Biztonságpolitika

Vannak helyzetek, amikor a raktározási igény hirtelen jelentkezik, és nincs hónapokig tartó várakozási lehetőség. Az előre gyártott raktársátor ezekben az esetekben is megoldást nyújt, hiszen a szükséges méret és kivitel kiválasztása után akár néhány hét alatt elkészülhet a teljesen működőképes raktársátor, ami azonnal tehermentesíti a logisztikai folyamatokat.

Miért előnyös az előregyártott szerkezet?

A Raktársátor.info / GEGE raktársátor előregyártott típusaival és az árajánlatkérési űrlap egyszerű kitöltésével már a folyamat elején lerövidíthető a teljes átfutási idő. Az előre elkészített vázszerkezetek ugyanis azt jelentik, hogy a gyártási folyamat legidőigényesebb része már megtörtént. 

A hátralévő lépések, a ponyvagyártás, a szállítás és a telepítés, sokkal rövidebb idő alatt megoldhatók, így a projekt tervezése is kiszámíthatóbbá válik. Ez különösen előnyös lehet szezonális árufelhalmozás, gyorsan növekvő készletek vagy váratlan logisztikai kihívások esetén, hiszen a késlekedés nemcsak költséges, de működési fennakadásokat is okozhat.

Méretválaszték, ami lefedi a legtöbb igényt

A 10×16×4 méteres kisebb telephelyekre szabott változattól kezdve a 10×24×4 méteres, ipari felhasználásra is ideális sátorig többféle méret elérhető. Az előre gyártott konstrukciók moduláris jellegük miatt rugalmasan alkalmazkodnak a rendelkezésre álló területhez és a tárolandó áruk mennyiségéhez, így a későbbi bővítés vagy áthelyezés sem jelent akadályt. Ez a rugalmasság nemcsak a jelenlegi igények kielégítését szolgálja, hanem hosszú távon is értéket teremt a vállalkozás számára.

Rugalmasság és tartósság egyben

Az előregyártott raktársátrak tűzihorganyzott acél váza nagyfokú tartósságot garantál, míg a nehezen éghető ponyva ellenáll az időjárási kihívásoknak. A vázkéz megoldással a felhasználó egyszerre kapja meg a gyors kivitelezés előnyét és a hosszú távú biztonságot.

Kinek ideális választás?

Az ilyen típusú raktársátor ideális azoknak, akiknek sürgősen szükségük van új tárolókapacitásra akár mezőgazdasági eszközök védelméről vagy szezonális termékek elhelyezéséről van szó. Az előregyártott elemeknek köszönhetően a beruházás gyorsan megtérül, és azonnali eredményt hoz, miközben a vállalkozás működése zavartalanul folytatódhat. Ez különösen előnyös lehet olyan ágazatokban, ahol a piaci helyzet gyorsan változik, és az alkalmazkodás fontos.

A gyorsaság azonban nem jelent kompromisszumot, hiszen a megfelelően megválasztott, tartós anyagokból készült sátor hosszú távon kiszolgálja a vállalkozás igényeit. Ha a raktározási feladat sürget, az előregyártott konstrukciók hatékony, költségbarát és biztonságos megoldást jelentenek – mindezt úgy, hogy közben mindez a vállalkozásnak környezeti és gazdasági szempontból is előnyös.

The post Gyors megoldás raktározásra akkor, amikor számít az idő appeared first on Biztonságpiac.

Gondolkodtál már azon, hogy mi teszi igazán élvezetessé a szabadtéri tevékenységeket? Ha jártál már túrázni, biztosan tapasztaltad, hogy mekkora hatással van a lábbeli minősége az élményre. Egy jól megválasztott cipő vagy bakancs alapvető a stabilitás, a kényelem és a lábak védelme szempontjából. Legyen szó egy rövid sétáról a természetben vagy egy hosszabb útról, mindenképpen szükséged van egy megfelelő párra, hogy elkerüld a fájdalmas hólyagokat.

Fontos szempontok a lábbeli kiválasztásakor

A szabadtéri tevékenységek során számos tényezőt figyelembe kell venni, amikor cipőt választasz. Például milyen tevékenységhez keresel lábbelit? Túrázás, hegymászás vagy városi séta? Ezek mind különböző tulajdonságokat igényelnek a cipőktől. Az időjárási és terepviszonyok is meghatározók. Ha nedves területre készülsz, elengedhetetlen egy vízálló túrabakancs. Hűvös időjáráshoz pedig a hőszigetelő tulajdonságú cipők az optimálisak.

Válassz könnyű és légáteresztő cipőt meleg napokra, vagy egy strapabíró, magas szárút nehéz terepre. Olyan talpat keress, ami biztos tapadást nyújt, mint például a Vibram technológiával ellátottak.

Praktikus tanácsok a megfelelő cipőhöz

Nagyon fontos, hogy a cipő tökéletesen illeszkedjen. Érdemes felpróbálni vastagabb zoknival, hogy minden esetben kényelmes legyen. Különösen figyelj arra, hogy elég hely legyen a lábujjaknak a lejtőkön való haladáskor.

A talp anyaga és kialakítása sem elhanyagolható. Különösen nehéz terepen szükséges a csúszásmentes talp, mert ez ad stabilitást. Könnyebb sétákra viszont válassz rugalmasabb talpú cipőt. A megfelelő ápolás is elengedhetetlen: vízlepergető spray-k és ápolószerek segítik fenntartani a cipő vízállóságát és tartósságát.

A zokni és a lábkomfort összefüggése

Talán meglepő, de a zokni minősége is befolyásolja a láb komfortérzetét. A túrazoknik elvezetik az izzadságot, megelőzik a hólyagok kialakulását, és megfelelő párnázottságukkal csökkentik a láb terhelését. Ez különösen hosszabb túrák során lehet hasznos.

A cipők élettartama szintén fontos témakör. Mikor jött el az idő a cserére? Általában a talp kopása vagy az anyag elöregedése jelzi, hogy ideje új modell után nézni. A használat intenzitásától függően két-három évente ajánlatos megvizsgálni a lábbelik állapotát.

Végül érdemes megemlíteni néhány, szabadtéri tevékenységekre szakosodott üzletet, mint a Mountex, akik széles választékkal kedveznek a kirándulók és sportolók igényeinek. Kínálatuk a legjobb márkák legújabb modelljeit tartalmazza, hogy mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb lábbelit. Te milyen cipőt választanál a legközelebbi sétádra?

The post Az ideális cipő kiválasztása szabadtéri tevékenységekhez appeared first on Biztonságpiac.

Ma két újdonsággal és két "sosemtudod" búcsúfélével lettünk gazdagabbak az MH szentistvánnapi légiparádéján.

Gripenek és sávok a Kossuth-téri tisztavatás feletti áthúzáskor. A rárepülés irányszöge saccperkábé 10 fok.

Az idei augusztus 20. jó alkalom volt "sosemtudod" alapon a maradék szovjet gyártmányú helikoptertípusok fotózására. A vizuális benyomás sokadik szempont, de azért nem érdektelen - eszerint nem tűnnek "lelakottnak" ezek a gépek a folytatódó ridegtartás ellenére sem.

Az L-39NG Skyfox első szereplése nyilvános rendezvényen. Nemcsak mi őt, ő is vett minket.

Szintén első auguztus 20-i "bálozó" volt a KC-390, mely nemrég esett át Portugáliában az első teherdobásain.

Ez pedig a második, nyitott rámpás áthúzás nemzeti lobogó felmutatási kísérlete.

Bemutatózik a 75-ös katasztrófavédelmi TTH, háttérben egyik MX-15-ösünk (mint kivetítő-képszolgáltató) és hordozója, az át/dekonfig 19-es MP. Bónusznak egy sirály.

Ilyen élőképet szolgáltatott néhány száz, max. 1-2 kilométerről-re tömörít/kicsomagol/szaggat módban (Médiaklikk, érdemes megnézni...). Jó tudni mindenről, hogy mire való - kapásból mit jelent az, hogy omni adás, omni vétel, pupákok.

Az infracsapdázás pillanatai a parlament sarkától, fotón. Még egy kivetett, éppen begyulladó 118-as is látszik a bal csúszótalp mellett.

Alapfokú oktatógépek tematikus köteléke.

Így nézett ki a gyakorlónapi "helikopteres szembesítés", 3-3 példánnyal az elkövetkező évtizedek két meghatározó forgószárnyas típusából. Meglátjuk - mondta a zen mester.

Végezetül egy esti kép a tüzijátékról, nem a Körúton belüli perspektívából. Néha érdemes eltávolodni, keresni egy jó helyet és visszanézni, hogy egyben is lássuk hova jutottunk. Például a centiméterekről történő, sehova sem vezető, öncélú küldöknézegetés rutinja helyett.

Zord

Tisztelet a hősöknek!

Zord

A dreadnoughtok korai ellenzői előrejelzéseikben megjósolták, hogy az új hajóosztály méretei folyamatosan növekedni fognak, miután az egymással versengő haditengerészetek állandóan egymásra akarnak majd licitálni. Néhányan azt is előre jelezték, hogy a méretek növekedésével párhuzamosan alighanem az ágyúk kalibere is növekedni fog.

A csatahajók standard fegyverzete ekkor már évtizedek óta a 305 mm-es hajóágyú volt, melyekből rendszerint négy darabot szereltek fel a hajókra. A dreadnoughtok és a csatacirkálók kezdetben szintén ezt a kalibert kapták, csak nagyobb számban, mint a korábbi csatahajók. A kaliber növelését az angolok kezdték meg 1912-ben, amikor az ez évben szolgálatba állított Lion osztályú csatacirkálóikat és Orion osztályú csatahajóikat 343 mm-es ágyúkkal szerelték fel. Ez főleg az akkori Első Lord, Jacky Fisher mániájának volt köszönhető, aki kincstári ésszel úgy vélte, a nagyobb kaliber nagyobb lőtávolságot tesz lehetővé, vagyis a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt hajók olyan távolságról vehetik tűz alá az ellenfelet, ahonnan az kisebb kaliberű ágyúival nem tud válaszolni. Az angol tengernagyokban láthatóan fel se merült a gondolat, hogy esetleg az ellenség is növelni fogja az ágyúk kaliberét, ugyanúgy, ahogy néhány évvel korábban arra sem gondoltak, hogy a Dreadnoughtra válaszul majd a többi haditengerészet is dreadnoughtokat kezd el építeni.

A rivális haditengerészetek természetesen ezúttal sem kívántak lemaradni, és az 1909-ben megkezdett angol fejlesztések hírére ők is hozzáfogtak saját, a korábbinál nagyobb kaliberű ágyúik kifejlesztéséhez. Miután az esztelen csatahajó-építési versenyben a versengő felek nem egyszerűen csak utolérni, hanem lekörözni akarták az ellenfelet, a 343 mm-es lövegre ennél is nagyobb kaliber volt a válasz. Az amerikaiak 1910-ben álltak neki saját ágyúik kifejlesztésének, melyet 356 mm-esre terveztek, hogy felülmúlják vele az angolokat. (Akik erre előálltak a 380 mm-es kaliberrel, amit az amerikai 406 mm-es hajóágyú követett, és ha a washingtoni konferencia nem állítja le az őrületet, következtek volna a már tervezőasztalon levő 457 mm-es és 503 mm-es lövegek, és ki tudja, hol ért volna véget az egész.)

[...] Bővebben!

Forró nyári napokon a mediterrán térség és az adriai partvidék csendjét gyakran veri fel a csillagmotorok vagy a légcsavaros gázturbinák jellegzetes hangja. Aztán feltűnik a hang gazdája is, egy robusztus, sárga amfíbia, amint szorgalmasan ingázik egy erdő- vagy bozóttűz helyszíne és a vízfelvétel helye között. Ez a szerkezet nem más, mint a kanadai CL-215-ös vagy továbbfejlesztett változata, a CL-415-ös, amely a helikopterek mellett a légi tűzoltás egyik leghasznosabb eszköze.

A CL-215-ös és 415-ös a középutat képviseli a légi tűzoltás területén. A csúcskategóriát a nagy oltóteljesítményű szárazföldi típusok jelentik, ezek képesek a legtöbb vizet szállítani, de megfelelő futópályával rendelkező repülőtérhez vannak kötve és az utántöltésük hosszú ideig tart. A lista másik végén a különböző teherbírású helikopterek vannak, amelyek általában külső függesztésű tartállyal, például a nálunk is ismert Bambi Buckettel dolgoznak. Előnyük, hogy a tűz közelében lévő helyről meríthetnek, de viszonylag lassúak és különösen a kisebb típusok esetében, korlátozott az általuk felvehető vízmennyiség is. A köztes megoldás az olyan kétéltű repülőgép, amely szárazföldi bázisú, de vízfelületről tud nagy mennyiségű vizet felvenni és azt gyorsan a tűzre dobni. Ez utóbbi kategóriába tartozik a CL-215-ös és az újabb CL-415-ös, amelynek kifejlesztése még a hatvanas években kezdődött. 

[...] Bővebben!

Február közepén az Új-zélandi Királyi Haditengerészet egyik SH-2G(I) Seasprite helikopteréről első ízben indítottak hajó elleni Penguin rakétát. A fegyver kezelésének, függesztésének és indításának begyakorlása azért vált sürgetővé, mert az új-zélandi haditengerészet egy hadihajóval és a fedélzetére települt SH-2-essel a közel-keleti vizeken operáló többnemzeti harccsoporthoz csatlakozott.

Az SH-2-es Seasprite helikoptert a Kaman Aircraft Corporation még az ötvenes évek végén fejlesztette ki. A gépek a US Navynél 1962 és 2001 között álltak szolgálatban, de hadihajókról a kilencvenes évek közepe után már csak ritkán üzemeltek. Az Egyesült Államokon kívül Ausztrália, Egyiptom, Lengyelország, Peru és Új-Zéland is rendszeresítette a típust, használt és új példányokkal erősítve fegyveres erejét. Az új-zélandi helikopterek története még akkor kezdődött, amikor a munkáspárti Helen Clark miniszterelnöksége idején a légierőnél leépítési hullám futott végig. Feloszlattak két A-4 Skyhawk és egy MB339-es századot és törölték az F-16-os beszerzést is, a forgószárnyas közösség azonban négyéves előkészítés után 2001-ben szolgálatba állíthatta az SH-2-es típust. Az öt új helikopter beszerzéséről még az előző kormány idején, 1997-ben döntöttek, hogy a hasonlóan rút kiskacsát, a Westland Wasp helikoptert leváltsák velük. A gépek megérkezéséig négy használt SH-2F-et vettek át az amerikaiaktól, majd ezeket a régebbi példányokat az új SH-2G(NZ) Super Seasprite-ok érkezésekor kivonták az aktív szolgálatból és a továbbiakban alkatrészbázisként használták.

[...] Bővebben!

2025 májusában sor került a Biztonságpolitikai Szakkollégium immár huszonkettő éves történetének első külföldi rendezvényére. A BSZK küldöttsége abban a városban vett részt szakmai kiránduláson, ahová minden út vezet már több ezer éve. Május 16-án érkeztünk meg Olaszország fővárosába, Rómába. A Termini pályaudvarról a B metróval ejtettük útba a Colosseót, majd kimentünk a déli végállomásra, a Laurentinára, innen busszal jutottunk el a Viale dell’Esercito utcából nyíló Cecchignola katonavárosba. A Via Giorgio Pelosi 1 cím alatt található az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) legmagasabb oktatási szerve, a NATO Defence College, amit még 1951. november 19-én Párizsban alapított Dwight D. Eisenhower tábornok, a NATO akkori Legfelsőbb Szövetséges Parancsnoka. Miután a Charles de Gaulle által vezetett Franciaország 1966-ban kilépett a NATO katonai szárnyából, a Defence College átköltözött az Örök Városba, az EUR városnegyedbe. Jelenlegi, az előzőnél kétszer nagyobb épületében 1999 óta működik.

A helyszínen Molnár Ferenc dandártábornok úr, az Academic Operations Division vezetője, és kollégája, Varga Attila ezredes úr állófogadással köszöntöttek minket, ezután rövid prezentációt mutattak be nekünk a Defence College küldetéséről és felépítéséről. Kifejtették nekünk, hogy az intézmény egy oktatási és kutatási központ, ahol többféle módon járulnak hozzá a NATO kohéziójához és hatékony működéséhez. Egyfelől  katonatiszteket és civil szakértőket készítenek fel a Szövetség fontos nemzetközi  beosztásainak ellátására, valamint más kutatóintézetekkel is együttműködnek különféle projektekben.

A különleges betekintésünk után a B és az A jelű metrókkal mentünk az Ottaviano állomás közelébe ebédelni, ahonnan csak néhány sarokra található az egyik enklávé Olaszország területén belül, a Vatikán. Mindössze néhány nappal a sikeres pápaválasztás után néztünk körbe a Szent Péter téren. A Castel Sant’Angelo megtekintése után a braccianói szállásunkra vonatoztunk a San Pietro vasútállomásról.

Másnap reggeli után a Valle Aurelia állomáson szálltunk le a vonatról, majd a Tevere másik oldalán a metróról. A fennmaradó időben útba ejtettük a Piazza del Popolót, a Spanyol Lépcsőt, a Trevi kutat. Megnéztük a Pantheont, a Piazza Navonát, az Altare della Patriát, és a Foro Romanót, majd a Colosseónál ismét a B metróra szálltunk, vissza a repülőtér felé.

A Beszámoló a római tanulmányutunkról bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A blogon több mint két évvel ezelőtt lett bevezetve a támogatói rendszer, mellyel az olvasók önkéntes alapon különböző összegekkel támogathatták a blogot, kisebb adományok rendszeres vagy alkalmankénti utalásával. Ismét hangsúlyoznám, az ötlet nem tőlem származott, maguk az olvasók javasolták azt, amikor célozgatni kezdtem rá, hogy kezdek belefáradni a rendszeres írásba, és valószínűleg már nem sokáig fogom ezt csinálni. Vagyis aki fizetett, tényleg önkéntes alapon tette, hogy ezzel is ösztönözzön a további munkára, és így meghosszabbítsák a blog életét. Ez máig jóleső érzéssel tölt el, jó pár embernek ugyanis ezek szerint tényleg jelentett valamit az, amit az évek során itt, és az előző weblapomon összehoztam.

Az olvasók támogatásaiból nem is kis összeg került a konyhára, összesen több mint 600 ezer forint folyt be, ami szerintem ebben a műfajban nagyon szép összeg, még akkor is, ha ennek több mint harmada az első hónapok nagy felbuzdulása idején érkezett, és a lelkesedés később láthatóan erősen visszaesett. (Rendszeres havi támogatást jelenleg 13 olvasó utal.) Igyekeztem is megdolgozni a pénzemért, és a támogatások végül legalább két évvel meghosszabbították a blog életét, azt ugyanis eredetileg már tavaly be akartam fejezni. Viszont előbb-utóbb azért így is eljön az idő, amikor az ember azt érzi, most már tényleg ideje tovább lépni, és valami mással foglalkozni. Lassan 20 éve írom a netre a tengeri, főleg haditengerészeti témájú cikkeket, és egyre inkább úgy érzem, most már inkább csinálja valaki más. Jelenlegi terveim szerint jövőre, a huszadik évfordulón most már tényleg lezárom a blogot, és befejezem ezirányú tevékenységemet.

Méltánytalannak érezném, ha az utolsó napig elfogadnám a támogatásokat, és akkor mondanám azt, hogy kösz a pénzt, viszlát! Az utolsó év legyen mindenki számára ingyenes, már csak azért is, mert főleg ismétléseket teszek már csak fel, a korábbi lapomon megjelent olyan írásokat, melyek szerintem jól sikerültek, de érzésem szerint akkor nem kaptak kellő visszhangot. (Ilyen a jelenleg futó sorozat is.) Nagyobb terjedelmű új anyagot már csak egyet tervezek elkészíteni.

A technikai részletekkel nem vagyok egészen tisztában, de feltételezem, a Barion számla megszüntetésével az oda való átutalások is automatikusan megszűnnek, ezzel tehát remélhetőleg nem lesz további teendő. Ismét szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, és remélem, utólag sem érzik úgy, hogy az kidobott pénz volt.

A Tennessee osztály története hivatalosan 1915 március harmadikán kezdődött, amikor a Kongresszus két új, első osztályú csatahajót rendelt meg a haditengerészet részére. A tervezés, illetve az új hajók paraméterein és költségein való vitatkozás persze már korábban elkezdődött. A flotta ezúttal is 406 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajót akart, a minisztérium pedig ezúttal is tartotta magát ahhoz, hogy amíg az új lövegek fejlesztése nem fejeződik be, és amíg azok nincsenek rendesen kipróbálva, nem kockáztatja meg beépítésüket a csatahajókra. A két új csatahajó így végül ismét csak a Nevadával kezdődött sorozat folytatása lett, lényegében a New Mexico osztály ismétlése, kisebb-nagyobb változtatásokkal.

A pénzügyminisztérium az év végén utalta át az új hajók megépítésére szánt összeg első részleteit, ezt követően kötötték meg a szerződéseket a hajógyárakkal és a bedolgozó üzemekkel, s ezután kezdődhettek meg az előkészítő munkálatok. Miután nem teljesen új konstrukcióról volt szó, a tervezés gyorsan haladt, és a hajógyárak következő év áprilisára megkapták a csatahajók tervdokumentációját. A háborús helyzet miatt a két hajó építése némi késedelemmel végül csak 1917 tavaszán kezdődött, és már csak a háború után állították őket szolgálatba.

[...] Bővebben!

Negyedik éve, tavalyi típusváltozat-váltása óta viszont először vesz részt magyarországi éleslövészeten az avianói 56. harci kutató-mentő század. Figyelem! Főszerepben immár a HH-60G Pave Low helyett az új HH-60W Jolly "dobozorrú" Green II helikopterek.

Érkezik napi feladataik végrehajtására a Jolly géppár a körös-hegyi helipadra.

Málházzák a .5-ös lőszert a GAU-21-es géppuskákhoz.

Lőkörök a lőtéren.

Indulás egy újabb feladatra.

Vissza Pápára.

Zord 

A sorozat harmadik, záró részében folytatjuk a beszélgetést Peter Hunttal, előtte azonban ejtsünk néhány szót magáról az A-6-os típusról.

A Grumman A-6 Intruder a hidegháború szülötte volt. Azért készült, hogy áthatoljon a Szovjetunió és szövetségesei által felállított, radarokból, vadászgépekből, rakétákból, és csöves fegyverekből álló integrált légvédelmi rendszeren és bombáit a célpontra juttassa. Fegyverterhelését tekintve, hidat képezett a vadászbombázók és a nehézbombázók között, alkalmas volt hagyományos és nukleáris csapásmérésre, aknatelepítésre, közvetlen légi támogatásra és precíziós bombák alkalmazására. A gép egyik lelke a térképező radar és az inerciális navigációs rendszer kombinációja volt, a másik a pilótából és bombázótiszt-navigátorból álló kétfős személyzet. Egymás melletti elhelyezésük és ennek kommunikációs előnyei - látták egymás kézmozdulatait és testbeszédét is – a haditengerészeten belül a leghatékonyabb párossá tették az A-6-os személyzeteket. Miután a hagyományosan nagy magasságban operáló bombázók dolgát a légvédelmi rakéták igencsak megnehezítették, az Intruderek személyzetét arra képezték ki, hogy a célt nagy sebességgel, kis magasságon, éjjel-nappal, bármilyen időjárási körülmények között megközelítsék és elpusztítsák. A rakéták jelentette veszély kis magasságon sem szűnt meg teljesen, ráadásul a gépek a csöves légvédelem fegyverei elé kerültek. Védelmüket zavarótöltetek kivetése és az agresszív manőverezés jelentette, miközben az ellenség abban bízott, hogy a személyzet figyelmét annyira leköti a lelövés elkerülése, hogy a földnek ütköznek. Azt, hogy a hajózók ezt elkerüljék és készségszintre fejlesszék a kismagasságú repülést, a nyugati parti századok a Washington államból Oregonba átnyúló Cascade-hegységben gyakoroltak. A Whidbey Island tengerészeti légibázisról felszálló A-6-os kirepült a tenger fölé, hogy a repülőgép-hordozóról való indulást szimulálja, majd a partvonalat 800 km/h-s sebességgel keresztezve berepült a hegyek közé, és a völgyekben manőverezve mintegy negyvenöt perces repülés után közelítette meg az oregoni lőtéren lévő célpontját. A kismagasságú repülésnek és a nagy túlterheléssel járó agresszív manőverezésnek megvolt az ára. Az idő előrehaladtával, egyes gépek szárnyában repedések keletkeztek, de ezek csak akkor derültek ki, amikor a szárny leszakadt, a gép lezuhant és a személyzet életét vesztette. Mivel az Intrudernek fegyverterhelés és hatótáv szempontjából a nyolcvanas években nem volt váltótípusa, a végleges megoldásig a haditengerészet civil alvállalkozó bevonásával új, kompozit szárnyak felszerelése mellett döntött. Arról is döntés született, hogy a gépeken képességnövelő korszerűsítést hajtanak végre. Ez volt a SWIP (Systems Weapons Improvement Program), amellyel a gép immár földi és tengeri célok illetve lokátor elleni rakétákat is indíthatott. A SWIP-gépek egy része megkapta a kompozit szárnyakat, a többin maradtak a fémépítésűek.

[...] Bővebben!

Hét évvel az első Airbus Helicopters szerződés aláírását követően teljessé vált az MH többfunkciós, felfegyverezhető helikopterflottája, a leszállítási fázis a 84-es és 85-ös oldalszámú H225M SOF helikopterek múlt heti átrepülésével zárult le. A helikopter-képességfejlesztés leglátványosabb elemei, a repülőeszközök ezzel mind egy szálig Magyarországon vannak*, most pedig folytatódhat a működtetés-fenntartás és a többi képességösszetevő komplettírozásának körültekintő, aprólékos, igazából soha vége nem érő napi munkája... 

A műszakiak áldozatos munkájának hála impresszív sort fotózhattunk meg a Delta gurulón.

A két utolsó gép július 10-i útvonala az ADS-B exchange oldal jóvoltából. 

Pillantás a H225M (csörlőzés)...

...és a H145M (gyorsköteles lecsúszás) képességízelítőiből.

Zord

*A 06-os oldalszámú H145M 2023-ban háromfős személyzettel katasztrófát szenvedett Horvátországban.

Az amerikai légierő 56. harci kutató-mentő századának zsírúj HH-60W Jolly Green II-i Avianóból és a Leonardo cég AW109 Trekker-M helikoptere Cascina della Costából lényegében egyszerre vendégeskedik nálunk, Pápán és a körös-hegyi lőtéren.  

Zord

Sorozatom első részében egy A-6 Intruder bombázó balesetéről és elvesztésének körülményeiről írtam. A második részben következzen az ember, aki elhatározta, hogy megkeresi a tengerfenékre süllyedt gépet. A volt haditengerészeti és közforgalmi pilótát korábban is foglalkoztatta a gondolat, hogy megtalálja az Intrudert, de a végső lökést az adta számára, hogy élete nem várt fordulatot vett.  

Peter Hunt nevével bő tíz éve találkoztam először, amikor elolvastam Angles of Attack – An A-6 Intruder pilot’s war (Állásszögek – Egy A-6 Intruder pilóta háborúja) címmel írt öbölháborús memoárját. Hunt 1962-ben született New Yorkban. Gyerekként hat évet töltött Görögországban a szüleivel és ott kezdett búvárkodni 1978-ban. 1985-ben diplomázott történészként és azonnal csatlakozott a haditengerészethez. Miután az A-6 Intruder típusra képezték ki, pilótaként a USS Ranger és a USS Kitty Hawk repülőgép-hordozók fedélzetén három bevetésen vett részt a Perzsa-öbölben, az Indiai- és a Csendes-óceánon, illetve oktatópilótaként a nyugati parti A-6-os átképzőszázadnál is szolgált. Hunt tíz évig repült a haditengerészetnél, majd sok pályatársához hasonlóan a légiközlekedésben keresett és talált munkát. A következő éveket a United Airlines pilótájaként töltötte és szenvedélyes búvárként a magasság mellett otthonosan mozgott a mélységben is. Minden rendben ment egészen 2005-ig, amikor 43 évesen azzal szembesült, hogy szervezetét Parkinson-kór támadta meg. Hunt a kritikus infrastruktúrák stratégiai tervezése területen szerzett mesterfokozatot, és öbölháborús könyve után további négyet írt. Két felnőtt gyermeke van, feleségével egykori bázisához közel, Whidbey Islanden él.

[...] Bővebben!

Bár az ötlet már korábban is többször felmerült, az US Navy vezetése mégis csak 1910-ben határozta el, hogy a további csatahajó-építéseket egy előre meghatározott követelményrendszer szerint fogják folytatni, mellyel egységesítik az új hajók paramétereit, és szabványosítják azok főbb elemeit. Ez lehetővé tette volna, hogy a haditengerészet olyan csatahajóflottát állítson fel, melynek egységei védettségben, tűzerőben, sebességben és manőverező képességben többé-kevésbé azonos paraméterekkel rendelkeznek, következésképpen egységes, kompakt ütőerőként kezelhetőek.

Az ötlet nem volt olyan kézenfekvő, mint amilyennek tűnik. A korabeli gyakorlat ennek éppen az ellenkezője volt, vagyis a csatahajó-kötelékeket nem az azonos osztályú egységekből állították fel, hanem több osztályból válogatták össze a hajókat, tehát az így felállított kötelékek eléggé vegyes-felvágott jellegűek voltak. 1916-ban például az angol First Battle Squadron nyolc csatahajója hat különböző hajóosztály tagjaiból állt össze, és a nem sokkal a Dreadnought után épült St.Vincent osztály éppúgy képviselve volt benne, mint a vadonatúj, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt szuper-dreadnoughtok. Hasonló sokféleség jellemezte a német Geschwader-eket is, melyeknek elég sok gondot is okozott, hogy a régebbi építésű dreadnoughtok állandóan lelassították a köteléket.

Épp az ilyesmit akarták az amerikaiak elkerülni azzal, hogy azonos képességű hajókból állítják fel csatahajó-kötelékeiket. Ehhez viszont először meg kellett határozni, pontosan milyen szabványok is azok, melyek szerint az új egységeknek épülniük kell, és mik azok a követelmények, melyeket támasztanak irántuk.

[...] Bővebben!

Zord

1989. november 6-án az amerikai haditengerészet A-6 Intruder géppárja gyakorló bombázásra szállt fel a Whidbey Island tengerészeti légibázisról. Röviddel az indulás után az egyik gépen műszaki meghibásodás lépett fel. A kétfős személyzet ezután újabb problémákkal szembesült, és végül katapultálásra kényszerült.

Ha az amerikai haditengerészet Whidbey Island légibázisa után kutatunk a térképen, az ország északnyugati szegletében, a Washington állambeli Seattle közelében kell keresgélnünk. A légibázis nagyjából 150 kilométerre van a Csendes-óceántól, annak az öblökből, szorosokból és szigetekből álló víziút-rendszernek a partján, amelyet nemcsak a szabadidős hajósok, hanem a kanadai Vancouver kikötőjébe tartó vagy onnan a nyílt óceán felé igyekvő kereskedelmi hajók is használnak. Whidbey Island három évtizeden át a Csendes-óceáni flotta A-6-os századainak otthona volt, de az Intruderek mellett itt települt a haditengerészet összes EA-6B Prowler elektronikai hadviselési gépe és napjainkban innen repülnek a Prowlereket váltó EA-18G Growlerek is. Ha a századok éppen nem egy repülőgép-hordozóval járták a tengereket, vagy az ország más pontjain repültek, a bázis szűkebb és tágabb környéke is bőven kínált lehetőséget a gyakorlásra.

[...] Bővebben!

Zord

Bár a Roosevelt névről ma többnyire mindenkinek az oldalági rokon, Franklin Delano Roosevelt jut eszébe, de azért Theodore Roosevelt sem véletlenül került fel a Mount Rushmore oldalára. A robusztus, életerős Roosevelt általános habitusa sok szempontból erősen emlékeztet Churchillére, eltekintve attól, hogy sokkal műveltebb és intelligensebb volt, s emberi kvalitásait tekintve is felülmúlta a cinikus, és teljesen gátlástalan Brit Oroszlánt. Egyik életrajzában így jellemzik: „Roosevelt képmutató volt, de nem csaló. Ez a tehetséges, intelligens, olvasott és tiszta beszédű férfiú olyan tekintélyt és befolyást adott az elnöki hivatalnak, mely azt korábban sosem jellemezte.”

A Harvardon végzett Roosevelt már korán kapcsolatba került a haditengerészettel, történészi körökben máig nagyra tartott diplomamunkáját – „The naval war of 1812” – ugyanis az US Navy 1812-es háborúban való részvételéről írta, 1897-ben pedig a tengerészeti államtitkár helyettesének nevezték ki. (Az US Navy szervezeti felépítése más, mint a tradicionális európai haditengerészeteké, nincs például sem Admiralitás, sem Tengerészeti Miniszter. Helyette vannak olyan szervezetek, mint például a Department of the Navy, General Board of the United States Navy, illetve tengerészeti miniszter helyett tengerészeti államtitkár, United States Secretary of the Navy.) A spanyol háború idején Roosevelt lemondott állásáról, és önkéntesként, egy szabadcsapatot vezetve vett részt a kubai harcokban. (Mint Churchill nagyjából ugyanekkor a búr háborúban.) Felterjesztették a Becsületéremre is – Medal of Honor –, amit akkor ugyan nem kapott meg, ám jóval később, 2001-ben, poszthumusz odaítélték neki, így ő az Egyesült Államok egyetlen elnöke, aki birtokosa a legmagasabb katonai kitüntetésnek. (Idősebb fia, a normandiai partraszállásnál szívrohamban elhunyt Theodore, később szintén poszthumusz Becsületérmet kapott.) A propaganda által nemzeti hőssé emelt Roosevelt ezután a választásokat fölényesen megnyerve New York állam kormányzója lett, majd 1901-ben William McKinley elnök helyetteseként, vagyis alelnökként került be a Fehér Házba. McKinley-t néhány hónappal később meggyilkolták, így 1901 szeptemberében alelnöke, az ekkor mindössze 42 éves Theodore Roosevelt került az elnöki székbe, aki az 1904-es választásokat megnyerve 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget.

[...] Bővebben!