Agrégateur de flux

Russian T-62 Medium Tank

Az utóbbi hetekben nagy változások zajlanak a magyar – s más kelet-európai országok – közéletében. Olyan emberek, társadalmi csoportok jelennek meg a politikai harcok szinterén, amelyekről eddig a „politika-csinálók” azt feltételezték, hogy politikailag „névtelenek”, s nem is igen számoltak velük. Most azonban zajosan „betörtek” a közéletbe, kimentek az utcára, s ellentmondást nem tűrően kiáltották: „mi vagyunk a nép” és „miénk itt a tér”.

Az eddigi közszereplőket ez a „modortalanság” megütközéssel töltötte el. Megszokták, hogy ők rendelkeznek a közélet szereplői és terei felett, s most – lám – valakik-senkik ezt egy lendülettel elorozzák. Az még valahogyan rendben lenne, hogy a regnáló hatalmat akarják „elsöpörni” – hiszen mi is – de, hogy mindenkit, aki úgymond „rendszert-váltott”, az már tűrhetetlen.

 Azt gondolom, hogy valami itt "félreértődik". A "rendszerváltás utáni nemzedék" elsősorban nem a '89 utáni szereplőket itéli el, hanem magát a kialakult rendszert. Az "új nemzedék" ezeket a régi figurákat már nem ismeri, s nem is akarja megismerni.

Ez a nemzedék már a "tudományos-technikai forradalom" terméke és az új civilizációs körülményeknek adekvát társadalmi rendszert hiányolja. Ilyen (még nem tudják milyen!, de más) „rendszerre” akarna váltani. Az új nemzedék számára a most és a holnap az érdekes. A mai rendszert nem szeretik, s nem foglalkoznak azzal, hogy miként alakult ki ílyenné. Új rendszert akarnak, és azt akarják elsöpörni, aki most az útjukban áll.

Mi is történt valójában? Mellőzve a „részleteket”, csupán a „kicsontozott” lényeg. A "gyengére sikerült szocializmus" nem tudott felülkerekedni a "még nagyon erős fejlett kapitalizmussal" szemben. A hidegháborút úgy hagyták abba, hogy az ideológiai kérdésekben viszakozás lett, s a "partneri kapcsolatokhoz" a rendszereket "kompatibilissé" kellett tenni. Magyarul: a lényeg a tulajdonviszonyok megváltoztatásában volt: a „mindenre kiterjedő állami-tulajdont” szétosztották „mindenre kiterjedő magán-tulajdonra”. Ma a globálissan integrálttá vált világban egységesen a kapitalista gazdasági (és részben társadalmi!) berendezkedés lett a meghatározó. Ugyanakkor a kapitalizmus elkerülhetetlen ciklikus válsága - már az egyre erőteljesebben kibontakozó tudományos-technikai (civilizációs) forradalom következtében - nem a klasszikus "túltermelési”, hanem "túlfogyasztási" jellegű, s már áthatja a társadalmi berendezkedés szinte minden elemét. Ahogyan az "ipari-forradalom" megszülte a kapitalizmust, mint társadalmi-gazdasági formációt, ugyanúgy a TTF megszüli a kapitalizmust felváltó új formációt. Ennek vagyunk a kezdeténél. A mi bajunk az, hogy át kellett térni a kapitalizmusra, akkor, amikor már történelmileg napirenden van a meghaladása.

A belépő "internet" és "robotizált" újgeneráció ezt már nem érti és nem is érdekli. A folyamatok sokkal gyorsabbak lesznek, mint gondoljuk. Érdemes átismételni, hogy miként zajlott le az "ipari-forradalom", mert hasonló – de sokkal erőteljesebb és gyorsabban lezajló - folyamatoknak leszünk (vagyunk!) tanui.

Természetesen „nem derült égből villámcsapás” az, ami történik. Számítani lehetett rá. Mellékelem 16 évvel ezelőtti előadásom-írásom azokról a „gyermekekről”, akik most már felnőttként tőrtek be „új időknek új dalaival”!

 

A gyermek az átalakuló társadalomban.

 

Szinte közhelyszerű a rómaiaknak az a klasszikus mondása, mely szerint az ifjúság szél. Való igaz, hogy a gyermek már születésétől megváltoztatja a környezetét, ifjúként pedig mint a "forgószél" alakítja át a társadalmat is. Így volt ez a rómaiaktól napjainkig. Most azonban olyan korszakba érkezett az emberiség fejlődése - megítélésem szerint -, amikor a társadalom gyorsabban változik, mintsem az ifjúság lázadhatna ellene, mintsem a belépő új nemzedék "felforgathatná" a korábban mindég "begyöpösödött" világot. Olyan korba érkeztünk, amikor a felgyorsult társadalmi változásokkal a fiatalok versenyezni kényszerülnek, s nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy lépést tartsanak a mindent átrendező folyamatokkal, hogy megtalálják a helyüket a mozgásban lévő társadalomban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy többségük nehezen éli meg az ilyen követelményeket, s a szülei, az előző nemzedékek élettapasztalata sem adhat a korábbi korokhoz hasonló támpontokat.

Miről van szó? Arról, hogy a XXI. századhoz közeledve, a civilizációs fejlődésben a neolit és az ipari forradalomhoz hasonló gyökeres átrendeződések mennek végbe. Az elemzésekben ezt a folyamatot különbözőképpen definiálják: ­második, vagy harmadik ipari forradalomnak stb., - de valószínűleg a legkifejezőbben a tudományos-technikai forradalom elnevezés tükrözi a lényegét. A tudományos­-technikai forradalom a társadalom minden alkotóelemében mélyreható és átfogó megújulást indukál. Az elsődleges tartalma kicsit leegyszerűsítve úgy összegezhető, hogy a termelésben alkalmazásra kerülő kibernetikával vezényelt automatizált rendszerek részben nem teszik lehetővé, részben pedig feleslegessé teszik az ember közvetlen jelenlétét. Ennek következtében az ember kikerül a termelés közvetlen folyamatából és ezentúl a kreatív alkotással, vagyis azzal foglalkozhat, ami csak neki sajátja. S, ha ebből indulunk ki, akkor azt is látnunk kell, hogy a ma gyermekei egy olyan társadalomban nőnek majd fel, amelyről jelenleg még szinte semmit sem tudunk. Századok óta döntő mértékben a szülők és gyermekeik, sőt több generáció is a lényegét tekintve azonos társadalmi berendezkedésben szocializálódtak. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy szülők és gyermekeik gyökeresen ellentétes társadalmi közegben szerezték illetve szerzik meg élettapasztalataikat. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem csak - s főként nem elsődlegesen - az államszocializmusról a kapitalizmusra visszaváltott rendszerről van szó, hanem a civilizációs fejlődés fő sodrában globálisan jelentkező termelési forradalom valamennyi állam társadalmi viszonyait átrendező hatásmechanizmusairól.

A civilizációs fejlődés fő vonulatának csupán néhány elemét emelem ki vázlatosan ahhoz,  hogy érzékelhető lehessen a változások jellege. Elsőként említem meg a globalizációt. Az űrkutatás  eszközei lehetővé tették azt is, hogy egyszerre és egységesen a világ bármely pontjáról és mindenki számára láthatóvá vált a Föld teljes felszíne és az is ami alatta van. A média az egyik fő motorja annak a folyamatnak, amelynek következtében a világ már napjainkban is szinte mindenki számára egységes egészként és átfogóan egyre teljesebben megismerhető és elsajátítható. Azt is jelenti ez, hogy ami a földgolyó másik felén történik, az ugyanabban a pillanatban itt - mondjuk Magyarországon - élő ember számára is hozzáférhető ismeret. Ennek eredménye, hogy "karosszékben" ülve nézzük végig, pl. az "öbölháborút" vagy az olimpiai versenyeket, a TV képernyője előtt ülve – mint beavatottak, részvevők - várjuk, hogy bekövetkezik -e egy újabb háború, vagy szörnyülködünk, hogy a délkelet-ázsiai pénzpiac összeomlása után, pl. Indonéziában, miként fordul tragédiába a mindenüket elvesztettek sorsa stb. A globalizálódás kiteljesedését jellemzi, pl. az is, hogy a világgazdaság egységes egészként működik, s benne a multinacionális szervezetek és vállalatok világhálózata a működést irányító és biztosító érrendszer. A világgazdaságban a pénzmozgás pedig a másodpercek tört része alatt zajlik, hiszen a számítástechnika, a kibernetika, az informatika és egyéb tudományok, technikai rendszerek jóvoltából nem maga a dollár, vagy a márka stb., hanem a róluk szóló információ áramlik. Az egyes ember számára is egyre szélesebb körűen ez a globalizáció jelenti a természetes gazdasági és társadalmi közeget. A bankkártyák a világ bármely pontján ma már a pénzéhez juttatják, az internetről lehívhatja valamennyi jelentős könyvtár vagy adatbázis ismeretanyagát stb. A globalitás egyúttal feltételezi az eleddig elkülönült vagy elszigetelt nemzetállamok együttműködését, sőt bizonyosfajta egységesülését (pl. szabványosítás, jogharmonizáció stb.), az emberek, az eszmék, a gazdasági folyamatok szabad áramlását vagyis az országok globális és regionális integrációját. Nehéz lenne eltalálni, hogy a most beszélni tanuló gyermek, pl. milyen nyelven kommunikál majd a mai elkülönült nemzeteket meghaladó, az integráció eredményeként kialakuló intézményekkel; szervezeti rendszerben szerzi-e meg majd a valamilyen módon elismert tudását stb. Sorolhatnánk tovább, hogy milyen összefüggéseket hordoz, s milyen következményekkel jár a média által is generált globális, integrált világjövő, de úgy vélem a kiinduló gondolatok is alátámasztják azt a hipotézist, mely szerint gyermekeink gyökeresen új és jórészt ismeretlen, beláthatatlan közegben teljesítik ki életpályájukat.

Mindezek tudatában nézzünk még egy - részben már említett, a tudományos-technikai forradalom lényegét megjelenítő - összefüggést. A gépi nagyiparra épülő termelés rendszerében meghatározó a termelő eszközök magántulajdona és az ezen eszközök használatával a tulajdonosnál munkát vállalók teljesítménye. Ez a kapcsolat kettős alávetettséget tartalmaz. Egyrészt a munkavállaló kiszolgáltatott a termelőeszköz tulajdonosának, abból adódóan, hogy tőle függ megveszi-e, s ha igen milyen módon a munkáját. Ez így szociális tartalmú alávetettség. Másrészt azonban a munkavállaló tevékenységét - teljesítményét, munka- és életkörülményeit, díjazását stb. - jelentősen meghatározza az a technika, technológia, üzemi szervezet stb., amelynek használatával a munkavégzés megvalósul. Ennek az alávetettségnek technikai tartalma van. A tudományos-technikai forradalom olyan új termelési rendszert hoz létre, amelyben részben lehetetlenné, másrészt pedig feleslegessé válik az ember közvetlen jelenléte. Gondoljuk csak meg pl. egy atomenergetikai rendszerben miként lehetne jelen az ember? Azt pedig, hogy az ilyen rendszer működési zavarai milyen következményekkel járnak az emberekre, Csernobil óta mindannyian megtapasztaltuk. Azt is könnyű belátni, hogy a robotok pontosabbak, megbízhatóbbak, vagyis feleslegessé teszik a monoton, rutin munka elvégzésében az embert, miként, pl. az automatizált, zárt gyártási technológiában és a távvezérelt átviteli rendszerekben stb. is.

Megváltozik tehát a munka végzés tartalma, jellege, szervezete. Folyamatosan és egyre meghatározóbban az ember kikerül a technikával szembeni alávetettség alól, s a kérdés az lesz, mit tud kezdeni a munkaerejével, képes lesz-e hasznosítani, hiszen a termelőeszközök - a robotok, az automatizált rendszerek stb. ­továbbra is más tulajdonában maradnak, s így a szociális alávetettsége nem szűnik meg. Ez a körülmény hozza létre a munkahelyet elveszítők egyre népesebb táborát, az un. strukturális munkanélkülieket. Kialakulnak ugyanakkor az új típusú munkaszervezeti formák, mint pl. a távmunka végzés stb., amikor a nagy, helyhez kötött szervezeti egységek helyett az emberek saját belátásuk és lehetőségeik szerinti helyen és többnyire maguk teremtette eszközökkel teljesítik vállalásaikat. A fő "eszköz" pedig a vállalt munka elvégzéséhez a felkészültségük, a tudás-szintjük, a kreatív szellemi kapacitásuk lehet. Ez a korábbi, a tulajdon nélküliségből következő munkavállalási kényszer helyett minőségileg új helyzetet teremt, mert a tudás már nem csupán eszköz lesz a munkavállaláshoz, hanem egyfajta tulajdon is, amellyel a birtokosa viszonylag szabadabban rendelkezhet. A jelenlegi körülmények között a családok számára létbizonytalanságot, lecsúszást, szegénységet jelent a munkanélküliség, a munkahely elvesztése. Mindkét féle alávetettségtől meg kell szabadulnia az embereknek ahhoz, hogy elfelejthessék a munkanélküliség borzalmait. A ma gyermekei, ­a munkanélkülieké is - minden bizonnyal már a posztindusztriális technikai és társadalmi körülmények között valósítják meg életpályájukat. Ezért is fontos és felelősségteljes olyan körülmények megteremtése, amikor esélyegyenlőség jön létre a tudás megszerezhetőségében. Ettől függ ugyanis, hogy ki rendelkezhet majd saját tudástulajdonnal és így munkával, megélhetéssel.

A világ egészére vonatkozó civilizációs fejlődés fő sodrának kikerülhetetlen hatásaival egy időben napjainkban Magyarországon jelen vannak az 1989-90-től kiteljesedő "rendszervisszaváltó" folyamatok is, s ezek szintén hatással vannak a gyermekekre, a fiatalokra. Ezzel összefüggésben szintén csupán néhány elemet hangsúlyozok. Az elmúlt közel évtized alapvetően négy rendszerszerű változást hozott a magyar társadalom életében. A mindent átfogó állami tulajdon helyett a magántulajdon lett a meghatározó. A tervgazdaságot felváltotta a piacgazdaság. Az egypárt-rendszerről áttértünk a többpárt­ rendszerre. A keleti (KGST) kapcsolatok elsődlegessége helyett az Európába ill. a világ egészébe integráló folyamat részesei lettünk. Ezek az átváltások külön-külön is, együttesen pedig hatványozottan gyökeres átalakulásokat eredményeznek minden egyes ember életében. A belépő új generációk – a szüleiktől eltérően - ezeket az új körülményeket saját szocializációs valóságukként élik meg. Az így keletkező ellentétes szocializációs bázisra építkező életszemléletek gyakran családi konfliktust és társadalmi feszültségeket is kiválthatnak.

Ilyen probléma pl. a tulajdoni rendszer megváltoztatása. A mindent átfogó állami tulajdon rendszerében alapvetően az állam "gondoskodott" mindenről. Az állami paternalizmus körülményei között az egymást követő korosztályok arra szocializálódtak, hogy elsősorban nem maguknak kell gondoskodniuk magukról, hanem el kell fogadniuk, amit az állam ad, vagy az államtól kell számon kérniük, ha valamiből nincs elég. Helyettük - s többnyire a megkérdezésük nélkül – az életük menetén végig a fő kérdésekben (iskola, lakás, munka, egészségügy stb.) az állam fog róluk gondoskodni. A helyzet napjainkra alapvetően változott meg: az állam néhány év alatt szinte teljes egészében felhagyott a paternalizmussal, s magára hagyta polgárait, gondoskodjanak magukról. Miután azonban még nem teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy az egyes ember teljes egészében gondoskodni tudjon önmagáról, az önállóság szabadsága helyett a magárahagyottság feszültsége, tragédiái lettek úrrá sokakon. A szülők számára ez a közeg általában idegen, az öngondoskodáshoz - magukat és gyermekeiket illetően -, még nem szoktak hozzá. A szülők generációjának a többsége, valószínűleg nem is szokja meg, esetleg elviseli, de a gyermekek már önmagukról gondoskodva szocializálódnak, számukra ez lesz a természetes közeg. Nehezen megválaszolható azonban az a kérdés, hogy miként tudnak majd önmagukról gondoskodni? Minden valószínűség szerint rendkívül differenciáltan. Döntő mértékben a lehetőségeik attól függnek, hogy a szüleik részesedtek-e az állami tulajdon szétosztásából. Amikor ugyanis privatizálták a mindenre kiterjedő állami tulajdont, akkor a gyermekek, a fiatalok döntő többsége abból nem részesedhetett. A ma már mindent átfogó magántulajdon rendszerben nem a gyermekek, a fiatalok lettek a termelőeszköz tulajdonosok, vagyis hátrányos helyzetbe kerültek az előző generációkkal szemben, akik részt vehettek az állami vagyon magánosításában. A gyermekeknek, a fiataloknak a korábbi időszakban a tulajdonhoz viszonyított egyenlően közömbös életpálya start-pozícióját, viszonylagos esélyegyenlőségét, felváltotta a szülők tulajdonhoz jutásából következő egyenlőtlenség, a tehetősséghez, vagyonhoz kapcsolódó előnyök és a szülők tulajdon nélküliségéből levezethető hátrányok. Akinek a szülője nem tudott tulajdonhoz jutni, az kettős hátrányba került: az állam a továbbiakban nem gondoskodik róla, s az állami tulajdonból sem részesült. A gyermekek társadalmi helyzete tehát, máris rendkívüli mértékben differenciálttá vált.

Van azonban lehetőség az előbbiekben vázolt módon kialakuló életpálya esélyegyenlőtlenség jelentős mértékű kompenzálására. Az informatikai forradalom következtében ugyanis olyan ismeretekhez juthatnak a gyermekkorú generációk, amely mintegy tudás-tulajdonként kiegyenlítheti az egyébként igazságtalanul keletkezett hendikepet. Van azonban egy feltétel: ehhez a tudáshoz ne a tehetősség, hanem a tehetség, a szorgalom, az akarat útján lehessen hozzájutni. Ez a lehetőség - miközben a gyermekkorú generáción belül esélyegyenlőséghez vezethet, - az előző, a szülők generációjával kapcsolatban kontinuitás zavart is kiválthat. Gondoljuk csak meg, a mi nemzedékünk még a tízes számrendszer alapján nőtt fel, a gyermekeink pedig már a kettes számrendszert tekintik logikai alapnak, s a számítástechnika nyelvét beszélik olyan perfekt módon, mint mi fújtuk az egyszer-egyet. Elegendő bizonyítékként a televízió műsoraiban megnézni azoknak a gyermekeknek a produkcióját, akik a legismertebb számítástechnikai, kibernetikai, informatikai szakemberekkel, professzorokkal partnerként képesek megosztani a gondolataikat. Az ő ismeretanyaguk lényegileg más jellegű, mint az előző nemzedékeké volt. Ha még figyelembe vesszük mind azt, amit az ember termelésben betöltött munkafunkcióinak megváltozásáról mondottunk, akkor könnyű belátni, hogy amennyiben a gyermekeink rendelkeznek majd az információs társadalomra jellemző konvertálható alapismeretekkel, akkor olyan tudást birtokolnak, amely "tulajdonosaként" szabadon és tehetősen lesznek képesek önmagukról gondoskodni. Ehhez azonban a mai viszonyok között e tudáshoz jutás esélyének a feltételeit mindenki - a munkanélküli szülők gyermekei - számára, az állam által garantálva szükséges biztosítani.

A tudástulajdonával szabadon rendelkező, az önmagáról minden tekintetben gondoskodó ember már individuumként vehet részt a vele ekként is számoló társadalmi szervezetben. Amennyiben a felnőttek "nem szúrják el" háborúkkal, környezeti katasztrófákkal, akkor a gyermekeinknek meg lehet az esélye arra, hogy minden bizonnyal ilyen jellegű társadalomban éljenek. Ezért is érdemes néhány kérdésfelvetés erejéig kitérni az individuum problémakörére. Miként említettük a termelési rendszerek fejlődési tendenciája egyrészt a multinacionalitás, másrészt az egyéni tudásra építkezés irányába mutat. Azok a klasszikus munkahelyek, ahol sok száz vagy ezer ember együtt, egy helyen, egy épületben vagy területen dolgozott, már jelenleg is tapasztalhatóan eliminálódnak. Velük együtt megszűnnek a klasszikus értelemben vett dolgozó kollektívák, tanuló csoportok stb. Ezek helyébe a szabad individuumok önkéntesen szerveződő kooperációja, közössége léphet. A meghatározó tehát - az egyénnek önmagáról való gondoskodásából, a szükségletei kielégítésének fedezetére és önmaga fejlesztésére vállalt tevékenységének a saját tudástulajdonához kötödéséből adódóan - az egyén és a személyisége lesz vagy lehet. Természetesen azt még nem, vagy nagyon dús fantáziával lehet csak belátni, hogy milyen kapcsolatok szerveződnek majd az individuumok között, lesznek -e valamiféle közösségek, s ha igen, milyen szerepet játszhatnak? Azt azonban már a most kibontakozó folyamatokból ki lehet következtetni, hogy az emberek az ismereteiket - a jelenlegi helyzettel szemben - nem meghatározóan szerzik majd az, úgymond közszolgálati médiából. Egyrészt a tömegkommunikáció eszközrendszerét is hasznosító, a mai internethez hasonló, annak technikai megoldásain túllépő eszközökhöz köthető, de mindenki számára hozzáférhető struktúrák szolgálnak majd az egyén felkészülésének bázisaként, s befolyásolják valamilyen módon életpályája alakulását is. Másrészt a társadalom szerveződéséhez olyan technikai megoldások szükségeltetnek, amelyek interaktív kapcsolatokat tesznek lehetővé. Az Internet ebből a szempontból a ma technikájaként és eszközeként az egyik meghatározó elem, de milyen lesz a jövőben, azt még nem tudjuk, mert napjainkban kötődik a drága telefóniához, s ezért nehézkes a működtetése és a hozzáférhetőség. Azt azonban már tudjuk, hogy olyan technikai eszközök is léteznek, - pl. a műholdakon keresztüli variációk -, amelyek megkönnyítik az elterjedését. Azt lehet mindezek következményeként mondani, hogy az informatikai eszközök nem csupán egyszerű technikai eszközökként, hanem társadalomszervező erőként is megjelennek. Nem véletlenül definiálja a tudomány (egy része legalább is!) informatikai forradalomnak a folyamatot és informatikai társadalomnak a jövő társadalmi rendszerét. A média - főként a televízió és azok az eszközök, amelyek a televíziós technikából származtathatók - ilyen értelemben a gyermekek számára meghatározóan olyan eszközök, mint valamikor a palatábla, vagy a toll és a papír voltak. Ennek a körülménynek van azonban még egy viszonyulata, amely részben az eszközök fejlődéséhez, másrészt pedig az embernek a termelésben és társadalomban már említett módon megváltozó funkciójához, szerepéhez kapcsolódik. Ha az individuum és a tudástulajdona lesz a meghatározó, akkor azt is előre lehet látni, hogy az informatikai eszközökre nem csak azért lesz szükség, mert az egyén számára közvetítenek ismereteket, hanem azért is, mert az emberek tudásának társadalmi hasznosítását szintén segíthetik.

Az informatikai társadalom kommunikációs eszközei előreláthatóan interaktív rezsimben működnek majd. Az emberek egymás közti tudományos, kulturális, gazdasági és társadalmi jellegű érintkezése is bizonyára nem olyan közvetlen személyes jelenléttel zajlik majd, hanem többnyire interaktív rezsimben működő technikai eszközökön keresztül. Már ma is érzékelhető, hogy növekszik az interneten keresztül kommunikálók tábora, sőt barátságok, szerelmek is szövődnek már ily módon. Vagyis a távkapcsolatokat biztosító eszközök, bázisául szolgálhatnak a társadalomszervezés erőinek is. Az a demokrácia, amelyet ma ismerünk, és amelyet elsősorban a képviseleti demokráciában jelenítünk meg, eliminálódik, a parlamenti döntéshozatalnál a képviselők személyes jelenlétére nem lesz szükség, s az interaktív informatikai eszközök felhasználásával a közvetlen, folyamatosan valamennyi polgár részvételével működő demokrácia válhat a társadalom rendszerszervező erejévé. Az interaktivitás lehetővé teszi, hogy ne egymáshoz utazva, valahol összegyűlve kommunikáljunk. Az információ fog áramolni és mindenki maga szabad akaratából választhatja meg, hogy mikor és miként vesz részt a társadalomszervezésben, az ügyek intézésében.

Az tehát napjaink kérdése a gyermekeink szocializációja nézőpontjából, hogy a jelenlegi hazai viszonyokból következik-­e a civilizáció fő sodrának adekvát fejlődési lehetőségük, avagy az ország félperiférikus helyzetéből, társadalomszervezési politikai hibákból, kényszerpályákból stb. következően nem lesznek képesek lépést tartani az új követelményekkel. Ha a jelenlegi viszonyokat nézzük, akkor azt tudjuk csak megállapítani, hogy a gyermekkorban lévők generációjának jelentős része Magyarországon a mai szocializációs körülmények között nem tud a jövőbe mutató folyamatokhoz illeszkedni, nem "integrációképes”. Ha végig elemezzük, hogy milyen ma hazánkban a gyermekek helyzete, akkor a tapasztalatok figyelembe vételével mindaz, amit a jövő tendenciáiról felvázoltam annyira utópisztikusnak tűnik, hogy nem is lenne érdemes rá szót vesztegetni. Mégis azt gondolom, hogy szükség van a magyar realitásból levezethető és a civilizációs fejlődés fő sodrából adódó folyamatok együttes ábrázolására. A realitások is, de a civilizációs robbanás is kikerülhetetlen. Ez utóbbi - ha külső erőként is, - de egyre inkább érzékelhetően áthatja életünket, s a gyermekek életét pedig - bármilyen körülmények között élnek ma, bárhogyan is nevelődnek - meghatározza. Ilyen szempontból csak dicsérni lehet az iskolai Internet-program elindítását, mert hozzájárulhat a jövőre orientált esélyegyenlőség elősegítéséhez. Persze azt is kezelni kellene valahogyan, hogy a társadalmi struktúrában bekövetkezett elfogadhatatlan mértékű differenciálódás hatására kialakult helyzet - amikor nem a tehetség, hanem a tehetősség határozza meg a tanulási lehetőségeket - a jövő társadalmi követelményeinek megfelelően változzon meg. Hiszen bárkinek a lemaradása ebben a folyamatban elviselhetetlenül kártékony következményekkel járhat, mind az adott személyre, mind ­végső soron - a társadalom egészére vonatkozóan.

Végül csak felsorolva említem azokat a problémákat, amelyek kibontására, csak pl. az integrációs folyamatok előrehaladtával, vagy a magyarországi rendszerváltozás konszolidálódásával lesz lehetőség. Ilyen probléma a "nemzetpolgár" illetve "világpolgár" dilemája. A globalizáció folyamatában az integráció elmélyülése során egyre érzékelhetőbben utat tör a nemzetekfelettiség ideológiája és szervezeti struktúrája. Azon korosztályok számára, akik az interneten keresztül a világot a maga globalitásában elsajátítva nőnek fel a nemzeti hovatartozás nagyon keveset jelenthet, a nemzettudat, a nemzeti identitás eliminálódhat. Hacsak ebben az információ áramlásban valahogyan nem tudunk a nemzetről, a hazáról olyan módon kommunikálni, hogy a kötődésük vállalható legyen. Hasonlóképpen vetődik fel az értékek problémája is. A világban felhalmozódó ismeretekhez való szinte teljes körű és szabad hozzájutás új értékek felismerésével is jár, miközben az előző generációk megingathatatlannak vélt "értékei" elveszítik hatásukat. Egyelőre megválaszolhatatlan, hogy miként valósul meg ennek a széleskörű tudásnak a társadalmi hasznosulása, az új értékek konstruktívan vagy összességében destruktívan formálják át a társadalmi kapcsolatokat. Az is kérdéses, hogy a gyermekeink új tudása és értékrendje mennyiben lesz összhangban azokkal az érdekekkel, amelyek a rendszerváltás után meghatározzák a társadalom mozgásterét. Az új társadalmi elitnek, az új politikai osztálynak érdekében lesz-e valamiként integrálni a számukra idegen, de a gyermekek által elsajátított ismereteket? Ma úgy tűnik, hogy sok ilyen értéket az érdekek megkérdőjeleznek, és nem engedik megfelelően érvényesülni. Tapasztalhatóan az az érdeke a társadalom vezető rétegének, az ország sorsát ma irányító nemzedéknek, hogy saját életpályájukat az eddig volt értékek presztízsével végigjárják, és ezért nem támogatják kellően a kibontakozó innovációt. Az tehát a kérdés: többek leszünk e többlet ésszel? Hogyan nő fel, hogyan szocializálódik a mai magyar valóságot figyelembe véve gyermekeink generációja? Élhet-e majd mindenki a XXI. század civilizációs szintjén? Ha a mai gazdasági, s főként szociális állapotokat, tendenciákat és törekvéseket nézzük, akkor ezekre a kérdésekre sajnos a válaszunk csak az lehet, hogy nem, nem tudjuk! Az bizonyos, hogy gyermekeink rendkívül bonyolult társadalmi változások közepette, s vélhetően nagy nehézségeket átélve szocializálódnak majd. Azok körében pedig, akiknek felelőssége van ebben, olyan gyökeres - elsősorban szemléleti ­- változásokra lenne szükség, amelyek stratégiai jellegűek, túllátnak a napi érdekeken.

(Gyermekek és fiatalok a média vonzásában. Tudományos konferencia. Kiadvány 1998. 02.04. 49-63 old.)

 

The GCSP offers a two-week professional training course on peacebuilding on behalf of the Swiss Federal Department of Foreign Affairs (FDFA) for members of the Swiss Expert Pool for Civilian Peacebuilding (SEP) and selected international participants. From 2001 to 2005, the course was run by the FDFA; since 2006, it has been conducted by the GCSP. This course will be run in partnership with swisspeace, the Swiss Peace Foundation, and SWISSINT, the Swiss Armed Forces International Command.

People in Japan are one of the most anxious nations in the world about the threat of cyber attacks causing damage to their economy, according to a recent surve

Regin's 5 stages. Source: Symantec A new malicious

Textron AirLand’s Scorpion. The Nigerian Air Force expressed an interest in acquiring 12 jets. Photo: Textr

J-F. Morin, La politique étrangère. théories, méthodes et références, Armand Colin, Coll. U., 2013
La politique étrangère n’est pas à proprement parler la même chose que la politique de défense, on en conviendra. L’ouvrage de Jean-François Morin (professeur de relations internationales à l’Université Libre de bruxelles) part d’un cadre suffisamment large cependant, pour intéresser différentes politiques publiques. Récapitulant avec pédagogie (c’est bien l’objet de cette collection) ce qui fait les objectifs, les ressources, ce qui identifie les instruments ou les résultats de la politique étrangère, revenant sur les différents niveaux d’analyse (agent, structure, processus décisionnel, niveaux d’action, rétro-action), cet ouvrage s’inscrit dans la ligné de la foreign policy Analysis (FPA), dont elle présente les évolutions, les chapelles, les échecs aussi, opposant les approches par la rationalité, la culture, les acteurs sociaux, les institutions, la bureaucratie, le poids des décideurs.
A comparer avec d’autres manuels anglo-saxons récents (comme le Hadfield, Smith & Dunne, foreign policy. Theories, Actors, Cases, Oxford University Press, 2012 – 2e édition), celui-ci se signale notamment par une bibliographie riche, mais originale puisqu’elle privilégie les articles d’études de cas plutôt que les ouvrages de synthèse. Notons également l’excellente conclusion qui appelle à une politique étrangère comparée ainsi qu’à une ouverture de la FPA sur les acteurs non étatiques, rend hommage aux auteurs non américains (Carlsnaes en Suède, Jorgensen au Danemark, Ch. Hill au Royaume-Uni, Thomas Risse en Allemagne, Kal Holsti au Canada, Alex Mintz en Israël, Douglas van Belle en Nouvelle Zélande…), ainsi qu’aux comparativistes (Kaarbo, jenkins-Smith, Larsen, Oppermann, Balabanova….). Notons enfin l’insertion des approches de l’action extérieure dans la science politique plus généraliste, au prisme par exemple du féminisme, des modèles cybernétiques ou bien sûr du constructivisme. Comment, pourquoi et par qui des décisions sont-elles prises, qui engagent l’Etat et la société sur la scène mondiale ?  On trouvera dans cet ouvrage un large menu permettant de répondre à cette question toujours cruciale.

 
Th. M. Nichols, No use. Nuclear Weapons and U.S. national Security, University of Pennsylvania Press, 2014V. Narang, Nuclear Strategy in the Modern Era. Regional Powers and international Conflict, Princeton University Press, 2014
Retrouvez les autres notes de lecture dans la Lettre de l'IRSEM n°7-2014
Deux ouvrages universitaires américains viennent alimenter utilement la réflexion stratégique sur la dissuasion contemporaine, renouvelant considérablement l’exercice. Appliqué explicitement au cas américain, le travail de Thomas M. Nichols,  (Professeur au Naval War College de Newport) rappelle à quel point toute réflexion sur l’arme nucléaire doit repartir des leçons de la guerre froide, qui l’a vue naître. Revenant sur le sensde la dissuasion entre1950 et 1990, l’ouvrage s’interroge ensuite que sa signification dans un monde bipolaire, sur leur réappropriation par des Etats qui ne sont plus des superpuissances, et sur l’intérêt d’une dissuasion minimale. Les questions que soulève la dissuasion, on le sait, sont nombreuses : la première tient à l’incertitude absolue de ce qu’il restera des doctrines à l’épreuve de la réalité, et donc à la crédibilité du concept même de dissuasion, avant même d’entrer dans ses aléas techniques. Le processus décisionnel du feu nucléaire, ses flous (le rapport entre autorités civiles et militaire) et ses risques (un accident est-il possible ?), le coût réel de la bombe, la possibilité effective de frapper les populations civiles de gouvernements non démocratiques qui auraient déclenché les hostilités (ou bien d’imaginer d’autres scénarios, d’autres ciblages), la répartition des vecteurs (triade air-terre-sous-marins), les interrogations sur la dissuasion élargie aux alliés (qui rend l’auteur plus que sceptique), sur l’efficacité d’une défense anti-missiles (idem), constituent autant d’inconnues qui exigent de repenser la dissuasion. Nichols plaide ici pour une place plus grande faite à la riposte conventionnelle face aux Rogue States, mais pour le maintien d’une assurance vie nucléaire minimale, en dépit de son coût. Il contribue, en tout cas, au débat américain sur la question, toujours vivace.Vipin Narang (politiste au MIT), s’intéresse exclusivement aux puissances qu’il qualifie de régionales, c'est-à-dire qui ne sont pas les deux superpuissances de l’ère bipolaire : Pakistan, Inde, Chine, France, Israël et afrique du Sud (1979-91). La Corée du Nord et l’Iran sont exclus de l’analyse, faute de sources et de certitudes. L’intérêt principal de son analyse tient dans la typologie des doctrines qu’il propose, distinguant trois postures possibles : a) la posture « catalytique », où le recours à l’arme nucléaire est brandi essentiellement pour déclencher la protection d’un allié plus important (Israël et l'Afrique du Sud, cherchant à s’assurer de la protection américaine) ; b) la posture de « représailles assurées », pour les Etats qui excluent le first use, mais promettent la riposte nucléaire à quiconque les agressera nucléairement (Inde, Chine) ; c) la posture d’ « escalade asymétrique », de la part des Etats qui, à partir d’un territoire géographiquement plus vulnérable, assurent le feu nucléaire à quiconque mettrait en danger leur existence, même avec des moyens conventionnels (France, Pakistan). Comment ces doctrines ont-elles été retenues, comment ont-elles évolué avec les changements internationaux ? (La France, par exemple, aurait pu,  la fin de la guerre froide, passer à une posture catalytique, plutôt que de maintenir l’escalade asymétrique devenue, avec la fin de l’Union soviétique, tous azimuts). Plus que dans la contingence technologique, l’auteur cherche la clef de cette énigme dans l’optimum rationnel à trouver entre décideurs civils et militaires. Il ressort de ces ouvrages des points qui, avec d’autres travaux (notamment le Dissuasion nucléaire au XXIe siècle de Thérèse Delpech, 2013), commencent à faire consensus : a) il y a nécessité de repenser la dissuasion à l’heure de la prolifération ; b) un monde sans armes nucléaires n’est pas pour demain, mais une perspective de dissuasion minimale est plaidable ; c) la folie de l'hypothèse nucléaire ne doit à aucun prix être banalisée, la possession de la bombe par des régimes aux processus décisionnels incertains pose un risque supplémentaire à cet égard, mais les grandes puissances, du temps de la guerre froide, ont parfois été légères, elles aussi, dans leur maniement de cette menace ultime.  ; d) la dissuasion ne fonctionne pas contre tout le monde ni contre tout type d’agression ; e) la dissuasion élargie (aux alliés ou voisin) est moins que jamais crédible.D’utiles contributions à un agenda de recherche qui, en France, doit être redynamisé.

Difficulté à dissuader, maintien de la dissuasion Editorial de la Lettre de l'IRSEM n°7-2014



Il n’aura échappé à personne que peu d’acteurs, de nos jours, se sentent dissuadés sur la scène internationale. Ni l’acteur religieux Daech dans son entreprise irakienne et syrienne, ni l’acteur étatique russe en Ukraine, ni le régime de Damas dans son escalade violente depuis 2011, ni les criminels, pirates, hackers, ou autres, dans la poursuite de leurs activités. Tous, pourtant, ont reçu, sous des formes différentes, des avertissements solennels et promesses de punition de la part d’autorités dotées de moyens importants. Même sur le terrain traditionnel du rapport de force stratégique impliquant des Etats puissants, la dissuasion ne fait plus recette : Milocevic avait défié l’OTAN dans les années 1990, le Hezbollah en 2006 puis le Hamas à l’été 2014 en ont fait autant à l’égard d’Israël, la Corée du Nord multiplie les provocations (depuis sa posture nucléaire jusqu’à l’attaque d’une corvette sud-coréenne en 2010), l’Iran maintient son jeu complexe entre dossier nucléaire et équilibres proche-orientaux. Des relations de rivalité dangereuses, ailleurs, laissent libre court à l’aventurisme (Japonais et Chinois en mer, Indiens et Pakistanais au Cachemire…). En d’autres termes, le mécanisme consistant à persuader un acteur tiers qu’il lui serait trop coûteux d’agir contre les intérêts de ceux qui l’ont mis en garde, semble opérer de moins en moins. Les sciences sociales proposent de nombreuses explications possibles à ce phénomène : la perception (juste ou fausse) d’une faiblesse chez l’autre, dont on pense qu’il ne réagira pas avec force ; le calcul (juste ou erroné) que la prise de risque apportera quoi qu’il arrive un gain politique interne ou externe, même en cas de réaction internationale forte, d’autant que les menaces explicites des uns pourront être compensées par les soutiens discrets des autres ; la conviction chez un acteur donné que le fait de braver les mécanismes de dissuasion permettra de bousculer les contraintes systémiques en altérant la crédibilité de celles-ci. Mais au final, nous sommes bien entrés dans un monde où le fort peine à dissuader le faible, où la puissance n’effraie plus la nuisance, où les géants ont moins peur de se heurter entre eux.Cette difficulté croissante à dissuader doit-elle nous conduire à enterrer ce que nous appelons « la dissuasion », c'est-à-dire la possession d’armes nucléaires comme instruments ultimes ? telle n’est pas la réponse apportée par de nombreuses études de relations internationales publiées aujourd’hui dans le monde sur ce sujet. Celles-ci distinguent clairement, de façon qui peut certes dérouter, le fait de dissuader (au sens d’empêcher un tiers d’agir) du fait de posséder la dissuasion (au sens d’être doté de l’arme nucléaire). Et la plupart des auteurs concluent à la nécessité, pour les puissances déjà dotées, de maintenir et d’adapter cet attribut, plutôt que d’y renoncer. Pour résumer grossièrement ce débat : il est admis que les armes nucléaires sont de peu d’utilité face à un certain nombre de défis actuels, mais elles n’ont pas été faites pour cela, et leurs fonctions initiales restent valides, surtout si l’on parvient, en progressant vers des seuils minimaux, à diminuer les risques d’accident qu’elles comportent.Les principales limites de la dissuasion nucléaire sont connues et largement commentées : a) on imagine mal, en démocratie, qu’elle puisse s’appliquer face à des acteurs inférieurs, face à des actes terroristes, face à des agressions meurtrières mais non nucléaires, a fortiori si l’origine de celles-ci comporte un doute, et si la riposte implique d’anéantir des civils pour faire payer des acteurs déviants (Th. M. Nichols, No use. Nuclear Weapons and U.S. national Security, University of Pennsylvania Press, 2014) ; b) la dissuasion élargie, c'est-à-dire la protection des uns par les arsenaux d’un autre, éventuellement au prix du suicide de ce dernier, est moins crédible aujourd’hui encore qu’à l’époque où le général de Gaulle doutait fortement que les Etats-Unis puissent engager le feu nucléaire contre l’URSS uniquement pour sauver l'Europe (Th. Delpech, La dissuasion nucléaire au XXIe siècle. Comment aborder une nouvelle ère de piraterie stratégique, Odile Jacob, 2014) ; c) les débats sur les défenses anti-missiles, en dépit des lacunes de ces dernières, ont pour effet de brouiller le débat, et de rendre la dissuasion nucléaire plus impopulaire encore dans certains cercles intellectuels ; d) le fossé, en matière d’arme nucléaire, est tel entre les débats théoriques ou doctrinaux, et la réalité du processus décisionnel confronté à l’épreuve des faits, que ces débats sur la dissuasion apparaissent bien chimériques et vains (y compris déjà, à l’époque, pour Raymond Aron) ; e) surtout, on observe que des puissances nucléaires ont été tenues en échec militairement par des acteurs inférieurs, et qu’elles ont préféré gérer cet échec plutôt que d’avoir recours à leur arsenal nucléaire, dont l’usage n’aurait d’ailleurs pas nécessairement réglé leur problème. Mais les fonctions de la dissuasion nucléaire sont d’une toute autre nature. 1- La première d’entre elle est de garantir la survie d’une entité qui viendrait à être définitivement menacée, et non d’aider simplement cette entité à faire triompher ses intérêts ou ses projets sur des théâtres extérieurs. C’est pour cette raison que les Etats-Unis ont finalement renoncé, après 1945, à l’usage du nucléaire dans la guerre de Corée (1950-53), ou que l’URSS de Khrouchtchev a finalement reculé à Cuba (1962). Que la doctrine choisie implique l’usage en premier ou non, qu’il s’agisse d’obliger un allié à intervenir ou de se défendre soi-même (V. Narang, Nuclear Strategy in the Modern Era. Regional Powers and international Conflict, Princeton University Press, 2014), la dissuasion est bien une question de survie et non de compétition. 2- Par ailleurs, et au-delà de sa dimension militaire, elle constitue un attribut politique reconnu qui confère à ses possesseurs l’appartenance à un club fermé dont les membres font l’objet d’un traitement particulier. Sortir de ce club est possible (afrique du Sud, Kazakhstan, Ukraine, Belarus), renoncer à y entrer aussi (Argentine, Brésil, Suède…), mais au prix d’un renoncement à ce statut (B. Pelopidas, Renoncer à l'arme nucléaire, la séduction de l'impossible ?, Presses de Sciences Po, à paraître). De la même manière, renoncer à la dissuasion demeure hasardeux sur le plan de la sécurité, tant que d’autres acteurs la maintiennent pour eux-mêmes et que d’autres cherchent à l’acquérir. A partir de ces éléments, beaucoup d’auteurs se gardent de parier à court terme sur un monde sans dissuasion, et suggèrent un abaissement des seuils accompagné de mesures de vérification, plutôt que des renoncements unilatéraux. Ils prônent, en d’autres termes, une gouvernance maîtrisée du nucléaire (qui reste à imaginer) plutôt que son abandon chaotique. Dissuader est de plus en plus incertain, mais posséder la dissuasion est une toute autre affaire, et sur ces deux enjeux, une réflexion nouvelle est impérative.
Frédéric Charillon

Az orosz nacionalizmus elméleti alapjai napjainkban - Alexandr Dugin neo-eurázsia elmélete

Alexandr Dugin, az orosz neo-eurázsiai ideológia egyik kidolgozója, a jelnlegi "orosz nagyhatalmi politika" ideológusa. Politikai útja ugyanakkor már a kezdetekkor elvált Putyinétól, de ahogy Putyin mozgástere egyre inkább beszűkül, annál inkább kiütköznek, sőt felerősödnek az átfedések kettejük elképzelései között. A dugini elképzelések szerint egy Eurázsiai Birodalomnak kell létrejönnie az atlanti birodalommal (értsd : USA) szemben. Az Eurázsiai Birodalomról szóló fejtegetéseiben nem teljesen világos, hogy ennek létrehozása mennyire békés, illetve erőszakos úton következne be és egyes területek akkor milyen függésben is lennének Oroszországgal.

A geopolitikus az adott államok többé-kevésbé demokratikus működését teljesen figyelmen kívül hagyja (esetleg már egy poszt-demokratikus korszakra gondol?) és meglepő könnyedséggel vonna össze egy országban történelmileg egymással nem éppen barátságos viszonyban élő országokat mint pl. Románia, Bulgária, Szerbia és Görögország, s mindez az egész koncepció komolyságát az elemző számára alapjaiban kérdőjelezi meg.

Oroszország legfőbb célja Ukrajna jelenlegi állapotának felszámolása (írja az 1990-es évek végén!) illetve annak a mesterséges cordon sanitaire-nek a felszámolása, mely Eurázsiát természetellenes módon kettéosztja, azaz az oroszokat és a németeket egymás ellenségeivé tette. Szerinte amíg az USA dominanciája létezik Európában, addig minden konfliktus és ellentét mesterséges jellegű és minden regionális hatalom az atlantisták érdekeit szolgálja – ami ha nyilvánvaló túlzás is, de azért kitapintható az erős amerikai jelenét mind az exjugoszláviai konfliktusban, mind a 2004-es és 2014-es ukrán események terén is.

Ezen a ponton Dugin szembefordul a szlavofil hagyománnyal, melynek geopolitikai alapvetése – szerinte alapjaiban elhibázott módon – Oroszország védelme ezen cordon sanitaire-eken keresztül. Innen elég hamar arra a következtetésre jut, hogy lényegében az Egyesült Államok a felelős mindkét világháborúért, mely a németeket és az oroszokat egymás ellen fordította, ami történelmileg megint csak nem állja meg a helyét. A szlavofil geopolitika további hibája, hogy Oroszországot angol és francia érdekek mentén öngyilkos háborúkba keverte saját természetes geopolitikai ellenfeleinek az oldalán (ld. Török háborúk, Japán ellenes háború). Ez az utópia Oroszországnak „a cárjába, az egyházába és a birodalmába került”.

Az anakonda-gyűrű : A SZU helyzete és az 1979-es afghanisztáni szovjet beavatkozás geopolitikai oka
- Forrás : Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii

Hogyan nézne ki az Eurázsiai Birodalom, melynek szinonímájaként néha az Orosz Birodalom szerepel? Oroszország sem Kelet, sem Nyugat, sem Európa, sem Ázsia, hanem Eurázsia. Az új Oroszországnak – mely nem a Nyugat által kreált regionális hatalmú, szeparatista kísérletek terepeként létrejött életképtelen Orosz Föderáció lenne – lételeme a birodalomépítés. Lényegében a FÁK államainak többsége korábban az orosz birodalom része volt és a „posztbirodalmi legitimitás” elvén alapulva felhasználtják azt a tényt, hogy a gyarmati adminisztráció örököseként a szovjet birodalmi kontextusban kialakult egységes irányítási rendszer maradványai vannak hatalmon. Ezen elit idegen az adott országok nemzeti-kultúrális tradícióitól és túlélésük alapfeltétele az anyaországtól való függőség megőrzése.

Oroszországnak egy új eurázsiai hatalmi blokkot kell létrehoznia, de tanulnia kell a SZU hibáiból. Nem akarhatja minden entitását teljes mértékben integrálni, hanem nagy arányú szuverenitást biztosítva számukra, lényegében csak a külpolitika és a védelem területeit kell szorosan a saját kezében tartania.
A SZU legnagyobb hibájának azt tartja, hogy nem teremtette meg természetes határait, azaz nem hódította meg Európát az Atlanti óceánig, valamit Dél-Ázsiát. Így Nyugat-Európa - az "amerikai gyarmat" - megakadályozta, hogy a térségben egy egészséges és életképes birodalom jöhessen létre. A nyugat-európai térség önmagában védelem és nyersanyagok nélküli életképtelen régió jött létre az USA cordon sanitaire-eként. Duginnál visszaköszön a Richelieu-i természetes határok koncepciója, de előbbinél csak a tengeri határok jelentenek alternatívát a jelenlegi mesterséges és nagyon hosszú, nem védhető szárazföldi határszakaszokkal szemben az eurázsiai kontinensen.

Eurázsia kiterjedése - Forrás : Wikipédia

Míg Keleten Irán, Indai és főként Japán (sic!) lennének az eurázsiai blokk pillérei, az Orosz Birodalom természetes szövetségese Nyugaton a Nyugati félsziget (ezalatt érti kb. a jelenlegi EU-t) lenne, melyek így a birodalom számára biztosítanák a természetes tengeri határokat minden irányból. Itt ismét némi logikai bukfenc következik, mert abban ugyan igaza van, hogy a nyugati térség egyes államai (főként Franciaország) időnként kritikus szemmel nézik a NATO-féle védelmet (ugyanakkor több pénzt már évtizedek óta nem akarnak ennek alternatívájára költeni). Mégsem világos, miért lennének hirtelen lelkesek az atlanti védelmet orosz védelemre felcserélni. Olyan helyzetben, mely nemcsak 2000-ben, de 2014-ben is meghaladná az orosz katonai potenciál képességeit, főként, hogy ez az orosz dominancia totális jelleget ígér...

Ugyanakkor az új helyetben Oroszország teljes kulturális, nyelvi, gazdasági és jogi autonómiát ígérne, de egyben politikai, stratégiai, geopolitikai és ideológikus szuverenitásban szigorú korlátozást, mely utóbbiak kapcsán őszintén szólva nem értjük, hogy miért kellene vonzónak lenniük a térség számára. Dugin azzal érvel, hogy Eurázsia egymástól való egészséges függése ennek az alapja, azaz az EU területe tőkét, technológiát és tudást biztosítana a keleti nyersanyagokért és védelemért cserébe. El kell ismerni, bár mindez a jelenlegi helyezetben politikai nonszensznek tűnik, ágazati szinteken – főként az energiaellátás terén - van azért benne itt-ott ráció, gondolva itt a német-orosz kőolajipari beruházásokra és vezetékekre, illetve a francia-orosz kezdeményezésű eurázsiai villamos energetikai ellátó rendszerre.

E politikai unió (?) együttműködés (?) szilárd geopolitikai pillére Közép-Európa. Dugin alighanem a teljes közép-európai értelmiséggel szembeszállva kifejti, hogy „Közép-Európa stratégiailag, kulturálisan és részben politikailag egyesített természetes geopolitikai képződmény”. Alapvetően a Drang nach Osten doktrinájára egyszerüsíti le az itteni történelmi viszonyokat, mert szerinte a térség hagyományos konszolodáló ereje Németország, sőt e politikai befolyás Olaszországra és Spanyolországra is kiterjedhetne...

Az együttműködés itt mindenesetre a Moszkva-Berlin tengelyen alapulna, abból a szintén inkább pontos konzekvenciából adódóan, hogy a francia-német tandemben (melyet megőrzendőnek és fontosnak tart) Berlin és Párizs már nagyon nem azonos súlycsoportot képvisel. Politikailag Berlinnek Párizst mintegy Moszkvával kéne leváltania.
Franciaország „általában véve az európai kontinentális hagyományok aláásásában mindig is élen járt, és sok esetben a francia politika jelentette a legagresszívabb altlantizmust". Ugyanakkor ez az ország politikailag még „menthető” – nem úgy mint Nagy-Britannia a legkevésbé európai állam, mely de facto csak az USA extraterritoriális tengeri bázisa. Mert a Napoléontól (!) De Gaulle-on keresztül Mitterrandig megjelent egy pozitív vonal, a kontinens integrációjának képviselete is. Ugyanakkor Németországnak nem valamiféle pángermán centrumot kéne létrehoznia, hanem nemzetek feletti, civilizált egységet, mely mentes bármely nép etnikai és nyelvi dominanciájától.

A régi-új német és orosz befolyási övezetek
- Forrás : Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii

Az „új európai átmenet útját” illetőleg elég nagy bizonytalanságot hagy a szerző. Egyfajta összeurópai elégedetlenséget sugall, melyet Moszkvának nem kellene tétlenül szemlélnie. Illetve néhol kitűnik, hogy az ellenzőket nem éppen demokratikus úton kell majd elhalgattatni a „szent cél” érdekében. Német és francia tekintetben Dugin számol a hagyományosan atlantista-ellenes erők erejével, a keleti államokat tekintve pedig azzal, hogy e társadalmakban - ha eltérő mértékben is, de - mindig kitapintható a kelet és a nyugat felé tekintők ellentéte.

Az orosz geopolitikus felfogásában Nyugat-Európa az USA cordon sanitaire-e és ezen érvelése igencsak egybevág de Gaulle érvelésével, aki a McNamara által szorgalmazott flexible response NATO-doktrinát (atomfegyverek helyett az első válasz hagyományos erőkkel, Európa "kivéreztetése") hasonló érveléssel utasította el. Dugin szerint a SZU előtt két lehetőség állt :
- vagy az Atlanti-óceánig elfoglalni Európát,
- vagy kivonulni a keleti térségből, a NATO nyugat-európai kivonulásáért cserébe, egy semleges, esetleg korlátozott elrettentő atompotenciállal rendelkező térséget (Európai Blokk) létrehozva.
Ezt a változatot de Gaulle idejében komolyan mérlegelték.

A semleges cordon sanitaire-ek rendszerét Dugin szerint Ázsiában is alkalmazni kellett volna. Ott Afghanisztán, Irán, India (esetleg Kína) képezte volna ezek részét. Vagy Keleten, vagy Nyugaton erővel kellett volna fellépni, míg a másik helyen békével. Ez mindenképpen szükséges lett volna az anakonda szorításából való kitöréshez.
De a SZU nem szánta rá magát egyik térfélen sem a radikális lépésre, így az atlanti hatalmak „bedarálták”. A Nyugat legfőbb célja, hogy megakadályozza a kontinentális neoeurázsiai blokk létrejöttét. Oroszország biztonsága és szuverenitása – egyedüliként - az egész eurázsiai kontinens biztonságával és szuverenitásával egyenlő.
Mindenestre az ezredfordulón profetikusan arra is utal, hogy az euroatlanti integráció ki fog fulladni, és egyre nagyobb rétegek lesznek csalódottak az EU-ban.
Az eszközöket tekintve természetesen Dugin számba veszi a katonai hódítás útját is, mint teljesen irreális lehetőséget. Oroszországnak viszont nemcsak geopolitikai szükségszerűsége, hanem lételeme a birodalomépítés, különben az Európa-központ nyomul be a nyugat-orosz területekre, vagy Kína tör ki az észak-kazahsztáni vagy kelet-szibériai térségek felé.

Rövid konlklúzióként elmondható, hogy a 2000-es évek felének – Putyinhoz köthető - nagyhatalmi orosz törekvései azért nem feltétlenül követik a e sémát, még akkor sem, ha az ukrajnai események illeszkednek a dugini rendszerbe. Geopolitikailag mindeddig - legalábbis francia felfogás szerint - nagyjából egy orosz-kínai és egy indiai-USA szövetség kezdett kialakulni : Az oroszok 2006/2007-re konszolidálták a kapcsolatokat Kínával és rendezték az Amúr folyó menti konfliktusokat : Mindkét fél jól járt azzal, hogy a túlnépesedett észak-kínai területről az elnéptelenedő Szibériai területre átjöhettek a kínai bányászati beruházások és a hasznot megosztják. Szintén hasznosak a transszibériai gázvezetékek, melyek Oroszország számára alternatív export, Kína számára pedig alternatív import lehetőséget biztosítanak, miközben a dél-kínai tengeren 2014 októberében talált palagázmezők kalkuláltan akár helyettesíthetnék is az orosz beszállítást.

Dr. Türke András István
Az elemzés bővített változata francia nyelven 2014 végén fog megjelenni a CIEH (Université Paris III de la Sorbonne Nouvelle) Cahiers des études hongroises kiadványában :
Cahiers hongrois sur les populismes et les partis d’extrême-droite d’Europe centrale
CIEH Paris – Sorbonne Nouvelle Paris III
Az elmélet "megvalósulásáról" az ún. "orosz tavasz" fázisairól itt olvashat.

-
Forrás :
Alexandr Dugin, « A geopolitika alapjai – Oroszország geopolitikai jövője » (Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii, Moscou, Arktogeia 2000 (19971) in : Siselina Ljubov – Gazdag, Ferenc (ed) Oroszország és Európa – Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény, Budapest, Zrínyi, 2004. pp. 333-376.

Canadian Western Star 6900XD Tank Transporter

Italian Bremach T-REX Light Utility Vehicle

"Kifejezetten a logika tagadásának tűnt azt feltételezni, hogy minden törvényszerűség dacára te életben maradsz." - Andrew Wilson főhadnagy, Királyi Harckocsihadtest, 141. zászlóalj

"Egyszerűen fel nem foghattuk, hogy a legmagasabb fokon iparosított országok, amelyek tőlünk, egymást sok éve gyilkoló európai hatalmaktól olyan messzire vannak, hogyhogy nem a világ legkiválóbb harckocsijával jönnek Normandiába - na, ezt tényleg képtelenek voltunk megérteni." - Fritz Langanke Untersturmführer, 2. SS-páncéloshadosztály

A XX. század haditechnikai találmányai közül a gépkarabély és a vadászrepülő mellett alighanem a páncélosról lehet bizonyosan elmondani, hogy a szélesebb közönség szemében is szimbólummá vált. Noha már az I. vh. nyugati frontján megjelent, mára megismert formáját annak a technológiai és elméleti forradalomnak köszönhetően nyerte el, amely a hadviselés terén a világ fejlettebb felén a későbbi évtizedekben lezajlott, s ennek következtében nem csekély várakozások fűződtek hozzá. Már méretével és zajával megragadja a figyelmet, másrészt nem elhanyagolható körülmény, hogy "rendteremtő" beavatkozások, puccsok, fegyveres villongások visszatérő kellékeként a hidegháborús időkben is mondhatni jobban "szem előtt" volt, mint a hasonló összetettségű fegyverrendszerek. Köznapi nevén a "tankból" így vált egy meglehetősen specifikus szerepkörre szánt harceszközből a katonai agresszió és egyben a politikai elnyomás jelképe.

[...] Bővebben!

Swedish Volvo FMX Heavy Utility Truck

1.       Как Вы считаете почему Украина стала так интересна Евросоюзу и США, что является чуть ли не краеугольным камнем современной европейской политики?

В современной европейской политике краеугольным камнем является – по моему - историко-стратегический выбор направленности в глобальном развитии и интеграционных партнёрах в её осуществлении.

После договора Буша (старшего) и Горбачёва о прекращении холодной войны открылись три направления возможностей нового миропорядка. Многие считали, что так как «победила» США, то вместо двух-полюсной системы, Америка в одинолично будет править миром. Другая точка зрения проповедовала об «открытом мире», где всё будет либерализованно и все смогут свободно осуществлять свои мечты без всяких ограничений и препятствий во всём мире. А, наиболее реальный взгляд сформировал тенденцию развития в направлении образования сети взаимодействующих интеграций,  создающихся вокруг стран-полюсов, наиболее способных привлечь к себе партнёров для взаимодействия. В 90-ые годы преволировала роль США в качестве «мирового жандарма». А, после террористической трагедии 11 сентября 2001 года, все поняли, что новый миропорядок должен строиться на равноправном партнёрстве и глобальной интеграции.

  Евросоюз в 2000-ые годы начал сотрудничать с другими интеграционными системами и странами, в том числе и с такими, которые только, что вновь обрели независимость после распада Советского Союза. Главным партнёром ЕС стала Россия, вплоть до такой степени, что планировали осуществить колоссальную сеть взаимодействий «от Лисабона до Владивостока». 18-19 октября 2010 г. в Довиле (Франция) состоялась трехсторонняя встреча Президента РФ Дмитрия Медведева, Президента Франции Николя Саркози и Федерального канцлера Германии Ангелы Меркель. Лидеры трех стран обсудили проблемы европейской и глобальной безопасности, сотрудничества Россия-ЕС, а также – по совместному заявлению - «перспективы строительства в регионе Евро-Атлантики и Евразии демократического пространства равной и неделимой безопасности, которая должна отвечать современным политическим реалиям и позволять сообща реагировать на общие угрозы и вызовы». В контексте обеспечения евробезопасности французская идея «создания единого пространства в области экономики и безопасности». В такой колоссальной сети - с одной стороны интеграции стран вокруг Германии и Франции - «Евросоюза», и - с другой стороны интеграции вокруг России - «Евроазиатского Союза», Украина могла бы стать «связующим звеном».

Вот почему и состояние, развитие Украины находится в центре пристального внимания мировой общественности. Украина  - хотя, разумеется, она не может быть страной-полюсом, ведь вокруг неё нет пространства интеграции (эту нишу занимает Россия) - всё же, из-за территориального величия и численности населения (вторая по территории в Европе, почти 45мил. населения), а также по геополитическому раскладу неотъемлемая часть и Европы и русско-славянского мира.То что происходит в Украине, или случается с Украиной, значительно касается не только жителей страны, но и непосредственного окружения, безопастности Европы и всего мира. Поэтому очень важно рассмотреть вопрос: в каком состоянии сейчас Украина, какие тенденции приоритетны в её геополитических действиях и с чем надо считаться по отношению её поведения?

К сожалению, за последние годы изменились тенденции мирового развития. Экономическое, военное усиления и политическое самоопределение влиятельности на мировые процессы таких стран как Китай, Индия, Бразилия и тд., и главным образом России взбудоражили консервативные силы Америки, Великобритании и тд.. Появилась риторика, недовольная новым раскладом сил в мире. Збигнев Бжезинский заявил, что «новое устройство мирового сообщества может строится только против России и за счёт России», указывая и на то, что Украина имеет решающее значение в ослаблении России. В соответствии с этим Вашингтон сыграл свою роль и в возможностях, предоставляемых Евромайданом. Европейский Союз, по-своему, тоже присоединился к этим стараниям.Идея проекта «Восточного Партнёрства» Европейского Союза – которая должна была послужить важным шагом на пути дальнейшей интеграции в европейское социально-экономическое и политическое пространство в том числе и Украины – превратилась в стратегию противостояния бывщих советских республик, а ныне независимых государств, к России и идеи интеграции их с Россией. Опасаясь «одиночества», Россия считала данный проект вызовом своим интересам в регионе, намерением Евросоюза окончательно дезинтегрировать постсоветское пространство с помощью «Восточного партнёрства» и вывести страны СНГ из-под влияния России.

Украину поставили перед искусственной дилеммой: либо вперед, в светлое будущее с Евросоюзом, либо назад — с Россией. Началась большая геополитическая игра, в которой  нынешний кризис, на самом деле, касается России, а Украина является лишь инструментом, если хотите, жертвой в этой игре.

Европейский Союз тоже частично проигрывающий участник, который просто дрейфует на стороне дергающего за нити Атлантического союза, ведь – вместо проекта «от Лисабона до Владивостока» - США взяла ЕС под свой контроль в Евроатлантическую свободную торговую зону.

А мир движется к такому состоянию, когда два главных героя те же, что и во времена холодной войны.Реальную ставку представляет собой Россия, для которой жизненно важным является не только экономическая и культурная общность, но и вопрос защищенности - держать западных славянских соседей в сфере своего влияния или хотя бы в нейтральном пространстве.

2. Как Вы оцениваете историю развития украинской госудаственности?

Суверенная государственность Украины (также как и других советских республик) – результат мирного договора после окончания холодной войны.

Распад СССР вызвал сильнейшее политическое землетрясение, которое перестроило соотношение политических сил на международной арене. И на территории бывшего единого государства, Советского Союза - в соответствии с различными великодержавными политическими и экономическими интересами, и при активнейшем участии местных элит - возникли более или менее жизнеспособные национальные государства. Однако, необходимо добавить, что распад СССР не являлся условием завершения холодной войны. Это было иниционировано, но системно недостаточно продумано, в первую очередь, сепаратистскими силами Прибалтики и либерал-националистическими российскими политиками. Не раскрывая более детально все аспекты этой проблематики, можно констатировать, что, например, относительно Украины не считались со сложной историей той территории, на которой образовалась и развивалась в составе великой державы, Советского государства, эта административная его составляющая, под названием Украинская Советская Социалистическая Республика. Не считались с тем, что на этой территории проживали люди, которых собрал сюда именно советский строй, что многонациональное население идентифицируется и объединяется в «советский народ», что части территории присоединились именно к СССР, как результат мирного договора окончания Второй мировой войны, или с целью достижения разных политических соображений.

Для оценки истории развития самостоятельной государственности, во первых, должны исходить из того факта, что она не является внутренним продуктом украинской политической элиты. Во вторых,одним из главных критериев, определяющих качества государственности какой-либо страны является то, что насколько она суверенная в своём существовании, в своих системах связей, и каким образом может свободно, независимо, самостоятельно, безопасно осуществлять свою политическую, экономическую, культурную, военную и административную волю. Особенно относится это определение к вновь созданным странам, будь они освободившиеся от колониальной судьбы, или образующиеся после распада империи, либо разваласоюзных связей государств.

Украина такая страна.К тому же – как уже говорилось - наделённая многослойным прошлым, и сложными переплетениями настоящих процессов. Еще не просохли чернила на документе 1991 года, декларировавшего создание независимого украинского государства, но уже было ясно, что эксперимент по созданию единого и централизованного украинского государства будет непродолжительным. Несмотря на это, объяснить провал попытки формирования украинского национального государства непросто. Это явление имеет несколько аспектов.

Новая украинская элита должна была разработать свою дальнейшую концепцию: как воссоздать государство в пределах, унаследованных от Советского Союза, и развивать страну по требованиям XXI века. В течении двух десятилетий украинская политическая элита со своей исторической задачей не сумела справиться. Остались незавершённые стратегические задачи. Например, необходимо было бы закончить новообразование суверенного украинского государства, которое в своей природе многонациональное, многоконфессиональное, многоязычное, и в своём единстве и целостности учитывает и исторически природно-различные интересы регионов и стремления их к самоопределению, самоуправлению. Это безусловно означало бы наличие государственной мудрости для образования федеративного единства страны. Конечно, в этом случае нельзя было бы назвать критерием суверенитета лозунг: «Украина не Россия».

     Так как всё это откладывалось, и проблемы решались либо за кулисами между олигархами, либо силовыми методами «на Майдане», государственность Украины не развивалась должным образом. В том числе не успели принять конституцию на многие десятилетия; стабилизировать отношения граждан к суверенному украинскому государству и разным нациям, образующим украинский народ; принять и вести в действие системообразующих законов (политической системы; отношения центральной власти и местного самоуправления и т.д.). Необходимо было бы также создать стратегии и программы социально-экономического развития страны. Определить приоритеты; внутренние финансовые источники; форумы согласования интересов разных общественных групп; политику соседства и тд.

В настоящее время украинская суверенная государственность можно считать находится под вопросом. Идёт гражданская война, государство почти неуправляемо, и под нажимом геополитических интересов вообше теряется самостоятельность управления государством.

3.    Как Вы оцениваете новую Верховную Раду и как Вы думаете, куда она заведет Украину?

Прогнозировать поведение нового состава Верховной Рады Украины нереально в условиях системной нестабильности страны и непрекращения военных операций, а также продолжающегося внешнего, геополитического нажима. Хотя уже появились окончательные результаты выборов, но всё ещё много неясностей в соотношении сил влияний и стремлений разных партий и отдельных лидеров, в том числе и тех олигархов, которые из вне парламента стараются регулировать ситуацию. Первое заседание Рады ещё не состоялось, и множество неадекватных информаций о возможных вариантах коалиции, лидера и состава правительства и тд. только сгущают туман, утаивающий будущее власти страны.

Пока можем  более менее оценивать лишь процесс, в котором рождалась новая Рада. Внеочередные парламентские выборы в Украине проходили в более сложных условиях, чем когда либо, в условиях серъёзного противостояния политических сил, проведения военных операций на востоке строны и как следствие – при наличии большого количества вынужденных переселенцев. Несмотря на напряжённую обстановку в стране, большое количество отмеченных нарушений при организации избирательной кампании и проведения дня выборов, процесс досрочных выборов в Верховную Раду являлся состоявщимся легитимным актом волеизъявления большинсва граждан страны.

Выборы доказали, что лучше выбирать, чем воевать. Проблемы необходимо решать, в первую очередь, мирным путем, а это всем на пользу. Украина не первая страна, в которой выборы проходят во время военных действий. Главное, что они состоялись, потому, что это может быть началом стабилизации общественно-политической обстановки в стране.

В этот раз явка чуть превышала только половину зарегистрированных избирателей. Это означает, что люди голосовали и «ногами». Можно предполагать, что нынешние выборы создали лишь ситуацию для легитимизации украинской государственности и управления государственного аппарата. Для разработки всеукраинской идентичности и принятия её народом, видимо, необходимо будет провести в ближайшее время ещё одни, соответствующие такому требованию, выборы. Сейчас речь идет только о том, что Украина должна быть, а какой она должна быть – это следующий вопрос. Поэтому абсолютно неважно, кто победил, в каком составе поборется новая Верховная Рада, самое главное, что выборы состоялись.

 Как уже отметил, политическую элиту Украины ждут основополагающие задачи, для решения которых необходимы,в первую очередь, мир, но не ценой уничтожения Донбасса, а прекращением военных действий, и переговоров о дальнейших условиях, правилах сожительства с легитимными представителями этих территорий. После установления мира станет возможным  объединить усилия всего многонационального украинского народа за принятие принципов идентичности Украины, как суверенного государства, восстановления разрушений и обеспечения экономической, социальной нормализаций всей страны. Рада в новом составе вынуждена принять этот исторический наказ в качестве направляющего компаса в благоприятное русло, и тогда Украина может получить шанс.  

Les négociations avec l'Iran sur le dossier nucléaire approchent de leur dénouement. A quelques jours de la date butoir du 24 novembre, les spéculations vont bon train. Parviendra-t-on à régler les questions en suspens ? En l'absence d'un accord final, les... Pierre Rousselin http://blog.lefigaro.fr/geopolitique/pierre-rousselin.html

NATO is currently undertaking the largest multination cyber defence exercise that will test the Alliance’s ability to defend its networks against a number of threats. The exercise, Cyber Coalition 2014, is taking place Estonia and involves over 400 technical, government and cyber

Poland’s Project ‘Kruk’ (‘Raven’) has declared the first of the official contenders for a $3 billion contract to replace the country’s attack helicopters across all three services. Back at the beginning of September, the MSPO defe

Canadian Western Star 4900 Heavy Utility Truck

Deux témoins du juge Trévidic ne témoigneront plus. Le colonel Patrick Karegeya, ancien chef des renseignements extérieurs de Paul Kagamé prétendait prouver au juge l'implication de ce dernier, dans l'assassinat du président Habyarimana; il fut étranglé le 31 décembre 2013 dans sa chambre d’hôtel de Johannesburg. Emile Gafarita, l'un des trois membres du FPR qui transportèrent depuis l'Ouganda jusqu'à Kigali les missiles qui abattirent l'avion du président Habyarimana a été enlevé à Nairobi le 13 novembre 2014. Il n'a pas réapparu depuis. Tous deux étaient à la veille d'être auditionnés par les juges Trévidic et Poux qui enquêtent sur l'attentat du 6 avril 1994 qui coûta la vie au président Habyarimana, assassinat qui fut le déclencheur du génocide du Rwanda.
Après le meurtre de Patrick Karegeya, le général Kagamé avait prévenu : "Celui qui trahit son pays, celui qui trahit le Rwanda, quel qu'il soit, ne peut pas s'en sortir sans payer le prix".  La semonce était claire et nul ne pouvait ignorer que la vie d'Emile Gafarita serait menacée si sa volonté de témoigner contre son ancien chef venait à être connue. Dans une procédure de réouverture d'instruction, le résumé de ce qu'il allait dire au juge étant en théorie normalement accessible aux avocats, le général Kagamé avait bien conscience des conséquences mortelles de telles déclarations pour son régime. Malgré cela, la justice française a été incapable de protéger ce témoin essentiel puisque ses ravisseurs ont été prévenus qu'il était depuis quelques semaines à Nairobi où il vivait clandestinement sous un nom d'emprunt dans l'attente de son départ pour la France afin d'y être entendu par le juge Trévidic. 
Qui a livré l'adresse secrète d'Emile Gafarita à ses ravisseurs, se rendant ainsi complice d'enlèvement, probablement de torture et peut-être d'assassinat? La convocation à comparaître devant le juge Trévidic est en effet directement arrivée chez son avocat français chez qui il était domicilié, or, ne connaissant pas son adresse au Kenya, ce dernier lui a transmis la convocation du juge par mail.
Une enquête administrative s'impose car il n'existe que trois hypothèses:
1) Celle d'une fuite au niveau du cabinet du juge, 2) Celle d'une interception des communications de l'avocat français par les ravisseurs, 3) Celle d'une fuite au niveau de l'ambassade France à Nairobi, cette dernière étant probablement chargée d'organiser le voyage du témoin.
Dans son livre "La France dans la terreur rwandaise" (Editions Duboiris, 2014, page 302), le journaliste Onana rapporte de graves propos tenus par le colonel Karegeya peu avant son assassinat: " (...) tout ce que fait votre juge (Trévidic) se trouve dans les médias, même les noms des témoins qui peuvent ainsi être retournés par Kigali ou assassinés".
L'affaire qui est gravissime n'est plus du niveau du juge Trévidic, mais de celui de Madame Taubira et du Quai d'Orsay. La France peut-elle en effet, et cela sans réagir, laisser ainsi "liquider" des témoins qui s'apprêtent à parler à un juge anti-terroriste ? Le silence des autorités françaises étant à ce jour assourdissant, la question doit être posée; compte tenu de la gravité de l'évènement, il serait logique qu'elle le soit par des députés. 
Même si l'enlèvement d'Emile Gafarita porte un coup très sévère à la crédibilité de la lutte anti-terroriste française, il n'anéantit pas pour autant l'instruction en cours sur l'attentat du 6 avril 1994. Le juge Trévidic qui a succédé au juge Bruguière en 2007 n'est en effet pas désarmé car son dossier contient les nombreux éléments rassemblés par son prédécesseur: témoignages, numéros de série des missiles (respectivement 04-87-04814 et 04-87-04835) qui faisaient  partie d’un lot de 40 missiles SA 16 IGLA livrés par l'URSS à l’armée ougandaise quelques années auparavant, lieu du tir des missiles, marque et couleur des véhicules utilisés pour transporter ces derniers depuis l’Ouganda jusqu’au casernement de l’APR situé au centre de Kigali et de là jusqu’au lieu de tir à travers les lignes de l’armée rwandaise, ainsi que le déroulé de l’action. Emile Gafirata, le témoin enlevé à Nairobi allait  raconter au juge comment il avait véhiculé ces missiles depuis l’Ouganda.En juillet 2013 puis en janvier 2014, le juge Trévidic a pu interroger Jean-Marie Micombero, ancien secrétaire général au ministère rwandais de la Défense et qui, le 6 avril 1994, était affecté à une section chargée du renseignement dépendant directement de Paul Kagamé ; le témoin  lui a donné les noms des deux membres de l'armée de Paul Kagamé qui, le 6 avril 1994, tirèrent les deux missiles qui abattirent l’avion présidentiel. Il a également livré nombre de détails sur les préparatifs et sur le déroulement de l’attentat [1]. Ces déclarations recoupaient en les confirmant celles recueillies en leur temps par le juge Bruguière auprès d’autres témoins.
Relais constant des thèses du régime de Kigali, la presse française n'a fait aucun écho au scandale judiciaire et humain que constitue l'enlèvement d'Emile Gafirata venant après l'assassinat du colonel Karegeya. C'est pourquoi j'invite les lecteurs de ce blog à donner toute la publicité nécessaire à ce communiqué [2].  
Bernard Lugan19/11/2014

[1] Voir à ce sujet l’interview recueillie par Pierre Péan intitulée « J’ai assisté à la préparation de l’attentat qui a déclenché le génocide » (Marianne numéro du 28 mars au 3 avril 2014). Pour l'état des connaissances, on se reportera à B. Lugan ( 2013 ) Rwanda: un génocide en questions. Le Rocher.[2]Ils pourront également visionner un documentaire de la BBC qui, pour la première fois, présente une analyse objective du génocide du Rwanda et des vraies responsabilités concernant son déclenchement : Rwanda's Untold Story http://vimeo.com