Biztonságpolitika.hu

Mindennapjaink szerves része lett a 2022 február 24-én orosz invázióval induló fegyveres konfliktus, amelyet orosz terminológia szerint különleges műveletként tartanak számon. A hírportálokon napi szinten olvashatunk a legújabb fejleményekről, illetve megjelentek a konfliktus hosszútávú hatásairól készült elemzések, melyek főként a gazdaság vonatkozásában próbálják előre jelezni a várható következményeket. Kevésbé hangsúlyos a környezeti biztonságra gyakorolt hatásainak vizsgálata. Érdemes lehet azonban áttekinteni, ugyanis egy ilyen horderejű háborús helyzet nem kíméli sem az épített, sem a természeti környezetet. A háború során alkalmazott haditechnikai eszközök üzemeltetése önmagában is jelentős üvegházhatásúgáz kibocsátással jár, ami növeli a globális felmelegedés mértékét, de a hosszútávú hatások vizsgálata során további közvetett és közvetlen hatásokkal szembesülünk a globálistól egészen a helyi, humánbiztonsági szintig.

A globális biztonsági kihívások közül az éghajlatváltozás hatásainak mérséklése az egyik legkiemelkedőbb probléma. António Guterres ENSZ főtitkár az éghajlatváltozás súlyosságának szószólója, ugyanis ez lehet az utolsó évtized, amikor az emberiség még cselekedhet a klímaváltozás irreverzibilis folyamatai ellen, mérsékelheti hatásait és megelőzheti a klímakatasztrófát. Az emberiség közös felelőssége és kötelessége tenni a fenntarthatóbb jövőért és helyreállítani azokat a drasztikus folyamatokat, amik a bolygón keletkeztek a szén-dioxid kibocsátás következtében. 2020-ban már 0,9°C-al emelkedett a földfelszín hőmérséklete a huszadik századhoz képest, míg az első ipari forradalomtól ez a növekedés 1,19°C. A tengerek hőmérséklet-emelkedése ennél is drasztikusabb, Új-Zéland partjainál szivacsfehéredést tapasztaltak a tengerbiológusok. Ez eddig elképzelhetetlennek tűnt, ugyanis a szivacsfélék jóval ellenállóbbak a koralloknál, és ez idáig nem történt olyan drasztikus változás, amely ilyen jelentős változást idézett volna elő. A parti vizeknél 2,6 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés tapasztalható. Az éghajlatváltozás legtöbbet említett következményei a szélsőséges időjárás, az extrém hőmérsékletváltozás, a csapadékeloszlás változása, illetve a hirtelen árvizek, szárazságok. Minden időjárási anomália újabb és újabb kockázatokat és fenyegetéseket hoz a felszínre, amely befolyásolja az emberiség biztonságérzetét és valós biztonságát. Globális méretű biztonsági kihívást jelent a szélsőséges időjárás miatt kialakuló élelmiszerhiány, a felboruló csapadékeloszlási tendencia, amely következménye a szárazság, vízhiány.

Milyen kapcsolat is van az orosz-ukrán konfliktus és az éghajlatváltozás között? John Kerry, az Amerikai Egyesült Államok elnökének klímavédelmi különmegbízottja rávilágított a közvetlen kapcsolatra. A fosszilis energiahordozó-függőség miatt sodródott az emberiség az éghajlatváltozás csapdájába. A mostani háború esélyt adott, hogy megszűnjön a kőolaj- és földgázfüggőség, valamint közös álláspont alakulhasson ki az új energiaforrásokra történő átállásról. A valóságban azonban nem történt pozitív változás, éppen ezért a megbízott felhívta a figyelmet arra, hogy az elhúzódó orosz-ukrán konfliktus végzetes csapást mérhet a klímakatasztrófa elleni erőfeszítéseknek. A glasgow-i Cop26-on, azaz az Egyesült Nemzetek Szervezetének 26. éghajlat-változási konferenciáján elért megállapodás, miszerint 1,5 C alatt kell tartani a globális felmelegedés mértékét, akadályokba ütközik. A károsanyag-kibocsátást kellene csökkenteni, de az energiaválsággal küzdő országok erre nem képesek. A tudósok szerint az 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés határán vagyunk, így bármi, ami késlelteti a klímaválság megoldását csak akadály. Az oroszok elleni szankciók, amelyek a fosszilis energiahordozók importjára irányulnak, olyan lépésekre kényszerítik az államokat, amik növelhetik a károsanyag-kibocsátást. A zöld energiára történő átállás technológiai és anyagi forrásai nem minden állam számára elérhetők, a hiányos infrastruktúra kiépítése még évekig eltarthat. Az átmeneti időszakban a jóval szennyezőbb szén élheti reneszánszát. Az Amerikai Egyesült Államokban a zöldátmenetet erre hivatkozva késleltetnék, ugyanis az európai példa azt mutatja, hogy egy sürgetett átállás jóval károsabb, mint ha fokozatosan történne meg a technológiai váltás. Az Amerikai Egyesült Államok a szövetségesek igényeinek megfelelően növelni fogja a földgáz kitermelését, hiába ellentétes a klímacélokkal, ezzel támogatná partnereit az orosz fosszilis energiahordozókról történő függetlenedésben. Ez egy rövidtávú megoldás, amíg meg nem történik a teljes zöld energiára való áttérés. John Kerry azt is kiemelte, az amerikai LNG kitermelése jóval kevesebb károsanyag-kibocsátással jár, mint az oroszországi, ugyanis hatékonyabb módszerrel történik a fejtés. Ugyan a cseppfolyósított földgáz ökológiai lábnyomáról, a drága és veszélyes szállítási módjáról és annak környezetre gyakorolt hatásairól nem ejtett szót a klímavédelmi különmegbízott, így is látható, hogy mekkora jelentősége van, hogy ne történjen késlekedés, és ne történjen visszalépés a klímacélok megvalósításában. Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, Intergovernmental Panel on Climate Change) kutatásai szerint a klímacélok megvalósítása nem a megfelelő ütemben történik, így is lemaradás érzékelhető. Helyi szinten a háztartások a növekvő energiaárak miatt a károsabb, nem támogatott energiaforrások használatára kényszerülnek, továbbá megnőtt az energiaforrásokra irányuló lopások és csalások száma.

Az orosz-ukrán háború következtében közvetett hatások is jelentkeznek, amik kihatással vannak az éghajlatváltozásra. A nemzetközi közösség igyekszik az Orosz Föderációval minden együttműködést megszüntetni, az invázió elítélésének szimbólumaként. Ez figyelhető meg az Északi-sarkvidéken zajló éghajlatváltozás mechanizmusának kutatására irányuló vizsgálatok esetén is. A nyugati kutatóintézetek megszakították az orosz kollégákkal folytatott projekteket. Az éghajlatváltozás hatásainak vizsgálatához a teljes sarkvidék tanulmányozása szükséges. Az orosz partvidék és felségvizek a régió nagy részét adják, ezért nem elhanyagolhatók az onnan szolgáltatott mérési adatok. A sarkvidéki rendszer változása az egész Föld klímájára hatással van, főként az albedó visszacsatolási folyamat révén. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország kutatóinak több évtizedes tapasztalata van a permafroszt, vagyis a sarkvidék területeit lefedő fagyott talaj vizsgálatában, sikeres együttműködés zajlott ezidáig. Az éghajlatváltozás következtében olvadó jégmezőkből metán és más üvegházhatású gázok szabadulnak fel, amik növelik a globális felmelegedés mértékét, ezért elengedhetetlen az „örökfagy” változásainak megfigyelése. Vlagyimir Romanovszkij neves geofizikus, aki tanulmányait Oroszországban kezdte, elárulta, hogy az éghajlatváltozás hatásai révén változó permafroszt vizsgálatnál elengedhetetlen, hogy mindenhol megvizsgálják, ahol létezik. Az orosz megfigyelési területek, adatok és kollégák szakértelmének kiesése a kutatásokból hátráltatja az éghajlatváltozással kapcsolatos hiteles adatok megszerzését, a tudományos életet, valamint a klímaváltozás mértékének reális megismerését.

Az elhúzódó háború további éghajlatváltozásra gyakorolt hatásáról és az államok által adott válaszreakciókról várhatóan szó esik az egyiptomi rendezésű Cop27 konferencián, amely hat hónap múlva esedékes. Addig is érdemes figyelemmel kísérni az Európai Unió külügyminisztereinek havi értekezleteit, ugyanis a hatodik szankciós csomagról tárgyalnak, amely az orosz olajembargó ügyét is magában foglalja, ezen döntés megszületése is határozottabb utat jelöl ki arról, hogy milyen energiaellátási változások következhetnek, illetve, hogy ez hosszabb távon milyen hatásokkal bír az éghajlatváltozásra.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az orosz-ukrán háború hatásai az éghajlatváltozásra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés: Oroszország több, mint kettő és fél évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje, a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Éppen ebből kifolyólag a nemzetközi közösség az Oroszországi Föderáció minden jellegű tevékenységét fokozott figyelemmel kíséri, amely alól nem jelentenek kivételt az általa használt haditechnikák és stratégiai jelentőségük sem.

A téma jelentőségét abban látom, hogy Oroszország köztudott célja nagyhatalmi pozíciójának, birodalmi kiterjedésének visszaszerzése, valamint egy a nyugati hatalmak és önmaga közötti pufferzóna-övezet kialakítása, amely törekvésnek számos állam esett már áldozatául. Különösen érdekesnek tartom körül járni a kérdést, hogy az orosz offenzív külpolitikát jelenleg elszenvedő Ukrajna területén belül, a Kígyó-sziget vajon mekkora jelentőséggel bír az említett pufferzóna-övezet kialakításának és annak légtérvédelmének tekintetében.

Ezen gondolatmenet alapján jelen dolgozat célkitűzése, hogy bemutassa az orosz Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert és telepítési területeinek geostratégiai megalapozottságát. A leírtak elméleti megalapozásaként nagyívű áttekintést nyújtok az orosz lég- és rakétavédelem 21. századi állapotáról. Ezt követően a második gondolati egység fókuszában röviden az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer átfogó bemutatása áll. Végül pedig az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva megvizsgálom és következtést vonok le arra nézve, hogy geopolitikai és geostratégiai szempontból várható -e a Kígyó-sziget területére az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítése, avagy sem.

A modern orosz lég-, és rakétavédelemről röviden

A hidegháború évei során a Szovjetunió jelentős összegeket fektetett be légvédelmi rendszereinek -úgynevezett hozzáférést akadályozó (Anti-Access/Area Denial – A2/AD) – kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába. A hidegháború időszakát az A2/AD gondolkodásmód fémjelezte: a második világháborút követő negyven évet a légvédelmi rakéták és az elektronikai hadviselés felértékelődése jellemezte. A bipoláris világrend kulcsproblémája, a nukleáris összecsapás a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között végül nem következett be, azonban az ezt követő „proxy” háborúk időszakában a felek élesben is kipróbálták kifejlesztett rendszereiket.

Az A2/AD alkalmazása az arab-izraeli háborúk során nyilvánult meg leginkább, ahol a szovjet légvédelmi rakétarendszerek álltak szemben a nyugati repülőgépekkel. Ekkoriban a mérleg nyelve az újabb és újabb módszerek, eljárások és az ellenük hozott intézkedések közötti hatékonyság határmezsgyéjén ingadozott és ennek következtében a fegyverrendszerek gyorsan fejlődtek. A fenyegetések -rosszul felmért- csökkenése, a költségvetési megszorítások és a proxyháborúkban, műveletekben szerzett tapasztalatok ahhoz vezetettek, hogy jelenleg komoly lemaradást halmoztak fel az A2/AD hadviselésben a nyugati hatalmak. Mindeközben a Kínai Népköztársaságban és Oroszországban jelentős összegeket fektettek be és fejlesztették az A2/AD-hez kapcsolódó rendszereket, sőt a kifejlesztett új eszközök jelentős részét exportra is gyártják. Ennek eredményeként Oroszország jelenleg a világ legfejlettebb lég- és rakétavédelmi rendszereivel rendelkezik. Mindezt jól igazolja, hogy világszinten több tucat nemzet vásárolta meg, használja és kezdte meg az orosz gyártmányú Sz-300, Sz-400 és Sz-500-as légvédelmi fegyverrendszerek hazai gyártását. Példának okáért India és Fehéroroszország pedig nagy hatótávolságú S-400 föld-levegő rakétavédelmi rendszerre tett szert, Kína leelőlegezte azt, míg Szerbia az amerikai szankcióspolitikától tartva mondta vissza megrendeléseit.

A jelenlegi orosz légvédelmi doktrína egy háromszintű megközelítést fogalmaz meg. Ez a rétegzett rendszer lehetővé teszi az orosz légvédelmi erők számára, hogy hozzáférés-ellenes területmegtagadási (A2AD) zónákat hozzanak létre, amelyekbe nehéz behatolni. Ezeknek a védelmi hálózatoknak a legmagasabb szintjét az olyan nagy hatótávolságú védelmirendszerek képezik, mint a jelen elemzés témáját képező S-400-as, amely potenciálisan egy nagyjából 800 km átmérőjű légvédelmi „buborékot” biztosít. Mindezt általában a második szint egészíti ki, amely magában foglalja a közepes hatótávolságú rendszereket, például a 9K37 Buk. Ez utóbbi, a Szovjetunió és utódállama, az Oroszági Föderáció által kifejlesztett önjáró, közepes hatótávolságú föld-levegő rakétarendszerek családja, amelyeket cirkáló rakéták, intelligens bombák, rögzített és forgószárnyú rakéták elleni küzdelemre terveztek. Ennek a közepes hatótávolságú „rétegnek” az a célja, hogy növelje a radar lefedettségét a légvédelmi zónán belül, és növelje a nagyobb hatótávolságú elfogó rakéták korlátozottabb képességeit. A harmadik szint olyan mobil rövid hatótávolságú rendszereket használ, mint a 9K33 Osa és az S-125 Neva, hogy fokozott védelmet nyújtson kulcsfontosságú területeken, mint a katonai bázisok. Továbbá mind az első, mind pedig a második szintet előszeretettel erősítik meg -például cirkálórakéták elleni védelem érdekében- olyan pontvédelmi rendszerekkel, mint a Tor vagy a Pantsyr-S1.1.

A 2010-es évek során a digitális processzorok és áramkörök, valamint a fejlett érzékelők megjelenése nagymértékben átalakította az elektromágneses tér felhasználását a célfelderítés és célmegsemmisítés eddigi hagyományos rendszerében. A növekvő hatótávolság és pontosság, valamint a rakéták megnövelt sebessége még eredményesebbé tette az A2/AD-t, mint a korábbiakban. Így az olyan légvédelmi rakétarendszerek, mint S–400-as jelen helyzetben -amikor már újabb fejlesztések is hadrendbeállításra kerültek- is jelentős veszélyt jelentenek a sebességük, manőverező képességük és nagy hatótávolságuk végett. A leírtak, így az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentőségét alátámasztandó, a soron következő alfejezetben fontosnak tartom a rendszer rövid bemutatását és az orosz légvédelmi koncepcióban geostratégiai szempontok szerinti elhelyezésének jelentőségének részletezését.

Az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentősége az Oroszországi Föderációban

Az SZ–400 Triumf, korábbi nevén SZ–300PMU–3 -NATO-kódja szerint SA–21 Growler- légvédelmi rakétarendszert az 1990-es években az orosz Almaz Központi Tervező Iroda fejlesztette ki. A 2007 óta az Orosz Fegyveres Erőknél rendszeresített haditechnikai eszköz az SZ-300P és SZ-200 légvédelmi rendszereket váltotta fel.
Az eredményesen továbbfejlesztett verzióból Oroszország húsz légvédelmi rakétaosztályt állított fel 2016-ig, majd további ötvenhatot 2020-ig a nemzeti légtér védelmére a Moszkvai régióban, a balti kalinyingrádi exklávéban, a déli és a nyugati katonai körzetekben.
A soron következő alfejezetekben bemutatom az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer főbb jellemzőit, illetve ennek alapján elhelyezkedését és jelentőségét az orosz légvédelem garantálásának viszonyrendszerében.

• Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer bemutatása

Az SZ-400 Triumph légvédelmi rakétaendszer egy roppant komplex eszközkészletet magába foglaló haditechnika: többfunkciós radart, autonóm felderítő és célzási rendszereket, légvédelmi rakétarendszereket, indítóállásokat – SP85TE2 rakétaindítók a BAZ-64022 6×6-os vontatójárművön vagy a MAZ-79100 sorozatú szállító-emelő-indító (TEL) járművön- és parancsnoki és irányító központot integrál.

Annak érdekében, hogy többszintű védelmet hozzon létre, a fegyverrendszer -az SZ-300PMU rendszer rakétái mellett- négy új rakétatípust használ, teljeskörűen lefedi a légvédelmi spektrumot: a „rendkívül nagy hatótávolságú” 40N6 (400 km), „nagy hatótávolságú” 48N6DM (250 km), „közepes hatóválságú” 9M96E2 (120 km), illetve a „rövid hatóválságú” 9M96E (40 km) rakéták segítségével.
Az 40N6 rakétája 400 km-es hatótávolsággal rendelkezik, és aktív radaros célmegjelölést használ a nagy távolságban lévő légi célok elfogására, mind például az AWACS, J-STARS, EA-6B támogató zavarók és más nagy értékű célpontok ellen. A rendszerhez elsőként bevezetett rakéta a 48N6DM (48N6E3) volt. Ez a 48N6M továbbfejlesztett változata, amely nagy teljesítményű meghajtórendszerrel rendelkezik. A rakéta 250 km-es hatótávolságon belül képes légi célpontok megsemmisítésére. Végül a rendszer képes 9M96E2 közepes hatótávolságú föld-levegő, illetve 9M96E rövid hatótávolságú rakéták indítására is. A közvetlen becsapódásra tervezett rakéták nagy találati valószínűséggel képesek gyorsan mozgó célpontokat, például vadászgépeket találni a maximális 120 km-es hatótávolságon belül.

A rendszer minden típusú légi célpontot -egyidejűleg 36 darabot-, beleértve a repülőgépeket, pilóta nélküli légi járműveket (UAV), valamint ballisztikus és cirkálórakétákat, 400 km-es hatótávolságon belül, legfeljebb 30 km-es magasságban képes támadni. Ebben fontos szerepet játszik, hogy mint korábban említettem többfunkciós radaregyüttessel rendelkezik. Többek között a tűzvezető és célkövető radarja a 92N6E -Nato kódneve Gravestone.

Emellett 96L6 3D felderítő és célkövető radar is opcionálisan alkalmazható, amennyiben az SZ-400-ast autonóm módon vetik be. Emellett kiemelendő a 91N6E Big Bird elfogó és harcvezetési radarról beszélni, amely egyidejűleg akár 300 olyan célpontot képes észlelni és követni 600 km-es távolságon belül, mint a repülőgépek, forgószárnyasok, cirkálórakéták, irányított rakéták, drónok és ballisztikus rakéták.

Hatékonysága a korábban rendszeresített verziókhoz képest kétszeres mértékű. Ennek oka, hogy a telepítéstől számított öt percen belül bevethető, illetve minden haderőnem meglévő és jövőbeli légvédelmi egységeibe egyaránt integrálható. Ehhez kapcsolódóan fontosnak tartom megemlíteni a vezetés-irányítási rendszert, amelyet 55K6E szoftver és az Ural-532301 mobil parancsnoki jármű alkot. A parancsnoki állás LCD-konzolokkal van felszerelve az egyes ütegek légtérfelügyeleti adatainak feldolgozására. Irányítja és ellenőrzi a nagy hatótávolságú megfigyelő radarokat, nyomon követi a légi fenyegetéseket, rangsorolja a fenyegetéseket, és koordinálja a többi üteggel való párhuzamos működést. Továbbá a rendszer előnye, hogy más védelmi eszközrendszerekkel, például az SA-12, SA-23 és az S-300-as rendszerekkel is képes adatcserére.

Összefoglalóan kijelenthető, hogy az SZ-400-as rakétarendszer magasfokú sikerességének és hatékonyságának alapja a sokrétű kompatibilitás, a széleskörű felhasználhatóság és mozgékonyság.

• Az orosz légtérvédelem „légvédelmi-buborékja”, azaz a háromszintű megközelítés koncepciója

Mindemellett Oroszország az elmúlt években nagy figyelmet fordított arra, hogy a fegyverrendszer telepítésre kerüljön ne csak a föderációt a Nyugat területeitől elválasztó pufferzóna-övezet orosz határterületeire, hanem a szövetséges országok területére is (1. ábra): 2008 után nem sokkal megjelent Örményországban, 2015-ben Szíriában, 2016-ban a Krím-félszigeten, majd 2022 elején Fehéroroszország területén is.

1. 1. ábra – Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer telepítési helyeinek térképe

Amennyiben megnézzük a légtérvédelmi rakétarendszer telepítésének területeit a térképen, akkor kirajzolódik az orosz gondolkodás alapja: a korábbiakban bemutatott tulajdonságai alapján a fegyverrendszer elhelyezésének jó megválasztásával, a nyugati hatalmak-Oroszországi Föderáció határvonal csaknem egész hosszán képes egymásba fonódó, egyenként 800 km átmérőjű biztonsági „légvédelmi buborékokat” kialakítani. Ezzel hivatott az ország légtérvédelmének korábban leírt, háromszintes koncepciójának megvalósulását garantálni. Amennyiben megnézzük ez a vonal egészen északon kezdődik, -a jelenleg még semleges, de NATO csatlakozást fontolgató- Finnország mellett fekvő Murmanszk közelében a Kola-félszigeten, amely elsősorban az Észak-sark területéből való kitermelési-részesedés, másodsorban pedig a globális felmelegedés útján hajózhatóvá váló északi kereskedelmi útvonalak ellenőrzése kapcsán válik kiemelt területté. Kissé dél felé haladva 2012-ben Kalinyingrádban is telepítésre került SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer, amelynek alapvetően kettős szerepe van: erőkivetítésen keresztüli nyomásgyakorlás a Baltikum államaira, ugyanakkor védelem biztosítása az esetleg NATO-tagállamok területéről érkező támadásokkal szemben. Az ez évi ukrajnai eseménysorozat hatására jelent meg a rendszer az orosz bábállam Fehéroroszország területén is, amelynek stratégiai jelentősége a közvetlen NATO szomszédállamokkal szemben előretolt légtérvédelem biztosítása. Délfelé haladva a közvetlen orosz-ukrán határterületen három helyen, illetve a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigeten is megtalálható az említett haditechnika. Emellett különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a „pufferzóna-övezet” ebben a vonalban nem ér véget a Fekete-tenger medencéjének északi felében, hanem elér a történelmileg igen szoros együttműködő partner Örményországon „keresztül” egészen a patronált Szíriáig. Az itteni elhelyezéseknek egyértelmű geopolitikai és geostratégiai megfontoláson alapultak: a szíriai telepítés alapot biztosít a NATO-tagállam Törökország, illetve a Közel-Keleten fekvő amerikai szövetségesek, többek között Izrael felől érkező esetleges fenyegetések kivédésére. Valamint itt van Oroszország egyetlen olyan melegtengeri kikötője, Tartusz, amelyhez nem kell a NATO-tagállam Törökország által felügyelt Boszporuszon és Dardanellákon keresztülhaladnia. Míg Örményország ugyancsak ezen célból a Pfp-tag Azerbajdzsán és az egyik legszorosabb NATO-partnerország -korábbi orosz offenzív külpolitikát elszenvedő (2008-as orosz-grúz háború)- Grúzia tekintetében.

A leírtak tükrében kijelenthető, hogy Oroszország geopolitikai és geostratégiai alapon helyezi el az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek mind a saját, mind szövetségesei, mind pedig a befolyása alatt álló államok területén. Ezen országok kiválasztása során elsődleges szempontot jelent a történelmi múltban gyökerező jó kapcsolatok (Szíria), a kereszténység és oroszajkú kisebbség védelmező szerep lehetősége (Örményország, Ukrajna), illetve az alapvetően amerikai/nyugat-barát szomszédokkal körülvett területek (Kalinyingrád, Kola-félsziget) megerősítése.
A geostratégiai jelentőség gondolatmenet mentén tovább haladva, a következő alfejezetben az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva a megvizsgálom, hogy reális esélye van -e a fent említettek alapján a Kígyó-sziget területére történő az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítésének, avagy sem.

A Kígyó-szigetre történő telepítés lehetőségének vizsgálata

Az előző fejezetben leírtak és az elfoglalása érdekében tett jelentős orosz erőfeszítések alapján okszerű következtetésként adódik, hogy a Fekete-tenger – a Duna-deltával szembeni- egy apró szigete, a Kígyó-sziget is potenciális orosz légvédelmi rakétarendszer telepítési helyszín lehet -e.

Meglátásom szerint a sziget stratégiai fekvése kifejezetten előnyössé teszi, hogy Oroszország légvédelmének egy újabb „bástyájává” váljon. Jelen állításomat az alábbi megállapításokra alapozom:

1. Orosz szemszögből tekintve kiemelt jelentőségű a Kígyó-sziget: az euroatlanti integráció keleti terjeszkedésének elsődleges prioritási területének a Balkán-félsziget közvetlen közelében fekszik, ezzel egyúttal az orosz érdekszféra Nyugat általi megsértésének központi elemei közé tartozik, ahol fokozott védelemre van szükség.
2. A sziget az Oroszország kezén lévő Mariupoltól nagyjából csupán 50 km-re, míg a Krím-félszigettől 300 km-re fekszik, így amennyiben szigetként ismerik el és a határok a jelenlegi állapotukban „szilárdulnak meg”, a körülötte lévő kontinentális talapzatot orosz területnek kell tekinteni, amely a kizárólagos gazdasági övezetek kijelölése szempontjából kulcsfontosságú.
3. Elhelyezkedéséből kifolyólag a sziget optimális katonai bázis létrehozására, mert beleilleszkedik a korábbi térképen jelzett pufferzóna-övezet vonalába.
4. A fenti két ponttal összefüggésben a sziget birtoklásával jelentősen növekszik az orosz erőkivetítés a Fekete-tenger és a Balkán keleti részének térségében.
5. A Fekete-tenger medencéjének nagy része nem orosz kézen lévő terület, így szükséges, hogy egésze felügyelet alatt tartható legyen. Kiemelt jelentőségű, hogy a terület légtere jelenleg közvetlen védelmi lefedettséggel nem rendelkezik. Így a védelem jelen szakaszon mutatkozó hiánya szükségessé teszi geostratégiai szempontból az SZ-400-as rendszer telepítését.

Az fent leírt öt ok alapján megalapozottnak tartom azon állításomat, miszerint a Kígyó-sziget egyrészt alkalmas, másrészt pedig potenciálisan megfelelő telepítési hely az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer számára. Mindez nem csak az orosz légtérvédelmi doktrínában megfogalmazott háromszintű megközelítés megvalósulását garantálja, de egyúttal beleilleszkedik az ország azon célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelmi vonalat és pufferzónát hozzon létre önmaga és a Nyugati hatalmak között.

Összefoglalás, következtetések

Összefoglalásként elmondható, hogy a Szovjetunió hidegháború évei során tett erőfeszítései a légvédelmi rendszereinek kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába jelentős mértékben meghatározza Oroszország aktuális helyzetét. A jogelődnek köszönhetően az Oroszországi Föderáció egy csúcskategóriás légtérvédelmi rendszer, az SZ-400-as haditechnika birtokában van és jelenlegi is folytatja annak továbbfejlesztését.

A haditechnikai eszköz széleskörű kompatibilitása és felhasználhatósága révén kulcsfontosságú, kiválóan illeszkedik az ország légtérvédelmével foglalkozó doktrína háromszintű megközelítésébe és azon állami célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelemmel rendelkező pufferzónát hozzon létre a föderáció és a Nyugati hatalmak közé.

Végül az általam végzett kutatás eredményeként megállapítható-amelyet öt érvvel támasztottam alá-, hogy a Fekete-tengeren található Kígyó-sziget geopolitikai és geostratégiai szempont egyaránt potenciális terület az SZ-400-as légtérvédelmi rakétarendszer telepítésére.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az Oroszország által rendszeresített SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer jelenlegi telepítési területei és ezek geostratégiai jelentősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés: A jelen elemzés egyik fő tárgyát képező NATO egy olyan kollektív védelmi szövetség volt, amely mára 30 európai állam széleskörű katonai-politikai együttműködésévé nőtte ki magát és 1949 április 4-én Washingtonban annak érdekében alapították, hogy minden eszközzel biztosítsák a tagállamok szabadságát és biztonságát. Továbbá egy olyan nemzetközi szervezet, amely a hidegháború időszaka során a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás szerint hármas céllal hozták létre: “az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani”.

Ugyanakkor Oroszország három évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Erre a kettősségre pedig kiváló példaként szolgál az ukrajnai eseménysorozat is, amely, mint említettem alapjaiban véve írta át nem csak a NATO-Oroszország (egyébként sem változásoktól mentes) kapcsolatot, de jelét adja egyúttal a második világháború óta alakuló világrend átalakulásának is.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Oroszországi Föderáció -csakúgy, mint a nemzetközi szervezet és a jogelőd Szovjetunió- kapcsolatát időről-időre az enyhülés és elhidegülés egymásutáni váltakozása fémjelezte. Véleményem szerint az elmúlt nyolc év eseményei is beleillenek az említett folyamatos viszonyváltozásba és tekinthetőek a történelem ismétlődésének: a Szovjetunió szétesése után a jogutód Oroszországgal való viszonyjavulást követően -2014-től kezdődően-, majd a 2022. február 24.-én indított támadással betetőzve ismét lejtmenetbe került az említett felek közötti kapcsolat.

Az elemzésben arra kívánok választ adni, hogy a 2014-es eseményektől kezdődően, majd a jelenleg zajló orosz-ukrán háború tükrében az Észak-atlanti Szövetség Szervezete és a „Nagy Medve” közötti viszonyváltozás miben mutatkozik meg legszignifikánsabban a nemzetközi szervezet tekintetében. Mindehhez az elemzés elméleti megalapozásaként először áttekintem a NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának mérföldköveit 1991-től kezdődően. Felvázolom a viszonyváltozásról alkotott orosz és a 2014 utáni csúcstalálkozókon elhangzott orosz-NATO kapcsolatot érintő rendelkezések alapján a nemzetközi szervezet által képviselt nézőpontot. Végül zárógondolatként kitekintést teszek kollektív biztonsági szervezet aktuális álláspontjára.

Az enyhülés időszaka:

A Szovjetunió felbomlását és a hidegháborút követő időszakban Oroszországra a nyitás és a Nyugat-barát politika volt jellemző: a Boris Jelcin által folytatott külpolitika legfőbb célkitűzése ugyanis a múlttal való szakítás és az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kialakítása volt. Így Oroszország a korábbi szembenállás után az enyhülés érdekében számos nemzetközi lépést tett. Az előző állításomat támasztja alá a tény, hogy bár ezzel a nézettel nem az orosz felsővezetés egésze értett egyet, 1991-ben Oroszország mégis csatlakozott az Euro-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amellyel egyúttal megnyílt a lehetőség a Varsói Szerződés volt tagországainak és a posztszovjet államoknak is a NATO-val való kapcsolatteremtésre.

Továbbá példaként szolgál az is, hogy kicsivel később, 1994-ben a NATO és 23 másik állam létrehozta a Békepartnerség együttműködési programját. Így a partnerség keretein belül – melynek Oroszország is tagja – békefenntartói és katasztrófa-elhárítási feladatokat végeznek, különböző gyakorlatokat tartanak, illetve az országok közötti bizalomépítést és kommunikációt erősítő programok zajlanak.

A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti bilaterális kapcsolatok hivatalos alapját az 1997-ben aláírt NATO–Oroszország Alapító Okirat teremtette meg. Ennek megerősítésére érdekében 2002-ben felállították a NATO–Oroszország Tanácsot (NATO-Russian Council). Továbbá annak érdekében, hogy elősegítse a kapcsolatteremtést és együttműködést, Oroszország még 1998-ban megalapított egy diplomáciai követséget a NATO számára. Ennek párjaként 2002-től egy katonai összeköttetési követség is felállt Moszkvában. A NATO-Russian Council tehát megfelelő keretet biztosított a kommunikációhoz, az aktuális biztonsági kérdések megvitatásához és a gyakorlati együttműködés széles spektrumához.

Moszkva álláspontja:

Vlagyimir Vlamigyirovics Putyin orosz elnök legfőbb célkitűzése az, hogy újra nagyhatalommá, orosz narratívában birodalommá tegye az Oroszországi Föderációt. Éppen ezért Moszkva Európát nem partnerként tartja számon, sokkal inkább egy olyan meghatározó geopolitikai tényezőként, amelyen keresztül rálátása nyílik a Szövetségre és az ott történtekre, ugyanakkor amellyel nem engedheti meg közös határok létrejöttét.

Ezen fentiekből fakadóan igyekszik megakadályozni minden olyan eseményt, amely várhatóan negatív stratégiai helyzetbe hozhatná Oroszországot. Például Grúzia vagy Ukrajna NATO-ba és az EU-ba való felvétele, és ezzel az orosz érdekszférából való folyamatos kivonása is egy ilyen lépésnek minősült, mely ellen azonnal fel kellett lépnie a Föderációnak. Továbbá fontos, hogy Oroszország nézőpontja szerint minden olyan NATO tevékenység, amely orosz érdekszférát érint, az sérti a 1997-es NATO-Oroszország Alapszerződést. A kérdés geopolitikai vonulatát kiemelve, orosz tekintetében a fentebb említett országok nemzetközi szervezetekbe való felvétele egyértelműen közös „határokat” és a geopolitikai narratíva szerinti puffer-zóna övezet részleges hiányát eredményezné az Oroszországi Föderáció határain.

2014, a fordulat éve:

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Világszerte a politikusok és éppúgy az elemzők többsége Moszkvát teszi felelőssé az ukrajnai válság kialakulásáért és annak a napjainkban ismert szintjére való eszkalációjáért. Alapvetően teljes joggal, hiszen elég csak az elmúlt 25 év Kijevvel szemben támasztott orosz politikai és gazdasági nyomásgyakorlásokat, a különböző ukrán vezetés ellen irányuló zsarolásokat és lejárató kampányokat, vagy a helyi orosz nagykövet helytartói magatartását megemlíteni. Mindegyik általam hozott példa mutatja az erőteljes orosz ellentevékenység jelenlétét az ukrán területeken.
Ezek alapján az is egy felvetődő kérdés, hogy mi áll az Oroszországi Föderáció ilyen jellegű Ukrajna-politikája mögött. Véleményem szerint az agresszív, expanzív külpolitika fő mozgatórugója ebben az esetben sem más, mint például a balti államok, Fehéroroszország vagy akár Grúzia irányában volt (1. ábra).

1. 1. ábra Oroszország expanzív külpolitikájának irányai

Az alapvető cél, hogy Oroszország a birodalom területi kiterjedését Moszkvából – mint központból – kiindulva fokozatosan restaurálja, visszaszerezve a korábbi cári érdekszférába tartozó – ma már független – államok felett az irányítást.
Ezt támasztja alá az elmúlt évek orosz külpolitikájának legtöbb megmozdulása is, így az orosz-grúz konfliktus(2008), a balti államok függetlenségének szovjet jog szerinti felülvizsgálata (2015) vagy Vlagyimir Putyin orosz elnök az Eurázsiai Gazdasági Unió vezetőinek találkozóján tett kijelentése, ami Lengyelországot háborította fel (2019). Mint a példákból is látszik számos állam esett már áldozatául, vagy vált kiszemelt célpontjává az oroszok nyugati terjeszkedésének. Így volt ez Ukrajna esetében is, ahol az oroszok politikai céljaik elérése érdekében a hibrid hadviselés eszköztárának széles skáláját alkalmazták, így a gazdasági nyomásgyakorlást, a médián keresztül terjesztett álhíreket vagy a hátország lakosságának elbizonytalanítását saját politikai vezetésében.

1. NATO-csúcsok összegzése

Az ukrajnai eseményeket követően számos változás állt be az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Oroszország-politikájában is, amely így a következő NATO-csúcs témakörét is alapvetően meghatározta.

A wales-i csúcs:

A 2014. szeptember 04-05-én megrendezésre került -az ukrán válság utáni első- wales-i NATO-csúcs fókuszpontjában Oroszország és a kollektív védelem kérdése állt. Az események hatására világossá vált, hogy a NATO-orosz kapcsolatok 2009-es „újraindítási kísérlete” kudarccal zárult. Ez a megállapítás nyugtalansággal töltötte el Lengyelországot és a balti államokat is, így a NATO-t a korábbiakhoz képes komolyabb válaszlépésekre sarkallta: a fő célkitűzés egy gyorsabban és rugalmasabban reagáló NATO kialakítása, hiszen a hidegháború óta az ukrán válság taszította a NATO és az Oroszországi Föderáció kapcsolatát a legnagyobb mélypontra, rámutatva ezzel a kollektív védelem és a teljes skálájú elrettentési képesség kialakításának fontosságára.

A csúcs négy legfontosabb rendelkezése közé tartozik, hogy a NATO-Ukrajna Bizottság (NUC) markánsan meghatározta, illetve elítélte Oroszország szerepét az Ukrajnában történtek kapcsán[1]. Továbbá bejelentették, hogy a nemzetközi szervezet nyíltan támogatni fogja Ukrajnát, amely kiterjed a fegyveres erők kiképzésre, a sebesültek ellátására, valamint új programok indítására az ukrán védelmi szektor képességfejlesztésére és kapacitásépítésére. A második fontos eredmény, hogy bizonyos tagállamok bilaterális alapon megkezdték a katonai-technikai segítségnyújtást Ukrajna számára. Harmadsorban fontos, az interoperabilitás jegyében kijelentette a Szövetség, hogy az ukrán fegyveres erők egyre több hadgyakorlatnak lesznek részesei. Az összes folyomány közül azonban, ami a legszignifikánsabban jelezte az orosz-NATO kapcsolatok romlását, az a szövetséges állam- és kormányfők nyilatkozata. Ennek száztizenhárom pontjából ugyanis huszonhárom érinti az említett kapcsolatot. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a NATO békés Európáról alkotott képe alapvetően átalakult. Véleményem szerint a wales-i csúcs két legjelentősebb eleme, hogy a NATO nyíltan demonstrálta politikai elkötelezettségét Ukrajna mellett, továbbá a kollektív védelmi képességek fejlesztésére határozott döntéseket hoztak a szövetségesek. Így ez a találkozó alapvető fontosságú és korábban nem tapasztalt hozzáállásváltozást jelentett.

A varsói csúcs:

A wales-i után két évvel, 2016. július 08-09.-én Varsóban ismét megtartottak egy NATO csúcstalálkozót, melyben visszaköszöntek a korábbiakban lefektetett irányvonalak és Oroszország jelentősége is. Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szövetség megújulásaként és történelmi pillanetként jellemezte az itt hozott döntéseket. Habár a NATO ekkor is tagadta, hogy ellenségei lennének, a két fő cél a Szövetség keleti szárnyának megerősítése volt, valamint a tagállamok egységének kimutatása a világfelé. Ezekre pedig az elemzők szerint elsősorban az Oroszországi Föderáció tevékenységéből fakadó bizonytalan nemzetközi környezet miatt volt szükség. Az előbbi állítást igazolják az állam- és kormányfők által kiadott „Varsói nyilatkozat a transzatlanti biztonságról”  című dokumentumban foglaltak is, miszerint a NATO a változékony biztonsági helyzet legfőbb forrásaiként a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a terrorizmus mellett Oroszország tevékenységét jelölte meg. Ennek ellenére azonban a tagállamok továbbra is – amennyiben a Föderáció magatartása úgy engedi – építő jellegű kapcsolatot igyekeznek ápolni és a Szövetség keleti-szárnyának megerősítése nem az oroszok provokációját célozza.

Véleményem szerint a varsói csúcs eredményei négy fő pontban foglalhatók össze. Elsőként a már említett keleti-szárny megerősítése érdekében hozott lépések, melyek jegyében létrehoztak egy „előretolt rotációs jelenlétet”,  amelyet még a 2014-es wales-i csúcson Barack Obama amerikai elnök szorgalmazott. Ez azt jelentette, hogy Lengyelország és a balti államok területére négy többnemzetiségű zászlóaljharccsoportot (4000 katona) telepítettek, szimbolizálva ezzel a Szövetség tagállamai közötti erős együttműködést. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy sok államban – így Magyarországon is – katonai vezetési pontokat és új parancsnoki struktúrát létesítettek, hogy adott esetben felkészültek legyen a támaszpontok, ha NATO erőknek kellene állomásoznia a területükön. Másodikként a csúcson elfogadásra került a váratlan támadások kezelésére létrehozott nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoport (VJTF létszámát 15.000 főre bővítették) és a NATO Reagáló Erők létszámemelése (40.000 főre). Harmadsorban pedig – figyelembe véve az orosz hadviselés által használt módszereket – a NATO a kibervédelmet is felvette a kollektív védelmi feladatok közé, elérve így, hogy ha valamely tagállamot kibertámadás éri, akkor az kollektív támadásnak legyen tekinthető. Valamint deklarálták azt is, hogy a tagállamok támogatni fogják a kiberhadviselés fenyegetéseinek elhárításával és a kibervédelemmel összefüggő kutatásokat. A csúcson megtárgyalt összes döntés közül azonban a legjelentősebbnek a negyedik, a NATO-EU közötti stratégiai megállapodás tekinthető. Ennek keretében a korábban egymással rivalizáló két nemzetközi szervezet egy jóval szorosabb együttműködést elé nézett a jövőben. A dokumentum számos kooperációs témát tartalmazott, így például a krími és az ukrajnai események kapcsán tapasztalt, a katonai és civil eszközöket felhasználó hibrid hadviselés elleni fellépés terén vagy az összehangoltabb tevékenység a kibervédelem területén. Továbbá a két szervezet gyakorlatainak – beleértve a hibrid gyakorlatokat is – koordinálására is kiterjedt a partnerség. Ezen témák az orosz hadviselés alapvetően használt eszközeit és módszereit, azok működési mechanizmusának működését befolyásolhatják, így is igazolva a NATO-orosz viszony megromlását.

Végül pedig a NATO-Ukrajna Bizottság is kiadott egy nyilatkozatot, melyben többek között felszólította Oroszországot is, hogy tartsa tiszteletében a nemzetközi jogot, vonja vissza a Krím annexiójáról hozott döntését, és tartózkodjon az országgal szembeni agresszív lépésektől, illetve a minszki megállapodásban foglalt tűzszünet betartására is felhívta figyelmét.

A brüsszeli csúcs:

2018 július 11-12.-én Brüsszelben tartották a következő NATO-csúcsot , amit a nemzetközi és a hazai sajtó is a „feszült”, illetve a „megosztó” jelzőkkel illetett. A Szövetség az előző találkozókon felállított stratégiai koncepcióban megfogalmazott hármas-feladatrendszerhez (ennek elemei: a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság) tartották magukat. Valójában ezt a csúcsot Oroszország kérdésének tekintetében sokkal inkább a 2016-os és 2017-es csúcsokon előírtak áttekintésére alkalmazták. Hiszen a NATO álláspontja szerint a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden stratégiai irányból érkező fenyegetések ellen fel kell lépnie a Szövetségnek.

Ezen veszélyek egy fontos eredete pedig továbbra is Oroszország és annak agresszív külpolitikája. Így meggyőződésem szerint az itt hozott döntések is az orosz nyugati irányú terjeszkedést hivatottak megakadályozni, továbbá a hangsúly kezd eltolódni a tagállamok erejének és összetartásának nyílt kinyilvánításának irányába. Ezt igazolja, hogy két határozatcsomagok hoztak létre, melyek közül a Déli Csomag  tartalmaz minden olyan teendőt, amely a biztonság déli és közel-keleti irányba való kiterjesztéshez szükséges. A Készenléti kezdeményezéssel  a keleti irányból (Oroszországi Föderáció) érkező veszélyek elleni NATO Erők készenléte került új alapokra helyezésre. A parancsnoksági rendszer megerősítése, az új harcászati szervek létrehozása és a stratégiai mobilitás kérdésköre is mind azt bizonyítják, hogy a NATO reálisan számol azzal és felkészül arra, ha Oroszország ismét radikális területszerzési tervekbe kezdene, mint ahogyan Ukrajna esetében is tette.

A londoni csúcs:

2019 december 03-04-én London adott otthon a NATO legújabb csúcsértekezletének, amelyen a legfontosabb jövőbeli feladatok és célok meghatározása mellett a Szövetség megalakulásának 70. évfordulójáról is megemlékeztek a tagállamok állam- és kormányfői. A csúcson – annak ellenére, hogy már több, mint öt éve volt először hangos a média Oroszország ukrajnai tevékenysége miatt – még mindig vezető szerephez jutott a NATO-orosz kapcsolatok alakulása és az INF Szerződés kérdése is. A megfelelő hozzáállást illetően azonban nem volt egyhangú a vezetők véleménye. Jens Stoltenberg főtitkár a Szövetség álláspontjaként a korábbi csúcsok meggyőződését közvetítette, azaz, hogy a NATO nyitott a stratégiai párbeszédre Oroszországgal, amennyiben annak tevékenysége ezt lehetővé teszi. Továbbá ha szükséges, a tagállamok rendelkeznek megfelelő tervekkel és erővel Lengyelország és a balti államok védelmére. Ennek a kijelentésnek pedig kettős üzenete volt, egyrészt a tagállamok együttműködéséről volt hivatott tanúbizonyságot tenni, másrészt pedig a kollektív védelem megerősítését példázza, hiszen a katonai erő állomásoztatása az ez iránti elkötelezettség legerősebb kifejeződése. Tehát, ha szükséges, a NATO erői készek akár fegyveres intézkedéseket is foganatosítani az esetleges orosz támadások kivédésére. Többek között ez a megállapítás osztotta meg a tagállamok vezetőinek hozzáállását.

Ezt példázza Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése, miszerint Törökország nem fogja támogatni a NATO Lengyelországot és a balti államokat illető védelmi tervét– egy lehetséges orosz támadás esetén – ha országa (kurd) ellenségeit terroristáknak nem nyilvánítják. Egy újabb nézőpontot képviselt az orosz kérdést illetően Emmanuel Macron francia köztársasági elnök, aki úgy nyilatkozott, ha a Szövetség stabil Európát akar, ahhoz szükséges a stratégiai párbeszéd folytatása az Oroszországi Föderációval. Ennek alapvető előfeltétele, hogy az orosz-ukrán viszonyt rendezzék.

A 2021 júliusi brüsszeli csúcs:

A 2021. június 14-i brüsszeli NATO-csúcson a NATO-vezetők számos témakörben hoztak döntéseket és kérdések széles skáláját vitatták meg, hogy felkészítsék a NATO-t a ma és a holnap kihívásaira. Mindemellett a tagállamok képviselői megállapodtak a NATO 2030 kulcsfontosságú kilenc napirendi pontjában is, hogy megerősítsék a Szövetséget a következő évtizedben és azon túl.

Elsőként fontosnak tartják a politikai konzultáció mélyítését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartását. Ez utóbbi érdekében a NATO vezetői megállapodtak abban, hogy megerősítik a NATO kapcsolatait a hasonló gondolkodású partnerekkel és nemzetközi szervezetekkel – köztük az Európai Unióval –, és új kötelezettségvállalásokat alakítanak ki, többek között Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. Másodsorban szorosan összefügg egymással az  új stratégiai koncepció kidolgozásának igénye, az elrettentés és védelmi képességek megerősítése[2], a reziliencia növelése[3] és a technológiai előnyök megőrzésének célkitűzései[4].  Harmadsorban a NATO nagy hangsúlyt fektet erőfeszítéseinek fokozására, hogy segítse partnerei kiképzési módszereit és kapacitásépítését olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a stabilizáció, a hibrid támadások elleni küzdelem, a válságkezelés, a békefenntartás és a védelmi reform. Ugyanakkor megjelenik egy kezdeményezés az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a megváltozott viszonyokhoz való adaptáció terén is, a NATO éghajlatváltozási és biztonsági cselekvési tervének keretében kész csökkenteni a katonai tevékenységből vagy létesítményekből származó üvegházhatású gázkibocsátásának mennyiségét. Végül pedig az említettek finanszírozásában is elkötelezettek a tagállamok, így további forrásokat határoznak meg annak biztosítására, hogy a Szövetség továbbra is garantálja a kollektív védelmünket és biztonságunkat 2030-ig és azon túl is.

Az idei brüsszeli csúcs:

2022.03.24.-én rendkívüli NATO-csúcs összehívására került sor Brüsszelben. Ennek fókuszpontjában Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt, amelyet a nemzetközi szervezet az euro-atlanti biztonságra nézve az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fenyegetésének minősített. A NATO kijelentette, hogy a lehető leghatározottabban elítéli Oroszország ukrajnai invázióját, felszólítja Vlagyimir Putyin elnököt felelőtlen és destabilizáló magatartásának haladéktalan leállítására az ENSZ Nemzetközi Bíróság döntésének értelmében. Továbbá felszólította Fehéroroszországot és Kínát, hogy tartózkodjanak az orosz háborús agresszió támogatásától.

Annak eredményeként, hogy a háború új biztonsági környezetet teremtett, a NATO megerősítette a konfliktus multidomain-jellegét és a biztonság 360°-os megközelítésének jegyében a szövetség keleti szárnyát: új, gyorsreagálású, többnemzetiségű harccsoportokat telepít Bulgáriába, Magyarországra, Romániába és Szlovákiába jelentős légi és haditengerészeti eszközökkel együtt. Ugyanakkor a NATO-tagországok egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a háború további eszkalációját, Ukrajna határain túlra terjedését és egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus kialakulását.

A szövetség világossá tette: nem részese a konfliktusnak, és nem szállít fegyvereket Ukrajnába – közölte Jens Stolenberg NATO-főtitkár. Végül a szövetség kiemelte, Oroszországnak hitelt érdemlő tárgyalásokat kell megkezdeni Ukrajnával konkrét eredmények elérése érdekében, kezdve a fenntartható tűzszünettel és a csapatai teljes kivonásával Ukrajna területéről. Oroszországnak a tűzszünet azonnali végrehajtásával kell megmutatnia, hogy komolyan gondolja a béke megteremtését célzó tárgyalásokat Ukrajnával.

Záró gondolatok:

A NATO-Oroszország kapcsolat történetében, a 2014-es ukrajnai válság és az azóta tartó időszak -különös tekinettel a 2022.februári eseményekre- ismét egy új szakasz kezdetét jelöli.  Ezt a változást a felek közötti viszony olyan mértékű romlása jellemzi, amelyre az eddigiek során kevés alkalommal volt precedens.

Az elmúlt nyolc év csúcstalálkozóinak főbb témáit és meghozott döntéseit áttekintve világossá válik, hogy a NATO-orosz kapcsolat a hosszú eltelt idő ellenére is állandó napirendi pontja volt a találkozóknak, így alapjaiban véve határozza meg a Szövetség stratégiai lépéseit és Oroszország-politikáját és ez a viszonyváltozás elsősorban annak konzisztens folytatásában manifesztálódik. A NATO folytatja transzformációját egy még veszélyesebb stratégiai-realitás felé és a stratégiai irányváltásnak fogja majd alárendelni az új stratégiai koncepciót is Madridban. Az elemzésben leírtak alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szervezet preventív, arányos és olyan intézkedések meglépését tűzte ki célul, amelyek nem növelik az eszkalációt: nagy hangsúly helyeződik a kollektív védelemre és a -korábbi forward presence helyett- a forward defence koncepciójára.

Összefoglalóan a gyakorlatban látható, hogy a védelem és biztonság megerősítése széleskörűen történik, kezdve az elméleti alapok lehelyezésétől és megújításától (a politikai konzultáció NATO hármasfeladatrendszerbe való beemelése, készenléti tervek kidolgozása, az ezekhez szükséges NATO-s eszközök, képességek megjelölése stb.) a tényleges csapatmozgósításig (új magyar, szlovák, bolgár és román zászlóalj-harccsoportok létrehozása) a keleti szárny erőinek megerősítéséért.

[1] Többek között megállapításra került az, hogy orosz katonák is részt vettek a harcokban, illegális a Krím-félsziget annektálása, valamint a NATO felszólította Oroszországot az Ukrajnát érintő agressziótól való távolmaradásra.

[2] A szövetségesek továbbra is arra törekednek, hogy 2024-ig teljesítsék a NATO által elfogadott irányelvet, miszerint a GDP 2%-át költsék védelemi kiadások, és annak 20%-át új fejlesztésekre fordítsák.

[3] A NATO-tagállamok megkezdik a szélesebb és összehangoltabb megközelítés alkalmazását, megerősített ellenállóképességi kötelezettségvállaláson keresztül, így a szövetség egészére kiterjedő reziliencia-célok alapján, az adott országra szabott célkitűzéseket hoznak létre, amelyek reziliencia-célokat és végrehajtási terveket vezérlik, világosabb és mérhetőbbé téve a NATO ellenállóképességét tagállami és szövetségi szinten egyaránt.

[4] A NATO vezetői megállapodtak abban, hogy elindítják a Defence Innovation Accelerator for the North Atlantic (DIANA) szervezetet, a kritikus technológiákkal kapcsolatos transzatlanti együttműködés fellendítése érdekében, valamint egy NATO Innovációs Alap létrehozásában, amely a feltörekvő technológiákkal foglalkozó start-upokba fektet majd be.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A NATO-Oroszország kapcsolat változása a 2014-es ukrán válságtól napjainkig: Különös tekintettel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tevékenységére   bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közös biztonság-és védelempolitika

(Írta: Kovács Rebeka Regina)

A Tanács 2022. február 3.-án megújította az uniós terrorista listát, amely a terrorizmus elleni küzdelem érdekében korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyeket, csoportokat és szervezeteket sorol fel. A listát a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokat követően hozták létre a 1373/2001 ENSZ BT határozat végrehajtásaként. A listán, amelyet a Tanács félévente vizsgál felül, 13 személy és 21 csoport és szervezet szerepel, akiknek a pénzeszközei befagyasztásra kerülnek. Emellett pedig az uniós gazdasági szereplők számára tilos további pénzeszközöket és gazdasági erőforrásokat a rendelkezésükre bocsátani. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ez a szankciórendszer elkülönül az Al-Kaida és az ISIL/Daesh ellen irányuló uniós rendszertől, mivel az EU önállóan is alkalmazhat intézkedéseket az említett szervezet vagy velük kapcsolatban álló és/vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Február 28-án pedig még tovább bővült az EU terrorizmus elleni szankciós lista, a Tanács úgy döntött, hogy Afganisztánban és a szomszédos régióban működő Al-Kaidához és ISIL/Da’esh-hez köthető két csoportot és két személyt felvesz az uniós szankciós rendszerbe. A listára felkerült az „Al-Kaida az indiai szubkontiensen” (AQIS) és annak vezetője, az „ISIS-K” (Iszlám Állam Khoraszán tartomány) szóvivője, Aziz Azam és a „Daesh-Hind tartomány” (Indiában működő Iszlám Államhoz köthető csoport) szóvivője. Az új intézkedésekkel összesen 8 személyre vonatkozik már a beutazási tilalom és a vagyonbefagyasztás.

Megrendezésre került az Európai Unió – Afrikai Unió csúcstalálkozó is. Az Afrikai Unió képviseletében Macky Sall, a Szenegáli Köztársaság és az Afrikai Unió elnöke találkozott Charles Michel-lel az Európai Tanács elnökével 2022. február 17 és 18 között.

A találkozó a következő eredményekkel zárult:

• az EU és az AU vezetői elkötelezik magukat a megújult partnerség közös jövőképének kialakítása mellett az egyre növekedő közös kihívások tudatában,
• a közös jövőkép célja a partnerség megszilárdítása, a szolidaritás, béke, biztonság és a fenntartható gazdasági fejlődés,
• helyi és regionális beszerzési mechanizmusok támogatása és a vakcinák, orvosi termékek egyenlő elosztása,
• az EU megerősíti elkötelezettségét, hogy legalább 450 millió oltóanyagot biztosít Afrikának és Team Europe 3 milliárd USD-vel támogatja a Covax-programot és az oltási programot a kontinensen,
• a Team Europe további 425 millió euróval támogatja az oltási program mobilizálását és az adagok hatékony elosztását, valamint az egészségügyi dolgozók képzését és az elemzési, szekvenálási kapacitást,
• 150 milliárd eurós Afrika-Európai beruházási csomag, amely támogatja a 2030-ig kitűzött és az AU 2063-as terveket,
• megújított és megerősített együttműködés a béke és biztonság érdekében az Afrikai Béke és Biztonság Architektúrája (APSA),
• megfelelő képzés, a kapacitások és felszerelés biztosítása, az autonóm békeműveletek támogatása, megerősítése és kiterjesztése, az afrikai védelmi és biztonsági erők megerősítése, többek között uniós missziók és segítségnyújtás révén, valamint a bűnüldözési kapacitásépítés támogatásán keresztül,
• együttműködés a kiberbiztonság területén és emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartásának előmozdítása,
• fokozott együttműködés migráció és mobilitás terén: közös fellépés kapacitásépítés révén a migrációval foglalkozó afrikai intézményekkel, az illegális migráció megelőzése, határigazgatás javítása, menekültügyi rendszerek erősítése, szakképzés és szakképesítés támogatása,
• multilateralizmus iránti elkötelezettség, a nemzetközi együttműködés előmozdítása, a globális egyenlőtlenségek leküzdése és enyhítése, az éghajlatváltozás elleni küzdelem, valamint a “globális közjavak” jobb biztosítása,
• támogatás a WTO szükséges reformjának megvalósításához és működésének javításához, a többoldalú kereskedelmi rendszer megerősítése érdekében.

Kiberpolitika

(Írta: Gál Henrik Norbert)

A február a már ismert orosz-ukrán konfliktus kapcsán több ponton is érdemi fejlődést hozott a kiberbiztonság területén. Az EU segítséget ígért Ukrajnának az orosz kibertámadások ellen, mely ígéretét teljesítette is, mégpedig oly módon, hogy egy szakértőkből álló bizottságot delegált számukra. A CRRT (Cyber Rapid Response Team) csapat helyi és távolsági segítségnyújtást is ígért. Erre komoly szükség is van, hiszen az orosz konfliktus hatására Európa-szerte elrendelték a kiberbiztonsági készültséget, miután Nagy-Britannia nemzetközi hatású kibertámadásra figyelmeztette a közösséget. Ennek előzményei ismertek, hiszen orosz hackercsapatok többek között a hadsereget, a minisztériumokat, a bankokat is támadás alá vették.

Szankciós politika

(Írta: Haiszky Edina Julianna)

Az Európai Unió Oroszországot érintő februári szankcióspolitikájának első lényegi elemeként korlátozó intézkedéseket fogadott el február 21-én öt magánszeméllyel szemben, akik olyan fellépéseket és politikákat hajtottak végre, amelyek aláásták vagy veszélyeztették Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. A megjelölt személyeket az Orosz Föderációban az Állami Duma tagjainak 2021. szeptember 19-én választották meg az illegálisan annektált Krím-félsziget és Szevasztopol városának képviseletére, valamint a szevasztopoli választási bizottság vezetői és helyettes vezetői pozíciójára.

Az Oroszország elleni első szankciócsomagot az Unió 2022.02.23-án fogadta el válaszul az ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyék nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeinek független entitásként való ismerésére, valamint az ezt követő döntésre, miszerint orosz csapatokat küld ezekre a területekre.

Az elfogadott csomag a következőket tartalmazza:

1. célzott szankciók az orosz Állami Duma 351 tagja és további 27 személy ellen,
2. a Donyecki és Luhanszki terület nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeivel fenntartott gazdasági kapcsolatok korlátozása,
3. Oroszország hozzáférésének korlátozása az EU tőke- és pénzügyi piacaihoz és szolgáltatásaihoz.

Az első szankcióscsomag rendelkezésének szigorításaira 2022.02.23-án került sor, az Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően összehívott rendkívüli csúcstalálkozója során. Az Oroszország elleni további szankciók célpontjai:

1. a pénzügyi szektor
2. az energia- és a közlekedési ágazat
3. kettős felhasználású termékek
4. exportellenőrzés és exportfinanszírozás
5. a vízumpolitika
6. az orosz magánszemélyekkel szembeni további szankciók
7. új listázási kritériumok

Oroszország ukrajnai inváziójára válaszul az EU második szankcióscsomagját 2022.02.25.-én adták ki: az EU úgy döntött, hogy befagyasztja Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke és Szergej Lavrov, az Orosz Föderáció külügyminiszterének magánvagyonát. Emellett korlátozó intézkedéseket vezetett be az orosz Nemzetbiztonsági Tanács tagjaival és az orosz Állami Duma azon maradék tagjaival szemben, akik támogatták az önhatalmúlag kikiáltott donyecki és luhanszki “köztársaságok” Oroszország általi azonnali elismerését. A Tanács megállapodott továbbá egy további egyéni és gazdasági intézkedéscsomagról, amellyel az Oroszország által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra reagálnak. Ezek a szankciók a pénzügyi, az energetikai, a közlekedési és a technológiai ágazatra, valamint a vízumpolitikára terjednek ki.

A harmadik szankcióscsomagot 2022.02.28-án adta ki az EU, amelyben újabb intézkedéseket hagyott jóvá az Oroszországi Föderáció által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra válaszul. Az új intézkedések a következőket foglalják magukban:

1. az orosz központi bankkal folytatott tranzakciók tilalma
2. 500 millió eurós támogatási csomag az ukrán fegyveres erők felszerelésének és ellátásának finanszírozására,
3. az EU légterének átrepülési tilalma és az orosz légitársaságok uniós repülőterekre való belépésének tilalma,
4. új szankciók további 26 személlyel és egy szervezettel szemben.

Környezet-, energia- és klímapolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Az energia- és klímapolitika területén a legkiemelkedőbb hír, hogy februárban a Bizottság bemutatta a kiegészítő éghajlatváltozási aktusát. A taxonómia az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányul, különösképpen bizonyos gáz- és nukleáris tevékenységekre. Nagy eredmény, hogy a biztosi testület politikai megállapodásra jutott a szövegről. Az uniós taxonómia célja, hogy a magánbefektetéseket olyan tevékenységekhez irányítsa, amelyek szükségesek a klímasemlegesség eléréséhez. A taxonómiai besorolás azonban nem határozza meg, hogy egy adott technológia része lesz-e a tagállami energiamixnek vagy sem. A cél az átmenet felgyorsítása azáltal, hogy minden lehetséges megoldást felhasznál az klímapolitikai célok elérésében. A kiegészítő klímatörvény lényegében további gazdasági tevékenységeket vezet be az energiaszektorból az EU taxonómiájába, azaz azokat a nukleáris és gázipari tevékenységeket emeli még be, amelyek szintén átmeneti tevékenységként számba vehetőek. Emellett az átláthatóság érdekében speciális közzétételi követelményeket vezet be a gáz- és atomenergia-ágazatban folytatott tevékenységeikkel kapcsolatban a vállalkozások számára.

A vizsgált időszakban több támogatást is bejelentett az EU az energia- és klímapolitikai célok elérése érdekében. A Bizottság több, mint 110 millió eurós beruházást jelent be a LIFE program integrált környezet- és éghajlatvédelmi projektjeibe. A finanszírozás 11 uniós országban (Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Szlovénia) támogatja az új környezetvédelmi és klímapolitikai projekteket, elsősorban a természetvédelem, a tiszta levegő, a vízgazdálkodás, a klímaváltozás mérséklése, illetve klímaváltozáshoz való alkalmazkodás területeit. Emellett az Európai Beruházási Bank és a Solas Capital együttesen fektet be az épületek energiahatékonyságába szerte az Európai Unióban. Az épületek energiahatékonysági fejlesztése kritikus a klímapolitikai célkitűzések elérésében, hiszen ezek felelősek az Európai Unió energiafogyasztásának 40%-áért és CO2-kibocsátásának 36%-áért. A Solas Capital AG által működtett és az Európai Beruházási Bank által társfinanszírozott alap célnagysága 200 millió euró. Az alapból hitelfinanszírozást nyújt energiaszolgáltató cégeknek energiahatékonysági és kisebb megújulóenergia-projektek megvalósításához.

Az időszakban sor került az EU-Norvégia találkozóra is, amelynek célja az EU és Norvégia közötti párbeszéd és együttműködés fokozása volt az éghajlattal, az energiával és az ipari átalakulással kapcsolatban. Mindennek keretén belül elsősorban az éghajlatváltozás mérséklésére és az energiafüggőség csökkentésére koncentráltak a felek a magas szintű diskurzus során. Februárban sor került az EU-USA Energia Tanács találkozóra is. A találkozón Josep Borrell beszéde is elhangzott, amely számos irányát felvázolta az uniós gondolkodásnak a térség geopolitikai eseményeit illetően, a vonatkozó szakpolitikákra fókuszálva. Kiemelte az Európa és a keleti szomszédság, valamint a Nyugat-Balkán stabilitását veszélyeztető geopolitikai turbulenciát. Ennek kapcsán rosszallta az Orosz Föderáció arra irányuló magatartását, hogy geopolitikai haszonszerzési fegyverként használja az Európába irányuló energiaellátást a világméretű energiaárak emelkedése közepette. A potenciális fenyegetés és következményeinek kiküszöbölésére az Unió megkereste a főbb energiaszolgáltatókat is, hogy fokozza a felkészültséget, és biztosítsa, hogy az energiaellátás továbbra is megbízható, megfizethető és biztonságos maradjon nem csak nekünk, az Európai Uniónak, hanem Ukrajnának, Moldovának és a Nyugat-Balkánnak is. Emellett szó esett a klímavészhelyzetről is, amelynek kapcsán kiemelte az átmenet felgyorsításának szükségességét globális szinten. Kiemelte, hogy az Energia Tanács jó alkalom annak biztosítására, hogy a COP26-on elfogadott ambiciózus transzatlanti menetrend kézzelfogható eredményeket hozzon, s megemlítette a partnerség egyik korábbi eredményét, a globális metán kezdeményezést. Februárban sor került az Egy Óceán Csúcstalálkozóra is a franciaországi Brest-ben. A Bizottság képviseletében, Von der Leyen ambiciózus kezdeményezéseket mutatott be a tisztább, egészségesebb és biztonságosabb óceán előmozdítása érdekében, a Csúcstalálkozóhoz való uniós hozzájárulás részeként, valamint az EU vezető szerepének demonstrációjaként az óceánokkal kapcsolatos kihívásokra adott átfogó válaszadásban. Von der Leyen elnök három kulcsfontosságú együttműködési kezdeményezést jelentett be: egy új nemzetközi koalíciót a nyílt tengeri biológiai sokféleség védelmére; egy jelentős számítástechnikai projektet, amely lehetővé teszi a kutatók számára, hogy digitálisan szimulálják a világ óceánjait; valamint az EU kutatási küldetését, hogy 2030-ig helyreállítsa óceánjainkat és vizeinket.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Déli szomszédságpolitika

Ursula Von der Leyen az Európai Bizottság elnökeként első látogatását tette Marokkóban, ahol a kormányfővel, Aziz Akhannouch-sal vett részt találkozón. Kiemelte, hogy a találkozó barátságos légkörben, eredményesen zajlott le. Von der Leyen megjegyezte a történelmi kapcsolatokat Európa és Marokkó között, illetve azt, hogy Marokkó az Európai Unió vezető partnere az afrikai kontinensen gazdasági és kereskedelmi kérdésekben. Kiemelte a gazdasági kapcsolatokon túli személyes kapcsolatokat is, hiszen Marokkóban ének európaiak, s Európában marokkóiak. A két kultúra egymásra való évszázados hatásain alapulva, Von der Leyen megerősítette az EU elkötelezettségét e kapcsolatok további elmélyítése mellett – szomszédként, partnerként és barátként.

A déli szomszédságpolitika országaiban februárban nagy hangsúly helyeződött a környezeti biztonság és energiabiztonság területeire. Létrehozásra került egy új európai projekt, a RESET (RESults Enabling Transitions: mapping, synthesising and mainstreaming sustainable, green circular business support achievements in the MED region, for replication and policy-making) a zöld és fenntartható vállalkozások támogatására a Földközi-tenger térségében, amely célja a zöld és körforgásos vállalkozások gazdasági, környezeti és társadalmi hatásainak katalizálása a kapacitásépítés és a helyi, nemzeti és regionális támogató ökoszisztémák fejlesztése révén. Megalakításra került olasz mintára a Coastal Cities Network is, amely a Földközi-tenger tengeri szeméttől való védelmére irányul. Ez lényegében egy platform az olasz területen már bevezetett jó gyakorlatok hálózatának disszeminációjára. A bilaterális programok keretében kiemelendő az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 25 millió eurós pénzügyi csomagja a marokkói zöld átállás fellendítésére. A marokkói pénzintézetek a finanszírozást alhitel formájában nyújtja majd helyi polgároknak, mikro-, kis- és középvállalkozásoknak és más vállalatoknak, célja az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást szolgáló technológiákba való befektetések motiválása. Jordánia folyamatos erőfeszítéseinek támogatása annak érdekében, hogy csökkentse a „non-revenue water” (megtermelt és a fogyasztóhoz való megérkezés előtt „elveszett” víz) mennyiségét az EU által finanszírozott WES projekt keretében. A projekt nemzeti tevékenységet indít az elveszett víz mennyiségének mérséklésére irányuló szakpolitika kidolgozásának céljából, így növelve a jordán lakosság vízellátását és a szűkösen rendelkezésre álló erőforrás védelmét és fenntarthatóbb kezelését. Az EU a vízbiztonság területén indított projektet Libanon területén is. A Fiatalság a Jobb Fenntartható Fejlődésért projekt egyike azoknak a projekteknek, amelyeket Libanonban a RESMYLE projekt al-támogatásán keresztül valósítanak meg. Célja a fiatalok szerepének megerősítése és a fenntartható fejlődés céljainak – nevezetesen a hatodik „tiszta víz és higiénia” és a tizedik, „az egyenlőtlenség csökkentése” – előmozdítása érdekében három dél-libanoni körzetben. Az Alexandriai Kereskedelmi Kamara az egyiptomi Európai Üzleti Szövetségek Szövetségével együttműködve hivatalosan elindította az El Amreya Pilot alprojektet, az első teljes mértékben napelemekkel működő nagykereskedelmi piacot. Az alprojekt a MAIA TAQA projekt keretében került megalakításra, amely Egyiptom energiahatékonyságának növelésére fókuszál.

Februárban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Igazgatótanácsa jóváhagyta az Egyiptomra vonatkozó országstratégiáját, amely az egyiptomi kormánnyal együttműködésben meghatározott három kulcsfontosságú prioritásra összpontosít, amelyek összhangban állnak annak ambiciózus, nemrégiben elindított reformprogramjával:

A 2022 és 2027 közötti időszakban a Bank három stratégiai prioritásra összpontosít:

• befogadóbb gazdaság előmozdítása az egyiptomi vállalkozások, a nők és a fiatalok számára,
• az Egyiptom zöldgazdasági átalakulás felgyorsítása,
• az ország versenyképességének fokozása a magánszektor növekedésének támogatásával és a kormányzás megerősítésével.

Az Európai Beruházási Bank, az Európai Unió és a marokkói Gazdasági és Pénzügyminisztérium két megállapodást írt alá egy beruházási program finanszírozásáról, amely 150 közösségi iskola építésére irányul főleg Marokkó vidéki területein. Ezek az EBB-től és az Európai Uniótól származó pénzügyi hozzájárulások a Marokkói Királyság oktatási szektorának 2015–2030-as reformjának részét képezik, amelynek célja, hogy az egész országban erősítse az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőségét, különös tekintettel az esélyegyenlőségre és a lányok helyzetére az oktatás valódi megújulása érdekében.

Magas szintű szakpolitikai értekezleten mutatták be az Európai Unió – Palesztina Befektetési Szemle első kiadását, amely a Team Europe befektetéseit mutatja be az országban. A befektetés jelentős 42 milliárd eurós összegű, amely a palesztin éves GDP több mint 10%-át teszi ki. A befektetések nagy részét a kkv-k finanszírozáshoz való hozzáférésének javítására fordítják. Egy másik jelentős befektetési terület az energia, ezen belül a megújuló energiaforrások finanszírozása, az energiainfrastruktúra, valamint az energiahatékonyság.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság kapcsán Ukrajna került előtérbe az időszakban. Az ukrajnai háború kitörése előtt is már sor került több magas szintű politikai találkozóra. Február 1-jén Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke Kijevbe látogatott, hogy bebizonyítsa, az EU rendíthetetlenül támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Dombrovskis találkozott Volodimir Zelenszkij elnökkel, Denis Shmyhal miniszterelnökkel és más kormányképviselőkkel. Részt vett a kijevi emlékfalnál tartott ünnepségen is, és a térség biztonsági kihívásairól tárgyalt a kormány képviselőivel. Az ezt követő napon, február 2-án az Európai Bizottság jóváhagyta az Ukrajna számára nyújtandó, legfeljebb 1,2 milliárd eurós sürgősségi makroszintű pénzügyi támogatási programra vonatkozó javaslatot. A támogatási alapokat hosszú lejáratú hitelek formájában, rendkívül kedvező feltételekkel bocsátják Ukrajna rendelkezésére, hogy a pénzügyi segítség hozzájáruljon az ország makrogazdasági stabilitásának és általános ellenálló képességének fokozásához, tekintettel a geopolitikai bizonytalanságra, amelyet Oroszország katonai felépítése okozott Ukrajnában és környékén. E javaslatnak a Tanács és az Európai Parlament általi gyors elfogadása lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy azonnal 600 millió eurós részletet folyósítson Ukrajnának.

A későbbiekben az Európai Bizottság az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül megkezdte az ukrán polgári lakosság támogatásához szükséges alapvető kellékek szállításának koordinációját. Az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül kínált elsősegély többek között a következőket tartalmazza: maszk, kesztyű, gumicsizma, áramfejlesztő, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, antibiotikum, fertőtlenítőszer, sátor, földi lepedő, takaró, higiéniai készlet, fejlett orvosi állomás, védőruha, védőszemüveg. A humanitárius helyzet romlásával, a Bizottság az ENSZ sürgős segélykérésének részeként további 90 millió euró allokálását jelentette be sürgősségi segélyprogramokra az ukrajnai háborúban érintett civilek megsegítésére. A finanszírozás az ukrajnai és moldovai embereket segíti, s elsősorban élelmet, vizet, egészségügyi eszközöket, menedéket és az alapvető szükségleteik kielégítését segít fedezni.

Február 27-én az EU Külügyi Tanácsa politikailag jóváhagyta az ukrán fegyveres erők támogatási csomagját. Josep Borrell, az EU főképviselője szerint a Tanács úgy döntött, hogy minden képességét felhasználja, hogy támogassa az ukrán hadsereget 450 millió euró értékben fegyverekkel, valamint további 50 millió eurónyi üzemanyaggal és védőfelszereléssel.

Február 9-én az EU új regionális programot indított a COVID-19 utáni zöld helyreállításra a keleti partnerség számára – „EU4Environment – Water Resources and Environmental Data” néven. Az új program hozzájárul a keleti partnerországok hosszabb távú környezeti, éghajlati és társadalmi-gazdasági ellenálló képességéhez. A program célja az emberi egészség és jólét javítása, valamint a Fenntartható Fejlődési Célok elérése Örményországban, Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, Grúziában, a Moldovai Köztársaságban és Ukrajnában.

Február 2-4-én az Európai Unió és az Európa Tanács közös projektje, a CyberEast projekt pénzügyi nyomozásról, virtuális fizetőeszközről és darknetről tartott képzést egy 21 fős grúz nyomozóból és ügyészből álló csoport számára. A résztvevők megismerkedhettek a blokklánc-elemzéssel és más kérdésekkel, mint például a különböző Virtual Asset Service Providers (VASP) és a grúz állampolgárok kriptovaluta birtoklási és kereskedési módja.

Az energiabiztonság területén számos előrelépés történt. Február 17-én az Energiaközösség szakértői az EU grúziai küldöttségével és az energiaszektorban működő nemzeti hatóságok képviselőivel szoros együttműködésben elindították az EU4Energy technikai segítségnyújtási kezdeményezést. Célja, hogy olyan szabályokat hozzon létre, amelyek biztosítják az ellátás biztonságát a villamosenergia-ágazatban. Ez hozzájárul az ellátási válságok megelőzéséhez, felkészüléséhez és a következmények mérsékléséhez, így a polgárok és az ipar ellátásbiztonságához. A Déli Gázfolyosó Tanácsadó Tanácsának nyolcadik miniszteri ülése, amelyet február 4-én tartottak Bakuban, megerősítette az Azerbajdzsán Köztársaság és az Európai Unió közötti stratégiai energetikai partnerséget. A találkozó társelnökei, Parviz Shahbazov azerbajdzsáni energiaügyi miniszter és Kadri Simson energiaügyi európai biztos sajtónyilatkozata szerint a partnerség a hosszú távú energiabiztonság, az ellátás biztonsága és a zöld energiára való átállás közös céljain alapul. Az EU képviseletében Kadri Simson hangsúlyozta a Déli Gázfolyosó lehetséges kiterjesztésének vizsgálatát célzó erőfeszítéseket új energiapiacok felé, beleértve a Nyugat-Balkánt, és javasolta az ebben az esetben felmerülő összes kereskedelmi, környezetvédelmi, műszaki, szabályozási és éghajlati vonatkozású kérdés felmérését.

Február 4-én az Európai Tanács elnöke, Charles Michel, Emmanuel Macron francia elnök, Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök és Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök online találkozott egymással. Michel és Macron megerősítették teljes elkötelezettségüket a feszültség csökkentését és a térségbe vetett bizalom kiépítését célzó erőfeszítések támogatása mellett. Számba vették a keleti partnerség decemberi csúcstalálkozója alkalmával megtartott találkozók óta elért előrehaladást, különös tekintettel a fogvatartottak közelmúltbeli szabadon bocsátására, az eltűnt személyek felkutatására irányuló folyamatban lévő közös erőfeszítésekre, valamint a vasúti sínek közelgő helyreállítására. A bizalom helyreállításának egyik lépéseként értékelendő, hogy újabb nyolc örmény katonát engedtek szabadon, s térhettek vissza hazájukba.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Regionális politika
(Írta: Kovács Rebeka Regina)

2022 február 8-án megjelent az Európai Unió 8. Kohéziós Jelentése. A Bizottság háromévente ebben a dokumentumban közzéteszi az EU gazdasági, társadalmi és területi kohéziójáról a jelentéseit, illetve bemutatja az elért eredményeket és az EU szerepét a „regionális fejlődés motorjaként”. A jelentés tulajdonképpen pillanatképet nyújt az uniós régiók fejlődési állapotáról és az előttük álló kihívásokról számos mutató vizsgálatán keresztül, mint például a jólét, foglalkoztatás, oktatási szint, elérhetőség és kormányzás. Ezenfelül a dokumentum értékeli a régiók közötti különbségeket (innováció, foglalkoztatás és intézményi kapacitás terén), a régiók pozícióját a digitális átállás terén és a támogatások szükségességét. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy a tagállamokon belüli belső regionális különbségek nőttek, akár csak az innovációs szakadék. A foglalkoztatás ugyan nőtt, de számos közepes jövedelmű és kevésbé fejlett régió, különösen az EU déli és délnyugati részén gazdasági stagnálástól vagy hanyatlástól szenvedett. A jelentés kiemeli azt is, hogy az EU népessége öregszik. Az új, 2021-2027-es kohéziós politika célja, hogy továbbra is a régiókba és az állampolgárokba „fektessenek be”, amelyet szorosan összehangolnak a NextGenerationEU csomag pénzügyi erejével. A NextGenerationEU részeként a REACT-EU további 50,6 milliárd eurót biztosított a világjárványból való kilábalás támogatására, lehetővé téve a régiók és városok számára, hogy a 2021-2027-es programozási időszak előkészítése során folytassák a növekedésükbe történő beruházásokat.

A REACT-EU keretében az Európai Unió 206 millió eurónyi támogatást biztosított az egészségügyi rendszerek erősítésére és a zöld és digitális átállás ösztönzésére. Az európai kohéziós és területi helyreállítási támogatás (REACT-EU) keretében négy tagállam 206 millió eurós támogatásban részesül. A támogatás a következőképpen oszlik el: Németországban Bajorország régió 44 millió euró összegben támogatást kap a helyi kis- és középvállalkozások (kkv-k) energiahatékonysági beruházásainak támogatására, valamint az árvízvédelembe történő beruházásokra. Észak-Rajna-Vesztfália 64 millió eurót kap az oktatási intézmények, az idegenforgalmi és az egészségügyi ágazat digitalizálására, valamint az alacsony kibocsátású mobilitásba és a zöld infrastruktúrába való beruházásra. Máltán 11 millió eurót fektetnek be a rákbetegek kezelését szolgáló új berendezésekbe, a sebészeti és műtőosztályok megerősítésébe, valamint a betegek egészségügyi nyilvántartásának digitalizálására. Franciaországban az OP Nord-Pas-de-Calais további 36 millió eurót fektet be, hogy új szolgáltatásokat nyújtson, például pénzügyi támogatást nyújtson a kkv-knak a digitális készségek fejlesztéséhez, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a zöld gazdaságba és a közlekedésbe való beruházáshoz, például a fenntartható mobilitásba, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításához. Emellett, a Picardie-i OP további 18 millió eurót kap kkv-k kutatási és innovációs projektjeinek, valamint az egészségügyi anyagok beszerzésének és a betegellátás javításának támogatására. Ausztriában pedig 33 millió eurót fordítanak a világjárvány által negatívan érintett kkv-k támogatására, a kutatás és az innováció fellendítésére, valamint a megújuló energiába és az energiahatékonyságba való beruházásra.

285 millió euró támogatást ítélt az Európai Szociális Alap a franciaországi, németországi és a romániai operatív programjainak a REACT-EU keretében. Emellett pedig további támogatások célja a munkahelytalálás elősegítése, az oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási rendszerek megerősítése és a világjárványból való felépülés támogatása. Franciaország 24 millió eurót kap Guayana tengerentúli megyéjének ESZA-operatív programjára. A támogatás célja, hogy intenzív és személyreszabott programokkal, duális képzésekkel segítse az iskolából való kimaradás veszélyének kitett tanulókat. A finanszírozás emellett a munkanélkülieket is támogatja. Németországban az ESZA-OP Baden-Württembergben további 27 millió eurót kap a járvány által különösen érintett több mint 16 000 ember támogatására. A támogatás segíti a rászorulókat a digitális eszközökhöz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésben és használatában. A bevándorlóként élő nők társadalmi és gazdasági megerősödésére is különös figyelmet szentelnek. A tartósan munkanélküliek állami foglalkoztatási támogatásban részesülnek, hogy segítsék őket a munkahely-keresésben. Románia további 234 millió eurót kap a humánerőforrás-programra. A program keretein belül 168 000 hátrányos helyzetű tanuló számára biztosítanak tanórákat a koronavírus-járvány miatt kiesett tanórák pótlása érdekében. Ezenfelül új munkahelyek létrehozását is támogatja a program. A kiegészítő finanszírozás pedig a világjárvány során dolgozó egészségügyi alkalmazottak számára nyújtott bónuszokat is támogatja.

A Bizottság további 1,1 milliárd eurót nyújtott Spanyolországnak a Kohézió és az európai területek helyreállítási támogatásának (REACT-EU) keretében. Az Európai Szociális Alap foglalkoztatásra, képzésre és oktatásra vonatkozó spanyol operatív programjának új forrásai a rövid távú munkaprogramokat támogatják. Ezzel több, mint 125 000 embert segítenek a munkahelyük megőrzésében és elősegítik a vállalkozás fenntartását és működését.

Az REACT-EU keretében rendelkezésre bocsátott 642 millió eurónak köszönhetően Belgium, Csehország, Lengyelország és Románia régiói mostantól tovább támogathatják a gazdasági fellendülést, valamint a digitális és zöld átállást. Belgiumban a brüsszeli régió 6 millió euró támogatásban részesül, hogy a kis-és középvállalkozások (kkv-k) fejlődését segítsék elő a koronavírus-járvány által érintett ágazatokban. Emellett támogatják a régió digitalizációját. Csehországban az „Integrált regionális operatív program” 313 millió euró támogatást kap, hogy korszerűsítsék és fejlesszék az egészségügyi szolgáltatók, tűzoltóságok és a sürgősségi orvosi szolgaálatok hálózatát. Románia 216 millió euró támogatásban részesül, amelynek célja az állami korházak felszerelése speciális orvosi-és védőfelszerelésekkel és az iskolák higiéniai körülményeinek javítása a koronavírus elleni védekezés érdekében.

A Bizottság több mint 80 millió eurós beruházást hagyott jóvá a Kohéziós Alapból a magyarországi Észak-Alföld régió vasúti személy- és áruszállítási kapcsolatainak javítására. A támogatás fő célja, hogy a vasúti szakaszok korszerűsítésre kerüljenek, hogy nagyobb terhet tudjon szállítani. A felújított vasútvonalnak köszönhetően jobb összeköttetés valósul meg Budapest és a régió között és a fejlettebb infrastruktúra által fellendül a gazdasági tevékenység a környéken, valamint Kelet-és Nyugat-Európa között javul az áruforgalom.

Az Európai Unióban a minden eddiginél magasabb energiaárak is gondot okoznak, amelyre a Régiók Bizottsága is felhívta a figyelmet. Tüttő Kata, Budapest főpolgármester-helyettese az ENVE szakbizottság és a Régiók Bizottsága Green Deal Going Local munkacsoportjának elnökeként tartott első ülésén hangsúlyozta, hogy „2022 a zöld átmenet éve, így nincs idő a tétlenkedésre, a kötelezettségeket teljesíteni kell.” Emellett felhívták a Green Deal Going Local munkacsoport 9. ülésének résztvevői a figyelmet arra, hogy minden eddiginél magasabb energiaáraknak súlyos társadalmi és gazdasági hatásai lehetnek. Kiemelték továbbá a regionális és helyi önkormányzatok szerepét az energiahatékonyság javításában és az energiahatékonysági irányelv szükségességét is, amely elengedhetetlen lenne az energiaszegénység elleni küzdelemben. Nagy vitát váltottak ki a kibocsátáskereskedelmi rendszert érintő reform-ötletek: Peter Kurz, Mannheim főpolgármestere azt javasolta, hogy a városok és régiók közvetlenül gazdálkodjanak a kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek egy részével, amellyel kapcsolatban Peter Liese az EP előadója arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek nem megfelelően használják fel az uniós költségvetési forrásokat és a kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeket energiahatékonysági projektekre. Továbbá megemlítették a megújuló energiaforrások egyre növekedő szerepét és szükségességét, hiszen, ha helyi szinten fokozódik a megújuló energia-termelés, akkor az EU egyre közelebb kerül a karbonsemlegességhez és csökkenthető az interdependencia.

A Bizottság elfogadta 2022. február 14-én San Marino csatlakozási kérelmét az adriai-és jón-tengeri régióra vonatkozó EU Stratégiába (EUSAIR). A kérelmet már 2020. augusztus 28.-án benyújtották a szlovén EUSAIR-elnökséghez. Ezzel San Marino közelebb kerül az Európai Unió prioritásaihoz, mint a stratégiában részt vevő nyugat-balkáni országok, mivel olyan ágazatokban terjesztheti ki az uniós szakpolitikákat, mint a környezetvédelem, energia, közlekedés, innováció vagy összekapcsolhatóság. Emellett San Marino csatlakozik az Interreg IPA ADRION programhoz is, amely támogatja az EUSAIR irányítását és lehetősége adódik az országnak az új partnereivel együttműködve a nemzeti finanszírozás mozgósítására makroregionális szintű projektek megvalósításához.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU hírfigyelő 2022 február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői (a reguláris hadsereg, a Forradalmi Gárda és a rendőrség) egyaránt jelentős szerepet töltenek be Irán függetlenségének, területi integritásának, állammodelljének, nemzetbiztonságának, belső rendjének és az iszlám forradalom vívmányainak fenntartásában, illetve az ország külpolitikai céljainak megvalósításában. Mindezt az 1979-ben elfogadott iráni alkotmány, valamint annak a Khomeini ajatollah halálát követő módosításai is tükrözik. Az elemzés áttekinti a Pahlavi uralkodók főbb katonapolitikai elképzeléseit, illetve megvizsgálja az iszlám forradalmat követően kialakult hadseregszerkezetet, kiemelt figyelmet fordítva a Forradalmi Gárda gazdasági erejére és bővülő feladatkörére. A jelen elemzés nem tér ki az iráni fegyveres erőkhöz tartozó rendőrség feladatainak és szervezeti felépítésének bemutatására. Az egységes iráni hadsereg megteremtése és fejlesztése Reza Khán idején

Khomeini ajatollahnak és híveinek a fegyveres erőkkel kapcsolatos nézetére nagy hatást gyakorolt a Pahlavi uralkodók katonapolitikája. Az 1921-ben fegyveres államcsíny nyomán hadügyminiszterré lett Reza Khán széleskörű modernizációs programjának egyik alapeleme az állam- és nemzetépítés szempontjából kulcsfontosságú egységes iráni hadsereg, az ›Artes‹ megteremtése, valamint a férfiak számára kötelező kétéves katonai szolgálat bevezetése volt. [1] Az Irán kiszolgáltatott helyzetére és pénzügyi instabilitására tekintettel nem lévő program részét képező gazdasági reformprogramok egyik része a hadsereghez és a nemzetbiztonsághoz köthető. Az utóbbiak a védelmi ipar és a hadsereg logisztikája fejlesztését szolgálták. Miután Irán a koncessziók felmondásával függetlenítette magát a külföldi befolyás alól és területén olajmezőket fedeztek fel, a fegyveres erők költségvetési kerete jelentősen megnövekedett. A hadseregre szánt pénzügyi források 1926 és 1941 között az ötszörösére emelkedtek. Ennek köszönhetően az iráni hadsereg modern – amerikai, belga, brit, csehszlovák, francia, német és orosz – fegyverekre és harci eszközökre, valamint különleges képességekre is szert tett. Mindez közvetett módon hozzájárult a sah hatalmának a megszilárdításához. [2]

Ennek ellenére a törzsek nomád életmódjának felszámolására és a társadalmi kohézió megteremtésére is hivatott hadsereg nem vált ütőképessé, miután az állam nem orvosolta a szervezet alapvető hiányosságait, többek között az alkalmazott harci eljárások elavultságát, a katonák elégtelen ellátását és harci tapasztalatát [3], a logisztikai és kiképzési problémákat, illetve a szervezeten belüli bizalmi válságot. [4] A Közel-Keleten elsőként bevezetett kötelező katonai szolgálattal Reza Khán ugyan nagy létszámú hadsereget teremtett (a reguláris hadsereg létszáma 1941-ben elérte a 127.000 főt, amelyet a mozgósítással együtt 400.000 főre tudtak növelni), [5] de az ország legnagyobb harcértéket jelentő katonai elemét továbbra is az irreguláris törzsi kontingensek képviselték. [6]

Az iráni hadsereg modernizálása Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején

Az iráni fegyveres erők képességeit illetően jelentős változások csupán Irán második világháborús megszállását követően következtek be, miután a tengelyhatalmakkal baráti viszonyt kialakító Reza Khánt a szövetséges hatalmak 1941-ben lemondatták. Ezt követően fia, Mohamed Reza Pahlavi került hatalomra, aki az Amerikai Egyesült Államokkal és Izraellel stratégiai szövetségi viszony kialakítására törekedett. A hadsereg modernizációját a belpolitikai stabilitást biztosító csendőrség amerikai segítséggel történő felállítása tette lehetővé a ›GENMISH‹ [Gendarmerie Military Mission/Csendőrségi Katonai Misszió] keretében 1942-től, amelynek során az amerikaiak nem csupán tanácsadói, hanem végrehajtói hatalommal is rendelkeztek. [7]

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok megbízható szövetségesre talált a sah személyében a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. Így komolyabb, a nukleáris iparra és a rakétaprogramra is kiterjedő érzékeny, de ekkor még kezdetleges védelmi-katonai együttműködés kezdődött a három szövetséges között. 1950-ben érkezett Iránba a ›MAAG‹ [Military Assistance Advisory Group/Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport], amely a korábbi küldetésekkel ellentétben már kiterjedt katonai és pénzügyi támogatást is nyújtott Iránnak, új katonai és félkatonai parancsnoki struktúrát hozott létre, valamint a kereskedelmi és a kormányzati fegyvereladásokban is részt vett. 1953 és 1979 között a ›MAAG‹ az iráni katonai és rendőri erők valamennyi ágazatával együttműködött, illetve befolyással bírt Irán nemzetgazdaságának csaknem minden szektorára. [8] A két ország közötti együttműködésért Irán köteles volt egyebek mellett a rendelkezésére álló nyersanyagokat – elsősorban az olajat – az Egyesült Államok számára biztosítani. Ezáltal a ›MAAG‹ az Egyesült Államok politikai-gazdasági érdekérvényesítő eszközeként funkcionált. [9]

Az 1973-as olajárrobbanás miatt Irán szénhidrogéniparból származó bevételei jelentősen megnőttek, így 1970 és 1977 között az ország védelmi költségvetése a tízszeresére nőtt. A hadseregre szánt állami kiadásokat elsősorban a légierő fejlesztésére fordították. Ennek köszönhetően a szárazföldi erőből, légierőből és haditengerészetből álló, több mint 400.000 fős iráni hadsereg a Közel-Kelet legnagyobb [10] és legütőképesebb fegyveres erejévé vált, amellyel az uralkodó Iránt a térség ›csendőrévé‹ kívánta tenni. [11] Az iráni erőkivetítő képességek erősödését jelzi, hogy Irán az 1970-es évek elején a brit gyarmatosító erők kivonulását követően több olyan szigetet is magához tudott csatolni a Hormuzi-szoros térségében, amelyre az Egyesült Arab Emirátusok is jogot formált. [12]

Irán ekkoriban az állami kiadások egyharmadát költötte a hadsereg amerikai segítséggel történő modernizálására és karbantartására, amely pénzösszeg hiányát a nemzetgazdaság számos szektora, illetve a társadalom több rétege is megérezte. [13] A hadsereg fejlesztésére szánt pénzösszegek egyenlőtlen eloszlása a szervezeten belül is jelentős feszültségforrássá vált, miután a sah – maga is képzett pilótaként – kitüntetett figyelmet szentelt a légierőnek. További problémát jelentett, hogy a szervezeten belül már a Reza Khán idején is meglévő bizalmi válság még inkább fokozódott. Mohamed Reza Pahlavi ugyanis minden szervezeten belüli előléptetéssel, a fizetség megállapításával, valamint a katonai beszerzéssel kapcsolatos döntéseket magához vonta, továbbá megtiltotta a különböző egységek közötti horizontális kommunikációt, növelve a tisztek közötti bizalmatlanságot. Az uralkodó a hadsereg személyi állományát arra is ösztönözte, hogy minden gyanús eseményt jelentsenek neki. Mindezzel egy esetleges katonai hatalomátvétel lehetőségét kívánta megakadályozni. [14]

A duális szerkezetű hadsereg elmélete

Az iráni iszlám forradalmat követen az iráni fegyveres erők jelentősen átalakultak, azonban az új alkotmányban a hagyományos iráni katonai gondolkodás bizonyos elemei tovább élnek. Ennek megfelelően Irán fegyveres ereje és a biztonsági apparátusa az államszervezet kiépítésére is jellemző kettőzött struktúra koncepcióját követte. Ez az elképzelés az iráni hadseregszervezést már a 3. században létrejött Szászánida Birodalom óta jellemzi, és a fegyveres erőkön belüli nagyobb erőközpontok kialakulását igyekszik megakadályozni a központi állami hatalom védelme érdekében azzal, hogy egymással versengő seregtesteket hozott létre. [15] A tradíció továbbélése a Pahlavi-időszakban is megfigyelhető volt a rendőrség, a ›SAVAK‹ elnevezésű titkosrendőrség és a csendőrség közötti munkamegosztás révén. [16] Ez a katonapolitikai felfogás az iszlám forradalmat követő időszakban is fennmaradt. Ennek megfelelően a fegyveres erők 1979-et követően két szervezetileg is elkülönült csoportból állnak: a hagyományos hadseregből és a forradalom évében létrehozott Forradalmi Gárdából. Az alkotmány számukra eltérő feladatokat ír elő, és ekképpen a két fegyveres szervezet eltérő állami és társadalmi megítélés alá esik.

Az iráni fegyveres erők az 1979-es alkotmányban

A fegyveres erőkről az iráni alkotmány 9., a ›Hadsereg és a Forradalmi Gárda‹   fejezetében találunk  információt. Az alkotmány 151. cikkelye kimondja, hogy az állam kötelessége a muszlim szellemiségét figyelembe véve biztosítani az állampolgárai számára a katonai kiképzést az ország fegyveres védelme érdekében. [17] A 146. cikkely nem engedélyezi az Irán területén működő külföldi katonai bázisokat még akkor sem, ha azok békés célokat szolgálnának. [18] A 110. cikkely szerint a két fegyveres szervezet főparancsnokát a Legfőbb Vezető nevezi ki, [19] akinek a közvetlen parancsa nélkül a fegyveres erők központi vezérkara békeidőben sem adhat utasítást a csapatok mozgatására. Ezen szerkezeti felépítés révén biztosított a fegyveres erők – amelyben az alkotmány 145. cikkelye alapján csak iráni állampolgárok szolgálhatnak [20] – politikai hatalom iránti hűsége. [21]

A reguláris hadsereg a forradalom idején

A Reza Khán által egységesített iráni reguláris hadsereg – az ›Artes‹ – szervezetileg nem vett részt az iráni iszlám forradalomban, hivatalosan semleges maradt. Azonban az iráni monarchiához – és ezáltal az Egyesült Államokhoz is – leginkább lojális légierő technikai személyzetének [homáfarán] jelentős része, és számos tiszt is átállt a Párizsból visszatérő Khomeini ajatollah oldalára.  Ehhez a csoporthoz csatlakozott az 1979. február elején a katonai akadémia végzős kadétjainak egy része is, akiknek tisztté avatásakor az esküjükben a sah iránti hűség fogadalma már nem szerepelt. A hadseregnek a forradalommal szimpatizáló rétege jelentős mennyiségű fegyverre tett szert a katonai bázisokon történt fosztogatások során, majd összecsaptak a monarchiához és a még hivatalban lévő kormányhoz hű katonákkal. A városokra is átterjedt harcok miatt a kormány a kijárási tilalom bevezetése mellett döntött. Khomeini azzal fenyegette meg a hadsereget, hogy amennyiben kitartanak a monarchia mellett – a forradalom ellenében – kénytelen lesz ellenük szent háborút [dzsihád] hirdetni. [22] Mohamed Reza Pahlavi korábban sikeres, a katonai hatalomátvételt meghiúsító ›oszd meg és uralkodj‹ elvre épülő politikája 1979-ben visszafelé sült el, miután a különböző haderőnemek vezetői nem tudtak megegyezni a sah támogatását illetően. [23]

A reguláris hadsereg a forradalom után

A Khomeini ajatollah támogatók az iráni hadseregben a népet elnyomó hatalom eszközét, valamint az állami kiadások 35%-át felemésztő gazdasági terhet látták, így többen – köztük a baloldali Modzsáhedin-e Khalq – a megszűntetését követelték. Meggyőződésük szerint ugyanis a hadsereg megtartása az iszlám forradalommal össze nem egyeztethető szellemiséget képvisel, mert az túlságosan is a Pahlavik által kialakított államszervezethez illeszkedik. A kérésüket a Khomeini által miniszterelnöknek kinevezett Mahdi Bázárgán vezette átmeneti kormány elutasította egy esetleges belpolitikai zűrzavar kialakulásától tartva. Khomeini és társai tehát pragmatikus döntést hoztak, elsősorban az iráni területi integritást veszélyeztető, már 1979 márciusában jelentkező etnikai – arab, azeri, beludzs, kurd és türkmén – szeparatista törekvések veszélye miatt. Azonban a hadsereg iránti bizalmatlanságuk jeleként a fegyveres szervezetet jelentősen átalakították. A közvetlenül a Bázárgán-kormány bukását követően felállított forradalmi bírságok hét hónap alatt több mint 400 tisztet ítéltek halálra, [24] közöttük magasrangú vezetőket is, így a ›SAVAK‹ vezetőjét és a légierő parancsnokát. Másokat bebörtönöztek, külföldi száműzetésre ítéltek, kényszernyugdíjaztak, vagy a baloldali és marxista csoportok likvidáltak. A hadseregben tapasztalható tisztogatások 1980 őszéig a tisztikar mintegy 40%-át érinthették, [25] a hadsereg létszáma pedig közel a felére csökkent. A legjelentősebb létszámcsökkenést a szárazföldi haderőnem szenvedte el, de a képzett és nagy technikai tudással bíró tisztek, illetve technikai személyzet elvesztése a legnagyobb mértékben a légierőt sújtotta. [26] A hadsereg harci értékére és elrettentő képességére további csapást jelentett, hogy 1979 áprilisában kezdődő és 444 napig tartó teheráni túszdrámát követően az Egyesült Államok befagyasztotta az iráni hadsereg fenntartásával és további modernizációjával kapcsolatos technológiai-pénzügyi támogatást, valamint visszahívta az iráni hadsereg munkáját segítő technikai személyzetet. A folyamatos karbantartást igénylő fejlett haditechnika utánpótlásának leállítása és a technikai személyzet hiánya miatt a hadsereg szárazföldi ereje által használt harci eszközök 30%-a és a légierő felszerelésének 50-60%-a [köztük a helikopterek 60%-a] használhatatlanná vált. [27]

A politikai vezetésben az ekkorra már nagymértékben meggyengült hadsereggel szembeni idegenkedés és ellenszenv – amely abban is megmutatkozott, hogy a hadsereg költségvetését nagymértékben csökkentették – a nyolc évig tartó és az iráni védelmi iparnak súlyos veszteségeket okozó iraki-iráni háború (1980–1988) kitörésével megváltozott, miután Irak az iráni belpolitikai válságot kihasználva három irányból támadást intézett Irán ellen. Az 1979 májusában a Khomeini ajatollahot támogató fegyveres csoportosulások összeolvadásából létrejött az ekkor még önkéntes alapon szerveződő Iszlám Forradalmi Gárda [Szepáh-e Pászdárán-e Enqeláb-e Eszlámi] az iraki erőkkel szemben ekkor még szerény katonai erőt képviselt, ezért az államnak még az ›Artes‹ súlyos károkat elszenvedett haditechnikájára és megtépázott, mintegy 100.000 fős személyi állományára is szüksége volt. [Annak ellenére, hogy a hadsereg a karbantartási munkálatok hiánya miatt jelentős technikai veszteségeket szenvedett, a sah idején felhalmozott nagy lőszer- és fegyverkészletek továbbra is rendelkezésre álltak.] [28] A két szervezet egyesítésére az előzetes tervekkel ellentétben nem került sor, mert az veszélyeztette volna a Forradalmi Gárda ideológiáját, illetve a duális hadseregszerkezet fenntartásával egy, a Forradalmi Gárdán belüli erőközpont létrejöttének esélyét is csökkentették. [29] A két fegyveres szervezet összeolvasztásának gondolatáról Iránban Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1989-ben történő elnökké választását követően mondtak le véglegesen. A két fegyveres erő vezetőit tömörítő központi vezérkar az alkotmány 1988–1989-es módosítását követően jött létre. Az iraki-iráni háború keserű harci tapasztalatai nyomán felálló egység feladata a hagyományos hadsereg és a Forradalmi Gárda közötti kommunikáció és együttműködés biztosítása lett. [30] Ennek ellenére a két fegyveres erő közötti intézményi rivalizálás – többek között az önálló parancsnoksági láncolatok léte miatt – a mai napig érzékelhető. [31]

A reguláris hadsereg az 1979-es iráni alkotmányban

Az iráni alkotmány több cikkelye kapcsolatos a hagyományos hadsereggel.  Az iráni alkotmány 144. cikkelye szerint az Iráni Iszlám Köztársaság hadseregének muszlim hadseregnek kell lennie. A kifejezés arra utal, hogy a hadseregben szolgálókat illetően elvárás, az iszlám vallás és az iszlám forradalom ideológiájának elkötelezett támogatása, valamint a forradalom megvalósításáért folytatott megingathatatlan küzdelem. [32] A 147. cikkely kimondja, hogy a kormány béke idején felhasználja a hadsereg személyi állományát és technikai felszerelését az esetlegesen előforduló segélyműveletekben úgy, hogy azzal nem veszélyezteti a hadsereg harckészültségét és a muszlim szellemiségét követő igazságszolgáltatás kritériumait. [33] Az alkotmány továbbá megnevezi a hadviselés klasszikus megközelítését képviselő, hagyományos hadsereg feladatait. A 143. cikkely szerint elsődleges feladata az ország függetlenségének, területi integritásának és az állam rendjének a védelme. [34] A belbiztonsági feladatokért nem felelős.  A mintegy 350.000 aktív főből álló ›Artes‹ szerkezeti felépítése az iszlám forradalmat követően alapvetően nem változott. Ennek megfelelően közel három évtizeden át ugyanazzal a három haderőnemmel – szárazföldi erők, légierő és haditengerészet – rendelkezett. A sorkötelezettségen alapuló, közepesen kiképzett állománnyal rendelkező iráni hagyományos hadsereg 2009-ben kiegészült egy negyedik haderőnemmel, a légierőből kiváló légvédelemmel. A hadsereg által alkalmazott haditechnika már korszerűtlen, modernizálása pedig az Iránra kirótt nemzetközi szankciók és fegyverembargó következtében akadozik. A hagyományos hadsereg – amelynek az összetétele az iszlám forradalom óta jelentősen megváltozott – emiatt az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó védelmi ipart fejlesztett ki, de a Forradalmi Gárdával ellentétben a nemzetgazdaság csupán néhány szektorában rendelkezik érdemi befolyással. [35]

A Forradalmi Gárda létrejötte

Az 1979 májusában a Khomeini ajatollah rendeletének megfelelően  az őt támogató különböző fegyveres csoportosulások összeolvadásával létrejövő Forradalmi Gárda – a ›Szepáh‹ – mára az Iráni Iszlám Köztársaság legerősebb biztonsági és katonai szervezetévé vált, amely az iráni állam és társadalom valamennyi szférájára jelentős befolyást gyakorol. A hagyományos hadsereggel párhuzamos új fegyveres erő létrehozásával Khomeini és köre az iszlám forradalom sikerére nézve romboló hatású erők dominanciáját kívánták megakadályozni, így a toborzás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a baloldali Modzsáhedin-e Khalq tagjai ne tudjanak a szervezet soraiba beszivárogni.  A Forradalmi Gárda létrehozásában is fontos szerepet játszott az iráni katonai gondolkodást jellemző duális hadsereg elmélete. Khomeini és támogatói kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a sah hagyományos hadserege iránt. Ezt még inkább fokozta, hogy 1980 júliusában az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság elleni sikertelen államcsínyt a ›SAVAK‹ és az ›Artes‹ tisztjei szervezték. [36]

A Forradalmi Gárda az iraki-iráni háborúban

Történeti fejlődése szempontjából az iraki-iráni háborúnak – amely az iráni köztudatban mint ›szent védekezés‹ [defá-e moqaddasz] ismeretes – különös jelentősége volt, amely hozzájárult az eredetileg alulról szerveződő Forradalmi Gárda katonai, politikai és gazdasági értelemben vett megerősödéséhez. A háború első évében az iráni politika bizonyos tényezői az akkor 20-30.000 főt számláló és szabadabb irányítás alatt álló Forradalmi Gárdát képzetlen fegyveres erőnek tekintették, és nem akarták bevonni a katonai-védelmi beruházások kedvezményezettjeinek körébe. A hagyományos hadsereg sikertelen offenzívája, valamint a Khomeini és köre számára kedvező iráni belpolitikai változások a Forradalmi Gárdának is javára váltak, mert egyrészt szervezete bizonyos szempontból már a hagyományos hadsereg felépítéséhez hasonlított, másrészt mind több hadműveletben vett sikeresen részt, és szélesebb körű politikai támogatottságra tett szert. [37]

A Forradalmi Gárdában szolgálatot teljesítő iráni veteránok [razmandegán] visszaemlékezései arra utalnak, hogy a háborúban felmutatott sikerük és túlélésük arra a sajátságos jelenségre vezethető vissza, hogy a ›Szepáh‹ összetartását s a soraikban harcolók harci motivációját sajátos karizmájuk alapozta meg. Ezt a karizmát pedig a síita hagyományokban központi szerepet betöltő ›önfeláldozás‹ [eszteshád]  sajátos értelmezése teremtette meg. Ez utóbbi mint fő szervezési elv reaktiválása többek között megmutatkozott a harmadik imám, Husszein és családja karbalái tragédiájához kapcsolódó, Muharram havi síita gyászünnepségek [azádári], valamint  a hajdani  eseményeket felidéző  síita passiójáték [taziyye] megtartásában, különösen a harci cselekmények előtt. A Forradalmi Gárdában a háborúzás síita interpretációja ekképpen informális hierarchiát is teremtett az ekkor még többnyire központi irányítást nélkülöző fegyveres erőn belül. A veteránok visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a kialakult sajátos azonosságtudat képezte a legnagyobb eltérést a Forradalmi Gárda és az ›Artes‹ katonáinak szellemisége között. [38]

A Forradalmi Gárda a forradalom után elfogadott iráni alkotmányban

A ›Szepáh‹ háború során mutatott helytállásának köszönhetően rövid idő elteltével teljes belpolitikai támogatottságra tett szert. Khomeini meggyőződése szerint Irán egyenesen a Forradalmi Gárdának köszönheti fennmaradását, és ezt a feladatát az iraki-iráni háborút követően is teljesíteni hivatott. [39] A Forradalmi Gárda jelenlegi különös jogállása az 1979-es iráni alkotmányban még nem tűnik fel. Meghatározó politikai-gazdasági erőre hosszú évek során tett szert. [40] A 150. cikkely szerint az iráni iszlám forradalom kezdetén létrehozott Forradalmi Gárda feladata a forradalom és annak vívmányainak megőrzése. Felelősségi területét a törvények szabályozzák, ügyelvén a más fegyveres erőkkel való együttműködésre. [41] Az, hogy az alkotmány ily szűkszavúan szól a Forradalmi Gárda feladatairól, lehetővé teszi, hogy a ›Szepáh‹ változó és bővülő felelősségi területeit az alkotmány megváltoztatása nélkül is módosítani lehet. [42] Az évek múltával azonban a Forradalmi Gárda alkotmányban rögzített feladatkörének kialakult egy kiterjesztett értelmezése, amelynek révén már lényegesen szélesebb feladatkörrel rendelkezik. Ez a fegyveres szervezet azon túl, hogy belbiztonsági feladatokat lát el a társadalmi tiltakozások és az ellenzéki fellépések elfojtásával, nemzetvédelmi erőként a határokat is védelmezi, külföldi katonai műveleteket is megvalósít, valamint biztosítja a fennálló államszervezet társadalmi támogatottságát. Speciális feladatkörének és kedvező politikai kapcsolatainak köszönhetően a Forradalmi Gárda az ›Arteshez‹ viszonyítva jobban  hozzájut az anyagi forrásokhoz és a katonai felszerelésekhez. [43]

A Forradalmi Gárda szervezeti felépítése

A mintegy 120.000 fős ›Szepáh‹ jelenleg három haderőnemből épül fel, és ezeket külön parancsnokok irányítják. [44]  Az alapvetően az aszimmetrikus hadviselésre törekvő Forradalmi Gárda a három hagyományos haderőnemen kívül paramilitáris és speciális alakulatokkal, illetve különleges szervezetekkel is rendelkezik. A ›Szepáh‹ két legjelentősebb paramilitáris alakulata a Legfelsőbb Vezető Irodájának alárendelt ›Baszídzs Milícia‹ és a ›Qudsz Erők‹. Az elhárító és hírszerző szolgálathoz hasonlóan az antiterrorista egység és a Legfelsőbb Vezető védelméért felelős testőrség egyaránt főparancsnokságtól függetlenül működik. Ezenkívül az Irán területi integritását veszélyeztető kurd kisebbségre és a védelmi szempontból kihívást jelentő keleti határvidékre külön egység ügyel. A hatályos törvények értelmében a Forradalmi Gárdát hivatalosan a főparancsnok irányítja, de az ő hatalma és befolyása a gyakorlatban ennél szerényebb. A többnyire 16 és 40 év közötti férfiakból toborzott állománya sorkötelezett, állandó, időleges és speciális személyzetből áll. [45] A Forradalmi Gárdának a hagyományos hadsereghez hasonlóan saját katonai akadémiái vannak. A felvételi szabályzat nem zárja ki az iráni szunnita állampolgárok jelentkezését, de az iráni fegyveres erők szolgálati szabályzata olyan ideológiai feltételeket határoz meg – így a Legfelsőbb Vezető és az új, muszlim államrend iránti feltétlen lojalitást –, aminek a szunniták rendszerint nem felelnek meg. A Forradalmi Gárdában szolgálók számára előírják, hogy katonai tanulmányaikat a ›Dánesgáh-e Emám Hoszajn‹ intézményben folytassák. A jelentkezők közül a mártírok és hősi halottak leszármazottai kivételes elbírálásban, természetesen előnyben részesülnek. [46]

Az iráni katonapolitikára jellemző duális hadseregszervezet gondolata a Forradalmi Gárda és a hagyományos hadsereg haderőnemei feladatrendszerében is megjelenik. Az ›Artes‹ és a ›Szepáh‹ egyaránt rendelkezik haditengerészettel, amelyek átfogó rendeltetéssel és felelősségi körrel ellátottak – egy 2007-es reformot követően a feladatrendszerükre a magasabb fokú differenciálás jellemző – de kiképzésmódjuk, technikai felszereltségük és harcmodoruk jelentős különbségeket mutat. A hagyományos hadseregen belül működő Iszlám Köztársaság Haditengerészete az Arab/Perzsa-öbölben, az Arab-tengeren és az Indiai-óceánon hagyományos haditengerészeti feladatokat lát el, többek között a kalóztevékenység elleni küzdelmet az Ádeni-öbölben. A Forradalmi Gárda műveleti területe viszont az Öböl-vidékre koncentrálódik, ahol kisebb méretű, gyors hajókkal a fegyvereres konfliktusok megvívásának új formáját képviselő aszimmetrikus hadviselést folytat. [47]

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje

A Forradalmi Gárda történetében a második jelentős mérföldkövet az iraki-iráni háborút követő nemzeti újjáépítés jelentette. A harci tapasztalatok leszűrését követően az iráni politikai elit a fegyveres erők modernizálása mellett döntött. Fejlett nehézfegyverzetet – erős fegyverzettel és vastag páncélzattal ellátott harckocsikat, nehézfegyverzet hordozására alkalmas harci repülőgépeket és tengeralattjárókat – valamint fontos fegyverrendszereket – így légvédelmi és rakétaelhárító fegyverrendszert – állítottak rendszerbe, elsősorban a Forradalmi Gárdán belül. A ›Szepáh‹ technológiai dominanciája ezen felül egy másik területen is megmutatkozik. A Forradalmi Gárda két legkiemelkedőbb fejlesztése az iráni védelmi és biztonságpolitikai gondolkodás központi elemének számító nukleáris és a ballisztikus rakéta programhoz kötődik, amellyel az új államrend fenntartását, valamint az ország területi integritását és szuverenitását kívánják biztosítani. A hagyományos hadsereget az ipari-gazdasági újjáépítés során is háttérbe szorították. A legtöbb állami beruházást – többek között az autópályák, alagutak, gátak, vízelterelő rendszerek, víz-, gáz- és olajvezetékek építését és a tengeri építkezéseket – a Forradalmi Gárdához kötődő, a több mint 800 céget tömörítő ›Khátam al-Anbiyá‹  pénzügyi vállalkozási csoport nyerte el. [48] A ›Szepáh‹ az 1967-ben megnyitott Teheráni Értéktőzsde egyik legfontosabb szereplőjévé vált, befolyással rendelkezik az iráni bankszektorban, az oktatás, propaganda és kultúra területén, illetve 2009 óta többségi tulajdonos a biztonsági szempontból érzékeny telekommunikációs szektorban. A Khomeini ajatollah által létrehozott ›Khátam al-Anbiyá‹ az ipari és fejlesztési projektek terén Irán egyik legnagyobb kivitelezője és a legjelentősebb technológiai-mérnöki központ a Forradalmi Gárdán belül. Biztonsági okokból az Iránban és kívüle is jelenlévő pénzügyi csoportosulásra nem vonatkozik a vámellenőrzés, és 1993 óta adóznia sem kell. Az állam által különleges kedvez-ményekben részesülő Forradalmi Gárdát az iráni parlament [Madzslisz] és a kormány sem vonhatja felelősségre, csak a Legfelsőbb Vezető. Gazdasági erejét tovább növeli, hogy több száz olyan vállalattal működik együtt szorosan, amelyek bár magánvállalkozások, de a ›Szepáh‹ veteránjai irányítják azokat. [49] Ezen kívül a Forradalmi Gárdához jelentős gazdasági befolyással rendelkező, hivatalosan nem kormányzati szervként működő alapítványok [bonyád-há] is kötődnek. Utóbbiak között a legnagyobb a ›Bonyád-e Mostazafán‹, melynek elődje a Pahlavi-időszak jelentős politikai befolyással rendelkező alapítványa, a ›Pahlavi Foundation‹ volt, amely gazdasági hálózatként működött. A jogutód alapítvány és a Forradalmi Gárda közötti szoros kapcsolatra utal, hogy korábbi elnöke a volt védelmi miniszter és a Forradalmi Gárda veteránja, Mohamed Forúzande volt. [50] A Forradalmi Gárda gazdasági dominanciáját jól mutatja, hogy a 2012-es adatok szerint az importált termékek 57%-a és Irán – olajipartól független – exporttermékeinek 30%-a a ›Khátam al-Anbiyá‹ vállalkozási csoportosulás tevékenységéhez kapcsolódik. Nemzetközi becslések szerint a stratégiai ágazatokat irányító Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége az iráni GDP 20–50%-át teszi ki. [51]

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységének kritikája

A Forradalmi Gárda vezetői a fegyveres erő szerteágazó gazdasági tevékenységét többnyire az alkotmány már említett 147. cikkelyére alapozzák. Az állami vállalatok privatizációjában való részvételükkel kapcsolatban újabban a 44. cikkelyre hivatkoznak. [52] Persze a Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységét vannak, akik keményen bírálják. Több iráni parlamenti képviselő azzal vádolta meg a Forradalmi Gárdát, hogy tevékenységének egy részét illegális módon végzi. Egyikük azt is állította, hogy a ›Szepáh‹ 60 illegális kikötőt tart fenn. Egy másik kritika szerint az Iránba importált áruk egyharmada a feketepiacon át jut be az országba, és ellene a Forradalmi Gárda érdemben nem tesz semmit sem. [53] A Forradalmi Gárda Iránon kívüli – elsősorban az Irántól függő, illetve megbízott szervezetekként működő szíriai, iraki és jemeni síita fegyveres csoportok – tevékenységével összefüggő pénzügyi bevételeiről régóta hangoztatják, hogy annak jelentős részét pénzmosás útján legalizálják. [54]

A Forradalmi Gárda Mohamed Khátami elnöksége idején (1997–2005)

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje a reformista és az Irán nemzetközi gazdasági integrációját elősegítő Mohamed Khátami elnöksége (1997–2005) idején tovább erősödött. Ebben a időszakban a töredezetté váló iráni belpolitikában a ›Szepáh‹ Irán legfontosabb biztonsági szervezetévé vált és jelentős politikai befolyásra tett szert. A rendszer egyik pilléreként működő Forradalmi Gárda persze tartott attól, hogy a társadalmi reformokat bevezető, olykor a  ›Gorbacsov ajatollah‹  néven gúnyolt elnök politikája veszélyeztetheti az iszlám forradalom vívmányait, ezért a szervezet magasrangú vezetői Khátamit katonai hatalomátvétellel fenyegették meg. [55] A Forradalmi Gárda politikai befolyását és hatalmát mutatja, hogy a 2000-es évek első évtizedében a ›Szakértők Gyűlése‹ [Madzslesz-e Khobregán] tagjainak 6%-a, az iráni parlament képviselőinek 19%-a, a kormány tagjainak pedig  66%-a ›Szepáh‹ veteránjai közül került ki. [56]

A Forradalmi Gárda Mahmúd Ahmadinezsád elnök idején (2005–2013)

A konzervatív Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején (2005–2013) a Forradalmi Gárda politikai-közigazgatási térnyerése az adminisztratív forradalomnak nevezett folyamatban jutott tetőpontjára. Ennek során – miután a reformereket kiszorították – a Forradalmi Gárdát támogató konzervatívok kerültek fontos államigazgatási pozíciókba. [57] A Forradalmi Gárda politikai-gazdasági hatalmának további – elsősorban az olaj- és gázszektorban megmutatkozó – erősödését az Irán ellen kiszabott, egyre bonyolultabbá és többszereplőssé váló nemzetközi szankciók is segítették. Eközben az Iránban a be nem jelentett araki és natanzi nukleáris létesítmények leleplezése után olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben az Iránban történő beruházások a belföldi magánszektor, valamint a nemzetközi vállalatok számára rendkívüli nehézségekkel jártak. A  ›Szepáh‹ és az olajipar közötti szoros kapcsolatra utal, hogy Mahmúd Ahmadinezsád elnök a ›Khatam al-Anbiyá‹ vezetőjét 2011-ben olajügyi miniszterré nevezte ki. [58]

A Forradalmi Gárda elsőbbsége a hagyományos hadsereggel szemben a gazdasági területen túl a költségvetésben is megmutatkozott. Míg a Forradalmi Gárda a 2010–2011-es évben 5.8 milliárd dollárral rendelkezett, addig az ›Artes‹ – a több mint 2.5-szeres személyi állománya ellenére – csupán 4.9 milliárd dollárral. [59] A reformista Hasszán Róḥáni első elnöki ciklusa (2013–2017) során megkísérelte, hogy a Forradalmi Gárda gazdasági-politikai befolyását visszaszorítsa, de az a Legfelsőbb Vezető beavatkozása miatt nem járt sikerrel. [60] Ennek nyomán a ›Szepáh‹ rendelkezett a 2017–2018-as év honvédelmi költségvetésének közel 60%-ával, a hagyományos hadseregnek juttatott összeg közel háromszorosával. [61] Az általunk felhasznált szakértői vélemények szerint a Forradalmi Gárda különleges jogállása és jelentős politikai befolyása a hajdani római elit, a Praetorianus Gárda testőrségével mutat hasonlatosságot, amely mint állam az államban létezik. [62] Sőt, a Forradalmi Gárdához tartozó ›Qudsz Erők‹ volt parancsnoka, Qászem Szolejmáni nézete szerint a Forradalmi Gárda egyenesen szavatolja Irán fennmaradását. [63]

A reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda társadalmi megítélése

A két fegyveres erő társadalmi megbecsültségével kapcsolatban nincs egységes vélemény a szakirodalomban. A kutatók egy része úgy véli, hogy a Forradalmi Gárda az iráni politikai vezetőkön túl az iráni társadalomban is nagyobb presztízsre tett szert mint a hagyományos hadsereg, minthogy a ›Szepáh‹ kedvezőbb szakmai lehetőséget és pénzügyi előnyöket – többek között lakáshoz jutást és kamatmentes hiteleket – kínál a soraiban szolgálatot teljesítőknek. A közvélemény szerint a Forradalmi Gárdában történő katonai szolgálat egyfajta ugródeszka a sikeres karrier felé, ezáltal jelentős társadalmi tőkét biztosít a ›Szepáh‹ veteránjai számára. [64] A kutatók másik csoportja azon az állásponton van, hogy az iráni társadalom széles rétege a Forradalmi Gárdát elnyomó erőnek tekinti, és felelősnek tartja a nyolc évig tartó, az iráni nemzetgazdaságot igen megterhelő iraki-iráni háborúért is. Ezzel szemben a hagyományos hadsereg politikai semlegességének és katonai professzionalizmusának köszönhetően jelentősebb társadalmi megbecsülésnek örvend. [65]

A szektáns milíciák támogatása

Irán/Perzsia a térségében az ókortól kezdődően mindig rendelkezett valamiféle regionális hatalmi státusszal. Regionális hatalmi törekvése a 20. századi teljes történetét végigkíséri: a Pahlavi uralkodók ezt egy erős hadsereg létrehozásával kívánták elérni, Khomeini ajatollah pedig az 1979-es iráni iszlám forradalmat akarta exportálni a térség muszlimok lakta államaiba.  [66]

Az utóbbi elképzelés több helyen fellelhető az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es alkotmányában. Az alkotmány preambulumában két helyen is kinyilvánítják ezt a forradalom sikere után megfogalmazott törekvést. Az ›Iszlám szellemiségének megfelelő kormányzati szerkezet‹ fejezetben az elnyomottakat felszabadító muszlim forradalom képezi a  folytatást Iránon belül és kívül. [67] A ›Vallási alapon működő haderő‹ részben közlik, hogy a reguláris hadseregnek és a Forradalmi Gárdának az iszlám vallás szellemisége és tanítása szerint kell működnie. A határok védelmén túl pedig vallásos misszió keretében szent háborút [dzsihád] kell vívniuk és terjeszteniük kell az isteni törvény felsőbbrendűségét a világ bármely pontján. A Forradalmi Gárda ideológiai elkötelezettségét a szervezet emblémája is tükrözi: az AK-47-es gépkarabélyt tartó ököl felett található földgömb az iszlám forradalom globális méretű exportját jelzi. Mindezt a Korán egyik verssorával [K. 8.60] támasztják alá. [68] Az alkotmány 9. ›A hadsereg és a Forradalmi Gárda‹ fejezete 154. cikkelye bár kinyilvánítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság más országok belügyeibe nem kíván beavatkozni, ugyanakkor támogatja a világban élő elnyomottak [musztadhafún] küzdelmét a ›fennhéjázókkal‹  [musztakbirún] szemben. [69] A forradalom utáni államrend, s az új rendszer első teoretikusa, Mohamed Dzsavád Láridzsáni nemzetközi terén kialakított elmélete, a ›Nazariyyat umm al-qurá‹ is ezt erősíti meg. Ekképpen az iszlám forradalom exportja Irán hivatalos külpolitikájának részévé vált. [70] Irán az 1980-as években több országgal és muszlim szervezettel alakított ki szoros kapcsolatokat. Először a síához tartozó alawita [nuszajri] vallási kisebbség által kormányzott Szíriával, majd a libanoni síita ›Hezbollah‹ és a szunnita palesztin ›Hamász‹ csoportosulásokkal. A Szíria, Irán, ›Hezbollah‹ és ›Hamász‹ közötti szövetségben  a vallási kötelékeken túl a reálpolitikai célok is kezdettől fogva jelen voltak. [71]

A forradalmi hevület visszaszorulása

Irán több, a Forradalmi Gárdához kapcsolódó szervezeten keresztül tett kísérletet a régió muszlimok lakta államaiban az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló felkelések kirobbantására, amit a környező országok létüket fenyegető veszélyforrásként értékeltek. A Forradalmi Gárda Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Libanonban is fegyveres támadásokat hajtott végre. A ›Szepáh‹ szárazföldi erők parancsnokának nyilatkozata szerint a Forradalmi Gárda az iraki síiták felszabadítása után rövidesen Jeruzsálemet is visszahódítja az izraeli uralomtól, előkészítvén a 12. ›rejtőző‹ [gháib] imám visszatérését. A forradalom katonai eszközökkel történő exportjának gondolata azonban az iraki-iráni háború elhúzódásával a háttérbe szorult, mert Irán képtelen volt többfrontos harcot vívni. E mellett a forradalom kirobbantását célzó próbálkozások is sikertelennek bizonyultak, és tovább mélyült a konfliktus Szaúd-Arábiával az 1987-es zarándoklaton [haddzs] történt események után. Khomeini ajatollah 1984-ben iráni diplomatákhoz intézett beszédében már megmutatkoztak a forradalmi ideológia mérséklődésének első jelei. Az új elgondolás teljes kibontakozására azonban Khomeini haláláig várni kellett. A forradalmi ›hevület‹ visszaszorítására  az 1989-ben elnökké megválasztott Akbar Hásemi Rafszandzsáni idején került sor. Az ő meggyőződése szerint az iszlám forradalmat nem erőszak útján kell más államokba exportálni, hanem az iszlám szellemiségén alapuló, a fejlődést előtérbe helyező társadalmi-gazdasági modellt kell a többnyire elnyomott, kisebbségben élő síita népességnek megmutatni. [72] A módszertani irányváltás – amelynek során a külpolitikában a forradalmi radikalizmus gondolatát a pragmatikus nézőpont és a nemzetállami geopolitika vette át – bár nem enyhítette a regionális feszültségeket, de az iráni külpolitikát a vele szembenálló országok számára is kiszámíthatóbbá tette. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Irán közelebb kerüljön regionális hatalommá válásához. Az Irán nemzetközi izolációját csökkenteni kívánó Mohamed Khátami elnöksége idején a Khomeinihez kapcsolódó univerzalista külpolitikai stratégiával történt szakítás nyomán a síita iszlámizmus forradalmi lendülete még inkább alábbhagyott. [73]

Hatalmi átrendeződések az ezredfordulón és az erre adott iráni válasz

Az évezred elején a közel-keleti hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok Afganisztán (2001) és Irak (2003) elleni inváziója nyomán új erőviszonyok alakultak ki a régióban. Egyrészt Szaddám Husszein rendszerének bukásával Irak már nem tudta betölteni az Iránnal szembeni korábbi ellensúly szerepét, és az ország lakóinak többségét alkotó síiták ragadták magukhoz a politikai hatalmat. Másrészt pedig az amerikai invázió által elindított geopolitikai átrendeződés Irán megerősödéséhez vezetett. Az újra regionális nagyhatalommá váló Irán arra törekedett, hogy a ›síita újjáéledés‹ [tasajju] révén egy országokon átívelő, összefüggő síita övezetet – ún. ›síita félholdat‹ – hozzon létre. Ennek az Afganisztántól egészen Libanonig húzódó övezetnek az elképzelését a térségbeli szunnita államok nemzetbiztonsági fenyegetésként fogadták, minthogy az együtt járt saját politikai dominanciájuk meggyengülésével. A szunnita állam-hatalommal szembehelyezkedő síiták fellépését Irakban már az 1960-as években is szektás [táifiyya] megmozdulásnak tekintették. [74]

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájára tekintvén az iráni politikai vezetés meg volt arról győződve, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után Amerika célja az 1979-ben létrejövő iráni állami berendezkedés megdöntése lesz. Az iráni félelmeket a 2011 elején kezdődő ›arab tavasz/iszlamista tél‹ eseménysorozat tovább erősítette. Irán ezért az alapvetően pragmatista, de retorikájában számos forradalmi-ideológiai elemet vegyítő Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége óta nemzeti szuverenitásának egyik garanciáját a nukleáris és ballisztikus rakéta program folytatásában látja, valamint abban, hogy a ›síita újjáéledés‹ során a térség különböző síita szervezeteit a korábbinál is nagyobb mértékben támogatja, elsősorban saját regionális befolyásának megerősítése, nemzeti szuverenitása, illetve az iszlám forradalom győzelme után létrejött államrendjének fenntartása érdekében. [75] Ezt a feladatot a gyengébb képességekkel rendelkező reguláris hadsereg helyett a hagyományos és aszimmetrikus képességekkel is bíró Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő, az 1990-ben létrehozott és mintegy 15.000 főből álló ›Qudsz Erők‹ hajtja végre. Az eredetileg a forradalom exportálásáért felelős számtalan fegyveres csoportosulás egyesítésével megalakuló különleges egység feladatának középpontjában nem a közvetlen harci tevékenység áll. A bevetési területen megbízható erőket hoz létre, és velük hosszútávú partnerkapcsolatot alakít ki. Ennek során az együttműködő katonai erőknek katonai kiképzést és pénzügyi támogatást nyújt, valamint tanácsadói és összekötői szerepet is betölt. Külföldi hírszerzési feladatot is ellát, s gyakran alkalmazza a nem hagyományos hadviselés különböző módjait. A hagyományos képességek hiányát elsősorban terrorcselekmények [76] és kibertámadások végrehajtásával igyekeznek pótolni. Irán a nukleáris létesítményeit és űrprogramját veszélyeztető külföldi kibertámadások miatt döntött kiberhadviselési képességeinek fejlesztéséről. [77] Alapvetően a Forradalmi Gárdára összpontosító katonai doktrínájában kiemelkedő szerepet tölt be a terrorizmus alkalmazása. A ›Qudsz Erők‹ 2011 és 2013 között több mint 30 alkalommal hajtott végre terrortámadást a világ számos pontján, s egy alkalommal Szaúd-Arábia Egyesült Államokbeli nagykövetét is megkísérelte megölni. [78]

Az Iránhoz köthető közel-keleti proxyk

A térség több országban – Irakban, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Jemenben – 17 Iránhoz kötődő, megközelítőleg 300.000 katonát tömörítő fegyveres társszervezet található. Ezek közül a legjelentősebb az Irán szíriai nagykövete által 1982-ben alapított ›Hezbollah‹. A Khomeini ajatollah forradalmi ideológiáját követő szervezet politikai és katonai szárnyból áll, fegyveres ereje 45.000 főt számlál, harcértéke pedig a libanoni hadseregét is felülmúlja. Megalakulása óta küzd a szomszédos Izrael Állam és az Egyesült Államok ellen, valamint 2012-től az Irán által is támogatott alavita Bassár el-Aszad elnök oldalán harcol a szíriai polgárháborúban. Az Irán által pártolt iraki társszervezetek közül többek között a ›Katáib Hezbollah‹, a 2014-ben alapított  és mintegy 100-120.000 harcost számláló al-Hasd as-Sabi‹, és az 1982 óta létező, 20.000 fős ›Munazzamat Badr‹  síita milíciák a jelentősebbek. Számukra az iráni Kermánsahr tartományban biztosítanak kiképzést a Forradalmi Gárda elitegysége, a ›Qudsz Erők‹ bázisán. Szíriában a 10.000 fős ›Liwá Abu Fadl al-Abbász‹, a pakisztáni síitákat tömörítő, 5.000 főből álló ›Liwá Zaynabiyyún‹ és a 3.000 harcosból álló ›Szaráyá Taliyat al-Khurászáni‹ a legfontosabb Irán által támogatott társszervezetek. Elképzelhető, hogy a közeljövőben Irán kísérletet tesz a Szaúd-Arábiában, Bahreinben és Kuvaitban is működő, 1997-ben felbomlott síita milícia, a ›Hezbollah al-Hidzsáz‹ újjászervezésére. A jemeni síita zajditák alkotta ›Anszár Allah‹ milícia támogatása révén Iránnak lehetősége nyílik alacsony költséggel az ellenséges Szaúd-Arábia megtámadására rakétákkal. Ezen társszervezetek Irán számára azért jelentősek, mert sikeres együttműködésükkel segítik az iráni külpolitikai célok elérését úgy, hogy az nem az iráni fegyveres erőknek okoz majd veszteségeket. [79]

Az iráni érdekek ›soft power‹ útján történő terjesztése

A szektáns milíciák fegyverrel és katonai kiképzéssel történő támogatása mellett Irán hosszú ideje komoly figyelmet fordít arra, hogy befolyását soft power útján terjessze. Egyes országokban – főként Jordániában, Szíriában, Szudánban, Algériában és Marokkóban – a szunnita iszlámról a síita iszlámra történő áttérés növekszik, de ennek nagyságrendjéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Irán állítólagos intenzív missziós tevékenységét [dawa] a szunnita államokban különös aggodalommal figyelik, és benne a hajdan erőteljes síita asszimilációs politikát folytató ›Szafavidák visszatérését‹ látják. A folyamatra több ország biztonságpolitikai veszélyként tekint, s a visszaszorítására törekednek. [80]

Felhasznált irodalom

[1] Savory, Roger, M., Social Development in Iran during the Pahlavi Era, in G. Lenczowski [ed.], Iran under the Pahlavis. Stamford 1978, 95.

[2] Ward, S. R., Immortal. A Military History of Iran and its Armed Forces, Washington 2009, 133–135, 141–143.

[3] Ward, 145–147.

[4] Cronin, St., in The Making of Modern Iran. State and Society Building under Riza Shah, 1921-1941, London/New York 2003, 48.

[5] Cronin, 45.

[6] Cronin, 40.

[7] Ricks, T. M., U.S. Military Missions to Iran, 1943–1978: The Political Economy of Military Assistance, IS 3–4/1979, 168–173.

[8] Ricks, 176–177.

[9] Ricks, 178–179, 187.

[10] Ricks, 196.

[11] Ward, 181, 193–194.

[12] Tagavi, J., The Iran-Iraq War: The First Three Years in Iran since the Revolution. Internal Dynamics, Regional Conflict, and the Superpowers, New York, 1985, 63.

[13] Ward, 195.

[14] Cann, Rebecca/Danopulos, Constantine, The Military and Politics in a Theocratic State: Iran as Case Study, AF&S 2/1997, 273–274.

[15] N. Rózsa Erzsébet, Hagyomány és modernitás. Az iráni külpolitika kihívásai a 21. század elején. Bp. 2020, 30.

[16] N. Rózsa, 30.

[17] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya (Qánún-e Asási-ye Dzsumhúri-ye Eszlámi-ye Irán), 151. cikkely.

[18] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 146. cikkely.

[19] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 110. cikkely.

[20] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 145. cikkely.

[21] Almaraghy, F. A., The Relationship between the Military Institution and the Iranian Political System in Light of Compatibility Theory, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 28–29.

[22] Ward, 222–223.

[23] Cann/Constantine, 274.

[24] Almaraghy, 22–23.

[25] Ward, 228–229.

[26] Ward, 244.

[27] Ward, 245.

[28] Tagavi, 65, 67.

[29] N. Rózsa, 30–31.

[30] Rizvi, M. M., Evaluating the Political and Economic Role of the IRGC, SA 4/2012, 584.

[31] Ward, 245–246.

[32] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 144. cikkely.

[33] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 147. cikkely

[34] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 143. cikkely

[35] N. Rózsa, 31.

[36] Rizvi, 584, 586.

[37] Alemzadeh, M., The Islamic Revolutionary Guards Corps in the Iran-Iraq War: an unconventional military’s survival, BJMES 4/2019, 623, 629–630.

[38] Alemzadeh, 624–627, 633–638.

[39] Shamsuddin, L. A., The Economic Activities of the Iranian Revolutionary Guards Corps. Tools and Implications for Iran and the Region, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2000, 145.

[40] Rizvi, 588.

[41] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 150. cikkely.

[42] Almaraghy, 25.

[43] N. Rózsa, 31–33.

[44] Sáfrán József, A Forradalmi Gárda terrorszervezetté nyilvánítása, Hadtudományi Szemle 13/4/2020, 124, vö. N. Rózsa, 31–32. [A szakirodalom néhol három, néhol öt haderőnemet nevez meg a Forradalmi Gárdával kapcsolatban. Az öt haderőnem úgy jön ki, hogy a három hagyományos haderőnemhez hozzáveszik a Forradalmi Gárda két paramilitáris egységét is.]

[45] N. Rózsa, 31–32.

[46] Almaraghy, 26–28.

[47] N. Rózsa, 32 és Sárfán, 125.

[48] Garduño, G. M., Le modèle des Pāsdārān-Artesh: Préoccupations internes et défis dand le cadre du printemps arabe, MM 4/2012, 72–75.

[49] Rizvi, 590–592 és Almaraghy, 30.

[50] Wehrey, F., Economic Expansion: The IRGC’s Business Conglomerate and Public Works in, F. Wehrey, [ed.] The Rise of the Pasdaran. Assessing the Domestic Roles of Iran’s Islamic Revolutionary Guards Corps, Santa Monica, 56–57.

[51] Shamsuddin, 148.

[52] Alfoneh, A. Iran Unveiled: How the Revolutionary Guards is Turning Theocracy into Military Dictatorship, Washington 2013, 166–167.

[53] Rizvi, 592.

[54] Almaraghy, 33.

[55] Rizvi, 585, 589 és Almaraghy, 32–33.

[56] Garduño Garcia, 74.

[57] Almaraghy, 33.

[58] Forozan, H./Shahi, A., The Military and the State in Iran: The Economic Rise of the Revolutionary Guards, MEJ 1/2017, 77–78.

[59] Garduño Garcia, 74.

[60] Forozan/Shahi, 82–83.

[61] Almaraghy, 30–31.

[62] Forozan/Shahi, 68–70.

[63] Salama, M. M., The Military Doctrine of the Iranian Armed Forces Considering the Dual Army and the Revolutionary Guards, in M. S. Alsulami/ F. A. Almaraghy [ed’s], Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 57.

[64] Garduño Garcia, 75, Forozan/Shahi, 73.

[65] N. Rózsa, 33.

[66] N. Rózsa, 49.

[67] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[68] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[69] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 154. cikkely.

[70] Arjomand, Said Amir, After Khomeni. Iran under his Successors. New York 2009, 134.

[71] Rostoványi Zsolt, Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Bp. 2020, 158.

[72] Arjomand, 134-137, 142.

[73] Jany János, Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Bp. 2016, 127–129.

[74] Rostoványi, 156–158, 165.

[75] Vakil, S., Iran in A. Moghadam [ed.] Militancy and Political Violence is Shiism. Trends and Patterns, London/New York 2012, 87–89.

[76] N. Rózsa, 33.

[77] Rezaei, F., Iran’s Military Capability: The Structure and Strength of Forces, IT 4/2019, 197–200.

[78] Salama, 65.

[79] Rezaei, 189–192.

[80] Rostoványi, 166–168.

 

Írta: Kmeczkó Sára

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői: a reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

On 9 March 2022, Yoon Suk Yeol, a conservative former top prosecutor, has been elected as the new President of South Korea, defeating his main liberal opponent Lee Jae-myung in one of the country’s most tense presidential elections.

While the race to succeed incumbent President Moon Jae-in was a close one between former Prosecutor General Yoon of the main opposition People Power Party (PPP) and former Gyeonggi Province Governor Lee Jae-myung of the ruling Democratic Party (DP), it ended up in Yoon won by a slim margin of 0.8 percentage points.

Foreign policy

President-elect Yoon Suk-yeol will have little time to rejoice after a tight victory in South Korea’s election. After his inauguration in May, the political novice must prepare for the realities of office and manage his country’s foreign policy through a tumultuous regional and global context.

The North Korean nuclear and missile threat, the intense fight between the US and China for global hegemony, frigid ties with Japan, and Russia’s assault on Ukraine will all provide difficult problems for the former chief prosecutor, a diplomatic rookie.

Yoon, in compared to President Moon Jae-in, is more hawkish when it comes to foreign policy. Unlike President Moon, Yoon favors tough sanctions on North Korea, which are in accordance with US foreign policy, due the fact that Washington is Seoul’s most important diplomatic friend. Yoon has even advocated for the creation of military technologies capable of launching preemptive attacks against North Korea. Moon Jae-in’s policy toward North Korea had been deemed as a total failure by Yoon.

Yoon’s detractors had targeted him during the campaign for his lack of expertise in party politics, foreign policy, and other state-related concerns. This was one of the talking topics, with Trump and Yoon being compared several times. Yoon had stated at the time that he would delegate subjects requiring knowledge to experienced officials, but analysts have questioned how much of this would be carried out in practice.

North Korea

Seoul’s influence in the international community has shrunk as a result of the current administration’s foreign policy, which is primarily focused on strengthening ties with North Korea. Most crucially, the US-South Korean relationship has deteriorated as a result of divergent approaches to North Korea policy: Seoul has emphasized cooperation with Pyongyang, whilst Washington has prioritized confronting North Korea over its nuclear threats and human rights violations.

Any South Korean government faces a difficult challenge in dealing with North Korea. However, it should not be taken to reflect all of Seoul’s diplomacy. Once upon a time, dialogue with the North was a precise means to a defined end, North Korea’s total disarmament. However, under President Moon Jae-in, engagement with the North has become a means to an end. Yoon, like his conservative predecessors, is more skeptical of North Korea than the Moon administration, which pushed for inter-Korea cooperation and an end-of-war declaration until Moon’s final months in office. The Yoon government will continue to provide humanitarian aid and pursue diplomatic and dialogue chances. However, given North Korea’s regular stream of missile launches this year, the cold shoulder it has given President Moon of late, and the United States’ focus diverted to Russia’s invasion of Ukraine, we are likely to witness a protracted period of non-engagement. As Kim’s dictatorship boosts tensions on the peninsula by testing new ICBM technology, Yoon may soon face a challenge.

When it comes to North Korea policy, we can anticipate Yoon to emphasize deterrence as much as prospective interaction, based on his policy platform, remarks during the presidential campaign, and the makeup of his foreign policy advisory committee. Unless there is a major crisis or big breakthrough in inter-Korean relations, we may anticipate the Yoon team to make North Korea a prominent foreign policy problem, but not the only one, and perhaps less important than South Korea’s role in the US-China competition. Furthermore, Yoon’s North Korean policy program includes three principles that Pyongyang is likely to reject: total denuclearization, reciprocity, and human rights. Yoon’s foreign policy abandons Moon’s seemingly exclusive focus on North Korea as the overarching focus of South Korean diplomacy, but ironically replaces it with a seemingly exclusive focus on North Korea within South Korea’s defense and deterrence posture, to the exclusion of broader regional and global defense priorities. During the campaign, Yoon mentioned preemptive attacks, suggesting Seoul should employ these military capabilities if it believes Pyongyang is about to launch an assault. According to analysts, a Yoon government will shift its priority from interaction with North Korea to deterrence.

As North Korea begins testing of intercontinental ballistic missiles (ICBMs), satellite launches, and perhaps further nuclear weapons, tensions with both the US and South Korea will surely rise. The subsequent crisis will put Yoon’s leadership to the to, both in terms of coordinating with the Biden administration and managing peninsular stability. Similarly, if North Korea did not respond to the Moon administration’s unilateral offers of incentives, such as an end-of-war declaration, to pave the way for inter-Korean engagement, it is unlikely that it will respond to packaged or conditioned approaches that require North and South Korea to move in lockstep. As a result, the Yoon administration’s promises of humanitarian and economic aid in stages in tandem with North Korean disarmament are a no-go.

Yoon has promised to strengthen South Korea’s deterrent against the North while working closely with the US. This might include extending the Park Geun-hye government’s THAAD anti-missile defense system, which was implemented under Moon’s presidency. Yoon has also stated his openness to explore the notion of the United States redeploying tactical nuclear weapons in South Korea, despite the fact that the Joe Biden administration has shown no interest in doing so. Yoon, on the other hand, has stated that he would prefer to talk to the US for a nuclear-sharing agreement similar to those used by NATO. This appears to be impractical as well, but Yoon may try to press for it. The new South Korean president is also likely to be more outspoken about North Korean human rights violations than the Moon administration was. He may also be more critical of China’s role as a facilitator of both these abuses and Pyongyang’s nuclear weapons development, as many in South Korea believe. In other words, a Yoon administration would likely not be afraid to criticize Pyongyang in ways that the previous administration would not. Yoon has already been chastised by North Korea’s official media. Pyongyang is likely to expect a less conciliatory posture from a Yoon government, as well as more criticism.

Yoon’s comments on North Korean human rights might be the most incendiary, with implications for peninsular stability as well as internal tensions between Yoon and the opposition-majority National Assembly. North Korea’s vehement counteraction to previous South Korean information penetration efforts, as well as the current National Assembly’s support for a law prohibiting the distribution of leaflets by balloon into North Korea, could result in an escalation of inter-Korean tensions that would cripple Yoon’s domestic agenda while also paralyzing his North Korea policy. Furthermore, Yoon’s promises to implement the North Korean Human Rights Act, which was approved in 2016 but languished during the Moon administration, might be a source of continued friction between the National Assembly’s progressive majority and Yoon’s conservative government. Yoon, on the other hand, has stated that he is willing to engage in talks and negotiations with North Korea. The president-elect wants Seoul, Washington, and Pyongyang to establish a trilateral communication channel. Also, if Pyongyang takes demonstrable steps to stop its nuclear program, the president-elect has promised to endorse a peace treaty for the Korean Peninsula and to offer a large economic package to North Korea.

Finally, Yoon, like Moon and other South Korean presidents, wants to enhance inter-Korean ties and bring the two Koreas closer together. He also wants to avoid the tensions and violence of 2010, when the two Koreas had two major military conflicts, and 2017, when tensions between the US and North Korea reached unsustainable levels. As a result, it’s expected that he’ll be harder on North Korea while also looking for methods to enhance inter-Korean ties in close collaboration with the Biden administration.

U.S.

During the election campaign, Yoon expressed unabashed admiration for the United States, claiming that his new government’s top foreign policy objective will be to reestablish the partnership with Washington. He slammed current President Moon Jae-in’s balanced approach to the US-China relationship, stating he would restore the US-ROK alliance and create a comprehensive strategic partnership by sharing the key ideals of liberal democracy, market economy, and human rights. Yoon must pass these early tests as a rookie to foreign policy if he is to lay a firm basis for South Korea’s foreign policy during his five-year term. The Yoon campaign called for a win-win strategy to the Sino-US strategic competition, promising both a “complete strategic partnership” with the US and a “mutual respect” attitude toward China.

President-elect Yoon and his foreign policy team have taken stances that are obviously in line with those of the United States. Of course, there will be a lot of continuity from Moon’s administration, but we should anticipate the conservative Yoon government to prioritize the US-South Korea alliance above South Korea’s relations with North Korea and China. Yoon’s aim to build a foreign policy that prioritizes alignment with the US, enhances relationships with Japan and Southeast Asia, and envisions South Korea’s rise as a global powerhouse should excite the Biden administration. However, the transfer from President Moon Jae-in to Yoon is expected to cause early frictions with China and North Korea, undermining the bipartisan internal support that South Korea needs to conduct a strong foreign policy.

Yoon has been opposing the Moon government’s conciliatory approach to North Korea, instead favoring a policy that emphasizes deterrence and peace through strength, reflecting the views of his support base. As a result, Yoon and his advisers have argued for bolstering US extended deterrence against North Korea through joint military exercises, updated military operational plans, and increased deployment of US military assets, including more of the anti-ballistic missile system, Terminal High Altitude Area Defense (THAAD). Unlike the liberals in South Korea, Yoon’s foreign and security policy team is not in a rush to implement the transfer of wartime operational control to Seoul. Yoon stated that it is possible if South Korea is equipped with appropriate capabilities, but he did not specify the conditions under which the transfer would take place.

Yoon’s foreign policy team is also said to be interested in South Korea joining an extended Quadrilateral Security Dialogue (the “Quad”) with India, the United States, Japan, and Australia, a forum Beijing regards as an attempt to geopolitically encircle China. South Korea will be more willing to engage with the Quad and other democratic international organizations under Yoon’s leadership, even if it means angering Beijing. Even as Seoul wants inclusion in the Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, South Korea is expected to embrace the US Indo-Pacific Economic Framework. Seoul has stayed away from informal alliances so far to avoid looking like it’s jumping on the anti-China bandwagon. The incoming government, however, will be less subservient to China and more vocal on problems of human rights and freedom of speech in Xinjiang and Hong Kong, owing to local anti-China sentiment. Yoon also stated that South Korea should aspire to host the Summit for Democracy, which is seen as another anti-China event. As a result, Seoul will become an enthusiastic backer of the US Indo-Pacific policy for the first time. However, Yoon’s tightening of ties with the US, including a possible future participation in the Quad, has already prompted veiled warnings from China, with Chinese researchers arguing that continuing the Moon administration’s choice avoidance strategy is in South Korea’s national interest. And the fact that four of the first five world leaders to congratulate Yoon upon his election were Quad members, plus the United Kingdom, would undoubtedly have been noted by China.

The Yoon government’s pro-US stance does not guarantee that its goals would always coincide with those of the United States. South Korea will continue to value its economic connections with China under Yoon’s leadership, with the goal of separating geopolitical alignment from economic operations. If US policy toward North Korea grows more accommodating, the Yoon government, like Kim Young-sam’s opposition to Bill Clinton’s engagement policy, might become a critical voice against it. If the US’ attitude starts to be more hawkish toward Pyongyang, the Yoon administration will likely become more cautious, despite its own tendency, because South Korean conservatives are well aware of the potential cost of a military conflict on the Korean Peninsula. The core axis of Seoul’s foreign strategy should be a stronger relationship with Washington. Seoul should pursue a comprehensive strategic alliance with Washington, and bilateral relations between the United States and South Korea should evolve to meet the demands of the twenty-first century. Alliances that balance mainly against specific military threats are a thing of the past, especially since that inflicting damage on opponents through economic reprisal or cyberattacks has become commonplace. As a result, today’s alliances entail intricate networks of collaboration on a wide range of topics, such as privacy, supply chains, and public health. South Korea and the United States should collaborate on the development of cutting-edge semiconductors, batteries, cyber-tools, space travel, nuclear energy, medicines, and green technology through a comprehensive economic and security discourse. To encourage growth and investment, the US and South Korean governments should modernize and harmonize their regulatory systems in these sectors.

China

President Moon Jae-in inherited a controversy over the deployment of the US missile defense system THAAD in South Korea five years ago. The decision had been reached in collaboration with the United States in 2016, but by the time President Moon took office, South Korea had been slammed by unprecedented Chinese informal sanctions, which had damaged the tourism, media, and other businesses in the country. President Moon’s government vowed the “Three No’s” once THAAD was completely deployed in autumn 2017, alluding to “no further THAAD batteries,” “no South Korean integration into the US regional missile defense system,” and “no trilateral alliance with the US and Japan.” Although contentious at the time, this diplomatic action allowed Seoul to preserve THAAD while also improving ties with Beijing, culminating in a progressive lessening of Chinese economic coercion in the months that followed.

We should anticipate the THAAD debate to move to a second round now that Yoon Suk-yeol is president-elected. Yoon has attacked the Moon administration’s Three Nos, which he believes have weakened South Korea’s sovereign right to protect itself against a nuclear threat from North Korea. Yoon thinks that national security comes first, and that South Korea should never be forced to choose between China, its largest commercial partner, and the United States, its ally and security guarantee. In response to North Korea’s expanding nuclear and missile capabilities, Yoon is considering adding more THAAD interceptors.

Because of the THAAD conflict and China’s pressure, South Koreans have had historically unfavourable opinions of China. As a result, Yoon will have the Korean people’s backing in taking a more principled stance against China, even if it means risking further Chinese economic coercion. But, as Yoon is well aware, China remains South Korea’s most vital commercial partner. He said that a regular high-level strategic discussion with China will usher in a new age of mutual respect and collaboration. If Yoon is to carry out his other foreign policy ambitions, a high-level strategic conversation with Beijing will be required. Yoon has stated his desire to join the Quad, which Beijing regards as a anti-China coalition. Yoon’s ambitions to join or collaborate with the intelligence-sharing group Five Eyes will be interpreted as a direct challenge to China. Whereas the Moon government has avoided embracing the US’ Indo-Pacific Strategy or Japan’s Free and Open Indo-Pacific Strategy for fear of offending China, we can anticipate Yoon to publicly embrace these policies and collaborate with like-minded Indo-Pacific countries. All of this might make ties with China more difficult.

However, there are certain areas where Yoon will wish to work with China. Security on the Korean Peninsula, including North Korea’s disarmament, is one example. Yoon also sees China as a collaborator on problems such as climate change and public health, and he advocates resuming cultural engagement in the post-COVID-19 era. The previously mentioned mutual respect and collaboration with China clearly envisage substantial economic connections, presuming Beijing does not threaten to use commercial ties as a bargaining chip in security-political conflicts.

Japan

South Korea should take the initiative in the broader region, just as it should take the initiative in domestic concerns. South Korea should actively support a free, open, and inclusive Indo-Pacific order rather than passively adjusting and responding to the changing international environment. Seoul should be willing to participate in working groups of the Quadrilateral Security Dialogue, explore joining multilateral regional cooperation efforts in stages, and participate in trilateral security coordination with the US and Japan.

Yoon also has to deal with the arduous task of repairing South Korea-Japan ties. Yoon’s government may have a better chance than his predecessor in this area. First, during the campaign, Yoon frequently expressed his desire to strengthen relations with Japan, distinguishing himself from Moon, who focused on anti-Japanese sentiment, which provides Tokyo with a chance and stronger reason to reach out to the incoming president. Second, Yoon’s foreign policy ideas, notably on North Korea but also on the Indo-Pacific, are more aligned with those of Tokyo, allowing for more functional collaboration. Third, Yoon may be more likely to minimize historical difficulties related to previous conflicts in order to improve bilateral and trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea. As a result, Yoon is less inclined to use South Korea-Japan connections for domestic political benefit, which frequently leads to protracted periods of bilateral hostility. The two countries, both U.S. allies have been at odds for decades over territorial and historical concerns, such as the Japanese military’s exploitation of Korean women in brothels during WWII and Japanese firms forcing Koreans to work for them during Japan’s rule of the Korean Peninsula (1910-1945).

South Korea should prioritize resuming shuttle summit diplomacy and restoring confidence between the two nations. Seoul should also form a high-level negotiation team to hold thorough talks with Tokyo on both cooperative and conflict-related matters. To re-establish trust and confidence, the two nations should broaden the breadth of cross-border people-to-people encounters, particularly among South Korean and Japanese youth.

Conclusion

Due to his close win among the a highly polarized electorate and the opposing party’s control of the National Assembly, Yoon will face significant pushback in achieving his ideas.

North Korea is expected to fire more illegal missiles and may escalate tensions further by resuming nuclear or intercontinental ballistic missile testing. North Korea would blame any future provocations on Yoon’s strict policies, yet despite Moon’s devotion to Pyongyang, the government continues to threaten, insult, and fire missiles.

Yoon will have to strike a balance between his planned shift toward deeper relations with the US and Japan and his China rhetoric to avoid potential Chinese government retaliation for rapid policy changes. However, the poor public perception of China in South Korea will very certainly transform any Yoon strategic reforms into a political benefit.

Written by: Balázs Pál

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Yoon Suk-yeol bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen.  Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére. Regionális tömbök a Közel-Keleten

Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett „Ellenállási Tengely” ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.

Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.

Oroszország befolyása a Közel-Keleten

Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza.  A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.

Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett „szakadékok” miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.

Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy „valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten”. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.

Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata

Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.

Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.

Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.

Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra Energiabiztonság

Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.

A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.

Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.

Élelmiszerbiztonság

Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.

Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.

Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.

Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.

Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.

A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.

Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.

A MENA térség válaszai

Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.

Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.

Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.

Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.

Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.

A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett „barátságtalan” országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.

Irodalomjegyzék

1The “Four Plus One”: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Orosz és ukrán befolyási övezetek a Közel Keleten, az orosz-ukrán háború hatása a MENA-régióra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség” ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

A A szakadárok bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A hegyi-karabahi konfliktus kiújulásának kockázata és hatása a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A téma megnevezése Jelen cikk az Észak-kaukázusi Szövetségi körzet részét képező Csecsenföld népének és történelmének bemutatására törekszik. Ezt követően az Észak-Kaukázus ISIS-eként is emlegetett Kaukázusi Emirátus nevet viselő terrorszervezet létrejöttének okai, történelmi gyökerei és tevékenysége kerül bemutatásra az első és második csecsen háború, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem kontextusában. Bevezetés

Az Észak-kaukázusi Szövetségi Körzet (Северо-Кавказский федеральный округ) hét szubjektumot foglal magába:

1. Csecsenföld
2. Dagesztán
3. Észak-Oszétia
4. Ingusföld
5. Kabard-és Balkárföld
6. Karacsáj- és Cserkeszföld
7. Sztavropoli határterület

A szövetségi körzet 170,4 ezer négyzetkilométernyi területet foglal magába, mely az Oroszországi Föderáció 1%-át teszi ki. A legfrissebb demográfiai adatok alapján a területen közel 10 millió ember él, tehát a föderáció népességének közel 7%-a. Az észak-kaukázusi térségben olyan népekkel találkozunk, mint az adigék, kabardok, balkárok, karacsájok, ingusok, avarok, kumikok, kalmükök, nogájok, oszétok.[i] Etnikai szempontból egy rendkívül színes és többségében muszlim lakosságú körzetről beszélhetünk.[ii]

Az Észak-Kaukázus legnagyobb őslakos népe a csecsen, akiknek önelnevezése a „nohcsij”. A csecsen nyelv a kaukázusi nyelvek közé sorolható. Vallásuk a szunnita muszlim, ami a 18. században vált meghatározóvá. Történelmük során több birodalom kereszttüzébe kerültek, így a 16-17. században az Oszmán Birodalom, majd Irán célvonalába.[iii] Az Orosz Birodalom a 19. század elején déli irányba kezdett terjeszkedni. Ezt követően 1829-ben jött létre az Észak-kaukázusi Imamátus, melynek pacifikálása hosszú évtizedekig tartott az orosz hatalom számára. A korszak emblematikus alakja Samil imám, aki 1834-1859 között vezette a csecsen felkelést az orosz cári csapatok ellen. Az előbb megnevezett imámot a mai napig nemzeti kultusz övezi. Végül 1864-ben az Orosz Birodalomhoz csatolták a csecsen területeket az Alekszej Petrovics Jermolov tábornok által vezetett erők. [iv]

1922-ben hozták létre a Csecsen Autonóm Körzetet a Hegyi Autonóm Szocialista Köztársaságon belül. Ezt követően 1934-ben a csecsen területet egyesítették az ingus autonóm területekkel és létrejött a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság. A második világháború során, 1944-ben a csecsen népet kollektíve a németekkel való kollaborációval vádolták, aminek eredményeként az egész lakosságot (kb. fél millió főt) deportálták Kazahsztánba és Kirgíziába. A hruscsovi olvadás időszakában, 1957-ben térhettek vissza hazájukba. A szovjethatalom konszolidációja hosszú időt vett igénybe, hiszen a társadalomban fennmaradtak az általuk gyakorolt tradicionális-patriarchális elemek, mint a vérbosszú, a saría, az idősek feltétlen tisztelete és az erős vallásosság.[v]

A peresztrojka és glasznoszty időszakában nemzeti mozgalmak alakultak ki a függetlenség érdekében. Ezt követően 1991-ben Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és létrejött a Csecsen Köztársaság. A volt autonóm köztársaság másik része (Ingusföld) az Oroszországi Föderáció tagköztársasága lett, míg 1993-ban a csecsen vezetés ezzel ellentétesen a függetlenség mellett döntött. Ezután kezdődött meg az első csecsen háború (1994-1996), melynek lezártával Csecsenföld autonómiát kapott, de instabilitás jellemezte a köztársaságot. A források szerint a bűnözés és korrupció egyre többször jelent meg. A helyzet hozzájárult a társadalomban a radikális iszlám terjedéséhez és a terrorcselekmények számának növekedéséhez. Ennek következtében kezdetét vette a második csecsen háború (1999-2000). Ebben a háborúban már a szeparatista törekvések mellett a radikális iszlám is dominált és több terrorista akció vette kezdetét. Az első és második csecsen háború külön elemzés tárgyát képezhetné, így csak a legfontosabb, a cikk logikai szempontjából szükséges elemek kerülnek említésre. A második háború lezárását követően vette kezdetét a Vlagyimir Putyin által meghirdetett terrorizmus elleni harc a térségben, mely a 2010-es évekig tartott és sor került a csecsen hadurak likvidálására. A meghirdetett terrorizmus elleni harc a Nemzet és Biztonság egyik vonatkozó tanulmánya szerint hivatalosan 2009. április 16-án ért véget.[vi]

A Kaukázusi Emirátus

A Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezetet az Észak-Kaukázus ISIS-eként is szokták emlegetni a témában megjelent szakirodalomban. A terrorszervezet létrejötte és ideológiája összefüggésben áll a korábban bemutatott 19. századi orosz hódító tevékenységgel, mely során a függetlenségi harc állt a középpontban. Fontos kiemelni, hogy a 18. század során a térségben egy sajátos törzsi iszlám honosodott meg. Ennek értelmében az iszlám hitelemeket saját vallási tanaikhoz és hiedelmeikhez igazítva vették át, így az Észak-Kaukázusban gazvatnak nevezett dzsihád is más értelmezést nyert.[vii]

Az iszlám fundamentalizmus a 80-as évek második felében, majd a 90-es években rohamosan terjedni kezdett, központja Dagesztán és Csecsenföld lett. Ez az irányzat népszerűvé vált a fiatalok körében, akik a saría törvénykezésen nyugvó, Észak-Kaukázusra kiterjedő muszlim állam megvalósítására törekedtek. Mi lehetett ennek az oka? Hozzájárult a régióban lévő magas munkanélküliségi ráta, korrupció, a gazdasági hatalomért folyó harc a klánok között, a jövedelemelosztás és a szövetségi költségvetésből való részesedés közötti ellentét is, tehát kijelenthető, hogy a gazdasági és szociális nehézségek okán fordulnak a fiatalok a radikális eszmékhez.[viii] Fontos kiemelni, hogy elsősorban azokról a fiatalokról beszélhetünk, akik átélték az első és második csecsen háború borzalmait és akár egész családjukat elvesztették közben. A szociális és gazdasági problémák mellett hangsúlyozásra kerül az emberi jogok tiszteletben nem tartása és az orosz hatóságok és fegyveres erők kegyetlen fellépése.[ix]

A 90-es évek eseményeinek és a szervezet létrejöttének megértéséhez fontos kiemelni, hogy az iszlám vallás és az állami politika a korábban említett Dudajev elnöksége idején kezdett egybefonódni. Miután 1996-ban Dudajevet az orosz titkosszolgálat sikeresen likvidálta, Zeliman Janderbijev vette át a hatalmat. Őt követte 1997-ben Aszlan Maszhadov, akinek elnöksége idején a szociális és gazdasági problémák súlyosbodtak. A hatalmat a tejpek és szervezett bűnözői csoportok gyakorolták. Ekkor vette kezdetét a „harc” Samil Baszajev hadúr és Aszlan Maszhadov között. Baszajev a második háború során, – mely a dagesztáni betöréssel vette kezdetét Ibn Hattab vezetésével és 1999 nyarán kikiáltották a Dagesztáni Iszlám Államot – taktikai eszközként használta a radikális iszlámot, elnöksége idején alkotmányi szintre emelte az iszlám vallást és bevezetésre került a saría alapú törvénykezés. A Samil Baszajev tevékenysége idején végrehajtott terrorcselekmények között találhatjuk a 2002. október 23.-i Dubrovka Színház elleni támadást, a 2004-es moszkvai metró robbantást, illetve az orosz 9/11-ként emlegetett beszláni, általános iskolai túszdrámát is. [x]

Baszajev vezetésével a csecsen szeparatista mozgalom a regionális dzsihád eszméje felé kezdett fordulni, így jött létre 2005-ben a Kaukázusi Front Abdul Halim Szudajev vezetésével. Ennek egyik oka volt, hogy Baszajev likvidálása után és a 2004. szeptember 1-én zajló „beszláni túszdrámát” követően a kaukázusi terrorizmus változáson esett át. Ezt követően megfogalmazódott, hogy a kormányzati és katonai létesítmények ellen kell elkövetni a támadásokat.[xi]

Így jött létre 2007-ben a Kaukázusi Emirátus nevű szervezet, melyet Doku Hamatovics Umarov alapított. Ez egy ernyőszervezet, mely másik 5 szervezetet foglal magába, ezáltal vilajetekre tagozódik, melyeknek élén emírek állnak. Az általuk megfogalmazott dzsihád célja az iszlám állam kikiáltása az Észak-Kaukázusban, így egyfajta pánkaukázusi eszméről beszélhetünk. A terrorszervezet Doku Umarov alapítása óta a szunnita szalafita irányzat elveit követi és további célja az al-Kaida globális dzsihádjához való csatlakozás volt, melyet 2009-ben meg is tettek. Emellett hosszabb időre visszanyúlóan jelentős kapcsolatokat tartottak fent az al-Kaidával és a Talibánnal. [xii]

Mint korábban említésre került, a ’90-es évek és a 2000-es évek korai éveinek célpontjaival ellentétben a kormányzati és katonai létesítmények elleni támadásokat hangsúlyozta a szervezet vezetője. Ezt 2011-ben kiegészítették azzal, hogy a gazvat során az akciókat orosz belügyi és katonai szervezetek ellen hajtsák végre.  A Kaukázusi Emirátus ezen időszakában hajtották végre például a Nyevszkij Expressz elleni támadást (2009. november 27.), moszkvai metró támadását (2010. március 29.) és Domogyedovo repülőtér elleni támadást (2011. január 24.).[xiii]

Elmondható, hogy még Doku Umarov vezetősége idején (2007-2013) szakadás történt a szervezeten belül, ugyanis több emír esküt tett az ISIS-nek, és a szíriai polgárháború kirobbanásával több radikális eszmét valló személy hagyta el a térséget és távozott Irakba és Szíriába (kb. 5000 fő). 2015-ben felmerült a szervezet feloszlatásának gondolata, aminek hátterében a nemzetközi finanszírozása csökkenése állt, továbbá a régió csoportjai közül többen hűséget nyilvánítottak az Iszlám Államnak. A Kaukázusi Emirátust az ISIS egyik helyi ágazata „cserélte le” Wilayat al-Qawqaz” néven. Elmondható, hogy a 2016 után elkövetett támadásokért az ISIS vállalta a felelősséget. A szakirodalom kitér arra, hogy az Emirátus modellje az ISIS számára is inspiráció volt. Egy 2021-ben íródott tanulmány szerint jelenleg 400-1500 főre tehető a harcosok száma és működésük a csecsenföldi hegyvidékre korlátozódik.[xiv]

Orosz reakció

A terrorizmusra adott válaszreakció már az első csecsen háború során zajló túszdrámák után jelentkezett. Egy 1998-ban kiadott jogszabály fogalomtisztázó jellege mellett kilátásba helyezett olyan intézkedéseket, melyekben a kollektív büntetésről és különböző szűrőtáborok létesítéséről rendelkezett. A 2000-ben elfogadott kül-és biztonságpolitikai dokumentumok sora veszélyforrásként tekinti a terrorizmusra. A terrorizmus finanszírozása elleni harcról szóló törvényt 2002 nyarán hirdették ki. A stabilitás megteremtéséhez szükséges másik elem a Kremlhez lojális vezető kinevezését és a magas pénzbeli támogatást foglalja magába. A Kreml és Csecsenföld között egy kliens-patrónus viszony figyelhető meg, melyben a „stabil instabilitás” jelenik meg.[xv]A nemzetközi terrorizmus elleni harc során az észak-kaukázusi szervezet tevékenységére válaszreakcióként 2006. február 15-én létrehozták a Nemzeti Antiterrorista Bizottságot. A rendelkezésre álló forrás szerint a Bizottság célja, hogy „koordinálja a terrorizmus ellenes tevékenységgel foglalkozó szervezetek munkáját, kapcsolatot tartson fenn a külföldi társszervezetekkel”. A fő szerepet a Szövetségi Biztonsági Szolgálat kapta és helyi operatív törzseket hoztak létre. A Nemzeti Antiterrorista Bizottság külön Észak-Kaukázusi Szövetségi körzet elnöki követtel rendelkezik. Több nemzetközi emberi jogokkal foglalkozó szervezet elítélte bizonyos esetben munkájukat.[xvi] A 2014-es Szocsi Olimpa elhalasztása is felmerült a Kaukázusi Emirátus tevékenysége miatt. Az emír felszólította a modzsáhedekett, hogy „az őseik csontjai felett rendezendő olimpiát minden-Allah által adott-eszközzel akadályozzák meg…,és mindent tegyenek meg azért, hogy meghiúsítsák ezt az őseik csontjain való sátáni táncikálást..” A Kreml válaszreakcióként egy 2013-as augusztusi rendeletben a biztonság szavatolhatósága érdekében kijelentette, hogy blokád alá vonja Szocsi városát 2014. január 7-étől március 21-ig. Ennek értelmében szigorította a ki- és belépést, tiltott zónákat hozott létre, a külföldiek iratainak szigorú ellenőrzését helyezte kilátásba, szabályozza a fegyvertartást és a nemzetbiztonsági szervek hatáskörének erősítését hangsúlyozta.[xvii] A nyilvánosságra hozott terrorizmus elleni hadműveletek adataiban évről évre csökken a likvidált személyek és szervezek száma, akik kapcsolatba hozhatók a radikális megmozdulásokkal. Az orosz biztonsági erőknek fontos azon változásokra figyelniük, melyek az Irakból és Szíriából visszatérő dzsihadista harcosokkal járhatnak.[xviii]

Összegzés

A cikkben bemutatásra került az Észak-kaukázusi Szövetségi Köztársaság és az ott élő népek. Megismerhettük a Kaukázusi Emirátus történetét, melynek létrejötte és ideológiai iránya a 19. század nyúlik vissza, valamint szoros összefüggésben áll a 90-es években zajló első és második csecsen háborúval. A cikk során bemutatásra került a „gazvat”, azaz az észak-kaukázusi dzsihád, melynek jellege összefügg a kaukázusi népek által elszenvedett sérelmekkel és szenvedéssel. Az eltérő jelleget példázza, hogy alapvetően egy nemzetiségi indíttatású dzsihádról beszélhetünk, mely az oroszok és „kiszolgálóik” ellen irányul, továbbá megismerhettük az ISIS és a Kaukázusi Emirátus közötti kapcsolatot is.

Írta: Ignáth Dorina

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Hivatkozások:

[i]Gyóni Gábor: A történelmi Oroszország népei. Adattár. Russica Pannonicana, 2011. 154-182.

[ii]Kiss Annamária: A radikális iszlám észak-kaukázusi terjedése, mint orosz biztonsági kihívás. Külügyi Szemle. 2013.(ősz). 77.

[iii]Uo. 164-165.

[iv]Lars Karl: Egy meg-és kitalált lázadó. Samil imám este az Orosz Birodalommal és a Szovjetunióval, 1859-1953. Világtörténet, 2014. 3. 483-484.

[v]Gyóni Gábor, 2011: 164-165.

[vi]Kiss Adrienn: Konfliktusok és önrendelkezés a Kaukázusban. Hadtudományos, 2016. 26. évfolyam.130-131.

Likvidálások menetéről bővebben lásd: Kiss Annamária, 2013: 82.

[vii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: Kaukázusi Emirátus (Imarat Kavkaz). Az Észak-Kaukázus ISIS-e. Hadtudomány. 31. évfolyam, 2. szám. 2021. 11-14.

[viii]Kiss Annamária, 2013: 79.

[ix] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 33.35.

[x]Kiss Annamária, 2013: 81-82.

[xi] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19.

[xii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19-25.

[xiii]Uo.

[xiv]Uo. 26.32.

[xv]Kiss Annamária, 2013: 77-78.

[xvi]Uo. 35.

[xvii]Kiss Annamária, 2013: 86-89.

[xviii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 27.

A A Kaukázusi Emirátus története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az utóbbi két hétben a szomszédunkban zajló és az elmúlt időszak legnagyobb fegyveres konfliktusaként emlegetett orosz-ukrán háború képei és történetei árnyékolják be mindennapjainkat. Olyan kérdések osztják meg a világ lakosságát, mint a harcoló ukrán alakulatok fegyverekkel való támogatása, az európai energiabiztonság jövője, vagy éppen az, hogy mennyire jogos az Oroszország által megindított offenzíva. Azonban gyakran figyelmen kívül marad az a tény és annak veszélye, hogy a háború nem csak a „fizikai” síkon zajlik – a harcok a kibertérbe is átköltöztek, cikkemben ezeket szeretném röviden sorra venni.

A kibertérben zajló legjelentősebb lépések a különböző csoportok által végrehajtott támadások. Az Ukrajna és Oroszország közötti kibertámadások nem újkeletűek, hiszen nagyobb támadásokról már a krími konfliktus idején is értesülhettünk. A legjelentősebb akció 2015 decemberében zajlott, amikor az oroszbarát „Sandworm” hackercsoport a nyugat-ukrajnai infrastruktúra ellen hajtott végre kibertámadást, amelynek eredményeképpen mintegy 225 000 háztartás maradt áram nélkül.

Az Oroszország által „különleges katonai műveletként” fémjelzett háború február 24-i kirobbanásának hírére azonban a világ egyik legjelentősebb hackercsoportja, az Anonymous is megmozdult: a hackercsoport kiberháborút hirdetett Moszkva ellen. Az Anonymous DDOS támadásai (túlterheléses támadásai) miatt az orosz állami szervek mellett a nagyobb bankok weboldalai is több alkalommal elérhetetlenné váltak, illetve a hackercsoport a nevében nyilatkozók állítása szerint az Orosz Védelmi Minisztérium adatbázisából is információkat szivárogtatott ki. Mindemellett az Anonymous tevékenysége nem merült ki csak a weboldalak támadásában: a csoport azt a hackertámadást is magára vállalta, amelynek során egy időben több orosz állami csatorna műsora is a háborúban felvett videókat kezdte el sugározni. Az Anonymous támadásaira azonban az egyelőre szinte ismeretlen, feltehetőleg a háború miatt megalakuló Killnet nevű hackercsoport is „ellencsapásokat” indított, elősorban az rivális csoport ellen, illetve egyes Twitter posztok szerint az sem kizárható, hogy a szervezet az Ukrán Biztonsági Szolgálat adatbázisába is bejutott.

Ezek alapján látható, hogy a jelenlegi harcokban a kiberhadviselés is jelentős szerepet kapott. Félő azonban, hogy az orosz-ukrán konfliktusban szerzett ismeretek később Ukrajna határán kívül is bevethetők lesznek: egyes tanulmányok szerint az ukrán infrastruktúra ellen indított támadások során szerzett tapasztalatok – az egyébként kiberbiztonságára egyre nagyobb hangsúlyt fektető – Európának is fenyegetést jelenthetnek, illetve a virtuális világ határok nélkülisége miatt annak a lehetősége is fennállhat, hogy Ukrajna más országok hackercsoportjainak játszóterévé váljon.

Bennünket jelenleg azonban jobban érint a háború egy másik hatása, a maximális fordulatszámon pörgő információs hadviselés. A helyzetet bonyolítja az, hogy mind Oroszország, mind a „Nyugat” – jelen esetben az Európai Unió és az Egyesült Államok – szankciók tömkelegével kezdte el ostromolni egymást. Ennek eredményeképpen több nagyobb hírportál – például a CNN, a BBC, vagy az orosz érdekeltségű Russia Today (RT) – és csatorna is kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét az orosz, illetve nyugati piacon. Egyes közösségi oldalak, mint például a Facebook és az Instagram is kiszorult Oroszországból, amely ugyancsak azt eredményezheti, hogy a híráramlás – minőségétől függetlenül – akadályokba ütközik. Mindez magában hordozza azt a veszélyt, hogy az egyoldalú hírközlés és az ezáltali hangulatkeltés bármelyik fél számára fegyverré válhat, amely olyan társadalmi és nemzetek közötti súrlódásokat okozhat, amelyek a jelenleg zajló fegyveres konfliktusnál sokkal tovább húzódó problémákat eredményezhetnek.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A virtuális tér mint hadszíntér a 2022-es orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Cikkemben azt vizsgálom, milyen hatással van az egyes operációs rendszerek védelmére az, hogy milyen forráskóddal rendelkezik az adott program. Elsősorban Debian alapú Linux és Microsoft Windows operációs rendszerek vizsgálatát végzem el, leginkább az ellenük irányuló támadások típusa és minősége függvényében. Fentiek mentén szó lesz ezek civil, szervezeti és katonai szintű alkalmazásáról, a különböző támadások elleni hatékony védekezés módjáról, mindazon metodikákról, amelyek elősegítik a rosszindulatú támadások elleni védelmet. A fentiek mentén tehát nem elkerülendő a különböző definíciók bemutatása, és alapvetően a támadási felületekkel kapcsolatos kifejezések tisztázása sem, hiszen azok a későbbiek során más, hasonló tartalommal rendelkező cikkek esetében is támaszként szolgálhatnak.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Magyarországon, de alapvetően Európa- szerte mindenhol komoly figyelem összpontosul a kiberbiztonságra. Az ukrán-orosz konfliktus egyik legfontosabb műveleti tere a kibertér, amely az európai szankciók kapcsán is komoly szerephez jut. Cikkek százai, ezrei találhatók a témában az interneten, sőt, a közösségi média felületeinek hála már keresni sem igazán kell őket. Ami biztos azonban, hogy ahol felüti a fejét a digitalizáció, a technológiai fejlődés, ott előbb-utóbb óhatatlanul is összeakad a kiberbiztonság témakörével az olvasó. Ha már úgyis operációs rendszerekről lesz szó, érdemes ezzel kapcsolatban átnézni a Microsoft definícióját.

Amint az cikkem címéből már világossá vált, jelenlegi témám a nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján. Ehhez szükséges megvizsgálni néhány alapvető fogalmat, elsőként a forráskódét. Erre számos formát találni, az egyszerűség és könnyű hozzáférhetőség miatt a Wikipédia vonatkozó szócikkét tartom hasznosnak elolvasni erről.

„Forráskódon (angolul: source code) egy olyan szöveg értendő, ami egy leíró nyelv jelöléseinek vagy egy programozási nyelv definícióinak és/vagy utasításainak sorozatát tartalmazza. Az elnevezés arra utal, hogy az ilyen szövegek létrehozásának a célja az, hogy forrásai legyenek egy fordítóprogramnak vagy interpreternek, és végül megjelenjen valamilyen dokumentum, vagy létrejöjjön egy szoftver.”

Jon Smajda szerint a nyílt forráskód használata megegyezik az egyenlő felek közötti együttműködés elképzelésével. Informatikai szinten mára a társas élet számos egyéb területére kiterjedt a hadviseléstől a várostervezésen át a gyógyászatig. De mi is az a nyílt forráskód?

„Az Open Source Initiative meghatározása szerint az OSS nem egyszerűen ingyenes szoftvert, illetve a program forráskódjának szabad hozzáférhetőségét jelenti, hanem előírásokat is a kód jövőbeli felhasználására, módosítására és a származtatott szoftverekre – de személyekre, csoportokra vagy alkalmazási területekre vonatkozó megkülönböztetések nélkül.”

A fentiek mentén nem nehéz értelmezni a zárt forráskódú szoftver definícióját, amely szöges ellentéte az előző meghatározásnak, ennélfogva a forráskód magántulajdon részét képezi, vagyis nem módosítható, fejleszthető a tulajdonos engedélye nélkül, azt semmilyen formában más nem használhatja, kivéve, ha a tulajdonos erre kifejezetten engedélyt ad.

Adott zárt forrású program felhasználása és módosítása azonban két külön dolog, fontos tehát leszögeznem, hogy ebben az esetben, például operációs rendszer vásárlásakor, pusztán a használati jogot kapjuk meg, tulajdonjogot nem szerzünk a kód felett. Az egyes programok vásárlásakor a jogi kötelmeket általában licenc szerződésben közlik.

A szakirodalom az operációs rendszerek csoportosítását forráskód szerint is számontartja. Ennek oka, hogy mind a zárt, mind a nyílt forrású programok rendelkeznek bizonyos előnyökkel és hátrányokkal, melyeket élelmes hackerek könnyűszerrel kihasználhatnak. Ha már itt tartunk, alapvetően nem is gondolná az ember, mekkora szerepe is van a hackertársadalomnak a nyílt forráskódú szoftverek evolúciójában. Pedig ahogyan Mátyus Imre írásában is tájékozódhat róla az érdeklődő, a hackerek komoly ideológiai és etikai határok mentén végzik teendőiket. Persze vannak kivételek, de ahogyan ma is léteznek „etikus hackerek”, úgy a ’90-es években is voltak olyan informatikus szakértők, akik elsősorban a fejlesztés szabadságáért, az információ szabad áramlásáért harcoltak, sőt harcolnak ma is.

Hogy párhuzamot vonhassak fentiek és a jelen eseményei között, érdemes közelebbről megnézni az Anonymous nevű hackercsoport tevékenységét, amellyel az orosz agresszió ellen harcolnak az ukrán nemzet oldalán. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, kijelenthetem, hogy fentiek remek példával szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a hackereknek is rendelkeznek belső értékrenddel, etikával és erkölcsi nívóval, még ha ez nem is mindig egyezik a társadalom aktuális elvárásaival.

Visszatérve a nyílt és zárt forrású operációs rendszerekre, lássuk tehát a zárt forráskóddal kapcsolatos észrevételeket. A zárt forráskóddal rendelkező szoftverek nem rendelkeznek folyamatos védelemmel egy hackertámadással szemben, ennek oka, hogy csak a tulajdonos ismeri a teljes kódot, tehát csak ő tud javításokat, ú.n. patcheket fejleszteni, amelyekkel időtállóvá lehet tenni a programokat a külső támadásokkal szemben. Ez máris egy komoly hátrány, hiszen, ha egy zárt forrású szoftverhez félévente csak egy javítás érkezik, azalatt a fél év alatt az addig meglévő hibákat szünet nélkül ki lehet használni, ennek leglátványosabb példája a Microsoft Windows operációs rendszere, de nincs másként az Android és MacOS esetében sem. Utóbbi kettő esetében a kép jóval árnyaltabb a megszokottnál. Míg az Andriod alapvetően a nyílt forrású Linux rendszeren alapul, számos zárt forrású adalékkal rendelkezik, a MacOS rendszertöltője és kernel magja nyílt, azonban az arra épülő elképesztően vaskos API már zárt.

Voltaképpen a fentiek ismerete akkor szükségszerű, amikor arra keressük a választ, miért létezik Windows rendszerre olyan sok kártevő, míg a Linuxra alig találni párat? Persze a válasz itt sem egészen fehér vagy fekete, erről még a későbbiekben lesz szó.

Mivel én alapvetően a kiberbiztonsági részekre fogok kitérni, álljon itt egy ábra Répási Sándor remek cikkéből, amelyből még a későbbiek folyamán fogok idézni.

1. ábra A nyílt és zárt forrású szoftverek jellemzői. Forrás: Répási Sándor: Kritikus információs infrastruktúrák védelme nyílt forráskódú kiberbiztonsági szoftverek segítségével. In: Bolyai Szemle 2016/2. 40.

Nyílt forrású szoftvereknél, amint az látható a fenti ábrán is, igen sok előnyt és hátrányt különböztetünk meg, azonban véleményem szerint az előnyök messze túlmutatnak a hátrányokon. A legnépszerűbb nyílt operációs rendszer, a Linux például egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban, bár ahogyan már említettem, a gamer-kultusz és a játékok DirectX függősége miatt még sokáig nem kell attól tartani, hogy a Windows kimegy a divatból. A Linux nagyjából olyan, mint egy nyílt forrású szoftverekből álló kirakós, ahol minden darabot magunk szabhatunk formára egészen a kernel és a rendszerbetöltő kiválasztásától az utolsó asztali elemig (feltéve, hogy szeretnénk desktop felületet).

A nyílt forrású operációs rendszer egyik legnagyobb védelmi erőssége abban rejlik, hogy —ahogyan azt a fenti ábrán is láthatjuk— magas a közösségi támogatása, ebből adódóan tehát folyamatos ellenőrzés alatt van. Könnyen elképzelhető, mi történne, ha egy létező rendszerelem sebezhetőségére írnánk egy kártékony kódot; mire odajutnánk, hogy használatba helyezzük, addigra jóeséllyel egy szaktárs programozó már észlelte és javította is a hibát, és ezzel meg is válaszoltuk feltett kérdésünket. De ha nem is azonnal, a népszerűbb platformok (mint a debian-alapú linux disztribúciók) esetében órákon belül felfedezik és kijavítják a hibát. A másik komoly probléma a biztonsági célú kódelemzés. Mivel a zárt rendszer forráskódja nem nyilvános, nem lehet tudni, milyen sorokat tartalmaz, amelyek esetleg harmadik félnek továbbítják adatainkat tudtunk nélkül, vagy egyéb módon szolgáltatják ki adatainkat a külvilágnak. Éppen ezért manapság a felhasználói tudatba is kezd beszivárogni az a felfogás, hogy minél több nyílt forrású alkalmazást használjunk, hiszen azokon jóval kisebb a biztonsági kockázat.

A képen láthatjuk, milyen adatokat kötnek a felhasználókhoz az egyes chat és közösségi média alkalmazások. Látható továbbá az is, hogy míg a zárt forrású Messenger alkalmazás szinte minden létező adatot rögzít, addig a Signal például szinte semmit, ami a felhasználóhoz köthető. Ebből egyértelműsíthető, hogy azok az alkalmazások, amelyek forráskódja nyilvános, jóval kisebb eséllyel próbálják meg becsapni a felhasználót annak érdekében, hogy illetéktelen adatokhoz jussanak. Természetesen azoknak a programoknak sincsenek 100%-os védelmi paraméterei, amelyek nyíltak. A példaként használt Signal nevű alkalmazást is feltörték már, elvégre gyengesége, hogy két végpont között titkosítja a forgalmat, tehát ha a bármelyik fél eszköze eleve kompromittálódott, vajmi keveset ér az egész. Erről többek között itt lehet érdekességeket olvasni.

Az operációs rendszerek kiberbiztonsága kapcsán a Linux és a Windows között ég és föld a különbség. Mint ismeretes, a Linux rendszer betöltését az ú.n. kernelbetöltő végzi el. Ilyen a LILO, a Grub, és még számos egyéb változata ismert. A számítógépeken található egy BIOS modul, (vagy U(EFI)) amely megkeresi ezt a kernelbetöltőt és elindítja azt, mely megfelelő működés esetén elindítja az operációs rendszer további funkcióit (a kernel általában tömörített változatban van jelen a lemezeken, így az első lépés indítás előtt annak kitömörítése).

Ha a védelem/elterjedtség arányokat vizsgáljuk, jelenleg a világelső operációs rendszer a Linux. Ismételten annak nyílt forrású és változatos jellegéből adódóan semmilyen Windows rendszer nem képes megközelíteni egy jól konfigurált és karbantartott Linux biztonságát, és ami legalább ennyire fontos, stabilitását, bár persze a Linux kernel sem sérthetetlen.

A Linux biztonságát sok egyéb metódus is szavatolja. Mint ismeretes, a Windows rendszeren minden program akár alapértelmezett alkalmazásként is futhat, sőt, indítópultba kerülve minden indításkor betölt, ami már önmagában is egy veszélyforrás. Ennek oka, hogy ha egy vírus bejut a számítógépre, automatikusan fog futni, ameddig valamilyen módon eltávolításra nem kerül. Ezzel szemben a Linux alapú operációs rendszerek esetében erre nincsen lehetőség, hiszen csak akkor fut egy program, ha a felhasználó erre kifejezett engedélyt és utasítást ad, és a kernel is jóval biztonságosabb.

A felhasználói jogkör kérdése is komoly dilemmára ad okot. Míg a Windows operációs rendszerben alapvetően rendszergazdai jogosultsággal indul a gép a telepítést követően, addig a Linux esetében a felhasználói fiók jogköre alapból alacsonyra van állítva, s amíg át nem állítja a felhasználó, semmi nem futhat engedély nélkül (átállítás után sem mindig). A rendszergazdai Windows fiók adminisztratív hozzáférést biztosít a felhasználó számára, tehát ha megfertőződik, szabadon végezheti tevékenységét a céleszközön.

A fentiek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha tényleg ennyivel biztonságosabb a Linux és különböző disztribúciói, mi lehet az oka annak, hogy bizonyos körökben mégis népszerűbb a Windows rendszer. Ennek számos oka van.  A tárgyalt operációs rendszer elterjedése megváltoztatta a világot, elterjedésével vált népszerűvé a grafikus felületet alkalmazó operációs rendszer, a már említett desktop alapú elrendezés, az egér használata és megszámolhatatlan egyéb funkció.

Az első ok talán arra vezethető vissza, hogy a kezdetekor a Linux alapú operációs rendszer komoly Unix (és alapvetően programozói) tudást igényelt a megfelelő használathoz, a Windows azonban a kezdetektől az átlagfelhasználót célozta meg. A már említett desktoppal és tálcával, amely minden Windows rendszer elengedhetetlen kelléke mind a mai napig, olyan mértékben egyszerűsítette le a digitális eszközök használatát, amely már önmagában garancia volt a sikerre (ma már számos Linux desktop verzió létezik).

A másik ok, hogy a Microsoft, mint fejlesztő cég komoly összegeket fordított PR kampányra, és a különböző eszközök gyártóival is igen magas összegű szerződéseket kötött a rendszer használatára.

Összességében szeretném leszögezni, hogy mind a Windows, mind a Linux megfelelő választás lehet akkor, ha megfelelően használjuk őket, azonban korántsem mindegy, hogy az átlag felhasználó milyen módon kerül kapcsolatba az egyes operációs rendszerekkel.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés           A Nagy Etióp Újjászületés Gátjaként (a továbbiakban: GERD – Grand Ethiopian Renaissance Dam) ismert duzzasztógát 2022.02.20-án megkezdte az energiatermelést. A Nílus vízhozamának jelentős mértékben kitett, földrajzi szempontól Etiópiánál északabbra fekvő államok (Szudán, Egyiptom) azonban a projekt 2011-es megindulása óta hevesen tiltakoznak a gát megépítése ellen. Ezen államok vezetői szerint ugyanis Etiópia korábbi nemzetközi jogi megállapodásokat felrúgva önkényesen sajátítja ki a Kék-Níluson a folyó vízhozamának jelentős részét. Mivel a Nílus északi részén lévő víz mintegy 85%-a az etióp magasföld felől lefolyó Kék-Nílusból ered, így mind Egyiptomnak, mind pedig Szudánnak elemi érdeke megakadályozni vagy korlátozni a gát működését.

A GERD projekt háttere

            A gát építésére irányuló eredeti elképzelések már rendkívül régre, egészen az 1960-as évek elejére vezethetők vissza. Bár Hailé Szelasszié, az utolsó etióp császár regnálása idején még reális esélyek voltak egy a Kék-Níluson építendő energiatermelésre, valamint vízraktározásra használható duzzasztógát építésére, az 1974-es Derg (kommunista katonai junta) által elkövetett puccs következményeként kirobbanó véres etióp polgárháború következtében a projekt terve szertefoszlott. Ezt követően még a 15 évig tartó polgárháború 1991-es lezárása után is majdnem két évtized kellett ahhoz, hogy ismét reális esélyei legyenek a kelet-afrikai állam vezetésének a gát megépítésére. 2009-ben az akkori etióp miniszterelnök, Meles Zenawi határozott lépéseket tett a projekt megvalósításának érdekében. 2009 októbere és 2010 augusztusa között a kormány elvégeztette a gát megépítésére kiszemelt terület alapos felmérését. A felmérés eredményeként a projekt kivitelezésének helyszínéül az Etiópia észak-nyugati részén fekvő Benishangul-Gumuz régiót szemelték ki, ahol a tervek szerint a szudáni határtól mindössze 45 km-re kezdték volna meg a munkálatokat.

            Már a munkálatok megkezdésekor előrevetítette a folyó alsó folyásának ellenállását, hogy 1959-ben Szudán és Egyiptom egyezményt kötött a Nílus vizének használásáról és ellenőrzéséről. Ezen szerződés talán legfontosabb rendelkezése az volt, hogy a Nílus teljes éves átlagos vízhozamát 18,5 (Szudán), illetve 55,5 (Egyiptom) milliárd köbméterben osztották fel egymás között. A szerződéssel kapcsolatos alapvető problémákat az okozza, hogy a szerződő államok Etiópiát kihagyták a megállapodásból, annak ellenére, hogy az ország területéről ered a folyó vízhozamának 80%-a. Etiópia azonban a Nílus felső folyásánál lévő államokkal összefogva 2010 májusától kezdeményezte a Nílus-medencei együttműködési keretmegállapodást, melynek elsődleges célja, hogy a Nílus valamennyi part menti állama között méltányos felhasználást biztosítson.

A projekt kivitelezése

Annak ellenére, hogy a keretmegállapodás Egyiptom és Szudán heves tiltakozását váltotta ki már 2010-ben, Etiópia megkezdte a tervezett építkezés kivitelezését. Ugyan a kormány majdnem közvetlenül az építkezések megkezdéséig titokban tartotta a projekt tervezését, az első benyújtott tervezet már 2010. novemberében megérkezett. Ezt követően a kormány 2011. március 31-én, egy nappal a projekt nyilvánosságra hozatala után, versenytárgyalás nélkül 4,8 milliárd dolláros szerződést kötött az olasz Salini Impregilo céggel, és 2011. április 2-án Meles Zenawi miniszterelnök letette a gát alapkövét.

A gátat eredetileg “X projektnek“, majd az olasz céggel való építési szerződés megkötését követően Millenniumi gátnak nevezték át. Végül 2011. április 15-én a Minisztertanács átnevezte Nagy Etiópiai Reneszánsz Gátra. Ugyan az eredeti tervek szerint a gát által működtetetett erőmű mintegy 5250 MW-os teljesítményével összesen évi 15 128 GWh áramtermeléssel kecsegtetett, az építkezés során a projektet többször felülvizsgálták. A felülvizsgálatok során folyamatosan növelték a beépítendő erőműegységek számát, mely által az összteljesítményt, s így a megtermelt elektromos energia mennyiségét szerették volna növelni. Ezek az átépítések sokszor jelentős többletmunkákat jelentettek, ugyanis a tervezőknek számos ponton újra kellett tervezni a munkálatokat, valamint a szükséges források mennyiségét is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eredeti tervek szerint 2017 júliusában befejezendő gát átadására csak mintegy három évvel később, 2020. július 30-án került sor. Bár 2019 őszére a munkálatok mintegy 70%-a készen állt, az építmény üzembe helyezését egyre jobban ellenző szudáni és egyiptomi kormányok rábírták Abiy Ahmed etióp elnököt arra, hogy az elkészült víztározó első feltöltési megkezdését pár héttel halasszák el. A nyári aszályos időszakban Szudán és Egyiptom komoly félelmei a víztározó feltöltéséből eredő vízhiányból erőszakos válasszal fenyegettek, éppen ezért is törekedett az etióp elnök arra, hogy a lehető leginkább kompromisszumkész legyen a két északi állammal.

A gát Szudánra és Egyiptomra gyakorolt hatása

Ahhoz, hogy a folyó alsó folyásánál fekvő országok a projekt iránti, annak kezdetétől meglévő ellenérzéseit megértsük érdemes figyelmet szentelni a GERD ezen államokra gyakorolt hatásaira. A hatások tényleges mivoltát illetően eddig csupán találgatni tudunk, mivel csak a közelmúltban kezdődött meg a gát működése. Látható ugyanakkor az is, hogy a folyási irány szerint lejjebb fekvő országok előzetes jelentései a félelmeik miatt (csökkenő vízhozam, Egyiptom Asszuáni Nagygátjának jelentőségvesztése) jelentősen eltérnek az etióp- valamint egyéb nemzetközi kutatócsoportok által készített előzetes jelentésektől. Mint megannyi más érdekütközés esetében, itt is a kooperáció segíthet a lehető legalacsonyabb szintre csökkenteni Szudán és Egyiptom vízveszteségből akadó esetleges gazdasági- és társadalmi érdeksérelmét. Egyes tanulmányok szerint a GERD tározóinak feltöltési fázisában az egyes „feljebb” érzékelhető hatásokat elsősorban olyan tényezők befolyásolják, mint az Egyiptom déli részén található Asszuáni Magasgát tározójának aktuális magassága, a feltöltési fázis során az Etióp- magasföldön lehulló csapadék mennyisége, valamint a három ország közötti tárgyalások sikeressége.

Mivel a tározó mintegy 74 km3-es térfogata lényegesen több, mint a Kék-Nílus átlagos éves vízhozama (49 km3) az egyiptomi-szudáni határon, ezért a tározó több évig tartó, fázisokra osztott feltöltése során mindvégig szükségeltetik az érintett országok egymás iránti kölcsönös bizalma és folyamatos együttműködésük. Kérdéses, hogy a feltöltési folyamat során az egyeztetések és az együttműködés mennyire lesz elég a Szudánt, de főképpen Egyiptomot érintő vízhiány ellensúlyozására. Előzetes hatásvizsgálatok szerint Egyiptomban mintegy kétmillió gazdát fog érinteni a feltöltési folyamat miatti alacsony vízhozam. Az, hogy ez a réteg mennyire lesz kitéve a kellemetlen változásoknak, nagyban függ a GERD töltési fázisának ütemezésétől, csakúgy, mint az Asszuáni Magasgát tárolási mennyiségétől. A mezőgazdasági hatások mellett energetikai problémákat is okoz a feltöltés. Egyes egyiptomi kritikák szerint a vízerőművek csökkenő teljesítménye miatt már az eddigi feltöltési fázisok során mintegy 25-40%-kal befolyásolta negatívan a projekt Egyiptom vízenergiával termelt elektromos energiájának mennyiségét. Ugyanakkor 2010-ben a vízenergia az egyiptomi teljes villamosenergia-termelés kevesebb, mint 12%-át adta, így a víz mozgásienergiáját kihasználó energiatermelés 25%-os átmeneti csökkenése az egyiptomi villamosenergia-termelés csupán kevesebb, mint 3%-os csökkenését jelenti.

Ami Szudánt illeti, az alacsonyabb vízhozammal járó problémákon túl pozitív hatásai is lehetnek a gát működésének. Mivel a GERD jelentős mennyiségű iszapot tart vissza, közvetve hozzájárulhat az északabbra fekvő szudáni gátak (Roseires-gát, a Sennar-gát és a Merowe-gát) anyagromlásának megakadályozásához, ezáltal potenciális élettartamuk növeléséhez. Mindemellett az etióp gát nagy segítség lehet Khartúm számára az árvízvédelem területén, ugyanis csökkentheti a Roseires-gát ad-Damazi-i tározóját körülvevő síkságok szezonális áradásait.

Összességében azonban a szudáni fél részéről is nagyfokú ellenérzések figyelhetőek meg az éppen megvalósult etióp projekttel kapcsolatosan. Nem meglepő, hogy Khartúm Kairóval összefogva már a GERD projekt kezdetétől fogva megtesz mindent a bilaterális-, multilaterális-, vagy akár nemzetközi fórumokon a Kék-Níluson való vízhozam lehető legmagasabb szinten tartásáért.

A GERD projekttel kapcsolatos diplomáciai viták és egyeztetések

Nem sokkal az építkezés megindítása után a három résztvevő ország egyetértett abban, hogy a már említett aggályok eloszlatása és orvoslása érdekében szükség van egy Nemzetközi Szakértői Testület alakítására. A felálló 10 tagú testület a következőképpen állt össze: 2-2-2 fő a három érintett országból, valamint 4 egyéb nemzetiségű, független szakember a vízgazdálkodás és hidrológiai modellezés-, a gátépítés-, a gazdasági és társadalmi hatások-, valamint a környezetvédelmi szempontok területéről. [1]Ugyan számos alkalommal ült össze a testület az egyes szakmai kérdésekkel kapcsolatos viták rendezése, valamint a kompromisszum keresése végett, az egyes szakterületeken (környezetvédelem) végzett hatásvizsgálatokon túlmutató teljes jelentés csak 2013-ban készült el. A szakértők azonban hamarabb megegyezésre jutottak, mint az állami döntéshozók, akik számos alkalommal a saját álláspontjukat kihangsúlyozva a jelentés felülvizsgálatát követelték.

2013 júniusában diplomáciai krízis bontakozott ki Egyiptom és Etiópia között, amikor kiszivárogtak az akkori egyiptomi elnök, Mohamed Morszi tanácskozási ülésén elhangzott javaslatok. A Nemzetközi Szakértői Testület jelentését túlságosan részrehajlónak ítélve (Etiópia részére) egyes egyiptomi kormányzati döntéshozók az épülő gát lerombolásának lehetőségeit latolgatták. A botrányos tanácskozás témája ismertté vált Etiópiában, az etióp kormány rögtön magyarázatot követelt Egyiptom Addisz Abeba-i nagykövetétől. Ezt követően az egyiptomi diplomácia a hibát orvoslandó egy hivatalos nyilatkozatban békülékenyebb hangot ütött meg. Ezen nyilatkozatban az észak-afrikai állam a „jószomszédi viszonyt, a kölcsönös tiszteletet és a közös érdekek követését szorgalmazta anélkül, hogy bármelyik fél ártana a másiknak”.

A gát körül kialakult államközi nézeteltérések azonban ezzel még nem oldódtak meg, ugyanis Egyiptom érdekeinek érvényesítését nem érzékelte, így 2014 januárjában kilépett a tárgyalási folyamatból. Kairó ezen is túltéve diplomáciai „hadjáratot” indított, mellyel célja volt, hogy az Afrikai Unió egyes tagállamainak politikai vezetését meggyőzze arról, hogy ítéljék el Etiópia gátépítési tervét. 2014 áprilisában Etiópia miniszterelnöke, Haile Mariam Desalegne újabb, a gátról szóló tárgyalásokra hívta meg Egyiptomot és Szudánt, mire Nabil Fahmi, egyiptomi miniszterelnök májusában közölte, hogy Egyiptom ismételten tárgyalni kész. Az Abdel Fattah al-Sisi vezette egyiptomi kormány azonban csak úgy egyezett a tárgyalások újrakezdésébe, amennyiben azok külföldi szakértők nélkül zajlanak. A meginduló tárgyalási folyamat eredményeképp 2015. március 23-án Abdel Fattah al-Sisi egyiptomi elnök, Hailemariam Desalegn etióp miniszterelnök, valamint Omar al-Bashir szudáni elnök Khartúmban aláírta az úgy nevezett „Elvek nyilatkozatát”. A dokumentum döntő jelentőséggel bírt Etiópiának gátépítési projektje szempontjából. A lefektetett 10 alapelv értelmében ugyanis Egyiptom és Szudán is lemondtak a korábbi szerződések által meghatározott részarányukról a folyó vízének felhasználását illetően. Bár később Egyiptom, valamint Szudán is jogalkotási szempontból hibásnak titulálta a jogi dokumentumot, az „Elvek nyilatkozata” nemzetközi szempontból legitimálta az etióp projektet. Az utólagos egyiptomi és szudáni „reklamációt” követően 2015 decemberében az említett három állam külügyminiszterei szignójukkal látták el a khartúmi okmányt, melynek értelmében megerősítették az „Elvek nyilatkozatának” keretében tető alá hozott megállapodásokat, valamint megbíztak egy francia szakértői csoportot, hogy független tanácsadó csoportként készítsenek technikai- és szakmai véleményezőtanulmányokat a már folyamatban lévő projekthez. Feltételezhetnénk, hogy a gáttal kapcsolatos nézeteltérések a Khartúmban tető alá hozott megállapodásokkal végleg rendeződtek. 2017 májusában azonban a szakértői csoport által kiadott tanulmány következtében vita robbant ki a két legvehemensebbnek tekinthető fél, a szudáni és az egyiptomi között. A felek ütköző álláspontja miatt ismételten kudarcba fulladtak a tárgyalások, melyeket csak a 2019. novemberétől közvetítőként beavatkozó Amerikai Egyesült Államok tudott ismételten „mederbe terelni”. Érthető tehát, hogy az amerikai fél egyik fő motivációja a kompromisszumos megoldás minél elébb való megtalálása, valamint egy ezt tartalmazó egyezmény felekkel történő aláírattatása. Mindazonáltal az USA által a három vitás fél számára előkészített, Washingtonban aláírandó háromoldalú megállapodásból 2020. februárjában váratlanul kilépett arra hivatkozva, hogy nem állt rendelkezésére elegendő idő a helyi politikai erőkkel és érdekelt felekkel a megállapodás megvitatásához.[2] Több mint valószínű, hogy ez csupán egy ürügy volt és a visszalépés valódi okai a parlamentben való egyet nem értés (az USA javaslatát túlságosan Egyiptom-pártinak ítélték meg), valamint a közelgő 2020-as választások miatti belpolitikai elővigyázatosság voltak. A GERD projekt ügyében zajló tárgyalási folyamat ismételten kudarcba fulladt és 2020 második felében nyilatkozatok formájában többször is heves kirohanást intéztek egymás ellen a vitás felek.

2020 szeptemberében az Egyesült Államok felfüggesztette az Etiópiának nyújtott gazdasági támogatásának egy részét, mivel megítélése szerint nem történt megfelelő előrelépés a Szudánnal és Egyiptommal történő tárgyalásokban. Bár ez nem rendítette meg Etiópiát, a 2020 novemberében kirobbanó etióp polgárháború már komolyan veszélybe sodorta a nagyszabású projekt kivitelezését. Egyiptom és Szudán érdeke a kialakult helyzetben egyértelműen a fegyveres konfliktus minél hosszabbra való nyújtása volt. Ennek érdekében (a kezdetben legalábbis mindenképpen) gyengébb tigré felkelőket támogatták. A háború azonban nem tudta teljesen leállítani az feltöltési folyamatot és nem tett kárt a gátban sem, így 2022. február végére a GERD megkezdte az energiatermelést.

Konklúzió – Bizonytalanságok

A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának jövőbeni működése és hosszútávon való megtérülése számos tényező miatt bizonytalan. Amellett, hogy Etiópiának az északi szomszédokkal még mindig nem sikerült rendezni a Nílus vízhasználatából fakadó jogi vitákat, komoly kockázatot jelenthet a gát jelentette energia exportálásból várhatóan befolyó bevételekre a Kelet-afrikai országban meglévő, és egyre inkább érvényesülő kínai gazdasági jelenlét. Csak magában a GERD projektben az erőmű turbináinak és egyéb elektromos felszereléseinek finanszírozására mintegy 1 milliárd dollárnyi hitelt nyújtott a kínai Export-Import (Exim) Bank. A Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között kirobbanó globális kereskedelmi-gazdasági vetélkedésben mindkét fél számára rendkívül fontos jelentőséggel bírhat a térségben való befolyásszerzés, mivel a nemzetközi vízikereskedelmi útvonalak szempontjából rendkívüli fontossággal bír a térség (például a Vörös-tengerhez és az Ádeni-öbölhöz is kapcsolódik). Mindazonáltal nem várhatjuk a két „óriástól”, hogy megoldja a vitában álló afrikai országok problémáját. Ebben a vitás feleket véleményem szerint az őket ezer szállal egymáshoz fűző interdependencián alapuló viszonyok felismerése, valamint a kompromisszumkészség és józan belátás segítheti a jövőben.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Egyéb felhasznált források:

1. Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, Social Sciences University of Ankara, Ankara, 2020.
2. Tadese, Jiregna: The Grand Ethiopian Renaissance Dam (GERD): Diplomatic War Between Ethiopia and Egypt, Berlin, University of Applied Sciences, 2020.
3. Kamara, Ahmed; Ahmed, Mohamed; Benavides, Arturo: Environmental and Economic Impacts of the Grand Ethiopian Renaissance Dam in Africa, 2022. 01.20.
4. East Africa seeks more Nile water from Egypt, 14. 05. 2010. http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/8682387.stm (Letöltés dátuma: 2022.02.27.)
5. Joint Statement of Egypt, Ethiopia, Sudan, the United States And the World Bank, 31. 01. 2020. https://home.treasury.gov/news/press-releases/sm891 (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
6. El Tawil, Noha: Declaration of Principles on Renaissance Dam is ‘exclusive agreement’ binding Egypt, Ethiopia, Sudan together: intl. law expert, 23. 06. 2020. https://www.egypttoday.com/Article/1/88909/Declaration-of-Principles-on-Renaissance-Dam-is-exclusive-agreement-binding (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
7. Wheeler, Kevin G.; Jeuland, Marc; Hall, Jim W.; Zagona, Edith; Whittington, Dale: Understanding and managing new risks on the Nile with the Grand Ethiopian Renaissance Dam, Nature Communications. Nature Communications Volume 11 Article (1), 2020. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC7567800/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

Képi források: Pinterest

1. https://hu.pinterest.com/pin/35114072085584396/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
2. https://hu.pinterest.com/pin/736901557772963325/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
3. https://hu.pinterest.com/pin/479211216608226616/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
4. https://hu.pinterest.com/pin/625648573217145446/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

[1] International Panel of Experts on Renaissance Dam – The International Panel of Experts which commenced its activity officially on Tuesday, 15 May 2012, consists of 10-members. Six of the experts are from Ethiopia, Egypt and Sudan while the rest four are international experts.

[2] Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, „In February 2020 when Ethiopia announced its withdrawal from the tripartite agreement, which it was scheduled to sign in Washington”

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Vita a Nílus vizének felhasználásáról – A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Általános intézményi hírek Az Európai Unió intézményét érintő történések tekintetében három fontosabb hír emelhető ki a vizsgált időszakban. 2021 decemberében Horvátország esetében a Tanács megállapította, hogy az állam teljesítette a schengeni vívmányok teljes körű alkalmazásához szükséges feltételeket. Számottevő előrelépés, hiszen ez az előfeltétele azon tanácsi határozat meghozatalának, amely lehetővé teszi a belső határellenőrzések megszüntetését is a későbbiekben. Emellett 2021. december 7-én sor került az EU–Koszovó Stabilizációs és Társulási Tanács negyedik ülésére is Brüsszelben. Koszovó tájékoztatást nyújtott a csatlakozás kérelmezésére irányuló szándékáról, illetve a résztvevők megvitatták a reformprioritásokat is és a további cselekvési területeket a balkáni ország minél gyorsabb felzárkózásának elérésére. 2022 elején munkához látott az újonnan felállított ügynökség is, az Európai Unió Menekültügyi Ügynöksége, amely az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt váltja fel. A hivatalos közlemény alapján az Ügynökség „a közös európai menekültügyi rendszer működését hivatott javítani azáltal, hogy fokozott operatív és technikai segítséget nyújt a tagállamoknak és következetesebbé teszi a nemzetközi védelem iránti kérelmek értékelését”.

2022 január 18-án megválasztásra került az Európai Parlament elnöke. A máltai származású néppárti képviselő, Roberta Metsola az EP legfiatalabb elnöke lett. Elnöki mandátuma 2024-ig szól, s a feladat nem érte felkészületlenül, hiszen 2020 novemberétől az első alelnöki posztot töltötte be, majd David Sassoli január 11-i halálát követően a Parlament megbízott elnökeként tevékenykedett.

Közös biztonság- és védelempolitika

A közös biztonság- és védelempolitika egyik legnagyobb újítása volt az előző esztendőben az Európai Békekeret létrehozása, amellyel az Unió immár „a világ bármely részén hozzá tud majd járulni a katonai béketámogató műveleteknek és támogatási intézkedéseknek a partnereink számára történő finanszírozásához.” 2021. december 2-án a Tanács határozott arról, hogy négy támogatási mechanizmust léptet életbe az Európai Békekeret (EFF) keretében Grúzia, a Moldovai Köztársaság, Ukrajna és a Mali Köztársaság támogatására. Az intézkedés célja lényegében a négy ország katonai és védelmi kapacitásainak megerősítése a belső reziliencia és a béke előmozdítása érdekében. Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna esetében az EU célja továbbá, hogy fokozza a helyi fegyveres erők kapacitását és interoperabilitását, így hozzájárulva a közös biztonság- és védelempolitika katonai misszióihoz és műveleteihez. A támogatások a keleti szomszédság országai esetében 36 hónapra szólnak, s Grúzia esetében 12.75 millió eurót, Ukrajna esetében 31 millió eurót, Moldova esetében 7 millió eurót jelent, míg a 30 hónapos mali intézkedés 24 millió eurós költségvetésű.

Decemberben megrendezésre került az Európai Védelmi Ügynökség éves konferenciája is, amelyen Charles Michel megtartotta beszédét az európai védelem helyzetéről és a biztonsági környezetéről. A térséget és világunkat érő biztonsági kihívások tekintetében az alábbiakat sorolta fel: a növekvő geostratégiai verseny, a terrorizmus, a hibrid fenyegetések, a kibertámadások, a dezinformáció, a migráció politikai használata, valamint a konfliktusok és a fokozódó instabilitás a szomszédságunkban és azon túl. Kiemelte az ezen kockázatokat sokszorozó klímaváltozást és pandémiát is. Mindezek kapcsán elmondta az Európai Tanács által kitűzött stratégiai prioritást: „Az önálló cselekvésre való képességünk növelése érdekeink védelme, értékeink és életvitelünk megőrzése, valamint a globális jövő alakítása érdekében”. A stratégiai autonómia kapcsán elmondta azt is, hogy a szlovéniai Brdóban tartott ET találkozón is megállapodtak a résztvevő felek abban, hogy felgyorsítják a Stratégiai Iránytűvel kapcsolatos munkát, mi több 2022 az európai védelem éve lesz. A stratégiai autonómia elérésében két területet, az innovációt és a kibervédelmet hangsúlyozta. Kiemelte továbbá az EU és a NATO között fennálló unikális kapcsolat mélyítését is.

2021 decemberében a Tanács következtetéseket fogadott el a polgári KBVP területére vonatkozó paktumról, amelyekben biztosított arról, hogy elkötelezett a közös biztonság- és védelempolitika polgári ágának megerősítése iránt, illetve kiemelte a szerepét az új típusú kihívások átfogó megközelítésében és kezelésében, csakúgy, mint a partnerországok rezilienciájának megerősítésében. 2022 januárjában emellett a Tanács elfogadta következtetéseit az ENSZ-EU stratégiai partnerség békeműveletekkel és válságkezeléssel kapcsolatos magasabb szintre emelésének vonatkozásában, illetve 2022 és 2024 közötti időszakra szóló prioritásait.

Kiberpolitika

Az EU egyik céljai közé tartozik a kiberbiztonság garantálása és a kiberfenyegetésekkel szemben való hatékony fellépés. A koronavírus- világjárvány következményképpen megnőtt a polgári lakosság ellen elkövetett kibertámadások száma, amelyek Boštjan Koritnik, szlovén közigazgatási miniszter szerint „jelentős hatással vannak társadalmunkra, nem utolsósorban azért, mert egyre inkább digitalizált világban élünk”. Ennek eredményképpen 2021. december 3-án a Tanács megállapodott az EU kiberbiztonságáról szóló közös álláspontról, hogy tovább javítsa mind a köz- és magánszektor, mind az Európai Unió ellenálló- és reagálási képességét ezekre az incidensekre. Az új irányelv a „hálózati és információs rendszerek biztonságáról szóló irányelv” helyébe lép “NIS2” néven. Emellett, a NIS2 létrehozza az European Cyber Crises Liaison Organisation (magyar nyelven: Európai Kiberválságok Összekötő Szervezete) elnevezésű hálózatot (EU-CyCLONe), amely a nagyszabású kiberbiztonsági incidensek összehangolt kezelését fogja támogatni.

2021 december 20.-án fogadta el a Tanács az általános megközelítést a kritikus szervezetek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetről, amelynek célja a kritikus fontosságú szervezetek sebezhetőségének csökkentése és ellenálló képességének megerősítése. Aleš Hojs, szlovén belügyminiszter szerint „az eszköztervezet létrehozását az elmúlt évek számos válsághelyzete, terrortámadások, a COVID-19 és a szélsőséges időjárási események által a kritikus infrastruktúrákban keltett feszültség eredménye”. Továbbá a belügyminiszter arról is beszámolt, hogy „a Tanács tárgyalási mandátuma kilenc ágazat kritikus fontosságú szervezeteire terjed ki: energia, közlekedés, banki és pénzügyi piaci infrastruktúrák, egészségügy, ivóvíz, szennyvíz, digitális infrastruktúra és űrkutatás”. A tagállamoknak stratégiával kell rendelkezniük a létfontosságú egységek ellenálló képességének fokozására, legalább 4 évente kockázatértékelést kell végezniük, és azonosítaniuk kell az alapvető szolgáltatásokat nyújtó létfontosságú egységeket. Az NIS2 tulajdonképpen az említett irányelvtervezet kiberdimenzióban megjelenő anomáliáira reagál, ezért az elfogadott általános megközelítés összehangolja hatályukat, biztosítva, hogy a kritikus egységek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetben szereplő valamennyi ágazat legalább a NIS2-ben is jelen legyen, amely további ágazatokat is magában foglal.

A 2022. január 14.-én Ukrajna kormányzati oldalai ellen elkövetett kibertámadást elítéli az Európai Unió főképviselője, aki szerint „az ilyen akciók célja Ukrajna destabilizálása és dezinformáció terjesztése, és hozzájárulhatnak a már amúgy is feszült helyzet további eszkalálódásához”. Továbbá azt is kiemelte, hogy „az Európai Unió és tagállamai kapcsolatban állnak Ukrajnával, és készen állnak arra, hogy további közvetlen technikai segítséget nyújtsanak Ukrajnának a támadás elhárításához, valamint Ukrajna további támogatására a destabilizáló akciókkal szemben, többek között a hibrid és kiberfenyegetésekkel szembeni ellenálló képességének további erősítése révén”.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

December 2-án az Európai Unió elfogadta az ötödik szankciócsomagot a folytatódó emberi jogi visszaélések és a migránsok eszközként való használata miatt Belarusz vonatkozásában. Az intézkedések elsősorban a sajtóorgánumok vezetőire, az igazságszolgáltatás magas szintű tisztviselőire, illetve a Lukasenka-rezsim magas szintű politikai tisztségviselőire terjed ki. Az intézkedések elsősorban a vagyoni eszközök befagyasztását és utazási tilalom kiszabását jelentik. A december 2-i határozat további 17 személyt és 11 szervezetet érint, így a Belarusz vonatkozásában meghozott korlátozó intézkedések immáron összesen 183 személyre és 26 szervezetre vonatkoznak.

A Kongói Demokratikus Köztársaság kapcsán az EU először 2016-ban vezetett be korlátozó intézkedéseket. Jelenleg az egyre inkább aggasztó helyzet kapcsán az Unió 2021 decemberében úgy döntött, hogy további egy évvel meghosszabbítja intézkedéseit 10 személy tekintetében, amelyek a vagyoni eszközök befagyasztására és az Európai Unió területére történő belépés tilalmára terjednek ki.

December 14-én a Wagner-csoportot érintő korlátozó intézkedéseket vezetett be az EU. Az intézkedések magát a Wagner-csoportot, valamint a hozzá kapcsolódó nyolc személyt és három entitást célozzák. Az EU által felsorolt személyek súlyos emberi jogi visszaélésekben vesznek részt, beleértve a kínzást és a kivégzéseket, valamint gyilkosságokat. Emellett destabilizáló tevékenységekben vesznek részt egyes országokban, beleértve Líbiát, Szíriát, Ukrajnát és a Közép-Afrikai Köztársaságot, emellett a Száhel-övezetben is megindult befolyásuk kiterjesztése. Az intézkedések célja a Wagner-csoport felforgató tevékenységének visszaszorítása.

Január 10-én az Európai Unió Tanács Nicaragua vonatkozásában döntött korlátozó intézkedések bevezetéséről. A korlátozó intézkedések alapjául az szolgál, hogy a Nicaraguában 2021. november 7-én tartott választások demokratikus garanciák nélkül zajlottak, emellett állandóak az emberi jogi visszaélések, a civil társadalom elnyomása, illetve a demokrácia aláásása. Az újonnan hozott korlátozó intézkedések hét személyt és három szervezetet érintenek: többek között Daniel Ortega elnök és Rosario Murillo alelnök egyes családtagjait, a Nicaraguai Nemzeti Rendőrséget, a Legfelsőbb Választási Tanácsot, továbbá a távközlési és postai szolgáltatásokat felügyelő társaságot. A korlátozó intézkedések a pénzeszközök befagyasztására és beutazási korlátozásokra vonatkoznak.

A koronavírus okozta járvánnyal kapcsolatos hírek

Az EU-LAC Alapítvány fennállásának 10. évfordulóján, 2021. december 2.-án az Európai Unió, valamint a Latin-Amerika és a Karib-térség (LAC) vezetői találkoztak, hogy megvitassák a Covid-19 világjárvány okozta problémák és kihívások fenntartható helyreállítását. A 2020. december 14-én Berlinben megtartott EU–LAC informális miniszteri találkozóra építve a vezetők megbeszéléseket folytattak „Erők egyesítése a COVID utáni fenntartható fellendülésért” kérdéskörben.

A találkozó eredményei:

• Együttműködés fokozása a világjárvány kezelése érdekében: az EU 3 milliárd eurós egészségügyi támogatást nyújtott a LAC-nak és több, mint 130 millió adag oltóanyagot küldött a LAC-országokba.
• Az egészségügyi feszültség javítása: ENSZ ECLAC-terv, amely az egészségügyi önellátásra fókuszál.
• NDICI-Global Europe: 3,4 milliárd eurós támogatás a LAC számára a világjárványból való fenntartható kilábalás érdekében.
• EU Team Europe tervei között szerepel az amazóniai erdőírtás megakadályozására vonatkozó kezdeményezés előkészítése. Emellett az EUROCLIMA+ program további 140 millió euróval támogatja a LAC-partnereket a Párizsi Megállapodásban vállalt kötelezettségeik teljesítésében.
• Az EU-LAC digitális szövetség elindítása 2022-ben, amelynek célja az emberközpontú digitalizáció előmozdítása. A partnerség magában foglalja az EU és LAC között egy transzatlanti optikai kábel (EllaLink) kiépítését is.
• Elengedhetetlen az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása a fellendüléshez, különösen a nők és lányok szerepvállalásának előmozdítása és a növekvő egyenlőtlenségek leküzdése érdekében.
• Mindkét fél érdeke a két régió közötti kereskedelmi és társulási megállapodások hálózatának kihasználása, hiszen ezáltal gazdasági fellendülés, munkahelyteremtés és gyarapodó befektetési lehetőség érhető el kétoldalúan.
• Lehetőség a régiók közötti kutatási együttműködésre a 2021-2023 EU-CELAC stratégiai ütemterv a tudományról, technológiáról és innovációról keretein belül.

Pascal Donhoe, az eurocsoport elnökének jelentése, amelyet Charles Michelnek, a euro-csúcstalálkozó elnökének küldött, megállapítja azt, hogy az euroövezet gazdasága a vártnál sokkal gyorsabban kilábalt a világjárványból, mint a pénzügyi válságból. A világjárvány gazdasági következményeinek érdekében alkalmazott összehangolt politikáknak köszönhetően a vállalatok sokkal könnyebben túljutottak a pandémián és az euroövezet GDP-je 2022 végére elérheti a válság előtti értéket. A növekvő tendencia érdekében az eurócsoport igyekszik a gazdasági és monetáris unió további erősítésére, ennek érdekében a pénzügyminiszterek  a gazdasági helyzet és a költségvetési kilátások nyomon követése, a gazdaságirányítási keret, a bankunió, a digitális euró, és az euró nemzetközi szerepe kérdéskörökben folytatták a munkát.

A Tanács 2022. január 25.-én ajánlást fogadott el a biztonságos szabad mozgás elősegítését célzó összehangolt megközelítésről a COVID-19 világjárvány idején, amely február 1-jén lép hatályba, csakúgy, mint a digitális COVID-19 tanúsítványokról szóló rendeletet módosító felhatalmazáson alapuló jogi aktus, amely 270 napos elfogadási időszakot ír elő az oltási tanúsítványokra. Az új ajánlás a személy alapú megközelítést helyezi fókuszba, amely azt jelenti, hogy, ha az egyén nem olyan területről származik, ahol magas szinten terjed a vírus, akkor a COVID-19-re vonatkozó intézkedések esetén az érintett személy státuszát kell figyelembe venni, nem pedig a regionális helyzetet. Tehát az utazó érvényes EU-s digitális COVID-tanúsítvánnyal igazolt COVID-19 elleni oltásának, tesztjének vagy felépülési állapotának kell a kulcsfontosságú tényezőnek lennie.

Az érvényes EU digitális COVID-tanúsítvány a következőket tartalmazza:

• „Oltási bizonyítvány európai szinten jóváhagyott oltásra, ha az alapoltási sorozat utolsó adagja óta legalább 14 nap és legfeljebb 270 nap telt el, vagy ha az érintett emlékeztető oltást kapott. A tagállamok a nemzeti hatóságok vagy a WHO által jóváhagyott vakcinák oltási bizonyítványait is elfogadhatnák.
• Az utazás előtt legfeljebb 72 órával kapott negatív PCR-teszt, vagy az utazás előtt legfeljebb 24 órával negatív antigén gyorsteszt.
• Gyógyulási igazolás, amely jelzi, hogy az első pozitív teszteredmény dátuma óta nem telt el több mint 180 nap.”

A személy alapú megközelítéstől függetlenül is közzéteszi az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ (ECDC) a tagállamok régióinak térképét és a térkép alapján a tagállamoknak intézkedéseket kell alkalmazniuk a sötétvörös területekre és onnan történő utazásra vonatkozóan. Ezenfelül pedig megerősítésre kerül az úgynevezett „vészfék”, amely az új kihívásokra és változások megjelenésére reagál a Tanács, Bizottság és az ECDC általi felülvizsgálat után.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az uniós környezetpolitika tekintetében az időszakban a nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program elfogadása tekintetében tett lépések emelendőek ki. A nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program az uniós környezet- és éghajlatpolitika 2030-ig terjedő keretének fő irányvonalait határozza meg. A cselekvési program az alábbi hat területet helyezi középpontba: az üvegházhatású gázkibocsátások csökkentése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, előrelépés egy fenntartható növekedési modell felé, szennyezőanyag-mentesség, a biológiai sokféleség védelme és helyreállítása, a termeléssel és a fogyasztással kapcsolatos fő környezeti és éghajlati terhelések csökkentése. Emellett az uniós intézményekkel kapcsolatban is szigorúbb értékelési, végrehajtási és felülvizsgálati követelményeket kíván meghatározni.

Az energetikai hálózatok összekapcsolásának célkitűzés elérésének vonatkozásában újabb eredményt ért el az integráció: jóváhagyásra került a transzeurópai energiahálózatokról (TEN-E) szóló rendelet felülvizsgálatára vonatkozó ideiglenes politikai megállapodás. A rendelet a határokon átnyúló energetikai projekteket kívánja szabályozni úgy, hogy a jövőben új fosszilistüzelőanyag-projekt ne kaphasson finanszírozást az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből, igazodva az európai karbonsemlegességi és fenntarthatósági célokhoz.  Emellett célul tűzte ki olyan projektek beindítását, amelyek lehetővé teszik Ciprusnak és Máltának a transzeurópai gázhálózattal való állandó összeköttetését.

Szomszédságpolitika

Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határa mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat.

Déli szomszédságpolitika

A déli szomszédságpolitika tekintetében az időszakban a környezet-, a víz-, illetve energiabiztonság került fókuszba. Palesztina, a KfW Német Fejlesztési Bank, illetve az EU között megállapodás aláírására került sor, amely elsősorban pénzügyi segítséggel járul hozzá a vízbiztonsághoz kapcsolódó infrastruktúrák létesítéséhez. A fejlesztések az ivóvíz rendelkezésre állását és ezáltal egymillió észak-gázai lakos életkörülményeinek javítását szolgálják. Szíria megsegítésére elsősorban az aszálynak való kitettség okán, az Unió szintén hasonló célokból utalt további 10 millió eurónyi támogatást, hogy előmozdítsa a vízhez való hozzáférést és a kritikus vízinfrastruktúra rehabilitációját, hozzájárulva a közegészségügyi és higiéniai feltételek javításához a kormányzati és nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeken egyaránt. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Zöld Klímaalap és az Európai Unió (EU) támogatásával 25 millió eurós pénzügyi csomagot nyújt a marokkói bank számára az ország zöld átállásának támogatására. A pénzintézet hitelként adja tovább a helyi polgárok, a kis- és középvállalkozások és a vállalatok számára az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányuló technológiákba történő beruházásokra. Az ehhez hasonló ösztönzők kritikusak, hiszen ezen országokban jellemzőek a KKV-k nagy száma, s nemzeti fellépéshez elengedhetetlenek a lokális lépések. Egyiptomban ismét megrendezésre került a „Tisztítsd meg a Nílust!” kezdeményezés, amelynek keretében az EU delegációja is részt vesz a hulladék összeszedésében a folyó mentén, hogy így is felhívja a figyelmet a környezeti problémákra. A zöld beruházások területén, az Európai Unió az Európai Beruházási Bankon keresztül 600 millió eurót folyósított Egyiptom számára a kairói metró építésére.

Jordánia és az Európai Unió között fennálló partnerség megerősítésre került, amely fényében Várhelyi Olivér a közel-keleti országba látogatott. Az integráció jelentős támogatást nyújt az országnak a jelenlegi költségvetési keretéből: a következő hét évben a Jordániának nyújtott uniós támogatás legalább 2,5 milliárd euró magán- és állami beruházás lehetővé tételét célozza. Emellett jelentős további támogatás áll rendelkezésre, hogy segítse Jordániát a szíriai menekültek befogadására, amely célra eddig 2,1 milliárd euró támogatást nyújtott Jordániának az EU a szíriai válság kezdete óta. Várhelyi Olivér elmondta: “Jordánia kulcsfontosságú partnere az EU-nak, és a következő években jelentős támogatást nyújtunk az országnak. A látogatás konkrét célja az volt, hogy megvitassuk, hogyan lehet ebben előrelépni az földközi-tengeri térségre vonatkozó új programmal és annak a déli szomszédságra vonatkozó gazdasági és beruházási tervével.”

Az EUPOL COPPS vezetője és a palesztin rendőrség vezetője közös, decemberi találkozójukon megállapodtak az együttműködés megerősítésében, amely hozzájárulhat a politikai és biztonsági párbeszéd fokozásához, valamint a demokratikus elvek érvényesüléséhez is.

Az Európai Unió déli szomszédságában az egészségügy szektorához is hozzájárult. Jordánia számára az Európai Unió a WHO-val együttműködésben 61 570 adag kanyaró elleni vakcinát, 54 900 adag DTP vakcinát, 308 000 adag OPV-t és 144 710 adag Hexavalens vakcinát adományozott. A szír COVID-19 helyzet kapcsán pedig további 1 millió eurót utal ki az Egészségügyi Világszervezetnek a járvány legyőzéséhez szükséges további intézkedésekre, amelyek elsősorban a tesztelési és oltási kapacitás növelésére terjednek majd ki.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédságpolitika országaiban számos esemény ment végbe az időszakban. Elsősorban kiemelendőek a különböző magasszintű politikai találkozók. 2021. december 15-én sor került Brüsszelben a keleti szomszédság országaival való hatodik csúcstalálkozóra. Az eseményen az Európai Uniót Ursula von der Leyen és Charles Michel képviselték. A csúcstalálkozó öt kulcsfontosságú területre fókuszált: gazdaság, kormányzás, környezet, digitalitás és társadalom. Ezeken a területeken a résztvevők megerősítették a közös fellépést és elkötelezettséget a stabilitás és kooperatív megoldások fokozása érdekében. Hitet tettek a szükséges reformok végrehajtása és a közös prioritások meghatározása mellett. A csúcstalálkozó zárásául közös nyilatkozatot tettek a résztvevő felek, amelyben olyan fontos megállapítások kaptak helyet, mint például a társult partnerek – Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna – EU-val való együttműködésének fokozására irányuló kezdeményezések EU általi elismerése, vagy a keleti országok gyakori, nemzetközi jogi elveket sértő lépései iránti aggodalmak megfogalmazása az Unió részéről. A csúcstalálkozón emellett számos nagyszabású projekt beindításáról is döntés született, amelyek elsősorban a grúz vidéki internetkapcsolat fejlesztését, a Moldovai Köztársaság közúti közlekedési hálózatának fejlesztését, valamint a moldovai és ukrajnai energiahatékonyság fokozását célozzák.

Az Európai Unió, illetve különösképpen Lengyelország nagy mértékben támogatta a keleti szomszédság országainak a COVID-19 járvány elleni fellépését. Az EU a WHO-val együtt mintegy 2.5 milliárd eurónyi értékben járult hozzá ezen országokban a világjárvány visszaszorításához szükséges lépések megtételéhez. Az intézkedések elsősorban az egészségügyi dolgozók személyi biztonságát növelő eszközökre és képzésekre, és a vakcinaszállításra terjedtek ki. Illetve segíti a KKV-szektort is a vállalkozásaik életben tartásában és azok válság utáni újjáépítésében. Emellett az EU polgári védelmi mechanizmusa keretében 35 millió eurót jutatott Lengyelország számára egy innovatív program felállítására, hogy segítse az EU országokat a keleti partnerség számára történő vakcinaszállítmányozásban és vakcinaadományozásban.

A Moldovai Köztársaság és Grúzia esetében az energiabiztonsági kihívások kerültek igazán fókuszba az időszakban: az EU, a német befektetési és fejlesztési bank, illetve Grúzia 8,5 millió euró értékű támogatási projektet indítottak a grúz energiaszektor megreformálására, mi több az Európai Unió 60 millió euróval segíti a kelet-európai államot az emelkedő gázárak negatív hatásainak csökkentésére, míg további 15 millió eurónyi támogatással járul hozzá a kormányzat energetikai reformjának végrehajtásához. Emellett 2021. december 15-én az Unió és Moldova megállapodást írt alá a jobb energiahatékonyság megvalósítására. A 30 millió eurós hitelről szóló megállapodás elsősorban a Moldovai Köztársaság fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségének csökkentéséhez, az energiaárak redukálásához és a klímapolitikai célkitűzéseihez járul hozzá. Ukrajnával munkamegállapodás aláírására került sor: az ukrán emberi jogi biztos és az Európai Unió ukrajnai tanácsadó missziója megegyezett arról, hogy megszilárdítják az emberi jogok védelmére és előmozdítására irányuló erőfeszítéseiket az országban. Ukrajna esetében annak közlekedési hálózatának fejlesztéséhez is nagyban hozzájárult az EU: decemberben az Európai Beruházási Bank és Vitalij Klicsko kijevi polgármester 100 millió eurós hitelmegállapodást írt alá a város trolibusz- és metróflottájának megújítására a fenntarthatóbb és felhasználóbarát városi közlekedés fejlesztése céljából, míg Lviv város számára szintén az EBB által folyósított kölcsön tette lehetővé modern, alacsonypadlós villamosok vásárlását. Az Európai Beruházási Bank Moldova esetében is hozzájárult a közlekedés fejlesztéséhez mintegy 150 millió euró értékű kölcsönnel. Örményország esetében az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 5 millió eurós pénzügyi támogatási csomagot biztosított az örményországi Armeconombanknak, hogy megkönnyítse a KKV-k átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozás hatásaival szemben reziliens mechanizmusokra.

Az időszakban mindezek mellett két fontosabb platform is létrehozásra került a keleti szomszédság kapcsán: december 15-én felállították az importőrök és exportőrök számára az új piaci lehetőségek felkutatásában segítő kereskedelmi helpdesket, míg január 27-én az EU4Digital keretében létrehozásra került a startup ökoszisztéma platform.

A fejlődést és prosperitást célzó programokon túl a politikai jellegű lépések elsősorban Ukrajnára, illetve Azerbajdzsánra és Örményországa fókuszáltak az egyre eszkalálódó helyzetek okán. Ukrajna kapcsán még decemberben tett nyilatkozatot Ursula von der Leyen, amelyben biztosította a feleket arról, hogy bármilyen, Ukrajna ellen irányuló agresszióval szemben további fellépéseket fog foganatosítani az Unió. Január 4. és január 6. között Josep Borrell, az EU főképviselője tett látogatást Ukrajnába, amely során megerősítette, hogy az Európai Unió továbbra is Ukrajna legmegbízhatóbb partnere marad a kritikus időszakban, és, hogy az EU továbbra is támogatja az ország szuverenitását és területi integritását, különös tekintettel a határ menti eszkalációra. Ezt követően, január 8-án, Borrell Antony J. Blinkennel, az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterével folytatott beszélgetést az ukrán helyzetről, amely során mindkét fél megerősítette támogatását a kelet- európai ország és annak  szuverenitása, függetlensége és területi integritása iránt és hangsúlyozták, hogy Oroszországnak tiszteletben kell tartania a minszki megállapodásokat. Január 14-én Borrell közleményben ítélte el az Ukrajnát érő kibertámadásokat, majd január 20-én közös beszélgetésen vett részt az EU képviseletében az EBESZ-szel, a NATO-val, illetve az USA-val az ukrán helyzet és az orosz magatartás kapcsán. Január 24-én Ursula von der Leyen bejelentette, hogy Ukrajna számára az EU 1,2 milliárd eurónyi veszélyhelyzeti makroszintű pénzügyi támogatást nyújt. Ezt követően, január 26. és 28. között Várhelyi Olivér, majd január 30-án az EP képviselők delegációja is a kelet- európai országba látogattak, hogy első kézből tájékozódjanak a kialakult helyzetről, s biztosítsák az országot az EU szüntelen támogatásáról.

Decemberben Charles Michel közös találkozón vett részt az azeri és örmény elnökökkel, hogy elősegítse a két ország közötti politikai párbeszédet, s egy úgynevezett forródrót létrehozását javasolta a két ország védelmi minisztériumai között. A két elnök egyetértett abban, hogy az Örményország és Azerbajdzsán közötti államhatár kijelöléséről és demarkációjáról szóló tárgyalások tervezett megkezdésével összefüggésben további kézzelfogható lépéseket kell tenni a feszültség csökkentése érdekében. Michel elmondta, hogy az EU egy szakértői csoportot bocsát rendelkezésükre, amely technikai segítségnyújtás révén támogatja a határok kijelölésével kapcsolatos kérdéseket. Grúzia kapcsán továbbá az Unió állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy nem tartja helyesnek a Legfelsőbb Bíróság bíráinak korlátlan időre történő kinevezését, hiszen mindez aláássa az igazságszolgáltatás függetlenségét és a grúz igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. Felhívta továbbá az ország figyelmét arra, hogy az EU–Grúzia társulási megállapodással összhangban, a Grúziának nyújtott segítség továbbra is a kulcsfontosságú reformok terén elért eredményektől függ, így többek között az igazságszolgáltatás állapotától is.

Szerkesztők: Kovács Rebeka Regina és Mészáros Kinga

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU Hírfigyelő 2021. december – 2022. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

• Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

• Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

• Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

• A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

• Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

• Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

• Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

• Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
• Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
• Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries. Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

“The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

2. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

torda_peter_eksz_eu_stratkomm

A Az Európai Külügyi Szolgálat stratégiai kommunikációs munkacsoportjai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év Németországban is áttörést hozott: az SPD győzelme és a koalíciós megállapodások színesítik az egyébként is meglehetősen szokatlan, eddig még tényleges hatalmat el nem érő “Ampelsystem-megoldásokat” — joggal tehetjük fel mi magunk is a menekültügy legfőbb kérdését: ist das Ampelsystem befriedigend? (Azaz kielégítő-e az Ampelsystem?)

Egy 2011-es felmérés szerint Németország összlakossága 80,3 millió fő, ebből 15,96 millió, tehát a népesség közel 19%-a számít migrációs hátterűnek. A lehetőségek tárháza igen széles, főleg az 1990-es évek után: a jóléti állam megtestesítője, a szegények segítője és az esélyek országa; és valóban, mindezen dolgokat kínálja Németország. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a ma már unikumnak számító germanus-mentalitás, amely látensen kimondja és betartatja, hogy mindazon emberek, akik tanultak, képzettek és bevándorlás útján kerültek be a német tengelykörforgásba – középvezetői posztnál többet igen ritkán érhetnek el.

A legutolsó, 2021-ben kiadott közlemény szerint a legnagyobb számban bevallott nemzeti hovatartozás a szíriai volt (54.903 fő esetében), másodsorban az afgán (23.276 főnél), harmadrészben iraki (15.604 főt illetően). Bár ezen embereknél nem egyértelmű a tényleges állampolgárság, annyi biztos, hogy a schengeni határokon át lehetőségük nyílt belépni az Európai Unióba és szerencsét próbálni német nyelvterületen. Az állandó terrorfenyegetettség érzete és a média iszlám vallás ellen uszító hadjáratai mindinkább arra sarkallták az ott született polgárokat – kiegészülve a magukat már időközben németnek valló állampolgárokkal is-, hogy tüntetések sorozatát indítsák meg a migrációs politika és a korábban lefektetett uniós irányelvek ellen. Ezen tüntető, a gyülekezési törvénynek legtöbbször ellentmondó tömeg és az általuk képviselt nacionalista ideológiára hajazó világnézet kereszttüzében legtöbbször Németország, Franciaország, illetve uniós kilépéséig Nagy-Britannia volt.

Az EU három pilléres rendszerében a kiemelt közös kül- és biztonságpolitika egy csapással önmaga ellenségévé alakult át, a közös határzárak tagállami autoritásokká váltak és a már a maga korában is gyengén teljesítő utolsó pillér — az igazságügyi együttműködés — erősen korlátozódott. Ennek értelmében ha és amennyiben egy embercsempész- és/vagy szervkereskedő, nemzetközileg is körözött csoportot fogtak el az eredetileg zárva tartott, a veszélyhelyzeti (helyi) kormányzás következtében átmeneti lezárás miatt, közös, elsősorban szomszédos államok rendfenntartó szervei adták ki az elfogatóparancsot és jobb esetben rács mögé juttatták az elkövetőket. A betelepülni vágyók médiaszerepléseiből ilyenkor legtöbbször a jól ismert mondat hangzott el: a cél Németország. Nem történt a legtöbb esetben konkrét tartományi nevesítés a megszólalók részéről, egyszerűen az ország maga a garancia a túlélésre, átverve ezzel emberek millióit, akik vakon bíztak egy szebb jövőképben, azonban a német kormány nem tett semmilyen olyan javaslatot, ami a betelepült tömeg belső integrációját elősegíthette volna. Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány kiemelt figyelmet fordított az intergáció elősegítésére, azonban nem vallási vagy etnikai alapon tették ezt, hanem lehetőséget adtak állami támogatással elérni a középfokú, munkába álláshoz szükséges nyelvtudást. Itt válik ketté a belsőleg is vándorló életmódot folytató, az Európai Unió területén a fennmaradó 26 tagállam bármelyikében született, avagy az Unió területéről kívülről érkező bevándorló megítélése és lehetőségei.

A jelenleg 16 tartományból álló belső német világ azonban korántsem mentes konfliktusoktól: a migrációs útvonalak célpontjainak mindmáig egyenlőtlen eloszlása, Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági- társadalmi távolsága arra ösztönzik az egyes médiumokban megjelenő politikai elitet, hogy sokkban és lehetőleg cenzúra alatt tartsák a legtöbb menekültügyi intézkedést, megelőzve ezzel a legtöbbször puskaporos hangulatot. Angela Merkel nagy port kavaró bejelentése után, miszerint nem kíván tovább kancellári tisztséget betölteni, kijelölte utódját, Armin Laschet-et, aki azonban a 2021 végén lezajlott parlamenti választáson vesztett ellenfelével – a szociáldemokrata korábbi pénzügyminiszter és egyben alkancellár Olaf Scholzal szemben. Így első alkalommal jöhetett létre a német politikában, hogy a legmagasabb szinten is kialakult az úgynevezett közlekedésilámpa-koalíció, amely a győztes Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szabaddemokrata Párt (FDP) és a Zöldek (Bündnis’90 / Die Grünen) együttesét jelenti.

A szociáldemokrata álláspont szerint humanitárius és szolidáris európai menekültügyi- és bevándorláspolitikát kell folytatni. Az európai menekültügyet meg kell reformálni egy olyan mechanizmus érdekében, amely jogokat biztosít a menekülteknek, emellett legális migrációs útvonalakat kell létrehozni, ugyanakkor a párt elutasítja a kényszeres deportálást olyan országokba, ahol potenciális veszély fenyegeti a lakosságot. Többes állampolgárságot szorgalmaz és mindezt törvényben rögzítené, álláspontjuk szerint meg kell szüntetni a honosítási problémákat, a menekülteknek lehetőséget kell biztosítani nyelvtanfolyamok felvételére, valamint beilleszkedési és integrációs kurzusokra való hozzáférésre. Továbbá a gyermekek azonnali óvodába való elhelyezése is célkitűzésként szerepel. Állandó tartózkodási engedélyt kíván biztosítani azok számára, akik megfelelően beilleszkedtek és az adott pillanatban nincs biztos lakóhelyük.

A Szabaddemokrata Párt szerint különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús menekültek, valamint a rendszeresen az országba érkező bevándorlók között. Háborús, illetve polgárháborús menekültek számára egy nem-bürokratikus státusz létrehozása a cél, kiegészítve ideiglenes humanitárius védelemmel. Szintén támogatja a legális útvonalakat, az illegális bevándorlás ellen azonban keményebben lépne fel, megerősítve a Frontext, kibővítve annak hatáskörét a tengeri mentéssel is. A vallási hovatartozást és a szexuális identitást egyaránt alapjognak ismeri el. Az úgynevezett “Blue Card”-dal kívánja a bevándorló szakmunkások életfeltételeit javítani, illetve a Kanadából átvett pontrendszer is segítené a pártot a bevándorlás ellenőrzésében. A nyelvi- és integrációs tanfolyamokat ingyenessé akarja tenni minden menekült számára, valamint lehetőséget biztosít négy év elteltével a német állampolgárság megszerzésére – egyszerűsített formában.

A Zöldek elutasítják a gyűjtőtáborokat és a tranzitzónákat, a tényleges cél a határellenőrzés és nem pedig a szökés elleni védelem. Olyan bevándorlási törvényt kívánnak érvényre juttatni, amely a legalacsonyabb társadalmi státuszú egyénekig terjed, utat nyitva a munkaerő – és oktatáspolitikához. A honosítási eljárást öt év elteltével szeretnék lehetővé tenni, és bárki, akinek az egyik szülője Németországban született, automatikusan kaphatna német állampolgárságot, ugyanakkor a többes állampolgárságot is elismerik.

Hogy megbízható-e a közlekedésilámpa-koalíció, nehezen megválaszolható. Mindhárom fentebb bemutatott párt céljai között szerepel a beilleszkedés támogatása, mivel az átlagosnál rövidebb idő elteltével kívánja megadni a német állampolgárságot, a család intézményét a gyermekek oldaláról védenék, azonban a kérdések örökre kérdések maradnak, ha nem hozzáértő kormányzati stratégia társul a nagybani elképzelésekhez. Az európai közös gondolkodásból mindig is markánsan részt vevő Németország most válaszút elé érkezett: 2017-től a CDU és nagykoalíciós partnerei helyett egy teljesen más, eddig nem megszokott és bizonytalan pártszövetségi kormánykoalíció valósult meg, 2021 októberében a Bundestagban már többségben van az SPD párt a korábbi CDU-CSU koalícióval szemben.

Németország megpróbál lépést tartani a korral, fő célkitűzései a liberális demokratikus gondolkodás és a zöld irányba való elmozdulás. A klímasemlegességi kérdések, a 2030-ra tervezett megújuló energiaforrások szélesebb körű felhasználása jobban foglalkoztatja az országot, mint a tényleges migráció, ennek ellenére nem elhanyagolható, hogy az ország 2021-ben is a migrációs útvonalak legfőbb célpontja. Egy nemrég megjelent felmérés szerint a német lakosság jelentős része a Szociáldemokrata Pártot támogatja, és minthogy maga a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz is ennek tagja, könnyen lehet, hogy az egyesült gondolkodásból egyszer csak közös gondolkodás lesz, így előrébb mozdítva ezt a különleges és még csak rövid ideje működő ideológiai együttest.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A német migrációs politika és az Ampelsystem bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„A világ békéjét nem lehet üres gyomorra és emberi nyomorúságra építeni.”

Bevezetés Az élelmiszer- biztonság vagy helyesebben szólva bizonytalanság egész Afrika- szerte gondot okoz. A hatalmas népességű kontinens helyzetét nem könnyíti meg sem az időjárás szélsőséges változása, sem a politikailag gyenge állami vezetők, sem a Covid-19 világjárvány. A térségben egyre súlyosabb problémák jelentek meg, gondolhatunk itt akár a korábban hatalmas vízkészlettel rendelkező tavak, mint a Csád-tó kiszáradására, vagy akár a Níluson épülő gátakra, ugyanúgy, mint az éhezésre, vagy a járványokra.

Az éghajlatváltozással együtt egyre gyakoribbak lettek az államok közötti konfliktusok, fegyveres összetűzések.  A térségben a politikai kultúra ellenállóképessége sem túl erős, és ezért a viszonylag gyenge politikai hatalommal rendelkező vezetők nehezen tudnak megbirkózni az előttük álló konfliktusokkal. Tovább rontja a helyzetet a Covid-19 világjárvány, amely nemcsak hatalmas tömegeket veszélyeztet a térségben, hanem a mezőgazdasági termelést is hátráltatja, márpedig Afrika számos országának elsődleges exportcikkei a mezőgazdasági termékek. A lakosság jó része ebből tartja fent magát és családját egész évben, ez pedig különösen igaz Kenyára.

Kenya gazdasági kitettsége

2019-ben, a járvány kitörése előtt több, mint 250,3 millió alultáplált ember élt Afrika- szerte, többségük a Szaharától délre húzódó országokban. Az élelmezési gondok 2014 óta egyre súlyosabbá váltak és a probléma már a koronavírus előtt is a társadalom 20%-át érintette. Az alultápláltság különösen magas a gyermekek körében. A kialakult helyzetet tovább rontja, hogy a közegészségügy komoly hiányosságokkal küzd, mind a felszereltség, mind a szakdolgozók terén. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy világjárvány következtében a statisztikai adatok nem javultak, hanem a társadalom még szélesebb köre került veszélyeztetett helyzetbe.

Kenya kétségkívül kitett a világgazdaság alakulásának, átrendeződésének, mivel gazdaságát alapjaiban meghatározza, hogy sok mezőgazdasági terményt exportál külföldre. Akár csak a térség más országai esetében láthatjuk, úgy Kenya exportja sem diverzifikált, hanem egy-egy nyerstermék exportjától függ sikeressége.  További gondot okoz a működő tőke beáramlásának csekély mértéke az országba.[1] Habár a kenyai kormány az elmúlt években a nyitás stratégiáját követte, azonban a tőkebeáramlás növekedése még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy ellássa a közel 50 milliós országot (48,5 millió). Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hamarabb megérezték a 2019-ben kirobbant világjárvány negatív gazdasági hatásait, minthogy megjelent volna az első fertőzött az országban. A vírus elsősorban jövedelem- és vagyonvesztéssel fenyegeti a térséget, ezért az állam amúgy is alultápláltsággal küzdő lakossága mindinkább az olcsó és magas kalóriával, ám alacsony tápértékkel bíró élelmiszereket keresi.[2] Továbbá meg kell említenünk, hogy a kártevők és az állatok által terjesztett betegségek száma is megszaporodott az év során, így Kenyában az utóbbi 25 év legsúlyosabb sáskajárása pusztított. A vándorsáska- invázió megállíthatatlanul lepte el a térség államait, nyomukban pedig letarolt mezőgazdasági területek és éhezés maradt. Ezenkívül Kenyában megjelent egy olyan hatása is a világjárványnak, amelyről eddig talán nem sok szó esett.

Mint minden államban, Kenyában is megpróbálták állami intézkedésekkel enyhíteni a vírus pusztítását. Többek között az oktatási intézmények bezárásával, maszkviselési kötelezettséggel és egyéb előírásokkal, valamint azt javasolták a lakosságnak, hogy maradjanak otthon és dolgozzanak onnan. A kenyai munkavállalók nagy többsége azonban a mezőgazdaságban dolgozik, és ez nem csak a háztartások számára elsődleges jövedelemforrás, hanem a munkások által megtermelt, majd külföldre exportált termény az ország fő jövedelemforrása is egyben. A szigorú intézkedések bevezetésére éppen március végén került sor, amely a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb hónapok egyike, mivel ekkor kezdik a legfontosabb növények, például a burgonya, a káposztafélék, a hagyma, a sütőtök, az édesburgonya és a paradicsom ültetését. A lezárások miatt a gazdák azonban nem tudtak termelni, így a lakosok és az állam rövidesen komoly jövedelemhiánnyal szembesült, illetve élelmiszer sem állt a vásárlók rendelkezésére.

Az áru- és szolgáltatáskereslet csökkenése megalapozta a külföldre történő export visszaesését is. A helyi valuta elértéktelenedett és sok terményből kényszerült az ország importra, amely meglehetősen nagy kiadást jelentett, ezáltal az élelmiszerbiztonság soha nem látott mélységbe zuhant.

Ennek az élelmiszer- és jövedelemhiánynak komoly következményei voltak a társadalomra nézve is. Mivel sokan elvesztették állásukat vagy nem tudtak dolgozni, ezért a háztartásoknak vissza kellett venni a kiadásaikból. A tapasztalat azt mutatta, hogy a társadalom az ehhez hasonló válsághelyzetben csökkenti az egészségügyre és az oktatásra fordított kiadásait az alacsonyabb jövedelem vagy lecsökkent vásárlóerő miatt. Ez egyrészről negatívan befolyásolja az élelmiszer-felhasználást, aláássa a táplálkozás minőségét és hozzájárul a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek következő generációjának kialakulásához. Másrészt az egészségügyi feltételek romlásához és az egészségügyi szolgáltatások csökkent igénybevételéhez is vezet. A gyermekek nem jutottak megfelelő táplálékhoz, ami rontja a túlélési esélyeket és felerősíti a betegségek megjelenését és gyors terjedését, ez pedig további nyomás alá helyezi az egészségügyet. Sok család olyan mértékű szegénységbe süllyedt hogy nem tudja iskolába járatni gyermekét, ez pedig meghatározza az ország túlélőképességét a jövőben. A csökkenő háztartási jövedelem, az elegendő és tápláló élelmiszerhez való hozzáférés hiánya, a rosszabb gyermekgondozási és gyermekétkeztetési gyakorlatok, valamint az egészségügyi, táplálkozási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz való alacsonyabb hozzáférés együttes hatása várhatóan drámai hatással lesz a gyermekek táplálkozására. Kenya szempontjából mind a világjárványnak, mind ennek az egy évnek olyan hosszú távú hatásai vannak, amik akár a következő évtizedek fejlődési irányait is megszabhatják.

A konfliktusok, az éghajlati szélsőségek, a gazdasági lassulások és visszaesések, amelyek gyakran egymással összekapcsolódnak, továbbra is az élelmezésbiztonság növekedésének fő mozgatórugói. Ezek a sokkok nemcsak az emberek élelmiszerhez való hozzáférését, valamint a háztartások ellenálló képességét gyengítik, hanem aláássák a kormányok az alapvető szolgáltatások és a szociális védelem nyújtására vonatkozó képességét is. Számos kihívás hátterében és súlyosabbá válásában a jövedelmekben megfigyelhető, illetve az alapvető ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén fennálló mély egyenlőtlenségek állnak. Bár számos afrikai ország előrelépést tett az alultápláltság csökkentése felé – köztük Kenya is – a fejlődés túl lassú ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés terén a 2025-re és 2030-ra kitűzött célokat teljesíteni tudják. Különösen a szubszaharai térségben nőtt az utóbbi időben az elégtelen mértékben fejlődő gyermekek száma.

A társadalomban komoly feszültségek uralkodtak a kialakult gazdasági válság és az élelemhiány miatt. Talán emlékezhetünk még azokra a cikkekre, amelyek arról számoltak be, hogy több ezer ember gyűlt össze a megszervezett ételosztásokra. Nairobiban 2020-ban egy ételosztás alkalmából a rendőröknek könnygáz segítségével kellett feloszlatnia a hatalmas tömeget, akik egymást taposva próbáltak élelemhez jutni.

A kormány újabb és újabb helyreállító intézkedéseket vezetett be, mint a helyi adók rendszerébe való beavatkozás, intézkedéseket fogadott el a gazdasági helyreállítása és az egészségügy tehermentesítése érdekében, sőt számos EU-s fejlesztési támogatás érkezett a válsághelyzet következtében. A járvány miatt leálló termelés révén Afrika-szerte csaknem fél milliárd ember vált veszélyeztetetté. Egy kenyai székhellyel rendelkező non-profit szervezet, az Oxfam International 2020-ban úgy fogalmazott, hogy a kialakult válság olyan drasztikus mértékben érinti az államokat, hogy hosszú évek eredményes küzdelme vész el, melyet a szegénység felszámolása céljából vívtak. A szervezet ezután tárgyalásokat hívott össze a G20 csoporttal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal és kezdeményezte, hogy a legszegényebb államok adóssága elengedésre kerüljön, valamint, hogy a fejlődő államok még több támogatást kaphassanak az IMF-től, így is segítve a mihamarabbi talpraállást és a gazdaság újraélesztését. 2020-ban az ENSZ becslése szerint mintegy 2500 milliárd dollárra lett volna szükség, hogy eredményesen tudjanak megküzdeni a szegény államok lakosságai a gazdasági válsággal. Kenya egyértelműen érintett volt a segélyezésben és haszonélvezője lehetett volna ezeknek az intézkedéseknek, mivel az ország gazdasági mélypontra zuhant. A kenyai élelmiszerbiztonság javulása nagymértékben függ a járvány országon kívüli alakulásától.

Magyarország és Kenya szorosabbá váló kapcsolata

A kenyai kormány igyekszik nyitni annak érdekében, hogy diplomáciai kapcsolatait megerősítse, újakat létesítsen és elkerülje a 2020-ban látott kiszolgáltatott helyzetet.  2022 januárjában Kenya és Magyarország köztársasági elnökei arról tárgyaltak, hogy a két ország közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzik, melynek alapja szintén a mezőgazdaság lenne. Mivel Kenya az elmúlt évtizedekben a térség központi szereplőjévé vált mind turisztikai, mind demográfiai és pénzügyi szempontból, elsődleges feladata a közeljövőben megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása, importálása lesz – emelte ki Áder János.

A találkozón továbbá kitértek arra is, hogy Magyarország a Hungary Helps Programmal eddig már több alkalommal is segítette Kenyát. Pénzzel, orvosi műszerekkel támogatták a rászorulókat a legszegényebb térségekben, többek között Nairobiban. Megvitatásra került, hogy hazánk újabb projektek elindítását tervezi a szorosabbá váló diplomáciai kapcsolatok mellett.

Végszó

Minden erőfeszítés ellenére a kenyai kormány komoly költségvetési hiánnyal küzd. Az első helyreállító intézkedési csomag is jelentősen növeli az államháztartási hiányt és külföldi kölcsönök felvételére kényszerítette az országot. A külföldi adósság növekedése rövidtávon megnehezítheti az új hitelek felvételét is, ami tovább ronthatja az országban uralkodó negatív helyzetet. ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének előrejelzései azt sugallják, hogy világszerte 83–132 millió emberre növekedhet az alultápláltak száma. Kenya kitettsége a mezőgazdaságnak és a kialakult élelemhiány egy igazán speciális eset, amely háztartások millióinak jövőjét pecsételheti meg, illetve Kenya világgazdaságtól való függőségét is tovább erősíti.

Azóta az is bebizonyosodott, hogy a világjárvány elhúzódik. A kormányoknak és helyi önkormányzatoknak minden erőfeszítésre szüksége van, hogy a társadalom erősen veszélyeztetett tagjait és a gazdaság törékeny ágazatait megvédje és méltányosan ki tudjanak lábalni az imént taglalt negatív spirálból. Mindenesetre látszik, hogy Kenya próbálja kapacitásának határait feszegetve könnyíteni a lakosság terhein, és tovább erősíteni külkapcsolatait, megelőzve egy újabb válsághelyzetet.

Írta: Benczik Veronika

Felhasznált irodalom

1. Európai Parlament [2011]: Az Európai Parlament 2011. szeptember 15.-i állásfoglalása a kelet-afrikai éhínségről
2. Európai Számvevőszék [2020]: A Kenyának nyújtott Uniós fejlesztési támogatások In.: Special Report No. 14/2020
3. Hungary Helps In.: https://hungaryhelps.gov.hu/ Letöltve: 2022.01.23.
4. Joshua Laichena; Evelyne Kihiu; Daniel Omanyo; Rodgers Musamali; Benson Kiriga [2021]: „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya”:  Global Food Security, Letöltve: 2021. 11. 18

5. Máthé László Eduárd [2018]: Kenyai köztársaság üzleti környezetének bemutatása In.: Magyarország Nagykövetsége Kenya, Nairobi In.: http://www.h kik.hu /sites /defa ult/ files/file_uploads/kenya_-_lehetosegek_2018.pdf Letöltve: 2021. 12. 23.
6. MTI [2022]: Áder János a kenyai elnökkel találkozott, budapesti nagykövetséget nyithat az afrikai ország In.: portfolio.hu 2022.01.17.
7. Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.
8. Szűcs Viktória; Szakál Diana; Balázs Bálint; Dudás Gyula [2020]: Az élelmiszer- ellátó rendszer, – a jelen kihívásai és a jövő tervei In.: https://fit4food2030.eu/wp-cont ent/uploads/2020/04/EVIK_2020-1_Article.pdf Letölve: 2021.11.18.

[1] Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.

[2]  Joshua Laichena;  Evelyne Kihiu ; Daniel Omanyo ; Rodgers Musamali ; Benson Kiriga [2021]:  „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya” In.:  Global Food Security Letöltve: 2021. 11. 18

 

Kiemelt kép: Két kenyai nőt láthatunk a képen, akik a tealeveleket takarítják be, ezzel is bizonyítva, hogy a társadalom milyen nagy százaléka függ a mezőgazdaságtól.

Forrás: Neil Palmer In.: CIAT website In.: https://blog.ciat.cgiar.org/author/npalmer/

A Élelmiszerbiztonság és a jólét változása Kenyában a Covid-19 árnyékában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.