Feed aggregator

A vizes világbajnokság megnyitóját követő napon a főváros XIII. kerületében, a Duna Aréna és környéke légterében megjelentek a Légirendészeti Szolgálat helikopterei. A borongós szombat délelőtt egy MD500-as és egy MD902 Explorer töltött néhány percet a Dagály és a Népfürdő utca felett. 

A nemzetközi repülőterünk felől gyorsan közeledő rendőrségi helikopterek közül először a Romeo 502-es (R502) érkezik a Dagály utcához.

A Romeo 904-es (R904) is megérkezik, sokkal csendesebben, mint a faroklégcsavaros MD500-as.

Az MD500-as utastere nagyon szűkös, de levett ajtókkal a gép remek megfigyelő platform.

A NOTAR MD 902-es alulnézetből.

 *

Ez már egy másik nap, de ugyanaz a felállás; ismét egy MD500-ból és egy MD902-ből álló géppár forgolódik a Duna Aréna felett.

Az MD902-es egy pillanatra hátat fordít a lemenő napnak, mielőtt a másik gép nyomában a belváros felé fordul.

*

A faroklégcsavaros MD500 és a NOTAR megoldású MD902 Explorer mellett egy harmadik típus és egy harmadik megoldás is jelen van a légtérben. A BRFK épületének tornya mellett egy kolléga közelít a Honvédkórház tetején kialakított leszállóhelyhez a légimentők fenestronos EC135-ösével.

Újabb feladat, ismét a Romeo 904-es vezeti a géppárt. Az 500-ason le kell venni az ajtót, a 902-esen elég hátratolni.

500-as és 902-es - szépek együtt. 

*

Ha már az a ritka helyzet állt elő, hogy házhoz jön (repül) a téma, akkor a július 26-i repülésekkel folytatom a képes beszámolót.

Az ismét géppárban érkező helikopterek közül az MD500-as kiválik a kötelékből, kis magasságra süllyed a Duna-parton álló irodaházak közelében, majd a fürge kis gép pillanatok alatt visszaemelkedik, hogy azután megismételje a manővert.

A már megszokott módon néhány kör után a helikopterek az MD902-es vezetésével továbbrepülnek. A nyitott ajtó mögött ülőkön fekete ruha, maszk és barett van.

Egyenes vonalú repüléskor a farokrész végét lezáró, elforgatható „jet thruster” nyílása lefelé néz. Nem az MD902 Explorer az első NOTAR típus Magyarországon, korábban már repült hasonló helikopter magyar lajstrommal.

Az Explorer nyomában repül az MD500-as.

Az MD500-as lefordul a vezérgépről és Bel-Buda felé süllyed.

Fordulóban a hegyek előtt. A háttérben a Széchenyi-hegyi adótorony látszik.

A rendőrség a vízen is jelen van a Duna Aréna környékén. Motorcsónakjuk az Árpád híd alól csorog a Margitsziget mellett.

Ha már vízre szálltunk, álljon itt egy fotó az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred motorosáról is.

Délután a Romeo 901-es repüli a feladatot, MD500-as kíséret nélkül, zárt ajtókkal. A délelőtti napsütés már csak emlék, de a sötét felhő alatt elhúzó Explorer így is szép látvány.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A szakmai továbbképzés célja emberi erőforrás ismeretek továbbadása és a területhez kapcsolódó vezetői kompetenciák kialakítása. A közművelődés területén dolgozó szakemberek speciális vezetői készségeinek kialakítása, annak érdekében, hogy az adott közművelődési intézményhez kapcsolódó emberi erőforrás optimális mértékben legyen kihasználva. A továbbképzés lehetőséget nyújt a kultúraszervezés új eszközeinek és módszereinek megismerésére, gyakorlati feladatainak elmélyítésére. A kulturális emberi erőforrás szakmenedzser továbbképzés kiemelt célja a menedzser-szemlélet kialakítása

A szakmai továbbképzés célja emberi erőforrás ismeretek továbbadása és a területhez kapcsolódó vezetői kompetenciák kialakítása. A közművelődés területén dolgozó szakemberek speciális vezetői készségeinek kialakítása, annak érdekében, hogy az adott közművelődési intézményhez kapcsolódó emberi erőforrás optimális mértékben legyen kihasználva. A továbbképzés lehetőséget nyújt a kultúraszervezés új eszközeinek és módszereinek megismerésére, gyakorlati feladatainak elmélyítésére. A kulturális emberi erőforrás szakmenedzser továbbképzés kiemelt célja a menedzser-szemlélet kialakítása.

A szakmai továbbképzés célja emberi erőforrás ismeretek továbbadása és a területhez kapcsolódó vezetői kompetenciák kialakítása. A közművelődés területén dolgozó szakemberek speciális vezetői készségeinek kialakítása, annak érdekében, hogy az adott közművelődési intézményhez kapcsolódó emberi erőforrás optimális mértékben legyen kihasználva. A továbbképzés lehetőséget nyújt a kultúraszervezés új eszközeinek és módszereinek megismerésére, gyakorlati feladatainak elmélyítésére. A kulturális emberi erőforrás szakmenedzser továbbképzés kiemelt célja a menedzser-szemlélet kialakítása.

A két súlyos polgárháború után lábadozó és egy elég hosszú periódusig stabilnak tűnő Elefántcsontparton az elmúlt néhány hónapban aggasztó események kezdték el követni egymást – csak az elmúlt néhány napban több halálos áldozatot követeltek támadások, amelyek során körülményeik és fizetésük miatt elégedetlen katonák kezdtek lövöldözni az ország több részén. Ha a kisebb konfliktusokat nem nézzük, akkor is legalább egy tucat zendülés vagy annak induló cselekmény volt 2017-ben Elefántcsontparton és mindegyikben azok a katonák vettek részt (a 22 ezer fős elefántcsontparti hadseregből 8400 egykori lázadó), akik jópár évvel ezelőtt az Elefántcsontparti Új Erők (FNCI) lázadó mozgalmának voltak a tagjai – emlékezhetünk, ez volt az a koalíció különféle lázadó csapatok között, amelynek élén az elefántcsontparti parlament elnöke, Guillaume Soro 2002 és 2007 között Elefántcsontpart 60%-át uralta a polgárháborús időszakban.

A lázadások oka minden esetben a pénz volt, a zendülők ugyanis fejenként 7 millió forintnak megfelelő összeget követelnek azért, hogy súlyos harcokban segítették hozzá Alassane Ouattarát az elnöki pozícióhoz Laurent Gbagbo erőivel szemben. És akkor arról a sok ezer további lázadóról még nem is beszéltünk, akiket még nem sikerült teljesen integrálni, a leszerelési-lefegyverzési-reintegrációs program valamely fázisában vannak most, többnyire teljesen kilátástalan jövőképpel és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az Új Erők több száz tonnányi fegyver felett rendelkezett anno, amelynek jelentős része nem került beszolgáltatásra illetve azt, hogy az ENSZ elefántcsontparti missziója, az UNOCI június 30.-án lehúzta a rolót, akkor láthatjuk, hogy miért is aggódik egyre jobban az ország közvéleménye a biztonsági helyzet miatt.

Mindenesetre elégedetlen katonák vannak, voltak és lesznek, ha nincs mellettük politikai erő és társadalmi támogatás, akkor egy-egy laktanya zendülése még nem dönthet meg egy teljes országot – viszont sokan egyre jobban aggódnak amiatt, hogy Guillaume Soro, az egykori lázadó vezető már 2020-ra tekint előre, amikor a következő elnökválasztáson valóra szeretné váltani régóta dédelgetett álmát, hogy Elefántcsontpart elnöke legyen. Ez önmagában még nem jelent semmit, de Soro és több vezető politikus között fokozatosan feszült viszony kezd kialakulni, példának okáért a néhány napja kinevezett védelmi miniszterrel, a 2020-ban szintén elnöki pozícióban reménykedő Hamed Bakayokóval is (ő belügyminiszterből lett védelmi miniszter, Ouattara azon szándékával, hogy Bakayoko majd kemény kézzel rendet tesz a hadseregben) – és például nemrég, rengeteg fegyvert találtak egy házkutatás során Soro protokolért felelős vezetőjének otthonában.

Plusz Ouattara kemény kézzel csapott oda az egykori lázadó vezér holdudvarának, a Sorohoz hű Meité Sindou vagy Issiaka Fofana eltávolítása akár jel is lehetett Soro számára, aki maga többször hangoztatta, hogy az egységben hisz, nem szeretne még egyszer megosztottságot látni az országban és jópárszor megint elnézést kért a polgárháborús időszakban elkövetett tetteiért. Az biztos, hogy az elmúlt hónapok során egyértelműen kirajzolódtak a hadseregen belüli csoportok, Ouattara támogatói, Soro támogatói vagy éppen Gbagbo támogatói körül. Remélhetőleg persze a biztonsági helyzet romlása nem fog folytatódni, főleg, hogy július 21-én Ouattara megnyitotta a a 8. Frankofón Játékokat Abidjanban, aminek 4000 résztvevőjére sok ezer katona vigyáz majd a városban – de ha gyors kört futunk az interneten, akkor azt láthatjuk, hogy csak ezen a hétvégén több olyan esemény is történt, ami elég aggasztó, például az Abidjantól 40 kilométerre fekvő Azaguié csendőrségét érte támadás, nem sokkal korábban pedig egy abidjani rendvédelmi iskolát támadtak meg fegyveresek.

És a helyzetnek van (legalább) egy gazdasági aspektusa is, hiszen példának okáért az ország második legnagyobb városában, Bouakéban nemrégiben történt zendülés ezt a kakaótermelés szempontjából oly fontos várost is a konfliktus szélésre sodorta, de ugyanezzel egyidőben voltak lövöldözések San Pedróban, a világ legnagyobb kakaóexportáló városában és Daloában, egy szintén jelentős kakaókereskedelmi központban is. És ezek mellett ott van a kakaószektorban uralkodó bizonytalanság, a rossz kommunikáció, az ellenőrzések hiánya és a 2012-ben bevezetett reformok kudarca is. Nagyjából a sok évvel ezelőtt bevezetett majd most néhány éve ismét elindított reformcsomaggal a kormány célja az volt, hogy stabil rendszer alakuljon ki, azaz nagyjából a termés 80%-át már előzetesen értékesítették, így pedig garantálni lehetett a nagyjából 800 ezer kistermelőnek egy stabil árrendszert, ami segített volna elvileg a tervezhetőségben.

Na ebből igazából túl sok minden nem valósult meg, olyannyira, hogy a kormánynak márciusban csökkentenie kellett a garantált minimumárat egy kiló kakaóbabért – 450 forintról 290 forintra és ki kell találnia, hogyan pótolja ki a Kávé-Kakaó Tanács (CCC) 300 millárd frankos veszteségét. És hiába voltak hangzatos célok, a nagy felvásárlókkal nem igazán sikerült fix árakban megegyezni, sem hosszútávú felvásárlási szerződésekben és még a szerződések 2.5%-ában előírt letétet is nagyon gyorsan lecsökkentette a CCC 1%-ra, mert az elefántcsontparti termelői szövetkezetek még ezt is képtelenek voltak kigazdálkodni. Pedig eredetileg az egészet azért találták ki, hogy minél több helyi erő kerüljön a rendszerbe és lenyomják az olyan multinacionális cégek uralmát, mint a Cargill, a Barry Callebaut vagy az Olam Daniels Midland, de egyszerűen a kis szereplők kezében nem volt elég tőke ahhoz, hogy nagyokká váljanak ilyen rövid időtávon belül.

De a legnagyobb problémát az árak zuhanása jelentette, az árutőzsdéken nagyon sokat veszített értékéből a “fekete aranynak” is titulált kakaó és a CCC elnöke hosszú heteken át túrázott az országban, hogy a termelők ne lázongjanak túlzottan majd a minimum garantált ár lecsökkentése miatt. És túlságosan jó dolgokra a jövőben sem lehet számítani, a következő néhány évben biztosan túltermelés lesz kakaóból a világon, így most óriási szükség lesz a reform “megreformálására” és rendkívül keménykezű ellenőrzésekre, különben a termelők komoly spirálba kerülhetnek – és hát arra emlékezhetünk, hogy nekik a polgárháborúban is komoly szerepük volt, több dokumentumfilmben és könyvben konkrétan “kakaóháborúként” hivatkoznak az első ilyen háborúra (persze ez csak egy faktor volt, de jól mutatja a fontosságát a szektornak).

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Après deux jours de débats sur sa « refondation », le parti dirigé par Marine Le Pen a renvoyé la sortie de l’euro en fin de quinquennat.

Szarajevóban, Európa Jeruzsálemében járt a Haaretz izraeli napilap újságírója. Hogy miért Európa Jeruzsáleme? Mert itt 100 méteres körben megtalálható békésen egymás mellett a négy világvallás jelképe: a katedrális, a pravoszláv templom, a zsinagóga és a dzsámi. 

A régi askenáz zsinagóga kapuja nyitva van. Nincs biztonsági kamera, nincs fémdetektor, rendőr sem áll előtte. Európa talán legkevésbé védett zsinagógája itt a muzulmán országban, ahol mélyen gyökerezik az etnikai gyűlölet – írja a lap. 

                                              Zsinagóga Szarajevó belvárosában

Lehet-e az a hely, ahol Európa holokauszt utáni legnagyobb népirtását követték el, a legbiztonságosabb hely a zsidók számára a kontinensen? – teszi fel a kérdést az újságíró. 

Jakob Finci a boszniai zsidó közösség elnöke válaszol neki: Bosznia-Hercegovina egyike azon ritka országoknak, ahol nincs antiszemitizmus. Biztonságban érezzük magunkat. Évszázadok óta élnek itt zsidók.

"Bosznia zsidói soha nem voltak gettóba kényszerítve, a szefárd zsidók (zsidók, akiket 1492-ben a Spanyolországból elűztek) leszármazottainak sokkal jobb életük volt a török uralom idején, mint Európa legnagyobb részén abban az időben" – állítja Finci. 

                                                   Jakob Finci

1930-ig 12 ezer zsidó élt Szarajevóban, most 2000 egész Boszniában, számuk a holokauszt idején csökkent le drasztikusan. Közel 10 ezer zsidót öltek meg az usztasák, a nácikkal együttműködő horvát fasiszták. A muzulmánok akkor is megpróbálták megvédeni zsidó szomszédaikat, a bátorságuk olvasható az egykori szefard zsinagógában berendezett zsidó múzeumban. 

                                       Zsidó múzeum épülete

A polgárháború kitörésekor a boszniai zsidóság csaknem fele elmenekült Izraelbe. Finci egyike azoknak, akik maradtak és akik kötelességüknek érezték, hogy részt vegyenek a helyreállítási munkákban, humanitárius munkát végezzenek, és segítsenek minden embernek, tartozzon bármelyik vallási közösséghez, Szarajevó ostroma alatt. 

A boszniai zsidó közösségből 15 éve egyetlen egy ember sem vándorolt ki Izraelbe, az utóbbi években húsz fiatal vissza is tért onnan. Vonzotta őket, hogy megőrizzék ezt az egyedülálló örökséget, az ingyenes egyetemi oktatás és a nyugodt életmód.

„A szomszédaink többsége muzulmán, hagyományosan a ramadan végén együtt kávézunk, együtt eszünk baklavát. Ez egy muzulmán ország, de európai ország, ahol a zsidóknak nincs semmilyen problémájuk. Itt az embereket nem érdekli, hogy gyűlöljék a zsidókat”- mondja a 24 éves Andrea. 

                                       A szarajevói Haggada

A szarajevói Nemzeti Múzeumban őrzik a zsidóság történetének egyik legjelentősebb emlékét, az Egyiptomból való kivonulásuknak, az exodusnak a történetét elmesélő pészachi Haggadát. Egy zaragozai gazdag zsidó család tulajdona volt, 1492-ben kimenekítették Spanyolországból, Itáliában került. Onnan később egy Kohen nevű spanyol zsidó család vitte magával Szarajevóba és eladta az Osztrák-Magyar Monarchia idején 1888-ban alapított Boszniai Nemzeti Múzeumnak. A középkori illusztrált kéziratos haggadák között kétségkívül az egyik legszebb és legfontosabb, színes miniatűrökkel díszített szarajevói Haggada. 

Szarajevó utcáin a vegyes kultúrák és vallások jól látható megtestesítője a párizsi stílusú kávéházak és a török stílusú kávézók tarka elegye. 

 

Les effectifs des casques bleus, les soldats mandatés par l'Organisation des Nations unies (ONU), ont doublé en dix ans, de même que le nombre de leurs missions. Depuis la fin du conflit Est-Ouest, les opérations dites de « maintien de la paix », sur une base le plus souvent multilatérale, ont pris (...) / Armement, Conflit, Relations internationales, Droit international humanitaire - Armées

1998. július 23-án, délután 3 óra előtt nem sokkal a 17-es oldalszámú MiG-29B repülőgéppel katasztrófát szenvedett Rácz Zsolt alezredes, aranykoszorús első osztályú repülőgép-vezető. 

A Bank of America (BoA) elsőként döntött úgy az amerikai bankok közül, hogy Dublinba helyezi át Európai Uniós központját a Brexit után.

3 milliós fizetést vett fel amikor 120 rubel volt az országos átlag, és be is fizette az adókat utána.

Életének 68. évében elhunyt Artyom Taraszov, a szovjet szövetkezeti egyesülés elnöke. A peresztrojka alatt elsők között hozott létre magáncéget (szövetkezetet) és számítástechnikai termékek importjával foglalkozó vállalatában 1989 januárjában hivatalosan 3 millió rubel fizetést vett fel, befizetve az ehhez kapcsolódó adókat is. Akkor az országban 120 rubel volt az átlagbér.

A Szovjetunió szétesésekor Londonba emigrált, majd két év múlva visszatért és parlamenti képviselő lett. 1996-ban újra Londonba emigrált, ahol egészen 2003-ig élt

 Is. Facon, C. Marangé, « L’ambivalence de la puissance russe », Revue défense nationale, été 2017


La RDN semble avoir trouvé sa formule de croisière, avec des dossiers thématiques complets abordés sous l’angle des études de défense, auxquels on ajoute pour mémoire d’anciens articles parus dans la même revue (qui existe depuis 1939), et quelques revues d’ouvrages récents. Le numéro proposé par Isabelle FACON et Céline MARANGE sur la puissance russe offre presque une trentaine de papiers précis, pointus même, qui ont également l’avantage de montrer que la communauté française d’experts sur la Russie est plutôt bien fournie.
Au-del de l’hypothèse centrale (la Russie est une puissance plus fragile que ce qu’en disent  les analyses qui se concentrent sur l’habileté stratégique de Vladimir Poutine), les contributions d’Eugène Berg sur la Russie dans le conflit syrien, d’Igor Delanoë sur sa présence en Mer Noire, de Robert Zazemann sur les forces russes en Crimée, son d’une grande utilité. Céline Marangé sur les forces nucléaires, Guillaume Lasconjarias sur les instrulments d’A2/AD, les papiers sur les forces terrestres, maritimes et aériennes, sont tout aussi précis. La stratégie russe vue de l’UE (Laure Delcour), de Scandinavie (Barbara Kunz), des pays Baltes (Zivile Kalibataite), du Bélarus (Anaïs Marin) ou du Caucase du Sud (Gaïdz Minassian), offrent des perspectives rarement explorées avec autant de minutie en France. Hélène carrière d’Encausse, Anne de Tinguy, Valérie Niquet, apportent les contributions de plumes reconnues, pour dire le moins.
Formule RDN oblige, les papiers restent extrêmement courts, et chacun pourrait faire l’objet d’un rapport bien plus long, plus développé. Mais l’essentiel, ici, était de démontrer que la communauté stratégique française en a les auteurs potentiels. Le numéro est pertinent, complet (sous l’ange défense) et bien informé. A ce titre, il constitue une référence. Les coordonnatrices auraient pu se replier sur des exercices plus convenus, qui auraient suffi à « meubler » un numéro de plus. Elles ont choisi de réunir de nombreux papiers sur des sujets souvent originaux, véritablement resserrés autour de l’analyse militaire et de défense (plus la sécurité énergétique), et à ce titre méritent que leur travail soit salué.

Szergej Prokugyin-Gorszkij 1909-1912 k között körbeutazta az Orosz birodalmat, hogy dokumentálja a látottakat. Szerencsére a negatívok megmaradtak, így a fényképek restaurálhatók, így bepillantást nyerhetünk, milyen is volt egy évszázada az adott város.

Shor Dar medresz Tilla Kari medresz Registan

Már csak mosolygok, de tényleg nincs új a nap alatt! Az egészségügyi nem tudom kik elrendelték, hogy a kórházak írjanak napi jelentéseket – hangulatjelentést? - , hogy ne a sajtóból értesüljenek a gondokról. Teszik ezt a 21. században, az okos telefonok világában, amikor fél percen belül csak az nem értesül bármiről, aki nem akar.

A mobiltelefonok még nem voltak ennyire fejlettek és elterjedtek az 1990-es évek első felében, de az információ áramlást jelentősen meggyorsították. 

Történt egyszer 1994-ben vagy 1995-ben, hogy a Malév New York-i járata műszaki hiba miatt Londonban kényszerült megszakítani útját. Akkor a repülési igazgató titkárnője voltam, magától értetődött, hogy szinte elsőként értesültünk az eseményről. Egyszer csak megérkezett a szocializmusban szocializálódott vezérigazgató utasítása: hírzárlat! Közben már csörögtek a telefonok, érdeklődtek az újságírók, hozzátartozók.

                                       Malév B767 HA-LHA  (fotó: Pap László)

Mi egymásra néztünk, a kapitány szélesen elmosolyodott és az éppen vonalban lévő médiamunkásra utalva nevetve csak annyit mondott: kapcsoljad. 

Rövid idő után a repülőnk folytatta útját New York felé, mi pedig meglehetősen tiszteletlenül értékeltük a hírzárlatra vonatkozó utasítás félét. 

És most azt gondolom, hogy ugyanilyen tiszteletlenül minősítik a kórházi vezetők is a napi jelentési kötelezettséget. 

A huszonkét évvel ezelőtti vezető utasítását talán egy picit lehet azzal menteni, hogy még nem szokott hozzá, hogy a hír a fedélzeten utazók mobiltelefonjainak jóvoltából hihetetlenül gyorsan érkezik, de hogy ma, amikor már viharos gyorsasággal terjed minden a világhálón, szinte a megtörténés pillanatában, ez egészen elképesztő.

Egyetlen magyarázatot találok: ezek ugyanazok!

 

Hóvári János Törökország-szakértő azt mondta, a jelenlegi helyzet nem jó sem Törökországnak, sem az Európai Uniónak, de aki többet veszíthet, az egyelőre Törökország, hiszen a legfontosabb gazdasági partnere Németország.

https://tvnewsroom.consilium.europa.eu/uploads/council-images/thumbs/uploads/council-images/remote/http_7e18a1c646f5450b9d6d-a75424f262e53e74f9539145894f4378.r8.cf3.rackcdn.com/9cf99c90-7042-11e7-8312-bc764e093073_14.52_thumb_169_1500881850_1500881850_129_97shar_c1.jpg

On 19 July 2016, the EU and Kuwait signed a Cooperation Arrangement which aims to increase the number of exchanges between officials and promote regular political dialogue and concrete cooperation initiatives.

Download this video here.

Sorry, this entry is only available in Greek.

Ez volt Orbán utolsó tusványosi beszéde miniszterelnökként a szocialista politikus szerint.

Dans le « JDD », la ministre des armées revient par ailleurs sur les coupes budgétaires à l’origine du départ du chef d’état-major Pierre de Villiers.

The US military has announced that it has killed Abu Saeed, the amir of Islamic State Khorasan Province (ISKP), in an air strike in Kunar province earlier this month. Abu Saeed was a veteran fighter with a long militant career. His death – if confirmed – deals a considerable blow to the group, which is under growing pressure from the different enemies lined up against it. Nonetheless, it has continued to be able to put up stiff resistance and has clung to most of the territory it has taken from the Taleban in Nangarhar. AAN’s Borhan Osman looks at the state of the ISKP after the reported death of its new leader.

ISKP had not yet recovered from the death in May 2017 of its second leader, Sheikh Abdul Hasib, when his replacement, Abu Saeed, was killed on 11 July 2017, according to the US Department of Defence. The Pentagon statement, issued on 14 July, said Abu Saeed was killed three days earlier in Kunar in a drone strike. Independent sources from the province told AAN the air strike took place in the Katar area of Watapur district, which borders Nuristan province. Two other ISKP militants were also killed in the attack. However, according to a local journalist, relatives of one of the victims told him no senior ISKP members were among those killed. While the group has not commented publicly on the reports of Abu Saeed’s death, ISKP sources have also rejected it; AAN knows from three ISKP sources that they denied these reports categorically.

 Abu Saeed: A brief profile

Abu Saeed, nom de guerre for Mawlawi Abdul Rahman Ghaleb, is (or was) in his (early?) 40s, from Bajaur agency, one of Pakistan’s Federally Administrated Tribal Areas (FATA) that borders Kunar. Unlike most other ISKP commanders, Abu Saeed is (or was) a veteran with a career of more than half of a decade in militancy. He steadily rose through the ranks of at least three militant groups, constantly evolving his affiliation to the latest ‘version’ of the most violent extremist strands. In his late teens, he left his local madrasa, studies unfinished, to join one of the earliest armed Islamist groups operating in the tribal areas, Tahrik-e Nefaz-e Shariat-e Muhammadi (TNSM), which was created in the early 1990s, struggled for the implementation of Islamic law in Swat, Malakand and Bajaur and even took over parts of Pakistan’s Malakand Division for several days in 1994. After the US started its military campaign in Afghanistan in late 2001, TNSM contributed fighters to support the Afghan Taleban. Abdul Rahman aka Abu Saeed was reportedly among them. After the fall of the Taleban regime, he returned to Bajaur to complete his studies and became a mawlawi (someone certified as a religious scholar upon graduating from a madrasa).

Abu Saeed remained close with Faqir Muhammad, one of the TNSM leaders, and was promoted to serve as a judge (qazi) for the group. When Faqir joined the Tahrik-e Taleban-e Pakistan (TTP) upon its emergence in 2007, Abdul Rahman followed suit. He rose through its ranks to become the deputy to the movement’s commander for Bajaur around 2011. In 2012, he was reportedly killed in an air strike by the US military in Marawara district of Kunar, which killed the Bajaur commander, Dadullah. He remained close to Dadullah’s successor Abu Bakr. When the latter joined ISKP in February 2015 along with his key commanders as well as about 200 fighters, Abu Saeed also followed. Abu Saeed studied in a Hanafi madrasa and had remained Hanafi, but when joining ISKP he, like most others who do so, converted to Salafism.

After the death of ISKP’s first amir, Saeed Khan, in late August 2016, Abu Saeed served as the group’s amir for Nangarhar, according to one account based on ISKP sources. According to another account, he was appointed as a deputy to Abdul Hasib.

Abu Saeed and ISKP’s Bajauri commanders, in general, have mostly used the upper Kunar valley as their base, both when they were part of TTP and later. Specifically, many of the commanders kept a constant presence in Sholtan valley which borders Bajaur. The population of the valley, like the population of the districts under ISKP’s influence in Nangarhar, almost entirely belong to the Pashtun tribe of the Shinwari. When Abu Saeed took over the leadership of ISKP, he reportedly wanted to increase the group’s operations and visibility in Kunar; the area was mostly familiar to him and it was also important for him in order to connect to his home base of Bajaur. Among the tribal (FATA) agencies, Bajaur has seen the most ISKP activity, thanks to the Bajauri commanders’ commitment to extend operations to their home areas. Given Abu Saeed’s traditional base in Kunar, it is not surprising that the air strike on 11 July 2017 targeted him in that area.

Being a veteran militant and mawlawi as well as having served as a militant judge plus being experienced as a deputy chief commander for one of the most important TTP strongholds supplied him with both ideological clout and strategic know-how. As a sign of respect for his scholarly credentials, he was referred to as “Sheikh” Abu Saeed among ISKP members. In one of the interviews aired by ISKP’s Khilafat Ghag Radio in early April, he seemed to be posing as an ideologue, vowing that ISKP’s jihad will continue “until conquering the United States and converting its citizens to tawhid (oneness of God as perceived by Islam, but narrowed to a sectarian concept by the Salafis).” All that made him a good fit for the job of ISKP amir – and possibly a more effective leader than his predecessor, Abdul Hasib.

How was he appointed?

Abu Saeed became the amir of ISKP less than three weeks before his reported death. His appointment took more than one month, after the death of Abdul Hasib in late April 2017 (see AAN analysis here), as members differed over several candidates for Hasib’s replacement proposed by senior ISKP members. The Central Asian fighters, generally suspicious of many former TTP fighters for their possible secret ties with the Pakistani government, objected to the nomination of candidates with that background. At the heart of the dispute was Abdullah Orakzai, aka Aslam Faruqi, a former mid-level TTP commander from Orakzai agency, who has been close to the first ISKP leader, Saeed Khan. The Central Asian contingent, which possibly constitutes less than a third of ISKP’s fighting force, presented its own candidate, Muawiya Khorasani, a nom de guerre not heard before; he is thought to be from Uzbekistan.

Since the Central Asians objected to all the candidates with TTP background, and in effect wanted leadership for themselves, ISKP reached a deadlock over appointing a new amir. According to one source close to ISKP, the issue was referred to IS Centre (In Syria or Iraq), with a request to guide ISKP with a mechanism for the appointment. From there then an order came to elect a 40-member shura to make such appointments who, then, would be finally confirmed from IS Centre. This is a single source, and AAN could not corroborate it through other reliable accounts. The shura agreed over Abu Saeed as a compromise candidate, and he was then quickly endorsed by IS Centre, according to the source.

The state of ISKP’s influence in Nangarhar

For the past one and a half months, ISKP has been engaged in intense battles, some of which have been on and off, in three districts of Nangarhar: Achin, Deh Bala and Pachir wa Agam. The fiercest fighting has happened in Achin district, the centre of a concentrated ground operation by Afghan National Security Forces (ANSF) accompanied by intensified air strikes and supported by the US military. The operation has focused on Pekha and Mamand valleys, in both of which the joint forces have faced heavy resistance from ISKP. The offensive has not forced the group to yield much territory. The progress of the joint forces has been described by local officials and residents as happening at a snail’s pace. ISKP has also put up similar resistance in Deh Bala district, which previously had been largely spared from ground offensives (also from air strikes). Most of the territory in this district under the control of ISKP has remained so for the past two years. The joint forces in June penetrated deep into that territory for the first time and even managed to briefly hold parts of Oghuz and Gurgury, the two areas that have served as the centre for the group in the district. But later, the combined forces retreated from these areas apparently due to tough resistance from the group. The US military suffered two casualties in the operation in the district on 7 July.

Pachir wa Agam district, with the Tora Bora mountains and its cave complexes, was the focus first of an ISKP offensive and later of a counter-offensive by the joint forces. ISKP had extended its presence to Tora Bora in mid-June after defeating the Taleban along the way from Deh Bala. Given the symbolic importance of Tora Bora, which has remained the strategic hideout (and launch pad for attacks) for the anti-Soviet mujahedin and later for Arabs from al Qaeda, including its leader Osama bin Laden, the ANSF moved quickly to contain ISKP’s advance. Within days of ISKP’s move into Tora Bora, the ministry of defence announced that the ANSF had cleared the strategic area of ISKP. However, the operation only took back the parts of Tora Bora that are closer to populated areas; the bulk of the most important valley, the uninhabitable Milawa valley, still remains under ISKP control.

Government officials and media reports portrayed Tora Bora as one re-enforced stronghold, similar to the network of caves that the “mother of all bombs” (see AAN analysis here) airstrike (mostly) destroyed in Achin. However, Tora Bora is a much larger area, a series of valleys surrounded by mountain ranges, and the place where bin Laden’s fortress was built is not the most important part of it. The joint forces have been trying hard in recent weeks to lay siege to the ISKP fighters inside those valleys, but have faced tough resistance. ISKP seems to be tucked away in a remote and naturally uninhabitable point in Tora Bora that is a several-hour foot journey from its last supply point in Deh Bala. Therefore, ISKP will also be unable to retain it for any length of time. For the time being, the group might keep a mere presence there to use it as a hideout and to show off that it controls a place of such huge symbolism.

In Chaparhar district, where ISKP fighters have only intermittent control over parts of the district close to Deh Bala, the group has been engaged in fierce fighting with the Taleban. The Taleban have never been able to fully clear the district of ISKP. Major parts of it to the south have changed hands between the two groups numerous times, with huge suffering inflicted on locals. Every time following a takeover, the victorious group will conduct a witch hunt against suspected or actual supporters of the rival group.

Nazian, the district in Nangarhar where ISKP’s close ally Lashkar-e Islam led by Mangal Bagh is present, has largely been spared from military operations and fighting for a long time.

Pakistani operations against ISKP: Eliminating militants? Or pushing them into Afghanistan?

ISKP is also facing the threat of losing its most important retreat and supply centre on the Pakistani side of the Durand Line. Its Khyber 4 Operation launched on 16 July 2017, the Pakistani army says (see here and here), aims at preventing ISKP from spreading its influence into Pakistani territory. In fact the operation is about clearing those parts of Khyber agency still out of the government’s full control of militants. The operation is said to be specifically targeting the Rajgal valley in the Khyber agency. Rajgal, which borders Achin and Nazian districts on the Afghan side, has remained a constant hideout of various militant groups for over a decade. Through the valley, ISKP militants have been freely crossing the line with supplies of weapons and fighters, effectively eliminating the border between the two countries. Numerous sources told AAN that ISKP transported ammunition into Nangarhar from Khyber agency on backs of mules. It also gives access to vast areas in other valleys in Khyber.

Previous operations by the Pakistani military, namely the Khyber 3 Operation, that targeted militants in the agency, failed to displace them from Rajgal valley. Capturing the valley would deny ISKP a key strategic retreat and supply route.

On the other hand, if successful, the operation in Rajgal would most likely sweep the militants currently based there into Afghanistan. They would then swell the ranks of the militant groups operating here, particularly ISKP and its ally Lashkar-e Islam. The Pakistani army’s previous operations in the Khyber agency had a similar effect: Rather than being killed and captured, militants were mostly dislocated from their old bases and pushed into Afghanistan. They could easily cross the unmanned porous border in the districts of Nazian and Achin. Additionally, if the Pakistani military manages to clear Rajgal valley, the militants will still have access to Khyber agency through the adjacent Tirah valley, which borders the ISKP-controlled Deh Bala district; although that is a much longer route with harder terrain. Rajgal is not the only valley still out of the Pakistani government’s control; parts of Tirah continue to serve as hideouts for militant groups.

Decapitated, but not demoralised

The death of veteran ISKP leader Abu Saeed, if confirmed, would deal a significant blow to the embattled group. The ‘decapitation’ of ISKP has been well underway over the past two years as the US military has stepped up its military campaign, mainly through air strikes, against the group in Nangarhar. It has lost about 20 of its founding and some of its ‘second-generation’ leaders, the overwhelming majority by air strikes. ISKP is also too overstretched to fight front-line battles in three districts simultaneously for long. The Pakistani operation further adds to the group’s woes, as losing one of its key retreats and supply hubs would tighten the siege around the group in Afghanistan. The group is also facing emerging internal differences, mainly between the more radical Central Asian fighters and the locally better entrenched and therefore more powerful Pakistani leaders.

In the face of all these threats, ISKP has shown it is resilient. Recruits continue to pour in to Nangarhar from various provinces of Afghanistan as well as from Pakistan. No signs are visible yet that its appeal to some radicalised sectors is fading. Additionally, local residents describe the group’s fighting vigour as exceeding that of any militant group they have seen previously. The group can be expected to put all its efforts into holding out against ANSF and US forces to retain its most important stronghold in Nangarhar. ISKP might be less smart than the Taleban in protecting its leaders, but it has proved to be a much tougher fighting force than many could anticipate.