Afrika

A nemzetközi közvélemény radarjára legutoljára 2010. januárjában került fel az angolai enklávé, Cabinda és az ott évtizedek óta zajló, alacsony intenzitású függetlenségi harc, amikor a Cabindai Felszabadítási Front (FLEC) fegyveresei megtámadták az Afrikai Nemzetek Kupájának egyik meccsére igyekvő togói labdarúgó válogatott buszát és több embert megöltek, mások pedig súlyosan megsérültek. Annak ellenére azonban, hogy az ezt követő években nem igazán került címlapra ez az olajban rendkívül gazdag angolai terület, a FLEC tovább folytatta küzdelmét, idén februárban például Buo Zau járásban öt angolai katona veszítette életét, amikor a függetlenségpárti fegyveresek támadást intéztek ellenük.

Válaszul a támadásokra, azóta megerősített járőrök és ellenőrzési pontok vannak az egész régióban, ami egyébként már nagyjából 2006, azaz a hivatalos békeszerződés óta így van, amikor minimális sajtóvisszhangtól kísérve tűzszüneti megállapodást írt alá a FLEC politikai szárnya és az angolai kormány, amelyet azonban egyetlen más cabindai szervezet sem ismert el, és a katonai szárny is tovább folytatta alacsony intenzitású harcát a hadsereg ellen. A 2006-ban közösen illetve a 2010-es hírhedt támadás után 2010. júliusában a FLEC által egyoldalúan kihirdetett tűzszünet ellenére sem hagytak alább a katonai cselekmények a közel 7000 négyzetkilométeres területen, példának okáért 9 ember (köztük két kínai állampolgár) veszítette életét, amikor a FLEC és az angolai hadsereg 2013. januárjában összecsapott Észak-Cabindában.

És ez még az állítólagos tűzszünet ideje alatt történt, azóta pedig a FLEC (néhány hete) bejelentette, hogy hivatalosan is harcot kezd ismét, hogy így kényszerítse Luandát tárgyalóasztalhoz megint, mert a szervezet úgy érzi, hogy továbbra is háttérbe szorulnak a cabindai érdekek és a nemzetközi közösség is támogatja az angolai kizsákmányolást a földjükön. Ennek tükrében várható, hogy az olajban gazdag angolai tartományban ismét előfordulnak majd az olajipari létesítmények elleni támadások, hiszen a külföldi olajcégek telephelyei, személyzete elleni akciókkal a FLEC csoportja kedvező pozícióba tudja hozni magát esetleges béketárgyalásokon – hiszen az angolai költségvetés egyik legfontosabb bevételi forrása a Cabindában is bőven rendelkezésre álló kőolaj.

Mint ahogy arról már korábban volt szó itt a MindennapiAfrikán, az enklávénak van saját kormánya és vezetése is, de a Cabindai Köztársaság létezését a mai napig kizárólag a Szabad Államok Afrikai Szövetsége és a Szabad Államok Szövetsége ismeri el és részese az El nem ismert államok és népek szövetségének (UNPO) is, saját minisztériumokkal és parlamenttel is rendelkezik, persze ez a száműzetésben működő politikai jelenlét nem annyira erős, mint más hasonló, független és elismert létre pályázó régiónál. Visszatérve a mostani konkrét eseményekre, könnyedén elképzelhető, hogy a FLEC újabb halovány esélyt pillantott meg céljai elérésére azzal, hogy nemrégiben az angolai elnök, José Eduardo dos Santos (akinek lányát egyébként Afrika leggazdagabb nőjeként tartják számon) bejelentette, hogy több évtizednyi uralkodás után 2018-ban átadja majd hatalmát egy, pártja által megnevezett utódnak. És ha ez nem olyan “trükk” lesz, amelyet dos Santos már többször bevetett a múltban vetélytársai legyengítésére, akkor az utódlás rengeteg kérdést fog felvetni, köztük Cabinda jövőjét illetően is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Stratégiai helyzete okán általában jelentősebb nemzetközi figyelem irányul az aprócska, sivatagos kelet-afrikai országra, Dzsibutira és nincs ez másként most sem, amikor az alig 800 ezer lakosú, negyed-magyarországnyi államban április 8-án elnökválasztást tartanak. Persze ez valójában csak névlegesen lesz választás, hiszen a már 17 éve hatalmon lévő (akkor az országot függetlensége óta irányító nagybátyjától vette át a hatalmat) és most negyedik mandátumára készülő jelenlegi elnök, Ismail Omar Guelleh nem fog igazán esélyes és népszerű kihívóval szembesülni, az ellenzék még saját soraiban sem képes egyetértésre jutni, a függetlenek pedig bőven a nagyon esélytelen kategóriába tartoznak.

Guelleh mellett 5 jelölt indul majd még a megmérettetésen, ketten a legnagyobb ellenzéki szövetség, a Tömörülés a Nemzet Megmentéséért (USN) színeiben (Omar Elmi Mohamed Daoud és Kaireh Chehem), hárman pedig függetlenként: Hassan Idriss Ahmed, egy egykori diplomata, Mohamed Moussa Tourtour egy ezeréves politikai veterán, aki már a kilencvenes években is indult választáson és Jamaa Jamaa Abdouramane, egykori kormányzati tisztviselő. A 2013-as, igen vitatott parlamenti választásokon a 65 fős törvényhozásban 10 helyet szerző USN egyébként egy 8 pártból álló koalíció, amelyben létrehozása óta komoly ellentétek vannak a résztvevő pártok között, most például kettő mozgalom a választások bojkottjára és minden jelölt visszaléptetése mellett kampányol, mert szerintük Guelleh és a kormány nem tartja be azt az egyezséget, amelyet még 2014-ben írt alá az ellenzékkel a 2013-as választások eredményeként kirobbant konfliktust lezárandó (alapvetően a választási bizottság összetételén ment és megy a vita).

A két távolmaradást erőltető párt egyike az USN koalíciójának talán legerősebbje, a Demokratikus Megújulási Mozgalom (MRD), amelynek vezetője, Daher Ahmed Farat már többször kijelentette, hogy az április 8-án esedékes voksolás igazából nem Guelleh újraválasztása körül forog majd, hanem lehetőséget kínál az ellenzéknek a sorok rendezésére és egy végre egységes arculat felvételére a jövőt illetően. Ami biztos, hogy az ellenzék megosztottsága még jobban kedvez Guellehnek, aki így igazából hátradőlve várhatja az eredményt, amelyben azért is biztos lehet, mert az Elnöki Többség Tömörülés (UMP) ötpárti koalícója egyértelműen a legtöbb támogatót tudhatja magáénak az országban, ráadásul a jóval jelentősebb kampányösszegből gazdálkodó Guelleh az életszínvonal javítását és a szegények felemelését tűzte zászlajára, ami egy igencsak jól hangzó szlogen.

És papíron erre meg is lesz a forrás és az esély, hiszen az elmúlt időszakban két óriási projektet is bejelentettek a kis országban, egyrészt a kínaiak által finanszírozott gázprojektet, amelynek keretében gázvezeték épül Etiópiából Damerjogig, ahol cseppfolyósító üzem és tankertöltő állomás is épül, másrészt szintén a kínaiak logisztikai központot és katonai bázist is terveznek itt építeni, cserébe hatalmas infrastrukturális támogatásokat ígérnek – ergó igen csábító jövőkép áll Dzsibuti előtt, a kérdés az, hogy ebből mennyit fog észlelni a lakosság. Az biztos, hogy egy bizonyos réteg szeme már kinyílt és nyitott lenne a demokratikus változásokra, de sajnos ehhez erőteljes bátorságra lenne szükség ezen polgárok részéről, hiszen az országban 2015. novembere óta szükségállapot van érvényben és például tavaly decemberben halálos áldozatokat is követelt, amikor a hatóságok feloszlattak egy ellenzéki megmozdulást.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Daily Mail birtokába jutott bírósági papírok szerint a világhírű rapper elismerte, hogy csak ámította rajongóit afrikai villájáról készült képekkel és a köteg bankjegyekkel, amelyeket közösségi oldalán posztolt.

Különböző konfliktusok, szárazság vagy áradások következtében a világ 34 országában élelmiszerhiány van, ezeknek az országoknak a 80 százaléka afrikai, állapította meg legfrissebb jelentésében a FAO.

Március 3-tól 6-ig rendezték meg az Utazás Kiállítás keretein belül, immár ötödik alkalommal az Afrika Expo és Vásárt, melynek névadó szponzora idén a HTCC, azaz a Magyar Kereskedelmi és Kulturális Központ volt. A rendezvényt Balogh Sándor, a Magyar Afrika Társaság elnöke nyitotta meg, melyet aznap a Kereskedelmi lehetőségek Afrikában című konferencia követett.

Ha valaki szimplán csak átfutotta a hétvége afrikai vonatkozású híreit, akkor nagy valószínűséggel szimplán átfutott Hassan al-Turabi, neves szudáni ellenzéki politikus halálhírén, pedig a 84 éves korában Kartúmban, agyvérzés következtében elhunyt keményvonalas vallási és politikai vezető a modernkori Szudán történelmének egyik meghatározó alakja volt. Nevéhez köthető a Nemzeti Muszlim Front 1976-os megalapítása, amely csoport egészen a 21. század kezdetéig jelentős hatást gyakorolt a szudáni politikai életre és a kilencvenes évek végén ebből a mozgalomból jött létre Omar Hassan al-Bashir Nemzeti Egységpártja is, amelynek 1999-es megroppanása vezetett al-Turabi kiválásához és a Népi Egységpárt megalapításához, amely egészen Turabi most bekövetkezett haláláig végig ellenzéki erőként volt jelen a politikai palettán.

Az al-Turabi által alapított Nemzeti Muszlim Frontról (NIF) érdemes tudni, hogy megalapításától kezdve végig a saría törvénykezés bevezetéséért és a saría ellen küzdő déli Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom (SPLA) fegyveres legyőzéséért kampányolt, így amikor 1989-ben az akkori elnök, az Umma Pártot jelenleg is vezető Sadiq al-Mahdi békét kötött az SPLA-val és déli pártokat, szakszervezeteket és több más mozgalmat is magában tömörítő koalíciót hozott létre Szudánban, a NIF eldöntötte, hogy megakadályozza az ország világi állammá alakulását és 1989. június 30-án Omar al-Bashir vezérletével a NIF-hez köthető katonatisztek puccsot hajtottak végre. A puccshoz vezető okokról megoszlanak a vélemények, sokan úgy vélik, hogy inkább félelmi okok vezérelték a végrehajtását, hiszen néhány nappal a puccs előtt 14 katonatisztet és több tucat civilt tartóztattak le államellenes szervezkedés miatt és várható volt, hogy tovább fog folytatódni ez a fajta leszámolás a hadseregen belül.

A végeredményen persze ez nem változtat, al-Mahdi bukása után létrejött a Forradalmi Egységtanács a Nemzet Megmentéséért (RCC), amely azonnal teljes takarításba kezdett, szakszervezeteket, pártokat tiltottak be és közel száz ezer katonát, rendőrt és köztisztviselőt küldtek el állásából. Ekkor még al-Turabi csillaga is leáldozni látszott, hiszen hónapokra börtönbe zárták őt is a puccs után, de ennek ellenére a Népi Egységpárt megalakulásáig sokan őt tartották az al-Bashir rezsim egy legfontosabb láncszemének, az elnök jobbkezének, aki különféle politikai pozíciókban különféle sokkoló nyilatkozatokkal mindig sikeresen felhívta magára a figyelmet – például támogatta a Mubarak egyiptomi elnök ellen merényletet tervező csoportokat. A 21. században aztán megromlott viszonya Bashirral, 2003-ban majd 2004-ben is hónapokat töltött börtönben állítólagos puccs szervezése miatt, majd 2008-ban megint, amikor az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM) megtámadta Kartúmot, mert bár Turabi mindig cáfolta, eléggé elterjedt volt a vélemény, hogy a JEM akkori vezetője, Khalil Ibrahim és Turabi között szoros kapcsolat volt.

2010-ben és 2011-ben is eltöltött pár hónapot különböző börtönök magánzárkáiban, mindkét alkalommal azért, mert Bashir ellen beszélt rendezvényeken és fel is szólította az elnököt, hogy adja fel magát a Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC), de emellett az sem volt túl jó pont számára, hogy 2011-ben egy Tunéziához hasonló forradalmat sürgetett Szudánban is. És ne gondoljuk azt, hogy túlzás Turabi befolyásának erejéről beszélni, a parlament egykori elnökét például vádolták azzal, hogy ő volt Osama bin Laden egyik fő kapcsolattartója és támogatója Afrikában, de sokan a mai napig úgy vélik, hogy nem csak Khalil Ibrahim barátja, de az egész JEM lázadás egyik fő motorja is volt. A Szudáni Muszlim Testvériség alapítójának azonban barátsága minden sértést és hibát felülírt Bashirral, 2014. márciusában egy konferencián 15 év után barátként ráztak kezet ismét.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A modell éppen Afrikában tölti a pihenését, ahol végigjárja az ország legszebb nevezetességeit. Sylvi lassan bejárja az egész világot!

Történelmi eseményre fog sor kerülni a mai napon (03.05.) Nyugat-Szaharában, ugyanis ezzel a látogatásával Ban Ki-moon ENSZ főtitkár lesz az első olyan főtitkár a világszervezet történelmében, aki felkeres egy, a nyugat-szaharai terület és szaharai nép függetlenségéért küzdő Polisario Front által ellenőrzött területet. Az ENSZ vezetői közül a múltban már többen látogattak el az algériai Tindoufba, hogy ott szerezzenek első kézből benyomásokat a több tízezer szaharai menekült életéről, többen utaztak már a Marokkó által ellenőrzött területen fekvő nyugat-szaharai fővárosba, el-Ajúnba (a magyar átirat szerinti név), de arra még sosem volt példa, hogy egy főtitkár az ún. Felszabadított Területekre, a Polisario Front által felügyelt és szinte élhetetlen területrészre látogasson.

A Felszabadított Területeket még az 1991-ben, a Polisario és Marokkó között között tűzszüneti egyezmény hozta létre, Marokkó szerint teljes egészében afféle ütközőzónaként, ahol semmiféle katonai vagy civil tevékenység nem folytatható, a szaharaiak szerint pedig ez az ő területük, ahol megpróbálhatnak normális életet folytatni. Az ENSZ mindenesetre nem különbözteti meg ennyire a két részt, az egyik a faltól keletre (a fal egy, a marokkóiak által felhúzott, 2200 kilométeren át húzódó építmény, hatalmas aknamezőkkel biztosítva), a másik a faltól nyugatra eső terület az ő dokumentumaikban.

Az 1991-es megállapodás szerint hivatalosan a fal két oldalán szereplő 5 kilométeres sáv az ütközőzóna, ahol mindenféle mozgás tiltott (az aknák miatt nagyon nem is lehetne egyébként), egy újabb 30 kilométeres sáv pedig egy afféle biztonsági zóna, ahol szintén a legtöbb fegyveres tevékenység és katonai mozgás tilos. De persze nem ez a legnagyobb gond a keleti területekkel, hanem a sivatag, a rendkívül nehezen elviselhető éghajlati körülmények és ezért nem meglepő, hogy az optimista becslések szerint is maximum 40 ezren élhetnek itt, főként Tifariti, Agounit és Bir Lehlou települése körül összpontosulva – többségében nomádok és kereskedők. Ennek ellenére – afféle üzenetként a világ és Marokkó felé – a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság kormánya és parlamentje évente többször tart itt üléseket, megbeszéléseket és tucatnyi katonai pozíciót alakítottak ki szétszórtan a területen.

Ha lehet egy ilyen zóna esetében ilyesmiről beszélni, akkor a Felszabadított Területek nemhivatalos fővárosa Tifariti (a hivatalos a fentebb említett Bir Lehlou), egy hozzávetőleg 4 ezer lakosú város a terület északi részén, nagyjából 320 kilométerre Tindouftól, ahol a legnagyobb számú szaharai tengeti jelenleg az életét menekülttáborokban. Szóval Ban Ki-moon most Bir Lehlouba fog látogatni, hivatalosan azért, hogy felkeresse az ENSZ által a nyugat-szaharai népszavazás lebonyolítására idevezényelt MINURSO misszió ottani főhadiszállását – volt arról is szó, hogy a marokkói fővárosba, Rabatba és el-Ajúnba is elutazik a főtitkár, de mivel a marokkói király jelenleg külföldön tartózkodik, így az utazás azon részét elhalasztották.

Annak ellenére, hogy az utazás eléggé nagy jelentőséggel bír a Polisario Front számára, annak szimbólikus jelentősége mellett a valódi hozzáadott értéke elenyésző, hiszen Marokkó álláspontját semmi sem fogja megváltoztatni a nyugat-szaharai területekkel kapcsolatban, az ügyben valódi előrehaladást egyedüliként elérni képes ENSZ Biztonsági Tanács pedig sosem fog a szaharai nép oldalán dönteni, hiába vár mindenki sokat Ban Ki-moon áprilisi jelentésétől (ezt a BT-nek fogja tartani), ahogy az már ezen a blogon többször kifejtésre került, Nyugat-Szaharában most olyan status quo van, amelyen változtatni nagyjából senki sem akar és tud a különböző érdekek között egyensúlyozva – leszámítva a szaharaiakat.

Ezt a patthelyzetet egyébként maga Christopher Ross, Ban Ki-moon szaharaügyi különmegbízottja is elismerte tavaly decemberben, úgyhogy most a Polisario Front egész más fronton próbál támadást indítani. Elsőként szintén decemberben sikeresen elérték, hogy a Marokkóra érvényes kedvezményes vámok ne legyenek érvényesek olyan termékekre, amelyek megszállt területekről származnak, így például a Nyugat-Szaharában termelt paradicsom is kikerült a képből, aztán nemrégiben ismét bírósághoz fordultak a szaharai vizeket érintő halászattal kapcsolatban.

Különböző oldalakon különböző szakértők tollából olyan elemzések látnak rendszeresen háborús konfliktussal riogatnak, mások egy, a terület sorsáról döntő népszavazás rövid időn belüli lebonyolítását vizionálják, de az igazság az, hogy néhány évre előretekintve a legjobb esély a Polisario Front számára egy autonóm státusz elérése lehet, a jelenlegi kaotikus világrendben egyszerűen senkinek nem érdeke egy viszonylag stabil észak-afrikai országgal összerúgni a port.

A nyugat-szaharai témáról szóló írások itt találhatóak: Nyugat-Szahara

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A segítségKÉPp akciónkban a VI. orvosi misszió ideje alatt készített képeket lehet megvásárolni. A képek ára 3.000 ft.-, a befolyt összeggel az Magyar Afrika Társaság gyermektámogatási programjaihoz, illetve a következő orvosi missziók sikerességéhez nyújthatnak segítséget. A kiválasztott képek sorszámát a postai címmel együtt a info@ahu.hu email cimre küldjék. A 30x45 cm-es fotókat az összeg beérkezte után postázzuk, illetve előzetes egyeztetést követően személyes átvételre is lehetőség van az Magyar Afrika Társaság székházában hétfőtől-péntekig 9-17 óra között.

Az egyesület bankszámlaszáma:

Magyar Afrika Társaság
CIB Bank 10700378-44706104-52000001
A tárgy rovatba kérjük feltétlenül tüntessék fel az akció nevét: "segítségKÉPp", illetve a kiválasztott kép(ek) sorszámát.

Miközben Európában is teljes gőzzel száguld a labdarúgó Bajnokok Ligája, az afrikai kontinens mindennapjait követők számára ismert, hogy ugyanennek a sorozatnak az afrikai megfelelője is zajlik nagyban és bár ott a lebonyolítás kicsit másképp néz ki, a torna menete azért nem sokkal van lemaradva az európai verziótól. Az 1964-ben alapított afrikai labdarúgó Bajnokok Ligája 1997-ig apró változtatások mellett végig egyszerű egyenes kieséses tornaként működött, de akkor az afrikai szövetség döntésével átdolgozták a struktúrát és megszületett a mostani lebonyolítási forma, amely szerint nagyjából négy részre tagolható a megmérettetés: a 64 induló csapat (minden ország bajnokai illetve a korábbi évek teljesítménye alapján kiemelt 12 ország második helyezettjei) közül a legalacsonyabban rangsoroltak egy oda-visszavágós formában összecsapnak, hogy így kialakuljon a második kör 32 csapatos mezőnye, ahol szintén két meccs alapján jut a legjobb 16 gárda a harmadik körbe, majd innen a szintén két meccs alapján megszülető legjobb 8 csapatot két csoportba sorsolják, ahol csoportmeccsek után az első két-két csapat jut a legjobb négybe, ahonnan pedig már egyértelműen két elődöntő és döntő vár a gárdákra.

A sorozat most tart a legelső körben, tehát a legalacsonyabban rangsorolt gárdák meccselnek a legjobb 32-be jutásért, ahol az első körben győztes csapatokat már várják a kiemeltebb ellenfeleik. Az első kör első meccsei (és néhány második) zajlottak le eddig, van egy-két szorosabb párharc, de az esetek többségében megjósolható volt az első forduló után már a továbbjutó személye, sőt két párharcban úgy jutott tovább a mozambiki és nigériai gárda, hogy ellenfeleik feladták, visszaléptek a megmérettetéstől. A tornát mindig is domináló országok (Egyiptom, Kongói DK, Algéria, Marokkó, Kamerun, Tunézia, Szudán) csapatainak vagy nem kellett játszaniuk ebben az első körben vagy ha igen, akkor gyorsan döntésre is vitték a dolgot, például a kameruni Union de Douala libériai ellenfelét, a Wydad Casablanca pedig nigeri vetélytársát fektette könnyedén kétvállra, úgyhogy nekik valószínűleg csak formalitás a visszavágó.

Az igazán szoros találkozók például a guineai focit napjainkban domináló Horoya és az AS Douanes Dakar, valamint a kongói köztársaságbeli Etoile du Congo és a gaboni Mangasport között zajlanak, de számomra meglepő módon a madagaszkári CNAPS is esélyes a 32-be jutásra a szváziföldi Mbabane Swallows gárdájával egyetemben. A második körben aztán igazi nagyágyúk várják őket, a sokszoros bajnok és csúcstartó egyiptomi Al-Ahly szinte biztosan az angolai Liboloval fog játszani, a legendás kongói TP Mazembe pedig szintén könnyű ellenfelet, egy etióp csapatot fog majd kapni. Az előbb említett, már tegnap lejátszott három meccs után zambiai, tunéziai és líbiai alakulatok jutottak a második körbe, de a most mutatott teljesítményeik alapján (három meccsen egyetlen gól született) nem valószínű, hogy sokkal tovább fognak majd jutni.

 

Aki részletes eredményekre, állásra és sorsolásra kíváncsi, az bátran böngészhet a hivatalos oldalon, én most csak néhány érdekességet emelnék ki a tornával kapcsolatban, hátha valakinek sikerül felkelteni az érdeklődését egy-két információ/meccs felkutatása iránt. Bár ha a győztesek számának országok szerinti rangsorát megnézzük, meg lepődve láthatjuk, hogy Guinea három győztest is adott a tornának, amivel az ország Nigéria, Elefántcsontpart és a Dél-afrikai Köztársaság előtt áll a listán, de legyünk vele tisztában, hogy ez mindháromszor a hetvenes években, a legendás Hafia FC által megszerzett trófea volt, akkor pedig nem volt ennyire kiélezett a küzdelem és bonyolult a lebonyolítási struktúra.

Akik számolgatnak, azoknak gyorsan szemet szúrhat, hogyan állhat össze a 64 csapat és hogy lehet, hogy egyes országok 2-3 gárdát is indítanak, amikor Afrikában jelenleg 54 elismert állam van (plusz van például még Nyugat-Szahara és Szomáliföld is) – nos, a magyarázat abban rejlik, hogy idén is volt 13 olyan ország, amelyik nem indult a megmérettetésen, köztük például Togo, Namíbia vagy a Közép-afrikai Köztársaság. Ha már szóba került utóbbi ország, a felépítését és államstruktúráját ismerve nem meglepő, hogy a Magyarországnál hétszer nagyobb, ám csak feleannyi lakossal bíró állam első osztályú labdarúgó-bajnokságában szereplő 12 gárda mindegyike Banguiban található.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

 

Ahogyan azt már korábban elmeséltük, Novák András, Társaságunk egyik tagja Etiópiában járt és hivatalos teendői mellett időt szakított arra is, hogy ellátogasson Mekelébe, ahol már 2011 óta sikeresen működik az AHU etióp gyermektámogatási programja.

 

Alig pár órával ezelőtt szerda (02.24.) délelőtt jelentette be a comore-szigeteki választási bizottság elnöke a február 21-én megrendezett elnökválasztás első fordulójának eredményét és ezzel értelemszerűen a második fordulóban résztvevő három jelölt nevét is. A 25 jelölt közül végül a közel 30 éve politizáló és a comore-szigeteki szövetségi köztársaság jelenlegi alelnökeként funkcionáló Mohamed Ali Soilihi végzett az első helyen a szavazatok közel 18%-ának megszerzésével, megelőzve a 15%-ot szerző Mouigni Baraka Saïd Soilihit (ő jelenleg a szigetország legnagyobb szigetének, a fővárosnak is otthont adó Grande Comorénak a kormányzója) és az alig pár száz szavazattal a harmadik helyre becsusszanó és szintén közel 15%-ot megszerző Azali Assoumanét, aki már volt az ország elnöke korábban, először sikeres puccsa után 1999 és 2002 között, majd 2002-től 2006-ig a választások megnyerése után (a nagy vesztes negyedik az egykori elnök fia és egykori külügyminiszter Fahmi Said Ibrahim lett).

A nagyjából 120 ezer leadott szavazatot még az alkotmány által előírt határidőn belül sikerült összeszámolni és előzetes eredményként publikálni ráadásul a jelentős karhatalmi erőkkel biztosított esemény kapcsán komolyabb erőszakhullámra, konfliktusra nem került sor. Meglátjuk, hogy az elkövetkezendő öt napban bármelyik jelölt nyújt-e be panaszt az Alkotmánybírósághoz, de a mindenki által szabályosnak és tisztességesnek tartott voksolás után nehezen várható igazán komoly fordulat, így a három dobogós készülhet a következő, sorsdöntő körre. Amely kör már jelentősebb megmérettetés lesz, hiszen a nagy nehezen, még 2002-ben összehozott új alkotmány szerint az országot alkotó három sziget felváltva adja az ország elnökét, így pedig a mostani első körben kizárólag Grande Comore szigetének jelöltjei mérkőztek meg egymással, hogy eldöntsék, április 18-án kinek kell majd küzdeni most már mindhárom sziget lakosainak szavazatáért.

Emlékezhetünk, Azali Assoumane Grande Comore elnöke volt 2002 és 2006 között, Ahmed Abdallah Sambi 2006 és 2011 között Anjouan szigetéről került elnöki pozícióba, mostanáig pedig a harmadik sziget, Mohéli embere, Ikililou Dhoinine irányított. Az biztos, hogy bárki is lesz az új elnök, kemény feladat vár rá, hiszen a politikailag hagyományosan instabil Comore-szigetek gazdasága is süllyedni látszik, növekszik a munkanélküliség, csökken a gazdasági növekedés, rendszeresek az áramkimaradások, üzemanyagok-hiányok, miközben a szigetcsoport negyedik szigetén, Mayotte-on francia szociális háló vigyáz a lakosságra. Az instabil “vetésforgó” ismét kihívásokkal volt kénytelen szembenézni a mostani voksolás előtt is, hiszen az egykori anjouani elnök, Ahmed Sambi most már Grande Comore szigetén lakik, így joggal érezte ezen sziget lakosának magának annyira, hogy beadja jelöltségét – természetesen az Alkotmánybíróság visszadobta jelentkezését, aki azonnal a Comore-szigetek szövetségének bukásáról kezdett beszélni.

Az első kör győztesének, Ali Soilihinek a szereplése azért is meglepő, mert sokan arra számítottak, hogy szoros kapcsolata a jelenlegi elnökkel, Dhoininével és a kormányzó pártban betöltött tagsága csökkenteni fogja esélyeit. A második helyen végzett Said Baraka szintén a kormánypárthoz és Dhoininéhoz áll közel, de az ő végső esélyeire jelentős hatással lesz a tény, hogy komoly támogatói nincsenek más szigeteken, ami pedig sorsdöntő faktor lesz majd. A harmadik helyezett Azali Assoumane esetén az igazán nagy kérdés az lehet majd, hogy a lakosság minek tartja inkább: egykori puccsistának, vagy a mostani “vetésforgót” megalkotó alkotmányozó politikusnak. Akárhogy is legyen, ismét csak a zsebek és az éhes szájak fognak dönteni, hiszen a földrajzi elszigeteltség, a durva méretű munkanélküliség és a donor országoknak való kiszolgáltatottság elég sötét jövőképet festenek az eléggé fiatal lakosság elé – nem csoda, hogy hónapról-hónapra sok százan próbálkoznak meg átjutni Mayotte szigetére.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Magyar Afrika Társaság 2016. áprilisában orvosi missziót indít Ugandába. Ezúton is szeretnénk megköszönni a támogatást Furcsa Zsuzsának, aki a Hartmann-Rico Hungária Kft. nevében hozzájárult ahhoz, hogy egy hónapos munkánk során professzionális termékekkel dolgozhassunk.

Köszönjük Balogh Cecíliának, hogy most is, mint már oly sokszor jótékonysági gálaestet szervezett humanitárius programjaink támogatására! Ez alkalommal a gyűjtést a kameruni árva program javára, Collins és Chiy Nji Polycarp emlékére rendezték.

Az ENSZ Fejlesztési Programja által minden évben publikált úgynevezett Nemzeti Fejlettségi Index (HDI) 2015-ös listája szerint tavaly Niger volt a világon a legrosszabb hely az életre, amit egy, a várható élettartam, az oktatási lehetőségek és az egy főre jutó bevétel alapján kalkulált mutató alapján határoztak meg. Hogy ez tényleg így van-e vagy sem, azt mindenki döntse el saját maga, az azonban biztos, hogy február 21-én parlamenti- és elnökválasztásra is sor fog kerülni az országban, ahol a jelenlegi elnök, Mahamadou Issoufou négy komolyabb kihívóval fog szembenézni (összesen tizenöttel), köztük a gyermekkereskedelem vádjával tavaly november óta börtönben ülő Hama Amadouval, aki hiába számít a legerősebb ellenzéki kihívónak, az előbb említett oknál fogva nem tudott részt venni a január 30.-a óta zajló kampányban.

Amadou mellett jelentősebb eséllyel az egykori tervezési miniszter, Amadou Boubacar Cissé, az egykori miniszterelnök és Issoufou legutóbbi nagy ellenfele, Seini Oumarou valamint az egykori elnök, Mahamane Ousmane indul a megmérettetésen, de sokan attól tartanak, hogy az elmúlt hetekben Issoufou leszámolásba kezdett ellenfeleivel szemben. Erre utalhatnak az elmúlt időszak letartóztatásai, amelyek során Amadou mellett vezető kormánytisztviselőket és újságírókat is letartóztattak (volt akit azért mert az állítólagos tavaly decemberi puccskísérlet valóságtartalmát vonta kétségbe), sőt a karhatalmi erők több tüntetést el is fojtottak a fővárosban, Niameyben – ennek eredményéről egyébként a kormánypártiak által koholmánynak minősített, sokkoló fényképek is felkerültek a Facebookra.

A nigeri sajtó és maga az Alkotmánybíróság is több olyan jelöltet nevesített, akik különböző korábban állítólag elkövetett bűncselekmények okán nem igazán lennének alkalmasak az elnöki pozícióra, egyiküket, a tuareg és rendkívül kormányellenes Adal Ag Rhoubeidet például terrortámadásban való részvétellel gyanúsítják. Vannak gondok a szavazói névjegyzék körül is (érdekesség, hogy a közel 18 milliós Nigerben majdnem 10 millióan fiatalabbak a szavazói korhatárnál!), amelyről az elmúlt időszakban több mint 25 ezer ember nevét kellett eltávolítani duplikáció miatt, de gondok vannak a szavazásnál használt gyorsan száradó tinta beszerzésével is – mégis amiért nem kell komolyabb erőszakra és krízisre számítani, az a tény, hogy a szegénység mindennél többet nyom a latban, azaz a lakosság számára a politikai kérdések egyáltalán nem számítanak, az fog nyerni, akitől életük minimális jobbra fordulását remélhetik a nigeriek (vagy egyszerűen csak a stabilitás megőrzését).

Talán pont ezt kihasználandó Issoufou az elmúlt hetekben iskolákat, öntözőrendszereket és vasúti pályákat avatott és az állami televízióban folyamatosan az elmúlt évek eredményeiről esik szó, mégis az ellenzék meg van róla győződve, hogy az elmúlt öt év gazdasági kudarcai legalább egy második fordulót eredményezni fognak számukra, ahol már egy jelölt mögé felsorakozva akár le is győzhetik Issoufout. Annak érdekében, hogy egységesen léphessenek fel Issoufou Nigeri Szociáldemokrata Pártjával (PNDS) szemben, közel 30 párt, civil szervezet és szakszervezet a Hazafias Köztársasági Front (FPR) nevű szövetségbe tömörült, de ennek majd csak a lehetséges második fordulóban láthatjuk meg a hasznát, hiszen addig minden politikus a maga pecsenyéjét igyekszik sütögetni. Érdekesség a poszt végére, hogy másfél millió ember azért nem szavazhat majd, mert ők egyszerűen képtelenek voltak igazolni személyazonosságukat – hogy ez milyen hatással lesz az ellenzék esélyeire, az valószínűsíthető.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Turóczi Ildikó kameruni beszámolója:

Bamenda Északnyugat- Kamerun félmilliós fővárosa, az anglofon terület fontos gazdasági, kulturális, és politikai központja, számos állami és magán oktatási intézménnyel, iskolával, egyetemmel, főiskolával.

A nigeri fővárosban, Niameyben lévő nigeri nemzeti stadionnak napjainkban is nevét kölcsönző egykori katonai vezető, Seyni Kountché 1974-es hatalomra jutásáról a szakértők és a bennfentesek is sokáig azt hitték, hogy mindent tudnak, de az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a feltételezésekkel ellentétben Kountché puccsa még a franciákat is meglepetésként érte, ahogy az az afrikai ügyekben illetékes és állítólagosan puccsokat is szervező egykori francia elnöki tanácsadó, Jacques Foccart hagyatékának egy részéből kiderült (három elnöknek adott tanácsokat afrikai ügyekben). Alapvetően az 1974. április 15-én történt, Kountché vezette katonai puccs részletei eléggé ismertek, köztudott, hogy az alezredes akciója nem teljesen volt jogtalannak nevezhető abban az értelemben, hogy Niger első gyarmatosítás utáni elnökének, Hamani Diorinak az uralma alatt az ország diktatórikus egypártrendszerként működött és Diori képtelen volt az 1968-ban kezdődött szárazság következményeire megfelelő választ adni.

A korrupció elképzelhetetlen méreteket öltött, éhezés ütötte fel a fejét, rendszeresek voltak a diáktüntetések, ráadásul Diori kizárólag saját etnikumából származó emberekkel vette körbe magát, szinte megágyazva egy ellene indított puccsnak. Amire olyan sokat nem is kellett várni, annak az április 15.-ének a hajnalán Kountché és emberei lerohanták az elnöki palotát és tökéletesen mutatva az elégedetlenséget, mindössze az elnök kizárólag tuaregekből álló Köztársasági Gárdája szállt szembe a támadókkal, de ellenállásuk nem volt hosszú életű (a Diori feleségét védő harcosok nagy része és maga a First Lady is életét veszítette a harcok során). A hatalmat aztán az 1974. április 17-én létrehozott Legfelsőbb Katonai Tanács (CMS) élén Kountché ragadta magához, akinek uralma alatt történtek ugyan jó irányba mutató dolgok is (például az élelmiszersegélyek megfelelő elosztása, bizonyos mértékű stabilitás létrejötte a gazdaságban), de a politikai pártok betiltásával, a parlament feloszlatásával, a szólásszabadság elfojtásával és a gyilkosságokba torkolló politikai leszámolásokkal (főként például a tuaregek ellen) ő is hasonló rendszert hozott létre, mint amilyet megbuktatott.

És hogy miért gondolta olyan sokáig mindenki, hogy Franciaország is érintett lehet a puccsban, de legalábbis áldását adta rá előzetesen? Nos, abban az időben több jel is mutatott erre, hiszen az 1970-es években Niamey és Párizs között nem volt túl jó a viszony, több ok miatt sem, például a franciáknak nem igazán tetszett, hogy Diori egyre szorosabbra igyekezett fűzni kapcsolatát Líbiával és az sem, hogy Nigériát támogatta a franciákkal szemben a biafrai kérdésben, amelyben Párizs Biafra pártját fogta. Aztán ott volt az uránérc kérdése is, a felfedezett hatalmas mezők nyújtotta hatalom birtokában Diori magasabb árat tervezett kérni az ásványkincsért a franciáktól, így amikor 1974. áprilisában Kountché megbuktatta az ország első elnökét, mindenki biztosra vette, hogy a franciák álltak a dolog hátterében – Diori egészen haláláig ezt állította is, bár a fentebb említett Foccart és maga a puccsista Kountché is cáfolta ezt a kapcsolatot.

Azonban ha hinni lehet a Foccart jegyzeteiből kiszivárgott részleteknek, hiába volt közvetlen telefonos kapcsolat az elnöki palota és a francia nagykövetség között és hiába állomásozott jelentős francia katonai erő Niameyben akkor, a francia titkosszolgálat hibáinak és Kountché elővigyázatosságának köszönhetően Párizs számára is meglepő volt a fordulat. És hogy utólag miért nem léptek és állították vissza az eredeti helyzetet? Mire eljutottak oda, hogy kidolgozzanak egy tervet és lépjenek, már több nap eltelt, ráadásul akkoriban egy olyan jellegű szemlélet uralkodott a francia politikai vezetésben, hogy hagyni kell az afrikai államokat saját maguknak megoldani a problémáikat. A történet megfelelő lezárásaként azért jegyezzük meg a poszt végén, hogy Kountché 1987-ben agytumorban életét veszítette, amely után a CMS élére az az Ali Saibou került, aki néhány évvel később 1993-ban békésen átadta a hatalmát Mahamane Ousmane megválasztott elnöknek.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Társaságunk egyik tagja a múlt hét folyamán, hivatalos úton vett részt Addis Abebában, Etiópia fővárosában. Utazása során időt szakított arra, hogy ellátogasson Mekkelébe is, azokhoz a hátrányos helyzetű fiatalokhoz, akik az AHU támogatási programján keresztül, a támogató szülőknek köszönhetően járhatnak iskolába és szerezhetik meg a jövőjükhöz szükséges tudást.

 

Ha van hely a fekete kontinensen, amelynek sorsáért az Afrikát szerető közösség különösen aggódik, az nem más, mint a Közép-afrikai Köztársaság, amelyre aztán igencsak rájár a rúd mostanában, gondoljunk a törvénykívüliségben létezni kénytelen lakosság sorsára, a Séléka-csoport lázadására és győzelmére vagy éppen a vallási konfliktusra, amely gerincében roppantotta meg az ország társadalmát. Ennek tükrében mindenki sorsdöntő eseményként tekintett a tavaly decemberben megrendezett elnökválasztásra, amelytől egyrészt az átmeneti kormány tevékenykedésének végét, másrészt egy teljesen új kezdet első lépését várta a lakosság nagy része – és erre még várnia is kell, hiszen az ország történetének legszorosabb választásában nemhogy nem dőlt el az első fordulóban az elnöki pozíció sorsa, de annyira szoros eredmény született, hogy megjósolni sem lehet, hogy a két egykori miniszterelnök, Anicet-Georges Dologuélé és Faustin Archange Touadéra közül ki kapja a szinte lehetetlennel egyenértékű feladatot, azaz a Köztársaság talpraállítását.

Persze ahogy Afrikában lenni szokott, a két, sokak számára valószínűleg ismeretlenül csengő név mögött ott vannak az ország politikai nagyágyúi és hatalmi tényezői is, Dologuélé például kimondva-kimondatlanul a 2013-ban megbuktatott elnök, François Bozizé jobbkezeként készül első fordulóban aratott győzelme után hatalomra jutni, de magának tudhatja két egykori elnök, Ange-Félix Patassé (az ő uralma alatt volt a jelentős vagyonnal bíró Dologuélé miniszterelnök) és André Kolingba fiainak támogatását is, akik számukra elég szomorú módon leszerepeltek az első fordulóban. Ennek tükrében nem csoda, hogy sokan tartanak tőle, hogy győzelme esetén egyrészt visszaengedi az országba a száműzött Bozizét, másrészt különböző pozícóikkal kedvezni fog Sylvain Patassé illetve Desiré Kolingba holdudvarának is – ami az országban fennálló feszült politikai helyzetet figyelembe véve akár egy újabb tragikus konfliktus kirobbanását is eredményezheti.

Hiszen ne felejtsük el, hogy mekkora támogatás sorakozott fel a Séléka-lázadók mögött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy meg akarják dönteni a visszaélései miatt jelentős népszerűségvesztést szenvedett Bozizé hatalmát. A Közép-Afrikai Megújulási Tömörülés (URCA) pártjának színeiben induló Dologuélé nem meglepő módon az egység szlogenjével kampányol, de sajnálatos módon megjósolható, hogy ezt nem fogja egykönnyen megteremteni, tekintve, hogy kikkel paktált le az esetleges győzelem érdekében. Mindezek ellenére összességében mégis neki van nagy esélye a sikerre február 14-én a második fordulóban, mert ellenfele az az egykori Bozizé-kedvencből politikai árulóvá lett Touadéra (aki azért még mindig magáénak tudhatja Bozizé pártja néhány keményvonalasának támogatását), aki hiába próbált végig a függetlenség és a béke zászlója alatt kampányolni, nem volt képes túlságosan nagy támogatást maga mögött felsorakoztatni, főként azért nem, mert egyetlen komolyabb politikai erő nem támogatja.

Természetesen az első fordulóban begyűjtött 19%-a is mutatja, hogy vannak támogatói különböző társadalmi rétegekben, meglepő módon jelentős mértékben az anti-balaka milícisták és a Séléka-szövetségből kivált lázadó csoportok között (a hírhedt Mohammed Moussa Dhaffane kivált frakciója is állítólag őt támogatja), mégis, jóval kisebb erejű kampánya (még arra is volt ideje a Bangui Egyetem oktatójának, hogy tanítson a kampányidőszakban) és egyáltalán a politikai palettán való elszigeteltsége csak erősíti a fentebb említett jóslatot, mely szerint Dologuélé ezt be fogja húzni – a kérdés, hogy annak milyen következményei lesznek majd. Persze leírni ennek ellenére sem szabad a sokak számára teljesen sötét lónak számító Touadérát, aki egy jelentős szavazói szegmensre is számíthat, méghozzá a közszolgákéra, hiszen egyike volt azon kevés miniszterelnöknek az elmúlt évtizedekben, aki mindent elkövetett a közalkalmazottak fizetésének kifizetéséért és esetleges emeléséért is – ez pedig 26 ezer elkötelezett támogatót is jelenthet, hiszen a korrupciós ügyei miatt Mr. 10 százaléknak is becézett Dologuélé miniszterelnöksége alatt ezekkel a kifizetésekkel súlyos gondok voltak. De kár elméleteket gyártani, meglátjuk néhány nap múlva, hogy ki lesz a győztes, mi csak reménykedjünk a békében és a stabilitásban, mert arra mérget vehetünk, hogy ha most nem sikerül lábra állítani ezt az országot, akkor kijelenthetjük, hogy a Közép-afrikai Köztársaság egy időre megszűnik létezni, mint valódi állam.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az önként végzett tevékenység segít környezetünk és közösségünk jobbá tételében. Légy Te is önkéntes!
A Magyar Afrika Társaság szeretettel fogad önkéntes munkára jelentkezőket a 2016. március 4-6-ig 10.00-18.00 között megrendezésre kerülő V. HTCC Afrika-Expo standjára. Feladatok: szórólapozás, látogatók informálása stb. Önkéntes munkát bármilyen korosztály tagja végezhet, így, ha elmúltál 16 éves és szívesen részt vennél az egy dinamikus csapat sikereiben szeretettel várunk!