Biztonságpolitika

A Royal Australian Air Force (RAAF) kék-fehér-piros, kengurus felségjele 1984-ben került fel az F/A-18A és B gépekre. A kontinensnyi országban 37 éven át álltak szolgálatban a klasszikus Hornetek, amelyeket tavaly novemberben ünnepélyes keretek között vontak ki a szolgálatból.

[...] Bővebben!

A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség” ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

A A szakadárok bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A nyári menetrend életbe lépésével az Air France is növelte kínálatát, globálisan 196 célállomás válik elérhetővé a csúcsidőszakig, a felkínált kapacitás átlagosan a 2019-es szint 90 százaléka lesz.

A görög sajtó szerint Görögország közel áll ahhoz, hogy harci repülőgépeket vásároljon az Egyesült Arab Emírségektől: Athén a továbbfejlesztett Mirage 2000-9-eseket szeretné megvásárolni.

A Holland Királyi Légitársaság tovább bővíti budapesti kínálatát és a nyári csúcsidőszakban 93 éves magyar jelenléte során először napi öt járat közlekedik egyes napokon Ferihegy és Schiphol között.

Havi alaphang: egymást itató USAF KC-46A Pegasus géppár suhan el egy WizzAir Airbus alatt Somogy fölött :-o 

  

Zord

A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A hegyi-karabahi konfliktus kiújulásának kockázata és hatása a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az eredetileg tervezett, 2027-es kivonási dátum helyett 5 évvel korábban búcsúztak el a Hawk T1-esek a briteknél, igaz a légierő híres bemutató csapata, a Red Arrows, továbbra is ezt a változatot repüli majd.

Újabb tenderen győzött az amerikai Lockheed Martin az F-35-össel: rövid időn belül, Finnország és Németország után Kanada is az ötödik generációs típus mellett döntött, igaz már nem először.

A koronavírus-járvánnyal nehezített 2020-as év után 2021-ben is folytatódott a H145M helikopterrel való ismerkedés, a hajózók és a repülőműszakiak átképzése. A tervek részben megvalósultak, de a java még hátravan. Ahhoz, hogy betekinthessünk a típus üzemeltetésének elmúlt egy évébe, február elején Dajka Attila őrnagytól, oktató-helikoptervezetőtől és a repülőműszaki zászlóalj H145M üzemeltetésért felelős parancsnokától, Bagi Tamás őrnagytól kaptunk segítséget.

[...] Bővebben!

A napokban felröppent információk szerint Törökország 80 darab Eurofighter Typhoon vásárlását fontolgatja merevszárnyú harci repülőgép flottájának modernizálása érdekében.

A téma megnevezése Jelen cikk az Észak-kaukázusi Szövetségi körzet részét képező Csecsenföld népének és történelmének bemutatására törekszik. Ezt követően az Észak-Kaukázus ISIS-eként is emlegetett Kaukázusi Emirátus nevet viselő terrorszervezet létrejöttének okai, történelmi gyökerei és tevékenysége kerül bemutatásra az első és második csecsen háború, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem kontextusában. Bevezetés

Az Észak-kaukázusi Szövetségi Körzet (Северо-Кавказский федеральный округ) hét szubjektumot foglal magába:

1. Csecsenföld
2. Dagesztán
3. Észak-Oszétia
4. Ingusföld
5. Kabard-és Balkárföld
6. Karacsáj- és Cserkeszföld
7. Sztavropoli határterület

A szövetségi körzet 170,4 ezer négyzetkilométernyi területet foglal magába, mely az Oroszországi Föderáció 1%-át teszi ki. A legfrissebb demográfiai adatok alapján a területen közel 10 millió ember él, tehát a föderáció népességének közel 7%-a. Az észak-kaukázusi térségben olyan népekkel találkozunk, mint az adigék, kabardok, balkárok, karacsájok, ingusok, avarok, kumikok, kalmükök, nogájok, oszétok.[i] Etnikai szempontból egy rendkívül színes és többségében muszlim lakosságú körzetről beszélhetünk.[ii]

Az Észak-Kaukázus legnagyobb őslakos népe a csecsen, akiknek önelnevezése a „nohcsij”. A csecsen nyelv a kaukázusi nyelvek közé sorolható. Vallásuk a szunnita muszlim, ami a 18. században vált meghatározóvá. Történelmük során több birodalom kereszttüzébe kerültek, így a 16-17. században az Oszmán Birodalom, majd Irán célvonalába.[iii] Az Orosz Birodalom a 19. század elején déli irányba kezdett terjeszkedni. Ezt követően 1829-ben jött létre az Észak-kaukázusi Imamátus, melynek pacifikálása hosszú évtizedekig tartott az orosz hatalom számára. A korszak emblematikus alakja Samil imám, aki 1834-1859 között vezette a csecsen felkelést az orosz cári csapatok ellen. Az előbb megnevezett imámot a mai napig nemzeti kultusz övezi. Végül 1864-ben az Orosz Birodalomhoz csatolták a csecsen területeket az Alekszej Petrovics Jermolov tábornok által vezetett erők. [iv]

1922-ben hozták létre a Csecsen Autonóm Körzetet a Hegyi Autonóm Szocialista Köztársaságon belül. Ezt követően 1934-ben a csecsen területet egyesítették az ingus autonóm területekkel és létrejött a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság. A második világháború során, 1944-ben a csecsen népet kollektíve a németekkel való kollaborációval vádolták, aminek eredményeként az egész lakosságot (kb. fél millió főt) deportálták Kazahsztánba és Kirgíziába. A hruscsovi olvadás időszakában, 1957-ben térhettek vissza hazájukba. A szovjethatalom konszolidációja hosszú időt vett igénybe, hiszen a társadalomban fennmaradtak az általuk gyakorolt tradicionális-patriarchális elemek, mint a vérbosszú, a saría, az idősek feltétlen tisztelete és az erős vallásosság.[v]

A peresztrojka és glasznoszty időszakában nemzeti mozgalmak alakultak ki a függetlenség érdekében. Ezt követően 1991-ben Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és létrejött a Csecsen Köztársaság. A volt autonóm köztársaság másik része (Ingusföld) az Oroszországi Föderáció tagköztársasága lett, míg 1993-ban a csecsen vezetés ezzel ellentétesen a függetlenség mellett döntött. Ezután kezdődött meg az első csecsen háború (1994-1996), melynek lezártával Csecsenföld autonómiát kapott, de instabilitás jellemezte a köztársaságot. A források szerint a bűnözés és korrupció egyre többször jelent meg. A helyzet hozzájárult a társadalomban a radikális iszlám terjedéséhez és a terrorcselekmények számának növekedéséhez. Ennek következtében kezdetét vette a második csecsen háború (1999-2000). Ebben a háborúban már a szeparatista törekvések mellett a radikális iszlám is dominált és több terrorista akció vette kezdetét. Az első és második csecsen háború külön elemzés tárgyát képezhetné, így csak a legfontosabb, a cikk logikai szempontjából szükséges elemek kerülnek említésre. A második háború lezárását követően vette kezdetét a Vlagyimir Putyin által meghirdetett terrorizmus elleni harc a térségben, mely a 2010-es évekig tartott és sor került a csecsen hadurak likvidálására. A meghirdetett terrorizmus elleni harc a Nemzet és Biztonság egyik vonatkozó tanulmánya szerint hivatalosan 2009. április 16-án ért véget.[vi]

A Kaukázusi Emirátus

A Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezetet az Észak-Kaukázus ISIS-eként is szokták emlegetni a témában megjelent szakirodalomban. A terrorszervezet létrejötte és ideológiája összefüggésben áll a korábban bemutatott 19. századi orosz hódító tevékenységgel, mely során a függetlenségi harc állt a középpontban. Fontos kiemelni, hogy a 18. század során a térségben egy sajátos törzsi iszlám honosodott meg. Ennek értelmében az iszlám hitelemeket saját vallási tanaikhoz és hiedelmeikhez igazítva vették át, így az Észak-Kaukázusban gazvatnak nevezett dzsihád is más értelmezést nyert.[vii]

Az iszlám fundamentalizmus a 80-as évek második felében, majd a 90-es években rohamosan terjedni kezdett, központja Dagesztán és Csecsenföld lett. Ez az irányzat népszerűvé vált a fiatalok körében, akik a saría törvénykezésen nyugvó, Észak-Kaukázusra kiterjedő muszlim állam megvalósítására törekedtek. Mi lehetett ennek az oka? Hozzájárult a régióban lévő magas munkanélküliségi ráta, korrupció, a gazdasági hatalomért folyó harc a klánok között, a jövedelemelosztás és a szövetségi költségvetésből való részesedés közötti ellentét is, tehát kijelenthető, hogy a gazdasági és szociális nehézségek okán fordulnak a fiatalok a radikális eszmékhez.[viii] Fontos kiemelni, hogy elsősorban azokról a fiatalokról beszélhetünk, akik átélték az első és második csecsen háború borzalmait és akár egész családjukat elvesztették közben. A szociális és gazdasági problémák mellett hangsúlyozásra kerül az emberi jogok tiszteletben nem tartása és az orosz hatóságok és fegyveres erők kegyetlen fellépése.[ix]

A 90-es évek eseményeinek és a szervezet létrejöttének megértéséhez fontos kiemelni, hogy az iszlám vallás és az állami politika a korábban említett Dudajev elnöksége idején kezdett egybefonódni. Miután 1996-ban Dudajevet az orosz titkosszolgálat sikeresen likvidálta, Zeliman Janderbijev vette át a hatalmat. Őt követte 1997-ben Aszlan Maszhadov, akinek elnöksége idején a szociális és gazdasági problémák súlyosbodtak. A hatalmat a tejpek és szervezett bűnözői csoportok gyakorolták. Ekkor vette kezdetét a „harc” Samil Baszajev hadúr és Aszlan Maszhadov között. Baszajev a második háború során, – mely a dagesztáni betöréssel vette kezdetét Ibn Hattab vezetésével és 1999 nyarán kikiáltották a Dagesztáni Iszlám Államot – taktikai eszközként használta a radikális iszlámot, elnöksége idején alkotmányi szintre emelte az iszlám vallást és bevezetésre került a saría alapú törvénykezés. A Samil Baszajev tevékenysége idején végrehajtott terrorcselekmények között találhatjuk a 2002. október 23.-i Dubrovka Színház elleni támadást, a 2004-es moszkvai metró robbantást, illetve az orosz 9/11-ként emlegetett beszláni, általános iskolai túszdrámát is. [x]

Baszajev vezetésével a csecsen szeparatista mozgalom a regionális dzsihád eszméje felé kezdett fordulni, így jött létre 2005-ben a Kaukázusi Front Abdul Halim Szudajev vezetésével. Ennek egyik oka volt, hogy Baszajev likvidálása után és a 2004. szeptember 1-én zajló „beszláni túszdrámát” követően a kaukázusi terrorizmus változáson esett át. Ezt követően megfogalmazódott, hogy a kormányzati és katonai létesítmények ellen kell elkövetni a támadásokat.[xi]

Így jött létre 2007-ben a Kaukázusi Emirátus nevű szervezet, melyet Doku Hamatovics Umarov alapított. Ez egy ernyőszervezet, mely másik 5 szervezetet foglal magába, ezáltal vilajetekre tagozódik, melyeknek élén emírek állnak. Az általuk megfogalmazott dzsihád célja az iszlám állam kikiáltása az Észak-Kaukázusban, így egyfajta pánkaukázusi eszméről beszélhetünk. A terrorszervezet Doku Umarov alapítása óta a szunnita szalafita irányzat elveit követi és további célja az al-Kaida globális dzsihádjához való csatlakozás volt, melyet 2009-ben meg is tettek. Emellett hosszabb időre visszanyúlóan jelentős kapcsolatokat tartottak fent az al-Kaidával és a Talibánnal. [xii]

Mint korábban említésre került, a ’90-es évek és a 2000-es évek korai éveinek célpontjaival ellentétben a kormányzati és katonai létesítmények elleni támadásokat hangsúlyozta a szervezet vezetője. Ezt 2011-ben kiegészítették azzal, hogy a gazvat során az akciókat orosz belügyi és katonai szervezetek ellen hajtsák végre.  A Kaukázusi Emirátus ezen időszakában hajtották végre például a Nyevszkij Expressz elleni támadást (2009. november 27.), moszkvai metró támadását (2010. március 29.) és Domogyedovo repülőtér elleni támadást (2011. január 24.).[xiii]

Elmondható, hogy még Doku Umarov vezetősége idején (2007-2013) szakadás történt a szervezeten belül, ugyanis több emír esküt tett az ISIS-nek, és a szíriai polgárháború kirobbanásával több radikális eszmét valló személy hagyta el a térséget és távozott Irakba és Szíriába (kb. 5000 fő). 2015-ben felmerült a szervezet feloszlatásának gondolata, aminek hátterében a nemzetközi finanszírozása csökkenése állt, továbbá a régió csoportjai közül többen hűséget nyilvánítottak az Iszlám Államnak. A Kaukázusi Emirátust az ISIS egyik helyi ágazata „cserélte le” Wilayat al-Qawqaz” néven. Elmondható, hogy a 2016 után elkövetett támadásokért az ISIS vállalta a felelősséget. A szakirodalom kitér arra, hogy az Emirátus modellje az ISIS számára is inspiráció volt. Egy 2021-ben íródott tanulmány szerint jelenleg 400-1500 főre tehető a harcosok száma és működésük a csecsenföldi hegyvidékre korlátozódik.[xiv]

Orosz reakció

A terrorizmusra adott válaszreakció már az első csecsen háború során zajló túszdrámák után jelentkezett. Egy 1998-ban kiadott jogszabály fogalomtisztázó jellege mellett kilátásba helyezett olyan intézkedéseket, melyekben a kollektív büntetésről és különböző szűrőtáborok létesítéséről rendelkezett. A 2000-ben elfogadott kül-és biztonságpolitikai dokumentumok sora veszélyforrásként tekinti a terrorizmusra. A terrorizmus finanszírozása elleni harcról szóló törvényt 2002 nyarán hirdették ki. A stabilitás megteremtéséhez szükséges másik elem a Kremlhez lojális vezető kinevezését és a magas pénzbeli támogatást foglalja magába. A Kreml és Csecsenföld között egy kliens-patrónus viszony figyelhető meg, melyben a „stabil instabilitás” jelenik meg.[xv]A nemzetközi terrorizmus elleni harc során az észak-kaukázusi szervezet tevékenységére válaszreakcióként 2006. február 15-én létrehozták a Nemzeti Antiterrorista Bizottságot. A rendelkezésre álló forrás szerint a Bizottság célja, hogy „koordinálja a terrorizmus ellenes tevékenységgel foglalkozó szervezetek munkáját, kapcsolatot tartson fenn a külföldi társszervezetekkel”. A fő szerepet a Szövetségi Biztonsági Szolgálat kapta és helyi operatív törzseket hoztak létre. A Nemzeti Antiterrorista Bizottság külön Észak-Kaukázusi Szövetségi körzet elnöki követtel rendelkezik. Több nemzetközi emberi jogokkal foglalkozó szervezet elítélte bizonyos esetben munkájukat.[xvi] A 2014-es Szocsi Olimpa elhalasztása is felmerült a Kaukázusi Emirátus tevékenysége miatt. Az emír felszólította a modzsáhedekett, hogy „az őseik csontjai felett rendezendő olimpiát minden-Allah által adott-eszközzel akadályozzák meg…,és mindent tegyenek meg azért, hogy meghiúsítsák ezt az őseik csontjain való sátáni táncikálást..” A Kreml válaszreakcióként egy 2013-as augusztusi rendeletben a biztonság szavatolhatósága érdekében kijelentette, hogy blokád alá vonja Szocsi városát 2014. január 7-étől március 21-ig. Ennek értelmében szigorította a ki- és belépést, tiltott zónákat hozott létre, a külföldiek iratainak szigorú ellenőrzését helyezte kilátásba, szabályozza a fegyvertartást és a nemzetbiztonsági szervek hatáskörének erősítését hangsúlyozta.[xvii] A nyilvánosságra hozott terrorizmus elleni hadműveletek adataiban évről évre csökken a likvidált személyek és szervezek száma, akik kapcsolatba hozhatók a radikális megmozdulásokkal. Az orosz biztonsági erőknek fontos azon változásokra figyelniük, melyek az Irakból és Szíriából visszatérő dzsihadista harcosokkal járhatnak.[xviii]

Összegzés

A cikkben bemutatásra került az Észak-kaukázusi Szövetségi Köztársaság és az ott élő népek. Megismerhettük a Kaukázusi Emirátus történetét, melynek létrejötte és ideológiai iránya a 19. század nyúlik vissza, valamint szoros összefüggésben áll a 90-es években zajló első és második csecsen háborúval. A cikk során bemutatásra került a „gazvat”, azaz az észak-kaukázusi dzsihád, melynek jellege összefügg a kaukázusi népek által elszenvedett sérelmekkel és szenvedéssel. Az eltérő jelleget példázza, hogy alapvetően egy nemzetiségi indíttatású dzsihádról beszélhetünk, mely az oroszok és „kiszolgálóik” ellen irányul, továbbá megismerhettük az ISIS és a Kaukázusi Emirátus közötti kapcsolatot is.

Írta: Ignáth Dorina

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Hivatkozások:

[i]Gyóni Gábor: A történelmi Oroszország népei. Adattár. Russica Pannonicana, 2011. 154-182.

[ii]Kiss Annamária: A radikális iszlám észak-kaukázusi terjedése, mint orosz biztonsági kihívás. Külügyi Szemle. 2013.(ősz). 77.

[iii]Uo. 164-165.

[iv]Lars Karl: Egy meg-és kitalált lázadó. Samil imám este az Orosz Birodalommal és a Szovjetunióval, 1859-1953. Világtörténet, 2014. 3. 483-484.

[v]Gyóni Gábor, 2011: 164-165.

[vi]Kiss Adrienn: Konfliktusok és önrendelkezés a Kaukázusban. Hadtudományos, 2016. 26. évfolyam.130-131.

Likvidálások menetéről bővebben lásd: Kiss Annamária, 2013: 82.

[vii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: Kaukázusi Emirátus (Imarat Kavkaz). Az Észak-Kaukázus ISIS-e. Hadtudomány. 31. évfolyam, 2. szám. 2021. 11-14.

[viii]Kiss Annamária, 2013: 79.

[ix] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 33.35.

[x]Kiss Annamária, 2013: 81-82.

[xi] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19.

[xii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19-25.

[xiii]Uo.

[xiv]Uo. 26.32.

[xv]Kiss Annamária, 2013: 77-78.

[xvi]Uo. 35.

[xvii]Kiss Annamária, 2013: 86-89.

[xviii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 27.

A A Kaukázusi Emirátus története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bolgár-magyar helikopter pilóták második közös kiképzését hajtják végre az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison.

A többi korszerű vadászgéphez hasonlóan a Gripen is elképesztően bonyolult szerkezet. Ahhoz, hogy felszállhasson, elhivatott emberek folyamatos szakértő munkájára van szükség.

A program 2020 augusztusi kezdetét, szeptemberi aláírását, decemberi alapkőletételi-, majd 2021 szeptemberi bokrétaünnepét követően újabb mérföldkőhöz, a gyárépület elkészültéhez érkezett a zalaegerszegi harcjárműgyár létesítése.

A számos hazai rendezvényről ismert Lynx-demonstrátor az üzem délnyugati sarkánál.

Itt pedig egy kis környékbeli "terepmunkán".

Ugyanaz...és mégis mennyire más.

A Skyranger 30 VSHORAD torony mokápja.

HX3 10x10 alvázra telepített 155 milliméteres löveg.

Natter RCWS.

Lassie robokuty.

8x8-as HX alvázra telepített CSM exkavátor.

MissionMaster UGV platform.

Rheinmetall lőszer, lövedék, hajítótöltet-szortiment és ABM csőszáj-makett.

Zord

A holland királyi légitársaság a március 28-tól október 29-ig terjedő nyári menetrendi időszakban 96 európai és 71 interkontinentális, vagyis összesen 167 célállomásra közlekedik, és a turisták mellett az üzleti célú utasoknak is kiváló csatlakozást biztosít.

Az Egyesült Arab Emírségek védelmi minisztériuma a napokban közölte, hogy hamarosan egy tucat L-15-ös modern, haladó kiképző repülőgépet vásárol Kínától, opcióként pedig a jövőben továbbiak beszerzésére is lehetőség nyílik.

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis kiválasztott pilótáinak különleges műveleti célfelkészítése kezdődött el a napokban.

Az új típusok beszerzésének velejárója, hogy az eszköz gyártója vagy üzemeltetője biztosítja a képzést és az oktatókat. Így volt ez akkor is, amikor a magyar katonai repülésben megjelentek a Mi-8-as helikopterek, és a pilóták a Szovjetunióban ismerték meg a típust és nem volt ez másként a közelmúltban beszerzett H145M helikopterek esetében sem. Az oktató ezúttal nyugatról jött.

A H145M típusra kijelölt szolnoki helikoptervezetők átképzését az Airbus Helicopters oktatópilótája, Georges Alauzet végezte. A tapasztalt francia szakember több mint két évtizedig haditengerészeti pilóta volt, majd a polgári életben, különböző helikopteres cégeknél helyezkedett el. Az Airbus Helicopters megbízásából a világ számos pontján repült, és oktatott. Az egyhajtóműves helikopterek közül a Gazelle-re, az Alouette II-esre és III-asra és az EC 120-asra, a kéthajtóművesek közül a Dauphin különböző változataira, a Pantherre, a Lynxre, az EC 135-ösre, és a H145-ösre szerzett típusjogosítást. Merevszárnyú gépeken is repült - katonai pályafutása kezdetén Cap X, Fouga Magister és Alpha Jet típusokon kapott kiképzést. Magán és kereskedelmi helikoptervezető szakszolgálati engedélye van, oktató, típus-oktató és vizsgáztató, műszeres és éjszakai VFR valamint szimulátor oktató jogosítással. Egyéb jogosításai között csörlés, külső terhes repülés, kutatás-mentés, egészségügyi feladatok (Medevac), hajófedélzeti üzemelés és műszaki berepülés van. Repült óráinak száma 2022 januárjában 9088 volt, amelyből 1439-et éjszaka repült. Merevszárnyú gépeken 281 órával rendelkezik. Georges Alauzet-t pályafutása főbb mozzanatairól kérdeztem.

[...] Bővebben!

A HungaroControl elkötelezett a bajbajutottak támogatása iránt, ezért március elején gyűjtést szervezett munkavállalói körében a háború elől menekülők megsegítésére.