Biztonságpolitika.hu

Az orosz–ukrán konfliktus nemcsak a frontvonalakon, hanem az emberek mindennapjaiban is komoly változásokat hozott. Miközben több millió ukrán állampolgár kényszerült otthona elhagyására, Európa a segélynyújtás és integráció nagy feladatával nézett szembe. A háborús veteránok megjelenése a befogadó országokban komplex kihívásokat jelenthet, különösen a belső biztonság és társadalmi integráció szempontjából. A háború következtében jelentős számú ukrán menekült érkezett Európába, és várhatóan a harcokban részt vett veteránok is megjelennek a befogadó országokban.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint 2023 közepére már több mint nyolcmillió ukrán hagyta el országát. Lengyelország, Németország, Csehország és Románia vált a legfőbb célponttá, ahol sokan ideiglenes vagy tartós menedéket keresnek. Ez a folyamat gyorsan túlterhelte a befogadó országok lakhatási és egészségügyi rendszereit, miközben a munkaerőpiac szereplői is új kihívások elé kerültek. A nyelvi akadályok és a végzettségek elismerésének nehézsége gyakran lassítja a menekültek munkaerőpiaci beilleszkedését, különösen, ha nincs elég nyelvtanfolyam vagy szakmai átképzési program. A befogadó társadalmakban ugyanakkor több helyen jelentős szolidaritás mutatkozott, rengeteg civil szervezet és önkéntes nyújt segítséget – különösen a kezdeti időszakban. Az ukrajnai menekültek nemek és korcsoportok szerinti megoszlása az Európai Unióban a következőképpen alakul:​

• Felnőtt nők: 44,8%​
• Kiskorúak (18 év alattiak): 31,8%​
• Felnőtt férfiak: 23,4%​

Ez az összetétel részben annak tudható be, hogy Ukrajnában a 18 és 60 év közötti férfiak számára általános hadkötelezettség van érvényben, így ők nem hagyhatják el az országot. A háború elhúzódása és az otthoni körülmények bizonytalansága miatt sok ukrán menekült hosszabb távon is az EU-ban marad. A visszatérési szándék csökkenését mutatja, hogy míg 2023-ban a menekültek 77%-a tervezte a hazatérést, addig 2024-re ez az arány 65%-ra esett vissza. A jövőre nézve egy esetleges békemegállapodás után a harctéri tapasztalattal rendelkező családtagok visszatérhetnek szeretteikhez.

Az általános harctéri tapasztalatok mellett véleményem szerint egy új képeségekkel rendelkező veterán állomány jelenhet meg a polgári életben. Gondolok itt arra, hogy az elmúlt években az ukrán hadsereg kiberképzettsége és e képességek fejlődése az orosz–ukrán háború tapasztalatai alapján látványos átalakuláson ment keresztül. Röviden részletezném a főbb fejlődési irányokat, a katonai és civil szféra közötti együttműködést, valamint azt is, milyen várható hatása lehet mindennek a veterán katonák jövőbeni elhelyezkedésére és szerepvállalására.

Az ukrán kiberhadviselés új dimenziói. A harctéri eseményeket egyre inkább kísérik kiberakciók is. Oroszország és Ukrajna konfliktusában már 2015–2016-ban súlyos kibertámadások történtek: például sikerült átmenetileg megbénítani az ukrán áramhálózat bizonyos részeit. Nem véletlen, hogy Ukrajna a NATO-országokkal együttműködve jelentős erőforrásokat fordít kiberbiztonsági védelmének. Ez magában foglalja a kritikus infrastruktúra az energiaszektor, a pénzügyi hálózatok és kormányzati informatikai rendszerek  védelmét, de egyre több jel mutat arra, hogy Kijev offenzív kibercsapásokra is képes lehet. A kiberharc fontos része az információs hadviselés, vagyis a félrevezető és sokszor gyűlöletkeltő kampányok terjesztése a közösségi oldalakon és a médiában. Az álhírek sokszor a menekültek megítélését befolyásolhatják, növelve a társadalmi feszültségeket. A kibertérben tehát egyre inkább összefonódik a katonai, a politikai és a társadalmi szintű befolyásolás.

2014 utáni gyors válasz és szervezeti fejlesztések

• 2016-ban létrejött az Állami Kiberbiztonsági Szolgálat, valamint külön figyelmet kapott a védelmi minisztériumon belüli kiberképességek fejlesztése.
• Civil szervezetek és önkéntes hackercsoportok (pl. Ukrainian Cyber Alliance, InformNapalm) aktívan bekapcsolódtak a védelembe.
• Az ukrán védelmi és informatikai szféra szorosabb együttműködésbe kezdett nyugati partnerekkel, köztük az USA, NATO, EU szakértőivel és technológiai vállalataival.

2022-től: teljes körű háborús környezetben

• Az orosz invázió első napjától (2022. február 24.) kezdve kibertámadások és válaszlépések követték egymást.
• Ukrán kibererők sikeresen visszaverték az orosz GRU által szervezett támadások többségét, emellett saját offenzív műveleteket is végrehajtottak.
• A „IT Army of Ukraine” néven ismert online hadsereg több tízezer informatikai önkéntesből áll, akik összehangoltan hajtottak végre támadásokat orosz kormányzati, banki és logisztikai rendszerek ellen.
• Különösen fontos szerepet játszottak a mesterséges intelligencia alapú célazonosító rendszerek, drónirányítási szoftverek, valamint az E-Support alkalmazások (pl. digitális mozgósítás, adománygyűjtés, információátadás).

Az ukrán hadsereg kiberképességeinek fejlődése egyedülálló esettanulmány a modern hadviselés és civil technológiai együttműködés terén. A háború  minden tragikuma mellett egy gyors innovációs kényszert hozott, amelyből egy újfajta, digitálisan képzett veterán generáció nő ki. Ez a generáció hosszú távon hozzájárulhat Ukrajna kibervédelmi ellenállóképességéhez, digitális gazdaságához, és akár a nemzetközi kiberbiztonsági tudásmegosztásban is kulcsszerepet játszhat.

Veteránok és a radikalizálódás veszélyei. A háborúból visszatérő katonák helyzetét gyakran háttérbe szorítja a közbeszéd, pedig a szakértők szerint a poszttraumás stressz (PTSD) és más mentális zavarok következtében nőhet a társadalomból való kiszakadás veszélye. Az előttünk lévő békemegállapodás formája is generálhatja a radikalizálódást. A leszerelt katonák nem biztos, hogy tudnak azonosulni a megállapodás részleteivel. Egyes veteránok számára a szélsőséges csoportok alternatív „közösséget” kínálhatnak, miközben a katonai kiképzésükből fakadó tudás és szervezői készség tovább erősítheti e radikális mozgalmakat. Egy európai felmérés azt mutatta, hogy a veteránok között 2-3 százalékkal magasabb az esélye a szélsőséges nézetek elfogadásának, mint az általános népesség esetében. Bár ez elsőre nem tűnik magas aránynak, a kiképzésnek köszönhetően komoly kockázatot jelent, ha ezek az emberek csoportokba szerveződnek. Az ukrán hadsereg aktív létszáma 2025 elején kb. 880 ezer fő volt, ebből mintegy 350 ezer teljesített szolgálatot a frontvonalon. A dezertálások és a leszerelések után a veteránállomány jelenleg több százezer főre tehető, és a háború végéig ez a szám több mint 1 millió főre is emelkedhet. A civil életbe való visszaillesztés, foglalkoztatás és pszichológiai rehabilitáció kihívásait az amerikai tapasztalatok is megerősítik. Az USA-ban több mint 2,7 millió katona tért vissza Irakból és Afganisztánból. A veteránok 11–20%-a szenvedett PTSD-ben, napi 17 öngyilkosságot regisztráltak 2021-ben. A munkába állást gyakran nehezítette a civil végzettség hiánya, az előítéletek és a mentális terhek. Habár sok veterán sikeresen integrálódott, egyesek marginalizálódtak, vagy radikális csoportokhoz csatlakoztak (pl. Capitolium ostroma 2021).

A veteránok magas fokú harci jártassága és fegyverismerete végett célpontjai lehetnek a szervezett bűnözői csoportoknak. A radikalizáció kockázata nő, ha nincs megfelelő mentális és szociális támogatás.

Veteránprogramok a világban. Azokban az országokban, ahol kiépített és jól működő veteránellátó rendszer létezik, a leszerelést követően célzott pszichológiai segítség, rehabilitáció és átképzés áll rendelkezésre. Ez képes csökkenteni a radikalizációra való hajlamot, és segít a veteránoknak abban, hogy civil életükben is hasznosítsák a katonai múlt során megszerzett készségeiket. A közösségi támogatás, a veteránklubok és nonprofit szervezetek bekapcsolódása szintén megelőzheti, hogy a háborús traumák okozta frusztráció miatt a leszereltek perifériára kerüljenek.

Összetett EU-s válaszra van szükség. A menekültek sikeres integrációja, a kibertérben zajló támadások elleni védelem és a veteránok biztonságos visszailleszkedése összehangolt uniós fellépést igényel. Több szakértő szerint az Európai Szociális Alap és más uniós források célzott felhasználása mellett elengedhetetlen a tagállamok közötti rendszeres adatcsere és közös stratégiák kidolgozása. A kiberbiztonsági gyakorlatok, a radikalizációt megelőző projektek és a menekültintegráció is ugyanannak a folyamatnak a része, amelynek célja, hogy Európa biztonságosabb és befogadóbb hellyé váljon.

Szerző: Hetzer Miklós

A Európa új kihívásai: Ukrán veteránok biztonsági kockázata bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Dél-Afrika földtörvénye

2025. januárjában Dél-Afrika elnöke Cyril Ramaphosa jóváhagyta mezőgazdasági földterületekről szó törvényjavaslatot melynek célja, hogy a mezőgazdasági területek támogassák a hosszú távú élelmiszertermelést, és hogy a mezőgazdaság hozzájáruljon a gazdasági növekedéshez. Ezentúl a törvény hangsúlyozza a természeti erőforrások elsődlegességét a fenntartható gazdálkodásban, valamint a mezőgazdasági területekre irányuló országos politikát és szabályozást. Dél- Afrika új földtörvénye csak olyan körülmények között teszi lehetővé a kártalanítás nélküli kisajátítást, amikor az „igazságos, méltányos és közérdekű”.

Amerika ellenszenve a földtörvénnyel szemben

Donald Trump amerikai elnök első ciklusa során tett Afrikával kapcsolatos enyhén szólva negatív kijelentései például a „szarország” megnevezés és az arra való hivatkozás a menekültügy kérdésében máig mély nyomot hagytak sok afrikaiban. Ez a fajta retorikai fellépés nemcsak a nemzetközi közösséget sokkolta, de a diplomáciai kapcsolatokat is kiélezett helyzetbe hozta az Amerikai Egyesült Államok és az afrikai országok relációjában, amely jelenlegi politikai kommunikáció továbbra is tetten érhető a második Trump adminisztráció alatt. A jelenlegi cikkösszefoglaló Donald Trump amerikai elnök intézkedéseiről számol be Dél-Afrikával kapcsolatban.

Miután Dél-Afrika döntött az új földtörvényről, Donald Trump az X közösségi médiában megvádolta Pretoriát, hogy földeket tulajdonít el. Ez a fajta neheztelés az amerikai politika jobb és szélsőjobboldali narratívában a fehér dél-afrikai gazdálkodók esetében régóta jelen van.  A kormányt folyamatosan felszólították, hogy foglalkozzanak a földreformmal és a múltbéli faji szegregáció hatásaival. Így Donald Trump amerikai elnök második ciklusának kezdetén 2025. január 20-án végrehajtóirendelettel nyilvánította ki álláspontját a menekültek kérdésében. Majd 18 nappal később újabb határozatot hozott egy erős üzenettel, miszerint a dél-afrikai fehér afrikánerek privilégiumot kapnak a végrehajtói rendelet alól. Az amerikai elnök felajánlotta az afrikáner farmereknek, hogy aki biztonsági okok miatt el akarja hagyni Dél-Afrikát amerikai állampolgárságot kaphat.

Donald Trump amerikai elnök tanácsadója Elon Musk – aki szintén Dél-Afrikában nőtt fel – négy nappal a végrehajtási rendelet előtt a tulajdonában lévő X közösségi médián keresztül adott hangot véleményének, miszerint Dél-Afrikában „rasszista tulajdonjogi tövények vannak.” Ezt az erős állítását arra alapozta, hogy az új dél-afrikai földtörvény figyelmen kívül hagyja a tulajdonosok bőrszínét. A földtulajdonlás mintái elválaszthatatlanok az apartheid múltjától Dél-Afrikában, de az országban a kisebbségben lévő fehérek kezében összpontosul a politikai hatalom irányítás pont úgy, mint a földtulajdonlás többségi aránya. A kisajátítási törvény szabályozza, hogy a magánterület mikor vehető közhasználatba és milyen körülmények között sajátítható ki földterület kártérítés nélkül, de utóbbira egyelőre még nem került sor.

A két rendelet jelentős diplomáciai szakadást eredményezett Dél-Afrika és az Amerikai Egyesült Államok között. Az első rendelet szerint Donald Trump leállítja a menekültek letelepítését, beleértve az Egyesült Államokba való beutazásra már engedélyt kapott személyeket is, kivéve a fehér etnikumú afrikánereket. Továbbá a második rendelet felfüggeszti a Dél-Afrikának nyújtott pénzügyi támogatások folyósítását.

Dél-Afrika kormányának reakciója az afrikáner-menekültprogramra

A dél-afrikai kormány kijelentette, hogy nem hajlandó részt vállalni „kontraproduktív megafondiplomáciában”, amit Amerika folytat. A dél-afrikai vezetés több szinten, politikai és diplomáciai csatornákon keresztül reagált a bejelentésre, amelyet „sajnálatosnak”, „alaptalannak” és „torzító narratívának” neveztek, miszerint az amerikai miniszterelnök félreértelmezte az új földtörvényt és biztosították arról, hogy Dél-Afrika továbbra is elkötelezett a kereskedelmi, politikai, diplomácia partnerségben az Amerikai Egyesült Államok felé. Ekkorra viszont a Trump adminisztráció már meghozta a Dél-Afrikának nyújtó pénzbeli támogatás felfüggesztéséről szóló rendeletét. Ezek a támogatások a dél-afrikai HIV-programok amerikai finanszírozását teszik lehetővé. A támogatások megvonásával egyidejűleg az Egyesült Államok kormánya kilépett egy éghajlati megállapodásból is, amelynek célja, hogy a fejlett gazdasági országok támogassák a fejletlen országokat, beleértve Dél-Afrikát is és segítsék a szén alapú gazdaságról való átállást a zöld energiára.

Donald Trump az enyhülés jeleit mutatva végül kiterjesztette az általa megfogalmazott menekültek kritériumait és faji hovatartozás nélkül felajánlotta a segítséget a dél-afrikai farmerek részére, aki letelepedni kíván Amerikában.

Marco Rubio és Ebrahim Rasool – diplomáciai szakítás krónikája

2025 márciusában az Egyesült Államok és Dél-Afrika közötti diplomáciai kapcsolat példátlan mélypontra jutott, amikor Marco Rubio amerikai külügyminiszter hivatalosan kiutasította Ebrahim Rasool dél-afrikai nagykövetet az országból. A döntés hátterében nemcsak személyes nézeteltérések, hanem mély ideológiai és politikai szembenállás is állt.

A kiutasítás hivatalos indoklása Rubio részéről az volt, hogy Rasool „fajgyűlölő politikus”, aki „gyűlöli Amerikát és Donald Trump elnököt”. A kijelentést az X-en (korábban Twitter) tette közzé március 15-én, azután, hogy a jobboldali Breitbart médium egyik cikkére hivatkozott, amelyben Rasoolt idézik. aki szerint Trump a 2024-es választások során „kutyasípként” tematizálta a „felsőbbrendűségi ösztönt” és a „fehér áldozati érzést”.  Rubio kijelentései sokkal mélyebbre nyúlnak vissza az Sandile Swana dél-afrikai politikai elemző szerint. A tényleges konfliktust az váltotta ki, hogy Pretoria népirtási eljárást indít a Nemzetközi Bíróságon Izrael, az Egyesült Államok közeli szövetségese ellen a Gázai övezet elleni háborúja miatt.

Februárban Rasool, mint az apartheid ellen küzdő aktivistája a Zeteo hírportálnak azt mondta, hogy amit a dél-afrikaiak az apartheid alatt tapasztaltak, az Palesztinában hatványozottan van jelen. Swana továbbá kifejtette, hogy az apartheid elleni harcban az USA „az apartheid-rezsimet támogatta”. Erre reflektált Rasool, mikor az Egyesült Államok viselkedésére utal miszerint a Trump adminisztráció még most is faji szegregációt és a napírtást támogatja.

A külügyminisztérium hivatalosan közölte: a kijelentések „elfogadhatatlanok az Egyesült Államok számára, nemcsak az elnök, hanem minden amerikai számára” – fogalmazott Tammy Bruce külügyminisztériumi szóvivő.

Hozzátette: Rasool diplomáciai mentességét és kiváltságait visszavonták, és a nagykövetnek 72 órán belül el kellett hagynia az országot.

A döntést nem előzte meg hivatalos figyelmeztetés vagy tárgyalás. Rasoolt és a dél-afrikai nagykövetség munkatársait behívták a külügyminisztériumba, ahol egy diplomáciai jegyzéket kaptak a kiutasításról. A döntés szokatlan volt: az Egyesült Államok ritkán nyilvánít persona non gratának hivatalban lévő nagykövetet, különösen olyan esetben, amikor nem vádolják sem kémkedéssel, sem egyéb bűncselekménnyel. A dél-afrikai külügyminisztérium képviselője megerősítette, hogy Rasool az Egyesült Államokban marad, de azt tervezi, hogy a lehető leghamarabb távozik és ez meg is történt vassárnap mikor feleségével visszatértek Dél- Afrikába.

Tammy Bruce hangsúlyozta külügyminisztériumi szóvívő, hogy az Egyesült Államok elvár egy bizonyos szintű tiszteletet a diplomáciai kapcsolatokban.

Dél-Afrika azonnal reagált. Az elnökség és a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma „sajnálatosnak” nevezte a lépést, és felszólította „az érintett feleket, hogy tartsák fenn a diplomáciai tisztességet az ügy kezelésében”. Ramaphosa elnök kormánya egyértelművé tette, hogy bár nem ért egyet a kiutasítással, nem kívánja megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal.

Rasool kiutasítását követően hazatért Dél-Afrikába, ahol hősként fogadták. A Fokvárosi Nemzetközi Repülőtéren tömegek üdvözölték, ő pedig megafonba beszélve úgy fogalmazott: „A persona non grata nyilatkozat arra való, hogy megalázzon benneteket. De ha visszatérsz a tömegbe, mint ez, és melegséggel… ilyennel, akkor méltóságjelvényként viselem a persona non gratát.”

A BBC-nek adott interjújában Rasool úgy fogalmazott: „Magától értetődő, hogy a Trump kormányban rasszizmus van.” Azt is hozzátette: „Mosolyogtunk a fehér népirtásról szóló hazugságon, mosolyogtunk a segélyek megszakításának büntetésén… végigmosolyogtuk mindezt. De egy ponton Dél-Afrika méltósága is kockán forog.”

Rubio nyilatkozataiban többször megosztotta a Breitbart cikkét, amely szerint Rasool Trumpot „fehér felsőbbrendű mozgalom vezetőjének” nevezte. A republikánus külügyminiszter ez alapján azzal vádolta a dél-afrikai diplomatát, hogy nem alkalmas az USA-ban végzett diplomáciai munkára.

A diplomáciai konfliktus kirobbanása egybeesett azzal, hogy Trump teljesen befagyasztotta a Dél-Afrikának nyújtott pénzügyi támogatásokat, és nyilvánosan kiállt a fehér afrikáner menekültek amerikai befogadása mellett. Rasool e politikát nemcsak diszkriminatívnak, hanem destabilizálónak is nevezte.

A kiutasítás tehát nemcsak két ember, hanem két világkép összeütközését tükrözte: Rubio és Trump az USA önvédelmét és szuverenitását hangsúlyozták, Rasool pedig a történelmi igazságosságot, valamint a dél-afrikai demokratikus jogrend védelmét. A diplomáciai válság e ponton nemcsak a két ország közötti kapcsolatokat terhelte meg, hanem a globális nyilvánosságban is visszhangot váltott ki.

Dél-Afrika jelezte, hogy egyelőre nem nevez ki új nagykövetet Washingtonba, és az Egyesült Államokból is fagyos fogadtatás várható Trump által kijelölt utódjára, Leo Brent Bozell III-ra. A Rubióval való konfrontáció tehát egy szélesebb diplomáciai és ideológiai törésvonal egyik csúcspontjává vált 2025 tavaszán.

Ramaphosa nyugalmi stratégiája: Dél-Afrika válasza a Trump-adminisztrációval való diplomáciai válságra

Ahogy 2025 tavaszára tovább éleződött a Dél-Afrika és az Egyesült Államok közötti viszony, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök egy négypontos stratégiával próbálta meg hűteni a diplomáciai feszültséget. A Donald Trump vezette amerikai kormány radikális irányváltása, különösen Ebrahim Rasool nagykövet persona non gratává nyilvánítása után, kihívás elé állította Pretoriát: hogyan kezeljék az egyre ellenségesebb retorikát, miközben megőrzik a gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat? Vincent Magwenya elnöki szóvivő közvetítette a fokozzák erőfeszítéseiket, hogy elkerüljék az ország és az Egyesült Államok közötti diplomáciai és kereskedelmi feszültségek eszkalálódását, Dél-Afrika nem megy el addig, amíg felülvizsgálja nemzetközi kapcsolati politikáját és Dél- Afrika továbbra is megpróbál klasszikus diplomácia csatornákon keresztül kommunikálni az Egyesült Államokkal annak ellenére is, ha az USA diplomáciájának súlypontja áthelyeződött a közösségi médiára.

A Dél-Afrikai Kereskedelmi Kamara (USA) munkatársa, Neil Diamond meg nem erősített állításai alapján, több mint 67 000 dél-afrikai jelezte, hogy élni kíván Donald Trump amerikai elnök ajánlatával, miszerint menekültként szándékozik letelepedne az országban. A grúziai székhelyű szervezet, amely a dél-afrikai vállalkozásokat képviseli az Egyesült Államokban, Facebook-bejegyzésében közölte, hogy eredményeit átadta az Egyesült Államok pretoriai nagykövetségének. Egyelőre nem adtak ki részleteket a jelentkezés menetéről.  A jobboldali Hudson Intézet nevű agytröszt is felszólított arra, hogy szankciókkal sújtsák a kormány vezetőit, hogy rákényszerítsék őket arra, hogy Dél-Afrika politikáját jobban igazítsák az USA politikájához.  De Ramaphosa ettől függetlenül az Egyesült Államokhoz való közeledésre melyet négy ponton ismertetett.

A válasz nem az elzárkózás volt, hanem egy higgadt, strukturált és politikailag tudatos reakció, amely nem csupán az USA-nak szánt jelzésként szolgált, hanem belpolitikai stabilitást is célozott.

1. Tudatos visszafogottság: „Tartsuk hidegen a Rasool-ügyet”

Ramaphosa első lépése a belső hangulat kontrollálása volt. Az ANC és szövetségesei ugyan köszöntőt szerveztek a hazatérő nagykövet, Ebrahim Rasool tiszteletére a fokvárosi nemzetközi repülőtéren, ám Ramaphosa figyelmeztette támogatóit: tartózkodjanak minden olyan gesztustól, amely lázító lehet, és tovább ronthatja az amúgy is ingatag kapcsolatokat Washingtonnal. Ezzel az elnök jelezni kívánta, hogy a dél-afrikai kormány nem az érzelmi kiélezés útját választja, hanem a diplomácia normáit követi.

2. Diplomáciai érzékenység: Leila Khaled és az utcanévtábla ügye

Az Egyesült Államok főkonzulátusa által is használt Sandton Drive esetleges átnevezése komoly feszültséget generált. A javaslat szerint az utcát Leila Khaledről, egy palesztin-barát aktivistáról nevezték volna el, aki a múltban repülőgép-eltérítésekben is részt vett. A kormány – felismerve a névváltoztatás diplomáciai súlyát – a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumán keresztül egyeztetéseket kezdeményezett Johannesburg városával. A cél nem az öncenzúra volt, hanem a feszültségmentesítés. Vincent Magwenya elnöki szóvivő szerint az amerikai fél azt is kilátásba helyezte, hogy bezárják a konzulátust, ha az átnevezés megvalósul. A kormány tehát komolyan vette a figyelmeztetést, és aktívan tárgyalt az ügy rendezéséről.

3. Tárgyalások szüneteltetése: nincs delegáció, nincs nagykövet

Dél-Afrika ideiglenesen felfüggesztette a hivatalos küldöttségek kiküldését az Egyesült Államokba. Ez nem csupán politikai gesztus volt, hanem stratégiai lépés, amely reflektált az AGOA-megállapodás körüli bizonytalanságra is. Az Afrikai Növekedési és Lehetőségi Törvény értelmében Dél-Afrika eddig vámmentes hozzáférést élvezett az amerikai piacokon. A megújítás azonban veszélybe került, és a pretoriai kormány azt jelezte, hogy addig nem vesz részt új kereskedelmi egyeztetésekben, amíg az alapvető bizalom helyre nem áll. Ugyanez érvényes az új amerikai nagykövet elfogadására is – Ramaphosa nem kíván elhamarkodott döntést hozni ebben a kérdésben sem.

4. Tények és torzítások: információs ellentámadás

A Ramaphosa-adminisztráció úgy döntött, hogy szisztematikusan cáfolja az Egyesült Államokból érkező torz állításokat – elsősorban a földreformmal kapcsolatban. Az amerikai narratíva szerint Dél-Afrika kártérítés nélkül koboz el földeket, főként fehér farmerektől. Dean Macpherson közmunkaügyi miniszter ugyanakkor világossá tette, hogy az elmúlt tíz évben nem történt kompenzáció nélküli kisajátítás. Magwenya úgy fogalmazott: nem akarják „meghamisítani” a kapcsolatokat, de kötelességük helyesbíteni a tényeket.

A dél-afrikai kormány azt is visszautasította, hogy a nemzetközi politikai kapcsolatait – például Iránnal fenntartott viszonyát – az Egyesült Államok külpolitikai érdekei szerint alakítsa. A hivatalos álláspont szerint Irán történelmi támogatója volt a dél-afrikai felszabadító mozgalmaknak, és a jelenlegi kapcsolatok nem jelentenek semmilyen fenyegetést. Azokat a feltételezéseket is visszautasították, hogy az ország újraindította volna atomfegyver-programját, mivel Dél-Afrika 1994 előtt leszerelte nukleáris fegyverit.

Ramaphosa stratégiája nem a visszavonulás, hanem a pozíciók stabilizálása volt. Az elnök nem csupán a külvilágnak üzent, hanem belső politikai közönségének is: Dél-Afrika nem engedi, hogy külpolitikai nyomásra feladja függetlenségét. Ugyanakkor kerüli a nyílt konfrontációt, és tárgyalási készséget mutat – amennyiben az Egyesült Államok is hajlandó a kölcsönös tisztelet jegyében párbeszédet folytatni. Emma Powell, a Demokratikus Szövetség képviselője a külpolitika felülvizsgálatára szólított fel, mivel Dél-Afrikát most koalíciós kormány irányítja, és az Egyesült Államokkal való jelenlegi feszült kapcsolatok lehetőséget adnak a politika felülvizsgálatára.

Leo Brent Bozell III – az új amerikai nagykövet Dél-Afrikában

A Trump-adminisztráció Ebrahim Rasool dél-afrikai nagykövet kiutasítása után Leo Brent Bozell III-t nevezte meg az Egyesült Államok új pretoriai nagykövetjelöltjeként. A döntést 2025. március végén jelentették be, de hivatalba lépéséhez még a szenátusi megerősítés szükséges.

Ki Leo Brent Bozell III, Trump új dél-afrikai nagykövete?

Leo Brent Bozell III kinevezése 2025 márciusában újabb diplomáciai feszültséget hozott az Egyesült Államok és Dél-Afrika kapcsolatában. A Trump-adminisztráció őt jelölte ki Ebrahim Rasool, a persona non gratának nyilvánított dél-afrikai nagykövet utódjaként. A kinevezés szenátusi jóváhagyásra vár, de már a jelölés híre is heves reakciókat váltott ki.

Bozell konzervatív aktivistaként és médiaszemélyiségként vált ismertté. Washingtonban született, egy jobboldali politikai hagyományokat ápoló családba. Felesége Norma Petruccione, öt gyermekük és több unokájuk van. Neve elsősorban a Media Research Center (MRC) révén ismert, amelyet ő alapított, és amely konzervatív médiafigyelő szervezetként működik.

Bozell neve már korábban is előkerült Dél-Afrikával kapcsolatban: 1989-ben, még az apartheid rezsim utolsó éveiben, az MRC közleményt adott ki, amelyben az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) „kommunista-párti, terrorista szervezetnek” nevezte. Ez a kijelentés különösen érzékeny pont Dél-Afrika számára, hiszen az ANC volt Nelson Mandela pártja, amely a felszabadító mozgalmat vezette az apartheid ellen. Bozell korábbi nyilatkozatai és pozíciói évtizedek múltán is visszhangzanak Pretoriában.

A dél-afrikai kormány hivatalosan nem kommentálta Bozell jelölését, de jelezte: „fagyos fogadtatásra” lehet számítani. A korábbi amerikai nagykövet, Reuben Brigety már maga is kedvezőtlen bánásmódban részesült, miután azt állította, hogy Dél-Afrika titokban fegyvereket adott el Oroszországnak. Az ANC hivatalos eseményeire szóló meghívók már neki is elmaradtak – Bozell esetében sem számítanak másra.

A Media Research Center vezetőjeként Bozell rendszeresen bírálta a fősodorbeli médiát, és kiállt a „kultúrharcos” retorika mellett. Jelölése ezt a stílust is exportálja az amerikai külpolitikába. Szakértők szerint Bozell diplomáciai tapasztalatokkal nem rendelkezik, viszont ismert és elkötelezett támogatója Trump politikájának. Ez a tényező döntő lehetett a kiválasztásakor, különösen abban a kontextusban, hogy az új Trump-adminisztráció az ideológiai hűséget gyakran előbbre sorolja a szakértelemnél.

Jelölésének időzítése is jelentős: egybeesett azzal, hogy a dél-afrikai Nemzetközi Kapcsolatok osztályának delegációja épp Washingtonban tárgyalt, többek között G20-ügyekről. Dél-Afrika ugyanis a G20 soros elnöke, így a diplomáciai csatornák intenzív használata elvárható lett volna. A Bozell-jelölés azonban nem az együttműködés jeleként, hanem inkább figyelmeztetésként érkezett.

Dél-Afrika részéről egyelőre nem történt hivatalos válasz Bozell lehetséges fogadásáról, de Vincent Magwenya elnöki szóvivő korábban jelezte, hogy új amerikai nagykövet kinevezését Ramaphosa „nem fogja elsietni”. Hivatalos tárgyalásokat és delegációkat is felfüggesztettek, amíg az USA vissza nem állítja a diplomáciai együttműködéshez szükséges alapvető bizalmat.

Leo Brent Bozell III esetleges kinevezése így nemcsak egy személyi döntés, hanem szimbóluma is annak az új amerikai diplomáciának, amely ideológiai és politikai alapon közelít a külkapcsolatokhoz. A Trump-adminisztráció ezzel nem egyszerűen követet küld Dél-Afrikába, hanem egy politikai állásfoglalást is.

Szerző: Babarik Mária

A Diplomáciai Vihar: az Amerikai Egyesült Államok és Dél-Afrika külpolitikája 2025-ben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The world was shocked by Trump’s response to Ukraine’s new deal. In his second administration, it seems that the „rules of engagement” have changed. This article analyzes how the geopolitical terrain is shifting by presenting an analysis based on the three levels of traditional International Relations Theory. Each example is linked to historical and post-cold war examples of these American policy outcomes.

The Art of the Deal 

When analyzing Trump’s deal-making style, the Ukraine negotiations are currently in the exploration or discovery phase. Behind the rhetoric, the Trump administration is looking for the true interests and weaknesses of each party (Ukraine, Russia, the EU, the USA, etc.). Once these underlying factors become evident, the Trump administration will only then „choose a side” by brokering a deal. This is an administration that prefers to „judge” a matter rather than ideologically act on it. This is a departure from former administrations (e.g. Biden-Obama was about spreading a new vision of progressive democracy, Bush was about regional wars as the solution to all problems). Trump prefers business-like deals that gradually expose the true, underlying interests of each party. These deals are designed to gradually become better for each party through good-faith and self-motivated compliance. Ideally, the deal creates its own enforcement with the incentive to comply which is designed within it. This is actually unlike the historic „mafia style” government deals, which are backed by the threat of the state’s sovereign force. In these mafia-style deals, if compliance with an unfavorable settlement is not maintained, then the actor will face diplomatic scolding, sanctions, and eventual military action. This change can be seen by studying the Israel-Palestine solution they proposed in his first term and the compliance-based incentives that „sweetened the deal” as it progressed.

The Cold War is Now (finally?) Over

The bi-polar cold war was fought on three levels, realism (hard military capacity, striking ability, and mobilization), liberalism (trade access, economic capacity, and technology), and constructivism (nationalist/democratic identity, political movements, and propaganda). Since the official end of the cold war, we have seen the gradual dismantling of these three families of systems that were built on both sides. As the Soviet system became less relevant, the „hardness” of the US system also gradually and proportionally decreased. The regression of nuclear capacity and withdrawal of warheads from the former soviet regions was one example of the change in realist power. The re-opening of trade between the first and second world regions was evidence of the dismantling of the cold war economic system of liberal power. A strong example of this was the US energy supply chain that developed to freely include central Asian regions that were traditionally within the Soviet sphere. Finally, the internet crossed the divide for information (and therefore propaganda) to flow across this cold war divide. An early example was the exposure and change in US destabilization activities in Latin America. The exposure and (at least temporary) end of USAID and decline of traditional media outlets shows that the US is significantly decreasing the use of traditional foreign and domestic information warfare through these methods (democracy promotion and propaganda).

Realism: Europe is not NATO

Europe will have to accept that NATO was never a marriage of equals. NATO was an offer of security guarantees to secure both US national interests and US suzerainty. It is a tax in the traditional sense of taxation as a defense levy. Each state is required to pay this tax to retain the benefit of US guardianship. Not every president has been so dogmatic in demanding this (2%) payment, but Trump has been reminding people of this. While it is presented this way because it fits the US internal narrative, NATO defense contribution is not about paying your fair share of a collaborative project; it’s a question of whether you have realist, hard power backing and can bear your own geopolitical risk or not. If you don’t have this backing, and can’t bear this burden, you pay for NATO insurance, assuming you qualify.

Europe again has the choice of building up regional or national defense capacity, which correspondingly will increase their regional sovereignty within the NATO alliance. However, Europe, with certain exceptions for the UK, has been historically and culturally comfortable with a level of overlordship. This is evident in the compromises made in the Habsburg years, alignment with Rome, and the conquering work of Charlemagne. Often, the EU is presented as the solution to the endless wars of Europe. Realistically, NATO is actually this compromise. The EU’s role is economic integration, which addresses the liberalist view of international relations.

Liberalism: The US Has Returned to Securing Global Trade Interests

If the current turn in US foreign policy continues, the upcoming global order is more likely to regress to the historical European pattern (e.g. early British Empire, Dutch, Spanish, and Portuguese Empires) where great powers intervened to protect global interests, trade routes and trade access, while leaving domestic affairs to the individual states. This is likely to mean that the US will prefer Ukraine to exist within „defensible” borders and with a manageable „home rule” situation where it is more ethnically homogeneous.

By validating that it was possible to achieve US energy independence in his first term, the Trump administration is now confident to return to an export-based trading policy. This is similar to mercantilist Britian during the steam-engine phase of industrialization. The steam engine was jealously guarded within industrializing England, and the colonial trade routes were kept open to ensure a strong flow of raw materials, and, to a lesser degree, export markets. Digital products and services will be produced in the USA and the core dual-use technologies will remain there under the national security justification. US government power, both military and diplomatic, will be used to secure the interests of the digital industry in „colonial” markets i.e. all markets that rely on US defence and security backing. This will ensure that the new digital „means of production” will have free access to production inputs, and to a lesser degree, export markets.

Constructivism: „Democracy Promotion” is Now Over

The early Roman empire saw the role of civilizing tribes as a process of creating access for Roman interests. As the empire grew, it worked harder to create a unity of belief and identity. It became more dogmatic in promoting the constructed Roman idea of domestic society. This led to central instability in the core power regions and peripheral irrelevance on the edges of the empire. It seems that the USA may have avoided this risk of civilizational irrelevance for the time being. The Trump administration is creating conditions that force Ukraine to determine its own national interests clearly, based on its own capacity. This capacity includes the national ability to defend, rule, and populate territory. By focusing on guaranteeing mutual interests that are concretely based in national capacity, US foreign policy is now aligning more closely with traditional IR theory. By withdrawing from more interventionist measures, the US can be more effective at meeting the underlying interest of good and peaceful relations between states.

After WW2, the US used Marshall Plan diplomacy to rebuild and reindustrialize (but not re-arm) post-war Europe. This was a project focused on the recovery of European economic capacity, not a fundamental change of European values. However, sometime between WW2 and the present, and more strongly in the post-Soviet era, the US moved from this approach towards a more active attempt to „re-civilize” parts of Europe. This has been more obvious in the parts of Europe where the traditional values do not neatly fit with modern, western, European values. This effort in re-civilizing is proving to be much more difficult, and much more morally uncertain than anticipated. On a broader scale, the recent US foreign policy efforts in post-communist Europe and Africa have also resembled a missionary effort rather than true foreign policy. Using American power to pressure domestic society to give up their traditional values has been a thinly veiled campaign to religiously convert locals while ignoring liberal and realist considerations of the economy and military. Europe and the EU must be wise not to fall into the same trap.

Conclusion

European powers who want to remain strategically relevant with the current administration will be wise to brush up on each of the three major theories of international relations. It is time for the European community to come out from the shadows of the Cold War. This current administration is much more realist than any we have seen in the last 40-50 years. European leadership, on the other hand, has become increasingly constructivist. This European shift seems to have led to the neglect of the importance of trade relations and military power in international relations. This leads to the risk of finding less common ground on trade and economic issues. When a domestic government spends more effort converting its local (and especially rural) population to a new or innovative religious and moral sensibility, these other dynamics of strength are inevitably left behind. If Ukraine is of core strategic interest to Europe, then the power belongs to Europe to act in a concrete way. Lobbying Washington is not the only answer. Some of the answer must come from European national leadership rebuilding the strength of each member state on liberalist and realist dimensions. This includes the economic and military dimensions. Let the strength of the modern European state meet the challenge of the modern time.

March 4, 2025

Author: Joshua Heinrichs, Strategy, Audit, and Regulatory Expert

A On Ukraine: Trump is Not Stupid, He’s Just Different bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A forrongó Szíria

A Szíriával kapcsolatos márciusi híreket diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai szempontokból lehet összefoglalni.

Március 13-án Gier Pederson ENSZ-követ elítélte Izrael Szíria elleni agresszióját, míg 17-én a szír elnök ellátogatott Brüsszelbe egy konferenciára, ahol az ellene életben lévő terrorista vádak miatti amerikai, ENSZ és EU szankciókat felfüggesztve találkozhatott az euróai vezetőkkel. A konferencia után Németország 300 millió, míg az EU 2.5 milliárd euró támogatásról biztosította az elnököt. Továbbá az is megfigyelhető, hogy Törökország befolyása egyértelműen betömte a Hezbollah és Irán után hátrahagyott űrt.

A brüsszeli konferencia előtt a szír rezsim a Latakiába korlátozódott Aszad-párti erők ellen újabb „terrorellenes” műveletet indított, ami átcsapott kisebb népirtásba. Az atrocitás civil áldozatainak száma minimum 1500 és főleg a kisebbségi keresztény, drúz és alavita közösségek érintettek. Március 13-án a HTS és a kurd SDF egy koalíció megalakításáról tárgyaltak, míg a kormány elfogadta az új alkotmányt. 29-én megalakult egy átmeneti kormány 23 miniszterrel, köztük egy keresztény miniszterrel.

Gazdasági szempontból érdemes megjegyezni, hogy az országban áramkimaradások voltak, ami körülbelül az ország népességének a 80%-át érintette, azonban a helyzet enyhítésére Oroszország humanitárius és gazdasági segélyt küldött az országnak cserébe a kapcsolatok javításáért.

Izrael folytatta a szír haderő demilitarizálását, több légitámadás is volt bázisok és megmaradt eszközparkok ellen, Ennek célja az egyik jövőbeli potenciális ellenfél katonai meggyengítése és a dél-szíriai ütközőzóna biztosítása. Törökország katonákat küld néhány szíriai bázisra, hogy elrettentsék Izraelt és az Iszlám Államot további agresszív lépésektől.

Szerző: Harmath Barnabás

Letartóztatások és radikalizmus: növekvő feszültség Törökországban

Törökországban kétségtelenül a legnagyobb nemzetközi figyelmet kapó esemény az isztambuli polgármester, Ekrem Imamoğlu március 19-i letartóztatása. Erdoğan legfőbb riválisa korábban bejelentette, a CHP (Cumhuriyet Halk Partisi – Köztársasági Néppárt) jelöltjeként indul a pár nap múlva esedékes elnökjelölt-választáson. A bejelentést követően az Isztambuli Egyetem „eddig fel nem fedezett szabálytalanságokra” hivatkozva visszavonta az intézményben 1990-ben megszerzett diplomáját, így a török törvények értelmében megakadályozták, hogy jelöltként induljon. Ezt követően korrupcióra és terrorizmusban való részvétel bűncselekményére hivatkozva március 19-én saját házában, szemtanúk szerint legalább száz rendőr jelenlétében tartóztatták le az ellenzéki politikust. Az eseményeket sosem látott tüntetéshullám követte, a protestálás következtében öt nap alatt több mint 1100 embert vettek őrizetbe, legtöbbjüket azért, mert megszegték a város területére kiterjedő tiltakozási tilalmat, de a letartóztatottak között szép számmal akadnak újságírók és önkormányzati tisztviselők is.

Szintén Isztambulban március 21-én Şişli községben tüzet nyitottak az Iraki Nagykövetség épületére. A rendőrség információi szerint a támadás hátterében egy bűnöző iraki letartóztatása állhat, az eset következtében 12 személyt vettek őrizetbe.

Mindeközben a nemzetközi diplomácia terén is aggasztó a helyzet. Március 26-án a Törökországgal évszázadok óta viszályban lévő Görögországban a függetlenség napját ünnepelték. A nemzeti ünnep alkalmából rendezett katonai felvonulás során a Görög Fegyveres erők egyes katonái törökellenes rigmusokat kiabáltak. A török külügyminisztérium felhívására a görög Haditengerészeti Parancsnokság vizsgálatot indított az eset kapcsán, miután olyan felvételek kerültek körbe, amelyeken a görög katonák nyíltan sértegetik Törökországot és a ciprusi törököket. A török-görög kapcsolatok az elmúlt évtizedben súlyos romlást mutatnak és a fennálló konfliktus fő színtere az utóbbi időben egyértelműen az Égei-tenger.

Érdemes egy pillantást vetni Erdoğan közel-keleti helyzetet érintő retorikájára is. Szakértők szerint a török elnök az utóbbi időben egyre szélsőségesebb kijelentéseket tesz az Izrael-Palesztin konfliktus kapcsán. A helyzet súlyosságát az is jól mutatja, hogy a Nagel-bizottság január óta sürgeti az IDF-et a katonai kiadások növelésére, hogy megfelelően felkészüljenek egy esetleges török támadásra. Március végén egy Korán szavalóverseny díjátadó ünnepségén tartott beszédében Erdoğan felszólította az iszlám világot, hogy etnikai különbségektől függetlenül fogadják el az egységet és „ragaszkodjanak szorosan a testvériségükhöz”. A Ramadan időszakát lezáró látogatásán az isztambuli Grand Camlica mecsetben imádkozva azt kérte: Allah pusztítsa el a cionista Izraelt. Ez utóbbi kijelentése még török mércével is különösen szélsőségesnek bizonyult.

A török belső válságok mellett tehát az izraeli eszkaláció is egyre valószínűbbnek tűnik, ilyen irányú lépések azonban jelentős kihívások elé állítanák a NATO-t.

Szerző: Strasser Lilla

Tárgyalások Szaúd-Arábiában:

Az elmúlt hetekben Szaúd-Arábia több az orosz-ukrán háború lezárására irányuló párbeszédnek is otthont adott. Először február 18-án, Rijádban találkoztak egymással a Marco Rubio amerikai-és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter által vezetett delegációk, majd Volodimir Zelenszkij ukrán elnök tett látogatást Mohamed bin Szalmán koronahercegnél március 10-én. Egy napra rá egy ukrán delegáció tárgyalt az amerikaiakkal Dzsidában, március 23 és 25 között pedig az USA maratoni tárgyalás-sorozatot folytatott mind az orosz mind pedig az ukrán féllel.

Ezek eddig vegyes eredményeket hoztak, Dzsida után Donald Trump amerikai elnök újraindította az Ukrajnának szánt katonai-és hírszerzési támogatást, amit még a Zelenszkijjel való február 28-ai heves szóváltása után fagyasztott be. Szó esett az amerikai-ukrán ritkaföldfém-megállapodásról, és részleges tűzszünetről is megegyeztek először az energetikai infrastruktúrára majd pedig a Fekete-Tenger térségére vonatkozóan. Ezeket azonban már mindkét fél többször megszegte és abban sincs egyetértés, mik esnek pontosan a hatálya alá, Oroszország az utolsó pillanatban plusz feltételeket szabott a fekete-tengeri tűzszünethez ráadásul eddig az ukrán ásványkincsekről sem született egyezség, ezek miatt pedig kezd egyre türelmetlenebbé válni az amerikai elnök.

Szaúd-Arábia közvetítő szerepe több okból is fontos. Nem tagja a hágai Nemzetközi Büntető Bíróságnak, így Vladimir Putyin orosz elnök is szabadon odautazhat majd egy békeszerződés aláírására, emellett az Egyesült Államoknak is fontos szövetségese a régióban. Modern fegyvereket és biztonsági-garanciákat akar szerezni az USA-tól, Washington pedig az OPEC-ben betöltött vezető szerepét szeretné kihasználni, hogy az olajár csökkentésével kényszerítse tárgyalóasztalhoz Oroszországot, ha szükséges, valamint az is célja, hogy az ország elismerje Izraelt, bár ennek jelenleg rendkívül kicsi az esélye a gázai tűzszünet összeomlása miatt.

Szerző: Rózsa Sándor

Pakisztán 3 millió afgán kitelepítését tervezi

Mintegy 3 millió afgán nézhet szembe kiutasítással Pakisztánból, amennyiben önkéntesen el nem hagyják az országot. A határidő bár március 31-én lejárt, a letartóztatások és deportálások április 10-én fognak kezdődni (az eredeti, április 1-i határidőt kitolták az Eid al-Fitr ünnepnapok miatt).
Ez az utolsó fázisa a még 2023 októberében országos szinten meghirdetett szigorú fellépésnek a Pakisztánban illegálisan élő/tartózkodó külföldiekkel szemben – akik javarészt afgán állampolgárok. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) számításai alapján már kb. 845 000 afgán hagyta el Pakisztánt az elmúlt 18 hónap alatt, ám ez még nem elég a pakisztáni kormánynak. Többségük rendelkezik afgán állampolgársági kártyával vagy bejegyzési igazolvánnyal (Proof of Registration Card – PoR), azonban 1 millió fölött van azok száma, akik semmiféle papírokkal nem rendelkeznek. A hatóságok figyelmeztették az afgán állampolgársági kártyát birtoklókat, hogy hagyják el Iszlámábád és Rawalpindi városát március 31-ig, különben kitoloncolják őket. A PoR kártyával rendelkezők viszont június 30-ig maradhatnak Pakisztánban.
Pakisztán azt nyilatkozta, gondoskodni fog róla, hogy ezúttal ne térjenek vissza a deportáltak az országba.

Szerző: Bánfi Zita

Szerkesztette: Németh Merse

A Közel-Kelet, 2025. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A klímaváltozás korunk egyik legsúlyosabb problémája. A Föld átlag hőmérséklete folyamatosan nő a sarki jégsapkák olvadnak, a tengerszint pedig emelkedik, amik a természeti katasztrófák mellett akár fegyveres konfliktusokhoz is vezethetnek a jövőben.  Ezek a hatások azonban nem minden országot érintenek egyformán, bizonyos régiók sokkal inkább érintve lesznek általuk, de olyan nemzetek is akadnak, akik akár pozitívan is kijöhetnek belőle. Jelen írásomban a globális éghajlatváltozást és annak a biztonságra gyakorolt hatásait fogom bemutatni.

Az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) tudósai szerint a Föld felszínének hőmérséklete átlagosan 1.1 Celsius fokkal emelkedett 1900 és 2020 között, ami még az optimista becslések szerint is további 2-2.5 fokkal nőni a XXI. század végére, de a pesszimistább forgatókönyvek akár 4 fok feletti növekedést is jósolnak.  Pár fok eltérés elsőre nem hangzik olyan soknak, e szcenárió szerint azonban a legtöbb folyó és tó kiszáradna, a bolygó nagy része, többek között teljes Közép-Ázsia, Mongólia, Kína, a Koreai-félsziget, Japán és majdnem a teljes indiai szubkontinens sivataggá válik a folyók kiszáradnak a földek termékenysége pedig drasztikusan csökken, ami tömeges elvándorlást idéz elő. Hasonló lesz a helyzet Afrikában és Latin-Amerikában is, a Száhel-övezetet és Patagóniát (Argentína és Chile déli részét) kivéve. Az USA nagy része ugyanerre a sorsa jutna, azonban az északi államai és Alaszka miatt valószínűleg képes lesz megőrizni a nagyhatalmi státuszát. Ausztrália egy része szintén lakható maradna ahogyan Új-Zéland jelentőségé is nőne, de lenne néhány ország, aminek kifejezetten előnyére válna az éghajlat ezen átalakulása.

Kutatások igazolták, hogy az emberi társadalmak produktivitása 11 és 15 Celsius fok közötti átlag-hőmérsékleten a legmagasabb, bármilyen ennél hidegebb vagy melegebb klíma csökkenti egy civilizáció hatékonyságát. Jelenleg az USA 48 állama, Európa, Anatólia, Kína, Japán és Korea esnek ebbe az égövbe, vagyis korunk meghatározó politikai és gazdasági hatalmainak a nagy része. 4 Celsius fokos hőmérséklet-emelkedés esetén ez a vonal fentebb tolódna, így többek között Alaszka, Kanada, Izland, az Egyesült Királyság, Skandinávia és a Balti államok kerülnének bele. Az imént említett területeket borító jég jelentős része elolvadna ezáltal elérhetővé téve számos természeti erőforrást ráadásul a művelhető földterület nagysága is jelentősen megnőne, drasztikusan növelve ezen országok eltartó-képességét mindezzel elősegítve azok nagyhatalmi státuszát.

A legnagyobb nyertes viszont kétségkívül Oroszország lenne. A jégolvadás Szibériát is lakhatóvá teszi majd ráadásul az ott található, becslések szerint összesen nagyjából 2000 milliárd dollár értékű ásványkincs is kitermelhetővé válik. A térség rendkívül gazdag szénben, kőolajban, földgázban és uránban, de található ott többek között nikkel, vasérc, cink, réz, ezüst, arany, gyémánt és ritkaföldfémek is, amik elengedhetetlenek a modern elektronikai eszközökhöz, chipgyártáshoz és fegyverrendszerekhez. Ez azonban mind semmi ahhoz a tényhez képest, hogy az ország északi kikötői, amik most évente minimum néhány hónapig be vannak fagyva folyamatosan hajózhatóvá válnak. Oroszország méretéhez képest rendkívül kevés egész évben jégmentes kikötővel rendelkezik így ez a változás komolyan meg fogja növelni Moszkva lehetőségeit a tengeren mind katonai mind pedig gazdasági téren.

A hosszabb partszakasz viszont sebezhetővé is teszi az országot, aminek eddig Északról, Keletről és Délről is természetes védelmet nyújtott a külső támadások ellen a jég és a tundra. Ez egyike a számtalan indoknak, amiért Oroszország már több mint egy évtizede folyamatosan fokozza a katonai aktivitását az Északi Sarkon és környékén, egyre több bázist üzemeltet a sarkkörön és többek között S-400-as légvédelmi rakéta-rendszereket is telepített oda. Ebben persze nem csak egy ellenséges flotta támadásától való félelem hajtja, a sarki jégtakarók olvadásával az Északi Sark is kezd egyre jobban felértékelődni biztonságpolitikai szemszögből. Természeti erőforrások ott is szép számban akadnak, igazoltan nagyjából 90 milliárd hordónyi kőolaj 47000 milliárd köbméter földgáz és 44 milliárd hordónyi cseppfolyós gáz található bolygónk legészakibb részén, ami a dokumentált olaj-és gázkészletek 22%-át teszi ki. Ezek nagy részének a kitermelése az időjárás miatt egyelőre még speciális felszerelést igényel, így rendkívül drága ráadásul évente csak néhány hónapig lehetséges, de a hőmérséklet emelkedésével egyre könnyebben hozzáférhetővé fognak válni, a kitermelési költségek pedig előbb-utóbb alacsonyabbak lesznek, mint az energiahordozók világpiaci ára.

Ezek szintén konfliktusok kiváltó okai lehetnek. Jelenleg 5 ország rendelkezik egymást fedő területi igényekkel a Jeges-tengeren. Ezek az Egyesült Államok (Alaszka miatt), Kanada, Dánia (Grönland és a Feröer-szigetek révén), Norvégia (nagyrészt a Spitzbergáknak köszönhetően) és természetesen Oroszország.  Az ENSZ Tengerjogi Egyezményének értelmében egy ország kizárólagos gazdasági övezettel (Exclusive Economic Zone – EEZ) rendelkezik a partjaitól 200 tengeri mérföldes (~370 kilométer) körzetben (ha nem ütközik más ország EEZ-jével), ami a kontinentális talapzat figyelembevételével akár 350 tengeri mérföldig is kiterjeszthető. Ezen belül az adott országnak kizárólagos joga van ásványkincseket kitermelni, az USA azonban nem tagja ennek az egyezménynek, ami újabb jogi vitáknak adhat alapot, ráadásul a kontinentális talapzat terén sincs egyetértés az országok között és Oroszországnak már most vannak területi követelései Norvégiával szemben.

Az egyes országok a kitermelés kérdéséhez is eltérően állnak. Kanada jelenleg nem szándékozik lépéseket tenni ennek érdekében és Dánia is csak a környezeti hatások figyelembevételével hajlandó bármiféle munkálatokra. Az USA esetében nagyban befolyásolja a kérdést, hogy republikánus vagy demokrata kormányzat van éppen hatalmon, Norvégia viszont nagy erőkkel folytja a kitermelést már lassan 9 éve. Emiatt heves kritikák érik az Emberi Jogok Európai Egyezményének feltételezett megsértéséért, viszont ezzel abban is közre játszott, hogy az EU képes volt nagy mértékben csökkenteni az orosz energiahordozóktól való függőségét az ukrajnai háború kezdete óta (igaz, ez egy lényegesen drágább alternatívának bizonyult).

Az energiahordozók mellett egyéb ásványkincsek is találhatók az Északi Sarkon, úgy, mint az alumíniumgyártáshoz használt bauxit, a műtrágyához elengedhetetlen foszfát vagy a már említett ritkaföldfémek. A régió a Kínai Népköztársaság figyelmét is felkeltette, Peking 2013 óta állandó-megfigyelő szerepet tölt be az Északi-sarkvidéki Tanácsban (melynek tagjai a fent említett 5 nemzet + Svédország, Finnország és Izland) egy 2018-as white paper-ben pedig „közel sarkköri” nemzetté nyilvánította magát (úgy, hogy az ország legészakibb pontja nagyjából 1500 kilométerre található az Északi Sarkkörtől) és elindította a „Sarkköri Selyemút”-projektjét, ami egyértelmű jele annak, hogy Kína is komoly ambíciókkal rendelkezik a térségben és a későbbiekben akár meghatározó szereplője is lehet az ott zajló játszmának. Oroszország ebben is komoly előnyökkel indul a nyugati országokkal szemben már most, ugyanis sokkal hamarabb kezdett el hangsúlyt fektetni a térségre, a sarkköri-stratégiája lényegesen kidolgozottabb és több jégtörő hajóval rendelkezik, mint az összes többi ország együttvéve. Ezek ráadásul rendszerint modernebbek, jelentős részük atommeghajtású és az ilyen eszközök legyártása mai technológiával majdnem egy évtizedet vesz igénybe, tehát az USA-nak (és a szövetségeseinek) rendkívül sok időbe fog telni, mire behozza a lemaradását, már ha ez egyáltalán meg fog történni az elkövetkező pár évtizedben.

Jelenleg a legrövidebb út Ázsia és Európa legforgalmasabb tengeri kikötője (Sanghaj és Rotterdam) között mintegy 18000 kilométer hosszú és nagyjából 37 napba telik megtenni, közben pedig olyan stratégiai fojtópontokon kell keresztülhajózni, mint a Malaka-szoros, a Bab el-Mandeb-szoros, a Szuezi-csatorna, a Gibraltári szoros vagy a dán szorosok (Skagerrak és Kattegat). Ezek rendszerint keskeny szakaszok, amiknek elzárása képes megakasztani a tengeri kereskedelmet vagy háborús időben akár egy hadiflotta mozgását is. A jég olvadása következtében azonban kezd egyre inkább hajózhatóvá válni az Északi Tengeri Út (Northern Sea Route – NSR) ami mintegy 15 nappal és 7500 kilométerrel rövidíti le ezt az utat ráadásul a tengerfenék is mélyebben van, ami nagyobb rakomány szállítását is lehetővé teszi. Az útvonal az év nagyrészében még csak jégtörő hajók kíséretében vehető igénybe, de az elkövetkező néhány évtizedben egyre inkább hajózhatóvá fog válni. Ez a globális tengeri kereskedelem teljes átalakulását fogja eredményezni, a fent említett stratégiai fojtópontok jelentősége csökkenni fog és az őket irányító országok (többek között Egyiptom) tranzitból származó bevételei is jelentősen csökkenni fognak míg mások, úgy mint az Alaszkát és Szibériát elválasztó Bering-szoros fel fognak értékelődni. A Bering-szoros után az NSR jelenleg 2 útvonalra oszlik: az Északnyugati Átjáróra, ami az USA és Kanada felé veszi az irányt, valamint az Északkeleti átjáróra, Oroszország EEZ-jén át egészen Európáig. Ez komoly tranzit-bevételt generálhat Moszkvának emellett tengeralatti internetkábelek lefektetését is lehetővé teszi, lényegesen gyorsítva az adatátvitelt Európa és Ázsia között. Amennyiben az Északi Sark ideiglenesen (az előrejelzések szerint 2040-re) vagy teljesen jégmentessé válik, úgy az azon közvetlenül áthaladó Transzpoláris tengeri útvonal is elérhető lesz azok számára, akik nem szeretnének orosz vagy amerikai partok közelében hajózni.

1. ábra Az Északi Tengeri Út (pirossal jelölve) és az eddig használt útvonal (kékkel) A különbség szemmel látható Forrás: https://www.economist.com/the-economist-explains/2018/09/24/what-is-the-northern-sea-route

2. ábra Az Északkeleti (piros) és Északnyugati (kék) átjárók, valamint a Transzpoláris tengeri út (sárga) és a Kanadát Oroszországgal összekötő Északi-sarki híd (zöld) Forrás: https://makronom.eu/2023/06/30/eszaki-sarkkor-uj-utvonalak-nyersanyagforrasok-konfliktusok-otthonava-valik/

Az Északi mellett érdemes megemlíteni a Déli Sarkot is. Ez a régió ugyan sokkal kevesebb figyelemnek örvend, mint az Arktisz, illetve az 1959-es Antarktisz Szerződés tiltja a természeti erőforrások kitermelését és mindenfajta katonai aktivitást a térségben a későbbiekben ez (ahogyan eddig sok más fegyverzetkorlátozó szerződés) is felbontásra kerülhet, főleg úgy, hogy tavaly májusban orosz kutatók nem kevesebb, mint 511 milliárd hordónyi olajat találtak ott, az északi sarki készletek több, mint 10-szeresét. Itt jelenleg 8 ország rendelkezik területi igénnyel, ezen felül az USA és Oroszország is fenntartja a jogot arra, hogy a későbbiekben ilyen követelésekkel éljen. A leghevesebb konfliktusforrás várhatóan a kontinens nyugati része lesz majd egyrészt azért, mert ott történt az említett olajmező felfedezése másrészt pedig, ha a Föld hőmérséklete 4 Celsius fokot emelkedik ez a terület is alkalmassá válik majd a földművelésre, ideális célállomássá téve azt több százmillió klíma-menekült számára. Chile, Argentína és az Egyesült Királyság már most igényt tart erre a területre, ami, ha figyelembe vesszük, hogy ez utóbbi két ország már a Falkland szigetekért is háborút vívott egymással 1982-ben szintén nem kecsegtet túl jó kilátásokkal.

A jégolvadás másik következménye a tengerszint emelkedése. Emiatt akár egész országok vagy szigetcsoportok is víz alá kerülhetnek, például Hollandia, Belgium vagy Banglades, de többek között Indonézia és Polinézia nagy része is erre a sorsa juthat, amennyiben 4 fokot emelkedik a hőmérséklet. Az USA és Európa nagyvárosainak és katonai bázisainak jelentős része a vízparton vagy ahhoz közel helyezkedik el, amik szintén súlyos károkat szenvedhetnek, Oroszország azonban ezt is „olcsóbban megúszná”, tekintve, hogy a 30 legnagyobb orosz városból mindössze 3 található a tenger közelében. A vízszint-emelkedéssel drasztikusan csökken a megművelhető földterületek száma fokozva a már meglévő élelmiszerválságokat és újakat generálva melléjük, amit az egyre gyakoribb és intenzívebb szárazságok csak tovább tetéznek.

Még az élelemiszer-hiánynál is nagyobb probléma lesz a tiszta ivóvízhez való hozzáférés. Az Föld népessége folyamatosan növekszik és az előrejelzések szerint még fog is nagyjából 2100-ig, becslések szerint azonban a jelenlegi vízfogyasztás fenntartása mellett az emberiség vízigénye 2040-re meg fogja haladni a rendelkezésre álló készleteket. A szűkös erőforrások akár fegyveres konfliktushoz is vezethetnek a fejlődő országokban és tovább növelhetik a fel-és alvízi nemzetek közötti konfliktusok valószínűségét. Felvízi nemzeteknek nevezzük azokat az országokat, ahonnan a folyók erednek. Ez geopolitikailag rendkívül előnyös, mivel képesek fedezni a saját lakosságuk vízigényét és a mezőgazdaságukhoz szükséges öntözést anélkül, hogy más országok ezt akadályozni tudják, ők ugyanakkor gátakkal és víztározókkal képesek ezt szabályozni politikai nyomást gyakorolva az alvízi nemzetekre, vagy éppen el is áraszthatják őket. Vízhiány esetén valószínűleg a legtöbb felvízi ország vezetése a saját állampolgárai szükségleteit fogja előnyben részesíteni, még akkor is, ha ezzel többmillió halálos áldozattal járó humanitárius katasztrófát idéznek elő, így viszont a közép-és alvízi nemzetek vezetői könnyen olyan helyzetben találhatják magukat, hogy a háborún kívül nem marad más eszközük a problémájuk megoldására. Ilyen konfliktusok több helyen felüthetik a fejüket, akár Etiópia és Szudán meg Egyiptom között a nílusi Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát miatt, vagy Kirgizisztán és Tádzsikisztán, valamint a többi Közép-Ázsiai ország között a Szirdarja és az Amudarja folyók vizének felhasználása kérdésében, de Törökország is a kezében tartja a Tigris és az Eufrátesz folyók vízhozamát, ahogyan Kína is képes a  vízzel nyomást gyakorolni a teljes  kontinentális Délkelet-Ázsiára, mivel Tibetből ered a térség összes nagyobb folyója, úgy mint a Huangho, Jangce, Indus, Gangesz, Brahmaputra, vagy a Mekong a teljesség igénye nélkül. A sótalanítási eljárások ugyan javíthatják egy térség vízbiztonságát, ez azonban rendkívül drága és környezetszennyező folyamat, ugyanis a kivont fel nem használt rendkívül sós víz (angolul brine) rendszerint visszakerül a tengerbe károsítva annak ökoszisztémáját, ráadásul az energiaigénye is rendkívül magas, amit ha nem zöldenergiából fedeznek még inkább hozzájárul a fő problémához, így tehát ez bár egy hasznos és szükséges eljárás, önmagában nem oldja meg a vízkérdést.

Végezetül érdemes még megemlíteni, hogy a komolyabb természetei katasztrófák elhárításába általában az adott ország fegyveres erőit is bevonják, ilyenkor azonban annak védelmi képességei ideiglenesen csökkennek. Ez kitűnő alkalmat biztosít a hasonló katasztrófákban épp nem érintett rivális nemzeteknek, hogy akkor indítsanak támadást, amikor az ellenség katonái éppen az árvíz elleni védekezéssel vagy erdőtüzek oltásával vannak elfoglalva. Az ilyen lehetőségek egyre gyakoribbak lesznek a jövőben, az általuk jelentett veszélyt pedig hatványozottan növeli, ha az adott állam politikai vezetésének közben a klímaváltozás okozta politikai, gazdasági és menekültválságokat is kezelnie kell.

Szerző: Rózsa Sándor 

A A klímaváltozás hatásai a biztonságra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Napjainkban szinte nap, mint nap hallani olyan hírről, amely a világ valamelyik tájáról érkező ország fegyverkezéséről vagy esetleges védelmi kiadásairól szól. Kiemelkedő mostanság ebben a témában Európa, azon belül is a nyugati nagyhatalmak, de nem szabad megfeledkezni akár a Magyar Honvédség Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programjáról vagy Romániáról, vagy a lengyel hadsereg korszerűsítéseiről sem.

Viszont ebben a cikkben a Bundeswehr-ről, vagyis a német hadseregről szeretnék közelebbi bemutatást adni, hogyan változott meg az elmúlt években és milyen terveik vannak a jövőre nézve. De ne ugorjunk ennyire előre, kezdjük egy kisebb történelmi visszatekintéssel. 10 évvel a második világháború lezárását követően és a német kapituláció után 1955 novemberéig kellett várni, hogy újabb, a nyugati világ által elismert hivatalos katonai erő létesüljön az akkori Nyugat-Németországban. Köztudott, hogy a kapituláció után felszámolták az összes katonai szervezetet, ezenkívül demilitarizálták, megszállási övezetekre osztották az országot. A nyugati hatalmak és a szovjet vezetés ellentétes elképzelései is kellettek ahhoz, hogy szükségessé váljon a Bundeswehr felállítása. A folyamatokat nagyban felgyorsította a berlini blokád, majd az 1950-es koreai háború is. Az új hidegháborús környezet újabbnál újabb szükségességeket teremett, így nem csoda, hogy 1989-ig eltelt időszakban a hivatalos katonai állomány száma a fél milliót is elérte. Az akkori Német Szövetségi Köztársaság az egyik, ha nem a legnagyobb védő bástyája volt az akkori Európának, hiszen a „Vasfüggöny” teljes határszélességben végig húzódott a határ mentén.

Összefoglalva ezt az időszakot, kimondható, hogy a német hadsereg volt a NATO tagországokon belül az egyik legnagyobb védelmi kiadásokkal rendelkező országa. Ezt bizonyítja, hogy 1955-90 közötti időszakban a GDP 3-5%-ból, ilyen célokat finanszíroztak, emellett, ha a különböző haditechnikai eszközök számát vizsgáljuk meg közelebbről, láthatjuk, hogy például harckocsiból közel 6684 darab állt rendelkezésre, de vadászgépekből is 553 darab volt.

1990-ben az egyesítést követően a hivatalos állomány számában egy folyamatos csökkenést lehet megtapasztalni. A 90-es évek elején Volker Rühe volt a védelmi miniszter, az ő nevéhez fűződik számos hadsereget érintő döntés, mint például az, hogy 380 000-re csökkentették az állomány számát, de átszervezések is történtek. Integrálták a kelet-német hadsereget a Bundeswehrbe, emellett az ő hivatali időszaka alatt vett részt az egyesített német hadsereg elsőként külföldön misszióban. Az 1998-as kormányváltást követően a hadsereg létszámát 250 000-ben határozták meg, emellett a kötelező sorkatonai szolgálatot 6 hónapra csökkentették. A 2000-es évek elejét és Angele Merkel kancellári időszakának elejét a külföldi missziók határozták meg. Belső politikai nyomás ellenére többek között Afganisztánban, Maliban, de a NATO keretein belül a világ számos pontján megfordultak a Bundeswehr alakulatai. Viszont az eltelt évek alatt nem csak az állomány számát csökkentették folyamatosan, hanem a harcra fogható eszközök száma is rohamosan csökkent, emellett 2011-ben beszüntették a kötelező sorkatonai szolgálatot is. Az élő erő melletti technikát kisebb-nagyobb javításokon kívül nagyobb fejlesztések nem érintették az évek alatt, így nem csoda, hogy az eszközök nagy részét leselejtezték ebben az időszakban. A megmaradt eszközök nagy része már elavult és az elindult fejlesztésekhez még több év, évtized szükséges, hogy eredményesen záruljon.

Ursula von der Leyen hivatali időszaka alatt viszont változások történtek a kiadások terén. 2013-2019 között betöltött hivatali időszaka alatt kiadták 2016-ban az úgynevezett „Weißbuch”-ot ( A Fehér könyv, a Szövetségi Védelmi Minisztérium által készített és a szövetségi kormány által elfogadott alapdokumentum, amely összefoglalja az ország következő évekre vonatkozó biztonságpolitika iránypolitikáját), amely a korábban meghatározott külföldi bevetés-központú német haderőnek teljesen új célokat határoztak meg. Innentől kezdve a biztonságpolitika állt a középpontban, hisz 2014-ben Oroszország annektálta a Krím-félszigetet.

Visszatekintve látható, hogy a 2016-os év fordulópont volt a Bundeswehr újkori történetében, hiszen innentől kezdve a védelmi kiadások összegében is egy folyamatosan növekvő tendenciát lehet tapasztalni. Ennek persze számos oka is van, többek között Donald Trump első elnöki időszakából származó NATO-kvóta teljesítését érintő döntések, valamint az orosz agresszió is ide tartozik. De nem csak a külső nyomás az, ami megindította a német haderő kérdésének elmozdulását a holtpontról. Belpolitikailag is megnőtt a feszültség, hiszen 2014-ben senki sem számított az orosz agresszióra és ez egyrészt meglepetésszerűen, másrészt felháborodottan érte a német lakosságot. A nyugati nagyhatalmak hadseregei mondhatni mélyponton voltak, egy esetleges válaszcsapásra az Amerikai Egyesült Államokon kívül senki se volt felkészülve.

Kiemelve a német hadsereget, az azóta eltelt időszakban nagyobb változás nem történt, hiába például a külső növekvő amerikai nyomás. 2016-ban Ursula von der Leyen egy 130 milliárd euróról szóló csomagot nyújtott be a német parlamentnek, és az év végén Angele Merkel volt kancellár is bejelentette, hogy törekedni fognak a védelmi szövetség kritériuminak teljesítésére és az elmúlt 25 év hanyatló védelmi programját hátrahagyva egy megújuló programba kezdenek. Az első Trump adminisztráció mondhatni „támadásba” lendült Németország ellen, hisz az elmúlt években/évtizedekben összeszedett elmaradás pótlásához nagyobb erőfeszítésekre van szükség. Kijelenthető, hogy Németország volt Donald Trump 2017-2021 közötti első ciklusában a kiválasztott „kiskedvenc”. Figyelembe véve azt, hogy Európa egyik, ha nem a legerősebb gazdaságáról beszélünk, emellett a hidegháborús időszak alatt „védőbástyának” tekinthető ország védelmi költségei ebben az időszakban átlagosan a GDP 1.2%-t tették ki. Összehasonlítva például Franciaországgal vagy az Egyesült Királysággal, ahol előbbinél megközelítették a 2%-os küszöböt vagy utóbbinál mindig teljesítették azt ugyanebben az időszakban.

A német kormány felismerte, hogy a védelmi kiadásokra fordított összegek hirtelen megemelése nem lesz egyszerű, egyik évről a másikra nem megvalósítható. Ez bizonyítja az akkori pénzügyminiszter Olaf Scholz és von der Leyen közötti kisebb összetűzés kialakulását is. A kancellár Angela Merkel kijelentette, hogy az ország évekig nem tudja teljesíteni a felvázolt terveket, emiatt inkább rövidtávú célokat határozott meg a védelmi kiadásokra. Úgy gondolta, hogy 2024-re a GDP 1,5%-a védelmi kiadásokra teljesíthető lehet, viszont ebben egyfajta időnyerés is szerepet játszott az amerikai nyomás miatt. Bejelentették, hogy a 2018-as költségvetést 10%-kal fogják megemelni, ezenkívül úgy vizionálták, hogy a 2024-es költségvetés 80%-kal lesz magasabb, mint a 2014-es érték. Annegret Kramp-Karrenbauer akkori védelmi miniszter többször kijelentette, hogy az emelkedést nem az amerikai nyomás váltotta ki, hanem Németország megvédése teszi ezt szükségessé. Nyilatkozataiban számtalanszor bírálta az amerikai kormányt, de ezenkívül többször véleményezte az európai országok hadseregét is, miszerint Európa képtelen lenne megvédeni magát egy esetleges támadástól amerikai segítség nélkül. A következő évekre nézve (2020 és 2021) újabb 10%- és 5%-os emelkedést jelentettek be, annak ellenére, hogy az akkori pénzügyminiszter Olaf Scholz többször is ellenezte a kiadások költségeinek emelkedését gazdasági okokra hivatkozva. Viszont az 50 milliárd dollár körüli védelmi kiadások összege már az Egyesült Királyság költségeit is megközelítette, mondhatni megközelítették a korábban kitűzött célokat. Sokan úgy gondolják, hogy a 4 évig tartó folyamatos amerikai gúnyolódás következménye a látható növekedési tendencia, viszont erről az évekről készített statisztikák bizonyítják, hogy a növekedés a Trump-kormányzás előtt megindult már. Egy dolog azonban biztos, hogy a mértékét nagyban befolyásolta az amerikai kritika szerepe. Az kijelenthető, hogy a német-amerikai viszonyra biztosan rányomta a bélyegét az évekig tartó véleménynyilvánítás a másik országával szemben.

2021-ben változás történt a német politikai vezetésben, hiszen 16 évet követően Olaf Scholz vette át a kancellári széket Angela Merkeltől. Nem is kezdődhetett volna rosszabbul Scholz kancellársága, mint hogy 2022 február 24-én Oroszország megindította Ukrajnával szemben a különleges hadműveletet. Nem is kellett sokat várni, hiszen 3 nappal az invázió megindítását követően bejelentette (a Zeientwende-Rede nevét viseli ez a beszéde a Bundestagban), hogy egy 100 milliárd euróból álló különleges alapot hoznak létre a Bundeswehr számára. Ahogy mondta; egy fordulópontot élünk, hiszen egy meglepetésszerű konfliktus alakult ki a kontinensünkön, amire senki se számított és senki sem készült fel. A kancellár kijelentette, hogy nem csak az országa, de Európa biztonságáért is többet kell tenni és ehhez kontinens színtű összefogásra van szükség. Az elmúlt években tapasztalt növekedést folytatni kell, fel kell készíteni a német hadsereget, akár az ország védelmére is. De mit is lehet ebből a különleges alapból egyik napról a másikra elérni? Teheti fel a kérdést a laikus ember. Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az új eszközök beszerzése, gyártása is hónapokba, akár évekbe is telhet. A Bundeswehr-t nem lehet egyik napról a másikra átalakítani és a konfliktus pedig a küszöbünket „éri”. Kritikák és kihívások kereszttüzébe került a német kormány, hiszen teljes mellszélességben kiálltak Ukrajna támogatása mellett, pénzt és eszközöket is szállítottak, viszont az ország képtelen lenne saját határait megvédeni. Ennek is köszönhető, hogy megpróbálták felgyorsítani a védelmi kiadások különböző folyamatait és a német hadipari vállalatokkal együttműködve több beszerzést is elindítottak. 2023-ban ez a GDP 1,6 százalékát tette ki, amivel Németország a 21. helyen állt a 30 NATO-ország közül. 2024-ben valószínűleg elérik a kiadások a 2%-os küszöböt, de meghaladni valószínűleg majd csak 2028-ban fogja azt. Az országnak nem gazdasági vagy pénzügyi korlátai vannak a védelmi kiadásokat figyelembe véve, hanem inkább jogi és politikai döntések hátráltatják a folyamatokat.

Viszont hiába az elmúlt évek költekezései; nagy változás nem történt és továbbra is egy elöregedő hadseregről beszélünk, elavult eszközökkel. Eva Högl, a Bundestag fegyveres erőkért felelős biztosa kijelentette, hogy a kialakult helyzet nagyon is komoly színtű, hiszen mikor máskor, ha nem most lenne szükség egy erős hadseregre? Ezenkívül elmondta, hogy a német hadsereg nem azon a szinten tart, ahol azt szeretnék és még nagyon sokat kell ahhoz tenni, hogy a kívánt szintet elérjék. A legnagyobb problémát az állomány folyamatos csökkenése jelenti, hiszen körülbelül már csak 180 000 fő alkotja a német hadsereget és a 2031-re kitűzött 203 000 főtől egyre távolodnak. Ezenkívül a különböző haderőnemek eszközparkjai még mindig fejlesztésekre szorulnak, és további beszerzések szükségesek. A helyzetet nehezíti, hogy Litvániában a német hadsereg egyik dandárja (körülbelül 5000 fő, szükséges eszközökkel) NATO keleti szárnyának védelmi feladatait fogja ellátni a jövőben, amely Pistorius védelmi miniszter egyik legambiciózusabb projektje. A Világbank adatai szerint 1991 után először 2024-ben érte el Németország a NATO által kitűzött GDP 2 százalékos védelmi kiadásokra fordított összegét.

Az új kancellár Friedrich Merz megoldandó feladatai közé tartozik még az is, hogy újból Donald Trump nyerte az amerikai választásokat, így a két ország közötti kapcsolatok újra kiszámíthatatlanná válhatnak. Nem beszélve arról, hogy Ukrajna helyzete is fordulatot vett a régi új elnök vezetésével. Akár egy döntésen is múlhat, miként alakul az Amerikai Egyesült Államok és Európa jövőbeli kapcsolata katonai kérdésekben. Ha csak példaként szeretnénk említeni; Trump nemrég bejelentette, hogy leállítja az Ukrajnának szánt hírszerzési információk megosztását és akár ennek a feladatnak a megoldása is a jövőben Európára hárulhat.

De mire is van szüksége a jövőben a Bundeswehrnek? Az új kormány szerint bármit megtesznek a modernizáció érdekében. A hivatalos állomány számának megnövelése az egyik, ha nem a legfontosabb a prioritások között, viszont a katonák elhelyezése újbóli problémákat vetít előre, hisz a németországi laktanyák nagy része felújításra szorul. Ha a fegyverrendszereket nézzük meg közelebbről, látható, hogy a hidegháború óta új eszközök alig kerültek beszerzésre, a korábban említett 100 milliárdos alap arra megfelelő volt, hogy az elavult fegyvereket „foltozzák” és a létszükséges alkatrészek beszerzésre kerüljenek. Az már biztos, hogy a jövőben 35 darab F-35-ös ötödik generációs vadászgép kerül a német légierő kötelékeibe, ezenkívül 60 darab új CH-47-es nehézszállító helikopter beszerzése is folyamatban van. Ami a haditengerészetet illeti; a jövőben új fregattokat, tengeralattjárókat és P8 Poseidon tengeri felderítő repülőgépeket kap. Idén nyáron a hírek szerint bemutatják a Leopard 2A8-at, ami az előzetes információk szerint a világ egyik legmodernebb harckocsija lesz. A légvédelem terén is sürgős „beavatkozásra” van szükség, ennek is az eredménye, hogy Patriot és IRIS légvédelmi rendszerek alkalmazása várható a jövőben a német hadseregben. Viszont Boris Pistorius védelmi miniszter nemrég azt nyilatkozta, hogy „hét-nyolc évbe telik a tengeralattjárók, hat év a fregattok, 2,5 év a tankok és ugyanennyi az önjáró tarackok” megérkezése is. Ami szintén nagy gondot jelent a Bundeswehr számára, az a lőszerek száma, hisz a német hadseregnek viszonylag kis lőszerkészlete van jelenleg. A hidegháború befejeztével csökkentették a készleteket és csökkentették a termelési kapacitásokat. A Bundeswehr ráadásul az elmúlt években készleteinek nagy részét, köztük 427 ezer tüzérségi lőszert, a szabványos, 155 milliméteres kaliberű tüzérségi lőszert szállította át Ukrajnába. Az ukrán hadsereg hatalmas mennyiségű lőszert fogyasztott az elmúlt időszakban a fronton, a német hadsereg pedig most szeretne többet felhalmozni magának, mintegy 8,5 milliárd euró értékben rendelve tüzérségi lőszert a Rheinmetall fegyvergyártótól. Ez a cég történetének legnagyobb megrendelése, és bár a német fegyveripar általában igyekszik felpörgetni kapacitásait, de ez, mint máshol sem megy egyik napról a másikra egyszerűen.

Összegezve az olvasottakat; ahogy az Európa más országaiban sem, Németországban se megy olyan egyszerűen a hadsereg modernizációja, viszont ez a jövőre nézve példaként szolgálhat, hogy a hadsereget inkább kis részletekben, de folyamatosan fejleszteni kell és nem egy külső konfliktusnak kell ráébresztenie a világot a hadsereg létfontosságára.

Szerző: Fodor Balázs

A A Bundeswehr története, német védelmi kiadások az elmúlt évekből bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2025 március

2025 márciusában Izrael és a Hamász közötti tűzszünet összeomlott, ami intenzív harcokhoz vezetett a Gázai övezetben. Az izraeli kormány bejelentette a terület újbóli megszállását és a Trump-terv végrehajtásának előkészítését.​

Március végén Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy Izrael növeli a Hamászra gyakorolt katonai nyomást, és átveszi a Gázai övezet feletti „biztonsági ellenőrzést”. Ez a lépés előkészíti a terepet a Trump-terv végrehajtásához, amely a Gázai övezet átalakítását célozza. ​ A Trump-terv értelmében az Egyesült Államok átvenné a Gázai övezet irányítását, a palesztin lakosságot pedig önkéntes alapon más országokba telepítenék át. A cél a terület újjáépítése és egy „Közel-Kelet Riviérája” létrehozása. Ez a javaslat jelentős nemzetközi vitát váltott ki, és számos ország, valamint nemzetközi szervezet bírálta az elképzelést.

Nemzetközi reakciók és diplomáciai lépések

Az Arab Liga elutasította a Trump-tervet, és saját újjáépítési tervet fogadott el a Gázai övezet számára. Ez a terv a terület helyreállítását és a palesztin lakosság helyben maradását támogatja. A Hamász üdvözölte ezt a kezdeményezést, míg az Egyesült Államok és Izrael elutasította az arab alternatívát.

Humanitárius helyzet és segélyszállítmányok leállítása

Március elején Izrael leállította a Gázai övezetbe irányuló segélyszállítmányokat, miután a Hamász nem egyezett bele a tűzszünet meghosszabbításába és további túszok szabadon bocsátásába. Ez tovább súlyosbította a humanitárius helyzetet a területen. ​

Összegzés

Március hónapja jelentős változásokat hozott a Gázai övezet helyzetében, az izraeli megszállás és a Trump-terv előkészítése komoly nemzetközi vitákat váltott ki. A humanitárius helyzet romlása és a diplomáciai feszültségek további kihívásokat jelentenek a régió stabilitása szempontjából.

2025 Február

Az év második hónapjában Izrael és a Hamász közötti tűzszüneti megállapodás keretében folytatódtak a túsz- és fogolycserék. A hónap során több alkalommal is sor került ilyen cserékre:​

• Február 1.: A Hamász három izraeli túszt engedett szabadon, míg Izrael 183 palesztin foglyot bocsátott el. ​
• Február 8.: Újabb három izraeli túsz szabadult ki, cserébe Izrael további 183 palesztin foglyot engedett el. ​
• Február 22.: A Hamász hat izraeli túszt engedett szabadon, köztük olyanokat is, akiket már egy évtizede tartottak fogva. Izraelnek cserébe 620 palesztin foglyot kellett volna elengednie. ​

A fogolycsere leállítása és annak háttere

Február 22-én, a tervezett fogolycsere során Izrael váratlanul felfüggesztette 620 palesztin fogoly szabadon bocsátását. Az izraeli hatóságok azzal indokolták a lépést, hogy a Hamász korábbi túszszabadítási ceremóniái megalázóak voltak, és propagandacélokat szolgáltak. Különösen felháborodást keltett, hogy a Hamász a túszok elengedését nyilvános eseményekké alakította, amelyeket Izrael a túszok méltóságának megsértéseként értékelt. ​

Az izraeli döntés következtében a már buszokra ültetett palesztin foglyokat több mint 13 órán keresztül várakoztatták, majd végül visszavitték őket a börtönökbe, anélkül hogy szabadon engedték volna őket.

A helyzet rendezése érdekében február 26-án új megállapodás született: a Hamász négy izraeli túsz holttestét adta át, míg Izrael több száz palesztin foglyot engedett szabadon. Ez az egyezség feloldotta a korábbi patthelyzetet, és lehetővé tette a fogolycserék folytatását. ​

Egyéb februári események

A fogolycserékkel párhuzamosan februárban több fontos esemény is történt:​

• Február 9.: Az izraeli hadsereg kivonult a Gázai övezetet kettészelő Necarim-folyosóról, lehetővé téve több ezer palesztin számára, hogy visszatérjen otthonába. ​
• Február 20.: A Hamász átadta négy izraeli túsz földi maradványait a Nemzetközi Vöröskeresztnek a Gázai övezet déli részén, Hán-Júniszban. ​
• Február 27.: A Hamász újabb négy izraeli túsz holttestét adta át Izraelnek a tűzszüneti megállapodás részeként. Ugyanezen a napon Izrael több mint 600 palesztin foglyot engedett szabadon. ​

Ezek az események jelentős hatással voltak a térség biztonsági helyzetére és a felek közötti bizalom alakulására.

2025 Január

A 2025-ös év Izraelnek tűzszüneti megállapodással indult, amely sikeres tárgyalás után jött létre a Hamásszal január 15-én. Hatálybalépése pedig január 19-én volt.  A létrejött megegyezés három szakaszból állt:

1. Első szakasz (6 hét): A Hamász 33 izraeli túszt engedett szabadon, köztük nőket, gyermekeket és időseket. Cserébe Izrael több száz palesztin foglyot bocsátott el. Az izraeli csapatok fokozatosan kivonultak a Gázai övezet sűrűn lakott területeiről, lehetővé téve a kitelepített palesztinok visszatérését otthonaikba. Emellett napi több száz segélyszállító teherautó belépését engedélyezték a területre.
2. Második szakasz: A tűzszünet folytatása mellett további túszok és foglyok szabadon bocsátására került sor. Az izraeli erők teljesen kivonultak a Gázai övezetből, és megkezdődött a humanitárius segélyek fokozott beáramlása, valamint az infrastruktúra helyreállítása. ​
3. Harmadik szakasz: A megállapodás utolsó fázisában a még fogva tartott túszok maradványait adták át, és megkezdődtek a tárgyalások Gáza újjáépítéséről és a hosszú távú béke feltételeiről. ​

A megállapodás létrejöttében jelentős szerepet játszottak Katar és Egyiptom közvetítői, valamint az Egyesült Államok kormányzata. Joe Biden amerikai elnök és Donald Trump megválasztott elnök egyaránt támogatták a tárgyalásokat, és üdvözölték az egyezség megszületését.

Izraeli belpolitikai reakciók

A tűzszüneti megállapodás vegyes reakciókat váltott ki Izraelben. Miki Zohar kulturális miniszter támogatta az egyezséget, hangsúlyozva a túszok hazatérésének fontosságát. Ezzel szemben Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter és Bezalel Smotrich pénzügyminiszter ellenezték a megállapodást, és kilátásba helyezték pártjaik kilépését a kormánykoalícióból, ha a háború nem folytatódik az első szakasz után. ​

Nemzetközi reakciók

A nemzetközi közösség üdvözölte a tűzszüneti megállapodást. Olaf Scholz német kancellár, Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök és António Guterres ENSZ-főtitkár egyaránt pozitívan értékelték az egyezséget, reményüket fejezve ki a régió stabilitásának növekedésével kapcsolatban.

Szerző: Hetzer Miklós

A Izrael-hírfigyelő, 2025. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kína növekvő védelmi költségvetése és a nemzetközi feszültségek

Az év harmadik hónapjában számos esemény történt a Távol-Kelet térségében, ezek közül ebben a hírfigyelőben a Kínával kapcsolatos hírek fognak a középpontba kerülni. A hónap elején a kínai kormány bejelentette, hogy 7,2 százalékkal növeli a védelmi kiadásait. Mondhatni ebben semmi meglepetés sincs, hiszen az elmúlt években is ennyivel emelkedett az ázsiai óriás hadseregének a költségvetése. Idén nemzetbiztonsági kiadásokra fordítják majd elsősorban az összegeket, de elmondható, hogy nemcsak Kína növeli a különböző védelmi kiadásokra fordított költségeket, hanem az egész világ. A hónap közepén találkozott és egyeztetett a Kínai Népköztársaság miniszterelnök-helyettese Ding Xuexiang és Ed Miliband brit energiabiztonságért felelős államtitkár. A találkozó célja az volt, hogy növeljék a két ország közötti együttműködéseket legfőképp a klímaváltozással kapcsolatban. Kína kész együttműködni az Egyesült Királysággal a kétoldalú kapcsolatok javításának és fejlesztésének érdekében, emellett olyan területen együttműködni, mint például az alacsony szén-dioxid-kibocsátású fejlesztések vagy az éghajlatváltozás közös kezelésében. Kína külügyminisztere a napokban felszólította az Egyesült Államokat, hogy tartózkodjon a kínai diákokkal szembeni diszkriminatív és korlátozó intézkedések bevezetésétől, hiszen az elmúlt napokban az Amerikai Egyesült Államok Képviselőháza hat amerikai egyetemnek küldött levelet, hogy az ott tanuló kínai diákokról készítsenek nemzetbiztonsági vizsgálatokat. Talán sokan nem is tudják, hogy az amerikai egyetemekre járó külföldi diákok egy negyede kínai állampolgár. Szintén ebben a hónapban történt, hogy Kína és Tajvan közötti szorosbeli középvonalat a kínai hadsereg 59 repülőgépe és 9 hajója átlépte. A tajvani védelmi minisztérium közleménye szerint fokozott figyelemmel követik a helyzet alakulását és ennek megfelelően reagálnak majd.

Szerző: Fodor Balázs

Japán felkészülése egy esetleges konfliktusra

Március 22-én egy trilaterális miniszteri szintű találkozón vett részt a japán külügyminiszter dél-koreai és kínai kollégáival. A találkozó célja a régió biztonságának stabilizálása, gazdasági együttműködés és egy potenciális trilaterális államfői csúcs előkészítése. A japán és kínai külügyminiszterek között téma volt a fukushimai katasztrófa utáni élelmiszer betiltás a radioaktivitásra hivatkozva. Természetesen ezen tiltás felülvizsgálata óriási előnyt jelentene Japán számára, hiszen ez lehetővé tenné az exportot a lélekszámban és anyagi forrásokban hatalmas kínai piacra, illetve újabb együttműködések előtt nyitná ki a kapukat.

Március 25-én a Japán Önvédelmi Erők egy új, egységesített parancsnoki rendszert vezetett be, melynek célja a haderő rugalmasabb és hatékonyabb vezetése. Ez egyfajta készültségnövelő eszközként is értelmezhető, hiszen a régió biztonságpolitikailag nagyon ingatag és Japánnak fel kell készülnie arra az eshetőségre is, ha az Egyesült Államok kivonná a szigetországon állomásozó csapatait. Ez a lépés főleg a kiszámíthatatlan dél-koreai és az agresszív kínai vezetés ellen irányul.  Továbbá, nem hivatalos információk szerint Japán a jövő év végéig hosszútávú csapásmérő eszközöket telepítene Kyushu szigetére.

Március 27-én nyilvánosságra hozott az ország egy evakuációs tervezetet, amely egy konfliktus esetén a Tajvanhoz közeli szigetekről 120.000 japán civil evakuálását tenné lehetővé.

Szerző: Harmath Barnabás

Tajvani kémügy és a fokozódó feszültség Kínával

Japán az elkövetkező hetekben vagy hónapokban gyakorlatokat fog tartani a Tajvanhoz közeli szigetein. A gyakorlatok célja felmérni, hogy mennyi idő szükséges a körülbelül 110000 japán állampolgár és 10000 turista kimenekítéséhez egy esetleges Tajvan elleni kínai invázió esetén. Előzetes becslések szerint körülbelül 6 nap lenne szükséges mindenki kimenekítésére és ezt hajókkal, illetve repülőkkel oldanák meg.

4 személyt ítéltek el kémkedés vádjával Tajvanon mert információkat adtak át a Kínai Népköztársaságnak, hárman közülük a tajvani elnök védelmét biztosító katonai alakulatban szolgáltak a negyedik férfi pedig a Védelmi Minisztériumban dolgozott, mint infokommunikációs tiszt. A nyomozás során kiderült, hogy 260000 és 660000 tajvani dollárt kaptak Kínából havonta azért, hogy fotókat készítsenek különböző információkról. Előreláthatólag 7 év szabadságvesztésre számíthat a 4 ember, de ez nem egyedi eset. 2024-ben 64 embert ítéltek el kémkedés vádjával Tajvanon a 2023-as 48-hoz és a 2022-es 10-hez képest. Ebből látszik, hogy a kínaiak most talán más megközelítést alkalmaznak vagy több embert vonnak be az akcióikba ezzel növelve a számát azoknak az eseteknek amikor fény derül a kémkedésre.

A tajvani elnök úgy hivatkozott Pekingre, mint egy ellenséges külső erő. Ezt valószínűleg arra az esetre lehet válasz amikor Peking Tajvanról azt nyilatkozta, hogy a „szoros közti béke” megsemmisítője és a krízis okozója. Emellett egyre nő a száma Kína „szürke zónás” támadásainak a száma és emiatt a tajvani közvélemény egyre jobban kívánja az ország fellépését Kína ellen

Szerző: Huszár Róbert

Az USA elkötelezett a Fülöp-szigetek védelme mellett és rakétákat telepít a kínai fenyegetésekre válaszul

2025. március 29-én Kína katonai járőrözést hajtott végre a Dél-kínai-tengeren, ezzel figyelmeztetve a Fülöp-szigeteket és a szövetségeseit, hogy hagyjanak fel “illegális követeléseikkel és provokációikkal”. Peking állítása szerint Manila külföldi hatalmakkal együttműködve destabilizálja a térséget, míg a Fülöp-szigetek szerint viszont Kína agresszív fellépése sérti az ország szuverenitását.

Kína katonai erődemonstrációjával adott választ Pete Hegseth, az Egyesült Államok védelmi minisztere egy nappal ezt megelőző, március 28-án tett fülöp-szigeteki látogatására. Hegseth vizitje során határozottan kiállt Manila mellett, egyértelműen megerősítette Washington “megingathatatlan elköteleződését” a Fülöp-szigetek védelme mellett. Bejelentette, hogy az USA fejlett, hajó elleni rakétarendszereket (NSM) és pilóta nélküli tengeri járműveket telepít a térségbe, ill. a Balikatan nevű, évente megrendezett közös hadgyakorlatra, hogy elrettentse Kínát az esetleges agressziótól.

Közvetlenül Hegseth érkezése előtt Kína két H-6-os nagy hatótávolságú csapásmérő repülőgépet vonultatott fel a Scarborough-zátonynál, amelyet Kína 2012 óta magáénak vall annak ellenére, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság 2016-ban ezt elutasította ítéletében.

Március 28-án, az amerikai tisztviselő látogatása napján az USA, a Fülöp-szigetek és  Japán sem voltak restek, egymással karöltve haditengerészeti gyakorlatot hajtottak végre a Scarborough-zátonynál, ami során egy kínai fregatt barátságtalanul megközelítette a gyakorlatozó egységeket, de aztán tovább állt.

Szerző: Sánta Mária

Észak-Korea és a modern hadviselés

Kim Dzsongün ígérete a hadiipar bővítésére és a hadsereg fejlesztésére megvalósulni látszik. Az elmúlt hónap során tesztelték az első mesterséges intelligenciával működő drónokat, amelyek képesek önállóan felderíteni célpontokat, emellett hasznosak lehetnek az információ szerzés és a megfigyelés terén is. Mindezek Észak-Korea hírszerzési képességének megerősítésére szolgálnak, egyben kritikus elemei a modern hadviselésnek.

Továbbá hivatalosan is bemutatták az első légi korai előrejelző radarrendszert is. Ennek nagy jelentősége van, hisz képes észlelni az ellenséges repülőket vagy rakétákat, ami pedig segíthet javítani az ország elavult légvédelmi rendszerét. Kim azt is megjegyezte, hogy a fegyveres erők modernizálásához első számú prioritásnak kell lennie az AI alkalmazása.

Ezen új katonai technológiák kifejlesztésében valószínűsíthető Oroszország közreműködése, bár a hatékonysága megkérdőjelezhető, csakúgy mint az első elkészült nukleáris meghajtású tengeralattjárónak. Egyes elemzők szerint feltételezhetően nem korszerű, csak az ország „hiúsági programjának” része.

Az orosz kapcsolatok tovább virágoztak a hónap folyamán, amelynek egyik fénypontja Kim Dzsongün találkozója az orosz Biztonsági Tanács titkárával, Szergej Sojguval, ahol kifejezte megingathatatlan támogatását Oroszország felé. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a további 3,000 katona, amelyet az orosz haderők megsegítésére küldtek az elmúlt két hónapban. Ezen felül már most elkezdték az előkészületeket a Kim Dzsongün moszkvai és Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter phenjáni látogatásaikra.

Márciusban vették kezdetét az USA és Dél-Korea közös éves tavaszi katonai gyakorlatozásaik, amit Phenján határozottan elítélt és aggresszívnak minősített, csakúgy, mint azokat a haditengerészeti gyakorlatokat, amelyekben Japán is részt vett. Azt pedig különösképpen bírálta, hogy egyes hírek szerint Japán nagy hatótávolságú rakétaegységeket fog telepíteni Kjúsú (Kyushu) szigetére, amely Észak-Korea szerint veszélyezteti a regionális stabilitást. Tokió viszont cáfolta ezen értesüléseket.

Szerző: Simonffy-Kiss Anita Alexandra

Földmozdulás Mianmarban

Március 28-án a 7.7-es erősségű földrengés rázta meg Mandalay városát. A földrengés 1600 áldozatot követelt. A menekítést többnyire a civil lakosság hajtotta végre ásókkal 41 fokos hőségben. A segítségnyújtást megnehezíti a sérült úthálózat, a leomlott hidak, a sérült telekommunikáció és a polgárháború sújtotta országban való működés kihívásai.

4 évvel ezelőtt Mianmarban puccs történt, amikor az újonnan megválasztott elnököt Aung San Suu Kyi-t háziőrizetbe vették, ennek következtében a puccsot vezető tábornok Min Aung Hlaing lett az új, de facto vezető. Min Aung Hlaing választási csalásokra hivatkozva nyilvánította a 2020-as választásokat érvénytelenné. Mianmarban 1962 óta folyamatosak a fegyveres harcok a hadsereg (Tatmadaw) hatalom átvétele következtében. Ez egy enyhítési időszakot követett 2010 és 2020 között, amikor a demokratikus átmenet elindult. A 2021-es puccs hatására azonban ezek a polgárháborús viszonyok ismét fellendültek. Ezért különös, hogy március 26-án a tábornok szabad és tisztességes választásokat hirdetett meg 2025 végére és szorgalmazta, hogy a polgárháborús ellenfelei is vegyenek részt. A választások megtartása számos szempontból problémás, elsősorban választásokat rendezni polgárháborús körülmények között nem egyszerű, másodszor a katonai junta az ország felénél is kevesebb területet ural és végül, de nem utolsó sorban 2 nappal a bejelentés után egy földrengés sújtotta a fővárost. 30-án egy 5.5-ös utórengés rázta meg ismét a helyieket.

Szerző: Lázár Sebastian

Dél-Koreai politikai válság és elnöki ügyek

2025. március 8-án Jun Szogjol, a hivatalából felfüggesztett dél-koreai elnök szabadon távozhatott, miután a bíróság megszüntette a lázadás okán kiadott elfogatóparancsot, aminek értelmében január 15. óta volt letartóztatásban. Ezzel azonban még korántsem ért véget a felfüggesztett elnök ügye, továbbra sem láthatja el hivatali tisztségét addig, amíg az Alkotmánybíróság nem hoz ítéletet arról, hogy visszahelyezi a pozíciójába. Ezenfelül jelenleg is folyamatban van az a büntetőeljárás, amit a december elején önkényesen kihirdetett hadiállapot miatt indítottak az elnök ellen. A döntés után az elnök több mint 55 000 támogatója gyűlt össze a fővárosban, miközben az Alkotmánybíróság közelében 32 500-an tüntettek a szabadon engedése ellen. A legnagyobb ellenzéki párt, a Demokrata Párt is bírálta az ügyészek azon döntését, hogy nem fellebbezték meg a bírósági ítéletet, mindemellett a párt sürgette az Alkotmánybíróságot, hogy a lehető leghamarabb távolítsa el Jun Szogjolt a hivatalából. A Gallup Korea kutatócég felmérése szerint jelenleg a koreaiak többsége (59%) támogatja a felfüggesztett elnök végleges eltávolítását a hivatalából, míg a koreaiak 35%-a ellenzi azt.

Március 24-én újabb fordulat következett be a hadiállapot körüli ügyben, ugyanis az Alkotmánybíróság visszahelyezte megbízott elnöki tisztségébe Han Dokszu miniszterelnököt. A miniszterelnököt Jun Szogjol felfüggesztett elnök helyére nevezték ki ideiglenesen elnöknek még decemberben, de nem sokkal később, december 27-én őt is felfüggesztették a pozíciójából, miután a dél-koreai nemzetgyűlés megvádolta, hogy segített az elnöknek a hadiállapot kihirdetésében, valamint később megakadályozta az elnök elleni indított vizsgálatokat azzal, hogy nem nevezett ki bírákat az Alkotmánybíróság megüresedett posztjaira, amelynek döntenie kellett Jun Szogjol menesztésének jóváhagyásáról. Az alkotmánybíróság a döntését azzal indokolta, hogy nem volt elég bizonyíték arra, hogy a miniszterelnök részt vett a hadiállapot bevezetésében, illetve az alkotmányt és a törvényeket sem sértette meg, így nem indokolt a hivatalából való eltávolítása.

Jelenleg mind a dél-koreai, mind a nemzetközi közösség érdeklődve várja az Alkotmánybíróság Jun Szogjol elnökkel kapcsolatos ítéletét. Ha ugyanis a felfüggesztett elnök menesztéséről határoznak, akkor a döntést követő 60 napon belül új államfőt kell választani Dél-Koreában, ami számos változást hozhat a hazai politikában és a nemzetközi kapcsolatok terén is.

Szerző: Knipfer Noémi

Szerkesztő: Lázár Sebastian

A Távol-Kelet, 2025. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) és Kína közötti kapcsolat egészen az államalapításukig nyúlik vissza. Nem sokkal a megalakulásuk után 1949. október 6-án diplomáciai kapcsolatot kötöttek egymással, amellyel nem csak egy ideológiai hasonlóságokon alapuló szövetség vette kezdetét, de egy időnként hullámzó, különböző külső tényezők hatására változó viszony alakult ki. Ennek ellenére a két állam egymástól elszakíthatatlan, ahogy Mao Ce-tung jellemezte a kapcsolatot: „ajkak nélkül a fogak hidegek”, ezzel utalva a szoros viszonyra és az egymásra való utaltságra, persze különböző okok miatt, sokkal inkább stratégiai érdekek által vezérelt megfontolások végett.

Észak-Korea és Kína között mai napig egy erős gazdasági és politikai kötelék van, viszont ezt a közeli kapcsolatot számos tényező próbára teszi. Ahhoz, hogy jobban érthetővé váljon a két ország közötti jelen viszony, elengedhetetlen kitekintést tenni a történelmi múltra is.

A kétoldali kapcsolat kezdete és története

A két távol-keleti országnak a viszonya közel sem kezdődött zökkenőmentesen. Ugyan a közös ellenszenv a japán gyarmati uralom, a Koreai-félszigeten bekövetkező változások, egyben az Amerikai Egyesült Államoknak a jelenléte a szomszédságban egy lapra helyezte az érdekeiket, ettől függetlenül nem mindenben volt teljes az egyetértés.

Dél-Korea megtámadásáról Mao Ce-tung (Mao Zedong) állítólagosan nem kapott idejében tájékoztatást, így kezdetben nem is vett részt a háborúban, később viszont Kim Ir Szen (Kim Il Sung) mégis a támogatását kérte, amikor már rosszabra fordult a helyzet. A Kínai Népköztársaság „önkéntes” csapatokat küldött az országba, miután Sztálin is felszólította a segítségnyújtásra. Kína nem engedhette, hogy szövetségesét megsemmísitsék.

Az idők alatt számtalan állami és nem hivatalos találkozóra is sor került a két ország vezetői között. Egyik kiemelkedő esemény az 1961. július 11-én aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés volt, amelynek kulcsmotívuma, hogy Kína köteles katonai segítséget nyújtani Észak-Koreának, amennyiben azt támadás éri – akár az USA, akár a Koreai Köztársaság részéről –, abban az esetben viszont, ha ő a kezdeményező, akkor semleges pozícióban marad. Ez arra enged következtetni, hogy Kína csak bizonyos keretek között támogatja Észak-Koreát, de nem fog minden esetben mellette kiállni. A szövetség okozta közelebbi viszonyt hamar felváltja annak ellenkezője, mikor az 1960-as évek második felében Kínában kibontakozóban volt a kulturális forradalom. Ennek kiéleződése 1967-re tehető, amikor is Kínában Kim Ir Szen-ről és az észak-koreai belső vitákat elítélő fali plakátok jelennek meg. A kapcsolat 1970-ben stabilizálódik, mikor sor kerül az első találkozásra Csou En-laj (Zhou Enlai) Phenjánba (Pyeongyang) való utazásával. Megbeszélésre és felidézésre került a két ország barátsága, közös érdekei, de közös aggodalmaik is.

A jó viszonyt egy újabb kellemetlen esemény árnyékolja be, hiszen 1975-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Kína támogatását kéri egy új háborúba, egész pontosan Dél-Korea megtámadásában, ezt viszont Peking határozottan elutasította. Ezáltal megint csak jól kirajzolódik milyen Kína viselkedése szövetségeséhez, mi több a kettejük közötti erőviszonyoknak megoszlása is. A barátságos jellegét a kapcsolatnak bár 1978-ra helyreállították, nem lesz maradandó.

A Kínai Népköztársaság 1992-ben normalizálja viszonyát Dél-Koreával és diplomáciai kapcsolatot kötnek. Ez nyílvánvaló feszültséget okozott a két ország között, nem beszélve az Észak-Korea felé irányuló különböző kedvezmények megtagadásáról, amelyet addig kínált számára. Ettől a ponttól kezdve valamilyen szinten állandósult a súrlódás a mindkét oldalról érkező intézkedések és lépések által. Észak-Korea az atomsorompó-egyezményből való 2003-as kilépését, aztán a 2006-ban végrehajtott első atomfegyver-kísérletét sem nézte jó szemmel Kína, „botrányos és arcátlan” húzásnak nevezte azt. Kína támogatta az ezt követő ENSZ szankciókat, beleértve a 2013-ban és 2016-ban kivetett szankciókat is, hiszen ellenezte Észak-Korea nukleáris programjának ilyen mértékű kiterjesztését. Ezen cselekedetek egyoldalú szankciókhoz is vezettek Peking részéről 2017-ben. Ugyanebben az évben a KNDK az Egyesült Államokkal is egy kiélezett helyzetbe került, amit Kína nehezményezett.

A kialakult nyugtalan és hektikus szituációt következő évben fogják valamelyest enyhíteni és elsimítani, ugyanis Észak-Korea mind az Egyesült Államokkal, mind Dél-Koreával kommunikációt fog folytatni, és találkozásokra is sor kerül Kim Dzsongün (Kim Jong Un) és a két másik állam vezetője között. Ezen közeledést Kína támogatta, hiszen enyhült a térségben felmerülő kritikus állapot, viszont azt kevésébé tartotta előnyösnek, hogy ő ebből kimarad. Észak-Korea Kínához való kötöttségét ezáltal megszegte, elkezdett egy bizonyos „alárendeltebb” helyzetből kilépni, ahol megtudja maga oldani a problémáit Kína segítsége nélkül. Ennek köszönhetően Pekingnek ezen változtatnia kellett. 2005 óta először 2019-ben fog kínai vezető ellátogatni Phenjánba, ahol Hszi Csin-ping (Xi Jinping) elnök a két ország kapcsolatának a megerősítéséért tett erőfeszítéseket. Ezt a kapcsolat helyreállítást azt is kiegészítette, hogy 2021-ben az 1961-es szövetségi szerződést megújították, amit a KNDK „erős fegyvernek” nevezett az imperializmus ellen. 2018-tól kezdve mindenképp egy felívelő szakasza volt a két ország kapcsolatának, ez viszont 2022-ben megváltozott.

Jelenlegi kapcsolat: újabb hullámvölgy és új barátság

A 2022-ben Ukrajna ellen indított orosz „különleges katonai hadművelet” teljesen megrázta a globális politikai rend alakulását. Nem csak az adott területet éríntette az invázió, de az egész nemzetközi életet felforgatta az esemény. A támadást követően országok sora egyértelműen elítélte az orosz megszállást, ennek ellenére voltak olyanok is, akik kiálltak a tett mellett, mivel igazoltnak tartották azt. Ezen államok közé tartozott például Észak-Korea, amit bizonyít az is, hogy a 2022 júliusában Ukrajna keleti részén elfoglalt két területet Phenján elismerte függetlennek. Míg a KNDK nyíltan kifejezte támogatását, Kína ezzel szemben hallgatott az ügyben, és inkább semleges álláspontot képviselt, de mindenképp közelről figyelte az események alakulását. De miért is van ez?

A 2022-es támadás óta az Oroszország és Észak-Korea közötti viszony csak mélyülni látszik. Az év során a két vezető egymásnak küldött levelekben fejezték ki szándékukat egy szorosabb bilaterális kapcsolat kialakításában, egyben ígéretet tettek egy megerősített stratégiai és taktikai együttműködésre is. 2023-tól kezdve Észak-Korea már nem csak szavakkal támogatta Oroszországot, hanem tűzérségi fegyverek szállítását is kezdeményezett részére, viszonzásképpen pénzügyi támogatást, élelmiszereket és haditechnológiai segítséget nyújtott Moszkva. 2023 szeptemberében egy látogatásra is sor került Kim Dzsongün által a Vosztocsnij űrrepülőtéren, következő év júniusában pedig Phenjánban találkozott a két vezető. Ez az esemény kiemelkedő volt a kapcsolat fejlődése szempontjából, hiszen megkötnek egy átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést, amely tartalmaz egy védelmi klauzulát is. Ennek értelmében bármelyik felet támadás ér, a másik fél segítséget kell nyújtson, legyen szó katonai vagy bármilyen jellegű segítségről. A talalálkozásról és a szerződés kötésről Kína mit sem tudott, így a történelem megismételte önmagát, hasonló szituáció alakult ki, mint a koreai háború idején. A kapcsolat következő szakaszba lépett, amikor 2024 októberétől már észak-koreai katonák is megjelentek a fronton. Ezzel Észak-Korea tulajdonképpen „belépett” orosz-ukrán háborúba, ugyanakkor az európai politikába is megjelent.

Oroszország és a KNDK szövetsége szinte történelmi mélypontra taszította az észak-koreai és kínai kapcsolatokat, ma pedig a „fagyos” szóval tudnák a legjobban jellemezni a viszonyt, ami kialakult a két ország között. Arról nem is beszélve, hogy egy belső információkat jól ismerő forrás szerint Kína észak-koreai nagykövete távozott az országból, tiltakozva a Moszkva és Phenján szoros katonai együttműködése ellen még 2024 októberében.

Peking válasza és „problémája”

Ahogy fentebb az már említve volt, Kína kivonta magát mindenféle határozott megnyilvánulásból és nem tanúsított semmilyen elköteleződést bármelyik oldal felé, se az orosz-koreai, se a nyugati országok felé. Ezt több okból is tette.

Először is, egy kellemetlen szituációba került, hiszen Észak-Korea, az egyik legfőbb szövetségese – bár ez inkább fordítva mondható el –, talált magának egy másik partnert Oroszország személyében, amellyel szinte „helyettesítheti” Kínát. Ezzel a lépéssel Pekinget újra kihagyta a nagyhatalmi játszámából, csakúgy, mint a Donald Trumppal való tárgyalásai során Kim Dzsongün. Igaz, bizonyos szempontból, nem is biztos, hogy részese szeretne lenni, legalábbis nem olyan formában és mértékben, hogy az sértse és veszélyeztesse érdekeit, de erről még a későbbiekben lesz szó.

Kína és Észak-Korea kapcsolata egy kölcsönös függésen alapul. Ez a függés mindkét részről más minőségű, sok esetben aszimmetrikus függésnek szokták nevezni: míg Kínának stratégiai szempontból van szüksége Észak-Koreára, addig utóbbinak gazdasági helyzete és fennmaradása függ Peking döntéseitől. A KNDK kereskedelmében Kína meghatározó szerepet tölt be: 2023-ban az ország exportjának 73,6%-a, míg importjának 96,6%-a Kínához köthető. A különboző szankciós csomagok hatására ugyan csökkenés tapasztalható a számokban, 2020-ban pedig drasztikusan visszaesett a kereskedelme Kínával, ennek ellenére az illegális csempészet által a gazdasági kapcsolatok nem tűntek el egészen. A visszaesések olyan mértékűek voltak, hogy 2020-ban az export fő cél országa nem Kína, hanem Pápua Új-Guinea lett, illetve hasonló tendencia figyelhető meg az import szempontjából is 2021-ben. Viszont 2023-ra megközelítőleg visszaállt a gazdasági volumen a 2019-es szintre. Ezen értékek alapján egyértelműen megállapítható, hogy Észak-Korea gazdasági függése Kínától rendkívüli erős, egyenesen példátlan mértékű. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a 2022-től kezdődő kevésbé előnyös politikai és diplomáciai kapcsolat nem befolyásolta a gazdasági kapcsolatokat, így ez által is a szükségesség a két ország részéről egymás felé jól kimutatható.

Kína szempontjából Észak-Korea egy olyan pufferállam, amely védelmet nyújt számára olyan országok felől, mint az USA, Dél-Korea vagy Japán. Tulajdonképpen egy határt képez. Ennek megfelelően ehhez a fajta stratégiai védelemhez Kínának szüksége van arra, hogy kapcsolatot ápoljon Phenjánnal, hiszen csak így van biztonságban ő maga is. A KNDK esetleges összeomlása regionális – de akár globális – felfordulást, nem kívánt háborút is okozhat, mindazonáltal rengeteg észak-koreai menekültet jelentene, amely mind Kínába venné az irányt. Egy ilyen szcenárióban valószínű Kína határossá válna Dél-Koreával, ezáltal pedig már csak egy lépés az USA is, amely a régióban talán túl nagy befolyást és kezet kapna, Kína pedig valamelyest „háttérbe szorulna”. Ez természetesen Kínának nem lenne előnyös. Ennek elkerülése végett Pekingnek érdeke Észak-Korea fenntartása, amelyet gazdaságilag, pénzügyileg, bizonyos helyzetekben politikailag is támogat (itt megemlíthetőek Észa-Korea nemzetközi fórumokon való védelme). Ezeket figyelembe véve Phenján sok esetben inkább teher Kínának, hiszen el kell tűrnie olyan szituációkban is, mint például az aktuális helyzet.

Az Észak-Korea és Oroszország közötti folytonosan felfelé ívelő diplomáciai kapcsolat, de főleg a katonai kötelék az utóbbi időszakban igen csak sok aggodalmat jelentett az Egyesült Államok és Kína számára is. Utóbbi esetében ez a kötelék több kellemetlenséget is okoz: amellett, hogy kimarad a geopolitikai folyamatok alakításából és Phenján talált egy alternatívát magának – bár valószínű Moszkva nem menne olyan szintig a segítségnyújtásban, mint Peking –, Kína nem is szeretne hivatalosan belefolyni a két ország szövetségébe, hiszen az által az Európai Unió hozzájuk hasonló ellenségnek tekintené, ezzel pedig elvesztené egyik fontos kereskedelmi partnerét. Kína annál inkább szeretne egy semleges mediátor szerepében megjelenni, aki nem nem foglal állást egyik fél mellett sem, de képes befolyásolni a helyzet alakulását. Kína nem fogja nyíltan támogatni a kettejük szövetségét, sőt a napjainkban elterjedt „felemelkedés vagy felfordulás”, másnéven az „autokráciák tengelyét” sem („axis of upheaval”). Ez a tengely négy országot foglal magába: Kína, Oroszország, Észak-Korea és Irán, amelyeknek gazdasági, katonai és politikai együttműködése többé-kevésbé bővülni látszik az utóbbi időkben. Ennek eredményeképpen Peking nem szeretne legalábbis nyíltan szerepet vállalni ebben sem, hiszen a Nyugat számára egyértelművé válna, hogy Kína ki mellett is áll. Ugyanakkor el kell tűrnie Észak-Korea elhajlásait, időnkénti átpártolását, eltávolódását tőle, hiszen így legalább nem válnak teljes mértékben ellenségekké és Phenján sem fog hasonlóan gondolni Kínára, tehát adott esetben még beleszólhat tevékenységébe és tárgyalásra bírhatja. De ettől független limitált Kína Phenján feletti hatalma és befolyása.

Egy másik probléma, ami felmerül az új barátság kapcsán, a következő: azáltal, hogy Észak-Korea beavatkozik az európai ügyekbe (ez alatt az Oroszországnak való fegyver szállítást és a katonák jelenlétét a harcban kell érteni), Ázsiát közelebb hozza Európához és a NATO figyelme ezzel a távol-keletre terelődik, sőt párbeszédeket is kezdeményez Dél-Koreával és Japánnal, de akár egy „kelet-ázsiai NATO” gondolata is felmerülhet. Kínának ez megint csak újabb aggodalomra ad okot, hiszen nem csak ő jelent akkor befolyást a régióban, ezenfelül előtérbe kerülhet a Koreai-félsziget problémája is, amely ugyancsak feszültségeket fog okozni.

További magyarázat a kétoldali kapcsolat jellegére

Kína érdeke tehát a meglévő status quo fenntartása, ezért nem fogja se Észak-Koreát bírálni, de a Nyugattal sem fog bármilyen ellenük létrehozott szövetségbe lépni. Fontos számára továbbá a Koreai-félsziget stabilitása, tehát egy esetleges háború elkerülése. Ezért is ellenzi Peking Észak-Korea fokozódó nukleáris programját, ami viszont prioritást élvez Phenján számára. Oroszországtól ugyanakkor megkapja erre a támogatását – nem elfelejtendő, hogy a Szovjet Unió nyújtott segítséget az észak-koreai nukleáris kutatóközpont létrehozásában is –, így jelentősen csökken annak valószínűsége, hogy a közeljövőben eltávolódik Moszkvától. Észak-Korea tulajdonképpen talált egy alternatívát a kínai szövetségre, ugyan Oroszországnak a jelenlegi kölcsönös segítségnyújtás előnyös, kérdés, hogy hosszútávon is szeretné-e ezt a szerepet átvállalni. Bár a béke folyamatban Vlagyimir Putyin a BRICS országokon kívül Észak-Koreát is szívesen látná. Ettől függetlenül mind Kínának, mind Oroszországnak a KNDK egy „társ a pokolból”, ugyanis jelentős anyagi forrásokat emészt fel.

Az orosz-ukrán háború végetértével – persze ez függ a háború lezárásának körülményeitől is –, amennyiben az Oroszország és Észak-Korea közötti kapcsolat meggyengülne, Phenján újra Peking felé fordul majd, hogy biztosítsa támogatását.

A kínai és észak-koreai kapcsolatok nem csak politikai vagy gazdasági tényezőkön múlik, de bizonyos tradicionális kulturális sajátosságokon is. Sok esetben lehet olvasni olyan összehasonlításokat, mint Kína a nagytestvér, Észak-Korea a kistestvér, vagy akár egy apa-fiú viszony is kirajzolódik. A tradicionális államközi kapcsolatoknak az alapja a kisállamok és nagyhatalmak általi meghatározott szerepek betöltése: míg Észak-Korea egy kis- vagy pufferállamként alárendeli magát bizonyos mértékben, addig Kína nagyhatalomként gondoskodó, paternalisztikus szerepet ölt, aki biztonságot nyújt a kisállamnak és megvédi azt. Ezt a konfuciánus értékekkel is lehet azonosítani: az apa védelmet nyújt, de a fiú tiszteletet kell mutasson érte. Ez a tisztelet viszont nem minden esetben fog kialakulni. Ettől függetlenül Kína, még ha érdekeit sértik is, nem fog fellépni a be nem avatkozás elve végett. Mindkét államnak rendkívül fontos a szuverenitás fogalma, Észak-Korea esetében ez visszavezethető a japán gyarmati uralom éveire. Ennek értelmében ez szab egy bizonyos korlátot a bilaterális kapcsolatokban és ez fogja leginkább meghatározni a kínai és észak-koreai viszonyt.

Kína tehát bármilyen provokatív lépés ellenére csak abban az esetben fog valamilyen szintű nyomást gyakorolni Észak-Koreára, ha az a szuverenitását veszélyezteti, de akkor sem túl intenzíven, hiszen azzal ellenségeskedés és feszültség fog kialakulni kettejük között, egyben a térségben is.

Jövőbeli kilátások    

A jelen állás szerint, Észak-Korea és annak nukleáris ambiciói marad a régió, de a globális világ egyik fő kihívása, amelyben Kína eddigiekkel eltérően minden bizonnyal szeretne szerepet vállalni. A krízis enyhítésének végett még akár egy lehetséges dél-koreai és japán együttműködés is szóba kerülhet, ami szintén jelentős hatással lehet a bilaterális kapcsolatuk alakulására. Ugyanakkor az USA izolacionista politikája is megemlíthető, mint befolyásoló tényező, hiszen abban az esetben, ha Washington nem kíván hasonló párbeszédeket folytatni Phenjánnal, mint az első Trump-adminisztráció alatt, akkor Kína továbbra is meghatározó nagyhatalom maradhat a Távol-Keleten, és az Észak-Koreával való viszonya is előnyösebb pozícióba kerülhet.

Konklúzió
Összegzésként elmondható, hogy Kína és Észak-Korea között egy szoros politikai és gazdasági kötelék rajzolódik ki, viszont ezt a viszonyt időnként befolyásolja a nemzetközi élet egyéb szereplői és eseményei. A bilaterális kapcsolatok már az elejétől fogva ezt a hullámzó tendenciát mutatták, és végigkísérte napjainkig annak jellege. Az együttműködés ennek következtében nem minden esetben jelent kedvező diplomáciai kapcsolatokat, viszont a kölcsönös függés biztosítja a szövetség erősségét és szükségességét, egyben elutasítja a kapcsolat teljes megszakításának lehetőségét.

Szerző: Simonffy-Kiss Anita

A Észak-Korea és Kína kapcsolatának alakulása az aktuális nemzetközi viszonyok fényében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A kiberbiztonság napjainkban az egyik legfontosabb fogalommá vált a biztonságpolitikában és más szakterületeken. Mára a mesterséges intelligencia olyan fejlett szintre ért el és annyira széleskörben hozzáférhetővé vált, hogy elkerülhetetlen a használata a kibervédelemben. Kezdetben a mesterséges intelligenciának csak a gépi tanulás (machine learning) alágát használták fel, hogy monitorozzák a felhasználói interakciókat ezzel kiszűrve egy esetleges betörést a rendszerbe vagy engedély nélküli hozzáférést bizonyos adatokhoz. A machine learning előnye, hogy egy emberhez képest elképesztően sok adatot tud rövid idő alatt feldolgozni és a nap 24 órájában dolgozik, ez tökéletessé tette erre a feladatra. A generatív AI-ok megjelenésével új korszak kezdődött hiszen ezek az AI-ok folyó szöveget tudnak alkotni és így a védelmi oldalon történő felhasználást is megkönnyítették, de ezzel egyidőben a csalások és támadások száma is megnőtt mesterséges intelligencia felhasználásával.

A gyakorlati felhasználásban ez azt jelenti, hogy a generatív AI segítségével például az AI ír egy jelentést, hogy adott informatikai rendszerben az elmúlt tetszőleges időtartamban volt-e bármi féle rendellenes tevékenység és ha esetleg akadt ilyen akkor megoldásokat is kínál a szakembereknek. Ennek a használatával drasztikusan lehetett javítani a nagy informatikai rendszerek felügyeletének a hatásfokát és gazdaságosságát. A mesterséges intelligencia egyik kulcsszerepe a prediktív elemzésekben rejlik a machine learning mellett. Ennek a lényege, hogy az AI mivel folyamatosan figyeli a rendszert stratégiákat tud kidolgozni arra, hogy a jövőben milyen típusú fenyegetések várhatóak az informatikai rendszer ellen és ezekkel szemben mi lenne a leghatékonyabb védelmi eljárás. Mindemellett az emberi faktor sem elhanyagolható és egyedül az AI nem sokat ér a kiberbiztonságban egyelőre jelenlegi tudásunk szerint. Tehát a mesterséges intelligenciával manapság csak a szakemberek munkáját tudjuk megkönnyíteni.

A támadások terén megoszlik a szakértők véleménye hiszen nincs konkrét bizonyíték minden esetben, hogy használtak AI-t a támadás során. Legtöbbször az elkövetés módja és eszköze az, ami következtetni engedi a szakértőket, hogy mesterséges intelligenciát alkalmaztak egy támadás során. Egyik olyan eset amikor bizonyítottan AI-t használtak egy kibertámadáshoz az a 2021-ben fejlesztett WormGPT volt. Ez a mesterséges intelligencia modell nagyon hasonlít a sokak által ismert ChatGPT-hez, ennek is lehet olyan feladatot adni, hogy megadott paraméterek szerint generáljon egy szöveget. Ez olyannyira jól ment az AI-nak, hogy tökéletesen tudta utánozni az emberi szóhasználatot és így olyan üzeneteket tudott küldeni többek között emailen, amiket a spam-szűrők nem tudtak megkülönböztetni a valós üzenetektől. Ezzel tehát az adathalász kiber bűncselekmények sokkal hatékonyabbak tudtak lenni, főleg, hogy ezeknek a phishing emaileknek a fő célpontjai vállalatok voltak és a tőlük való információszerzés.

Azonban nem csak a rosszindulatú felhasználás szüli ezeket a programokat, például fejlesztenek ilyeneket az IBM-nél is többek között. Ezeknek a fejlesztéseknek a célja, hogy fel tudjanak készülni a jövőbeni fenyegetésekre és hogy talán egy lépéssel a támadók előtt járhassanak a védelmi mechanizmusok tekintetében. A program, amit itt kifejlesztettek a DeepLocker nevet viseli és a lényege, hogy teljesen új és nagyon hatékony kitérőtechnikákat alkalmaz a víruskereső szoftverek ellen. Az IBM kísérletében egy ártalmatlannak tűnő videókonferencia szoftverbe rejtették és a kísérletben résztvevő emberek egyikének sem észlelte a számítógépére telepített vírusirtó program. A másik fontos innováció az a célzott támadás, ami csak akkor aktiválódik, ha a program észleli az áldozat arcát, hangját vagy egy előre megadott földrajzi helyet. Az ilyen rendszert mély neurális hálózatnak nevezik (DNN) és ez teszi lehetővé, hogy rejtve maradjon a különböző vizsgálatok során. A másik nagy előrelépés, amit felfedeztek az a malware aktiválási ideje, hiszen eddig ezt valahogy időzíteni kellett vagy egy IP-címhez kötni míg a DeepLockerrel biometrikus adatok alapján aktiválódik a kártevő.

Kínai és amerikai kutatók is fejlesztettek már olyan szoftvert, ami a CAPTCHA védelmi rendszert képes feltörni. A tesztek szerint a torzított szövegeket 94%-os pontossággal képes az AI felismerni, tehát így a legtöbb webes felület botok elleni védelme veszélybe került. Ez könnyen adhat felületet DDoS támadásoknak így túlterhelve és megbénítva mind magán mind pedig állami weboldalakat és informatikai rendszereket.

Ami pedig a nemzetbiztonsági kérdéseket illeti, több példa is van rá, hogy AI-t használtak fel többek között iráni és kínai hackerek is. A kínaiak fő célja a politikai ellenzék monitorozása és szétzilálása a cél, erre tökéletes platformot nyújtottak a közösségi média oldalak. Másik eszközük pedig, egy rejtőzködő és a saját kódja átíró malware volt, amivel az áldozatok eszközein tárolt adatokat tudták ellopni. Ezenkívül bizonyíték van arra, hogy egy iráni hackercsoport pszichológiai hadviselésre és dezinformációra használta az AI-t. A 2024-es olimpiai játékok idején elárasztotta a nemzetközi médiát az Izrael és a Hamas között dúló katonai konfliktusról szóló hírekkel. Ezeket a híreket AI generálta, de annyira kifinomult a nyelvi modellje, hogy szinte nem lehet megkülönböztetni a valódi hírektől. Mindezek mellett természetesen ezeket az mesterséges intelligenciákat az irániak phishingre is használják, hiszen főként ezekből a csalásokból finanszírozzák a csoport költségeit.

Igazából ahhoz, hogy megfelelően tudjunk védekezni az AI ellen, nekünk is AI-t kell alkalmazni. Hiszen például a Deepfake szoftverrel létrehozott hang vagy képanyagot manapság az AI fejlettsége miatt nagyon nehéz megkülönböztetni a valóstól, kivéve, ha használunk kifejezetten erre fejlesztett AI-t. De ha az AI csak a felhasználói szokásokat figyeli úgy is közel 90% pontossággal ki tudja szűrni a fenyegetéseket és a rendellenes műveleteket. Egy másik elterjedt és hatékony módszer a sandboxing, ennek a lényege, hogy az eszköz egy virtuális környezetben lefuttatja a programot és figyeli, hogy az tesz e bármilyen kirívó tevékenységet például titkosítást. Ezzel is nagy részét ki lehet szűrni nem csupán az AI fenyegetéseknek, de a hagyományos kártevőknek is. A valós idejű blokkolás is egy mára már elterjedt és AI segítsége nélkül elképzelhetetlen lenne, a lényege, hogy a rendszer figyeli például a fertőzött IP címeket és azonnal letiltja azokat amint észlel egyet. Ezzel a rendszerrel a Microsoft Defender a reakció idejét 2-6 óráról 30 másodpercre csökkentette. Vannak olyan AI-ok, amik önjavító rendszerrel vannak megírva, tehát ha az AI úgy véli talált egy olyan hibát a kódjában, amit ki tud használni egy kártevő akkor úgy módosítja azt, hogy a későbbiekben ne legyen lehetőség a hiba kihasználására. Egy másik módszer az AI felhasználására a kiberbiztonságban az a különböző tréningeken lenne. Itt a cégek dolgozói vagy akár magánembereke is megismerkedhetnének az AI által küldött phishing üzenetekkel és hogy különböztessék meg azokat a többi üzenettől.

A jövőben ezeknek az önjavító és öntanuló rendszereknek a működése valószínűen még kifinomultabb lesz. Csak gondoljunk bele, hogy ha ma egy DDoS támadás észlelése után 10 másodperccel tudja izolálni a fertőzött csomópontokat egy ilyen önjavító rendszer akkor mire lesz képes egy ilyen rendszer 2 vagy 3 év múlva. Ezenkívül a prediktív védelem nagyobb szerepet fog kapni, a legvalószínűbb az lesz, hogy az AI az internet és a dark web böngészésével és figyelésével előre tud jelezni egy esetleges kibertámadást. Az okosotthonok terén is lesz változás, hiszen egy AI felügyelni tudja, hogy minden eszköz működik e rendesen, vagy ha éppen nem melyikkel mi a probléma. Így ki lehet kerülni azt a biztonsági kiskaput, hogy ezeket az okoseszközöket lehallgatásra, vagy információ szerzésre használják fel illetéktelenek. Ezen a gondolaton elindulva az AI-t a kritikus infrastruktúrában is lehet alkalmazni, hogy ha esetleg megszűnne egy alrendszernek az összeköttetése a fő informatikai rendszerrel az AI tovább tudná működtetni biztonságosan azt az alrendszert külső beavatkozás nélkül. Ezzel decentralizálná például az energia vagy vízellátást így csökkentve annak a kockázatát, hogy az ország ellen intézett kibertámadás teljesen meg tudja bénítani azt és elvágja a polgárokat a kritikus infrastruktúrától. Az informatikai rendszerek védelmét segítheti az is, hogy AI által szimulált mesterséges támadásokkal tesztelik a rendszerek biztonságát és ez kombinálva egy önjavító programmal elméletben ki tudná küszöbölni a támadások több mint 90%-át. Napjainkban is használnak ilyeneket, de ennek a kettőnek a kombinációja meghatározó lesz a következő években a kibervédelem terén.

Azonban nem csak pozitív oldala van az AI vállalati felhasználásának, például 2024-ben egy német vállalat biztonsági rendszerében működő AI megfigyelte az alkalmazottak magánüzeneteit és így próbálta meggátolni a vállalat elleni támadásokat. Ez pedig azt támasztja alá, hogy az AI nem ismeri az erkölcsöket és az etikát, ez pedig komoly gondot okozhat a jövőre nézve hiszen egy nem keretek közé szorított mesterséges intelligencia ilyen helyzetben csak a feladattal foglalkozik és elképzelhető, hogy nem a humánus megoldást választja. Az AI betanítása is fontos feladat hiszen, ha ez nem megfelelően történik akkor komoly gazdasági következményei is lehetnek, például, ha banki vagy pénzügyi rendszereket felügyelő AI-ról van szó, amit csak Európai adatokkal tanítottak be, akkor használat közben ez egy afrikai vagy ázsiai országban problémákat okozhat. Az AI számára úgy fog tűnni mintha mindenki hamis vagy kirívó bankkártya adatokat adna meg és így egy adathalászatra gondol vagy csalásra. Ezenkívül nagyon sok országban az AI használatára semmi féle törvényi előírás nem vonatkozik, ez a jövőben problémákat okozhat és tömeges visszaéléseket eredményezhet. Feltételezem az elkövetkező pár évben minden ország felkészül erre és törvényileg is rendelkezik a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, de addig ez egy kiaknázatlan terület a bűnözők számára.

Tehát a mesterséges intelligencia mind a támadó és mind a védekező oldalon nagyon fontos eszköz és nem csupán a nagy informatikai rendszerekben hasznos, hanem a mindennapi életben is. Az embereknek tudniuk kell hogyan reagáljanak például egy AI által küldött adathalász üzenetre vagy tisztában kell lenniük, hogy mennyire fontos, hogy tisztában legyenek vele milyen élethű hang vagy kép készíthető deepfake segítségével és hogy ezt zsarolásra vagy csalásra lehet felhasználni.

Szerző: Huszár Róbert

A Mesterséges intelligencia használata a kibervédelemben és kibertámadások során bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szíria számára új fejezet kezdődik: az ország maga mögött hagyta az Aszad-dinasztia diktatórikus uralmát. Ezzel a fordulattal példát mutat a régió országai számára, felébresztve bennük a reményt, hogy van lehetőség a változásra. A változás azonban több biztonsági kockázatot is magában rejt: növekvő illegális migráció, terrorszervezetek megerősödése és a stabilizációs törekvések hiánya.

Az Aszad-rezsim bukása

2024. december 8-a meghatározó dátumként vonul be a szíriai és világtörténelembe egyaránt: ezen a napon véget ért a Aszad-rezsim fél évszázados uralma Szíriában, Bassár el-Aszad szíriai elnök családjával együtt elhagyta Damaszkuszt és Oroszországba menekült.

Az Aszad-rezsim bukását a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) szíriai lázadó erők és a törökök által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) váratlanul hatékony műveletei előzték meg, akik 2024. november 27-én indították első támadásukat a kormány erői ellen, Aleppó Nyugati részén. Az offenzíva során több stratégiai fontosságú várost is elfoglaltak a HTS erői, továbbá a 46-os bázist is, amely a szíriai hadsereg egyik legnagyobb támaszpontja. November 30-án a lázadó csoport elfoglalta az ország második legnagyobb városát és gazdasági központját, Aleppót is. Ezt követően december 5-én átvették az ellenőrzést Hama városa felett is, amely stratégiailag előnyös helyen helyezkedik mivel, közvetlen ellátási vonalakat biztosít Damaszkusz és Aleppó között. Ezt követően a HTS sorra foglalta el az egyre jelentősebb városokat: Daara városát, amely a 2011-es felkelés szülővárosa volt, majd Homsz-t is. Ezzel elvágták a kormányerőket a tengerparti erődítményeitől, ahol két orosz katonai támaszpont is található.

Az ország lakosainak jelentős része csatlakozott a lázadó csapatokhoz, ezt követően együtt vonultak Északra a HTS átcsoportosított déli csapataival, aminek eredményeként az ellenzéki csoportok december 8-án több irányból is bekerítették a fővárost, Damaszkuszt. Rövid időn belül, már vasárnap reggelre elfoglalták az ellenzéki erők a fővárost, hiszen a kormány erői csak csekély ellenállást mutattak és szinte tehetetlenek voltak a hatalmas erőfölénnyel szemben. A kormányerők felbomlása és hatékony ellentámadások hiánya mögött azonban több dolog is áll: ellenőrzés és az erőforrások hiánya, az ország szörnyű gazdasági helyzete, az alacsony morál és korrupció. Továbbá, Bassár el-Aszad a megbízható katonai egységek kis magjára támaszkodott a hadseregen túl, így korlátozta azon képességét, hogy egész Szíriát ellenőrzése alá vonja. Nem meglepő tehát, hogy a hadsereg és az Aszad-párti milíciák képtelenek volt felvenni a harcot az HTS csapataival és a hozzájuk csatlakozó lázadó csoportokkal.

Az ellenzéki erők felszabadítottak Szajdnaja börtönét is, amely Damaszkusztól Északra található. A létesítmény Szíria leghíresebb börtöne, 1980-ban hozták létre és 2017-es adatok szerint, több mint 20.000 embert tartottak fogva (főként a 2011-es polgárháborúban résztvevői kerültek ide, köztük aktivisták, újságírók, orvosok, és diákok is). A börtönben gyakoriak voltak a kínzások, szexuális bántalmazások és kivégzések, emellett a foglyokat embertelen körülmények között tartották.

Ki vette át a hatalmat Szíriában?

A Hayat Tahrir al-Sham („Organization for the Liberation of the Levant”, magyarul: „Szervezet a Levante Felszabadításáért”) 2011-ben a szíriai polgárháború során, Dzsabhat al-Nuszra néven alakult meg az al-Kaida leányszervezeteként, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), Egyesült Államok, Törökország és más országok terrorista csoportnak nyilvánították. Ezt követően, 2016-ben Abu Mohammed al-Dzsolani, a csoport vezetője megszakította a kapcsolatot az al-Kaidával, feloszlatta a Dzsabhat al-Nuszrát, és új szervezetet hozott létre 2017-ben, amely a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) nevet vette fel. Az elszakadás ellenére a csoport továbbra a szalafi-dzsihádista ideológia mentén működik. Ma a HTS azt állítja, hogy „független entitás, amely nem követ semmilyen szervezetet vagy pártot, sem az al-Kaidát, sem másokat”. Ettől függetlenül az Egyesült Államok álláspontja az, hogy a két csoport között továbbra is fennáll a kapcsolat és az al-Kaida eszközént használja a szervezetet, hogy előmozdítsa a pozícióját a szíriai felkelésben.

A HTS lokális célokkal rendelkezik, elsődleges célja az iszlám uralom megteremtése Szíriában, az Aszad rezsim megdöntése és az iráni milíciák kiűzése révén. Az Egyesült Nemzetek szervezetének 2022-es jelentése szerint a HTS harcosainak száma 6000 és 15 000 fő között mozog, amely a közelmúlt eseményeknek köszönhetően jelentősen növekedett, azonban jelenleg még nehéz megbecsülni a tagok pontos számát. A hatalomra került területeken a HTS polgári kormányt alakított ki, és az állam látszatát hozta létre Idlib tartományban, továbbá arra szólította fel harcosait, hogy őrizzék meg a biztonságot azokon a területeken, amelyeket „felszabadítottak” Aszad uralma alól.

A lázadócsoport vezetője Abu Mohammed al-Dzsolani, akit az amerikai külügyminisztérium, több, mint egy évtizeddel ezelőtt már terroristának nyilvánított, mivel egykori csoportja az évek során több terrortámadást is végrehajtott Szíriában. Al-Dzsolani valódi neve, Ahmed al-Sharaa, aki Damaszkuszban nőtt fel és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően kezdett radikalizálódni. Az Egyesült Államok iraki invázióját követően elhagyta Szíriát, hogy harcoljon Irakban, majd csatlakozott az iraki al-Kaidához, ezt követően azonban öt évre őrizetbe vették. Dzsolani 2015-ben kijelentette, hogy az Iszlám Állammal ellentétben neki nem áll szándékában támadásokat indítani a Nyugat ellen és amennyiben Aszadot legyőzik, nem lesznek bosszúhadjáratok az alavita kisebbség ellen, amelyből az elnök klánja származik.

Az Aszad-dinasztia rövid története

1963 óta Szíria a Baasz Párt uralma alatt működött, a párt puccs eredményeként jött létre. A puccsot vezető tábornok, Hafez el-Asszad a későbbi elnök, 1970-ben átvette a hatalmat a párt katonai vezetésétől és központosította az irányítást az elnöki hivatal köré. H. El-Asszad megszilárdította uralmát azáltal, hogy saját családtagjait és híveit helyezte kulcspozíciókba, és az államelnöki rendszer révén megszerezte a végrehajtó hatalom feletti teljes ellenőrzést. Az Aszadok az évek során egy olyan rendszert alakítottak ki, amely nemcsak autokratikussá, hanem kleptokratikussá[1] is vált.

1994. január 21-én Basil el-Aszad, Hafez el-Aszad legidősebb fia életét vesztette autóbalesetben. Basil halála miatt az akkori elnök következő legidősebb fiának kellett átvennie testvére helyét, Bassár el-Aszadnak, aki ekkor Londonban élt és szemorvosnak készült. B. el-Aszad 2000-ben apja halálát követően vette át a hatalmat egy manipulált népszavazás keretein belül. Az ország alkotmánya szerint B. el-Aszad legalább 2028-ig hatalmon maradt volna, amelyet kinevezését megelőzően megváltoztattak, hiszen az eredeti dokumentum szerint az ország elnökének be kell töltenie a 40. életévet, azonban ekkor el-Aszad 34 éves volt.

Szíria parlamentjét el-Aszad elnöksége során továbbra is a Baasz Párt és szövetségesei, a Nemzeti Haladó Front uralta, gyakorlatban nem engedélyezett a politikai ellenzék. A legutóbbi, 2014-es elnökválasztáson Bassár el-Aszad a szavazatok 88,7 százalékával nyert, a szíriai rezsim ellenőrzésén kívül eső területeken élő polgárok azonban nem szavazhattak az elnökválasztáson.

A rezsim életében már 2011-ben is történtek a jelenlegihez hasonló események, amikor az országban nagyszabású, demokratikus szabadságot követelő tüntetések törtek ki, ekkor az Elnök utasításának eleget téve a kormányerők brutális és kiterjedt erőszakkal válaszoltak erre, amelyet az ENSZ emberiesség elleni bűncselekménynek minősített. A rezsim 2012 óta rendszeresen támad civil célpontokat, például kórházakat és iskolákat, és vegyi fegyvereket is vetett be saját lakossága ellen. A kormány visszaszerezte az irányítást az ország nagy része felett a korábbi polgárháborút követően, azonban Szíria bepolitikai helyzete nem stabilizálódott: gazdasági válság, szárazság és a 2023 elején bekövetkezett hatalmas földrengés a lakosság nagy részét további kétségbeesésbe sodorta.

Külpolitikai szempontból fontos megemlíteni, hogy a korábbi polgárháború során Aszad egyre inkább Iránra és Oroszországra támaszkodott, így nem meglepő, hogy egyik régi szövetségeséhez menekült a szíriai elnök. Az ellenzéki erőknek is rendelkeztek külföldi támogatókkal: az Egyesült Államok több éven át rejtetten képzett és felfegyverzett lázadó harcosokat, valamint Franciaország és az Egyesült Királyság logisztikai és katonai támogatást nyújtott nekik. Minden bizonnyal a HTS jelenlegi harcosai között is találhatók olyan egyének, akiket egykori nyugati szövetségesek képeztek ki és fegyvereztek fel.

Aszad tehát Szíria feletti brutális uralmáról vált ismertté, 2011-es polgárháború és annak erőszakos cselekményeinek következményeképpen nemzetközi proxy háború és menekültválság robbant ki.

Hatalmi játszmák Szíriában

Miközben a HTS megpróbál átmeneti kormányt létrehozni Szíriában, milíciák és a külső hatalmak továbbra is küzdenek a visszavonuló kormányerők által hagyott űr betöltéséért. A szíriai polgárháború kezdete óta az országot különböző ellenőrzési zónákra osztották fel. Egyes területeken regionális és nemzetközi hatalmak, például Törökország, Oroszország, Irán és az Egyesült Államok gyakorolnak befolyást.

Izrael, több mint 50 év után először lépte át nyíltan a szír-izraeli határt és intenzív légicsapásokat hajt végre az Aszad-kormány által ellenőrzött katonai célpontokra. Ezek a légicsapások sikeresnek mondhatóak, hiszen az ország védelmi minisztere szerint már megsemmisítették a szíriai haditengerészetet is. Emellett Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy Izrael „szeretné felvenni a kapcsolatot az új rezsimmel Szíriában”.

Törökország és az Egyesült Államok egyaránt üdvözölte az Aszad-kormány bukását, azonban Törökország egyik központi stratégiai célja a régióban az amerikai támogatást élvező kurd, Szíriai Demokratikus Erők (SDF) meggyengítése. A már említett Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA), amelyet Törökország támogat, megtámadta az ország északi részén található Manbidzs várost ellenőrző SDF-et, majd észak felé nyomultak, azonban 2024. december 10-én az ottani kurd erők tűzszünetet jelentettek be az Egyesült Államok közvetítésével.

Az Egyesült Államok legfőbb érdeke Szíriában az Iszlám Állam (IÁ) megfékezése, amely az ország északkeleti és középső részén továbbra is jelen van. Ennek nyomán Joe Biden amerikai elnök engedélyezte az Egyesült Államok légicsapását vasárnap az Iszlám Állam szíriai táborai ellen.

Az IÁ a 2011-es polgárháború követően emelkedett fel Szíriában és Irakban, a külföldi harcosok növekvő számával a terrorszervezet globális szinten terjeszkedett, és kiterjesztette hatáskörét Európára is 2014-től. Habár 2019-ben a Szíriai Demokratikus Erők és az Egyesült Államok vezette globális koalíció támogatásával sikerült megállítani, azonban a jelenlegi események fényében félő, hogy a terrorszervezet kihasználja a keletkezett hatalmi vákuumot. A szíriai sivatagban lévő alvó sejtjei ismét mozgásba lendültek, hiszen megnőtt mozgásszabadságuk. Az SDF ennek érdekében már megkezdte a terrorszervezet foglyainak áthelyezését, miután a szíriai börtönöket és fogolytáborokat támadások érték, hogy kiszabadítsák ez egykori harcosokat. Miközben a szíriai nép az Aszad-rezsim bukását ünnepli, egy sokkal nagyobb veszély leselkedik rájuk: az Iszlám Állam megerősödése és az esetleges támadások kiújulása.

Politikai átalakulás és nemzetközi kihívások

Bassár el-Aszad továbbra is Oroszországban tartózkodik, orosz hírszerzés szervezte meg a menekülését Moszkvába. Nem véletlen országválasztása: egyrészt a két ország és család közötti, történelmi jelentőségű szövetség, másrészt pedig a kiadatástól való félelme. Nagy valószínűséggel „Vlagyimir Putyin jobban meg tudja védeni a volt elnököt és családját a kiadatástól vagy a nemzetközi közösség bármely más, az igazságszolgáltatás elé állítására irányuló kísérletétől”, hiszen maga az orosz elnök ellen is a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa van érvényben. Az orosz fővárosban Aszad várhatóan védett, de kényelmes életet fog élni, amíg Putyin marad a hatalmon.

A szíriai televízióban 2024. december 10-én pedig bejelentetésre került Szíria új miniszterelnöke: Mohamed el-Basír. Az új elnök megerősítette, hogy Idlib tartományban de-facto kormányt hoznak létre és 2025. március 1-ig vezeti azt. El-Basír korábban a lázadók által ellenőrzött északnyugati területen a közigazgatási vezetőként tevékenykedett. A jelenlegi kormány legitimitása azonban hosszú távon megkérdőjeleződhet, mivel a HTS-t több ország hivatalosan terrorszervezetként tartja nyilván. Ez a jelző alááshatja a kormány elfogadottságát és kooperációs lehetőségeit a nemzetközi színtéren, amelyek kulcsfontosságúak lennének gazdasági és diplomáciai téren is, hogy Szíria ismét stabil bel-és külpolitikával rendelkezzen.

Damaszkuszban a napokban javultak a körülmények: a bankok és a boltok újranyitottak, a kijárási tilalmat feloldották a fegyveresek száma is csökkent az utcákon, mivel a HTS utasította csapatait, hogy vonuljanak ki a városokból. Szíria újjáépítése azonban nem lesz könnyű és gyors feladat, nemzetközi finanszírozás és a politikai stabilitás elengedhetetlen ahhoz, hogy ez megvalósulhasson.

Szíriai Menekültválság

Több, mint egy évtizedes konfliktus után Szíria továbbra is a világ legnagyobb menekültválságának központja. Szíria háború előtti huszonkét milliós lakosságának több, mint fele elhagyta az országot. Ennek a legnagyobb terhét a szomszédos országok viselik: az alig több mint ötmillió lakosú Libanon nyolcszázezer szíriait lát vendégül, Jordániában pedig 1,6 millió szíriai menekült tartózkodik[2]. Továbbá Törökország ad otthont a világ legnagyobb menekült népességének, közel 3.7 millió szíriai menekülttel.

Az (ENSZ) szerint az 2024. november vége óta Szíriában 1 millió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét, köztük 155 000 ember legalább másodszor tapasztalja meg ezt. Több család túlzsúfolt táborokban és központokban keres menedéket, ahol korlátozottak az erőforrások és romlanak a körülmények. Másik égető probléma jelenleg az élelmiszerhiány és a közszolgáltatások hiánya, továbbá egyes területeken a vízellátás megszakad, egyes létesítmények (pl. kórházak) nem működnek az ellátmány és a személyzet hiánya miatt.

Félő, hogy a menekültek kapcsán Európa egy újabb menekülthullámmal néz szembe: Európai Unión (EU) belüli elhelyezésükről szóló viták komoly kihívást jelentettek a régió számára, azzal fenyegetve, hogy az európai országok véget vetnek a nyitott határok schengeni rendszerének, és hozzájárulnak a bevándorlásellenes, szélsőjobboldali pártok megerősödéséhez. Továbbá, több európai ország is közölte, hogy felfüggesztik a szíriai állampolgároktól származó menedékkérelmek fogadását, köztük Németország (a 2024-es évben a legtöbb menedékkérő Szíriából érkezett az országba), Ausztria, Belgium, Görögország, Olaszország, Svédország, Dánia és az Egyesült Királyság.

A szíriai menekültek problémája sokkal bonyolultabbá vált a jelenlegi események és a menedékkérelmek felfüggesztésének fényében. Komoly biztonsági kockázatot jelenthet a növekvő illegális migráció, különösen Európa irányába. Az illegális bevándorlók között radikalizálódott egyének is jelen lehetnek, akik potenciálisan veszélyeztethetik a kontinens stabilitását. Különösen aggasztó, hogy az Iszlám Állam harcosai, akik a szíriai sivatagban rejtőztek az Aszad-rezsim bukásáig, ismét aktivizálódhatnak, és folytathatják a 2014 és 2019 között Európán végig söprő véres terrortámadásokat. Az ilyen fenyegetések fokozottan figyelmet igényelnek, mivel a terrorszervezetek számára a menekülthullámok ideális környezetet biztosíthatnak, hogy beszivárogjanak térségünk országaiba, hogy teret nyerjenek a régióban.

[1]A politikai korrupció legmagasabb foka.

[2] Singh, Mnajari. األزمة إدارة إلى األزمة ضبط من :19-كوفيد بعد األردن) Jordan after COVID-19: From Crisis Adjustment to Crisis). Washington: Washington Institue for Near East Policy, 2020/04/15.

A Szíria az Aszad-rezsim bukása után: Van kiút a káoszból? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„Peace in 24 hours”

Nem szorul magyarázatra, hogy ki és mikor mondta. Az orosz-ukrán konfliktus esetén egy nagyon jól hangzó kijelentésként  és célként tekinthetünk rá. A megfogalmazás egyetlen egy konkrétumot tartalmaz, 24 óra alatt. Mikortól számítva 24 óra? Milyen tartalom tölti meg az esetleges megállapodást? Az első kérdésre talán egyszerűbb választ találni, de a várható tartalmi elemekre sokkal nehezebb. A rövid elemzésemben erre a kérdésre próbáltam meg összeszedni a rendelkezésre álló információkat.

Csak röviden, mi is a békemegállapodás. Egy olyan hivatalos vagy informális megállapodás, amelynek célja egy konfliktus vagy háború lezárása, a felek közötti tartós béke biztosítása, valamint a jövőbeni konfliktusok megelőzése. A békemegállapodások különböző formában és szinten valósulhatnak meg, attól függően, hogy milyen konfliktusról van szó, és milyen feltételeket szabnak a felek. A békemegállapodás lehetőségei a következők lehetnek.

• Fegyverszünet: átmeneti megállapodás a harci tevékenységek felfüggesztésére. Nem feltétlenül zárja le a konfliktust, de lehetőséget teremt a tárgyalások megkezdésére.
• Politikai megállapodás: az érintett felek közötti tárgyalásokat követően politikai kereteket biztosít a konfliktus rendezéséhez. Például autonómia biztosítása egy régiónak vagy hatalommegosztási mechanizmusok bevezetése.
• Végleges békeszerződés: teljes körű megállapodás a konfliktus minden aspektusáról, beleértve a politikai, gazdasági és katonai kérdéseket.
• „Fagyott” konfliktus megállapodások: nem teljes körű békeszerződés, hanem egy minimális szintű stabilitás elérése. A konfliktus vagy háború szereplői legtöbb esetben egy harmadik fél segítségével hozzák tető alá a szerződést. Legtöbb esetben nemzetközi közvetítés (pl. ENSZ, regionális szervezetek vagy más országok) bevonásával jön létre. A közvetítő segít egy semleges keretrendszert kialakítani a felek közötti párbeszédhez.

Számos pontot kell figyelembe venni a megállapodás létrehozása során. Az elemzésben szereplő orosz-ukrán háború során a következőket.

• Területi kérdéseket: A Krím és Kelet-Ukrajna státusza.
• Biztonsági garanciákat:Ukrajna függetlenségének és területi integritásának garantálása.
• Reparációs kérdéseket: A háborús károk megtérítése.
• Nemzetközi szereplőkérdekeit: Oroszország, Ukrajna, USA, NATO, EU és más érdekelt felek. Ezzel pedig már el is érkeztem a téma szereplőihez. A teljesség igénye nélkül most csak Ukrajna, Oroszország és az USA elképzeléseit szedném össze.

Ukrajna béketervének lényege, amelyet Volodimir Zelenszkij ukrán elnök mutatott be, az ország területi integritásának helyreállítására, a háború befejezésére és a nemzetközi jog tiszteletben tartásának megerősítésére épül. A béketerv több pontból áll, amelyek célja a katonai konfliktus lezárása és a békés újjáépítés elősegítése. A terv nemzetközi támogatást is igényel, különös tekintettel az ENSZ-re és Ukrajna nyugati szövetségeseire.

A béketerv fő lépései.

• Biztonságigaranciák és határbiztosítás: Az egyik legfontosabb lépés Ukrajna számára a határai feletti teljes ellenőrzés visszaszerzése és garantálása, amelyhez nemzetközi segítséget is igényelhet. A határok biztosítása magában foglalhatja a demilitarizált zónák kijelölését és nemzetközi megfigyelők jelenlétét.
• Orosz csapatkivonás és a megszállt területek felszabadítása: Ukrajna követeli az orosz csapatok teljes kivonását az megszállt ukrán területekről, ideértve a Krímet is. Ezzel az ország területi egységének helyreállítása lenne a cél.
• Igazságszolgáltatás és felelősségre vonás: a terv része, hogy felelősségre vonják azokat, akik háborús bűnöket követtek el Ukrajnában. Ez nemzetközi bíróságok és speciális vizsgálóbizottságok részvételét is magában foglalná.
• Energia- és élelmezésbiztonság: Ukrajna béketervének célja a globális energia- és élelmiszerbiztonság biztosítása is, mivel a konfliktus súlyos fennakadásokat okozott az energiatermelésben és az élelmiszerellátási láncokban. Ehhez szükséges az érintett infrastruktúra helyreállítása és az exportfolyamatok normalizálása.
• Környezetvédelem és ökológiai helyreállítás: a háború súlyos károkat okozott az ukrán környezetben, beleértve az ipari létesítményekben bekövetkezett szennyezést és a termőföldek károsodását. Ukrajna célja az ökológiai helyreállítás, amely nemzetközi segítséggel valósulhat meg.
• Újjáépítés és gazdasági helyreállítás: az infrastruktúra újjáépítése és a gazdaság helyreállítása kritikus fontosságú, amelyhez Ukrajna nemzetközi finanszírozási forrásokra számít. Az ország hosszú távú célja a gazdasági stabilitás megteremtése és a befektetések ösztönzése.
• Biztonsági megállapodások: Ukrajna olyan nemzetközi garanciákra törekszik, amelyek biztosítják, hogy a jövőben ne kerüljön hasonló konfliktushelyzetbe. Ez NATO-hoz és EU-hoz közeledés formájában történhet, valamint az Ukrajnát támogató országokkal kötött megállapodások révén.

Oroszország békekötéssel kapcsolatos elképzelései és elvárásai az ukrán háború során jelentős geopolitikai és biztonsági követeléseket foglalnak magukban, amelyek eddig megakadályozták a diplomáciai előrelépéseket.

Főbb követelései és céljai:

• Területi kontroll biztosítása:Oroszország elvárja, hogy Ukrajna ismerje el a Krím és a 2022 óta elfoglalt régiók (Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon) orosz fennhatóságát. Ez az elvárás a tárgyalások egyik legnagyobb akadálya.
• Semlegesség és NATO-tagság elutasítása: Moszkva azt szeretné, ha Ukrajna hivatalosan semleges állammá válna, kizárva bármilyen NATO- vagy EU-csatlakozást, illetve korlátozná fegyverkezését és külső katonai támogatásait.
• Demilitarizáció:Ukrajna fegyveres erejének drasztikus csökkentése és nyugati fegyverek importjának tiltása is szerepel Moszkva célkitűzései között​.

. Az Egyesült Államok jelenlegi álláspontját a Biden adminisztráció határozza meg. A tartós megoldást helyezi előtérbe, amely biztosítja Ukrajna szuverenitását és megakadályozza a jövőbeni agressziót.

A legfontosabb elemei a következők.

• Biztonságigaranciák: Az Egyesült Államok hangsúlyozza az erős, kikényszeríthető biztonsági mechanizmusok fontosságát Ukrajna számára, beleértve a NATO-tagságot vagy a szilárd kétoldalú megállapodásokat. Ezek célja elrettenteni a jövőbeni orosz agressziót, és szükség esetén azonnali védelmi támogatást nyújtson az országnak.
• Ukrajna szuverenitásának támogatása:minden békerendezésnek tiszteletben kell tartania Ukrajna nemzetközileg elismert határait és önrendelkezési jogát. Az Egyesült Államok ellenzi azokat az engedményeket, amelyek legitimálnák az orosz agresszió által okozott területi veszteségeket.
• Gazdasági és katonai segítségnyújtás:Az Egyesült Államok továbbra is jelentős katonai segélyt és újjáépítési támogatást nyújt Ukrajnának, igazodva tágabb stratégiájához, amely felhatalmazza Ukrajnát arra, hogy az erős pozícióból tárgyaljon.
• Többoldalú diplomácia:Az Egyesült Államok a NATO, az EU és más szövetségesek bevonásával közös nemzetközi erőfeszítéseket szorgalmaz annak biztosítására, hogy minden megállapodást globális kötelezettségvállalások és a jogsértésekkel szembeni elrettentő eszközök támogassanak. Az Egyesült Államok csak akkor látja életképesnek a megkötött békét, ha az végrehajtható rendelkezéseket tartalmaz a jövőbeni konfliktusok megelőzésére, és nem támogatja az agressziót. Ezen kívül hangsúlyozza a dezinformáció elleni küzdelem és a szövetségesek közötti szolidaritás fenntartásának fontosságát, hogy fenntartsák az Oroszországra nehezedő nyomást az átfogó rendezés érdekében.

Donald Trump győzelme után biztos, hogy a fenti álláspont változni fog. A kampány és az azt megelőző kommunikáció erre enged következtetni. Ugyan erről részletes információkat még nem hoztak nyilvánosságra. Az ő és csapata által támogatott  békemegállapodás pontjaira csak a kabinetbe kinevezett személyek korábbi nyilatkozataiból lehet következtetni. Sorba véve a következő pozíciók lehetnek ebben meghatározóak. Tulsi Gabbard aki a nemzeti hírszerzési pozícióra aspiráns. Korábbi nyilatkozataiban bírálta a Biden kormányt, hogy nem vette komolyan Oroszország aggódalmait Ukrajna NATO tagságával kapcsolatban. Később pedig azt állította, hogy bio fegyverek gyártására alkalmas laborok kerültek kiépítésre Ukrajnában. Marco Rubio külügyminiszter jelölt. Számára a háború lezárása a fontos, mivel úgy gondolja az USA ellenfelei fontosabbak, mint Ukrajna támogatása. Hasonló véleményen van a lehetséges védelmi miniszter is Pete Hegseth.

Több forgatókönyv is létezik az amerikai sajtóban arról, hogy milyen álláspont kerül majd meghatározásra. Ebből kettő, így nézne ki: megszüntetik a támogatást és Oroszország megtarthatja az „annektált” megyéket ennek eredménye, hogy átmenetileg vége a háborúnak. A másik lehetőség a minszki egyezmények felfrissítése: autonóm zónák kijelölése Ukrajna területén, melyeket európai békefenntartók ellenőrizhetnének. Legnagyobb esélye most az első verziónak van. Részleteiben, így alakulna.

• ​Tűzszünet elfogadása a felek részéről, majd béketárgyalás.
• Oroszországnál maradnak az elfoglalt területek a konfliktus befagyasztásán keresztül. Az orosz katonák és döntéshozók maradhatnak, így az elfoglalt területek Oroszország részeként fognak tovább működni. Nemzetközi elfogadása ezeknek a területeknek nem lesz, kivéve az orosz államot támogató államok részéről.
• Demilitarizált zóna jönne létre a jelenlegi frontvonalak mentén, melyek túloldalán védelmi vonalak kerülnének kiépítésre.
• Valamilyen biztonsági garanciák, melyek csak úgy érnek bármit is, ha Ukrajna ütőképes haderőt építhet és tarthat fenn a háború után. Ebben az európai országok és hadiipari vállalatok továbbra is támogathatják Ukrajnát.
• Ukrajna nem lehet a NATO tagja, a következő 20 évben legalábbis biztosan nem.
• Az Oroszországra kivetett szankciók maradnak, de hosszabb távon nem kizárt a lazítás.

A végleges Trump adminisztráció álláspontjának kialakításában az USA nemzetközi érdekei is szerepet játszhatnak. Gondolok itt arra például, hogy az ebben a konfliktusban képviselt érdekek mentén akár Kína is  keményebben léphet fel Tajvannal szemben. Amerikának pedig az a régió sokkal fontosabb, mint az Ukrán területek. Az orosz elnöki szóvivő pedig a napokban jelentette ki, hogy a befagyasztás Oroszország számára nem elfogadható megoldás.

Összeségében azt gondolom, hogy a Trump-adminisztráció alatt az orosz-ukrán béke inkább geopolitikai kompromisszumként, semmint átfogó megoldásként jelenhetne meg. Ez olyan megállapodást eredményezhet, amely ugyan lezárhatja a konfliktust, de nem biztosítja a tartós stabilitást, és mindkét fél elégedetlenségét eredményezheti. Az ukrán háború továbbra is az USA globális szerepvállalásának meghatározó eleme maradhat, és a békekötés folyamata valószínűleg hosszú távú, bonyolult tárgyalásokat igényel majd.

A bórítókép Mykhailo Volkov fotója az Unsplash-ről.

Hetzer Miklós cikke.

A Orosz-Ukrán háború, a békemegállapodás lehetősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Föld nagyhatalmai nem csak a katonai, politikai és gazdasági szektorban küzdenek egymással, hanem a kultúrában, azon belül a filmgyártás és a filmfogyasztás területén is megjelenik a rivalizálás. Az új évezred egyik leggyakrabban előkerülő gazdaságföldrajzi fogalma a globalizáció, amelynek folyamatait egyre többen kulturális tényezőknek tulajdonítják, és a kortárs filmek gyártását és fogyasztását megszemlélve ez a feltevés nem is nagyon vitatható. A globalizációnak megvannak a maga ellentmondásai: egyrészt a világpiacokon olyan konvergáló trendek tapasztalhatók a gazdasági színtéren, mint a neoliberális ideológia terjedése, a gyors technológiai fejlődés és a multinacionális vállalatok agresszív terjeszkedése. Másrészt, égető kérdéssé vált, hogy milyen kulturális termékeket fogyasztunk, és azokat kik gyártották le, melynek hatásaként társadalmi-politikai viták lángolnak fel. A nemzetközi filmpolitika remekül szemlélteti a globalizáció ellentmondásait. Világszerte a kormányok abban érdekeltek gazdaságilag, hogy támogassák a hazai filmipart, és profitáljanak a nemzetközi filmpiac gyors globalizációjából. Mindeközben a filmgyártás és a filmfogyasztás rendkívül fontos szerepet játszik, amikor a kulturális identitásról és a társadalmi öntudatról van szó. A helyi filmpolitika tehát túlmutat a gazdasági színtéren, és a globalizáció homogenizáló hatásával szembeni kulturális ellenállás fórumaként szolgál.

Az országok filmiparát össze lehet mérni a termelési oldalról nézve, vagyis hogy hány filmet gyártanak egy adott idő alatt, illetve össze lehet mérni a fogyasztási oldalról, vagyis hogy mekkora bevételt szereznek a filmjeik saját piacaikon, illetve a nemzetközi porondon. Megjegyzendő, hogy a pénzügyi politika globális alakulása is ráhatással van erre az aspektusra. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi pénzbe kerül egy mozijegy, tehát a különféle pénznemek értékétől is függ az országok versenyképessége a globális filmpiacon.

Nem légből kapott a kijelentés, hogy az amerikai filmipar világuralmára a legnagyobb fenyegetést Kína jelenti. 2012-ig Japán volt a második legnagyobb filmes piac, ám ekkor megelőzte Kína. A 2010-es években egyre több elemző állította, hogy hamarosan a hollywood-i filmek számára is Kína lesz a legnagyobb bevételi forrás.

A hegemón amerikai filmipar

Az amerikai filmek már idestova egy évszázada dominálják a nemzetközi piacot. Samuel P. Huntington szavaival élve, „a világ mozi-, televízió- és videofilmiparában megfigyelhető amerikai uralom még a repülőgépgyártás terén fennálló dominanciát is felülmúlja.” Hollywood egyfelől Los Angeles egyik elegáns városrésze, másfelől az amerikai filmgyártás metaforája, egy olyan hely, ami összeforrt a csillogással, a filmsztárokkal, és az egzotikus filmforgatási helyekkel. Kirobbanó sikerét többek között számtalan másik filmipari központ –wood végződésű beceneve is bizonyítja, például a hindi nyelvű filmgyártást Bollywoodnak hívják Indiában, de az etyeki Korda Filmstúdió beceneve, Etyekwood is a kaliforniai „álomgyár” nevét tükrözi vissza. A széles körben a legrangosabbnak tartott filmes díjat, az Oscar-díjat is Los Angelesben adják át minden évben 1929 óta. Allen Scott szerint Hollywood egyszerre a képek testetlen csomagja, és egy földrajzilag leírható konkrét terület, ami több mint egy évszázados története során a filmgyártó cégek és kiegészítő szolgáltatásaik sűrűn lakott agglomerációjának formáját vette fel. Az amerikai filmipar globális dominanciája három fő tényezőnek köszönhető:

• A tehetségek és a filmgyártásra fordított gazdasági erőforrások hatalmas koncentrációja Los Angelesben és közvetlen környékén
• A több mint 4000 filmszínházat számláló belső piac
• A jól bejáratott forgalmazási rendszer, ami kizárja a külföldi filmek nagy többségét a belső piacról, cserébe hatékonyan biztosítja az amerikai filmek külföldi bemutatását

Hollywood a világ ellen

Dal Yong Jin szerint az utóbbi évtizedekben a globális filmpiac csatatérré vált, melynek egyik oldalán az amerikai kormány, másik oldalán a latin-amerikai, európai és ázsiai országok találhatóak. Scott úgy fogalmazott, hogy makacs kulturális és politikai ellenállás figyelhető meg Hollywood globális dominanciája ellen Kanadától Kínáig, Franciaországtól Dél-Koreáig. A nagy amerikai stúdiókat tömörítő Motion Picture Association, röviden MPA (2019 előtti nevén MPAA) és az amerikai kormány egyértelmű álláspontja az, hogy a filmkultúrát legjobb a szabad piac „láthatatlan keze” alatt hagyni. 2001-ben az UNESCO elismerte a kulturális javak kivételes természetét, és egyezményben ismerte el a nemzetállamok jogát, hogy törvényekkel védjék nemzeti kultúrájukat a kulturális sokszínűség megvédése érdekében. Az európai országok, Franciaország vezetésével méltatták az egyezményt, Amerika nemhogy nem írta alá, hanem egyenesen lobbizott ellene. A 21. században az Egyesült Államok kormánya kétoldalú tárgyalásokkal bővítette szerepét a globális kulturális piac liberalizálásában, ami gyakran szabadkereskedelmi megállapodások (FTA-k) megkötését eredményezte. Noha az FTA-k fő célja a tisztességes verseny a globális kereskedelemben, azt is kihangsúlyozzák, hogy a nemzeti kormányoknak anti-diszkriminációs törvényeket és rendeleteket kell elfogadniuk több területen, beleértve a tartalmi kvóták megszüntetését a kulturális szektorban. Számos kormánynak nem volt más választása, minthogy liberalizálja kulturális piacát a globális társadalom felé a haladás nevében, főként az Egyesült Államok diplomáciai nyomására a szabadkereskedelmi megállapodások tárgyalása során. JIN elismeri, hogy nem az FTA-k az egyetlen okai az amerikai filmek nemzetközi népszerűségének, ugyanakkor úgy fogalmaz, hogy az új külkereskedelmi politika eszközeiként megváltoztatták a globális filmpiac tájképét.

Ezáltal szinte minden országban, amely részt vesz a globális filmpiacon, az amerikai filmek dominálnak az év végi 10 legnagyobb bevételt elérő filmek listáján. A többi film általában helyi készítésű, de az, hogy a helyi filmek milyen mértékben szerepelnek a Top 10-es listán, erőteljesen függ a helyi filmiparba való befektetés nagyságától, valamint attól, hogy a nemzeti kultúrpolitika milyen mértékben korlátozza a külföldi filmek importját. A globális filmpiacot közelebbről megvizsgálva sok minden kiderül, például hogy a nagy múltú európai filmgyártás termékei jócskán le vannak maradva Hollywoodhoz képest.

Hogyan biztosíthatja a kulturális politika, hogy a hazai filmeknek legyen esélyük a Top 10-es listákra felkerülni a külföldi blockbusterek árnyékában? A filmiparukat támogató nemzeti kormányzati politikák kétféle intézkedésre támaszkodnak. Egyrészt megpróbálják korlátozni a külföldi versenytársak piacra lépését, például vámokkal és kvótákkal, másrészt adójóváírások és támogatások formájában kedvezményes elbánást biztosítanak a hazai iparnak. Ám több probléma is kapcsolódik ehhez a gazdasági fókuszhoz. A filmgyártás állami finanszírozása inkább a mennyiséget, mint a minőséget növeli, és függővé teheti az iparágat a kormánytól. Ráadásul amióta megnőtt a nemzetközi koprodukciók száma, annak az esélye is megnőtt, hogy az állami támogatások a külföldi versenytársak zsebébe kerülhetnek.

Viszont a kulturális globalizáció kétélű, ugyanis az amerikai forgalmazók is egyre jobban ráutalódnak a külföldi piacokra. Az egyik ok, hogy eleve drágábbak: 2008-ban az átlagos észak-amerikai film 22,96 millió dollárba, az átlagos nyugat-európai film 6,13 millió dollárba, az átlagos távol-keleti film pedig 4,29 millió dollárba került. A másik ok a bevételi oldalon keresendő: az 1990-es években az amerikai filmek hazai és külföldi bevételei nagyjából fej-fej mellett alakultak, átlagosan 9-10 milliárd dolláros értékben. 2004-ben azonban a tengerentúli bevételek elérték a 15,7 milliárd dollárt, és azóta is folytatódott a növekedési tendencia. Ezzel szemben a hazai piac a XXI. század első két évtizedében 9-11 milliárd dolláros értéken stagnált. 2005-ben Hollywood bevételeinek a 61,3%-a már a külső piacokról származott.

A fő kihívó: Kína

A legelső kínai filmet, A Jun hegy meghódítását 1905-ben forgatták egy pekingi stúdióban. A kínai filmipar kapitalista fejlődését viszont hátráltatta a történelem vihara: a forradalom, a viaskodó hadurak, a polgárháború, majd a japán invázió. Miután a kommunisták megszerezték a hatalmat, a filmpart 1953-ban szovjet mintára államosították és teljes egészében propagandacéloknak rendelték alá, igazodva a Kínai Kommunista Párt nézetéhez, miszerint a film egy művészeti ág, a művészet pedig a társadalom irányításának egyik lehetséges eszköze. Pártutasításra filmstúdiókat hoztak létre Csangcsunban, Pekingben és Sanghajban, a színészek és a stábtagok alkalmazotti státuszban dolgoztak, csakúgy, mint Hollywoodban ekkoriban.

Mao Ce-Tung 1976-os halála után a politikai rendszer enyhülni kezdett, az iparágat a XX. század utolsó két évtizedében fokozatosan decentralizálták és részben piacosították a technokrata szocializmus jegyében. Eleinte a reformok nem hoztak átütő sikert, az 1980-as évek második felében a filmek gyártása, forgalmazása és bemutatása is veszteséggel működött. A mozik látogatása drasztikusan visszaesett, egyrészt azért, mert nem volt pénz a romló minőségű filmszínházak renoválására, másrészt mert itt is megjelent a televíziózás, mint konkurencia. A mozizás revitalizálásának céljából Kína 1994-ben importálta az első külföldi filmet. A Szökevény nagyjából 3 millió dollárnyi bevételt ért el a távol-keleti országban, ami eltörpül a 183 millió dolláros amerikai bevételtől, ennek ellenére mindenképpen történelmi jelentőséggel bír. A film története szerint egy chicagói orvost halálra ítélnek a felesége meggyilkolásáért, ám ő megszökik, hogy rendőrbírókkal a nyomában megtalálja az igazi gyilkost. Ezt akár úgyis lehet értelmezni, hogy a kínai cenzorok szándékosan egy olyan filmet választottak importálásra, ami negatívan ábrázolja az amerikai igazságszolgáltatást. 1995 és 2000 között Kína évente 6-10 amerikai filmet importált, egyre növekvő érdeklődés közepette. Közben a kínai filmgyártás is dinamikus fejlődésnek indult: 2002-ben Kína 100, 2015-ben már 686 hazai gyártású filmet mutatott be. A fogyasztási oldal követte: 2002-ben nagyjából 1000, 2015-ben már több mint 6000 mozi üzemelt az országban.

A növekvő piac az amerikai producerek figyelmét is felkeltette, akik egyre gyakrabban szembesültek egy kellemetlen dilemmával. Az Állami Sajtó-, Kiadó-, Rádió-, Film- és Televízióhivatal (SAPPRFT) csak olyan filmek bemutatását hagyja jóvá, amik nem ábrázolják negatív színben a kínai kultúrát, vagy a kormányzatot. A nyugati producereknek gyakran választaniuk kell a hitelesség és a pénz között: vagy ragaszkodnak filmjük eredeti verziójához, és elbukják a kínai bemutatást, vagy pedig megvágják a filmjüket, és további dollármilliókra tesznek szert Kínából. A stúdiók profitorientáltsága miatt sajnos az utóbbi szcenárió fordul elő gyakrabban, a Vasember 3 például egy külön kínai verziót kapott. 1997-ben két film is készült a 14. dalai láma fiatalkoráról, amik súlyos fenyegetéseknek adtak okot Peking irányából, mivel Tibet 1950-es inváziója szigorúan tabutéma Kínában. Amiért a Disney forgalmazta Martin Scorsese Kundunját, a SAPPRFT minden Disney rajzfilmet és sorozatot automatikusan betiltott. A Sony által forgalmazott Hét év Tibetben is feszültségeket okozott: a stábnak az indiai Ladak tartományból Argentínába kellett áttelepülnie, miután a KKP megfenyegette az indiai kormányt, hogy elvágja a forgatás elektromos ellátását. A film bemutatója után Jean-Jacques Annaud rendező bevallotta, hogy két csapat titokban átszökött Indiából Tibetbe, és mintegy 20 percnyi anyagot rögzített. 1998-ban mindkét stúdió bocsánatot kért a két tibeti témájú alkotás miatt, ezáltal újra megnyílt előttük a kínai piac, és 2016-ban megnyílhatott a sanghaji Disneyland vidámpark. Peking mindkét rendező kitiltását visszavonta, akik azóta legálisan Kínába léphettek.

2012-ben Peking és az Obama-adminisztráció filmkereskedelmi szerződést kötött, amiben 34-re bővítették az évente Kínában bemutatható külföldi filmek számát, valamint több koprodukciót is kilátásba helyeztek. A megegyezés szerint a koprodukciók kínai jegybevételeinek 50%-a az amerikai stúdiót illeti, cserébe olyan szabályok vonatkoznak rá, hogy legalább egy jelenetet muszáj Kínában forgatni, legalább egy fontos szerepet kínai színész játsszon el, és a költségek legalább egyharmadát kínai cégek állják.

A legnagyszabásúbb együttműködés a Nagy Fal című akció-fantasy, amit 2016-ban mutatott be a China Film Group, és az a Legendary Pictures, aminek az anyacége a KKP-vel jó kapcsolatot ápoló Wanda Group. A filmet amerikai írók forgatókönyvéből rendezte Zhang Yimou, amerikai (Matt Damon, Willem Dafoe) és kínai (Jing Tian, Andy Lau) sztárok közreműködésével. A blockbuster sem pénzügyileg, sem kritikailag nem szerepelt fényesen, a „fehér megváltó” klisével is megvádolták, különös módon az amerikai lapok.

Másik említésre méltó koprodukció a 2014-es Transformers: A kihalás kora című film, ami Chris Lukinbeal 2019-es esettanulmánya szerint a tökéletes példa a „sinifikáció” jelenségére, vagyis a kreatív alkotói folyamat kínai érdek szerinti szabályozására. 20 kínai márka fizetett azért, hogy termékeik megjelenjenek a vásznon. Habár a blockbustert a Paramount Pictures készítette, a sajtókörút Hongkongban indult, és a Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon ért véget. A film történetének utolsó harmada Hongkongban játszódik, a népszerű kínai színésznő, Bingbing Li közreműködésével, ugyanakkor a készítők kínosan ügyeltek rá, hogy a SAPPRFT feltételeinek megsértése nélkül mutassanak be ikonikus kínai látványosságokat (pl. Pekingi Nemzeti Stadion, Wulong Karszt Nemzeti Park). Az épületrombolós jeleneteket nem Kínában, hanem Chicagóban és Detroitban rögzítették a cenzorok miatt, valamint elhangzik a filmben a következő megkérdőjelezhető, már-már propagandaszagú mondat: „Peking mindent megtesz Hongkong védelme érdekében”. Ezek után nem meglepő, hogy a Transformers 4 Kínában több pénzt termelt, mint Amerikában (301, illetve 245 millió dollár).

A sinifikáció érdekes módon a megszokott cenzúrázás irányát is megváltoztatta. Az expanzív kínai külpolitika egyik jelképe az úgynevezett kilenc-gondolatjeles vonal, ami saját területként ábrázolja a Dél-Kínai-tengerben található, vitatott hovatartozású apró kis homokpadokat. Több amerikai film, így a 2019-es Jetikölyök, a 2022-es Uncharted és a 2023-as Barbie is tartalmazta a kilenc-gondolatjeles térképet, amiért betiltották őket Vietnámban és a Fülöp-szigeteken, akik szintén követelik a homokpadokat (és a közeli tengeri szénhidrogén-lelőhelyeket). Tehát az amerikai producerek lényegében tudatosan áldozzák be a kisebb üzleti lehetőségeket, hogy imponáljanak a SAPPRFT cenzorainak, és nagyobb eséllyel juttassák be termékeiket az igazán nagy piacra.

Kína kulturális terjeszkedését az is szemlélteti, hogy az amerikai piac legnagyobb bevételt elérő idegennyelvű filmjeinek toplistáját toronymagasan egy kínai wuxia (történelmi-harcművészeti) film, a Tigris és Sárkány vezeti, 128 millió dollárral. A negyedik helyen 53 millió dollárral szintén egy wuxia alkotás, a Hős foglal helyet, amihez egy másik rekord kötődik. Ez az első nem angol nyelvű film, ami meg tudta szerezni az első helyet bevételben egy amerikai mozis hétvége idejére, 2004 augusztusában, 18 millió dollárral. 2023-ban a világszerte 50 legnagyobb bevételt elért legnagyobb nem angol nyelvű film összetétele a következőképp alakul:

Az 50 legnagyobb bevételt elérő nem angol nyelvű film megoszlása származási ország szerint (saját szerkesztésű diagram a BoxOfficeMojo.com adatai alapján)

A 200 világszinten legnagyobb bevételt elért film közül kilenc alkotás kínai, és mindegyik 2015-nél újabb. Ez alapján várható, hogy a kínai filmek szép lassan elkezdik pénzügyileg beérni az amerikai filmeket, a kínai filmipar pedig egyáltalán nincs annyira rászorulva az amerikai közönségre, mint fordítva. 2018 első negyedévében olyan történt, ami azelőtt még sohasem: Kína nagyobb bevételt, 20,2 milliárd jüant (3,17 milliárd dollár) könyvelhetett el, Amerika 2,89 milliárd dolláros bevétele csupán a második helyre volt elegendő. Ez a történelmi jelentőségű esemény fő oka, hogy az első negyedév a nyugati mozikban hagyományosan a „pangás” időszaka a jóval forgalmasabb nyári (május-augusztus) és a karácsonyi (november-december) időszakhoz képest, miközben a kínai újév hagyományosan január végére, vagy február elejére esik. A másik fontos ok, hogy az ázsiai filmipar tudott versenyképes alternatívát nyújtani: kínai nézők milliói választottak hazai (pl. A Túlélés Dicsősége, Detective Chinatown 2) és indiai (pl. Secret Superstar) filmeket az amerikai termékek helyett. Hogy Kína nem áll ellent 100%-ban az amerikanizációnak, azt az is bizonyítja, hogy hazai piacán az 50 legnagyobb bevételt elérő filmből 13 Hollywood exportja, a 20 legnagyobb bevételt elérő külföldi filmből pedig az első 19 amerikai, a huszadik a Dangal című indiai sportfilm.

2017-ben Donald Trump hivatalba lépésével romlani kezdett Peking és Washington viszonya, a tendencia Joe Biden elnöksége alatt is folytatódott. A diplomáciai feszültség hatásai a filmiparban is tetten érhetőek. Hollywood egyre többször ad reprezentációt a nagyvásznon olyan kínai származású színészeknek, akik nyíltan kritikusak a KKP politikájával szemben, és az állampolgárságuk is másik országhoz köti őket. 2018-ban kisebb sikert aratott a kínai karaktereket mozgató, de Szingapúrban játszódó Kőgazdag ázsiaiak, 2021-ben pedig a Marvel szuperhősfilmje, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendája. Utóbbit be szerette volna mutatni a Disney Kínában is, a SAPPRFT viszont blokkolta, valószínűleg azért, mert a címszerepet játszó Simu Liu egy 4 évvel ezelőtti interjúban beszélt szülei Kínához kapcsolódó negatív élményeiről.

Az új sikerfilmek

Figyelmet érdemel az utóbbi idők néhány nagy kínai filmsikerének műfaja és története. A poltikai tartalom nélküli vígjátékok és a drámák mellett egyre több erőteljesen patrióta hangvételű, már-már geopolitikai álláspontot mutató akciófilmet gyártat le Peking. A Harcos Farkas (2015) Leng Fengről (Jing Wu), egy forrófejű katonáról szól, akit beválasztanak a Wolf Warriors nevű elit egységbe. A kommandó feladata leszámolni egy bűnszervezettel, ami kábítószert csempész be Dél-Kínába hidegvérű amerikai zsoldosok segítségével. A film mondanivalóját a parancsnok karaktere így foglalja össze: „Aki országunk ellen tör, meglakol érte.”  A Harcos Farkas 2-ben (2017) Leng Feng egy meg nem nevezett afrikai országban él, ahol fegyveres felkelés tör ki a kormány ellen. A lázadók (és a velük szövetséges amerikai zsoldosok) kegyetlenül irtani kezdik az országban található kínai gyár helyi munkásait, illetve a kínai orvosokat, akik keményen dolgoznak egy járvány felszámolásán. Az ENSZ megtiltja a külső katonai beavatkozást, ezt egyedül a kínai hadihajók szegik meg, akik afrikai és kínai menekültek ezreit fogadják be. Miközben az amerikai hadihajók elmenekülnek a közelből, Leng Feng természetesen megmenti az ártatlanokat és leszámol az antagonistákkal. A film hivatalos szlogenje így szól: „Még ha ezer mérföldre is odébb van, aki Kínát sérti, az fizetni fog.” A folytatás kirobbanó pénzügyi siker lett, 870 millió dollárt termelt világszerte, ebből 854 milliót csak Kínában. A Harcos Farkas-filmek akkora kulturális hatást generáltak, hogy amikor a 2010-es évek végén a kínai diplomaták egyre többször agresszívebb hangnemet ütöttek meg európai és amerikai kollégáikkal szemben, a stílus a Wolf Warrior Diplomacy elnevezést kapta a médiában.

A Mekong-művelet (2016) egy 2011-es tragédiát és következményeit veszi alapul, amikor drogkereskedők megtámadtak két kínai kereskedelmi hajót az Arany Háromszögben, és a rajtuk tartózkodó 13 fős legénységet megölték. A thai rendőrség által elfogott gonosztevőket Kínában ítélték el és végezték ki. Dante Lam filmje a Harcos Farkas 1-2-nél kevesebb propagandisztikus elemet tartalmaz, de azért hangsúlyozza, hogy a határozatlan mianmari, a thaiföldi és a laoszi hatóságokat a kínai diplomácia hangolta össze a bűnözők ellen.

A Túlélés Dicsőségét (2018) a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 90. születésnapján mutatták be, történetének alapja az a 2015-ös esemény, amikor a Kínai Haditengerészet 600 kínai civilt mentett ki Áden kikötőjéből a jemeni polgárháború okán. A film kidomborítja a történetet: a főhősök a kínai civilek kimentése után küldetésre mennek a fiktív Ihweai Köztársaság hátországába, és megakadályozzák a radikális arab terroristákat abban, hogy piszkos bombához jussanak a polgárháború zavarában. A mondanivaló itt is hangzatos: „Üzenjük minden terrorista számára, hogy soha nem okozhatnak kárt egy kínai állampolgárnak.” Ez a film is erősen teljesített a kasszáknál: 579 millió dolláros értékben termelt, ennek 99,7%-át belföldön.

De minden idők legnagyobb bevételt elérő kínai filmje a Battle at Lake Changjin (2021) lett, 5,77 milliárd jüan (913 millió dollár) értékben, amit a Kínai Kommunista Párt Központi Propagandaosztálya rendelt meg a párt alapításának 100. évfordulója alkalmából. A film a koreai háborúban játszódik, egészen pontosan azt a részét mutatja be, amikor a kínai önkéntesek 1950-ben győzelmet arattak a Csoszon-víztározónál, visszavonulásra kényszerítve a dél-koreai-amerikai-brit koalíciót. A filmet sok külföldi szakértő propagandának minősítette, és bírálta a történelmi pontatlanságok miatt. Dr. Stanley Rosen, a Dél-Kaliforniai Egyetem politikatudományi professzora szerint a film sikerének mindenképpen köze van az aktuális feszültséghez Peking és Washington között, és ezt nem feltétlenül direkt módon, de azért érthetően felhasználták a kínai marketinghez. 2022-ben már meg is érkezett a folytatás, a Battle at Lake Changjin II: Water Gate Bridge, ami a Funcsilin-hágónál zajlott csatát ábrázolja a vásznon. Bár a második rész már nem döntött bevételi rekordot, a 4,214 milliárd jüanos (676 millió dolláros) bevétele is szép teljesítmény.

2021 novemberében a Kínai Kommunista Párt plenáris ülésén meghirdettek egy a filmiparra vonatkozó ötéves tervet, melynek célkitűzései:

-évente legalább 50 db 15,7 millió dollárnál többet termelő film bemutatása

-évente legalább 10 db „pozitív kritikai visszhangot kiváltó” film bemutatása

-a hazai filmjeik legalább 55%-os részesedési arányának elérése

-a vetítővásznak 77 ezerről 100 ezerre növelése 2025-re

-egy high-tech filmkutató laboratórium létrehozása

-a sci-fi műfaj támogatása és a speciális effektek minőségének javítása

Ezek a lépések azt mutatják, hogy a kínai kormány ismét nagyobb állami kontroll alá helyezi a filmipart, visszafordítva a néhány évtizeddel ezelőtti privatizációs folyamatot. Egyáltalán nem irreális cél az 55%-os arány a hazai piacukon, hiszen 2016-ban 50%-ot, 2018-ban 60%-ot, 2020-ban pedig 85%-ot értek el.

Mindezen tények úgy is értelmezhetőek, hogy Peking az előbb tárgyalt filmekkel egyfelől ravaszul belekódolja az ellenségképet a kínai állampolgárok fejébe, másfelől szimbolikusan párbajra hívja ki a nyugati, elsősorban az amerikai filmgyártást. Mint látható, az utóbbi évtizedekben az amerikai és a kínai filmipar viszonya a baráti és az ellenséges között ingadozott, a Távol-keleti Sárkány pedig bátran mutatja a vásznon külgazdasági kapcsolatai terjeszkedését. Az amerikanizáció és a sinifikáció szembenállása szerencsére nem okoz akkora nemzetközi biztonsági kockázatot, mint a két ország fegyverkezési versenye.

Szerző: Szilágyi Ákos Leó

A A kínai-amerikai filmháború bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Grúzia és a Kaukázus térségének geopolitikai szerepe mindig is meghatározó volt, azonban ez napjainkban még kiemelkedőbbé vált. A térség geostratégiai és geopolitikai jelentőségének növekedéséhez hozzájárult az 2022. február 24-én elindított Ukrajna elleni orosz katonai hadművelet. Ennek eredményeként különösen felértékelődött a kaukázusi Középső Folyosó, azaz a Transzkapi Nemzetközi Szállítási Útvonal szerepe.

Grúzia geopolitikai összetettségét tovább árnyalja a területén található két de facto állam (Abházia és Dél-Oszétia), a 2008-as orosz-grúz konfliktus és annak következményei, valamint a legújabb fejlemények amelyek ismét a nemzetközi figyelem középpontjába került a kaukázusi ország: a 2024. október 26-ára kitűzött parlamenti választások, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás felfüggesztése.

Nyugaton Grúzia 2023 decemberében megkapott EU-tagjelölti státusza óta egyfajta reprezentatív államként kerül feltüntetésre, amely példaként statuálhat a régió országainak. Az elnyert státusz meg is erősítette a kaukázusi országot abban, hogy konzekvens, határozott lépéseket tegyen és folytassa a csatlakozáshoz szükséges reformokat.

A Moszkvához ideológiában közelebb álló kormány nemcsak retorikai szinten mutat ellenállást az uniós integrációval szemben. Irakli Kobakhidze, a Grúziai Álom (GD) párt vezetője a választások után bejelentette, hogy felfüggeszti az ország EU-csatlakozási folyamatát, és 2028-ig nem fogad el további uniós támogatásokat. A bejelentés hatására tömegtüntetések kezdődtek az országban, amelyek ismét felszínre hozták a társadalom megosztottságát.

Jogosan merül fel a kérdés: merre tovább, Grúzia?

Grúzia története az etnikai konfliktusok tükrében

Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság

Grúzia geopolitikai jelentőségének felismerése nem új keletű dolog, a történelem során számos birodalom – például Perzsa és az Oszmán Birodalom – hatalmi játszmáinak kereszttüzébe került. 1918-ban kikiáltotta függetlenségét, amely nem tartott sokáig, mivel 1921-ben orosz csapatok szállták meg az országot az abháziai és adzsáriai felkelések következtében. A felkelés orosz haderő általi leverésének eredményeképpen a független Grúziából, Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság lett.

1922-ben Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia közösen megalapította a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságot, amely a Szovjetunió négy alapító tagjának egyikévé vált. A Kaukázusontúli SZSZSZK 1936-ban, a „sztálini alkotmány” elfogadásával, felbomlott és az azt alkotó három ország a Szovjetunió köztársaságává vált. Az új szovjet alkotmány eredményeképp a három kaukázusi köztársaság visszanyerte önállóságát. Az új alkotmány elfogadását követően a Lenin-féle „nemzeti önmeghatározás” politikára nagyobb hangsúly került, amelynek következtében három autonóm köztársaságot hoztak létre a Szovjetunión belül a nemzeti igények figyelembevételével. Így jött létre az Abház Autonóm Köztársaság, a Dél-Oszét Autonóm Köztársaság, valamint az Adzsar Autonóm Köztársaság. A szovjet időszak alatt az etnikai és vallási feszültségek elkerülése érdekében a Kommunista Párt bizonyos fokú adminisztratív, gazdasági nyelvi és kulturális autonómiát nyújtott a köztársaságok számára.

Grúzia függetlenné válása és a belső konfliktusok

A Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos prognózisokkal párhuzamosan kezdődött el a konfliktus kiéleződése elsősorban az autonóm köztársaságok – Abház Autonóm Köztársaság, a Dél-Oszét Autonóm Köztársaság – és a Grúz SZSZK között. Az 1980-as és 1990-es években a grúz nacionalizmus megerősödésével és az új ellenzéki függetlenségi mozgalom megjelenésével ismét feszültebbé vált a viszony Grúzia és az autonóm köztársaságok – Abházia és Dél-Oszétia – között.

Az új független Grúziához vezető út nacionalista törekvésekkel, belpolitikai viszályokkal, központi hatalom szétesésével és etnikai konfliktusokkal volt terhes, amely tovább mélyítette a társadalmi megosztottságot.

Dél-Oszétia

Oszétia két részből áll: Észak- és Dél-Oszétiából. Észak-Oszétia, másnéven Észak-Oszétia-Alánia Köztársaság az Oroszországi Föderáció egyik tagköztársaság, míg Dél-Oszétia nemzetközileg el nem ismert, de facto állam, azonban de jure Grúzia része.

A grúz-oszét viszonyt a nacionalizmus erősödése mellett tovább súlyosbította, hogy 1990-ben a grúz kormány megszüntette Dél-Oszétia autonómiáját, miután az oszétok kikiáltották saját köztársaságukat. A terület autonómiájának megszüntetésére fegyveres konfliktushoz vezetett, amelynek 1992-ben egy tűzszünet vetett véget, azonban a béke továbbra is törékeny maradt.

Abházia

Abházia hasonló helyzetben van, mint Dél-Oszétia: de facto független állam, azonban de jure Grúzia része. és a grúz kormány, valamint a legtöbb ENSZ-tagállam Grúzia autonóm területeként ismeri el. Osztéiával ellentétben, az abházok az Abház Autonóm Köztársaság fennállása során is jelentős elnyomásban éltek, az autonómiájuk ellenére.

A Szovjetunió felbomlását megelőzően, a 80’-as években felerősödő függetlenségi folyamatok, még nagyobb ellentétet teremtett a grúzok és az abházok között. A grúz és abház nacionalista törekvések végül fegyveres összecsapásokban csúcsosodtak ki.

Abházia 1990-es évek elején kikiáltotta függetlenségét, amit sem Grúzia, sem a nemzetközi közösség nem ismert el. A függetlenség kikiáltását követően grúz katonai erőket irányítottak a térségbe, annak érdekében, hogy továbbra is fenntartsák a terület feletti ellenőrzést.  A fegyveres összecsapásoknak az abház és grúz erők között az 1994-ben megkötött Moszkvai Egyezmény vetett véget.

Az orosz-grúz háború és annak következményei

A Szovjetunió felbomlását után a felszínre törő, egyre radikálisabbá váló etnikai feszültségek, valamint Miheil Szaakasvili ígérete a szakadár területek – Abházia és Dél-Oszétia – visszaszerzésére megalapozták a grúz és a szakadár régiók, valamint közvetetten Oroszország közötti konfliktust. A 2008. augusztus 7-én kirobbanó ötnapos orosz-grúz háború egyik fontos előzménye Grúzia NATO-tagjelölti státusza volt, amelyet az orosz vezetés az saját stratégiai érdekei fenyegetéseként értékelt. További jelentős tényezőt jelentett Koszovó 2023. februárjában kikiáltott függetlensége, amely ösztönözte Abháziát és Dél-Oszétiát, hogy saját függetlenségi törekvéseiket előtérbe helyezzék.

Bár katonai értelemben egyértelműen Oroszország győzelmet aratott, politikai célját – a szakadár területek de jure elismerését – nem érte el. A háború során Grúzia jelentős személyi és katonai infrastrukturális-veszteségeket szenvedett, azonban Oroszországot is sújtották a konfliktus negatív következményei: nemzetközi elítélés és belső pénzügyi válság. Tovább gyengítette Oroszország  nemzetközi megítélését és geopolitikai helyzetét, hogy a háborút követően a NATO tagállamai között megerősödött az igény a védelmi együttműködés fokozására.

A nyugati grúz perspektíva

A Szovjetunió felbomlása, a grúz nacionalizmus erősödése, az etnikai konfliktusok kiéleződése és a 2008-as orosz-grúz háború mind hozzájárultak Grúzia Grúzia nyugat-orientált politikai irányvonalának kialakulásához. Annak ellenére, hogy Grúzia NATO-tagjelölti státuszát 2008-ban a bukaresti csúcson elutasították, a kaukázusi ország nem mondott le nyugat-orientációjáról.

Grúzia 2022. márciusában benyújtotta uniós tagsági kérelmét, majd 2023. decemberében elnyerte az uniós tagjelölti státuszt. Az ország elköteleződését a bizottsági ajánlásoknak megfelelő reformok végrehajtása is bizonyította, valamint a konkrét lépések megtétele a demokratikus és jogállamisági reformok előmozdításához. Az Európai Unió Tanácsa 2023. december 12-i jelentése rögzítette, hogy Grúzia konkrét eredményeket ért el a közigazgatási reformok, a közbeszerzések és a gazdasági reformok terén. Ugyanakkor a jelentés további lépések megtételére szólította fel Grúziát, annak érdekében, hogy az ország egyértelműen kifejezze elköteleződését az uniós értékek iránt.

Grúzia nyugati orientációját azonban jelentősen befolyásolhatja a 2024. október 26-i parlamenti választások eredménye, amelyeken a kormányzó Grúziai Álom párt 54,2%-os támogatottságot szerzett, ami kérdéseket vet fel az ország európai integrációs folyamatának jövőjével kapcsolatban. A belpolitika és társadalmi feszültségek erősödését tovább fokozta, hogy a választás tisztességét nemcsak a grúz ellenzéki pártok, hanem a nemzetközi szervezetek és az Európai Unió is megkérdőjelezték. A helyzetet tovább súlyosbította az Egyesült Államok Külügyminisztériuma döntése a stratégiai partnerség felfüggesztéséről.

Az Európai Parlament 2024. november 22-én elfogadott állásfoglalásában aggályokat fogalmazott meg Grúzia demokratikus válságával és a parlamenti választásokat érintő jogsértésekkel kapcsolatban. Az állásfoglalásra reagálva Irakli Kobahidze miniszterelnök bejelentette, hogy felfüggesztetik az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését 2028-ig, továbbá Grúzia nem fogad el további támogatásokat az Európai Uniótól.

A választások eredménye, valamint az új mandátummal megerősödött oroszbarát kormány egyértelműen kedvez az orosz vezetésnek, mivel csökkenhet Grúzia európai integrációs törekvéseire irányuló nemzetközi figyelem.

Grúziai Álom és a grúz álom kettőssége

Miután Irakli Kobahidze, Grúzia miniszterelnök bejelentette, hogy 2028-ig felfüggesztik a Európai Unióval folytatandó csatlakozási tárgyalások megkezdését, több ezer EU-párti tüntető vonult az utcára Tbilisziben.  A többnapos  demonstrációk során komoly összecsapások alakultak ki a tüntetők és a grúz rendőrség között. A tüntetések ötödik napján egyes résztvevők tűzijátékokkal lőttek a rohamrendőrökre, akik válaszul könnygázt vetettek be a tömeg feloszlatására. A megmozdulások nemcsak a fővárosra korlátozódtak: Batumiban, az ország második legnagyobb városában, Kutaisziben, Zugdidi és más városokban is tüntetések kezdődtek.

A november 30-ai tüntetésen Grúzia államfője, Salome Zourabichvili is megjelent és beszédet mondott. Zourabichvili 2018-ban nyerte el az államfői mandátumot, amely 6 évre szól, így 2024-ben jár le. A grúz parlament november 25-ei, első ülésén – amelyen az ellenzéki képviselők bojkottja miatt a 150 fős testületből mindössze 88 fő vett részt –  2024. december 14-re tűzte ki az államfői választások időpontját, míg az új államfő beiktatására december 29-én kerül sor. A 2017-ben elfogadott alkotmányos reform értelmében idén először az államfőt nem közvetlenül a polgárok választják meg, hanem egy 300 főből álló választási kollégium dönt a személyéről. Ez az eljárás eltér az eddigi közvetlen választási gyakorlattól, amely népszavazás vagy általános választás útján zajlott.

Salome Zourabichvili államfő a november 30-ai tüntetésen elmondott beszédében illegitimnek nevezte a jelenlegi parlamentet, és elutasította az általa szervezett államfő választásokat. Zourabichvili kijelentette, hogy az új államfőt nem választhatja meg egy illegitim parlament, ezért mandátuma hatályban marad mindaddig, amíg egy legitim parlament megválasztásra nem kerül.

Összegzés

Grúzia és a Kaukázus térség stratégiai jelentősége a történelmi, etnikai, földrajzi és geopolitikai tényezőkön alapul. Az ország kiemelkedő jelentőségét a globális gazdasági és politikai folyamatokban az földrajzi elhelyezkedéséből ered, valamint energia- és közlekedési infrastruktúrában betöltött szerepe adja.

A kaukázusi ország már az október 26-ai választásokkal felkeltette a nemzetközi érdeklődést, amelyet sokan Grúzia „kelet és nyugat közötti választásaként” értékeltek, és amely a megkérdőjelezett tisztségek kapcsán is figyelmet keltett. Azonban a tényleges nemzetközi figyelmet  a kormány vitatott döntése váltotta ki, miszerint felfüggesztik az EU-csatlakozási tárgyalásokat 2028-ig, A kormány ezen lépése országszerte tüntetéseket váltott ki Tbilisziben és más városokban. Az ellenzék és a grúz társadalom jelentős része azzal vádolja a kormányzó Grúz Álom pártot, hogy egy  illiberális irányba tereli az országot, aláásva ezzel az EU-csatlakozás lehetőségét, amely sok grúz számára régóta dédelgetett álom volt.

A jelenlegi krízishelyzet mind bel-, mind külpolitikai értelemben komoly dilemmát jelent Grúzia számára: folytatja az orosz érdekeknek is kedvező, nyugatellenes geopolitikai irányvonalat, vagy visszatér az ország európai integrációjára törekvő politikához?

A Merre tovább, Grúzia: Grúziai Álom vagy a grúz álom? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető:

Gépfegyver lövöldözés hallható Haiti fővárosában Port-Au-Prince-ben. A főváros utcáit bandák uralják, az elnök három éve halott, a miniszterelnök április 24-én lemondott, az országban 2016 óta nem voltak választások. Haiti a Karibi térségben, Hispanola szigetén található. Egyetlen szomszédja a Dominikai Köztársaság hatszor akkora GDP-vel rendelkezik, az egy főre jutó GDP pedig ötször nagyobb a Dominikai Köztársaságban. Felmerül a kérdés, hogy mi vezet egy ennyire mostoha sorshoz?

Gyarmati múlt (1492-1804):

1492-ben fedezték fel Hispanola szigetét a spanyolok, létrehoztak egy gyarmatot a szigeten és kiirtották az őshonos taíno lakosságot. Az 1600-as években hozták létre Saint-Dominique nevű gyarmatot a franciák. A franciák a rabszolga munkaerőt felhasználva rendkívül nagy jövedelemre tettek szert, a 1790-es évekig Európa cukor fogyasztásának 40%-át, kávé fogyasztásának pedig 60%-át termelte ki a szigetgyarmat. Haiti 1804-ben nyerte el a függetlenségét Franciaországtól. Mi volt ennek az ára? Tizenkét év szabadságharc és kétszázezer lakos életébe került ezt elnyerni, de cserébe sikerült az első, független, korábban fekete rabszolgák által vezetett országgá válniuk. Haiti függetlenségét Franciaország csak 1825-ben, az Amerikai Egyesült Államok pedig csak 1862-ben, egy évvel a polgárháború kitörése után ismerte el.

Megnyomorító adósság (1825-1947):

Az öröm azonban nem tartott sokáig. Mindössze 21 évvel a függetlenségük kivívása után francia csatahajók jelentek meg Haiti partjánál, ultimátumot követelve. A fiatal köztársaság fizessen 150 millió frank értékű elégtételt az elvesztett állami vagyonért (felszabadított rabszolgák), cserébe Franciaország elismeri Haiti függetlenségét és véget vet az embargójának. Ha nem fizetnek akkor pedig Franciaország hadat üzen. Az adóság 300%-a volt az akkori Haiti GDP-nek, a cél az volt, hogy Haiti adóság spirálba kerüljön. Ennek ellenére Haiti az invázió elkerülése véget elfogadta az ultimátumot. Az adósság 90 millió frankra lett csökkentve 1838-ban, ami ma 34 milliárd dollárnak felel meg. A szigetország nominális bruttó hazai összterméke 2020-ban 14 billió dollár volt. Haiti 1922-ben fejezte be Franciaországnak visszafizetni adóságát, az adóság fennmaradó részét amerikai befektetőknek fizették ki. Csak 1947-ben – mintegy 122 év múlva – tudta Haiti végre visszafizetni az összes kapcsolódó kamatot a National City Bank of New Yorknak (ma már Citibank).

Az amerikai megszállás időszaka (1915-1934):

1915-ben az akkori elnök, Vilbrun Guillaume Sam elrendelte 167 politikai fogoly kivégzését, köztük volt a korábbi elnök, Oreste Zamor is. Ez és korábbi autoriter módszerei annyira feldühítette a lakosságot, hogy a francia nagykövetségre menekülő elnöküket meglincselték. Így, egyszerre 2 problémát sikerült létrehozniuk. Elsősorban jelentős amerikai pénzügyi érdekek voltak Haiti-ban hitelek és befektetések formájában, amit Amerika féltett Haiti kaotikus gazdasági és politikai helyzete miatt. Másodszor pedig létezett egy erős aggodalom afelől, hogy a Német Birodalom kihasználva a káoszt növelné befolyását a karibi térségben. Ez, szembement a Monroe doktrínával, amely igyekezett az Európai hatalmak befolyását redukálni az Új Világban. Ezen okoknak köszönhetően Amerika tengerészgyalogosokat küldött a szigetre, „hogy visszaállítsák a békét és nyugalmat”.  Így kezdődött el az amerikai megszállás, amely 1934-ben fejeződött be.

François Duvalier; Papa Doc (1946-1971):

François Duvalier, közismert nevén „Papa Doc,” Haiti diktátora volt 1957 és 1971 között, aki brutális elnyomással és a rettegett Tonton Macoute segítségével tartotta fenn hatalmát. A voodoo vallást politikai manipulációra használta, hogy félelmet keltsen és szinte isteni figuraként jelenjen meg a nép előtt.

A Vodou egy haiti eredetű vallás, amely afrikai, karibi őslakos és katolikus elemeket ötvöz. A szellemek (lwa) tiszteletén alapul, akik közvetítőként szolgálnak az emberek és a Legfelsőbb Lény között. A hívek rituálékkal, tánccal és áldozatokkal keresik a szellemek támogatását, hogy útmutatást és védelmet kapjanak mindennapi életükhöz.

Duvalier politikai pályafutása előtt orvos volt és részt vett az Amerika által finanszírozott frambőzia járvány kezelésében, nevét innen kapta. 1946-ban bekerült az Estimé vezette kabinetbe. 1949-ben egészségügyi és munkaügyi miniszter lett, titulusát azonban nem tudta sokáig élvezni mert 1950-ben Magloire elnök a katonaság segítségével megpuccsolta Estimé kormányát. Duvalier bujdosásra kényszerült egészen 1956-ig amikor amnesztiát kapott és bejelentette, hogy elnökjelöltként részt vesz az 57-es választáson, amit meg is nyert.  A katonaság puccsa és az, hogy bujdosásra kényszerült egy életre szóló leckét adott Papa Doc számára: nem bízhat meg a hadseregben. A katonaságot folyamatosan átszervezte palota őrségre. 1959-ben létrehozta a Milice de Volontaires de la Sécurité Nationale (Nemzetbiztonsági önkéntes milíciát) amit a lakosság csak Tonton Macoutes-nek hívott. A milícia nevét, egy Vodou szörnyről kapta, aki este elrabolja a gyerekeket aztán reggelinek megeszi őket. A név nem véletlen, a szervezetre erős hatást gyakorolt a Vodou kultusz, mivel rengeteg tagja egyben Vodou vezető is volt. A két szörny között nemcsak a kultusz volt közös. A Tonton Macoutes ismérve a brutalitás volt, számtalan gyilkosság és faji erőszak kötődik a szervezethez, az emberek annyira féltek, hogy még zárt ajtók mögött sem merték kritizálni a diktátor rezsimét. Duvalier politikája, amelynek célja az volt, hogy véget vessen a mulatt elit uralmának a nemzet gazdasági és politikai életében. Ez a művelet emberek tömeges kivándorlásához vezetett, elmélyítve Haiti gazdasági és társadalmi problémáit. Papa Doc azonban a fekete középosztályt a középosztálybeli városrészeken vezetett közmunkákkal nyerte meg. Ezek a városrészek korábban nem rendelkeztek aszfaltozott utakkal, folyóvízzel vagy modern csatornarendszerrel. 1964-ben Duvalier kikiáltotta magát élethosszig tartó elnöknek.

Jean-Claude Duvalier; Baby Doc (1971-1986):

1971-ben François Duvalier meghalt, a hatalmat akkor még 19 éves fia, Jean-Claude Duvalier vette át. Jean-Claude-ot nem érdekelték annyira az állam ügyei és édesanyára bízta a kormányzást míg ő dorbézolt. Uralma alatt csökkent az a terror, amit apja uralkodása alatt tapasztaltak az emberek. 1980-ban kötött házassága egy elvált mulatt nővel, Michèle Bennett-tel, egy 3 millió dolláros (2023-ban ~9,31 millió dollár) ceremónia keretében, széleskörű ellenállást váltott ki, mivel úgy tekintették, hogy ezzel elárulta apja elveit a mulatt elit iránt. Michèle kérésére édesanyját kiutasították Haitiről. Baby Doc kleptokráciája sebezhetővé tette a rendszert a váratlan válságokkal szemben, amelyeket az endemikus szegénység súlyosbított. Rendszere külföldi pénznek volt kiszolgáltatva. Így, az afrikai sertéspestis járvány során az USAID (segélyek és fejlesztési támogatások kezeléséért felelős amerikai szervezet) tisztviselőinek nyomására a haiti kreol sertések levágásához vezetett. Ennek az állatnak a tenyésztése a lakosság a fő bevételi forrását jelentette. Uralkodása továbbá az AIDS széles körű elterjedéséhez vezetett az 1980-as évek elején. A széles körű elégedetlenség Haitin 1983-ban kezdődött, amikor II. János Pál pápa egy látogatás során elítélte a rendszert, ami végül lázadást váltott ki, és 1986 februárjában, hónapokig tartó zavargások után a hadsereg lemondásra és száműzetésre kényszerítette Duvalier-t.

A demokráciáért folytatott küzdelem (1986-2004):

A Duvalier korszak után egy bizonytalan időszak vette kezdetét. A Namphy tábornok által vezetett átmeneti kormánynak 2 fő feladata volt, egy új alkotmány létrehozása és a választási rendszerhez való visszatérés. Az előbbi sikerült, az utóbbival akadtak gondok, mivel az 1987-es választásokat lemondták miután a katonák a szavazók közé lőttek. Nem sokkal később 1988-ban ismét rendeztek választásokat, amit az előző választójelöltek bojkottáltak. A választási részvét összesen 4% volt. Így került hatalomra Manignat elnök, akit néhány hónap után a hadsereg megbuktatott.
1990 decemberében Aristide, egy salézi pap nyerte meg a választásokat 67%-kal, azonban 1991 szeptemberében őt is lemondatta a hadsereg. A katonai junta uralma egészen 1994-ig tartott, amikor Amerika kijelentette, hogy ha nem vezetik vissza a demokratikus rendet akkor egy inváziót indít a szigetállam ellen. Így került vissza Aristide a kormány élére. Az 1995-ös választásokon Aristide koalíciója 88%-ot ért el. Aristide 1996 februárjában átadta a hatalmat Préval elnöknek, ez volt az ország történelmében az első alkalom, hogy két elnök között demokratikusan történt hatalomátadás. Aristide a 2001-es választások győzelme után visszatért és 2004-ig volt elnök amikor hatalmas tüntetések hatására lemondott. Ez a hivatalos magyarázat, amit az Egyesült Államok Külügye állít, Aristide azonban tagadja ezt és máig vitatott, hogy felmondását valóban ő maga írta-e? Aristide szerint 2004-ben külföldi erők által lett megbuktatva. A kormány vezetését legfelsőbb bírója, Alexandre Boniface vette át, aki egy nemzetközi békefenntartó missziót kért az ENSZ Biztonsági Tanácsától. A Biztonsági Tanács még aznap elfogadta a határozatot, amely kinevezte Boniface legfelsőbb bírót átmeneti elnöknek. Boniface elnök ezután jóváhagyta a békefenntartó missziót. A békefenntartó misszió vezetését június 1-én Brazília vette át Argentína, Chile, Jordánia, Marokkó, Nepál, Peru, Fülöp-szigetek, Spanyolország, Srí Lanka és Uruguay támogatásával és mintegy 7000 katonából állt és a MINUSTAH (United Nations Stabilisation Mission in Haiti) nevet kapta. 2004 novemberében a Miami Egyetem Jogi Kara emberi jogi vizsgálatot hajtott végre Haitin, és súlyos emberjogi visszaéléseket dokumentált. Megállapította, hogy a statáriális eljárás, bevett rendőrségi taktikának számított. A misszió 2017-ben ért véget.

Természeti katasztrófák (2010-2016):

2010 január 12-én a Richter skálán egy 7-es erősségű földrengés, aminek a következtében több mint 200.000 ember halt meg. A 7-es földrengést egy 5,9-es utórengés követte. A földrengések következtében a főváros a földdel lett egyenlő. Ennek következtében ember milliói váltak nincstelenné. Ugyanazon év októberében pedig kitört a modern történelem egyik legsúlyosabb kolerajárványa. A kolerajárvány kilenc hónappal a 2010. januári földrengés után kezdődött, ami néhány megfigyelő téves véleménye szerint a természeti katasztrófa következménye volt. A lakosok azonban azonnal gyanakodni kezdtek az Artibonite folyó egyik mellékfolyójánál található, nepáli békefenntartóknak otthont adó ENSZ-bázisra. A békemisszió szóvivője eleinte tagadta az összefüggést, de később az Al Jazeera sajtócsapata kameralencsére vette, amint a katonák egy szivárgó csatornacsövet próbálnak kiásni. Egyre növekedő nyomás hatására az ENSZ engedett, és közölte, hogy bizottságot nevez ki a koleratörzs forrásának kivizsgálására. A testület 2011 májusában kiadott jelentése megerősítette, hogy a nepáli csapatok hozták a betegséget Haitire. A hír hatására hatalmas tüntetések törtek ki, amely során legalább öt ember vesztette az életét. 2011 novemberében 5000 ember írt alá egy kérvényt, amiben kompenzációt követeltek az ENSZ-től a károkért. 2013 februárjában a világ szervezett hivatkozott immunitására, amely további botrányt eredményezett. 2016 decemberében az ENSZ akkori főtitkára, Ban Ki Mun végül bocsánatot kért az ENSZ nevében, mondván, hogy „mélységesen sajnálja” a járvány kitörését. A főtitkár megígérte, hogy 400 millió dollárt fordít az áldozatok megsegítésére és az ország működésképtelen higiéniai és vízügyi rendszerének javítására.

Haiti történelme összefoglalva a Bandaháborút megelőzően:

Haiti történelmét áttekintve nem túl meglepő, hogy napjainkban az utcai bandák próbálják a hatalmat megszerezni. A szigetország úgy kezdte a történelmét, hogy egy hatalmas adósságot kényszerítettek rá így biztosítva azt, hogy mindig is szegény maradjon. 1915-1934-ig az Egyesült Államok megszállta az országot. Ezután sorra olyan elnökök következtek, akik egyre autoriterebb tendenciákat mutattak, feltéve, ha közben sikerült elérniük, hogy ne legyenek a hadsereg által megbuktatva.

François Duvalier megtanulta a leckét és megszüntette a hadsereget, helyette létrehozta a saját terror szervezetét a Tonton Macoutes-et. 1986-ban sikerült Haiti polgárainak elkergetni az országból François Duvalier fiát Jean-Claude Duvalier-t. A Tonton Macoutes-et megszüntetve, de soha nem került lefegyverzésre. 1990-ben sikerült elsőnek legitim választásokat rendezni, a kormányt viszont a hadsereg 91-ben megdöntötte és egészen 94-ig volt hatalmon. Aristide a korrupt állami fegyveres szervekkel szemben jó ötletnek gondolta, hogy az emberek önmagukat megtudják védeni. Így kialakult az a szokás, hogy különböző pártoknak megvoltak a saját bandáik, akik őket támogatták. A rendőrség és a bandák gyakran annyira egybefüggőek voltak, hogy rendőrből banda tag lett. Ez igaz Jimmy Chérizier esetében is. Chérizier édesanyja gyerekkorában sült csirke árusként dolgozott, és állítása szerint innen ered a „Barbecue” beceneve; mások azonban azt állítják, hogy ez a becenév onnan ered, hogy állítólag mészárlások során embereket gyújtott fel, ezt azonban ő tagadja.

A Bandaháború kezdete (2018-napjainkig):

Jovenel Moïse elnök együttműködött a G9-es bandával, amit nem más vezetett, mint Jimmy Chérizier. A Haiti Ember Jogi Védelmi Hálózat (RNDDH) szerint létezett egy megállapodás a kormány és a bűnözök között, amely szabad kezet adott a bandának, ha rendet tartanak az utcákon. Nem véletlen, hogy néhány héttel Moïse elnök merénylete előtt az ENSZ szerint „még nem látott” szinteket ölt bűnözés. 2021 június 23-án Chérizier fegyveres forradalmat hirdetett Haiti gazdasági és politikai elitje ellen. Egy héttel a merénylet előtt Chérizier az elnök lemondását követelte, a merényletet követően viszont gyászolta és egy több mint 1000 fős tüntetést rendezett, ahol igazságszolgáltatást követelt az elkövetőkkel szemben.

Jovenel Moïse elnök 2021 július 7-én lett megölve. Utána Ariel Henry lett Haiti miniszterelnöke. A probléma kettős volt, a kisebbik probléma az, hogy nem volt megválasztva így hiányzott a demokratikus legitimáció. A nagyobb probléma viszont, hogy a mai napig gyanítottan érintett Moïse elnök halálában. Hatalomra lépésekor ígéretet tett, hogy visszaállítja a rendet és párbeszédet nyit az ország jövőjéről, továbbá megtartja a választásokat, amiket elődje már akkor 2 éve késleltetett. Egy hónappal később augusztus 14-én Haitit ismét egy 7-es erősségű földrengés rázta meg. A választásokat azóta sem tartották meg.

2024 februárban Ariel Henry elutazott Kenyába, hogy aláírjon egy egyezményt miszerint 1000 kenyai rendőrt telepítenének Haitiba, hogy segítsék a 9000 fős rendőrséget és 1500 főből álló hadsereget. Amikor viszont haza próbált térni a G9-es banda Chérizier vezetésével megostromolta a repteret, ahol Ariel Henry gépe leszállt volna és emellett több mint 4000 rabot engedett szabaddá. Chérizier Ariel Henry lemondását követelte. Március 11-én Ariel Henry beleegyezett, hogy amint megalakul az átmeneti kormány ő le fog mondani. Ezt, április 24-én megtette.

Így, a bandákkal való probléma nemhogy javult volna, de sokat romlott. Az állam hatalma annyira elenyészővé vált, hogy a fővárosban a hatalmi űrt a bandák igyekeznek kitölteni. Időközben már megérkezett a 400 kenyai rendőr, akik alaposan fel voltak fegyverezve. Nemzetközi megfigyelők szerint ez még mindig kevés, a nagyjából 12,000 fővel rendelkező bandák számához képest. Az ISS Africa szeptember 25-én azt írta, hogy az évente 600 millió dollárból finanszírozott misszió idáig csak 85 millió dollárt kapott. A CNN augusztusi cikkében arról írt, hogy a kenyai rendőrök 2 hónapja nem kapták meg a teljes fizetésüket. Nehéz kezdettel indult a misszió Haitiban, jelenleg csak reménykedni tudunk, hogy a szigetország szerencséje végül jobbra fordul.

Szerző: Lázár Sebastian

A Egy nemzet, amelyet sosem enged szabadon a sors, Haiti küzdelme a túlélésért bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Választások Namíbiában

November 27-én, szerdán került sor Namíbiában az elnök- és parlamenti választásokra. Az apartheid Dél-Afrikától 1990-ben függetlenedett országot azóta is a SWAPO (South West Africa Peolpe’s Organisation) Párt kormányozza. Az idei választás a 34 éves kormányzást megszakíthatta volna, viszont ez nem következett be, hiszen 57%-os többséggel Netumbo Nandi-Ndaitwah nyerte meg a választást, ezzel ő lett az ország legelső női elnöke.

A megközelítőleg 3 millió fős lakosságú Namíbiában 1,45 millió regisztrált szavazóról beszélhetünk, akik 15 jelölt közül választhattak. A SWAPO-val szemben a lakhatás és foglalkoztatottság elérhetetlensége miatt – főleg a pályakezdő fiatalok körében – nagy elégedetlenség uralkodik. „Az eredmény nagyban függhet a fiatalok részvételi arányától, akik a szavazók több, mint felét teszik ki és nagyobb valószínűséggel támogatják az ellenzéket.” – mondta Rui Tyitende, a Namíbiai Egyetem oktatója. A SWAPO jelöltjének ígéretei között szerepelt a kb. 20%-os munkanélküliségi ráta (ami 30 évvel ezelőtt is ugyanennyi volt) csökkentése és megválasztása esetén 5 éven belül mintegy 500.000 munkahely létrehozása. A Világbank adatai alapján Namíbia társadalmának több, mint 30%-a kevesebb, mint napi 2,15 dollárból él, így ez a kérdés is kiemelt szerepet játszott a választásban.

A párt legnagyobb kihívója Panduleni Itula, az Independent Patriots for Change (IPC) jelöltje volt, aki 25.5%-al azonban alulmaradt, de a Nemzetgyűlésben pártja 20 mandátumot szerzett. A választások napokig elhúzódtak a szavazólapok hiánya és egyéb technikai problémák miatt, így az eredmény végül december 3-án látott napvilágot.

Szerző: Bánfi Zita

Csád felmondja védelmi együttműködését Franciaországgal, Szenegál is változásokat tervez

Csád november 28-án bejelentette, hogy felmondja a Franciaországgal kötött védelmi megállapodást, amely a francia csapatok távozását vonhatja maga után. Abderaman Koulamallah külügyminiszter nyilatkozatában kifejtette, hogy a döntés egy „alapos elemzést követően” született meg. Hangsúlyozta, hogy „az ország függetlensége óta eltelt 66 év után elérkezett az idő, hogy Csád teljes mértékben érvényesítse szuverenitását, és a nemzeti prioritások fényében újragondolja stratégiai partnereit”. Mindazonáltal kiemelte, hogy ez a lépés nem jelent teljes szakítást Franciaországgal, amely továbbra is kulcsfontosságú partner marad az ország számára.

Franciaország a Száhel-övezetben az elmúlt évek során számos nehézséggel szembesült. Maliból, Burkina Fasóból és Nigerből már kivonulásra kényszerültek, most pedig Csád is átalakítja kapcsolatait. Az országban jelenleg mintegy ezer francia katona állomásozik, akik az elmúlt évtizedek során több alkalommal hajtottak végre katonai beavatkozásokat – leginkább felfegyverzett lázadó csoportok betöréseit hiúsították meg.

Az elmúlt hónapokban egyre nyilvánvalóbbá vált Csád közeledése Oroszországhoz. Mahamat Idriss Déby Itno elnök 2024 januárjában Moszkvában tett látogatása során számos kulcsfontosságú területen – így az energiabiztonság és a védelem vonatkozásában – születtek kétoldalú megállapodások. Júniusban pedig Vlagyimir Putyin külügyminisztere, Szergej Lavrov vezetésével egy delegáció érkezett diplomáciai látogatásra N’Djamenába.

Eközben Szenegálban is hasonló diskurzus bontakozik ki, ahol jelenleg körülbelül 350 francia katona tartózkodik. Bassirou Diomaye Faye szenegáli elnök egy csütörtöki interjúban a francia állami televíziónak nyilatkozva kijelentette, hogy nem tartja helyénvalónak a francia csapatok további jelenlétét országában. „Szenegál független ország, szuverén ország, és a szuverenitás nem fogadja el katonai támaszpontok jelenlétét egy szuverén országban” – fogalmazott Faye. Ugyanakkor nem részletezte, hogy a francia csapatokat mikor és milyen módon kérhetik távozásra.

Ha Szenegál is Csádhoz hasonló lépést tesz, Franciaország stratégiai szerepe a Száhel-övezetben végleg megszűnhet.

Szerző: Danguly Ágnes

Majdnem 2,6 milliárd dollárnyi beruházást mondott vissza a kenyai elnök

William Ruto kenyai elnök 2024 november 21-én bejelentette, hogy eláll az indiai Adani Vállalattal kötött beruházásoktól, miután annak vezetője 250 millió dolláros vesztegetési gyanúba keveredett. Az előzetes megállapodások szerint ez a vállalat újította volna fel és bővítette volna 1,85 milliárd dollár értékben az ország elsőszámú nemzetközi repülőterét, valamint az energia-szektor fejlesztéséről is kötöttek egy 736 milliós szerződést. Az Adani vállalat elutasítja a vádakat és nem zárta ki annak lehetőségét, hogy jogi útra viszi a dolgot.

A döntést üdvrivalgással fogadta a kenyai parlament, a beruházásokat ugyanis sokan elhamarkodottnak és átláthatatlannak tartották, valamint a korrupció gyanúja is felmerült. Nem ez volt az első eset, hogy az elnök visszalépett egy hasonló volumenű döntéstől. Idén júniusban például egy 2,7 milliárd dolláros IMF-hitel feltételei váltottak ki több halálos áldozattal járó tüntetéseket, amik többek között az alapvető élelmiszerek és higiéniai termékek árának drasztikus növekedésével jártak volna. Ruto végül ezt is visszamondta és bár az IMF október végén jóváhagyott egy kisebb (nagyjából 600 milliós) kölcsönt, az ország így is komoly gazdasági problémákkal küzd, magas az államadósság és az infláció, valamint az orosz-ukrán háború miatt az élelmiszer és az üzemanyagárak is felszöktek.

Szerző: Rózsa Sándor

Polgárháború Szudánban

A szudáni polgárháború lassan két éve tart már és a helyzet egyre csak romlik, a lakosság egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Ez idő alatt a hadviselő felek között közel 9000 támadást jegyeztek fel, ami átlagosan napi 16-ot jelent. Ezen támadások háromnegyede a földrajzilag három fő régió köré összpontosulnak. Az egyik ilyen régió Khartoum, ahogy az összes regisztrált támadás 54%-át elkövetik. Az elmúlt hetekben a szudáni hadsereg nagyszabású offenzívát indított a fővárosban, annak érdekében, hogy visszaszerezze az RSF általt elfoglalt területeket. A másik régió Észak-Darfúr, ahol eddig közel 1000 támadás történt, valamint Gezira állam, amely Szudán mezőgazdasági központja és itt több, mint 1100 támadást hajtottak végre eddig. A támadások az egész ország területén jellemzőek, azonban azok mértéke és mennyisége változó, vannak ahol elenyészőbbek, míg máshol erőteljesebbek és rendszeresebbek.

A halálozások száma folyamatosan, napról napra növekszik, valamint az országot elhagyni kényszerülők és a belső menekültek száma is. 2024 novemberi adatok alapján több, mint 24 ezer ember veszítette életét a polgáháború következtében, ezek a számok azonban nagy valószínűséggel nem a tükrözik a valóságot. A halálos áldozatok száma feltehetően sokkal magasabb, főleg, ha figyelembe vesszük a betegségeket, alultápláltságot és az egészségügyi ellátás hiányát.

A tűzszünet közvetítésére tett több kísérlet is kudarcba fulladt az elmúlt hónapok során, legutóbb augusztusban, amikor a szudáni hadsereg nem volt hajlandó részt venni az Egyesült Államok közvetítésével Genfben folytatott tárgyalásokon. A felek részéről továbbra sincs meg a kellő akarat ahhoz, hogy tűzszünetet kössenek és valódi megoldást tudjanak találni a konfliktusra.

Szerző: Mócsán Evelin

Rejtélyes betegség 143 ember halálát okozta Délnyugat-Kongóban

Egy influenzaszerű betegség, amely két hét alatt több tucat ember halálát okozta, vizsgálat alatt áll Délnyugat-Kongóban – közölték a helyi hatóságok.

A haláleseteket november 10. és november 25. között rögzítették a Kwango tartomány Panzi egészségügyi körzetében. Apollinaire Yumba tartományi egészségügyi miniszter a hétvégén elmondta, hogy a tünetek közé tartozik a láz, fejfájás, köhögés és vérszegénység.

Rémy Saki, a tartomány helyettes kormányzója kedden közölte az Associated Press-szel, hogy 67 és 143 között lehet a halálos áldozatok száma.

„Egy epidemiológiai szakértőkből álló csapat várhatóan a térségbe érkezik, hogy mintákat vegyen és azonosítsa a problémát” – tette hozzá.

Yumba óvatosságra intette a lakosságot, és azt tanácsolta, hogy kerüljék a halott testekkel való érintkezést, hogy elkerüljék a fertőzést. Felszólította a nemzeti és nemzetközi partnereket, hogy küldjenek orvosi ellátmányokat az egészségügyi válság kezelésére.

Kongóban már így is pusztít a majomhimlő-járvány, amely a WHO adatai szerint több mint 47 000 feltételezett esetet és több mint 1 000 feltételezett halálesetet okozott az országban.

A WHO-nak tudomása van az azonosítatlan betegségről, és egy csapat már a helyszínen dolgozik a helyi egészségügyi szolgálatokkal együttműködve, hogy mintákat gyűjtsenek – közölte egy szervezet alkalmazottja, aki névtelenséget kért, mert nem volt jogosult nyilatkozni a médiának.

Szerző: Németh Merse

Szerkesztette: Németh Merse

A Afrika-hírfigyelő 2024 – 3. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az olasz haditengerészet – Marina Militare – az elmúlt évtizedek során jelentős technológiai fejlődésen ment keresztül, hogy megfeleljen a modern hadviselés kihívásainak. Az ország földrajzi elhelyezkedése, valamint a Földközi-tenger térségében betöltött stratégiai szerepe szükségessé tette, hogy az olasz flotta korszerű eszközökkel és rendszerekkel biztosítsa a térség stabilitását: a tengeri biztonsági műveletektől a migrációs válság kezelésén át az energiainfrastruktúrák védelméig számos területen vált kulcsfontosságúvá a modern technológia alkalmazása.

Az autonóm rendszerek, például a drónok és a lopakodó tengeralattjárók bevezetése jelentősen növelte az olasz haditengerészet hatékonyságát és reagálóképességét. E fejlesztések mögött olyan vállalatok állnak, mint a Leonardo S.p.A. és a Fincantieri, amelyek világszínvonalú innovációkat hoznak létre; mindezek mellett a digitális rendszerek, mint például a mesterséges intelligencia és a hálózatalapú kommunikáció, új dimenziókat nyitottak a hadviselésben. Az olasz haditengerészet technológiai fejlesztései nemcsak az ország védelmét erősítik, hanem hozzájárulnak a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához is.

Történeti perspektíva: Az innováció evolúciója a Marina Militare történetében

Az olasz haditengerészet a történelme során az állam geopolitikai szerepvállalásának egyik legfontosabb szimbóluma volt. Az 1861-ben létrejött egyesült Olaszország haditengerészeti hagyományait az előző századok tengeri köztársaságai, mint Velence és Genova, alapozták meg. A második világháború azonban jelentős törést jelentett e területen, mivel az ország veresége nemcsak katonai, hanem politikai átalakulásokkal is járt. Az 1946-ban kikiáltott köztársaság új korszakot nyitott a Marina Militare számára, amelynek újjáépítése és modernizációja az ország globális jelentőségének növelését célozta meg.

A háború utáni újjáépítés időszakában az ország haditengerészete fokozatosan elkezdte fejleszteni és modernizálni flottáját, különös hangsúlyt fektetve a technológiai innovációra. Az 1950-es és 60-as években megindult a hadihajók korszerűsítése, beleértve a fregattok, rombolók és tengeralattjárók fejlesztését. Az 1970-es években a Fincantieri és az OTO Melara által tervezett Sauro osztályú tengeralattjárók megalkotása komoly lépés volt a lopakodó technológiák integrációjában, ami a haditengerészet stratégiai erejének alapvető eleme lett.

A hidegháború idején a Marina Militare az Atlanti Szövetség szerves részeként működött, NATO-műveletekben és az európai védelmi struktúrákban való részvétellel. Ez az időszak meghatározó volt a modern tengeri hadviselés szabályainak elsajátításában és az innovációs képességek fejlesztésében. A hidegháború végét követően az olasz haditengerészet adaptálódott a globális biztonsági helyzet változásaihoz, beleértve a békefenntartó műveleteket, a humanitárius segítségnyújtást és a terrorizmus elleni küzdelmet – az innováció nem csupán a fegyverzet és hadihajók területére koncentrált, hanem a digitális technológiák és autonóm rendszerek területére is kiterjedt.

Korszerű hadviselés: regionális biztonság és globális jelenlét

A Marina Militare különleges pozícióját Olaszország stratégiai földrajzi elhelyezkedése határozza meg. A Földközi-tenger középpontjában lévő ország partjainál számos fontos kereskedelmi útvonal találkozik, ami a haditengerészet számára nemcsak regionális, hanem globális szintű felelősséget is jelent. Az elmúlt évtizedekben a migrációs válság kezelése és az illegális kereskedelem visszaszorítása a haditengerészet egyik legfontosabb feladatává vált. Az Operazione Mare Sicuro keretében a haditengerészet modern eszközökkel – például drónokkal és hálózatalapú megfigyelőrendszerekkel – biztosította a tengeri útvonalak háborítatlanságát.

Nemzetközi szinten az olasz haditengerészet olyan missziókban vett részt, mint az EU által koordinált Atalanta-művelet, amely a szomáliai partoknál zajló kalózkodás visszaszorítását célozta. Ezek a műveletek nemcsak a Marina Militare technológiai és taktikai kapacitásait tesztelték, hanem megerősítették az Olaszország és szövetségesei közötti katonai együttműködést is.

Geopolitikai hatások: innováció és kihívások

Olaszország különleges geopolitikai helyzete egyedi biztonsági kihívásokat teremt. A Közel-Kelet és Észak-Afrika közelsége miatt az olasz haditengerészetnek gyorsan és hatékonyan kell reagálnia az olyan dinamikus helyzetekre, mint a migrációs hullámok, a fegyveres konfliktusok és a természeti katasztrófák. Az energiabiztonság szintén kiemelt prioritás, mivel a Földközi-tenger számos olaj- és gázvezetékének védelme alapvető fontosságú az európai gazdaság számára. Az energiainfrastruktúrák védelme érdekében az olasz haditengerészet olyan modern technológiákat fejlesztett ki, amelyek lehetővé teszik a megelőző és védekező műveletek pontos végrehajtását.

Dróntechnológia a haditengerészetben

Drónok típusai és alkalmazása

Az olasz haditengerészet autonóm rendszereinek széles választéka a modern hadviselés egyik legfontosabb eszköztárává vált. A légi drónok, mint a Leonardo Falco Xplorer, különösen a tengeri megfigyelés, hírszerzés és célpontazonosítás terén emelkednek ki. Ezek a drónok képesek nagy hatótávolságú repülések végrehajtására, miközben valós idejű adatokat gyűjtenek és továbbítanak a parancsnoki központokba. A vízi drónok, például a REMUS 600, különösen a tengerfenék-felderítés és aknakeresés terén váltak nélkülözhetetlenné, mivel lehetővé teszik az emberi beavatkozás nélküli precíziós műveletek végrehajtását.

A drónok alkalmazása nemcsak költséghatékony, hanem az emberi élet védelmében is kiemelkedő. A nagy kockázatú műveletekben, például konfliktuszónákban vagy mélytengeri kutatások során, ezek az autonóm eszközök minimalizálják az emberi veszteségeket, miközben növelik a műveletek hatékonyságát.

Technológiai együttműködések: Leonardo S.p.A. és a védelmi ipar szerepe

Az olasz védelmi ipar – különösen a Leonardo S.p.A. – szorosan együttműködik a Marina Militare fejlesztési programjaival. A Leonardo által gyártott drónok, például a Mirach 40, nemcsak gyakorlati célokat szolgálnak, hanem valós műveletek során is bizonyították képességeiket. Az együttműködés keretében kifejlesztett technológiák nem csupán a katonai, hanem a civil szférában is alkalmazhatók, például környezeti monitoring vagy katasztrófavédelmi műveletek során.

Drónok hatása a haditengerészet működésére

A dróntechnológia alapvetően alakította át a haditengerészeti műveletek dinamikáját. A valós idejű adatgyűjtési képességek, az automatikus célazonosítás és a precíziós beavatkozások lehetőségei gyorsabb és pontosabb döntéshozatalt tesznek lehetővé. A drónok kiemelt szerepet játszanak a kutató-mentő műveletekben, ahol a gyorsaság és a hatékonyság életet menthet. Emellett az autonóm rendszerek olyan területeken is használhatók, ahol a hagyományos haditengerészeti egységek nem tudnak hatékonyan működni, például sekély vizeken vagy szűk csatornákban.

Tengeralattjáró-technológia

Új generációs tengeralattjárók: Az U212 NFS program

Az olasz haditengerészet egyik legambiciózusabb projektje az U212 NFS – Near Future Submarine – program, amely a tengeralattjáró-technológia legújabb eredményeit képviseli. Az olasz Fincantieri és a német ThyssenKrupp Marine Systems együttműködésében létrehozott tengeralattjárók az innováció élvonalát képviselik, ötvözve a lopakodó technológiát a fejlett fegyverrendszerekkel és a hosszú távú autonóm működéssel. Ezek a tengeralattjárók képesek heteken át észrevétlenül operálni, amely különösen fontos az érzékeny műveleti zónákban, például a Földközi-tenger keleti részén, ahol geopolitikai feszültségek jellemzőek.

Az U212 NFS egyik legfontosabb újítása a hidrogén üzemanyagcellás meghajtás, amely lehetővé teszi a rendkívül csendes működést és az alacsony környezeti kibocsátást. Az elektromos meghajtórendszer minimalizálja a tengeralattjárók zajkibocsátását, így rendkívül nehezen észlelhetők a modern akusztikai technológiákkal.

Lopakodó technológiák

A lopakodóképesség elengedhetetlen a modern tengeralattjárók esetében, és az U212 NFS tengeralattjárók fejlesztése során ezt maximális szinten valósították meg. A radar- és akusztikai detektálhatóság csökkentésére speciális, hangelnyelő bevonatokkal és geometriai kialakítással látják el a tengeralattjárókat. Az új formatervezés nemcsak a zajkibocsátást minimalizálja, hanem az áramvonalas test lehetővé teszi a nagyobb sebességet és a jobb manőverezhetőséget.

Tengeralattjárók és hálózati hadviselés

A modern tengeralattjárók nemcsak önállóan, hanem a hálózatalapú hadviselés részeként működnek. Az U212 NFS rendszerint real-time adatokat oszt meg más tengeri és légi egységekkel, így a tengeralattjárók a flotta integrált részévé válnak. Az adatok valós idejű megosztása javítja a helyzetértékelést és a koordinációt a többdimenziós műveletek során. Például, ha egy tengeralattjáró ellenséges célpontot észlel, azonnal értesítheti a felette lévő hadihajókat vagy légi egységeket, hogy gyors és összehangolt választ adhassanak.

Az ilyen képességek különösen fontosak a tengeralattjáró-elhárító műveletek során, amelyek a tengeri hadviselés egyik legösszetettebb területét jelentik. A Marina Militare az U212 NFS technológiáját nemcsak védekezésre, hanem támadó műveletekre is használhatja, különösen a modern torpedók és rakétarendszerek integrálásával.

Digitális rendszerek és kiberhadviselés

Hálózatalapú hadviselés (Network-Centric Warfare)

A hálózatalapú hadviselés (NCW) az olasz haditengerészet digitális fejlesztéseinek sarokköve. Az NCW lényege, hogy a haditengerészet minden egysége – legyen az hajó, tengeralattjáró, légi jármű vagy drón – valós időben kommunikáljon egymással és megossza a műveletekhez szükséges adatokat. Ez a rendszerszemléletű megközelítés javítja az információáramlást és a gyors döntéshozatalt, ami kritikus tényező a modern tengeri hadviselésben.

A Marina Militare integrált kommunikációs rendszerei képesek kezelni az ellenséges elektronikai hadviselés fenyegetéseit is, mivel fejlett zavarásgátló technológiákat alkalmaznak. A tengeri egységek valós időben csatlakozhatnak a NATO globális parancsnoki és irányítási hálózatához, amely növeli a szövetségesekkel való interoperabilitást.

Mesterséges intelligencia (AI) és big data

Az AI és a nagy adathalmazok (big data) elemzése alapvető szerepet játszik a modern olasz haditengerészet működésében. A mesterséges intelligencia alkalmazása lehetővé teszi a komplex helyzetek gyors elemzését, például a célpontok azonosítását, a fenyegetések osztályozását és a javasolt taktikai lépések kidolgozását. Az olasz haditengerészet különös figyelmet fordít az AI-alapú rendszerek fejlesztésére, mint például az automatikus célazonosító szoftverek, amelyek minimalizálják az emberi hibák lehetőségét.

A big data elemzése szintén hozzájárul a stratégiai előkészítéshez, különösen a tengeri megfigyelés és a hírszerzés területén. A különböző forrásokból – például műholdakból, drónokból és megfigyelőrendszerekből – érkező adatok feldolgozása lehetővé teszi az olasz haditengerészet számára, hogy előre jelezze az ellenséges tevékenységeket és gyorsan reagáljon azokra.

Kibervédelem

A kibervédelem az itáliai haditengerészet digitális stratégiájának egyik legkritikusabb eleme – hiszen olyan fejlett kibervédelmi rendszereket fejlesztett ki, amelyek képesek megelőzni az ellenséges kibertámadásokat, védelmezni az érzékeny adatokat és biztosítani a műveleti rendszerek zavartalan működését. A kibertérben való jelenlét kiterjed a támadó műveletekre is, amelyek során az olasz haditengerészet képes lehet ellenséges rendszerek semlegesítésére vagy zavarására.

Nemzetközi együttműködések és NATO szerep

Az olasz haditengerészet aktív szereplője a NATO katonai struktúrájának, és számos fontos gyakorlatban és hadműveletben vesz részt. A Dynamic Manta tengeralattjáró-elhárító gyakorlat, amelyet évente rendeznek meg, az olasz flotta egyik legfontosabb felkészülési eseménye. Ezek a gyakorlatok nemcsak a haditechnológiai fejlesztések tesztelésére alkalmasak, hanem növelik az interoperabilitást az olasz haditengerészet és más szövetséges flották között.

Európai védelmi ipari együttműködés

Az Európai Unió PESCO (Permanent Structured Cooperation) programjai keretében az olasz haditengerészet olyan projektekben vesz részt, amelyek célja az európai védelmi képességek megerősítése. Az ilyen együttműködések lehetővé teszik a közös technológiai fejlesztéseket, például új generációs hadihajók és tengeralattjárók tervezését. Az európai védelmi iparral való szoros együttműködés nemcsak a Marina Militare technológiai innovációit gyorsítja fel, hanem az európai biztonságpolitika szempontjából is kulcsfontosságú.

Nemzetközi műveletek

Az olasz haditengerészet jelentős szerepet vállal a békefenntartó és humanitárius műveletekben is. A szökőár vagy földrengés utáni segítségnyújtásban az olasz flotta gyorsan mozgósítható, köszönhetően a modern logisztikai rendszereknek és az autonóm technológiáknak. A Marina Militare aktívan részt vett a Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló humanitárius missziókban, ahol technológiai innovációik, például drónok és digitális rendszerek, jelentősen növelték a műveletek hatékonyságát.

Összegzés

Az olasz haditengerészet történelmi hagyományai, földrajzi helyzete és innovációs képességei egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a Marina Militare kiemelkdő szereplő legyen a modern tengeri hadviselés terén. A drónok, digitális technológiák és új generációs tengeralattjárók integrációja nemcsak a jelenlegi műveleti képességeket növeli, hanem biztosítja az olasz flotta relevanciáját a jövő biztonsági kihívásai közepette.
Az európai és nemzetközi szövetségek tovább erősítik Olaszország stratégiai pozícióját, miközben az innováció és a fenntarthatóság iránti elkötelezettség továbbra is a Marina Militare sikereinek alapját képezi.

A Az olasz haditengerészet innovációja: drónok, tengeralattjárók és digitális rendszerek bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szeretettel várunk minden érdeklődőt a „Válságövezetek a XXI. században” című konferenciánkra!

Az eseményt idén rendhagyó módon egy külső helyszínen, az Európa Ponton rendezzük meg.

Az eseményen elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete álláspontját.

Az esemény látogatása ingyenes, de regisztrációhoz kötött: https://ludevent.uni-nke.hu/event/4542/

09:45-09:55 Németh Merse Diákbizottsági elnök köszöntőt mond

09:55-10:00 Dr. Sztankai Krisztián Őrnagy úr felkonferálja a legelső szekciót (Orosz-Ukrán)

10:00-10:20 Dr. Kaiser Ferenc: Ukrajna EU-tagságának kérdése

10:20-10:40 Pecze Zsombor: A tüzérség alkalmazása doktrínális és harcászati viszonylatban a hidegháborútól napjainkig a Szovjetunióban és Oroszországban

10:40-10:45 Őrnagy úr értékel

10:45-11:20 szünet

11:20-11:25 Őrnagy úr felkonferálja a Közel-Kelet szekciót

11:25-11:45 Fodor Márk Joszipovics: Izrael Állam afrikai jelenléte

11:45-12:05 Bognár Gábor: Hezbollah: Ellenállás vagy terrorizmus? A szervezet története és megítélése

12:05-12:10 Őrnagy úr értékel

12:10-12:35 szünet

12:35-12:40 Németh Merse felkonferálja a Biztonságpolitika és energiabiztonság szekciót

12:40-13:00 Lázár Sebastian: Haiti: A bandaháborúból polgárháborúvá mélyülő válság

13:00-13:20 Lakatos Gergely: Energiabiztonság – energetikai célú hidrogénfelhasználás Magyarországon

13:20-13:25 Németh Merse értékel

13:25-13:30 Németh Merse felkonferálja az Afrika szekciót

13:30-13:50 Danguly Ágnes: ENSZ-békemisszió a tűzvonalban: a MONUSCO hatékonysága a Kongói Demokratikus Köztársaságban

13:50-14:10 Németh Merse: A csádi polgárháború és a Száhel-övezet migrációs válságának hatása Európára és az Európai Unióra

14:10-14:30 Benczik Boglárka: Mali összeomlásának okai és a nemzetközi reakciók

14:30-14:50 Rózsa Sándor: A szudáni polgárháború

14:50-15:10 Papp Zsanett: Az Északi-sark stratégiai szerepe az energiabiztonságban: geopolitikai kihívások és lehetőségek a XXI. században

15:10-15:15 Németh Merse értékel és lezárja a konferenciát

A Válságövezetek a XXI. században konferencia 2024. bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Olaszország, mint a Földközi-tenger középpontjában elhelyezkedő ország, kulcsfontosságú szereplője a migrációs válságnak, amely az elmúlt évtizedekben számos politikai, gazdasági és biztonsági kihívást hozott magával. A migrációs áramlatok különösen a közép- és észak-afrikai régiók, valamint a Közel-Kelet válságaival összefüggésben jelentős mértékben érintették az olasz határokat. Az olasz kormány és a helyi hatóságok a bevándorlás kezelésére különböző politikai és biztonsági eszközöket alkalmaztak, amelyek közül a katonai erőforrások és a hadsereg szerepe kiemelkedő. A katonai eszközök, különösen a haditengerészet, a parti őrség és a szárazföldi erők, nemcsak a migrációs áramlások korlátozásában, hanem a határok védelmében és a nemzetközi jogi normák betartásában is kulcsszerepet játszanak.

A migrációs válság és a biztonsági kihívások Olaszországban

A migrációs válság Olaszország számára nem új jelenség, azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen felerősödtek a bevándorlás okozta problémák, különösen az Afrikából és a Közel-Keletről érkező migránsok miatt. A Földközi-tenger közepén fekvő Olaszország mindig is a migrációs utak központjában volt, így az ehhez kapcsolódó nyomás az országot folyamatosan érintette. A helyzet azonban különösen drámaivá vált 2011-ben, amikor a Líbiában kirobbant polgárháború és az azt követő politikai zűrzavarok megnyitották a menekültek és gazdasági migránsok előtt az utat Észak-Afrika és Európa irányába. A déli partok, mint Lampedusa és más szigetek, különösen erőteljes migrációs áramlást tapasztaltak, amelyek az ottani infrastruktúrára és helyi közösségekre hatalmas terhet róttak.

Az Olaszországba érkező migránsok száma az évek során folyamatosan nőtt, a legnagyobb növekedés a 2010-es évek közepére esett, ami az európai menekültválság kirobbanásához vezetett. Azonban a migráció nemcsak a gazdasági és humanitárius terheket jelentette, hanem súlyos biztonsági kérdéseket is felvetett. A határok védelme, az illegális migráció megfékezése, valamint az embercsempészet és egyéb bűncselekmények terjedése az olasz hatóságok számára komoly kihívást jelentett. Az állami és nemzetközi válaszlépések nemcsak a migránsok jogait, hanem Olaszország nemzetbiztonsági érdekeit is figyelembe kellett, hogy vegyék. A migráció nem csupán humanitárius kérdés lett, hanem egyre inkább a nemzetbiztonság, a bűnözés elleni küzdelem és a terrorizmus megelőzésének kérdéseivé vált. E kihívások kezelésére pedig az olasz hadsereg, rendőrség és a parti őrség szerepe egyre hangsúlyosabbá vált.

Az olasz hadsereg és a határvédelem szerepe

Olaszország határvédelmi politikája alapvetően az olasz hadsereg, rendvédelmi szervek és a különböző biztonsági erők koordinált munkáján nyugszik. Mivel Olaszország földrajzi helyzete miatt közvetlenül érintett a migrációs áramlatokban, a katonai eszközök alkalmazása elkerülhetetlenné vált a határok védelmében. Az hadsereg nemcsak a tengeri határok védelmét látja el, hanem a szárazföldi és légi határvédelmi feladatokban is részt vesz, biztosítva, hogy a migránsok illegálisan ne léphessék át a nemzeti és uniós határokat. Az Esercito Italiano és az olasz biztonsági erők szerepe a migráció kezelésében átfogó és sokrétű, mivel nemcsak a fizikai határok őrzésére koncentrál, hanem az illegális tevékenységek, mint például a kereskedelem és az embercsempészet elleni fellépésre is.

A Mare Nostrum művelet (2013–2014) a legkiemelkedőbb példája az olasz hadsereg tengeri műveleteinek. Ez a haditengerészeti akció, amelyet az olasz kormány irányított, eredetileg a migránsok mentésére irányult, ám egyúttal a határok védelmére és a tengeri embercsempészet visszaszorítására is koncentrált. A művelet célja az volt, hogy közvetlenül csökkentse a migránsok halálozási arányát a tengerentúli átkelők során, miközben ellenőrzés alá vonja a nemzetközi vizeken zajló illegális tevékenységeket. Noha a Mare Nostrum projektet végül 2014 végén felváltotta az Európai Unió Triton művelete, amely szűkebb területi és műveleti határokkal rendelkezett, az olasz hadsereg és a parti őrség szerepe nem csökkent, hanem továbbra is alapvető maradt a migrációs válság kezelésében. Az olasz hadsereg műveletei évről évre egyre inkább a migrációs áramlatok közvetlen kezelésére és a bűnözői hálózatok felszámolására összpontosítottak.

Ezek az akciók nemcsak humanitárius szempontból, hanem a nemzetközi jogi normák betartásával is összhangban történtek, amely Olaszország számára különös jelentőséggel bírt. A migránsok jogainak védelme mellett elengedhetetlen volt a határok védelme és a nem kívánt migrációs áramlatok megfékezése, mivel a migráció a bűnözés és a terrorizmus kockázataival is összefonódott. Az olasz hadsereg folytatta a jogszabályoknak megfelelő műveleteket, miközben aktívan támogatta az EU külső határvédelmi politikáját is.

Katonai eszközök a migrációs válság kezelésében

Az olasz hadsereg, a rendvédelmi szervek és a különböző biztonsági erők együttműködése kulcsszerepet játszik a migrációs válság kezelésében. A katonai eszközök alkalmazása nemcsak a migráció kezelésére, hanem annak biztonsági aspektusaira is összpontosít. A haditengerészet – Marine Militare – és a parti őrség szerepe az egyik legfontosabb, mivel a migránsok áramlása elsősorban tengeri úton történik, így ezek az erők közvetlenül érintkeznek a migrációs folyamatokkal. Szintén a feladataik közé tartozik a migránsok mentése, az illegális halászat és embercsempészet elleni fellépés, valamint a nemzetközi határok védelme.

Az itáliai rendvédelmi szervek együttműködése biztosítja, hogy a migránsok ne próbáljanak illegálisan belépni az országba, miközben az útvonalakat is ellenőrzik, hogy megakadályozzák az embercsempészetet és a bűnözői tevékenységeket. Az olasz hadsereg ezen kívül a Frontex által koordinált közös EU-s határvédelmi műveletekben is aktívan részt vesz, segítve az uniós tagállamok közötti együttműködést és az illegális migráció elleni közös fellépést.

A migrációval kapcsolatos katonai műveletek nemcsak a fizikai határok megvédésére összpontosítanak, hanem a belső határbiztonság fenntartására is – például a menekültválság kezelésére szolgáló humanitárius segítségnyújtás révén, támogathatják az emberek jogait és a menekültstátusú kérelmek feldolgozását. Emellett a katonai erők elengedhetetlenek a bűnözői csoportok és a terrorista hálózatok elleni küzdelemben, amelyek a migrációs áramlatokkal összefonódnak.

A migrációs politikák és a katonai eszközök jövője

A migrációs válság folytatódása és az egyre bonyolultabbá váló globális biztonsági helyzet figyelembevételével az olasz hadsereg szerepe továbbra is központi jelentőséggel bír a migrációs politikákban. Az EU és Olaszország számára egyaránt elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés és az integrált megközelítések alkalmazása, hogy sikeresen kezeljék a migrációval kapcsolatos kihívásokat. Az olasz hadsereg szerepe nem csupán a katonai eszközök alkalmazásában, hanem az EU közös határvédelmi politikájában is hangsúlyos lesz a jövőben.

Az Esercito Italiano szerepe a migrációs válság kezelésében tehát kulcsfontosságú lesz a jövőben is, különösen akkor, ha a globális migrációs áramlatok folytatódnak. Az EU és Olaszország közötti szorosabb partnerség és a gazdasági fejlődés elősegítése Afrika és a Közel-Kelet egyes országaiban szintén fontos szerepet fog játszani a migráció megelőzésében. A jövőben elengedhetetlen lesz a katonai eszközök alkalmazása a migráció biztonsági aspektusainak kezelésére, de a humanitárius szempontokat és a nemzetközi jogot is figyelembe kell venni.

Összegzés

Olaszország szerepe a migrációs válság kezelésében alapvető jelentőségű az Európai Unió és a nemzetközi közösség számára. Az olasz hadsereg és a biztonsági erők alkalmazása nemcsak a határok védelmét szolgálja, hanem a migrációval kapcsolatos biztonsági kihívások kezelésében is kulcsfontosságú szerepet játszik. A hadsereg szerepe sokrétű, mivel nemcsak a határvédelmet és a bűnözés elleni küzdelmet szolgálja, hanem a humanitárius segítségnyújtást és a migránsok jogainak védelmét is biztosítja. A jövőben elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés erősítése és a migráció megelőzésére irányuló politikai döntések meghozatala, amelyek alapot adnak egy fenntartható migrációs politikának. Az olasz hadsereg szerepe tehát továbbra is kulcsfontosságú lesz, különösen a globális biztonsági és politikai kihívások figyelembevételével.

A A migrációs politikák és az olasz hadsereg szerepe: A katonai eszközök használata a határvédelemben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2023 második félévében a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora meghirdetett egy biztonságpolitikai pályázatot, amely keretén belül három hallgató részt vehetett a 2024-es évben egy általa választott konferencián. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ezen pályázat egyik nyerteseként részt vehettem a 2024. november 6-8. között megrendezésre került 21. ETMU Konferencián (The Society for the Study of Ethnic Relations and International Migration in Finland) a Tampere-i Egyetemen, Finnországban.

Ezen összefoglaló írásban szeretném megosztani a konferencia részleteit, az ott tapasztaltakat. Ezzel a lehetőséggel és az itt tanultakkal nagymértékben hozzá fogok tudni járulni az elkövetkezendő időszakban a Biztonságpolitikai Szakkollégium munkájához, színvonalának további emeléséhez.

A konferencia a politikai konfliktusok, háborúk, természeti katasztrófák és környezeti válságok által világszerte okozott kényszerű kitelepítésekkel foglalkozik. A konferencia célja az idei évben is az volt, hogy kihívásokat és a felmerülő kérdéseket a migránsok és a kisebbségi csoportok szemszögéből vizsgálja, különösen a tudás és a cselekvés összekapcsolódásán keresztül feltárva a lehetséges fejleményeket, megoldásokat, lehetőségeket.

Az idei ETMU Konferencia (Hopeful engagements in turbulent times: knowledge, art and action in migration research címmel) a migráció és multikulturalizmus aktuális kihívásaira és lehetőségeire fókuszált, különös hangsúlyt fektetve a társadalmi befogadás és egyenlőség kérdéseire. A rendezvényt elismert kutatók, szakpolitikusok és civil szervezetek képviselői tették színesebbé, akik különböző perspektívákból vizsgálták a globális és helyi szinten jelentkező migrációs problémákat.

Az előadások és panelbeszélgetések olyan témákat érintettek, mint a migránsok integrációja, az identitás és kultúra kapcsolata, valamint az inkluzív társadalmi stratégiák kialakítása. A konferencia lehetőséget adott  számomra, hogy nemzetközi szinten is bővítsem tudásomat és értékes kapcsolati hálót építsek ki.

Az előadások során számos innovatív megoldást és gyakorlati ötletet vetettek fel a migrációval és multikulturalizmussal kapcsolatos kihívások kezelésére. Kiemelt figyelmet kapott a helyi közösségek szerepének erősítése, az oktatás és a nyelvtanulás támogatása, valamint a befogadó társadalmi környezet megteremtését célzó stratégiák kidolgozása. Több előadó hangsúlyozta a civil szervezetek és kormányzati szereplők közötti szorosabb együttműködés szükségességét, hogy hatékony és fenntartható megoldások szülessenek. Ezek a javaslatok hozzájárulhatnak a migránsok sikeres integrációjához, miközben a helyi társadalmak gazdasági és kulturális fejlődését is elősegítik.

Az ETMU Konferencián való részvétel nem csupán személyes élmény volt számomra, hanem lehetőséget adott arra is, hogy a szakkollégium munkájához friss szemléletmódot és új ismereteket hozzak. Az előadásokon hallott innovatív kutatási eredmények és gyakorlati példák különösen hasznosnak bizonyulhatnak a szakkollégiumi tagságom tekintetében.

Úgy gondolom, hogy az itt szerzett tapasztalatokkal értékes hozzájárulást nyújthatok a szakkollégium migrációval és multikulturalizmussal kapcsolatos projektjeihez.

Szorosan kapcsolódik a konferencia a kutatási területemhez, hiszen a szakkollégiumi munkásságomon belül az afrikai migráció kérdéskörével foglalkozom. Az előadások és beszélgetések számos olyan aspektust érintettek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak ehhez a témához, például az afrikai országokból induló migrációs folyamatok hátterét, valamint a befogadó országok előtt álló kihívásokat és lehetőségeket. Ezáltal a konferencia nemcsak megerősítette a meglévő tudásomat, hanem új irányokat is adott a további kutatómunkámhoz.

Az ETMU Konferencián való részvétel rendkívül hasznos és inspiráló élmény volt számomra. A rendezvény lehetőséget adott arra, hogy számos elismert szakértővel találkozzak és velük párbeszédet folytatva mélyebben megértsem a migráció és multikulturalizmus összetett kérdéseit. Különösen értékesnek találom, hogy az előadások után lehetőségem volt feltenni a bennem felmerülő kérdéseket az előadóknak, szakértőknek, amelyekre szakmailag megalapozott, gyakorlatias válaszokat kaptam.

Nagy örömmel tölt el és hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, valamint a Biztonságpolitikai Szakkollégiumot képviselhettem ezen a színvonalas konferencián. A megszerzett tudás és tapasztalat jelentősen gazdagította a szakmai látókörömet. Bízom benne, hogy a jövőben kamatoztatni tudom majd mind a szakkollégium keretein belül, mind későbbi tanulmányaim és szakmai pályafutásom során a konferencián elsajátított tudást és ismereteket.

A ETMU Conference 2024 – Beszámoló bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.