és felszálltunk. Sietni kellett, mert a kötései kezdtek átvérezni. A pilóták a lehető legnagyobb sebességgel hajtották a Sea Kinget, vissza a Fülöp-szigetekre, Subic Bay-be.”

A Sea King helikopterek Medevac feladatokat is végeztek

A hadihajókon használatos hordágy

Bob Wilson öt nap múlva a kórházban nyerte vissza az eszméletét.

„Magamhoz tértem, kábult voltam, és elkezdtem kitépkedni a testemből kilógó csöveket, azzal, hogy úszni megyek, mert majd’ megőrültem a hőségtől. Ekkor erős nyugtatót kaptam, és legközelebb már Philadelphiában ébredtem, a haditengerészet kórházában. Az első gondolatom ugyanaz volt, mint mindenkinek, aki hozzám hasonlóan járt. Élek, de mit fogok ezután csinálni? Közgazdaságot tanultam, de sosem dolgoztam benne, én haditengerész voltam. Nős voltam, a második gyermekünk három héttel a baleset előtt született. Még a régi iskolán nevelkedtem, vagyis az én feladatomnak éreztem, hogy eltartsam a családomat. Hogyan fogom ezt megtenni ezután? A rengeteg stressz és aggódás mellett iszonyatos fizikai fájdalmak kínoztak. Mégis, tudtam, hogy minden rendben lesz, mert a szeretteim mellettem voltak. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, volt, akit a válási papírok vártak, amikor hazatért. A haditengerészet mindent megtett, amit lehetett, a lehető legjobb ellátást kaptam és egy kitűnő rehabilitációs programban vehettem részt. Sajnos a pilótafülkébe vagy a tengerre már nem térhettem vissza. Végül a leszerelés mellett döntöttem és 1974 augusztusában búcsút mondtam a haditengerészetnek.”

Bob Wilson

Bob Wilsonnak újra kellett terveznie az életét. Leszerelése után veteránok ügyeivel kezdett foglalkozni. Ezt a munkát folytatta 1983-ig. Ami a váltást hozta, az nem volt más, mint a golf. Párhuzamosan már dolgozott a NAGA-nál (National Amputee Golf Association), annál a golfszövetségnél, ami az amputáción átesett embereknek segített megismerni ezt a sportot. Bob Wilsont 1986-ban a szövetség elnökének választották és 1995-ig töltötte be a pozíciót. Ez idő alatt elvégzett egy golfakadémiát, számos bajnokságot szervezett, létrehozta az amputált golfozók magazinját, és több országban segített megszervezni az amerikaihoz hasonló szövetséget. Elnöksége idején a NAGA tagsága négyszázról kilencezer főre emelkedett. Öt év szünet után, 2000-ben ismét átvette az elnökséget és később munkatársaival programot indított az iraki és afganisztáni harcokban maradandó sérüléseket szenvedett katonák számára. Az egykori tengerészpilótának a családja mellett a golf és az azzal kapcsolatos ezernyi teendő töltötte ki az életét. Bob Wilson 2018 márciusában, 77 éves korában, otthonában hunyt el.

* * *

Forrás: 2010-es e-mail interjú Bob Wilsonnal és Jeff Manthos-szal

Fotó: NAGA, US Navy

Bevezetés Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

• Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

• Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

• Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

• A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

• Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

• Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

• Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

• Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
• Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
• Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2022. február 18-án, pénteken zajlott az idei esztendő első katonai eskütétele az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison. Mutatjuk a helyszíni fotókat Olvasóinknak!

The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries. Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

“The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 Most, hogy véget ér a francia szerepvállalás Maliban (egy időre?), megnéztem, hogy hogyan kezdődött 2011 januárjában, amikor a helyi terroristák egy 300 autós konvojjal megindultak északról Bamakó, a főváros felé és sorra vették be a a városokat dél felé. Nem néztem utána, de olyan 2-3 napi "járóföldre" lehettek a fővárostól, amikor a franciák beavatkoztak egy fontos közúti csomópont elvesztése után. 24 órán belül megtörtént az első helikopteres egységek bevetése Burkina Fasoból, amelyekkel a konvojt támadták, majd napokon belül összerántottak Bamakóba egy zászlóalj harccsoportot Szenegálból és Gabonból, és miközben ez megindult szemből az ellenség felé, a következő héten összeraktak és hajóra tettek F.oban egy második, majd F.oból repülővel egy harmadikat Nigerbe, amivel az első zászlóalj harcsoportot váltották le kb 2-3 hónap után. Ejtőernyős és különleges műveleti bevetések többször is volt. Byárra véget is ért a Serval művelet és átadta a helyét a Barkhane-nak. Ami nem derült ki, hogy eközben mit csináltak a dzsihadisták, mert ebből úgy tűnik, hogy a január eleji masirozásuk/francia válasz után inkább felszívódtak és egyetlen városban sem (talán Gao-nál csak) mutattak már érdemi ellenállást. Mondjuk logikus volt, ha így csináltak.  

Aki szereti a haditechnikát, a taktikát, a sok térképet és az ilyen fegyvernemi és egység jelzéseket a térképeken az nézze meg, be lehet állítani magyar feliratozásra is (a szokásos hátrányokkal) a youtube filmet.

Ahogy olvasgattam erről a műveletről (erről a hat hónapról), elismerés volt jellemző, hogy a franciák képesek voltak napok alatt reagálni, hetek alatt összeállítani összességében egy dandárnyi expedíciós erőt, kijutattatni, logisztikailag fenntartani, úgy hogy ezek az erők több száz vagy ezer kilométert tettek meg a hónapok alatt, úgy hogy - idéz egy francia parancsnokot - akár hat hétig is folyamatosan harcérintkezésben voltak (szorosan üldözték) a dzsihadistákat. Ezt a francia kerekes páncélosokkal megoldani, úgyhogy az ellenfél Toyotákat használ, nem rossz teljesítmény  szerintem.

https://www.youtube.com/watch?v=dT5U-JQ8Puw

Régi közhely, hogy nincs olcsóbb kiképzési lehetőség egy drága szimulátornál. Bár ezekkel az egyre fejlettebb és realisztikusabb eszközökkel nem lehet mindent ugyanúgy végrehajtani, mint az igazi légi járművekkel, de a különbözőség egyre kevesebb.

Dinamikus ütemben zajlanak a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren történő fejlesztések; 2019-ben, 2020-ban és 2021-ben összesen több mint 70 milliárd forintot fordított a Budapest Airport kapacitásbővítésre, infrastrukturális és fenntarthatósági fejlesztésekre, továbbá egyéb, utasélményt növelő háttérfejlesztésekre és digitalizációra.

Fordította és kommentekkel ellátta: Végh Ferenc ny. vezérezredes, a Magya Honvédség vezérkari főnöke (1996-1999)

Feeding the beer: A closer look at Russian Army logistics and the fait accomply

Alex Vershinin

War on Rocks 2021. november 23.

Forrás: https://warontherocks.com/2021/11/feeding-the-bear-a-closer-look-at-russian-army-logistics/?fbclid=IwAR02pm4J4iyTwt9gK1Acthd09z6QRmA4pVzsJeI1x0v2miCligqt9U7yiy8

A medve etetése: Az orosz hadsereg logisztikájának és a megmásíthatatlan tényeknek az alapos vizsgálata

A cikk szerzője Alex Versinin alezredest 2002-ben avatták harckocsizó hadnaggyá. Koreában, Irakban és Afganisztánban 10 éves frontvonali tapasztalattal rendelkezik, ebből négy év harci bevetés. 2014 óta elemző és szimulációs tisztként teljesít szolgálatot a NATO és az Egyesült Államok hadseregének koncepciófejlesztési és kísérleti területein, beleértve az amerikai hadsereg fenntartásának harci laboratóriumát, ahol a kísérleti forgatókönyvek készítésének csoportját vezette. A cikk szerzője az orosz hadsereg logisztikai lehetőségeinek vizsgálatával próbál választ keresni arra a kérdésre, hogy indíthat e Oroszország nagy mélységű inváziót vagy csak korlátozott mélységű, logisztikailag támogatható műveletekbe kezdhet. 

Oroszország katonai felvonulása az ukrajnai határ mentén Kijevtől Washingtonig egyértelműen felkeltette a politikai döntéshozók figyelmét. Bill Burns, CIA igazgatója Moszkvába repült, hogy megpróbálja elérni a válság elkerülését, míg az amerikai hírszerzés tisztviselői figyelmeztették a NATO szövetségeseit, hogy nem zárható ki egy nagy orosz invázió, amely Ukrajna nagy részére is kiterjedhet.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió lehetősége súlyos következményekkel járna az európai biztonságra nézve. Talán még aggasztóbb lenne egy NATO-tag ellen irányuló orosz támadás. Lehet, hogy Moszkva alá akarja ásni a biztonságot például a balti államokban vagy Lengyelországban, de vajon az orosz kormány végrehajthat-e sikeresen nagyszabású inváziót ezekben az országokban? Mivel a közelmúltbeli hadijátékok erre utalnak, a válasz határozott igen – és ez elég könnyen megvalósítható. Az orosz hadsereg három napon belül képes lerohanni a balti államokat. A legtöbb ilyen hadijáték, mint például a RAND (kutatóintézet) balti tanulmánya, a kész tényként kezeli az orosz kormány támadását, amelynek célja a terület birtokba vétele – majd megtartása. Ez dilemmát jelent a NATO számára: indítson költséges ellentámadást, és kockáztasson súlyos veszteségeket, esetleges nukleáris válságot, vagy fogadja el kész tényként az orosz megszállást, ami aláásná a szövetség hitelességébe vetett hitet. Egyes elemzők azzal érvelnek, hogy ezek az orosz támadások nagyobb valószínűséggel korlátozottak, egy vagy két városra terjednek ki. Noha ezt a forgatókönyvet természetesen tanulmányozni kell, továbbra is fennáll az aggodalom a jelentősebb invázió megvalósíthatóságával kapcsolatban.

Míg az orosz hadseregnek határozottan megvan a harci ereje ezeknek a forgatókönyveknek a megvalósításához, vajon Oroszország rendelkezik-e megfelelő logisztikai struktúrával, hogy támogassa ezeket a műveleteket? A kezdeti offenzíva során –a harcok kimenetelétől függően – az orosz erők teljesíthetik a közelebbi célokat, de a logisztikai felépítése megköveteli a műveleti szüneteket. Ennek eredményeként egy kész tényként elfogadott nagy mélységű területfoglalás valószerűtlen. Az orosz hadseregnek megvan a harci ereje ahhoz, hogy megvalósítsa a forgatókönyvben elképzelt célokat, de nincsenek meg a logisztikai erői ahhoz, hogy ezt egyetlen lépésben, logisztikai szünet nélkül megtegye. Az Orosz Repülő Erők (nagy erőt képviselő harcászati bombázókkal és támadó repülőerővel) a támadóhelikopterek tűztámogatásával elérhetik a tüzérségi lőszerfogyasztás mérséklését. A NATO-tervezőknek olyan terveket kell kidolgozniuk, amelyek az orosz logisztikai kihívások gyengeségeinek kiaknázására összpontosítanak, ahelyett, hogy a harci erőviszonyok egyenlőtlenségét próbálnák kezelni. Ez a terv magában foglalja az orosz hadsereg mélységbe történő előretörését a NATO területére, az orosz utánpótlási vonalak maximális megnövelését, miközben megcélozza a logisztikai és szállítási infrastruktúra, például a teherszállító oszlopok, vasúti hidak és csővezetékek támadását. A határ menti harcok az oroszok számára kedvezőek, mivel a rövidebb utánpótlási távolság kompenzálja a logisztikai hiányosságaikat.

Vasutak és az orosz logisztikai képességek

Az orosz hadsereg logisztikai erőit nem tervezték a vasutaktól távoli nagyszabású szárazföldi offenzívákra. A harcoló egységeken belül az orosz ellátó és kiszolgáló erők mérete kisebb, mint nyugati társaiké. Csak a dandárok rendelkeznek egyenértékű logisztikai képességgel, de ez nem pontos összehasonlítás. Az orosz alakulatoknak mindössze háromnegyed annyi harcjárműve van, mint amerikai társaiknak, de csaknem háromszor annyi tüzérséggel rendelkeznek. Papíron (nem minden dandárnak van teljes számú zászlóalja) az orosz dandároknak dandáronként két tüzérosztálya, egy rakétaosztálya és két légvédelmi rakétaosztálya van, szemben az egyesült államokbeli dandáronként egy tüzérosztállyal és egy megerősítő légvédelmi rakétaüteggel. Az extra tüzérségi és légvédelmi osztályok eredményeként az orosz logisztikai igények sokkal nagyobbak, mint amerikai társaiké. Ezenkívül az orosz hadseregnek az összfegyvernemi hadseregeiken belül nincs elegendő számú ellátó dandárja – vagy anyagi-technikai támogató dandárja, ahogyan ők nevezik ezeket.

A Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete által közzétett Military Balance tíz anyagi-technikai támogató dandárt ismertet, amelyek tizenegy összfegyvernemi hadsereget, egy harckocsi hadsereget és négy hadtestet támogatnak. Oroszország nyugati és déli parancsnoksága három-három hadsereggel és három anyagi-technikai támogató dandárral rendelkezik. Védelmi műveletekben egy orosz dandár közvetlenül a kirakóállomásoktól tud vételezni. (Én: az orosz dandár a hadosztálytól vételez) Az oroszok ütőkártyája a tíz vasúti dandár, amelyeknek nincs nyugati megfelelője. Szakterületük a vasútbiztonság, az építés és a javítás, míg a gördülőállományt polgári állami cégek biztosítják.

Az ok, hogy Oroszország egyedülálló a vasúti dandárok tekintetében az, hogy logisztikailag az orosz erők a vasúthoz kötődnek a gyártól a katonai körzet raktárakig, valamint az összfegyvernemi hadseregekhez, és ahol lehetséges hadosztály/dandár szintig. Egyetlen másik európai nemzet sem használ olyan mértékben vasutat, mint az orosz hadsereg. Ennek részben az az oka, hogy Oroszország hatalmas – több mint 6000 mérföld az egyik végétől a másikig. A baj az, hogy az orosz vasutak széles nyomtávúak. Csak a volt szovjet köztársaságok, - magában foglalva a balti államokat is - és Finnország alkalmazza még mindig az orosz szabványt. A balti fővárosok előtt több átrakóállomás is létezik, de még így is több napba telhet a vasútállomások elérése és a kirakás megkezdése. Az előretolt átrakóállomásokon folyó műveletek többet jelentenek, mint pusztán a rakomány átrakodása a vonatról a szállítójárművekre. Magában foglalja a rakomány átvételét és válogatását, meghatározott készletekre történő bontását és a tartalékok földön történő tárolását. A katonai rakomány veszélyessége miatt a terepet elő kell készíteni, hogy a rakomány biztonságos, széttagolt környezetben tárolható legyen. Ez a folyamat egy-három napig tarthat. A helyszínnek az ellenséges tüzérség hatótávolságán kívül kell lennie, és biztosítani kell a partizánoktól is. Egyetlen lövedék vagy egy rakéta becsapódása komoly robbanást eredményezhet, és aránytalanul befolyásolhatja egy egész hadosztály tevékenységét. Az eredményességhez hozzátartozik, hogy a kulcsfontosságú hidak, mint például az orosz-észt határon lévő Narva híd, nem pusztulnak el, és nem kell javítani őket.

Lengyelországnak csak egy széles nyomtávú vasútvonala van, amely a Krakkó régiótól Ukrajnáig tart, és nem használhatják az orosz erők anélkül, hogy előbb elfoglalnák Ukrajnát. Fehéroroszországból Varsóba nincsenek széles nyomtávú vonalak. A határokon áthaladó vasúti forgalom a határnál általában leáll, amíg vagonokat átállítják keskeny nyomtávúra, (átállítható vasúti kocsikat használnak), a mozdonyok nem állíthatók át. Háborús időkben nagyon valószínűtlen, hogy az orosz hadsereg elegendő nyugati mozdonyt szerezne be a hadsereg támogatásához, és ez arra kényszerítené őket, hogy tehergépjárművekre támaszkodjanak. Ez azt jelenti, hogy az orosz hadsereg vasúti szállítási képessége véget érhet a volt Szovjetunió határainál. Ha az orosz hadsereget az orosz nyomtávú vasúthálózaton túl próbálják ellátni, az arra kényszerítené őket, hogy leginkább a tehergépjárművekre hagyatkozzanak, amíg a vasúti csapatok át nem állítják a vasutat vagy újat építenek. (ezzel az állítással lehet vitázni!!)

Oroszország tehergépjármű-logisztikai támogatását, amely kulcsfontosságú lenne Kelet-Európa inváziójában, korlátozza a teherautók száma és a műveletek kiterjedése. Egyszerű matematika segítségével kiszámítható, hogy a teherautók milyen távolságig tudnak működni. Feltéve, hogy a meglévő úthálózat 45 mérföld/órás (kb. 72km/ó) sebességet képes biztosítani, egyetlen teherautó naponta három utat tud megtenni akár 45 mérföldes (70-80km-es) hatótávolságig: egy óra a berakodás, egy óra az utazás a támogatott egységig, egy óra a kirakodás és egy másik óra, hogy visszatérjen a bázisra. A ciklus háromszori megismétlése összesen 12 órát vesz igénybe. A nap hátralévő részét a járműkarbantartás, az étkezés, a tankolás, a fegyverkarbantartás és az alvás tölti ki. Növelve a távolságot 90 mérföldre (145km), a teherautó naponta két utat tehet meg. 180 mérföldnél (290km) ugyanaz a teherautó napi egy utat tesz meg. Ezek a feltételezések nem működnek rossz terepen, vagy ahol korlátozott/sérült az infrastruktúra. Ha egy hadseregnek éppen elég tehergépjárműve van ahhoz, hogy 45 mérföldes (72km-es) távolságon el tudja látni magát, akkor 90 mérföldnél (144km-nél) az áteresztőképesség 33 százalékkal alacsonyabb lesz. 180 mérföldnél (290km) ez már 66 százalékkal csökken. Minél nagyobb a távolság a készletlerakóktól, annál kevesebb anyagot képesek eljuttatni a hadsereg raktáraihoz egyetlen nap alatt. Az orosz hadseregnek nincs elég tehergépjárműve ahhoz, hogy kielégítse logisztikai igényeit a tábori raktároktól 90 mérföldnél (145km-re) nagyobb távolságra. A 180 mérföldes (290km-es) hatótávolság eléréséhez az orosz hadseregnek meg kell dupláznia a tehergépjárműinek számát. 400 általános tehergépkocsi szükséges mindegyik anyagi-technikai támogató dandár számára. Az orosz logisztikai követelmények és a szállítási erőforrások megismeréséhez hasznos kiindulópont lehet az orosz összfegyvernemi hadsereg. Mindegyiküknek más az összetétele, de állománytábla szerint minden hadsereghez egy anyagi-technikai támogató dandár tartozik. Minden anyagi-technikai támogató dandárban két szállítózászlóalj van, összesen 150 általános tehergépjárművel, 50 pótkocsival és 260 speciális tehergépjárművel. Az orosz hadsereg nagymértékben alkalmaz ágyú- és rakétatüzérségi tüzet, és a rakétái igen terjedelmes méretűek. Bár minden hadsereg más és más összetételű, egy hadseregben általában 56-90 sorozatvető található. Az egyes indítók feltöltése egy tehergépjármű teljes platóját elfoglalja. Ha az összfegyvernemi hadsereg sorozatvető tüzérsége egyetlen sortüzet lőne ki, akkor 56-90 teherautóra lenne szükség a rakéta lőszer utánpótlásához. Ez körülbelül a fele az anyagi-technikai támogató dandár tehergépjármű mennyiségének csak, hogy egy rakétasort feltöltsenek. Van továbbá hat-kilenc csöves tüzérosztály, kilenc légvédelmi tüzérosztály, 12 gépesített és felderítő zászlóalj, három-öt harckocsi zászlóalj, aknavető, páncéltörő rakéta és kézi lőfegyverek lőszerei is számottevőek – nem is beszélve az élelmiszer-, műszaki, egészségügyi felszerelésekről, és így tovább. Ezeket a szükségleteket nehezebb megbecsülni, de a lehetséges utánpótlási igények jelentősek. Az orosz hadseregnek sok tehergépjárműre van szüksége csak a lőszer és a szilárd rakomány utánpótlása miatt.

Az üzemanyag- és vízellátás érdekében minden anyagi-technikai támogató dandárnak van egy harcászati csővezeték zászlóalja. Ezek kisebb áteresztőképességűek, mint nyugati megfelelőik, de az új működési terület elfoglalása után három-négy napon belül üzembe helyezhetők. Addig is üzemanyag szállító gépkocsik szükségesek az üzemanyag utánpótlás biztosításához. Lehet vitatkozni, hogy az orosz hadseregnek megfelelő-e a működési hatótávolsága ahhoz, hogy elérje céljait az eredeti üzemanyagkészletével, különösen azokkal a tartalék üzemanyag-hordókkal, amelyekkel kiegészül és szállítását meg kell oldani. Ez nem teljesen helyes megközelítés. A harckocsik és a páncélozott járművek elégetik az üzemanyagot, amikor harcban manővereznek, vagy csak üresjáratban állnak. Ez az oka annak, hogy az amerikai hadsereg az „ellátó napokat” használja az üzemanyag-fogyasztás tervezésére, nem pedig a hatótávolságot. Ha egy orosz hadsereg hadművelete 36-72 óráig tart, amint a RAND tanulmány becsüli, akkor az orosz hadseregnek legalább egyszer fel kell tankolnia, mielőtt a harcászati üzemanyag csővezetékeket beüzemelnék a műveletek támogatására. (az orosz hadsereg közelebbi feladatának mélysége 150km, 3nap, további feladata 300km, +3 nap. A harc szüneteiben és a harci nap végén történik a feltöltés. A logisztikai lépcsők a zászlóaljtól, hadseregig megfelelő készletekkel rendelkeznek. A szerző itt keveri csapatszintű logisztikai biztosítást a hadszíntéri logisztikával).

A logisztikai biztosítás fenntartása nehéz feladat

Forgatókönyv a Baltikumban

A balti országok komoly logisztikai kihívások elé állítják a nagyszabású orosz műveletek megvalósítását. A kis léptékű műveletek kis erőkkel is megvalósíthatók logisztikai kihívás nélkül, de nagy léptékben sokkal nagyobb kihívást jelentenek. A kész helyzet elé állítás stratégiája megköveteli, hogy az orosz erők lerohanják a balti államokat, és kevesebb, mint 96 órán belül felszámoljanak minden ellenállást – még mielőtt a NATO nagyon magas készenlétű erői megerősíthetik a védőket. Ez az erő nem állít meg egy orosz támadást, de szárazföldi háborúra kötelezi a NATO-t, megcáfolva a kész helyzet elé állítás célját. A logisztikai biztosítás a fő buktató a művelet tényleges megvalósulásának időszámvetésében. A vasút széles nyomtávú és használható, de az idő túl rövid ahhoz, hogy az elfoglalt kirakó állomásokat újra üzembe helyezzék. A Németország felett kilőtt tucatnyi NATO szárnyas rakéta tönkreteheti a kulcsfontosságú vasúti hidakat Narvában, Pszkovban és Velikie Lugiban, és amíg meg nem javítják ezeket a hidakat, napokra leállhat a Baltikumba irányuló vasúti forgalom. Az orosz Nyugati Parancsnokság logisztikai tervezőinek azzal kell számolni, hogy a balti államok úgy dönthetnek, hogy a fővárosaikra is kiterjesztik a harcot. Történelmileg a városi harcok hatalmas mennyiségű lőszert fogyasztanak, és hónapokig tart a művelet befejezése. A két legkiemelkedőbb példa, a csecsen háborúk grozniji csatái és a 2016-os moszuli csata során a védők négy-tízszeresét kötötték le négy hónapig. Groznijban az oroszok napi 4000 lövedéket lőttek ki – ez napi 50 tehergépjárművet követel. (Na és?)

Az orosz tervezőknek még balti forgatókönyv esetén is számolniuk kell azzal a kockázattal, hogy a négy hadosztályt felsorakoztató Lengyelország azonnali ellencsapást indít, és megpróbálja visszaállítani az eredeti helyzetet. Az orosz hadsereg nagy erőket kötne le Tallinn és Riga ostrománál, miközben kivédi a délről érkező lengyel ellencsapást. A lőszerfogyasztás hatalmas lenne. A 2008-as orosz-grúz háború során egyes orosz erők 12 óra alatt egy teljes javadalmazás lőszert használtak el. Ugyanezt az arányt feltételezve az oroszoknak 12-24 óránként jelentős mennyiségű lőszert kellene felhasználniuk. (zászlóalj szinten egy javadalmazás van az eszközökben, egy javadalmazás gépjárműveken, az ezrednél, dandárnál további 5 javadalmazás van, hadosztálynál 7 javadalmazás= ezt ki kell szállítani, a többi lőszer hadsereg raktárakban, kirakó állomásokon, gyárakban van.)

Itt van a dilemma. A balti térségben a helyi erők túlsúlya a NATO-csapatok érkezése előtt nem ad időt Oroszországnak a kirakóállomások kialakítására, így tehergépjárművek használatára kényszerülnek. 130 mérföld távolságnál (208km) csak egy utat tudnak megtenni naponta, ami tehergépjármű hiányt generál. Az orosz tervezők kevesebb harcoló erőt vethetnek be, és fennáll annak a veszélye, hogy nem győzik le a védőket. (az orosz tervezők támadásnál minimum 3x-os erőfölénnyel terveznek) Alternatív megoldásként két-három napos logisztikai szünetet tarthatnak, ezzel időt adnának a balti államoknak a mozgósításra, a NATO nagyon magas készenlétű harccsoportjainak pedig az érkezésre. Eközben a helyi partizánoktól, a NATO légicsapásaitól szenvednének veszteséget, karbantartási munkákkal, meghibásodásokkal és a rajtaütésekkel is számolniuk kell, ahogy az a legutóbbi hegyi-karabahi háborúban is tapasztalható volt. Akárhogy is, a megmásíthatatlan tény elé állítás stratégiája kudarcot vall, és a konfliktus elhúzódó háborúvá fajul, amelyet Oroszország valószínűleg elveszít. Az orosz logisztika csak akkor lenne képes támogatni egy nagyszabású műveletet, ha a NATO-erők döntő csatát vívnának a peremvonalban. Az anyagi készletek túlnyomó része ebben az esetben az orosz raktárak közelében lenne. Az orosz légierő tűztámogatással enyhíthetné a logisztikai feszültséget. Ami bizonytalan, az az, hogy az orosz légierő meddig nyújt hatékony légi támogatást a NATO légierővel szemben, tekintettel arra, hogy a NATO képes a kalinyingrádi és szentpétervári orosz légvédelem hatékony hatótávolságán túlról is indítani a levegő-levegő nagy hatótávolságú rakétákat. Hasonló a helyzet a tengeren is. A légierő, a dízel-tengeralattjárók és a parti hajóelhárító rakéták kombinációja valószínűleg megakadályozza a Balti-tengeren mindkét fél számára a felszíni flották alkalmazását. (ez a bekezdés nehezen értelmezhető, álom, álom édes álom)

Az orosz hadseregnek elegendő harci ereje van a balti államok elfoglalására, de ez a művelet nem lesz gyors lefolyású, hacsak az orosz kormány nem csökkenti le az elfoglalni kívánt terület mértékét. A logisztikai erők csak egy fokozatosan megvalósuló műveletet támogathatnak, ami nem bontja meg a NATO egységét, hanem időt ad a NATO-nak a mozgósításra és a terület elfoglalására. Még ha a NATO úgy is dönt, hogy nem veszi birtokba azonnal a területet, tagállamai valószínűleg megbénító gazdasági szankciókat vetnének be Oroszország behódolásáig. Másrészt, például egy teljes jogú tagállam meghódításával, elérhetik a NATO-egység megbontásának célját, de ezt az orosz hadsereg logisztikailag nem tudja támogatni. A téves számítások nagy kockázatával jár, ha azt feltételezzük, hogy mind a harminc tagállamnak deklarálnia kell a NATO 5. cikkelyét. Papíron ez igaz, de a gyakorlatban, ha csak az Egyesült Államok (a harci erő biztosítása érdekében), Németország és Lengyelország (a biztonság érdekében) tartaná be az 5. cikket, Oroszország akkor is súlyos konfliktusba kerülne, amely a nukleáris küszöbön túl is eszkalálódhatna.

A lengyel forgatókönyv

Az orosz hadsereg logisztikai kihívásai a lengyel forgatókönyv szerint eltérőek az előzőtől. Kevesebb az időkényszer, de nagyobb nehézségek vannak a távolságok és a széles nyomtávú vasutak hiánya miatt, amelyek a fehérorosz határnál érnek véget. Lengyelországhoz legközelebbi vasútállomás a fehéroroszországi Grodnóban és Bresztben van. Az első 130 mérföldre (208km), a második 177 mérföldre (263km) található Varsótól. Egy 90 mérföldes (144km) képességű hadsereg számára ez egy hosszú utánpótlási vonal.

Kalinyingrád is számba jöhet egy másik lehetőségként, de ez nem praktikus, mivel az érintett  NATO-tagállamok tengerparttal rendelkeznek. A NATO légierejének, haditengerészeti erőinek és a lengyel szárazföldi hajóelhárító rakétáinak kombinált alkalmazása valószínűtlenné teszi a tengeri utánpótlást. A Military Balance szerint van ott egy orosz hadtest jelentős raktárakkal, de nincsenek támogató logisztikai egységek, amelyek biztosítanák az utánpótlást. A harcoló erőket a logisztikai csapatoknak kellene ezekkel a készletekkel ellátni körülbelül 45 mérföldes (72km-es) hatótávolságban. Az ottani helyőrség hosszú ideig ki tud tartani elszigetelten, de nem hajthat végre szárazföldi támadó hadműveleteket. Az orosz hadsereg el tudja érni Varsót, de nem tudja azt elfoglalni logisztikai szünet nélkül, meg kell állnia, hogy átkonfigurálja/javítsa a vasútvonalat, és harcászati csővezetékeket és arcvonalbeli raktárakat (arcvonalban raktárakat ?) építsen. Ahelyett, hogy a balti forgatókönyvhöz hasonlóan néhány napos szünetet tartana, a lengyel forgatókönyvben a szünet akár néhány hétig is eltarthat. Ez lélegzetet ad a NATO-nak a harci erő kiépítéséhez.

A logisztika megítélése az ukrán konfliktus értékeléséhez is hasznos, mivel az orosz erők ismét tömegesen vonulnak fel a határon. Az orosz szándékok komolyságának értelmezésének legjobb módja a logisztikai erők felépítésének és az utánpótlás raktárak elhelyezésének a nyomon követése, nem pedig a határra telepített zászlóalj harccsoportok számbavétele. A logisztikai felkészülés mérete és mértéke pontosan megmutatja, hogy az orosz hadsereg milyen messzire és mélyre tervez elmenni.

Orosz stratégiai tartalékok

Oroszország megerősítheti Nyugati Összhaderőnemi Stratégiai Parancsnokságát (Nyugati Katonai Körzet) az ország más részeiről, hogy növelje logisztikai erejét, de nem sokkal. Ahogy Michael Kofman rámutatott, a NATO képes horizontálisan eszkalálni a konfliktust azáltal, hogy veszélyben tartja a legtöbb orosz hadszínteret. Az orosz vezérkar nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a fenyegetést. Ennek eredményeként az orosz Központi Parancsnokság és a Keleti Parancsnokság egyes részei az egyetlen olyan összhaderőnemi parancsnokság, amely nem néz szembe külső fenyegetéssel, és képes megerősíteni a Nyugati Parancsnokságot. Az általuk biztosított támogató erőket azonban felemésztik az eszkalációval járó további harcoló erők. Az orosz hadseregben nincs extra tehergépjármű mennyiség, amelyek ne lennének lekötve a harcoló erők támogatásához.

Az orosz hadsereg egyik erőssége egy balti- vagy lengyelországi háborúban az lenne, hogy képes tartalékosokat és polgári teherautókat mozgósítani. Oroszország még mindig hatalmas mobilizációs kapacitással rendelkezik nemzetgazdaságában, ami a második világháború és a hidegháború öröksége. A civilek mozgósítása a háború megvívására azonban jelentős gazdasági és politikai költségekkel jár. Az otthoni politikai stabilitás fenntartásához az orosz népnek őszintén el kellene hinnie, hogy a hazájukat védik. Nem fogják eltűrni, hogy férjek, fiak és apák Putyin szeszélyére induljanak háborúba. Az orosz kormány utoljára az első csecsen háború (1994–1996) idején támaszkodott erősen a hadkötelesekre és tartalékosokra. Két hónapon belül nagy háborúellenes mozgalom indult el, amelynek élén a katonaanyák álltak.

Oroszország és a megmásíthatatlan tények

Az orosz hadsereg arra kényszerül majd, hogy logisztikai szünet nélkül szárazföldi offenzívát hajtson végre több mint 90 mérföldes (144km) távolságban a volt Szovjetunió határain túl. A NATO számára ez azt jelenti, hogy kevésbé aggódhat a balti államok vagy Lengyelország elleni jelentős orosz invázió miatt, és nagyobb hangsúlyt fektethet az orosz logisztikai hiányosságok kiaknázására azáltal, hogy távolabb vonja az orosz erőket utánpótlási raktáraiktól, és általánosságban megcélozza az orosz logisztikai infrastruktúra és logisztikai erők támadható pontjait. Ez azt is jelenti, hogy Oroszország nagyobb valószínűséggel fog korlátozott mélységű támadást indítani (elfoglalni az ellenséges terület kis részeit), amely logisztikailag fenntartható, 90 mérföldes (144km-es) hatótávolságon belül, nem pedig egy jelentősebb inváziót, az ellenfelet kész tények elé állító, nagyszabású műveleteket kiváltó, stratégiát kockáztatni.

Orosz szemszögből nem úgy tűnik, hogy az ellenfelet kész tények elé állító, nagyszabású, nagy mélységű műveleteket vagy a villámháborút szem előtt tartva építik logisztikai erőiket Lengyelországban. Ehelyett az orosz kormány ideális hadsereget épített fel az „aktív védelem” stratégiájához. Az orosz kormány olyan fegyveres erőket épített ki, amelyek kiválóan alkalmasak a hazai földön vagy határai közelében harcolni, és nagy mélységű tűzcsapásokat alkalmazni. Azonban nem képesek tartós szárazföldi offenzívára messze az orosz vasutaktól jelentősebb logisztikai leállás vagy a tartalékok tömeges mozgósítása nélkül.

Oroszország szándékait jelenleg egyre nehezebb megfejteni. A haderő struktúrája az ukrán határon lehet egy invázióra való felkészülés, vagy a kényszerdiplomácia újabb eszköze. Mindazonáltal, ha átgondoljuk Oroszország katonai logisztikai képességeit, a NATO betekintést nyerhet abba, hogy mit tervezhet Moszkva a következő lépésben – és mit tehet a nyugati szövetség saját érdekei védelmében.

A FAIT ACCOMLY JELENTÉSE: megelőző jellegű, az ellenfelet kész tények elé állító, további nagyszabású műveleteket kiváltó stratégia.

Beteljesedett eltervezett megvalósult műveletek.

Fait accomply kész helyzet elé állítás stratégiája/taktikája. Megmásíthatatlan, befejezett tény. Tényleges eredmény, tényleges tények, tényleges megvalósulás.

 

 

Van abban némi történelmi irónia, hogy az Egyesült Államok első hidegháborús elnökéről elnevezett repülőgép-hordozója éppen ezekben a napokban tölti pihenőjét egy kelet-európai kikötővárosban. A minapi somogyi Neptun-kaland után pláne, hogy nem lehetett nem megnézni.

Közelítés közben már messziről látható a majd százezer tonnás USS Harry S Truman, amint Split vizein vesztegel.

Port visit-logisztika. A tathoz kötött pontonról zajlik a személyforgalom a partra vizibuszokkal. Az ellátmány be- illetve a szemét kiszállítását a legkülönbözőbb helyi hajók végzik, ezeket a hordozó oldalánál  

Pillantás a Marjan parkerdő dombjáról dél felé, az amerikai vendégre...

...és észak felé, a Lora hadikikötőbe, ahol a horvát haditengerészet Andreja Mohorovicic (BS-72) iskolahajója és az RBS15 hajó elleni robotrepülőgépekkel felfegyverzett Dmitar Zvonimir király rakétanaszád (RTOP-12) látható.

Mint később látni fogjuk, komp a szpotter legjobb barátja. Mellesleg a Truman csapásmérő csoport (CSG) egyetlen külföldi hajóegysége, a norvég Fridtjof Nansen fregatt (F310) is ott van a háttérben.

Hamisítatlan mediterrán hangulat.

A helyi kalózok szkipperjei is megcsodálhatták a vasszönyet. Itt már vontatják őket vissza a kikötőbe. 

A Nansen felépítményén jól látszanak az SPY-1D fázisvezérelt lokátorrendszer antennaegységei. 

Lement a nap, kigyúlnak a 75-ös szám fényei a "szigeten".

A horgonyon álló hajó iránya az áramlás függvényében változik, így a blogger Splitben töltött mintegy 24 órája alatt ugyanazokról a parti helyekről is más-más arcát mutatta a fotósnak. 

Éjszakai kép a spanyol Navantia által épített skandináv hadihajóról. 

Mivel a parttól a távolság adott volt, sétahajózás (mint anno Koperben, a Theodore Roosevelt esetében) pedig nem állt rendelkezésre, így maradt a kompozás a közelebbi és más aspektusú fotók érdekében.

Szemből. A leengedett jobboldali középső liften egy Growler csücsül. 

A szárazföldi repülőterekhez szokott szem számára a hordozó fedélzetén található összezsúfolt "repülőgéprengeteg" lenyűgöző. Persze a nagy álmélkodás közben a kép bal oldalán, a fedélzet széle alatt lévő AN/SLQ-32 antennacsoportot is vegyük észre (a s világ legdurvább EMC-környezetét eredményező számtalan más apertúrákkal egyetemben).

A Nansen, háttérben Horvátország második legnagyobb városával. 

Ez már a spliti reptér. A hajón látogatást tevő horvát kormánytagokat, a szó tényleges értelmében és valós alakjában kormánygép, a 9A-CRO lajstromú Challanger 604 hozta.

A horvát rendőrség többek között EC135P2+ gépeket repül. Itt a 9A-HBB lajstromú.

Zágráb mellett az autópályáról egy Mi-171S kiképzési repülésnek is tanúi lehettünk. 

A LégierőBlogger előző, 2006-os spliti hordozólátogatásáról készült 2010-es bejegyzést itt nézheti meg a kedves olvasó.

Zord

Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

2. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Sikeres időszakot tudhat maga mögött a francia Dassault, hiszen rekordgyorsasággal szállították le a Görög Légierő első Rafale-jait, Indonézia 42 példány beszerzéséről döntött a napokban és újabb eladásokra is van remény, ez utóbbi kapcsán például Irakból.

torda_peter_eksz_eu_stratkomm

A Az Európai Külügyi Szolgálat stratégiai kommunikációs munkacsoportjai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.