Le mois de juillet se termine et l’administration de Donald Trump n’a toujours pas dévoilé la politique qu’elle entend mener en Afghanistan. Les seules décisions prises ont été de nommer un nouvel ambassadeur à Kaboul (en l’occurrence John Bass, alors en poste à Ankara) et de suspendre l’aide militaire accordée au Pakistan au motif, selon […]
Cet article Afghanistan : Entre le recours à des sociétés militaires privées et l’envoi de renforts, l’administration Trump hésite est apparu en premier sur Zone Militaire.
Ci-joint, ma chronique parue dans le Conflits n° 13 d'avril 2017... Je vous la donne avec un peu de retard, désolé...
L’administration Trump est à peu près en place et mi-février, l’Europe a connu une succession de rencontres qui ont permis d’y voir un (tout petit) peu plus clair. Ministérielle défense à l’OTAN réunion du G20, conférence pour la sécurité de Munich, autant de rendez-vous où les cénacles atlantistes se sont parlé. On attendait surtout le général Mattis, nouveau Secrétaire à la défense, ainsi que Rex Tillerson, le nouveau Secrétaire d’État.
Ceux-ci ont rassuré les Européens en disant les choses qu’ils attendaient sur la « robustesse » de l’alliance transatlantique. Du coup, on pouvait croire que personne n’avait entendu D. Trump affirmer il y a peu que celle-ci était obsolète.
Bien sûr, le général Mattis a rappelé que les contribuables américains n’allaient pas continuer à payer pour la défense de l’Europe. Chacun s’en est félicité, promettant plus que jamais qu’il allait s’y mettre et qu’effectivement, l’objectif des 2 % était tout à fait raisonnable. On entendit ainsi Mme Merkel opiner en ce sens et si Mutti l’avait dit, c’est que cela adviendrait. Certains esprits chagrins notaient qu’augmenter brutalement les dépenses allait renforcer le complexe militaro-industriel américain et que c’était au fond ce que cherchait Trump. Ce qui est vrai également.
Croire pourtant que les choses vont en rester là constitue cependant un vœu pieux. Pour trois raisons.
La première teint à l’Europe : celle-ci est plus que jamais divisée, le Brexit l’affaiblit durablement notamment en matière militaire et il est totalement illusoire de penser que la défense peut constituer une politique publique comme une autre qui va permettre de la relancer politiquement. Les liens entre défense et politique sont trop intimes pour penser qu’il ne s’agit que d’un « secteur d’activité » comme un autre. Les différends politiques, les divergences d’appréciation stratégique sont trop prononcées pour qu’on s’accorde sur une défense commune. Une telle vue vient de technocrates qui n’ont jamais réfléchi sérieusement à la stratégie.
La deuxième tient à Trump : celui-ci a en effet axé sa politique étrangère sur la lutte contre le djihadisme. Cela fut peu entendu mais les émissaires américains l’ont signifié : il faut faire effort au sud. Or, compte-tenu des divergences à l’instant évoquées, on voit mal comment. Surtout, beaucoup d’alliés ne veulent pas de l’Alliance au sud, soit qu’ils préfèrent d’autres cadres, soit qu’ils préfèrent cantonner l’alliance à l’est. Les 2% sont un moyen commode de se réconcilier en apparence, cela ne règle rien au fond.
La troisième raison tient à Poutine. En effet, avec les ministres américains vinrent tout un tas de conseillers qui en profitèrent pour discuter en aparté avec les envoyés russes. Or, il est fort possible que les paroles apaisantes envers l’OTAN soient un moyen de réunifier le camp au moment de la négociation. Autrement dit, de hausser les enchères. Venir à la table en disant qu’on veut un accord à toute force n’est pas le meilleur moyen de faire valoir ses intérêts. La règle numéro un dans tout marchandage consiste à ne pas marquer son intérêt pour l’objet de la discussion. Peut-être est-ce l’arrière-pensée des équipes américaines. Car à considérer le nouveau président pour un homme inexpérimenté et non-préparé, on oublie également qu’il sait négocier, qu’il a l’habitude des rapports de force et qu’il peut être tout à fait matois. L’avenir nous le dira.
O. Kempf
Conformément à ce qui avait été annoncé, les États-Unis envoyèrent, au début de ce mois, une batterie anti-missile Patriot en Lituanie. Mais ce déploiement ne devait qu’être temporaire puisqu’il avait été prévu dans le cadre de l’exercice multinational Tobruq Legacy 2017, organisé dans la région lituanienne de Siaulei entre les 11 et 22 juillet. À […]
Cet article Le vice-président américain ne s’engage pas sur la présence permanente de batteries Patriot dans les pays baltes est apparu en premier sur Zone Militaire.
El objeto de estudio de esta investigación es analizar la presencia de España en la prensa escrita internacional –en formatos papel y digital–, así como el sentimiento que genera su imagen en los periódicos de referencia más influyentes.
A kibővített MFB Pontok hálózatánál 750 milliárd forint fejlesztési forrás lesz elérhető hitelprogramok keretében 2020-ig a kis- és középvállalkozások és a lakosság számára - mondta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter az OTP Bank Flórián téri fiókjában megnyitott legújabb MFB Pont ünnepélyes átadásán hétfőn Budapesten. Ezen a napon 126 új MFB Pont kezdte meg működését.
Le dossier concernant les restructurations du ministère des Armées pour l’année 2018 précise que les mesures de réorganisation s’inscriront « dans la continuité » de celles prises en 2016, afin d’achever « le plan de transformation de l’armée de Terre ‘Au contact' ». Seulement, ce dernier, dévoilé il y a maintenant deux ans, n’évoque à aucun moment la création […]
Cet article Armée de Terre : Un commandement dédié à l’assistance militaire opérationnelle verra le jour en 2018 est apparu en premier sur Zone Militaire.
A következő egy évben a hazai mikrovállalkozások közel negyede, a kisvállalkozásoknak pedig 41 százaléka tervezi, hogy uniós forrásokra pályázik - derül ki a Garantiqa Hitelgarancia Zrt. megbízásából készült, 500 vállalkozás megkérdezésén alapuló kutatásból.
Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták a hágai nemzetközi törvényszéknek. A letartóztatás és a kiadatás között eltelt néhány hónap, azt az időt a belgrádi Központi börtönben töltötte. Hogy hogyan, arról a börtön akkor parancsnoka Dragiša Blanuša mesélt a Blic c. napilapnak.
Mesélt a mindennapokról, a kiadatásról, a beszélgetéseikről és arról, hogy vádolták meg azzal, hogy „elrabolta” Miloševićet.
2001. március 31. a nap, amikor Slobodan Miloševićet letartóztatták.
„Tudtuk, hogy már csak napok kérdése a letartóztatása. Március végén három napja már az irodában aludtam. Aznap, március 31-én van egyébként a születésnapom. Emlékszem, késő este, már fáradtan, leültem a fotelba és elaludtam. Hajnalodott, amikor az egyik kollégám bejött az irodába és azt mondta: letartóztatták. Jönnek.
Leszaladtam a kapuhoz, abban a pillanatban fordultak be a dzsipek az udvarba. Az egyikből kiszállt Sloba, láttam, mobiltelefonon beszélt. Nem volt megbilincselve. Hallottam, hogy azt mondja: 'Halló, Miro?' Mellette Toma Fila ügyvéd, Rade Terzić ügyész, Goran Čavlina vizsgálóbíró, Čeda Jovanović (a Demokratikus Oldal alelnöke, parlamenti képviselő - szerz.) és mások.
Az udvar hamar megtelt. Čeda odajött hozzám és megkérdezte: 'Hova gondoltátok, hogy elhelyezitek?' Erről addig még nem is gondolkodtunk. 'Fogalmam sincs, az első szabad cellába' – mondtam. 'Ej, nézd meg jól, mégis csak egy államelnök.' Odafordultam az egyik kollégámhoz és megkérdeztem: 'Te, Lalo, ki tudjuk nyitni a „Hyatt”-et?' Amellett döntöttem, az volt a börtön luxus része, egy szoba, ami közel volt az ügyvédek tartózkodási helyéhez. A szoba jól felszerelt volt: krémszínűre festett falak, linoleum burkolat a padlón, hat vaságy (később csak egyet hagytunk bent), saját WC, meleg víz. Sokkal jobb volt a többinél. Következett a személyi motozás procedúrája, elvették a cipőfűzőt, az övet. Nem éreztem sem félelmet, sem izgalmat.”
Azután hazament átöltözni. Milošević cellája elé egy állandó őrt állítottak, aki felügyelt 24 órán át.
„Amikor visszaértem a börtönbe, érdeklődtem felőle. Emlékszem, hogy bekukucskáltam a cellába: besütött a nap az udvar felől, ez ritka luxus az elzártaknak, elárasztotta a szobát. Az ágy melletti asztalon láttam egy normál reggelit: két főtt tojást, kenyeret, dzsemet, teát – érintetlenül. Az egyik felső ágyon volt a koffer, kipakolatlanul, az ágy végén egy kék kabát, szappan. Milošević az ágyon feküdt, az orráig húzta a takarót, csak a haja látszott ki. Szürreális helyzet volt. Másnap megismerkedtünk.”
„Végig parancsnoknak hívott. Tudtam, hogy miért – távolságot akart tartani tőlem, de nagyon udvarias volt. És a viselkedése? Nem volt semmi felhajtás, nem kért semmi különöset. Rajtam azonban hatalmas nyomás volt az őt körülvevő emberek, elsősorban az ügyvédje részéről. A mindennapjai egyszerűek voltak. Egyedül sétált, az ételt egy börtönön kívüli étteremből hozták, valaki minden nap jött hozzá látogatni. Miután megismerkedtünk, jól megértettük egymást.
Egy napon az irodám közelében találkoztunk. Egy hosszú, fárasztó beszélgetésen voltam túl az ügyésszel és a vizsgálóbíróval, amikor összeütköztünk a folyosón. 'Parancsnok' - mondta – 'lehetne, hogy igyunk valamit?' Ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy az tilos, azt kérdeztem: 'És mit szeretne inni? Netán egy bourbont?' Az újságban olvastam, hogy szereti ezt az italt. Azt válaszolta: 'á, mindent iszok'.
Beszálltam a kocsimba és elmentem Tirsovaba, ahol lehetett vásárolni drága, luxus italokat. Bourbon azonban nem volt, hát elmentem egy ismerős orvoshoz. Nem hozhattam el az egész üveget, de töltöttem ki belőle, és a zsebembe tettem két pohárral. Aztán bementem a cellájába. Elküldtem az őrt a folyosóról, kivettem a zsebemből a poharakat és a whiskyt. Meglepetten nézett rám. 'Két feltételem van' – mondtam neki. - 'Az első: miután magas a vérnyomása, lehet egyáltalán innia?' - kérdeztem. 'Természetesen' – válaszolta – 'még javasolják is, tágítja az ereket.' 'Jó' - mondtam. - 'A második: senki nem tudhatja meg. Még Mira sem.' Megígérte, hogy nem fogja neki elmondani. Öntöttem whiskyt és odaadtam neki a poharat. Nézte, tétovázott, vajon miért adom neki azt a poharat. Na, jól van, mondtam, és megcseréltem a poharakat, a sajátomat adtam neki. Ez megint egy hihetetlen helyzet volt! Mind a ketten felálltunk és koccintottunk. Koccintottunk a cellában! Reggelig beszélgettünk az ellenzékről, ő azt állította, hogy azt ő maga állította fel, Hágáról, amiben biztos volt, hogy oda fog kerülni, Koszovóról, a hibákról, amiket ott elkövetett. Másnap bántam mindent. Mira jött látogatni, és ő elmondta neki, hogy reggelig beszélgettünk. A whiskyt nem említette. Két nappal később éjszaka átadták Hágának.”
A nap, amikor elvitték Hágába:
„2001-ben a Vidovdanon (Szent Vitus napja, a szerb otrodox egyház ünnepe. Június 28.- szerz.) elmentem a barátaimmal vacsorázni. Éppen megérkezett az étel, amikor telefonáltak: az állami biztonsági szolgálat vezetője hívott. Azt mondta, hogy azonnal menjek vissza a börtönbe, és én rögtön tudtam, hogy miről van szó. Otthagytam a rendelést és mentem. A kormány úgy döntött, hogy kiadja – mondta a szolgálat parancsnoka. Jó, mondtam neki, várom, hogy a bíróságról megérkezzen a határozat. Erre ő megismételte: nem, nem, a kormány döntött, itt a levél. A levél három sor volt. Földhöz vágtam. Közben hívott a közvetlen elöljáróm a minisztériumból, hogy elmagyarázza a helyzetet, de nekem összeszorult a szívem.
Aztán én hívtam fel a kerületi bíróság elnökét, jó viszonyban voltunk ő csak röviden annyit mondott, a bíróságnak erre nincs hatásköre. Többen is hasonlóan nyilatkoztak. Mindenki félt, a telefon már egy órája megállás nélkül szólt, hatalmas volt rajtam a nyomás. Aztán egyszer csak odavágtam a telefont és azt mondtam az embereimnek: na, dolgozunk? Tudtam, hogy mindennek ellenére meg kell tenni. Négy emberemmel magam mentem a cellába. Bementem a szobába. Sloba éppen visszaért a sétából. Alsóneműben és ezüst színű selyem köpenyben volt. Rám nézett, a homlokát ráncolta: na, mi van parancsnok? - kérdezte. Semmi, utazik Hágába – mondtam neki röviden. Tessék? - kérdezte. Mondom, megy Hágába, pakolja össze a holmiját azonnal - felcsattalntam és rákiabáltam az őrökre: na, rajta, pakoljátok! Nem néztem rá.
Kérte, hogy adjam oda a telefont, hogy felhívja Mirát, de elutasítottam. Lassan felhúzta a zokniját, egyiket a másik után. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy késésben vagyunk. már el kellett volna indulni az biztonsági hivatalba. Csak abban reménykedtem, hogy nem fog lefeküdni a padlóra és passzív ellenállást mutatni, mert nem tudtam, hogy mit csinálnék akkor. Elindultunk le a lépcsőn, én egy lépéssel előtte. Az udvaron állt egy öreg rabszállító. Amikor a sofőr meglátta Miloševićet, lemerevedett. Mondtam neki, hogy majd én mutatom az utat, hogy vezessen normálisan, ne fékezzen hirtelen és ne menjen át a piroson. Én a saját autómmal mentem. Lassan hagytuk el az udvart, habár voltak összegyűlt emberek a kapu előtt, senki nem fordított figyelmet a kopott autóra.
Megérkeztünk a nemzetbiztonsági hivatalhoz, amit fegyveresek vettek körül. Előtte várt minket a fogadóbizottság: a hivatal vezetője Zoran Mijatović, operatőrök és fotósok. Az udvarban láttam még minisztereket és Čedomir Jovanovićot. Odajött hozzánk egy biztonsági tiszt Hágából egy tolmáccsal. Milošević, aki időközben felvette a zakóját, cigarettát kért. A kollégám adott neki egy szál Drinát, míg a tiszt felolvasta neki a jogait és a letartóztatás indoklását. Ez elhúzódott és Sloba elkezdett fészkelődni, hogy hagyják el a fordítást, mert ő tökéletesen beszélt angolul. Amikor befejeződött azt mondták: Le van tartóztatva. Milošević bólintott: jó, értesíteni akarom Mirát. Ezt ismét elutasítottam és átadtam a tisztnek. Akkor, először sajnáltam meg. Megmotozták, a zsebeiből kivettek néhány gumit. Nem lehet nála a nyakkendője sem – mondtam nekik. Az embereimnél volt a kofferje, együtt mentünk a helikopterhez. Felszállt a hátsó ülésre, odaadtam neki a dolgait. A pilóta és a másodpilóta jelzés nélküli egyenruhában voltak. Hogy vagytok fiúk? - kérdezte tőlük. Jól, elnök úr – válaszolták, és én akkor láttam utoljára életben. Később hallottam, hogy ugyanez a két pilóta vitte őt 1989-ben Gazimestanba (Rigómező. Az 1389-es csata 600-ik évfordulója - szerz.). Ki tudja? Talán még igaz is lehet.”
A börtönigazgató számára ez utána 16 év magány következett.
„Az átadás után a slepp egész transzban volt. Ez az általános vidámság nekem nem nagyon tetszett. Ittam egy italt és visszamentem a börtönbe. Már akkor tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Koštunica természetesen megjelent a tv-ben és azt mondta, hogy a kiadatás alkotmányellenes. (Vojislav Koštunica államfő a hágai kiadatás ellen volt. - szerz.) Másnap elkezdődtek a telefonos fenyegetések, üzenetek jelentek meg az ajtómon, a feleségemet elbocsájtották az állásából. Három nap múlva már senki nem szólt hozzám. Akkor megértettem, hogy ez csak az én problémám marad.”
Vladan Batić az akkori igazságügy miniszter július 17-én leváltotta tisztségéből a börtönparancsnokot.
Milošević ügyvédei vádemelési kérelem nyújtottak be ellene 2002-ben. Milošević 2006-ban bekövetkezett halála után jogutódja Mira Marković azzal vádolták meg, hogy Blanuša elrabolta a férjét és ezért neki és a családjának kártérítés jár. A vádirat szerint Blanuša engedélyzte 2001 június 28-án, hogy Miloševićet elvigyék a börtönből, hogy azután átadják a hágai törvényszéknek. Ugyancsak megvádolták azzal, hogy jogosulatlanul használta fel a „Milosevicet őriztem” c. könyvében a volt elnökről készült börtönfotókat. A 15 évig tartó perben 2017 március 20-án a belgrádi Legfelsőbb Bíróság minden vád alól felmentette Dragiš Blanušat a Központi börtön egykori parancsnokát. A bíróság elévülés miatt ejtette azt a vádat is, hogy a könyvben jogosulatlanul jelentette meg Milosevic fotóját.
ExxonMobil CEO Rex Tillerson meets with Russian President Vladimir Putin, 2011 (RBC)
As CNN reports, U.S. “companies from the oil, energy, banking, aerospace, auto and heavy manufacturing industries” have been lobbying against the new Russia sanctions legislation currently making its way through Congress, arguing that it could harm their business interests. Since the Trump administration’s efforts at weakening the bill appear to have failed, Russia is now pinning its hopes on opposition from U.S. corporations and from the European Union to avoid tightened U.S. sanctions.
In addition to new sanctions aimed at punishing Russia for its interference in the 2016 U.S. presidential election, human rights violations, and aggression toward Russia’s neighbors, the bill limits the president’s ability to ease sanctions without congressional approval. This sets up a tough choice for Trump: Sign the bill and accept limitations on his authority to control U.S. policy regarding Russia, or veto it and risk accusations that he is doing the Kremlin’s bidding. The “Trump-proof” sanctions bill has strong bipartisan support in both the Senate and the House of Representatives, and a Trump veto would further risk a humiliating override vote in Congress.
Russia views the bill “extremely negatively,” and Russian media have been quick to grasp at U.S. corporate opposition to tightened sanctions. For international audiences, corporate opposition to the bill has been reported in English at Pravda, Sputnik, and RT, emphasizing its potential harm to U.S. and international business interests. As these reports note, U.S. corporations opposing or seeking changes in the bill include ExxonMobil, General Electric, Boeing, Ford, Dow Chemical, Citigroup, Visa, and MasterCard.
ExxonMobil, incidentally, was recently fined $2 million by the U.S. Treasury Department for violating sanctions on Russia while current U.S. Secretary of State Rex Tillerson was the company’s CEO. While at ExxonMobil Tillerson met with Russian President Vladimir Putin numerous times following their first meeting in 1999, and condemned U.S. sanctions on Russia following Russia’s attack on Ukraine and annexation of Crimea in 2014. Tillerson’s former role at ExxonMobil and his relationship with Russia have raised conflict of interest concerns regarding his current role as Secretary of State. Tillerson has been vocal in his criticism of the current sanctions bill.
Reports in English from Russian media also note European Union concerns and warnings that “unintended consequences” may result from “unilateral tightening of Russia sanctions.” German Chancellor Angela Merkel is quoted calling the sanctions “a peculiar move” by the United States. Concerned particularly that tightened sanctions on Russia might impact Europe’s energy sector, the EU has indeed expressed alarm at the bill, urging the United States to coordinate sanctions with its European partners. EU opposition to tightened U.S. sanctions on Russia comes despite evident Russian interference in European as well as U.S. elections.
U.S. corporate opposition to tightened sanctions on Russia has also been widely reported in Russian-language media for domestic audiences. American industrialists are “tired of the persecution of Russia,” says Pravda TV, “and demand that their own business interests be protected.” Pravda TV also notes EU corporate opposition to tightened U.S. sanctions on Russia: “The presence of these restrictions for most business people on both sides of the Atlantic Ocean is a major headache. Business seeks to resolve this issue and return to traditional business relations.”
Russia’s interference in the 2016 U.S. election and suspicions regarding possible collusion between Russia and the Trump campaign have put considerable pressure on Congress and the White House to take strong measures against Russia. Both in Russia and in American and European corporate circles, however, the hope seems to be that multinational business interests will prevail over the interests of American democracy and national security.
The post Russia Pins Hopes on U.S. Corporations to Ease Sanctions appeared first on Foreign Policy Blogs.