Ezekben a napokban a húsz évvel ezelőtti népirtásra, a srebrenicai vérengzésre emlékezünk. Nem lehet róla elégszer beszélni, mert ilyen szörnyűségek újra és újra megtörténnek. Szembesíteni kell a történelem ezen sötét eseményeivel azokat, akik nem ismerik, azokat, akik nem akarnak tudni róla, azokat, akik a hasonló helyzetben lévőkkel, vagy éppen az országukban hasonló események elől menekülőkkel szemben ellenségesen, közömbösen, gyűlöletkeltően lépnek fel.
Pénteken az eszéki járásbíróság bűnösnek találta Milorad Momicsot háborús bűncselekményekben való közreműködésért, melyben hat civil srebrenicai bosnyák férfi, közülük három fiatalkorú meghalt és ezért 15 évi börtönbüntetésre ítélte.
Milorad Momics az egykori Skorpió nevű félkatonai szervezet tagja volt. A Skorpió szervezet nem volt olyan ismert, mint az Arkan féle Tigrisek, de kegyetlenségben nem maradtak el tőlük. A Skorpió tagjai főleg horvátországi szerbek voltak. 1991-ben alakult és 1995-ig működött. Részt vettek a horvátországi, boszniai háborúban, majd később még 1999-ben a koszovói összecsapásokban is feltűntek.
Milorad Momicsot azzal vádolták,hogy 1995 júliusában a Skorpió több tagjával együtt fogságba ejtettek hat srebrenicai bosnyák civilt és az egységük parancsnokának, Szlobodan Medicsnek irányításával a Trnova közelében húzódó frontvonalhoz terelték és ott agyonlőtték őket.
Így akarták azt a hazug látszatot kelteni, hogy a bosnyákok a fronton, harc közben haltak meg és nem legyilkolták őket. Így akarták leplezni a srebrenicai muzulmán férfiak és fiúk tömeges és szervezett megsemmisítését.
Momics a bíróságon elmondta, hogy a társaival együtt négy összekötözött civilt hátba lőttek, aztán a másik kettőnek megparancsolták, hogy a holttesteket vigyék egy közeli leégett kunyhóba, ahol a Skorpió tagjai őket is lelőtték, majd a holttesteket leöntötték benzinnel és felgyújtották.
A bírói tanács megállapította, hogy a bemutatott bizonyítékok minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Momics elkövette a háborús bűncselekményeket. A legmeggyőzőbb bizonyítékot maga a vádlott szolgáltatta azzal a videofelvétellel, amit saját maguk készítettek, és ez még Zvonko Vrban bíró szerint is ritkán fordul elő. Az azonban biztos, hogy jelentősen megkönnyítette a bírói tanács munkáját az elkövetők és az áldozatok azonosításában.
A bírói tanács nem fogadta el, sőt hazugságnak vette Momics védekezését, hogy nem lőtt az áldozatokra, és csak passzív szemlélő volt, mert a videofelvételen jól látszik, hogy minden résztvevő aktívan részt vett a civilek fizikai és pszichikai kínzásában, és hogy Momics nem mutatott egy csekély könyörületet sem az áldozatok iránt, és egyetlen szóval vagy bármi más módon sem ellenezte, hogy megöljék őket.
Súlyosbító körülményként értékelte a Bíróság, hogy Momics olyan civilek elleni háborús bűncselekmény elkövetésében vett részt, akik nem voltak részesei háborús cselekményeknek, és akiket bármilyen ok nélkül öltek meg, valamint, hogy Momics az eljárás alatt nem mutatott a legcsekélyebb megbánást sem.
Momics ügyvédje, Tomislav Filakovics az ítélet ellen fellebbezett.
A háború alatt Momics a horvátok elől előbb Szerbiába, majd Franciaországba menekült, ahol 2011-ig élt. Akkor a franciák a horvát igazságszolgáltatási szervek kérésére adták ki.
A vád ellene akkor is háborús bűncselekményekben való részvétel volt. A vádirat szerint 1991-ben fizikailag bántalmazott horvát civil fogvatartottakat a Vukovar melletti Berakban létrehozott koncentrációs táborban. Berak egyébként Momics szülőfaluja.
2013-ban a vukovári bíróság nem jogerősen három év börtönbüntetésre ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság nem hagyott helyben és felmentették.
A szabadságnak azonban nem sokáig örülhetett, mert 2014. augusztus 25-én a srebrenicai hat civil férfi meggyilkolásáért letartóztatták.
Az eszéki megyei ügyészség a kölcsönös bűnügyi jogsegélyegyezmény alapján a szerbiai háborús bűnökkel foglalkozó ügyészséggel együttműködve emelt vádat ellene.
Egyes újságok szerint annak ellenére, hogy a hágai nemzetközi bíróság betiltotta és elítélte a félkatonai szervezeteket, köztük 2005-ben a Skorpiót is, egységei ma is léteznek Szerbiában.
(A video felkavaró felvételt tartalmaz.)
A srebrenicai áldozatokra emlékezni indult a szerb miniszterelnök Boszniába, de egészen másról lesz emlékezetes számára ez a nap. Bár aligha várt öleléseket és csókokat, valószínűleg Aleksandar Vučić sem számított arra, hogy kövekkel, cipőkkel dobálja meg Potočariban a tömeg.
Egy kő a miniszterelnök arcát találta el, és a Blic tudósítása szerint alig tudott kereket oldani a biztonsági kerítést bedöntő dühös emberek elől. Az esetről készült videó már felkerült az internetre.
A sok évvel ezelőtti srebrenicai kirándulásomra emlékezve hosszan keresgettem az akkor feljegyzéseimet. Ahogy autóztunk a már Szerb Köztársaság területén fekvő kisvárosba, egész úton szembeötlő volt a különbség a Föderációval. Az út jó minőségű volt, de előjelző tábla szinte sehol, ami megmaradt, az a helységnévtáblákkal együtt cirill betűs volt. Sokkal ritkábban voltak a Föderációban szinte egymást érő útszéli vendéglők, amik működtek, azok is kicsik, elhanyagoltak, egyáltalán nem olyan barátságosan hívogatóak, mint a bosnyák-horvát föderációban.
Pedig az út forgalmas, erre járnak a Belgrádba tartó autóbuszok, kamionok is. Nagyon sok volt a teljesen lerombolt település, ahol egyetlen egy ép ház sem maradt, de visszatelepülőknek, építkezésnek akkor nyoma sem volt. A több mint ezer méter magas hegyek között ún. hegyi faházakban élnek az emberek, amik kicsit emlékeztetnek az orosz faházakra. Fából készült a főépület, a zord időjárás miatt kis ablakokkal.
A módosabbaknak a ház alsó szintje kőből van, csak az emeleti szint épült fából. A látványuk megkapó és gyönyörű. Ezek a házak viszonylag épségben vészelték át a gyilkos háborút, de nem így Srebrenica, ahol az előző bejegyzésemben már 1995. július 11-ig jutottam az emlékezésben, addig a napig, amikor a város a szerb túlerővel szemben nem bírta tovább, és elesett.
A várost természetesen nemcsak a holland békefenntartók védték, hanem a boszniai hadsereg egysége is előbb Naser Orics, majd Ramiz Becsirovics parancsnoksága alatt. Naser Orics érdekes személyiség, korábban – nyilvánvalóan - a jugoszláv néphadsereg tisztje volt, Koszovóban is szolgált a különleges egység tagjaként, majd egy rövid ideig Slobodan Milosevics személyi védelmét is ellátta. A háború után évekig segített a nemzetközi békefenntartóknak szerb háborús bűnösök felkutatásában, letartóztatásában, ami, nem egy életbiztosítás. A Szerb Köztársaság már 1996-ban kérte a hágai nemzetközi ügyészségtől Orics letartóztatását háborús bűntettek elkövetése miatt, amire akkor nem, de később sor került, ám rövid scheveningeni tartózkodás után szabadon engedték. Néhány héttel ezelőtt ismét letartóztatták a még érvényben lévő szerb körözés alapján, de a svájci hatóságok pár nap után elengedték és a boszniai bíróságok fognak dönteni további sorsáról.
Ez csak egy rövid kitérő megint a srebrenicai népirtásról való emlékezésben, de nem lehet úgy beszélni szinte semmiről a balkáni háborúval kapcsolatban, hogy ne kalandozzon el az ember az emlékeiben és a visszaemlékezésekben.
Július 11-én a város elesett, mindenhol Mladics katonái voltak. A már többször is említett, és Izetbegovics elnök szerint egyszemélyi felelős francia Bernard Janvier tábornok, az ENSZ erők parancsnoka legalább a holland katonák sorsa iránt érzett némi felelősséget, mert a Mladicsnak küldött levelében többek között ezt írta: „az önök akciója miatt szeretném kifejezni mélységes aggodalmamat a fennhatóságuk alatti területen lévő holland zászlóalj sorsa miatt. Legnagyobb gondom az ő biztonságuk, ezért kérem, hogy teljesen szabadon mozoghassanak, hogy vissza tudjanak térni a főparancsnokságra, ha ilyen döntés születik.” A levélben a francia tábornok nem említi, hogy a negyvenezer srebrenicaiért is aggódna.
1995. július 12-én a város védelmének vezetője Ramiz Becsirovics ezt jelentette a tuzlai (bosnyák katonai) parancsnokságnak: „Srebrenica megszállt város lett. Kb. húszezer nő és gyermek, sebesültek vannak Potocsariban, az ENSZ tábor körül. A katonák és a katonaviselt lakosság reménykedik, hogy elérnek önökhöz.” Ez azonban sikerült nekik.
Egy későbbi vizsgálat megállapította, hogy a holland katonák megakadályozhatták volna a népirtást, ha elfogadják Mladics ajánlatát. A szerb katonai vezető július 11-én, a vérengzés előestéjén – talán ő is érezve a rettenetes terv következményeit - Karremans zászlóalj parancsnokon keresztül felajánlotta az ENSZ-nek a lehetőséget, hogy ők szervezzék meg a holland egység körül lévő sok ezer bosnyák kitelepítését. Ám a parancsnok passzivitása, érzéketlensége, határozatlansága miatt ez nem történt meg, pedig ha ezt megteszik, megakadályozhatták volna, hogy a férfiakat elválasszák a nőktől, megmenekülhettek volna a környező erdőkben bujkálók és a holland zászlóalj magához ragadhatta volna a kezdeményezést.
A holland kéksapkások parancsnoka - Karremans tábornok
Az ajánlatról tájékoztatták valamennyi felettes szervet, köztük a hágai védelmi minisztériumot is, ám sajnos a lehetőséget nem használták ki és Mladics július 12-én úgy határozott, hogy ő maga hajtja végre a kitelepítést. Ám ez deportálás volt, ahol a szerbek biztosította autóbuszokon a szétszakított családok nőtagjait és kisgyerekeket, öregeket elszállították és szinte ezzel egyidőben megkezdték a fiúk és férfiak tömeges kivégzését.
Ratko Mladics a holland parancsnokkal
Ebben segítségére volt Momir Nikolics tábornok, aki Hágában beismerte a politikai, vallási, etnikai alapú emberiség elleni bűncselekmények elkövetését. Nikolics részt vett közel tízezer muzulmán férfi, fiatal fiú meggyilkolásában, és a teljes bosnyák lakosság erőszakos deportálásában. Ő volt a felelős a családok szétválasztásáért, az egész vérengzés gyakorlati kivitelezéséért és ő maradéktalanul eleget tett ennek a parancsnak.
A kivégzéseket július 12-től egészen szeptemberig végezték 80-100 fős csoportokban. Mladics katonái hajtóvadászatot indítottak azok ellen a katonák, katonaviselt, vagy erejükben bízók ellen, akik megpróbáltak a környező erdőkben menedéket találni és eljutni a mintegy 40 km-re lévő, bosnyákok által ellenőrzött területre. Fáradhatatlanul kutatták és gyilkolták őket. 1995 szeptemberében és októberében Nikolics és az általa vezetett bratunaci egység feladata volt a muzulmán áldozatok holttesteinek eltüntetése tömegsírokban.
Emlékszem, a városból kifelé vezető út két oldalát lerombolt, kiégett, elhagyott gyártelepek szegélyezték. Így értük el Potocsarit, ahol már készen volt a nemzetközi segítséggel az egykori vérengzések színhelyén, az akkumulátorgyár területén és a kukoricaföld helyén megépült sokhektáros emlékhely és múzeum. A hely méltó az emlékezésre, méltó az áldozatok tragikus sorsához.
Hely az emlékezésre (saját fotó 2002)
A bejáratnál egyszerű fehér márványoszlop, rajta felirat: Srebrenica 1995. július 11. A hatalmas, bekerített területen több helyen kör alakú gránit padokat és szökőkutakat, csendes elmélkedésre alkalmas pihenőket és egy nagy fedett imahelyet alakítottak ki. A már azonosított és eltemetett – akkor még csak több száz – áldozat egyforma zöld fa fejfája és sírhantja néma vádirat.
2002-ig a város környékén 50 tömegsírt tártak fel, több mint 4500 áldozat maradványai a tuzlai, 1600 áldozat maradványai a visokói halottasházban vártak arra évek óta, hogy azonosítani tudják őket. Fájdalmas munka ez, nagyon lassan is megy még most is. A világon még sehol nem próbáltak meg DNS minták alapján azonosítani ilyen nagyszámú exhumált holttestet és emberi maradványokat ilyen rövid idő alatt. A világszínvonalú laboratórium vezetője korábban évekig az FBI DNS adatbázisának létrehozásában vett részt. Az évig mindössze 882 személyt tudtak azonosítani, de méltó temetése még csak egy részüknek volt. Ez az utódok nehéz kötelessége.
Az emlékhelyre érkezésünkkor elállt az eső, a nap is előbújt a felhők mögül, talán azt üzente, hogy hiába ez a sok szörnyűség, talán van remény a megbékélésre. Ahogy lassan körbesétáltunk az emlékkerten egyre csak az járt a fejemben, hogy ki a felelős ezért a tömegmészárlásért? Csak és kizárólag a szerbek? Milosevics és Mladics? Karadzsics és Plavsics? Európa és Amerika, akik majdnem tétlenül figyelték az eseményeket? A holland katonák, akik néhány százan, messze otthonuktól, egy őket nem is érintő háborúban próbálták végrehajtani a lehetetlent? Vagy a szarajevói háborús kormány és személyesen Alija Izetbegovics, akit a boszniai hadsereg volt első embere, Sefer Halilovics nyílt levélben vádolt meg azzal, hogy Srebrenica tragédiája az ő elhibázott politikájának eredménye? Vagy a várost védő bosnyák katonák? Esetleg Naser Orics védelmi parancsnok, akinek Szarajevó utasítására 18 tiszttársával együtt el kellett hagynia a várost a szerb offenzíva előtt, és aki 1999-ben egy interjúban elmondta, hogy birtokában vannak azok a dokumentumok, amik tanúsítják az egyezkedést Pale és Szarajevó között Srebrenicáról? Vagy, ahogyan Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök az egyik kihallgatásán mondta, az ENSZ erők akkori főparancsnoka Philip Morillon és Bernard Janvier tábornokok? Megannyi kérdés kavargott a fejemben...
Lehet, hogy az emlékhely bosnyák kerti munkásának lesz igaza, aki szerint mindenki tudott mindenről, ami Srebrenicában történt. A nemzetközi közösségek, a szerb köztársaságbeli politikusok és a bosnyák vezetők is. Úgy mondta: az igazságra soha nem fog fény derülni, vagy csak olyan sok évtized múlva, amikor a bűnösök már nem lesznek felelősségre vonhatók.
2002-ben még folyt a Srebrenica környékén állomásozó szerb alakulatok parancsnokainak pere, akik ellen a vád népirtásban, emberiség elleni bűncselekményekben való részvétel, a háborús törvények súlyos megszegése. A hágai nemzetközi bíróság addigi legsúlyosabb büntetését is Srebrenicával kapcsolatban hozta: Radoslav Krsztics tábornokot a városban elkövetett népirtásért 46 év börtönbüntetésre ítélték. Akkor mondta ki először a bíróság, hogy a bosznia-hercegovinai kisvárosban népirtás történt.
További írások a témában és itt.
http://balkanimozaik.blog.hu/2015/07/10/szubjektiv_emlekek_srebrenicarol
From Holocaust to Srebrenica Genocide : young people from different ethnics, religious and culturals groups march together to build the peace. Ambassadors of a New Era.
Une seule adresse pour participer au projet :
https://www.derev.com/it/inmarciaperlapace
We are a group of young people willing to participate in the March for Peace on the occasion of the 20th anniversary of Muslims' Genocide in Bosnia-Herzegovina. Beyond Remembrance, we wish to produce a comics book and a manual for use (...)
From Holocaust to Srebrenica Genocide : young people from different ethnics, religious and culturals groups march together to build the peace. Ambassadors of a New Era.
Une seule adresse pour participer au projet :
https://www.derev.com/it/inmarciaperlapace
We are a group of young people willing to participate in the March for Peace on the occasion of the 20th anniversary of Muslims' Genocide in Bosnia-Herzegovina. Beyond Remembrance, we wish to produce a comics book and a manual for use (...)